Skip to content

Bahdaj Adam-A fekete sombrero (PDF átirat) Delfin könyv

  • by

Találatok: 0

266

A FEKETE SOMBRERO

ADAM BAHDAJ

A FEKETE SOMBRERO

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti

RÓNASZEGI MIKLÓS

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

ADAM BAHDAJ


A FEKETE


SOMBRERO

REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

ADAM BAHDAJ: CZARNE SOMBRERO

WYDAWNICTWO „SLASK”, 1973

Fordította

FEJÉR IRÉN

CAKÓ FERENC

rajzaival

MÁSODIK KIADÁS

© Fejér Irén, 1975

Hungárian translation

A SERIFF HELYETTESE


1.

Ezt az embert senki sem ismerte Coloradóban. Amikor feltőnt Florence flutcáján, a nlk az ablakhoz rohantak. Csodálták ele­ganciáját és könnyed testtartását. A férfiak kiálltak a düledezl házak árnyékos tornácára, és titkolt irigységgel nézegették a lovát. A hátasló ereiben nemes vér folyik, efelll egy percig sem volt kétségük. Szép növéső, fehér sörényő tarka ló volt, köny- nyed, táncos léptő. Ilyen lóért itt valóságos vagyont fizettek, vagy egyszerően eltették láb alól a gazdáját.

A jövevény úgy tett, mint aki nem látja a szembe húzott ka­lapok alól lövelll irigy pillantásokat. Olyan fesztelenül lova­golt, mintha nem is házak, emberek és irigy tekintetek között vonulna. Mellette, szíjon vezetve, felmálházott kis indián póni ballagott. Bár könnyedén, elegánsan ült a nyeregben, mindenki látta, hogy a lovas és a lovak is ugyancsak fáradtak.

De a legkülönösebb az volt az egészben, hogy a lovasnál nem láttak fegyvert. Hiába keresték a pisztolytokot a nyereg mellett vagy a derékszíjába tőzött coltot. A nyeregkápán mind­össze egy mexikói blrlasszó lógott, amit a vaquerók* riátának neveznek. A merev arcokon szánakozó mosoly jelent meg. Vakmerl fickó lehet, aki puska és colt nélkül teszi be a lábát ebbe a városba. Bizonyára megvette már a koporsóját. „Ember, fordulj vissza, mert nem sok jó vár rád ebben az isten háta mö­götti gyilkos kisvárosban!” Mintha ezt mondták volna a komor, kemény tekintetek.

A jövevény fölemelt fejjel lovagolt, tekintetét a horizont

Tehénpásztor (spanyol)

vonalán kékelll hegyekre emelte. Tartásában kihívás volt min­den, mindenki felé. Az ezüsttel gazdagon kivert fekete sombre- rót hátracsapta, mintha magas és fényll homlokát akarná muto­gatni. Azt hitték, hogy így lovagol végig a flutcán, majd eltőnik a kanyarban, ahol a sekély kanyon kezdldik, de a férfi váratla­nul megállt Donald Smith szatócsboltja elltt. Könnyedén leug­rott a nyeregbll, a lovat egy buja lombú fa árnyékába vezette, a törzshöz kötötte, a kis póni lovat pedig a tornáchoz vitte. Aztán rugalmas léptekkel felfutott a szatócsbolt lépcsljén.

A csengl hangja fölébresztette a pult mögött, a sarokban szundikáló boltost. Donald Smith megtörölte zsebkendljével izzadt kopasz fejét, horgas orrára szemüveget tett, és rémülten meredt a jövevényre. Egy szót se szólt, csak a pult alatt heverl pisztolyáért nyúlt. A jövevény észrevette a gyors mozdulatot. Elnézlen mosolygott.

  • Porfavor – vetette oda spanyolul, majd kifogástalan an­golsággal hozzáfűzte: – Ne féljen, uram. Mindössze a tanácsát szeretném kérni, ha lenne olyan kedves…

Smith kimeresztette fakókék szemét. Nem volt hozzászokva az ilyen választékos modorhoz. Florence-ban és a környéken az emberek kemény, érdes, durva hangon beszéltek. Honnét csöp­pent ide váratlanul ez a gentleman? A boltos az elsl pillanattól kezdve gyanúsnak érezte. Biztonságból közelebb húzta az öreg coltot.

  • Mit akarsz? – kérdezte szárazon.

Az ismeretlen száján még mindig a büszke, elnézl mosoly vibrált.

  • Nyugodtan tegye el a fegyvert – mondta lassan, és köte­kedve hozzátette: – Még csak lasszó sincs nálam.
  • Sose lehet tudni – dünnyögte hitetlenül Donald Smith. – Itt minden megeshetik. – Hirtelen lekapta a szemüvegét, és a pulton áthajolva alaposan szemügyre vette az idegent. – Soha nem láttalak itt. Honnét jössz?

*

Kérem szépen

  • Messziríl.
  • Mexikói vagy?
  • Nem.
  • A ruhád szerint ítélve az vagy.

Az ismeretlen megfogta vagy inkább csak megérintette ujja hegyével a sombrerót.

  • A kalapról gondolja?
  • Nemcsak arról. Spanyolul szóltál.
  • De most angolul beszélek.

Donald Smith megvonta a vállát.

  • Nekem ugyan mindegy. Mit akarsz?
  • Éppen errll van szó – mosolygott az ismeretlen, és szar­vasbír zekéjébe nyúlt. Lassú mozdulattal kihúzott egy bírbe csomagolt tárgyat. A kis batyut a bádogpultra fektette, és óvato­san kibontotta. Régi vadászkés volt, nemes formájú és mővészi- en díszített. Mesterien faragott bölényszarvból volt a markolata, a pengéje ezüstintarziás, tompa fényő acélból készült. Az isme­retlen levette kesztyőjét, ujjait finoman végighúzta a késen, mintha ily módon is hangsúlyozni akarná a tárgy szépségét és értékét. Halkan így szólt:
  • Ért a késekhez?

A boltos gyanakodva pislogott.

  • El akarod adni?
  • Nem. Csak azt szeretném tudni, hol készítenek ilyen ké­seket.
  • Ma már sehol sem.
  • És azt tudja, hogy hol készítették?

Donald Smith fölvette a szemüvegét. A kést a szeméhez emelte. Hosszan nézegette, s közben elismeríen csettintgetett a nyelvével.

  • Szép munka. Ma már nemigen akad ilyen kés a környé­ken.
  • És hol lehet szerezni?

A boltos rekedt hangon fölnevetett.

  • Egyszer egy trappemél* láttam ilyen kést. De az régen volt. Kisfiú voltam még, és nagyon szerettem volna ilyet.
  • De azt talán tudja, hogy hol készítették?

Donald Smith a pultra tette a kést.

  • Ez mexikói kés – mondta. – És azt hiszem, te jobban tu­dod, hogy hol készítik ezeket.
  • Ha tudnám, nem kérdezném öntől.

A boltos gyanakodva, oldalvást pislogott az ismeretlenre.

  • És miért olyan fontos ez neked?
  • Csak szeretném tudni.
  • A legkiválóbb mexikói kézmővesek készítettek ilyen ké­seket Santa Fében vagy Albuquerqueben, vagy tán még El Pasóban. Sehol másutt nem akadtak ilyen mesterek.
  • Vagyis – szólt megkönnyebbülten az ismeretlen – Új- Mexikóban vagy Texasban?
  • Inkább Új-Mexikóban.

Az ismeretlen a sombreróhoz emelte kezét, és nyíltan a bol­tosra mosolygott.

  • Köszönöm. Én is így gondoltam. Csak biztos akartam lenni benne.

A boltos nyőtt arcán kelletlen grimasz jelent meg.

  • Ezért raboltad el ennyi idlmet?
  • Bocsánat – mondta az ismeretlen tőnldve -, de volna még egy ajánlatom.
  • El akarod adni?
  • Mondtam már, hogy nem akarom eladni, csak… – mondta tőnldve, majd rögvest így folytatta: – Gondolom, szereti a jó üzleteket.

A boltos szemében érdeklldés csillant.

  • Mondd, mit akarsz?

Az ismeretlen egy ezüstöt dobott a pultra.

  • Tíz dollár. Elllegnek.
  • De mit kell csinálnom?

Észak-amerikai prémvadász

  • Semmit.
  • Semmiért nem fogadok el pénzt.

Az ismeretlen tenyerével befedte az ezüst pénzdarabot.

  • Hallgasson meg! Itt hagyom ezt a kést önnél. Tegye egy szembetőnl helyre, mondjuk ide, a pultra. Ha valaki meg akarja venni a kést, mondja neki, hogy csak a tulajdonostól veheti meg.

A boltos szeme elkerekült.

  • Ember, ilyen üzletet még soha nem csináltam.
  • Nem baj – szakította félbe szelíden az ismeretlen. – Ma­gáé a tíz dollár, s ráadásul a kés ára is. Akar keresni?
  • Miért ne?
  • Akkor tegye azt, amit mondok. Ha valaki meg akarja ven­ni a kést, rögtön értesítsen engem.
  • Rendben, de hol laksz?
  • Egyellre sehol. De remélem, hogy találok majd tetlt a fe­jem fölé.

Donald Smith megtörölte izzadt kopasz fejét. Vizenyls szemében csodálkozás tükrözldött.

  • Kár érted, legény – mondta gondterhelten. – Becsületes embernek látszol, és ez nem ilyeneknek való hely. Azt tanácso­lom neked, fogd a késedet, és menj vissza oda, ahonnét jöttél.
  • Por favor – vetette oda elegánsan az ismeretlen. – Köszö­nöm a tanácsot, de ha megengedi, magam döntöm el, hogy mit csinálok.

A boltos szánakozva ingatta a fejét.

11

  • Tudod, hogy hova kerültél?
  • Nem, de remélem, hogy hamarosan megtudom.
  • Menekülj, mielltt megszagolnák, hogy pénzed van. Mit keresel itt, ember?
  • Tetszik nekem a környék – vetette oda gúnyosan.

A boltos pillátlan szemével pislogott.

  • Különös szerzet vagy. Látom, meguntad az életedet. Csi­nálj, amit akarsz, de én figyelmeztettelek.
  • Gracias*! – Az ismeretlen udvariasan meghajolt. – A fe­jemért magam felelek. – Az ezüst pénzdarabot Smith markába nyomta. – Tehát… áll az alku. Holnap megmondom önnek, hol lakom, de azt hiszem, e nélkül is tudni fogja. – Kezét a fekete sombreróhoz emelte, és olyan peckesen ment ki a boltból, mint­ha egy elegáns szalonból távozott volna.

Donald Smith a pult mögött állt. Sokáig törölgette tenyeré­vel tar fejét. Végül is eltette az ezüstpénzt, leült a székre, és fel­sóhajtott:

  • Rossz vége lesz ennek.


2.

Az ismeretlen a tornácról a napsütötte utcára lépett. A fa alatt, a tarka ló körül férfiak álldogálták. A ló gazdájának láttára moz­dulatlanná merevedtek. Komoran nézték szemre húzott kalapjuk alól, mintha a köztük tátongó szakadékot akarnák hangsúlyozni. A fiatalember mélyebbre húzta a sombrerót. Úgy tett, mintha észre se vette volna a csoportosulást. Csupán egy futó pillantást vetett a lóra, majd az indián pónihoz lépett. Elkötötte a tornác korlátjától, s közben nem nézett senkire.

Ekkor a tömegbll kivált Jonathan Kerr, aki fékezhetetlen természetérll és botrányairól volt ismeretes a környéken. Lógó karral ment, nehézkesen himbálózott görbe lábán. Fejét hánya- vetin fölcsapta, sötétszürke szemét kötekedve a fiatalember görnyedt hátába fúrta, száját határozottan összeszorította. Ami­kor már csak néhány lépésnyire volt a jövevénytll, felkiáltott:

  • Hé, te! Meg akarom venni a lovadat!

Az ismeretlen még nem kötötte el póniját. Anélkül, hogy felnézett volna, nyugodtan válaszolt:

  • Por favor. Nekem szólt az úr?

Jonathan Kerr baljóslatúan felröhögött.

  • Mit gondolsz, tán a lovadhoz szóltam?

Köszönöm (spanyol)

  • Ha hozzá szólt, akkor hiába, mert úgyse érti meg önt.

Az emberek fölnevettek, és félve néztek Jonathanra. Tudták, hogy vele nem lehet packázni.

  • Tetszik a lovad. Meg akarom venni, érted? – kiáltotta Jonathan Kerr, és kezét kissé fölemelte, mintha az övébe tőzött pisztolyokért nyúlna.

Az ismeretlen fölegyenesedett. Szeme olyan naivan mo­solygott Kerr-re, mintha megértést várt volna tlle.

  • Melyik lovat?
  • Ne gúnyolódj – vetette oda Kerr összeszorított fogain ke­resztül. – Ezt az indián pónit megtarthatod magadnak.
  • Nincs szándékomban eladni sem az egyiket, sem a mási­kat.

Jonathan Kerr szemében dühös fény csillant meg.

  • Ezt a tarka paripát akarom megvenni.
  • Por favor – szólt lassan az ismeretlen. – Miért nem kérde­zi meg ellbb, hogy el akarom-e adni?

Kerr egy fél lépéssel közelebb lépett, s keze már a coltok agyát érintette.

  • Bizonyára nem ismered az itteni szokásokat.
  • Nem ismerem, de azt tudom, hogy sehol sem lehet meg­venni egy lovat a tulajdonos beleegyezése nélkül.
  • Tévedsz.
  • Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek.
  • És nem ismersz engem.
  • Még nem volt szerencsém.
  • Hát akkor ismerj meg! Jonathan Kerr vagyok, és állítólag nem célzok rosszul.
  • Nagyon örvendek.
  • Eladod vagy nem?
  • Nem.

Az ismeretlen halk, de határozott hangja szinte visszhang­zott a csendben. Az emberek meghátráltak, mintha megrettentek volna a visszautasítástól. Jonathan Kerr kezére meredtek, amely a pisztolyok agyán pihent. Szemükben félelemmel teli várako­

zás csillogott. Tudták, hogy mindjárt valami borzalmas dolog történik. A fekete sombrerós ismeretlen elsápadt, de arcáról nem tőnt el a szánakozó és megveti mosoly.

  • Nincs nála fegyver! – kiáltott föl Sam Collins kovács, és Kerrhez lépett.

De az a vállán keresztül odavetette:

  • Ne üsd bele az orrod, Sam! Semmi közöd hozzá!
  • Hagyd békén, Jonny – szólt Collins békítien. – Hiszen van lovad.
  • Semmi közöd hozzá – ismételte meg Jonathan Kerr. – Nem kértem tiled tanácsot. – És hirtelen leeresztette a kezét. – Másképp intézzük el – fordult az ismeretlenhez. Hanyag moz­dulattal nyőtt zubbonyának zsebébe nyúlt, és kivett belile egy sovány pénzeserszényt. Az ismeretlen lábához dobta. – Nesze, majd késibb megszámolod. Ez is sok egy olyannak, mint te.

De a tarka ló tulajdonosa vállat vont.

  • Hombre*. Nem adom ezt a lovat egy véka aranyért sem.
  • Fogd a pénzt, és szaladj!

Az ismeretlen hangosan fölnevetett, és nevetése úgy hang­zott, mint egy kihívás. Majd cipije orrával Kerr felé rúgta a föl­dön heveri bugyellárist.

Ekkor az emberekben meghőlt a vér. Jonathan Kerr egyet­len mozdulattal kirántotta a coltját, és lőtt… De Collins kovács villámgyors mozdulattal felütötte a kezét, az ismeretlen pedig Kerr-re vetette magát. A szeme közé irányzott csapással leütötte a lábáról. Kerr hanyatt vágódott, hogy a kiégett föld felnyögött alatta. Az ismeretlen egy pillanatig várakozva állt mellette, de az ellenfél nem mutatott harci kedvet. Ügy feküdt, mint a hurri­kán által ledöntött fa. Karját szétvetette, lábát maga alá húzta, és kábultan jajgatott.

Az ismeretlen fölé hajolt. Fölemelte a földril a pisztolyt, megnézte a tölténytárat, mintha a maradék lövedéket akarná számba venni, majd kivette a tokból a másik coltot is, és mind a

Ember {spanyol)

kettlt bl szarvasbír kabátjának zsebébe dugta. Amikor tekinte­te a megnémult emberekre esett, elmosolyodott.

  • Porfavor… nagyon sajnálom, hogy így történt, de önök is látták, hogy nem én kezdtem. – Majd kezét Sam Collins hatal­mas vállára fektette.
  • Köszönöm neked, barátom. Az az érzésem, hogy meg­mentetted az életemet. Tán egyszer meghálálhatom. Most pedig mondjátok meg nekem jó szívvel, hol lakik a bíró, mert pontot kell tennem az ügy végére.


3.

– Azért jöttem, hogy vádat emeljek Jonathan Kerr ellen, gyil­kossági kísérlet miatt – mondta a veranda küszöbén álló isme­retlen.

Gregory Douglas bíró hirtelen mozdulattal a kisasztalra tette poharát. Alkoholtól zavaros szemmel nézett a jövevényre, mintha kísértetet látott volna. Florence lakói között nem akadt ember, aki meg merte volna zavarni ebéd utáni sziesztáját, aki bekopogott volna hozzá, amíg ki nem itta a szertartásos három pohár whiskyt. Hangja idegesen vibrált.

  • Ki vagy, és az ördögbe is, ki hívott ide?

Az ismeretlen levette a fekete sombrerót.

  • Ron Hogannak hívnak.
  • Nem ismerek semmiféle Ron Hogant.
  • Nem is ismerhet, mivel nem idevalósi vagyok.
  • Akkor pedig menj a pokolba, ahonnét jöttél, és ne szédíts engem!

Az ismeretlen az ajkába harapott. Az üres pohárra és a kis­asztalon álló üvegre nézett.

  • Por favor – mondta gúnyosan -, bocsánat a zavarásért.
  • Igenis zavarsz! – mondta szinte kiáltva a bíró. Sápadt, puffadt arca ibolyaszínő lett, szemét befutotta a vér.

A fiatalember meghajolt, de nem ment el.

  • Jonathan Kerr rám lltt.
  • Na és aztán? – csodálkozott a bíró. – Látom, hogy hajad szála sem görbült.
  • Jobb szeretné talán, ha a hullaházba vinnének éppen?
  • Jobb szeretném, ha eltőnnél innen, akár a pokolba is. De mondd csak, miféle szerzet vagy?
  • Már bemutatkoztam. Ron Hogannak hívnak.
  • Ez semmit se mond nekem.
  • Bostonban születtem…
  • Aha. Bostonban. – A bíró arcán valami érdeklidésféle csillant meg. – Képzeld, én is bostoni vagyok, de most, mint látod, ebben a büdös fészekben rohadok, és átkozom a percet, amelyben ide jöttem. Ülj le! – Heves mozdulattal a fotelra mu­tatott. – Beszélj, mit akarsz.

Ron Hogan, miközben elmesélte a Jonathan Kerr-rel lezaj­lott incidenst, szemügyre vette a bírót. Nézte alkoholtól puffadt arcát, száraz, állandóan mozgó kezét, kopott kabátját, piszkos ingét és a lezüllött emberekre jellemzi tompa tekintetét. Tisztá­ban volt azzal, hogy a levegibe beszél, ugyanis a bíró lehunyta pergamensárga szemhéját, és elaludt. Csak akkor ébredt föl, amikor Hogan a kovácsot említette.

  • Sam Collins volt az. Mindig mondom, hogy az az egyet­len rendes ember ebben a büdös fészekben. Az lett volna a leg­okosabb, ha megköszönöd neki a gyors közbelépést, és a leheti leggyorsabban elhagyod a várost.
  • És az igazságszolgáltatás? – horkant fel Ron.

A bíró tágra nyitott szemmel meredt rá. Nem válaszolt. Az üvegért nyúlt, és színig töltötte a poharát. Majd megkérdezte:

  • Iszol velem?

Ron Hogan minden szót hangsúlyozva megismételte:

  • Douglas úr, és az igazságszolgáltatás?

A bíró vállat vont.

  • Ha nem iszol, az a te dolgod. Az igazságszolgáltatás pe­dig. – Nem folytatta, húzott egyet a pohárból, és a keze fejé­vel megtörölte cserepes száját – Elvégre te már igazságot szol­gáltattál. Mit akarsz még?
  • Azt akarom, hogy Jonathan Kerr a törvény elltt feleljen a gyilkossági kísérletért.

A bíró még egyet húzott a pohárból. Köhögni kezdett. Soká­ig gyötörte a száraz, részeges köhögés. Amikor végre megnyu­godott, így szólt:

  • Ha Jonathan Kerrt bíróság elé állítom, akkor a város min­den lakóját hővösre tehetném. Ember, úgy beszélsz, mintha a holdról pottyantál volna ide. Mi a csudát keresel itt egyáltalán?

Ron Hogan felállt.

  • Az igazságot keresem, ezért jöttem önhöz.

A bíró széttárta a karját.

  • Jobban tennéd, ha imádkoznál. Itt minden az Isten kezé­ben van.
  • Imádkozni fogok önért – válaszolta gúnyosan Ron Hogan. – De ami a földi dolgokat illeti, azok a mi kezünkben vannak. Igyekszem ezt önnek bebizonyítani. – Így szólva meghajolt, elegánsan és gyorsan lefutott a verandáról.

A bíró fölhajtotta az erls italt.

  • Mit keres itt ez az ember? – dünnyögte magában.


4.

A forró nap után hővös este köszöntött be. A távoli hegyek még a lemenl nap fényében izzottak, mintha forró rézbll öntötték volna Iket, de a közeli hegyeket már beborította az ametiszt árnyék. A kanyon fölött, amely mint fekete varrat húzódott a komor sziklák között, egy pusztai sólyom keringett. Széles hur­kokkal rótta teli a mély eget… Hirtelen bevonta szárnyait, és a magasból a sziklák között meglesett zsákmányra vetette magát. A tetlk fölött a fecskék vidám csicsergéssel szelték át a kihu­nyó kékséget. Néma és álmos csend uralkodott a környéken.

A kisváros fi- és egyben egyetlen utcája hirtelen megélén­kült. A kanyon árnyékos torkából kibontakozott a Fort Rockyból érkezi postakocsi. A hat tajtékos ló porfelhibe bur­kolózva vágtatott be az épületek közé, s a kocsis hangos kiáltá­

sokkal fejezte ki megvetését a Colorado hegyei között megbúvó nyomorúságos kis városka iránt.

Ron Hogan egy pillanatig a postakocsiból kiszálló utasokat nézte, mintha ismerlst keresne közöttük. De aztán lemondóan legyintett, és lassú léptekkel Donald Smith szatócsboltja felé indult. Magányosnak érezte magát. Az emberek úgy tettek, mintha észre se vennék. Teljes közönyt olvasott ki a szemükbll. Délután még attrakciónak számított, kíváncsian nézegették, kü­lönösen a Jonathan Kerr-rel való jelenet után. Most, hogy meg­érkezett a postakocsi, csupán egy hívatlan jövevény volt.

Megállt a bolt tornáca elltt. Zsebébll ellhúzott egy szabá­lyos és jól olvasható betőkkel teleírt kis papírlapot Fölakasztotta a deszkából kiálló szögre. Szomorú mosollyal olvasta el még egyszer:

Munkát keresek,

bármiféle munkát elvállalok.

Jelentkezés az

Arany Csillaghoz címzett fogadóban.

Ron Hogan

Hirtelen úgy érezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult. Egy kövér férfit pillantott meg; arca széles volt és lapos, apró, közel üll szeme sebesen járt ide-oda.

  • Miket firkálsz itt? – kérdezte mély hangon.

Hogan észrevette a csillagot a férfi mellén. Született elegan­ciájával a sombreróhoz emelte kezét.

  • Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kedves seriff.

A seriff bólintott, majd egyetlen mozdulattal letépte a cédu­lát a szögrll. Valamit dünnyögött, elolvasta a hirdetést, és ami­kor végzett az olvasással, tekintetét Hoganra emelte, és figyel­mesen szemügyre vette.

  • Te intézted el ma Jonathan Kerrt?
  • Önvédelembll tettem – válaszolt nyugodtan Ron Hogan.
  • És elmentél a bíróhoz?
  • Panaszt akartam tenni.
  • Akkor hozzám kellett volna jönnöd – mondta keményen.

– A bíró nem foglalkozik ilyen apróságokkal… Meg egyálta­lán… Mit keresel itt?

  • Munkát.

A seriff gúnyosan mosolygott.

  • Nem úgy nézel ki, mint akinek munkára volna szüksége. És különben is, itt nem találsz munkát.

Ron Hogan a papírért nyúlt.

  • Ha megengedi, mégis szeretném megpróbálni. Legyen szíves, adja vissza a hirdetésemet.

A seriff összegyőrte a papírt.

  • Nem. Ha munkát keresel, akkor jelentkezz az egyik rancherónál. A ranchokra sok cowboy kell. Itt nincs keresniva­lód.
  • Mégis szeretném megpróbálni.
  • Akkor menj máshova. Denverbe, Pueblóba vagy akár a vi­lág végére – mondta a seriff, és összevonta bozontos szemöldö­két. – Meggyőlt a bajod Jonathannal, és itt, ezt nem árt, ha tu­dod, az emberek nehezen felejtenek.

Ron békülékenyen mosolygott.

  • Remélem, hogy ön megvéd.

A seriff bólintott.

  • Mielltt bármit tehetnék, a golyó már átlyukasztja elegáns sombreródat. Mint atyád tanácsolom, menekülj innét, mert nem kezeskedem a fejedért.
  • Por favor – hajolt meg Hogan. – Az én fejemért ne aggód­jon. Majd én vigyázok rá.

A seriff vállat vont.

  • Ahogy akarod. Nem zsuppoltathatlak ki innét, de kezes­kedem, nem lesz itt maradásod. – Hirtelen hátralépett, mintha tekintetével át akarná fogni a fiatalember alakját. – Igaz, hogy nincs fegyvered?
  • Csak egy riátám van – válaszolta Ron mosolyogva.
  • A lasszó túl rövid ezekhez az emberekhez.
  • És helyén van a fejem. A gondolat néha gyorsabban utol­éri az embert, mint a golyó.

A seriff türelmetlenül csettintett.

  • Látom, a nyelvedet jól felvágták. Mondd meg nekem: ki vagy te voltaképpen?
  • Ron Hogannak hívnak.
  • Azt már tudom, de mit csinálsz?
  • Csavargok a nagyvilágban, és gyönyörködöm a szép tá­jakban.
  • Ez nem foglalkozás. Ezért senki se fizet neked. Mihez ér­tesz?

Ron Hogan talányosan mosolygott.

  • Mindenhez.
  • Tanult embernek látszol.
  • Eltalálta.
  • Akkor pedig mi az ördögöt keresel itt? Nekünk nincs szükségünk ilyen emberekre.
  • Ki tudja? Hátha hasznomat veszik.
  • Itt llni kell tudni.
  • Ehhez az egyhez sajnos nem értek.

A seriff Hogan lábához dobta az összegyőrt papírdarabkát.

  • Jobb szeretném, ha holnap már nem látnálak. – Kihívóan Ron szemébe nézett, sarkon fordult és elment.

Ron Hogan utánakiáltott:

  • Sajnos nem tehetem meg önnek ezt a szívességet! – Leha­jolt a papírért, és akkor észrevette, hogy a seriff hirtelen meg­torpant. Egy pillanatig elgondolkozva állt, mintha tőnldne, majd megfordult és odakiáltotta:
  • Hogan, találtam neked munkát! Ron megindult felé. ,
  • Parancsoljon.

A seriff arcán ravasz mosoly suhant át.

  • Azt mondod, hogy mindenhez értesz?
  • Igen, mindenhez.
  • Akkor te leszel a helyettesem. Rendben?

Ron Hogannak a szeme se rebbent. Elegáns mozdulattal le­

emelte a sombreróját.

  • Rendkívül hálás vagyok önnek:
  • Akkor jelentkezz holnap reggel! Megbeszéljük a feltétele­ket.
  • Gracias – suttogta Hogan spanyolul, és megkönnyebbül­ten a földre dobta a győrött papírt.


5.

Evansék ranchója az Arkansas egyik kanyarjában feküdt. Szerény, de szép és jól felszerelt gazdaság volt. A hatalmas vö- rösfenyltörzsekbll ácsolt ház erldítményként állt egy magas szikla alatt. A ház mögött árnyékos cédrusok nlttek. Ágaik a ház tetejét súrolták. Följebb, a sziklán néhány törpepinea ka­paszkodott, mint örökzöld felhl. A völgyben folyó hömpöly- gött. Félkörben ölelte körül a termékeny legellket. A folyó medrében kövek fehérlettek, a víz tükre derős idlben kék volt, és visszatükrözte a felhlket.

Ugyanazon az estén, amikor Ron Hogan a seriff helyettese lett, a Síró Squaw* * Hegyén három lovas jelent meg. Hirtelen bukkantak ell a ház nagyságú sziklák mögül, lassan leporosz- káltak a szelíd lejtéső hegyoldalon, aztán eltőntek a sziklák mö­gött. Majd a zsályától vörösll hegy-. oldalon tőntek föl. Megáll­tak, nézték Evansék házát.

Elslként a fiatal Ben vette észre lket, Steve Evansnek a rancho tulajdonosának fia. Új vályút faragott éppen az itató mellett, amikor felfigyelt a hegyoldalon gördüll kövek zajára. Fölnézett, és megpillantotta a Síró Squaw Hegyén a három lo­vast. Abbahagyta a munkát, és figyelmesen leste minden moz­dulatukat. Tudta, hogy azoktól, akik a Sierra felll érkeznek, nem sok jót várhat az ember.

Amikor a lovasok megálltak a hegyoldalban. Ben ledobta a szekercét, és a házhoz szaladt. Apját a ház és a korral** között

indián asszony (spanyol)

* Karám (spanyol)

növi szilfa alatt találta. Az öreg Evans a szakadt lószerszámot javítgatta.

  • Apám! – kiáltotta messziril Ben. – Lovasok érkeztek a Sierra felil.

Steve Evans szikár, csontos arca megmerevedett. Szeme el­homályosodott. Fölállt, és a Síró Squaw Hegye felé nézett. A lovasok ugyanazon a helyen álltak a hegyoldalban, a virágzó zsályák között.

  • Megint itt vannak – szólt komoran.
  • Biztos vagy benne, hogy ik azok?
  • Igen. A becsületes emberek az úton érkeznek. A házam mindenki elitt nyitva áll.
  • Mit akarnak tilünk?

Evans vállat vont.

  • Te is tudod, hogy mit akarnak.
  • Kár, hogy nincs itt Mat. Kettesben elkergetnénk iket – mondta Ben dicsekedve.

Apja szigorú tekintettel rótta meg.

  • Te csak ne üsd bele az orrod!
  • Ilyenekkel nem lehet másképpen.
  • Te csak ne üsd bele az orrod – ismételte meg az öreg tő- nidve. – Majd én elintézem iket. – Megfordult, és határozott léptekkel a ház felé indult. A küszöbön feleségével találkozott. Az asszony tágra nyílt szemmel nézett rá.
  • Mi történt? – suttogta, amikor a férfi elment mellette.

Evans csak futó pillantást vetett az asszonyra.

  • Azt hiszem, itt vannak isz Ed emberei.
  • Mit akarsz csinálni?
  • Semmit – mondta Steve Evans. A falhoz ment, leemelte a szögril a puskát. Az asszony a karjába kapaszkodott.
  • Steve, könyörgök, ne tedd ezt!

A férfi határozottan félretolta az asszonyt.

  • Nem fogok elsinek lini.
  • Fogadd el a feltételeiket, Steve!
  • Nem tehetem.
  • Akkor végre ‘nyugtunk lesz.
  • Nem hagyhatom el a ranchót. – Ellenlrizte a tölténytárat. Egy pillanatig göcsörtös kezében méregette a puskát, mintha meg akarná nyugtatni a feleségét. Az asszony rémülten nézte férjét.
  • Add el nekik a ranchót, mert szerencsétlenséget hozol ránk.
  • Inkább meghalok. Itt születtem, itt pusztulok el, vagy itt maradok – mondta kemény, ellentmondást nem tőrl hangon. Az ablakhoz lépett, az ablakfélfa mögé húzódott, s óvatosan kile­sett.

A három lovas lassan ereszkedett le a hegyoldalon.

  • Steve – könyörgött sírós hangon a felesége -, inkább ne legyen földünk, csak éljünk.
  • Nyugodj meg – mondta halkan. – Itt ilyen törvény uralko­dik: vagy én, vagy lk. Más választás nincs.
  • Akkor add el a ranchót Martin Lobbnak!

A férfi keserően mosolygott.

  • Te nem érted ezt. Ezeket is az öreg Martin küldte; Ki akar őzni engem innen. Meg akarja szerezni a földjeimet, az állatai­mat. Lepaktált ezekkel. Törvényes úton nem kaphatja meg, hát el akar kergetni. A föld nem kell nekik. Pénzt akarnak…

Nem folytatta, mert ebben a pillanatban a lovasok eltőntek egy kiszögellés mögött, mintha a föld nyelte volna el lket. Nyugodtan várta, mikor tőnnek ell a korral melletti legelln.

  • Az isten verje meg ezt a Martin Lobbot! – mondta az asz- szony. – Az isten verje meg az egész családjával együtt!
  • Tudja l, hogy mit csinál – szólalt meg Evans, miközben azt a helyet nézte, ahol meg kell jelenniük a lovasoknak. – Az egész környéket meg akarja kaparintani. A lelkét is eladná az ördögnek, ha segítene neki. Ezért küldi ezeket.

Az ajtóban megjelent Ben. Sápadt volt, az ajka remegett, amikor megszólalt.

  • Apám, veled megyek.
  • Nem, Ben. Majd én elintézem.

Ekkor a kiszögellés mögül, a két szikla és a virágzó mexikói pipacsok mellett feltőnt az egyik lovas. Megállította a lovát, a házra nézett, és fölemelte a kezét, mintha hívna valakit. A far­mer az ablakfélfának támasztotta a puskát, és így szólt:

  • Ti ne gyertek ki! Várjatok!

A lovas választ sem várva félkörben a korral felé indult. Lova nyugtalanul táncolt, ide-oda vetette tajtékos farát. Nyiho- gott. A Síró Squaw Hegye fölött feltőnt egy sas. Alakja élesen kirajzolódott a tejfehér felhlkön. A lovas megállította lovát. Most már jól látták a lovat keményen megüli alakját, szemére húzott kalapját, és arcát, amelyet a szeméig fekete kendi takart el.

  • A csirkefogó! – suttogta Steve Evans. – Még az arcát sem akarja mutatni.

A lovas elengedte a gyeplit, és lassan fölemelte a kezét an­nak jeléül, hogy nincs nála fegyver.

  • Beszélni akar veled – mondta az asszony pillanatnyi meg­könnyebbüléssel.
  • Vagy tán csapda? – suttogta a fiatal Ben.

Steve Evans kihúzta magát.

  • Ki kell mennem hozzá. Nem tudom, mit akar tilem. – Lassú, de feszültséggel teli léptekkel ment végig a szobán, az ablaktól az ajtóig. Az ajtóban odaadta a fegyvert Bennek. – Állj az ablak mellé! – parancsolta. – Ne lijél, csak akkor, ha ik kez­dik.
  • Igenis, apám – mondta Ben, és a szeme felcsillant. Az öreg kiment a házból. A háztól a korralig vezeti út végtelenül hosszúnak tetszett neki. Kihúzta magát, fejét fölvetette, és te­kintetét a lovasra függesztve megindult. Lassan ment, fölemelt fivel méltóságteljes léptekkel, de amikor a korralhoz ért, meg­állt, kezét a kerítés napégette oszlopára helyezte, és kemény hangon megkérdezte:
  • Mit akarsz?

A lovas a nyeregkápára tette a kezét. Kissé elirehajolt, a ló nyaka fölé.

  • Ed utoljára kérdezi, hogy elfogadod-e a feltételeit.
  • Mondd meg Ednek, hogy nem adom el a ranchót, sem a földet, sem a marhákat. Mondd meg neki, hogy ez az utolsó szavam… És ne gyertek ide többet!

A lovas hallgatott egy pillanatig. Szemmel láthatólag nem számított visszautasításra. Csodálkozó mozdulattal fölemelte a kezét, és mélyebbre hajolt a ló sörénye fölé.

  • Gondold meg, Steve! – mondta.
  • Már jól meggondoltam.
  • Gondold meg, hogy késlbb ne kelljen megbánnod!
  • Amíg élek, nem adom ezt a földet.

A férfi hirtelen mozdulattal kiegyenesedett.

  • Jól van, Steve, átadom az üzenetet Ednek.


6.

A kihunyó égbolton felragyogtak az elsi csillagok, és a denevé­rek néma hurkokkal fonták körül Florence düledezl házait, amikor Ron Hogan Sam Collins kovácsmőhelye elé érkezett. Nagyon fáradt volt. Elnehezült testtel csúszott le a tarka lóról, és a kovácsmőhely nyitott ajtajához lépett.

  • Van itt valaki? – kiáltotta.

Az alacsony fészerbe vezeti oldalajtóban csakhamar feltőnt a kovács tagbaszakadt alakja.

  • Te vagy az, Hogan? – köszöntötte it vidáman. – Azt gon­doltam, hogy már békén alszol Az Arany Csillaghoz címzett fogadóban.
  • Sajnos – válaszolta Ron – még egy szívességet kérek ti- led. A lovak mellett kell aludnom. Attól tartok, hogy valakinek megtetszik a tarka lovam. Van valami pajtád vagy istállód?

Sam Collins ujjaival beletúrt sőrő hajába. Hitetlenkedve né­zett Ronra.

  • Te. a pajtában? Nem úgy nézel ki.
  • Féltem a lovamat – ismételte meg Hogan fáradt hangon.
  • Rendben van – nyugtatta meg a kovács. – Itt egy fészer,

átutazóban levl cowboyok szoktak éjszakázni benne, de kénye­lemre ne számíts. – Bólintott, és Hogant a kovácsmőhely mögé vezette, ahol a meredek hegyoldalban, egy kiszáradt patak part­ján nagy, régi fészer állt. Hogan szó nélkül lemálházta a póni lovat. A fáradt ló lehorgasztotta a fejét, behunyta a szemét, és érzéketlenül, fásultan álldogált. Csak a tarka ló kutatott főcso­mó után a kövek között.

Sam Collins levette a nyerget a tarka lóról.

  • Hallottam – kezdte -, hogy a seriff helyettese lettél.
  • Igen – válaszolta Hogan. – Nem volt más választásom. Sam vállat rántott.
  • Rosszul tetted.
  • Miért?
  • Egy esztendl leforgása alatt a seriff két helyettesét tették el láb alól.
  • És a seriffnek nem voltak problémái?
  • Problémái ugyan voltak, és vannak is, de más jellegőek – krákogott Sam jelentlségteljesen.
  • Látom, ép és egészséges… És magabiztos.
  • Í ép és egészséges, de a két helyettese már az örök álmot alussza.

Hogan halványan elmosolyodott, de Sam Collins ezt nem vette észre.

  • Ez bizony elgondolkoztató.
  • Igen – sóhajtott a kovács. – Jó lenne, ha te is elgondol­kodnál rajta. Nem akarlak ijesztgetni, de magad is látod, milyen a helyzet nálunk. Tetszel nekem, Ron, és ezért sajnállak. Még meggondolhatod magad.

Ron bevitte a málhát a fészerbe, és gondosan letette a fal mellé.

  • Mégis úgy döntöttem, hogy maradok.
  • Akkor maradj itt nálam.
  • Köszönöm, Sam. Az inkább nekem való munka.
  • Ahogy akarod, de én azt tanácsolom, gondolkozz rajta. – A lovakat bevezette a fészerbe, és a jászolhoz kötötte Iket. Ku­

koricát szórt eléjük. A tarka ló felnyihogott, és enni kezdett, de a póni nem nyúlt a kukoricához. Fásultan álldogált.

Ron Hogan kivette málhájából a pokrócot. Gondosan szétte­rítette a sarokban, a jászol mellett.

  • Királyi fekhely – tréfálkozott.

Sam leült a kukoricásláda szélére. Könyökét a térdére tá­masztotta. Hallgatagon nézte Hogant.

  • Ide figyelj – szólt tőnldve -, nem szeretek más dolgába avatkozni, de mondd meg nekem Iszintén, mit keresel ebben az isten háta mögötti fészekben?

Hogan fölnevetett.

  • Érdekes, mindenki ezt kérdezi tllem.
  • Ezt kérdezik, mert csodálkoznak. Én is furcsának találom. Értelmes embernek nézel ki, és közben botrányt provokálsz. Mondd meg, mit jelent az a kés, amit Donald Smithnél hagytál?
  • Keresem a tulajdonosát – válaszolta lszintén.
  • Sejtem már. De ha keresed a tulajdonosát, akkor bizonyá­ra leszámolni valód van vele.

Hogan nem válaszolt. Ledllt a pokrócra, gondosan körülte­kerte magát, mintegy annak jeléül, hogy nincs kedve tovább beszélgetni. Collins azonban makacsul üldögélt a kukoricáslá­dán.

  • Hát ez jó… – nevetett föl hirtelen. – Hiszen nincs is fegy­vered!
  • Ebben van az erlm – mondta Hogan mintegy saját magá­nak.

Collins felhorkant.

  • Itt az elsl lövés joga uralkodik. Aki gyorsabb és határo­zottabb, annak van igaza.

Hogan hirtelen felkönyökölt.

  • Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a seriff helyettese le­szek.

