Találatok: 21

204

ftiDAH SAHÜA|

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti

RÓNASZEGI MIKLÓS

Ellkészületben

FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK

A NYIKORGÓ IDEGEN

A. BELJAJEV

A REPÜLÍ EMBER

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1971

ADAM BAHDAJ

A FEKETE ESERNYi

REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1971

A mő eredeti címe

UWAGA! CZARNY PARASOL!

Nasza Ksiegarina, 1963

Fordította

CSERVENITS JOLÁN

MÉSZÁROS ANDRÁS

rajzaival

Második kiadás

ELSi RÉSZ

A PIROS NOTESZ

— Hová igyekszel, Kubus?

— Van még néhány elintézni való dolgom.

— Az ebéded a frizsiderben lesz.

— Köszönöm, anyukám.

— Vigyázz, oda ne égesd a rántott húst!

— Ne félj, anyukám.

— Mit akarsz csinálni ?

— De hiszen épp az ellbb mondtam, hogy van még néhány elintéznivalóm.

— Jaj, kisfiam, csak nehogy panaszt halljak rád.

— Attól nem kell félned.

— Nono, Kowalski úr a minap panaszkodott, hogy megvádoltad lt a lábtörll ellopásával. . .

— Tisztázódott a dolog.

— Bocsánatot kértél tőle?

— Természetesen.

— És ki lopta el azt a lábtörllt?

— A Szeplls Bolek.

— Kíváncsi vagyok, hogy jöttél erre rá.

— Megvan a magam módszere — a kisfiú enyhén lebiggyesztette a száját, titokzatos képet vágott, és még egy lépéssel közelebb ment az ajtóhoz. Szeretett volna kereket oldani, mielltt az édesanyja rájön, hogy a sze­metesvödör még nincs kiürítve, és hogy még át kell menni a szemfelszedlhöz a harisnyákért.

Lopva az anyjára nézett. Egy alacsony széken, a tü­kör elltt ült és fésülködött. Az arca nyugodt volt, a te­

5

kintete szelíd. Kubusnak nagyon tetszett. Úgy érezte, a világ minden anyuja közül 1 a legszebb.

Kubusék egy új lakótelepen laktak, Varsóban. Pawlik- né a Lengyel Sajtóügynökségben volt szerkeszti, tehát különbözi időpontokban járt dolgozni. Folyvást panasz­kodott, hogy nem marad elég ideje a fia számára.

Az iskolaév idején Kubus napközibe járt, és az isko­lában ebédelt. Most, amikor vége az iskolaévnek, és a kisfiú már ötödikes lett, teljesen önállóan gazdálko­dott. Megtanulta, hogyan kell a jégszekrénybe tett, ellre elkészített hússzeleteket kisütni, tudott kávét fiz­ni, tojásrántottát meg omlettet sütni. Nagyszerő lekvá­ros omlettet készített. Szóval nagyon önálló, roppant ügyes fiú volt.

Most, miközben édesanyját nézte, arra gondolt, hogy tulajdonképpen illene kivinnie a szemetet, és le kellene szaladnia Skarbinska nénihez megkérdezni, felszedte-e már a szemeket a harisnyán. Habozott. De nyomban rá­eszmélt, hogy a szemét meg a harisnyák várhatnak es­tig. Neki fontosabb dolga van.

Már lenyomta a kilincset, amikor édesanyja egy eré­lyes kézmozdulattal visszatartotta it.

— Várj csak — még egyszer végighúzta hajában a fé­sűt, aztán lassan elfordult a tükörtil. — Kissé nyugta­lanít a viselkedésed, fiam … Az utóbbi idiben olyan ti­tokzatos vagy.

— Képzelidsz, anyukám.

— Igaz, hogy téged Detektív Kubusnak neveznek?

A kisfiú fülig vörösödött, szemét a szandálja pántjai­ra szegezte. Bizonytalanul motyogta:

— Hát igen … De mi rossz van ebben?

— Természetesen nincs ebben semmi rossz, csak­hogy . . . nem tudnál valami más játékot kitalálni?

— De ez nem játék! — tiltakozott élénken Kubus.

— Túl fiatal vagy még, s kellemetlenségek érhetnek.

6

Hallottam, hogy Kaspruss néni a lakásában, a szekrény­ben fedezett fel téged

— Szamárság! — Kubus szinte felkiáltott. — Az nem is szekrény volt, csak egy láda az ellszobában.

— És te mit kerestél benne?

— Az öreg Maciejt tartottam szemmel, aki a fazeka­kat javítja.

Édesanyj a a kezét tördelte

— Istenkém, hát nincs más szórakozásod?

— De hiszen Kaspruss néni tyúkóljából elloptak egy tyúkot!

Édesanyja arcán egy futó mosoly jelent meg.

— Természetesen, te kinyomoztad a tettest.

— Nem. Az különleges eset volt. Kiderült, hogy a tyúkot a Betyár falta fel, a Fariaszewskiék kutyája.

Édesanyj a elnevette magát.

— Jaj, Kubus, kisfiam, mikor jön meg már az eszed? Itt volna az ideje, hogy végre elutazhassunk.

A kihallgatás szerencsésen véget ért. Édesanya oda­ment a szekrényhez, ell vette a táskáját, különbözl ap­róságokat dobált bele: zsebfésőt, púdertartót, pénztár­cát, egy tiszta zsebkendlt, naptárt. . . Kubus közelebb lépett, gyorsan megcsókolta az édesanyját, és egyetlen ugrással az ajtónál termett.

— Szia, anyu! — nagyot taszított az ajtón, kiugrott a lépcslházba. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: — Na, ezt megúsztam!

Lenn kivett a zsebébll egy piros noteszt. Ez volt a legféltettebb kincse. Az elsl oldalon nagybetőkkel cir- kalmazott felirat díszelgett;

A DETEKTÍV NAPLÓJA

A noteszben nyüzsögtek a titokzatos, csakis az l szá­mára értheti feljegyzések. Megnézte az utolsó teleírt oldalt. Szeme megakadt egy piros ceruzával aláhúzott

7

mondaton: A lábtörll ügy befejezve június huszonne­gyedikén. Tettes: Szeplls Bolek.

Arra gondolt, hogy becsapta az édesanyját. Az utób­bi napok minden bőnügyi rejtélyét megoldotta. Tulaj­donképpen semmi dolga sem volt.

De nem búsult miatta. Tudta, minden nap hoz valami újat.

Gondolataiba merülve baktatott, amikor egy padon megpillantotta Janeket, akit a fiúk Lusta Janeknek hív­tak. Kényelmesen elterpeszkedett a padon. Kerek, csil­logó képét a nap felé fordította, szemét lehunyta, arcán az áldott semmittevés kifejezésével köpködött az útra.

— Szia! — köszöntötte lt Kubus.

Lustának épp hogy csak méltóztatott kinyitni a sze­mét.

— Szi’ — vetette oda, a testhelyzetén mit sem vál­toztatva.

— Mit csinálsz?

— Semmit.

— Hogyhogy semmit? Hiszen itt ülsz.

— Csak üldögélek és gondolkodom.

— Miről?

— Hát hogy milyen jó lenne kimenni a Visztula part­jára.

— Es miért nem mész?

— Mert nincs kedvem.

— Akkor miért ábrándozol róla?

— Mert olyan kellemesen süt a nap, és olyan jó a folyóra gondolni.

Bolond — gondolta Kubus. Szerette Janeket, ezért ezt nem mondta ki hangosan. Egy idl múlva azonban meg­kérdezte:

— Meddig akarsz itt ülni?

— Mit tudom én.

— Akkor hát alaposan figyelj, hátha látsz errefelé valami gyanús alakot Idöngeni.

8

Lusta jobban kinyitotta a szemét.

— És milyen egy ilyen gyanús alak?

— Az olyan, aki úgy jár-kél, mintha minden rendben lenne, azalatt meg valami rosszban sántikál. Érted?

— Nem nagyon, de a te kedvedért figyelek.

— Hát akkor szia!

— Szi’! — ásított egyet Lusta, és gyönyörőséggel hunyta le ismét a szemét.

FIGYELEM, ELVESZETT EGY TACSKÓ!

A nap kellemesen melegített. A világ fényes volt, vi­dám. A csicsergi verebek felhője a szomorúfőzrll át­úszott a szomszédos nyárfára, a háztetők felett galam­bok köröztek.

Detektív Kubus határozott, egyenletes léptekkel ha­ladt az új lakóházak mentén. Komoly volt, töprengő. Egy pillanatra eszébe jutott Lusta. „Hogy tud ez a srác fél napon át mozdulatlanul üldögélni egy padon? Egész biztosan jókora tyúkszemek nőttek a fenekén. Egyálta­lán, hogyan lehetséges, hogy vannak ilyen Lusták?” Kubus született gondolkodó volt. Minden jelenséget kész volt a maga módján megmagyarázni, de Lusta lus­taságára ez idáig semmiféle magyarázatot nem talált.

Egyszer csak megtorpant. Az önkiszolgáló élelmiszer­üzlet előtt megpillantott egy gyerekcsoportot, a csoport közepén egy kövérkés, ősz hajú nénit, fekete ruhában, fehér szalmakalapban. Már messziről megismerte. Szrot néni volt, a doktor bácsi felesége, a III. bés Zys nagy­mamája. A borzas kis fejek győrőjében úgy szorongott, akár egy jókora szikla a világos színő kavicsok között. Izgatottan magyarázott valamit, és élénken hadonászott.

Kubus közeledett a gyülekezethez.

9

— Jaj, gyerekek — tördelte a kezét Szrot néni — , ha valamelyikltök megtalálná az én kis Dugó kutyá­mat, hozza vissza nekem. Itt lakom a C épületben. Mi­csoda szerencsétlenség, micsoda szerencsétlenség! Sze­gény, kedves, drága kutyus!

Egy vörös hajú kislány, aki elslnek vette észre a közeledi Kubust, lelkesen felkiáltott:

— Néni, kérem, itt van Kubus, a detektív! Í leplez­te le, ki lopta el Zalasinszki néni lábtörlőjét! Í egészen biztosan megtalálja a Dugót!

— Bocsánat, kérem, miről van szó? — szólalt meg Kubus méltósággal.

A doktorné kinyújtotta feléje a kezét.

— Kisfiam, aranyba foglalom a nevedet, ha meg­találod a Dugót, az én kedves tacskómat!

— Bocsánatot kérek, de nekem először is ismernem kell a körülményeket.

A gyereksereg tisztelettudóan félrehúzódott, és a de­tektívet az aggódó Szrot néni színe elé engedte, aki hévvel kezdte magyarázni:

— Kedveském, képzeld csak el, megyek az üzletbe, hát az a barátságtalan üzletvezető rám szól, hogy ku­tyát az üzletbe behozni tilos. Mit tehettem egyebet, Du­gót odakötöztem a rácshoz. Elintéztem a bevásárlást, jö­vök kifelé, itt meg . . . micsoda szerencsétlenség! El- tőnt szegény Dugó . . .

— Ne tessék aggódni — vigasztalta őt az ifjú detek­tív. — Ha estig nem viszem vissza a néninek a Dugót, hát megeszem a kalapom.

A gyereksereg felmorajlott az ámulattól. A doktor­né még szélesebbre tárta a két karját, mintha meg akarná Kubust ölelni.

— Egy pillanat — tartotta vissza őt Kubus. — Elő­ször is pontos adatokra van szükségem. — Gyakorlott mozdulattal előhúzta zsebéből a noteszt, kinyitotta, fel­

10

lapozott egy üres oldalt, és beleírta: „Dugó-ügy”. Az­után hivatalos hangon megkérdezte:

— Hány órakor történt az eset?

— Épp most, talán öt perccel ezelltt.

Kübus az órájára pillantott.

— Tehát tíz negyvenkor — feljegyezte ezt, azután udvariasan megkérdezte: — Mennyi ideig tartózkodott a néni az üzletben?

— Ha én azt tudnám!

— Ez nagyon fontos.

— Mondjuk, tizenöt percig.

— Tizenöt perc — jegyezte fel gondosan a noteszbe.

— A kutya fajtája?

— Hosszú szlrő tacskó.

— Hány éves?

— Még egyéves sem volt szegényke.

— Színe?

— Füstösbarna.

— Különleges ismertetőjele?

— Nagyon szerette az édességet.

— Milyen volt a nyakörve?

— Bőrből készült, ezüst szegekkel kiverve.

— A póráza?

— Közönséges. Szintén bőrből.

— Köszönöm — egy csattantással becsukta jegyzet­füzetét. Vigasztalóan mosolygott a nénire. — Ne tessék búslakodni. Estére igyekszem visszahozni a Dugót. — Elegánsan összecsapta a bokáját, és udvariasan megha­jolt. Nagyon titokzatos ábrázattal távozott a D épület irányába. A vörös hajú kislány a doktorné felé fordí­totta szeplős arcát:

— Tetszik látni, megmondtam, hogy Detektív Kubus mindent elintéz.

Szrot néni felderült tekintettel nézett a fiú után.

— Adja az ég, hogy sikerüljön neki. Milyen kedves kisfiú!

11

EXPEDÍCIÓ DUGÓ FELKUTATÁSÁBA

A D épület mellett Kubus befordult egy oldalsó sé­tányra. Felnézett a második emeletre, ahol az egyik er­kély szinte forrt a vörös muskátliktól. Az erkély rácsai között észrevett egy öreg, törött porolót. Ez volt a jel, hogy Hipcia otthon van.

Kubus megörült. Szerette volna mihamarabb meg­osztani szárnysegédjével a nem mindennapi hírt. Két ujját a szájába dugta, két rövidet füttyentett, majd egy elnyújtott hosszút.

Erre a jelre az erkélyen megjelent Hipcia apró, hun­cut arcocskája.

— Szia! — kiáltott le a kislány.

— Szia! — üdvözölte lt Kubus.

— Mi új ság?

— Gyere le, megmondom.

— Nem mehetek, tanulok.

— Ilyenkor gürcölsz? Hiszen szünidl van!

— Angolt tanulok. Ma van az utolsó nyelvleckém Bauman néninél. Mi történt?

— Gyere le, megmondom.

— Várj! — kiáltott Hipcia Egyetlen mozdulattal be­húzta az erkélyre a porolót, letette a virágládára, egy pillanatra eltőnt a lakásban. Nyomban ezután a lépcsl- házban hangzottak fel sietls léptei, majd megjelent a kapuban. A kislány aprócska volt és eleven, mint a higany. A szők nadrágban, a sötétkék, magas nyakú pulóverben messzirll fiúnak tőnt.

— Na, mondd már! — kiáltotta a futástól lihegve.

— Új munka.

— Miféle?

— Érdekes — vetette oda közömbösen Kubus, és el­mesélte találkozását Szrot nénivel, meg a Dugó eltű­nését.

12

— Gondolod, hogy valaki elcsórta? — kérdezte Hip- cia.

— Fogalmam sincs.

— Vagy egyszerűen megszökött.

— Utána kell nézni.

Hipcia megcsóválta a fejét.

— Érdekes munka, az igaz, de hogy találod meg eb­ben az óriási városban azt a kis tacskót? Hiszen itt Var­sóban legalább pár ezer ilyen tacskó szaladgál!

— Hidegvér. Ha meg akarsz gylzldni a módszerem­ről, gyere velem. Lehet, hogy tanulsz bellle.

— És az angol?

Kubus gondterhelten vakargatta a füle tövét.

— Olyan fontos az?

— Naná. Anyu azt mondta, idegen nyelvek tudása nélkül a modern ember már nem boldogulhat.

— Ez igaz, de . . . — Kubus mélyen elgondolkozott. Egyszer csak a homlokára csapott: — Van egy remek ötletem! Fogd a könyved, és ameddig rám várakozol, tanulsz.

— Megpróbálom! — kiáltotta Hipcia vidáman, és ro­hanva rontott a kapu felé.

— Várj — állította meg It Kubus.

— Mi van?

— Kérj anyukádtól két zlotyt.

— Minek neked az a két zloty?

— Krigli bácsinak, sörre.

— És ha anyu nem ad?

— Akkor nem találjuk meg Dugót.

— Ne haragudj, de mi köze Dugónak Krigli bácsi­hoz?

— Majd megtudod. Ez az a bizonyos módszer.

— Megpróbálom. — Hipcia intett a kezével, s legbá- josabb mosolyát küldve Kubus felé, szökdécselve be­futott a lépcslházba.

13

KRIGLI BÁCSI

— A pénz miatt nem kell aggódnod — szólt Kubus, amikor már a „Fehér Rózsa” étterem felé igyekeztek.

Az új lakóházakat, melyeknek ezüstös ablaktáblái és színes vakolatuk ragyogott a napfényben, már régen maguk mögött hagyták. Behatoltak a szők, kövezetlen utcácskák labirintusába. Alacsony, roskatag kis házak, városszéli apró kertecskék mellett haladtak el, ahol il­latozott a madármeggy, s az ablakokból dilt a készüli ételek szaga. Fekete kátránypapírral fedett galambhá­zak, kidilt kerítések, szeméthalmok, hosszú fabarak­kok mellett vezetett az útjuk. Egy más világban jártak.

Hipcia növekvi érdeklődéssel nézett a finökére.

— Két zloty az semmiség — mondta vidáman. — Anyu adott fagyira pénzt.

— Amint elintézzük az ügyet, visszaadom neked.

— Butaság, hiszen közös a kassza.

— Nem szeretem a hazugságot.

— Én sem, de a fagyi úgyis az enyém lett volna. — Még egy pillantást vetett Kubus töprengi arcára.

A fiú olyan rejtélyes arcot vágott, mintha egy hold­utazáson törné a fejét. Hipcia nem bírta sokáig fecsegés nélkül. Nyomasztotta a hosszan tartó hallgatás. Ezért bátortalanul megkérdezte:

— Ide figyelj, ki ez a Krigli bácsi?

— Nem ismered Krigli bácsit? — kérdezte Kubus felháborodottan. — Í itt, a környéken a legfontosabb ember.

— És mit csinál?

— Sörözik, és mindenril tud. ami a környéken tör­ténik.

— És mi a foglalkozása?

Kubus titokzatosan elmosolyodott.

14

— Ha 1 mindent tud, akkor semmivel sem kell foglal­koznia.

— Ez érdekes —.mondta tőnldve Hipcia. — És 1 tudja majd, hová lett Dugó?

— Nem. Ilyen apró-cseprl ügyekkel nem foglalkozik.

— Hát akkor miért megyünk hozzá?

— Ne aggódj. Minden rendben lesz.

Már ott is voltak a „Fehér Rózsa” kisvendégll elltt. Az épület nem festett valami fényesen. Vörös téglás alapfalakon nyugvó, hámló vakolatú, földszintes, sárga ház volt, körülötte fészerek és fabarakkok. Két poros ablakával meredt a kövezet nélküli utcára. Az egyik ablak mögött egy tálon valami szürkés lében savanyo- dó hering és néhány üveg olcsó bor volt látható, a má­sik ablakban egy lottózásra buzdító plakát sárgult. A nyitott ajtón át kicsapott a szagok felhője: cigaretta­füst, kesernyés sörszag meg a nem túl friss göngyölt hering illata.

Ez idő tájt a vendéglő még üres és csendes volt. A rádió hangszórójából ábrándos dallamú hegedőszó áradt.

Kubus megállt.

— Várj itt rám — szólt Hipciához. — Gyorsan vég­zek. Azalatt te magolhatod Bauman néninek az angol szavakat.

Hipcia elhúzta a száját.

— Ugyan … én is szeretném látni Krigli bácsit. Biz­tos, hogy itt van?

— Holtbiztos. Ha nincs itt, az azt jelenti, meghalt.

— Hát akkor veled megyek. Kíváncsi vagyok a mód­szeredre.

Kubus kelletlenül bólintott.

— Na, gyere, de megkérlek, ki ne nyisd a csőröd, mert mindent elronthatsz.

Beléptek az első terembe. A háttérben egy kifénye­sedett pult magasodott, rajta nikkel kávéfőzőgép. A sa­

15

rokban egy ittas csavargó szunyókált félig kiürített po­hara mellett. A pult mögött, fehér kötényben a ká­véfőzőnő állt. Kubus udvariasan köszönt.

— Jó napot kívánok. Itt találhatom Krigli bácsit?

— Ott van a kerthelyiségben — felelte kényszere­detten a kávéflzlnl. Olyan arcot vágott, mint egy csa­lódott hercegkisasszony.

A kertre kellemes árnyék borult. A sárga asztalokkal, sánta lábú székekkel telezsúfolt kis térséget sőrő or­gona- meg jázminbokrok vették körül. A sarokban, szinte már az árnyas bokrok ágai között, az asztal pe­remére támaszkodva szendergett Krigli bácsi.

Fura figura volt. Amikor Hipcia meglátta őt, majd­nem kirobbant bellle a nevetés. De miután Kubus eré­lyesen oldalba bökte, mégiscsak észhez tért.

A bácsi olyan gömbölyő volt, akár egy biliárdgolyó. Az arca vörös, az orra hatalmas és bibircsókos, a szeme apró, nevetls, a koponyája meg kopasz, szinte fényesre csiszolt. Ezenfelül a dohánytól kissé sárgás színezető, fantasztikus bajuszt viselt.

Nagyon különösen volt öltözve, kissé mint egy cir­kuszi bohóc, kissé mint holmi öreg lord valami angol mesekönyvbll.

Fekete zakója semmiképpen sem akart kisimulni kö­vérkés nyakán, s nem gombolódott össze kerek pocak­ján. A fekete zakó alól skótkockás flanelling kandikált ki. Krigli bácsi kurta lábszáram más szövetbll készült nadrág lötyögött, mezítelen lábfején pedig fekete ka- locsni fénylett. Láthatóan ennek a különös öltözéknek minden egyes darabja régmúlt idlkbll származott. A zakó vállán itt-ott már felfeslett a varrás, a nadrág pe­dig olyan elnyőtt volt, mintha az egerek rágcsálták volna meg.

Ennek ellenére a bácsi rendkívül ellkell arcot vá­gott. Amikor meglátta a gyerekeket, kinyitotta az egyik szemét, és barátságosan elmosolyodott.

16

— Nahát, kit látnak öreg szemeim? — szólt öblös, de már fényevesztett hangon.

— Jó napot, bácsi! Szép idlnk van ma.

A bácsi nagyot ásított. Kinyitotta a másik szemét is.

— Csodaszép, csakhogy ezek az átkozott legyek nem hagynak békén.

— Remélem, ma a bácsit nem kínozza a reumája.

A bácsi nyújtózott egyet, hogy a feszes zakó varrásai csak úgy recsegtek.

— Hál’ istennek, ma semmi bajom. — Hirtelen me­legen elmosolyodott, és Kubus felé fordult: — Hát te, legényke, hogy vagy?

— Köszönöm, egészen jól.

— És hogy szolgál a kedves anyuka egészsége?

— Köszönöm, egészséges.

— És a kisöcséd?

— Köszönöm.

— És a nagymama?

— Hál’ istennek, a nagymama is egészséges.

Hipcia egyre növekvl csodálkozással figyelte ezt a cikornyás udvariaskodást. Amikor Krigli bácsi elérke­zett a nagymamához, meglökte Kubus könyökét:

— De hiszen neked nincs se nagymamád, se kisöcséd.

— Pszt! — intette le a fiú. — A bácsi szeret kérde- zlsködni. Nem árt az.

Hipcia rándított egyet a vállán. Alig bírta kivárni, mikor térnek végre rá Dugó ügyére. Úgy látszik, Ku­bus módszere sok türelmet igényel.

A bácsi eközben megigazította pettyes csokornyak­kendőjét, köhécselt, kezével végigsimított kopasz feje búbján.

Azután hirtelen felpillantott és megkérdezte:

— Te meg mi ügyben keresel engem?

Kubus ártatlan képet vágott.

— Én? . . . Semmi, csak úgy . . . Épp erre jártunk, az­tán arra gondoltam, de jó lenne a bácsival találkozni.

17

— Nono — nevetett az öregember —, az nagyon szép, hogy nem feledkezel meg rólam!

— Ugyan, soha! — tiltakozott Kubus élénken. — A bácsi talán ma még nem is ivott sört.

Krigli bácsi szemében vidám szikrák lobbantak.

— Eltaláltad, nem ittam!

— Milyet hozzak?

— Egy korsó világost, de habosat.

— Máris! — Kubus sarkon fordult, és eltőnt a büfébe vezeti ajtóban.

— Aranyos fiú, aranyos fiú — suttogta a bácsi elis­merjen, és gyönyörőséggel nyalogatta kiszáradt szája szélét

A sör mellett laposan felélénkült. Kék szeme most csillogott az örömtil, kerek képén megelégedés ült. Lefújta a könnyő habot, szomjas száját gyönyörőséggel merítette a hős, aranyló lébe. Azután jót húzott belile, hogy a sör szinte bugyborgott a korsóban.

— Nem rossz, nem rossz, de hát azok a régi sörök . . . A bácsi félretolta a söröskorsót.

— Na, most pedig ki vele, mit akarsz — mondta, ra­vaszul összehunyorítva a szemét.

— Tulajdonképpen semmit. . .

— Jól ismerlek! — nevetett a bácsi. — Na, mondd már, mi dolgod velem?

Kubus nagyot nyelt.

— Meglehet, a bácsi tudja — fogott bele lassan és óvatosan —, ki foglalkozik itt a környéken kutyákkal.

— Azt mondod, kutyákkal? — kezét homlokához emelte, elgondolkozott.

— Igen — magyarázta a kis detektív. — Egy néni­nek elveszett a tacskója, és ez okból rettenetesen bá­natos.

— Várj csak . .. várj csak … — A bácsi elmerülten dörzsölgette kopasz fejét. — Megvan! Valami azt súg­ja nekem, hogy Poéta Anatol. Ismered Anatolt?

18

— Nem.

— Majd megismered. Nagyon érdekes ember. És okos is, hőha! Na és hogy gyengéje a fajkutya, ez való­színűleg nem az 1 bűne, hanem a kutyáké.

— És hol lakik?

— Nem messze innen. A Tó utca tizennégyben. Csak kérdezlsködj Anatol után, akárki megmondja. — Az­után lehalkította a hangját, úgy mondta: — De ne áruld el, hogy én mondtam meg, mert megharagudna rám. Különben is, nagyon óvatosan bánj vele, mert érzé­keny művésziélek.

LÁTOGATÁS POÉTA ANATOLNÁL

— Tó utca tizennégy. Azt hiszem, ez lesz az — szólalt meg Hipcia.

A gyerekek megálltak a kis faház mellett. Nem sok ilyen kiérdemesült öreg ház látható már Varsó­ban. A drótkerítésen túl apró kert, melyben sárga gyű­szűvirágok és hatalmas, bíborszínű pünkösdirózsák vi­rítottak. Távolabb sűrű vadorgonabokrok és akácok ár­nyékolták be az ablakot, melyek egészen az ereszig nyúltak. Úgy látszott, mintha a tetl a bokrok sűrűjébll nlne ki. A bokrok felett, az emeleten egy düledezl kar- fájú kis erkély volt látható. A félig nyitott ajtón ke­resztül vidám kutyaugatás hallatszott ki.

— Egészen biztosan ez lesz az a ház — erlsítette meg Kubus, s fejét hátravetve, felnézett a házra. — Mondtam neked, hogy Krigli bácsi mindent tud. És ha neki valami azt súgja .. . hát az holtbiztos.

— Kíváncsi vagyok, itt találjuk-e Dugót.

— Azt a bácsi nem tudhatta. Í nem látnok, csak mindig nagyszerű értesülései vannak.

19

— Hát igen — tőnldött Hipcia. — De mit mondunk ennek a Poéta Anatolnak?

— Megmondta a bácsi, hogy óvatosan kell vele bán­nunk, mert mővészlélek.

— És miért nevezik Poéta Anatolnak?

— Hm, ha én azt tudnám!

— T alán verseket ír.

— Buta vagy, ha verseket írna, akkor nem kellene fajkutyákat lopkodnia. Mindenesetre okos fickó, és óva­tosan kell vele bánnunk, mert még felidegesítjük.

Kubus még egyszer felpillantott az erkélyre, azután bizonytalanul mondta:

— Gyerünk.

Megkerülték a házat, egy kis udvarra jutottak, ahon­nan lépcslk vezettek egyenest az emeletre. Lassan lé­pegettek a recsegi lépcsőfokokon, hallgatták saját szí­vük verését. Végre megálltak az ajtó előtt, melyre kré­tával a következő szöveg volt írva:

Anatol Groch

Állás nélküli tanácsnokhelyettes.

Embereket behozni tilos.

Az ajtó mögül ugatás, vonítás, nyüszögés hallatszott, mintha egy egész kutyakórus rendezne délelőtti hang­versenyt.

Kubus bátortalanul kopogtatott. A lakásból egy foj­tott hang hallatszott:

— Szabad!

Besurrantak a nyitott ajtón. Hirtelen egy sereg négy­lábú bundás rontott feléjük: egy fekete, vidám puli, egy flegmatikus és elegáns juhászkutya, egy remegő foxi, egy mókás bulldog és . . . és egy kedves, finom tacskó. A kis detektív fürge szemét a tacskóra szegezte. A kutyus barna volt, füstös, és minden arra mutatott, hogy ez bizony Szrot néni Dugó kutyája.

20

— Jó napot, uram! — szólalt meg elslnek Hipcia, Köszönését annak az embernek szánta, aki a kis szobács- ka kuckójában, egy gumimatracon heverészett. Rend­kívül hosszú és sovány fiatalember volt. Egyik kezét a feje alá csúsztatta, a másikban egy könyvet tartott. Ajkát mozgatva, hangtalanul olvasott, mintha észre sem vette volna a jövevényeket.

A gyerekek lába körül összesereglettek a kutyák. Hipcia megismételte, még hangosabban:

— Jó napot kívánok!

— Ne zavarjatok! — suttogta a sovány. Rájuk se he­derítve olvasott tovább. Egy idl múlva mégiscsak fél­retette a könyvet. Ujjával megdörzsölte a szemét, és mintha csak önmagának mondaná, megszólalt: — Egy szó, mint száz, csodálatos volt! Meg kell tanulnom ezt a verset kívülrll. — Hirtelen rárivallt a kutyákra:

— Csend legyen!

21

A kutyák engedelmesen szétszéledtek a sarkokba. Neveti szemmel néztek a sovány férfira. Az egyked- vően nyúlt a cigarettája után, és nem nézve a gyere­kekre, rágyújtott.

— Szeretitek a verseket? — kérdezte meg váratla­nul.

— Nagyon . . . nagyon . . . felelte Hipcia.

— Akkor jól van. A vers a legcsodálatosabb dolog a világon. — A sovány ember rámosolygott a kislányra.

Hipcia felbátorodott.

— Kérem szépen, mi egy kényes ügyben jöttünk ide.. .

— Nos? — nézett rájuk várakozón a fiatalember.

— Mi. .. — zavarodott bele Hipcia — szerettük volna megtudni… — itt megakadt, nem tudott léleg­zethez jutni.

— Ne félj, bökd ki kereken.

Ekkor Kubus vette át a szót.

— Tegyük fel — szólalt meg elgondolkozva —, hogy egy bizonyos néninél lakott egy tacskó, azután ma reggel bizonyos félreértés folytán . . .

A sovány türelmetlenül felhorkant.

— Miféle félreértés?

Kubus megakadt. Hipcia sietett a segítségére:

— Tegyük fel, hogy a kis tacskó eltévedt, és a házát keresgélve eljutott ide a Tó utcába .. .

— Tegyük fel — vette át a szót ismét Kubus — hogy éppen ide jött, a tizennégybe . . .

Poéta Anatol gyanakodva lesett.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Én . . . — vörösödött el a fiú —, én . . . tulajdon­képpen semmit. . . csak hát a tulajdonosni idegeskedik.

Poéta Anatol felült a gumimatracon. Olyan hosszú volt a lába, hogy amikor összekuporodott, egészen az álláig ért a térde. Mélyet szívott a cigarettából.

22

— Az újságban még nem volt hirdetve — mondta csendes, színtelen hangon.

— De kérem, a tacskó csak ma tíz óra negyven­kor veszett el — magyarázta Kubus.

— Az mellékes. Nincs hirdetve.

— De miért olyan fontos, hogy hirdetve legyen az új­ságban? — kérdezte Hipcia.

— Azért, hogy odaírják: „A becsületes megtalálót magas jutalomban részesítem.” Ekkor a becsületes meg­találó elmegy a kedves tulajdonosnlhöz, visszavezeti a kedves elveszett állatot, és szépen bezsebeli a magas ju­talmat. Azután elsétál a könyvüzletbe, és kiválasztja a legszebb versesköteteket. . .

A gyerekek elnémultak. Dugó megvan, de mivel az újságban nem jelent meg hirdetmény az eltőnésrll, hát tulajdonképpen nincs meg. Ráadásul ezzel az Ana- tollal rendkívül szlrmentén kell bánni, mert neki mő- vészlelke van, és könnyen felidegesedik … Mi itt a teendl?

— Kérem — nyögte ki Kubus —, nekem borzasztóan fontos, hogy az a szépséges Dugó még ma előkerül­jön…

Poéta Anatol szélesen széttárta a karját.

— Hát, nekem is fontos, de mit tegyek, ha még nincs benne az újságban?

— Uraságod olyan kedves — szólt közbe Hipcia hí­zelegve —, és annyira szereti a verseket, és ezúttal biztos eltekint a hirdetéstől.

Poéta Anatol enyhültebben nézett rájuk.

— Mit lehetne tenni? — töprengett. — Egyszer csak a térdére csapott. — Tegyük fel, hogy nincs hirdetés, de ti idejöttök és kérdezlsködtök, nem találtam-e egy szépséges kis tacskót. . .

— De hát így is történt! — kiáltott Hipcia.

— Tegyük fel, hogy elmentek Szrot nénihez, és be­jelentitek hogy megvan a becsületes megtaláló . . .

23

— Ezt azonnal megtehetjük.

— Ez még nem minden.

— Jutalom is kell… — vágta rá Hipcia.

Poéta Anatol elnevette magát, kimutatta nikotintól sárga, rossz fogsorát.

— Okos kislány vagy. Éppen errll van szó. A tisz­telt doktornénak eszébe kell hogy jusson, hogy az elve­szett eb megfeleli jutalom hiányában nem térhet visz- sza otthonába.

— Az nem úgy van — szakította félbe Kubus felhá­borodottan. — Én megígértem, hogy visszaviszem Du­gót. Szavamat adtam, hogy Dugó estére már Szrot né­ninél lesz. Nekem nem illik pénzt elfogadnom, mert én önkéntes detektív vagyok.

Anatol kiegyenesedett, és füttyentett a meglepetés­től.

— Hőha! Erről nem tudtam.

— Mindenki Detektív Kubusnak nevezi, a legutóbb leleplezte Szeplős Boleket, aki ellopta a lábtörlőt — erősítgette Hipcia nagy hévvel.

Poéta Anatol megfogta a fiú vállát.

— Ez azt jelenti, hogy nyomoztál utánam?

— Nem.

— És honnan tudtad, hogy Dugó itt van nálam?

— Valami azt súgta nekem . . .

— Tudom már — nevetett rekedten —, az a vén csavargó, a Krigli bácsi mondta meg neked.

— Nem! Nem! — tiltakoztak mintegy parancsszóra a gyerekek.

— Ne tagadjátok!

Kubus rimánkodva nézett Anatolra.

— Kérem szépen, ne mondja meg Krigli bácsinak, mert halálosan megsértődik.

— Ne félj — nyugtatta meg —, minden rendben lesz. Krigli bácsi nem fog rád neheztelni, Dugó pedig visszatér veletek Szrot nénihez . ..

24

— Nagyszerű! — kiáltotta Kubus.

— Óriási! — csapta össze a kezét Hipcia. — Maga igazán nagyon, de nagyon kedves.

Anatol titokzatosan mosolygott. Egy darabig vöröses szakállát simogatta Olyan arcot vágott, mintha valami meglepetést készítene a gyerekek számára. Végül nagy komolyan megszólalt:

— Ennek fejében bizonyos szívességet várok tlletek.

— Mindent megteszünk, amit csak akar! — rikkan­totta örvendezve Kubus.

— Egy apróságról van szó. Van egy alak, aki a ke­rületünkben egy bizonyos öreg esernylt keresgél. . .

— Egy esernylt? — ámult el Hipcia.

— Igen, egy esernylt. Azonnal megmagyarázok mindent — Letelepedett a gumimatracra, ellvett egy régi újságot, és gyorsan rajzolni kezdett. — Ez a So­bieski utca, látjátok? Ez a Podhalanska … Itt másik két utca . . . értitek?

— Igen. Itt lakik Bauman néni, akihez angolórára já­rok — bökött Hipcia az ujjával az utcák négyszögére.

Anatol nagy fantáziával körülkerítette a felvázolt térképet.

— Itt ni, ezen a környéken kell az öreg, fekete eser­nyőnek rejtlznie.

— Öreg, fekete esernyl… — ismételte izgatottan Hipcia.

Kubus az ajkába harapott. Mint vérbeli detektívet, azonnal erlsen érdekelni kezdte a fekete esernyl. Poéta Anatol az újság margóján firkálgatott.

— Egy öreg, fekete esernyl — ismételte meg. — Jól figyeljetek: egy angol gyártmányú férfiesernyl. . .

— Mibll látszik, hogy angol gyártmány? — kérdez­te Kubus.

— Ne zavarj. Azonnal látható, mert a nyelén egy kis felirat van: Wellman and Son — Glasgow. Ez a gyár­tó cég neve.

25

— Egy pillanat — szólt közbe Kubus —, fel kell je­gyeznem: Wellman and Son — Glasgow. Igen. Glasgow egy nagy város Skóciában. — Elővette a jegyzetfüzetét, és gondosan feljegyezte az adatokat.

— Azonkívül — magyarázta Anatol — az esernyő­nek ezüstfogantyúja van. akár egy sétapálcának, és azon egy monogram: EM.

— Éem — jegyezte fel Kubus.

— Ez minden, amit tudunk — fejezte be Poéta Ana­tol.

— Furcsa eset — vágott közbe Hipcia. — Miért olyan fontos annak az alaknak az az esernyl?

— Ne tégy fel együgyő kérdéseket — figyelmeztette a kislányt Kubus. — Ha keresgéli, biztosan fontos neki. Szüksége van rá.

Poéta Anatol megvakargatta a füle tövét.

— Ez egy cseppet sem együgyő kérdés. Én magam is azon töröm a fejem, mi a csudának keres ez az alak egy ilyen értéktelen holmit, mint ez az öreg eser­nyl. Emögött okvetlenül van valami.

— Természetesen, emögött valami titok lappang — tette hozzá komolyan Kubus.

— És az a legérdekesebb, hogy honnan tudja, hogy ez az esernyl éppen itt, ezen a környéken van?

— Fogalmam sincs, és nem is érdemes ezen gondol­kozni. Az a fontos, hogy nem rossz üzlet, mert a fickó egész szép díjat tőzött ki, annak ellenére, hogy nem hirdeti az újságban. Ha segítetek nekem, megígérem, hogy az egész szünidl alatt lesz pénzetek fagylaltra. Nagy adagra!

— Ez csekélység — legyintett Hipcia —, Kubus az ellbb már megmondta, hogy mi önkéntes detektívek va­gyunk, mi önzetlenül dolgozunk. Az a fontos, hogy megkerüljön az esernyl, az pedig nem lesz olyan egy­szerű.

— Mindenesetre próbáljátok meg. és ha kiszimatol-

26

tatok valamit, senkinek egy szót se, csak rohanjatok egyenest hozzám.

Anatol kényelmesen végigdőlt a gumimatracon, hosszú gólyalábát az ablakdeszkára rakta, újra kezébe vette a verseskötetet.

— Most pedig fogjátok Dugót, és tőnjetek el, mert nekem még meg kell tanulnom ezt a verset. Igazán mondom, csodálatos! — Ezt mondva, környezete szá­mára megszőnt létezni.

Kubus megtalálta a pórázt. Odahívta a barna tacskót. Dugó vidám farkcsóválással a lábához sündörgött.

Egy pillanattal késlbb mindhármójukat hangos uga­tással búcsúztatta a többi „elveszett tárgy”. Azután kiléptek a padlásszobából.

— Pfő — sóhajtott megkönnyebbülten Kubus, ami­kor már a lépcslkön lépegettek —, de szerencsénk van! Dugó újsághirdetés nélkül tér vissza Szrot néni­hez. Most pedig új munka vár ránk: az esernyő.

AZ ELVARÁZSOLT ESERNYÍ

— Ide hallgass — szólt Kubus —, érzem, hogy ez az esernyl nagy dolog.

— Mibll gondolod?

— Valami azt súgja nekem.

— Én pedig azt hiszem, csak valami beugratás.

— Ugyan, hát azt hiszed, Poéta Anatol csak ilyen egyszerűen visszaadta volna Dugót? Hogyha újsághirde­tés nélkül visszaadta, az azt jelenti, nagyon fontos neki az az esernyl. És ha Anatolnak fontos az esernyl, hát amögött biztosan valami titok lappang.

Hipcia vállat vont.

27

— Nem értem., miféle titok lehetne egy közönséges esernyő, egy ócska kacat körül.

— Nem érted, mert nincs fantáziád!

— És nem hiszem — folytatta a kislány lebiggyesz­tett ajakkal —, hogy ebben a nagy városban valakinek is sikerül megtalálnia azt az ósdi esernylt. Mintha tőt keresnél egy szénaboglyában! Az a kacat valószínő- leg réges-régen a szemétdombon hever!

Kubus felmérgesedett.

— Egy ilyen titokzatos esernyő, amely után maga Poéta Anatol kutat, hogy is heverhetne a szemétdom­bon?

— Hát hol máshol lehet?

— Ott, ahol senki sem sejti. Az ilyen régi tárgyak szeretnek meglepetéseket okozni.

Megálltak Hipciáék háza előtt.

— Szia! — mondta a kislány. Azután tüstént eszébe jutott az angol nyelvkönyve. — Te jó ég! Hiszen még mindig nem tudom a szavakat!

Könyvét a hóna alá kapva, berohant a ház kapuján. Kubus tovább-ballagott.

A padon meglátta Lustát. Az, mintha odaszegezték volna, ugyanazon a helyen ült, mint két órával azelőtt. Fénylő arcát a nap forró sugaraival süttette. Elmeren­gett, mintha az Ezeregyéjszaka meséit hallgatná.

— Szia! — kiáltott rá Kubus. mikor a padhoz közele­dett.

Lusta meg sem moccant, csak a bal szemét nyitotta ki. Köszöntésül morgott valamit az orra alatt.

— Nem unatkozol? — csipkelődött Kubus.

— Nem.

— És mit csináltál eddig?

— Gondolkoztam.

— Miről?

— Azon, amire te megkértél.

— Hogy figyeld a gyanús alakokat.

28

— És most eszembe jutott.

— Micsoda?

— Hogy járt errefelé egy gyanús alak.

— Mibll gondolod, hogy gyanús volt?

— Mert kérdezlsködött. ..

— Miről?

— Valami öreg esernyőről.

Kubus odaugrott Lustához, megragadta a vállát, és jó erlsen megrázta

— És ezt miért csak most mondod?

— Hát mikor mondtam volna?

— Miféle alak volt az?

— Fogalmam sincs.

Kubus szinte remegett a méregtll.

— Ilyen fontos dolog, és neked fogalmad sincs . . .

— Tulajdonképpen volt valami fogalmam róla, de kirepült a fejembll… Ne kiabálj úgy, akkor talán még eszembe jut.

— Miféle esernylrll kérdezett?

Lusta szórakozottan dörgölte a homlokát.

— Várj csak . . . várj csak . . . Azt hiszem, valami öreg esernylrll. . .

— Talán angol gyártmány?

— Ja, igen!

— Ezüstfogantyús?

— Ezüstfogantyús! — kiáltotta győzedelmesen Lus­ta. — Látod, minden eszembe jut, ha nem kiabálsz.

— Talán még az is eszedbe jut, hogyan nézett ki az az alak?

Lusta hunyorgott súlyos szemhéjával, akkorát ásított, mint egy vízilóbébi, nyújtózott, és kitört bellle a neve­tés.

— Olyan vicces bajuszkája volt!

— És még? — nógatta It Kubus.

— Vicces kalapja volt. . . Fehér, fekete szalaggal.

— És még?

29

— Azt hiszem, az egész ember nagyon nevetséges volt.

— Hogyhogy?

— Hát mert olyan nevetségesen beszélt. . . Mind­járt megmutatom, hogyan … — lehalkította vihogását, összecsücsörítette a száját, majd az idegent utánozva azt mondta: — Szehbusz, kedves ifjú bahátom, nincs véletlenül tudomásod egy ezüstnyelő, öheg esehnyl- hll? .. . Rém nevetséges volt. Úgy beszélt, mint akinek gombóc van a szájában.

Kubus elővette a piros noteszt. Feljegyezte:

Gyanús alak.

Nevetséges külsl.

Bajusz.

Fehér kalap fekete szalaggal.

Raccsol.

Lusta figyelmesen nézte, mit csinál, Egy idl múltán megkérdezte:

— Mit irkálsz ott?

Kubus megveregette a vállát.

— Ezek hallatlanul fontos értesülések. Jegyezd meg: ha ismét találkozol vele, akkor tartóztasd fel. . .

— De miért? — képedt el Lusta.

— Okvetlenül tartóztasd fel. Esetleg biztasd, hogy én tudok valamit az esernyőről, azután hívj engem. Megteszed az én kedvemért?

— Hát a kedvedért megteszem.

— Rendes srác vagy, Lusta! Szia! Rohanok Szrot né­nihez, hogy visszavigyem neki Dugót.

— Szia — morogta Lusta. — Máskor ne kiabálj úgy velem, mert mindent elfelejtek . . .

30

TALÁLKOZÁS FEHÉR KALAPPAL

Ebéd után Hipcia angolórára ment Bauman nénihez. Kánikula volt A felforrósodott levegl remegett a ház- tetlk s a megolvadt aszfaltburkolat felett Az emberek lustán, mintegy félálomban mozogtak A fagylaltos- bódé elltt hosszú sorban álltak a gyerekek

Hipcia magában ismételgette az angol szavakat: „Toll — the pen, the pen — a toll, the table — asztal, the book — könyv könyv — the book.” Hirtelen azt érezte, nogy valaki a vállára tette a kezét Gyorsan megfordult Csodálkozva pillantott meg maga mögött egy modern szabású, sárga tropikál öltönyt viseli, ele­gáns urat Megpillantotta fehér szalagos, fehér kalapját meg a vicces fekete bajuszkáját, mely mint két, kis odaragasztott pamacs díszelgett jókora orra alatt

Az ismeretlen negédesen elmosolyodott. Furcsa, kissé idegenes hangon megszólította

— Bocsáss meg kislány, ugye, te angolóháha mégy Bauman nénihez?

— Igen — felelte Hipcia meglepetten, és meggyor­sította lépteit, de az ismeretlen megállította

— Ne ijedj meg, kislány Egy bizonyos diszkhét ügy­ben szehetnék veled beszélni Nem ülhetnénk be a cuk- hászdába egy fagylaltha?

Hipcia elnevette magát

— Nagyon szépen köszönöm a meghívást, de én na­gyon sietek Négykor angolórám van

A szalmakalapos férfi furcsán elfintorodott. De nyomban szokatlanul udvariasan azt mondta:

— Nem lesz belile thagédia, ha késel egy-két pehcet. Azalatt meg elbeszélgetnénk. Valami aphósághól van szó, és hemélem, nem bánod meg . . .

— Amennyiben valami apróság — felelte Hipcia ha­tározottan —, akkor mindjárt most is megmondhatja.

31

— Nem szehetem az ügyeimet az utcán intézni. De ha megengeded, elkíséhlek a sahokig

Hipcia vállat vont

— Tessék csak, engem nem zavar. — Ugyanakkor arra gondolt: „Mit is akarhat tllem ez a furcsa alak?”

— Bocsánat, kedves kislány — szólt az ismeretlen, amikor elindultak —, hány szobája van Bauman néni­nek?

Hipciában erre a kérdésre rögtön gyanú ébredt, fel­támadt a detektívösztön. és nyugtalanul pillantott a férfira: „Mi az ördög? — gondolta — Miért kérdezis- ködik, és mi köze ahhoz, hogy Bauman néni hány szo­bában lakik?” Ezért csíplsen válaszolt.

— Engem ilyesmi egy cseppet sem érdekel

— Valóban, valóban — szólt az idegen, ki szeretett volna minél nyugodtabb színezetet adni a hangj ának, de látszott, hogy rendkívül izgatott — Valóban — is­mételgette, és lenyőgözl mosolyt küldött a kislány felé, mellyel bocsánatot szándékozott kérni — Ugye, ilyenkoh a vehandán tanulsz?

Hipciát bosszantotta ez az undorítóan édeskés hang. Ezért dacosan vágott vissza:

— Hát nem mindegy az, hol tartja Bauman néni az angolórákat?

— Valóban — mondta az ismeretlen, és lopva letö­rölte halántékáról a gyöngyözi verejtéket. — De egy bizonyos diszkhét ügyhii van szó. Ezzel kapcsolatban lenne egy kéhésem hozzád Semmiség. Nem tudnál egy kicsit köhülpillantani, köhülnézni Bauman néni laká­sában? Lehet, hogy észheveszel valamit, egy kopott, öheg fekete esehnyit. . .

— Esernyit! — rebegte az elképedt Hipcia, és nyom­ban elsötétült szeme elitt a világ. Már csaknem meg­feledkezett Anatol különös megbízatásáról, és most, így hirtelen, ennek a titokzatos alaknak közvetítésé­vel az öreg esernyi, lám, hírt adott magáról. S az is

32

meglehet, épp ez az ember az, akit Poéta Anatol emlí­tett

Hipcia egy ideig teljesen bódult volt. Mielltt ideje lett volna rendbe szedni a gondolatait, újra meghallotta a fehér kalapos ismeretlen hangját.

— Nincs ebben semmi különös. Miéht döbbentett ez meg téged ennyihe? Egy ilyen közönséges, fekete eseh- nyl éppúgy lehet Bauman néninél, mint báhki másnál. Meg is kéhdezheted alkalomadtán Bauman nénit, nincs-e bihtokában egy ilyen ezüstfogantyús, fekete esehnyl.

Hipcia szinte megdermedt a döbbenettll.

Ezüstfogantyús … — ismételte, hogy idlt nyer­jen, ugyanakkor az járt a fejében, jó lesz, ha kissé az orránál fogva vezeti ezt a piperklcöt. Egy szempillan­tás alatt készen volt a terve. Találkozót kell megbeszél­ni vele, közben értesíteni Kubust a szokatlan fordulat­

33

ról. Meglehet, itt a szerencsés alkalom, amikor meg­oldódik a rejtélyes fekete esernyl titka. Ezért nagyon udvariasan mondta:

— Kérem, ha az olyan fontos, hát körülnézhetek Bauman néni lakásában, esetleg megkérdezem, nincs-e ilyen esernyője.

— Ehhől van szó! — lelkendezett az ismeretlen. —

— Látom, éhtelmes és megbízható kislány vagy.

— Ígérem, megteszek mindent, amit csak lehet.

— Hát te bőbájos vagy, és biztos lehetsz benne, meg­hálálom.

— Ez igazán csekélység — mondta a kislány tőnődve.

— Várjon meg az „Augusztinka” cukrászdában.

— Igazán hendkívül kedves vagy. Hánykoh váhja- lak?

— Ötkor végzek. Remélem, fél hatra már az „Augusz- tinká” -ban lehetek.

— Hihetetlenül ahanyos vagy — áradozott az isme­retlen. — Hemélem, jó híheket hozol. Sok sikeht, ked­ves! Sok sikeht! — Szalmakalapját levéve meghajolt, és olyan elbővölő mosolyt küldött a kislány felé, hogy az majd megpukkadt nevettében Elfordult, és meg­könnyebbülten mutatott hosszú orrot.