Collins kétkedve legyintett.

  • Egyedül semmire se mész. Még azt sem tudod, ki ellen harcolsz.
  • A törvénytelenség ellen.
  • Itt a törvénytelenség a törvény. Két ember uralja a kör­nyéket: isz Ed és Martin Lobb. Eddig nem akadt ember, aki térdre kényszerítette volna Iket. Senki se mer ellentmondani nekik. Jól jegyezd meg: isz Ed és Martin Lobb. Ellbb vagy utóbb meggyőlik velük a bajod, és ha nem tetszel nekik, úgy eltőnsz, mint a víz a kiégett sziklák között.
  • Por favor. – kiáltotta Ron Hogan, és kiszabadítva magát a pokrócból, felült a fekhelyén. – Köszönöm, Sam, Életemben nem találkoztam még ilyen kedves emberrel. De ne feledd: nem egykönnyen adom meg magam.

Sam fölnevetett. Nagy, súlyos tenyerével borostás arcát dörzsölgette.

  • Ezért már sok bátor legény fizetett az életével.

Ron Hogan végigdllt a fekhelyén. Kezét összefonta a feje alatt, és lehunyta a szemét. Egy perc múlva így szólt:

  • isz Ed, azt mondod. Ki az?
  • isz Ed. – ismételte meg Collins. – Furcsa história. még senki se látta.
  • Tán nincs is.
  • De van! – tiltakozott élénken Collins. – A hegyekben rej- tlzik, és legföljebb ha tizenöt embere van. Mindenre elszánt emberek. Két év óta uralja az egész környéket. Élet és halál ura, az emberek, a pénz és a föld ura.
  • Furcsa história – suttogta tőnldve Ron Hogan. – Tizenöt embere van, és az egész környéket uralja.
  • Ellrelátó, ravasz és mindenre elszánt. És ami a legfonto­sabb, mindenki fél tlle.
  • Közönséges bandita.
  • Több. Mondhatnánk, uralkodó.
  • Uralkodó, akit senki sem látott.
  • De mindenki retteg tlle.
  • A seriff is meg a bíró is?
  • Mindenki.
  • És az a másik?. Martin Lobb?
  • Í a környék leggazdagabb rancherója. Kétezer marhája van, de lehet, hogy több is, és szeretné megkaparintani az egész környéket. Fölvásárolja a kisebb ranchókat, és aki önszántából nem adja, azt elteszi láb alól.
  • A másik bandita – mondta gúnyosan Ron.

Sam keserően mosolygott.

  • Bandita, aki minden vasárnap családostul a templomba vonul, és a párnája alatt bibliát tart.
  • Kíváncsi vagyok, hogyan szívlelik egymást.
  • Ki?
  • Hát isz Ed és Martin Lobb.
  • Nem tudom. Meglehet, szövetkeztek. Minden lehetsé­ges… – Sóhajtott. – Nem szeretek más dolgába avatkozni – mondta -, de azt tanácsolom, gondold meg, mibe keveredsz.

Ron Hogan alaposan körültekerte magát a pokróccal.

  • Köszönöm, Sam. Köszönöm, hogy figyelmeztettél.

A kovács összehúzott szemmel nézett Hoganra.

  • És te ezek után is a seriff mellett akarsz maradni?
  • Igen, Sam. Feltétlenül látni szeretném isz Ed arcát.


7.

Ugyanazok a csillagok ragyogtak Evansék háza felett is, és ugyanaz a mély égbolt borította a fáradt földet. A hegyek felil hővös szelll fújdogált, harmat hullt a földre, a folyóparti lege­lik ezüstösen csillogtak. Egy prérifarkas üvölteni kezdett a sziklák között. Magányos bagoly felelt rá huhogva a cédrusfa lombjai közül, majd hirtelen megélénkült a világ. Az itatóhoz, óvatosan, mint az árnyak, antilopok közeledtek, és sün surrant a korral mentén.

Evansék még nem aludtak. Hármasban üldögéltek a bivaly- birrel körülaggatott nagy szobában. Az apa vadászfegyverét tisztogatta, az anya a lámpa fényénél foltozgatott egy régi inget, a fiatal Ben az ablaknál állt. A Síró Squaw Hegyének halvány körvonalait nézegette, mintha az estéli három lovas még mindig

ott állna a sziklák között, fenyegeti tekintettel méregetve a há­zat.

Az öreg Evans így szólt feleségéhez:

  • Feküdj le, Anna. Majd mi Bennel irködünk.

Az asszony föltekintett munkájáról.

  • Bármelyik pillanatban visszajöhetnek.
  • Ha félünk, attól még semmi se lesz jobb. A félelem rossz tanácsadó. Most nekünk kell az erisebbeknek lennünk, hogy itt maradhassunk.

Az asszony a térdén tartott ing fölé hajolt.

  • Én elfogadnám a feltételeiket.

Ben türelmetlenül felhúzta a vállát.

  • Nyugodj meg, anya. Apa tudja, hogy mit csinál.
  • Hát akkor legyen – szólt megadással.

Steve Evans letette a fegyvert. Tenyerét egy rongyba töröl­te.

  • Nem tehettem másképpen. Magyarázkodással semmire se megyek. Te nem ismered iket. Ha engednék, mindent elveszí­tenék: a földet, a marhát, a házat és a becsületemet. Valakinek végre nemet kell mondania.
  • Sokba kerül ez még nekünk.

Ben édesanyja felé fordította sápadt arcát.

  • Én is úgy tettem volna, mint apa.

Steve Evans a fiára mosolygott.

  • Háromszor voltam már Martin Lobbnál. Megmagyaráz­tam neki, hogy nem mehetek el innen, hogy e nélkül a föld nél­kül semmi vagyok. Nem hallgatott meg. Eriszakoskodott… Többet nem tehettem.

Az asszony felsóhajtott.

  • Milyen idiket értünk meg.

Evans felállt. A fiához fordult.

  • Ben, fogd a fegyvert, körbejárjuk a ranchót.

A fiú sietség nélkül a falhoz lépett, és leakasztotta a kampó­ról a puskáját, majd követte apját. Kimentek a házból. A hegyek felil éles hideg és a virágzó zsálya illata csapta meg iket – ke­

sernyés, friss illat. A kutyák ugatni kezdtek az istálló mögött, s a korralban felnyihogtak a lovak. Az öreg Steve megállt az itató mellett. Halkan, mintegy magának, így szólt:

  • Sötét éjszaka van, a hold sem világít.

Ben megkérdezte:

  • Apa, biztos vagy benne, hogy Martin Lobb küldi ránk Ed embereit?
  • Hamarosan kiderül – válaszolta kitérien az apja.

Körbejárták a korralt. A lovak nyugodtan álltak. A kétéves deres az emberek láttán a kerítéshez jött, kidugta formás fejét. Ben megpaskolta az orrát.

  • isszel eladjuk a lovakat – mondta.

Az öreg némán bólintott.

  • Kár – sóhajtotta a fiú. – Azt szeretném, ha sok lovunk lenne a korralban.
  • Sajnos, ilyen a rancho törvénye. Ahogy megellenek, máris el kell adni iket. – És élénkebben hozzáfőzte:
  • Ebben az évben magas árat fizetnek, csak kitartsunk… – Hirtelen elhallgatott, a folyó felé fordult, és feszülten hallgató­zott.

Ben is mozdulatlanul várt. A folyó partján vezeti út felil halk dobogást hallottak, mintha valaki birdobot vert volna. Szótlanul indultak meg a folyó felé. Térdig gázoltak a harmatos főben. A legeli haloványan sziporkázott a csillagok fényében, s a réten kígyózó út úgy világított, mint egy okkersárga szalag. Most már határozottan hallották a vágtató ló patkójának dobo­gását.

A sziklák mögül kibontakozott egy árnyék, majd nemsokára megpillantották a lobogó sörény fölé hajló lovast. Galoppban közeledett. Hallani lehetett a patkók vad dobogását és a felhe- vült ló hörgi lélegzését.

A lovas már messziril észrevette az úton álló Evanséket. Fölegyenesedett, meghúzta a kantárszárat. A ló lassított, patái­val túrta a sziklás földet.

  • Evans úr! Evans úr! – kiáltotta messziril a lovas. – Meg­

támadták a gulyánkat az Indián Kút Völgyében!

Az öreg elkapta a kengyelt. Megismerte a lovast: a fiatal mesztic* volt az, José.

  • Kicsoda? – tört ell összeszorult torkából a szó. A ló az úton álló férfiak körül táncolt. Foltokban hullott róla a tajték.
  • Idegenek… – mondta José levegl után kapkodva. – Föl­gyújtották a meszkitát, fölgyújtották a bokrokat, és fáklyákkal berontottak a gulya közepébe. A marhák szétfutottak a hegyek­ben. Szerencsétlenség, Evans úr!
  • Mat veletek volt?
  • Velünk volt, de semmit se tudott csinálni. Úgy támadtak ránk, mint az ördögök. Be volt kötve az arcuk. Mat lltt, de. lk többen voltak. Azt hiszem, Matnak jól odasóztak. Megsebesült.
  • És mi van a marhákkal?
  • Az emberek most hajtják össze a maradékot. Nem tudom, maradt-e összesen száz darab. Az egész gulyát szétverték. Sze­rencsétlenség, Evans úr.

Steve Evans ólomnehéz kezét a szeméhez emelte.

  • Szerencsétlenség – ismételte meg ökölbe szorítva kezét.

A fiatal Ben megragadta a karját.

  • Apám, ne vesztegessük az idlt!

Az öreg úgy nézett, mintha nem is hallaná a fiát, de hama­rosan magához tért, és keményen így szólt:

  • Induljunk!

Az Indián Kút Völgye vagy négy mérföldnyi távolságra volt a ranchótól. Ellször a folyó mentén lovagoltak, majd az Ég Ka­pujának nevezett sekély kanyonban, végül pedig a keskeny Só­lyom Kanyonban folytatták útjukat.

Amikor a két Evans és a mesztic José a Sólyom Kanyonba értek, már éjfél is elmúlt. A lovak lassan poroszkáltak a teljes sötétségben. Patkóik alatt csikorogtak a kövek. Az emberek szomorúan hallgattak. Fejük fölött, két oldalról komor sziklák csüngtek alá, mintha arra készülnének, hogy rögvest rájuk zu-

Fehér ember és indián házasságából született utód

hanjanak, hogy a köves úthoz lapítsák Iket. A magasban néha feltőnt a sziporkázó csillagokkal kivert sötétkék égszalag. A meredek sziklák között patak zúgott. Látni ugyan nem látták, de amikor a vízeséshez értek, a lovasok arcára porszemnyi vízcsöppek harmatoztak.

– A pokol feneke – szólt José fáradt hangon.

A két Evans hallgatott, bizonyára úgy vélték, hogy e megál­lapításhoz nem fér kétség.

Libasorban poroszkáltak. A lovak ösztöne vezette Iket. Amikor már a második kanyarban voltak, Ben, aki legelöl lova­golt, lódobogást vélt hallani. Megállította a lovát. A többiek is megálltak. Ben az elsi pillanatban azt gondolta, hogy a füle csengett, vagy a sziklafalakról alázuhanó törmelék dübörgését hallotta, de amikor fülelni kezdett a patakzúgással teli éjszaká­ba, a különbözl zajok és zörejek közül határozottan kiveheti volt az ügeti ló dobogásának visszhangja.

  • Valaki közeledik – szólt hátra az apjának.

Apja mellé léptetett. Most már egy klszáli zerge sem tudott volna átfurakodni közöttük. Sokáig vártak. Bár meglehet, hogy csak a csalfa idl játszadozott velük. Egyre határozottabban hal­lották a nehéz lódobogást. Végre a kanyar mögül kibontakozott a lovas, sötét folt a szürke sziklafal elltt.

  • Állj! – kiáltotta hirtelen az öreg Evans, és a hangja olyan tompán zúgott, mintha kútba kiáltott volna.

A lovas nem válaszolt, csak rövidebbre fogta a kantárszárat, mintha ugrásra vagy hirtelen fordulásra készülne.

  • Ki vagy és hová mész? – ismételte meg az apa sürgetve.
  • Én semmit sem kérdeztem tlletek! – kiáltott fel amaz ke­mény hangon.
  • De mi tudni akarjuk – vetette oda kihívóan Ben Evans. – Az Indián Kút Völgyében megtámadták a gulyánkat. Tudni akarjuk, ki tekereg itt éjnek idején.
  • Én semmit se tudok.
  • Érdekes… A völgybll jössz, és nem tudsz róla?
  • Engedjetek, mert nincs idlm.

Akkor közbeszólt az öreg Evans:

  • Azt hiszem, fölismertelek a hangodról. Fred vagy. Martin Lobb fia, igaz?

Amaz szemtelenül fölnevetett.

  • Eltalálta, Evans úr.
  • Mondd meg, mit kerestél a völgyben.
  • Én semmit sem kérdeztem öntll Evans úr. Engedjenek, mert sietek haza.
  • Ereszd lt, Ben! – parancsolta az apja.

Ben egy pillanatig tőnldött. Elöntötte a harag. Nem értette apját. Sarkával hirtelen belevágott a ló hasába, és Fredhez lépte­tett. A két ló nyaka szinte súrolta egymást. És akkor Ben észre­vette, .hogy Fred villámgyors mozdulattal a pisztolyáért nyúl. Egyetlenegy másodperc döntött. Ben a kengyelt a ló hasába vágta, és elengedte a kantárszárat. Egyik kezével kilökte Fred kezébll a pisztolyt, a másikkal megragadta a nyakát, és lerán­

totta a lóról. Fred fojtott hangon fölkiáltott. Ben lova fölágasko­dott, és mellsl lábaival a kanyon falát kaparta. Ben kiesett a nyeregbll. Ellenfelével együtt a kövekre zuhant. De két kezével vaskeményen szorította Fred nyakát. A rémült lovak patái alatt találták magukat, de ott is tovább dulakodtak. Ügy tetszett, Fred mindjárt kiszabadítja magát. Megragadta Ben zubbonyát, térdé­vel hasba rúgta, de Ben nem engedte el.

Legurultak a sziklákra. Teljes erlbedobással dulakodtak. Bennek hirtelen sikerült átvetnie magán az ellenfelét. Érezte, hogy zuhannak lefelé, aztán beleestek a rohanó patakba. Térdét erlsen megvetette a síkos köveken, karját meghajtotta, és a víz alá nyomta Fred fejét.

Egy perc múlva bugyborékolást hallott. Fred teste hirtelen elernyedt.

  • Elég volt? – kiáltotta gylzelmesen. Elengedte Fredet, majd a gallérjánál fogva kihúzta a vízbll. Fred egy sima, nagy klre zuhant. A hasára feküdt, és köhögve köpködte a vizet..
  • Na, elég volt? – kiáltotta Ben. Egyetlen mozdulattal letép­te magáról a nadrágszíjat. Hátrakötötte Fred kezét. – Mint egy banditát, úgy viszlek be Florence-ba. Hadd tudják meg az em­berek, mivel foglalkozik Fred Lobb. Hadd lássák, te csirkefo­gó… – sziszegte dühösen.

Ekkor meghallotta maga fölött az apja hangját.

  • Mit csinálsz? –
  • Megkötözöm. Beviszem Florence-ba, és átadom a seriff­nek.

Az öreg Evans levegl után kapkodott.

  • Fiam! Nem elég bajunk van így is? Engedd el! Hadd men­jen!

Ben Fredre térdelt. Ügy tetszett, rögvest ráveti magát a megkötözött ellenfélre, és öklözni kezdi. De az még mindig mozdulatlanul feküdt, erltlen köhögés rázta a testét, majd ki­köpte a tüdejét meg minden belslségét. A fiatal Evans leenged­te a karját.

  • Nem, apám – mondta, erlsen hangsúlyozva a „nemet”. –

Í biztosan nem engedne el engem.

  • Úgysem érsz el vele semmit. Csak újabb bajt hozol ránk.

Ben felállt, és az apja elé lépett. Nehezen lélegzett. A sze­mében harag csillogott.

  • Nem, apám – ismételte meg. – Hadd tudják meg az embe­rek, hogy kicsoda az a Fred Lobb, hogy kicsoda az apja. Martin Lobb. Értsék meg végre, hogy nem lehet másokat büntetlenül megkárosítani.

A hangjában annyi nemes szenvedély csengett, hogy Steve Evans elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, a szavaiban büszkeség is csengett:

  • Helyesen beszélsz. Ben, a becsületen kívül úgysincs má­sunk. Ültesd fel a lovára, és vezesd be Florence-ba. Mi Joséval az Indián Kút Völgyébe megyünk.


8.

A seriff hitetlenül nézett Hoganra. Megkérdezte:

  • Valóban nincs fegyvered?

Ron megérintette az oldalán lógó blrlasszót.

  • Van riátám.
  • Azzal a marhákat meg a kutyákat hajkurásszák – nevetett föl a seriff. – Inkább egy rendes kis puskára meg két coltra len­ne szükséged.
  • Még sohase llttem.

A seriff csodálkozó mozdulattál emelte föl a karját.

  • Ügy nézel ki, mint aki húsz lépésrll is eltalálja a húszcen­test. Eldugtad valahová a fegyvered?
  • Nem, Graham úr. Ügy vélem, hogy ott, ahol mindenki fegyvert hord, az ember akkor érzi magát biztonságban, ha nin­csen fegyvere.
  • Fura szerzet vagy, – Peter Graham megrázta a fejét, és új­ból csodálkozó tekintettel meredt Hoganra. – Ügy kicsípted

magad, mintha rodeóra* készülnél…

A vadrózsabokrok árnyékában álltak, a tornácon. A seriff még most sem értette, miért vállalta el az idegen ezt az állást. Figyelmesen nézegette, és egyre inkább szégyellte magát. Ron Hogan büszkesége súlyként nehezedett rá, finom öltözéke cso­dálattal töltötte el. Az ezüsttel gazdagon kivert fekete sombrero, a legjobb posztóból készült szők nadrág, a fekete, fényes lakk- cipl, a mexikói kaftán és a frissen vasalt fehér ing, no meg az elegáns mozdulatok sehogy sem illettek ehhez a poros kis fé­szekhez, sem a düledezl viskóhoz, amelyben a seriff dolgozott. Nincs hát benne semmi különös, hogy Peter Graham haraggal leplezte zavarát.

  • Por favor – szólt Ron. – Ez az elsl vizitem önnél, s illen- dlség szerint felöltöztem.
  • Ezt a modorodat – prüszkölt a seriff – tartsd meg magad­nak! És ne beszélj hozzám spanyolul, mert azt ki nem állhatom.
  • Ahogy kívánja, ön a felettesem, és jogában áll.
  • Tudom, hogy mi áll jogomban – szakította félbe dühösen.

– Csak figyelmeztetni akartalak, hogy itt nehéz az élet.

  • Tudom. Állítólag egy esztendl leforgása alatt két helyet­tese pusztult el.

A seriff lapos, vörös borostás arcán árnyék suhant át.

  • Hát ezt honnét tudod?
  • A városban beszélik.
  • Még meggondolhatod magad.
  • Nincs szándékomban. Félreértett. Ez korántsem vette el a kedvemet.

A seriff komoran lehorgasztotta a fejét.

  • Igen. ez igaz. Két ember egy esztendl alatt. Mondd meg Iszintén, nem félsz?

Ron kópésan nevetett.

  • Ha félnék, nem fogadtam volna el az ajánlatát. De legyen olyan kedves, és árulja el nekem, kinek a kezétll pusztultak el a

Lovasbemutató

helyettesei?

A seriff kelletlenül pislogott szürke szemével.

  • Hosszú história.

Ron kihívóan vetette oda:

  • Tán isz Ed emberei tették el láb alól Iket?
  • Ki beszélt neked Edrll?
  • Mindenki.
  • Beszélnek, de eddig még senki se látta.
  • Éppen ez az – folytatta Ron olyan hangon, amelybll ko- nokság és gúny áradt. – Ügy gondoltam, hogy érdemes lenne megnézni, ön sem látta még Edet, Graham úr?

A seriff nagy hévvel rázta a fejét.

  • Senki se látta, és nekem az az érzésem, hogy ez az Ed egyáltalán nem is létezik.
  • A saját szememmel szeretnék errll meggylzldni… És ha megengedi, szeretném megismerni Martin Lobbot is.

A seriff megérezte Hogan hangjában a határozottságot. Dü- hödten támadt rá:

  • Martin Lobbot megismerheted. i a környék leggazdagabb rancherója.
  • Rendes ember és állampolgár.
  • Mit akarsz ezzel mondani?
  • Családostul jár templomba.
  • Igen – szólt a seriff. Szerette volna már befejezni a be­szélgetést. Bement a szobába, és intett Ronnak. – Ide figyelj, ellször is rendet csinálsz a papírok között. Én nem szeretek ez­zel bajlódni. Remélem, tudsz olvasni és írni.
  • Ó, igen – nevetett Ron. – Mővelt flvé cseperedtem.

A seriff elnézlen mosolygott.

  • Mőveltségre itt nincs szükség. Az a fontos, hogy helyén legyen a fejed, és engedelmes légy. Most Canon Citybe me­gyek, addig szorgoskodj itt a papírok között. Csak reggel jövök vissza. – Bólintott, és súlyos léptekkel kiment a szobából.

Míg Ron Hogan a seriff papírjait rendezte, a város szélén, Sam Collins kovácsmőhelye mellett két lovas tőnt fel.

– Az ördögbe is – mondta Sam Collins Bob Hogart-nak, aki éppen a lovát patkoltatta -, azt hiszem, ritka látványban lesz részünk. A fiatal Ben Evans jön, és a megkötözött Fred Lobbot vezeti.

A kovács nem tévedett.

Ben Evans elöl lovagolt egérfakó kancáján, és maga mögött vezette a gesztenye pejt, amelyen Fred Lobb ült hátrakötött kéz­zel. Amikor feltőntek az úton, a város egy pillanatra megder­medt. Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. Még ál­mukban sem merték elképzelni, hogy a büszke Martin Lobb fiát egyszer mint gonosztevlt vagy közönséges lótolvajt, megkö­tözve vezetik be a városba. A nlk az ablakhoz szaladtak, a fér­fiak kiálltak az árnyékos tornácra. Az arcuk komoly volt, gond­terhelt s egyben csodálkozó.

Ben kihúzott derékkal ülte meg a lovat. Fejét fölemelte, a kalapot hátratolta a homlokából, égszínkék szemét a város fölött kékll hegyekre függesztette. Fiús alakja férfias méltóságot és határozottságot sugárzott.

Fred Lobb válla közé húzta a fejét, tekintetét a ló nyakába süllyesztette, száját összeszorította. Nem nézett senkire. Nap­égette, cserzett arca haragos türelmetlenséget fejezett ki.

Hallgatagon lovagoltak a napsütötte úton a döbbent és cso­dálkozó pillantások kereszttüzében. A lovak patája porfelhlt vert föl, s úgy tetszett, mintha a lovak az aranyló porban úszná­nak. Fred kalapja ütemesen ringatózott a ló sörénye fölött, s úgy festett az egész, mintha csak Ik ketten lennének most Florence- ban, és csak Iket vinné a flutcán végigsöprl szél.

A seriff kapuja elltt Ben rövidre fogta Fred lovának a kan­társzárát, cuppantott, és egy félkörös kerüllvel beléptetett. El- tőntek az épületek között. Az emberek csak ekkor ocsúdtak fel döbbenetükbll. Kijöttek az üres utcára, és a porfelhlben özön­löttek a seriff irodája felé.

Ron Hogan akkor pillantotta meg a két lovast, amikor azok a forró naptól izzó udvarra léptek. Ellször azt gondolta, hogy a düledezl fészer árnyékában akarják hagyni lovaikat, de amikor

megpillantotta a hátrakötött kező lovast, fölpattant, és kiszaladt a tornácra.

Ben Evans megállította a lovát. Fénytll fáradt szemét ösz- szehúzva nézte Hogant.

  • Hol a seriff?
  • A seriff Canon Citybe ment.
  • És te ki vagy?
  • A helyettese vagyok.
  • Nem ismerlek téged.

Ron Hogan elnézlen mosolygott. Elegáns és ügyes mozdu­lattal leugrott a lépcslrll, és a lovas elé állt.

  • Ron Hogannak hívnak, és a mai naptól fogva a seriff he­lyettese vagyok. Kit vezettél ide?

A fiú arcáról eltőnt a bizalmatlanság.

  • Ben Evans vagyok, Steve Evans fia. Ez pedig Fred Lobb…
  • Fred Lobb. – ismételte meg csodálkozva. – Martin Lobb fia?
  • Igen – válaszolta Ben.

Fred Lobb nehézkesen kihúzta magát a nyeregben. Az arca győrött volt, a tekintete zavaros, de merész.

  • Bárki is vagy – mondta Ronnak -, szabadíts ki azonnal, mert különben megbánod.
  • Nem kérdeztelek.
  • Az apámmal győlik meg a bajod, és velem meg a seriffel is. Azt ajánlom, gondold meg a dolgot!
  • Köszönöm a tanácsot – hallgattatta el élesen Hogan, de nem folytatta, ugyanis ebben a pillanatban észrevette az udvarra beözönll embereket. Ügy jöttek, mint a láva, mintha el akarták volna foglalni a nyomorúságos fészerek közé szorult kis földet. Némán néztek, várták, hogyan dönt az ifjonc, aki ma reggel a seriff helyettese lett. Az összegyőlt férfiak között Ron észrevet­te Sam Collins jóságos arcát. Megörült. Intett neki.
  • Hé, Sam, gyere csak közelebb!

A kovács átverekedte magát a tömegen. Lassú léptekkel a

lovasokhoz ment.

  • Ismered ezt a két embert?
  • Ismerem. Az egyik Ben Evans, a másik Fred Lobb.
  • Sam! – kiáltotta Fred. – Magyarázd meg neki, hogy ki va­gyok.

Hogan egyetlen pillantással elhallgattatta Fred Lobbot.

  • Már tudom. – Majd Benhez fordult: – Miért vezetted ide?

Ben leugrott a lóról. Közelebb lépett, és vádoló mozdulattal Fredre mutatott.

  • Ma éjszaka isz Ed embereivel szétkergette a marháinkat, megsebesítette a bátyámat. A marhákat a hegyekbe hajtották. A Sólyom Kanyonban fogtam el.

A tömeg tompán fölmorajlott. Az udvaron egyre több lett az ember. Fred Lobb elsápadt, megmerevedett, két szeme csíkká keskenyedett.

  • Hazudik! – mondta. – Semmi közöm Ed embereihez. Ha­zafelé tartottam a kanyonon át…
  • Nem hazudok. – Beír hangja méltóságteljesen csengett. Hogan szemébe nézett. – Minden szavam igaz. Ki akarnak ben­nünket túrni a ranchóból, el akarják foglalni a földjeinket, meg akarják kaparintani a gulyánkat. Ez mind igaz.

Fred Lobb dühösen felnyögött.

  • Ezért még megnyúzlak.

Hogan szigorú pillantást vetett rá.

  • Mit csináltál éjnek idején a kanyonban?
  • Hazafelé tartottam.
  • Honnét?
  • Semmi közöm isz Ed bandájához.
  • De honnan jöttél a kanyonon át?
  • A seriffel akarok beszélni, nem veled. Most pedig szedd le rólam a köteléket, és engedj el! Gyorsabban, mire vársz?

A férfiak felzúgtak. Valaki így kiáltott:

  • Ne ereszd el! Ezt nem úszhatja meg szárazon!

Ron Hogan megfogta Fred kengyelét. Szigorúan így szólt:

  • A seriff helyettese vagyok, és azt parancsolom neked,

szállj le a lóról, és kövess engem!

  • Bravó, Hogan! Ügy kell neki! – kiáltotta Sam Collins.

Az emberek hangosan biztatták:

  • Ne hagyd magad, Hogan! Tanítsd móresre! Keményen bánj vele, minden ceremónia nélkül!

Fred összeszorította cserepes ajkát, szemét győlölködve összehúzta, egész teste remegett a tehetetlen dühtll, de látva az összegyőlt tömeget, uralkodott magán. Pillanatnyi gondolkodás után kihúzta lábát a kengyelbll, ívben hátrahajolva lecsúszott a nyeregbll, s hogy földet ért, ráüvöltött Hoganra:

  • Ezt még megbánod!

Ron intett neki és Bennek.

  • Kövessetek!

A seriff szobája sötét volt, és poros. Az ablakon át ferde fénysávok hullottak a szemetes padlóra. A fal mellett vaságy állt, rajta piszkos, foltos pokróc, a sarokban papírokkal teli asz­tal, amelyen Hogan még nem tudott rendet csinálni. A szobában forró és fullasztó volt a levegl.

Leült az asztalhoz. A két fiatalember vele szemben állt. Ke­zét egy tiszta papírlapra fektette.

  • Mivel vádolod? – kérdezte Bentll.

Ben fennhangon válaszolt:

  • Megtámadta a gulyánkat.
  • Van bizonyítékod?
  • Éjszaka fogtam el a kanyonban, amikor a támadás után hazafelé tartott.
  • Ez még kevés.
  • Az apja arra akarta kényszeríteni apámat, hogy adja el a ranchót.
  • Ez még nem bizonyíték.
  • A támadás elltt elküldték hozzánk Ed három emberét. Meg akartak bennünket ijeszteni.
  • A három ember között volt Fred Lobb is?
  • Nem tudom, kendlvel volt bekötve az arcuk.
  • Látta valaki Fred Lobbot a támadás alatt?
  • Nem tudom, nem voltam ott. Apámmal mentem, hogy se­gítsünk a bátyámnak, Matnak.
  • Mivel vádolod még Fred Lobbot?
  • A kanyonban rám akart llni.
  • De nem lltt rád?
  • Nem. Kiütöttem a kezébll a pisztolyt.
  • Ez minden?
  • Nem! – kiáltott fel Ben nemes haraggal. Közelebb lépett az asztalhoz, kezét vádlón fölemelte, és Fredre mutatott.
  • Ez még nem minden. Az apja a környék legnagyobb gaz­embere. Kiőzte földjérll Frank Larsent és Samuel Fleromont, fölgyújtotta Mat Galaher házát, lopkodja a marhákat a szom­szédos legellkrll. Egész Coloradót uralni akarja… Keveselli a marhát, a földet, keveselli a gazdagságát. Nem ismerlek téged, Hogan, de ha tiszteled az igazságot, akkor kérlek, vessél véget ennek a fosztogatásnak.

Hogan felemelte a kezét, mintha csillapítani akarná a dühki­törést.

  • Ez nem tartozik ehhez az ügyhöz. – Tekintetét Fredre emelte, és feléje bólintott: – És te, Lobb, mit szólsz ehhez?

Fred szélesen szétvetett lábakkal állt. Fejét ellreszegezte, szája gúnyos mosolyra húzódott, és amikor meghallotta a kér­dést, felhorkant, és vállat vont.

  • Mit szólsz ehhez? – ismételte meg Hogan. Fred megfor­dult, és megmutatta összekötött kezét.
  • Oldd meg a kezem, és akkor megmondom, hogy mit szó­lok ehhez.
  • Oldd meg, Ben! – parancsolta a seriff helyettese.

Ben csodálkozva hátrált, de amikor tekintete találkozott Hogan ellentmondást nem tőrl tekintetével, kelletlenül megol­dotta a Lobb kezét összekötl blrszíjat. Fred megkönnyebbülten egyenesítette ki a karját, egy pillanatig dagadt kezét és a csukló­ján húzódó vörös csíkot nézte, majd tekintetét Benre emelve fölkiáltott:

  • Ezért még megnyúzlak!

Hogan az asztalra csapott.

  • Senki sem fél a fenyegetéseidtll, Lobb. Azzal vádolnak téged, hogy megtámadtad a gulyát. Mondd, mit tudsz felhozni védelmedre?

Fred Lobb gyors mozdulattal leengedte a kezét, mintha a már nem létezi köteléket rázná le róla.

  • Én vádolom Ben Evanst, amiért megtámadott a kanyon­ban. Én követelek igazságot. Gondolkozz rajta, Hogan!

A seriff helyettese fölállt, az asztal szélének támaszkodott.

  • Válaszolj – mondta csendesen -, mert különben ismét megkötöztetlek.

Fred fél lépést hátrált.

  • Vigyázz, Hogan, mert megjárod!
  • Megkötöztetlek és letartóztatlak.
  • Nincs hozzá jogod.
  • A jog az én oldalamon áll.

Ekkor Fred ismét hátralépett, összeszorította a száját, kezét ökölbe szorította, és sötét tekintetét Hoganra függesztette.

  • Fütyülök a jogodra! – kiáltotta, és hirtelen megfeszítve magát, elireugrott, s az asztalt Hoganra borította. Ron háttal a falnak vágódott, majd a földre zuhant, de villámgyorsan fölpat­tant. Látta, hogy Fred Lobb csizmája sarkával belerúg Benbe. A fiú összegörnyedt, Fred pedig az ajtóhoz ugrott. Egyetlen rúgás­sal kinyitotta, és kifutott a tornácra.

Ron Hogan felugrott, és utána eredt. Könnyed macskamoz­dulataiban váratlan gyorsaság volt. Fürgén átlépett az asztalon, átugrotta a földön fekvi Bent, és amikor a tornácra ért, látta, hogy Fred éppen felugrik a lovára. Most már biztos volt benne, hogy Lobb nem szökik meg elile. Öve mögül kirántotta a riátát. A birlasszó elsuhant az összegyőlt emberek feje fölött, a hurok körbefonta Fred vállát, majd Ron egyetlen villámgyors mozdu­lattal kirántotta it a nyeregbil.

Mint egy bábu zuhant le a földre. Még védekezett. Fölug­rott, de a második rántás ismét földre döntötte. Ron Hogan eri­sen fogta a riátát, s közben fokozatosan rövidítette a szíjat.

  • Ne mozdulj – kiáltotta -, mert a lovad után kötlek!

Fred erltlenül a földre zuhant. Nehezen lélegzett, véres szemében kialudt a harag. Megadta magát.

Az emberek félkört alkottak körülöttük. Nem titkolt öröm­mel nézték a földön fekvl Lobbot.

  • Kemény legény ez a Hogan – mondta egy öreg cowboy, és csodálata jeléül hátratolta a kalapját.

Ron Hogan a legylzött Fred mellé állt. Átható hangon így szólt:

  • Letartóztatlak a seriff helyettesének megtámadásáért és a törvény megsértéséért, az Evansék gulyája ellen intézett táma­dást pedig kivizsgálom.


9.

Ron Hogan cédulát hagyott a seriff asztalán: „Letartóztattam Fred Lobbot, Martin fiát a seriff méltóságának megsértéséért és szökési kísérletért. Evansék ranchójába mentem a támadás ki­vizsgálására. Mély tisztelettel – R. H.”

Ben Evans és Ron Hogan délben elhagyták Florence-t, s mi­re beesteledett, már az Indián Kút Völgyéhez közeledtek. Hogy megrövidítsék az utat, átvágtak a fennsíkon, amely mint egy befagyott tenger húzódott a kék hegyek vonaláig. A földet szik­latömbök borították, a sziklák fölött az izzó nap uralkodott. Rézabroncsán gördült a tiszta égbolton – magasan, nagyon ma­gasan.

Tavasz volt. A fennsíkot fő és virágzó bokrok borították. A virágok úgy törtek ell a meddl talajból, mint piros, sárga, ibo­lya- és kék színő lángok. Az ametiszt-tiszta távoli hegyek fölött fehér felhlk függtek. Árnyékuk végigsuhant a sziklás hegyolda­lakon, s egy-egy pillanatra kioltotta a lángoló színeket.

Gyorsan ügettek. Szerettek volna még az éjszaka beállta elltt célhoz érni. Ritkán szóltak egymáshoz, mint azok az em­berek, akik nem nagyon ismerik egymást. Ron Hogan csak egy­szer, a patak partján szólalt meg, amikor a fáradt lovakat itatták.

  • Nem lesz könnyő dolog bebizonyítani, hogy Fred részt vett a támadásban.

Ben egy lapos kövön térdelt. Vízzel fröcskölte izzadt arcát. Hosszan nézett Ronra, mintha a szavait mérlegelné. Végül is így szólt:

  • Nem erríl van szó, Ron. Tudom, hogy nem lesz könnyő dolgunk. ik erlsek, mi gyengék vagyunk, ík támadnak, mi védekezünk. A fejemet teszem rá, hogy Fred ott volt isz Ed emberei között. Mit keresett volna különben éjszaka a kanyon­ban? Sít abban is biztos vagyok; hogy a ranchóhoz küldött há­rom lovas közül í volt az egyik. De nemcsak erríl van szó.
  • Hanem miríl? – kérdezte Ron.
  • Láttad az embereket, amikor Fredet eléd vezettem?
  • Úgy vettem észre, hogy örültek.
  • Elámultak. Nem akartak hinni a szemüknek. Te nem tu­dod, hogy kik azok a Lobbok. És egyszer csak itt van Martin Lobb legidísebb fia gúzsba kötve, mint egy bárány. Te ezt nem érted. – Felállt. Kezét a nadrágjába törölte.
  • Beszélj! – bátorította Ron. – Azt hiszem, értem, hogy mit akarsz mondani.

Ben leült.

  • Ha a seriff itt lett volna, í bizonyára szabadon engedte volna.
  • Akkor miért vonszoltad magad után egész éjszaka?
  • Mert meg akartam mutatni, hogy nem félek tílük. Azt akartam, hogy a florence-i polgárok lássanak egy megkötözött Lobbot.
  • Azt mondod, hogy a seriff szabadon engedte volna…
  • Igen, a seriff is fél tílük. És a bíró és a prédikátor is. Mindenki fél tílük, még az apám is. – Elírehajolt, fölvett egy marék színes, a patakban simára csiszolódott kavicsot. Dühösen levágta íket. Megcsikordult a száraz part. Majd befejezte: – És én is féltem tílük. De most, hogy legyíztem Fredet a kanyon­ban, megváltoztam. És ezt akartam neked mondani.

Ron leült a fiú mellé. A sombrerót a kíre hajította.

  • Értelek, Ben – szólt tőnldve. – Csak azt nem tudom, mit akarsz csinálni.

A fiatal Evans ökölbe szorította a kezét.

  • Harcolni fogok.
  • Ez szép, de hogyan? És kivel?
  • Mindenkivel.

Ron a fiú vállára tette á kezét.

  • Tetszel nekem, Ben. Fiatal vagy, jólelkő, merész, de ma­gadban nem boldogulsz velük.

Ben összeszorította a fogát, hogy az izmok táncba kezdtek szlke pihés arcán.

  • Lehet, hogy elpusztulok, de nem hagyom magamat meg­alázni. Tudom, hogy erlsebbek nálunk, hogy nem ismernek semmi törvényt, de meg akarom mutatni az embereknek…
  • Pompás – szakította félbe Hogan. – Már megmutattad. Csak azt ne feledd, hogy egymagadban semmire se mész. Há­tulról llnek le, amikor nem is sejted. Még azt se tudod, ki a gyilkosod.

A fiú még egyszer belemarkolt a kavicsokba. Félig csukott markában csikorgatta lket. Majd oldalvást Ronra tekintett.

  • És te?

Hogan fölnevetett.

  • De hiszen én a seriff helyettese vagyok I
  • Nem sokáig leszel az.
  • Majd meglátjuk.
  • Vagy szélnek ereszt a seriff, vagy.
  • Tudom. Vagy valaki eltesz láb alól. Minden megeshetik. Ismerem a módszereiket.
  • Hát akkor mit akarsz csinálni?
  • Még nem tudom. Egyellre tanút akarok találni, aki bizo­nyítaná, hogy Fred Lobb részt vett a támadásban. És aztán. – tőnldött – aztán. mindenesetre nem leszek olyan vakmerl, mint te. Ezekkel óvatosan kell harcolni. Ha volna néhány oda­adó emberem.

Ben megragadta Ron kabátujját.

  • Rám számíthatsz, Ron.
  • Köszönöm, de még ketten is kevesen vagyunk.
  • Az egész családomra számíthatsz, apámra, Matra és az embereinkre.

Ron Hogan a legkedvesebb mosolyával mosolygott rá. Föl­állt, megrántotta a tarka lovon a hevedert, és amikor felültek a lóra, így szólt:

  • Óvatosan kell velük harcolni… És tudni kell, hogy kivel harcolunk.

Megindultak a sziklák között, a ritkás fővel és virágzó bok­rokkal benltt görgetegen át. Majd egy törpepineákkal és lángkarcsú borókafenylkkel szegélyezett csapáson folytatták útjukat. Már napnyugta elltt a völgybe értek, pontosabban arra a helyre, ahol a sziklafalak görgeteges hegyoldalba mentek át, mely egészen a völgy alján tekergl patakig húzódott.

Megálltak.

  • Ez az Indián Kút Völgye, Itt vannak a legjobb tavaszi le- gellk – mondta Ben,

Hogan a mélybe nézett. A csodálkozástól fölcsillant a sze­me. A lába alatt mély, sötétkék árnyékba veszi völgy feküdt. Közepén habzó vízeséseken át folyt a patak. A legelik szelíden emelkedtek egészen a cédruserdi széléig. Az erdi vad volt és szép. Hatalmas gyantaillatú cédrusok. Följebb, az erdi fölött mezítelen sziklafal magasodott, melyen bíborszínben lángolt a nap visszfénye. A szakadékok lilán izzottak.

A legelin megpillantották a gulyát. A marhák nyugodtan legeltek. Ebbil a magasságból úgy néztek ki, mint megannyi kis csúszó-mászó bogár.

  • Ennyi maradt csak – szólt komoran Ben. – Több mint öt­száz marhánk volt, a borjúkat nem számítva, és most nem tu­dom, hogy van-e száz.

Ron Hogan leszállt a lóról. A sziklák között egy kicsinyke ösvényt vett észre, amelyet a zergék tapostak ki. Csettintett a tarka lónak. Megindultak lefelé a meredek hegyoldalon. Óvato­san mentek. A rövid kantárszáron vezetett lovak a meredekebb

részeken hátsó lábukon csúszkáltak, és rémülten nyerítettek. Majd egy sík területre értek, és átkeltek a patakon.

Az emberek messziril megismerték Evans fiát. A kalapjuk­kal integettek, az egyik pedig, a legöregebb cowboy, Bueno felpattant a lovára, és elébük indult. Látták, amint átgázol a ló szügyéig éri főben. Úgy tetszett, mintha nem is lovagolna, ha­nem úszna a virágokkal tarkított zöld tengerben. Az öreg cow­boy szikár volt, napbarnított, inas arcát meggyőrte az öregség. Az öreg vaquero köszöntötte iket. Hangja gondterhelt és bána­tos volt. Üggyel-bajjal szedte össze az angol szavakat:

  • Evans úr Mattal a ranchóba ment. Matnak megsebesült a karja. Két cowboy könnyebben megsérült. Ez a nap nyugodt volt. Senki sem tekergett a gulya körül.
  • Nem kerestétek a marhákat? – kérdezte Ben.
  • Találtunk néhány egyedül kószáló marhát. Láttuk a leta­posott füvet – mutatott a hágó irányába. – Arra hajtották a leg­több marhát, utánuk akartam menni, de Evans úr nem engedte. Azt mondta, hogy most azt kell iriznünk, ami megmaradt. – Elhallgatott, de hályogos szeme hirtelen fölvillant. – Mondd, bevitted Fred Lobbot Florence-ba?
  • Bevittem.
  • Ügy viselkedtél, mint egy igazi férfi. És mi van Freddel?
  • Letartóztatták.

Az öreg szemében csodálkozás csillant.

  • A seriff börtönbe dugta?
  • A seriff nem volt ott, a helyettese csukta le.
  • És nem félt?
  • Nem.
  • Az is igazi férfi. Szeretném it látni.

Ben fölnevetett.

  • Itt van elitted. – És a hallgató Ronra mutatott.

Bueno lekapta a kalapját.

  • Hombre – suttogta csodálkozva. – Hadd nézzelek meg jobban. Rég láttam bátor embert.

Ron Hogan néhány szót szólt spanyolul. Az öreg vaquero

arca fölfénylett a hirtelen mosolytól.

  • Mexikói vagy?
  • Nem egészen. Anyám mexikói származású.

Bueno hálát kifejezi mozdulattal emelte föl a kezét, és hir­telen áttért a spanyolra. Anyanyelvén világosan, folyékonyan és dallamosan beszélt:

  • Fényesebben süssön neked a nap, szebben virágozzanak neked a tavaszi virágok. Ajándékozzon meg téged az isten a bölcsesség kegyelmével. Üdvöz légy, jó ember. Köszönet néked azért, hogy nem rémültél meg a Lobb családtól.

Ron Hogan megemelte sombreróját.

  • Nem vagyok méltó e szép üdvözli szavakra.

Bueno a szállás mellett égi tőzre mutatott.

  • Fáradtak vagytok. Gyertek a tőzhöz. Pompás lakomát ké­szítünk, embereink ma sok fürjet fogtak.

Körülülték a tüzet. Közben beesteledett. A cowboyok arcát rézszínő fény öntötte el. Lángoltak a nagy gyantás fatörzsek, szerteszét röpködtek a szikrák. A hegyek felil hideg áradt, a fő úgy hullámzott, mint a tenger. Az újhold kidugta fejét az ibo­lyaszín sziklák mögül, éles szarvaival megcélozott egy csende­sen suhanó felhit. A marhák a patakhoz vonultak, a lapályon szorongtak. A folyó túlpartján, a sziklák mögül két szarvastehén bújt eli a borjaival. Sokáig ittak.

Bueno szétosztotta az agyagban megsütött fürjeket. Letör­delték a még forró agyagot, ujjukon folyt a zsír. A sült hús ét- vágygerjeszti illata töltötte be a környéket. Ron Hogan meg­kérdezte az öreg vaquerót:

  • Nem látta valaki éjszaka Fred Lobbot?

Bueno titokzatosan mosolygott.

  • Ma éjszaka senki se látta. Olyan gyorsan támadtak, és a marhák úgy megzavarodtak, hogy jószerivel azt se tudtuk, ör­dög vagy ember támadt ránk. De itt volt. Elintézte a dolgát, az­tán hazaindult.
  • Csakhogy ezt bizonyítani kell. Egy embert kell találni, aki látta it.
  • Ilyen embert nem találsz.

Hogan megtömte rövid pipáját. Gondosan lenyomkodta a dohányt.

  • És isz Ed emberei? – kérdezte mintegy önmagától.

Bueno csodálkozva tekintett rá.

  • Honnét szeded ell Iket?
  • Legalább egyet el kell fogni.
  • Hol?
  • Elvégre a marhákat nem szellemek kergették el.
  • A marhák után akarsz menni?
  • Igen, nincs más kiút. Vagy találunk tanút, vagy a seriff ki­engedi Fred Lobbot.
  • Hombre – szólt Bueno. – Tudod, mit beszélsz?
  • Tudom. Nem látok más kiutat.

Az öreg vaquero hirtelen a hegyekre nézett.

  • Mióta a környékünkön megjelent isz Ed, senki se merte átlépni azt a hágót.
  • Én leszek az elsl.

Hogan körül megmerevedtek az arcok. Az emberek hitet­lenkedve néztek rá. Ben a tőzbe dobta a csontokat.

  • Veled megyek – mondta határozottan.

Bueno a feje fölé emelte két kezét.

  • A hegyek hatalmasak, és tele vannak szakadékokkal. Könnyen elpusztul közöttük az ember.
  • De elrejtlzni is könnyő közöttük – vetette oda Hogan.
  • ik ismernek minden ösvényt – figyelmeztette Bueno. – irzik az átjárókat.

Ben tenyerét a főbe törölte.

  • De nem számítanak arra, hogy üldözlbe vesszük lket. Rajtuk ütünk.

Bueno leengedte a kezét.

  • Becsülöm a bátor embereket, de félek az elvakult és vak- merl emberektll.

Hogan hirtelen fölállt. A tőz fényében megcsillant a somb- rerója, szeme fehérje villogott.

  • Gyerünk, Ben, kár az idlért – bólintott a fiatal Evansnek. Bueno közéjük állt.
  • Most, éjnek idején? – kérdezte.
  • Éjszaka tüzet gyújtanak, könnyebb Iket megtalálni, köny- nyebb meglepni az embereket, amikor legyőri Iket az álom. – Homlokába húzta a sombrerót, és kiment a rétre, ahol lenyergelt paripája legelészett.

A vaquero csodálkozó és elismeri pillantással kísérte. Hir­telen utánuk indult. Átgázolt a tajtékos vízre emlékezteti har­mattól csillogó réten, és amikor utolérte iket, kezét Hogan vál­lára tette.

  • Hombre – szólt. – Láttam már vakmeri embereket, de olyannal, mint te, még nem találkoztam. Engedd meg, hogy ve­letek menjek!

Hogan szelíden elmosolyodott.

  • Köszönöm, Bueno. Vidámabb lesz az utunk, ha velünk jössz.


10.

Az éjszaka hirtelen szállt le, a csillagok kisorjáztak a magas égboltra, a sovány hold gomolyagos felhik között úszott. A cédrusok fekete ághálójában levél se rezdült. A rétet ellepték a baglyok. Zajtalanul suhantak, szárnyukkal csapkodták a harmat­tól nehéz füvet. A bokrokból vadnyulak szaladtak ki a kavicsos patakpartra. A csillagok fényében megvillant fehér farkincájuk. Öreg, magányos szarvas bontakozott ki a sőrőbil, és ágas-bogas koszorúján visszatükrözidtek az ég csillogó, bár halvány fé­nyei. Fölemelt fejjel állt, szimatolt… Hirtelen felbigött, hátsó lábaira nehezedett, és egyetlen ugrással eltőnt az erdiben.

A juhászkutyák medvét éreztek. Szirük felborzolódott, és morogva közeledtek a tőzhöz, a gulyát irzi emberek pedig ébe­rebben emelték föl fáradt fejüket az alvó lovak nyakáról.

A három lovas megállt a hágón. Bueno lecsúszott kicsi, bo­zontos lováról, és körbejárta a másik völgy felé lejti sziklás

hegyoldalt.

  • Erre mentek a marháink – szólt halkan. – Érzem még a ganéj és a vizelet szagát.

Bueno kis lova indult meg elslnek. Már megszokta a hegyi utakat és ösvényeket. Bueno kivette tokjából a fegyvert, a me­xikói nyereg kapájának támasztotta, s a sötétben is látó szem­mel vezette a kis csoportot, miközben a mindent beborító csen­det vigyázta.

Majd egy cédruserdlhöz értek. A sziklás, keskeny út vastag törzsek között kanyargott. Az ágak mélyen csüngtek. A lovasok szinte ráfeküdtek a ló nyakára, a lovak pedig lehajtott fejjel búj­tak át a tőlevelő gallyak alatt. A homály egyre sőrősödött. Úgy tetszett, hogy sohase kerülnek ki a rengetegbll, de egyórai fá­rasztó lovaglás után hirtelen ritkás pinealigetben találták magu­kat, és ekkor a halvány csillagok, mint a meggyújtott gyertyák, fölfénylettek az égen. Könnyebb lett a levegl. Az újhold lecsú­szott a hegyek mögé.

Bueno hirtelen megállította a lovát. A völgyben, a sziklák között pislákoló fényre mutatott.

  • Tábortőz – suttogta. – Ha lóval megyünk, meghallanak bennünket. Az éjszaka sötét, nincs szél. Egyetlen guruló kl ha­talmas zajt csaphat.
  • Itt hagyjuk a lovakat – mondta Hogan.

Bueno vállat vont.

  • Rendben, de valakinek itt kell maradnia velük. A hegyek­ben nem szokás magukra hagyni a lovakat.
  • Itt maradsz a lovak mellett – fordult Ron Hogan Benhez. – Bueno meg én szemügyre vesszük a terepet.

A fiú felhorkant.

  • Nem azért jöttem veletek, hogy…

Hogan élesen félbeszakította.

  • Valakinek itt kell maradnia.

A fiú elkomorult, de egy szót se szólt.

Bueno suttogva okította:

  • Ha lövéseket hallasz, vezesd le a völgybe a lovakat. Bizo­

nyára szükségünk lesz rá. De most menj le az útról, és jól rej- tlzz el, nehogy észrevegyen egy éjszakai csavargó.

A fiú bólintott. Bueno fogta a puskáját, szorosabbra húzta a nadrágszíját, amelyen a pisztolyok lógtak, és intett Hogannak. Az végighúzta kezében a csúszós blrlasszót, és ellenlrizte a hajtogatását. Óvatosan elindultak. Bueno ment elöl, zajtalanul, mint aki összenltt ezzel a földdel, ismeri minden titkát. Hogan követte. Csodálta a férfi könnyed macskaléptét és azt a fürgesé­get, amellyel kikerülte az akadályokat. Sokáig mentek a szelíd lejtéső sziklaoldalban, amelyet pineák és sudaras borókabokrok tarkítottak. Végül is megálltak a széles völgykatlan peremén.

  • Marhák – suttogta Bueno. – Bizonyára a gulyánkból va­lók.
  • Nem látom a marhákat – mondta Hogan.
  • Én sem látom, de érzem lket. – Mélyet lélegzett. – Mar­hák… Sok marha.

A völgykatlant körülölell sziklák közé rejtlztek. Messze, lent a völgyben parázslott a tábortőz, pislákoló pont a szakadé- kos éjszakában. Bueno Hogan füléhez hajolt.

  • Itt van a gulya, és itt vannak az emberek. Meg kell tudni, hogy hányan vannak. Két oldalról körbejárjuk a gulyát. Légy óvatos!

Hogan bólintott.

Szétváltak. Hogan a gulya felé indult. Megpillantotta az összehajtott, egyetlen hát-, fej- és szarvgomolyagba terelt mar­hákat. Óvatosan suhant a völgykatlan peremén, anélkül hogy szem elll vesztette volna az állatokat. Sziklától szikláig, fától fáig lopakodott, egyre óvatosabban és feszültebben. Tekinteté­vel lovast vagy gyalogost keresett. Végül egy szikla elltt meg­pillantott egy mozdulatlan cowboyt. A nyeregkápának támasz­kodva mozdulatlanul hajolt a ló nyaka fölé. Talán aludt. A ló is mozdulatlanul állt, mintha a szürke éjszaka sötétjébll gyúrták volna.

Hogan legszívesebben lerántotta volna lováról a lovast, de rögvest letett errll a szándékáról. Ellször is meg kell tudniuk,

hány cowboy Irzi a gulyát. Széles ívben megkerülte az alvó Irt, és fokozott figyelemmel közeledett a tőzhöz.

A pislákoló tuskók és gallyak halvány fényében két, a tőz mellett alvó embert pillantott meg. Olyan csend volt, hogy még a horkolásukat is hallotta. Följebb, a sziklák között lopakodó árnyat pillantott meg. Megörült, mert fölismerte az öreg Buenót. Elébe indult.

Rövid tanácskozás után megállapították, hogy csak három cowboy Irzi a gulyát: a lovas Ír és a tőz mellett alvó két cow­boy. Az öreg vaquero hangja remegett az izgalomtól:

  • Ezt a gulyát visszahajtjuk.
  • Nekem emberre van szükségem – suttogta Hogan.
  • Ember is lesz, meg marha is, csak okosan hajtsuk végre a rajtaütést.
  • ElÍször azt a lovast.

Bueno csak bólintott. Szótlanul indultak a sziklák felé.

  • Zaj nélkül kell lehúzni a lováról – mondta suttogva Hogan. – Én rádobom a lasszót, te pedig fogd meg a lovat, ne­hogy elrohanjon.

Bueno szemében elégedettség csillant. ElÍlopakodtak a sziklák mögül, zajtalanul, mint két árnyék, s amikor az Írhöz értek, szétváltak. Hogan megkerülte a nyeregben alvó lovast, s hátulról közelített felé. Bueno pedig a ló elé állt. Akkor Hogan eldobta a riátát. Ügy suhogott a csendben, mint a korbács, és mielÍtt a cowboy kiálthatott volna; a nyakára szorult. A ló fel­ágaskodott, a lovas elengedte a kantárt, széttárta a karját, és a földre csúszott. Bueno már a ló mellett állt. Egyetlen ugrással elkapta a sörényét, majd megtalálta a lógó gyeplÍszárat, és megállította a lovat.

Hogan a földön fekvÍ emberhez szaladt. Rávetette magát, testének súlyával a földhöz szorította. A harmatos, hideg füvön, a földbÍl kiálló köveken dulakodtak. Hogan egyre szorosabbra húzta a riáta hurkát. Érezte, hogy ellenfele gyengül, teste eler- nyed. Letépte nyakáról a kendÍt, és betömte a cowboy néma, kiáltásra nyílt száját. Majd lazított a hurok szorításán.

A cowboy tehetetlenül, szétvetett karral feküdt, az orrán si- vítva lélegzett. Fulladozott.

Hogan fölé térdelt, a lasszó szabad végével összekötözte a kezét és a lábát, és amikor a cowboy arcán már nem látott ellen­állást, szelíden így szólt hozzá:

  • Élsz, ember. Semmi baj.

Felállt. Az öreg Buenóhoz ment, aki a lovat nyugtatta, mert az még egyre tépte a kantárt, és rémülten hátrált.

  • Hóóó… nyugodtan, kicsikém! Nyugodtan! – suttogta a vaquero kedveskedve.

A ló még egyszer megrántotta a gyepllt, de amikor Bueno simogatni kezdte a fejét, megnyugodott.

Bueno boldog mosollyal üdvözölte a közeledi Ron Hogant.

  • Nem tudtam, hogy ilyen tökéletesen kezeled a riátát.

Ron a távoli tőz felé nézett.

  • Csak föl ne ébredjenek.

A vaquero halkan fölnevetett.

  • Jó ébredésük lesz.

Megindultak a tőz felé. A füves részen mentek, hogy ne le­hessen hallani lépteik zaját. Amikor a tőz közelébe értek, Hogan a lóval megállt, Bueno pedig körbejárta az alvókat, és eltőnt a borókabokrok között.

A tőz már hamvadozott. Halvány fényt vetett a két pokróc­ra, amely alatt a cowboyok aludtak. Csend volt, a hegyek fölött az égbolt megtelt a hajnal gyöngyszínő fényével, a főben meg­szólaltak az elsi fürjek.

Ron Hogan zajtalanul felkapaszkodott a lóra. Buenót keres­te tekintetével. A sötétben megpillantott egy, az éjszakánál is sötétebb árnyat. Bueno volt az. Hogan elindult, majd a tőztil mintegy húszlépésnyire hirtelen megállította a lovat. Fölállt a nyeregben, és éles hangon így kiáltott:

  • Hé, fiúk, az ördögbe is, ébreszti!

A mély álomból ébredt cowboyok elképedten fölálltak, még nem tértek magukhoz. A lábuk remegett. Mielitt a pisztolyért nyúlhattak volna, Bueno hátulról hozzájuk ugrott.

  • Dobjátok el a fegyvert! – kiáltotta.

Szó nélkül teljesítették a parancsot. Ellször egy öreg va­dászpuska esett a főre, majd két pisztoly. Bueno hozzájuk lé­pett, és ellenlrizte, hogy nem maradt-e náluk fegyver.

  • Rendben – vetette oda kurtán.

Hogan közelebb léptetett. Most tisztán látta lket. Az egyik alacsony volt, zömök, szinte a szeme fehérjéig szlrös, a másik magasabb, karcsúbb, kopott szarvasblr zeke volt rajta. Mind a ketten remegtek a hidegtll és a rémülettll. Tágra nyílt szemmel néztek a lovasra, mint egy rémisztl látomásra.

  • Mifélék vagytok? – kérdezte keményen Hogan.

Egymásra néztek, de egyikük sem felelt.

  • Gyorsabban, mert nincs idlm – indult feléjük a lóval.
  • Ezt a gulyát hajtjuk – szólalt meg a fekete.
  • Kié ez a gulya?
  • Martin Lobbé. Az l szolgái vagyunk.

Hogan fölnevetett. Mint a villám hasított belé egy ötlet. Ne­vetve így szólt:

  • Ne féljetek, isz Ed embere vagyok. Csak kíváncsi vol­tam, hogyan vigyáztok a gulyára.

A fiatalabb, a szarvasblr kabátos ostobán fölnevetett.

  • Jarry lrizte a gulyát.
  • És hol van Fred?
  • Milyen Fred? – csodálkozott a fekete cowboy.
  • Hát Fred, Martin fia. Veletek volt, nem?
  • Igen, tegnapelltt.
  • És hova lett?
  • Visszament a ranchóra, hogy értesítse Lobb urat, hogy…
  • Hogy?
  • Hát, hogy. elvégeztük a munkát.
  • Vagyis Fred veletek volt, amikor elhajtottátok a marhákat.

A fekete bizalmatlanul nézegette, mintha megérezte volna a kelepcét, de a fiatalabb máris válaszolt:

  • Velünk volt. együtt voltunk.

A fekete szürke szemével pislogott társára. Fejével Hogan

felé intett.

  • Ez nem isz Ed bandájából való.
  • Eltaláltad – szólt Hogan. – A seriff helyettese vagyok. Ki küldött benneteket Evans gulyájára?

Tanácstalanul néztek egymásra, hallgattak. Hogan még . közelebb ment a lóval.

  • Beszéljetek, mert nincs idlm.

A szarvasbír kabátos cowboy hirtelen lehorgasztotta a fejét.

  • A kötelességünket teljesítettük.
  • Beszélj – parancsolta Hogan -, mert itthagylak benneteket mezítláb, fegyver és élelem nélkül.

A magasabb a társára nézett, mintha biztatást várt volna tí- le. Aztán lassan beszélni kezdett:

  • Lobb úr azt parancsolta, hogy menjünk el az Indián Kút Völgyébe… öten voltunk, meg Fred. Aztán találkoztunk isz Ed embereivel… Senki se mondta, hogy mire készülünk. Fred két társával Evans úr ranchójához lovagolt. Este jöttek vissza. És akkor még jöttek néhányan isz Edtíl. Senki se kérdezett bennünket. Parancsoltak. – Elhallgatott, még mélyebbre horgasztotta a fejét, tekintetét nehéz cowboy csizmájára szegez­te. Tanácstalanul emelte föl a kezét. – Mi nem parancsolunk. Mi azt tesszük, amit parancsolnak nekünk. Hogan szelídebb hangon megkérdezte:
  • És most? Most mit kell tennetek?
  • Azt parancsolták, hogy a hegyeken át hajtsuk el a gulyát Canon Citybe. Állítólag ott már vár a pueblói marhakereskedí, aki átveszi a gulyát.

Hogan keserően mosolygott.

  • Jó üzletet csinál ez a Lobb. Ez az egész gulya?
  • Nem. csak kétszáz darab. A többit a Bölény-hágón át Denver felé hajtották a társaink.
  • És hova lettek isz Ed emberei?
  • Az ördög tudja. Teljesítették a parancsot, aztán elmentek.
  • isz Ed is velük volt?
  • Nem tudom. Kendí volt rajtuk. Még nekünk se mutatták

meg az arcukat… – Odalépett Hogan lovához, és elkapta a ken­gyelt. – Ide figyelj – mondta -, eressz el bennünket, mert ha az öreg Lobb megtudja, akkor nekünk fel is út, le is út.

Hogan megrántotta a kengyelt.

  • Azt’ én döntöm el, hogy mit csinálok veletek. – A két fo­goly feje fölött az öreg vaqueróhoz fordult. – Bueno, elhajtod a gulyát az Indián Kút Völgyébe?

Az öreg szeme felcsillant a sötétben.

  • Ron, hiszen kezdettől fogva csak erre gondolok
  • Rendben – mondta Hogan, és a cowboyokhoz fordult: – Ha vissza akarjátok kapni a lovaitokat és fegyvereiteket, ellször is segítsetek az öregnek az Indián Kúthoz hajtani a gulyát.

A fekete cowboy hirtelen felhorkant.

  • Végünk van! – kiáltotta. – Ha Lobb úr megtudja, elevenen megnyúz bennünket.

Ron Hogan rámosolygott.

  • Válassz: vagy mezítláb mész vissza, vagy az Indián Kút Völgyében megkapod a fegyveredet és a lovadat.

A cowboy tehetetlenül leengedte a karját. Mintegy magának suttogta:

  • Legyen.

Hogan a szarvasblr kabátos cowboyra nézett.

  • Te pedig eljössz velem Florence-ba, és mindent elismé­telsz a seriff elltt.


11.

Egész nap a forró fennsíkon lovagoltak. Ügy érezték, hogy ki­reped a blrük a pokoli forróságtól. Délben megálltak egy kiszá­radt patak partján elterüll vörösfenylliget árnyékában. Megitat­ták a lovakat, ettek valamit, majd aludtak egyet. Mire a nap a horizonthoz ért, s a hegyek csúcsán kialudt a fény, Florence határába érkeztek.

A magasból megpillantották a pineával benltt Viharok He­gyét, s alatta Florence-t – a megfeketedett, szétszórtan álló öreg

házakat és a világos csíkként futó főutcát. A fáradt lovak mesz- szirll megérezték az istálló szagát. Frissen indultak meg a meszkitával benltt hegyoldalon:

Ron Hogan megoldotta a cowboy kezét.

  • Csak nehogy szökni próbálj – mondta szinte barátságosan. – Remélem, hallottad a társadtól, hogy milyen mesterien keze­lem a riátát.

De a legény nem válaszolt. Sokáig dörzsölte a köteléktll ki­vörösödött csuklóját. Hogan maga elé engedte. A hátát nézte, amelyen már megszáradt a sötét verejtékfolt.

Amikor a flutcára értek, mellé léptetett.

  • Nehéz utunk volt – kezdte.

A cowboy rá se pillantott. Komor volt, és gondterhelt. Be­lovagoltak a seriff udvarára. A lovak megálltak az árnyékban, a lovasok pedig egy pillanatra megmerevedtek; mintha a nyereg­hez nlttek volna. A seriff kijött a tornácra.

  • Kit hoztál ide? – kiáltotta haragosan.
  • Egy tanút a Fred Lobb-féle ügyben – kiáltotta Hogan. Le­csúszott a nyeregbll, majd szólt a fogolynak, hogy szálljon le, és megindultak a tornác felé. A seriff növekvl nyugtalansággal tekintett rájuk.
  • Feleslegesen törted magad, Hogan – mondta, amikor elé álltak. – Fred Lobb éjszaka megszökött.

Hogan elsápadt. Arca csalódott grimaszba torzult, összehúz­ta a szemét, fölemelte a fejét, és támadóan tekintett a seriffre.

  • Vagy tán maga engedte ki.

A seriff dühbe gurult.

  • Mondtam, hogy megszökött.
  • Az öreg Billre bíztam, hogy lrizze.
  • Én nem tehetek róla. Amikor reggel megérkeztem, már nem volt itt. – Éles és kutató tekintettel nézett Hoganra. – Mondd, miért tetted ezt?
  • Azért tartóztattam le, mert rám vetette magát, és meg akart szökni.

A seriff türelmetlenül csettintett.

  • Miért nem vártál meg engem? Nem kellett volna úgy siet­ned. Csak bajt okoztál.
  • Kinek?
  • Nekem, magadnak, nekünk.
  • Azt gondoltam, hogy Lobbéknak.
  • Nem voltak bizonyítékaid.
  • De most már vannak! – Hogan megragadta a cowboy kö­nyökét, és a seriff felé lökte. – Ez itt Henry Mulloy, a Lobbék cowboya. Í megerlsíti önnek Ben Evans vallomását.

A seriff gúnyosan fölnevetett.

  • Minek neked tanú, amikor nincs itt Fred? Engedd el nyu­godtan, és köszönd meg neki a kellemes társaságot.

Hogan egy fél lépést hátrált. Már teljesen nyugodtan be­szélt, hangja szándékosan megveti volt.

  • Graham úr, én azt gondoltam, hogy ön a seriff, de most lá­tom, hogy ön Martin Lobbnak és családjának a védiügyvédje.

A seriff széles, borotválatlan arcán fáradt árnyék suhant át.

  • Hagyd békén Martin Lobbot! Í nem felel a fiáért. Fred már régóta nagykorú.
  • Rendben van, Graham úr – folytatta Ron Hogan jeges nyugalommal. – Fred feleljen a saját tetteiért, és Martin Lobb is a sajátjáért. Megdönthetetlen bizonyítékaim vannak Martin Lobb ellen is.

A seriff arca elszürkült, a szeme összeszőkült. Hangja ide­gesen vibrált:

  • Senkinek sincsenek bizonyítékai Martin Lobb ellen. Mar­tin Lobb becsületes ranchero. Nem találsz embert, aki ellene tanúskodna.

Ron Hogan könnyedén meglökte Mulloyt.

  • No, mondd el. Henry, mondd el mindazt, amit nekem mondtál a völgyben, a gulya mellett.

A seriff csípisen fölnevetett.

  • Na, mondjad! Mondj valamit Lobb úr ellen!

Mulloy megértette a helyzetet. Egyetértien mosolygott a se­riffre. Megkönnyebbülten így szólt:

  • Nekem semmi közöm az egészhez. Én egyszerő cowboy vagyok, és a gulyát Irzöm.

Ron Hogan megdöbbent. Rájött, hogy hibát követett el. Erltlennek és elhagyottnak érezte magát. Látta a seriff gúnyos mosolyát, és a gyermeki örömet Mulloy arcán. Rendkívül nehéz pillanatot élt át, de hamarosan összeszedte magát. Még nem adta fel a harcot.

  • Mulloy – szólt halkan. – Csak nem fogsz a szemembe ha­zudni? Nem vagy te olyan gazember. Mondd meg, kinek a gu­lyája mellett fogtalak el.

A cowboy nem nézett a szemébe. Kezét széles derékszíjára szorította, vállat vont, mintha egy súlyos terhet akarna lelökni a válláról.

  • Én nem tudok semmit, és nem mondok semmit…
  • Na látod – szólt közbe a seriff. – Ismeri 1 a gazdáját.

Hogan elkapta Henry Mulloy zubbonyát. Egy pillanatig úgy tetszett, hogy a földhöz vágja, de uralkodott magán. Mulloy szemébe nézett.

  • Megszántalak. Ott hagyhattalak volna meztelenül a völgyben. Útközben széttéptek volna a vadállatok. Te pedig. – er1sen megrázta. – Mulloy, mondd meg a seriffnek, ki támadta meg Evansék gulyáját!

A seriff nehéz kezét Hogan vállára tette.

  • Nyugodj meg, fiam! Úgyse mond semmit. Engedd el!

Ron Hogan a falnak lökte a cowboyt.

  • Gyáva alak vagy, és csirkefogó. – Hirtelen a seriffhez for­dult. – Hát akkor én mondom el magának. Ezt a támadást Fred Lobb szervezte az apja utasítására. A Lobb család el akarja fog­lalni a környék legszebb ranchóját. ik támadták meg Evansék gulyáját, isz Ed embereivel. ik szórták szét a marhákat a he­gyekben, majd két részre osztva elhajtották 1ket. Tolvaj népség. Szép kis banda: a leggazdagabb ranchero, Martin Lobb és a ti­tokzatos bandita, isz Ed. És hozzá ezek a gazemberek. És maga segíti 1ket.

A seriff sápadt, komor arcát elöntötte a harag. Kis szeme sö­

téten megvillant.

  • Elég volt ebbll, Hogan! – vetette oda fenyegetlen, és ki­rántotta a coltját.

Hogan kihúzta magát. Megvetéssel, büszkén nézett rá.

  • Ön nem fog llni, Graham úr, ahhoz ön túl gyáva.
  • Takarodj ebbll a városból! Nincs szükségem ilyen helyet­tesre.

Hogan gúnyosan fölnevetett.

  • Nekem pedig nincs szükségem ilyen seriffre. – A sombre- róhoz emelte kezét. – Viszontlátásra, Graham úr. Remélem, találkozunk még az ön számára kevésbé ellnyös körülmények között. – Nyugodtan félretolta a coltot tartó kezet, megkerülte a seriffet, s fölpattant a lovára. Elmenlben megfordult, és a vállán keresztül odavetette: – Bocsásson meg, hogy annyi gondot okoztam önnek. Köszönöm a leckét.


12.

Amikor a szatócsbolt elé ért, Donald Smith kifutott a tor­nácra.

  • Hogan, Hogan! – kiáltotta a lovas után.

Ron megállította a lovát.

  • Mi történt?

A boltos leszaladt a lépcsln.

  • Reggel óta kereslek. Egy ember meg akarja venni a mexi­kói kést.

Hogan füttyentett.

  • Miféle ember?
  • Az Arany Csillaghoz címzett fogadóban lakik. Menj be az üzletbe, azonnal idehívom. – Megfordult a sarkán, és esetlenül elfutott a már árnyékba boruló utcán.

Hogan leugrott a lováról. Leakasztotta a nyeregkápáról a lasszót, a lovat pedig a tornác oszlopához kötötte. A lasszót las­san áthúzta összezárt tenyerén. Ellenlrizte a hajtogatását. Azu­tán belépett a boltba. Érezte, hogy elönti a boldog nyugtalanság,

hogy megfeszülnek az izmai, és a vér erlsebben lüktet a halán­tékán. S mintha a saját suttogását hallotta volna: „Í lenne az? Akit keresek?” A sötét bolt sarkába húzódott, a pult és a súlyos asztal közé, amelyen textilgöngyölegek feküdtek. Hátával a fal­nak támaszkodott. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Nagyon fáradt volt. Az ajtócsengi azonban hamarosan fölébresztette a tőnidésbil. Megmarkolta a riátát…

Elsinek Donald Smith lépett be, mögötte pedig az ismeret­len férfi. Középtermető, vállas, eris testalkatú ember volt. Ma­gabiztos, határozott léptekkel jött be a boltba. Jól szabott, bosz- tonszövetbil készült szürke öltöny volt rajta, fején szürke texasi kalap. Szeme még nem barátkozott meg a homállyal, vaksin pislogott. Így Ronnak volt ideje, hogy jól szemügyre vegye. „Mozdulatai magabiztosságról és eriril tanúskodnak” – állapí­totta meg magában. „Csontos, éles arcvonások, gondosan bo­rotvált hideg, maszkszerő arc. Ruhája rendes, mondhatnánk elegáns. Elsi pillantásra látni, hogy nem idevalósi, és hogy nem nehéz munkával keresi a kenyerét”.

Smith vette észre elsiként a sarokban álló Ron Hogant. Hoganra mutatva így szólt:

  • Ez az ember akarja eladni a kést.

Hogan nem mozdult, csak szorosabbra fogta a riátát, készen arra, hogy elhajítsa, mielitt az ismeretlen a fegyveréért nyúlna. De a férfinál nem volt fegyver, és teljesen nyugodtnak látszott. Megállt a bolt közepén, a cukroszsákok között, és figyelmesen nézte Hogant.

  • Én akarom megvenni a kést – mondta eris és határozott hangon. Ronhoz lépett, és kezet nyújtott neki. – Frank Ellis va­gyok, tán átmehetnénk a fogadóba, ott nyugodtabban beszélget­hetünk.

Hogan nem fogadta el a felé nyújtott kezet, megkerülte Ellist, és így szólt Donald Smith-hez:

  • Adja ide a kést, az anyagiakat majd utána elintézzük.

A boltos kis irhadarabba bugyolálta a kést.

  • Emlékszel, Hogan, miben állapodtunk meg?
  • Ha eladom, megkapod a magadét – mondta Ron titokzato­san mosolyogva. Majd az ismeretlenhez fordult. – Mehetünk, Ellis úr.

Az hidegen nézett rá.

  • Kihez van szerencsém?
  • Ron Hogannak hívnak, és bostoni vagyok. Nem tudom elég-e ez önnek?

Ellis bólintott.

  • Engem elslsorban a kés érdekel.
  • Értettem.

Kiléptek az üzletbll. A kis harang figyelmeztetlen meg- kondult. Donald Smith elkerekült szemmel állt a pult mögött. Verejtékes tenyerét kifényesedett mellényébe törölte.

  • Rossz vége lesz ennek – suttogta mintegy önmagának.

A két férfi hallgatagon ballagott a flutcán. Egyetlen szó sem esett, nem néztek egymásra. A lépcslre nyíló oldalajtón léptek be a fogadóba.

A falépcsl keservesen nyikorgott lépteik alatt. Ellis ment elöl. Átvezette Hogant egy hosszú, homályos folyosón, majd hirtelen megállt egy ajtó elltt. Kinyitotta, és hővösen intett.

  • Parancsoljon, Hogan úr.

Szegényes szoba volt a szegényes fogadóban, szegényes, málladozó tapéta borította a falát. Szegényes volt a berendezés is: ócska takaróval letakart ágy, asztal, két szék, mosdóállvány, rajta rozsdás mosdó és egy fajansz vizeskancsó. Az ágyon két, blrbll készült utazótáska hevert, az a fajta, amelyet nyereghez lehet erlsíteni.

Ellis egy széket húzott Hogan mellé.

  • Üljön le, Hogan úr, csak arra kérem, vigyázzon, mert a székek kissé rozogák. – Lassú mozdulattal levetette kalapját, és az ágyra vetette magát.

Hogan megremegett a csodálkozástól. A félhomályban megpillantotta a férfi gondosan borotvált fejét. A szögletes ko­ponyára feszüll blr olyan sárga volt, mint a pergamen, így, ka­lap nélkül egy buddhista szerzetesre emlékeztetett. Boltozatos

koponyája csillogott a félhomályban.

  • Nyomorúságos fészek – mondta Ellis. – Mit iszik?
  • Köszönöm, nem iszom. Pokolian fáradt vagyok, és szeret­ném a leheti leggyorsabban elintézni ezt az ügyet.
  • Egy korty finom bor bizonyára lábra állítja. – Összecsapta a kezét. Tán egy másodperc sem telt el, s megjelent az ajtóban egy fiatal mexikói fiú. – Antonio – szólt Ellis. – Hozz egy üveg pezsgit!

A fiúnak olajosan csillogott a bire, komoly arcából bárso­nyos tekintet sugárzott. Ugyanolyan halkan és gyorsan tőnt el, mint ahogy egy pillanattal azelitt megjelent.

Ellis leült az ágyra.

  • Megbocsát, de ezekben a székekben nem nagyon bízom. – Súlyos, kutató tekintete megpihent Hogan arcán. – Mondja, mi­ért akarja eladni ezt a kést?

Hogan halványan elmosolyodott.

  • Még nem tudom, hogy eladom-e – válaszolt kitérileg.
  • Szép összeget ajánlok érte.
  • Nem érdekel a pénz – szólt tőnidve. – Bocsánat… de én is szeretnék valamit kérdezni.
  • Kérem, minden kérdésére válaszolok.

Hogan az asztalra tette a lasszót.

  • Miért akarja megvenni ezt a kést?

Ellis homályba veszi arcán nem vett észre csodálkozást. Merev volt, mint egy maszk. Szeme se rebbent. Fakó hangon válaszolt:

  • Egyszerően tetszik. Régi és szép munka. Szeretem az ilyen tárgyakat.
  • És még egyet. Ön tudja, honnét való ez a kés?
  • Alaposan szemügyre vettem. Régi mexikói vadászkés. fogalmam sincs, hogy hol készítették.

Hogan kutató tekintettel nézett rá.

  • És ön? Ön honnét való?

Ellisnek arcizma sem rándult. Közömbösen nézett Hoganra. Száraz hangon válaszolt:

  • Különös ember maga, Hogan. Még a kezét sem nyújtotta, de tudni szeretné…
  • Por favor – vágott a szavába Hogan. – Nem én vagyok különös, hanem ez a kés. Bocsásson meg, de szeretném tudni, ki veszi meg.

Az ajtó hirtelen kinyílt, és a küszöbön megjelent Antonio egy tálcával, amelyen egy üveget és két poharat hozott. Köny- nyed, szinte táncos léptekkel járt.

  • A szolgám – magyarázta Ellis.

Antonio az asztalhoz lépett. Letette a tálcát, és tekintete a Hogan elltt heveri lasszóra esett. Bársonyos szeme élénken megcsillant.

  • Riáta – suttogta elismeréssel. Villámgyors mozdulattal felkapta a lasszót.

Hogan döbbenten ugrott fel.

  • Tedd le – mondta.

Antonio végigcsúsztatta ujjai között a zsírral megkent szíjat és a bronzból készült nehezékeket.

  • Megbocsásson, de rég nem volt a kezemben ilyesmi: Me­xikói lasszó. Apámnak volt ilyen lasszója.

Úgy tett, mintha ki akarná próbálni.

  • Tedd le, Antonio! – parancsolta Ellis.

Hogan megkönnyebbülten föllélegzett. Óvatosan leült a ro­zoga székre. A fiúra mosolygott.

  • Tudsz vele bánni?
  • Régen tudtam, de már elfelejtettem. – Az ajtóhoz hátrált. Hoganra nézett, s az hirtelen fölállt. „Jól néznék ki – gondolta Hogan -, ha ez a fiú a saját lasszómmal fogna el.” Antonio köz­ben végighúzta a szíjat fürge markában. Célzott, de egy pillanat múlva leengedte a kezét:
  • Kevés a hely.
  • Tedd le, Antonio! – szólt Ellis ellentmondást nem tőri hangon.

A fiú csalódottan tette le az asztalra, s kinyitotta a pezsgis- üveget.

Ellis közelebb húzódott az asztalhoz.

  • Azt kérdezi, honnét való vagyok? – fordult Hoganhoz. – Pittsburghból jöttem. Elég ez önnek? – És válaszra sem várva folytatta: – Egy érclellhelyek keresésével foglalkozó keleti vál­lalat képvisellje vagyok.
  • Igen, igen – mosolygott Hogan a szokott módján. – Bizo­nyára aranyat keresnek.
  • Nem. Az 1859-es aranyláz után itt nem érdemes arany után kutatni. De vannak más ércek: réz, nikkel, ólom, ezüst.
  • Értem. Érdekes foglalkozás lehet. – Hogan arca elkomo­lyodott. – Nem volt ön két évvel ezelltt Santa Fében?

Ellis tőnldni látszott.

  • Az új-mexikói Santa Fére gondol?
  • Igen. Nem ismerek más Santa Fét.
  • Sohasem jártam arra.
  • Talán mégis…

Antonio tálcán nyújtotta a poharakat.

Ellis fölemelte a poharát.

  • Az üzlet sikerére.

Hogan egy hajtásra kiitta, és amikor letette a poharat, lassan így szólt:

  • Még meg kell gondolnom. – Majd visszatért az ellzl té­mához: – Bizonyára érdekes foglalkozás. Nem vinne magával?

Ellis, most ellször, kissé meghökkent. Kezében forgatta a poharat.

  • Nagyon szívesen. De nem most.
  • Ma elvesztettem az állásomat – nevetett fel Hogan;
  • Igen. És mit csinált?
  • Csodálkozni fog. A seriff helyettese voltam.
  • Érdekes. ön jómódú és mővelt embernek látszik. Mi az ördögöt keres itt?

Hogan összehúzta sötét szemét.