„Tra-la-la-la! A tisztelt uraságnak fogalma sincs, kivel van dolga! Ha tudná, hogy épp Detektív Kubust szaba­dítom a nyakába! Akkor bizony nem lenne ilyen elége­dett!” — Szóval a fekete esernyő ügye nagyon érdekes­nek ígérkezett. — „Meglátjuk, mi sül ki belőle!” — gondolta vidáman Hipcia, és elszáguldott egy telefon­fülke irányába.

— Halló, Kubus, te vagy az? — kiáltott bele a tele­fonkagylóba.

— Én. Mi történt? — hallotta a detektív komoly hangját.

— Óriási újságot mondok! — kezdte lelkesen. Az­

34

után apróra elmondta a különös ismeretlennel történt találkozás történetét.

— Hát ez nagy dolog — nyugtázta Kubus. — Képzeld el, ugyanez az alak Lustát is faggatta az esernyl felől. Ez valami nagyon gyanús fickó.

— Iszonyúan gyanús, és különben is, rém nevetsé­ges. Egy kicsit Fernandelre hasonlít, arra a francia szí­nészre, és úgy beszél, mint egy özönvíz előtti gramo­fon.

— Valami azt súgja nekem, hogy príma kis mun­kánk akadt. Ide hallgass, én most elrohanok Poéta Ana- tolhoz, mert meglehet, ez az ember ugyanaz, aki nála is járt.

— Jó. Ötkor pedig légy Bauman néni háza előtt, várj meg. Majd együtt megyünk el az „Augusztinká”-ba. Csuda jó hecc lesz . ..

— Hipcia! — szólt a telefonba Kubus. — El ne felejts körülnézni Bauman néninél, mert úgy érzem, az az esernyő ott van! Hiszen az egy angol esernyő, ő pedig angoltanárnő Hát te eközött nem látsz semmi összefüg­gést?

— Nem. De légy nyugodt, ezt elintézem. Szia! Ötkor!

AMIKOR A SZELLÍZÍABLAK KINYÍLIK

A ház, melyben Bauman néni lakott, egy elvadult kert mélyén állott. Öreg villa volt, még a cári időkből, fa­vázas alpesi stílusban épült, kis tornyocskával, te­mérdek különféle beugróval meg erkéllyel. Két tere­bélyes, évszázados hárs ölelte körül, mint dadák az erőtlen gyermeket. Az utca felől a bokrok áthatolhatat­lan sőrője takarta a villa homlokzatát. A tér felől, ahol néhány hasznavehetetlen autóroncs vesztegelt,

35

vénséges, omlatag kifal határolta a telket. Az egész épületet, egészen a tetiig, befutotta a vadszili.

Hipcia valahányszor az öreg, rozsdás vaskapuhoz kö­zeledett, úgy érezte, egy másik, egy nem mai világba hatol be, mely mintha azokból a mesékbil cseppent volna ide, miket az édesanyja kiskorában olvasott neki. Amikor a réztábla mellett megnyomta a csengi gomb- j át, úgy rémlett, a verandán a virágok között tüstént megjelenik egy tündér vagy egy elvarázsolt királyfi.

De a csengi hangjára ezúttal is csak Bauman néni, az angoltanárni alacsony, szikár alakja jelent meg. Fe­kete, fakó kosztüm, félretaposott fekete cipi, fodros fehér blúz, a nyaka alá egy nagy kámea bross tőzve — és úgy, mint mindig: levendulaillat lengi körül. A rán­cos, csontos arcon mindig ugyanaz a kifejezés, a sza­rukeretes nagy szemüveg mögül ugyanaz a pillantás és ugyanaz a köszöntés:

— Good morning, my dear Hipcia. How do you do?* A régimódi bútorokkal telezsúfolt szobában kávé, ci­garettafüst és hervadó virágok illata keveredett. A ke­rek asztalon egy könyv feküdt, mellette egy tányérkán néhány teasütemény. Bauman néni kitartóan angolul kérdezgetett:

— Drága Hipcia, óhajtasz teasüteményt?

Hipcia sohasem óhajtott, de minden alkalommal így felelt:

— Köszönöm, szíves, örömest. . .

De ezúttal a figyelmét annyira lekötötték az eser­nyővel kapcsolatos gondolatok, hogy a tanárni kérdé­sére elfelejtett válaszolni, mire Bauman néni olyan megütközve nézett Hipciára, mintha csuda tudja, miféle szörnyőség történt volna. Különben is, aznap az egész angolóra valahogy más volt. Hipcia úgy fészkelidött.

*Olv. Gud móning, máj dir… Hau du ju du? — Jó napot, drá­gám. Hogy vagy?

36

mintha tüzes zsarátnokon ülne Bauman néni minden pillanatban megkérdezte:

— Mi bajod, kedvesem? Miért vagy olyan szórako­zott? Talán ez a kibírhatatlan hlség gyötör?

Ha Bauman néni tudna valamit errll a titokzatos esernyőről, ha sejtené, hogy ez az esernyl minden két­séget kizáróan csakis az l lakásában rejtlzhet, valószí- nőleg nem tenne fel ilyen aggodalmas kérdéseket. De Bauman néni semmirll sem tudott, nem csoda hát, hogy egyre nagyobb nyugtalansággal figyelte a kis Hip- ciát.

A kislány szeme közben a szobában kalandozott, a fa­lakon, a bútorokon végig, abban a reményben, hogy mindjárt megpillantja az öreg, fekete esernylt. De hiá­ba! Bauman néni szobájában példás rend uralkodik, mindennek megvan a maga helye.

Telt-múlt az idl. A régi óra egymás után ütötte el a negyedeket, közeledett az óra vége. Hipcia a legapróbb nyomot sem fedezte fel, ami a titokzatos esernyl léte­zéséről tanúskodna.

Egyszer csak olyasmi történt, amit a kis detektív nem sejthetett ellre. Egy váratlan szélroham nagy csatta- nással becsapta a szelllzlablakot. Bauman néni felállt, szemrehányóan nézett az ablak felé, mintha neheztelne a szélre, amiért ilyen felesleges munkát okoz neki. Las­sú léptekkel odament az öreg plüsskanapéhoz, a tám­lája mögé nyúlt és . . .

Hipcia nem hitt a szemének! Bauman néni egy ezüst- fogantyús, régimódi, fekete esernylt tartott a kezében.

A kislány felpattant, odafutott a tanárnlhöz.

— Ha meg tetszik engedni, én majd becsukom az ab­lakot.

— Ugyan, kicsi vagy te még ahhoz, nem éred el.

— Nem tesz semmit, felállok egy székre — ragadta meg erlsen az esernylt, s szinte kirántotta Bauman néni kezébll. Mielltt az felocsúdhatott volna meglepe­

37

téséből, Hipcia odafutott az ablakhoz, lábujjhegyre állt, az esernyő végével kinyitotta a becsapódott szellőzőab­lakot.

— Na, tessék! — rikkantott elégedetten.

— Köszönöm. Azt hittem, fel sem éred.

Hipcia szinte remegett az izgatottságtól. Kezében tar­totta a súlyos esernylt, de nem volt mersze ránézni. Valami azt súgta neki, ez az a bizonyos, rejtélyes eser­nyl, amirll Poéta Anatol beszélt, amirll a szalmaka­lapos, különös ember kérdezlsködött.

— Bocsánat — kérdezte bátortalanul —, honnét van a néninek ez az esernyője?

— Régi történet az — válaszolta Bauman néni. — Képzeld el, amikor Varsó felszabadulása után vissza­tértem ide a lakásba, itt találtam a könyvtárban. Fo­galmam sincs róla, ki hagyhatta itt.

— Ó, ez roppant érdekes … — Hipcia csak most vette szemügyre az ezüstfogantyút. Masszív, kifénye­sedett, néhol patinás, és rajta egy monogram: EM.

— Miért csodálkozol annyira? — hallotta a feje fe­lett Bauman néni hangját.

— Ó, semmi… — felelte szórakozottan. — Még so­hasem láttam ilyen öreg esernyőt.

— Nincs rajta semmi különös. Manapság a férfiak már nem hordanak ilyen esernyőt. Ez egy régi, angol esernyő.

— Biztos benne a néni, hogy angol esernyő?

— A legteljesebb mértékben. Ide nézz! — A tanárnő rámutatott az ezüstnyél alsó részére. — Még a cégjel­zés is rajta van: Wellman and Son — Glasgow. El tudod olvasni?

— Igen, tényleg . . . Wellman and Son — Glasgow. Megegyezik. . .

— Mi egyezik meg?

— Hát a felirat. . .

A nyelvtanárnő egy erélyes mozdulattal kivette

38

Hipcia kezébll az esernyit és visszatette a kanapé mögé.

— Nagy hasznát veszem az ilyen esetekben, mint például a szelllzlablak becsukása — mondta fanyar mosollyal. — S különben is, be kell vallanom, na­gyon hozzám nltt ez az esernyő. Ez nevetséges dolog, de úgy érzem, a barátom. Ne csodálkozz, kislány, az idls embereknek különféle furcsaságaik vannak . . . Mindenesetre nagyon nehezemre esne megválni tlle De remélem, az az ósdi kacat túlél engem. — Leült az asztal mellé, tenyerével rácsapott az asztal lapjára. — Nos, kedvesem, most olvasd el újra ezt a fejezetet. . .

Hipcia úgy állt. mintha kivé dermedt volna. Tágra nyitott szemmel bámult a kanapé kopott támlájára, amely mögött az esernyi rejtizött.

— Mi történt veled? — hallotta ismét a tanárni hangj át

— Ó semmi, semmi. Csak szerettem volna megkér­dezni . . . Hogy ha valaki nagyon megkérné a nénit, hogy adja oda az esernyit. . . odaadná neki?

— Nem értem, mi jutott eszedbe. Kinek kéne egy ilyen haszontalan holmi?

— Például nekem.

Bauman néni egy heves mozdulattal lekapta a szem­üvegét.

— Nem értem, kislányom, mit akarsz ezzel mon­dani?

— Egyszerűen azt, hogy szeretném ezt az esernyit.

— Ne tréfálj.

— Egészen komolyan mondom.

— Mit akarsz vele csinálni?

— Nem tudom, de nagyon megtetszett nekem.

— Hát megfosztanál engem egyetlen barátomtól?

— Nem, de — egy pillanatig elgondolkodott, az­után hirtelen megkérdezte: — senki sem érdeklidött Bauman néninél az esernyi felil?

39

— Nem. És nem értem, miért teszel fel ilyen furcsa kérdéseket.

Hipcia az angolóra végéig sem tudta legyőmi izgatott­ságát. Egyszeriben úgy érezte, Bauman néni szobája különössé és titokzatossá válik, hogy az ajtón tüstént besurran valaki, odamegy a kanapéhoz, kihúzza mö- güle a fekete esernylt, és megmagyarázhatatlan mó­don eltőnik vele.

Amikor az óra ötöt ütött, Hipcia megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sietve elbúcsúzott, és kirohant a szobából.

A kapu elltt, a j árdán Kubus már várt rá.

BESZÉLGETÉS AZ „AUGUSZTINKÁ”-BAN

— Na, mi újság? — kérdezte Kubus, hangjában leple­zetlen izgatottsággal.

Hipcia egyetlen szót sem tudott kinyögni. Csak ami­kor barátja megismételte a kérdést, suttogta el:

— Megvan.

— Az nem lehet!

— Szavamat adom … az öreg kanapé mögött. . .

— Miféle kanapé?

— Egy plüsskanapé.

Egy darabig némán álltak. Kubus tágra nyílt szemmel nézett Hipciára. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Végül azt mondta:

— Azt hiszem, valami csoda történt.

— Mondom, hogy ugyanaz az esernyl! Ezüstfogan- tyús, rajta az angol cégjelzés meg az EM monogram.

— Hát ez nagyszerű! Úgy látszik, az a gyanús fickó tud valamit az esernyőről.

— De honnan?

— Azt már nem tudom.

40

— Voltál már Poéta Anatolnál?

— Voltam, de nincs otthon.

— Mit gondolsz, ez az alak, akirll Anatol beszélt?

— Lehet, de úgy érzem, nem. Akkor ugyan miért ku­tatna a saját szakállára is?

Kubus mélyen eltőnldött. Szórakozottan dörzsölget- te az arcát.

— Most mit tegyünk? — kérdezte Hipcia.

— Természetesen, el kell menned az „Augusztinkᔑ- ba.

— Mondjam meg neki?

— Dehogyis! — Kubus szinte felkiáltott. — Ha Ana­tol errll még semmit sem tud, akkor egy ilyen gyanús alaknak nem árulhatjuk el.

— Igen, de akkor mit mondjak neki?

— Természetesen majd azt mondod neki, hogy Bauman néninél semmit sem láttál, l sem tud semmit az esernyőről. Érted?

— Értem. De vajon elhiszi-e nekem?

— El kell hogy higgye. Mi pedig eközben szemügyre vesszük őt. Meg kell tudnunk, voltaképp kicsoda ez az ember.

Az „Augusztinka” előtt elbúcsúztak egymástól. Kubus átment az utca túlsó oldalára. Letelepedett egy kirakat kiugró peremére. Feszülten figyelte a környéket.

Hipcia belépett a cukrászdába. Szívében könnyő kis félelmet érzett, de nyomban összeszedte magát. Meg­állt a nagyterem küszöbén.

A terem tömve volt. Az asztalokat szorosan körül­ülték az egész napi kánikulától elcsigázott emberek. A tarka seregben, az ablak mellett Hipcia felfedezte az ismeretlen vicces bajuszát.

Az már messziről észrevette őt, szokott édeskés mo­solyával üdvözölte, és egy kézmozdulattal magához hívta.

41

A kislány igyekezett továbbra is meglrizni nyugal­mát és komolyságát, de a fekete bajuszka látványa nevetésre ingerelte. Fojtogatta a nevetés, a szájába ha­rapott, szeretett volna szomorú dolgokra gondolni, azonban az sem segített. Az ismeretlen asztala felé közeledve, prüszkölt a nevetéstől, mint egy játékos cica.

— Látom, a kisasszonynak nagyszehő kedve van — üdvözölte lt az ismeretlen. — Valószínőleg jó híhekkel jön

Hipcia még egyet prüsszentett, azután hangosan, visszavonhatatlanul, kirobbant bellle a nevetés.

— Bocsánatot kérek — mondta ravaszul —, de ez az egész olyan nevetséges.

Az ismeretlen összevonta a szemöldökét.

— Mi nevetséges van ebben?

— Hát az egész.

Könnyedén megérintette Hipcia kezét.

— Csillapodj le, kislány. Szehetném tudni, van-e számomha valami éhdekes híhed? — kérdezte suttogó hangon.

— Igen.

— Na, mi van, nincs ott az az esehnyl?

— Nincs, és én azt hiszem, ilyen esernyl egyálta­lán nem is létezik.

— Csendesebben, kislány! Ez egyáltalában nem olyan nevetséges. Voltál olyan szíves kéhdezlsködni Baumannétól ez ihánt az aphóság ihánt?

— Kérdeztem, de Bauman néni semmiféle esernyl- rll nem tud.

— Csendesebben! — szisszent fel az ismeretlen, s az arca egy perc alatt a felismerhetetlenségig megvál­tozott. Most már nem volt nevetséges. Csodálkozást és csalódást tükrözi arca szinte fenyegetlvé vált.

— Ez éhdekes — mondta, mintegy csak magának. — Meg voltam hóla gylzldve, hogy Baumanné tud ehhll

42

valamit. — Egy idl múlva a kislányra nézett. — Köszö­nöm, gyehmekem, valóban nagyon kedves és szolgá­latkész voltál. Kéhsz egy adag fagylaltot vagy egy sze­let tohtát?

Hipcia tiltakozóan rázta meg a fejét.

— Köszönöm, nem. Hiszen ez igazán semmiség. — És azután nem tudni, miért, hirtelen megkérdezte: — Legyen szíves megmondani, miért keresi azt a régi esernylt?

Az ismeretlen furcsán mosolygott.

— Ostobaság. Felesleges ezen a fejed töhnöd.

— De én nagyon kíváncsi vagyok — makacskodott Hipcia.

A férfi egy semmitmondó mosollyal szerelte lt le.

— Túl kicsi vagy az ilyesmihez. Ezt te nem éhtenéd meg.

Felállt, felvette a szomszéd széken heveri kalapot, és bár kimérten, de udvariasan, mintha ezzel le akarná magáról rázni, azt mondta:

— Hát akkoh még egyszeh nagyon, szépen köszönöm. Viszontlátásba, kedvesem. — Ezzel otthagyta it, s meg­indult a székek között kifelé.

Hipcia úgy érezte, valami óriási baklövést követett el. Rosszul fogott bele a mondókájába. Mindez a miatt a visszatarthatatlan nevetés miatt.

Megint csendesen kuncogni kezdett. Rettenetesen kedve támadt ráölteni fürge nyelvecskéjét a fehér ka­lapos ismeretlenre, de körülnézve észrevette, hogy az emberek iket figyelik.

Az ismeretlen egy pillanatra megállt a küszöbön.

Elmélyedve tette fejébe a kalapját, körülpillantott, mintha azt akarná ellenirizni, nem leselkedik-e utána valaki. Az utca csaknem üres volt. A túloldalon, a ki­rakatnak dilve, a kis detektív figyelt. Az ismeretlen nem vette észre. Nem sejtette, hogy i az a híres Detek­tív Kubus, aki már nem egy rejtélyt kinyomozott, és

43

számos bőnözlt leleplezett. A fehér kalapos lassan le­lépkedett a lépcslkön a járdára, azután nyugodt tem­póban megindult az utcán.

A BiRZAKÓS FÉRFI

Hipcia csalódottan nézett a távozó után. Határozottan elégedetlen volt magával. Egyetlen közelebbi részletet sem sikerült megtudnia, mely legalább egy kis fényt de­rítene a fekete esernyl talányára. Összeszorította a szá­ját, és gondolatban azt mondta:

„Hipcia, te rettenetesen nagy mamlasz vagy.” Ekkor hirtelen mellette termett egy magas fiatal­ember. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Hipcia azt sem vette észre, a cukrászdából lépett-e ki vagy a j ár­dán jött. Meglepetten összerezzent. A fiatalember el­lentmondást nem tőrl hangon kérdezte:

— Mit akart tlled?

Hipcia hevesen rándított a vállán. Megütközve né­zett a fiatalemberre, mintha az égbll pottyant volna le. Az arca sötét volt, napbarnított, a szeme fekete, szú­rós pillantású, az egyik szeme alatt széles, egészen a szemöldökéig futó forradás. Kék farmernadrágot, feke­te sportinget és blrzakót viselt. Hipcia sportolónak nézte.

— No, mondd! — hallotta a követellzl, erlszakos hangot.

— Fogalmam sincs — nyögte ki.

— Mit kérdezett tlled?

Hipcia odanézett az utca túloldalára, de Kubusnak ott már csak hőlt helye volt. A fehér kalapos után lopó- zott. Valószínőleg nem vette észre a közeledi Sporto­lót — így nevezte magában a fiatalembert, aki most

44

olyan kitartóan mered rá. Kiáltani szeretett volna, de a Sportoló erlsen megragadta a vállát.

— Nem egy fekete esernylrll kérdezett? — szólt most még szigorúbban.

Hipcia a gyors gondolatok sodrában alig tudott ural­kodni megdöbbenésén. „Már megint ez az esernyő. Mi történt, hogy egyszerre csak mindenki efelll ér­deklődik? Ez csakis valami elvarázsolt esernyl lehet.” Míg ezt végiggondolta, a Sportoló megismételte a kér­dést:

— Na, beszélj már! — nógatta. — Egy fekete eser­nylrll volt szó, mi?

Hipcia felocsúdott. Csak most jutott eszébe, hogy csí- pls nyelve bizony nem parádéra van. Összeszedte ma­gát, és hangosan kiáltotta:

— És maga tulajdonképpen mit akar?

Sportoló hirtelen hangot változtatott. Szinte lágyan mondta:

— Ne félj. Nem akarok én semmi rosszat.

— Hm! — fortyant fel a kislány — én egy cseppet sem félek! És tőnjön el innen, mert azonnal idehívok valakit.

A fiatalember erre engeszteljen mosolygott rá.

— Ne légy olyan goromba. Egyszerően csak meg akartam kérdezni. . .

— Lárifári — nevetett Hipcia gúnyosan —, isme­rem én az ilyeneket! Ha kíváncsi rá, hát kérdezze meg tlle magától! — villantott rá egy szemtelen, csibészes pillantást, és futva indult Kubus után.

Amikor utolérte, a fehér kalapos ismeretlen már be­fordult a sarkon.

Kubus jelt adott, hogy ne jöjjön, közelebb. Olyan ha­lálosan komoly volt az arca, hogy Hipciát megint el­fogta a nevethetnék. De nyomban észbe kapott. A perc túl komoly volt ahhoz, semhogy viccen törje a fejét.

Engedelmesen átment az utca túloldalára. Feszült fi­

45

gyelemmel leste, mi történik. De semmi különös nem történt. Fehér Kalap egyenletes tempóban haladt az épületek mellett, és nyomában Kubus, akár egy árnyék.

Hipcia egyszer csak felszisszent a meglepetéstől: Fehér Kalap megállt Bauman néni házának kapuja elltt. A kislány egy öreg juharfa törzse mögé rejtlzött. Lük­teti szívvel várta a fejleményeket.

Kubus ezalatt elment az idegen mellett olyan kö­zömbösen, mintha a fehér kalap tulajdonosa csak le­vegő lenne. Tíz-húsz lépést távolodott, azután észre­vétlenül eltőnt az élősövény mögött.

Az ismeretlen határozatlanul ácsorgott egy darabig, mintha azon gondolkodna, mit tegyen. Sokáig bámult a vadszőlővel befuttatott házra. Csend volt. A népte- len utcát elöntötte a tetők mögé hanyatló nap lágy fénye, az úttestet keresztül-kasul szelték a növekvő árnyak.

Hipcia úgy érezte, azonnal valami döbbenetes tör­ténik. Arcát a rücskös fatörzshöz szorítva várakozott.

Az ismeretlen váratlanul belökte a kertkaput, és be­lépett a kertbe. Megindult az ösvényen, egy pillanat­tal később már el is tőnt a bokrok között, hogy nem sokkal azután fehér kalapja a verandán bukkanjon fel. Az ismeretlen megnyomta a csengőgombot. . . Újra csend lett. Hallhatóvá vált a szél által mozgatott leve­lek zizegése és a távoli villamosok csörömpölése.

A verandán megjelent Bauman néni sovány, ünnepé­lyes alakja. Hipcia az izgalomtól visszatartotta a lé­legzetét. Attól tartott, az ismeretlen most Bauman né­nire veti magát, betör a szobába, azután kirohan a ti­tokzatos esernyővel… De azok ott ketten a veran­dán teljesen nyugodtan beszélgettek. Semmi érdekes eseményre nem volt kilátás.

Hipcia nagyon csalódott volt, különösen, amikor pár perc múltán az ismeretlen elegánsan meghajolt, és teljesen nyugodtan távozott.

46

,,Mit akart Bauman nénitll?” — tőnldött Hipcia, de nem volt sok idl a töprengésre, mert nemsokára oda­futott hozzá Kubus.

— Most pedig rohanj Bauman nénihez, és faggasd ki — suttogta. — Én megyek a fehér kalapos után.

Homlokához emelte a kezét, mintha szalutálna, és máris indult az idegen nyomába.

Nyugodtan lépkedett, mint ahogy az egy igazi de- tektívhez illik.

A ROSSZUL SIKERÜLT KÉRDEZÍSKÖDÉS

Hipcia egy aranyló virágokkal teli ágyás fölé hajolva találta Bauman nénit. Épp gyomlált.

Amikor kis tanítványát megpillantotta, felegyenese­dett, orrán megigazította a szemüveget, azután nem titkolt csodálkozással kérdezte:

— Itt felejtettél valamit, kislány? Hipcia túlzott udvariassággal hajolt meg.

— Nem, kérem, nem felejtettem itt semmit.

— Hát akkor mi történt?

— Ó, semmi. . . Csak azt szerettem volna megkér­dezni, mit keresett itt az a fehér kalapos ember?

Bauman néni heves mozdulattal lekapta a szemüve­gét, hunyorogva, korholóan nézett Hipciára.

— Kislányom, nem tudom, mi van veled, nem érte­lek. Ma nagyon furcsán viselkedsz. Feleslegesen bele­ütöd az orrod a felnlttek dolgába. Kénytelen leszek be­szélni anyukáddal.

Hipcia ravaszkásan mosolygott.

— Jaj, bocsánatot kérek. Csak meg akartam tud­ni.. . Ugyanis az a férfi megszólított engem az utcán . . . Hát Bauman néni ezt nem találja gyanúsnak?

47

Bauman néni a szájához kapta a kezét, mintha ki­törni készüli sikolyát akarná visszafojtani.

— Várj csak, várj … Ez valóban különös. Nem is értem, tulajdonképpen mit akart.

Hipcia ekkor már majdnem kibökte, hogy nyilván az öreg esernyit akarta, de az utolsó pillanatban valami azt súgta neki, hogy ne árulja el a titkot. Visszhang­ként megismételte:

— Tulajdonképpen mit akart?

— T alán keres valakit? — kérdezte mintegy ön­magától Bauman néni.

— Ez esetben miért érdekelte, hány szobája van a néninek. Nagyon fontoskodó alak.

— Igen, miért érdekelte ez?

— És honnan tudta a néni címét?

— Érdekes — csodálkozott egyre jobban Bauman néni. — Honnan tudta a címemet?

— És különben is — kezdte tárgyilagosan Hipcia —, ez biztos valami gyanús pasas . . .

— De kérlek! Micsoda szavakat használsz te?

— Hát. . . manapság így mondják.

— Én nagyon kedvesnek és jómodorúnak találtam.

— Ami azt illeti, valóban nagyon udvarias, de soha­sem lehet tudni, mi van emögött. Kíváncsi vagyok, még mit kérdezett?

— Eliször azt kérdezte, kié ez a ház? Természete­sen azt feleltem, az enyém, csak lakókat költöztettek belé. Kíváncsiskodott, nem találtam-e egyszer valamit a házban. Különc ember lehet. . . talán azt hiszi, a kertben valami kincset találtam elásva? — fejezte be gúnyosan.

Hipcia óvatosan félbeszakította:

— De hiszen azt tetszett mondani, volt itt egy öreg esernyi . . .

Bauman néni fanyarul elmosolyodott.

— Valóban, ezt elfelejtettem megmondani neki. De

48

ugyan kit érdekelne egy ilyen ócska kacat? Ugyan, hagyjuk az egészet. Ha megint erre jár, legalább már tudom, hogy mihez tartsam magam.

Az órájára nézett.

— Kedves Hipcia, már késire jár, hát siess haza, mert anyukád aggódni fog. Verd ki ezeket a dolgokat a fejedbil, és a jöviben ne avatkozz a felnittek dol­gába.

Ezt mondva, leguggolt az ágyás mellé, és nagy oda­adással látott neki a sárga virágok sorai között éktelen- kedi gyomok kitépegetésének.

A LEGÚJABB TÍPUSÚ CHRYSLER

Detektív Kubus szorgalmasan baktatott a fehér kalapos nyomában. Annyi türelmet, annyi kitartást, olyan hi­degvért tanúsított, mint egy öreg, tapasztalt nyomozó. Fürge szeme nem szalasztotta el a legcsekélyebb rész­letet sem, pontosan dolgozó agya feljegyezte a legap­róbb eseményt is.

Lám, az ismeretlen odaért az utcasarokra, egy pil­lanatra megállt.

Majd hirtelen befordult a mellékutcába, mely a ker­tek között Bauman néni házának hátsó traktusához ve­zetett.

Az ifjú detektív szívverése meggyorsult.

„Biztosan meg akarja kerülni a házat, hogy észre­vétlenül, hátulról surranjon be Bauman néni lakásá­ba” — gondolta, miközben az ismeretlen után setten­kedett.

A fehér kalapos megállt az autóroncsokat és öreg barakkokat körülkeríti fal egyik szögleténél. Úgy lát­szott, nyomban keresztülugrik az omladozó falon, és

49

eltőnik odaát, de láthatóan meggondolta magát, sarkon fordult, és most egyenesen Kubus felé tartott.

Az idejekorán észrevette, letért az útról, elrejtőzött a kökénybokrok sőrőjében.

„Ki után szaglászik, mit keres errefelé? — töpren­gett, míg az ágak közül leste a csellengi fehér kala­post. — Ha Bauman néni háza körül kering, úgy nin­csenek tisztességes szándékai. De akkor mi a szándéka? Meglehet, egyszerően el akarja rabolni az esernyit? Ta­lán valami szörnyőbbre készül. Hiába, nincs mit tenni — tovább kell követni. A feltételezések itt semmire sem vezetnek. Majd meglátjuk, hová fejlidik az egész.”

Sietve megindult az ismeretlen után. Az befordult egy kis utcácskába — és Kubus alig hitt a szemének —, megállt egy hatalmas luxuskocsi mellett. A fiú elképedt. Lelkes híve volt a gépesítésnek, nagyon érdekelték az autók. Így minden nehézség nélkül felismerte, hogy ez egy legújabb típusú Chrysler. Az autó nagy volt, szé­les, de ugyanakkor könnyed és jó formájú. A kökény­bokrok sőrőjében állt, de már messziril csillogtak tü­körfényes üveg- és nikkelfelületei. Külföldi rendszám­táblája volt.

Az ismeretlen beült a volán mellé. Nem sokkal az­után halkan felbúgott a motor, az ezüstszínő kocsi lá­gyan ringatózva rugóin, csillogva-villogva tovagördült a kivé meredt kis detektív mellett. A szélvédi mö­gött, a mélyen a homlokba tolt kalap alatt felrémlett a bajuszos, sötét arc. A kocsi kis kék füstöt pöfögte- tett ki, a levegi benzinszagú lett. Azután — mint egy csodás látomás — az autó eltőnt a kanyarban álló fák mögött.

Az ifjú detektívnek földbe gyökerezett a lába. Ami­kor a motor gyönyörő búgása már teljesen elenyészett, körös-körül mindent elborított a csend. Kubus össze­préselte a száját. Magában azt gondolta:

50

„Ki lehet ez?”

Azután rájött, hogy elmulasztotta a legfontosabbat: feljegyezni az autó rendszámát.

TANÁCSKOZÁS

Már sötétedett, amikor Detektív Kubus elindult haza­felé. Töprengve lépegetett a modern háztömbök men­tén.

Az elmúlt nap annyi meglepetést hozott neki, hogy szertekalandozó gondolatait alig bírta összpontosítani. Fájt a feje.

Nagy, bénító fáradtságot érzett.

Ahogy felfelé ment a lépcslkön, már messzirll ész­revette Hipciát, aki a lakásuk elltt kuksolt.

— Szia! — köszöntötte lt vidáman a kislány. — Miért vágsz ilyen savanyú képet?

Kubus felélénkült.

— Hipcia — mondta megilletldötten —, azt hiszem, valami nagy ügy nyomára bukkantunk!

— Én is azt hiszem.

— Tudod, mije van neki?

— Kinek?

— Hát a fehér kalaposnak.

— Vicces bajusza.

— Ne tréfálj. Egy vadonatúj Chryslerje van!

— És mi az a „krájzler”?

— Hát persze, a lányok soha semmit sem tudnak. Az egy csodálatos „ami” kocsi.

— És 1 is amerikai?

— Fogalmam sincs.

— De hiszen lengyelül beszél.

— Ettll függetlenül jöhetett Amerikából. ..

51

A kislány huncutul hunyorgott.

— Talán valami amerikai gengszter? Olvastam, Ame­rikában rengeteg gengszter van.

Kubus mélyen felsóhajtott.

— Hipcia, mondtam már, minden lehetséges. Még sohasem akadt ilyen nehéz munkám.

— Aggódsz?

— Nem. Csak azon bosszankodom, hogy nem jegyez­tem fel az autó rendszámát.

— És minek neked az a rendszám? Kubus gúnyosan végigmérte a kislányt.

— Az az érzésem, te semmit sem értesz. Ha felír­tam volna az autó rendszámát, megtudhatnánk, ki az a fehér kalapos. Ha pedig ezt már tudjuk, azt is hama­rosan kinyomozzuk, miért keresi az esernylt.

— És te azt hiszed, egyedül csak l keresi? — kér­dezte a kislány kötekedve, azután rendre elmesélte ka­landját a Sportolóval. — Azt hiszem, az az esernyl már nem sokáig marad Bauman néni birtokában — fe­jezte be rövid beszámolóját.

Kubus a gondolataiba merült.

— Ez igaz — szólt izgatottan —, ki kell találnunk va­lamit, hogy az esernylt el ne tüntessék az orrunk elltt

— Bauman néni nagyon ragaszkodik az esernylhöz — tette hozzá Hipcia. — Nagyon kétségbeesne, ha va­laki elcsenné a kanapé mögül.

— Figyelmeztetni kell.

— Nem segít semmit. Ha azok megtudják, hogy az esernyl a kanapé mögött van, hát holtbiztosan elcse­nik. Nagyon sajnálom szegény Bauman nénit.

— Így hát — szólalt meg Kubus — úgy kell in­tézni, hogy az esernyl ne legyen Bauman néninél. — Hirtelen teljes erejébll a lábszárára csapott: — már tudom! Van egy nagyszerű ötletem. Mi viseljük majd gondját az esernylnek.

— Remek ötlet! — kiáltotta Hipcia. — De hogyan?

52

— Talán legjobb lesz, ha megmondjuk Bauman néni­nek, hogy az esernyl sokkal biztonságosabb helyen van nálam.

— Vagy például nálam.

— Vagy eldugjuk a pincében.

— Nagyszerű! — örvendezett a kislány. — Csak­hogy … mi lesz, ha Bauman néni nem egyezik bele?

— Meg kell neki magyaráznunk, milyen borzasztó veszély fenyegeti.

— És ha nem hiszi el?

Kubus bizalmatlanul nézett Hipciára, és újra mély töprengésbe merült.

Végül azt mondta:

— Hát ezen még gondolkodnunk kell.

— Hát ezen komolyan gondolkodni kell… — ismé­telte tőnldve Hipcia.

KI LOPTA EL AZ ESERNYÍT?

Másnap reggel a kis detektívek elmentek Bauman né­nihez. Figyelmeztetni akarták, miféle veszély fenyegeti egy ártatlan esernyl miatt.

Az idl enyhe volt. A háztetlk felett szaporán sik­lottak tova a kis felhlk, az út menti bokrokban vidá­man csiviteltek a verebek, a galambok szürke felleg- ként keringtek a magas égen.

Kubus megállt a kertkapu elltt.

— Ha nem visszük magunkkal az esernylt, úgy én vagyok a legnagyobb tökfilkó!

— Ne beszélj ellre — figyelmeztette lt Hipcia.

— Légy nyugodt, én már alaposan végiggondoltam az egész dolgot. Hidd el, fél éjszaka nem aludtam miatta. Csak bátran kell nekifogni.

53

— És jól ráijeszteni a nénire — tette hozzá Hipcia.

— És általában szakszerűen kell csinálni. Kérlek, ne fecsegj túl sokat, mert mindent elronthatsz.

— Jaj de okos vagy! — fortyant fel Hipcia.

— Nem. De azt el kell ismerned, hogy nagyobb ta­pasztalatom van.

Ezután Kubus kinyitotta a kertkaput. Beléptek a kertbe. Amikor kiértek a bokrok közül, a verandán a virágok meg a terebélyes, nedvdús páfrányok között megpillantották a nyelvtanárnlt. Kis öntözőkannából locsolta a növényeket. A két gyerek láttán egy pilla­natra mozdulatlanságba merevedett, mintha két szel­lemet látna közeledni. Azután elhadarta a maga szoká­sos „Good morning, my dear Hipcia” köszöntését, de rögtön hozzátette: — Megint eljöttél? Hiszen ma nin­csen óránk.

Hipcia tiszteletteljesen meghajolt, majd az ifjú detek- tívre mutatva, komolyan így szólt:

— Elhoztam Kubust, az osztálytársamat, akit min­denki detektívnek nevez.

A nyelvtanárnl nagy zajj al letette az öntözőkannát a kövezetre. Megigazította az orráról lecsúszó szem­üveget.

— Ha megint az esernylrll akarnál faggatni, jobb lesz, ha azonnal hazamész.

Kubus kedvesen összecsapta a bokáját, az arca to­vábbra is elszánt maradt.

— Mi csakis a néni javát akarjuk — mondta hiva­talos szűkszavúsággal.

Bauman néni erélyesen megrázta a fejét.

— Nem értem, mit akartok, gyerekek.

— Azt szeretnénk, hogy semmi baj se történjen.

Az angoltanárnl ideges mozdulattal újból megigazí­totta a szemüvegét.

— Beszélj érthetőbben, kisfiam.

54

— A nénire szörnyő veszély leselkedik — suttogta izgatottan az ifjú detektív.

Bauman néni az égnek emelte a kezét.

— Gyerekek, ti teljesen megbolondultatok! Ugyan miféle veszély fenyegetne egy ilyen idls asszonyt, mint én? — Hevesen Hipciához fordult: — Magyarázd meg nekem, mit jelentsen mindez?

Hipcia vállat vont. Könyörgl pillantást vetett Kubus- ra Az ifjú detektív erélyes mozdulattal ellhúzta a pi­ros noteszt

— Egy pillanat türelmet kérek — mondta kenettel­jesen —, azonnal megmagyarázom a néninek.

Minden sietség nélkül lapozgatni kezdett a notesz­ben. Bauman néni elhallgatott. Ijedten nézett a fiúra. Az frissen kezdte sorolni:

— Szóval a néni megfigyelés alatt áll. Folyó hó 25-én egy fehér kalapos, raccsoló egyén több ízben kérdezls- ködött a néni felll. Tizennyolc óra tizenötkor körül­járta a házat, és belesett az ablakon . . .

— Mit jelentsen mindez? — vágott közbe Bauman néni.

Kubus figyelmeztetlen krákogott.

— Ezek az én feljegyzéseim a nyomozásról.

— Fiacskám — szólt erre a tanárnl —, ha detektí- vesdit akarsz játszani, ne velem szórakozz!

Kubus ismét megköszörülte a torkát, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy egyáltalán nincs kedve tré­fálni, és Bauman néni orra alá tartotta a noteszt.

— Tessék, itt minden fel van jegyezve. Ez a fehér kalapos személy amerikai luxuskocsit használ, és na­gyon veszedelmes alak.

— Könnyen meglehet, hogy egy gengszter — ruk­kolt ell Hipcia.

Kubus feddlen nézett rá és letorkolta:

— Ez még nincs kelllleg bebizonyítva de a gyanúm alapos.

55

Bauman nénibll erre már kitört a nevetés.

— Kedveseim, pompásan elszórakoztattatok. El kell ismernem, nagyszerű fantáziátok van. Az a kedves úr tegnap még egyszer felkeresett engem.

— Na bumm!

— Az este itt járt nálam, és bebizonyosodott, hogy egészen rendes ember. Azt mondja, itt töltötte a gyer­mekkorát, és most meglátogatja szüllhelyét. . .

— Hát akkor már bottal üthetjük az esernyl nyo­mát! — hebegte a kétségbeesett Kubus.

Bauman néni meghallotta ezt a mondatot, ezért hozzátette:

— És képzeljétek, egy szóval sem említette az eser- nylt.

— Ó, milyen agyafúrt! — nyögte az ifjú detektív.

— Azt hiszem — mondta vidáman Bauman néni —, ti csak álmodtátok ezt az egész esernylügyet. Vég­eredményben értheti, a gyerekeknek mindig élénk a fantáziájuk. Ha kíváncsiak vagytok az esernylre, meg­mutatom nektek. Belátjátok, csak egy közönséges öreg kacat. . . Hát tessék — intett nekik, hogy lépjenek be a szobába. Ott benn félhomály uralkodott. A bokrok sű­rűje eltakarta a fényt az ablak elll. Csak egyetlen bá­gyadt fénycsík szelte át a szobát, melyben örvénylettek a finom porszemcsék. A sugár épp a zöld plüsskanapé- ra esett, kiemelte a homályból, és megvilágította kopott huzatát.

Kubus és Hipcia megállt a küszöbön. A tanárnl oda­ment a kanapéhoz, kissé ellrehajolt, karjával a támla mögé nyúlt, és nyomban halkan felsikoltott:

— Istenem, nincs itt az esernyl!

Mély csend telepedett a szobára. Úgy rémlett ne­kik, mintha valaki keresztülsuhanna az árnyas szo­bán … De ez csak képzelldés volt. Bauman néni a ka­napé támlájának dllve állt, döbbenettel teli szeme a gyerekek arcán cirkált.

56

A csendet Kubus nyugodt hangja törte meg.

— Sejtettem, hogy így lesz.

— De hiszen ez lehetetlen! — tört ki panaszosan a tanárnl. Letérdelt a kis szlnyegre, és az öreg kanapé alá nézett. — Hát igazán nem értem! Tegnap még itt volt! — Felállt, határozott mozdulattal félrehúzta a bútort. Tanácstalanul tárta szét a karját. — Ez csakis valami varázslat folytán történhetett.

A gyerekek közelebb mentek. Kubus, aki nagyon alapos természet volt, bekúszott a kanapé alá. Nem­sokára megszólalt:

— Nincsen varázslat… de ernyl sincs.

Bauman néni leroskadt a kanapéra, ruhaujjából elő­vett egy batiszt zsebkendőt, finom mozdulatokkal töröl- getni kezdte a homlokát.

Kubus előmászott a kanapé alól. Arcán győzedelmes kis mosoly vibrált.

— Ne tessék aggódni — szólt. — Szavamat adom, megkerül az esernyő.

A tanárnő a halántékára szorította a kezét.

— Nem is erről van szó. De képtelen vagyok megér­teni, mi történhetett. Egyszerően meg vagyok döbben­ve. Hiszen tegnap este még azzal nyitottam ki a szel­lőzőablakot.

Kubus sokat tudóan mosolygott.

— Mikor volt az?

— Hát épp annak az úrnak látogatása alatt. A szobá­ban fülledt volt a levegő, felálltam, kinyitottam a szellőzőablakot. Pontosan emlékszem mindenre, mint­ha csak most történne.

— És azután mit tetszett csinálni az esernyővel?

— Hogyhogy mit csináltam? Visszatettem a helyére. Nálam mindennek megvan a maga helye. Az esernyő állandóan a kanapé mögött állt.

— És később a néni nem ment ki a szobából?

A nyelvtanárnő egy darabig gondolkozott.

57

— Igen. Kimentem a konyhába cukorért, mert azt az urat megkínáltam egy csésze kávéval.

— És késlbb már nem tetszett a kanapé mögé nézni

— Nem.

— Senki más nem j árt itt?

— Senki.

— Ez azt bizonyítja, csakis 1 lophatta el az esernylt — jelentette ki határozottan a detektív.

Bauman néni kesernyésen mosolygott.

— De, fiacskám, értsd meg, ez nem holmi gombos­tő, nem tőzhette a kabátja hajtókájába. Tökéletesen emlékszem, hogy amikor a kapuhoz kísértem, az ég világon semmi nem volt nála.

— Tessék elhinni, az efféle alakoknak sokféle trükk- jük van

— Talán hipnotizált engem?

— Minden lehetséges.

Bauman néni mélyen eltőnldött Összefonta csontos ujjait, és felsóhajtott

— Ez különös eset Nagyon sajnálom az öreg eser­nylt. — Hirtelen, mintha felocsúdott volna, élénken hozzátette: — Különös eset Az a legérdekesebb, miért is lopták el? Hiszen régi, hasznavehetetlen jószág volt.

SPORTOLÓ ÚJBÓL FELBUKKAN

A homályos, fülledt szobából kiléptek a fényben fürdl verandára. A kertet elöntötte a ragyogás, körben mindenütt virágillat, méhdöngicsélés … Az esernyl sú­lyos rejtélye egyszeriben nem is tőnt olyan titokzatos­nak

— Úgy gondolod — kérdezte Hipcia —, hogy a fe­hér kalapos alak csórta el az esernylt?

58

— Százkét százalék.

— És mit csinált vele?

— Ha én azt tudnám! De gondolom, nem nyelte le.

— Lehet, hogy a nadrágjába rejtette.

— Nem, Bauman néni észrevette volna, ha esetle­nül lépked.

— Lehet, hogy kettétörte.

—Arra nem volt ideje.

Hipcia széttárta a karját

— Akkor mégis lenyelte, vagy valami varázslatot mővelt.

— Nem hiszek a varázslatokban. Ez egy nagyon agyafúrt fickó, valami olyasmit csinált, amirll mi nem is álmodunk.

— Igen — mondta Hipcia tőnldve —, ez valóban fantasztikus alak, és úgy érzem, mi nem boldogulunk vele. . .

— Te mindig kételkedsz — fortyant fel Kubus. — Ha l agyafúrt, mi majd még agyafúrtabbak leszünk.

Hipcia csodálattal nézett Kubusra. Egész alakjából sugárzott a magabiztos erl, az arca elszánt volt, mint­ha a világ meghódítására indulna. Kubus tetszett Hip- ciának, csak kicsit túl komolynak tartotta. De hát hiá­ba, nincs mindenkiben akkora vidámság, mint Hipciá- ban.

Már a kertajtónál jártak, amikor a kislány az utca túloldalán észrevette Sportolót. Nem tévedett. Ugyan­az a fiatalember volt, aki tegnap az .,Augusztinka” elltt belekötött. Most egy fa alatt állva cigarettázott, és fi­gyelmesen vizsgálgatta Bauman néni házát. Amikor észrevette a detektíveket, hátrébb húzódott, elrejtlzött az árnyékban. Hipcia oldalba taszította Kubust:

— Vigyázat! Ott a Sportoló! Kubus szintén észrevette.

— Nem baj. Talán megtudhatunk tlle valamit.

59

Amikor kiléptek az utcára, Sportoló váratlanul elllé- pett az árnyékból, átvágott az úttesten, és elállta az útjukat. Most is blrzakóban volt, s ugyanazt a fekete inget viselte. Mozdulatai simák voltak, a járása ruga­nyos. Rokonszenves embernek látszott, de a tekintete nyugtalanul, szinte fenyegetlen ugrált.

— Hogy vagytok? — fogadta Iket tréfásan. — Mi újság a néninél?

— Hallani, hogy nl a fő — vágott vissza merészen Kubus.

Sportoló elnevette magát.

— Szép, hogy így látogatjátok az idls néniket. Kubus epés mosollyal felelt:

— Az is szép, hogy maga reggel óta itt rostokol a háza elltt.

Sportoló megveregette Kubus vállát.

— Derék srác vagy! Hogy szolgál Bauman néni egészsége?

— Köszönöm, jól — válaszolta Kubus. Gondolta, jó lesz vigyázni, a fickó kezd gyanús kérdéseket feltenni.

A fiatalember kitartóan mosolygott.

— Egyedül volt otthon? — kérdezte.

— Egyedül.

— Akkor rendben. — Megfordult, és máris indult, amikor Kubus kihívóan feléje kiáltotta:

— Csak ez érdekli magát?

— Egyellre csak ez.

— És az az alak, aki után tegnap mászkált?

Az ismeretlen sokatmondóan kacsintott:

— Meg aki után te mászkáltál, öcskös, mi?

Kubus vállat vont

— Elmondhatom magának, hogy tegnap itt járt Bau­man néninél. Slt, két ízben is. — Kihívóan felvetette a fejét — Talán szeretne megtudni valami érdekeset ar­ról az esernylrll?

60

Sportoló villámgyorsan megragadta az inge ujjánál fogva, és magához húzta.

— Ide hallgass — suttogta fojtott hangon —, mit mondott nektek az öregasszony?

Kubus szemtelenül vigyorgott.

— Azt mondta róla, hogy nagyon rendes ember.

— És még?

— Hogy eljött a szüllhazáját megnézni

— Ne lógass. Bökd ki, mit mondott az esernylrll.

— Semmit sem mondott Csak úgy hülyéskedtem. A fiatalember hirtelen eltaszította.

— Hazudsz, te csibész! — a szeme fenyegetlen fény­lett — És ne lábatlankodjatok errefelé, mert megker­getlek benneteket! Na, lódulás! Mire vártok még?

Kubus méltóságteljesen vonult el.

— Jól felhúztuk — szólt Hipciához, azután hozzá­tette:

61

— Rajta kell tartanunk a szemünket. És különben is alaposan meg kell hánynunk-vetnünk, mit tegyünk, hogy megtaláljuk a fehér kalapos pasast, és megtudjuk, mit csinált az esernyővel.

A VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

A sarkon megálltak. Kubus elővette a piros noteszt Hosszasan lapozgatott benne. Végül azt mondta:

— Én most elmegyek a „Fehér Rózsá”-ba, Krigli bá­csihoz. Talán van valami híre, talán valami megsúgta neki. . .

— És én? — kérdezte Hipcia.

— Te rohanj Poéta Anatolhoz. Mindenrll értesíteni kell. De arra kérlek: óvatosan, hiszen tudod, milyen ér­zékeny mővészlélek.

Hipcia savanyú képet vágott.

— Jaj, én félek! Lehet, nagyon ideges lesz, ha meg­tudja, hogy az esernyl meglett, de máris eltőnt.

Huncutul nevetett, sötét szemét összehunyorította.

— Oda se neki! Csak nem esz meg! Szia!

— Szia! — búcsúzott tlle Kubus.

Nagy léptekkel indult a „Fehér Rózsa” kisvendégll felé. Az egész úton törte a fejét, mert hát volt min töp­rengenie.

Miféle titok lappanghat itt? Van egy öreg esernyl. Van egypár ember, aki azt az esernylt keresi. Aztán itt ez a fehér kalapos alak, aki elcsórta Bauman néni kana­péja mögül. És végül: egy hatalmas kérdőjel. Mi rejtl- zik emögött? Mindez szokatlanul bonyolult. Mert pél­dául Poéta Anatol ugyan honnan tudhatott az esernyl létezéséről? Az a blrzakós Sportoló miért leskelldik a fehér kalapos után? Mi módon vitte ki az az ember az

62

esernylt a szobából, ha csak ellzlleg le nem nyelte? Bi­zony, nem könnyő a detektív dolga, nem könnyő az ef­féle titkokat kibogozni.

„Az a legfontosabb — gondolta, míg a »Fehér Ró- zsá»-hoz közelgett —, hogy megtaláljuk a fehér kalapos fickót. És ez bizony nem egyszerű. Most, hogy már nála van az esernyő, valószínűleg nem mutatkozik többé eb­ben a városnegyedben. De hát hol keressük?”

Kubus ekkor megtorpant, mint akinek a földbe gyö­kerezett a lába. Sokáig dörzsölte a szemét, azt hitte, ál­modik vagy varázslat történt. De ez nem volt varázslat. A „Fehér Rózsa” vendégll elltt, a járda mellett egy csodálatos szürke Chrysler állt. Messzire világítottak pi­ros jelzőlámpái meg a hátsó lökhárító fémje.

Kubus akaratlan örömkiáltásban tört ki:

— Megvan!

Óvatosan közeledett az autóhoz. A luxuskocsinak most ki volt nyitva a teteje. A volán elltti mőszertáb- lán csillogott a sokféle óra, gomb, kapcsoló. A kisfiú megbabonázottan bámulta a sok csillogó csodát. De ha­mar leküzdötte a csodálatát.

Óvatosan körülnézett. Az elsl ülésen észrevette a jól ismert fehér kalapot, mellette egy térkép hevert, hátul egy kockás takaró . . .

A takaró láttán a kis detektív agyában merész ötlet született. Belopózni az autóba. . . betakarni magát a kockás takaróval, és . . . Már maga a puszta gondolat, hogy ezen a csodás kocsin fog utazni, remegéssel töl­tötte el

Ugyanakkor meg kellett gylzldnie róla. merre van a kocsi tulajdonosa.

Kubus nyugodtan ellépkedett a vendégll elltt, betért a bokrok közé, megkerülte az épületet. A másik oldalon egy fészer állott, ennek egyik oldala a vendégll keríté­séhez simult. Odalapult a fészer falához, óvatosan ki­dugta a fejét. Maga elltt látta az ez idl tájt néptelen

63

kertet, a néhány viaszosvászonnal takart asztalt, a fal mellett heverészl macskát, egy férfi széles vállát.