  • Már jó néhányan feltették nekem ugyanezt a kérdést – folytatta amolyan csak azért is hangon. – Nem tudom, mi ebben a különös, ön ércet keres, én pedig. mondjuk, erls benyomá­

sokat.

  • Ez is érdekes foglalkozás.
  • Különösképp itt. Roppant festli a környék, nemde?
  • Festli és veszélyes.
  • Ön azt mondja, hogy veszélyes, és mégis errefelé kószál, s mind ez ideig semmi baja sem történt.

Frank Ellis fölemelte a kezét.

  • Bizonyára a gondviselés lrködik felettem. Különben meg kell mondanom, volt néhány kellemetlen kalandom.

Hogan ujjaival az asztal szélén dobolt.

  • És nem találkozott idlnként isz Eddel vagy az emberei­vel?
  • Hallottam róla, de az az érzésem, hogy az emberek túloz­nak. Az itteniek szeretik a legendákat. Mert utóvégre is ki az az isz Ed? Senki se látta, ás senki se beszélt vele, de állandóan emlegetik. Nem úgy véli, hogy ez elgondolkoztató?
  • Valóban – sóhajtott Hogan. – Ugyancsak elgondolkoztató. Körös-körül lángolnak a ranchók, egész gulyákat hajtanak el, idlrll idlre eltőnik egy postakocsi, és ön azt állítja, hogy ez legenda…
  • No, nem egészen – szakította félbe Ellis. – Bizonyára akad néhány bandita, akik a saját szakállukra dolgoznak. De az emberek hajlamosak a túlzásra.
  • Igen. – mondta tőnldve Hogan. Fölállt, elvette az asztal­ról a riátát.

Ellis lassú mozdulattal megállította.

  • Nem innánk még egyet?
  • Köszönöm – válaszolta Ron Hogan -, ez a pohár pezsgl jót tett, de a következl már fejbe vágna. Elnézést, de egész nap úton voltam, nagyon fáradt vagyok.

Ellis felállt.

  • És a késsel mi lesz?

Hogan az ajtó felé indult.

  • Nagyon sajnálom, de nem adhatom el önnek.
  • Kár. Jó árat fizettem volna érte.
  • Sajnálom…
  • Hátha meggondolja magát. Reggelig várok. Holnap indu­lunk Pueblóba.
  • Megbocsásson, de ez az utolsó szavam.

Ellis az ajtóig kísérte a vendéget.

  • Látom, nagyon tetszik magának ez a kés.
  • És magának?
  • Nem annyira, hogy eriszakoskodjam… Nagyon örülök, hogy megismertem. Kívánom, hogy sok szép élményben legyen része.
  • Gracias – vetette oda spanyolul Hogan. – Még egyszer elnézését kérem. Bizonyára talál még valahol egy ehhez hason­ló kést.

Ellis ajtót nyitott. Kezével intett Hogannak, majd amikor Hogan a lépcsihöz ért, felkiáltott:

  • Antonio, Antonio!

Mintha árnyék suhant volna végig a homályos folyosón. Hogannak az volt az érzése, hogy a mexikói fiú az, de nem volt benne biztos. Csak egyre gondolt, hogy Collins kovács fészeré­ben levethesse magát a vackára. De még vissza kellett mennie a bolthoz a lováért. Fáradtan lépkedett. Bokáig gázolt az utca fi­nom porában. A házak a homályba vesztek. Az égen már ki- gyúlt néhány csillag, s a denevérek hangtalanul köröztek az utca fölött. Csend volt, csak a holland van Brick kocsmájából szőri- dött ki a részegek fojtott hangja, és messziril, mintha a hegyek mögül jött volna, gitár pengett.

Hogan megpillantotta a félhomályban tarka lovát. Odament. Ekkor észrevette, vagy inkább megérezte, hogy valaki követi. Egy pillanatig úgy tőnt neki, hogy Antonio az, Ellis fiatal szol­gája. Megfordult, de az árnyék, amely egy másodperce még ott surrant a házak mellett, hirtelen összeolvadt a háttérrel.

„Fáradt vagyok – gondolta. – Bizonyára káprázott a sze­mem.” A lóhoz lépett. A tarka ló gazdája láttán nyugtalanul to­porogni kezdett.

A tornácon megjelent Donald Smith.

  • Eladtad a kést? – kérdezte.
  • Nem – válaszolta kurtán Hogan.
  • Akkor miért ültél ott olyan sokáig? – A boltos hangjában csalódás rezgett.

Ron Hogan vállat vont.

  • Beszélgettem… – Hirtelen kihúzta magát, mintha le akar­ná, rázni magáról a makacs fáradtságot. – Smith úr, ismeri maga ezt az Ellist?
  • Idlnként megjelenik.
  • Miféle ember?
  • Azt mondja, hogy egy pittsburghi vállalat képviselője, kü­lönben nemigen szokták faggatni.
  • Gyakran jön ide?
  • Mindössze néhányszor láttam.
  • És mikor tőnt fel ellször ezen a környéken?
  • Nem emlékszem, – Lement a lépcsln, Hoganhoz lépett. – Ide figyelj, Hogan, miért nem adtad el neki a kést? Azt mondta, hogy szép árat fizet érte.

Hogan elkötötte a lovát.

  • Nem érdekel a pénz.
  • Gondoltam. – Egy pillanatig hallgatagon nézte Hogant. – Gondoltam – ismételte meg. Sivítva szívta be a leveglt. – Ez nem az, akit keresel. Itt hagyod a kést?
  • Nem. De remélem, hogy nem haragszik rám. Megkapta a tíz dollárt.

Smith ravaszkodva nevetett.

  • Azt hittem, hogy többet keresek rajta.
  • Nagyon sajnálom, Smith úr. Nincs szerencsénk ebben a városban. – Felült a lovára, de a nyeregbll visszaszólt: – Ha megtudna valami érdekeset Ellisrll, nagyon hálás lennék.

Smith kifejezéstelen tekintettel meredt rá.

  • Itt akkor örül az ember, ha nem sokat tud.
  • Értem. Jó éjszakát, Smith úr.
  • Isten óvjon.

A ló lassan lépegetett. Hogan, maga sem tudta, miért, hirte-

len hátrafordult. Megint az a kellemetlen érzése volt, hogy va­laki lopakodik utána. Látta, bár lehet, hogy csak a szeme káprázott, hogy egy árnyék suhant el a tornáé oszlopai alatt… Ellrehajolt a nyeregben, megsarkantyúzta a lovát. Ebben a pillanatban lövés dördült a szatócsbolt mögül. Vörös láng lob­bant föl a sötétben. Hogan lecsúszott a nyeregbll. A második lövedék a ló sörénye fölött suhant el. A ló ügetni kezdett. Hogan, aki eddig a ló sörényébe és az egyik kengyelbe kapasz­kodott, a házak közé irányította a lovat. Szabad lábával fölrúgta magát a nyeregbe. Valaki kiszaladt a sötét udvarra. Másvalaki káromkodni kezdett a vágtató lovas láttán, de Hogan oda se fi­gyelt. Egy sásból font kerítést látott maga elltt. Átugratott rajta. A tarka ló könnyedén vette az akadályt. Kiért a városból, már a sziklák között, a meszkitával benltt prérin vágtatott. Fölötte a Viharok Hegyének komoran meredezl sziklái derengtek, a szik­lák fölött az esti pír amarantvörös szegélye izzott.

Hogan a sziklák közé irányította lovát, és amikor fölért Florence csillogó fényei fölé, megállt. Hátrafordult. Senki se követte. Csak a völgyben fekvi épületek felé lopakodó prérifar- kas árnyékát látta, és a sziklák fölött lebegi, zsákmányát keresi baglyot. Hevesen vert a szíve.

Leszállt a lóról. Csak most tudatosodott benne, hogy milyen nagy veszedelembil szabadult meg, és hirtelen ezt gondolta: „Vajon ki litt rám? Jonathan Kerr? Talán észrevett, ahogy kijöt­tem a fogadóból, vagy Fred Lobb akart bosszút állni a tegnapi­ért? Vagy talán…” Ekkor eszébe jutott a mexikói fiú barna arca és bársonyos tekintete, és látni vélte fürge kezét, amint a riátára lapul. „Jól van – tőnidött tovább. – De miért litt volna rám ez a mexikói?” És ebben a pillanatban hallani vélte Frank Ellis kemény hangját: „Antonio, Antonio!” Akkor kiáltott, amikor i kilépett a szobából. Vagyis Ellis küldte volna utána a szolgáját? De mi oka lehet rá Ellisnek.

Nagyon fáradtnak érezte magát: egy átvirrasztott éjszaka, azután pedig az egész napos lovaglás a kegyetlenül forró fenn­síkon. Pihenni szeretett volna. Még egy pillanatig hallgatózott, de hogy nem hallott semmi neszt, sem visszhangot, felült a lóra, és a hegyet megkerülve Sam Collins kovácsmőhelye felé indult.


13.

  • Élsz, Ron? – kérdezte csodálkozva Sam Collins. Hatalmas teste úgy sötétlett a félhomályban, mint egy sziklatömb.
  • Olts el minden lámpát! – mondta suttogva Hogan. – Nem szeretném, ha meglátnának itt. Nem akarok bajt hozni rád.

Collins visszament a szobába, eloltotta a lámpát. Hogan közben bevezette a tarka lovat a fészerbe. Gyorsan lenyergelte. Zabot szórt a jászolba. Egy perc múlva megjelent Collins.

  • Élsz – ismételte örömmel. – Pedig azt mondták, hogy va­laki rád litt.

Hogan sápadtan elmosolyodott.

  • Bizonyára mellé litt, mert különben most nem beszélget­

hetnénk.

  • Ki volt az?
  • Nem tudom, talán Jonathan Kerr.
  • Nem 1 volt, mert még reggel Fort Rockyba utazott. Ponto­san tudom, mert itt volt nálam megpatkoltatni a lovát.
  • Akkor talán Fred Lobb. Kissé belemásztam a lelkébe.
  • Fred nem volt itt ma.

Hogan szándékosan nem említette a mexikóit. El1ször Ellis fel1l akarta kifaggatni Samet. Ezért tréfásan így zárta le a témát:

  • Nálatok még a szellemek is lövöldöznek.

Sam Collins sz1rös mellkasát dörzsölgette az inge alatt:

  • Figyelmeztettelek, Ron. Nálunk lepuffantani egy embert annyit tesz, mint a padlóra köpni. Mondtam neked, hogy mene­külj innét.

Ron Hogan a pokróccal letakart fekhelyre vetette magát.

  • Ide figyelj! – kezdte váratlanul. – Nem ismered véletlenül Ellist, aki az Arany Csillaghoz címzett fogadóban szállt meg?
  • Azt a kopaszt? – kérdezte élénken a kovács.
  • Nem kopasz az, csak borotválja a fejét
  • Azt hittem, kopasz.
  • Meg akarta venni a kést.

Collins füttyentett,

  • Szóval 1t kerested? – kiáltotta, – Most már kezdem érteni. Hogan szárazon fölnevetett.
  • Nem, Sam… Azt hiszem, ez nem az az ember.
  • Akkor miért akarta megvenni a kést?
  • Nem tudom, talán megtetszett neki. Kedvet kapott rá. Az is lehet, hogy ajándéknak szánta. De azért tudni szeretném, hogy kiféle-miféle.

Sam Collins leült a ládára. Széles tenyerével borostás arcát dörzsölgette.

  • Hogy kiféle-miféle? – ismételte meg. – Rendes jenkinek néz ki. Nagyvonalú. A patkolásért kétszer annyit adott, mint amennyi jár. Ügy öltözik, mint egy gentleman; és fennkölten beszél, mint a jenkik. Csak egy kicsit furcsának találom.
  • Gyanúsnak?
  • Nem… furcsának. Azt mondja, hogy egy pittsburghi vál­lalatnál dolgozik, de én soha nem hallottam errll a vállalatról. Állítólag érclellhelyek után kutat, de sohasem mondta, hogy hol. Ismertem olyanokat, akik rezet meg cinket kerestek, de azok mőszerekkel kutattak, ez pedig úgy járja a hegyeket, mint­ha látogatóba menne. Két utazótáska és kész. Ezért tartom kü­lönösnek.

Ron Hogan erlsen megfogta a kovács karját.

  • Mikor láttad lt ellször?
  • Régen, tán két évvel ezelltt. Egy fiatal mexikói szolgával érkezett. Ez a mexikói fiú azt mondta, hogy Santa Fébll jöttek.

Hogan erlsen megrántotta Collins karját:

  • Nem tévedsz? Biztosan Santa Fét mondott?
  • Ügy emlékszem, Ron, mintha ma lett volna. A lovat hoz­ta. A két elsl patkót akarta lecseréltetni. Nézem, hát a patkók nem olyanok, mint mifelénk. Megkérdezem: „Hol patkolták a lovad?” A fiú meg csak nevet, és azt mondja: „Csak Santa Fében használnák ilyen patkót. Ott vannak a legjobb kovácsok.” Hát ez igaz, a mexikói kovácsoknál nincs jobb mester a világon.

Hogan a fekhelyére dllt.

  • És Ellis azt mondta, hogy sohasem járt Santa Fében. Ez nemcsak hogy különös, de gyanús is.
  • Santa Fébll keresel valakit?

Hogan vállat vont.

  • Ez az én dolgom, Sam. Mondd, mit tudsz még Ellisrll?

A kovács öklével a térdére csapott.

  • Ügy néz ki, mintha jóravaló ember lenne, de itt kószál a környéken, és senkitll se fél. Sohasem utazik postakocsival, és akkor jelenik meg, amikor történik valami. Ez az, ami nem tet­szik nekem. Elhallgatott, de hallgatásából kiérzldött a feszült­ség.
  • És tegnap mi szél hozta ide? – kérdezte vadul Hogan.
  • Ki tudja. tán az Evansék elleni támadás és Fred Lobb le­tartóztatása.

Ron Hogan a könyökére támaszkodott.

  • Azt mondod, hogy mindig akkor jelenik meg, amikor va­lami különös dolog történik a városban. Gondolkodj, mikor volt itt utoljára.
  • Emlékszem – válaszolta tőnldve. – Ed bandája megtá­madta a postakocsit. Magukkal vitték a postát és a pénzt is. Még aznap megjelent a tar fej ő Frank Ellis.
  • És kivel tart kapcsolatot a városban?
  • Nem tudom. Egyszer láttam a bírónál, de ez semmit sem jelent. A bírónál sokan megfordulnak. Ellis mindig a fogadóban száll meg, a legjobb szobában. Vesz egy-két dolgot Smithnél, aztán eltőnik.
  • És mindig vele van Antonio?
  • Igen, Antonio a szolgája. Úgy ragaszkodik hozzá, mint egy kutya.
  • És mit tudnak róla az emberek a közeli városokban?
  • Annyit, mint itt. Megérkezik, és aztán eltőnik.
  • Igen… – Hogan hosszan ásított. – Hát akkor nem sokat tudtam meg.
  • Ha akarod, érdeklldhetem utána.
  • Köszönöm, Sam. Most már késl.
  • Miért?
  • Mert nekem el kell tőnnöm innét.

Sam megkönnyebbülten sóhajtott fel.

  • Végre. Az lett volna a legjobb, ha egyáltalán be se teszed a lábad ebbe a városba. Figyelmeztettelek, de makacs teremtés vagy. Három nap alatt három galibába keveredtél.
  • Nem bántam meg, Sam. Az élet olyan, mint a folyó. Mi­nél nagyobb zajjal folyik, annál szebb.
  • Hát zajt éppen csináltál, most meg elmész, az emberek maradnak, és semmi se változik.
  • Sohase lehet tudni, Sam.
  • Szóval elmész. Végre egy okos ötlet. Remélem, nem is jössz többé vissza.
  • Nem biztos. Pokolian tetszik nekem ez a város, és a fe­

jembe vettem, hogy találkozom a titokzatos Eddel.

  • Nem neked való ez az átkozott fészek. Azt az embert pe­dig, akivel leszámolni valód van, hagyd futni.

Hogan vidáman fölnevetett.

  • Most már több emberrel van leszámolni valóm: Fred Lob­bal, Jonathan Kerr-rel és a seriffel.

A kovács felállt. Tagbaszakadt alakja eltakarta a kisablakot, amelyen a csillagos éjszaka fénye bevilágított a pajtába.

  • A seriffel ne kezdjél. Szerencséd, hogy kirúgott, mert rosszabbul is végzldhetett volna. – Nyújtózkodott. – Mikor mész el? Gondolom, hajnalban.
  • Nem, Sam. Késlbb szeretnék, amikor az emberek már ki­bújtak az ágyból.

A kovács rácsodálkozott.

  • Gondold meg, Ron. Kellemetlen meglepetésben lehet ré­szed.
  • Jól meggondoltam. Azt szeretném, ha mindenki látna.
  • Ahogy akarod.
  • És azt szeretném, ha elkísérnél.

Sam Collins vállat vont.

  • Ezúttal ne számíts rám. Nincs szándékomban kilyukasz- tatni a blrömet.
  • Azt hittem, megteszed nekem ezt az utolsó szívességet. De látom, túl sokat követelek tlled.

A kovács jólelkően fölnevetett.

  • Tetszel nekem, Ron. Jó fiú vagy, becsületes a nézésed is, de írült ötleteid vannak.
  • Ezúttal eltaláltad. Olyan ötletem van, hogy magamnak is nevetnem kell rajta.
  • Akkor beszélj, mire vársz.

Ron Hogan felült, maga alá húzta a lábát, és várakozón né­zett a kovácsra.

  • Rajta! – türelmetlenkedett Sam Collins.
  • Ide figyelj! – kezdte Hogan. – Már mondtam neked, hogy el kell innét tőnnöm. Az, aki rám lítt, biztos benne, hogy elta­

lált. Látta, amint lecsúsztam a lóról. Nem szeretném, ha rájönne a tévedésére. Hadd gondolja mindenki, hogy halálosan megse­besültem. Holnap reggel csinálunk egy függlágyat, és két ló közé kötjük. Én belefekszem, te pedig kiviszel a városból. Hadd lássák, hogy teljes vereséget szenvedtem Florence-ban.

Sam Collins széttárta a karját.

  • Sokféle embert láttam, de olyannal, mint te, még nem ta­lálkoztam. – Majd hangosan fölnevetett. – Kitőnl ötlet, Ron. Elviszlek, ha akarod, még a pokolba is!


14.

Derős reggel volt. Két sas lebegett a Viharok Hegye fölött, a távoli hegyek lángoltak a nap vakító fényében. Az ég üvegbu­raként függött a felébredt város fölött. A fogadó elltt már ott állt a postakocsi, körülötte az utasok. A hat pihent ló nyugtala­nul toporgott a porfelhlben. A kocsis épp felült a bakra, amikor Sam Collins és a három ló kilépett az utcára. Collins a tarka lovon ült. A tarka ló és az indián póni között ponyvából és szíj­ból összetákolt függlágyon Ron Hogan feküdt mozdulatlanul. Sam lova mögöttük poroszkált.

Lassan vonultak a napégette utca közepén. Ron Hogan úgy feküdt, mint egy bábu, alig látszott ki a fehér gézbll. Fekete, ezüsttel kivert sombrerója szinte az egész arcát betakarta. A kovács könnyedén a ló sörénye fölé hajolt. Gyászos képpel me­redt maga elé, mintha temetésre menne.

Az emberek kiszaladtak a tornácra. Komoran néztek sze­mükre húzott kalapjuk alól.

  • Nem úszta meg – mondta Lewis Harting az öreg Browersnek. – Kár a fiúért.

Az öreg bólintott;

  • Szerencse, hogy nem halt meg. Hátha lábra áll még.
  • Kíváncsi lennék, ki intézte el – szólt közbe a mókusvörös Dan Sanders.

Lewis Harting nyugodtan köpött egyet.

  • Túl sokat képzelt magáról. Azt hitte, hogy elér valamit. Egyedül mindenki ellen.

Az öreg Browers kivette szájából a pipát.

  • Derék legény volt. Ha lenne itt néhány ilyen, talán… – Hirtelen elhallgatott, és komor hallgatásba dermedt.

Dan Sanders cikornyásat káromkodott.

  • Ilyen az élet. Fegyver nélkül érkezett, és golyóval a testé­ben távozik. Szép kis ajándék.
  • Vajon ki eresztette bele? – kérdezte Lewis Harting.

Riadtan néztek rá. Felesleges, sít vakmeri kérdés volt.

Egy asszony kihajolt az ablakon.

  • Isten nyugosztalja! – mondta rettegí hangon.

Így vonultak végig a városon a gondterhelt pillantások és kimondatlan szavak közepette, majd eltőntek a sziklák mögött.

Sam Collins Ron Hoganra nézett.

  • Sikerült az elíadás – nevetett fel kurtán. – Ügy néztek rád, mintha már kilehelted volna a lelked.
  • Nagyon jó, Sam.
  • Mindenki látott.
  • Pompás.
  • Még Frank Ellis is kidugta a képét a fogadó ablakából.
  • Csodálatos – szólt tréfásan Hogan.

Még néhány mérföldnyit mentek Fort Rocky irányába az üres és napsütötte úton. Majd pineával ritkásan benítt szelíd vonalú hegyek közé értek. Ron Hogan kérésére letértek az útról, és belovagoltak egy sekély és szélei szurdokba. A szurdok mé­lyén sziklaágyban patak csobogott, partján öreg, lombos szikomorfák níttek. Törzsük nagy foltokban hámlott, koronájuk hővös árnyékot vetett. Ron Hogan kikászálódott a függíágyból.

  • Ez pompás hely – szólt tréfásan. – Itt nyugszom majd a szikomorfa árnyékában, távol az emberektíl.
  • Itt akarsz maradni? – kérdezte Sam Collins.

Hogan szája sarkában mosoly lapult.

  • Van egy ötletem. – Elívett a málhájából egy lapátot és egy csákányt, és anélkül, hogy Samre nézett volna, ásni kezdett.
  • Mit csinálsz?
  • Ne kérdezd, csak segíts, ha meg akarod tudni.

Munkához láttak. A kovács csákányozott, csak úgy repültek csákánya alól a kövek. Hogan a földet lapátolta a gödörbll. Némán dolgoztak. Sam Collins egyre kíváncsibb pillantásokat vetett Hogan felé. Végül is nem bírta tovább.

  • Az ördögbe is, Ron, megbolondultál?

Hogan nyugodtan válaszolta:

  • Ne idegeskedj, mindjárt mindent megmagyarázok.

Beállt a már kész gödörbe, nyújtózkodott egyet, majd egészségesen fölnevetett.

  • Hogy tetszik, Sam?

A kovács mérgesen felhorkant:

  • Semmit se értek az egészbll. Kit akarsz idetemetni?
  • Magamat.
  • Ne viccelj, Ron.
  • Eszem ágában sincs viccelni. Ez lesz a sírom. Kényelmes nyugvóhely, nem?

Sam Collins elhúzta a száját, Hoganra meredt, majd átko- zódni kezdett:

  • Az ördögbe is, megbolondultál?

Ron Hogan kiugrott a gödörbll.

  • Nem bolondultam meg, Sam. Ez lesz Ron Hogan sírja. Ha megkérdezi tlled valaki, hogy hol fekszik Ron Hogan, mondd meg neki, hogy a patakparton, a szikomorfa alatt.

A kovács undorral kiköpött.

  • Nem szeretem az ilyen vicceket. Minek ez neked?

Ron dacosan nevetett.

  • Számomra nagyon fontos, hogy az emberek azt higgyék, meghalt Ron Hogan. – Közelebb lépett Samhez. – Ne haragudj, nem tehetek másképp. Most visszamész Florence-ba, magaddal viszed a tarka lovam, a sombrerómat, és azt mondod, hogy Ron Hogan nem bírta az út fáradalmait, és kilehelte a lelkét.
  • Nem szeretem az ilyen tréfákat – ismételte meg a kovács makacsul. – Nem kell nekem se a lovad, se a sombreród.
  • A tarka lóért és a sombreróért jelentkezni fogok, ha eljön az ideje.
  • Vissza akarsz jönni Florence-ba?
  • Remélem.
  • Akkor végképp nem értem az egészet. – Sam leült a fa alá, hátát a törzsnek támasztotta, és mélyet sóhajtott. – Voltaképpen sajnálom, hogy felütöttem Jonathan Kerr kezét. Most nem fájna miattad a fejem.

Ron a vállára tette a kezét.

  • Rendes legény vagy, Sam. Most menj vissza Florence-ba, és mondd el mindenkinek, hogy meghaltam útközben. Meg is mutathatod, hogy hol temettél el. Csak egyre kérlek, Irizd meg a sombrerómat

Sam még mindig mogorván nézett rá.

  • És veled mi lesz?
  • Miattam ne aggódj. Egy szellemnek könnyebb élete van ezen a világon.
  • Mit akarsz csinálni?
  • Csak egyet mondhatok: sohasem fogod szégyellni, hogy ismerted Ron Hogant. – A kovács felé nyújtotta a kezét.
  • Bocsáss meg, Sam.

A kovács felállt. Szemében meleg fény csillogott. Megfogta Hogan kezét, hosszan és erlsen szorongatta.

  • Isten óvjon.

A gödör aljára gallyakat dobáltak, kis halmot emeltek, és a halomra két nagy követ helyeztek. Így temetkeznek a prérin és a fennsíkon. A két nagy ki jelzi a helyet, ahol ember fekszik, és egyben védi a holttestet a vadállatoktól.

Amikor elkészültek, Sam megkérdezte:

  • Nem fog hiányozni a tarka lovad?

Ron Hogan megsimogatta a póni nyakát.

  • Ezt a kicsit Lángocskának hívják. Musztángok voltak az isei, sok mindent kibír, és a hegyek között gyorsabb a legjobb hátaslónál is. Különben is, ha megtartanám a tarka lovat, két mérföldril felismernének.
  • És mi legyen a málháddal?
  • A szellemeknek nincs szükségük málhára – tréfálkozott Ron Hogan. – Nincsen már Ron Hogan. Vidd el magaddal em­lékül.
  • Meglrzöm Iket számodra.
  • Tégy, ahogy akarsz, Sam. Nekem most nincs rá szüksé­gem. – Felült a kis pónira, az pedig hogy megérezte hátán a gazdáját, boldogan táncolni kezdett.

Megindultak a Fort Rockyba vezeti út felé. Hallgatagon lo­vagoltak. A nap magasan gördült a tiszta égbolton, a hegyek színaranyként csillogtak a napfényben. A hegyoldalakra lusta felhiárnyékok úsztak. A csendet csak a lódobogás zavarta meg. Amikor az útra értek, Ron Hogan megállította a lovát.

  • El kell válnunk Sam. Köszönök neked mindent. – Odaadta a sombreróját, és elvette a kovács öreg kalapját.

Sam egy szót se szólt, összehúzott szemmel nézte, mintha nem akarná hinni, hogy valóban el kell válniuk. Ron Hogan a kalapjához emelte a kezét, majd hirtelen megfordította a lovát, és elindult a sziklák felé. Pár perc múlva hátrafordult, és intett a kezével búcsúzóul. Aztán megsarkantyúzta a lovát. Lángocska frissen indult a hatalmas sziklákkal teli hegyoldal felé. Hamaro­san eltőntek egy komor szikla mögött, és Sam Collinsnak úgy tőnt; hogy a föld nyelte el iket.

A BANDA NYOMÁBAN


1.

Egy hónap telt el.

Dél felé járt. Ebben az órában a nap volt az úr a fennsík fö­lött. Lenge párafelhlbe burkolózva állt fönn a magasban, az ibolyaszínő hegyek fölött. A kegyetlenül kiégett föld holt moz­dulatlanságban dermedezett. Egy főszál sem rezdült, nem zize­gett a meszkita levele sem. A levegl remegett a forró sziklák fölött. Az élllények az árnyékba rejtlztek. Csak a zöldesarany gyíkok másztak ki a sziklákra. A durva kifelülethez lapultak mozdulatlanul – mind megannyi kis bross.

Az Arkansas fölött emelkedl fennsíkon magányos lovas vándorolt. Bozontos indián póni lova egyre lassabban lépege­tett, és egyre gyakrabban horgasztotta le szögletes fejét. A lovas szétnézett. Árnyékot keresett, de nem talált. Tudta, hogy a fenn­síkot nyugatról egy folyó zárja le, s ott, ahol a folyóval találko­zik, megváltó árnyékot adó pineák nlnek. Egyre rövidebbre fogta a kantárszárat, és kedvesen ösztökélte lovát gyorsabb iramra.

Még egy órányit lovagolt a déli hlségben, amikor végre egy szikla mögött megpillantotta a világoszöld ligetet. Megkerülte a sziklát, és egy füves, árnyékos pinealigetbe ért. Felsóhajtott. Ügy merült bele a hővös árnyékba, mint az úszó a víz rohanó árjába. Arcán érezte a szelll könnyő simogatását, halántékán elsimultak a dagadó erek.

Leszállt a lóról. Kibontotta a kotyogó tömllt. Egy kis ‘vizet öntött a markába, és megnedvesítette a ló száját, majd maga is ivott néhány kortyot a tömllbll. Az utolsó korty vizet sokáig

tartotta a szájában, és amikor végre lenyelte, kézfejével megtö­rölte a száját, s így szólt a lóhoz:

  • Estére fülig merülhetünk a vízbe.

És akkor lenézett. Alatta üde zöld völgy terült el – smaragd tó a fakó és okkersárga sziklák között. A folyó széles ívben ölelte körül a rétet. Vize kék volt, és kéken folydogált a fehér köveken. A partján, mint megannyi árnyékos sátor, főzfák nit- tek, távolabb pedig, a szelíd ívő hegyek kanyarulataiban vörös- fenyiligetek feketéllettek.

Megremegett. A sziklák közül fojtott jajgatás ütötte meg a fülét, ösztönösen a pisztolyáért nyúlt. Csend lett. Csak a főben fújdogáló szél finom zizegését lehetett hallani. És ekkor ismét hallotta a jajgatást. Mintha egy szenvedi ember sóhajtott volna. Óvatosan, nyugtalanul indult a sziklák felé. Megkerülte a pinea- ligetet, a virágzó zsályabozótot, majd átcsúszott két ház nagy­ságú szikla között. Egy fa alatt, az árnyékban egy fekvi embert látott.

Eliször mezítelen, dagadt és véres talpát pillantotta meg. Csodálkozott. Honnét került ide egy mezítlábas ember? A férfi az oldalán feküdt. Lábát maga alá húzta, fejét összefont karjai közé rejtette, arcát a föld felé fordította. A lovas hozzálépett. Letérdelt mellé. Kezét óvatosan a sebesült feje alá csúsztatta. Ekkor ismét meghallotta a halk, fájdalmas jajgatást.

  • Mi történt veled? – kérdezte.

A férfi egy pillanatra kinyitotta a kimerültségtil zavaros fe­kete szemét. A lovas látta, hogy az utolsó percben érkezett. Cse­lekednie kellett. Megragadta a földön fekvi ember karját és tér­dét, s egy lendülettel a hátára vetette. Meggörnyedt a súlya alatt. Óvatosan, de gyorsan lépkedve a sziklás lejtin, a lóhoz sietett. Megkönnyebbülten tette át az embert a nyeregbe. Szíjakkal odaerisítette, és amikor ellenirizte, hogy a sebesült biztosan fekszik-e a lovon, megindult a keskeny ösvényen a völgy és a folyó felé.

Még élt a szerencsétlen. Lélegzete szaggatott volt, és forró. A lovas lefektette a köves partra, fejjel a víz felé. Óvatosan

meghintette vízzel a férfi borostás arcát, megnedvesítette az ajkát. Ekkor a sebesült tágra nyitotta a szemét, és így szólt sut­togva:

  • Vizet…

A lovas gyorsan megtöltötte a tömllt. Fölemelte a férfi fe­jét, és a tömllt a szájához nyomta. A sebesült az elsl kortytól köhögni kezdett, de aztán megnyugodott, és mohón és sokat ivott. Ahogy befejezte az ivást, felült. Tompa tekintettel nézett megmentljére.

  • Ki vagy? – suttogta.

A lovas szelíden mosolygott.

  • Most ne beszélj. Pihenned kell.

Már éjszaka volt, amikor a sebesült fölébredt. A lovas még el sem aludt. A pislákoló tüzet lrizte. Oldalt, a sötétben zúgott a folyó. A víz sistergett a habos örvényekben, a kiálló sziklákat csapkodta. A fák fölött a magas égen sziporkáztak a csillagok. A sebesült gyapjútakaró alatt feküdt. Megmozdult. Felült és sötét, borostás arcát hirtelen megvilágította a tőz fénye.

  • Hol vagyok? – kérdezte félve. A lovas nyugodtan vála­szolta:
  • Az Arkansas folyó partján vagyunk, az ötödik kanyarnál.

A férfi arca olyan volt, mintha fémbll öntötték volna, sze­mében nyugtalan tőz lobogott, öreg, vállas ember volt, vastag nyakú, látszott rajta, hogy életének java részét harcban és ko­moly munkában töltötte. Arcán a borosta lsz volt, de haja még hollófeketén csillogott. Csak a halántéka deresedett. Nagy man­dulavágású szeme tele volt csodálatos, különös fénnyel. Gond­terhelten, bizalmatlanul méregette a lovast.

  • Ki vagy? – tudakolta.

A fiatalember vállat vont.

  • Én nem kérdeztem tlled, hogy ki vagy.
  • Tudni akarom, hogy ki mentette meg az életemet.
  • Bizonyára ugyanígy cselekedtél volna te is, ha engem ta­láltál volna ilyen állapotban.

A férfi véres talpára nézett.

  • Három napig gyalogoltam mezítláb. Három napja nem lát­tam vizet. Biztos voltam benne, hogy meghalok. A negyedik napon megpillantottam a folyót, és akkor elhagyott az erlm. – Kezét hirtelen a fiatalember felé nyújtotta, és szemét behunyva így szólt: – Áldott legyen a nap, amelyen megláttad a fényt! Áldott legyen az asszony, aki világra hozott! Soha ne apadjon ki kutadból a víz, életedbll az erl és bátorság. A nap szelíden gör­düljön fel derős egedre, és az éjszaka hozzon neked békességet és pihenést.

A fiatalember a könyökére támaszkodott. Növekvl csodál­kozással hallgatta az idegent. A hangja méltóságteljesen csen­gett, szavaiban rég múlt idlk visszhangoztak. A fiatalember biztos volt benne, hogy nem az új bevándorlók közül való. Mé­lyen gyökerezett a földbe, mint a fa, mint az anyaföldbe ágya­zódott szikla. Szavai a gazda szavai voltak.

A fiatalember gondterhelten ismételte meg:

  • Úgy cselekedtem, ahogy a lelkiismeretem diktálta. És kí­váncsi vagyok, ki bánt el veled ilyen csúnyán.
  • Gonosz emberek – válaszolta a férfi.
  • Az biztos, hogy gonoszak, de kik?

Az öreg véres talpára nézett.

  • Három nappal ezelltt a Sangre de Christo-hegyekben lo­vagoltam. Havasi bárányra vadásztam. A lovat megbéklyózva a völgykatlanban hagytam, én pedig fölkapaszkodtam a havas hegyoldalra. És akkor megtámadtak. Elvették a fegyverem, a szarvasblr zekém, a ciplm és aztán a lovamat… És mezítláb útnak engedtek, a biztos halálba.
  • Banditák – szólt közbe a fiatalember.

A férfi összeszorította egészséges, széles fogait.

  • Rosszabbak, mint a banditák. Becstelen, hitetlen emberek.
  • Itt ez a szokás járja: mezítláb, víz nélkül útnak engedik az embert.
  • A hegyekben éppen akad víz. De én haza akartam menni. Nekivágtam a fennsíknak. Víz nélkül, élelem nélkül. mezít­láb. Biztos halál. Rosszabb, mint a halál. Lassú haldoklás.
  • Volt már velük dolgod?
  • Nem. Ellször láttam Iket életemben. Bizonyára a lovam kellett nekik. A lovat odaadtam volna, de a ciplmet…
  • Nem ismered lket
  • Nem. Én vadász vagyok, más utakon járok. A rancherókat és az aranyásókat ismerem, de ezeket még nem láttam erre.
  • Hallottál már isz Edrll?
  • Nem hallottam, nem ismerek ilyen embert – tiltakozott élénken.
  • A környéken sokat beszélnek isz Edrll, a bandavezérrll. Tudsz valamit róla?
  • Nem hallottam róla. – Kutató tekintettel nézett a fiatalem­berre. – És te miért faggatózol fellle?

A fiatalember talányosan elmosolyodott.

  • Dolgom van vele.

A férfi betakarta hátát a pokróccal.

  • A bandavezérrel?
  • Bizony, ilyesmi is megesik néha az emberrel.
  • Jól ismered a környéket?
  • Már egy hónapja tekergek a hegyek között, de nem mondhatnám, hogy jól ismerem.
  • Mit keresel itten?
  • Ha azt mondom neked, hogy az igazságot, akkor bizonyá­ra nem hiszed el.
  • Itt nem találsz igazságot, itt nem találsz embert, ki a tör­vényt védené. Régen, amikor ezeket a hegyeket a csejen törzs- bll való indiánok lakták, a törzsi törvény uralkodott. Mindenki tudta, mit szabad, és mit nem. Azután hogy megjöttek a fehé­rek, eluralkodott a törvénytelenség.

A fiatalember gallyakat dobott a tőzre. Egy pillanatig a ki­hunyó parázsban kotorászott egy bottal. A szikrák ráültek régi, napszítta kalapjára, mint a szentjánosbogarak, a füst vékony csíkokban szállt föl a gallyak közül.

Megszólalt, de mintha magának mondta volna:

  • Ha nincs törvény, akkor mindenki a saját lelkiismerete

szerint teremti meg a maga törvényét.

A férfi az ég felé emelte kezét.

  • Egy törvény van, a Nagy Szellem törvénye.
  • Nem vagy keresztény?
  • Az voltam – szólt erllködve. – De mióta a keresztények bibliával a kezükben lábbal tiporják e föld törvényét, csak a csejenek Nagy Szellemében hiszek. Az erlben, amely tavasszal kibújtatja a földbll a növényeket, amely kibontja a virágok szirmait, amely gyümölcsöt és gabonát érlel, amely benne rejtl- zik a legkisebb főszálban is… Az indiánok hisznek ebben az erlben, és ez az erl számukra a legflbb törvény.

A fiatalember jól szemügyre vette a férfi arcát. Nem volt benne semmi, ami indián vérre utalt volna. Talán csak a sötét, olajosan csillogó szeme emlékeztetett e föld törvényes lakóira. Megkérdezte:

  • Indián vagy?
  • Nem – tiltakozott élénken. – Bár van a véremben némi in­dián vér. A nagyanyám mesztic volt.
  • Hogy hívnak?
  • Rod Mottramnek hívnak, de a környéken Hallgató Száj­nak neveznek. Állítólag szőkszavú vagyok. De melletted ugyancsak megeredt a nyelvem.
  • Vadász vagy?
  • Igen, abból élek, amit vadászom.
  • Bizonyára jól ismered a környéken lakókat.
  • Akiket érdemes ismerni, azokat ismerem.
  • Nem találkoztál véletlenül egy Frank Ellis nevő emberrel? Állítólag egy bizonyos pittsburghi cég képvisellje.
  • Ismerem – válaszolta kurtán.
  • Miféle ember?
  • Szeret vadászni. Néhányszor elvittem magammal medve­vadászatra, klszáli kecskére, meg vapiti szarvast is llttünk együtt. Bátor vadász, és jól ll.
  • Jól ll – ismételte meg tőnldve a fiatalember. – Honnét ke­rült ide?
  • Azt mondja, hogy keletrll érkezett.
  • Nekem is azt mondta, de azt hiszem, hogy Santa Fébll jött ide.
  • Nem faggattam.
  • Leginkább arra lennék kíváncsi, hogy most hol lakik.
  • Azt mondja, hogy Denverben van az irodája.
  • Denverben?…
  • És hogy geológus, érclellhelyek után kutat a környéken.
  • Ismered a szolgáját?
  • Azt a fiatal mexikóit?
  • Igen.
  • Jobban ll a gazdájánál.
  • Régen láttad lt utoljára?
  • Nem. tán egy hónappal ezelltt. A Sangre de Christo- hegyek felé lovagolták.
  • Egyedül voltak?
  • Egyedül. Nálam éjszakáztak.
  • Te bízol benne?

Az öreg lehunyta nehéz szemhéját. Egy pillanatra teljes né­maságba dermedt. A fiatalember ismét gallyakat dobott a tőzre. Szerteszét pattogtak a szikrák.

  • Hogy bízom-e benne?. – ismételte meg a kérdést Hall­gató Száj anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Valami fáj­dalmas titkot hord a szívében. Fájdalmas és komor titkot. Jól ismerem az embereket. A szeme nem tiszta, és ezért. – A fia­talemberre tekintett félig lehunyt szemhéja alól. – Ezért nem mondhatom tiszta szívvel, hogy bízom benne. – A hangja el­akadt, arca hirtelen elsápadt. Még nagyon gyenge volt. A fiatal­ember bólintott.
  • Hajnalig még sok idlnk van, és holnap hosszú út vár ránk.

Hallgató Száj lassan lefeküdt, és betakarózott a pokróccal. Nyugodtan elaludt.


2.

Hajnalban kemény patadobogás ébresztette fel Iket. A fiatal­ember fölugrott. Közelebb húzta magához a puskáját. A magas főben, egy lövésnyire vapitiszarvas-csordát vett észre. A folyó felé özönlöttek. Ágas-bogas agancsuk úgy úszott a sőrő, har­mat-ezüstös főerdl fölött, mint valami egzotikus madár. Nem érezték meg az emberszagot. Nyugodtan mentek le a vízhez. Kiálltak a sziklapadra. Agancsuk most rózsaszínben úszott a halovány visszfénytll, hátukról pedig a tavaszi reggel nyugalma sugárzott. Csikorogtak a kavicsok, majd megloccsant a szarva­sok lábát simogató víz.

A fiatalember visszafojtotta lélegzetét. Boldog áhítatban nézte a vizet szürcsöll állatokat. Ekkor fölnyerített az indián póni. A szarvasok fölkapták a fejüket. Megcsillant bársonyos szemük, és az egyik állat fölágaskodott, megfordult, és a vízen keresztül a bozót felé vágtatott, a többiek követték. Rugalmasan szökdeltek a szerteszét fröccseni vízben. Mozgás, fény és me­nekülés lett az egész világ. Sokáig futottak, majd eltőntek a főz- fa- és rezginyárfa-ligetek mögött.

Hallgató Száj kikászálódott a pokróc alól.

– Szarvasok voltak – mondta mintegy magának.

Reggeli után útnak indultak. Hallgató Száj még nagyon gyenge volt. A talpát gennyes és véres sebek borították. Ezért i ült a lovon, a fiatalember pedig a kantárszárral a kezében vezet­te iket. Elhagyták a zöld völgyet. Betértek egy széles, még ár­nyékos és hővös kanyonba. A folyó a sziklafalat csapkodva va­dul rohant át. Át kellett gázolni tajtékos vizén, hogy a másik parton folytassák útjukat. A fiatalember nemegyszer övig gázolt a vízben. A ló sörényébe kapaszkodott, hogy el ne ragadja az ár.

Aztán ismét egy virágokkal, hullámzó fővel és madárdallal teli völgybe értek. A vállukat verdesi fő között vezeti keskeny ösvényen ballagtak.

Amikor a következi széles, lapos kanyonhoz közeledtek, amelynek partjait évszázados vörösfenyik nitték be, Hallgató

Száj figyelmeztetlen intett a fiatalembernek.

  • Valaki közeledik – suttogta.

A fiatalember megállította a lovat. A völgy felé ereszkedl hegyoldalon, a sziklák között egy lovat és néhány embert pil­lantott meg.

  • Indiánok!
  • Ne félj, majd én beszélek velük – nyugtatta meg a vadász.
  • Honnét kerültek ide?
  • Kis csoportokban szöknek ki a rezervátumból. Nem bírják a rabságot.

Hallgató Száj fölemelte kezét, jelezve, hogy nincsenek el­lenséges szándékkal. Az egyik indián hasonló módon válaszolt. Még egy pillanatig álltak, mintha kelepcétll féltek volna, majd az az indián, amelyik fölemelte a kezét, intett a többieknek, és lassan megindult a két ember felé. Óvatosan, a sziklakiszögellé- sek mögé rejtlzve közeledett. A fiatalember ellvette a puskáját.

  • Tedd el! – parancsolta határozottan a vadász.

Most már jól látták lket. Öten voltak, öt rosszul öltözött in­dián férfi. Szarvasblr cafatok, pokróc, öreg katonazubbony fed­ték a testüket. Óvatosan közeledtek, készen arra, hogy bármely pillanatban visszaverjék a váratlan támadást. Llfegyverük nem volt, csak íjuk és dárdájuk. Egyikük egy nyomorult gebét veze­tett, amely egy primitív, a környéken travoisnak nevezett kocsit húzott maga után. A kocsin szegényes batyuk és bivalyblrbll hajtogatott tipi* hevert.

Összesúgtak. Majd egyikük, a legmagasabb, a legjobban öl­tözött átgázolt a sziklás patakon, és a lovon üll vadász felé kö­zeledett. Az már messzirll üdvözölte lt a csejenek nyelvén:

  • Légy üdvözölve! Nincs szükséged vízre vagy élelemre?

Az indián fölemelt kézzel, szelíden viszonozta az üdvözlést, majd így szólt:

  • Nincs szükségünk semmire, csak lóra.
  • Nincsenek lovaink. Ez az egy, amin ülök, kell nekem az

Kúp alakú indián sátor

útra. Honnét vagytok?

  • A Savatch-rezervátumból.
  • A Savatch-rezervátumból – ismételte meg a vadász. – Ha a Savatch-rezervátumból vagy, akkor bizonyára hallottál fehér barátotokról. Hallgató Szájról.

Az indián kiarca megszelídült. Barátságosabban nézett rá­juk.

  • Hallottunk barátunkról. Hallgató Szájról. Fekete Szarvas, a finök fia beszélt nekünk róla.
  • Én vagyok Hallgató Száj.
  • Légy üdvözölve!
  • Hova vándoroltok?
  • Lovat keresünk. Sok lóra van szükségünk.
  • Errefelé nem találtok lovakat.
  • Sok lóra van szükségünk – ismételte meg az indián maka­csul.
  • Csak ez az egy lovunk van.
  • Adjátok nekem!
  • Sebesült vagyok.
  • Adjatok egy lovat! – ismételte meg keményen az indián.
  • Gyere közelebb, és nézd meg a lábam!

Az indián tőnidött. Oldalvást a társaira sandított, akik meg­feszített íjjal álltak. Látva a teljes harci felkészültséget, a lovas­hoz lépett.

  • Nézd meg a talpamat – mondta nyugodtan Hallgató Száj. – Csak nem akarod, hogy ilyen lábbal induljak messzi úttal

Az indián lehajolt, mintha nem hinné a vadász szavait. Óva­tosan megérintette Hallgató Száj talpát. Majd fölegyenesedett, és szó nélkül a társai felé indult.

  • Mit akart? – kérdezte a fiatalember.

A férfi gyorsan megmagyarázta neki, majd így folytatta:

  • Szerencsétlen emberek. Elkergették iket szüliföldjükril. Leölték a bölénycsordákat, iket meg rezervátumba őzték. Las­sanként kipusztulnak, és még csak reményük sincs arra, hogy jobbra fordul a sorsuk. A bátrabbak megszöknek a rezervátu­

mokból. A hegyekbe rejtlznek, íme, így fest az igazság, ame­lyet a fehérek hoztak magukkal.

  • Szemmel kell tartani Iket. Ki tudja, hátha megtámadnak – mondta a fiatalember.
  • Ne vedd ell a fegyveredet! – figyelmeztette It ismét a va­dász.

A fiatalember megfogta a kantárszárat. Maga után húzta a lovat. Megindultak a lövésre kész íjak, a lövedéknél is élesebb tekintetek s a főbll kibontakozó sötét arcok felé. Amikor egy magasságban értek velük. Hallgató Száj üdvözlésre emelte a kezét.

Hallgatagon engedték át lket, egy szót se szóltak.

Még sokáig lovagoltak a folyó mentén, majd amikor elérték a folyóba ömll hegyi patakot, befordultak egy keskeny kanyon­ba. Az út nehéz volt, és keserves. A szakadék alján tekergett, a mezítelen ás meredek sziklafalak között. A szakadék mélyén homály ült, a leveglben porfinom vízpára lebegett. Késlbb a kanyon kiszélesedett, s a sziklák sem voltak már olyan merede­kek és csupaszok. A sziklapadokon virágcsoportok és törpepi- neák tarkállottak. Majd kiértek a napos síkságra.

  • Már nincs messze a házam – mondta a vadász.

A fiatalember megállította a lovat, elbővölte a félreesl hely szépsége. Napsütés, árnyék, csupa szín volt az egész környék. Ellttük, a magasba nyúlva réteges sziklafal emelkedett. Cinó- ber, okker, zöld és kék árnyalatokban ragyogott, a magasból lebukó csermelyek ezüst csíkként villogtak. Fölötte, mint ha­talmas smaragdszínő tollforgók, vörösfenylk nlttek, alatta vi­rágzó bokrok fedték a görgeteges hegyoldalt, lent pedig, a völgyben tajtékos zuzmó folyta be a sziklatömböket.

Csend volt… Csak a patak zúgását hallották, és a rezgl- nyárfák halk zizegését… A patak habosan futott a sziklákon, majd szélesen elterült a sík területen. A víz lustán zúgott a fe­hér, simára csiszolt, lapos klbordákon. A patak partját virág- özönnel borított rét szegélyezte, fölötte tisztán csengett a patak fölé hajló ágon üll szirti galamb hangja.

  • Colorado – mondta halkan a vadász. – A világ legszebb zuga. – Hirtelen fölemelte a kezét, mintha üdvözölni akarná ezt a tarka és gazdag országot. Suttogva így szólt: – Már azt hittem, nem látlak viszont, drága völgyem. Legyetek üdvözölve sziklák és erdlk, rétek és vizek, madarak és állatok. – A fiatalemberhez fordult. – Ha akarsz, maradj itt velem.

A fiatalember tőnldve elmosolyodott.

  • Szép itt – válaszolta. – Tetszik nekem ez a völgy, de… nem maradhatok itt. Talán majd egyszer. – Elhallgatott.

Továbbindultak. Eleinte a patakot követték, majd ráfordul­tak egy ösvényre, amely a cédrusokkal borított hegyoldalon ka­paszkodott fölfelé. Végre megálltak egy erdei tisztáson. A mélyben, a sziklafal alatt állt a hatalmas cédrustörzsekbll épí­tett vadászház.

  • Ez az én házam – suttogta a vadász.


3.

Este beültek a szobába vacsorázni. A szoba nagy volt, tágas. A falakat széles cédrusdeszkák borították, a mennyezet gyalu- latlan gerendákból készült. A falakon vadásztrófeák lógtak: csodálatos szarvas- és iramszarvasagancsok, a padlót állatblrök fedték. A sarokban széles heverl állt, rajta puha zergeblr. Mel­lette egyszerő, cédrusfából ácsolt asztal. Egy öreg indián nl, akit a vadász kedvesen Gyöngyszemnek nevezett, glzölgl tál­ban füvekkel és hegyi gyümölcsökkel töltött szarvascomb- pecsenyét rakott eléjük.

Az indián nl a csejenek törzsébll való volt, az l nyelvjárá­sukat beszélté. De megtanult néhány szót angolul, és hogy a vendégnek kedvében járjon, így fordult hozzá:

  • Itt jó, nagyon jó. Olyan jó, hogy jobb nem is lehetne. A szarvas ifjú, a füvek illatosak.

Ettek. Ujjaikkal tépdesték az ízletes húst.

A fiatalember csodálkozva forgatta a fejét.

  • Valóban, életemben nem ettem még ilyen pompás pecse­

nyét.

A vadász jólelkően mosolygott.

  • Ha tetszik itt neked, maradj nálunk. Olyan finom falatokat ehetsz, amilyenekrll az emberek még nem is hallottak. Gyöngyszem – szelíden az indián nlre mutatott – pompásan ért a vadhúsok elkészítéséhez. Azt kérdezed, honnét került ide? Még fiatalasszony volt, amikor egy csetepatéban elpusztult a férje. A férjével együtt máglyán akarták elégetni, de megmen­tettem. Most nélkülözhetetlen háziasszony és orvos. Láttad, mi­lyen gondosan gyógyítja a talpamat. Remélem, hamar beheged, és újból ugrálhatok a sziklákon.

A fiatalembernek eszébe jutott a bonyolult szertartás, amellyel az öreg indián asszony tegnap este a vadász talpát gyógyítgatta. Ellször kiáztatta különbözl füvekbll készült fl- zetben, majd megfüstölte, végül pedig bekente kecskehájjal és tört fekete nadályfőbll készült kenlccsel, s minden egyes mő- velet közben bőbájos szavakat mormolt.

A pecsenye után az indián asszony vadméhektll lopott lépes mézet tett az asztalra. A szobát betöltötte a méz illata. A vadász letört egy darabot a viaszos lépes mézbll. Odanyújtotta a fiatal­embernek.

  • Kóstold meg!

A fiatalember ügyetlenül fogta meg a csöpögl lépet.

  • Hogy kell ezt enni?
  • Ki kell szívni, így ni. – S megmutatta a fiatalembernek, hogyan kell elválasztani a mézet a viasztól.

A fiatalember nagy étvággyal nyalogatta.

  • Csodálatos íze van.
  • A hegyi virágok nektárja ez, a legcsodálatosabb illatcso­kor. Az indiánok úgy tartják, hogy aki a vadméhek mézét eszi, az öreg koráig meglrzi szemének élességét. Zekéjének zsebébll kivett egy kis dohányzacskót. Lassan megtöltötte a pipáját.
  • Itt maradhatsz nálam – mondta. – Vadászgatsz velem, nyugodtan élhetsz, távol a győlölködl emberektll.

A fiatalember még nem végzett a léppel. A méz lefelé csur-

dogált fekete, bodros, vadul burjánzó szakállán.

  • Nem maradhatok… – mosolyodott el gondterhelten. – Van néhány elintéznivaló ügyem.
  • Ne törldj velük. Azt mondod, hogy az igazságot keresed. Az itteni emberek között úgyse találod meg.
  • Igyekszem. Ami pedig a nyugalmat illeti. Magad is meggylzldhettél róla, hogy még a hegyek között sincs nyugal­mad.
  • Nem tudom, mit akarsz csinálni. Semmit se kérdezek. De azt ne feledd, hogy a házam mindig nyitva áll elltted. Az én házam a te házad. Megmentetted az életemet.
  • Ne beszélj errll – szakította félbe a fiatalember. – Te is így tettél volna a helyemben.

Hallgató Száj a fiatalember nyúzott arcát vizsgálgatta.

  • Téged emészt valami.

A fiatalember vállat vont.

  • Mindenkit emészt valami.
  • Ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a szomorúság. A szo­morúság lassanként megöli az embert.

A fiatalember tőnldve mosolygott.

  • Nem vagyok szomorú, és tudom, hogy mit csinálok.

A vadász meggyújtotta a pipáját. Szippantott néhányat, majd vastag füstfelhlt eregetett. Sokáig nézett a fiatalember szemébe, mintha beléje akart volna látni. Végül is nehéz, fekete szlrös kezét az asztalra tette, és ünnepélyes hangon így szólt:

  • Mindenki hord magában valamilyen gondot, valamilyen titkot. Én is hordok. Bizonyára csodálkozol, hogy errll szólok neked.
  • Valóban, hiszen nem is ismersz engem.
  • Megismertelek, és bízhatom benned – mondta, külön hangsúlyozva minden szót. – Tetteik alapján ítéljük meg az em­bereket. Nemes férfi vagy. Ezért elmondhatom ezt a titkot. – Félig behunyta a szemét, tekintetét egy távoli pontra függesztette. Komolyan folytatta: – Amikor ide jöttem Nevadából, ez a föld még a csejeneké volt. A telepesek akkor

még csak a Platte-folyó partjáig húzódó prérit és az Arkansas alsó szakaszát foglalták el. Akkor még élt a sok csejen törzs derék flnöke, akit Tüzes Villámnak neveztek. Sokáig harcolt a fehér katonasággal, nem egy ütközetet megnyert, és nem egy erldítményt fölégetett. Szerette volna megmenteni ezt a földet a nyomortól és az erlszaktól. Végül is ravaszsággal és álnokság­gal legylzték. A fehérek kiirtották a bölényeket a South Platte és az Arkansas között elterüli prérin, tüzes vízzel megmérgez­ték a harcosokat, fekete himllvel megtizedelték és végül is térd­re kényszerítették iket, rezervátumokba hajtották a csejeneket. Régen volt. Huszonöt éves voltam akkor. Errefelé vadászgat- tam, és a csejenek oldalán harcoltam. Tüzes Villám a halála elltt nagy titkot árult el nekem… – A vadász ekkor fölnyitotta a szemét, éles és kutató tekintettel nézett a fiatalemberre. – Meg tudod irizni a titkot?

  • Ha ezt kérdezed tilem, akkor nem bízol bennem.
  • Bízom benned, fiam, és egyedül neked mondom el. Íme: a csejenek finökének. Tüzes Villámnak hatalmas kincse volt.

A fiatalember vállat vont.

  • Sok ilyen legenda kering a környéken. Minden indiánfinöknek volt valami kincse.
  • Nem hiszel nekem?
  • Nincs okom arra, hogy ne higgyek. Mindössze azt állítom, hogy az emberek között sok ilyen kincsril szóló legenda kering.

Az öreg vadász atyai mozdulattal hatalmas, érdes tenyerébe fogta a fiatalember kezét, majd amikor újból megszólalt, hang­jában méltóság és eri zengett.

  • Bizonyítékom is van, amelyet éppen meg akartam neked mutatni. – A fal mellett álló ládához ment, kivett belile egy szépen kikészített, összetekert kecskebirt. Sokáig bogozta a szíjat, majd az asztalra tette a birt, kezével óvatosan kisimította, és jelentiségteljes pillantással a fiatalemberre nézett.
  • Nézd meg alaposan! .

A fiatalember a térkép fölé hajolt. A sima birfelületen szé­pen megrajzolt fákat, hegyet, patakot és sziklákat látott. Az áb­

rákat tővel vésték a blrbe, majd kiszínezték Iket.

  • Érdekes… – dünnyögte. – De nem tudom, mit jelent ez a térkép.
  • A csejenek utolsó nagy flnökétll kaptam. Tüzes Villám­tól. Elmondta, hogy a csejenek a spanyoloktól zsákmányolták a kincset, amikor ez a vidék még a madridi királyé volt. És még valami. Tüzes Villám figyelmeztetett, hogy a kincset csak akkor szabad kiásni, ha a csejenek törzsét nagy szerencsétlenség sújtja, ha a harcosokat, asszonyokat és gyerekeket az éhhalál fenyegeti. Amikor az indián flnök rám bízta titkát, az indiánok már rezervátumokban sínylldtek. Tüzes Villám magához hí­vott, és fölkért, keressem meg a kincset, és a pénzt, amit a kin­csért kapok, adjam oda az embereinek.

A fiatalember kétkedve kérdezte:

  • És miért nem az utódainak adta oda a térképet Tüzes Vil­lám?
  • Mert azok már rezervátumban voltak – felelte nyugodtan a vadász -; és a kincs a spanyolok által Sangre de Christónak nevezett hegyekben található. – Tenyerével kisimította a bírt, és megmagyarázta az ábrák jelentését: – Egy szép völgyet látsz, amelyet hatalmas, magas hegyek ölelnek körül. A hegyeket örök hó borítja. A völgyben vízesés található. A vízesés alatt két öreg cédrus ní, a cédrusok alatt egy buzogány formájú szik­la emelkedik. A sziklától húszlépésnyire, a magányos cédrus alatt van elásva a Tüzes Villám kincsét rejtí láda.

A fiatalember figyelmesen követte a vadász ujját.

  • Évtizedek óta élsz itt – szólalt meg -, a vadat őzve keresz- tül-kasul bejártad a környéket, és mégsem találtad meg ezt a völgyet?
  • Nem – válaszolta a vadász. – Ismerek ugyan egy völgyet, amely megfelel a leírásnak. A Vörös Kanyon fölött, a Colorado forrásánál. Minden egyezik, a hegyeket hí borítja, a sziklákról víz zuhog alá, a vízesés mellett két öreg cédrus ní. Csak egy bökkení van: a völgy mélyén szép hegyi tó terül el, viszont a rajzon nincs tó.

A fiatalember tanácstalanul széttárta a karját.

  • Ha te esztendlk alatt nem találtad meg ezt a völgyet, ho­gyan találhatnám meg én?

A vadász keresztbe fonta karját a mellén.

  • Az emberek különbözl utakon járnak. Talán neked sze­rencséd lesz.
  • Ha megtalálom a völgyet, légy biztos, értesítlek róla. De nekem nincs szükségem kincsekre. Magam vagyok, és van mi- bll élnem.
  • Ez a csejenek kincse.
  • Tudom, de mi hasznuk lenne bellle? Biztos vagyok ben­ne, hogy a fehérek elvennék tllük az egészet.
  • Te nem tudod, hogyan élnek. Nincs mit enniük, nincsenek munkaeszközeik, ruhájuk. Százával pusztulnak el saját hazájuk­ban.
  • És tudnak a flnökük kincsérll?
  • Csak egy ember tud róla, az öreg varázsló, de az már el­aggott, és meg vannak számlálva napjai. Azért avattalak be tit­komba, hogy tudd, lehet rajtuk segíteni.

A fiatalember meghajtotta magát.

  • Köszönöm a bizalmat, és ígérem, hogy ha megtalálom a völgyet, értesítlek róla. – Egy pillanatra elhallgatott. Megszívta kialudt pipáját, és ujjával dobolni kezdett az asztal szélén. Majd felélénkülve a vadászra nézett.
  • Nekem is volna egy kérésem – szólt. – Veszélyes idlknek nézek elébe. Lehet, hogy elpusztulok a hegyekben. Ha tudomást szerzel halálomról, értesítsd anyámat, aki Santa Fében, Új- Mexikóban lakik. Mondd meg neki, hogy nem találtam meg azt az embert, akit kerestem. Ron Hogannak hívnak, nem felejted el?

A vadász csodálkozva tekintett rá.

  • Ron Hogan? Beszéltek nekem rólad. Te voltál a florence-i seriff helyettese?
  • Igen, én vagyok az.
  • Azt mondták, hogy meghaltál.

A fiatalember magabiztosan elmosolyodott.

  • Egyesek feltámadnak. Ron Hogan vagyok, és szándéko­san keltettem halálhíremet. Így kellett tennem. Most Dan Gibsonnak hívnak. Ha valaki érdeklldne utánam, mondd meg neki, hogy Dan Gibson vagyok, és nem más. És még egyet. Van nálam valami kis pénz, apámtól és bátyámtól örököltem. Nálad hagyhatnám?
  • Ron Hogan – ismételte meg tőnldve Hallgató Száj. – Egy mexikói bennszülött, az öreg Bueno, Steve Evansék cowboya azt mondta, hogy derék és bátor ember vagy. Nem tudom mi a szándékod, de bízom benned, és hiszem, hogy nem követsz el gonoszságot. Vezessenek téged e hegyek szellemei, lrizzenek utadon.


4.

Reggel sőrű esi söpört végig a völgyön. Vidáman dobolt a va­dászház tetején. A hegyeken gomolygó felhik a völgyre zúdul­tak. Sötét lett, de csakhamar hővös szél támadt; s felragyogott a nap a megöntözött hegyoldalak fölött, s a hegyek megteltek ezüstös csillogással és fénnyel.

Ron Hogan a ház elitt nyergelte a lovát, amikor a völgy mé­lyében, az ösvényen két lovas jelent meg. Lassan poroszkáltak. Ron Hogan látta, hogy a lovak nagyon fáradtak. Beszólt a va­dásznak. Hallgató Száj sántikálva jött ki. Leült egy kire.

  • Ki lehet az?

Ron elivigyázatosan kihúzta puskáját a nyeregkápa alól.

  • Nem vártál vendégeket?
  • Ritkán jár erre ember – válaszolta a gazda a meredek ös­vényen kapaszkodó jövevényeket nézve. – Kevés ember ismeri ezt a félreesi zugot.

A lovasok eltőntek a vörösfenyik mögött, de hamarosan elibukkantak a lecsüngi ágak közül. Nagyon fáradtak voltak. A lovak teste párállt, a lovasok ruhája gizölgött a tőzi napon. Ron Hogan csak most vette észre, hogy az egyik felnyergelt lovat vezet maga után.

A lovasok megálltak, bár még messze voltak. Az elsi így kiáltott kemény hangon:

  • Ez annak a vadásznak a háza, akit Hallgató Szájnak ne­veznek?

A vadász intett.

  • Én vagyok Hallgató Száj. Mit akartok?

Bizalmatlanul méregetve a ház elitt álló két férfit, közelebb jöttek. A ruházatuk nyomorúságos volt, de a fegyverük elsiren- dő. Egyikük fején öreg, hímzett peremő mexikói sombrero dísz­lett. Alacsony termető, fekete hajú, kissé görnyedt, férfi volt. A másik, aki texasi kalapot hordott, magas termető volt, vörös hajú, kihúzott derékkal ült a nyeregben. Bizonytalanul nézeget­tek jobbra-balra, mintha kelepcétil féltek volna.

A vadász kitöri csodálkozással kiáltott fel:

  • Ez az én lovam!

A sombrerós lovas leugrott a földre.

  • Elhoztuk a lovadat. Itt a kabátod és a cipid is.

A vadász a lóhoz sántikált. Elkapta a kantárszárat, és becéz- getve megsimogatta a ló orrát.

A magasabbik, a vörös hajú lekiáltott a nyeregbil:

  • isz Ed parancsára jöttünk, hogy elnézésedet kérjük. Em­bereink nem tudták, kivel van dolguk.

A vadász mérgesen felhorkant:

  • Nem ismerem isz Edet.
  • Nem baj, i jól ismer téged. – Hangja hirtelen kemény és határozott lett. – Adj hálát istennek, hogy megkerült a lovad meg a ruhád. – Szíjjal összekötözött kis batyut dobott a vadász lába elé. – És máskor nagy ívben kerüld el azt a környéket, mert rosszabbul is járhatsz. – Tekintete Ron Hoganra esett. – Hát ez meg miféle?

Ron közelebb húzta a puskáját. Megelizte a vadászt.

  • Meg akarsz ismerni? – kérdezte kihívó mosollyal.

A magas termető férfi megindult felé a lóval.

  • Tudni akarom, mit keresel itten.

Ron a ló háta mögé rejtizött. Lassan felemelte a puskát.

  • Nem kérem, hogy bemutatkozzatok. És ajánlom, hagyja­tok engem békén.

A fekete férfi arca komor és fenyegeti lett. Szeme nem sok jót jósolt.

  • Dobd el a fegyvert!- kiáltotta, s villámgyors mozdulattal elihúzta a coltját.

A vadász fölemelte mindkét kezét.

  • Itt nem fogtok lövöldözni! – kiáltotta ellentmondást nem tőri hangon. – Tegyétek le a fegyvert!

A fekete férfi lassan hátrált. Tekintetét nem vette le Hoganról.

  • Szerencséje van – mondta -, ha nem a te vendéged len­ne… – Villámgyorsan felugrott a nyeregbe. Intett a társának. –

Indulunk, Taddy. Nem fogunk cicázni egy ilyen zöldfülővel.

Megfordultak. A fekete lassan poroszkált, szemmel tartotta Hogant. A vörös hagyta a lovát, hadd vágtasson. Csak az erdl mellett csatlakoztak egymáshoz. Hamarosan eltőntek a zöld gallyfüggöny mögött.

  • Szerencséd volt – szólt a vadász Ronhoz. A ló mellett állt, becézgetve simogatta a nyakát. Szemével a vörösfenylerdl mögött húzódó tisztást vigyázta.
  • Szerencsém volt – ismételte meg vidáman Hogan. Fölkap­ta a ház elltt álló két utazótáskát. A lóhoz vitte.
  • Pokoli szerencse, hogy találkoztam isz Ed két emberével. És jól játszottam. Hadd lássák, hogy nem félek tllük.
  • Rosszabbul is végzldhetett volna.
  • Legfeljebb számukra. Gyorslövi stukkerom van. De az igazat szólva, nem akartam lini. Szükségem van rájuk. Elvezet­nek a rejtekhelyükre.
  • Nem ismerem isz Edet – mondta tőnidve a vadász. Ne­hézkesen leült a kire. – Furcsa ügy. Nem értem, miért küldte vissza a lovamat és a dolgaimat…
  • Nagyvonalú, vagy szüksége van rád.
  • Vagy. – a vadász kezébe hajtotta a fejét, és gondolataiba merült. – Vagy. nem, nem tudom. Az ember sorsa tele van meglepetésekkel. – Hirtelen Ronra tekintett. – Honnét van fegyvered? Bueno azt mondta, hogy nem hordtál fegyvert, csak egy lasszód volt.

Ron Hogan végzett a nyergeléssel. Ellenirizte a hevedert.

  • Egy hónap alatt nagyon megváltoztam. Megtanultam jól lini – mondta mintegy magának.
  • Bátor vagy, és merész, de ne feledd: a merészség sosem lehet vak.

Ron Hogan a nyereghez erisítette a két utazótáskát. A völgybe tekintett. A lovasok már a tisztáson voltak. Látta a ko­rong alakú kalapjukat, és látta a hullámzó fő fölött úszó lovakat.

Hogan fölpattant a lóra.

  • Ideje, hogy induljak.

A vadász hozzá lépett.

  • Hová mész?
  • Utánuk. Szeretném tudni, hová fészkelte be magát isz Ed.
  • Nem ajánlom… Drága árat fizethetsz érte.

Ron búcsúzóul a kalapjához emelte kezét.

  • Azt mondtad, hogy az ember sorsa tele van váratlan meg­lepetésekkel. Elébe megyek a sorsomnak. – És ezzel megindult a távolban sötétll cédruserdl felé.


5.

A tisztás szélén pillantotta meg Iket, a zsálya- és jukkabokrok között. Alakjuk élesen elvált a napsütötte szikla­faltól. Megállította a lovát. Azon tőnldött, hogy távolról köves­se-e Iket, vagy csatlakozzék hozzájuk. Mindenáron meg akarta tudni, hol táborozik isz Ed bandája. A követés elég kockáza­tosnak tőnt, mert bármely pillanatban észrevehetik, és akkor hamis nyomra vezetik. Ezért úgy döntött, hogy csatlakozik hoz­zájuk. Az elsl pillanatban rendkívül merésznek és értelmetlen­nek tőnt számára ez az ötlet. De nem volt más választása. Koc­káztatott.

A lovasok kiértek a sötét, árnyékos mélyútról a tágas tisz­tásra. Gázlót kerestek, és beléptek a folyóba. Az erls ár magá­val ragadta a fáradt lovakat. Már úgy tetszett, hogy a sziklára dobja lket, de rövid küzdelem után kiléptek a szemközti partra, és letértek az útról. Nem a völgy felé indultak, hanem fölfelé kapaszkodtak a hegyoldalon.

Ron ügetésre fogta a lovát. Nagy lendülettel a vízbe ugra­tott, és átkelt a folyón. A két férfi után indult. Azok már messzi- rll észrevették. Megálltak egy lapos sziklán, és az árnyékba rejtlzve lövésre kész fegyverrel várakoztak. Hogan még lltávo- lon kívül megállt. Két kezét felemelte annak jeléül, hogy nin­csenek ellenséges szándékai.

  • Hé! – kiáltotta. ~ Hallotok engem?

A fatörzsek közül ellbújt egy fekete kalap.

  • Mit akarsz?
  • Beszélni akarok veletek.
  • Akkor gyere közelebb fegyver és ló nélkül!

Hogan lecsúszott a lóról. Lekapcsolta a coltos övét, és a nyeregre dobta. Lassan a magasban álló lovasok felé indult. Hallotta saját gyors lélegzetét és a kövek csikorgását a talpa alatt. Amazok minden mozdulatát lesve várták. Megállt két fe- nyl között, hogy szükség esetén mögéjük bújhasson.

  • Mit akarsz? – kérdezte a magasabbik, a fekete.
  • Tetszetek nekem, fiúk – válaszolta lelkesen.
  • Ez a te dolgod. Azt kérdeztem tlled, hogy mit akarsz.

Ron Hogan széttárta a karját

  • Pokoli helyzetben vagyok. Segítséget keresek.
  • Azt ne nálunk keresd! Tévedtél.
  • Puffantsatok le. Az lenne a legjobb megoldás – vetette oda ravaszul.

A fekete, buja oldalszakállas férfi kurtán fölnevetett.

  • Mi bajod?
  • Hallottatok a Denver melletti postakocsi-rablásról?

Csodálkozó pillantást váltottak.

  • Nem – válaszolta a magasabbik.
  • Csúnyán elszúrtuk. Kevesen voltunk… Váratlanul megje­lent a Fort Boem-i katonai lrjárat, és szétvert bennünket. A fiúk mind otthagyták a fogukat. Csak én menekültem meg. És most nem tudom, mihez kezdjek.

A szlke gúnyosan nevetett.

  • Ha nem tudod, akkor mit akarsz tllünk?

Hogan jelentlségteljesen összehúzta a szemét.

  • Jól tudok llni. Nem vennétek magatok közé?

A vörös vállat vont.

  • Nem tudjuk, miféle szerzet vagy.
  • Dan Gibsonnak hívnak, és Utahban születtem. Onnét le kellett lépnem, mert nem tetszettem a seriffnek. – Lefegyverzl- en mosolygott. – Tudjátok, ilyen az élet egyszer fönt, egyszer

lent. Nem vagyok éppen puhány, hasznomat vennétek.

  • Van lóvéd? – kérdezte a fekete.
  • Nincs, örültem, hogy ép blrrel kimásztam a kalamajkából.
  • Kinek a bandájába tartoztál?
  • Bill Craigéba – hazudta folyékonyan.

A fekete a társára pillantott.

  • Ismerted Bill Craiget?
  • Nem.

Hogan tréfára fordította a szót.

  • No nézzék csak, nem ismerik Bill Craiget. Tízezer dollárt tőztek ki a fejére, és lk nem ismerik Craiget.

A vörös élesen félbeszakította.

  • Az ördögöt se érdekli a te Bill Craiged! Elég, hogy te is­merted.

Hogan összehúzta sötét szemét.

  • Ti nem ismeritek Billt, én viszont hallottam isz Edrll.

A fekete kíváncsian kérdezte:

  • Mit beszélnek róla?
  • Azt mondják, hogy nincs is olyan ember.
  • Az jó, ha azt mondják.
  • Engem nem érdekel, hogy van-e vagy nincs. Jól érezném magam egy rendes kis kompániában, és hallottam, hogy nálatok katonai fegyelem van. Nekem való hely.

A két férfi egymásra nézett, mintha tanácskozni akarnának.

  • Nálunk nehéz az élet – mondta kissé szelídebben a vörös hajú.
  • Tudom – mondta Hogan. – De összeszokott kis kompánia. Szeretem az ilyen társaságot. Utálok egyedül kóborolni. Elkap­nak, és… – Jelentlségteljes mozdulattal erlsítette meg a szava­it. – És akkor ámen.

A vörös a társára pislantott.

  • Mit csináljunk vele?

Az egy pillanatig hallgatott, s közben egy vadállatnak is be­csületére váló szemmel méregette Hogant. Majd egy alig észre- vehetl mosoly jelent meg a szája sarkában.

  • Megpróbálhatjuk. Majd Bud eldönti.

A vörös Hoganra emelte nehéz, súlyos tekintetét.

  • Gondold meg! Nem olyan egyszerő ez. Nem tllünk függ. Ha nem fogadnak be, oda a fegyvered meg a lovad… Tllünk még senki se ment el lovon.
  • Nincs veszteni valóm.
  • A fejeden kívül – röhögött fel a fekete.

A vörös intett Hogannak.

  • Velünk jöhetsz, de mindenesetre add ide a fegyvered.

Hogan tőnldött. Arra gondolt, hogy ha odaadja a fegyverét, akkor útközben eltehetik láb alól, és itt a prérin nyomát se talál­ják.

  • A fegyveremet. – szólt lassan. – Másom se maradt. – Majd kötekedve hozzátette: – Ti ketten vagytok. Úgyse bírnék veletek.
  • Add ide a fegyvered, vagy fordulj vissza! – kiáltotta a fe­kete. – Nálunk ez a szokás.

Ronnak eszébe jutott, hogy a riáta nála marad. Ez a gondo­lat, és a remény, hogy megláthatja isz Edet, visszaadták a bá­torságát. Merészen fölnevetett, és így szólt tréfásan:

  • Hát akkor. jól van. Most a kezetekben vagyok. – Visz- szament a lóhoz. A riátát a zekéje alá dugta. Kihúzta a nyereg­kápa alól a puskát, kivette tokjából a pisztolyt. Odavitte a lova­soknak. A fekete alaposan átkutatta.
  • Most ártatlan vagy, mint a ma született bárány.
  • És ti azt tehettek velem, amit akartok – vetette oda tréfá­san Hogan.
  • Látom, rendes alak vagy.
  • És ti sem vagytok rosszabbak nálam.

Mind a hárman fölnevettek, és mintha hirtelen eloszlott vol­na a bizalmatlanságuk. Tréfálkoztak, kötekedtek. Elindultak. Estig puszta és vad vidéken lovagoltak. Egy árva lélekkel sem találkoztak. Csupán egy-egy antilopcsapat surrant át a horizon­ton, a sziklák között, a hegyoldalon idlnként feltőnt egy-egy medve, s távolról hallották a kaguárt, de embert nem láttak.

Déltájban megkerülték azt a széles völgykatlant, amelyben az Evansék csordájának megtámadása után Hogan Buenóval és Ben Evansszal visszaszerezte a gulya egy részét. Ron megis­merte a völgykatlant a két hatalmas sziklacsúcsról, amelyek úgy emelkedtek ki a görgeteges hegyoldalból, mint két özönvíz ellt- ti szörny megkövesedett csontváza.

A völgybll egy sekély kanyonba értek, majd egy cédruser- dlbe, aztán megmásztak egy ház nagyságú sziklákkal teli mere­dek hegyoldalt. A kaptató után beértek a magas, hósapkás he­gyek közé.

„Bizonyára a Sangre de Christo-hegységben vagyunk, amelyrll a vadász beszélt” – gondolta Hogan. A hegyek vérvö­rösek, vadak és fenségesek voltak. Csúcsukat hó és jég borítot­ta, mint megannyi ezüstös sisak. A völgyekben vörösfenyler- dlk zöldelltek. A rohanó patakok fültépl robajjal zuhantak alá a sziklafalakról.

Hogan észrevette, hogy társai fáradtságuk ellenére ügetésre fogják a lovakat Vagyis közelednek isz Ed rejtekhelyéhez. Óvatosan érdeklldni kezdett:

  • Messze vagyunk még?

A fekete kelletlenül pislantott szürke szemével.

  • Majd meglátod.

Meredek ösvényen kapaszkodtak fölfelé, kétoldalt boróka és pinea szegélyezte útjukat. Váratlanul egy magas, tömör szik­lafal zárta el útjukat. Csak amikor közelebb értek, akkor vette észre a keskeny átjárót, amelyen egyszerre csak egy lovas ha­ladhatott át.

A szikla mögül fegyveres lr lépett ell.

  • Kit hoztatok? – kérdezte bizalmatlanul méregetve Ront.

A vörös Ronra pillantott.

  • Egy új embert – kiáltotta.
  • Hol szedtétek össze?
  • Nem a te dolgod. Itt van Bud?
  • Itt van.

Szó nélkül haladtak el mellette. Az lr régi spanyol katonai

puskájára támaszkodott. Csodálkozva nézett a jövevényre.

Ron azon tőnldött, miért emlegetik állandóan ezt a Budot? Talán isz Ed nincs is itt? Nyugtalankodni kezdett: hátha hibát követett el, amikor odaadta a fegyverét. Teljesen kiszolgáltatta magát.

Kiértek a sziklahasadékból, és hirtelen egy széles tisztáson találták magukat. Fejük fölött sziklák magasodtak, réteges faluk olybá tőnt, mint egy kettészelt, gigantikus torta. A tisztáson megbéklyózott lovak legeltek. Sok ló volt, tizenvalahány, de lehet, hogy még több is. Feljebb kis pajta állt, kékes füst kígyó­zott bellle az ég felé. Egy fiú, fején hatalmas, kilyuggatott sombreróval, néhány tehenet hajtott az itatóhoz. A megbéklyó­zott lovak a közeledl lovasok felé fordultak.

Ron óvatosan szétnézett. Emlékezetébe akarta vésni a ko­mor hely minden egyes részletét. Leginkább azon csodálkozott, hogy a fiún kívül egyetlenegy embert sem látni.

Amikor közelebb értek a sziklafalhoz, egy férfi alakja vált el a sziklahasadéktól. Hogannak úgy tőnt, mintha a sziklából lépett volna ell. Mezítláb volt, hajadonfltt.

Ron rájött, hogy az emberek a barlangokba húzódtak. Már Új-Mexikóban hallott a puebló indián törzsekrll, amelyek év­századokon át barlangokban laktak. De azért meglepte lt ez a felfedezés.


6.

A férfi intett.

  • Hát ez meg miféle?
  • Új – felelte kelletlenül a vörös. – Be kell vinnem Búdhoz.
  • Mit akar?

A fekete indulatosan átkozódni kezdett.

  • Ember, te tudtad, hogy mit akarsz, amikor közénk álltál? Velünk akar lenni és kész. – Majd pártfogó hangon hozzátette. – Rendes legény. Hasznát vesszük.

A férfi kutató tekintettel nézett Ronra. Bólintott.

  • Gyere!

Ron leugrott a lóról. Csontjaiban érezte az egész napos lo­vaglást és az ellzl napi gyaloglást a vadász mellett. Ólomnehéz lábon vánszorgott a mezítlábas férfi után. A barlang bejárata alacsony volt, olyannyira, hogy le kellett hajtaniuk a fejüket. Aztán a sziklaboltozat megmagasodott, s egy hosszú, keskeny folyosóba ment át. A sok járástól-keléstll simára kopott köve­ken lépkedtek. Fentrll, a sziklahasadékból fény szivárgott alá. De a járatban homály volt. Ron érezte, hogy libablrzik a háta, és kiszárad a torka. De határozottan lépdelt, hogy ne lássék rajta a félelem.

Hirtelen kivilágosodott. A tömör, vörös sziklába vésett tá­gas barlangba léptek. A sarokban állatblröket látott, szanaszét mosatlan edény, nyergek, lószerszámok hevertek. Középen asz­tal állt. Az asztalnál négy ember ült. Kártyáztak.