Az első pillanatban nem ismerte meg. De amikor ész­revette a fekete bajuszkát, már biztos volt benne, ez 1, a fehér kalap tulajdonosa, a titokzatos esernyl tolvaja.

„Mit keres itt? Mit kereshet itt? — töprengett. — Ez roppant különös és nyugtalanító.”

Az ismeretlen nagyon izgatott és ideges volt. Sőrőn tekingetett az ajtó felé, mintha várna valakit. Ujjaival folyton dobolt az asztal lapján, nyugtalan szeme a ker­tet fürkészte.

„Valakit vár — állapította meg az ifjú detektív — Ki­vel kell itt találkoznia?” Kubusnak mindez homályos­nak és érthetetlennek tőnt.

Ekkor az idegen felállt, és harsány hangon a bárpult felé kiáltott:

— Fizetek, kéhem!

Az ajtóban megjelent az örökké álmos pincérnl. Fe­hér köténye megvillant a bokrok között.

— Három ötven — mondta álmatagon.

Az ismeretlen hangosan megkérdezte:

— Mikoh találhatnám, kéhem, itt azt az embeht? A pincérnl hangosan ásított.

— Krigli bácsit? Már itt kellene lennie.

Kubus megremegett az izgatottságtól Az ismeretlen tehát Krigli bácsit várta! Újabb szenzáció! Vajon mit akarhat tlle? Nem maradt sok ideje a töprengésre, mert az ismeretlen már menni készült. Kubusban felötlött a merész terv.

— Most vagy soha! — suttogta maga elé Visszahúzódott a fészer mögé, futásnak eredt az autó

felé Ellregörnyedve, kétrét hajolva, megkerülte a ko­csit.

Villámgyorsan körülnézett. Az utca üresen, álmosan tátongott Senkit sem látott.

A kis detektív egyetlen ügyes ugrással benn termett

64

a kocsiban. Lekuporodott a hátsó ülés alá, óvatosan ma­gára huzigálta a takarót, és meglapult a kocsi alján. Türelmesen várakozott.

Ugyanebben a pillanatban meghallotta a vendégll aj­tajának nyikorgását és az ismerls hangot:

— Kéhem, mondja meg neki, hogy estéhe visszajö­vök

— Legyen nyugodt — kiáltott ki bentrll a pincérnl —, átadom az üzenetet!

— Köszönöm szépen — fejezte be a beszélgetést az idegen, miközben lassan közeledett az autóhoz. Kubus- nak libablrös lett a háta. Határozottan hallotta a kö­zeledi lépteket, slt, már a hangos lélegzést is. Egyszer csak érezte, valaki föléje hajol, a takaróért nyúl. . .

„Isten veled, szép kaland!” — futott át az agyán, míg várakozóan összekuporodott.

De a vastag gyapjútakaró rácsúszott a vállára, boly­hos terhével Kubus hátára nehezedett.

Hatalmas megkönnyebülés! Az ismeretlen vissza­húzta a kezét. Nem vette észre a betolakodót.

„Hát persze — gondolta Kubus —, ha az embernek tele a feje a fekete esernyővel, akkor még egy elefántot sem venne észre az autójában.”

Egy pillanattal később már becsapódott az autó ajtaja, a motor rezgésétől könnyedén megremegett a kocsi, és lágyan elindult.

Kubus megkönnyebbülten lélegzett fel. Fejét kidugta a takaró alól, mélyet szippantott a levegőből, és eltőnő- dött:

„Kíváncsi vagyok, ugyan hová visz engem?”

65

UTAZÁS AZ ISMERETLENBE

Sokáig mentek. Néhányszor megálltak. Kubus rájött, autó ilyenkor utcakeresztezéshez ért. Az ismeretlenbe vezeti út megborzongatta a fiút. Azon tanakodott, ugyan hová viszi a fehér kalapos ismeretlen. Az eshető­ségek nem voltak túl biztatóak. Ha például messze, a városon túl mennek, hogy tér majd vissza? És ha va­lami gengsztertanyára viszi? Brrr. . . erre még gon­dolni sem jó, bár a szokatlan körülmények között zajló utazás ebben a remek kocsiban igazán kellemes. Hát jöj­jön, aminek jönnie kell. A detektívnek mindenre fel kell készülnie, a legkellemetlenebb meglepetésekre is. Hiszen ez a szakmája . . .

Egyszerre csak a kocsi lágyan fékezett. Megálltak.

Kubus sietve betakarózott a pléddel. Egy pillanattal késibb idegen hangot hallott.

Valaki közeledett az autóhoz, azután hanyagul, vagá- nyosan ezeket mondta:

— Finök, úgy éljek, sehol semmi. Végigjártam mind­egyik hivatalt, de ilyen esernyőjük nincs.

A fehér kalapos élesen felelt vissza.

— Akkoh, kéhem, kutasson tovább.

— Lehet, kérem, de marhaság az egész.

— Kéhem, ne beszéljen így. Azéht fizetem, hogy ke- hesse, megéhtette?

— Meglesz — vetette oda a másik elmeniben.

Az autó ismét elindult. Most már gyorsan, megállás nélkül robogott. Nemsokára lassított, bekanyarodott, és végleg megállt. Az autó csattanó ajtaja, a távolodó lép­tek zaja jelezte, hogy a tulajdonos kiszállt az autó­ból.

Kubus még várt egy darabig. Azután kikecmergett a takaró alól, óvatosan kidugta a fejét…

… és akkor elsötétült szeme előtt a világ. Feje felett

66

megpillantotta a fehér kalapot. A kalap alól fürkészlen nézett rá egy sötét szempár.

Menekülni szeretett volna, de az ismeretlen egy nyu­godt mozdulattal visszatartotta.

— Ne félj, kisfiam. Nagyszehő viccet csináltál.

— Én . . . én csak szerettem volna egy kicsit autókáz- ni. . .

— Éhtem, éhtem! — nevetett az ismeretlen. — Máh ott, annál a hémes vendégllnél észhevettelek, de meg­lepetést akahtam szehezni neked.

Kubus egészen elképedt. Mi ez? Mi történt? Ennek az alaknak meghibbant az agya. Ahelyett, hogy hara­gudna, még tréfálgat.

— Bocsánatot kérek — nyögte ki, mert fogalma sem volt, miként viselkedjen ebben a helyzetben.

— Nem baj, nem baj, hiszen van nekem humohéhzé- kem. Gyehe, fiatalembeh, meghívlak egy csésze csoko- ládéha…

„Ez valami fortély … — villant át Kubus agyán. — Biztos csapdát készít nekem.”

Mit tehetett volna ebben a helyzetben az ifjú detek­tív? Nem illett visszautasítani a meghívást. Ráadásul most alkalma nyílik megismerni a titokzatos embert. Így hát kiugrott az autóból, s hogy feledtesse az elsl rossz benyomást, ámuldozva mondta:

— De klassz kocsija van!

Az ismeretlen megveregette a vállát.

— Nagyon öhülök, hogy kellemesen kocsikáztál.

Kubus csak most nézett körül, hol is vannak. Egy ma­gas, több emeletes épület elltt állt. Ablaksorai az égig kúsztak, s úgy ragyogtak, mint a tükör, fölfelé egyre ki- sebbedtek, a legfelső sorban már egészen pirinyók . . . Az épület előtt néhány szép Mercedes, Opel-Rekord, Volkswagen és két hatalmas Ford állott. A forgóajtó egy homályba vesző előcsarnokba vezetett. A bejárat fe­lett neonbetős felirat: Grand Hotel.

67

A környezet olyan fényűző volt, hogy Kubus teljesen elkábult. Szinte magánkívül volt. Nagy nehézséggel iparkodott a hosszú léptekkel sieti ismeretlen után, lökdöste az embereket, meg-megbotlott a lépcsőfokok­ban.

Keresztülvágtak az emberekkel teli előcsarnokon. Be­léptek a liftbe. A fiú nem mert a fehér kalaposra nézni. Az lesütött szempillái alól figyelmesen nézte őt.

Végre megállt a lift. Egy darabig a hosszú folyosón mentek, egy sor ragyogó, fehér ajtó között. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Azután megálltak egy ajtó előtt. Az ajtón arany szám: 213. Detektív Kubus jól az agyába véste ezt a számot, de amint belépett a szobába, minden elillant a fejéből. Átható ürességet érzett.

Az idegen csak ekkor szólalt meg. Hangja élesen és kellemetlenül csengett:

— Látod, fiam, alaposan elnadhágolhattalak volna . . . Kubus hátrahőkölt.

— Ne félj — tartotta vissza amaz —, ez csak figyel­meztetés a jövőhe vonatkozóan. Ezéht a kellemes autó- kázáséht majd teszel egy szívességet, jó?

— Nagyon szívesen, csak tessék parancsolni — sut­togta a fiú.

— Na, látod, milyen gyohsan megegyeztünk. Most pedig iszunk egy csésze finom csokoládét.

E szavak után kikészített két csészét, az asztalon álló termoszból szépen teletöltötte őket.

Közben figyelmesen vizsgálgatta a fiút. Kubus olyan izgatott volt, hogy az első korty a torkára szaladt, fulla­dozott, köhögött, s legnagyobb döbbenetére kilöttyin- tette a csokoládét a hófehér abroszra. Kétségbe volt esve, de az idegen sietve vigasztalni kezdte.

— Ugyan, semmiség, oda se neki. . .

Számára minden semmiség, ugyanakkor az ifjú de­tektív szörnyű kínokat áll ki. Érezte, ez a képmutató, veszedelmes bűnöző úgy játszik vele, mint macska a ha-

68

Iáira ítélt egérrel. Tudta, minden pillanatban bekövet­kezhet valami szörnyőség.

Az ismeretlen lassú mozdulattal félretolta a csészé­ket, és Júdás-mosollyal azt kérdezte:

— Ízlett?

— Nagyon — nyögte ki Kubus.

— Akkoh öhülök — Ezek után felállt, odament a szekrényhez, és … Kubusnak aznap már harmadszor sötétült el szeme elltt a világ Mert az ismeretlen bele­nyúlt a szekrénybe, és ellhúzott onnan egy ezüstfogan- tyús fekete esernylt! Teljesen közömbösen tartotta, mintha az egy mindennapi, közönséges esernyl vagy sétabot volna. Közben a fiúra mosolygott, és azt mondta:

— Csupán egy semmiséghll van szó. Ezt az esehnylt elviszed egy bizonyos öheg hölgynek. Éhted?

— Igen … — dadogta Kubus.

— Tudsz diszkhét lenni?

— Igen . . .

— Tehát elmész az Okhezna utcába, az ott van, nem messze attól a hémes vendéglltll. Tudod, mehhe van az az utca?

— Igen.

— Nagyszehő. Elmész a 23-as számú házba, Bauman nénihez. . .

Hát ez már több volt a soknál. Kubus nem tudott ural­kodni magán, akaratlanul felkiáltott:

— Bauman nénihez?

— Miéht, mi különös van ebben?

— Semmi.

— Talán ismehed?

— Nem.

— Annál jobb. Tehát — folytatta megnyugodva — el­mész Bauman nénihez, elviszed neki ezt az esehnylt, és megkéhdezed, az övé-e. Ha ehhe azt mondja, hogy ez az l esehnylje, akkoh otthagyod, és azt mondod, az utcán találtad.

69

— És ha azt mondja, hogy nem az övé?

— Meg vagyok gylzldve, sít holtbiztos vagyok ben­ne, hogy ez az í esehnyíje. Ezzel nem lesz semmi gon­dod. Most pedig ismételd el, mit kell tenned.

Kubust elkábította a váratlan fordulat, hosszabb ideig nem tudott szóhoz jutni, csak bámult réveteg szemmel az esernyíre, semmiképp nem tudta összeszedni — a gondolatait. Úgy rémlett, nyugtalan álmot él át, vagy hogy hipnotizálták. De mégsem. Minden valóságos volt: padlópasztától illatozó szállodai szoba, csokoládéval le­fröcskölt abrosz, a fehér kalapos ismeretlen fekete ba- juszkája, a hangja, mely olyan tompán csengett, mintha vastag függöny mögül hallaná.

— Mi töhtént veled? Nem tudod megismételni? Kubus minden erejét összeszedte, s bátortalanul bele­kezdett:

— El kell mennem az Okrezna utca 23-ba, Bauman nénihez, elviszem neki az esernyít, és megkérdezem, vajon az í esernyője ez .. . Ha í azt mondja, hogy az övé, azt kell mondanom, hogy az utcán találtam.

— Nagyszehő! Bhavó! — kiáltotta az ismeretlen. — Látom, helyén van az eszed. De figyelmeztetlek, ha báh- kinek megmondod, honnan van az esehnyí, hát… — és ekkor egy sokatmondó mozdulattal kezét végighúzta a torka elítt.

Kubus elsápadt. Ekkor már teljesen biztos volt benne, hogy igazi gengszterrel áll szemben, és gondolatban ke­serűen fájlalta azt a pillanatot, amikor felfedezte magá­ban a detektívhajlamot, és különösen azt a pillanatot bánta, amikor tudomására jutott a fekete esernyí léte­zése. Ugyanakkor az esernyí látványa úgy megbabonáz­ta, hogy pillanattal késíbb már meg is feledkezett az is­meretlen fenyegetéséríl. A férfi, kissé dülledt szemével egyre a fiút nézte.

— Éhtetted, mit mondtam?

— Igen, értettem.

70

— Hemélem, nem kell hogy bántsalak, és jó bahátok mahadunk. — Kezét a fiú vállára tette. — Ne félj. Csak ahhól van szó, hogy egy mukkot se szólj senkinek. Az az éhzésem, ez nem is olyan nehéz. Egy ilyen dehék kisfiút ugyan mit éhdekel egy ilyen közönséges eseh- nyő… — Az asztalfiókból elővett egy tábla csokolá­dét. — Ezt pedig fogd, hogy ne tahts hálátlannak.

— Nem — tiltakozott Kubus —, én nagyon köszö­nöm, de én . . .

— Ne zavahtasd magad, ez igazán semmiség. Most pedig gyehünk, elviszlek az autómmal, hogy ne kelljen villamossal menned. — S valahogyan nagyon furcsán elmosolyodott. — Na, mi van? Miéht nézel úgy hám? Hiszen tudom, hogy nagyon szehetsz autózni.

KÉREM, ÍRIZZE MEG A NYUGALMÁT!

Hipcia kopogtatott az ajtón.

Először a kutyasereg fülsiketítő ugatását, majd egy harsány kiáltást hallott:

— Bújj be!

Félénken kinyitotta az ajtót. A játékos négylábúak go- molyagán túl észrevette Poéta Anatolt. Úgy, mint múlt­kor, most is a gumimatracon heverészett. A térdén kis tükröt tartott, egy hatalmas ollóval rőt szakállát kurtí­totta, miközben fennhangon szavalt egy verset. A lát­vány egyszerre volt meghökkentő és komikus. Hipcia érezte, tüstént kitör belőle a nevetés.

Anatol még csak feléje se nézett. Lelkesen szavalt, s amikor befejezett egy strófát, csattogott az ollóval, csak úgy repkedtek az ingére a vöröses szőrcsomók. Hipcia halkan felvihogott.

— Mi az? — kérdezte váratlanul Anatol.

71

— Bocsánatot kérek … — kezdte bátortalanul.

— Ne zavarj! — ripakodott rá, és újra belemerült a versbe. Amikor befejezte, félretette az ollót, s a költe­ménytől mámoros tekintetét Hipciára emelte.

— Mi ügyben keresel? — kérdezte mély, dörgl han­gon.

Hipcia tudta, hogy Poéta Anatóllal rendkívül finoman kell bánni, mert érzékeny mővészlélek. Tehát igen sze­rényen kezdett bele.

— Jaj de szép vers!

— Nagyon örvendek, hogy tetszett neked.

— Csodálatos! — kapott a szón a kislány. — Egyéb­ként úgy látom, ma általában nagyszerő hangulatban van.

— Általában is meg egyébként is, bizony jó kedvem van.

— Nagyszerő. Bizonyos híreket hoztam. De kérem, kapaszkodjon meg jó erlsen abban a gumimatracban, és ne idegeskedjen. Meg tudja Irizni a nyugalmát?

Anatol letette a tükröt, ujjaival átfésülte a szakállát. Térdét felhúzta az álláig. Úgy nézett ki, mint egy félbe- nyaklott bugylibicska.

— Tulajdonképpen mit akarsz? Gyorsan ki vele, mert tényleg nagyszerő hangulatban vagyok.

Hipcia hangosan nyelt egyet.

— Tegyük fel, hogy megkerült az öreg esernyl. . .

Anatol olyan hevesen ugrott fel, mintha a csontjai he­lyében rugók lennének. És amikor felállt, a feje szinte a mennyezetét érintette.

— Hol az az esernyl? — kiáltotta izgatottan.

— Azt mondtam: tegyük fel, hogy megkerült. . . Anatol megragadta a vállát, és enyhén megrázta.

— Na és, ha feltesszük, hogy megkerült?

— Akkor maga nagyon ideges lenne?

— Buta vagy! Örülni fogok.

72

— Hát tegyük fel, hogy megkerült, és azután tegyük fel, hogy valaki ellopta . . .

Poéta Anatol az égre tárta két karját.

— Várj! Várj, csak lassan . . . igyekszem megnyugod­ni. — Leült a gumimatracra, lábát feltette az ablakpár­kányra, kényelmesen elnyúlt, és tenyerével eltakarta a szemét.

— Nos, most beszélj — mondta lemondóan.

Hipcia a leheti legkíméletesebben elmesélte a fekete esernyl történetét, egészen a mai délelittig, amikor Bauman néni felfedezte, hogy az esernyi eltőnt a ka­napé mögül, és Detektív Kubus bebizonyította, misze­rint ezt a meglepetést a fehér kalapos alak szerezte.

— Kíváncsi vagyok — fejezte be a mondókáját Hip­cia —, mit mond erre a maga üzletfele, aki az esernyi megtalálójának nagy jutalmat ígért. Különben is úgy veszem észre, az egész ügy sokkal titokzatosabb, mint sejtettem.

Poéta Anatol fájdalmasan felsóhajtott.

— Igen … azt hiszem, ez a legtitokzatosabb ügy, amiril valaha is hallottam.

— Nagyon ideges lett?

— Kicsit.

— És nagyon kétségbeesett?

Poéta Anatol elmosolyodott.

— Kislány, ha valaki a világ legszebb verseit szaval- gatja, az egy öreg esernyi miatt nem képes búslakodni. De be kell vallanom, ebben a szegényes tárgyban van valami hasonlóan szép, mint a versekben.

— Miért? — kérdezte Hipcia ámuldozva.

— Mert már mindnyájan ezzel az esernyivel kez­dünk foglalkozni.

— Igen, Kubus is mondta, hogy tegnap nem tudott el­aludni.

— Na tessék! Én az elibb meg úgy éreztem magam, mint akit kupán vágtak.

73

— Én meg folyton arra gondolok, miért is keresik mind ezt az esernylt, és azon töröm a fejem, az az un­dok alak hogyan tudta kicsempészni Bauman néni szo­bájából?

— Na lám! Bauman néni sajnálja, hogy elveszített egy közönséges, öreg esernylt. Hát tulajdonképpen eb­ben rejlik az esernyl titkának szépsége.

Hipcia elérzékenyülve nézett Anatolra

— Jaj de szépen mondta ezt!

— Ugyan — nevetett Anatol —, és közülünk senki sem tudja, mi rejlik az esernylben, és mindenki szeret­né megtudni. De megnyugtatlak, megkerül az esernyl.

— Honnan tudj a?

— Így mondta az ügyfelem.

— És l honnan tudja?

— Í egészen biztosan tudja, mert az esernyl a titok­nak csak egyik felét képezi. És hogy a titok megoldód­jon, az esernyl mellé szükség van egy verseskötetre is, a világ egyik legnagyobb költőjének verseskötetére. Ez a kis könyvecske az én ügyfelem birtokában van.

Hipcia összecsapta a kezét.

— Hát ez szörnyen izgalmas! Nem tudná megmon­dani, mi van abban a könyvben?

— De hiszen mondtam már: csodálatos versek!

— És a versek megoldhatják a titkot?

— Nem vagyok benne biztos, de meglehet. . .

— És kicsoda a maga ügyfele?

— Túl sokat akarsz tudni. Tulajdonképpen megígér­tem neki, nem árulom el kilétét, míg meg nem oldódik a fekete esernyl rejtélye.

74

ÚJABB REJTÉLY

Az autó egy mellékutcában állt meg. Az ismeretlen ugyanott parkírozta kocsiját, ahol Kubus első ízben megpillantotta.

— Kisfiam — mondta —, én itt megváhlak. Te pedig menj Bauman nénihez, azután gyehe ide vissza. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szól a néni. Ne férj, semmiség az egész.

Kubus elvette kezébll az esernylt. Szó nélkül kiug­rott az autóból. Egész úton ezen a nagyon különös ese­ten tőnldött. Azon törte a fejét, miért küldi vissza az ismeretlen az ellopott esernylt.

Ránézett az ezüstfogantyúra. Minden rendben volt. Ott a belevésett monogram is: EM. A cégjelzés ugyan­csak: Wellman and Son — Glasgow.

Ha egyezik a monogram, akkor minden rendben van. Eszébe jutott azonban a beszélgetés, amit mai elsl útja alkalmával hallott. A fehér kalapos kifejezetten azt kérte attól a másiktól, hogy az holmi hivatalokban vala­miféle esernylt keressen.

Kubus nem értette az egészet. A tényeket nem tudta felfogható, logikus értelemmel telíteni.

Közeledett Bauman néni házához. Óvatosan körülné­zett, nem látja-e valamerre a blrzakós fiatalembert. Még csak l hiányozna! De az utcában néhány számhá­borúzó fiú kivételével senki sem volt. Összeszorult szív­vel lépett be a kertbe. Nemsokára már a verandánál volt. Becsöngetett.

Egy idl múlva az ajtóban megjelent Bauman néni. Amikor meglátta az esernylt, melyet Kubus úgy tartott maga elltt, mint egy marsallbotot, tompán felsikoltott:

— Jesszusom, hogy került hozzád?

Kubus kellemetlenül érezte magát, nem szeretett ha­zudni, és nem szeretett olyasmivel dicsekedni, ami nem 75

az 1 érdeme. Ezért teljesen közömbösen, szinte egy kis bánattal a hangjában, azt mondta:

— Az utcán találtam.

— Hol, kisfiam?

— Amott, a barakkok mögött.

Bauman néni féltln vette kezébe az esernylt, és ma­gához szorította.

— Pedig én már a rendőrségen is bejelentettem!

— A rendőrségen? — suttogta Kubus elgondolkodva, és rögtön eszébe jutott: lám, a fehér kalapos csak azért küldi vissza az esernylt, mert fél a rendlrség leleple­zésétől.

— Igen — sóhajtott fel az angol-nyelvtanárnő, és sietve hozzátette: — Azt hittem, a legokosabb értesí­tenem a rendőrséget, mert sosem tudni, mi rejtőzhet egy ilyen rejtélyes ügy hátterében.

— No igen — helyeselt gépiesen Kubus.

— És most mit tegyek?

— Értesíteni kell a rendőrséget, hogy megkerült az esernyő.

— Azt mondják majd, hogy mindenféle ostobaságok­kal zaklatom őket.

Amikor ezt mondta, bizalmatlan pillantást vetett az esernyőre. Forgatni kezdte jobbra-balra, végül nagy len­dülettel kinyitotta … Az esernyőből valóságos porfelhő örvénylett elő a fényben.

— Nem — suttogta Bauman néni —, ez nem az az esernyő.

Kubus meghökkent.

— Biztos benne a néni?

— A legteljesebb mértékben . . . Hihetetlen! Olyan, mintha ugyanaz lenne … itt a monogram … a cég ne­ve .. . de rögtön megismertem, hogy nem az . . . A fo­gantyú gyengébb és érdekesebb, és itt ni — mutatott az esernyő selymére — az enyémen kis lyuk volt. És ez

76

az egész valahogy újabb — nézett bizalmatlanul Ku- busra. — Áruld már el, mit titkolsz!

Kubus elsápadt, azután rögtön élénk pír Öntötte el az arcát. Nagy nehezen kinyögte:

— Miért titkolnék valamit a néni elől? Megígér­tem, hogy keresni fogom. Megtaláltam, idehoztam. Ez minden. Lehet, hogy a néni csak úgy hiszi, hogy ez nem az igazi esernyő.

— Kisfiam — szólt sértődötten Bauman néni —, én talán már csak tudom, hogyan nézett ki az esernylm! Hiszen mondom: az enyémbe két lyukat rágtak az ege­rek. Hol vannak a lyukak? — dugta Kubus orra alá az esernylt.

— Hát. . . ezen nincs … — nyögte.

A tanárnl nagy csattanással összecsukta az esernylt.

— Nesze! Vidd — és a kezébe nyomta az esernyl ezüstfogantyúj át.

Kubus közel volt ahhoz, hogy elsírja magát.

— Hát tehetek én róla, hogy ezen nincsenek lyukak? Inkább örülhetne neki a néni, hogy hibátlan!

— Nem értesz engem, kisfiam. Ez nem ugyanaz. Én azt a másikat nagyon megszerettem. Az az enyém volt — ez pedig idegen.

Kubus vállat vont.

— Az igazat megvallva, nem értem, de addig is, míg megkerül a másik, megtarthatná ezt a néni… Jó lesz vele kinyitni a szelllzlablakot — dadogta sírós hangon.

Bauman néni most már szívélyesebben nézett rá.

— Ha ez ennyire fontos neked, akkor megtartom.

— A néni nem is sejti, mennyire fontos nekem . . .

— Jól van no, de mit csináljak vele?

— Bedugja a néni a kanapé mögé, és ott fog állni. A tanárnl keservesen felsóhajtott.

— Hát legyen. Bár ez nem az én esernylm — mond­ta makacsul.

Kubus megkönnyebbülve mosolygott.

77

— Ne tessék aggódni. Remélem, megtalálom a mási­kat is, a valódit.

A tanárnl fenyegetlleg rázta ökölbe szorított kezét,

— Na, csak találkozzam egyszer azzal a piperklc tol­vajjal, hát letépem a fekete bajuszkáját, annyi szent!

A detektív nevetett magában, mert arra gondolt, hogy a tettes nincs is olyan messze.

Nagyszerű látvány lehet, amikor Bauman néni letépi azt a zsiványos bajuszát. De mit lehet tudni? Bauman néni nem is sejti, milyen veszedelmes alak . . .

— Köszönöm — mondta Kubus, és összecsapta a bo- káj át.

— Én köszönöm neked, kisfiam, hogy gondoltál rám. Ne haragudj, hogy olyan ideges lettem. Magam is azon töröm a fejem, miért foglalkoztat ennyire a dolog, hi­szen tulajdonképpen egy semmiségről van szó.

MICSODA RAVASZSÁG!

Amikor Kubus kilépett Bauman néni házából, igencsak kedve lett volna meglógni. Hadd idegeskedjen az a ki- állhatatlan gengszter! Gondoljon, amit akar. Úgyis ha­marosan elkapja a. rendlrség, hiszen Bauman néni biz­tosan nem mulasztotta el közölni a rendőrökkel gyanú­ját, miszerint 1 lopta el az esernylt.

De a józan eszű kis detektív gyorsan belátta, hogy ez nagyon veszélyes lenne. Sohasem lehet tudni, mi min­denre nem képes egy ilyen alak. Hátha kedve kereke­dik valóra váltani szörnyű fenyegetését. Ilyesvalakinek meg se kottyan egy detektívet eltenni láb alól, annyi az csak, mintha felhörpintene egy csésze csokoládét.

Aljas módszer! Meghív egy csésze csokoládéra, tréfál­kozik, megjátsza a kedves nagybácsit, aztán meg fe-

78

nyegetldzik. Megállj, te kígyó! Detektív Kubus majd alaposan ellátja a bajodat! Ezt még megemlegeted! Ha ilyen ravasz vagy, Kubus majd még nálad is ravaszabb lesz! Majd meglátjuk, mire megyünk.

„Meglátjuk, mit nyersz vele” — gondolta magában, míg közeledett a sikátor felé, ahol Fehér Kalap várt rá. Kubus tüstént jobb kedvre derült, s hogy bátorságot öntsön magába, fütyülni kezdte kedvenc dalocskáját: . . . Ciao, ciao, bambino!” míg szemével végigpásztázta az égboltot. A háztetlk felett vattacsomókhoz hasonló bá­rányfelhők függtek, és felettük, akár egy krétavonal — lokhajtásos gép nyoma. A repüllgép már eltőnt a bok­rok teteje mögött, csak a tompa zúgásról lehetett tudni, hogy tovább hasítja a kristálytiszta leveglt.

— Látod, minden milyen simán ment — fogadta It Fehér Kalap. A kormánykerék mellett kényelmesen hátradllve egy aranyszopókás cigarettát szívott

Kubus csibészesen vigyorgott.

— Mintha megolajozták volna . ..

— Hemélem, Bauman néni meg volt elégedve?

— El volt ragadtatva — mondta gúnyosan Kubus.

— Nem kíváncsiskodott, hol találtad?

— Természetesen megkérdezte. Én meg lódítottam} ahogy megparancsolta.

— Hát ez nagyszehő. De mégis, kíváncsi vagyok, mit mondott?

Kubus cinkosan összehunyorította a szemét.

— Sok mindenfélét mondott.

— De kéhlek, hát akkoh mondd! — sürgette Fehér Kalap.

— Azt mondta, hogy tegnap volt valami vendége, és az csórta el az esernylt. Meg hogy az valami gyanús pofa volt, és hogy … ha l még egyszer találkozik vele, akkor letépi a bajuszát. . .

Az ismeretlen fanyarul mosolygott

— Ez igazán mulatságos.

79

— Meg hogy — folytatta Kubus pokoli gonoszsággal — az az alak lt becsapta . ..

Az ismeretlen erre olyan arcot vágott, mintha egy cit­romszelet csúszott volna le a torkán.

— Hát ez elképeszti — mondta fintorogva.

— És hogy ilyen alakot a rendirség köteles lecsukni, azt mondta — fejezte be Kubus nagy lendülettel.

— Ó — képedt el Fehér Kalap —, mondott valamit a hendihséghil?

— Nem, ezenkívül semmit sem mondott… És bizto­síthatom, el volt ragadtatva, hogy megkerült az esernyi.

Az ismeretlen gondterhelten töprengett. Ideges ujjai a volánon cirkáltak. Egyszer csak megszólalt:

— Mit gondolsz, nem jelentette i ezt a hendihségen?

— Ugyan, dehogy! — tiltakozott Kubus mohón. — Sit azt mondta, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal nem is érdemes foglalkozni.

Fehér Kalap arca felderült.

— Valóban, ez olyan semmiség … És elhitte, hogy találtad az esehnyit?

— Holtbiztosan. Nagyon hálálkodott nekem. Az ismeretlen boldogan sóhajtott fel.

— El kell ismehni, ezt az ügyet hemekül elintézted. Nagyon tetszel nekem. Azt hiszem, még hasznodat ve­hetem. És ha okos fiú leszel, akkoh többször is elviszlek majd az autómon. — Figyelmesen ránézett Kubusra, és megkérdezte: — Hol laksz?

„Mit akarhat még tőlem?” — tanakodott Kubus. Egy darabig azon törte a fejét, biztonságos dolog-e egy ilyen alaknak megadnia a lakáscímét. Vonakodott. Amaz megérezte ingadozását.

— Hemélem, most máh nem félsz tilem?

— Sohasem féltem. Itt lakom nem messze, az új lakó­telepen.

— És ha egyszeh szehetnélek elvinni autózni, hol ke- hesselek?

80

— Legjobb, ha telefonál.

— Ó, pehsze — mondta —, nagyon okos vagy. — Elővette a noteszét, és beleírta a megadott telefonszá­mot. — Ha idlm engedi, akkoh majd telefonálok — mondta barátságosan. Azután egyik ujját figyelmezteti mozdulattal a szájához emelte: — Csakhogy: pszt! Sen­kinek egy mukkot se! — Homlokáról hátrább tolta a ka­lapját, búcsút intett, és begyújtotta a motort. A szürke Chrysler kigördült a sikátorból, és hamarosan elnyelte az utca.

Kubus még hosszú ideig ott ácsorgott, bámulta az út- széli bokrokra felhiként leszálló szürkés port.

„Mit akarhat tilem? — gondolta. — Miért küldte vissza Bauman néninek azt a hamis esernyit? Hová rej­tette az eredetit? …”

Egyik kérdés a másik után tolakodott makacsul, de nehéz volt rájuk feleletet találni.

Kubus haragosan pattintott az ujjával, és azt suttogta maga elé:

— Milyen ravasz! Na de én mindennek utánajárok! Kutya legyek, ha nem oldom meg a rejtélyt!

A KUTYA,

AMELYIK ISMERI AZ EGYSZEREGYET

Kubus és Hipcia a telefonfülke mögé bújtak. Feszülten figyelték, Poéta Anatol hogy tőnik el a Grand Hotel nikkeltil csillogó forgóajtajában. A langaléta Anatol fe­szesen, mereven járt, egész figurájában volt valami szo­katlan ünnepélyesség. A nemzetközi szállodában tett lá­togatás alkalmából felvette sötétkék szövetbil készült ünnepi öltönyét.

Az igaz, hogy az ujja alig ért tovább a könyökénél,

81

a nadrágszára pedig csak a lábikrája felénél verdesett, de ebben az öltözékben is fel lehetett ismerni a sik­ket és a hanyag eleganciát.

Mellette egy francia bulldog kocogott, Kajtek, a pad­lásszoba legszebb kutyalakója.

Amikor már bent voltak az előcsarnokban, Poéta Anatol odalépett a portáshoz. Egy világfi arckifejezésé­vel kérdezte:

— Kérem, a 213-as szoba lakója fenn van a szobájában?

A portás végignézett a kulcsrekeszeken.

— Fenn van — felelte, és ugyanabban a pillanatban tekintete Kajtek nyálas pofájára esett. — Elnézést ké­rek — vetette oda szárazon —, de kutyát a szállodába behozni tilos.

Anatol hanyagul mosolygott.

— Tudja kérem, miféle kutyához van szerencséje?

— Mellékes. Ez az ellírás.

— De uram! — háborodott fel Poéta Anatol — ez egy rendkívüli francia bulldog, amelyik a brüsszeli nemzet­közi kiállításon aranyérmet nyert! A szálloda tisztelt igazgatósága megtiszteltetésnek vehetné, hogy egy ilyen kutya méltóztatott átlépni a küszöbüket.

— Valóban szép kutya — mondta most már enyhül­tebben a portás —, de ne haragudjon, mégsem tehetek kivételt.

Anatol felháborodottan fortyogott.

— Fogalma sincs, miféle kutya ez! Ez ismeri az egy­szeregyet.

A portás arcán leplezetlen csodálkozás és megrökö­nyödés tükrözldött.

— Az lehetetlen.

— De bizony, úgy van — erlsködött Anatol. — Ad­jon neki tíz ürücsontot. . . akkor majd meglátja.

— De miért épp ürücsontot? — csodálkozott a portás.

— Mert rajong az ürühúsért.

— Sajnos, ürücsontunk nincs!

82

Poéta Anatol glgös fintorral, hővösen biccentett.

Kajteket maga után húzva, megindult a lépcslk felé. Az első akadályt tehát már legyőzte. A továbbiak a szerencsétől meg az ügyes rendezéstől függtek.

A második emeleten egy pillanatra megálltak. Anatol megsimogatta négylábú barátját. Kedvesen azt súgta neki:

— Kajtek, drága kutyus, jól szerepelj, különben fel­sülünk.

A kutya vidáman vinnyogott, megcsóválta kurta far­kát, mintha értette volna gondozója biztatását.

Méltóságteljesen, büszkén lépegetett végig a hosszú folyosón. Megálltaik a 213-as ajtó elltt. Anatol bekopo­gott. Valaki gyorsan odament az ajtóhoz, és kinyitotta.

Az ajtóban ott állt Fehér Kalap. Anatol meg a kutya láttán leesett az álla.

— Mi ügyben kehesnek? — kérdezte elképedve. Anatol udvariasan meghajolt.

— Örvendek, uram — mondta nyájasan, és mielltt az ismeretlen észbe kaphatott volna, kutyástul benyo­mult a szobába. Amikor már bévül került az ajtón, így szólt a kivé meredt házigazdához: — Elhoztam a ku- tyust, amit meg akart vásárolni.

Az ismeretlen kimeresztette a szemét.

— Én? — dadogta. — Én akahtam kutyát venni? Ez valami nevetséges félheéhtés!

— Ha nem akarta megvenni — mondta határozottan Anatol —, akkor nemsokára kedve támad megvenni, errll meg vagyok gylzldve.

Amaz megremegett az elképedéstől.

— De uham, egyáltalában hogy kehül ide? Ki küld­te? Eszem ágában sem volt kutyát venni!

— Egy kis türelmet kérek — szakította félbe Poéta Anatol. — Még jól szemügyre sem vette, máris vissza­utasítja? Hiszen fogalma sincs, micsoda intelligens kutya ez!

83

A házigazda kétségbeesésében az égre emelte a kar­j^át.

— Ismétlem, ez csakis valami ostoba félheéhtés le­het!

— Egy pillanat — vágott a szavába Anatol. Leplezet­len szomorúsággal fordult a kutyához: — Látod, Kajtek, megint átejtettek bennünket.

A bulldog, akár egy cirkuszkutya, két lábra állt. Erre a látványra a házigazda zsebkendőjével megtö­rölte izzadó homlokát. Panaszosan nyögte:

— Hát ez máh minden képzeletet meghalad. Ki ejtet­te át magát?

— Azt mondták nekem, hogy maga kutyát akar venni.

— Én? Ki mondta ezt?

Anatol fejével intett a kutyának:

— Kajtek, na ki mondta nekünk?

A bulldog dühösen csaholt.

— Hallotta? — kérdezte a költészet ismerője és sze­relmese.

A házigazda nyögött egyet, és erltlenül a fotelbe ha­nyatlott.

— Ne csináljon belilem bolondot! Vigye innen ezt a kutyát, és menjen innen az öhdögbe!

Poéta Anatol éppen valami okosat készült válaszolni, de ebben megzavarta a telefon, amelyik úgy csengett, mint egy vészcsengi. A házigazda felemelte a kagylót. Legnagyobb elképedésére egy csacsogó kislányhangot hallott:

— Nagyon fontos hírem van, annak a bizonyos fekete esernyinek ügyében, amelyet annyira keres.

A házigazda egy pillanatra megdermedt. Amikor fel­ocsúdott elsi meglepetéséből, belekiáltott a telefonba:

— Kivel beszélek?

Hipcia, aki e pillanatban a Grand Hotel elitti telefon­fülkében állt Kubussal, igyekezett visszafojtani a neve­

84

tését. Iparkodott komolyan és okosan beszélni. Megfon­toltan válogatta a szavakat.

— Én vagyok, Hipcia. Emlékszik még rám? Megállí­tott az utcán, azután az ,,Augusztinká”-ban találkoztunk,

— Ó, igen, igen . . . Honnan tudod a telefonszámo­mat?

— Bauman nénitll tudtam meg.

— Az lehetetlen!

Hipcia csendesen kuncogott.

— Szeretne valami érdekeset megtudni az esernyő­ről?

— Nem! — csattant fel Fehér Kalap. — Azaz mégis­csak, váhj.

— Tehát szeretné megtudni. . .

— Hol vagy most?

— Itt lenn, az előcsarnokban.

— Mindjáht lemegyek! — letette a kagylót, és Ana- tolra rá se nézve, odafutott az ajtóhoz. Csak ekkor tor­pant meg. Nyugtalan szemmel nézett végig hívatlan vendégein, mintha azon tőnődne, mit kezdjen velük. Heves mozdulattal felkapta a kezét, azután megint le­eresztette.

— Szétmegy a fejem! Kéhem, váhjanak meg, mind­jáht visszajövök.

— Ne zavartassa magát — motyogta álnokul Poéta Anatol, és amikor a házigazda elhagyta a szobát, sut­togva hozzátette: — Épp erre vártam! Sikerült a hadi­csel. Munkára!

Gyorsan odament a szekrényhez. Kutatni kezdett. Ta­lált néhány vadonatúj öltönyt, egy esőkabátot, pulóvere­ket, ingeket, fehérnemőt, de az esernyő nem volt sehol. A bőröndben sem találta, amely az ablak alatt nyitva állt, a függöny mögött sem, a szekrény mögött sem . . .

Ezalatt Fehér Kalap bombaként vágódott be az elő­csarnokba. A sarokban, az újságospavilon mellett meg­pillantott egy apró kislányt.

85

— Mihll van hát szó?

Hipcia összehunyorította nevetls szemét, fejét móká­san oldalt hajtotta, és szinte nyugodtan mondta:

— Kérem, ne idegeskedjen!

— Nincs szándékomban idegeskedni, de meg vagyok hökönyödve. Honnan tudhatta meg Bauman néni a cí­memet, és egyáltalán … — fejezte be egy türelmetlen mozdulattal.

— Fogalmam sincs.

— Nagyon szép tlled, hogy nem feledkeztél meg hó- lam — mondta most már nyugodtabban. — Ne haha- gudj, kissé ideges vagyok, meht felkehesett valami fuha figuha, és csökönyösködik, hogy vegyek tlle egy kutyát. Ostoba — szólt, miközben elővette a zsebkendőjét, gyors mozdulatokkal letörölte homlokáról a verejtékcseppe- ket. — Tehát miféle híheid vannak számomha?

Hipcia suttogóra fogta a hangját:

— Kérem, ma ott voltam Bauman néninél, és találja ki, mit láttam?

— Mondd máh gyohsabban — nyugtalankodott az is­meretlen.

Hipcia pislogott néhányat hosszú szempillájával, az­után nagyot nyelt.

— Láttam az ezüstfogantyús fekete eser . ..

— Semmiség — vágott a szavába türelmetlenül.

— Azt hittem, örülni fog . . .

— Valóban, valóban, hendkívül kellemes híh. Hálá­san köszönöm.

— Nagyon sajnálom — szólt Hipcia —, hogy nem is örül neki.

— Ugyan, ez valóban semmiség, jelentéktelen dolog — mondta nyájasan —, az esehnyl máh nem éhdekel engem. Most pedig, kislány, siess haza. Szehvusz! — Mosolyt erlltetett az arcára, aztán gyorsan megfordult, és futva ment a lifthez. Ugyanis eszébe jutott, hogy szobájában ott van a fura vendég.

86

FIGYELEM, RENDÍRSÉG!

Poéta Anatol végigkutatott minden sarkot. De sehol nem bukkant a legkisebb nyomra sem. Már mindenrll lemondott, amikor eszébe jutott, hogy hiszen ilyen tár­gyat az ágyban is el lehet rejteni. Ezért hát diszkréten munkához látott. Ellször nagyjában végigtapogatta az egész ágynemőt, azután bekukkantott a párna meg a ta­karó alá, végül felemelte a matracot.. .

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, a küszöbön meg­jelent a házigazda. Az ágyában kotorászó Anatol láttán blszülten kiabálni kezdett:

— Mit képzel? Mit kehesgél? Ez máh aztán bothány!! Azonnal hívom a hendlhséget!

Poéta Anatol a világ legnyugalmasabb mozdulatával visszaeresztette a matracot, és lesimította az ágyterítlt.

— Ne haragudjon — mondta öblös hangon —, de úgy vettem észre, hogy ott valami mozog . . .

Fehér Kalap felháborodottan meresztette a szemét.

— Kikéhem magamnak az ilyen théfákat! Senki sem volt itt, itt semmi sem mozoghatott!

— Hát épp ezért — folytatta Anatol rendületlen nyu­galommal —, hallatlanul elcsodálkoztam, amikor valami mocorogni kezdett az ágyban.

Fehér Kalap mérgesen ráförmedt:

— Maga vagy bolond, vagy belllem akah bolondot csinálni. Ha azonnal nem hagyja el a szobát, telefoná­lok a hendlhséghe!

Elképzelhetjük, mekkora volt az álmélkodásuk, ami­kor épp e szavak közben kinyílt az ajtó, a küszöbön pe­dig megjelent egy rendlri egyenruha. A legügyesebb varázsló sem jeleníthette volna meg ügyesebben a rend Írét. Mindkét férfi mozdulatlanná vált, eltátották a szá­jukat, és ostoba mosollyal bámultak egymásra, mintha azt kérdeznék, szellem ez vagy látomás? Persze, a fiatal

87

rendír Irmester is hasonló elképedéssel nézett hol a két férfira, hol a szép bulldogra. Kajteknek nem tetszett a helyzet túlságosan. Elégedetlenségét vicsorítással és morgással fejezte ki. A rendír udvariasan tisztelgett.

— Bocsánat, itt lakik Henry Povalsky, ipszilonnal a végén?

— Én vagyok az — felelte halkan Fehér Kalap. Poéta Anatol diszkréten hátrálni kezdett, és húzta

maga után a dühösen morgó Kajteket. — Ha azonnal el nem hallgatsz, kitekerem a nyakad! — súgta oda a ku­tyának. Anatol szerette volna elkerülni, hogy a rendír felfigyeljen rá, különösképp, hogy olyan kutyával volt, melyet három nappal ezelítt a parkban egy nagyon ele­gáns hölgy pórázáról vágott le.

A rendír belépett a szobába. — Megbízatásom van — fordult Henry Povalskyhoz ,— ki kell derítenem egy ügyet. Kerületünk egyik lakója, Baumanné azt állítja,

88

hogy ön tegnap este nála járt, és . . . hogy úgy mond­jam . . . tévedésbll elvitt egy öreg esernylt.

— Itt valami félheéhtés lesz kéhem — tiltakozott élénken Povalsky. Arcát hirtelen szívélyes mosoly ön­tötte el, de egész testében rángatózott, mintha gumiból lenne.

— Remélem — jegyezte meg az Irmester —, sikerül tisztáznunk ezt az apró félreértést. Baumanné azt állít­ja, hogy ön a ház körül mászkált, szóba elegyedett a ta­nítványával, két ízben is járt a lakásán, végül tegnap este. . .

— Elnézést kéhek — szakította félbe Henry Povalsky —, azt hiszem, itt valaki máshól lesz szó. Én semmiféle Baumannét nem ismehek.

A rendír összevonta a szemöldökét. Fürkészlen nézte Povalskyt.

— Ez érdekes — mondta egy árnyalatnyi gúnnyal —, a Baumanné által megadott személyleírás tökéletesen megegyezik.

— Nem éhtem az egészet. Soha életében nem látott engem, és egyébként is csodálkozom, mit jelentsen ez az egész.

A rendír összecsapta a két kezét:

— Na és a bajusz, uram, az semmi?

Povalsky akaratlanul is nevetséges kis bajuszához nyúlt.

— Miéht, egyedül csak nekem van bajuszom? — adta az ártatlant.

A rendír közelebb lépett Povalskyhoz. Kihívóan né­zett a szemébe:

— Hát akkor, kérem, mondja meg, mit csinált tegnap tizennyolc és tizenkilenc óra között?

— Én? — dadogta Povalsky. Látszott rajta, hogy eb­ben a percben már elvesztette magabiztosságát, és kissé meghökkenve kutat agyában valami elhiheti magyará­zat után.

89

De azt távolról sem sejtette, hogy ebbll a kellemetlen helyzetbll épp Anatol menti meg.

Poéta Anatol, a kiváló kutyaszakértl és a költészet rajongója öblös hangon közbeszólt:

— Hiszen tegnap nálam járt a kutyavásár ügyében! Povalskynak elakadt a lélegzete. Az arca váratlanul

felderült, beszéde folyékonnyá és könnyeddé vált.

— Ó, valóban most jut csak eszembe. Ennél az úhnál voltam, a kutya miatt.

A rendír még erlsebben ráncolta a szemöldökét. Bi­zalmatlan tekintetét most Poéta Anatolra emelte.

— És ha szabad kérdeznem, maga kicsoda? Poéta Anatol végigsimította vöröses szakállát.

— A kutyák élettanával foglalkozom — mondta szemrebbenés nélkül.

— Mivel?

— Szóval faj kutyákat adok el. Ezzel az úrral itt ni, éppen egy kis üzletet akartunk nyélbe ütni.

— Imádom a kutyákat! — tette hozzá hévvel Po- valsky — Szehetném megvenni ezt a gyönyöhő bulldo­got. És tegnap este épp ennél az úhnál voltam, hogy tá­jékozódjam . . . milyen fajtát válasszak.

Ekkor a rendírnek esett le az álla. Nem sejtette, hogy az ügy ilyen fordulatot vesz. Nyugtalan tekintete ide- oda ugrált Povalsky és Poéta Anatol között.

— Ebben az esetben — mondta most már enyhültebb hangnemben — magyarázza meg, kérem, miként tőnt el az az esernyő?

Povalsky színpadias mozdulattal tárta szét a karját.

— Dhága uham, valóban nagyon csodálkozom, hogy ilyen kéhdéseket tesz fel nekem. Én mint tuhista jöttem ide, és fogalmam sincs az efféle félheéhtésekhől.

A rendőr zavarba jött, és már aggódni kezdett.

— Ez valami nagyon különös ügy — motyogta az orra alatt.

— Hihetetlen — toldotta meg nagy hévvel Povalsky.

90

Poéta Anatol elégedetten kaparászta rlt szakállát.

— Az a hölgy — jegyezte meg — valahol elvesztette azt az esernylt, vagy pedig úgy eltette, hogy most azt hiszi, hogy elveszett. Azt ajánlanám, gylzldjön meg róla személyesen.

— Valóban — a rendír kényszeredetten elmosolyo­dott. — Az illeti egy idísebb, különc hölgy . . . Tehát el­nézést kérek — fordult Povalskyhoz. — Majd alaposab­ban kivizsgálom az ügyet.

— Semmiség — mondta leereszkedien Povalsky. — Az embehek gyakhan tévednek. Ne fáhassza magát vele.

A rendir megkönnyebülten sóhajtott.

— Hát ez valóban olyan semmiség . . . egy ilyen öreg esernyi … — Tisztelgett és kiment a szobából.

Detektív Kubus láthatóan egyre nyugtalanabb lett. Rá­nézett az órájára, és azt mondta Hipciának:

— Már egy órája, hogy bement. Mi történt, hogy Anatol még nem jött vissza? Nekem ez nem tetszik.

Hipcia csendesen megismételte:

— Ez nekem sem tetszik. Gyerünk haza!

Még mindig a telefonfülke mellett álltak. Feszülten figyelték a szálloda bejáratát. Már esteledett. Felizzott a bejárat feletti nagy neonfelirat. A szálloda elitt élénk forgalom volt. Az emberek sürögtek-forogtak, mint a méhek a méhkaptár körül. Percenként érkeztek a szál­loda elé az elegáns autók. A portás, dúsan aranyozott kék köpenyben, nyitogatta a Fordok, Mercedesek és Buickok ajtaját, segített kiszállni az utasoknak.

Nemrégen egy piros autóbusz gördült a feljáróra. Fél­száz fáradt utas és megszámlálhatatlan mennyiségő bi- rönd meg utazótáska hagyta el a belsejét.

Meleg volt, a levegi fülledt. Az ifjú detektívek szeme elitt már örvények kavarogtak a szüntelen for­galomtól.

91

— Talán elkapták? — suttogta aggodalmasan Hip- cia.

— Poéta Amatolt? — tiltakozott Kubus. — Egy ilyen specialistát nehéz elkapni. Azt hiszem, valami más tör­tént.

— Minden lehetséges — sóhajtott Hipcia. — Talán még mindig azt az esernylt keresgéli. . . Mindenesetre én már rém fáradt vagyok, és nincs szándékomban to­vább itt ácsorogni.

— Beliled sohasem lesz jó detektív. Ha munka van, hát várni kell — mondta Kubus mély meggyőződéssel, holott ő is majd leesett a lábáról a fáradtságtól.

Hipcia még hangosabban sóhajtott.

— Jaj, már kezd unalmassá válni! Mi csak állunk itt, és könnyen meglehet, hogy Anatol meg verseket szaval.

— A terv tökéletes volt. Te meg folyton nyavalyogsz,

— Nem szabad?

— Ha detektív akarsz lenni, akkor nem.