Lépteik zajára mind a négyen feléjük, fordultak. Kemény, éles vonású arcuk volt, a tekintetük komor és fenyegetl.

  • Bud – szólt a mezítlábas. – Taddy és Miguel egy embert hoztak. Idevezettem.

A háttal üll férfi fölpattant. Kihúzta magát. Alacsony volt, és tömzsi. Arcát gondosan borotválta. Sőrő oldalszakálla ki­hangsúlyozta blrének barnaságát, fekete szeme komoran csillo­gott az erls rajzú szemöldök alatt.

  • Ki ez? – kiáltotta haragosan.

Ron Hogan igyekezett mosolyogva válaszolni.

  • Dan Gibsonnak hívnak.
  • Nem téged kérdeztelek. – Ron kísérlje felé bólintott. – Miféle szerzet?

A mezítlábas elsápadt. Félve suttogta:

  • Taddy azt mondta, hogy közénk akar állni.

Bud Turner csúnyán elkáromkodta magát.

  • Ki engedte meg, hogy mindenféle csavargó népséget ide hozzatok?
  • Nem vagyok csavargó – mondta keményen Ron Hogan, és ravaszul Bud szemébe nézett.

Akkor a férfi felugrott. Képen akarta törülni Ront, de az vil­lámgyors mozdulattal elkapta a csuklóját, és ellökte magától.

A többiek is felugrottak, mintha villám csapott volna a kár­tyaasztalba. Ron Hogan hátralépett. Leengedte a kezét. Sápadt volt, de nem vette le róluk a tekintetét. Akkor Bud ellhúzta a pisztolyát. Ron megpillantotta a mellének irányzott csövet. Mozdulatlanul állt. A szeme se rebbent. Mindössze ennyit mondott összeszorított szájjal:

  • Llj, ha ez neked örömöt okoz.

Bud Turner lassan leengedte a fegyvert. Szemében kialudt a dühös láng. Révetegen mosolygott.

  • Szerencséd, hogy jó lapom van – suttogta magába fojtva maradék haragját. – És… tetszel nekem, bátor legény vagy.

Hogan nem vette le róla a tekintetét.

  • Nem vagyok csavargó – ismételte meg erls hangon. – Ha csavargó lennék, nem adtam volna oda embereiteknek a fegyve­remet, és nem jöttem volna hozzátok. Nektek nincsen szüksége­tek csavargókra. Bátor emberekre van szükségetek. És engem nem akármilyen fából faragtak.
  • Belevaló legény – nevetett föl egy magas, tagbaszakadt férfi, akinek a feje búbján kis kalap billegett.

Bud Turner elrakta a pisztolyát.

  • Tetszel nekem, fiú – mondta, anélkül hogy Ronra nézett volna. – De figyelmeztetlek, ne köss belém.
  • Én nem kötök senkibe.
  • És mondd el, miért jöttél hozzánk.
  • Átkozottul nehéz helyzetben vagyok. Üldöznek. Új- Mexikóból szöktem. Ha elkapnak, felkötnek az elsl fára – ha­zudta biztos és kemény hangon. Ismét elmesélte a kitalált histó­riát a postakocsi-rablásról és Bill Craig szétvert bandájáról. Majd így fejezte be: – Szeretnék beszélni isz Eddel, talán meghallgatna.
  • isz Eddel? – Bud Turner arca elkomorult. – Én nem va­gyok elég neked?

Ron vállat vont.

  • Az új tagok felvétele minden bandában a séf dolga.

Jelentlségteljes pillantásokat váltottak. Bud Turner Hogan vállára tette a kezét.

  • isz Eddel majd késlbb beszélsz. Ezt ellbb ki kell érde­melned. Érdemek nélkül nem veszünk fel senkit.
  • Milyen érdemekre gondoltok?
  • Meg kell mutatnod, hogy mit tudsz.
  • Jól lovagolok.
  • Majd meglátjuk – szakította félbe Bud. – Ez még nem minden. Hoztál valamit?

Ron vállat vont.

  • Mire gondoltok?
  • Semmid se maradt? Nincs valami kis lóvéd?
  • Mondtam már, hogy szétvertek bennünket.
  • És az a Bill nem tett félre valamit a rossz napokra?
  • Nem tudom.

Turner felvett az asztalról néhány kártyát. Legyezlt formált belilük.

  • Ide nézz – mondta csípis mosollyal. – Ez itt hármas, ez meg négyes. Nincs szükségünk kis lapokra. Ászokat akarunk. Csakis ászokat. Te pedig lóvé nélkül, üres kézzel csupán egy kis lap vagy nekünk.
  • Vegyetek föl próbaidire – vetette oda kihívóan.
  • Pontosan erril van szó. Eliször tenned kell valamit ér­tünk, be kell bizonyítanod, hogy nem vagy se hármas, se né­gyes.

Hogan uralkodott magán. Hangja már biztosabban csengett.

  • Mit akarsz tilem?

Turner az asztalra dobta a kártyákat.

  • Nem szeretek sokat fecsegni. Menj el, és igyekezz nem üres kézzel visszajönni.
  • Lóvéra gondolsz?
  • Nemcsak arra. Hozhatsz egy jó lovat vagy akár egy jó hírt is.

– Például?

  • Van gyakorlatod, és helyén van a fejed – nevetett fel dur­ván Bud. – Minek fecsegjek fölöslegesen? – Hangja hirtelen érdes lett, tekintete pedig metszi. – Adok neked három napot. Ha három napig nem jössz vissza valamivel, ami bennünket kielégít, akkor ne mutatkozz itt többé. Tőnj el. És kétszáz mér­föld távolságban ne mutatkozz, mert meggyőlik a bajod az em­bereinkkel… És még egyet. Ha nem jössz vissza, azt is felejtsd el, hogy itt voltál. Gondold azt, hogy álmodtad. Megértettél?
  • Igen – válaszolta. – Mikor induljak?
  • Azonnal.
  • Egész nap a fennsíkon lovagoltunk. Átkozottul fáradt va­gyok.

Bud Turner leült az asztalhoz.

  • Azt mondtam, hogy azonnal – vetette oda anélkül, hogy Hoganra nézett volna. – Siess, mert a hegyek között gyorsan leszáll az éjszaka.

Ron csak most érezte igazán, hogy milyen fáradt. Úgy tet­szett, meg se tud mozdulni. A lába nehéz volt, mint a tuskó, a halántékában fájdalmas szorítást érzett. Minden erejét össze­szedte, hogy legyizze az elviselhetetlen fáradtságot.

  • Három nap múlva – mondta mintegy önmagának.

Azok rá se hederítettek. A magas, tagbaszakadt férfi osztani kezdett. Ron a mezítlábasra nézett. Az bólintott.

  • Gyerünk!

Nagy nehezen megindult. Hirtelen ráébredt, hogy terve romba dilt. Nem látta meg isz Edet. Csak az vigasztalta, hogy ismeri a banda rejtekhelyét.


7.

Amikor az elsi csillagok kigyulladtak a sötétkék égen, Ron Hogan már a völgykatlanban járt. A két gigantikus szikla ki­várként rémlett a sötétben, fölöttük halványan ragyogtak a jeges hegycsúcsok.

Pokolian fáradt volt. Nagy nehezen lenyergelte a lovat, ösz-

szekötötte a lábát, s elengedte, hogy legeljen. A sziklák között talált egy szélvédett helyet, összegyőjtött egy kis száraz gallyat, tüzet rakott, és amikor kissé fölmelegedett, megette szerény vacsoráját, a két szelet szarvaspecsenyét, amit az öreg indián asszonytól kapott a vadász házában. A szikrázó égre nézett.

Ismerls csillagokat keresett: a Nagymedvét, az Oriont, a Cassiopeiát. És hirtelen magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. A mezítelen sziklák mint megkövesedett csontvázak álltak körülötte, a préri megtelt félelemmel. Hideg szél fújt a hegyek felől, élesen és ellenségesen.

Íme, a magányos és elveszett ember a sziklás pusztaság kö­zepén.

Hiába volt minden. Elég egy jól célzott golyó, és a legbát­rabb ember igyekezete is kárba vész. De késlbb, hogy a vidá­man táncoló lángokba nézett, ismét reménykedni kezdett, és az a gondolat, hogy még sok tennivalója van, visszaadta a bátorsá­gát is.

A pokróc alá bújt. Elaludt. Csak hajnalban ébredt fel mély álmából. Frissnek, kipihentnek érezte magát, ellzl napi kétsé­gei nyom nélkül eltőntek, örült, hogy sikerült bejutnia isz Ed rejtekhelyére. A bandavezért ugyan nem látta, de jól megje­gyezte magának a Sangre de Christo-hegységben rejtlzl bar­langokhoz vezeti utat. Kis tűnldés után egyszerűnek és megva­lósíthatónak látszó tervet készített. Észrevette ugyanis, hogy senki se irizte a réten legeli lovakat. A lovakat könnyen el le­hetne hajtani, és lovak nélkül a banda nehéz helyzetbe kerülne.

És Ed, isz Ed, akit mind ez ideig a közönséges halandók közül senki sem látott? Tán nem is létezik ilyen ember, és iga­zuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az egész csak legenda. De az is lehet, hogy a banditák a vezérségért folyó harcban el­tették láb alól, és Bud Turnert választották vezérüknek. Most, hogy ismeri a rejtekhelyüket, könnyebben megoldja ezt a rej­télyt. Az idi türelmes, az idi majd megadja a választ. Csak az a kérdés, hogy i, az igazság, magányos keresije boldogul-e ma­gában…

Hogan nem tartozott a tűnldí, könnyen kétségbeesl embe­rek közé. Derűs, sít vidám természete volt. Elfütyülte kedvenc dalát a szép Maryríl, és hozzálátott szokásos reggeli tevékeny­ségéhez. Ügy döntött, hogy nem megy vissza a bandához. A környéken kószál és vár az alkalomra. A banditák sziklafészke körül érdekes dolgok történnek. Egy kis türelemmel és sok le­leménnyel mindent megtudhat, amit akar.

A fennsíkon és a hegyekben töltött egy hónap sokat változ­tatott rajta. Nem volt már az a naiv és elegáns Ron Hogan, aki Florence-ba érkezett. Megszokta a hegyeket, kifürkészte titkai­kat, és óvatosabban bánt az emberekkel. Ösztöne azt parancsol­ta, hogy maradjon ott, ahol van. Messzire ellátott innét, a közeli erdíben szükség esetén elbújhatott.

Fölnyergelte a lovát, megvizsgálta fegyvereit, fölszíjazta az utazótáskákat, és kilovagolt az erdíbíl. A sziklák között, egy kis völgykatlanban hagyta a lovát, í pedig fölkapaszkodott egy dombra, és elbújt a bokrok között… Várt.

Az idí lassan cammogott. A föld álmosan lélegzett. A sü­ket csendben és dermedtségben az idí meddínek, jelentéktelen­nek tűnt. Hogan leheveredett egy meleg sziklára, kalapját hátra­tolta, állát összefont kezére támasztotta, és így figyelte a völgy­katlant.

Hirtelen megremegett. A hágó felíl, a hatalmas sziklák kö­zül kibontakozott egy lovas. Azonnal megismerte. A seriff volt az, Peter Graham.

Ron Hogan úgy határozott, hogy elkapja. Mulatságos ötlete támadt: „Ez lenne csak a jó vicc! A florence-i seriffet vezetném Bud Turner elé.” De aztán letett a szándékáról. Nagyobb vadra vadászott. Sejtette ugyanis, hogy Peter Graham kapcsolatot tart isz Ed bandájával. Most már megdönthetetlen bizonyítéka volt erre.

Közben a seriff átvágott a völgyön, és lassan fölfelé kapasz­kodott a banda rejtekhelye felé vezetí ösvényen. Hamarosan eltűnt a sziklák és a bokrok között.

Az idí ismét megállt.

Váratlanul a hegyoldalról gördüli kövek zaja ütötte meg a fülét. Egy perc múlva a görgeteges hegyoldalon az elszórtan álló fenyik között egy lovast vett észre. Lova óvatosan lépke­dett az ösvényen, amelyen nemrégiben a florence-i seriff lova­golt. Az út felén a lovas leszállt a lováról, és levezette az állatot a meredek hegyoldalon.

Ron megörült, mert sejtette, hogy a lovas isz Ed bandájá­hoz tartozik. Óvatosan lement a völgyben álló lovához, s mire visszaért a dombra, a lovas már a katlan mélyén lovagolt. Nem tévedett. Az a tagbaszakadt óriás volt, akit Bud Tumerrel látott a kártyaasztal mellett. Gyorsan ügetett, cowboykalapja úgy ug­rált a ló sörénye fölött, mint egy labda.

Hogan fölmérte a köztük levi távolságot. Körbelovagolta a kis dombot, és elrejtizött az út mentén, a sziklák alatt. Tisztán hallotta a ló lábának dobogását a sziklás úton. Elivette a puská­ját, és a nyeregkápára támasztotta. Feszülten várakozott.

Akkor a lovas elilépett a sziklák mögül. Annyira meglepi- dött, hogy megállította a lovát. A pisztolyáért akart nyúlni, de Ron fölemelte a puskáját.

  • Ne mozdulj! – kiáltotta. Megismerte sovány, csontos ar­cát, hosszú nyakát a jellegzetes ádámcsutkával. A férfi elképed­ve meredt rá. – Mássz le a lóról! – parancsolta kurtán Hogan. A tagbaszakadt férfi lecsúszott a nyeregbil. Fölemelt kézzel, döb­benten állt. Ügy nézett ki, mintha valami láthatatlan terhet tar­tana.
  • Te vagy az… – suttogta fojtott hangon. – Nem ismersz meg? Tegnap.
  • Megismerlek – vetette oda gúnyosan Hogan. A férfi már túl volt az elsi csodálkozáson.
  • Te! – mondta keményén. – Mi a fene ütött beléd? Tudod, hogy a mieink itt vannak egy ugrásnyira.
  • Nyugalom, nyugalom – csillapította Hogan. – Hová mész?
  • Gondold meg, mit csinálsz. Így nem jöhetsz vissza hoz­zánk.
  • Nem is akarok. Mondd meg, hová mész?
  • Semmi közöd hozzá.
  • Majd meglátjuk. Azt akarod, hogy a lovam után kösselek?
  • Nem mered megtenni.
  • Dobd el a fegyvert! – parancsolta Hogan. – Mindjárt meg­látjuk. Rajta!

A tagbaszakadt férfi egy pillanatig a puska csövére meredt, de amikor Hogan megismételte a parancsot, tiltakozás nélkül kihúzta öve mögül a nagy tengerészcoltot, és eldobta.

  • És most beszélj!

Az óriás szeme dühösen villogott.

  • Nem beszélek, neked meg azt ajánlom, vigyázz, mert ha a mieink elkapnak, elevenen megégetnek.

Ron villámgyors mozdulattal levette a nyeregrll a riátát. Célzott. A lasszó hurka ráfonódott az álló férfi vállára. Egyetlen rántással a földre döntötte.

  • Beszélsz?
  • Nem.

Hogan kissé megfuttatta a lovát, s a ló maga után húzta az óriást.

  • Állj meg! – kiáltotta könyörögve.
  • Szóval hova mész?

Az óriás feltérdelt, arca szürke volt a portól. Komoran né­zett.

  • Martin Lobbhoz.
  • Aha… Martin Lobbhoz – csodálkozott Hogan. – És mi­lyen ügyben?
  • Levelet viszek neki.
  • Kitől?
  • isz Edtll.
  • De hát Ed nem volt ott tegnap.
  • Éjszaka megérkezett.
  • Ki az az isz Ed?
  • A bandavezér.
  • Tudom, de miféle ember?

Az óriás vállat vont.

  • Egyszerően isz Ed… – Majd békülékenyen így folytatta: – Ne tartsál pórázon, mint egy kutyát. Engedj el, és akkor ren­desen beszélgetünk.

Hogan lazított a lasszón.

  • Ülj fel a lovadra! – parancsolta. – Elmegyünk innét, ez számomra nem túl biztonságos hely. De ne próbálj szökni, mert egyetlen lövéssel leterítelek.

A férfi kelletlenül indult a ló felé. Hogan közben leszállt a nyeregbll. A coltot kereste a főben. Megtalálta. Fölemelte. Ki­piszkálta a tárból a töltényeket, és amikor felült a lóra, megpil­lantotta a pejlovát vezetl óriást. Megkérdezte:

  • Hogy hívnak?
  • Garynak – felelte az mogorván.
  • Add ide a levelet, Gary!

Gary kivette inge mögül a győrött borítékot. Odaadta Hogannak.

  • Ülj fel! Menjünk, mert nincs idlm. És ne félj. Ha enge­delmes leszel, egy hajad szála se görbül.

Nem akart a szokott útvonalon menni, az erdln keresztül a hágó felé, amelyet annak idején a becsületes Bueno a pokol ka­pujának nevezett. Attól tartott, hogy ott belebotlik isz Ed em­bereibe. Nem örült volna az ilyen meglepetésnek. Ezért nekivá­gott a meredek hegyoldalnak, s egyenesen az egészen Florence- ig húzódó fennsík felé tartott. Délben megálltak egy mély szur­dokban, megitatták a lovakat. Azután leültek a patak partján, a fehér törzső fenylk árnyékában. Ron megosztotta a szarvaspecsenyét, majd vizet ittak rá.

Egymással szemben ültek, feszült némaságban. Hogan föl­szedett néhány színes kavicsot, félig bezárt tenyerében csikor­gatta lket. Hirtelen megszólalt:

  • No, Gary, mondj nekem valamit isz Edrll!

Gary a rabul ejtett vadállat szemével nézett rá.

  • Kegyetlen. Már nem mehetek vissza a bandába.
  • Hogy néz ki?
  • Teljesen lsz, bár az arca még fiatal. Állítólag egyetlen éj­

szaka alatt Iszült meg.

  • Mióta vagy a bandában?
  • Egy éve. Azelltt postakocsis voltam. Megtámadták a pos­takocsinkat, és engem sebesülten magukkal vittek. És ott ma­radtam.
  • Szereted isz Edet?
  • Félek tlle. Mindenki fél tlle.
  • Olyan rettenetes?
  • Ilyennek kell lennie egy bandavezérnek. Kegyetlen, de igazságos.
  • Igazságos?
  • Igen, igazságos. Nem csap be senkit. A zsákmányt mindig két egyenll részre osztja. Az egyik részt magának tartja, a má­sikat pedig szétosztja az emberei között. Igazságosan és egyen- llen.
  • Honnét került ide?
  • Nem szereti, ha faggatják. Van… és kész.
  • És hova ment tegnap?
  • i nem beszél, mi meg nem kérdezzük. – Kényelmesen kinyújtózott a füvön. – És te se faggatózz, mert úgyse beszélek. – Letépett egy főszálat, és hanyagul végighúzta a fogai között.

Ron jelentlségteljesen fölnevetett.

  • Csak nem akarod, hogy ismét a ló után kösselek?
  • Azt csinálsz velem, amit akarsz, engem már nem érdekel. Elveszett ember vagyok. Hová menjek?
  • Ez a te dolgod. Adj hálát istennek, hogy így bánok veled. Te az én helyemben már elintéztél volna.
  • Itt ez a törvény – mondta komoran.

Ron ellvette a levelet. Gúnyosan kérdezte:

  • Megengeded, hogy elolvassam?

Gary vállat vont.

  • Olvasd hangosan, mert én nem tudok olvasni. Senki se ta­nított.

Ron egy pillanatig a kezében forgatta a borítékot. Címzést nem látott, de három helyen is pecsét piroslott rajta.

  • Mit gondolsz – kérdezte gúnyosan Martin Lobb átveszi a felbontott levelet is?
  • Nem tudom.
  • Majd én teszek róla. – Föltépte a borítékot. Hangosan ol­vasni kezdte, mintha kedvében akarna járni a társának.
  • „Kedves Lobb úr!… – Vidáman fölnevetett. – Ügy lát­szik, az útonállók között is kötelezlek az ilyen fordulatok. – Epés hangsúllyal olvasta tovább: – Kedves Lobb Úr! Olyan hí­reket kaptam, hogy embereinek sikerült az Evansék csordájának egy részét Denverbe hajtani, és ott eladták a marhákat, tizenöt dollárért darabját. Nem rossz ár. Egyszerő számításból kiderül, hogy ön kerek háromezer dollárt kapott. Rendkívül örülök, hogy sikerült lebonyolítania ezt a kényes vállalkozást, és sike­rült eladnia az idegen marhákat. Sajnos mind ez ideig nem kap­tam meg a nekem járó részt, vagyis az ezerötszáz dollárt. Remé­lem, a késedelemnek általam ismeretlen, de igen komoly oka van. E pillanatban azonban feltétlenül szükségem van a pénzre. Úgy vélem, az lenne a legmegfelellbb, ha holnap délután há­rom órakor személyesen adná át a pénzt azon a helyen, ahol találkozni szoktunk, vagyis a Három Szilfa Völgyében. Egyúttal megbeszélhetnénk az Evansék ranchójára és más egyebekre vonatkozó további terveinket is. Szívélyes üdvözlettel – Ed Campbell.”

Hogan epésen fölnevetett.

  • Szívélyes üdvözlettel Ed Campbell – ismételte. – Ed Campbell búcsút mondhat a másfél ezer dollárjának. Ed Campbell – fordult Garyhoz -, mit gondolsz, ez álnév?
  • Nem tudom.
  • Nem ismered a rendes nevét?
  • Mi isz Ednek hívjuk. így a legegyszerőbb.

Hogan fölállt. Utazótáskájából egy hosszú szíjat húzott ki. Gary nyugtalanul figyelte.

  • Mit akarsz csinálni?
  • Sajnos nem vihetlek magammal. Itt kell hagyjalak.
  • Minek ez a szíj? – ugrott fel hirtelen, készen arra, hogy

védekezzen. De Hogan kihúzta a coltját

  • Elfelejtetted, hogy itt én parancsolok.
  • Csak nem hagysz itt a fennsíkon? Elpusztulok az éhségtll meg a szomjúságtól.

Ron Hogan szelíden elmosolyodott.

  • Lehetlséget adok neked a túlélésre. Nem úgy, mint ti. Az öreg Hallgató Szájat cipl nélkül engedtétek el a mérges kígyók­tól hemzsegi prérin.

Gary egy lépést hátrált.

  • Mit akarsz velem csinálni?
  • Ne haragudj, de egy fához kötlek és kipöckölöm a szádat. Nem akarom, hogy föllármázd a társaidat, s a nyakamra hozd iket.

Gary térdre esett.

  • Könyörgök, ne tedd!… Ne tedd ezt!

Hogan felkiáltott

  • Állj fel, te csirkefogó! Te már rég lepuffantottál volna en­gem. Magad mondtad, hogy itt ez a törvény. Válassz, melyik fenyifa alatt akarod eltölteni az éjszakát. Holnap elengedlek.

Gary feltápászkodott. Fölemelte a kezét, és a felé meredi pisztolyt nézve az elsi fenyifához lépett.

  • Csak kocsis voltam – mondta.
  • De aztán raboltál, gyújtogattál, gyilkoltál, mint azok. Tá­maszkodj háttal a törzsnek! – parancsolta Hogan. – Kezeket hátra!

Gary engedelmesen végrehajtotta a parancsot. Hogan a fa mögé állt. Egy kézzel akarta összefogni a férfi két kezét, de el­számította magát. Gary villámgyorsan elkapta a kabátujját, megfordult a törzs körül, és akkorát csapott Hogan szeme közé, hogy az megszédült. Kiejtette kezébil a pisztolyt, s az messze gurult, a kövek közé. Gary a földön fekvi fegyver után vetette magát, de Hogan elkapta a lábát. Lezuhantak a kövekre. Vadul dulakodtak, férfi módra. Maga az élet volt a tét. Az eri az ügyesség ellen, a vad ösztön az intelligencia ellen, a zabolátlan győlölet a nemes indulat ellen.

Ismét talpra álltak. Gary ököllel támadt ellenfelére, ám az tévedhetetlen ösztönnel kerülte el a borzalmas csapást, gáncsot vetett Garynak, és rávetette magát. A torkát kereste. De hiába. Gary utolsó erejével ismét felülre kerekedett. Most az 1 hatal­mas, göcsörtös keze nyúlt Ron torka felé. Hogan megfeszült, és átdobta magán az óriás termető Garyt. Villámgyorsan hozzáug- rott, s a térdével er1sen belerúgott. Gary elgyengült, a napsütöt­te, forró kövekre zuhant, szétvetette kezét-lábát, hörögve léleg­zett.

Ron egyetlen ugrással a pisztolynál termett. Fölkapta, ki­húzta magát, és így szólt:

  • Kár, hogy nem öltelek meg, te átkozott csirkefogó. Te lennél az els1 ember, aki a lelkiismeretemet nyomná.

Gary összetekeredett, mint egy báb, a hasához kapott, és fel- jajdult.

. – Védekeznem kellett. Nem tehettem másként… Csinálj velem, amit akarsz.

  • Állj föl! – parancsolta Hogan. – A feny1fához kötözlek, és holnap visszajövök megtudakolni, hogyan töltötted az éjszakát. És ne felejtsd el azt az embert, aki nagylelkően visszaadta az életedet.


8.

Estére Ron Hogan már Lobbék Santa Clara nevő ranchója felé közeledett. Egyhónapos vándorlása alatt jól megismerte ezt a környéket. Gyakran kódorgott erre, mint egy öreg, támadásra készül1 farkas. Megismerte a környez1 hegyeket, amelyek az Arkansas vidéki sziklás, vad hegyekkel ellentétben szelíden hullámoztak. Jól ismerte az öreg tölgyest, amelynek tisztásain félénk vapitiszarvasok legeltek, ismert minden patakot, amely- b1l esténként az öreg Lobb szép texasi marhái itták a vizet. Tudta, melyik ösvényen nyerhet egérutat, ha esetleg üldöz1be vennék.

Nyugodt volt, és magabiztos.

Míg a szelíd lejtéső hegyoldalakon, a vörösfenylerdlkben lovagolt, ahol az árnyék megszelídítette a gyilkos nap sugarát, arra gondolt, hogy a sors a kezére dolgozott. Most végre le- játszhatja azt a játszmát, amelyre olyan sokáig várt. És ekkor, amikor már a tölgyesben járt, és mindössze két mérföld válasz­totta el Martin Lobb házától, indiánokkal találkozott. Megis­merte Iket. Ugyanazok a szökevények voltak, akikkel akkor találkozott, amikor Hallgató Szájat vezette haza. Nyugtalanul nézett Gary lovára, amelyet maga mögött vezetett. Tudta, hogy nem lesz könnyő dolga.

Öt rongyos, vézna, zsarátnok szemő férfi állt a fa árnyéká­ban. Nem voltak éppen barátságosak.

Ron megállította a lovat, és kezét barátságos üdvözlésre emelte. Azok megfeszítették íjaikat. Kiléptek az árnyékból a napsütötte tisztásra. Fenyegeti némaságban közeledtek felé.

Ron fölemelt karral így kiáltott:

  • Mit akartok?

Egyikük, egy idisebb, magas férfi, aki annak idején az öreg vadásszal beszélt, elibbre lépett.

  • A lovakat akarjuk – mondta tört angolsággal.

Ron a kötiféken tartott lóra nézett.

  • Egy lovat adhatok – válaszolta nyugodtan.
  • Nektek sok lovatok van… A hegyekben és a völgyekben. A korralokban és a legelikön. Nekünk két lóra van szüksé­günk.
  • Egyet adok – ismételte meg keményen és határozottan. – Ha az enyémet is elveszed, meggyőlik velem a bajod, – Lassan a coltért nyúlt. Az indián meghátrált. Hogannak nem volt ideje a gondolkodásra. A hullámzó főszálak fölött látta a barna arco­kat és a megfeszített íjakat. Ha gyávának mutatkozik, négy nyíl járja át a testét egyetlen másodperc alatt. Magához húzta Gary lovát, és hirtelen a nyakára csapott. A ló fölágaskodott, és a csejenek felé rohant. Ron leugrott Lángocskáról, megragadta a kengyelt. A sőrőségbe vezette a lovat. Hátrafordult.

A csejenek a megvadult lovat kergették.

Felült a lóra. Ügetve indult meg a szarvasok által kitaposott ösvényen. A leheti legmesszebbre akart kerülni a csejenektil. Kiért az erdiszélre. Elitte hegyek húzódtak, a távolban pedig füstöt pillantott meg. Már közel járt Lobbék házához.

Várt még egy keveset, figyelte, nem üldözik-e. De gondolta, hogy a csejenek nem mernek a rancho közelébe merészkedni, ahol sok jól felfegyverzett ember járkál.

A ház felé nézett.

Körös-körül buja legelik húzódtak. Embermagasságú fő nitt rajtuk. A hegyoldalban nagy gulyát vett észre. Lávaként özönlöttek az itató felé. Két cowboy a lemaradt állatokat hajtot­ta. Békés látvány. Megcsapta az orrát az otthon levegije: a céd­rusfákból ácsolt falak, a friss kenyér illata, és hirtelen elszomo­rodott. Fájt neki magánya, csavargó életmódja. Békességre vá­gyott, és jó emberi szóra. De amikor kezével megtapintotta az inge alatt lapuló levelet, így szólt magában: „Végig kell men­nem az úton. Meg kell tartanom a magamnak adott szavamat.”

Megrántotta a kantárt, cuppantott a lónak, és a legrövidebb úton megindult Lobbék háza felé. Csak a ház elitt állt meg, a köves dombon növi szilfák alatt.

A háziak már elibb észrevették, mert ahogy fölemelte a ke­zét, a küszöbön megjelent egy fiatal indián fiú, bizonyára szol­ga.

Hogan hangosan felkiáltott:

  • Itthon van Martin Lobb?
  • Mit akarsz tile? – kiáltott vissza a fiú.
  • Mondd meg neki, hogy fontos levelet hoztam Ed Campbelltil.

A fiú megmerevedett. Hosszan, bizalmatlanul méregette a jövevényt fekete, kerek gyöngyszemével. Végül is sarkon for­dult, és eltőnt a nyitott ajtóban.

Hogan jól szemügyre vette a házat. Nagy, vörösfenyibil ácsolt tekintélyes ház volt. A meredek teti mint a kalap karimá­ja takarta be az apró, rácsos ablakokat, az ablakokban cserepes virágokat látott. Oldalt egy új épület állt, a frissen gyalult fa

messzire fehérlett; távolabb rendetlen összevisszaságban fésze­rek és istállók sorakoztak.

Ron Hogan türelmetlenül várt. Nem tudta, hogy Martin Lobb itthon van-e. A fiú szó nélkül tőnt el, de a széles ajtóban hamarosan megjelent egy férfi. Alacsony volt, tömzsi, nehézkes léptekkel közeledett. Kezében puskát tartott.

Hogan ellvette a levelet, és messzirll megmutatta. Lobb bi­zalmatlanul közeledett. Hajadonfltt volt. Sőrő Isz haja rendet­lenül meredezett erls boltozatú koponyáján, teste erlt és hatá­rozottságot sugárzott.

  • Szállj le a lóról! – szólt mély hangon. – Miért jössz úgy, mint egy ismeretlen?

Hogan fesztelenül válaszolt:

  • Ellször vagyok itt. Nem ismerem a szokásaikat.
  • Szállj le a lóról, és gyere közelebb!

Ron leszállt a lóról, rövidre fogta a kantárt, és a házhoz ment. Jól megnézte magának Lobb vörös arcát. Tipikus marha- kereskedl-arc volt, tompa, lapos, a kapzsiságon kívül semmit se lehetett leolvasni róla. Apró szeme bizalmatlanul villogott

  • Ki küldött? – kérdezte Lobb fojtott hangon.
  • Ed…
  • Add ide a levelet, és várjál! – A papírért nyúlt. Kitépte Ron Hogan kezébll.
  • Várjak a válaszra?
  • Igen – válaszolta. – Menj be a konyhába, és harapj vala­mit
  • Inkább itt várok.
  • Ahogy akarod. – Az öreg Lobb megállt a küszöbön, és vö­rös szemével pislantott egyet. – És hol a boríték? Ed mindig lepecsételi a leveleit.

Ron ártatlanul mosolygott.

  • Biztosan nem volt rá ideje, vagy elfogyott a borítékja. Fontos ez magának?

Martin Lobb vállat vont.

  • Majd meglátjuk. – mondta, és eltőnt a sötét pitvarban.

A nap már lebukott a hegyek mögé, az égbolt mintha lán­golt volna, a hegyhátak, mint a szürkületben gázoló bivalyok lila háta, hullámzottak a láthatár szélén. A főben madarak rikol- toztak. Bánatos hangjuk a hulló harmattól súlyos rét fölött lebe­gett.

Ron Hogan az itatóhoz vezette a lovát. Miközben a ló mo­hón ivott, egy marék száraz fővel letörölte az állat tajtékos há­tát. Ekkor észrevette, hogy egy lovas közeledik felé. Messzirll megismerte Fred Lobbot, Martin fiát. Minden idegszála megfe­szült. Mi lesz, ha Fred Lobb felismeri? Minden odavész az os­toba figyelmetlensége, óvatlansága miatt. Ellrehajolt, és föl­emelte a ló hátsó lábát, mintha a patkót akarná megnézni. Érez­te, hogy Fred közeledik.

Megütötte fülét a ziháló ló nehéz lélegzése. Nem fordult meg. Egy pillanat múlva meghallotta maga fölött Fred hangját.

  • Hát te meg ki vagy?

Hogan fölegyenesedett.

  • Levelet hoztam isz Edtll – válaszolta kihívóan.

Fred hangjában csodálkozás csengett.

  • Edtll?… Te is Ed embere vagy?
  • Igen.
  • Még nem láttalak.
  • Nem volt szerencsénk.
  • Pedig én isz Ed minden emberét ismerem:
  • Azt csak úgy hiszed.

Fred figyelmesebben szemügyre vette.

  • Lehet, mintha már láttalak volna. – mondta egy pillanat­nyi tőnldés után. – Ismerls az arcod.

Ron megrémült. Azt gondolta, hogy Fred fölismerte. Hogy pillanatnyi zavarát leplezze, gúnyosan fölnevetett

  • Hát ebben tévedsz.
  • Hogy hívnak?

Ron vállat vont.

  • Tudod, hogy nálunk senki se az igazi nevét viselt
  • De hogyan szólítanak?
  • Hubertnak, ha olyan kíváncsi vagy.

Fred leugrott a lóról. Barátságosan faggatózott tovább.

  • Mit akar Ed az öregtll?
  • Azt hiszed, hogy megmondta nekem?
  • És mi újság nálatok?
  • Minden rendben.
  • Nem készültök az Evansék gulyája ellen?
  • Én a kötelességemet teljesítem – válaszolta Ron. – Te pe­dig ne legyél olyan kíváncsi. Tudod, hogy Ed nem szereti, ha a dolgába avatkoznak.

Fred meglökte a könyökével.

  • De fönn hordod az orrod!
  • Túl sokat akarsz tudni
  • És mi van abban a levélben?

Ron megsimogatta Lángocska hátát. Nem nézett Fredre.

  • Kérdezd meg az apádat, én nem tudok olvasni. Ebben a pillanatban meghallotta az öreg Martin hangját, – Hé, te! – kiál­totta a ranchero. – Hová lettél?

Ron egy pillantásra se méltatva Fredet, lassan a ház felé in­dult. Martin Lobb tömzsi alakja a küszöbön állt, a sötét pitvar elltt. Haja világos foltként fehérlett a sőrősödl homályban.

  • Mit mondjak Ednek? – kérdezte Hogan, miközben felült a lóra. Minél gyorsabban távozni akart a ranchóról. Ügy tetszett neki, hogy Fred kutató szemmel figyeli.

Martin Lobb hangja komor és tompa volt. Szemmel látható­lag nem örült a levél tartalmának.

  • Mondd meg neki, hogy a megjelölt órában a megjelölt he­lyen leszek… És add át üdvözletemet.
  • Ezt a szívességet megteszem – kiáltotta a nyeregbll Ron Hogan. Felemelt kézzel búcsúzott tllük, és anélkül hogy Fredre nézett volna, megfordította a lovát. Egy perc múlva már a réten volt. Maga elé nézett. A hegyek sötétkékek voltak, és az égre fölgördült a nagy, vörös hold.


9.

A hővös éjszakát meleg, forró nap követte. A távoli hegyek fölött nehéz, tintakék felhlk gyülekeztek. Dörgött. De a fennsí­kon még perzselt a nap.

Ron Hogan egy órával a megjelölt id1 elltt már ott volt a Három Szilfa Völgyében. Jól ismerte ezt a helyet. Csendes kis sarok a vad és szakadékos sziklák között. A sziklafalakat buja növényzet fedte, a mélyben zúgva, habosán folyt egy patak, amely a völgy legmélyebb pontján kis tóvá szélesült. Az ártéren három hatalmas szilfa nltt. Mély árnyékukban gyakran megpi­hentek a vapitiszarvasok.

Ron Hogan alaposan átgondolta a teendlket. Ügy döntött, hogy elrejtlzik, és kivárja a találkozót, s ha isz Ed magára ma­rad, akkor leszámol vele. Talán most végre megláthatja ennek a titokzatos embernek az arcát. Legmerészebb vágyaiban sem gondolta, hogy ilyen kegyes lesz hozzá a sors. Néhány perc múlva találkozik ezen a helyen a környéket uraló két csirkefo­gó, akik mindenkire ráerlszakolják betyártörvényeiket, és 1, az igazság kereslje közelrll láthatja 1ket, aztán pedig… Végig se merte gondolni, milyen nagy jelent1sége lehet a véletlenek sze­rencsés játékának.

Óvatosam, lopakodva haladt el1re, mint egy vén farkas. Lassan körbelovagolta a völgyet. A sziklák és az öreg feny1k között kiválasztott egy alkalmas megfigyel1helyet. A lovat a sziklák mögé rejtette. Lefeküdt egy törzs mögé, és várt.

A völgy úgy feküdt el1tte, mintha a tenyerén tartaná. Látta a lapos rétet, rajta az elszórtan álló sziklákat, a fehér k1ágyban fekv1, a zöld minden árnyalatában sziporkázó tavat, és a három sőrő lombú fakupolát. Lent, a főben két keréknyom jelezte az utat.

A leveg1 fullasztó volt, és forró. A hegyek fölött még min­dig felh1k gomolyogtak, és a távolban vészjóslóan morajlott az ég, mintha hatalmas sziklákat görgetett volna valaki. A napot hártyavékony páraréteg fedte, a vadméhek dühösen zümmögtek

a virágos bokrok között.

Közeledett a találkozás órája. Boldog izgalom lett úrrá rajta, a vér vadul lüktetett ereiben. Közelebb húzta a puskáját. Még egyszer ellenlrizte a závárt…

Távoli dübörgést hallott. Csodálkozott. Valószínőleg kocsi közeledett a köves úton, mert hallotta a göröngyökön ugrándozó kerekek zaját. És a gallyak között megpillantott egy sötét, majdnem fekete lovat, mögötte pedig egy könnyő bricskát. Martin Lobb ült a bricskában. i hajtotta a tüzes lovat. A bricska nagy ívet írt le, és megállt a szilfák árnyékában. A ranchero le­ugrott a földre, és abrakot adott a lónak. Óvatosan körülnézett. Mozdulataiban idegesség és feszültség rejtlzött. Leült, de rög­vest felpattant, és gyors léptekkel körbejárta a kis szilfaligetet. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, s a sziklák közé veszl utat figyelte. A bricskához lépett. Kihúzta a bak alól a puskát, gon­dosan megnézte.

Lassan teltek a percek. Ron Hogan is nyugtalankodni kez­dett. Miért nem jön isz Ed? Tán sejt valamit? Vagy váratlan események akadályozták meg abban, hogy eljöjjön? Hirtelen eszébe jutott Gary. Lehet, hogy valaki megtalálta a fához kötö­zött férfit, és riasztotta a bandát, vagy az is lehet, hogy Gary kiszabadult, és figyelmeztette isz Edet.

A feszültség egyre nltt. Fekete felhlk gördültek az égre, el­fedték az izzó naptárcsát. Besötétedett, fojtó lett a levegl. Majd hirtelen szél kerekedett. Oldalról vágott az esl. Martin Lobb a fák alá rejtlzött. Betakarózott egy sátorponyvába, és türelmet­lenül topogott. A ló nyugtalanul rángatta a kantárt. Ron egy szikla alá mászott. Elszomorodott. Ismét csalódnia kell? Sohase nézhet már annak az embernek a szemébe?

A zivatar ezüstösen és zajosan zúgott át felettük, és amikor a felhlhegyek mögül kisütött a nap, a párolgó hegyoldalak fel­ragyogtak a fényben. Martin Lobb ellmászott a ponyva alól. Levette a ló fejérll az abrakostarisznyát, majd fölmászott a bak­ra. Az alig látható keréknyomot figyelve még várt egy percig. De senki se jött.

Lobb megostorozta a lovat. A bricska megindult, könnye­dén és puhán gördült a vizes füvön.

Ron villámgyorsan úgy döntött, hogy követi Lobbot. Föl­pattant a lóra. Átgázolt a kis pinealigeten, és kihajtott az út felé lejti hegyoldalra. Látta a galoppban vágtató fekete lovat és Martin. Lobb széles hátát a bricska bakján.

Megállt. Egyetlen tekintettel fölmérte a helyzetet. Elitte hegy emelkedett. Az út szelíd ívben megkerülte, s eltőnt a szik­lák mögött. Hogan elhatározta, hogy keresztezi Lobb útját. Megsarkantyúzta a lovát és vágtatva nekiindult a sziklás hegy­oldalnak.