— Fütyülök az egészre! — robbant ki Hipcia.

Talán össze is különböztek volna, ha ekkor Kubus észre nem veszi a szálloda kapujában Kajtekot.

— Jön — suttogta elfúló hangon, és azonnal megint minden örvényleni kezdett a szeme előtt, mert Kajtek mögött felbukkant Poéta Anatol hórihorgas alakja, és Anatol mögött a fehér kalap meg a fekete bajuszka.

— Szedd a lábad! — kiáltott fel Kubus. — Semmi kedvem ezzel a gengszterrel találkozni.

Hipciának ezt bizony nem kellett kétszer mondani, úgy nekilendült, mintha a szél hajtaná. Neki sem volt kedve magyarázkodni a veszedelmes bőnöző előtt. Ész nélkül rohantak. Csak néhány utcával odébb, a troli­megállónál álltak meg.

— Mit jelentsen ez? — kérdezte Kubus, amikor ki­fújta magát és lecsillapodott.

— Hát ez nagyon furcsa dolog — szögezte le Hipcia,

92

— Poéta Anatol ezzel a Fehér Kalappal. Erre nem számítottam! Becsapott minket!

— Ez még nem bizonyosodott be.

— Hát akkor miért vele együtt jött ki?

— Lehet, hogy nem tehetett másként.

— De hiszen megbeszéltük, hogy várunk rá!

— Az ilyen helyzetekben sohasem lehet ellre tudni, mi történik — vigasztalta a kislányt Kubus. De az arca nagyon gondterhelt volt.

Jött a troli, sietve felszálltak rá.

MINDENKI KUTAT,

LUSTA PEDIG RÁTALÁL

Az új lakótelep melletti réten fiúk futballoztak. Épp a kaput ostromolták, a tucatnyi kölyök nagy glzzel tusakodott, amikor Kubus és Hipoia megjelentek a járdán.

Nagyon fáradtak és csalódottak voltak. Amikor elin­dultak a Grand Hotelhez, azt remélték, az esernylvel térnek vissza. Ugyanakkor nagy keserűséggel tapasz­talhatták, hogy Poéta Anatol nyilván átejtette Iket, és összeszövetkezett Fehér Kalappal. Az egész napi megfeszített nyomozás, a veszéllyel való kacérkodás, a nagy kalandokkal és erőpróbákkal teli nap — mindhiá­ba volt. A troliban egész úton egy árva szót sem szól­tak. Slt, olyan ferde pillantásokkal méregették egymást mintha a másik lenne a bűnös . . .

Amint a kapu felé közeledtek, ahol a legtöbb kibic ácsorgott, Kubus észrevette Lusta Janeket. A fiú a fő­ben hevert. Fejét a kezére támasztva, unott arccal nézte a j átszótéren folyó küzdelmet.

— Szia! — köszönt rá Kubus. — Miért nem focizol?

93

Lusta jókorát ásított.

— Teleettem magam cseresznyével, aztán most gon­dolkozom . . .

— És min gondolkozol? — kérdezte Hipcia.

— Hát csak úgy . . . hogy talán fájni fog a hasam . . . Hipcia vidáman elnevette magát.

— Akkor minek ettél annyi cseresznyét?

— Csak úgy . . .

Kubus vállat vont.

— Telhetetlen vagy, ez az igazság!

Lusta elhúzta a száját, ásított, és a másik oldalára fordult.

— Én pedig azt hiszem, te vagy telhetetlen.

— Hát csak gondolkozz tovább — szólt Kubus, és ke­zét a homlokához emelve indulni akart.

Lusta egy kényelmes, lassú kézmozdulattal megállí­totta.

— Hol voltál?

— Mit akarsz ezzel?

— Mondani szeretnék valamit.

— Süsd meg!

— No jó.

Kubus ekkor már figyelmesebben nézett rá.

— Mirll van szó?

— Az esőcsatornáról — motyogta Lusta.

— Az esőcsatornáról? Miért, mi van azzal?

— Abban van a fekete esernyő.

— A fekete esernyl! — kiáltották egyszerre, és Lusta nyomban az elképzelheti legfontosabb személlyé vált. Lázban égi szemmel ugrottak oda hozzá. Nógatni kezd­ték.

— Miféle fekete esernyl? Beszélj! Hol találtad meg? Lusta titokzatosan mosolygott.

— Csendesebben, mert rögtön elfelejtem. De hiszen épp te beszéltél nekem arról a fekete esernylrll, meg hogy általában figyeljek . . .

94

— Igen. És aztán?

— Semmi Csak az, hogy tegnap elmentem cseresz- nyézni.

— Hová?

— Bauman néni kertjébe.

— És? És?

Lusta hangja egy szemernyit sem változott.

— És rettenetesen teleettem magam, éppúgy, mint ma. Gyerekek, én mondom nektek, olyan az a cseresz­nye, mint a méz!

— Mit érdekel engem a cseresznye! Az esernylrll beszélj! — heveskedett Kubus.

— Na és amikor így teleettem magam, leheveredtem a bokrok közt, ott a házfal tövében . ..

— Lusta, én agyoncsaplak! — csattant fel Kubus.

— És nem tudom, hogy történhetett, de egyszer csak lepottyant egy esernyő.

— Honnan?

— Azt hiszem, az ablakból.

— Értem már! — ugrott egyet Hipcia, és összecsapta a két tenyerét. — Végre, most már mindent értek! Fe­hér Kalap kidobta az ablakon az esernylt!

— Valóban! — csodálkozott Kubus. — És mi eddig se­hogy sem értettük, miképp vihette ki a szobából.

— Ez aztán a hecc! — kiáltotta Hipcia. — Lusta, te vagy a legklasszabb srác a világon!

Kubus megveregette Lusta vállát.

— Rendes srác vagy! De hol az az esernyl?

— Hogyhogy? Hiszen megmondtam már, hogy az esőcsatornában!

— Hát akkor rohanjunk oda!

— Várd ki, míg vége a meccsnek — nyögte Lusta. Kubus megragadta az egyik karját, Hipcia a másikat,

és magukkal ráncigálták. Ellször ellenkezett, azután mégis nekilendült. Futásnak eredtek.

95

Végre ott álltak a törött esőcsatornánál. Lusta bele­nyúlt.

— Megvan! megvan! — kiáltották szinte kórusban Ezúttal semmiféle kellemetlen meglepetés nem érte

Iket. A rozsdás esőcsatornából Lusta ellhúzta az ezüst­nyelő öreg esernylt.

Mindnyájan megbővölten nézték a szerény, ósdi tár­gyat.

Kubus elvette Lusta kezébll, és lassan, áhítatosan ki­nyitotta. Csikorgott az esernyl öreg váza, zizegett az öreg selyem, felkavargott bellle a por, és lassacskán ki­bomlott a nagy fekete gomba.

— Rendben van. Ez a valódi — jelentette ki ünne­pélyesen Kubus. — Nézzétek, itt a két egérrágta lyuk. Egészen biztosan ez az.

— Miért, van egy másik is? — kérdezte Hipcia ér­deklődéssel.

— Van — felelte Kubus —, csakhogy errll egy szót sem szabad szólnom.

Hosszasan nézegették az esernylt, jobbra-balra for­gatták. Nézegették alulról a vázat, fogdosták az ezüst­fogantyút, és semmiképpen nem tudták megérteni, miért olyan rendkívüli ez a közönséges esernyl.

— Na és mi hasznotok ebbll? — kérdezte Lusta. Hipcia magasra emelte az esernylt.

— Az is meglehet, hogy repkedni fogunk vele — ne­vetett vidáman.

— Menj már … — fanyalgott Lusta. — Kutya fülét se ér az egész.

Kubus lebiggyesztette a száját.

— Mondj, amit akarsz, de ez valóban fantasztikus esernyl.

96

A REJTÉLYES HELYSZÍNRAJZ

Kubus édesanyja még nem volt otthon. Aznap épp dél­utáni ügyeletes volt a szerkesztlségben. Azt mondta Kubusnak, hogy csak este tíz óra után jön haza.

Amikor a jeles detektívek Lusta társaságában belép­tek a lakásba, már nyugodtan beszélgethettek a fekete esernyőről, amelyik jószerével az égbll pottyant elé- bük. Azt szinte felesleges bizonygatni, mennyire meg- mámorosodtak valamennyien a szokatlan eseménytől. Végül már Lusta is elhitte, hogy valami rendkívül fon­tosat fedezett fel. A közönséges Lustából a nap hlse lett.

Kubus lámpát gyújtott. Ott állt a szoba közepén, ke­zében az öreg esernyő. Olyan lázasan szorongatta azt az ezüstfogantyút, mintha az lenne a legértékesebb tró­fea, a legdrágább kincs.

— És most mit csinálunk vele? — kérdezte Hipcia. Kubus szemrehányóan nézett rá.

— Végre megvan ez a nagyszerő ernyő, te meg azt kérdezed, mit csináljunk vele.

— De hát. . . valamit csak kell vele csinálni.

— Ellször ki kell deríteni, mitll olyan rendkívüli ez az esernyl — jelentette ki komolyan Kubus.

Lusta megint titokzatosan mosolygott.

— Lehet, hogy ez az ezüstfogantyú aranyból van?

— De hát hogyan lehetne egy ezüstfogantyú arany­ból? — vihogott Hipcia.

— Minden lehetséges. Az aranyat be lehet ezüstözni.

— Ó, micsoda aranyköpés! — kiáltott fel Hipcia. Rángatni kezdték az esernylt.

— Mutasd, mutasd! — kiabált Hipcia.

— Én is akarom látni! — élénkült fel Lusta.

Kubus erlsen markolta a fogantyút, de Lusta egyszer csak nagyobb lendülettel kapott utána — valami hal-

97

kan reccsent, és az elképedt Kubus azt érezte, hogy a fogantyú kezd lecsavarodni. . .

— Hát ez fantasztikus! — rikkantott. Kirántotta Lusta kezébll az esernylt, közelebb lépett a lámpához, és lassan forgatni kezdte a fogantyút. Az már nem állt ellen. A gyerekek visszatartott lélegzettel lesték, amint az esernyl fogantyúja mind sebesebben és sebesebben forog Kubus markában. Egy pillanat múlva valami rendkívülinek kellett bekövetkeznie

Még egy fordulat, még egy sóhaj az elképedt detektív ajkáról — és a fogantyú már le is vált az esernyőről. Kubus a fény felé emelte. Olyan lázban volt, mintha abból a fogantyúból kiugorni készülne valami. De sem­mi ilyesmi nem történt.

— Azt hiszem, minden esernyő ilyen, mindnek le le­het csavarni a nyelét… — mondta Lusta.

Kubus tőnődve forgatta az ezüstfogantyút. Nem volt abban semmi rendkívüli. A fiú elgondolkodott arca most csalódást tükrözött.

— Mutasd! — sürgette Hipcia. Ki akarta kapni Ku­bus kezéből a fogantyút, de Kubus még egyszer figyel­mesen megvizsgálta. Azon a helyen, ahol a csavarmene­tes nyílás volt, észrevett valamit, ami felkeltette a kí­váncsiságát: egy megsárgult, összetekert papír. Ki akar­ta kotorni az ujjával, de a nyílás túl szöknek bizonyult. Ezért zsebéből elővette a bicskáját, kinyitotta, és a kes­kenyebb késsel nekilátott kipiszkálni a papírost.

Így mindjárt ügyesebben ment. Amikor kibukkant a papír egy csücske, megfogta az ujjával, erősen meg­rántotta, és ekkor egy szorosra tekert pergamentekercs csúszott ki az esernyő fogantyújából.

— Mi lehet ez? — kérdezte töprengve.

— Mi lehet ez? — ismételte visszhangként Hipcia.

— Egy darab öreg papiros — bökte ki Lusta. Kubus az asztalhoz lépett. Óvatosan széttekerte a papírt. Csend volt, az öreg pergamen zizegése betöltötte

98

az egész szobát. Kibomlott a tekercs, lassan holmi egye­nes vonalak tőntek ell. . . számok, jelek . . .

— Ez egy alaprajz … — suttogta Hipcia.

Amikor Kubus már teljesen széttekerte a papírt, meggylzldhetett róla, hogy Hipciának igaza van. Hiszen édesapja építész volt, a kislány nap nap után látott ha­sonló rajzokat, terveket. Nem csoda tehát, ha azonnal ki­találta, mit rejt a titokzatos pergamentekercs.

A megsárgult pergamenen egy lakás alaprajza volt látható.

A két fiú nem túlságosan ismerte ki magát a fekete tussal rajzolt vonalakon. Hipcia nagy szakértelemmel fogott magyarázatba.

— Itt, ahol ezek a vastag vonalak vannak, ez a lép- cslház. Itt az ajtó. Ezek az ablakok. Itt a konyha, itt a fürdlszoba . .. Mondtam, hogy egy alaprajz … — kiál­tott fel győzedelmesen.

Kubus vállat vont.

— Azt látom, hogy valami alaprajz, de miféle? Mi­nek az alaprajza?

— Egy lakásé.

— Na jó, de melyiké?

— Azt már nem tudom. Honnan tudjam? — sóhaj­tott a kislány.

— Nincs rajta semmiféle felirat.

Lusta álmosan krákogott.

— Én mondom, ez valami tolvajtanya tervrajza.

Ez a kijelentés mélyen elgondolkoztatta a detektíve- ket.

— Igen . . . tőnldött Kubus. — Valami azt súgja nekem. . .

— Nekem is! — erlsítette meg Hipcia.

— De miért nincs itt semmiféle cím?

Lusta keresztülhajolt Kubus vállán.

— Hát nem kapiskáljátok, pajtikák? — bökött ujjával egy piros tussal rajzolt kis keresztre. — Ez a rejtély

99

nyitja. Mert miért piros a kereszt, ha minden más fe­kete?

— Valóban — helyeselt Kubus.

— És a kereszt a fürdőszobában van — vágott közbe Hipoia. — Ez érdekes, nemde?

— De miért épp a fürdőszobában? — tépelldött Ku­bus.

— Azért, mert nem a konyhában! — elméskedett Lusta

— És mellette valami számok … — mutatott oda a kislány.

Semmi kétség, a számok összefüggnek a kereszttel. Két egymást derékszögben keresztezi fekete nyíl kö­zött két szám volt látható: 1,25 és 0,70.

— Mit jelenthet ez? — Kubus kíváncsiságát rettene­tesen felkeltette ez a kis kereszt. Izzadt tenyerével vé­gigtörölte homlokát, mintha ezzel akarná agyát még erlsebb gondolkodásra ösztökélni.

— Ezek bizony valami titkos számok — sóhajtott Hipcia.

Lusta újból megvizsgálta a rajzot.

— Az is lehet, hogy titkosírás. A számok bizonyos szavakat helyettesítenek . . . talán valami titkosírással írt cím . . .

— De hol a titkosírás kulcsa?

— Valahol annak is meg kell lennie.

— Tudom már! — Hipcia szinte felkiáltott. — A kulcs a csodaszép versekkel teli kis kötetben van!

Kubus megragadta Hipcia karját.

— Zseniális kislány vagy! — kiáltotta.

Megpörgette maga körül, eltáncoltak egy gylzelmi táncot.

Lusta tágra meresztett szemmel bámult rájuk, nem értette, miért örülnek annyira.

— Azt hiszem, ti mindketten megbolondultatok — nyögte.

100

— Nem, nem! Dehogy! — kiáltotta Hipcia. — Fel­fedtük a nagy titkot!

— Ne igyál ellre a medve blrére! — figyelmeztette a kislányt Kubus. — A szép versekkel teli kis kötet Poéta Anatol ügyfelénél van. És nekünk sejtelmünk sincs, kicsoda az.

— Anatol most már biztosan megmondja nekünk. Kubus kétkedlen ingatta a fejét.

— A jelenlegi Poéta Anatol meg a régi Poéta Ana­tol már nem ugyanaz a Poéta Anatol — jelentette ki Kubus filozofikusan. — Ha l a Grand Hotelból Fehér Kalappal együtt lépett ki, akkor nem tudhatjuk, emö- gött mi lappang.

— Mirll beszéltek itt összevissza? — álmélkodott Lusta

— Az elvarázsolt esernyl titkáról — jelentette ki Hipcia — Érted?

— Semmit sem értek az egészbll, de ha gondolkoz­ni kezdenék rajta, talán eszembe jut valami. . . Tudom már! Holnap elmegyünk Poéta Anatolhoz, és megtud­juk, hogy áll a dolog! És ha meggylzldünk a dolgok ál­lásáról, akkor mindent tudni fogunk . . . Lehet, hogy Anatol egyszerűen csak ki akarja játszani ezt a gengsz­tert

— Hát ez is lehetséges — helyeselt Hipcia. — Most mindenesetre e pillanatban nem mondhatjuk meg neki, mit találtunk az esernylben.

— Egy mukkot se róla! — Kubus a szájához illesztet­te az ujját — De te se szólj róla senkinek! — fordult Lustához.

Az titokzatosan mosolygott.

— Abban biztos lehetsz. De végeredményben … ez engem nem is érdekel. . . Aludni van kedvem! — ásított nagyot és hosszút. — Na, szevasztok! — vetette oda bú­csúzóul, és elcsoszogott.

Kubus egy darabig még a távozó után bámult.

101

— Ki hitte volna, hogy épp 1 tesz ilyen hatalmas felfedezést… Én mondom, Hipcia, ebbll a fiúból még lesz valaki!

— Detektív?

— Lehetséges. Talán detektív. Nagyszerűen tudja, hová heveredjen le, és mikor menjen cseresznyézni.

Hipcia szórakozottan nézegette a rejtélyes rajzot.

— Mit nem adnék érte, ha tudnám, mit jelent ez a piros kereszt.

— Meg ez a két száim — tette hozzá Kubus. — De ne aggódj. Nálunk az esernyő, egészen biztosan megtud­juk, mit jelent mindez.

Nekiállt, és gondosan összetekerte a pergament.

— Mit csinálsz? — csodálkozott Hipcia.

— Ezt a rajzot visszatesszük a helyére.

— Miért?

— Hogy ugyanúgy legyen, mint azelőtt volt.

— Nem értem.

— Mert te néha olyan borzasztóan buta tudsz lenni. Tegyük fel, az esernyőt megmutatjuk Poéta Anatol- nak . . . Kíváncsi vagyok, rájön-e, hol a titok nyitja.

— Nagyban töri majd a fejét, míg felfedezi, hogy az esernyő fogantyúja lecsavarható. Ez nagyon mulatságos lehet.

Kubus a gondosan összetekert pergament beletette az üreges esernyőfogantyúba, azt jó erősen becsavarta, az­után felemelte az esernyőt, mint egy kardot.

— Na tessék, ki hitte volna, hogy ez az ócska kacat a világ legcsodálatosabb esernyője?

102

KUBUS AZ ESERNYÍVEL ALSZIK

Pawlikné jóval késlbb érkezett haza, mint megígérte. Amikor belépett a szobába, a lámpa még égett, de Ku- bus már jóízően horkolt a díványon.

Elérzékenyülve nézett fia kipirult arcára, összeku­szált szike hajára, a takaró alól kibúvó fülére, erre a finom mővő kis kagylóra, mely, ó, borzalom, a kagy­lókhoz hasonlóan piszkos és homokos volt. Elmosolyo­dott, gondolatban máris megbocsátotta a higiénia eme elhanyagolását. Mert Kubus egyébként nagyon rendes és ügyes kisfiú volt, egyedül elkészítette a vacsoráját, megágyazott magának, most pedig a napi fáradalmak után úgy alszik, mint egy kis angyal.

Föléje hajolt, meg akarta csókolni maszatos arcát, de ekkor riadtan hátrahikölt.

Hát ez meg mi?

A takaró alól egy esernyi kandikált ki. Pawlikné óva­tosan félrehajtotta a takarót, és akkor kitört belile a ne­vetés.

Az i szeretett angyalkája mindkét karjával egy öreg, poros esernyit szorított magához erisen.

Megesett már az is, hogy Kubus békával aludt, vagy az udvaron talált macskával, de esernyivel. . . Ilyen még nem fordult eli.

A gondos édesanya vigyázva kihúzta Kubus ölelésé­ből az esernyit, és óvatosan megvizsgálta.

„Honnan tett szert erre az öreg kacatra? Miért ölel­geti olyan szeretettel? Mit akar vele tenni?” — tanako­dott Pawlikné, míg az esernyit nézegette. Azután eszé­be jutott, hogy’ Kubus egyszer valami olyasmit mondott, hogy az öreg esernyik drótjaiból lehet a legnagyszerűbb íjakat készíteni Megsimogatta kisfia fejét, megcsókolta az arcát, és az esernyit, mint egy irszemet, az ágy mel­lé állította.

103

Kubus reggel, alighogy kinyitotta a szemét, észrevet­te, hogy az esernyl eltőnt a takaró alól.

— Hol van az esernylm? — kiáltotta rémülten.

Kiáltására a fürdlszobaajtóban megjelent az édes­anyja. Selyempongyolában volt, a feje körültekerve egy törülközlvel. Kubus, aki az éjjel sok mindent összeál­modott, hirtelenében azt hitte, hívására egy indiai ma­haradzsa jött ell.

Édesanyja elnézlen mosolygott.

— Kubus, az ég szerelmére! Ki látott már ilyet! Egy koszos esernylvel aludni!

— Hol az esernyl? — nyögte idegen hangon.

— Megvan, megvan, nem történt semmi baja.

Kubus álmos szemmel körülvizslatott a szobában.

Végre az ágy fejénél megpillantotta az ezüst esernyl- fogantyút. Görcsösen megragadta, felemelte az eser- nylt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Mi van veled, kisfiam? — kérdezte édesanya aggo­dalmasan. — Honnan szerezted ezt az özönvíz elltti esernylt?

Kubus bizalmatlanul nézett rá, Gondolatban azt fir­tatta, érdemes-e megmondani az igazat. Talán mégsem. Anyu nem fogja megérteni az esernyl titokzatos törté­netét. Még majd kineveti, s ami a legrosszabb, megpa­rancsolja, hogy Kubus azonnal vigye vissza az esernylt, esetleg értesíti a rendlrséget. Ezért kitérlen válaszol­ta:

— Ez csak egy ósdi esernyl. Lusta Janek találta.

— Rendben van, de miért aludtál vele?

Kubus vállat vont.

— Miért, nem szabad?

— Nem értelek, kisfiam. Hogy lehet esernylvel alud­ni? A viselkedésed egyre furcsábbá válik. Valld be, me­gint detektívesdit játszol!

„»Detektívesdit játszol!« — gondolta Kubus sértldöt- ten. — Hát igen! A legtitokzatosabb ügyben nyomozok,

104

anyu meg ilyeneket mond: »detektívesdit játszok.” Durcás arcot vágott, és hideg tekintetet vetett édesany­ja felé.

— Ugyan … — motyogta.

— És mit csináltál tegnap este?

— Hipciánál voltam.

— És az esernyl?

Kubus összevonta a szemöldökét. Nagyon nem volt ínyére ez a faggatózás.

— De hiszen mondtam már, hogy Lusta találta.

— Hol?

Hol lehet egy esernylt találni? Kubus hosszabb ideig törte a fejét, mit mondjon. Végül már mérges lett. De kell valamiféle feleletet adnia, hogy anyu végre nyug­ton hagyja.

— Hát a villamoson. Egyszerően a villamoson — fe­lelte nem túl udvariasan.

— Ha a villamoson találta, akkor el kell vinni a talált tárgyak hivatalába. Különben is, nagyon furcsállom, hogy Lusta elvitte az esernylt a villamosból.

Kubusnak már melege lett az izgalomtól.

— Anyu, te nem ismered Lustát. Neki ilyesmi eszébe se jut.

— Akkor neked kötelességed azt megmondani.

— De amikor nekem ez az esernyl nagyon megtet­szett. Ezüst a fogantyúja, meg különben is, oltári ez az esernyl.

— Drágám, én tökéletesen értem, hogy ez az esernyl oltári — tréfálkozott az édesanyja —, de hiszen ennek van gazdája, akinek talán még jobban tetszik, mint ne­ked

Kubus hangosan felsóhajtott. Sokallta már ezt a foly­tonos kérdezlsködést.

— Rendben van, anyukám, majd elvisszuk a talált tárgyak hivatalába.

— És tudod, hol van?

105

— Nem, de majd megtalálom a címét a telefonkönyv­ben.

Édesanya közelebb lépett, meg akarta simogatni kis­fia arcát, de Kubus gyorsan hátraugrott.

— Kisfiam — szólt édesanya kedvesen —, mi van ve­led?

Makacsul hallgatott.

— Kisfiaim, ha ennyire fontos neked az az esernyő, akkor talán … — Azt akarta mondani: „talán sikerül elintézni, hogy megtarthasd.” De Kubus félbeszakította:

— Ne félj, anyu, én magam viszem vissza.

— Rendben van. Ne haragudj rám. Most pedig kelj fel, mert már kész a reggeli.

Kubus nyújtózott, mint egy cica, ásított, mint egy kis víziló, és váratlanul, nem tudni, miért, eszébe jutott Fehér Kalap beszélgetése azzal az ismeretlen emberrel, akit 1 nem láthatott. Ez tegnap volt, amikor a pompás Chrysleren elrejtlzve potyázott. Fehér Kalap azt köve­telte, hogy az ismeretlen valamiféle hivatalokban ke­resse az elveszett esernylt. Talán épp a talált tárgyak hivatala lenne az?

Amíg ezen gondolkozott, kiugrott az ágyból. Fogta az esernylt, és a szekrény melletti sarokba állította. Az­után élvezettel szippantotta be a friss kávé illatát. . .

— Kész a reggeli! — kiáltotta édesanya.

Reggeli közben Kubus nagyon kínosan érezte magát, amiért így becsapta az édesanyját. Meg kellett volna mondani az igazat. Vagy egyszerűen hallgatni. Most kedve lett volna azt mondani: „Anyukám, az nem is úgy volt azzal az esernyővel. Lusta találta, ez igaz, de nem a villamoson … És különben is az egy különleges eser­nyő …”

De semmit sem szólt, amitől még kellemetlenebbül érezte magát, szinte szégyenkezett. Arra gondolt, sem­mi sem lesz, ha este vagy másnap mondja el. Most nem volt kedve rossz hangulatot teremteni. Amikor anyu ki­

106

töltötte a kávét a bögrékbe, dúdolt. A hangja tiszta volt, kellemes. Kubus nagyon szerette, ha énekelt.

Anya leült az asztal mellé.

— Olyan képet vágsz, mintha rossz fát tettél volna a tőzre — mondta tréfálkozva.

— Ugyan . . . dehogyis … — motyogta. Nagy hévvel vetette magát a ropogós zsemlére.

— Elfelejtettem neked megmondani, hogy egy hét múlva elutazunk nyaralni. Már megvan a beutalónk a tengerpartra. Képzeld csak el, milyen nagyszerű lesz, tenger meg napfény, és mi ketten együtt.

Kubus egy jókora darabot nyelt a zsemlébll.

— Már egy hét múlva? — kérdezte csalódottan. Ugyanakkor arra gondolt, sikerül-e egy hét leforgása alatt kibogoznia a fekete esernyl titkát.

— Nem is örülsz?

— Természetesen örülök, de . . .

— De micsoda?

— Semmi. Azt hittem késlbb utazunk el.

— Az az érzésem, te ma bal lábbal keltél fel. Semmi sem tetszik neked, és mindez azért, mert kivettem az ágyadból azt a koszos esernylt.

Kubus egy szót se válaszolt. Igazán elege volt már az esernylt érinti kérdésekbll. Szeretett volna mihama­rabb eltűnni otthonról, és Hipciával együtt felkeresni Poéta Anatolt.

Gyorsan bekebelezte a reggelijét, és amikor már kész volt, megkérdezte:

— Elmehetek Hipciához? Édesanyja szemrehányóan nézett rá.

— Azt hittem, velem maradsz még egy kicsit.

— Ne haragudj, de ezt már tegnap megbeszéltem. Édesanyja legyintett.

— Hát akkor menj. Ma csak ötkor jövök haza. Az ebéd a frizsiderben lesz, a tízóraid pedig a kenyérkosár­ban, a szalvéta alatt. El ne felejtsd meginni a tejet.

107

Kubus az egész litániát eleresztette a füle mellett. És amikor már kívül volt az ajtón, csak arra gondolt, hogy minél hamarabb Anatolnál lehessen.

ANATOL LESBEN ÁLL

Poéta Anatol reggel óta Bauman néni háza körül kerin­gett. Ha valaki messzirll szemlélné őt, valószínőleg azt hinné, Anatolt megbővölte az öreg villa romantikus hangulata és festli környezete. Mert úgy viselkedett, mint egy szerelmes ifjú. Ábrándos tekintete a kert zu­gaiban, a tornyocska felett úszó felhlkön bolyongott, fü­lelte a rigó reggeli hangversenyét, mélyen beszívta a veranda elltt aranyló győszővirágok illatát.

Ugyanakkor két kis mélyen üll szeme, mint két ref­lektor fürkészett a bokrok között Figyelmét semmi sem kerülhette ki.

Gondolataiba merülve járta körbe a házat, majd há­tulról, a kertek felll közelítette meg, elhaladt a tér mellett, ahol az autóroncsok állottak, elhaladt a fésze­rek mellett, azután megállt a villa klfala tövében.

Itt kellemes hővösség volt. A labdarózsabokrok ár­nyas sőrűjében zengett a madarak éneke. Illatozott a mentafő meg a kamilla. Anatol mővészlelke tele volt el­ragadtatással, lelkesedéssel.

Emelkedett hangulat ide vagy oda, felmászott a nem túl magas, vénségtll omladozó kerítésre. A cseresznye­fák eltakarták szeme elll a kilátást.

Letépett néhány szem gyümölcsöt. Kesernyések vol­tak Egy darabig a kertet vizsgálgatta. Körös-körül csend volt. A ház alapfalának kiugró peremén fekete macska sütkérezett, az eresz alatt fecskék cikáztak, A kerítéssel szemben bezárt ablak volt látható.

108

Anatol kényelmesen elhelyezkedett a fal tetején. A lábát lelógatta, ujjaival összeborzolta rlt szakállkáját, és a csendtll megmámorosodva, a zakója zsebébll elő­vett egy új verseskötetet. Mert meg volt gylzldve róla, hogy ebben a reménytelen helyzetben, amikor elveszett a világ legkülönösebb esernyője, méltóságteljesen kell viselkedni, mert csakis a bizakodó türelem hozhat vala­melyes eredményt.

Nem kellett sokáig várnia. Alig jutott az első vers vé­gére, a háta mögött száraz gally recsegését hallotta. Higgadtan hátrafordult.

A fal tövében megpillantott egy farmernadrágos, bőr- zakós fiatalembert.

,,Ez az, akirll Hipcia beszélt” — gondolta, és tovább­ra is meglrizte nyugalmát és higgadtságát, mintha csak egy macskát, vagy kutyát látna közeledni.

— Jó napot! — .Köszöntött rá a fiatalember.

— Tiszteletem — vetette oda Anatol kelletlenül.

— Szeretnék beszélni magával.

— Ennél mi sem könnyebb.

— Láttam, amikor tegnap kiszállt Povalsky autójá­ból.

Poéta Anatol most már figyelmesebben megnézte. “Ejha! Hova akar ez kilyukadni?” — gondolta Azután hangosan, de hallatlan nyugalommal azt felelte:

— Igen, ez stimmelne is.

A blrzakós fiatalember biztatóan elmosolyodott. Zse­bébll elővett egy csomag cigarettát, odakínálta Anatol- nak.

— Én ám ismerem magát — mondta, szemét nem véve le Anatolról. — Maga kutyusokkal foglalkozik

Anatol kivett egy cigarettát. Lassú mozdulattal dugta az ajka közé.

— Így is van. Kutyaélettannal foglalkozom. A fiatalember ravaszkásan mosolygott.

— Ejnye, Anatol, meg sem ismersz? Én vagyok Fre-

109

dek. Amikor kis srác voltam, én szállítottam neked megvételre a fajkutyákat.

— Valami rémlik … — tőnldött Anatol. — Ott lak­tál nem messze a „Fehér Rózsa” vendéglltll. Aztán meg lecsuktak.

— Öt évet ültem.

— Az nem sok — dörmögte az orra alatt Anatol. — Én többet sóztam volna rád.

— Akkor még taknyos voltam.

— És valószínőleg most sem nltt be a fejed lágya.

A fiatalember fanyarul mosolygott.

— Nyugalom! Igenis, megokosodtam. — Közelebb jött egy lépéssel. — Jól vigyázz arra az amerikai pasas­ra, könnyen átejthet téged. Mit akar tlled?

Anatol egykedvően vállat vont.

— Megtetszett neki az egyik kutyám.

— Nekem akarsz ilyet beadni?

Anatol ellvett egy hatalmas réz öngyújtót. Tüzet adott Fredeknek.

— Te meg mit keresel errefelé? Úgy tekeregsz itt, mintha szimatolnál valami után.

— Jó bulit sejtek. — Mélyet szívott a cigarettájából, azután kibocsátott egy hosszú füstcsíkot. — Én tudom mit akar tlled. A fekete esernylt keresi. Engem is meg­kért, segítsek.

— Hát akkor miért nyomozol utána?

Fredek elnevette magát.

— Nem tetszik nekem ez az alak . . . szeretném én magam megtalálni azt az öreg kacatot. Mondom neked. jó bulit sejtek. Ha okos vagy, akkor velem szövetkezel.

Anatol végigsimította a szakállát. Elmosolyodott, és arra gondolt: „Mi ez? Mindenki velem akar szövetkez­ni?” — Azután kitérlen felelte: — Az esernylk nem az én szakmám. Én csak kutyákkal foglalkozom. Ha l arra kért, hogy segíts neki, hát sok szerencsét!

— Köszönöm — mondta Fredek gúnyosan. — Ha nem

110

akarsz, hát nem. Én nem fogok neked könyörögni. De azt hiszem, megbánod. — Kezét búcsúzóra emelte, meg­fordult, és lassú, himbálódzó léptekkel elment.

Anatol utánabámult.

— Ó, a gazember! — sziszegte a foga közül. — Egy ilyen zöldfülő akar Poéta Anatóllal szövetkezni!

MI LAPPANG ITT?

A két ügyes kis detektív nem találta otthon Anatolt. Amikor bekopogtak az emeleten, csak a kutyakórus fe­lelt. A gondozójuk nem volt otthon.

Csalódottan jöttek le. Üldözte Iket a balszerencse. El­jöttek, hogy megmondják, miben mesterkedik Fehér Kalap, ugyanakkor csak a padlásszoba lakóinak ugatá­sát hallhatják. Sokáig törték a fejüket, mi történhetett, hogy Anatol ilyen korán elment otthonról.

Talán épp Fehér Kalappal van találkozója, hogy el­árulja kis szövetségeseit.

— Nem fogunk estig itt rostokolni — jegyezte meg mélabúsan Hipcia.

— Persze. Ennek semmi értelme — helyeselte Kubus.

— Ha becsapott minket, akkor hiába. Hát most keressen

1 minket. — Felállt, leporolta a nadrágját, és hatá­rozottan kijelentette: — Gyerünk mihozzánk. Még egy­szer megvizsgáljuk azt a rajzot. Talán kieszelünk vala­mit.

A kertek között mentek hazafelé, majd Bauman néni háza mellett elkanyarodtak az autótemeti felé. Amikor maguk mögött hagyták az öreg fészert, távolabb, a ke­rítés tetején az ágak között észrevettek két tuskóként meredezi térdet. Ilyen csontos térde csakis Poéta Ana- tolnak lehet.

111

Nem tévedtek. A bokrok zöldje között nyomban fel­villant vörös szakálla, és felette egy könyv fehér lapjai. A verseskötet olyannyira lekötötte Anatol figyelmét, hogy teljesen elfelejtette, hol van, és miért is van ott. Kényelmesen végignyúlt a fal tetején, felhúzta térdét, és a madárcsicsergés közben elmerült a költészet ezüs­tös ködében.

Egyszer csak megreccsent egy faág. Valaki felsóhaj­tott, valaki megbotlott, és halkan felsziszegett. Anatol kíváncsian fordult hátra, és ekkor észrevette jó ismeré­seit.

— Hogy vagytok, srácok? — köszöntötte Iket vidá­man.

A detektívek nem feleltek. Komoran néztek vissza. Arcukon sértődöttség.

— Miért nem vártatok meg tegnap a Grand Hotel előtt?

Kubus sokatmondóan megköszörülte a torkát.

— Hát épp ez az . . .

— Micsoda?

— Hát azt szerettem volna megkérdezni, kivel lépett ki a szálloda kapuj án húsz óra húszkor? — tette fel a kis detektív a szakszerű kérdést.

— Én? — képedt el Anatol. Azután gyorsan hozátet- te: — Azzal az alakkal jöttem ki.

— Hát ez az! — nevette el magát keserűen Hipcia.

— Magának az esernylvel kellett volna kijönnie.

— Sajnos, semmit sem találtam.

— Csak épp összeszőrte a levet azzal a gengszterrel

— vetette oda Kubus vádlóan.

— És elárulta a szövetségeseit — tette hozzá szemre­hányóan Hipcia.

Anatol összecsukta a könyvet, azután felült a fal te­tején.

— A csuda vigye el, de hát mit akartok tllem? Kubus epésen felnevetett.

112

— Kíváncsi vagyok, mennyit kapott attól az ember­tói.

Poéta Anatol lecsusszant a falról, megállt a fiú elltt, mint egy óriás a törpével szemben, és elkapta a gallér­ját.

— Izgága vagy, te kölyök, de azt ajánlom, ne üsd bele az orrod a mások dolgába.

— Ez árulás! — sikította Hipcia. — Én láttam meg ellször Bauman néninél az esernylt!

— Csendesebben — csitítgatta It Anatol. — Rendben van. Tegyük fel, te vetted észre ellször az esernylt. De az most hol van, gyöngyöm?

Hipcia Kubusra pislantott, azután mindkettejükbll ki­robbant a nevetés. Anatol egyre nagyobb elképedéssel nézett rájuk. Sehogy sem tetszett neki a gyerekek visel­kedése. Túlságosan hetykék voltak, és túl biztosak a dol­gukban. Megragadta Kubus vállát, és egyetlen mozdu­lattal maga elé penderítette.

— Tudtok valamit az esernylrll? — kérdezte élesen. Egy darabig csend volt. A két detektív nevetlsen ösz-

szenézett. Végül Kubus szép lassan azt mondta:

— Tegyük fel, hogy az esernyl megkerült. . .

— Az lehetetlen — vágott közbe Anatol. — Ha meg­került volna, akkor lenne valahol.

— Tegyük fel, hogy így van . . .

— És ha megkerült, hát kinél van?

— Tegyük fel, hogy nálam — mondta Kubus egy kis elégedettséggel és büszkeséggel.

Anatol ellrenyújtotta hosszú, szlrös kezét. Bizonyta­lan mozdulattal megsimogatta Kubus fejét.

— Aranyba foglalom a neveteket, ha ez valóban így van.

Hipcia ugrott egyet, akár egy ruganyos labda.

— Akkor máris nekiláthat aranyozni.

Azután egymás szájából kapkodva a szót, mesélni kezdték Anatolnak, miként került a titokzatos esernyl

113

Kubus szobájába. Amikor befejezték, Poéta Anatol be­letúrt a szakállába, és elégedetten mondta:

— Nagyszerő gyerekek vagytok. De most már egy percet se várjunk tovább. Gyerünk, nézzük meg!

A VÉGZETES FÉLREÉRTÉS

Mulatságosan festett az új lakóházak felé hatalmas lép­tekkel igyekvl kis csoport. Elöl loholt a rlt szakállú Anatol, mögötte szinte futva, hogy utolérjék, ott szapo- rázott Kubus és Hipcia. A járókelik egyre-másra meg­álltak, és azon törték a fejüket, mi is történhetett. ik pedig rohantak, mint a versenyzik, majd elakadt a lé­legzetük.

Azután végre ott álltak a kapu elitt.

— Bejöhet velünk — mondta Kubus. — Anyukám most nincs otthon.

Dobogó szívvel kapaszkodtak fel a második emeletre. Lihegve álltak meg a lakás ajtaja elitt. Kubus, míg ki­nyitotta a zárat, arra gondolt, vajon Poéta Anatol sej­ti-e, miben rejlik a fekete esernyi titka. Remegett a keze, amikor a kulcsot megfordította a zárban.

Végre az eliszobában voltak. Itt félhomály volt, csak a nyitott ajtón keresztül hullott egy fénypászma Anatol hatalmas cipőjére. Kubus lassan kinyitotta a szoba­ajtót.

Odafutott a szekrényhez, bekukkantott a sötét sa­rokba, és nyomban rózsaszín karikák kezdtek táncolni a szeme elitt.

A szekrény mögül eltőnt az esernyi.

— Mi történt? — hallotta a háta mögül Hipcia hang­j^át.

Nem felelt. Csupán egy kétségbeesett mozdulattal

114

felemelte a kezét. Hipcia ijedten nézett rá. Látta, va­lami szörnyő történt.

— Hova tetted? — nyögte.

Ide. Ebbe a sarokba.

— És nincs ott?

— Hát nem látod, hogy nincs itt?

Megjelent Anatol is. Fekete pulóverében úgy nézett ki, mint egy vészjós árny.

— Nincs meg az esernyl? — kérdezte hitetlenkedve.

— Talán anyukád valami más helyre tette — mond­ta Hipcia.

Lázasan keresgélni kezdtek. Minden sarokba benéz­tek. De az esernyl sehol sem volt. Kubus a szoba köze­pén állt. Sápadt volt és nagyon gondterhelt. Tanácsta­lanul csüggött alá a két karja, fejét lehorgasztotta. Nem mert a többiek szemébe nézni.

Hipcia korholóan szipogott:

— Látod, megmondtam, ne tedd vissza azt a rajzot!

— Miféle rajzot? — kíváncsiskodott Poéta Anatol.

— Azt, ami az esernyl ezüstfogantyújába volt rejtve! — felelte bánatosan a kislány.

Anatol kétségbeesetten kapott bele a szakállába, ég­nek emelte a két kezét, mintha az eget hívná segít­ségül.

— Szép kis história! Hiszen épp ez az alaprajz az, amit mindenki keres! — elhallgatott, mintha jelezni akarná, hogy túl sokat árult el. Leeresztette a karját, és azt suttogta: — Ezt aztán jól megcsináltátok!

Kubus felsóhajtott.

— Azt hiszem, ez valami elvarázsolt esernyl.

— De hát mi történhetett vele? Hiszen el nem olvad­hatott! — rebegte Hipcia.

— Fejemet rá, hogy elolvadt — motyogta tőnldve Anatol. — Nem aggasztalak benneteket, de minden jel arra mutat, hogy ezt az esernylt valaki, finoman mond­va, eltüntette.

115

— Az lehetetlen! — tiltakozott Kubus. — A lakás be volt zárva, csakis anyunak meg nekem van hozzá kul­csom.

Anatol szakérti szemmel végigmérte az ajtó zárját. Yale rendszerű automatikus zár volt az ajtón, és egy ne­héz retesz.

— Szakember számára egy ilyen zár kismiska — jelentette ki. — Két perc, és kész.

— Két perc, és kész — sóhajtotta Hipcia. Poéta Anatol legyintett.

— Azt ajánlom, ne foglalkozzatok tovább az üggyel. Tiszta szerencse, hogy az a kis verseskötet a világ leg­szebb verseivel még megvan. Az esernyi tolvaja kény­telen lesz a könyv tulajdonosánál jelentkezni. Az egész eset kezd egyre érdekesebbé válni. . .

— Kérem, mondja meg, mi van abban a könyvben? — könyörgött a kis Hipcia.

— Az ám, ha én azt tudnám — felelte kitérien Ana­tol. — Csodaszép versek vannak benne, azonkívül a fe­kete esernyi titkának kulcsa. Semmi többet nem tu­dok. Nektek pedig azt ajánlom, ne foglalkoztasson ben­neteket ez a dolog túlságosan. Túl komoly dolgok ezek. Vakáció van, csodás idi, menjetek játszani. — Egy­szerre csak lehalkította a hangját, szemét összehunyorít­va, nevetve mondta: — De ha véletlenül mégis hallaná­tok valamit az esernyiril, azonnal értesítsetek, mert én magam továbbra is rettenetesen kíváncsi vagyok!

Ezt mondva búcsút intett, és lassan kiment a szobából. Az ajtóban még egy pillantást vetett a zárra. Megcsó­válta a fejét.

— Elsirendő szakember lehetett. Észre sem lehet venni, hogy felfeszítette a zárat — mondta mintegy ma­gának.

Egy pillanattal késibb nehéz léptei már a lépcsiház- ban döngtek.

A két detektív csendben állt Aggódva néztek egy-

116

másra. Amikor elcsendesedtek Anatol léptei, Kubus megszólalt:

— Mit akart 1 ezzel mondani?

— Mivel?

— Azzal, hogy azt mondta: „azt ajánlom, ne foglal­kozzatok ezzel az üggyel”, meg hogy: „ez számotokra túl komoly…”

Hipcia vállat vont.

— Mit tudom én!

— Különben is. Anatol már nem tetszik. Mondom neked, Hipcia, 1 is nagyon gyanús.

— Ugyan, dehogy … — fintorodott el a kislány.

— Te mindenkire gyanakszol. Neked mindenki gya­nús. Anatol szereti a verseket, és mővészlelke van. Kész.

— Nem, emögött van valami. Hidd el, emögött egész biztos van valami. De majd megmutatom neked, hogy én mindent kiderítek! Szavamat adom, hogy ezt a rej­télyt kibogozom!

Hipcia ravaszul mosolygott.

— Rendben van. De most mihez kezdesz?

Kubus öklével az asztalra csapott.

— Felkutatom az esernyl tolvaját.

— Hő, ez nem lesz könnyő. Mégis mit gondolsz, ki tehette? Talán Fehér Kalap?

— Meglehet.

— Talán a blrzakós Sportoló?

— Minden lehetséges. Az a legrosszabb, hogy nin­csen semmiféle nyom. Rettenetesen kemény dió lesz.

— Kubus arca komoly volt. Elgondolkodott. A mindig nevetésre kész Hipciának azonban nevethetnékje tá­madt. Kubus odament a telefonhoz. Gyorsan tárcsázni kezdett.

— Mit csinálsz? — kérdezte Hipcia csodálkozva. — Talán a rendlrségre telefonálsz?

— Mi jut eszedbe! — fortyant fel. — Meg kell tud­

117

nom, mikor történt a dolog. — Azután beleszólt a tele­fonkagylóba: — Te vagy az, anyukám?

Messzirll hallotta az édesanyja hangját.

— Nagyon kedves tlled, kisfiam, hogy telefonálsz. Mit csinálsz?

Detektív Kubus nyelt egy nagyot, megköszörülte a torkát, azután hivatalos hangon megkérdezte:

— Szeretném megtudni, hány órakor mentél el ott­honról. Percnyi pontossággal.

— Miért, mi történt? Miért vagy olyan izgatott? Kubus türelmetlenül toppantott.

— Komoly dologról van szó, ezért van szükségem pontos adatokra.

— Talán utánam nyomozol? — kérdezte csipkelldve Pawlikné.

— Kérlek, anyukám, felelj a kérdésemre, mert való­ban nincs idlm.

— Ó — anya hangja kissé megremegett —, majd el­felejtettem neked megmondani, hogy már nem kell el­menned az esernyl miatt. . .

— Micsoda? — kiáltott Kubus, és úgy érezte, nyom­ban összerogy.

— Megtaláltam annak a hivatalnak a számát, és el­vittem én magam az esernylt. Itt van nem messze a szerkesztőségtől, és nem akartam, hogy neked ezért külön be kelljen villamosoznod a városba.

Kubus kétségbeesetten jajdult fel.

— Jaj, anyukám, tudod-e, mit tettél?

A telefonban egy darabig csak az áram zúgott. Az­után ismét megszólalt édesanya hangja.

— Azt hittem, örülni fogsz. Hiszen azt mondtad, el­viszitek az esernylt.

— Anyukám! — kiáltotta. — Ez rettenetes! Végem van, teljesen felsültem!

— De . . . — dadogta édesanya — nem értem az egé­szet . . . hiszen abban állapodtunk meg, hogy . . .

118

— Fütyülök az egészre! Hol van most az esernyl ?

— A talált tárgyak hivatalában, a Bracka utcában, a Nagyáruház mellett.

Kubus letette a telefonkagylót. Hangos sóhajjal hup­pant le egy székre. Hipcia, aki tanúja volt a beszélge­tésnek, kitartóan mosolygott.

— Ne aggódj. Hiszen megtaláltad a tolvajt.

Kubus öklével a homlokára csapott:

— Én tökfilkó, ó, én tökfilkó! Miért is füllentettem anyunak! — Hirtelen felpattant, megragadta Hipcia karját. — Nincs min töprengeni. Rohanjunk a Bracka utcába. Talán még ott találjuk.

HA BALSZERENCSE,

HÁT BALSZERENCSE

Berontottak a félhomályos, hosszú tereimbe. A magas falak mentén polcok tornyosultak. A polcokon gondo­san szétosztályozott holmik: táskák, retikülök, utazótás­kák, kalapok, gyerekjátékok, eslkabátok, különféle ru­hadarabok . . . mindenféle, amit a szórakozott emberek elhagytak a villamosokon, autóbuszokon. A leveglben naftalinszag terjengett, meg valami más szag, ami öreg, elfeledett tárgyakra emlékeztetett.

A hivatal üres volt és sötét. A gyerekek láttán a pult mögül felemelkedett egy idlsebb ember, kék munkakö­penyben. Sovány volt, az arca sápadt és kissé rémült, mintha l is az elveszett tárgyak közé tartozna. Szomo­rúan nézett vastag szemüvege mögül.

— Bocsánatot kérünk — kezdte Kubus bizonytalanul, — Ellször is tisztázni szeretnék egy dolgot. . .

— Itt semmit sem kell tisztázni — vetette oda nem túl barátságosan a hivatalnok. — Itt csak átvesszük meg kiadjuk a talált tárgyakat. Mit kerestek?

119

— Hát épp ez az — vágott közbe halkan Hipcia. — Szeretnénk megtalálni egy tárgyat, mely egyáltalán nem veszett el.

A kék köpenyes türelmetlenül pattintott az ujjával.

— Ugyan, hagyjatok már békén!

— Majd mindent megmagyarázok — mondta Kubus. — Mert valami félreértés történt.

A kék köpenyes ember tenyerével a pultra csapott.

— Félreértést nem lehet elveszíteni! Ne vicceljetek, ez egy komoly intézmény.

— Bocsánatot kérünk — szólt közbe Hipcia. — De nekünk ellbb valóban el kellene mondanunk valamit.

A kék köpenyes levette szemüvegét.

— Tessék. Figyelek — mondta türelmetlenül. Kubus hangosan nyelt egyet.

— Mindez amiatt van, mert tegnap nem mondtam igazat anyukámnak. Azt mondtam neki, hogy az eser­nylt a villamosban találtam, de az nem volt igaz . . .

— És az 1 mamája elhozta az esernylt ebbe a hiva­talba — tette hozzá Hipcia.

— Én azt az esernylt egyáltalán nem a villamosban találtam.

— És a mamája teljesen feleslegesen elhozta ide . . . A férfi megint rácsapott a pultra.

— Mondjátok meg végre, mirll van szó, mert én eb- bll egy szót sem értek.

Kubus izgatottan pislogott.

— Egy ezüstfogantyús fekete esernylrll van szó.

A kék köpenyes újra feltette a szemüvegét. Furcsán és gyanakodva nézett a gyerekekre.

— Egy ezüstfogantyús, fekete esernyl. . . Hát ez ér­dekes. Mondd meg, kisfiam, miféle esernyl az, hogy itt az ajtót szinte be se csukják az érdeklldlk? Mindenki csak ezt az ezüstfogantyús fekete esernylt keresi!

— Mert ez egy rendkívüli esernyl! — kiáltotta Hip­cia.

120

Kubus a könyökével oldalba taszította.

— Csendben légy! — Azután hangosan azt mondta:

— Egy teljesen hétköznapi esernyő. Ráadásul lyukas is.

A kék köpenyes hitetlenkedve csóválta a fejét.

— Érdekes . . . öreg, lyukas, és az ajtó szinte be sem csukódik, annyian . . .

Kubusnak nem volt kedve arról diskurálni, vajon az ajtó becsukódik-e vagy sem. Minél hamarabb szerette volna viszontlátni az esernylt. Ezért hővös, fegyelme­zett hangon azt mondta:

— Bocsánatot kérek, ez a mi esernylnk, és szeret­ném elvinni.

A kék köpenyes elhúzta a száját, és széttárta a karját.

— Sajnos . . . másvalaki már elvitte.

Kubus elltt megfordult a világ. Úgy rémlett, mintha a kék köpeny, a polcok az elveszett tárgyakkal, a sötét mennyezet, minden, minden örvényll táncra perdülne, úgy érezte, egy pillanat múlva mindez ráömlik.

De hamarosan legyőrte haragját, összepréselt fogán keresztül szőrte a szavakat.

— Bocsánatot kérek, de hogyan adhatta ki másnak a mi esernylnket? Hiszen ez borzasztó!

— Ne izgulj, kisfiú — nyugtatta meg a kék köpenyes ember. — Valami fiatal hölgy volt itt érte.

— Egy nl! — képedt el Hipcia.

— Igen, egy fiatal nl. Részletesen leírta a talált tár­gyat, megadta a nevét, címét, tehát az ellírások értel­mében ki kellett szolgáltatnom neki az esernylt.

— De hiszen az a mi esernylnk volt! Most mi lesz? A kék köpenyes ideges mozdulattal dörzsölgette az

arcát.

— Ez az esernyl nekem már nagyon gyanús! Emö- gött valószínőleg lappang valami, mert nemegyszer jár­tak itt, és kérdezlsködtek fellle, mielltt egyáltalán el­veszett volna. Ez nekem sehogy sem tetszik . . .

Kubus sejtette, ki kereste az esernylt. Mert eszébe

121

jutott Fehér Kalap meg a másik ismeretlen beszélgeté­se. Igen, Fehér Kalap sürgette az általa fizetett embert, hogy keresse az esernylt minden hivatalban . . . Csakis a talált tárgyak hivatalára gondolhatott. .. Valószínőleg azt remélte, így sikerül megkaparintania az esernylt. Kubusnak erre a gondolatra melege lett. Micsoda ször- nyő balszerencse! Ráadásul saját oktondiságának kö­szönheti, hogy az értéktelen esernyl a rejtélyes terv­rajzzal a talált tárgyak hivatalába került. Erltlenül nyögte ki:

— Na, meg vagyunk fürödve!

Olyan kétségbeesés lett rajta úrrá, hogy képes lett volna sírva fakadni, ha nincs ott Hipcia, aki megfogta a kezét.

— Ne bánkódj. Megvan még a verseskötet. Nincs még minden veszve.

— Nincs még minden veszve — ismételte gépiesen, s ugyanabban a pillanatban megszállta az igazi detek- tívszellem. Erélyes mozdulattal nyúlt a zsebébe, elő­vette a piros noteszt. Az íróasztalra tette. Megköszö­rülte a torkát, és megkérdezte:

— Kérem, meg tudná adná annak a nevét és címét, aki elvitte az esernyőt?

A kék köpenyes ember idegesen dörzsölgette az állát.

— És mit érsz vele? Ebben az esetben legokosabb a rendőrséget értesíteni.

— Ez igaz — mondta határozottan Kubus. — De azért a címre még szükségem lehet.

A kék köpenyes keresgélt a vastag, fekete könyvben.

— Na tessék — mutatott egy majdnem üres oldalra.

— Itt a nyugtázás. Azt a hölgyet Karolina Majkowská- nak hívják, és a Czerniakowska utca 168-ban lakik.

Kubus gondosan feljegyezte a nevet meg a címet.

— Köszönöm, uram. Ennyi elég is. — Hangjában egy árnyalatnyi büszkeség csengett. — Remélem, sikerül visszaszereznünk az esernyőt.

122

A kék köpenyes hitetlenül rázta a fejét.

— Hát. . . érdekes eset, annyi szent. Egy öreg eser- nyl, és ekkora felfordulás . . .

Amikor kiléptek a talált tárgyak hivatalából, felszáll­tak egy trolibuszra. Elmentek a megadott címre. Sokáig keresgélték a házszámot, de nem találták. Bebizonyoso­dott, hogy ilyen szám ebben az utcában nincs.

Fáradtan, elkeseredetten álltak megint a trolimegál­lónál.

— Nesze semmi, fogd meg jól! — mondta Kubus bá­natosan. — Megint átejtettek minket.

— Ilyen az élet — vetette oda Hipcia. — Van öt zlotym. Gyere, menjünk el fagylaltozni.

— Hát azt hiszed, nekem kedvem van most fagylal­tozni? Hiszen most már minden elveszett!

123

MÁSODIK RÉSZ

LÉGY A TEJFÖLBEN

Két nap telt el a balszerencsés szerda óta. Az idl meg­változott. Északról súlyos felhlk vándoroltak a város fölé, és két napon keresztül szünet nélkül zuhogott az esi, mintha az égbolt is az ifjú detektívek kudarcát si­ratná. Az utcák és az udvarok, a játszóterek meg a rét elnéptelenedtek. Elhalt a gyerekek vidám kiabálása. Az esi szomorú dallamot dobolt az ablaküvegeken. A fénytelen napokba befészkelte magát az unalom.

Detektív Kubust úgy elkeserítették a sikertelensé­gek, hogy elhatározta, többé nem nyomoz a bőnözik után. Nagy bánatának csúcspontján majdnem elégette az értéktelenné vált piros noteszt is, ily módon akarta meg­pecsételni szándéka véglegességét. Mégis meggondolta magát. Detektív-feljegyzéseit eldugta egy fiókba, a ta­valyi iskolafüzetek közé. Még szunnyadt benne némi kis remény, hogy egyszer olyan hírneves lesz, mint Sherlock Holmes, minden idik legnagyobb nyomozója.

Érdeklidése ez idi tájt inkább a sport felé fordult. Hipciával nagy autóversenyt rendeztek az asztal körül. Ez a játék nagyon szórakoztató volt két óráig. Azután ráuntak Hiába, más ez, mint Fehér Kalap után nyomoz­ni vagy a Poéta Anatolnál tett látogatás . . .

És a fekete esernyi?

* Sherlock Holmes (olv. serlok holmsz) — költött személy, Conan Doyle (olv. kanen dojl) angol író híres detektívtörténe- teinek fihise

125

Ó, ki tudná megmondani, merre van a fekete eser­nyő. Ábrándjaik elvarázsolt tárgya. Idlnként nyug­talanítóan felbukkan az emlékezetükben, vagy bele szö- vldik éjjel az álmukba. Továbbra is rejtélyes és elérhe­tetlen marad.

Ekkor még senki sem sejthette, hogy a titkot egy egy­szerű, tejfölbe fulladt légy pattantja ki.

A dolog a következeképp történt:

Hipcia mamája elment a fodrászhoz. Hipcia tulajdon­képpen sohasem tudta megérteni, miért kell fodrászhoz járni, ott fél napokat elvesztegetni, de mivelhogy min­den ni vállalja ezt a tortúrát, hát ebben szemmel lát­hatóan mégis van valami.

Szóval, Hipcia anyukája elment a fodrászhoz. Lucjan úrhoz (Lucjan nii fodrászat — Modern frizurák — Hi­deghullám — Festés — Manikűr), Hipciát pedig meg­bízta, az önkiszolgáló élelmiszerboltban vegyen egy kis üveg tejfölt. A kislány nem sejtette, hogy a tejfölben egy öngyilkos legyet talál. A legyet csak hazatérte után vette észre, amikor kedve támadt megkóstolni a tejfölt. Letépte az üveg ezüstpapír tetejét, és már-már belemerítette a nyelvét, amikor észrevette az úszkáló legyet. Megrázkódott az undortól, és felháborodottan rohant vissza az üzletbe.

Az elárusítóni azonban nem akarta tudomásul venni a jogos reklamációt. Sit, azzal gyanúsította Hipciát, hogy i eresztette a tejfölbe a legyet. Ez már sok volt. Hipcia gondolkodás nélkül elrohant a fodrászszalonba.

Édesanyja épp a tükör elitt ült. Mellette Lucjan mester, egy betyáros bajuszú fiatal férfi. A nagy művész arckifejezésével rendezgette édesanya szép gesztenye­szín haját.

— Drága kislányom — mondta megdöbbenten szem­lélve az úszkáló legyet —, nem érdemes ilyen apróságo­kon vitatkozni. Hiszen senkinek sem tudod bebizonyíta­ni, hogy az a légy . . .

126

—Ez botrány! — vágott közbe felháborodottan Hip- cia. — Az a kiszolgáló azzal gyanúsít engem, hogy én fojtottam bele a legyet! De hiszen igazságnak kell len­nie! — mondta meggy izien.

Mire édesanyja felsóhajtott, és azt mondta:

—Hát jó. Várj meg, majd elmegyünk együtt, és meg­magyarázzuk a dolgot.

A fodrászüzletben fojtott volt a levegl. A felforróso­dott burákból könnyed zúgás hallatszott, szappan és körömlakk émelyíti illata terjengett a leveglben.

Hipcia a nyitott ablak mellé telepedett. Vele szem­ben a manikőrösnl egy élénkvörös hajú fiatal ni körmeit lakkozta pirosra. Az közben hangosan fecsegett. Frizu­ráján látható volt, nemrég került ki Lucjan mester keze alól, mert úgy csillogott, akár egy rézsisak. Az arca durva vonású volt, a szempilláját olyan vastagra má­zolta fekete tussal, hogy azt hihetné az ember, nyomban fekete könnyeket hullat. Nevetgélt, és ide-oda forgatta a szemét.

— Ó, Stasia kisasszony — csicseregte a manikőrösni- nek —, én mondom magának, kész cirkusz! Egy öreg esernyi. Ráadásul teljesen lyukas!

Hipcia összerezzent, mintha elektromos áram futott volna keresztül rajta.

Hihetetlen, hogy épp Lucjan mester szalonjában be­széljenek az elvarázsolt esernyiril! Feszülten hallgató­zott és figyelt mégis, nehogy a beszélgetésből egyetlen szót is elmulasszon.

A manikőrösni egy kis ecsettel kenegette a vörös hajú körmét.

— Lyukas? — nevetett mesterkélten. — Igen, ez va­lóban roppant mulatságos. De mire jó egy lyukas eser­nyi!

A ni vihogni kezdett.

— Tudja, milyen bogarasak a férfiak. Fredek azt mondta, hogy ez egy történelmi esernyi.

127

— Milyen? — csodálkozott a manikőrösnl.

— Mőemlék … De én ezt nem hiszem el. Különben is, mi közöm hozzá. FI, hogy Fredek majd kiugrott a bl- rébll örömében. Higgye el, egészen odavolt. . .

— És aztán mit csináltak vele?

— Mit tudom én! Engem ugyan nem érdekel! Hallot­tam, hogy vannak mindenféle csodabogarak, akik pél­dául ilyen öreg esernylket győjtenek. Szavamra mon­dom, rengeteget nevettem.

A manikőrösnl befejezte a lakkozást. A vörös hajú nl felállt az asztalka mellll. Egy darabig a kezét nézegette, azután elbúcsúzott a manikőrösnltll. Elindult a ruhatár felé.

Hipcia úgy érezte, mintha az ellbb álmodott volna, s mint akit ebbll az álomból hirtelen felriasztottak. Fü­lében még ott csengtek a párbeszéd foszlányai — “Egy öreg esernyő. Ráadásul teljesen lyukas …”

Hiszen ez az l titokzatos esernyljük! Mire kellett az esernyl? A vörös hajú nl valószínőleg nem tudja, mi rejlik az ezüstfogantyú belsejében. Ha tudná, nem ne­vetgélne ilyen fesztelenül, ostobán. „Fredek azt mondta, ez egy történelmi esernyl…” De mi mást is mondhatott volna? Nem avathatott bele a dolgába egy ilyen hebe­hurgya nlt, aki nagy hangon beszél az esernylrll egy vendégekkel teli fodrászszalonban. Különben is, kicsoda ez a Fredek? És a nl? Talán épp l az, aki a talált tár­gyak hivatalából elvitte az esernylt. Nem, ez szinte kép­telenség, és ugyanakkor elképesztlen logikus.

Hipcia a szeme sarkából látta, hogy a vörös hajú nl a vállára veti az eslkabátját

„Követnem kell” — futott át az agyán, mert ekkor meggátolhatatlanul felébredt benne a detektívösztön. Felugrott a székrll, odafutott édesanyjához.

— Anyukám, beláttam, igazad van, felesleges azzal a tejfölbe fulladt léggyel annyit vacakolni. . .

Édesanyja alig tudta leplezni csodálkozását.

128

— De Hipcia, ha már annyi ideig vártál. . . Azonnal készen leszek

— Meggondoltam — vetette oda a kislány sietlsen, és könnyed léptekkel kifutott a ruhatárba.

A vörös hajú ni zöld eslkabátja megvillant a bepárá­sodott kirakatüvegen túl. Hipcia a fejére borította az eslkabátja kapucniját, s mint egy puskagolyó, kiröpült a fodrászszalonból.

Égi arcán érezte a hővös eslcseppeket. Végignézett az utcán. Észrevette a zöld esernyőt meg a zöld esőka­bátot. A vörös hajú lassan ment, óvatosan kerülgette a tócsákat Nevetségesen rakosgatta a lábát, úgy, mintha forró vaslemezeken járkálna. Az „Augusztinka” cuk­rászda előtt egyszer csak megállt. Összecsukta az eser­nyőjét, és gyorsan eltőnt a cukrászda ajtajában.

Hipcia átszámolta az aprópénzt, ami a tejfölvásárlás­ból megmaradt Több mint két zloty volt.

„Ez elég lesz egy tejszínes roládra” — gondolta meg­könnyebbüléssel. Belépett ő is a cukrászdába. A küszö­bön megállva körülnézett. A helyiség tömve volt, min­den hely foglalt. A sarokban először a vörös hajú zöld kabátját vette észre, azután mellette egy bőrből készült zakót.

— Sportoló … — suttogta öntudatlanul, és a váratlan felfedezés nyomán a fodrászszalonbeli beszélgetés tüs­tént teljesen világossá vált. „Sportoló” — ismételte magában. Az a fiatalember, aki olyan kitartóan nyomo­zott Fehér Kalap után, és folyvást Bauman néni háza körül ténfergett. A felbecsülhetetlen értékő esernyő biz­tosan ennek a veszedelmes alaknak a kezébe került.

Hipcia azonban nem sokáig töprengett ezen. Vele szü­letett kíváncsisága meg a detektívösztön tettre sarkall­ta. Ebben a pillanatban a bőrzakó közelében szabaddá vált egy asztal. Hipcia az asztalokat kerülgetve, óvato­san megindult arrafelé.

Útközben a szolgálati asztalról elvett egy képes film-

129

újságot. Eltakarta vele az arcát, akár egy spanyolfallal. Úgy tett, mint aki belefeledkezett olvasmányaiba, és letelepedett a megfigyelés alatt álló párocska mellé. Szemét egy filmsztár mosolygó arcára szegezve, azon igyekezett, hogy mindent halljon, amit a szomszéd asz­talnál beszélnek.

A termet megtöltötte a beszélgetések moraja meg a ventillátorok egyhangú zümmögése Nehéz volt akár egy szót is elcsípni. Különben is a szomszéd asztalnál nagyon halkan beszélgettek Hipcia elégedetlen volt Olyan közel húzódott, amennyire csak lehetett, de en­nek ellenére sem hallott mást, mint a morajt és a züm­mögést.

Egyszerre csak elhallgattak a ventillátorok, a beszél­getik hangja kivehetibbé vált. Hipcia kidugta a fejét az újság mögül. Szeme sarkából megpillantotta a Spor­toló arcát, a szemöldökét keresztülszeli mély forradást. A fiatalember kérdése most már érthetien, tisztán csen­gett:

— Elintézted azt az ügyet?

A vörös hajú bólintott. Lassú mozdulattal a retiküljé- be nyúlt

„Nem, az esernyit a táskából nem varázsolhatja eli …” — gondolta a kislány

Ekkor a vörös hajú kimanikőrözött körmei között megzizzent egy pergamentekercs. Hipcia alig tudott uralkodni heves meghökkenésén. Halkan felsóhajtott. „Ez biztosan az alaprajz! Honnan kaparintotta meg a vörös hajú?” Nem volt idi a gondolkodásra. A vörös hajú átnyújtotta Sportolónak a pergamentekercset. Az rá se nézve a papírra, zsebébe süllyesztette.

— Rendben van. Mennyit fizettél?

— Kétszázat.

— Rendben van. — Felállt, gyorsan elköszönt

— Megyek Kövérhez. Nyolcra nálad vagyok.

A vörös hajú csak bólintott. Sportoló megindult a ki­

130

járat felé. Hipcia egy ideig figyelte, azután keresztül- furakodott az asztalkák között. Visszatette helyére az újságot, és észrevétlenül a blrzakó nyomába szegldött.

IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!

„Vajon hová megy ezzel a rajzzal?” töprengett Hipcia, míg Sportoló nyomában lépkedett.

Apró esi szemerkélt. Az egész utcát belengte az apró vízgyöngyök fátyola. A csatornákból csepegett az esilé. A tócsák elmosódottan tükrözték a házakat és az út menti fákat. Az utca szinte néptelen volt. Csak néhány színes esernyi vonult tova a házak mentén, mintha ha­talmas gombák úsznának.

Sportoló eriteljes, hosszú léptekkel haladt. Fejét be­húzta feltőrt gallérja mögé. Úgy elmerült gondolataiba, hogy semmire sem figyelt. Nagyon sietett.

A sarkon Hipcia megállt. Nem akarta, hogy Sportoló észrevegye. Egy darabig várt. Azután a pocsolyákon ke­resztülugrálva, átfutott az úttesten, az utca másik olda­lára. Közeledtek Bauman néni háza felé. A fiatalember azonban ügyet sem vetett a házra. Úgy ment el mellet­te, mint a többi, közönséges ház mellett. Az élisövény mellett bekanyarodott egy kis fasorba, mely a kerítések között az autótemetihöz vezetett.

A kereküktil, motorjuktól megfosztott ósdi autók, mint hatalmas vas csontvázak áztak az esiben. Csak úgy áradt belilük a szomorúság. Sportoló elment a roncste­lep mellett, átugrott az omladozó kifalon, és máris ott volt a fabarakkok között. Hipcia egy pillanatra szem elil tévesztette, de nyomban újból megpillantotta. A begyo- mosodott ösvényen ment, a vakolatlan falú, már mesz- sziril vörösli alacsony épületek felé. Keresztülment egy

131

kitárt vaskapun, mely felett egy nagy tábla díszelgett: „A Varsói Juharja Asztalosipari Szövetkezet Gépmő- helye”.

Hipcia errefelé még sohasem járt. Az épületek elren­dezéséből arra következtetett, hogy a szövetkezet terü­letére nem innen, hanem egy másik utcából nyílik a fibejárat. Miért választotta Sportoló a hosszabb utat? Ez még gyanúsabbnak tőnt.

Eközben a fiatalember elhaladt a nyitott fészer alatt száradó deszkahalmok mellett, és belépett az egyik épü­letbe. Hipcia elhatározta, hogy tovább figyeli. Közeledett a vaskapuhoz. Ekkor a deszkalerakat mögül elilépett egy overallos férfi.

— Mit keresel itt? — förmedt rá Hipciára.

A kislánynak azonban jól fel volt vágva a nyelvecs- kéje. Vidáman felelte:

— Miért kiabál úgy a bácsi? Keresem az átjárást a másik utcára.

Az overallos ember nagy zajjal becsukta a vaskaput.

— Itt nincs semmiféle átjárás. Nem látod, hogy ide­geneknek belépni tilos? — mutatott a kapun függi táb­lára.

— Bocsánat — mondta Hipcia gúnyosan —, de nem tudtam, hogy maguk itt kozmikus rakétákat gyártanak.

— Szedd a lábad, mert megjárod! — kiáltott a férfi.

„Nincs más kiút. Meg kell hátrálni” — gondolta Hip­cia. A barátságtalan ember keresztülhúzta a tervét. Hipciát égette a kíváncsiság, hogy ugyan kivel találko­zott Sportoló? Mit szándékozik tenni a titokzatos rajz­zal? Ki az a „Kövér”, akiril a cukrászdában beszélt? Csak az vigasztalta, hogy legalább egy dolgot sikeresen kinyomozott: azt, hogy hová ment Sportoló. Most pedig szemmel kell tartania ezeket az épületeket, és az egész- ril mihamarabb értesíteni Kubust.

132

MI LENNE, HA…?

— Hát ez fantasztikus! —kiáltott Kubus, amikor Hip- cia elbeszélte neki legújabb felfedezéseit.

Már esteledett. Az esi elállt, csak a csatornákban csörgedezett halkan a víz. A gyereksereg kitódult az ut­cára

A szomorúfőz alatti homokozóban az ötéves apró­ságok rohangáltak, a szinyegporoló rúdján pedig egy ügyes akrobata tornázott. Két lábát keresztbe vetve fel- fuggeszkedett a rúdra, fejjel lefelé lógott, és teli torok­ból üvöltözött:

— Ejtiernyis vagyok! TU—104-es vagyok!

— Fogd be a szád! — kiáltott rá Detektív Kubus. — Nem látod, hogy a nagyok beszélgetnek?

Az akrobata azonban ügyet sem vetett a figyelmezte­tésre.

— Én vagyok Gagarin! — visította olyan fülsértien, hogy a detektívek beismerve vereségüket, kénytelenek voltak átvonulni egy másik ház udvarára.

— Hát ez fantasztikus — ismételte újból Kubus. — Azt hiszem, olyasmit fedeztünk fel, amiril Poéta Anatol még csak nem is álmodik.

— Én fedeztem fel — figyelmeztette it Hipcia.

— Mindegy. Hiszen együtt dolgozunk. Látom, igazi detektív válik beliled Most pedig utána kell nézni, mit csinálnak abban a szövetkezetben

— De miféle tervrajz lehet az?

— Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a rajz?

— Nem láttam pontosan, de a pergamen ugyanolyan volt, mint amaz.

— Hát akkor ezt már érteim. Csak egyet nem értek: honnan tett szert a rajzra a vörös hajú ni? Az esernyi- ril csak annyit tudott, hogy lyukas. És egyáltalán, kicso­da az a vörös hajú?

133

— Egész egyszerűen: az a ni, aki a talált tárgyak hi­vatalából elvitte az esernyit!

— Ezt is értem. De kicsoda, mit csinál?

— A menyasszony szerepében díszeleg — állapította meg Hipcia szakértelemmel. — Sportolótól pénzt kap, i pedig mindenféle dolgokat hoz neki, azután táncolni mennek valami bárba. Mint a regényekben, amiket anyukám olvas. Szevasz! — intett búcsút Kubusnak. — Rohannom kell haza, mert az anyukám már régen haza­ért a fodrásztól. Holnap reggel pedig hívj fel! Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki a dologból.

Apró, gyors léptekkel távolodott, azután futásnak eredt. A gesztenyefasorban megvillant kockás nadrágja. Kubus mosolyogva nézett utána. Arra gondolt, Hipcia a világ legkedvesebb kislánya … és hogy nagyszerű detektív válik majd belile.

A KÜLÖNÖS PIANÍNÓ

Már besötétedett, kigyúltak az elsi lámpák. Az élelmi­szerüzlet felett neon sziszegett, és kékes fényt vetett az esi által tisztára mosott járdára. Kubus azonban nem hazafelé indult.

Valami arra ösztökélte, hogy elmenjen felfedezi útra a „Juharfa” szövetkezetbe.

Útközben még egyszer alaposain mérlegelte az egész ügyet. Amennyiben valóban az a vörös hajú szépség vitte el az esernyit a talált tárgyak hivatalából, az azt jelenti, hogy a papírtekercs, amit az „Augusztinká”- ban Sportolónak átadott, az a bizonyos, titokzatos terv­rajz volt. Most ennek a birzakós fiatalembernek kezé­ben van a fekete esernyi titkának megoldásához szük­

134

séges kulcs. Tehát figyelni kell minden lépését, ki ne csússzon a kezük közül.

Töprengve közeledett a vaskapu felé. Körös-körül sö­tétség. Könnyő köd takarta az épületeket, az egész te­rület úgy festett, mint egy titokzatos tófenék. Csak egyetlen ablakban, épp a kapuval szemközt égett a vil­lany.

A piszkos függönyön keresztül kiszőrldött a fény a forgáccsal teledobált udvarra, a fénysáv egészen a deszkahalomig ért.

A kapu be volt zárva.

Kubus megindult a drótkerítés mentén. Abban re­ménykedett, talál valahol valami bejáratot. Nem téve­dett. Azon a helyen, ahol a drótkerítés a kifallal talál­kozott, a kerítésen egy kisebb lyukat fedezett fel. Gon­dolkodás nélkül hasra feküdt, és átmászott a túloldalra. A deszkahalmok közé rejtizve közeledett a megvilágí­tott ablak felé. Hirtelen motorzúgást hallott. Még job­ban elrejtizött. Fülelni kezdett.

Az épületek felil gépkocsi közeledett. Lassan, himbá­lózva haladt az egyenetlen, hepehupás úton. Reflektorai­nak két fénysávja keresztülhasította a sötétséget, majd sietve végigsiklott a kapun meg a kapuoszlopokon. Az­után megszólalt az autó dudája. Erre a jelre valaki ki­futott az épületbil. Odament a kapuhoz, és bajlódva ki­nyitotta az egyik szárnyát.

Csinos kis furgon gördült be lassan az udvarra. Az egyik barakk mögött álló nagyobb épület elitt féke­zett le.

Ekkor a nyitott ajtóban megjelent egy másik alak is. Az autó reflektorfénye ferdén súrolta. Kubus összerez­zent az örömtil. Megismerte Sportoló birzakóját. A szí­ve hevesebben kezdett verni, valami szorongatta a tor­kát.

— Megvagy! — suttogta hangtalanul.

Sportoló odasietett a furgonhoz. A motor leállt, a ref-

135

lektorok kialudtak. Minden sőrő sötétségbe veszett. És akkor a majdnem teljes csöndben megszólalt valaki:

— Elhoztad, Karol? Aztán felhangzott a felelet.

— Minden rendben, flnök.

— Elfért?

— Valahogy belefért.

— Senki sem vett észre?

— Ugyan! Úgy felraktuk ezt a vacakot, hogy csak!

Valamelyikük gyufát gyújtott. Nemsokára három ci­garettaparázs világított a sötétségben. Megcsikordult a nehéz ajtó, azután az épület belsejében kigyúlt egy gyenge fényő lámpa.

Kubus óvatosan körülnézett. Jobbról, a fal mellett hatalmas, vadonatúj ládák álltak, közöttük halvány fénnyel világított egy kis rácsos ablak. Kubus okvetle­nül látni akarta, mit hoztak ezek az emberek a furgon­nal. Elhatározta, odalopakodik a rácsos ablak alá.

Ez nem is volt olyan egyszerő feladat. Minden perc­ben felfedezhetik és elkaphatják Erre a gondolatra ugyancsak melege lett. De mint tudjuk, nem tartozott a gyávák közé. „Ha mersz, hát nyersz!” — gondolta ma­gában, és lassan lopózni kezdett a barakk fala mentén. Elért az épület sarkához. Megállt. Elltte egy körülbelül tízméteres puszta térség.

Ezen pár ugrással keresztül kell jutni.

Ekkor a három ember nekilátott, hogy a hevederekkel leemeljék a furgonról a nagy ládát, hasonlót azokhoz, amilyenek az épület mellett sorakoztak. Kubus megla­pult, várta, míg a ládát lepakolják. Olyan rettenetesen sokáig tartott ez, hogy az ifjú detektívnek úgy rémlett, megállt az idl.

Végre ládástul eltőntek az épületben. Kubus néhány szökkenéssel keresztülfutott az üres térségen. Már ott is volt a fal tövében. Senki nem figyelt rá. Most a ládák fedezékében közeledett az ablak felé. Az ablak

136

magasan volt, csak kinyújtott karral érte el. Felkapasz­kodott a legközelebbi ládára, végiglapult rajta, mint egy palacsinta, és belesett az ablakon.

Az ablak rácsain keresztül egy terjedelmes, félhomá­lyos csarnokba látott, néhány gép állott benne, egyéb­ként tele volt feldolgozásra váró, előkészített deszkák­kal.

A három ember épp betolta a ládát az egyik fal mellé. Tisztán látta Iket. Sportoló a blrzakóban háttal állt. Mellette egy kövér, izmos férfi, kockás ingben. Mögöt­tük egy nagyon fiatal, micisapkát és olajos overallt vi­seli szike fiú. Kubus sejtette, ez a sofir, aki ideszál­lította a ládát.

A láda roppant súlyos lehetett, mert mindhárman nagyon elcsigázottak voltak. Lihegtek, arcuk fénylett az izzadságtól. Végre ott állt a láda a fal tövében. A kö­vér ember hozott egy feszítit meg egy kalapácsot. Né­hány jól irányzott ütéssel felfeszítette a láda oldalát.

Kubus visszatartotta a lélegzetét. Bár hővös volt, érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték, és az inge odatapad a hátához. Várt, úgy érezte, azonnal valami rendkívüli történik. Olyasmi, amit élete végéig nem felejt el.

A kövér megragadta a ládafedelet. Csikorogtak a ki­feszített szögek, a fedél döngve levágódott a betonpad­lóra. Kubus szinte felsóhajtott a csalódástól. Mert ek­kor megpillantott — egy teljesen közönséges pianínót. Ugyanolyat, amilyen náluk odahaza a lakásukban is áll. Talán ez egy kicsit újabb, fényesebb volt.

De a csalódás és kétség pillanatai hamar szertefosz­lottak. Mert lám, a kövér meg a szike kihúzták a pia­nínót a ládából. Megfordították, és ekkor olyasmi tör­tént, amire a detektív nem is számított: a pianínó bel­sejéből kigurult egy spárgával gondosan összekötözött göngyöleg. A kis szike még két hasonló göngyöleget emelt ki a pianínó belsejébil.

137

„Mi lehet ez?” — kérdezte magában Kubus. Az egész jelenet olyan rejtélyesnek és különösnek tőnt, hogy reszketett az izgatottságtól, és alig tudta összpontosí­tani a gondolatait. Vajon a pianínóból kiszedett titokza­tos csomagoknak van-e valami közük a fekete esernyő­höz vagy a fogantyúban talált tervrajzhoz? És mit rej­tenek ezek a hatalmas kartonpapír tekercsek?

A kövér ezalatt megragadta a három tekercset, és bevitte azokat a csarnokba. Eltőnt a farakások között. Nemsokára zárcsikorgás hallatszott, meg valami nyíló ajtó zaja Kubus arra következtetett, hogy a kövér a te­kercseket a csarnokból nyíló másik helyiségben rejti el.

A soflr meg a Sportoló a pianínót visszatolták a lá­dába. Visszaszegezték a láda oldalát. Akkorra a kövér is visszatért. Segített nekik visszavinni a ládát és feltenni a furgonra. Siettek. Hamarosan felbúgott a motor, az autó kifordult az udvarról. Kigördült a kapun. Csak ekkor gyulladtak ki reflektorai, melyek, mint két izzó penge, fúródtak a sötétségbe.

Sportoló elbúcsúzott a kövértll. Azután lassú léptek­kel távozott. Sötét volt. Kubus azt hitte, feloszlott a sö­tétségben. Kedve lett volna utána menni, de nem hagy­hatta el rejtekhelyét, annál is inkább, mert a kövér épp akkor zárta be a csarnokot. Egy darabig még ott ma­radt a kapunál. Amikor végre visszatért az épületbe, az ifjú detektív óvatosan kisurrant a ládák közül. Még egy pillantást vetett a nehéz vasajtóra.

Sokat adott volna azért, ha most áthatolhatna a vas­tag falon, és megvizsgálhatná, mit rejtenek a karton­tekercsek. De hát hiába! Még egy zseniális detektív le­hetőségei is korlátozottak. Fel kel fegyverkeznie türel- mességgel, és megvárni, mit hoz a holnap.

138

ÚJ TERVEK

Másnap reggel Kubus a homokozónál, a szomorúfőz alatt találkozott Hipciával.

A délelltt vidám volt, napfényes. A felázott föld ké­kesen párolgott a napon. A gyep nedvesen csillogott, friss főszagot árasztott. Az orgonabokrokban örvendezve fütyörészett egy rigó, a verebek fékeveszetten bolon­doztak a főzfa ágai között.

A kellemes hangulat a detektíveket is elragadta. Az új nap nagyszerőnek ígérkezett.

— Annyi dolgunk lesz, hogy egy új segédet kell majd fogadnunk — mondta Kubus, megnyomva a „fogad­nunk” szót. Mintha ezzel akarná jelezni, hogy detektív­irodát szándékozik alapítani.

Hipcia vidáman vetette oda:

— Nem is kell messzire mennünk! Itt van Lusta!

— Éppen Irá gondoltam. Csak kíváncsi voltam, mit szólsz hozzá?

— Nagyszerű! Hiszen 1 találta meg az esernylt.

— Igen. Lusta jó segédünk lesz. Nagyszerűen kifi­gyel mindent, és mindig tudja, hol lustálkodjék. Nagyon meg leszünk vele elégedve, meglásd. Már készen is van a tervem. Mivel Sportoló minket ismer, és tudja, hogy Fehér Kalap után nyomozunk, hát mi nem kerülhetünk a szeme elé. A „Juharfá”-ba majd Lustát küldjük el. Ta­lán 1 majd kiszimatol valamit a tekercsek ügyében.

Lustát a B épület udvarán találták meg. Egy padon elnyúlva, fejét karjára fektetve heverészett, napfény­től hunyorgó szemmel figyelt egy magasan a felhlk kö­zött keringi vitorlás repüllt, mely innen, lentrll úgy festett, mint az égen zajtalanul sikló apró szúnyog

— Szevasz! — köszöntek rá a detektívek.

— Szi’ ! — motyogta, szemét le sem véve a vitorlázó- repüllrll.

139

— Ide hallgass, Janek, volna valami munkánk a szá­modra — mondta Kubus.

Lusta savanyúan elhúzta a száját.

— Kösz, semmi kedvem . . .

— De hiszen azt mondtad, szeretsz nyomozni. . .

— Az már más. Az nem munka, hanem élvezet. Imá­dok nyomozni.

Kubus apróra elmondta az egész esetet, Lusta egyszer csak félbeszakította:

— Ne mondj egyszerre sokat, mert elfelejtem. Tulaj­donképpen mirll is van szó?

— Azokról a göngyölegekről. Amit ott azok tegnap elrejtettek a „Juharfá”-ban.

— Majd kilesem.

— Ki kell szimatolnod, mi van bennük.

Lusta felállt, ásított, megdörzsölte a szemét.

— Meglesz. De csakis a te kedvedért. Kubus erlsen megszorította a kezét.

— Derék srác vagy!

Lusta legyintett.

— Hülyeség. Szereted a ringlót?

— Szeretem. Na és?

— Akkor vegyél nekem fél kilót, mert meglehet, amíg lesben állok, kedvem szottyan enni.

— Rendben van, kapsz akár egy kilót.

— És ne számíts rám túlságosan, mert hát a megfi­gyelésekkel sosem lehet tudni. . .

UTAZÁS A LÁDÁBAN

„Tulajdonképpen mit is kellett volna nekem megfigyel­nem?” — morfondírozott magában Lusta, amikor meg­állt a „Juharfa” asztalosszövetkezet kapuja elltt.

140

A kapu tárva-nyitva állt. Épp egy hatalmas pótko­csis vontató érkezett, teli deszkákkal. A vontató prüsz­költ, mint egy dühös kandúr. Lusta elbámészkodott, tel­jesen megfeledkezett a fontos feladatról, melyet Kubus számára kijelölt.

„Tulajdonképpen mit is kell megfigyelnem?” — is­mételgette magában, s mint egy holdkóros, bement a szövetkezet udvarára. Senki sem tartóztatta fel. A gon­dolkozás egyre nagyobb erőfeszítésébe került, különö­sen, mivel a nap kellemesen sütött, és a levegl tiszta volt és kábító.

Gyönyörőséggel ásított, zsebébll ellszedett egy za­matos ringlót. Nagy étvággyal merítette belé a fogát, a gyümölcs leve az álláig csurgott. Kétségbeesetten gon­dolta: „Olyan szép a világ, nekem meg mindig figyel­nem kell valamit. Erre a számlára eszem a finom ring­lót, de magam sem tudom, mit kell érte tennem. Leg­utóbb Kubus mindig az esernylrll beszélt. Talán az esernylt kell kinyomoznom?”

Megállt a mőhelycsarnok nagy ajtaja elltt. Benn jaj­gattak a főrészek, dübörögtek a gyalugépek Félmezte­len munkások hajladoztak a félhomályban.

„Tulajdonképpen mit is kell megfigyelnem?” — is­mételte már harmadszor.

Tekintete ekkor a mőhelycsarnok fala mentén sora­kozó hatalmas ládákra esett. Valami derengeni kezdett homályosan az agyában Kubus holmi ládákról beszélt, meg pianínóról. . . meg valamirll, ami abban a pianínó- ban volt. . . Tehát a ládák! A ládára figyelni legjobban magában a ládában lehet. Kiválasztott tehát egy rend­kívül kényelmesnek látszó, gyapottal bélelt ládát

Ásított, s ugyanakkor úrrá lett rajta az erltlenség. A szeme lassacskán lecsukódott.

„Érdemes lenne egy kicsit szundítani” — villant eszébe a csábító gondolat, melyet semmi kedve nem volt elhessegetni. Kényelmesen elhelyezkedett a láda fene­

141

kén, még egyszer felpillantott a felhlkre, és úgy elszen- deredett, akár egy csecseml.

Csak akkor ébredt fel, amikor a feje felett hangos ko­pogást hallott, mintha valaki szöget verne a falba. De olyan kellemesen álmodozott, hogy a szemét ki sem nyi­totta.

Azt gondolta: — „hát csak kalapálják azokat a szö­geket, oda, ahová nekik tetszik. Én bizony szundizom még egy kicsit. Talán álmodom valami csuda kellemeset, nincs jobb dolog, mint egy kellemes álom …”

Az álom mintha csak hívásra jött volna. Lusta úgy érezte, lebeg a leveglben, mintha repüllgépen ülne. Ör­vénylett a világ, a kellemes ringatás, meg valami halk zúgás kellemesen elaltatta.

Egyszer csak valami szörnyöt rándult, mintha karam­bol történt volna, valami csattant, megrázkódott, és ak­kor Lusta tökéletesen kijózanodott.

„Hol vagyok? — gondolta nagy erőfeszítéssel. Kö­rülnézett. Koromsötét volt, és valami rejtélyesen zize­gett. — Ez szalma — állapította meg felsóhajtva. — De hol a láda? Hiszen volt egy láda meg napfény meg ég­bolt, az égbolt tele felhőkkel. . . Talán benne vagyok a ládában? — kinyújtotta a kezét, végighúzta a deszká­kon. — Olyan, mintha benne lennék a ládában, mint­ha egy láda közepén csücsülnék. Ez alatt talán valami izgalmas történt.”

Ekkor hirtelen erős csuklás fogta el, ugyanabban a pillanatban a láda mögül meghallott egy hangot:

— Te!

— Mi van? — hallatszott egy másik hang.

— Csuklasz? Igyál vizet.

— Szavamra nem én csuklottam.

— Hát kicsoda?

Ekkor felbúgott a motor, a láda megingott. Lusta megértette és érezte, egy leszögezett ládában utazik valami ismeretlen cél felé, valami ismeretlen jármővön.

142

Most már nyugodtan csuklott, a motorbúgás meg a ke­rekek zörgése minden más zajt elnyelt.

„Érdekes — gondolta nem sokkal azután, bár nem sok kedve volt gondolkozni —, vajon hová megyünk? És mi­lyen miniségben vagyok én ebben a ládában?” — A to­vábbi fejtörés már olyan nehezére esett, hogy egysze­rűen abbahagyta a töprengést.

Végre-valahára megálltak.

„Mi lesz velem? — kérdezte önmagától. — Na de emiatt hadd fájjon az i fejük! Mindenesetre az utazás igazán rendikívüli volt. Régóta ábrándozom már egy kis autózásról!”

A szállítmányt kíséri emberek most azzal bajlódtak, hogy valami roppant nehezet leemeljenek az autóról Lusta hallotta hangos szitkaikat és nyögésüket.

Ekkor ismét rájött a csuklás.

— Megint! — hallotta az ismeris hangot. — Hallot­tad?

— Hallottam hát.

— Talán hasbeszéli vagy?

— Szavamra mondom, nem én voltam.

Lusta igyekezett visszatartani a csuklását, de ez már meghaladta az erejét.

— Mintha a ládából jönne a hang — hallotta az elsi hangot.

— Megőrültél? Az áru nem csuklik!

— Itt pusztuljak el, ha nem a ládából jön! — kiáltotta az elsi hang, most már titkolhatatlan rémülettel.

— Hát akkor gyizidj meg róla.

— Kövér megtiltotta, hogy kinyissuk.

— Majd visszaszegezzük.

— Hát akkor gyerünk!

Lusta érezte, hogy a ládával együtt felemelkedik, az- autóról leemelik a földre. „Meg vagyok mentve — gon­dolta. — Áruként utaztam. De miféle áru helyett?”

A láda lezökkent a földre, Lusta úgy huppant benne,

143

mint egy gumilabda Fejét beleverte a deszkákba, a szeme elltt szikrák táncoltak.

Valaki felfeszítette a láda tetejét, leemelték, és ak­kor rémülten felkiáltottak:

— Jesszusom! Ez valami élllény!

— Ne tessék megijedni, csak én vagyok … — szólt Lusta.

A feje felett megpillantott egy verejtékezi arcot, meg egy rémülettll tágra meresztett szempárt.

— És mit csinálsz itt? — kiáltott rá a férfi.

Lusta nyugodtan feltápászkodott. Tenyerével a sajgó feje búbját simogatta.

— Ne tessék úgy kiabálni, mert elfelejtem.

Ekkor az az ember megragadta it a gallérjánál fogva, és akár egy nyulat, kiemelte a ládából.

— Hogy kerültél ide? — förmedt rá.

Lusta sírósan legörbítette a száját.

— Hát épp ezt akartam én is megkérdezni.

144

Dermedten bámultak rá. Egyszer csak mindketten hangos hahotára fakadtak. Úgy látszott, rögtön megful­ladnak, és kiugrik a szemük, annyira nevettek. Lusta pedig nyugodtan állt, és kissé csodálkozó szemmel né­zett körül.

Egy föld alatti garázsban voltak. A nyitott ajtón ke­resztül behatolt a nappali fény, ráhullott a szürke be­tonpadlóra meg a csupasz falakra. A sarokban egy ben­zineshordó, hátul pedig, a gyalulatlan deszkákból ösz- szeácsolt polcokon, papírba göngyölt tekercsek.

Lustának villámként hasított agyába Kubus megbíza­tása: „Ki kell szimatolnod, mi van azokban a tekercsek­ben. ” Kedve lett volna közelebb menni, letépni a papír­burkot, és meggy izidni, mi rejlik bennük. De a két fér­fi jelenlétében ezt nem tehette.

Egyikük, egy kis szike fiatalember, a keze fejével tö- rölgette arcáról a könnyet.

— Hogy mi micsoda árut hoztunk! — mondta, és új­ból kitört belile a nevetés.

A másik, a kockás inget viseli, termetes, drabális alak kezével belehasított a levegibe.

— Antek, te mondtad, hogy rakjuk fel ezt a ládát.

— De ember — prüszkölt a szike —, ez állt legszél- ril. Csakhogy bele kellett volna nézni.

A kockás inges óriás fejével a fiú felé bökött.

— És most mi legyen vele?

A szike vállat vont.

— Csinálj, amit akarsz, de Kövérnek egy szót se szólj, mert alaposan lehord.

— Világos — suttogta amaz. — El kell ereszteni a fiút, és visszafordulni azért, ami ottmaradt. — A hom­lokára csapott. — Ezt a heccet! Ha ezt Kövér megtudja, hát végünk! — Hirtelen a fiúhoz fordult és rámor­dult:

— Szedd a lábad, ahogy bírod, mert agyoncsaplak. Lusta álmosan pislogott.

145

— De kérem szépen, hol vagyok most?

— Ne kérdezz semmit, hanem szedd a lábad!

— De hát ha idehoztak, hát akkor vigyenek is visz- sza!

— Igaza van a gyereknek — nevetett a kis szike. — Csak nem fog gyalog hazamenni.

A kockás inges a zsebébil elivett egy ötzlotyst:

— Nesze, itt van autóbuszra. És a szemem elé ne ke­rülj még egyszer!

Lusta feldobta a pénzt a levegibe, elkapta. Szeme sarkából még egy pillantást vetett a titokzatos raktár felé. A sorba rakott tekercsek ott feküdtek a polcokon a fal mentén.

— Na jó — mondta Lusta —, elmegyek.

HIPCIA SZENZÁCIÓS HÍREKET HOZ

Délután Kubus és Hipcia az „Augusztinka” elitt talál­koztak

— Szavamra, Hipcia, ez bomba dolog! — szólt Kubus.

— Nyomában vagyunk a nagy ügynek. Csak a rejtélyt kell megoldani.

— A pianínót meg a tekercseket? — kérdezte Hipcia csipkelidve.

— Hát épp ez az, amit nem értek. Az is meglehet, hogy ez egy egész nagy rablóbanda.

— Meglehet, nemzetközi. . .

— Igen Minden lehetséges. Egy darabig elmélyülten dörzsölgette az arcát. — Az a fi, hogy ne veszítsük el a fejünket. Biztos vagyok benne, hogy Lusta kiszimatolt valamit, és akkor nekünk be kell kerítenünk a környé­ket, nehogy meglépjenek A városból egy út vezet ki, a Czerniakowska utca. Én megállok a sarkon, te pedig ott

146

cirkálsz, és amikor jön a Chrysler, akkor el kell csíp­nünk.

— El kell csípnünk! — ismételte tőzzel Hipcia.

Öt óra körül Kubus már megelégelte az utcasarkon való ácsorgást.

A jövl-menl autók figyelésétől már szédült, kínzó fejfájás gyötörte.

Minden pillanatban azt várta, hogy a kanyar mögül felbukkanjon a csodálatos luxuskocsi, ehelyett azonban csupa megszokott Warszawa, Wartburg, Syrenka meg Skoda vonult el elltte. Csalódottan telepedett le a fal kiszögelll peremére, és tovább figyelt. De a csodálatos Chrysler csak nem mutatkozott. Kubus teljesen elked­vetlenedett.

Már-már haza akart menni, amikor a nyárfasorban megpillantotta a feléje rohanó Hipciát.

— Megvannak! — kiáltotta már messzirll. — Jaj, te még nem is tudod: új szenzáció! Tudod-e, ki vezette az autót?

— Poéta Anatol?

— Ugyan! Sportoló!

— Ez hihetetlen!

— Mondom, hogy Sportoló! Az „Augusztinka” elltt láttam Iket. Anatol egyáltalán nem volt ott. Krigli bácsi pedig teljesen ki van tatarozva.

— Micsoda? — képedt el Kubus.

— Hidd el, meg sem ismernéd. Nagyszerűen fest, fehér kalapja van, olyan, mint annak a gengszternek. Vadonatúj öltönye, világos színű tropikálból. . .

— Honnan tudod, hogy tropikál?

— Légy nyugodt, jól ismerem a szöveteket. Szóval, gyönyörű újdonatúj öltönye van, most kerülhetett ki a szabómőhelybll. Az orrán hatalmas szemüveg, a szájá­ban szivar… És még valami… a vállán egy kis fény­képezőgép lóg … Én mondom neked, kiköpött ameri­kai. Mintha csak egy filmből lépett volna elő.

147

— Mintha egy filmbll… — ismételte gépiesen Ku- bus.

— És Sportoló is olyan, mintha egy filmbll lépne elő. Micsoda hecc! Kiszállnak az „Augusztinka” előtt. Első­nek Sportoló száll ki, odaugrik, kinyitja Krigli bácsinak az ajtót. Krigli bácsi kiszáll, és pénzt nyom a marká­ba .. . Akárcsak a moziban!

Kubus a lábszárára csapott.

— Most már mindent értek! Ez Fehér Kalap nemzet­közi tolvajbandája!

— És képzeld el, Poéta Anatol nem volt ott.

— Nem akarják nagyon mutogatni, mert túl hosszú, és elrontaná az összhatást — jelentette ki a detektív.

— Fehér Kalap karon fogta Krigli bácsit — mint egy filmen — sóhajtotta Hipcia. — Szavamra, majd megpuk­kadtam a nevetéstől.

Kubus figyelmeztetően krákogott.

— Senki sem vett észre?

— Nem.

— Akkor jó. És most hol vannak?

— Az „Augusztinká”-ban kávéznak meg szivaroznak. Kubus megragadta Hipcia karját.

— Hát akkor uzsgyi! Mire várunk?

AKÁRCSAK A MOZIBAN

Még oda sem értek az :,Augusztinká”-hoz, amikor a kes­keny utcában elsuhant mellettük a szürke Chrysler. Kubus dermedten torpant meg. Mert a volán mellett megpillantotta a bőrzakót, a hátsó ülésen pedig Krigli bácsit. Krigli bácsi valóban úgy nézett ki, mint aki ge­neráljavításból tér meg, az arca olyan méltóságteljes volt, mint egy angol lordé.

148

A kocsi elsuhant a két detektív mellett, könnyő por­felhőbe burkolta Iket, és kékes gázfelhlt hagyott maga után.Aztán befordult a nyárfasorba.

A detektívek utána vetették magukat.

— Merrefelé mehetnek? — kérdezte erlsen lihegve Hipcia.

— Mindjárt me gtudj uk.

— Fehér Kalap miért nincs velük?

— Emögött kell lennie valaminek.

A Chrysler körülbelül száz métert tett meg, azután hirtelen lefékezett egy kertkapu elltt, melyen túl egy, a gyerekek számára jól ismert villa állt. Régi ház volt, még a háború elltt épült, nemrégen tatarozták.

— Pilarskiékhoz mennek — súgta Hipcia. — Az osz- tálytársnlm, Barbara lakik abban a házban.

— Meg a bátyja, Staszek, a „Madzag”, az iskolai foci­csapat kapusa — tette hozzá Kubus.

— Legalább nyolcan vannak testvérek.

— Úgy van. Nyolcan vannak. Voltam egyszer Madzag­nál. Gombfociztunk.

Elrejtlztek a fák törzse mögé. Növekvl kíváncsiság­gal lestek, mi lesz tovább.

A kapu elltt máris ott csoportosult az egész gyerek­had, a tipegi kétévestll egészen a tízéves nagyfiúig. Kí­váncsian és álmélkodva bámulták a gyönyörő autót meg a váratlan vendégeket. Elslnek Sportoló ugrott ki a kocsiból. Kinyitotta a hátsó ajtót. Krigli bácsi nehézke­sen kászálódott ell az ülésrll.

A bácsi harsány kiáltással üdvözölte a gyerekeket:

— Hogy vagytok, drága porontyok?

Sportoló ezalatt a csomagtartóból ellszedett egy hatal­mas útitáskát, majd lassú léptekkel megindult Krigli bácsi nyomába. A bácsi útközben a Pilarski gyerekek szöszi buksiját simogatta, mosolyokat meg cukorkát osz­togatott. A gyereksereg szoros győrőbe fogta; elisme­rjen és elégedetten zsibongtak. Az egész menet megin-

149

dúlt a villa tágra nyitott kapuja felé. Nemsokára el is tőntek a sötét folyosón.

— Mint a moziban! — vihogott Hipcia. Kubus gondolataiba merülve állt.

— Ha én ebbll valamit is értenék . . . Krigli bácsi az áldott nagybácsi szerepében, Sportoló mint soflr, meg ez az egész nagy szédítés. De kit szédítenek ezek?