Amikor a hegytetire ért, a hegy alatt, az úton ismét megpil­lantotta a bricskát. Gyorsan haladt. A ló irülten vágtatott. Lobb valósággal halálra hajszolta. A völgyben két magas szikla me- redezett, szők átjárót alkotva az úton; Ron a sziklák felé indult. Villámgyorsan leszáguldott a hegyoldalról, és amikor már a szikla mögött állt, észrevette, hogy a bricska éppen most ért fel a kaptatóra.

Gyorsan leugrott a lóról, kivette a nyeregkápa alól a puskát, és a sziklafal mögé rejtizött. A mélyben, a szürke sziklafogak között látta a kemény talajba vágódó két keréknyomot, távolabb néhány nyomorúságos, a sziklás talajba kapaszkodó fenyi áll­dogált.

A bricska zörgése már a hasadék aljáról szállt felé. Hirtelen fölbukkant a tajtékos ló…

Ron kiugrott az útra, és intett Lobbnak, hogy álljon meg. Mindössze száz yard választotta el iket egymástól.

Martín Lobb olyan hevesen rántotta meg a gyeplit, hogy a száguldó bricska kiugrott a keréknyomból, és hátsó kereke a sziklának ütidött. Ügy tört szét a kerék, mint egy gyufaszál, és Lobb a bakról a kövekre röpült. Mielitt fölállhatott volna, Ron már mellette állt.

– Ne állj föl! – parancsolta. Fürgén lehajolt, és egyetlen mozdulattal kihúzta Lobb öve mögül a coltot. – Most már föl­állhatsz – mondta mosolyogva.

  • Hát te vagy az… – nyögte Martin Lobb, miközben fölállt. Sápadt volt, kihorzsolta arcáról vérpatak csurdogált az állára. Keze fejével letörölte az arcát, s amikor megpillantotta a vért, arca elszürkült.
  • Igen, én vagyok az – mondta Ron Hogan, még mindig lö­vésre kész fegyverrel. – Dobj ki mindent a zsebeidbil!

Lobb remegett tehetetlen dühében.

  • Tudod, kivel van dolgod?
  • Tudom – szólt gúnyosan Ron Hogan.,- Martin Lobbal, a környék legnagyobb gazemberével. Egy tolvajjal és gyújtogató- val. Gyorsabban, mert nincs idim.

Lobb tágra nyílt szemmel meredt rá. Nem akart hinni a szemének. i, aki büntetlenül gázolt át mindenkin, i, a fennsík koronázatlan királya most egy ismeretlen csavargó parancsának engedelmeskedik.

  • Gondold meg, mit csinálsz – suttogta. – Ha elkapnak az embereim, vagy.
  • Hallottad – szakította félbe élesen Ron. – Dobj ki min­dent, ami a zsebedben van, mert mindjárt elveszítem a türel­memet. – Fölemelte a puska csövét, s most a csi fölött látta Lobb lapos és sápadt arcát.

Lobb megértette, hogy azonnal engedelmeskednie kell. Ha­tározatlan mozdulattal kidobott a zsebébil egy dagadó pénztár­cát, egy bicskát, egy zsebkendit, egy pipát, egy dohányzacskót és egy győrött levelet, különbözi papírokat és számlákat. Mindezt dühösen Ron lábához hajította. Amikor végzett, szi­szegve így szólt:

  • Nem tudom, ki vagy, de átkozottul rászedtél.
  • Tévedsz – mondta Hogan nyugodt hangon. – A levelet isz Ed írta, és nem az én hibám, hogy nem sikerült a találka. – Lehajolt, és fölemelte a dollárokkal kitömött pénztárcát. – Ezer­ötszáz? – kérdezte gúnyosan.
  • Pontosan.
  • Ha nem tévedek, ez a pénz Evanséké.

Lobb arca fájdalmas grimaszba merevedett.

  • Ez az én pénzem. Evansék marhájáért még nem kaptam meg a pénzt.
  • Csirkefogó! – vetette oda dühösen Hogan. – Remegsz a nyomorúságos, büdös pénzedért…

Lobb fölemelte a kezét, beszélni akart.

  • Várj. Ha meghallgatsz, tied a pénz, és adok még egy ez­rest, csak eressz el.

Hogan gúnyosan fölnevetett.

  • Meg akarsz vásárolni? Annyit se ér a nyomorúságos éle­ted, mint ez a lopott pénz. A szádba tömhetném, és agyonüthet­nélek, mint egy banditát, de ellbb szeretném látni, hogyan adod vissza a pénzt a jogos tulajdonosának.

Ebben a pillanatban úgy tőnt Hogannak, hogy a háta mögött megcsikordult a kavics, és két árnyék suhan át a napsütötte sziklákon. Meg akart fordulni, de hirtelen fojtott kiáltást hallott:

  • Dobd el a fegyvered, mert beléd eresztünk egy golyót! – És megpillantotta Lobb boldog, csodálkozó arcát. Megértette, hogy kelepcébe esett. Csak azt nem értette, hogyan történhetett, hogyan lephették meg. Eldobta a puskáját. Látta, hogy a vele szemközt levl szikla mögül is ellbújik valaki. Megismerte. Gary volt az. Lövésre kész colttal közeledett felé a köves pusz­taságon. Nyomorúságos arcán ördögi vigyor játszadozott.
  • Most leszámolunk – mondta, s lassan közeledett felé, mint a jaguár a kiszemelt áldozatához.

A másik kettl hátulról ugrott rá.

Megfogták a karját, hátracsavarták, majd vékony szíjjal megkötözték.

Lobb lába az örömtll földbe gyökerezett. Egy szó nem sok, annyit se tudott kipréselni magából. A szája remegett, majdnem elblgte magát. Gary Ron arca elé dugta a coltot

  • Elszámítottad magad – szólt. – Most majd te könyörögsz nekem.

Hogan egyenesen a szemébe nézett:

  • Megkönyörültem rajtad, és visszaadtam az életedet, de nem fogok könyörögni.

Akkor a másik kettl a földre döntötte Hogant. Látta maga fölött az arcukat. Bud Turner volt az, és a fekete, oldalszakállas mexikói, akivel a vadásznál találkozott.

Bud Turner belerúgott a földön fekvi Hoganba. Hosszasan és zamatosan átkozódott, mintha ki akarta volna vetni magából a felgyülemlett haragot. Majd megragadta Hogan karját, és fel­állította. Szemtll szemben álltak. Turner szeme tüzelt.

  • Át akartál ejteni – fröcskölte. – Bolondot akartál csinálni belilem. Elszámítottad magad. Az én eszemen még nem járt túl senki.

Martin Lobb hozzájuk lépett, fölemelte nehéz szirös öklét, Ron arcába akart vágni, de Turner megfogta.

  • Ez a mi dolgunk, Lobb.
  • Tapossátok agyon, fiúk! – sziszegte Lobb győlölettel.
  • Ez a mi dolgunk – ismételte meg Turner. – Szedd össze a holmidat, és adj hálát istennek, hogy kihúztunk a slamasztiká- ból. Majd mi elintézzük, igaz Gary? – bólintott az óriásnak. – Na, mondd el neki, hogyan intézzük el mi az ilyen dolgokat!

Gary fölnevetett, és kivicsorította sárga lófogait Ádámcsut­kája le-föl ugrált ráncos bire alatt.

  • Már mondtam neki. Elevenen megsütjük az ilyeneket.

A mexikói oldalt állt, és komoran nézte iket. Váratlanul ká­romkodni kezdett.

  • Minek kínozzátok? Intézzétek el gyorsan, és kész. Nem szeretem a felesleges beszédet.

Turner alulról pislogott föl rá.

  • Te ne szólj bele, Miguel, téged is jól átvert. Te hoztad be közénk.

A mexikói összeszorította keskeny száját.

  • Nekem tetszik ez a srác. Helyén van a feje. Megérdemel egy ezüstgolyót.

Gary a lábához köpött.

  • Ne szólj bele, Miguel, mert te is megkapod a magadét.
  • Csend legyen! – kiáltotta Bud Turner. – Fogjátok be a po­fátokat! Annak rendje és módja szerint intézzük el… – Torkán

akadt a szó, ugyanis egy lovas bukkant ell a sziklák mögül. Lo­va vágtatott, a kövek szanaszét szálltak patája alól, testét tajték lepte be.

  • Ed… isz Ed… – suttogta Turner.

Már nem is törldtek Hogannal. Ron felszisszent a meglepe- téstll. Most végre megláthatja a legendás bandavezért. Bánatos lett. Miért pont ilyen körülmények között? Miért nem állhat ki vele szemtll szemben, mint férfi a férfival, hogy néhány igaz szót mondhasson neki?

Közben a lovas megállt, messze tllük, a sziklák árnyéká­ban. Egy pillanatra mindnyájan megdermedtek, mintha valami rendkívül fontos dolog történt volna. Csend lelt. Csak a ló ide­ges toporgását hallották. Ekkor isz Ed fölemelte a kezét. Az embereit hívta.

Turner indult meg elslnek. Gyors lépteiben szolgalelkőség tükrözldött.

Ron hátrakötött kézzel, egyenesen állt. Meresztgette a sze­mét, hogy jobban megnézhesse magának Edet, de olyan messze állt, hogy az arca elmosódott. Csak a nyeregben keményen üll sziluettjét meg a ruháját látta. Szép texasi kalapját, amit mélyen a szemére húzott, indián szarvasblr zekéjét, bricsesznadrágját és a csizmáját És még valamit: a vállát verdesl lsz haját. Ed roppant elegáns volt, s a mozdulat, amellyel magához hívta Turnert, finom modorról és megnyerl egyszerőségrll tanúsko­dott.

„Ez az ember nagyvonalú, talán kiszed a hóhéraim kezébll” – gondolta Ron.

Teli torokból így kiáltott:

  • Campbell úr, szeretnék beszélni önnel! – De ebben a pil­lanatban Gary egy hatalmas pofont kent le neki. Égett az arca, és érezte, hogy felhasadt szájából vér csordogál.

isz Ed feléje se nézett Turnert hallgatta. Majd intett Lobbnak. A ranchero nehézkes léptekkel közeledett felé. A ne­gyedik bandita, aki mind ez ideig a sziklák mögött állt, a lovak mellett, egy hátaslovat vezetett hozzá. Lobb fölült a lóra. S ek-

kor mindnyájan Hoganra néztek.

Ron kiabálni kezdett:

– Campbell úr! – kiáltotta. – Valami fontosat szeretnék

mondani önnek!

Ron látta, hogy Ed elmosolyodik, és felé int. Mozdulatában

irtózatos kegyetlenség rejlett.

A két lovas megfordult. Egy percig még látták a ló fölé gör-

nyedl hátukat. De csakhamar eltőntek a sziklák között.

Turner nehézkes léptekkel jött vissza. Keskeny arcán csaló-

dás tükrözldött.

  • Szerencséd van – mondta Hogannak. – Ed azt parancsolta,

    hogy ember módra bánjunk veled.

Gary felsóhajtott.

  • Engedjük el?

Turner gúnyosan fölnevetett.

  • Nem… akasszuk fel. – És szinte vidáman hozzátette: –

    Könnyő halál egy ilyen csavargónak.

Hogan így szólt:

  • Lőjetek agyon. Ez az utolsó kívánságom.

Turner vállat vont.

  • Ed parancsát nem szeghetem meg…
  • Nem vagyok sem bandita, sem bőnözl.

Turner ütésre emelte kezét.

  • Hallgass! Nem érdekel, hogy ki vagy. Szerencséd, hogy idejött Ed, mert másképp intéztünk volna el.

A mexikói szemére húzta lyukas sombreróját.

  • Ne törldj vele, Bud! Egy golyót belé. Megérdemli.

Turner figyelmeztetlen nézett rá.

  • Ide figyelj, Miguel, te ma egy kicsit sokat kieszelsz. Ne avatkozz a dolgomba! Teljesítjük Ed parancsát – Hoganra né­zett:
  • Na, melyik fán akarsz lógni?

A CSEJEN FiNÖK KINCSE


1.

Reggel vad zivatar vonult végig a környéken. A folyó megáradt, és elöntötte a mélyebben fekvi réteket. Zúgva rohant medrében. A barna vízen kidöntött fatörzsek és bokrok úsztak. A parton növi két főzfa villámsújtottan hevert a földön, fehér gyökerük is kifordult a földbil.

Még sötét volt, amikor az emberek a folyóparti mocsaras rétre értek. Kihasználták a rövid viharszünetet, mert a vizes fü­vet könnyebb kaszálni.

Öten voltak: Steve Evans és Ben, a fia, valamint három cowboy. Sorba álltak a villámsújtotta főzfák alatt. Evans indult meg elsinek. A többiek követték. Lendületes kaszacsapásokkal haladtak elire, a harmattól nehéz fő egyenletesen feküdt a föld­re, s a környéket betöltötte a füvet vágó vas kellemes suhogása.

Némán kaszáltak. Csak amikor az öreg Evans abbahagyta a kaszálást, hogy megköszörülje a kaszát, akkor szólalt meg Ben:

  • Azt hallottam, hogy egyre több indián szökik meg a re­zervátumból. Állítólag lovakat lopnak.

Az öreg Evans megtörölte kézfejével verejtékes homlokát. A felhis égre nézett.

  • Milyen fojtó a levegi. Délre újabb vihar várható.

Ben elivette a kaszakövet. A ki dalolni kezdett a kasza élén.

  • Azt mondják, hogy a rezervátumban éheznek. Az indiá­nok már minden állatot leöltek. Még a hörcsögöknek is csapdát

állítanak. Nem csodálom, hogy megszöknek.

  • Az indiánoktól nem félek – mondta az öreg. – Velük lehet beszélni. Ellopnak két vagy három marhát, elviszik a lovakat… és kész.
  • És ha mind kijönnek a rezervátumból?
  • Ott az Irség, az 1 dolguk, hogy vigyázzanak rájuk.
  • Az éhes csejen nem fél az őrtől. Inkább golyótól akar el­pusztulni, mint az éhségt1l.

Az öreg szétvetett lábakkal állt, a könnyő kasza megvillant göcsörtös kezében.

  • Csak azok hagyjanak békén.

Délig kaszáltak, míg a nap ki nem mászott a rongyos felhők mögül, és perzselni nem kezdett. A rétről páragomolyagok tör­tek fel, az emberek pedig az árnyékba húzódtak, a fák alá. Meg­érkezett Mat, Steve Evans idősebb fia, főtt borjúhúst és kávét hozott

  • Idegenek járnak a hegy tövében – mondta apjának.

Az öreg arca megmerevedett.

  • Bizonyára Ed emberei. Rég nem voltak itt Már azt hittem, békén hagynak.
  • Rosszul áll a szénájuk – szólt közbe Ben. – Florence-ben hallottam, hogy az indiánok megölték néhány emberüket.
  • Nem hiszem – mondta Mat – Az indiánoknak nincs fegy­verük.

Ben vállat vont.

  • Ezt hallottam, és csak azt mondom, amit hallottam. Azt is mondták, hogy az öreg Lobbot megtámadta valaki a Vörös Ka­punál. Állítólag megvágta háromezer dollárral.

Mat fölnevetett.

  • Háromezerrel? Se szó, se beszéd, mindjárt háromezerrel?

Ben kiköpött.

  • Azt mondom, amit hallottam.

Az öreg Evans közbeszólt:

  • Ha ezt beszélik, akkor bizonyára van is benne valami igazság. Végre nekik sem felhőtlen az égbolt.

Ekkor messze, a korral mellett négy lovast pillantottak meg. Feléjük tartottak, a lovak a szügyig éri főben gázoltak. Hármó­juk arcát kendi takarta, az egyik fedetlen arccal jött.

Evans emberei abbahagyták az evést. Az öreg köré győlték.

  • Azt hiszem – mondta a ranchero -, Fred Lobbhoz van sze­rencsénk.

Ben a széthasított főzfához támasztott kaszáért indult.

  • Hagyjad, Ben! – fogta meg az apja. – Állig fölfegyver­kezve jönnek.

Ben a főbe vágta a kaszát.

  • Én másképp üdvözölném iket.

A négy lovas lassan közeledett. Látták a fő fölött himbálózó kalapjukat és a kendivel takart arcukat. Fred lovagolt elöl. Alakjából és mozgásából vakmeriség áradt.

Steve Evans elébük ment.

  • Mit akarsz tilem, Fred? – kiáltotta feszült hangon.

Megálltak. Fred nyugodtan beszélni kezdett.

  • Jó napot, Evans. Látom, sietnek a szénakaszálással.
  • Tán csak nem azért jöttél ide az embereiddel, hogy a ka­szálást nézd?

Fred szép ívő száján gúnyos mosoly játszadozott.

  • Azért jöttem, hogy szétnézzek a ranchójukon.
  • Minden rendben van, Fred. Mindössze kétszáz marhám hiányzik, amit Denverbe hajtottatok.

Fred arca gúnyos mosolyba torzult.

  • Szeretnénk közös megegyezéssel elintézni a dolgot.
  • Akkor miért hoztad ide ezeket az embereket?

Fred körülnézett. Három társa szinte mozdulatlanul állt. Az arcukat eltakaró kendi fölött várakozón és feszülten villogott a szemük.

  • Rendes fickók – tréfálkozott a fiatal Lobb. – A légynek se ártanak.
  • Akkor miért takarják el az arcukat?
  • Kérdezze meg tilük.
  • Fred – szólt Evans feddi hangon. – A saját ranchómon

vagyok, és nem engedem, hogy gúnyt őzzenek belllem. Miért jöttél?

Lobb világos arcáról eltőnt a, mosoly.

  • Hát… – kezdte lassan. – Beszélni szeretnék magával.
  • Akkor küldd el az embereidet!
  • Szükségem van rájuk.

Steve Evans megfordult.

  • Fejezzük be az evést, fiúk – mondta szinte nyugodtan. – Vár a munka. – A kidöntött főzfa felé indult, de Fred útját állta.
  • De fönn hordja az orrát, Evans úr!

Ben az apja mellé állt.

  • Vigyázz, Fred! Nincs nálunk fegyver, de azt nem enged­jük, hogy. – torkán akadt a szó. Föl akarta venni a lábánál he- verl kaszát, de apja elkapta a karját.
  • Nyugodj meg! – kiáltotta. – Mire mész vele?

Fred intett a kendls lovasoknak. Azok lassan kihúzták a coltjukat.

  • Támadás! – mondta Evans. – Mit akartok?

Fred Evanshez léptetett.

  • Beszélni akarok magával.

Evans tanácstalanul leengedte a karját.

  • Beszélj.

Fred Lobb hátrált. Sápadt volt, s a szája remegett, amikor beszélni kezdett.

  • Apám közös megegyezéssel akarja elintézni a dolgot. Maga nem maradhat itt, Evans. A rancheróink körülvették ma­gát. Egy-két éven belül úgyis tönkremegy.
  • Takarodj! – szakította félbe Ben. – Apám nem kíván veled tárgyalni. – Ökölbe szorított kézzel ugrott Frednek, de az öreg elkapta, és magához húzta.

Fred Lobb az embereire nézett. A lovasok közelebb jöttek. Már közvetlenül Evansék háta mögött álltak. A lovak a zabolát tépték.

  • Lljetek! – kiáltotta Ben.

Fred győlölettel nézett rá.

  • Veled külön elszámolni valóm van.
  • Folytasd! – szólt közbe keményen az öreg Evans. – Tán csak nem azért jöttél, hogy megöljél bennünket?
  • Nem… Apám közös megegyezéssel akarja elintézni a dolgot. Odaadja magának a Vörös Sziklánál levl ranchót, és arra kéri, hogy a hét folyamán költözzék át minden ingóságával.

Evans keserően fölnevetett.

  • A Vörös Sziklához. Hallottad, Ben? Csupa ki és meszkita. Öt kecskének sem elég a legeli.
  • Egy héten belül – vetette oda Fred figyelmeztetien.

Evans Fred felé indult. Sovány, csontos arcán irtózatos ha­rag égett A szeme úgy csillogott, mintha lázas lenne.

  • Miért nem littök le mindnyájunkat? – kiáltotta haragosan. – Lijetek! Nincs nálunk fegyver. Inkább elpusztulok, mint hogy egy arasznyit is odaadjak ebbil a földbil!
  • Vigyázz, Evans, hogy mit beszélsz! – kiáltotta Fred Lobb. Fölemelte a kezét. Az egyik lovas magasabbra emelte a coltot. Evansék némán meredtek a pisztoly csövébe.
  • Na lij! – szólt az öreg Evans.

És eldördült a lövés, de más oldalról. A főzfák mögött emelkedi lankás hegy mögül. A lovak ijedten vágtatni kezdtek, a fák fölött szürke füstcsík szállt az égnek. A völgyhajlatból egy lovas bontakozott ki. Mint a kiszobor állt a felhis égbolt elitt Fején hatalmas sastoll lengedezett.

  • Indiánok! – kiáltotta Fred Lobb a lovakkal küszködi lova­sok felé. – Utánuk! – mutatott a hegyre.

Megfordultak. Fred indult meg elsinek. A ló sörénye fölé hajolt, s úgy gázolt át a hullámzó füvön. A magányos lovas egy pillanatig még a hegyen állt. A felé ügeti lovakat nézte. Majd megkerülte a tőhegyes sziklát, és eltőnt a domb mögött.

Amikor Fred a domb tetejére ért, már senkit se látott. Meg­indult lefelé a hegyoldalon, a sziklák közé. Mögötte a három kendis lovas.

  • Vigyázz! – kiáltotta egyikük. – Lehet, hogy kelepcét állí­tanak.

Lövésre kész fegyverrel, lassan haladtak ellre. A lovak nyugtalanul lépdeltek. Mély csend vette körül Iket. Messze, a hegyek fölött viharfelhlk gyülekeztek. Borongós, fülledt idl volt. Majd zuhogni kezdett. Az esl oldalról verte a mállott szik­lákat. A kemény talajon szerteszét fröccsent a víz. Vadul csap­kodta a lovakat és embereket. Sőrő eslfüggöny ereszkedett elé­jük… Ügy tetszett, hogy a dühös zápor mindent elmos a föld színérll.

Az emberek összebújtak. Szemükre húzták a kalapjukat, fe­jüket a válluk közé dugták. A lovak csordaösztönnel egymáshoz tapadtak.

  • Keressük Iket? – kérdezte Fred.
  • Elmenekültek – üvöltötte egyikük. – Most már nem fogod el lket.

A második meggylzldés nélkül így szólt:

  • Az is lehet, hogy egyedül volt. Várjunk, hadd álljon el ez az átkozott esl.
  • Minek várjunk? – mondta a harmadik. – Hosszú út áll ellttünk, és Ed estére vár bennünket.

Fred háttal fordult a zuhogó eslnek.

  • Remélem, megértett az öreg Evans. Ha helyén van az esze, átköltözik a Vörös Sziklához.

Egyikük fölnevetett.

  • Jól a szájába rágtad.

A másikuk megkérdezte:

  • És mi lesz, ha nem költözik át?

Fred hitetlenül nézett rá.

  • Felgyújtjuk a ranchóját. Egy hét múlva értetek megyünk. És éjszaka kifüstöljük lket, mint a férgeket.

A három lovas a völgy felé indult. Fred még állt egy pilla­natig. A lovasokat nézte. Mintha egy esl- és viharfalon keltek volna át. Mélyebbre húzta a kalapját, megsarkantyúzta a lovát, és elindult a hegygerincen. Még csak a tőhegyes sziklánál járt, amikor érezte, hogy zuhan a lóról. Egy másodpercig sem tartott az egész. A lasszó hurka vaspántként szorult a két karjára. Kiál­

tani akart, de két indián a földre lökte. Két kést pillantott meg. Felnyögött:

  • Ne…

Egy keskeny kéz befogta a száját.

Az eslcseppek mint éles kavicsok verték az arcát. Ekkor egy lovas állt meg mellette. Keményen ült a nyersben. Az arcát kendi fedte. Az elsi pillanatban azt hitte, hogy Evans emberei közül való, de amikor megszólalt, rájött, hogy tévedett.

  • Állj fel! – parancsolta a lovas. Intett az indiánoknak, hogy engedjék el. Rövidebbre fogta a szíjat, és mielitt Fred felállha­tott volna, megsarkantyúzta a lovát. Fred mint egy zsák hevert a szíj végén. Kiabált, a földbil kiálló kövekbe és bokrokba ka­paszkodott, de az eris ló kegyetlenül vonszolta maga után. Egy perc múlva a lovas megállt.
  • Állj fel! – kiáltotta kurtán.

Fred föltérdelt

  • Kegyelmezz! – szólt – Nem tudom, ki vagy, de én nem ár­tottam neked.
  • Állj fel! – ismételte a parancsot.

A fiatal Lobb fölegyenesedett, Érezte, hogy nedves ruhája cafatokra szakadt, bire fölrepedt az éles köveken. Kalap nélkül állt a zuhogó esiben. Remegett.

  • Én nem Ed embere vagyok – nyögte.
  • És a másik három?
  • Azok. igen.
  • Mit akartál Evanstil?
  • Apám parancsára jöttem.
  • Hogy szólt a parancs?
  • Hogy Evans költözzön át a Vörös Sziklánál levi ranchóba.
  • És itt miért zavar benneteket?
  • Nem zavar.
  • Hazudsz, csirkefogó! Mondd meg az igazat, mert újra meghúzatlak.

Fred térdre borult.

  • Semmit sem vétettem ellened. Kegyelmezz!
  • Hány marhát loptál el Evanséktll?
  • Kétszázat.
  • Mennyit kaptál érte?
  • Háromezret.
  • Nálad van a pénz?
  • Nincs.
  • Otthon van?
  • Otthon az apámnál, de ezerötszázat már odaadtunk…
  • Kinek?
  • isz Ednek.
  • Az engem nem érdekel.
  • Megkapod a pénzt, ha elengedsz.

A lovas a riáta szabad végével ráhúzott Fredre.

  • Bandita! – kiáltotta fojtott hangon. – Azt hiszed, hogy a pénzedért mindent megvehetsz: nyugalmat, méltóságot, becsü­letet, szabadságot? Ide hallgass, te nyomorult! Martin Lobb fia vagy, a környék legnagyobb tolvajáé, és magad is tolvaj lettél. Az lenne a legjobb, ha megölnélek, de egy ilyen féreg, mint te, még ezt sem érdemli meg. Ide figyelj! Evansék egyik emberét elküldjük apádhoz egy levéllel. Írd meg apádnak, hogy adja oda Evanséknek a háromezret, amit a lopott marhákért kapott. Ha nem adja oda a pénzt holnap reggelig, a saját kezemmel végzek veled.

Intett a két indiánnak, akik eddig némán, méltóságteljesen álltak mellette. – Fogjátok meg, hadd írja meg a levelet. És reg­gelig vártok. Értettétek?

Egyikük intett, és tört angolsággal így válaszolt:

  • Mindnyájan értenek téged. Nemes haraggal szólsz, de igazságosan.

A lovas a lóra mutatott, amely lehorgasztott fejjel állt az egyre erlsödl zivatarban.

  • A ló a tietek. – És intett, hogy elmehetnek.

Fellovagolt a domb csúcsára. A zivatar gyengülni kezdett. A távoli hegyek fölött égszínkék csík jelent meg. Hó csillogott a

csúcsokon, és ferde fénysugarak törték át a borongós és zord völgyet.


2.

Martin Lobb a seriff háza elltt megállította a lovakat. Nem szállt ki a bricskából, csak hangosan felkiáltott:

  • Hé, Graham, itt vagy?

A seriff kicammogott a tornácra.

  • Mi történt. Martin?

Lobb leugrott a bricskáról.

  • Tenned kell valamit, Graham…
  • Mi történt? – ismételte meg a seriff, és feleletet se várva betuszkolta Lobbot a szobába. – Ne üvölts már, még meghallja valaki.

Lobb villámló tekintettel nézett rá.

  • Nem vagy te már jó seriffnek. Bábu vagy, Graham. Azt se tudod, hogy mi történik a körzetedben.

A seriff levetette magát a székre. Kelletlenül nézett Lobbra.

  • Eddig azt kívántad, hogy semmit se vegyek észre.
  • Nem ingyen kértem.
  • Ne ugrálj, hanem mondd el, hogy mi történt.
  • Megtámadták Fredet, levelet írattak vele, és kihúztak be- lllem háromezer dollárt.
  • Ki támadta meg? – vágott szavába a seriff. Hangja fáradt volt, zavaros szemében teljes közöny ült.
  • Ezt én kérdezem tlled.

A seriff kihúzta rövid szárú pipáját. A vaságy széléhez ver­te. A dohány a padlóra hullott.

  • Gazembert csináltál belilem, Martin, most pedig azt kívá­nod, hogy tudjam, mi történik a környéken.

Lobb hozzáugrott, megfogta a karját.

  • Gyáva alak vagy. Félsz.
  • Te csináltál belilem gyáva gazembert. – Ellökte magától Lobbot, olyannyira, hogy az megtántorodott. – Mit akarsz ti-

lem?

  • Hívd össze az embereidet, és fésüld át a környéket!

A seriff vállat vont.

  • Nem tudom, kit keressek. Nem tudom, mit kell tennem. Valamikor becsületes ember voltam, de te meg Ed gazembert csináltatok belllem. Egy gazember nem keresheti az igazságot.

Martin Lobb majd megfulladt mérgében. Peter Grahamre akarta vetni magát, de végül is meggondolta. Szétvetett lábbal állt Graham elé, kezét bronzszögekkel kivert övére fektette. Bó­logatott.

  • Gondold meg, Graham! Nagyon jól tudod, hogy a kör­nyéken indiánok kószálnak.
  • Ez nem az én dolgom. Ezért a rezervátum lrségének fáj­jon a feje.
  • De van velük egy fehér csavargó is. Í támadta meg Fredet…

A seriff meggyújtotta a pipáját.

  • Miért nem fordulsz Edhez?
  • Ednek megvan a maga baja. Az indiánok megölték négy emberét.
  • Kapja el Iket. Í volt a környék ura, mindenkinek l pa­rancsolt. Most mutassa meg, hogy mit tud.
  • El kell hozzá menned, Graham. Meg kell lt gylznöd er- rll.
  • Miért nem mész te vagy valamelyik embered?
  • Mert elvégre is te vagy a seriff.

Peter Graham felállt. Tanácstalanul széttárta a karját.

  • Micsoda seriff vagyok én? Arra szoktattatok, hogy a pa­rancsaitokat teljesítsem, most meg azt akarod, hogy csodát mő- veljek. Gondold meg, mit beszélsz. Martin.

Lobb most már nyugodtabban folytatta.

  • Térj magadhoz, Graham. Csinálnunk kell valamit, mielltt ez a csejen banda kikészít bennünket. El kell fognod azt a fehér csavargót.

A seriff nyugodtan fölnevetett.

  • Én egymagám nem fogom el, és egész Florence-ban nem akad olyan ember, aki érted és Edért kockáztatná a blrét.

Martin Lobb az ágyra lökte a seriffet.

  • Ide figyelj! Adok melléd néhány embert, és elmész velük Edhez. Mondd el neki, hogy meg kell tisztítania a környéket a csavargó indiánoktól. Evans szövetkezett velük, ezért Evanséket is ki kell készíteni.
  • Mit akarsz csinálni velük?
  • Fölgyújtjuk a házukat, és ház nélkül a ranchero semmit se ér. Majd csak kiköltözik.
  • Kemény ember az az Evans. Mi lesz, ha nem költözik ki?

Martin Lobb összeszorította keskeny száját. Komoran nézett a seriffre.

  • De sötét fejed van, Graham! Keményebb alakokkal is bol­dogultunk már.

A seriff dühösen megmozdult.

  • Engem hagyjatok ki ebbll.
  • Késln ébredtél föl, Graham. A kezünkben vagy: Ki pén­zelt téged, ki tartott meg a posztodon, kinek köszönheted, hogy seriff lettél? Elfelejtetted, hogy isz Ed egy szavamra végez veled?

A seriff lapos, borostás arca hirtelen bíborvörös lett a tehe­tetlen dühtll.

  • Fenyegetsz?
  • Nem, csak rendreutasítottalak. – Graham karjára tette a kezét, és szelídebben hozzáfőzte: – Gondolkozz. Egykettlre végzünk az egésszel. Megtisztítjuk a környéket, kifüstöljük Evanst, és akkor…
  • Nem! – szakította félbe élesen a seriff. – Rám ne számít­satok.

Martin Lobb hátralépett. Megvetl pillantással mérte végig Grahamet. Fölnevetett.

  • Ebben az esetben rosszul áll a szénád. Elintéztük a két he­lyettesedet, veled is boldogulunk. Hallod, Graham?

A seriff elsápadt, arca megszürkült, szeme beesett, és el­

vesztette a fényét.

  • Mit akartok tllem?
  • Engedelmességet, semmi többet.
  • Rendben. Mit tegyek?

A ranchero elnézlen mosolygott.

  • Na látod, Graham… Hiába vesztegettük az idlt. – Majd tömören és tárgyilagosan folytatta. – Eljössz hozzám. Adok melléd néhány embert. A hajad szála se görbül. Aztán elmentek Edhez. Megmondod Ednek, hogy intézze el azt a büdös csejen bandát. Meglátod, kötélnek áll. Neki is meggyőlt velük a baja. Megölték négy emberét.

A seriff a pisztolyos öve után nyúlt.

  • És ha nem találom ott Edet?
  • Ott kell lennie. Azt is mondd meg neki, hogy vigyázzon a lovaira. Én az enyéimet a kanyonba rejtettem. Az indiánok lo­vakra vadásznak, érted?

Peter Graham kiment a tornácra. A fészer felé kiáltott.

  • Hé, Pablo, nyergeld föl a lovamat! – Majd Lobbhoz for­dult. – Nem tetszik nekem ez a dolog. Elveszítjük a lábunk alól a talajt. Meglátod, itt kell hagynunk Florence-t.

A ranchero bátorítóan megveregette a vállát.

  • Föl a fejjel, Graham. Elkapjuk azt a csavargót. Kinyírunk néhány csejent, végzünk Evansékkel, és minden úgy lesz, mint régen.

A seriff kihúzta magát, de szemébll nem tőnt el a bánatos csodálkozás.

  • Ki lehet az?
  • Kicsoda? Az a fehér? Állítólag kitőnlen lasszózik.
  • Hogan. – suttogta öntudatlanul.
  • Miket beszélsz! Hogan sírján már másodszor sarjad a fő. Más talán nem tud lasszózni, csak l?
  • Hát. igen – mondta a seriff mintegy magának. – És sok ember bujkál a hegyekben.


3.

Már sötét éjszaka volt, amikor Martin Lobb a seriffel a Santa Clara rancho határába érkezett. A viharos nap után tiszta és ma­gas volt az ég. Csillogó tejútszalag vágta ketté az égboltot, a hegyek fölött csillagok sziporkáztak.

Hatalmas sziklákkal teli hegyoldalon lovagoltak. A sziklák fantasztikus alakot öltöttek a csillagok szemerkéli fényében. Hol egymás mellett fekvi marhákra emlékeztettek, hol különös emberi alakokra. A hegyek felil csontig hatoló hideg zúdult le.

Hallgattak. A seriff lova mögöttük baktatott. A két hollófe­kete ló nehezen emelte a lábát. Hegynek föl alig bírták az utat, lefelé menet meg állandóan botladoztak. Félelmetes éjszaka volt. A prérifarkasok hangja többszörösen visszhangzott a pusz­taságban. A fürjek félénk hangon rikoltoztak. Csak amikor az utolsó hegy elé értek, akkor bontakozott ki a sziklák mögül a fényes buraként világító hold. Halvány fény ömlött el a földön, a sziklák föltárták holt arcukat. És még félelmetesebb lett az éjszaka.

A lovak megérezték a ház közelségét. Frissebben mozogtak. Martin Lobb fölébredt gondolataiból.

  • Eszünk egy jót, alszunk egy nagyot, holnap pedig… Hol­nap pedig másképp látjuk majd az egészet. No, Graham, miért hallgatsz?

A seriff meg akarta gyújtani pipáját, de a bricska olyan eri­sen ugrált a göröngyökön, hogy képtelen volt tüzet csiholni.

  • Elment a kedvem az egésztil – mondta mintegy magának.

Lobb durván fölnevetett.

  • Járkálsz egyet a hegyekben, s mindjárt jobb kedved lesz. Nevess, Graham. Én mondom neked, kamatostul visszaszerez­zük azt a háromezret…

A seriffnek nem volt kedve beszélgetni. Hátranézett a lová­ra, majd megkönnyebbülten szívni kezdte kialudt pipáját.

Fölértek az utolsó hegy tetejére. És ekkor a távoli horizont vonalán tüzet pillantottak meg. Martin Lobb megállította a lo­

vakat. Átkozódni kezdett:

  • Ég a meszkita és a bokrok! – Egy pillanatra megbénította a döbbenet, majd fojtott hangon hozzáfőzte: – A Magányos Fe- nyl melletti legelln.

A seriff egy szót se szólt. Közömbösen nézte a sziklák közé mászó tüzet. Hirtelen két távoli lövés dördült. Lobb megreme­gett.

  • Megtámadták a gulyánkat.
  • Most rajtad a sor.
  • Mire vársz, Graham? Pattanj föl a lóra, és nézd meg, mi történik!
  • Már késl.
  • Ember, hiszen megtámadtak bennünket!

Peter Graham kelletlenül ugrott le a bakról. Elkötötte a lo­vát.

  • Semmi értelme az egésznek. Tudod jól, hogyan csinál- iák… A gulyádnak már bottal ütheted a nyomát.
  • Meg kell szervezni az üldözést.
  • A marhák már szétszéledtek a hegyekben. Különben sem lehet éjszaka hajtóvadászatot rendezni.

Martin Lobb lehuppant a bakra. Némán várta, hogy elmen­jen a seriff. De annak nem volt sietls. Lassan fölmászott a lóra, csettintett. Elporoszkált. Lobb rávágott a lovakra. Frissen meg­indultak, a bricska dübörögve futott a köves úton. A ranchero minduntalan a tőz felé fordult. Nem akarta elhinni, hogy valaki meg merte támadni hatalmas gulyáját.

A Magányos Fenyl melletti legell már teljesen üres volt. Csak néha-néha vágtatott át rajta egy riadt tehén, vagy tőnt fel a sötétben egy-egy árva borjú. Körös-körül, mint vörös sömörök a föld fekete blrén, parázsló bokrok izzottak, s föl-föllángoltak a száraz főcsomók. A cowboyok ide-oda száguldoztak a sziklás pusztaságban, nem tudták, merre menjenek, kit keressenek, kit vegyenek üldözlbe. A marhák pedig szétszéledtek a négy égtáj felé.

A seriff átporoszkált a széles legelln. A hatalmas fenyl

alatt álló fészerhez ment. Egy lovast vett észre… Rákiáltott. Az hirtelen megfordította a lovát. A lángoló bokrok visszfényében a homályból kibontakozó kísértetnek látszott.

  • Maga az, seriff? – kiáltotta fojtott hangon.
  • Te vagy az, Fred? – kiáltott vissza Graham. – Mi történt?

– kérdezte teljesen értelmetlenül.

Fred megállította tajtékos lovát.

  • Váratlanul megtámadtak. Minden oldalról. És nyom­ban eltőntek, mintha a föld nyelte volna el Iket. Az egész gulyát szétverték.
  • Kik? – vágott a szavába a seriff.
  • Az indiánok. Látták Iket este. Négyen voltak. Meg az a fehér. A rancho körül ólálkodtak.
  • Miért nem kergették el Iket?
  • Váratlanul bukkantak föl, és nyomban el is tőntek.
  • Menjünk utánuk – mondta a seriff meggylzldés nélkül.

Fred futólag ránézett szemébe húzott kalapja alól.

  • Apámmal a Toréban lévl ranchóhoz kell mennem. Ott még van ezer marhánk. Figyelmeztetni kell az embereket. Adok magának két legényt.
  • Félted a blröd – mondta gúnyos mosollyal a seriff.
  • Azt kell Iriznem, ami megmaradt.
  • Na, hozd a legényeket! – szólt a seriff megadóan. Bizo­nyára szívesebben tekergett éjnek idején a hegyek között, mint hogy reggel isz Ed elé álljon, de az is lehet, hogy teljes fásult­ságában a legegyszerőbb megoldást választotta.
  • Várjon, Graham! – kiáltotta Fred Lobb, s elvágtatott.

Eltelt egy óra, de az is lehet, hogy több. A seriff a nyereg­ben aludt, és amikor fölébredt, azt gondolta, hogy jó lenne, ha Fred megfeledkezne róla.

A bokrok kialudtak. Füstjük úgy lebegett, mint a hegyekbll alászálló köd, a sziklák és a borókafenylk között egy elveszett marha blgött.

Végül is megjelent Fred a két cowboyjal. Fiatal, tejfölösszá­jú legények voltak. A fáradtságtól és a rémülettll majd leestek a

lóról.

Egyikük, egy sovány, pisze orrú, szike legény kelletlenül nézett Fredre.

  • Hova küldesz bennünket, Fred? Hárman semmire se me­gyünk.

A seriff akasztófahumorral odavetette:

  • Imádkozz értünk, mert utoljára látsz bennünket.

Fred komoran nézett rá.

  • Elmennék magukkal, Graham, de maga is látja, hogy nem hagyhatom magára a Toréban lévi gulyát.

A seriff gúnyosan bólintott. Kihúzta magát a nyeregben.

  • Indulás, fiúk! Mit gondoltok, merre hajtották a marhát?
  • A Száraz Kanyon felé – válaszolta a szike legényke.