— Ez iszonyúan nevetséges és izgalmas! — Hipcia a kezét dörzsölte megelégedésében. — Tudod mit? Elme­gyek Barbarához, mintha mit sem tudnék. Csak Krigli bácsi fel ne ismerjen.

— Nem hiszem, hogy felismerne. Csak egyszer látott téged, és különben is, annyi ott a gyerek, hogy egy da­rabbal több vagy kevesebb már igazán nem számít.

— És Sportoló?

— Í csak soflr. Egyébként a barátnldet csak sza­bad meglátogatnod! Máris rohanj, és jól figyeld meg, mit csinálnak ott! Sok szerencsét! — Könnyedén meg­taszította Hipciát, mintha ezzel akarna bátorságot ön­teni belé. — Szia!

KRIGLI BÁCSI

AZ OROSZLÁNVADÁSZATRÓL MESÉL

Pilarskiék kis szobájában olyan zőrzavar uralkodott, hogy senki sem vette észre az új jövevény érkezését. Hipcia megállt az ajtó mellett.

Egy darabig nézelldött, míg végre megértette, tulaj­donképpen mi történik itt.

Az ablak mellett, a sarokban Sportoló a nagy útitás­kából játékokat szed ell. Szétosztogatja a gyerekek kö­zött, akik leírhatatlan ricsajjal kapkodják ki azokat egy­más kezébll.

— Nyugalom, nyugalom! — intette lket Sportoló. —

150

Mindenki kap bellle … Ne ráncigáljátok egymástól, mert mindenkinek jut. . .

A másik sarokban, a cserépkályha mellett, egy öreg karosszékben ült Krigli bácsi. Vörös, duzzadt arcát a ka­lapjával legyezgette.

Kedélyes barátsággal fordult Pilarski nénihez, egy so­vány és beteges asszonyhoz, aki e pillanatban rettene­tes gondban volt.

— Mint tudja, kedves asszonyom, az én kedves, meg­boldogult Emil bátyám, Isten nyugosztalja, a háború ide­jén elpusztult. Micsoda nagyszerű ember volt!

— Sajnos, nem ismertem — mondta Pilarskiné. — Mi csak a háború után költöztünk ebbe a házba.

— Ebbe a házba… — bólogatott fájdalmasan a bácsi.

— Ez az l villája volt. Mindig azt írta nekem a levelei­ben: Ha eljössz egyszer Lengyelországba, ne mulaszd el megnézni a villámat. — Szélesen széttárta a két karját.

— Drága asszonyom, annyi idegen földön töltött év után végre leborulhatok szüllhazám földjére! Utazgattam, költöttem a pénzt… és most ennek a háznak láttán, ahol a bátyám élt, szemembe szöknek a meghatottság könnyei… A legbenslbb érzéseimet nem titkolha­tom . . .

Pilarskiné együttérzlen bólogatott. Úgy érezte, mint­ha l lenne a hibás abban, hogy a vendég már nem ta­lálta itt a bátyját.

— Hallottam, hogy nagyon rendes ember volt — re- begte bátortalanul.

— Aranyember volt! — kiáltotta Krigli bácsi. — Te­hát asszonyom, bocsássa meg, hogy bátorkodtam ennyi gondot okozni, majd igyekezni fogok valami módon meghálálni. . .

A háziasszony sápadtan mosolygott.

— Nem is tudom, hogy köszönjem meg . . . Ennyi já­ték .. .

A bácsi legyintett.

151

— Ez igazán csekélység. Örülök, hogy a prücsköknek örömet szerezhettem.

Ekkor az egyik legaranyosabb prücsök, a hétéves To- mek odarohant Krigli bácsihoz, felmászott a térdére, és huncut mosollyal megkérdezte:

— Igaz, hogy a bácsi egyenest Amerikából jött? Krigli bácsi magához ölelte, mint egy madárfiókát.

— Bizony, egyenest onnan — mondta szemrebbenés nélkül

— És az igaz, hogy Amerikában sok gengszter meg cowboy van?

— Igaz — nevette el magát a bácsi.

— És a bácsi cowboy vagy gengszter?

— De Tomek! — szólt rá korholón a kisfiúra Pilarski- né — Miket beszélsz itt összevissza?

— Ugyan, nem tesz semmit — csitítgatta lt Krigli bácsi. — Asszonyom, rajongok az ilyen kölykökért. Ki­mondottan rajongok értük! — simogatta meg Tomek borzas fejét.

— Te mit szeretnél, kisfiaim, mi legyek inkább: cow­boy vagy gengszter?

— Musztáng! — kiáltotta Tomek — mert akkor megnyergelhetném a bácsit!

A kis szoba csak úgy harsogott a kirobbanó nevetés­től. A gyerekek körülvették a blkező amerikai vendé­get. Záporoztak a kérdések

— Hol lakik a Miki egér? Vajon a Donald kacsának vannak-e kiskacsái? Milyen a legmagasabb felhlkar- coló? … — vágtak egymás szavába a gyerekek. Olyan hangzavar támadt, hogy már semmit sem lehetett meg­érteni.

Krigli bácsi tapsolt néhányat. Megpödörte ősz baju­szát, és harsányan kiáltotta:

— Drága gyerekek! Csak sorjában, mert nekem már minden összezavarodik a fejemben!

Ekkor a kis Kasia vékony hangján azt csipogta:

152

— És Amerikában vannak oroszlánok?

Krigli bácsi kissé hunyorgott kerek szemével, de ha­marosan feltalálta magát, és azt felelte:

— Hőha, de még milyenek!

— És a bácsi már vadászott oroszlánokra?

— Hőha, de még mennyire!

— Mesélje el a bácsi! — kiabálták a gyerekek kórus­ban.

Krigli bácsi ellhúzott a zsebébll egy hatalmas kockás zsebkendlt. Megtörölte verejtékezi homlokát. Oroszlánt tulajdonképpen csak az állatkertben meg a cirkuszban látott, de hát hogy tagadhatná meg a kíváncsi gyerekek­től a mesét? Megköszörülte a torkát, és belekezdett:

— Nahát, kérem, ellször is, az oroszlánvadászathoz szükség van oroszlánokra, prérire, vadászokra meg egy láda sörre

— És mire kell a sör? — kérdezte meg a fontoskodó Tomek.

— Ne zavarj! — utasította it rendre Krigli bácsi. — A jó sörre mindig szükség van. Tehát — folytatta tőz- zel —, ha már van oroszlán, préri meg vadászok meg egy láda elsirangú sör, hát el is indulhatunk va­dászni. Egyszer Nebraska államban egész oroszlánnyá­jak jelentek meg, hát szavamra mondom, annyi volt ott az oroszlán, mint Varsóban a macska . . . Ekkor táviratot kaptam a kormányzótól, a következi szöveggel: „Kedves uram, puskájával együtt utazzék ide, veszélyben az ál­lamunk.” Ekkor elláttam magam néhány láda sörrel. . .

— És a puskáját meg elfelejtette — szakította félbe Tomek.

— Ne zavarogj! — szisszentek fel a gyerekek. Krigli bácsi szemrehányóan nézett Tomekre. Megpö­dörte a bajuszát, köhintett.

— Igen, és képzeljétek el, a puskámról megfeledkez­tem, de a serifftil kölcsönkaptam egy Coltot. Na és ké­rem, sietek abba az államba, Nebraskába. Már messziril

153

hallani lehetett az oroszlánok üvöltését. Szavamra mon­dom, vérfagyasztó volt! De mi oda se neki, felpattan­tunk egy helikopterre, és a helikopterrel piff-puff, az oroszlánok meg úgy felbukfenceztek, mint a nyulak!

— Hát ez nagyszerő! — kiáltotta a hatéves Gosia. — Helikopterrel vadászni! Mennyit lltt le a bácsi?

— Hej, ha én azt tudnám! — legyintett a beszéli — Sohasem voltam kicsinyes, meg sem számoltam

Tomek bizalmatlanul vágott közbe:

— De hiszen az oroszlánok elfutnak a helikopter eli

— Dehogy! — nevetett Krigli bácsi. — Az egy speciá­lis helikopter volt, oroszlánvadászatra való, hangtalan.

Tomek eltátotta a száját.

— Vagy úgy . . . Na jó. Csak arra vagyok kíváncsi, mire kellett a sör?

— Nos hát! — rikkantott Krigli bácsi. — Ide hallgass, te legényke! Ugyan mit innál a nagyszerő borban pácolt oroszlánsonka után? Hát persze hogy sört! Szavamra, az aztán a csemege!

A gyerekek elnémultak. Krigli bácsi meséje roppant nagy hatással volt rájuk.

Krigli bácsi derős tekintettel nézett végig az it fi­gyeli arcocskákon, homlokáról letörölte az izzadságot, és befejezésül azt mondta:

— Most pedig, drága gyerekek, elviszlek benneteket egy kicsit autókázni a városba. A legújabb típusú ame­rikai autómodellen, egy Chrysleren, mely meghódította az egész világot. Útközben kiszállunk fagylaltozni, hol­nap pedig . .. Holnap nagy meglepetés vár rátok!

— Mi lesz holnap? — csivitelt a gyereksereg. — Tes­sék megmondani! Olyan rettenetesen kíváncsiak va­gyunk?

— Holnap . . . vasárnap van! Mindnyájan elmegyünk ki a városból a szabadba! Viszünk sátrat, felállítjuk a fo­lyóparton, és indiánosdit játszunk.

— És a bácsi musztáng lesz! — kiáltott közbe Tomek.

154

— De Tomek! — rivallt rá Pilarskiné. — Hogy visel­kedsz? Bocsánatot kérek — fordult Krigli bácsihoz. — Ön olyan jó hozzánk . . . Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

— Imádom a gyerekeket! — szakította félbe a hálál- kodást Krigli bácsi. — És boldog vagyok, hogy azt a le­vegőt szívhatom, amit szép emlékő drága Emil bátyám is szívott — Lovagiasan kezet csókolt Pilarskinénak — Engedje meg, kérem, hogy holnapra az ön számára is tartogathassak egy kis meglepetést. Na de errll: pszt! Szeretném, hogy ez valóban meglepetés legyen. Még a férjének se szóljon róla!

— Sajnos, a férjem elutazott, nincs Varsóban — ma­gyarázta Pilarskiné. — A férjem hídépíti szakmunkás. Most éppen Plock környékén dolgozik.

— Jaj, milyen kár — mondta szomorúan Krigli bácsi. — Gondoltam, megiszunk vele egy láda elsi osztályú sört… — Felállt, nyújtózott, majd a gyerekekhez for­dult:

— Most pedig, lurkók, gyülekező, indulunk!

ÉS A BÁCSI KICSODA?

,,Hát ez fantasztikus” — gondolta Lusta, mikor bele­nyúlt a zacskóba az utolsó szem ringlóért. Óvatosan beletörölte a papírba, majd elégedetten mélyesztette fogát a nedvdús gyümölcsbe.

Ebéd óta ott hevert a főben, a „Juharfa” szövetkezet gépmőhelyének kerítése tövében, és figyelt. Szombat volt.

A munkások dolguk végeztével már mind haza­mentek. A főmőhely be volt zárva. Tulajdonképp semmi sem történt. Lusta azonban kitartóan lesben állt. Már

155

kezdte ebben örömét lelni Érezte, végre fontossá vál­hat.

Egy darabig két hatalmas patkányt figyelt, melyek a csendtll felbátorodva a vörös téglabarakk mögötti sze­métdombon kotorásztak. Azután egy rigóra vadászó macska kötötte le a figyelmét. Mindez álmosító volt. Fü­lében zúgott a csönd. A szeme már majd leragadt

Ekkor az ifjú nyomozó gyanús hangokat hallott a háta mögül. Kelletlenül megfordult, és látta, hogy valaki kö­zeledik feléje.

Alacsony, sovány férfi volt. szürke, elnyőtt öltönyben. Arcvonásai élesek, jókora ellreugró orrán szarukeretes szemüveg. A kerek szemüveg felett hatalmas kopasz homlok

— Jó napot, fiatalember! — üdvözölte barátságosan Lustát.

— Jó napot! — dünnyögte az orra alatt Lusta.

A szemüveges ismeretlen leült melléje. Látszott rajta, szeretne barátságos beszélgetésbe elegyedni. Könyökére támaszkodott, egy darabig a zsebkendőjével törölgette a szemüvegét.

— Kíváncsi vagyok — kezdett bele óvatosan —, mire leselkedsz itt?

— Csak úgy megszokásból — felelte Lusta, oda se nézve. — És a bácsi?

— Én sajnos, kötelességből.

— Hát az nagyon nehéz lehet.

Az ismeretlen feltette a szemüvegét. A sokdioptriás szemüvegen keresztül a szeme hatalmasnak tetszett.

— Szerettem volna valamit megkérdezni tőled — kezdte vontatottan, és a fiú felé hajolt. — Nem láttál errefelé egy vörös hajú, fiatal nőt?

— Nagyon vörös haja volt?

— Igen.

— Sajnálom, de nem láttam.

— És egy bőrzakót viselő fiatalembert?

156

— Sportolót?

— Miféle sportolót? — csodálkozott a szemüveges.

— Úgy hívják Forradás van a szeme felett. A szemüveges felélénkült.

— Igen, igen, egy sebhely van a szemöldökén.

Lusta kiköpte a ringlómagot, melyet ez idáig a szájá­ban tartva szopogatott.

— Sajnálom, de nem láttam

— És ismered?

— Nem. Csak Detektív Kubus mondta, hogy így néz ki. . .

— Mit tudsz róla?

Lusta megmozdult. Lassan felhúzta a lábát, és az ol­dalára fordult.

„Miért kérdezlsködik ez a szemüveges? Mit keres ez itt?” — gondolta, és az ismeretlen nyomban nagyon gya­núsnak tetszett, összevonta a szemöldökét, és nem túl barátságosan felelt vissza:

— Semmit sem tudok Mert elfelejtettem. Az ismeretlen erlsen megragadta a vállát.

— Talán tudsz valamit a fekete esernylrll? — kér­dezte suttogva.

Lusta lassan odább húzódott.

— Az esernyl Bauman néninél van.

Az ismeretlen még erlsebben szorította a vállát:

— Talán te j ártál a talált tárgyak hivatalában?

— Tévedés — vetette oda Lusta. Hangjából érezni lehetett, mennyire kimerítette ez a különös párbeszéd, és most minden egyes szó kimondása nagy erőfeszítést igényel. Kényelmesen végignyúlt a füvön, felnézett az égboltra, mely tele volt fekete fecske-felhőkkel, és felsóhajtott, mintha ezzel akarta volna kinyilvánítani, mennyire fáradt.

Az ismeretlen látva, hogy a fiú megmakacsolta ma­gát, hangot változtatott. Tréfásan mondta:

— Úgy veszem észre, detektívesdit játszol.

157

Lusta nyújtózott, majd ásított, akár egy víziló.

— Azt hiszem, nem.

— Miért?

— Mert ha detektív lennék, akkor a bácsit azonnal le­tartóztatnám.

A szemüvegesből kirobbant a nevetés.

— És mit szólnál ahhoz, ha én is detektív volnék? Valódi detektív!

Lusta bizalmatlanul nézett rá.

— Ugyan … — morogta. — Nem úgy tetszik kinézni. Pipája sincs.

A szemüvegest csak úgy rázta a fékezhetetlen jókedv. Felállt. Zsebébll elővett egy kurta szárú kis pipát, és azt a foga közé dugta.

— És most? — kérdezte a pipát szopogatva.

— Most sem. Nem eléggé titokzatos.

— Jól megnevettettél — mondta a szemüveges. Le­porolta a nadrágját, és hozzátette: — Viszontlátásra, paj­tás! Talán egyszer még találkozunk. És ha véletlenül megpillantanád azt a vörös hajú nlt vagy a blrzakós fiatalembert, akkor értesítsd a rendlrlrsöt.

Búcsút intett, és lassú léptekkel távozott a fészerek és a barakkok irányába.

— Viszlát — mondta halkan maga elé Lusta. Egy da­rabig tőnldött. „Ha ez valódi detektív, talán mégsem kellett volna vele ilyen hányavetin beszélni? De az ör­dög tudja, kicsoda valóban. Nem érdemes ezen rágódni. Okosabb dolog valami kellemesebbre gondolni. Például, hogy milyen nagyszerű lenne, ha ezen a nyárfán, ame­lyik itt a flmőhely mellett áll, hatalmas, nedvdús ring­lók teremnének…”

158

A TITOKZATOS M Ő VELET

Másnap reggel kilenc órakor mind a három kis detektív már a leshelyén állt, azzal a villával szemközt, ahol Pi- larskiék laktak.

Vasárnap volt Ebben az órában az utcán háborítatlan csend uralkodott A napfény lágyan szőrldött keresztül a sőrő növényzet meg a fák között. Az egész utcát tele­hintette világos foltjaival A kertben egy cinegecsapat kergetlzött, és távolabb, a villa mögötti kertekben, vi­dáman fütyörésztek a rigók. A villa álmosan bújt meg az árnyékban A sötét ablaktáblák titokzatosan meredtek a kertre meg az utcára

Kubus sietve adta ki utolsó utasításait:

— Én az utcán állok, a nyárfák mögött. Te — muta­tott Hipciára — egyellre itt maradsz mellettem Vég­eredményben minden a helyzet alakulásától függ. És te pedig — mutatott Lustára — körüljárod a házat, belo- pózol a legközelebbi gyümölcsösbe, és onnan hátulról tartod szemmel a villát.

Lusta nagyot ásított

— Rendben van. Imádok lesben állni. De hoztatok ringlót?

— Ne hülyéskedj. Nagy feladat áll ellttünk, és ne­ked meg a ringlón jár az eszed.

— Igen — ásított még hangosabban és feltőnlbben. — Mert akkor tud a legjobban figyelni az ember, ha van egy kis ringló.

Kubus csak hallgatással felelt erre a figyelmeztetésre. Kihúzta magát, és azt mondta:

— Oszolni az Irhelyekre!

Természetesen csak Lusta „oszolt”, hiszen Hipcia, az utasításhoz híven a flnök mellett maradt. Lusta búcsú­zóul még vagy kettlt ásított, aztán azt mondta elmenl- ben:

159

— Ha volna ringló, egészen más lenne.

Nem tudták, mire céloz ezzel, de nem sok idejük ma­radt a gondolkozásra. Elrejtőztek az árokban, a vén nyárfa mögött, ahol sőrő kökénybokrok nlttek. A búvó­hely nagyszerűen volt álcázva, és nagyon kényelmesnek bizonyult. Innen szinte az egész utcát, a villát és a ker­tet látni lehetett.

Nem kellett túl sokáig várniuk. Néhány perc múlva könnyű zúgást hallottak: a vén nyárfák között megje­lent a fémtől, üvegtől csillogó Chrysler A villa elltt fé­kezett, megállt. Elslnek — a már ismert ceremónia sze­rint — Sportoló ugrott ki. Ma elegáns, világos öltönyt és sötét napszemüveget hordott. Nagy tisztelettel nyúj­totta a karját Krigli bácsinak. Az meg olyan ellkellen szállt ki az autóból, mint aki egész életében mást sem csinál, csak a világ legelegánsabb luxuskocsijain furi­kázik.

Krigli bácsi úgy viselkedett, mint egy angol lord vagy milliomos.

Az autó hátsó ülésén valami nagyméretű fehér tárgy volt látható, amit a gyerekek ekkora távolságból már nem tudtak felismerni. Innen messzirll úgy nézett ki, mint egy frizsider, vagy egy nagy, fehérre lakkozott láda.

— Mi lehet az? — türelmetlenkedett Hipcia.

Kubus a szájához emelte az ujját, és csendet paran­csolt. Arca olyan elgondolkodó volt, hogy Hipciának me­gint nevethetnéke támadt. Prüszkölt a nevetéstll, mint egy kiscica, de nyomban elfojtotta a vidámság hirtelen kitörését. Mert ekkor észrevette, hogy az utca túlsó vé­gén Poéta Anatol közeleg. Könyökével könnyedén meg­bökte Kubust.

— Oda nézz!

Kubus eltátotta a száját. Mert a látvány valóban na­gyon meghökkenti volt, Poéta Anatol új külslben je­lent meg. Öreg, foltozott munkaruha volt rajta, a fején

160

micisapka. A kezében egy szerszámos ládát szorongatott görcsösen.

Nahát! A két detektív erre ugyancsak nem számított. Poéta Anatol ilyen uniformisban még nem szerepelt.

— Kezdldik! — súgta Kubus.

Poéta Anatol ebben az öltözékben úgy festett, mint egy madárijesztl. Hosszú lába mint két karó lógott ki a túl rövid nadrágszárból. A keze, mint két szlrös gereb­lye. Anatol megállt a villa elltt. Ott állt az éllsövény mellett, szerszámos ládáját letette a földre, zsebébll ell- húzott egy verseskötetet. Az arca átszellemült volt, tele boldogsággal. Ajkát gyorsan mozgatva, szabadon maradt karjával olyan mozdulatokat végzett, mintha egy nem látható lepkét akarna elkapni, vagy valakinek meg akarná simogatni a fejét.

A látvány megható volt. A titkos manlver kellls kö­zepén, annak egyik flszerepllje fennhangon verseket olvas!

— Ez fantasztikus! — suttogta elragadtatással Kubus. Hipcia tenyerét a szájára tapasztotta, mert fuldoklott

a nevetéstll.

— Ez borzasztóan nevetséges!

Kubus fenyegetl pillantást küldött feléje.

— Mondtam már, hogy nyughass! Mindjárt meglátod, mi lesz tovább.

Ebben a pillanatban a kertben felbukkant Sportoló. Megállt a kapuban, figyelmesen körülnézett. Amikor észrevette Anatolt, halkan füttyentett. Anatol felkapta a fejét. Jelt adott a kezével, felemelte a szerszámos lá­dát, és lassú léptekkel közeledett a villa kapujához. Egy pillanattal késlbb mindketten eltőntek a ház sarka mö­gött

— Ez fan-tasz-ti-kus! — suttogta Kubus. — Úgy ér­zem, kezdem már érteni a dolgot.

Hipciát rázta a nevetés.

— Én semmit, de semmit nem értek az egészbll.

161

— Csillapodj, mert hazaküldelek.

A fenyegetés eredménnyel járt. Hipcia egy idlre le­csendesedett. Detektív Kubus odasúgta:

— Láttad a szerszámos ládát? Ezek javítani fognak valamit. Természetesen, csakis az álcázás miatt.

Ekkor a villa kapuján kizúdult egy csomó gyerek, nyo­mukban Poéta Anatol és Sportoló. Az egész menet az autó felé indult. Anatol kinyitotta a kocsi ajtaját, azután Sportoló segítségével kihúzták onnan a lakkozott ládát.

— Egy gáztőzhely! — közölte a tényt Hipcia — Ne­künk is ilyen van otthon.

A szép, vadonatúj gáztőzhely Anatol vállán bevándo­rolt a villába. A gyerekek ott maradtak az autó mellett. A kis Tomek megnyomta a dudát. A sokszínő tülkölés riadóként zengett a csendes utcában. A ház kapujában feltőnt Krigli bácsi fehér tropikál öltönye és kölcsönka­pott fehér kalapja. Krigli bácsi ellhúzta tokjából a fény­képezőgépet.

Az amerikai turista mindent lekattintott, ami csak a fényképezőgépe elé került; a kertet, a villát, a gyereke­ket, a fákat, Pilarskinét, egy valahonnan épp akkor oda­tévedt kutyát. Végül, amikor már elfogyott a film, harsány hangon felikiáltott.

— Most pedig indulás! Szálljunk be az autóba! — Régimódi udvariassággal nyújtotta karját Pilarskiné- nak, és szinte táncos léptekkel vezette a Chryslerhez. Pilarskiné sugárzott az örömtől

A gyerekeket nem kellett sürgetni. Rávetették magu­kat az autóra, mint a sáskák Nehéz volt elképzelni, ho­gyan fér majd bele az egész család, de a Chrysler jó be- fogadóképességőnek bizonyult Az első ülésen, Sportoló mellett Tomek foglalt helyet és még két kisebb testvére A második sorban, a lehajtható üléseken a kislányok ül­tek, hátul pedig Pilarskiné meg Krigli bácsi a térdükön tartották a népes család két legifjabb tagját.

Tomek megint megnyomta a dudát. A gyerekek fel-

162

üvöltöttek, mint egy csapatnyi sziú indián. A bácsi meg­pödörte a bajuszát, Pilarski néni elsápadt a meghatott­ságtól, Sportoló pedig faarccal beindította a motort. Az autó úgy úszott végig a verlfényes fasoron, akár a gon­dola a velencei lagúnán.

A lakásban nem maradt más, mint Poéta Anatol a gáz- tőzhellyel. Miért épp Anatol? Ezt a két detektív egye- llre még nem tudta megfejteni.

A FÉLBESZAKÍTOTT HANGVERSENY

Közeledett a dél. A nyugalmas fasor felélénkült. Jöttek- mentek az ünnepllbe öltözött emberek, öreg anyókák igyekeztek imakönyvüket szorongatva a templomba. Fülsérti lármával robogtak végig az úton a motorkerék­párok. Megjelentek a gyerekkocsit toló mamák, céltala­nul lézengtek a kamaszok.

De senki sem sejtette, hogy abban a csendes villában valami olyasmi történik, ami bizony nagy fejtörést okoz a két kis detektívnek. Titokzatos maniver van készülő­ben.

Egy nyitott ablakból zongorahangok szőridtek ki. Egyik futam a másik után, a láthatatlan zongorista egyre nagyobb tőzzel vetette magát hangszerére. De ezekbe a harmonikus hangokba nemsokára valami más zaj is be­levegyült. Eliször úgy rémlett, a szomszéd kertben a harkály kopácsol, vagy valahol egy háziasszony húst pu­hít.. . A két kiváló detektív nyomban felismerte, hogy valaki benn, Pilarskiék lakásában falat tör.

— Dolgoznak — súgta Kubus. — Megmondtam elire, hogy így lesz.

— Csak nem teszik tönkre az egész házat — szólt Hipcia.

163

— Mindenre képesek. Arra is képesek, hogy ezt a vityillót a leveglbe repítsék.

— Felrobbantják? — döbbent rneg a kislány.

— Hát ez nekik kismiska. Olvastam, Chicagóban fel­robbantottak egy bankot.

— Bizony, meglehet… — egy darabig elgondolko­zott. — Mit gondolsz, nem kellene értesítenünk a rend­őrséget?

Kubus megrökönyödve nézett a kislányra.

— Elment az eszed? Csak egy hajszál választ el minket a leleplezéstől, te meg . . . ugyan! … — legyin­tett — mindig így van ez veled . . .

— Csak azért, mert sajnálom Pilarskiékat. Olyan rendes emberek.

— Remélem, nem robbantják fel a házat — nyugtatta meg a kislányt Kubus.

A faltörés zaja egyre erlsödött. Most már tisztán hall­ható volt, hogy valaki elszántan vési a falat. Ugyanak­kor a zongorázás abbamaradt, és az ablakban megjelent egy ősz hajú, pirospozsgás idlsebb hölgy feje. Piros vi­rágos selyempongyolában volt, a haja tele csavarokkal. Dühösen nézett széjjel. Egy darabig fülelt, azután fel­háborodottan kiabálta:

— Még vasárnap sem hagyják békén az embert! Hát nem hallják, hogy éppen gyakorolok a zongorán!

A kérdés Pilarskiék lefüggönyözött ablaka felé volt irányítva.

Nem sokkal ezután valaki óvatosan félrehúzta a füg­gönyt. Az ablak mögött felvillant Poéta Anatol vörös szakálla. A fajkutyák és költemények rajongója lihegett, arca tele téglaporral. Meglapult az ablak mögött, s egy filozófus bölcs arckifejezésével szemlélte a napfény­ben fürdl kertet.

A haj csavaros hölgy nem hátrált. Még hangosabban kiabálta:

— Úgy tesznek, mintha nem hallanák! Elegem van a

164

lármából egész héten keresztül! Ha nem hagyják abba, hívom a rendőrséget!

Anatol nyugodt mozdulattal kinyitotta az ablakot, Lassan kidugta téglaportól vörösll arcát.

— Tiszteletem, nagyságos asszonyom — mondta a vele született udvariassággal.

A vörös szakáll láttán a hölgy fojtottan felsikoltott:

— Jaj, azt hittem, a Pilarskiné!

— Kérem, nyugodtan zongorázzon tovább, minket az­zal egyáltalán nem zavar — vetette oda lenyőgözl mo­sollyal.

A hölgy remegett a dühtll.

— De engem zavarnak maguk! Micsoda disznóság, va­sárnap így dörömbölni!

— Bocsánatért esedezem, de épp egy gáztőzhelyt szerelünk fel. és meg kell vizsgálnunk a vezetékeket — jelentette ki határozott hangon, de udvariasan, zavarta­lan nyugalommal.

— Vasárnap! — fortyant fel a zongorázó ni. — Hát nem tudnák azt hétköznap megcsinálni?

Anatol rejtélyesen mosolygott.

— Ez kizárólag az ön érdekében történik, asszonyom, mert a vezetékben valami hiba van. Ezt el kell távolíta- nunk, különben könnyen meglehet, hogy az egész ház a levegibe repül!

— Jaj! — sikoltott a hölgy. — Ezt nem tudtam, ne haragudjon!

— Nem történt semmi — vágott közbe Anatol. — Imádom a zongoramuzsikát. Ha nem volna itt ez az át­kozott munka, szívesen meghallgatnék valamit Chopin- til vagy Beethoventől.

Ezzel aztán végképp megpuhította a hölgyet, aki biz­tatóan mosolygott Anatol felé, és azt mondta:

— Kérem, ha befejezte a munkáját, jöjjön át hozzám, majd játszom magának valamit. Látom, ért a zenéhez.

— Rajongok a zenéért meg a költészetért — ismételte

165

Anatol. — De sajnos, ma nem érek rá. Látja, kérem, mennyi a dolgom!

Ezt mondva, s legbájosabb mosolyát küldve a hölgy felé, búcsúzóul biccentett, azután becsapta az ablakot, s eltőnt a függöny mögött. Kis idl múlva még erlseb- ben zengett a kopácsolás, úgy rémlett, a ház mindjárt darabokra hull.

— Varázsló! — sóhajtotta elismerlen Kubus. — Hal­lottad, hogy miket hordott össze? Hát ez elslrangú hanta volt.

— Csodálatos varázsló! — ismételte Hipcia. — Úgy tesznek, mintha a gázvezetéket javítanák, közben meg valamit keresgélnek a falban. Remélem, nem lesz be- llle semmi katasztrófa.

— Ugyan! — háborodott fel az ifjú detektív. — Hi­szen ezek kiváló szakemberek! Itt minden vág. Kész terve van, felkészült minden eshetlségre. Csillagos ötös!

A MÉZÉDES MÁLNA

A rádióból felhangzott a déli szünetjel. Kubus már meg­unta az egy helyben való ücsörgést.

— Ide figyelj — szólt Hipciához —, én most elme­gyek, megnézem, mi újság Lustánál. Résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban befejezhetik a munkát, és megléphetnek. Nem szabad engedni, hogy kicsússza­nak a kezünk közül. Ha észreveszel valami gyanúsat, füttyents.

— De amikor én nem tudok fütyülni — szólt Hipcia.

— Akkor énekelj. Például a „Marina, Mariná” -t.

— Rendben van. Csak siess vissza, mert nélküled el­unom magam.

Kubus átsurrant a kökénybokrok között, messzirll

166

megkerülte a házat, talált egy lyukat a kerítésen, és nem sokkal azután már a kertek között járt. Az ágyások között emberek dolgoztak. Gyomláltak, kapáltak, met­szették és permetezték a gyümölcsfákat. A lugasok elltt gyerekek játszadoztak. Nyugalmas, ünnepnapi hangulat volt.

A villával szomszédos kert azonban néptelen volt. Teljesen elhagyatott. Kubus figyelmesen körülnézett. ,,Az ördögbe — gondolta —, hová tőnhetett ez a Lusta?”

Lustának se híre, se hamva. Csak késlbb vette észre lt a kerítés melletti málnabokrok között, amint épp tömte magába az illatos gyümölcsöt.

— Te meg mit mővelsz? — kiáltott rá fojtott hangon. Lusta lefegyverzlen mosolygott, s szinte feleletképp

egy teljes marék érett málnát gyömöszölt a szájába.

Egészen fülig maszatos volt. A szeme vidáman nevetett,

— Málnázok — felelte nagyokat nyelve.

— De hiszen Irködni vagy itt.

Lusta elhúzta a száját.

— Hát tehetek én róla, hogy itt olyan nagyszerű mál­na van? Kóstold csak meg! Színtiszta méz.

Kubus megragadta a vállánál fogva.

— A pokolba az ilyen munkával! Szerencséd, hogy kedvellek, különben alaposan ellátnám a bajodat!

— Miért? — kérdezte Lusta ártatlan képpel.

Kubus türelmetlenül csettintett.

— Öregem, te semmit sem értesz. Ma van a legfonto­sabb nap, te pedig málnával tömöd magad. — Ekkor el­hallgatott, mert hirtelen nyugtalanító csend állott be. A kopácsolás, kalapálás ott benn a villában abbamaradt. Helyette összevissza ordibálás hangzott fel. A két fiú odament a kerítéshez. Növekvl izgatottsággal figyeltek.

A villa hátsó kapuja kitárult, lobogó pongyolájában kirontott a zongorázó nl Odafutott egy homályos üvegő ablakhoz, és dörömbölni kezdett rajta az öklével

— Széttúrják az egész házat! — kiabálta hisztérikus

167

hangon. — Ki fizeti meg nekem a konyhában összetört csempét?

Hirtelen kinyílt egy ablak, az ablakban pedig meg­jelent Anatol feje. Úgy nézett ki, mint egy rézblrő varázsló. Az arca szinte elveszett a téglapor vastag ré­tege alatt. Csak zöldes szeme pislogott ki különös nyu­galommal, szinte kedvesen ebbll a vörös maszkból.

— Kérem, ne mérgelődjék annyira! — nyugtatta az asszonyságot. — Semmi különös nem történt.

— Semmi különös! — fortyogott a zongorista nő. — Lyukat ütött a konyhám falán! Tönkretette a csempét! Ez már vandalizmus!

— Ez nem vandalizmus — felelte változatlan nyuga­lommal Anatol, — csak bizonyos hiba a gázvezetékben Azt a lyukat majd bevakoljuk.

— És a csempe? — tördelte a kezét a károsult. — A legjobb békebeli zománccsempe volt!

— A csempéket is a helyükre tesszük. De asszonyom

168

ön, aki olyan nagy művésznő, miért törldik ilyen sem­miséggel?

A becsavart hajú hölgy nem tudott uralkodni felhábo­rodásán. Az ég felé tárt karral kiáltotta:

— Teljesen átlyukasztotta!

— Nem tesz semmit — csitítgatta lt Anatol. — A fal teljesen keresztüllyukadt, ez igaz, de a gázcsl rendben van. Most már eljátszhatna valami szépet, mert a mun­kát befejeztük, és csend lesz. Csak semmi idegeske­dés — tette hozzá negédes mosollyal, amivel pontot is tett a beszélgetésre.

Az asszonyság egy darabig sápítozott, de már harag nélkül. Azután visszatért a lakásába.

Meghallgatta Poéta Anatol tanácsát, nemsokára gyön­gyözi zongorahangok szálltak a kerten át. Anatol be­csukta az ablakot. Csend lett.

— Befejezték a munkát — suttogta maga elé Kubus elképedve.

— Na látod — bökte oldalba it Lusta —, te meg úgy kiabáltál velem.

Kubus révedezi, elgondolkodott szemmel nézett Lus­tára.

— Te Lusta — szólt, megnyomva a szót, most már nem vehetjük le róluk a szemünket. Már megkaparin­tották . . .

— Mit kaparintottak meg?

— Azt, amit kerestek. Úgy figyelj, ahogy csak bírsz. Én visszatérek az irhelyeimre. De könyörgök, ne edd magad agyon málnával, mert mindent elronthatsz!

169

KINEK TELEFONÁLT?

Detektív Kubus még ki se ért az utcára, máris meghal­lotta Hipcia vékony hangocskáját. A bokrokban meg­búvó kislány a „Marina, Mariná”-t énekelte.

„Valami történt!” — villant át az agyán, és sietve el­rejtőzött a bokrok közé. A járdán észrevette Fehér Ka­lapot. Gyorsított, öles léptekkel loholt, mintha menekül­ne valaki elől. Nagyon sápadt és ideges volt. Elrohant Kubus mellett

Kubus kétségbeesett jeleket küldött Hipcia felé, hogy jöjjön közelebb. A kislány kidugta fejét az ágak közül. Azután nagy szökkenésekkel átfutott az úttesten.

— Utána kell rohannod, és egy lépésre se ‘téveszd szem elll! — súgta tompított hangon Kubus.

— Parancsára! — mondta Hipcia gúnyolódva. Már indult is volna Fehér Kalap után, de Kubus visszatar­totta.

— Ide figyelj, már befejezték a munkát. Meglehet, hogy az a gengszter kicsempészett valamit a villából.

— Értem.

— Rendkívül fontos feladatot kaptál.

— Értem.

— Én az Irhelyen maradok.

— Jó.

— Sok szerencsét! — megveregette Hipcia vállát. — És vigyázz, át ne ejtsen téged!

— Nyugodt lehetsz — vetette oda a kislány vidáman. Nemsokkal azután már az árnyékos járdán lopódzott. Messze maga elltt látta Fehér Kalap foltos munkaru­háját és kopottas sapkáját.

Kubus körülnézett, nem figyeli-e valaki, egy darabig még várt, azután visszatért a bokrok mögötti Irhelyére. Megint maga elltt látta a villát és a kertet. A ház jobb szárnyából, a nyitott ablakon át most egy öreg ke-

170

ringl felszabadult, áradó dallama szállt. A bal szárny­ban nyugtalanító csend uralkodott.

„Mi lehet ez? — töprengett lázasan. Anatol miért maradt a lakásban? Talán nem találták meg, amit keres­tek? Talán Anatol be akarja falazni a lyukat a konyhá­ban?” — A helyzetet nagyon bonyolultnak találta. — „Fehér Kalap miért volt olyan ideges?”

Ezt talán még a legtapasztaltabb detektív sem tudná megmondani. Nem maradt más hátra, mint nyugodtan tovább várakozni, és figyelni a villát.

Elmúlt egy negyedóra vagy talán egy fél. Semmi vál­tozás nem történt. A zongorázó ni kitartóan zongorá­zott. Pilarskiék lakásában halálos csend honolt.

Egyszer csak a nap tüzétil álmos kert felélénkült. Kubus összerezzent. Észrevette a ház sarka mögül lesel- kedi Anatolt. Már megmosakodott, letisztálkodott. Le­vetette az overallt, s most kordbársony nadrágban és kockás ingben feszített. Egy csíkos nyugágyat húzott maga után. Kijött a ház elé. Olyan nyugodtan, minden iránt olyan közömbösen, mintha az imént csak krumplit pucolt vagy keresztrejtvényt fejtett volna.

„Ó, de ravasz fickó! — gondolta elismerien Kubus. — Megjátssza a vasárnapi vendéget.”

A detektív nem tévedett. Anatol egy árnyas helyen, az ezüstfenyi mellett felállította a nyugágyat, levetette a cipőjét, azután kényelmesen elhelyezkedett. Zsebébil eliszedett egy könyvecskét.

„A szemtelen — nyugtalankodott Kubus. — Itt ko­moly dolgok mennek végbe, i meg verseket olvas!”

Kubus nem tudta eldönteni, Anatol játszik-e, vagy valóban elkapta az ihlet.

Ekkor a fasorban feltőnt Hipcia. Kubus megértette, hogy valami rendkívül fontos dolog történt.

A kislány bebújt a bokrok közé. Nem sokkal azután már a finöke mellett volt.

— Meglógott? — kérdezte Kubus kétségbeesetten.

171

— Nem. De olyan, mintha meglógott volna.

— Mondd sorjában.

Hipcia kissé kifújta magát, azután mesélni kezdett.

— Ellször is, telefonált egy telefonfülkébll. . .

— Kinek?

— Fogalmam sincs. Ne szakíts félbe .. . Telefonált, és beszélt valakivel, de elég röviden . . . Azután elment az „Augusztinká” -ba.

— Kivel találkozott ott? — türelmetlenkedett Kubus.

— Senkivel. Megivott két kupica pálinkát és két ká­vét.

— Ez azt jelenti, ideges volt.

— Szörnyen ideges volt, szinte remegett a keze. Az­után megint telefonált.

— Ugyanarra a helyre?

— Hát azt honnan tudjam? Mondtam már, hogy tele­fonfülkébll beszélt. Nem volt lehallgatókészülékem. Nagyon röviden beszélt. . . Aztán újra visszatért az „Augusztinká”-ba. Megivott megint két kupicával meg két szódavizet jéggel. . .

— Ez meg mit jelentsen?

— Ez azt jelenti, hogy még idegesebb lett. Mert egy üveg narancslevet fel is döntött. . . Azután még egy­szer telefonált. . .

Kubus a kezét dörzsölte.

— Kinek telefonálhatott?

Hipcia széttárta a karját.

— Nem mehettem közelebb a telefonfülkéhez, mert akkor észrevett volna. Azután megállított egy taxit, és elhajtott.

— Hová?

Hipcia türelmetlenül horkant fel.

— Ne tegyél fel ilyen buta kérdéseket! Honnan tud­hatnám, hová ment? Ha láthatatlanná tudnék válni, vele együtt beülhettem volna a taxiba. Na de így? — Hipcia

172

csendesen kuncogott. — Szavamra mondom, rém mulat­ságos !

Kubus mélyen elgondolkozott, olyan erlsen dörzsölte az arcát, hogy a blre szinte csikorgott.

— Valami azt súgja nekem, hogy itt valami nincs rendben . . . Mert vagy megtalálták, amit kerestek, vagy nem találták meg. És Fehér Kalap vagy azért ideges, mert megtalálták, vagy azért, mert nem találták meg. De a csudába is, Poéta Anatol miért nem idegeskedik, hanem verseket olvas?

— Mert 1 másfajta ember. Mővészlelke van.

— Hát igen … — mélázott el Kubus. — Valami azt súgja nekem, hogy megint csak egy helyben topogunk, semmit sem tudunk. Még várnunk kell.

— Ó, jaj! — sóhajtotta Hipcia. — Nekem már elegem van ebbll a folytonos várakozásból! Megyek ebédelni, azután visszajövök, és felváltalak téged.

— Jó — nyugtázta a fiú. — A detektív is ember, an­nak is kell ennie. Siess vissza, mert már szédülök az éhségtől.

És amikor Hipcia elment, törni kezdte a fejét: — „Érdekes, kinek telefonálhatott az a gengszter?”

A BÁCSI VISSZAÉRKEZÉSE

Már este hét óra volt. amikor a villa elé ismét odagör­dült a csodálatos autó. Érdemes volt megnézni a Pilarski családot meg Krigli bácsit, hogyan tértek meg az egész napos kirándulásból. Az autó tele volt aggatva zöld lombbal, mezei virágokkal. Pilarski néni karjában egy nagy bokréta madármeggy, a két legkisebb csemete Krigli bácsi vállán csücsülve üvölt teli torokból: „Gyí, lovacska! Megyünk a Vadnyugatra!” — A társaságnak

173

csuda jó kedve volt, a gyerekek magukon kívül voltak az örömtll. Pilarski néni is sugárzott a boldogságtól. Minden jel arra mutatott, hogy a kirándulás nagysze­rűen sikerült.

A társaság kiszóródott az autóból.

— Kíváncsi vagyok, mit szólnak a falon támadt lyuk­hoz? — tette fel a kérdést Kubus, jórészt csak önmagá­nak

— Ne aggódj — nyugtatta meg Hipcia. — Anatol holtbiztos kieszel valamit.

A közeledi autó láttán Poéta Anatol minden sietség nélkül felemelkedett a nyugágyról. Lassú léptekkel megindult a jövevények elé.

Krigli bácsi már messziril így kiáltott feléje:

— Na, mester, mi van a gáztűzhellyel? Anatol meghajolt, végigsimította rit szakállát.

— Rendben van, finök úr! Lehet fizni, teljes gázzal! Csakhogy … — itt megakadt egy kicsit, de azután rög­tön folytatta a tile megszokott lendületességgel: — . . . volt némi nehézségem az átvezeticsivel, és ezért lyukat kellett vésnem a falba, hogy hozzáférhessek.

— Ostobaság! — szakította félbe Krigli bácsi. — Nem számít az, annyi az, mint egy lyuk a sajtban. Holnap küldök egy kimővest, és minden oké lesz.

Pilarskiné egy kissé gondterhelt volt, mintha Anatol balsikereinek i lenne az oka.

— Mennyi gond . . . mennyi gondot okozunk … — ismételgette a kezét tördelve.

— Ostobaság! — ismételte a bácsi. — Nem érdemes ilyen apróságokkal veszidni. Fi, hogy a táborozás nagy­szerűen sikerült. Úgy érzem, mintha tíz évet fiatalod­tam volna. — Ezek után a szavak után odafordult Ana- tolhoz: — Maga, mester, ugyancsak sokat dolgozhatott. Mennyi j ár magának?

Anatol egykedvű mozdulattal nyújtotta elire a man­csát.

174

— Úgy, ahogy megállapodtunk. Kettl darab százas. Olcsóbban nem megy.

Krigli bácsi egy milliomos hanyag kézmozdulatával adta át a kívánt összeget, azután ráadásul odavetett egy ötvenzlotys papírpénzt is.

— Ezt pedig sörre! Igyon az egészségünkre. Hiába, a legjobb odahaza! A saját hazájában, a saját honfitársai között érzi magát legjobban az ember!

A két kis detektív közelebb lopózott a kerítéshez. Alaposan hegyezték a fülüket. Vadásztak minden egyes szóra.

— Hő, de szédítenek ezek! — súgta oda Kubus. Hipcia örömében a kezét dörzsölte.

— Hát tiszta színház.

— Úgy érzem, megtalálták, amit kerestek.

— Én meg azt hiszem, hogy nem. Túl sokat köntörfa- laznak.

— Nem mindennapi köntörfalazás — csettintett elis­merjen a kis detektív. — Csak az a bökkeni: megta­lálták-e, vagy sem? Nem lehetett túl nagy tárgy. Fehér Kalap akár a zsebében is kivihette. Tücsköt-bogarat ösz- szehordanak. Igazad van, túl sok itt a köntörfalazás. Ezek itt szédítik az embereket, mi pedig még mindig nem tudunk semmit.

NEM KÖNNYŐ DETEKTÍVNEK LENNI

Az egész napi figyeléstől fáradtan, a szokatlan élmé­nyektől és a még mindig megfejtetlen talánytól kime- rülten — a három gyerek elindult hazafelé.

— A mai nap nyugalmasan végződött — szögezte le Kubus. — Egy — egy. Döntetlen. Mi nem tudjuk, ők

175

hol rejtették el azt a bizonyos dolgot, lk pedig nem sej­tik, hogy mi nyomozunk utánuk.

— Ez nekem egy cseppet sem tetszik — sóhajtott nagyot Hipcia. Olyan fáradt volt, hogy már tréfálkozni sem tudott.

— De a málna elslrendő volt — cuppogott elragadta­tással Lusta. Csak egyedül 1 volt friss, csak 1 volt teljes erlben. Az egész délellttöt átaludta a málnásban.

Közeledtek az új lakótelep felé. A nap már lebukó- ban volt az öreg negyed háztetli felett. Ibolyaszín felhl kúszott fel az égboltra. Már csak a legfelsl emeletek ab­lakai izzottak a napnyugta bíborvörös visszfényétől. A réten, a házak előtt a fiúk még rendületlenül rúgták a labdát.

A szomorúfőz alatt, a homokozóban a kisebbek hancú- roztak. A felnőttek lejöttek a ház elé levegőzni. Tele volt minden pad. A hangulat álmos volt, mint rendsze­rint vasárnap este.

A homokozónál elbúcsúztak egymástól.

Útközben Kubusnak egyre a mai nap titokzatos ese­ményein járt az esze. Nem tudta megérteni, mi történt, hogy minden olyan simán lezajlott, Poéta Anatol szépen csendben hazament, Fehér Kalap többé már nem tért vissza a villába, Sportoló elfuvarozta Krigli bácsit, is­meretlen irányba. A helyszínen nem maradt más, mint a rejtélyes lyuk. Mi volt benne? Ki fogja befalazni? Ki­nek telefonált Fehér Kalap olyan kitartóan? Ezekre a kérdésekre az ifjú detektív sehogy sem talált magya­rázatot. Ezért nagyon elégedetlen volt, s keserűen álla­pította meg, hogy bizony a detektív munkája nem a leg­könnyebb.

Amikor belépett a lakásba, édesanyja a kezét tördel­te:

— Jaj, kisfiam, hogy nézel ki?

Kubus valóban szánalmasan festett! A ruhája össze volt kenve agyaggal, a térde lehorzsolva, a haja, mint

176

egy madárijesztlé, az arca még mindig kegyetlenül ma- szatos.

— Megtörténik — mondta kitérlen.

— Mindennap ez a nóta! — jajdult fel Pawlikné. — Már igazán nem tudom, mit tegyek! Kubus, mi van ve­led mostanában?

Ez a kérdés felelet nélkül maradt. Kubus duzzogva állt édesanyja elltt, és nem mert a szemébe nézni. Elege volt már a fekete esernyl miatti bonyodalmakból. Most meg anyu részérll vár rá egy alapos fejmosás. Ó, jaj, nagyon nehéz detektívnek lenni.

— Mondd, mit mővelsz te mostanában? — kérdezte ismét. — Ki az, aki téged állandóan telefonon keres?

— Engem? — képedt el Kubus. — Hirtelen felélén­kült. Villámként hasított át az agyán egy bátortalan gondolat.

— Ezt képtelen vagyok megérteni — folytatta édes­anya korholóan. — Valami gyanús alak állandóan keres téged telefonon, azt kérdezgeti, mikor leszel otthon. Tel­jesen kétségbe vagyok esve. Mit akar az az ember tlled?

— Talán egy olyan, aki raccsol? — kérdezte Kubus izgatottan.

— Igen.

— És nagyon udvariaskodó ….

— Igen … — sóhajtott édesanya. — Mondd, honnan ismersz te ilyen embereket, és egyáltalán, kicsoda az az alak?

Kubus köhintett.

— Ez a Fehér Kalap, de te ezt úgysem érted. Édesanya odahajolt hozzá, átfogta a vállát:

— Kisfiam, én valóban nagyon aggódom miattad. Te valamit titkolsz elllem. Ki az a Fehér Kalap?

— A Fehér Kalap … — mondta vontatottan, mivel szerette volna a választ elodázni —, magam sem tudom, kicsoda — mondta lszintén.

— És mit akar tlled?

177

— Épp ez az . . . ha én azt tudnám!

— Akkor miért telefonálgat félóránként?

Kubus a vállát vonogatta.

— Valószínőleg szeretne megtudni valamit.

— Megtiltom, hogy beszélj vele. Már megmondtam neki, hagyjon téged békén.

— Anyukám — jajdult fel Kubus —, megint úgy lesz. mint az esernyővel, csak bajt keversz nekem . . .

— Akkor miért nem mondod el a teljes igazságot? Kubus könyörgl szemmel nézett rá.

— Anyukám, ez az egész olyan különös, hogy még nekem is kavarog a fejemben. Majd a tengerparton, nyaralás közben elmesélem neked, amikor már minden tisztázódik.

— Nem, kisfiam — édesanya hangja határozottan csengett. — Megtiltom, hogy ismeretlen emberekkel mászkálj. Elég volt ebbll. Nézz végig magadon, hogy nézel ki! Egy hét alatt teljesen lefogytál, álmodban kia­bálsz, egész nap nem vagy itthon. Elég volt ebbll! — is­mételte haragosan. — Holnaptól már nem megyek be a szerkeszti ségbe, szerdán pedig utazunk! Holnap velem maradsz, nem mész sehová, errll több szó ne is essen. Most pedig indulás a fürdőszobába, mert úgy nézel ki, mint egy kéményseprl.

„Minden elveszett” — gondolta Kubus kétségbeeset­ten.

Még szeretett volna mondani valamit, de édesanyja félbeszakította.

— Errll hallani sem akarok! Meg vagyok gylzldve, hogy a tengerparton kimegy a fejedbll az egész bolond­ság, a végén még magad is nevetni fogsz rajta.

Kubus csak jajdult egyet. E pillanatban közel volt ah­hoz, hogy elblgje magát, de minden erejét összeszedte: egy hírneves detektívnek igazán nem illik bömbölnie.

178

EZ AZTÁN BOMBA!

Reggel édesanya Kübust leküldte a boltba zsemléért.

— Sehol se ácsorogj — figyelmeztette —, hanem azonnal gyere haza! Reggelizés után elmegyünk vásá­rolni.

Kubus egy szót sem felelt. Komor volt és morcos. Úgy érezte, hogy az egész világ összeesküdött ellene. A re­mény, hogy felfedezheti a fekete esernyl titkát, egy perc alatt semmivé foszlott. Szinte megdermedt a döb­benettel, ha elképzelte, hogy az ügy megy a maga útján tovább, Inélküle. Hiszen már olyan közel volt ennek a nagy bőnügyi rejtélynek megoldásához! Ha Fehér Ka­lap ennyiszer telefonált hozzájuk, hát azt nem ok nél­kül tette. Talán l maga akarta feltárni a titkot. Talán Kubus segítségét akarta kérni. . .

Igen, ez lett volna a legnagyobb gylzelem. A rejtélyes chicagói gengszter Kubushoz fordul segítségért. . .

Lefutott a lépcslkön. Úgy elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette Hipciát, aki a homokozó mellett várakozott.

— Szervusz! — kiáltott rá a kislány.

Amikor Kubus észrevette It, még jobban lehorgasz- totta a fejét.

— Hipcia, szavamra mondom, teljes csld

— Nálad is? — szakadt ki Hipciából nagy együttér­zéssel.

— Nálad is? — képedt el Kubus.

— Nálunk csld a négyzeten. Anyu megtiltotta, hogy neked telefonáljak. Azt mondta, elege van az egészbll, meg hogy lefogytam, meg hogy álmomban kiabálok . . . És most már egyáltalán nem szabad lemennem az ut­cára.

— Hát igen, akárcsak nekem … — szólt megköny- nyebbüléssel Kubus.

179

— Mintha csak összebeszéltek volna — folytatta Hip- cia tőzzel. Azt mondta, hogy valaki többször keresett engem telefonon. Valami idlsebb alak.

— Fehér Kalap!

— Honnan tudod?

— Abból következtetek, mivel nekem is többször te­lefonált. De úgy látszik, a telefonálás abbamaradt.

— Fantasztikus. Vajon mit akarhat tllünk?

— Fantasztikus! — ismételte Kubus. — Biztos nem boldogulnak, és most azt akarják, hogy mi segítsünk ne­kik.

— Nagyszerű! — tapsolt Hipcia. Pajkos arca azonban gyorsan megkomolyodott. — De most mi lesz?

— Ugyan, mi lenne. Nekünk befellegzett — legyin­tett lemondóan Kubus a bevásárlószatyorral. — Megyek zsemlét venni.

— Én is, menjünk együtt.

Megindultak az élelmiszerüzlet felé. Útközben keser­vesen panaszkodtak a sorsukra. Valóban, a szülik soha­sem képesek megérteni az igazi detektíveket. A detektí­vek, lám, bevásárlószatyorral a kezükben zsemlét venni mennek, ahelyett, hogy végleg megoldanák a fekete esernyi titkát. Nincs igazság ezen a földön!

Kubus egyszerre csak megtorpant, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

— Vigyázz! — súgta fojtott hangon.

A ,,B” épület elitti padon Poéta Anatol és Fehér Kalap ült. Fehér Kalap cigarettázott, és óvatosan nézegetett jobbra-balra. Anatol hátravetette a fejét, és elragadta­tással figyelte a tetik felett körözi galambokat Amikor megpillantották a két detektívet, felpattantak, mintha ültükben tővel bökték volna meg iket.

— No véghe! — kiáltotta örvendezve Fehér Kalap.

— Mi van veletek? Tegnap óta mást se csinálok, csak telefonálok és telefonálok, mégsem tudlak benneteket elkapni!

180

Poéta Anatol kihúzta hórihorgas alakját. Szinte barát­ságosan mosolygott.

— Szevasztok, gazemberek! Egy kis megbeszélniva­lónk van veletek! — A detektívek némán álltak. Bizal­matlanul néztek a két férfira. Teljesen hihetetlennek tartották, hogy a két veszedelmes bandita csak ilyen egyszerűen várjon rájuk.

— Semmiség az egész — mondta lágyan Fehér Kalap

• csak egy egészen aphó magyaházathól lenne szó . . . Anatol közelebb lépett Kubushoz.

— Mondd, jól megnéztétek ti azt a rajzot, ami az esernyl fogantyújában volt?

Kubus összevonta a szemöldökét.

— Tulajdonképpen mirll van szó?

— Semmiség az egész — vágott közbe mézesmázosan Fehér Kalap. Ellvette a levéltárcáját, a levéltárcájából pedig egy összehajtogatott pergamenpapírt. — Kéhlek szépen, emlékezz vissza, ez volt az az alaphajz?

A detektívek a zizegi pergamen fölé hajoltak. Tulaj­donképpen minden egyezett. Ugyanaz a papír, ugyan­azok a fekete vonalak, ugyanazok a számok és jelek . . .

— Igen — jelentette ki Kubus megfontoltan.

— Nem! — kiáltotta Hipcia.

— Igen vagy nem? — kérdezte élesen Poéta Anatol.

— Nem — ismételte határozottan a kislány. — Én tisztán emlékszem, hogy ez a vörös kereszt itt volt, a fürdlben, és nem a konyhában!

— Valóban — erlsítette meg Kubus.

— Látja — fordult Anatol Fehér Kalaphoz —, mond­tam, hogy az a gazember becsapott minket! imiatta volt az egész cirkusz. A fürdlszoba helyett a konyhában ütöttem lyukat a falba. Hát ezt nem ússza meg szárazon!

• összeszorította az öklét, és dühösen hadonászni kez­dett vele Fehér Kalap orra elltt.

Az szinte hátrahlkölt.

— Na de kéhem, uham, óvatosabban!

181

— E miatt a himpellér miatt kárba veszett az egész munka!

— Kéhem, uham, nagyon megkéhem, csillapodjék . .. Az idegeskedéssel nem sokha megyünk.

De Anatol nem juhászodott meg.

— Az összes fogát kiverem! Úgy kidekorálom azt a hamis képét, hogy a saját édes nagymamája sem ismer rá! Lóvá tett minket, és maga még dédelgetni akarja!

Szinte ijeszti volt a felmérgesedett Anatolra nézni. Kubus úgy megdöbbent, hogy meg sem mukkant. Szere­tett volna belilük még ezt-azt kihúzni, de most pisszen- ni sem volt mersze.

— Köszönöm — fordult Fehér Kalap Kubushoz. — Megmentettek egy csomó találgatástól.

Anatol dühösen belekapott vörös szakállkájába.

— Gyerünk! Nincs mire várni. Miszlikbe aprítom

— karon fogta Povalskyt, s mielitt az tiltakozhatott vol­na, magával vonszolta.

Nemsokára eltőntek a nagy lakóház sarka mögött. A két detektív elképedve nézett egymásra.

Elsinek Hipcia tért magához.

— Nesze neked! Kit akar i miszlikbe aprítani?

— Te még most sem érted?

— Nem.

— Sportolót. Í verte át iket ilyen szépen.

— De hát miért vették be a bandába?

— Biztos volt vele valami céljuk. Mindenesetre nem szeretnék annak a finom kis alaknak a birében lenni.

Hipcia csendesen kuncogott.

— Miszlikbe aprítja. . . Rém mulatságos! De mit kö­vetett el?

— Egyszerűen hamis tervrajzot adott nekik. A kislánynak felcsillant a szeme.

— Most már értem! A vörös hajú elvitte az esernyit a talált tárgyak hivatalából. Kivették belile a valódi alaprajzot. Azután csináltattak egy másikat, egy hami­

182

sat, és azt dugták a fogantyúba. El kell ismerni, nagy­szerűen kieszelték.

Kubus a lábszárára csapott.

—Az az egy biztos: amit kerestek, még mindig a vil­lában van, méghozzá a fürdőszobában! Még mindig van esélyünk, hogy megoldhatjuk a fekete esernyl rejté­lyét.

Hipcia gúnyosan mosolygott.

—Igen. és mi lesz a zsemlékkel? Mit mondunk ott­hon? Az én anyukám nem ismer tréfát. Már tegnap is kaptam . . . csak úgy enyhén . . .

Kubus eleresztette a füle mellett ezt a szomorú val­lomást. Arra még gondolni sem akart, hogy egy rendes detektív a szüleitll verést kapjon. Ezért kitérlen azt mondta:

— Valami azt súgja nekem, nyomon vagyunk . . .

— Talán azt akartad mondani, hogy házi Irizetben vagyunk…

— Sajnos, valahogy így van … — Egyszer csak cset- tintett az ujjával. — De hiszen itt van még Lusta! Most majd reá hárul az egész munka.

— Az ám! — kiáltott vidáman Hipcia. — Lustáról majdnem megfeledkeztünk! Vajon boldogul-e egyedül?

— Ha nem, hát nem … Ez az utolsó szalmaszál.

AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL

Eközben az utolsó szalmaszál — Lusta személyében — nyugodtan ásítozott az élelmiszerüzlet melletti padon. Gyönyörűséges meleg idl volt, arcán, kezén, lábszárán érezte a nap lágy, melengeti sugarait. A nyitott ablako­kon keresztül egy álmos dal szállt a rádióból. Lusta el­merengett.

183

Hogy mirll ábrándozott? Talán maga sem tudta, de hát lt a semmirll való ábrándozás is boldog hangulatba ringatta.

Lehunyta a szemét, pufók képét a nap felé fordította, kényelmesen végignyúlt a padon, és úgy érezte, mintha élne is, meg nem is.

A bódító lustálkodásból Kubus ujjongó kiáltása ver­te fel:

— Szevasz!

— Szia! — vetette oda, a szemét ki se nyitva. — Mi új ság?

— Házi Irizetben vagyunk — közölte Hipcia.

— Csak te maradtál egyedül a vártán — tette hozzá szokatlanul komoly hangon Kubus.

— Én a padon vagyok, nem a vártán — ásított Lusta.

— Te vagy az utolsó szalmaszál — csicseregte Hipcia. Lusta kinyitotta a szemét.

— Nem — motyogta ,— semmi kedvem szalmaszál­nak lenni. Én inkább nyomozok.

— Kubus megragadta a vállánál fogva, és arra kénysze­rítette, hogy üli helyzetbe kerüljön.

Hát épp erril van szó! Nekünk nem szabad kimoz­dulnunk a lakásból. Fogságban vagyunk. — Ezek után nagyon tömören ismertette a hamisított tervrajz miatt beállott helyzetet.

Végül azt mondta:

— Nyomon kell követned Poéta Anatolt meg Fehér Kalapot, különben mindennek befellegzett!

Lusta a keze fejével megdörzsölte a szemét.

— Egy pillanat: ki kit aprít miszlikké?

— Poéta Anatol Sportolót. De ez mellékes. Az a leg­fontosabb, hogy a villából ki ne vigyék azt az izét. Ér­ted?

— Érteni — nevetett Lusta. — Na de ez a miszlik, ez nagyon érdekes dolog . . . Ezt okvetlenül látni szeret­ném.

184

Kubus kihúzta magát, vigyázzba állt.

— Számítunk rád, Lusta! Remélem, becsülettel telje­síted a kötelességedet.

Lusta elnyújtot’tan ásított, és megvakarta a füle tövét.

— Számíthatsz rám, de nem tudom, mi lesz az egész- bll, mert ma még nem ettem ringlót.

Hipcia fuldoklóit a nevetéstől.

— Szavamat adom, ha érdekes híreket hozol, kapsz egy egész kilóval!

— A tízzlotysból?

— A legdrágábból.

— Rendben van, mert én az olcsóbb fajtát nem szere­tem.

AZ IFJÚ DETEKTÍV SZENVEDÉSEI

Ez a nap Kubus életének talán legkeservesebb napja volt.

Reggeli után édesanyjával együtt elment a Nagyáru­házba. Kubus sohasem kedvelte a vásárlásokat, de ezen a napon azután egész életére végképp megutálta. Egy el­ítélt arckifejezésével ment végig a pultok között, min­denre igent mondott, és tulajdonképpen semmi sem tet­szett neki, semminek sem örült.

Gondolatai az áruházból elszöktek utolsó kalandjai színterére, képzeletben hol a „Juharfa” szövetkezet ka­pujában rostokolt, hol Fehér Kalap után nyomozott, hogy pillanattal késlbb már a titokzatos villa elltti kökénybokrok között legyen. Olyan szórakozott volt, hogy a ruhapróbálásnál a nadrágot a fején keresztül akarta felhúzni, mintha az valami kiskabát lenne.

— Kubus, mi van veled? — kérdezte édesanyja nyug­talanul. — Mi bajod van?

„Mi van veled?!” — ismételgette magában dacosan. —

185

Jó kérdés! Amikor Poéta Anatol miszlikbe aprítja Spor­tolót, neki nadrágot kell próbálnia. Amott Krigli bácsi megjátssza a jóságos amerikai nagybácsit, neki meg itt zoknik között kell válogatnia. Fehér Kalap talán épp e pillanatban húzza ell a fürdőszobából azt az izét. amirll még senki nem tud semmit, az anyu pedig rászól, hogy fújjon fel egy gumibékát, azután kedves mosollyal kér­di: — Ugye, milyen szép béka? Jó lesz majd úszni vele! Vigye az ördög ezt a békát!

A fényképésznél természetesen az elutazás elltt új fényképet kell csináltatniuk az igazolványba. Kubus at­tól tartott, Lusta mindent elfuserál. Telezabálta magát málnával vagy más efféle disznósággal, mialatt a bandi­ták ripityára szedik a villát, és kereket oldanak Akkor aztán bottal lehet ütni a lábuk nyomát!

A fodrásznál (mert természetesen, az elutazás elltt fodrászhoz is okvetlen el kell menni) majdnem elájult, mert eszébe jutott, hogy Fehér Kalapnak egy legújabb típusú Chryslerje van, és ez a kocsi óránkénti százötven­nel megy, így a banditák néhány óra leforgása alatt a határon túl lehetnek! Í pedig élete végéig nem bocsátja meg magának, hogy itt ül a fodrásznál, ahogy a mama kedvencéhez illik, ahelyett, hogy megfejtené a fekete esernyl titkát.

Végre hazaérkeztek.

Amikor berontott a szobába, tüstént telefonált Hip- ciának.

— Van valami híred? — kérdezte lázasan.

— Nincs — felelte Hipcia szomorúan — Meghalok az unalomtól. Terítlt hímzek a nagynénim névnapjára

Szép kis dolog! Egy detektívjelölt ilyesmivel bíbelő­dik!

— Lusta nem j elentkezett?

— Nem.

— Még csak nem is telefonált?

186

— Se híre. se hamva. Biztosan elaludt valahol egy bo­kor tövében.

Szemtelen! Ahelyett, hogy reménnyel töltené el Ku- bust, még nagyobb kétségek közé taszítja! Mert az igazat megvallva: mit várhat Lustától az ember? Vagy teleeszi magát málnával, vagy a bokrok alatt szunyókál.

— Hipcia, ide hallgass — szólt türelmét vesztve a te­lefonkagylóba —, ha lesz valami hír, azonnal telefonálj. Én otthon ülök.

Hipcia vihogni kezdett.

— Nem tudom, sikerül-e majd, mert anyu megtiltot­ta, hogy telefonáljak neked. Tudod, mit mondott? Azt mondta, hogy te egy csendes huligán vagy!

Hát ez már igazán sok. Kubus letette a telefonkagy­lót. Í, a tolvajok, bőnözlk, banditák üldözője — huli­gán! Ez kimondottan sértés! Na, majd megmutatja min­denkinek, kicsoda 1! Csak kerüljenek a keze közé azok a gengszterek! Majd ha megoldotta a fekete esernyl rejtélyét. . .

Milyen könnyő ezt kimondani. De Kubusra még nehéz órák várnak. Ebéd után édesanyának eszébe jutott, hogy elutazás elltt nem árt elmenni a fogorvoshoz, s megvizs­gáltatni a fogait. Ez már mindennek a teteje. Anyunak épp akkor jut ilyesmi az eszébe, amikor már az egész banda talán a zsákmányon osztozik!

Kubust a fogorvos puszta említésére is kirázta a hideg, s úgy érezte, mintha valaki egy hajszálvékony fúróval az agyában matatna. Tiltakozott, ellenkezett, délután mégiscsak el kellett mennie a rendellbe. Kiderült, min­den foga egészséges. Ez az öröm bizony nagyon gyatra kárpótlás volt azért, hogy az egész napját elvesztegette.

Úgy kétségbe volt esve, s annyira lemondott már min- denrll, hogy most végleg elhatározta, szakít a detektív- mesterséggel, a piros noteszt pedig eltüzeli. Azt a piros noteszt, mely magában rejti a fekete esernyl titkának megfejtéséhez szükséges kulcsot.

187

…Hadd mérgelldjön majd anyu!” — gondolta tele bő­bánattal. „Mert azt hiszi, én csak egy akárki, csaik egy taknyos vagyok . . . Hadd tudja meg, hogy egy nagy de­tektív, Sherlodk Holmes utódjának karrierjét húzta át”

A rendellbll hazafelé jövet a főzfa alatti padon meg­pillantotta Lustát. A szíve hevesebben kezdett verni. Feléledtek már eltemetett reményei. Mert a legifjabb detektívnek úgy sugárzott a képe, mintha csak az imént kebelezett volna be két kiló legkiválóbb minlségő ring­lót

— Szia! — kiáltotta szokatlan blbeszédőséggel. Kubus néhány hatalmas szökkenéssel máris mellette termett.

— Mondd, mit láttál? — kiáltotta, szinte egész testé­ben reszketve az izgatottságtól.

Lusta elfintorodott.

— Annyiszor mondtam már neked, hogy ne kiabálj, mert minden kirepül a fejembll.

— Mi történt?

Lusta egykedvően félreköpött,

— Szó sem volt semmiféle miszlikrll

— Hanem?

— Anatol elszámította magát.

— Hogyhogy elszámította magát?

— Én azt hiszem. Anatolt vágják miszlikbe.

— Kicsoda?

— Amazok.

— Kik azok az amazok?

Lusta még egyet köpött, elfintorodott, mintha a foga fájna.

— Jaj, Kubus. az angyalát, ne olyan gyorsan, mert mindent összekeverek.

Kubus felsóhajtott.

Jó nagyot szeretett volna kiáltani, de az utolsó pilla­natban mégis féken tartotta magát.

188

— Na jó … — szőrte a foga közül. — Mondd sorjá­ban, mert én az egészbll egy kukkot sem értek.

Lusta hangosan szipákolt és belekezdett:

— Barátom, sokkal komolyabb a dolog! Két hulla . . .

— Kicsoda? — kiáltott fel Kubus. Megragadta Lusta vállát, és úgy megrázta, mint egy szitát.

Lusta felháborodott mozdulattal tolta el magától.

— Várj, míg mindent elmondok. — Zsebébll elővett egy apró piros almát, beletörölte a nadrágjába, és bele­harapott.

— Príma. Két darabot kaptam egy zlotyért. Itt nem messze, a gyümölcsösstandnál — mondta.

Kubus felnyögött, és reménytelenül telepedett le a lépcslkre.

— Ne kínozz, hiszen úgyis alig élek már . . .

— Hát az úgy volt — fogott bele hirtelen Lusta —, hogy én a „Juharfa” szövetkezet mellett álltam lesben. Poéta Anatol azzal a másikkal, azzal a bajuszossal oda­mentek, bementek abba a vörös barakkba, és képzeld el, öregem, többé már ki sem jöttek!

— Nem jöttek ki? — képedt el Kubus.

— Nem jöttek, mert kivitték Iket.

— Kivitték? Ki vitte ki Iket? Hogyan?

— Szabályosan. Egy ládában.

— Honnan tudod?

— Van ebben némi tapasztalatom. Különben is, hi, hi, hi, Anatolnak kiállt a lába! Láttam. Megismertem a fe­kete cipőjét.

— Ládában vitték? — Kubus alig tudott uralkodni az izgatottságán — És aztán?

— Aztán felpakoltak egy teherautóra, és elhajtottak.

— Hová?

Lusta ujjaival belefésőit rövidre nyírt hajába.

— Azt hiszem, oda, ahová engem is elvittek . . . amit egyszer elmeséltem.

— Fantasztikus! És az hol van?

189

— Mi?

— Az a garázs, amirll meséltél. Ahol azokat a gön­gyölegeket Irzik.

— Ja igen — mosolyodott el Lusta. — Ne is hara­gudj, de ezt valóban elfelejtettem.

— Várj, talán én feljegyeztem a noteszembe. — Ku- bus lázasan lapozgatott a noteszben. — Megvan! — kiál­tott boldogan. — Ez szombaton történt. . . Elaludtál a ládában . . . Azután késlbb egy leszögezett ládában éb­redtél fel. . . Azután kaptál öt zlotyt autóbuszra . . . Az­után visszajöttél… — Kubus hirtelen félbeszakította az olvasást, és egy sóhajjal hozzátette: — Azután elfelej­tetted, melyik autóbusszal jöttél vissza onnan. Még most sem jutott az eszedbe?

— Kedves Kubus — mondta óvatosan Lusta —, ne haragudj, de igazán nem jut az eszembe . . .

LUSTÁNAK NEM JUT AZ ESZÉBE

Gyors, apró lépések hangzottak fel a lépcslkön. Valaki futva jött felfelé.

Kubus áthajolt a korláton. Az első lépcsőfordulóban megpillantotta Hipcia fekete üstökét és piros kockás szoknyáját. Egy pillanattal késlbb a kislány már ott állt mellettük.

— Mi történt? — kérdezték mind a ketten egyszerre. Hipcia az arcára csapta a két kezét.

— Rettenetes zőr! — mondta izgatottan. — Nálam volt a rendlrség! Sportolóról kérdezlsködtek.

— De hogy találtak el hozzád?

— Ellször Bauman néninél voltak, az esernyl miatt. És Bauman néni megadta nekik az én címemet. Még jó,

190

hogy anyu nem volt otthon, különben megint megkap­tam volna a magamét.

— Egy pillanat — nyögte ki Lusta —, nem volt köz­tük egy olyan elálló fülő, szemüveges alak?

— De igen. Ezt honnan tudod?

Lusta titokzatosan mosolygott.

— Stimmel. Az már szombat óta figyeli Sportolót. Egy igazi detektív. Úgy mutatkozott be, hogy nyomo­zótiszt.

— Mit mondtál neki?

— Én nem tudtam, mit mondj ak, ezért azt mond­tam, hogy semmit sem tudok.

— De hogy mondhattad azt, hogy semmit sem tudsz, amikor igenis, tudsz!

Hipcia szokása szerint kissé gúnyosan, kicsit csibésze- sen elmosolyodott.

— Hiszen mi ez idáig tulajdonképpen semmit sem tudunk.

Ekkor Lusta hirtelen a fejéhez kapott.

— Ne veszekedjetek, gyerekek! Most meg kell men­tenünk Anatolt meg azt a másikat!

— Miért? Mi történt? — kíváncsiskodott Hipcia. Kubus röviden elmesélte neki a legutóbbi eseménye­ket, amelyekrll Lusta hírt hozott

— Az a bökkeni — fejezte be beszámolóját Kubus ag­godalmasan —, hogy Lusta képtelen visszaemlékezni, miféle autóbusszal tért onnan vissza.

Lusta elmerülten dörzsölgette a homlokát.

— Azonnal. . . azonnal és mi a véleményetek, ha most megennék egy nagy adag tejszínhabos fagyit, ak­kor eszembe jutna?

A helyzet olyan válságos volt, hogy nem találtak más kiutat.

— Na, nem bánom! — szólt Kubus. — Rohanás az „Augusztinká”-ba!

— Rohanás az „Augusztinká”-ba! — ismételte Hipcia.

191

Elkísérték Lustát a cukrászdába, megrendeltek ré­szére egy óriási adag fagylaltot tejszínnel, eléje tették, és az izgalomtól reszketve várták, míg felhabzsolja.

És Lusta felhabzsolta mind egy cseppig. Élvezettel nyalta meg a szája szélét, aztán inge ujjával szárazra tö­rölte a száját, és sugárzóan nézett rájuk.

— Elslrendő volt. De ne haragudjatok, közben hiába törtem a fejem, sehogy sem jutott eszembe.

Kubus a fejéhez kapott.

— Akkor most mit csinálunk?

Lusta cuppogott a szájával.

— Talán, ha bekapnék egy szeletke diótortát, meg­lehet, akkor eszembe jut. . .

— Ez a Lusta tönkretesz bennünket — sóhajtott Hipcia.

— Az efféle pillanatokban nem garasoskodhat az em­ber — szögezte le Kubus, és megrendelt egy szelet dió­tortát.

Feszült figyelemmel lestek Lustát, aki lassan, egyik falatkát a másik után, szisztematikusan tüntette el az egész nagy tortaszeletet. Gondolatban segítségül hívtak minden égi és földi erlt, hogy Lusta eredményesen törje a fejét. A tortaszelet közben teljesen eltőnt a tányérról, Lusta végignyalta a száját, csemcsegett, és azt mondta:

— Fantasztikus, amióta élek, ilyen jót nem ettem! De ne is haragudj atok . . .

— Még most sem jutott eszedbe? — kiáltott rá már nyugtalanul Kubus

— Nem.

— Akkor talán egyél meg még valami olcsóbb süte­ményt, mert tortára már nincs pénzem.

— Nem. Már émelyeg a gyomrom — vetette oda. — Ne haragudjatok, de ma valahogy nem vág az agyam.

— Miután ezt elmondta, felállt, nagyot nyújtózott, s egyik kezével véletlenül lelökte a már üres süteményes- tányérkát, ami pörögve lehullott a földre.

Bumm! A földön szerteszóródtak a porcelánszilánkok!

192

Lusta összerezzent, kihúzta magát, és nyomban ki­vágta:

— Száznyolcas! A fordulóig kell utazni vele, azután a földeken keresztül egy darabig gyalogolni, és ott van az öreg garázs.

A NAGYNÉNI NÁTHÁS

Az autóbusz megérkezett a fordulóhoz, a végállomásra. Az állomást nemrégen létesítették. Egy eslvédl tetl az utasoknak, két pad, körös-körül csupa zöldségeskert. Tá­volabb szántók meg néhány szegényes épület.

Közeledett az este. A szél beleakaszkodott a vézna topolyákba, zúgatta az elektromos vezeték drótját A néhány utas szerteszét szóródott. A kis detektívek hatá­rozott léptekkel indultak Lusta nyomába. Ellször a krumpliföldeken meg a káposztaültetvényeken keresz­tül vitt az útjuk. Egy idl után rátértek a mezei útra. Sőrő galagonya- és kökénybokrok között haladtak. Egy öreg, korhadt főzfa mellett Lusta egyszer csak megállt.

— Ott van ni — mutatta az irányt kinyújtott karral. Egy facsoport közepén alacsony, vakolatlan téglaépü­let állt. Még nem volt teljesen készen. A tetl nélküli falak siralmasan festettek a buja zöld növényzet között. Egyedül a betonból épült magas alapfal állt szilárdan. Messzirll egy szürke csíknak látszott. Közepén vasalt ajtó nyílott.

— Biztos vagy benne, hogy ez az? — kérdezte Kubus suttogva.

— Százkét százalék — felelte Lusta. — Ide hoztak en­gem mint árut. Itt láttam a tekercseket.

A kis detektívek megilletldve néztek a furcsa épü­letre.

— Hol van a garázs?

193

— A vasajtó mögött.

— Mekkora? Nagy?

— Belefért az egész furgon.

Kubus izgalmában az arcát kaparászta. Hipcia idege­sen rágcsált egy főszálat. Még Lustának is olyan élénk volt a tekintete, mintha erlsen törné valamin a fejét. Hallgattak. Hallották egymás felgyorsult lélegzetét.

— És ha nincsenek ott? — súgta Hipcia.

Kubus ellbbre lépett. Egy darabig a vörös falra me­redt. Azután azt mondta:

— Meg kell róla gylzldnöm. Megyek. Várjatok itt rám. Ha valami zőr van, akkor füttyentek. — Intett ne­kik, és óvatosan ellrelopódzott a bokrok mellett. Nem messze a különös épülettll megállt.

Fürgén megvizsgálta a terepet. Szemben vele a ga­rázsba nyíló vasajtó. Jobbra, a félbehagyott fal mellett, egy kis nyitott fészer, amely alatt régi épületbll szár­mazó bontási anyagot, deszkákat, gerendákat tároltak. Balra egészen az épület faláig nyomultak a sőrő bokrok meg a dudva.

Az ifjú detektív úgy határozott, ezt az utat választja. A bokrok fedezékében odasettenkedett az épülethez. Ott megint megállt.

Csend volt, olyan csend, hogy meghallotta a lágy szél­ben megrezdüll levelek zizegését és saját szívének sza­pora dobogását is. Lassacskán kúszni kezdett a fal mel­lett. Egyszerre csak egy kismérető, ráccsal ellátott ab­lakra bukkant, melyet egy repedezett fumérlemez fe­dett.

„Talán itt” — gondolta. Lassan félretolta a lemezt. Megdermedt: mert amit ott látott, úgy meghökkentette, hogy alig mert a szemének hinni.

Az alacsony helyiségben — olyan volt, mintha az alag­sorba pillantana le — két leplezetlenül csodálkozó és egyben örvendezi arcot pillantott meg: Poéta Anatolét és Fehér Kalapét. Úgy bámultak rá, mint valami mars­

194

béli jövevényre. Egy-egy teli zsákon ücsörögtek nagy kényelmesen. Kettejük közölt egy kis asztal. A kezük­ben kártya.

Poéta Anatol parancsoló mozdulattal a szájához emel­te az ujját. Teljes csendet intett, azután egy beszédes fej­mozdulattal az alagsorban, hátul látható ajtó felé bö­kött.

Kubusnak nem volt szüksége magyarázatra. Egy szem­pillantás alatt megértette, hogy valaki az ajtó mögött vi­gyázza Iket. Egy szót sem szólt, csak ügyetlen kézmoz­dulatokkal faggatni kezelte Anatolt, mit tegyen. Az ujjá- val végigfutott a kezében tartott kártyákon, mintha írna.

Kubus megértette: valami írószerszámra van szüksé­ge, meg papírra. Elővette a piros noteszt, beletette a go­lyóstollat, és a rácson keresztül odanyújtotta Anatolnak. Az egy kacsintással meg egy hálás mosollyal nyugtázta ezt. Villámgyorsan kikapta a noteszt Kubus kezébll. Egy darabig fülelt, és a titokzatos ajtó felé lesett. Aztán sebesen írni kezdett. Amikor befejezte, visszaadta a no­teszt.

Ebben a pillanatban Kubus meghallotta, helyesebben megérezte, hogy az épület sarka mögül valaki közeledik feléje. Egyetlen gyors, ügyes mozdulattal visszahelyezte az ablakra a lemezt. Elugrott onnan, s akkor nyomban meg is hallotta a szigorú hangot:

— Mit tekeregsz erre, te kölyök?

A sarok mögül egy magas, vállas férfi lépett ell. Fla- nellinget viselt, széles, durva arcán több napos, Iszes bo­rosta. Italtól réveteg szemmel, gyanakodva fürkészte a fiút.

Kubusnak megroggyant a térde. A pillanatnyi rémü­let teljesen megbénította. Hallgatott.

— Mi az, megnémultál? — ripakodott rá a gyanús külsejő alak.

— Én? … — nyögte ki Kubus nagy nehezen. Nem tudta, mit mondjon. Egy darabig hallgatott, azután hirte­

195

len eszébe ötlött a magyarázat. — Én — ismételte már szinte nyugodtan —, indiánosdit játszom a barátaimmal.

A férfi bizalmatlanul vetette rá szúrós szürke szemét.

Lassan felemelte eres kezét, mintha le akarna sújtani.

— Itt nem szabad játszani! Azonnal takarodj innen, mert letöröm a derekad!

Kubusnak ezt ugyan nem kellett kétszer mondani Úgy eliszkolt a bokrok közé, mint a nyúl. Ügyet sem vetve a tüskés kökényágakra, sietve törtetett az út felé.

„Sikerült — gondolta megkönnyebbülve, amikor a főzfa alatt megpillantotta Lustát és Hipciát. — Ez a ma­jomember észre sem vette, amikor visszacsúsztattam a furnérlemezt. Nem látta, hogy szót értettem Anatóllal.”

Amikor a főzfa alá ért, még mindig olyan izgatott volt, hogy csak annyit kiáltott oda:

— Szedjétek a lábatokat!

Erre mindhárman Irült tempóban futásnak eredtek. Ahogy a lábuk bírta, megállás nélkül futottak a autó­buszmegállóig. Csak ott, a végállomáson torpantak meg

— Élnek? — kérdezte elslnek Lusta.

— Élnek — felelte Kubus.

— A ládában?

— Nem. Képzeljétek: kártyáznak.

— Ugyan, ne viccelj.

— Szavamra mondom, hogy zsugáztak. Jó dolguk van. . .

— Akkor miért rohantál úgy?

— Mert egy majomszerő ember, aki Irzi Iket, elker­getett. Fogságban vannak.

— Nem értem, fogságban vannak, és mégis kártyáz­nak? — csodálkozott Hipcia.

— Ezt én sem értem, de mindenesetre semmi bajuk Mindjárt meglátjuk, mit írt Anatol. — Zsebébll elővette a piros noteszt. Egy darabig keresgélte azt a helyet, aho­vá Anatol belefirkált. — Na, megvan! — mutatta a nagy betőkkel teleírt lapot.

196

A betők nagyok voltak, az írás széthúzott, de könnyen olvasható. Kubus kisilabizálta a szavakat, egymás után: Siess Krigli bácsihoz. Mondd meg neki, hol vagyunk, és ügyeljen a fürdlszobára. Tartsa szemmel Fredeket. A nagynéni náthás.

Kubus még egyszer figyelmesen átolvasta az ákombá- komot.

— Minden világos — mondta határozottan. — Meg kell keresnünk Krigli bácsit, megmondani neki, hol van­nak Anatolék, és hogy mi a helyzet. Figyelmeztetni kell Fredekre. ..

— És ki ez a Fredek? — kérdezte Hipcia.

— Sportoló. Hát ez világos. Csak azt az egyet nem ér­tem, mi az, hogy: „a nagynéni náthás”‘?

— Vagy talán a hasa fáj? — robbant ki a nevetés Hipciából. Lusta is vele nevetett.

— Vagy talán a foga fáj?

— Ez egy cseppet sem nevetséges! — háborodott fel Kubus. — Érzem, ez egy roppant fontos jelszó.

— De kinek kell megmondanunk?

— Bizonyára Krigli bácsinak.

— De hol keressük?

Kubus sajnálkozva ingatta a fejét.

— Ugyan hol máshol találhatnánk Krigli bácsit, mint Pilarskiéknál. Sejtelme sincs cimborái sorsáról. Tovább játssza a gazdag amerikai nagybácsi szerepét, oroszlán­vadászatokról mesél. . . Mintha mi sem történt volna . . .

ROMOKBAN A FÜRDÍSZOBA

Már lehullt az alkony, mire visszatértek a városba. Az utcák kékes esti ködben úsztak. Az ablakokban kigyúl- tak az első lámpafények. A piros trolik halk zúgással

197

suhantak az úton, a söröskioszkok mellett férfiak cso­portosultak. A hlség alábbhagyott. A Visztula felől fújó hővös szél madármeggyillatot hozott. A háztetlk felett függi újhold karcsú szarvacskája olyan volt, mintha va­laki aranypapírból vágta volna ki, hogy odaragassza a hőli égboltra.

A derék kis detektíveknek nem volt ráéri idejük a varsói este szépségeiben gyönyörködni. Ahogy csak a lá­buk bírta, loholtak a villa felé. Már messziril megütötte fülüket a dallamos zongoramuzsika. Ez azt jelenti, az idis hölgy megint gyakorol.

Elrejtiztek az út menti bokrok sőrőjében. A kert sö­tétjében ott a villa, szemben velük. Némán, növekvi feszültséggel vizsgálgatták kivilágított ablakait. A ház jobb szárnyán a nyitott, de elfüggönyözött ablakból vál­tozatlanul áradt a zongoramuzsika váltakozó ritmusa. A villa bal szárnyából némileg más hangok hallatszottak. Nyolc lármás lurkó koncertezett, búcsúztatva az elmúlt napot. A kitárt abakon keresztül látható volt a fény­árban úszó szoba, mely csak úgy forrt a különbözi nagy- ságrendő csibészektől. Pilarskiné, mint egy fáradt an­gyal járt-kelt a szobában. Ágyazott. A feje felett párnák repkedtek, s mindezt a legpokolibb lárma, rikoltozás kí­sérte.

— Krigli bácsit sehol sem látom — súgta oda társai­nak Kubus.

— Biztos elment sörözni — jegyezte meg Hipcia. Lusta nagyot ásított.

— Rettenetesen fáradt vagyok. Igazán kellene már egy kicsit szundiznom.

Kubus megbökte a könyökével Hipciát.

— Menj be Barbarához, és nézd meg, hogy áll a do­log.

— De én nem merek.

— Ugyan, mitil félsz. Odamész, mintha semmi külö­nös nem történne. És közben jól figyelj, mi történik.

198

Hipcia búcsút intett. Apró alakja átsuhant az úttesten, mint egy árnyék, egy pillanattal késlbb már el is tőnt a kertkapu mögött.

A fiúk egyedül maradtak.

Te — suttogta Lusta —, úgy látom, az a szemüve­ges titkos is itt figyel. — Odamutatott a járdára, a villa elé. Valaki meglapult az éllsövény mellett. Figyelmesen vizsgálgatta a villát.

— Megismerted?

— Természetesen. A szemüvegéről. Szavamra mon­dom, l az! Ezek már kiszimatoltak valamit. Rajta van a szemük ezen a Sportolón.

— Az nem jó … — szisszent fel Kubus.

— Miért?

— Mert minket akadályoznak.

Lusta ásított egy nagyot.

— Szavamra mondom, mindjárt elalszom. Kubus alaposan oldalba taszította.

— Tartsd magad ébren, mert jaj neked! — Hirtelen abbahagyta a dorgálást, mert észrevette, hogy a szem­üveges detektív átment az utca másik oldalára. Odament egy emberhez, aki úgy látszott, mintha vasárnapi sétá­ja közben pihenne egy kicsit a villa közelében álló pa- don. Néhány szót váltottak.

— Bekerítették az egész villát — mondta izgatottan Kubus.

A titkosrendlr visszatért ellbbi Irhelyére, az éllsö­vény mellé. Elrejtlzött az árnyékban, úgy beleolvadt, hogy csak egy mozdulatlan sötét folttá vált. A kertben nemsokára ismét feltőnt Hipcia apró alakja, futott, ahogy csak a lába bírta, de még oda sem ért a kertka­puhoz, amikor a nyomozó szigorú hangja megállította:

— Állj!

A kislány hevesen megtorpant. A detektív máris mel­lette termett. Határozott hangon kérdezte:

— Hol voltál?

199

— A barátnőmnél — felelte Hipcia gondolkodás nél­kül. Aztán csodálkozva hozzátette: — Ja, a bácsi az? Megismerem. Volt nálunk . . .

— Csendesebben — szakította félbe. — Láttál ott munkásokat?

— Igen. Klmővesek dolgoztak ott.

— Mit csinálnak?

— Rendbe hozzák a fürdőszobát — mondta határo­zottan.

— Köszönöm — szólt a nyomozótiszt, — de most az­tán már ne téblábolj errefelé.

Hipcia vállat vont. Sarkon fordult, és lassú léptekkel megindult a kertek felé. Amikor már az árnyas részhez ért, hirtelen elkanyarodott, megfordult, és eltőnt a sőrő növényzetben.

Nemsokára a fiúk megpillantották, amint óvatosan lo­pakodik feléjük. Kubus eléje ment. A kislány huncut mosollyal fogadta.

— Krigli bácsi nincs náluk. Egész nap ott volt, de már elment. — Mindezt olyan halkan mondta, hogy Kubus alig értette a szavát.

— És Sportoló?

— Í természetesen ott van . . . két kőművessel. Gene­ráljavítást csinálnak.

— Milyen javítást?

— A lyukat már befalazták. Most nekiláttak a fürdő­szobának. Azt mondják, valami baj van a vezetékkel. . .

— Micsoda vagányok! — sziszegte a foga közül Ku­bus

— Mondom, az egész fürdlszoba romokban van.

— Láttad?

— Nem. Senkit sem engednek be oda. Kivitték a ká­dat az ellszobába, és szétszedték a fürdlszobakályhát

— Úgy látszik, ez idáig semmit sem találtak.

— Rettenetesen dühösek. Barbara azt mondta, még

200

holnap is eljönnek dolgozni. És hogy valami csodát csinálnak a fürdlbll.

Kubus végighúzta a tenyerét az arcán.

— Szép kis tészta! Lehet, hogy Iket is átejtette va­laki?

— Meglehet. . . Képzeld el, kipróbáltam . . .

— Mit próbáltál ki?

— Hát azt a jelszót. Sportoló elcsípett az ellszobában, és azt mondta, ha továbbra ott tekergek, hát megnyúz. Nem tudtam, mit mondj ak neki, erre azt mondtam, a nagynéni rettenetesen náthás.

— Na és?

— Hőha! Ha azt láttad volna! Micsoda ostoba képet vágott! Elsápadt, rögtön lecsendesedett, és azután sietve összepakolta a cuccát… Én mondom, rettenetesen be­gyulladt. Ez valami rettenetesen fontos jelszó lehet. . .

Kubus egyre az arcát dörzsölte.

— Jó kis kavarodás! Itt a rendlrség, amott romokban a fürdlszoba, Krigli bácsinak meg hőlt helye … — Az­után hirtelen kihúzta magát, és azt mondta: — Hipcia, el kell száguldanod a „Fehér Rózsá”-ba. Megmutatod Krig­li bácsinak Anatol ákombákomját. Mi ketten itt mara­dunk, várjuk, mivé fejlldik a dolog.

MIFÉLE KISBABA VAN

A GYEREKKOCSIBAN?

Lusta keresztülmászott a kerítésen levl lyukon, megállt az ösvényen, és körülnézett. A kertekre teljes sötétség borult. Csak az utcáról szőrldött ide néhány erltlen fénysugár. Mélységes csend volt, talpa alatt szinte jajga­tott a kavics.

A kert mélyében, az öreg téglagyár romos falai kö­

201

zött kuvik huhogott. A fák koronája felett denevér ke­ringett.

Lusta megremegett, de már olyan fáradt volt. hogy még félelmet sem érzett. Hangosakat ásítva caplatott a villa hátsó traktusa felé vezeti ösvényen

Útközben gondolatban Kubust szidta.

. . Én legszívesebben már aludni mennék, de i a fejébe vette, hogy figyelni kell! Nekem ebbil elegem van! Le- kuporodok a bokor tövébe, és szundítok egyet. És ha náthás leszek, az az i lelkén szárad.” Hangosat ásított, s már-már indult a málnabokrok közé, amikor valami gyanús zajra lett figyelmes. Körülnézett.

Az ösvény túlsó végén egy árnyat vett észre. Valaki, egy gyerekkocsit tolva maga elitt, óvatosan közeledett Lustában felébredt a kíváncsiság. Ebben az órában ez igazán szokatlan jelenség volt. Éber gyanakvással fi­gyelt.

Elrejtizött a málnásban, és várt.

Egy fiatal ni közeledett, és épp ielitte megállt. Fur­csán viselkedett. A gyerekkocsit az úton hagyta, i maga pedig odament a kertkapuhoz, mely a villa hátsó front­jához vezetett. A fürdiszoba keskeny ablakára meredve mozdulatlanul állt.

A homályos üveg mögött, akár egy varázsgömbben, két férfi árnya mozgott. Egyszer csak a fény kialudt, va­laki kinyitotta az ablakot, és háromszor felvillantotta a zseblámpája fényét.

Erre a jelre a ni visszament a gyerekkocsihoz, majd azzal együtt megindult a kertkapu felé. Nemsokára ott volt az ablak alatt. Az ablakból egy férfi mélyen kiha­jolt, és szó nélkül átadott a ninek valami nehéz tárgyat. Az nagy nehezen belerakta a gyerekkocsiba. Egy pilla­nattal késibb már ismét az ösvényen tolta a kocsit. A jelenet olyan villámgyorsan játszódott le, mintha egy gyorsított film peregne.

Ekkor a kerteken túl, az utca felil sípszó hallatszott.

202

A ni megtorpant, megdermesztette a leplezetlen rémü­let.

Ágrecsegés, futó léptek dobaja hangzott fel a sötétben. Valaki fojtott hangon kiáltotta:

— Állj!

A ni egy hirtelen lökéssel a legsőrőbb bokrok közé taszította a gyerekkocsit, i maga pedig futásnak eredt. Világos ruhája, mint egy sáv suhant végig a sötét fasor­ban, míg végül elnyelte az éjszaka.

— Állj! — kiáltotta valaki a régi téglagyár felil. Még egy hosszú, éles sípszó, azután váratlanul minden el­csendesedett.

Lusta megdörzsölte álmos szemét.

„Mi történik itt? — gondolta magában, bár a gondol­kodás nagyon nehezére esett. — Itt valami roppant ér­dekes dolog történt. De micsoda?”

Nem volt kedve ezen sokáig töprengeni. Legfiképp az az egresbokrok közé lökött széles, ikreknek készült gye­rekkocsi érdekelte.

„Szegény kisbaba — tréfálkozott magában —, biztos mindjárt felébred, és bömbölni kezd.” Keresztültört a bokrokon. Bekukkantott a gyerekkocsiba. Olyan sötét volt, hogy még a formáját is alig látta. Belenyúlt. Elő­ször egy puha pokrócot érzett, ezt félrehúzva a keze egy kemény tárgyba ütközött.

— Szép kis csecsemi! — kuncogott halkan, — Dur­mol a pokróc alatt, mintha minden a legnagyobb rend­ben menne, anyukáj a közben már hetedhét országon túl jár.

A kemény, szögletes tárgy egy zsákba volt bugyolálva. Lusta megpróbálta kiemelni, de a nehéz tárgy úgy fe­küdt a kocsi mélyén, mint egy ólomdarab. Erre megra­gadta a kocsi tolóját, és kivonszolta a bokrok közül.

Azon törte a fejét, mit tegyen vele. ,,Meg kell mutat­ni Kubusnak” — jutott eszébe. Megindult a kocsival a kerítésen levi nyílás felé. A kocsi simán gördült a leta-

203

posott ösvényen. A lyuk mellett Lusta összetalálkozott Kubussal. A kis detektívek flnöke csendben lopózott a bokrok között. Amikor észrevette a gyerekkocsit toló Lustát, a földbe gyökerezett a lába a meglepetéstll.

— Honnan van ez? — kérdezte remegi hangon sut­togva.

— Csitt, mert felébred a kisbaba — viccelidött Lusta. Kubus nagyon ostoba képett vágott.

— Igazi gyerek?

— Igazi, méghozzá zsákban.

Kubus belenézett a kocsiba. Lassan félrehúzta a pok­rócot, azután meglepetten felszisszent.

— Mit tologatsz itt, öregem?

Lusta rejtélyesen mosolygott,

— Mi különös van ebben? A pasasok az ablakon ke­resztül leadták a ninek. A ni beletette a kocsiba, az­után valaki megijesztette, így hát a bokrok között hagy­

204

ta a kocsit, én pedig … — bágyadt mozdulattal a kocsi­ra mutatott.

Kubus sokáig nem tudott magához térni a meglepe­téstől.

• Te, Lusta! — suttogta — hiszen ez fantasztikus! Egyszerűen óriási! Nagyszerő dolgot mőveltél.
• Ugyan már… — morogta Lusta. — Gyerünk haza, mert állva elalszom.

S hogy megerősítse szavait, egymás után háromszor ásított, olyan hangosan, hogy szinte visszhangzott.

Kubus csak most kapott észbe. Megragadta a kocsi to­lóját, és rászólt Lustára:

• Szedjük a lábunk, mert elkapnak minket is! — És amikor a járdára értek, izgatottan hozzátette: — fogal­mad sincs, mi történik itt! Sportolót meg azt a két kő­művest már lefülelték, a villában házkutatás van. Ro­hanjunk, különben még minket is bűntársaknak hisznek és. . .

— Attól ne félj! — szakította félbe Lusta nyugodtan.

Kubus nem felelt. Még erlsebben tolta a kocsit, gyors iramban mentek az új lakótelep felé. Az utca felett még most is ott függött a hold szarvacskája. Lehunyorgott a fiúkra, mintha csak azt mondaná:

— Ne siessetek, a fekete esernyl titka még nincs ki­derítve.

ENNIVALÓ A NYULAKNAK

Már közel jártak Bauman néni házához. Az utcára tel­jes homály borult. A fák koronájába rejtlzött utcai lám­pák csak gyenge fényt vetettek az úttestre meg a jár­dákra. Az utca teljesen néptelen és csendes volt. Kubus odapillantott a házra. A verandán egy gyenge körte vi­lágított. A bágyadt fényben jól látszottak a pálmák és

205

páfrányok szárnyas levelei. A ház borongásán és titok­zatosan állt.

„Itt kezdldött az egész — villant át Kubus agyán. — Ha Bauman néni sejtené, mit okozott az 1 kiszolgált fekete esernyője! …” Ekkor büszkeség és öröm töltötte el. Neki és kis barátainak sikerült az, ami másnak nem. A piros noteszben holnaptól fogva ez áll: „a fekete esernyő ügye el van intézve.”

Hirtelen úgy vette észre, mintha a fák árnyékában va­lami megmozdult volna. Összerezzent. Meg akart áll­ni, de ugyanakkor észrevette a rendőregyenruhát.

• Gyerünk tovább, mintha semmi se történt volna — súgta oda gyorsan Lustának. Az olyan álmos volt, hogy ezt a figyelmeztetést meg se hallotta. Ásított és tovább baktatott.

Kubus úgy érezte, megáll a szívverése, s a hirtelen ijedtség megbénítja. Amikor elment a rendőr mellett, ráismert. Az 1 körzeti rendőrük volt. A rend őre kilé­pett az árnyékból. Gyanakvó szemmel mérte végig a fiúkat meg a gyerekkocsit.

Úgy lépkedtek el mellette, mintha a lelkük a talpukba szállt volna. Már azt hitték, simán átestek a dolgon, ami­kor váratlanul egy hangot hallottak a hátuk mögül:

• Hé, fiúk!

Megálltak.

A rendőr lassú léptekkel közeledett feléjük. Ólomne­héz tenyerét Kubus vállára helyezte.

• Mi a neved?
• Kubus Pawlik — nyögte ki. Úgy érezte, lába alatt megnyílik a föld.
• Szép dolog, mondhatom! — hallotta a rendőr hig­gadt hangját. — Te éjnek idején csavarogsz, anyukád meg már telefonált a rendőrségre, hogy elvesztél.
• Egyáltalán nem vesztem el. Épp most megyek ha­zafelé.

206

A rendír Irmester kutató szeme megpihent a gyerek­kocsin.

• És ezt a gyerekkocsit honnan, szereztétek?

A kérdés hosszabb ideig felelet nélkül maradt. Kubus agyában százával rajzottak a hazugságok, de egyik se volt alkalmas a helyzethez. A legokosabhnak vélte hall­gatni.

A rendír belenézett a gyerekkocsiba. Egyetlen eré­lyes mozdulattal leemelte a pokrócot. Elképedésében ki­meresztette a szemét.

• Mit hurcoltok itt?

Ezúttal Lusta bizonyult fürgébbnek. Rávigyorodott a rendírre, nagyot nyelt és megszólalt:

• Ó, semmit. . . csak egy kis nyúleledelt. . .

Az írmester megtapogatta a kocsiban fekví zsákot. Jóságos arca elkomorult.

• Szóval nyúleledelt… — ismételte töprengve. — Azután hirtelen odafordult a két fiúhoz: — Itt valami nincs rendben, kedveseim! Ti valamit szeretnétek eltit­kolni. Rádobta a takarót a zsákra, gúnyosan elmosolyo­dott és hozzátette: — Semmi baj. Majd megvizsgáljuk a rendírparancsnokságon.

NEM IS OLYAN

FEKETE AZ ÖRDÖG

Így hát a két derék detektív a rendírségen kötött ki. Az ügyeleti rendírszoba nem volt nagy. Fehérre meszelt falak, a fal mentén padok. Hátul egy korlát, amögött van az ügyeletes rendír íróasztala. A levegíben rétegesen lebeg a cigarettafüst.

— Fíhadnagy elvtárs, megkerült az elveszett kisfiú — mondta az írmester, mikor az ügyeleteshez vezette

207

Iket. — Telefonálni kell az édesanyjának, hagy ne ag­gódjon tovább.

A tiszt feltárcsázta a számot, közben kíváncsian vizs- gálgatta a gyerekkocsit, melyet az Irmester betolt a szo­bába.

Kubus csak nagy erlvel tudta visszatartani zokogását. Hát nem elég, hogy olyan keserves véget ért a fekete- esernyl-ügy most ráadásul az édeanyjától egy alapos fejmosás vár rá. A balszerencse az balszerencse. Köny- nyek győltek a szemébe, a torkában érezte keserő ízű­ket, de nem sírt. Nem illik a rendlrök jelenlétében el- kenldni.

Lusta teljesen közömbös volt. Csak ásítozott. Attól le­hetett tartani, rögtön elalszik.

A telefonbeszélgetés nagyon rövid ideig tartott. A tiszt csak bejelentette, hogy az elveszett gyerek megke­rült, méghozzá hihetetlenül gyorsan, és megnyugtatta Pawliknét, hogy teljes épségben találtak rá.

Amikor letette a kagylót, kérdlen nézett az Ír­mesterre.

— És ez a gyerekkocsi?

— Éppen ez az, flhadnagy elvtárs — vette át a szót az Irmester —, ezt a két jómadarat ezzel a kocsival együtt csíptem el. A kocsiban valami gyanús tárgy van.

A tiszt kihajolt a korlát mögül.

— Mutassa!

A rendlr erllködve emelte ki a kocsiból a zsákot. Amikor az asztalra tette, csak úgy döngött alatta.

A tiszt sietlsen nekilátott kibogozni a spárgát, mely- lyel a csomag össze volt kötözve.

Nagy csend támadt. Kubus réveteg szemmel kísérte a tiszt minden mozdulatát. Teljesen megfeledkezett róla, hol is van. „Mi lehet ez?”‘ — ismételgette magában. A tiszt végre kibontotta a zsineget, egy kicsit elbajlódott a csomóval, végül bosszúsan ellvette a zsebkését, és egyet­

208

len metszéssel szétvágta. Azután kibontotta a zsákot, és felkiáltott:

• Mi a csuda! Egy kassza!

A zsákból egy masszív, zöldre festett vaskazetta buk­kant ell A tiszt megpróbálta felemelni. Nagyon nehéz volt. Pillantása hirtelen a két fiúra esett.

• Honnan szereztétek ezt? — kérdezte ellentmon­dást nem tőrl hangon.

A kérdés roppant egyszerűen hangzott, de hogy lehet erre egyszerűen felelni? A két fiú összenézett. Hallgat­tak. Egy darabig teljes csend uralkodott. Végül Lusta megszólalt.

• A kocsiban volt.
• És a kocsi?
• A kocsit a kertben találtam.
• Miféle kertben?
• Ott a gyümölcsöskerteknél.

A tiszt hitetlenül nézett Lustára. Úgy meglepldött, hogy egy darabig csak némán tépdeste az ujjai közé akadt zsinegdarabkát. Egyszer csak felderült az arca, pattintott az ujjával.

• Értem már! — mondta elégedetten. Villámgyors mozdulattal nyúlt a telefonkagylóért. Tárcsázott.
• Te vagy az, Dlugowicz bajtárs? — kérdezte vidá­man. — Gyere le egy pillanatra. Van számodra egy ked­ves meglepetésem … — Letette a kagylót, és huncut mosollyal nézett a fiúkra. Széttárta a karját.
• Na, ezt nem hittem volna! Nektek fogalmatok sincs róla, mit hoztatok ide a gyerekkocsiban!

Kubust kissé bosszantotta ez a kijelentés.

— Tudjuk — mondta dacosan. — A fekete esernyl titkának megfejtését.

A tiszt tenyerével rácsapott a vaskazettára.

— Nagyszerű! Ezt meg honnan tudod?

Kubus vállat vont.

— Csak úgy … — mondta, s ebben a pillanatban két

209

hatalmas könnycsepp gördült végig maszatos arcán. De nem sírta el magát. Fájdalmasan az ajkába harapott, ke­zét ökölbe szorította, és remegve ismételgette magában: „Ezt meg honnan tudod, ezt meg honnan tudod?”

Akkor nagy zajjal kinyílt az ajtó, s az ügyeletes szo­bába berobbant egy alacsony, vékony ember, kopottas, szürke öltönyben, orrán jókora szarukeretes szemüveg­gel.

,,Ez az a titkos, aki a villa elltt Irködött”‘ — jegyezte meg gondolatban Kubus.

A szemüveges ember megállt a szoba közepén. Csodál­kozó tekintettel nézett végig a fiúkon, a gyerekkocsin, a rendlrökön, s amikor az asztalon észrevette a zöld pénzesládát, örömmel rohant oda és felkiáltott:

• Honnan került ez elő?

A tiszt egy nyugodt fejmozdulattal a két fiú felé bö­kött.

• Ebben a gyerekkocsiban hozták be a kertek alól.

A nyomozó megtörölte a szemüvegét. Egy darabig át­ható pillantással vizsgálgatta a két fiút. Végül zord ar­cát felderítette egy kis mosoly.

• Mi már ismerjük egymást — intett Lusta felé. — Te voltál ott a „Juharfa” szövetkezet mellett, igaz?

Lusta hangosan szippantott.

• Igen, nekem volt szerencsém.
• Ugye, te detektív vagy, ha nem tévedek? — kér­dezte tréfás hangsúllyal.
• Idlnként.
• És 1? — mutatott fejével Kubus felé a nyomozó.
• Í a flnököm.
• És a harmadik a szoknyás detektív? — kacsintott, és várakozóan nézett rájuk.

A két fiú meglepetten nézett össze.

• Ezt honnan tudja a bácsi? — szakadt ki Kubusból akaratlanul a kérdés.
• Na bizony! — tárta szét a karját. — Azért vagyok

210

• nyomozótiszt, hogy mindent tudjak. — Azután tréfásan megfenyegette Iket: — Hát ugyancsak belekontárkodta- tok a dolgunkba! Bár be kell ismerni, hogy szakszerűen láttatok munkához. Az a legfontosabb, hogy elhoztátok a kocsit ezzel a . . . — hirtelen félbeszakította a monda­tot, majd hangot változtatva, szigorú hangon kérdezte:
• Az a vörös hajú ni hagyta a kertben a kocsit? Lusta álmosan hunyorgott.

— Igen.

Kubus le nem vette a szemét a zöld ládikáról. Úgy érezte, ez egy elvarázsolt doboz: nyomban eltűnik az asztalról, s majd ismét elibukkan, azután egy pillanattal késibb olyasmi történik, ami az egész helyzetet gyöke­resen megváltoztatja. Talán géppisztolyos gengszterek rontanak be, és a rendiröket ártalmatlanná téve, fel­kapják a zöld vaskazettát, de az is lehet, hogy ezek az egyenruhás emberek itt egyáltalán nem rendirök, ha­nem egytől egyig álruhás banditák. Mindenesetre meg volt gyizidve, hogy a fekete esernyi históriájának nem szakadhat csak olyan egyszerűen vége.

Merengéséből a nyomozótiszt hangja riasztotta fel:

— Még egy kérdésem van: mondjátok csak, nem lát­tatok egy üres pianínót?

Kubus titokzatosan mosolygott. „Megvagy — gondolta elégedetten —, mégiscsak többet tudunk, mint ezek a hivatásos detektívek.” Azután büszkeséggel teli hangon felelte: — Természetesen, kérem. Saját szememmel lát­tam, amikor a ..Juharfa'” szövetkezetbe egy üres pianí­nót hoztak.

A nyomozótiszt megigazította a szemüvegét.

— Mi volt benne?

— Papírba csomagolt göngyölegek. Ugyanilyenek vol­tak a rejtekhelyen is — tette hozzá fáradt hangon Lusta.

A nyomozó megragadta a vállát. Olyan erisen szorí­totta, mintha így akarná kipréselni belile a gyors vá­laszt.

211

— Miféle rejtekhelyen?

— Ott, ahová a ládában elvittek engem. Az ott tele van ilyen göngyölegekkel.

— És mit tartalmaznak a göngyölegek? Lusta vállat vont.

— Ha én azt tudnám!

— És hol van az a rejtekhely?

— A 108-as autóbusz végállomásán túl.

A nyomozótiszt átfogta Lusta vállát, ez a mozdulat fé- lig-meddig amolyan atyai ölelés volt.

• Te fiú! — szólt — hiszen mi éppen ezt keressük! Ekkor Kubus közbevágott:
• Kérem szépen, csak villámsebesen — kiáltotta —, siessenek, mert ott tartják fogva Poéta Anatolt meg Fe­hér Kalapot. Sietniük kell, nehogy eltüntessék őket!

Bumm! Új szenzáció! A nyomozótiszt úgy meglepő­dött, hogy hosszabb idln keresztül egyetlen szót sem tu­dott szólni. Csak lekapta a szemüvegét, és ideges moz­dulattal törölgetni kezdte az üvegét.

• Nem értem — suttogta maga elé.

MI VAN A PÉNZESLÁDÁBAN?

Ekkor valaki hirtelen benyitott az ügyeleti szobába. Pawlikné bukkant fel a küszöbön. Amikor észrevette a fiát, kétségbeesett mozdulattal emelte égnek a karját:

— Kisfiam, azt hittem, meghalok az ijedségtől!

Kubus óvatosan hátrált. Könyörgl pillantást vetett a nyomozótiszt felé. A szemüveges átkarolta a vállát. — Ne nyugtalankodjék, asszonyom, minden rend­ben! — nyugtatta meg Kubus édesanyját. — Magának nagyon derék kisfia van.

Pawlikné hatalmas sóhajjal leroskadt a padra.

212

• Már azt hittem, valami baleset történt. Biztosan megint detektívesdit játszottak.

A nyomozótiszt a fiúra nézett, rákacsintott, mintha azt mondaná: „Ne félj, elintézem a dolgot”, azután Pawliknéhoz fordult:

• A házirend megszegéséért szigorú büntetést érde­melne, de mivel segített nekünk két igen súlyos bőn- ügy felderítésében: javaslom a büntetés elengedését. De azért két füles nem ártana neki.

Pawlikné még jobban elsápadt. Remegi kezében zsebkendit szorongatott. Nyugtalan tekintete az it kö­rülvevő arcokon kalandozott.

— Azt hiszem, maguk tréfálnak — rebegte. — Mifé­le bőnügyökről beszél?

— Elsősorban a fekete esernyő ügyéről. . .

— Ó! — sóhajtott fel Pawlikné — most már értem! — Sápadt arcán megjelent egy kis mosoly. Egy darabig hitetlenül nézett kisfia maszatos arcára, azután boldo­gan mondta: — Értem már! Ezzel az esernyővel aludt az ágyában!

Ez a mondat nyomban eloszlatta a feszültséget. A rendőrszoba megtelt vidám nevetéssel. Persze, a detek­tívek nem szeretik, ha nevetnek rajtuk. Kubus tehát durcás arcot vágott, összevonta a szemöldökét, és azt mondta:

— Igen, az esernyővel aludtam, hogy valaki el ne lopja. Mert az nem volt közönséges esernyő. Az egy el­varázsolt esernyő.

— Le tudott magától esni az ablakból! — erősítette meg Lusta.

— Valóban, az egy különleges esernyő — tette hozzá a nyomozó.

A hemzsegő eseményektől kábultan, és meghatódva saját szerepétől, Kubus a szeme sarkából egyre a zöld kazettára, pislogott. Az volt az érzése, valami nagy tet­tet vitt végre, habár nem is tudta pontosan, mit tett.

213

Folyvást azt kérdezgette magától: „Az ördögbe is, mi le­het abban a zöld ládikában?” Ránézett a szemüvegesre, és halkan megkérdezte:

— Ne tessék haragudni, de szeretném megtudni, mi van abban a ládikában?

A tiszt rejtélyesen elmosolyodott.

— Elnézést, a nyomozás még csak most kezdldött meg, és sajnos, e pillanatban még semmit sem mondha­tunk.

AZ ELUTAZÁS NAPJA

Szerdán, az elutazás napján Kubusék lakószobája siral­mas látványt nyújtott. Ahogy mondani szokás: minden a feje tetején állt. A szekrény feltúrva, a székek támlá­ján, az asztalon, a díványon mindenféle holmi hevert. Pawlikné halkan dúdolva csomagolt a blröndökbe.

Kubus a sportszerek felett tartott szemlét. Félretette a horgászbotot, előkészítette a horgokat, a felfújható zöld békát és az íjat, mellyel már annyi indiánkalandot átélt. Megelégedéssel tapasztalta, hogy minden a leheti legjobb állapotban van. Azután a tükörhöz lépett és gondosan megfésülte a haját.

— Kubus, hová készülsz? — érdeklidött édesanyja.

— Csak úgy . . . Szerettem volna Hipciától meg Lus­tától elbúcsúzni.

— Rendben van, de ne feledd: siess haza, mert dél­után négykor utazunk.

Kubus az órájára pillantott: tíz óra volt.

— Még rengeteg idink van.

— Kubus, utazás elitt az embernek sosincs rengeteg ideje. Vigyázz, kisfiam, nehogy valami fennakadás le­gyen!

214

— Ne félj, anyukám — vetette oda vidáman, közben macskamozdulatokkal lopakodott az ajtóhoz.

— Ó, igen — állította meg félúton édesanya —, majdnem elfelejtettem megkérdezni, mi újság a fekete esernyl ügyében?

Kubus vállat vont.

• Magam sem tudom. Valószínőleg még nem fejez­tek be a nyomozást. — Gyorsan kinyitotta az ajtót, és kisurrant a lépcslházba.

A homokozó mellett, a szomorúfőz alatt megpillan­totta Lustát. Egy padon feküdt, és boldog mosollyal süt- tette arcát a reggeli nap sugaraival.

• Szevasz, mit csinálsz? — köszönt rá barátságosan Kubus.

Lusta kinyitotta álmos szemét.

— Hát csak úgy gondolkodom . . .

— Mirll gondolkodsz?

— Hát hogy milyen jó lenne elutazni Chicagóba!

— De miért?

— Mert ott igazi gengszterek vannak, és mert én ret­tenetesen megszerettem a nyomozást. . .

— Gyere velem a „Fehér Rózsa” vendégllbe. Krigli bácsival van ott találkozóm.

— Szívesen veled mennék, de . . .

— De micsoda?

— Nincs kedvem — ásított Lusta, és nagy élvezet­ei újra lehunyta a szemét.

A D épületnél Kubus felnézett a második emeletre. Az erkélyen ott volt a poroló. Két ujját a szájába dugva füttyentett. A virágok közül nemsokára kidugta a fejét Hipcia.

— Megyünk? — kiáltotta le.

— Igen. És hozz magaddal egy kis pénzt, sörre!

— Jó, máris megyek!

Amint a ..Fehér Rózsᔑ-hoz közeledtek, már messzirll hallották a vendégll rádiójának rekedt hangját. Valaki

215

nagy hévvel énekelte: „Ej, mambó, mambó italiano …” Az utca néptelen volt, az árnyék kék sávokban terült rá.

A vendégll is üres volt. Csak a kávéflzlnl ácsorgott unatkozva a büfépult mögött. Telt, húsos szájára rikító színő rúzst kent.

A detektívek köszöntésére még egy fejbiccentéssel sem válaszolt.

Beléptek a helyiségbe. Ugyanabban a sarokban, ahol ellször látták, közvetlenül a sövény mellett, egy korsó sör társaságában ült Krigli bácsi. Szomorú volt és levert. A nevezetes detektívek láttán kissé felélénkült, de holdarcáról továbbra sem tőnt el a bánat és csalódás. Nem volt rajta már sem a csodás fehér szalmakalap, sem a tiszta gyapjú tropikál öltöny, sem a lila csíkos zokni. Megszokott, hagyományos öltözékét viselte. Az öreg za­kó csak úgy feszült széles vállán, a lyukas nadrágból fe­héren kandikált ki a térde. Csak narancsszínő babos csokornyakkendője feszített büszkén a nyakán, mint egy elillanni készülő színes lepke.

A két detektív bátortalanul közeledett. Elsőnek Kubus köszönt:

• Jó napot, bácsi. Hogy aludt?

A bácsi lemondóan legyintett. Hallgatott.

Hipcia a vele született bájjal csicseregte:

• Olyan szép időnk van ma! Remélem, ma nem sa­jognak a bácsi csontjai?

Krigli bácsi arca fájdalmasan elfintorodott.

• De bizony sajognak. Úgy ám! Úgy sajognak, hogy csak na!

Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a hagyomá­nyos kérdezősködés a család hogylétéről. De Krigli bá­csi megint csak legyintett, és azt mondta:

• Bizony, bizony, gyermekeim, az öregség nem öröm! Régebben minden másképp volt!

A gyerekek elnémultak. Kubus csak egy idő múlva szólalt meg hízelegve:

216

— A bácsi ma még biztos nem ivott sört.. .

— Ittam — válaszolt síri hangon. — De valahogyan az sem ízlik.

Ha Krigli bácsinak nem ízlik a sör, akkor itt a világ vége! Kubus kétségbe volt esve. Megkísérelte még egy­szer, hogy rábeszélje Krigli bácsit:

• Talán az a sör valóban nem volt jó . . . Talán inna a bácsi egy kis barna sört?

Krigli bácsi nefelejcskék szeme tüstént élénkebben fénylett. Hunyorgott, rácsapott tenyerével az asztal lapjára.

• Na látod, ez eszembe se jutott! No, hozz nekem egy korsó barna sört, de hideg legyen, azonban ne túl jeges, mert berekedek tlle.

HOGY IS VOLT VALÓJÁBAN?

A sör mellett Krigli bácsi aztán alaposan felélénkült. Nefelejcskék szeme még fényesebb lett, az arca kipiro­sodott, a bajusza is vidámabban kunkorodott. Lefújta a sörrll a habot, azután élvezettel merítette ajkát a hős italba. Amikor letette a korsót, elégedetten cuppogott, majd keze fejével megtörölte a száját.

— Nem rossz! Hohó, igazán nem rossz.

Krigli bácsi kedélyének hirtelen változása némileg felbátorította Kubust. Letelepedett a nyikorgó szék ülő­kéjének legszélére, és látszólag mellékesen ‘megkér­dezte:

— És mi újság van, Krigli bácsi?

A bácsi kérdi pillantással fordult a fiú felé.

— Hát kérem szépen, mivel kapcsolatban?

— Csak úgy . . . általában.

Krigli bácsi felhajtotta a maradék sört.

217

— Általában — kezdte vontatottan — kutyául állnak a dolgok. És mindez flleg azok miatt a pemahajderek miatt. Mindig így van ez, ha ilyen kétbalkezes alakok látnak munkához. Poéta Anatol nagyszerően ért a faj­kutyákhoz, de nem az ilyen fogásokhoz. Különben is, vi­gye az ördög az egészet. Most egyék meg amit megfőz­tek

Hipcia vihogni kezdett, mintha a csuklás jött volna rá.

• Tud valamit felilük a bácsi?

Krigli bácsi az asztalra csapott:

— Krigli bácsi mindig mindent tud! — Azután már csendesebben hozzátette: — Engem is behívattak és ki­hallgattak. Két napig faggattak: hol, kivel, miért? Az­után azt mondták: ,.Öreg már a bácsi, hát nem csukjuk le.” És az a cvikkeres tiszt hozzátette még: „Nem is rossz, hogy megjátszotta a jóságos nagybácsit, mert ez­zel megkönnyítette a dolgunkat.” És amikor mesélni kezdtem neki a nebraskai oroszlánvadászatról, hát meg­hívott egy pohár sörre. Úgy bizony! Krigli bácsi nem olyan ostoba!

— És Poéta Anatol? — kérdezte Kubus.

— Anatol jól ért a fajkutyákhoz, bár azok közül se mindegyikhez egyformán. Még mindig vizsgálati fog­ságban ül.

— Ó . . . — sóhajtott Hipcia. — És Fehér Kalap? Krigli bácsi dühösen fújtatott.

— Az a nyámnyila piperkic? Hogy vinné el az ördög! Í tolta el az egész ügyet. ,,Kéhem, uham, ugyebáh nagyszehő?” — gúnyolódott tréfásan. Gyenge legény az, nincs elég tapasztalata, már ami a varsói viszonyo­kat illeti. Í is ül még.

— Ó! — sóhajtott együttérzien Kubus. — És a bácsi tud valamit a fekete esernyi titkáról?

Krigli bácsi egy szúrós tekintetet vetett a fiúra.

• Nagyszerű! Hogy tudok-e valamit. . . Jegyezd meg

218

fiacskám, Krigli bácsi mindent tud! Nemhiába kuksol­tam két napig a dutyiban!

• Hát ez óriási! — lelkendezett Hipcia. — Tessék nekünk elmesélni!

Krigli bácsi megpödörte kackiás bajuszát. Intett Ku- busnak:

• Ejnye, fiam, ugorj, hozz nekem még egy korsóval ebbll a barna sörbll.

A detektív készséggel teljesítette ezt a kérést. Amikor már a második korsó is ott állt az asztalon, a bácsi han­gulata egészen elslrangú volt.

— Hát kérem szépen — kezdett bele szép nyugodtan —, ez egy nagyon érdekes história. Még a háború elltt kezdldött. Micsoda idlk voltak azok! Hajaj! Az a villa, ahol most Pilarskiék laknak, akkoriban egy gazdag, ör­mény származású nagykereskedlé volt, akit Emil Muha- riannak hívtak. Ez a Muharian agglegény volt, s kicsit bogaras ember. Semmit sem csinált az égvilágon, csak öreg esernylket gyűjtött.

— Esernylket! — suttogták a gyerekek.

— Úgy bizony — folytatta Krigli bácsi —, öreg eser­nylket gyűjtött. Volt a villában egy olyan szobája, ahol semmi más nem volt, csakis esernylk. Amikor kitört a varsói felkelés, Muhariant a németek szépszerével ki­tették a villájából. A gazdag kereskedl egy szál kabát­ban, egyetlen koszos ingben hagyta el a villáját — de öreg esernyőjéről nem feledkezett meg, melyet direkt Angliából hozatott magának . . .

— Pontosabban: Glasgow-ból — tette hozzá Kubus. — A Wellman and Son cégtől.

— Ne zavarj, kölyök — utasította rendre Krigli bá­csi — Szóval elég az hozzá, hogy Angliából. Tehát ez a Muharian egy szál gatyában elhagyta a házát, azután ab­ba a házba ment lakni, ahol most Bauman néni lakik, az angol nyelv tisztelt tanárnője. A villájában éktelen

219

nagy vagyont hagyott, meg ötszázkilencvenhárom eser­nylt

— Ennyi esernylt! — sóhajtott Hipcia.

— Ennyi esernylt! — bólintott Krigli bácsi, és kor- tyintott a sörébll. — Bizony ám, csakhogy mielltt el­hagyta volna a villát, valamit befalazott a fürdőszobá­ban . . .

— Mi? Micsoda? Jaj, mondja már a bácsi! — kiabál­ták a detektívek.

— Ezt még nekem sem árulta el az a derék, szemüve­ges nyomozó, aki ezt az ügyet intézi. A nyomozás még nincs befejezve, és ez addig titok. Elég az hozzá, hogy Muharian valamit befalazott a fürdőszobában. Amikor már Bauman néni lakásában lakott, arra gondolt: „Meg­lehet, én már nem érem meg a háború végét. Ilyen idlk- ben sohasem lehet tudni, mit hoz a holnap. Értesítenem kell a nl véremet.”

Tudvalevl ugyanis, hogy a nlvére még az elsl világ­háború elltt férjihez ment egy Povalsky nevezető férfi­hoz, akivel kivándoroltak Amerikába. San Franciscóban telepedtek le. . .

A két kis detektív tágra nyílt szemmel, pirosra gyúlt arccal, égl füllel leste Krigli bácsi elbeszélését.

Krigli bácsi ismét a szájához emelte a söröskan- csót.

— A messzi San Franciscóban … — folytatta nagy lendülettel. — Tehát ez a Muharian levelet írt a húgá­nak: „Drágám, így és így áll a helyzet, a fürdőszobában befalaztam ezt és ezt. . . ” Megadta a ház pontos címét. . . „A rejtekhely pontos leírása a Wellman and Son cég- tll származó öreg esernylmnek fogantyújába van rejt­ve, és minden eshetlségre számítva Omár Khájjám per­zsa költl verseskötetébe…”

Hipcia nem tudta türtlztetni magát, hangosan fel­kiáltott:

220

— Akkor hát ez az a könyvecske a világ legcsodála­tosabb verseivel, amirll Poéta Anatol beszélt nekünk!

— Csendben légy — intette lt Kubus. — Ne zavard Krigli bácsit.

— Jól van, jól van — dörmögte a bácsi. — Hát ez az a könyvecske, várjatok, mindjárt elérkezünk a köny­vecskéhez is. Egyellre Bauman néni villájánál tartunk. Itt írta meg az öreg Muharian a levelet a húgához. Az­tán átadta egy katonatisztnek, mert mint tudjátok, ak­koriban, a háború alatt Varsóban nem mőködött a pos­ta. A tiszt zsebre vágta a levelet — s azóta nem tudni, mi történt vele. Senki sem tudja. Elég az hozzá, hogy a levél csak tavaly érkezett meg San Franciscóba . . .

— Ez fantasztikus! — mondták a gyerekek.

A bácsi, kihasználva a szünetet, kortyolt a sörbll, megnyalta a szája szélét, azután tenyerével az asztalra csapott.

— Ez szinte hihetetlen, pedig így történt.

— És mi lett az öreg Muhariannal? – kérdezte Kubus.

— Igaz is. Meghalt, még a varsói felkelés idején. Ilyen a sors. Muharian meghalt, nem tudni, hol, itt ha­gyott egy villát, ötszázkilencvenhárom esernylt meg azt a valamit, amit a fürdőszobában befalazott. Az a le­vél tizenhét éven keresztül vándorolt a világban. Ami­kor a levélhordó bekopogott vele a címzetthez, Muha­rian testvére, Povalskyné már nem élt. De ott volt re­ménydús, elragadó fiacskája, ifjabb Povalsky, a pomá- dés bajuszkájával. . .

— Fehér Kalap! — sóhajtott Hipcia.

— Úgy bizony, az a nyámnyila piperklc — tette hoz­zá megvetéssel Krigli bácsi — Az a kontár, az a két­balkezes léhőtl. Átvette a levelet, és azt gondolta ma­gában: „Az nagyon szép a nagybácsitól, hogy nem feled­kezett meg hólunk Éhdemes elutaznom Lengyelohszág- ba, hogy felcsípjem, amit a nagybácsi otthagyott.” Hát ezért volt nekem szerencsém ezzel a himpellérre! talál-

221

klzni. Ezért hagytam magam rászedni, ezért kellett azoknak az ártatlan gyerklcöknek nebraskai oroszlán­vadászatról mesélnem. Felbéreltek.

— Hát Krigli bácsi sohasem volt Amerikában? —. kérdezte váratlanul Kubus.

— Én? — fortyant fel az öreg. — Mi a csudáért men­tem volna én oda? Drága gyerekem, én még Varsót so­hasem hagytam el. . .

Itt egy kicsit eltőnldött. Egy darabig a homlokát dör- zsölgette. — Mirll is beszéltem? Ja igen, tudom már. Tehát Povalsky úr egy szép napon megjelent Varsóban, és lázasan kutatni kezdett az öreg, fekete esernyl után.

— Most már tudom, honnan tudta Fehér Kalap Bau- man néni címét! — vágott közbe Hipcia. — Most már tudom, honnan tudta, hogy én hová járok angolórára! Biztosan megfigyelte a házat. . .

— Úgy van — erlsítette meg Krigli bácsi. — Nem csak l figyelte a házat. Mert megérkezése után összeis­merkedett egy sötét alakkal. . .

— Sportolóval — vágott közbe Kubus, és magyará­zatképp rögtön hozzátette: — Így neveztük el azt a blr- zakós fiatalembert.

— Ugyan, miféle sportoló! — fortyant fel Krigli bá­csi. — Egy sötét múltú fickó. De ne szakítsatok lép- ten-nyomon félbe, mert sose fejezem be ezt az elbeszé­lést. Tehát összeszövetkezett ezzel a Fredekkel meg a bandájával. Az esernyl megtalálójának magas jutalmat ígért. Ugyanakkor a mi drága Anatol barátunk, a kutyák és versek rajongója, az antikváriumban vett egy szép könyvecskét.

— Biztosan azt, Omár Khájjám verseivel. . .

— Úgy bizony! — nevette el magát Krigli bácsi. — Hogy az a kis könyv miféle csoda folytán került az an­tikváriumba, azt nem tudni. Elég az hozzá, hogy ez a kutyapecér abban a könyvben talált egy beleragasztott kis cédulát. Rajta állt a feljegyzés a fekete esernyőről.

222

meg a villa címe . . . csak az volt a balszerencséje Ana- tolnak, hogy a másik papírlap, amelyen a lakás alap­rajza volt a befalazás megjelölt helyével, az elveszett. Anatol a saját szakállára szintén kutatni kezdett. . .

• És ezért avatott bele minket a dologba — tette hozzá nagy komolyan Kubus.
• Ez valóban iszonyú érdekes! — sóhajtott Hipcia. Kubus elmerengett. Idegesen vakargatta az arcát.

— Csak egyet nem értek. Miféle ügyfelet emlegetett Anatol, és miért mondta, hogy az ernyl megtalálója hozzá kell hogy forduljon?

— Na igen! — fújt egyet a bácsi. — Te, fiacskám, nem ismered Anatolt. Í mindig okosabb akar lenni. Még önmagánál is. Az az ügyfél l maga volt, mert hát nem akart senkit beleavatni az esernylügybe. Azt hit­te, rajta kívül senki sem tud az esernyl létezésérll, sen­ki se tudja a ház címét. Ezért, kérem, tulajdonképp iga­za volt, mert az esernylben nem volt cím, de viszont Povalsky úr ismerte a nagybátyja villájának címét. De ez most mellékes. Nem errll van szó. Most a fekete esernylrll van szó. A banda kezdett az esernyl után szimatolni. Találgattak. Mindnyájan tudatában voltak, hogy az esernylben okvetlenül valami roppant fontos­nak kell rejtlznie. És lám, kiszimatolták! Fredek egyik embere az ócskapiacon fellelt egy ezüstnyelő fekete esernylt. . .

— Biztos az volt az az esernyl, amit Fehér Kalap visszavitetett velem Bauman nénihez — vágott közbe izgatottan Kubus.

— Az bizony. Fehér Kalap nem esett a feje lágyára. Tudta, mit csinál. Tudta, hogy az nem az az esernyl, amelyik után l kutat.

— Honnan tudhatta? — kíváncsiskodott Hipcia.

— Egyszerű a dolog nyitja. A fogantyúban nem volt benne az alaprajz! Az abban rejtlzött, ami Bauman né­ni tulajdonában volt.

223

— De azt nem értem — szólt Kubus —, Fehér Kalap miért küldte vissza azt a hamis esernylt Bauman néni­nek?

Krigli bácsi bölcsen mosolygott.

— Hát azért, drága gyerekem, hogy fedve legyen. Mert attól félt, hogy Bauman néni feljelentést tesz a rendőrségen, aztán a rendlrség elkapja a frakkját. Hogy megkérdezik tlle, tulajdonképpen mit is hajszol. Mert amikor elcsente az esernylt, s azután olyan ostoba mó­don el is veszítette, rögtön észbe kapott. — Krigli bá­csi felnevetett, a torkát megnedvesítette egy fél korsó sörrel.

— Azután — folytatta — elment hozzá a szállodába Anatol.

— Ezt a tervet én flztem ki — jegyezte meg némi büszkeséggel Kubus.

Krigli bácsi sajnálkozóan bólogatott.

— Bizony, ezt te tervelted ki, azután pedig ez a terv ellenetek fordult. Voltaképp nem is tudom, hogy jutott odáig a dolog, hogy Anatol összeszőrte a levet ezzel a Povalskyval.

A bácsi egyszer csak csúfondárosan elnevette magát.

— Az a kutyafülő azzal a disznófülővel. . . Hehe . . . he . . . Na de azt már ti is tudjátok, ebbll mi sült ki. Most mindketten hővösön csücsülnek.

— Fáj a szívem Anatolért — kockáztatta meg ezt a kijelentést Hipcia. — Olyan nagyon szerette a verseket.

Krigli bácsi sokatmondóan köhintett.

— Ne aggódj, semmi baja nem lesz. Mert mielltt le­zajlott volna az utolsó felvonás, a flszerepet másvalaki kaparintotta meg.

— Sportoló Fredek! — bökte ki Kubus.

— Igen. Így van. És mindez amiatt a baklövés miatt, amikor a mamád az esernylt elvitte a talált tárgyak hi­vatalába.

— Errll én nem tehetek — tiltakozott Kubus. — Az

224

csak a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán történhetett. Az ilyesmi még a legtapasztaltabb detek­tívek életében is előfordul.

— Bizony, bizony — csúfolódott Krigli bácsi. — El­hibáztál valamit, most meg nem akarózik beismerni. . . Ne zavarogj . . . Tudom, hogy te vagy Varsó legjobb de- tektívje, de engedd befejeznem a mondókámat Tehát, mint tudjátok, az a vörös hajú ni megtalálta az eser- nyit a talált tárgyak hivatalában. Elvitte Fredeknek. Az lecsavarta az esernyi nyelét, kivette a rajzot, és ak­kor így okoskodott: „Miért fölözze ezt le Povalsky? Ugyanezt én is megtehetem!”

— Rendben van — szólt közbe megint Kubus —, de Fredek miért értesítette, hogy megtalálta az esernyit? Nyugodtan eltitkolhatta volna.

— Ejha! Látom, nem csak parádénak van a fejed! Mert ez a Fredek egy nagyon körmönfont vagány ám! Hiszen i nem tudta a címet. . . Ezért így gondolkodott: „Az esernyibe egy hamis helyszínrajzot teszek. Csak kapirgáljanak a konyhában. Azután, ha már egy hatal­mas lyukat fúrtak, én látok munkához. Ravasz róka! Arra számított, hogy ha valami zőr lesz, azt mind Po­valsky számlájára írják.

— De nagyot tévedett! — kuncogott Hipcia. — Nem sejtette, hogy mi is ismerjük a helyszínrajzot!

— Bizony, ezt egyáltalán nem tudta. Azt sem tudta, hogy egy igen rokonszenves, szemüveges nyomozótiszt már szemmel tartja it.

— Hogy jutott nyomukba a rendirség? — kérdezte Kubus.

— Balszerencséjük volt! — rikkantotta Krigli bácsi. — Eliször is, Bauman néni feljelentést tett a rendőrsé­gen, hogy valaki ellopta az esernyőjét. Azután meg a talált tárgyak hivatalának tisztviselije gyanút fogott, hogy az esernyi körül nincs minden rendben, és i is értesítette a rendirséget. Keresni kezdték a vörös hajú

225

nlt, aki a talált tárgyak hivatalából elvitte az esernylt, és így felgombolyították az egész ügyet, míg végül tet­ten érték Iket

— Igen — sóhajtott nagyot Kubus —, tulajdonkép­pen nekünk köszönhetik, hogy elcsípték Iket.

— Valóban, valóban — erlsítgette komolyan Krigli bácsi — Mert ti aztán olyan kavarodást csináltatok, úgy megkevertetek mindent, hogy jobban se kell!

Hipcia csendesen kuncogott.

— A legviccesebb az a jelszó volt: a nagynéni nát­hás. Kíváncsi vagyok, mit jelentett ez?

A bácsi öblös hangján együtt nevetett a kislánnyal.

— Ez annak a nyámnyila piperklcnek az ötlete volt. Hát kérem, megbeszéltük, ha nagyon ég a lábunk alatt a talaj, azaz a rendlrség már a sarkunkban van, akkor idegenek elltt ezt a titkos jelszót alkalmazzuk.

— Most már értem, Sportoló miért rémült meg any- nyira! — vágott közbe Hipcia.

— Bizony, kérem szépen … — helyeselt Krigli bácsi — Í csak akkor vette észre, hányadán áll a dolog.

— De Poéta Anatol honnan tudta, hogy Fredeket ke­resi a rendlrség? — kíváncsiskodott Kubus.

— Anatol ezt a rejtekhelyen tudta meg. Amikor Po- valskyval együtt elhurcolták, hogy ne legyen útjában Fredeknek, akkor valaki jelezte neki, hogy a zsaruk a _;,Juharfá”-ban Fredek után érdeklldtek. Anatol nem rossz fiú, szeretett volna engem figyelmeztetni, hogy szedjem a sátorfámat Na de Hipcia akkor nem talált már a „Fehér Rózsá”-ban, mert elkapott az álmosság hát be kell vallanom, rettenetesen kifárasztott a gazdag amerikai nagybácsi szerepének eljátszása. — Panaszo­san felsóhajtott, azután egy pillanattal késlbb hozzátet­te: — Bizony, gyerekek, egész életemben egyenes úton jártam, és bevallom: inkább vagyok Krigli bácsi foltom nadrágban, mint gazdag nagybácsi tropikál ancúgban.

226

Kubus elgondolkozott. Szokása szerint tenyerével az arcát dörzsölgette.

— Csak még egyet nem látok tisztán. Ez pedig az üres pianínó, a göngyölegek meg a rejtekhely ügye. Va­jon van-e ennek valami köze a fekete esernylhöz?

Krigli bácsi végighúzta tenyerét kopasz feje búbján, azután olyan mozdulatot tett. mintha egy tolakodó le­gyet akarna elhessegetni. Húzta-halasztotta a választ. Látszott, nincs ínyére ezt a témát bolygatni, melyrll semmit sem tud Ezért bosszúsan ennyit mondott:

— Ne zavarj ilyen ostobaságokkal! … A nyomozás még nem ért véget. — Szomorú szemmel nézett a ki­ürült korsó fenekére, és aztán enyhültebben tette hoz­zá: — Nem rossz ez a sör … és nekem már teljesen ki­száradt a torkom a sok fecsegéstll. Hozz ide, fiam, egy üveg ásványvizet, most én fizetek …

227

EZ IGAZÁN CSEKÉLYSÉG

Abban a pillanatban, amikor a büfésnl átadta Kubus- nak az ásványvizet, az utcáról felhangzott egy autó mo- torj ának finom zúgása. Kubus kipillantott a vendégll ablakán. A földbe gyökerezett a lába.

A vendégll elltt ott állt a csodaszép Chrysler. Széles ablakai csak úgy ragyogtak a napfényben. Az autóból ellször Anatol kászálódott ki, nyomban utána Fehér Ka­lap. Mindketten rosszkedvőek voltak, elcsigázottak, mintha nehéz, távoli utazásból tértek volna vissza.

Hamarosan megjelentek a vendégll ajtajában. Alig lehetett rájuk ismerni. Poéta Anatol csak árnyéka volt a régi Anatolnak, még soványabbnak látszott és még hórihorgasabbnak. Amikor csak egyet lépett, a lábai rogyadoztak alatta. Fehér Kalap meg olyan arcot vágott, mintha csak az imént húzták volna ki a mángorlóból. Egyszóval: a kétségbeesés és szerencsétlenség csak úgy ordított róla. Az arca borotválatlan, bajusza nyíratlan, a tekintete zavaros és csüggedt.

— Itt találjuk Krigli bácsit? — kérdezte Anatol, ami­kor elment a büfé mellett.

— A kertben van — vetette oda kelletlenül a bü­fésnl.

Kubus köhintett, így akarta észrevétetni magát, de amazok nem méltóztattak tudomást szerezni róla. Úgy elmentek mellette, akár egy szemétkosár vagy egy szék mellett.

A kis detektív keserűen nevetett magában.

„Hát hiába — gondolta —, biztosan alaposan ellátták a bajukat.” Kezében az ásványvizes üveggel kiballagott a kertbe.

A viszontlátás nem volt valami örömteli. A jövevé­nyek némán leültek. Rá se néztek egymásra, ujjaikkal az asztal lapján doboltak. Elslnek Povalsky szólalt meg.

228

• Végül is, nincs min kétségbeesni… — mondta bölcs nyugalommal. — Egyszeh hopp, másszoh kopp. Ezéht nem kell kétségbeesni. Az a fontos, hogy szaba­don engedtek minket.

Poéta Anatol gúnyosan elmosolyodott.

• Jól átejtette magát a megboldogult nagybátyja! Povalsky legyintett.

— Ugyan, ez csekélység. Nem éhdemes ezen gyöt- hldnünk.

— De mirll van szó tulajdonképpen? — kíváncsisko­dott Krigli bácsi.

Povalsky szomorkásan mosolygott.

— Képzelje csak el, kéhem, hogy a boldogult nagybá­tyám nem csak öheg esehnylket, de öheg pénzéhméket is gyűjtött. — Csendesen felnevetett. — Jó, mi? Egy numizmatikus nagybácsi. . .

• Hűha! Akkor jó dolga lehetett!

— Teljesen bogahas volt. Ahelyett, hogy bankba tet­te volna a pénzét, minden gahasát öheg éhmékhe köl­tötte.

— Ez azt jelenti — szakította félbe Krigli bácsi —, hogy abban a pénzesládában . . .

— Igen! — kiáltotta felháborodottan Povalsky. — Ki- dehült, hogy abban a pénzesládában göhög, hómai, fö­níciai és isten tudja, miféle pénzek voltak! A szakéhtl el volt hagadtatva. Azt mondta, ez egyike a legéhtéke- sebb gyűjteményeknek, melyet valaha is látott.

Poéta Anatol bólintott.

— Én is el voltam ragadtatva. Hozzájárultunk a Nem­zeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének gyarapí­tásához.

— Ez fantasztikus! — kiáltott hirtelen Kubus.

— Óriási! — tapsolt Hipcia.

Az asztal körül üli férfiak feléjük fordították a fejü­ket, csodálkozva néztek rájuk, mintha csak ebben a pil­

229

lanatban vennék észre a jelenlétüket. Anatol szívélye­sen mosolygott.

— Ó, ti jómadarak! Ti is hozzájárultatok a lengyel kultúra kincseinek gyarapításához! A múzeumnak külön köszönetet kellene mondani, sít érdemérmet adomá­nyoznia nektek. . .

Kubus lebiggyesztette a száját. Olyan komoly képet vágott, mintha épp e pillanatban fogadná a hivatalos gratulációt.

— Mi nem fogadunk el kitüntetést — felelte határo­zottan. — Mi önkéntes detektívek vagyunk, ez a köte­lességünk.

— Brávó! — nevette el magát Krigli bácsi.

— Bhávó, bhávó! — tapsolt Povalsky. — Ti még azt sem tudjátok, hogy lelepleztetek egy másik ügyet is.

— A göngyölegek meg az üres pianínó! — kiáltotta izgatottan Kubus.

— Igen — bólintott Anatol. — Kiderült, hogy azok a göngyölegek — bírkötegek!

— Bírök … — rebegték az ifjú detektívek. Arcukon csalódás tükrözídött.

Poéta Anatol hangosan elnevette magát.

— Mi az, nem tetszik nektek, hogy csak egyszerő bí- rök vannak a tekercsekben? Jobban örülnétek, ha azok titokzatos kincseket rejtenek? Megértelek benneteket. Valaha én is kincsekríl álmodoztam. De tudjátok meg: ez az egyik legnagyobb bírpanama, amit most a ti se­gítségetekkel sikerült leleplezni! Milliós ügy! A rend- írség nektek köszönheti, hogy lefülelték az egész ban­dát.

— Amelynek az élén Fredek és Kövér álltak — vá­gott közbe Hipcia.

— Nem. Fredek és Kövér csak eszközök voltak. ik meg társaik végezték a piszkos munkát, ík szállították a göngyölegeket a bírgyárból a „Juharfa” asztalosszö­

230

vetkezetbe, onnan pedig a rejtekhelyre. Az ügy élén na­gyobb halak álltak.

— Milliós ügy — ismételte kétkedve Kubus. — Te, Hipcia! — fordult a kislányhoz — el tudod hinni, hogy ezt mi lepleztük le?

— Lustáról se feledkezz meg! — szólt figyelmezte- tln a kislány. Azután váratlanul kirobbant bellle a ne­vetés. — Hát ez borzasztóan mulatságos! Lusta blrként utazott a ládában!

Most már mindenkibll kitört a hangos, egészséges hahota Krigli bácsi a pocakját fogta, Povalskynak mó­kásan billegett a bajusza, és Anatol is olyan szívbll ne­vetett, hogy a könnye csorgott az arcán.

Elslnek Povalsky tért magához. Felállt, kisimította zakójának összegyőrldött hajtókáját, megpödörte feke­te bajuszkáját, és roppant udvariassággal meghajolt.

— Bocsánatot kéhek, nagyon jól éhzem magam itt eb­ben a táhsaságban, de nekem máh búcsút kell vennem, meht még ma elutazom.

Krigli bácsi hitetlenkedve nézett rá.

— Ma? . .. Miért siet annyira?

— Fontos ügyeim vannak… San Fhanciscóban.

— San Franciscóban? — köhintett a bácsi. — No igen. Sok szerencsét, mert itt bizony elrontotta a dol­got.

Povalsky savanyú képet vágott, de nyomban mosolyt erlltetett az arcára. Szinte vidáman mondta:

— Ez csekélység — aztán megfordult és eltávo­zott.

Szótlanul bámultak utána.

— Én is rohanok haza — szólt Anatol. — Kell egy ki­csit olvasnom — Azután váratlanul felemelte a karját, s egy félkört írt le vele a leveglben, mintha a fehér fel­legeket meg az égen cikázó fecskéket egybe akarná főz­ni az orgona- és labdarózsabokrok susogó üstökével. So­vány arca fényessé vált, szeme tőzben égett, ajka mo­

231

solyra nyílt: — Igen — sóhajtott fel —, minden eltörpül, semmivé válik a világ legszebb versei mellett!

— Mit akarsz majd csinálni, Anatol? — kérdezte tlle Krigli bácsi.

— Én? — riadt fel Anatol. — Hát majd keresek va­lami rendes munkát. — Kezével búcsút intett. — Min­den jót, detektívek. Ha kedvetek lesz, gyertek el hoz­zám. Majd olvasok nektek valami szépet, olyan szépet, hogy megfeledkeztek a világról. — Ezt mondva, elin­dult hosszú gólyalábain.

ÚJRA A SZELLÍZÍABLAK

Hipcia és Kubus hazafelé baktattak. Némán, szótlanul lépegetett a színes kalandoktól, kábító sikerektll elfá­radt két hls.

Amikor befordultak abba az utcába, ahol Bauman né­ni háza állott, Hipcia tőnldve megszólalt:

— Kíváncsi vagyok, mi lett az öreg fekete esernyő­vel?

— Lehet, hogy Fehér Kalap elvitte magával San Franciscóba — válaszolta Kubus.

— Emlékül?

— Meglehet, bár számára ez nem valami kellemes emlék.

— Gondolod, hogy kidobta? — töprengett a kislány.

— Nem — tiltakozott Kubus. — Kidobni egy ilyen rejtélyes, elvarázsolt esernylt?

Hipcia egyszer csak halkan, de vidáman felsikoltott:

— Nézd, mi lóg ott a kerítésen! — mutatott a kerítés­ről lelógó hosszú fekete tárgyra.

— Szavamra mondom, ez egy esernyl! — kiáltotta Kubus.

232

Futva közeledtek az esernyőhöz. Kubus reszketi kéz­zel emelte le a drótkerítésről a jól ismert tárgyat.

— Ez az, az ezüstfogantyús, monogramos esernyő, az angol cég gyártmánya!

— És itt van a két egérrágta lyuk! — tette hozzá Hipcia.

Kubus ünnepélyes lassúsággal kinyitotta az esernyőt. Zizegett az öreg selyem, csikorogtak a megrozsdásodott drótok, és könnyed por kavargott a napfénytől átita­tott levegőben. Az esernyő fekete gombaernyője egy da­rabig a fejük felett lebegett. Leírhatatlan izgalom fogta el őket. Íme, itt a titokzatos esernyő, amely annyi gon­dot, örömet, annyi lelkesedést és csalódást szerzett ne­kik. Most ismét a kezükben van.

— Mit csinálunk vele? — kérdezte suttogva Kubus.

— Rejtsük el az esőcsatornában, aztán majd eljövünk meglátogatni. . .

— Nem. Hiszen mi elutazunk. Esetleg hazaviszem, és megmutatom anyunak — javasolta Kubus.

— Nem, mert megint történik vele valami. — Hipcia tapsolni kezdett: — Tudom már, mi legyen vele! Vissza­visszük Bauman néninek! Annyira szereti ezt az eser­nyőt.

— Nagyszerű! — lelkendezett Kubus. — Hiszen amúgy is megígértem neki, hogy megtalálom az igazi ernyőt, és visszaviszem!

Az öreg házra még árny borult. A kertben rigó éne­kelt. A kis tornyocska körül fecskék cikáztak. A gyere­kek sietve lépkedtek a kavicsos ösvényen, a kavics hangosan csikorgott a talpuk alatt. Amikor kijutottak a sűrű bokrok közül, a verandán megpillantották Bau­man nénit. Öntözőkannájával a virágokat locsolta. Szo­kásos fekete kosztümje volt rajta a fehér blúzzal, és szo­kása szerint sűrűn igazgatta orrán a szemüvegét. Ami­kor meglátta a gyerekeket, a csodálkozástól mozdulat­lanná dermedt.

233

• Mi az, Hipcia, te még nem utaztál el? — kérdezte. A kislány összerezzent.
• Jó napot kívánok! Elhoztuk a néninek az igazi fe­kete esernylt.

Bauman néni összecsapta a két kezét.

— Istenkém! Már azt hittem, sose látom viszont! Bi­zony nagyon szomorú volt nélküle az életem T alán el sem hiszitek, de néha annyira bánkódtam, mintha egy nagyon közeli hozzátartozómat veszítettem volna el.

— Remegi kézzel vette át az esernylt, s gondosan szemügyre vette.

• Igen. Ez az. Az én öreg barátom. Köszönöm, gye­rekek. Nagyon szép tlletek, hogy nem feledkeztetek meg rólam . . . Gyertek be egy pillanatra, megkínállak benneteket egy kis süteménnyel. ..

A szobában félhomály volt. Kávéillat lebegett a leve- glben meg cigarettafüst, s mindez keveredett a hervadt virágok szagával. A kerek asztalkán egy angol nyelvtan­könyv feküdt, mellette kis tálcán teasütemények.

— Drága gyerekek — szólalt meg Bauman néni —, nem kóstolnátok meg ezt a teasüteményt?

— Ó, köszönjük szépen, örömmel — felelték, noha egyiküknek sem volt kedve hozzá.

Ekkor egy hirtelen támadt erlsebb léghuzam nagy dö­rejjel becsapta a szelllzlablakot. Bauman néni szemre­hányóan nézett, mintha haragudna a szélre, amiért ilyen veszldséget okozott neki. De hamarosan felderült az arca. Felemelte az öreg esernylt, akár egy kardot, lábujjhegyre állt, és az esernyl végével kinyitotta a szelllzlablakot.