Hajnalig barangoltak a hegyekben és a tágas völgykatlan­okban, majd amikor megszürkült az égbolt, és a tiszta végtelen­ben vándorló holdtányér is megsápadt, feltárult elittük a hatal­mas sziklahasadék, a kopár, süket, víz nélküli Száraz Kanyon. Kétoldalt csupasz sziklák magasodtak. Az út a kanyon mélyén vezetett, a málladozó sziklák között.

  • Hová vezet ez az út? – kérdezte hirtelen a seriff. Hangja tompán zúgott, mintha kút fenekén állna.
  • A fennsíkra és tovább, a hegyekbe – válaszolta a szike, felriadva gondolataiból. A másik, a lapos képő, pattanásos fiú hozzátette:
  • Félelmetes hely… forduljunk vissza.

A seriff megállította a lovát. Az alig látható ösvényre muta­tott, amelyen tehéntrágya hevert.

  • Erre ment a gulya. – Meggyújtotta kialudt pipáját. Egy pillanat múlva megkérdezte: – Milyen messze van ide a rancho?
  • Vagy tizenöt mérföldet jöttünk már, de lehet, hogy többet is – válaszolta a szike fiú.
  • És a fennsík hány mérföld?
  • Az már nincs messze.
  • Akkor továbbmegyünk.

A seriff megsarkantyúzta a lovát. A fáradt állat álmosan in­

dult meg. A pattanásos cowboy káromkodni kezdett, mintha a gonosz erlket hívná segítségül a seriff elhatározása ellen. A seriff közömbösen vállat vont.

  • Megyünk…

A lovak lassan poroszkáltak, állandóan ösztökélni kellett Iket. Az út egyre meredekebb lett, a sziklák egyre szakadéko- sabbak. Hamarosan egy völgybe értek, amelyet éles hegyi fő borított. A rétrll keskeny és meredek szurdokba vezetett az út. Mintha egy sziklacsatornában haladtak volna. Talán egy percig lovagoltak, amikor egy kidöntött évszázados cédrust pillantot­tak meg maguk elltt. A kivágott fa eltorlaszolta az utat.

Tanácstalanul megálltak.

A seriff hirtelen félni kezdett. Körös-körül csupasz sziklák magasodtak. Nem volt más út. Észrevette, hogy a cédrust nem régen vágták ki. A szurdok fölött emelkedl sziklapadról zuhant a mélybe. Szándékosan döntötték le. De nem szólt róla a fiúk­nak, csak intett, hogy forduljanak meg. Egy pillanatig állt még, és figyelmesen szemügyre vette a sziklákat. A magasban az om­lás fölött egy férfit pillantott meg. A már rózsaszínő ég elltt állt, mintha e vad vidéket lrizte volna. Kezében lövésre kész puskát tartott.

Graham figyelmeztetni akarta a fiúkat, de belé fagyott a ki­áltás.

A férfi a leveglbe lltt.

A keskeny sziklatorok feldübörgött. A lovak felágaskodtak. Rémülten kapálóztak mellsl lábukkal. Csikorgott a kavics. Fel­nyögtek a sziklák. Az ismeretlen érces hangon felkiáltott:

  • Dobjátok el fegyvereiteket!

A seriff a ló sörényére hajolt. Menekülni akart, de bekerítet­ték. A másik sziklán egy mozdulatlanul és fenyegetlen álló in­diánt pillantott meg.

  • Dobjátok el a fegyvereiteket! – sürgette lket az ismeretlen férfi. – Adjátok meg magatokat! Nem bántunk benneteket.

A seriff elslnek dobta el mindkét coltját. Fölemelte a kezét. A fiúk még vártak, de miután rájöttek, hogy bekerítették lket, a

földhöz vágták a puskáikat.

A férfi leugrott a sziklapadról. Gyorsan mászott feléjük. Le­ért az útra. Most már jól látták. Középtermető, karcsú, macska­mozgású férfi volt. Ügy öltözött, mint az indiánok: szarvasbír kiskabát, mokasszin, feszes nadrág. Csak fekete, nyőtt cowboy- kalapja különböztette meg rézbírő társaitól. Arcát kendí borí­totta. Puhán, kissé megroggyant térddel járt. Megállt a seriff elítt, és boldogan így kiáltott:

  • Peter Graham, a florence-i seriff! Mi szél hozta erre?

A seriff fölemelt kézzel állt.

  • A marhákat keressük – válaszolta tettetett nyugalommal.
  • Fölösleges fáradozás, a marhák már messze vannak, az utat pedig elzártuk. Látom, nagyon a szívén hordja Martin Lobb ügyét.
  • A kötelességemet teljesítem.

A fiatalember fölnevetett.

  • Amikor Evansék gulyáját támadták meg, akkor nem jutott eszébe a kötelessége.

A seriff krákogott, mintha a szavakat keresné.

  • Minden támadás bőntény. Az én kötelességem…
  • Martin Lobb jogainak védelme – vágott a szavába a férfi. Hangja keményen csengett. – Úgy látom, Graham, számodra két törvény létezik. Az egyik Lobb és isz Ed bandája számára, a másik a köznépnek. Én mondom neked, Graham, éppolyan gazember vagy, mint ík. Nem voltál méltó a seriff csillagra. Add ide!

A seriff lassan leengedte kezét. Megfogta a csillagot, hatal­mának szimbólumát.

  • Milyen jogon? Ki hatalmazott fel téged erre? – replikázott maradék bátorságával.

A fiatalember a csillagért nyúlt.

  • Add ide! Ha a törvénytelenség az úr, akkor mindenki a sa­ját lelkiismerete szerint cselekszik. Számomra nem vagy seriff.

Peter Graham lekapcsolta a zubbonyán lógó csillagot.

  • Gondold meg! Ezért még megfizetsz.
  • Már megfizettem.

A seriff átadta a csillagot.

  • És most engedj, mert semmi kedvem itt ácsorogni.

A fiatalember néhányszor földobta a csillagot. Figyelmesen szemügyre vette.

  • Sietsz?
  • Hív a kötelesség. Jelentést kell tennem a támadásról.

A fiatalember galléron ragadta a seriffet.

  • Te csirkefogó, a törvény nevében feloldalak minden köte­lességed alól. Felakaszthatnálak az elsl fara… De nem szoktam ilyet tenni. Nem vagyok gyilkos. Jelenteni akarsz? Kinek? isz Ednek? Jelentsd! Mondd meg neki, hogy elhajtottunk né­hány száz marhát, amit az az öreg csirkefogó, Martin Lobb lo­pott el a környékbeli rancheróktóL Jól jegyezd meg. A rezer­vátumba hajtottuk Iket. Ott gyerekek, asszonyok és öregek pusztulnak éhen, és te törvényrll beszélsz nekem. – Magához húzta a seriffet, és képen törülte. – Féreg vagy, aljas féreg! A nézésedtll is rosszul vagyok. – Fölemelte a kezét. A jelre, mint az árnyak, két indián surrant ell a sziklák mögül. Parancsára vártak.

A seriff elsápadt.’ Rémülten meredt az indiánokra. Remegett félelmében.

  • Mit akarsz csinálni velem? Csak nem adsz oda ezeknek a vörös ördögöknek?.
  • Ne félj! – vágott szavába a fiatalember. – Veled megyek, és ha eljön az ideje, majd Florence polgárai elltt felelsz aljas tetteidért. Hadd lássák, milyen seriffjük volt.

A seriff tehetetlenül prüszkölt. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, összeszorított szájjal hallgatott. Köz­ben a szlke legényke hozzájuk lépett, és szemére húzott kalapja alól bátortalanul pislogott az ismeretlen férfira.

  • Hát mi?. Velünk mi lesz?
  • Ti menjetek vissza a ranchóra.

A legények csodálkozva néztek egymásra, mintha nem hin­nék a szavát. Egyikük megindult a lova felé.

  • Állj! – kiáltott utána a fiatalember. – A lovakat és fegyve­reket hagyjátok itt! Van a gazdátoknak elég. És mondjátok el neki, hogy mit láttatok és hallottatok itt. Hadd tudja meg, hogy eljön az idő, amikor neki is fizetnie kell minden aljasságáért és bőnéért.


4.

Az Indián Kút Völgye felett sziporkázott az égbolt. Á hegyeken a lemenl nap tüze lángolt. A távoli hófoltok úgy izzottak, mint a tüzes bádoglap. A völgy fái sötétkék árnyékban úsztak.

Ben Evans fölért az utolsó kaptatóra. Lova megérezte patája alatt a harmatos füvet. Frissebben indult a pajta és a tábortőz felé, amelybll egyenes füstoszlop tört az égnek. Ben maga elé nézett. A völgyben békésen folyt az élet. A marhák zárt cso­portban özönlöttek vissza a folyóról. A fakó színő tehenek kö­zött cowboykalapok feketéllettek. A két hatalmas, bozontos ju­hászkutya a lemaradó állatokat terelgette. A pajta irányából füst és marhasült illata szállt felé. Csettintett a lovának… Szeretett volna már a pajtánál lenni. Fáradt és éhes volt.

  • Hé, Bueno! – kiáltotta.

Az öreg vaquero elébe jött. A fiú lecsúszott a nyeregbll. Megbéklyózta a lovát, és a legellre engedte.

  • Mi újság nálatok?
  • Minden rendben.
  • Nem láttad az indiánokat?
  • Tegnap láttam kettlt a hágó alatt.
  • Nem támadnak?
  • Nem.
  • Furcsa, ugyanis Lobbnak szétverték az egész gulyáját. Apám küldött, hogy figyelmeztesselek. Mindenki résen legyen. Éjszaka gyújtsatok tüzet, nappal pedig tartsátok együtt a gulyát.

Bueno gondolataiba merült.

  • Különös – mondta egy perc múlva. – Azt beszélik, egyre többen szöknek meg a rezervátumból. – Hirtelen elhallgatott,

és tekintetét a gömbölyő hegyoldalra emelte, ahol néhány lovas jelent meg. – Katonák suttogta. – Mit keresnek itt?

Öten voltak. A hegyi utakhoz nem szokott, jól megtermett kentuckyi lovakon ültek. A lovak testét tajték borította, a lova­sok fáradtak voltak. Világoskék, fakó és poros egyenruhájukon izzadtságfoltok sötétlettek, arcuk borostás és piszkos volt.

A szakállas Irmester, az irjárat parancsnoka messzirll így kiáltott:

  • Ez Steve Evans ranchója?

Ben a katonák felé indult.

  • Steve Evans fia vagyok – mondta. – Ez nem rancho, ha­nem nyári legeli.

Az irmester gyanakvó tekintettel méregette.

  • Az öreg Evans fia vagy?
  • Igen.
  • Én pedig, mint bizonyára kitaláltad már, a rezervátum ir- ségéhez tartozom. Peters irmester vagyok.
  • Igenis, irmester.
  • És most mondd el, mi történt nálatok ma egy hete.
  • Négy nappal ezelitt – helyesbített Ben.
  • Tilem akár három nappal ezelitt is lehetett. Beszélj, mert roppant kíváncsi vagyok.

Ben vállat vont.

  • Négy nappal ezelitt – mondta lassan és határozottan. – Kár, hogy nem voltak itt. Késin érkeztek.

Az irmester mérgesen nézett rá.

  • Beszélj, fiú, mert nincs idim.

Ben maga mögé nézett. Bueno lassan közeledett görbe lá­bán.

  • Fred Lobb idehozta isz Ed embereit, és megfenyege­tett…
  • Ez engem nem érdekel – vágott a szavába élesen az ir- mester. – Azt mondd meg, hogy jártak-e itt a rezervátumból szökött indiánok.
  • Jártak.
  • Ki vezette Iket?
  • Nem tudom.
  • Jobb lenne, ha eszedbe jutna.
  • Kire gondol, Irmester úr?
  • Tudod te azt, hogy kire.
  • Nem tudom.
  • Hazudsz!
  • Milyen jogon vádol engem hazugsággal?
  • Ki volt az az ember, aki lasszóval elfogta Fred Lobbot?
  • Lobbot kérdezze, ne engem.
  • Lepaktáltál vele, te is meg az egész családod.

Ben kihívóan a szemébe nézett.

  • Én nem paktáltam le senkivel. Lobbék paktáltak le isz Ed bandájával.
  • Ed nem érdekel. Engem az a csavargó érdekel, aki a csejenekkel megtámadja az embereket és a marhákat: Tegnap a Santa Clara ranchón szétkergették Lobb gulyáját, és ellopták a florence-i seriffet…

Ben hitetlenkedve nézett Buenóra.

.- Hallod, Bueno. A florence-i seriffet, Peter Grahamet?

Bueno kurtán fölnevetett.

  • Végre valaki megtanítja kesztyőbe dudálni.

Az irmester türelmetlenül csettintett.

  • Téged nem kérdeztelek. – Benhez fordult. – Te pedig be­szélj nekem arról a csavargóról, aki apád ranchójára vezette a csejeneket.
  • Nem ismerem, nem is láttam.

Az irmester Benhez léptetett.

  • Akkor ki szedte ki Martin Lobb-ból a háromezer dollárt, és ki adta oda nagylelkően az apádnak?
  • Nem mi kértük. De azzal a háromezerrel apámnak tarto­zott.
  • Ki?
  • Martin Lobb. Mert azt bizonyára nem tudja, hogy az öreg Lobb meg az isz Ed bandája.
  • Nem érdekel isz Ed. Én azt az embert keresem… – Hirte­len Buenóhoz fordult. – Te sem ismered it, öreg?
  • Nem – válaszolt a mexikói.
  • Nem láttad errefelé a büdös csejen bandával?
  • Nem. Tegnap estefelé láttam két indiánt. A hágón – mu­tatott a nyereg felé.
  • Érdekes – dünnyögte az Irmester, s Benre nézett. – Lobbnak elhajtották az egész gulyáját, nektek meg egy se hi­ányzik… s ráadásul kaptatok tilük háromezer dollárt. Mi a véleményed errll?
  • Magam is különösnek találom.
  • És azt állítod, hogy nem ismered azt a csavargót?
  • Nem ismerem.

Az irmester gúnyosan mosolygott.

  • Vagy naiv vagy, vagy hazudsz.
  • Nem ismerem és kész.
  • Majd meglátjuk. Tudod, hogy milyen büntetést von maga után a szökött csejenek támogatása?

Ben oldalvást az öreg Buenóra pislantott, mintha segítséget várna tile. A vaquero elirelépett, fejét fölemelte, és bátran az irmesterre nézett.

  • Csecsemi kora óta ismerem ezt a fiút. Én tanítottam lova­golni. Ez a fiú soha nem hazudik.

Az irmester mélyet sóhajtott.

  • Majd kiderül. De ha megtudom, hogy támogatjátok ezt a csavargót, meggyőlik velem a bajotok. – Még egyszer fölsóhaj­tott, majd szigorú arcvonásai hirtelen elernyedtek, mintha lehul­lott volna róla a szolgálati maszk. – Majd kiderül.

Az öreg megszánta a fáradt katonákat. Barátságosan a tőz- höz hívta iket.

  • Fáradtak vagytok. Üljetek le közénk, pihenjetek meg kis­sé, egyetek valamit.

Az irmester kihúzta meggörbült hátát.

  • Nincs idink – mondta. – Meg kell találnunk ezeket a bü­dös csejeneket.

Ben kötekedve odavetette:

  • Jobb lenne, ha Ed bandájával törldnének.
  • Az nem a mi dolgunk. – Az Irmester sapkájához emelte a kezét. Megindult, a négy katona követte. A lovak fáradtan ván­szorogtak. Az emberek szomorúan nézték a tüzet.

Leereszkedtek a folyóhoz, majd eltőntek a sziklák között.


5.

Ugyanebben az órában egy csavargó külsej ő fiatalember és három csejen ereszkedett le a tágas legelik felé a Sólyom Ka­nyon szakadékos partjáról. A nap már lebukott a csipkés sziklák mögé. Csupán a hófoltok izzottak a hegycsúcsokon, mint zsa­rátnok a hamvadó tőzben. Az egyik csejen vette észre elsinek a hegyoldalon lefelé ereszkedi katonákat. Halk füttyel figyelmez­tette társait. Gyorsan letértek az útról, és elrejtiztek a patak partján tornyosuló sziklák között.

A fiatalember leugrott lováról.

Egy hatalmas fenyifa törzse mögül leste a távolodó katoná­kat. A völgy mélyén vonultak. Lovaik fáradtan poroszkáltak. „Milyen szerencse – gondolta -, hogy nem futottunk össze a tisztáson. Micsoda lövöldözés lett volna..S azt mindenképp kerülni akarta.

A katonák már a kanyon torkánál jártak. Világoskék, fakó egyenruhájuk szinte beleolvadt a sziklás hegyoldalba.

A fiatalember kivárta, amíg a katonákat elnyeli a kanyar. Aztán visszament a lovakhoz. Intett a legidisebb csejennek, a lapos képő, komor, sebhelyes indiánnak. Lassan és tagoltan így szólt hozzá:

  • Bölcs Holló, figyelj rám! Ne gyújtsatok tüzet, ne beszélje­tek hangosan! Elmegyek a legelire ennivalóért. Nem maradok sokáig. Vigyázzatok a lovakra.

Bölcs Holló, aki tudott egy kicsikét angolul, bólintott. A fia­talember felült a lóra. Óvatosan megindult a pajták felé.

Már sötét volt, amikor a lovas a tisztásra ért. Elsinek Bueno

vette észre.

  • Valaki közeledik! – kiáltotta Bennek.

Felálltak a tőz mellll. Nyugtalanul figyelték a lovast. Az egy kldobásnyira megállt, s fölemelte a kezét, annak jeléül, hogy nincsenek gonosz szándékai. Bueno intett, hogy jöjjön. A lovas megindult, lassan gázolt a sőrő főben. Amikor közelebb ért, megpillantották szakállas, merész és fiatal arcát és a fekete kalap alól bátran sugárzó tekintetét.

  • Mit keresel itt? – kiáltotta Evans, s kezét a coltokra he­lyezte.

A lovas megállította lovát.

  • Nem ismersz meg, Ben?

A fiú lassú mozdulattal kihúzta pisztolyát.

  • Nem ismerlek. Soha nem láttalak. És azt ajánlom, fordulj vissza.

A lovas még egyszer fölemelte kezét.

  • Nézz meg jobban!
  • Sohase láttalak.
  • Hát te, Bueno?
  • Én sem ismerlek.
  • Nézzetek meg jobban!

A fiatal Evans és az öreg Bueno egymásra néztek. Ben lö­vésre emelte pisztolyát.

  • Tőnj el innét, míg jókedvemben vagyok!

A fiatalember egészségesen fölnevetett.

  • Nem ismeritek meg a hangomat?

Bueno szemében meleg fény csillant meg. Elkapta Ben ke­zét, mintha ki akarná ütni kezébll a pisztolyt.

  • Megismerem – suttogta. – Hiszen ez Ron Hogan.
  • Ron Hogan nem él… – kiáltotta Ben. – Ron Hogant elte­mették Florence határában, a Fekete Árokban. Ron Hogannak nem volt fekete szakálla, és l volt a legelegánsabb ember, akit életemben láttam.

Bueno meglökte a könyökével.

  • Nem ismered meg a szemét?
  • A szeme ismerlsnek tetszik, de… – Még mindig gondter­helten és hitetlenül méregette a jövevényt. Hirtelen felkiáltott: – Kapj el a lasszóddal, akkor elhiszem.

Ron Hogan lassú mozdulattal levette a nyeregkápáról a riátát, áthúzta tenyerén, majd villámgyors mozdulattal eldob­ta. A lasszó hurka megsuhant Ben feje fölött, és a vállára szo­rult.

  • Ron! – kiáltotta a fiú. – Te vagy az!? És mi már azt gon­doltuk, hogy.

Ron fölnevetett.

  • Amint látod, föltámadtam.

Ben a lóhoz futott, elkapta a kengyelt, mintha így akarna meggylzldni róla, hogy nem kísértettel van dolga. Majd végig­húzta kezét Hogan lábán.

  • Ron – nyögte -, mi történt veled?

Hogan lecsúszott a nyeregbll.

  • Hosszú história – válaszolta vidáman. – De ellbb meg kell etetnem az embereimet.
  • Kiket? – tudakolta Bueno.
  • Ne kérdezzetek. Adjatok, amitek van, mert tegnap óta egy falat sem volt a szánkban.

Bueno a nagy tőzhöz rohant, levett a nyársról egy ökörcom­bot, és késsel fölszeletelte.

  • Hívd ide lket! – mondta, s a forró húsdarabot egy cintálra dobta.

Ron titokzatosan mosolygott.

  • Jobb lesz, ha odaviszem nekik.

Amikor visszajött a csejenektll, leült a tőz mellé Ben és Bueno közé, levett a tálról egy darab húst, és gyorsan és mohón enni kezdett. Hagyták. Nem faggatták. Még mindig hitetlenül nézték, mintha szellem ülne mellettük, nem pedig éll ember. Bueno egy bögre forró kávét adott neki.

  • Megváltoztál, Ron – mondta némi kis szomorúsággal a hangjában. – Olyan elegáns voltál, mint egy spanyol grand, most pedig úgy nézel ki, mint egy csavargó.

Ron Hogan szárazon fölnevetett.

  • Megváltoztam… – mondta lassan. – Már nem az a Ron vagyok, aki két hónappal ezelltt Florence-ba érkezett. – Lenyelt egy korty forró kávét, keze fejével megtörölte a száját, és me­sélni kezdett.


6.

– De ellbb hadd mondjam el, miért kaptak el a Fekete Kapunál. Hát az csúnya munka volt. isz Ed bizonyára erls fedezettel indult a Martin Lobbal való találkára. Turner meg két lovas kísérte. Útközben rábukkantak a fához kötött Garyre. Gary mindent elmondott, s megleptek a sziklakapunál. Hogy isz Ed mit csinált közben, nem tudom. Lehet, hogy elment a Három Szilfa Völgyébe, a találka helyére, és visszafelé jövet ott talált bennünket annál az átkozott sziklakapunál. Fogalmam sincs, csak találgatni tudok.

Ron Hogan nyugodtan mesélte kalandjait. Amikor odaért az elbeszélésben, hogy isz Ed és Martin Lobb elmentek, lt pedig a banditák a fenylfa alá vezették, váratlanul elhallgatott. Gon­dolataiba merült, kezét végighúzta az arcán, mintha fel akarná idézni az eseményeket. Hirtelen Buenóra nézett. Elmosolyodott.

  • Akkor Bud Turner így szólt: „Na, melyik fán akarsz lóg­ni?” – Azt gondoltam, itt a vég. Nem féltem. Csak azt sajnál­tam, hogy kiegyenlítetlen számlával távozom. És bosszantott, hogy úgy halok meg, mint egy bandita vagy egy lótolvaj. Ezt mondtam nekik: „Megvetlek benneteket. Egyszer majd ti is lógni fogtok.” Bud Turner az arcomba vágott, Gary, a posta­kocsis pedig a hasamba rúgott. A földre zuhantam. Akkor Bud Turner még egyszer megkérdezte: „Na, melyik fán akarsz lóg­ni?” Felálltam. Olajos, bosszúvágytól csillogó szemek meredtek rám. Csak a mexikói, az a fekete oldalszakállas nézett rám más­képpen. Megszánt. Nem tudom, hogy történt. Felkiáltott: „Ne kínozzátok!” – és golyót akart röpíteni a fejembe, de Gary föl­ütötte a kezét. Igen. Ha Gary nem üti ki a kezébll a fegyvert,

most nem ülhetnénk itt együtt…

Aztán már semmit sem kérdeztek. A legközelebbi fenylfa alá vezettek. Gary odahozta a riátámat. Bud Turner összekötöz­te a kezemet. A nap egyenesen a szemembe sütött. Láttam a mezítelen, repedezett és komor sziklákat, a magas, izzó eget. És azt gondoltam, hogy most látom utoljára a földet és az eget.

Gary a nyakamra dobta a hurkot. Szellemeskedett: „Rendes legény ez, még csak nem is csiklandós.” Bud Turner pedig át­dobta a lasszó másik végét a fenylágon, és akkor elszürkült kö­rülöttem a világ, és fázni kezdtem. Annyira fáztam, hogy re­megett minden porcikám, és féltem, hogy most már mindig fáz­ni fogok. Bud Turner megfogta a lasszó másik végét.

És ekkor suhogást hallottam. Az elsl nyíl Turner mellébe fúródott. Majd valóságos nyílzápor hullott rájuk. Turner a lá­bam elltt feküdt, Gary pedig a kövek között üvöltött fájdalmá­ban. A mexikói meg se nyikkant. Szíven lltték. A negyedik, aki a lovakat lrizte, menekülni akart, de hiába. Úgy álltak hátában a nyilak, mint a tők a tőpárnában.

Nem tudtam, mi történt. Hurokkal a nyakamon álltam. Mozdulni se tudtam.

A sziklák mögül indiánok bújtak ell. Tízen voltak, vagy tán többen is. A lovak után vetették magukat, majd amikor elfog­ták, visszajöttek a fenyl alá.

Egyikük, egy vékony, magas, sebhelyes arcú férfi hozzám lépett. Kezét a vállamra tette, és így szólt angolul:

„Láttalak téged az öreg vadásszal. Hallgató Száj, az öreg vadász a mi barátunk. Te a vadász barátja vagy. A mi nyilaink csak az ellenséget ölik meg.”

Azt gondoltam, hogy szabad vagyok, de az indiánok nem oldották meg a köteléket. Kértem, hogy engedjenek el. A csejen tagadólag rázta meg a fejét.

„Mi hiszünk az öreg vadásznak, de nem hiszünk egyetlen sápadt arcúnak se!”

“Mit csináltok velem?” – kérdeztem. A csejen sokáig ta­nácskozott embereivel. Majd hozzám lépett, és így szólt:

„Nem engedhetlek szabadon. Elviszlek téged Fekete Szar­vas táborába. Í majd megmondja, mit csináljunk veled.”

Ettll a perctll kezdve egy szót se szóltak hozzám. Engem fölültettek a pónimra, Ik pedig a lovakra ültek. Megindultunk. Egész nap a hegyek között lovagoltunk, estére egy cédrusrenge­tegbe értünk. Végre megálltunk egy tágas tisztáson. Vagy egy tucatnyi régi tipi állt a tisztáson, ellttük asszonyok meg gyere­kek. A réten megbéklyózott lovak legeltek.

A csejenek a tőzhöz vezettek, ahol Fekete Szarvas, Tüzes Villám indián flnök fia ült. Nem tudtam, mit beszélnek, mert nem ismerem a csejen nyelvet, de amikor Fekete Szarvas a szemembe pillantott, megéreztem, hogy veszély fenyeget.

Az indián flnök fia leültetett a tőz mellé. Behunyta a sze­mét. Halkan, de tagoltan beszélt. Az egyik csejen angolra fordí­totta szavait. „Országunk valaha a blség országa volt. A préri­ken bölénycsordák legeltek. A hegyekben vapitiszarvas-csordák rejtlztek. A fehér csúcsok alatt havasi zergék legeltek. A fo­lyókban tömérdek hal volt. A csejenek boldogan éltek. Akkor Kelet felll megérkeztek a sápadt arcúak. Leölték a bivalyokat, a vapitiszarvasokat, a havasi zergéket elkergették. Ott, ahol blség uralkodott, most éhség uralkodik. Ott, ahol valaha a mi flnöke- ink uralkodtak, most a sápadt arcúak flnökei uralkodnak. Min­ket meddl és puszta földekre számőztek. Nincsenek lovaink, nincs mit ennünk. Gyermekeink éhen halnak. Asszonyaink ki­égnek, és nem szülnek nekünk új gyermekeket, a harcosokat járvány tizedeli. De lseink lelkei azt mondják, hogy eljön a nap, amikor ismét nagy vadászatokra indulunk… ”

Fölpillantott, rám nézett véres szemével, s ezt kérdezte:

„Mit vársz tllem?”

„Igazságot” – válaszoltam.

„Hogyan várhatsz tllem igazságosságot, amikor lábad a mi országunkat tapodja?”

„Nem ártottam nektek – válaszoltam. – És ha akarjátok, se­gíthetek nektek, mert harcosaitok megmentették az életemet.”

Fekete Szarvas ismét behunyta a szemét. Tőnldött. Mind­

nyájan az arcát figyelték, és várták, mikor szólal meg. Én is vár­tam. Úgy éreztem, hogy most dll el a sorsom. Nem volt nálam fegyver, azt tehettek velem, amit akartak. Fekete Szarvas rám nézett.

„Mondd, Hallgató Száj, az öreg vadász ismer téged?” „Megmentettem az életét” – válaszoltam.

A sebhelyes arcú csejen megerlsítette szavaimat. Fekete Szarvas jóindulatúan bólintott.

„Hogyan segíthetsz nekünk?” – kérdezte.

Tudtam, hogy elslsorban lovakra van szükségük, tehát így szóltam:

„Ismerek egy helyet a hegyekben, ahol sok ló van. Ha adsz mellém néhány embert, megszerezhetjük Iket.” Természetesen isz Ed bandájának a lovaira gondoltam. Mint már említettem, ismertem a helyet, ahol a banda lovai legelnek. Váratlanul szö­vetségesekre bukkantam, akik segítségemre lehettek a rég ki­gondolt terv végrehajtásában. Roppant egyszerő tervem volt. Tudtam, hogy a lovakat mindössze egy ember Irzi. Éjszaka raj­tuk ütünk, szétzavarjuk a lovakat, és Ed bandája lovak nélkül megadásra kényszerül.

Fekete Szarvas barátságosabban tekintett rám. „Sok lóra van szükségünk – mondta. – Sok lóra és marhára, mert gyermeke­ink, asszonyaink éhen halnak. ”


7.

Ron Hogan- szünetet tartott az elbeszélésben. A kávésbögre után nyúlt. Az utolsó cseppig kiitta. Majd lassan megtöltötte a pipáját. Ben Evans hővösen nézett rá.

  • Vagyis te, intézted el akkor Fred Lobbot, és te írattad vele a levelet az apjának a háromezer dollár miatt?

Hogan keserően fölnevetett.

  • Igen, én voltam az… Megtettem, amit a Fekete Sziklánál elmulasztottam.
  • És te kergetted szét Lobb gulyáját?

Hogan vállat vont.

  • Marhát kellett szereznem az éhezi csejeneknek.
  • És ráadásul elraboltad a seriffet.
  • Igen, régóta álmodoztam erril a pillanatról. Ezt az embert bíróság elé állítjuk. Támogatta isz Ed bandáját.
  • Hol van most? – szólt közbe Bueno.
  • Két csejen elvitte it Fekete Szarvas táborába. Remélem, haja szála sem görbül, és ha eljön az ideje, a lasszómon Florence-ba vezetem. Gazember. Lepaktált isz Eddel.

Ben eltőnidött. Fiús arca grimaszba torzult. A tőzben kapa­rászott egy bottal.

  • A rezervátumirség keres téged – mondta halkan.
  • Tudok róla. Láttam, amint elmentek innét.
  • Igen . És tudod-e, hogy mit kockáztatsz?

Hogan fölnevetett.

  • Kinek mondod ezt. Ben?
  • Neked. A vörös birőek támogatásáért leültethetnek, sit… Hogan felszisszent.
  • Már tudom, mit akarsz mondani. Csodálkozol, hogy szö­vetkeztem velük. – Meggyújtotta a pipáját. – Mondd, jártál va­laha a rezervátumban?
  • Nem.
  • Én jártam.
  • Én is – szólt közbe a mind ez ideig hallgató Bueno.

Hogan hálás mosolyt küldött az öreg felé.

  • Mondd el neki, Bueno, mit láttál ott.

Az öreg mesztic hunyorgott hályogos szemével.

  • Szörnyő ott az élet – mondta mintegy önmagának. – Télen jártam ott. A fennsíkot derékig éri hó borította. A vihar szétdúl­ta kunyhóikat. Egy falat ennivalójuk se volt. Százával pusztul­tak el. A hó tele volt hullákkal. A gyerekek sírtak az éhségtil. Az asszonyok a hajukat tépték. Éjszakánként úgy üvöltöttek, mint az éhes anyafarkasok. És az irök a bódékban whiskyt it­tak, és a menekülikre lövöldöztek. Maga a pokol.

Ben dühösen felhorkant.

  • Nem én, sem a fivérem, sem az apám… nem mi zártuk Iket a rezervátumokba.

Hogan megragadta Ben karját.

  • Ben, hát nem érted? Nem érted, hogy mindnyájan felell- sek vagyunk?

Ben a szemébe húzta a kalapját.

  • Tegnap Lobb marháját hajtották el, holnap pedig a mién­ket hajtják el. Veszélyes játékba kezdtél, Ron. Én nem ártottam nekik, hagyjanak békén. És te se keveredj ilyesmibe. Ahogy van, úgy van, és úgy is marad.

Hogan elhúzódott a tőztll.

  • Segítenem kellett nekik. Nem nézhettem, hogyan pusztul­nak. Megmentették az életemet. Nem tudom, érted-e ezt. Azt hiszem, az adósuk voltam, így kellett tennem.
  • Hiába minden – vágott a szavába Ben. – Ideküldenek egy zászlóaljnyi katonát, és visszakergetik lket a rezervátumba.
  • Igen – sóhajtott szomorúan Bueno. – Két évvel ezelltt is kiszökdöstek, de szomorú vége lett. Két zászlóaljnyi katona rendet teremtett. Az indiánok fele elpusztult.

Ron Hogan a meszticre mosolygott.

  • Mondd meg nekem, Bueno, te mit választanál a helyük­ben? Az éhhalált vagy a golyót?

Bueno lehorgasztotta a fejét.

  • Én megértem lket. Bennem is indián vér folyik. Nem te­hetnek másképp.

Ben a tőzbe köpött.

  • Mit akarsz csinálni, Ron?

Hogan kiegyenesítette a lábát. A tőzhöz húzódott.

  • A tervem mindenáron meg akarom valósítani. Leszámo­lok isz Ed bandájával.

Ben gúnyosan mosolygott.

  • A csejenek segítségével?
  • Más nem hajlandó segíteni. Még rátok számítottam.

Ben dühösen kiköpött.

  • Az ilyen ügyeket a fehérek mindig egymás között intézték

el.

Ron kurtán fölnevetett.

  • Láttad, hogyan intézik el. Magad is tapasztalhattad a saját blrödön. Várj csak, amíg isz Ed meg Lobb kikészítenek ben­neteket. Fura alak vagy. Hiszel az igazságban, de csak a fehérek igazságában. Azt hittem, segítesz…

Ben vállat vont.

  • Mit akarsz tllem?

Ron Hogan erlsen megragadta Ben karját. Megrázta.

  • Ide figyelj, Ben, amíg a banditák uralkodnak itt. isz Ed, Lobb, a seriff. addig nem találsz igazságot. Ezt jól jegyezd meg! Puska nélkül ki se teszed a lábad a házból, a Síró Squaw Hegyét lesed, és várod, mikor bukkannak föl isz Ed emberei.

Ben eltolta Hogan kezét.

  • Ne beszélj mellé. Mit kívánsz tllem?
  • Holnap éjszaka szét akarom kergetni isz Ed lovait. Azt hittem, velem jöttök.
  • Meg a csejenekkel.
  • Igen, kevesen vagyunk.

Ben talpra ugrott. Hogan elé állt.

  • Ne számíts rám, Ron! Veled, Buenóval, de még az ördög­gel is elmennék, de a csejenekkel nem.

Ron Hogan lassan föltápászkodott. Szomorúan mosolygott Benre.

  • Sajnálom, akkor egyedül megyek.
  • Én veled megyek – mondta Bueno.

Ben szigorúan az öregre nézett.

  • Nem. Neked a gulyákat kell lrizned.

Az öreg mesztic lassan föltérdelt, majd Ron Hogan mellé állt. Arca megmerevedett, szeme határozottan csillogott.

  • Gondold meg, Ben, mit beszélsz. Évek óta hően szolgá­lom apádat.
  • Éppen ezért hallgatnod kell a szavamra.

A mesztic hirtelen fölemelte göcsörtös kezét, mintha a lát­hatatlan szálakat akarná eltépni.

  • Gondold meg – suttogta.
  • Már meggondoltam.
  • Ron Hogan a barátod.
  • Nem megyek azzal a vörös blrő bandával.
  • Rólad van szó, az apádról, a családról, a ranchóról.
  • Nem megyek…

A mesztic a lába elé köpött.

  • Rendben van, de én nem maradok nálatok.

Ben ökölbe szorított kézzel Buenóhoz ugrott.

  • Ezt nem teheted, Bueno! Apám nem enged el.

Bueno a fiú ökölbe szorított kezére nézett.

  • Meg akarsz ütni??
  • Nem engedlek el.
  • Ben, még gyermek vagy, és nem beszélhetsz így velem.
  • Apám nem engedne, és én sem engedlek.
  • Jól gondold meg, miket beszélsz.
  • Nem engedlek! Velünk vagy, és velünk is maradsz? – Egyetlen mozdulattal, kirántotta a pisztolyát. A mesztic hátralé­pett. Hályogos szemében fájdalmas megdöbbenés tükrözldött. Olyan mozdulatot tett, mintha fegyverét keresné, de nem volt nála. Felnyögött:
  • Ben.

Hogan kettljük közé állt.

  • Rakd el a fegyvert! – mondta keményen Bennek.

A fiatal Evans majd megfulladt dühében.

  • Nem engedem el, te pedig tőnj el innét, mert. – Hoganra fogta a pisztolyt.

Ron szánakozva fölnevetett.

  • Tedd el a fegyvert. Ben. Nem viszem el Buenót. Egyedül is boldogulok.


8.

Másnap estefelé Fekete Szarvas tíz legderekabb harcosával megjelent a Szürke Medve Völgyében. Ron Hogan a megbe­szélt helyen, a magányos sziklánál várta. A nap már lebukott a havasok mögött, s a mezítelen sziklafalak hirtelen elkomorultak a félhomályban. Mintha ólomlemezek lettek volna. És a szürkü- ll égen feltünedeztek az elsl csillagok.

Fekete Szarvas fölemelt kézzel üdvözölte Hogant.

  • Hány lovat láttál? – kérdezte.
  • Huszonöt lovat számoltunk meg, tíz öszvért és tizennégy marhát. A lovak mind a legelln vannak.
  • És hány embert számoltatok össze?
  • Az emberek a barlangokban rejtlznek. Ha szét tudjuk za­varni a lovakat meg az öszvéreket, és a fennsíkra hajtjuk lket, az emberek tehetetlenek lesznek.

Fekete Szarvas bólintott, mintegy annak jeléül, hogy tudo­másul vette a hallottakat. Hogan már nyugodtabban folytatta:

  • Már mindent ellkészítettem. Barátom és fivérem. Fekete Szarvas nyugodt lehet. Egész napot szenteltem annak, hogy mindent alaposan átgondoljak.

Fekete Szarvas arccal a hegyek felé fordult, kezét fölemelte, hosszan hallgatott, majd így szólt:

  • Most egyenek az emberek, mert nehéz éjszaka vár rájuk.

A csejenek a sziklák közé rejtették a lovakat. A zsákokból és tarisznyákból vékonyka szárítotthús-darabokat szedtek ell. Leültek a patak partjára, iszogattak, és hallgatagon rágtak.

Hogan egy-egy szelet marhapecsenyét adott embereinek, hozzá kukoricalepényt, amit Buenótól kapott az útra.

Amikor befejezték az evést, Ron Hogan az úthoz vezette lket. Mély csendben lovagoltak a hegyoldalig, amely fölött a sziklafal és a banda táborhelyére vezetl sziklahasadék volt. Ron Hogan letért az ösvényrll, és a sziklaomlás felé indult. Ház nagyságú sziklákat és fenylligeteket hagytak maguk mögött. Végre egy vad völgykatlanba értek, amelyet minden oldalról

szakadékos fal övezett. Itt hagyták a lovakat két csejen Irizete alatt.

A tervet már régén kidolgozta. Hét embert a szakadékon át a hegyoldalra és a sziklakapuhoz irányít, 1 pedig Fekete Szar­vassal és négy harcossal megpróbál átjutni a szők hasadékon, és szétzavarja a legelészi lovakat, isz Ed annyira biztos a dolgá­ban, hogy mindössze egyetlen embert állított a hasadékhoz. Va­gyis ha lefegyverzik az 1rt, nyugodtan besétálhatnak a legel1re.

A természet a kezükre játszott. Felh1k lepték el az este még derős égboltot. Sötét, néma éjszaka zuhant a tájra, El1ször az a csapat indult el, amelynek a megzavart lovakat kellett összefog- dosnia a sziklakapun túl. Ron Hogan és Fekete Szarvas hallga­tagon várakoztak. Egyetlen sz1 sem esett. Csupán a legelész1 lovak nyihogását lehetett hallani. Az emberek mozdulatlanul ültek, mint megannyi k1szobor.

Ron Hogan érezte, hogy közeledik a dönt1 pillanat. Végre leszámol isz Ed bandájával. Két hónapja várt erre az alkalom­ra. A sors nem kedvezett neki. De most biztosra vette, hogy végre a kezébe kerül ez az ember. A megbeszélt jel, a három­szor megismételt csendes huhogás riasztotta fel gondolataiból. A megzavart lovak összefogására kijelölt csejenek tudtul adták, hogy elérték a mélyebben fekv1 legel1t.

Hogan fölállt. Bólintott Fekete Szarvasnak. Némán megin­dultak. A csejenek úgy mozogtak, mint az árnyak Kavics sem csikordult a talpuk alatt. Térdüket kissé megroggyantva, gyor­san surrantak. Hogan alig tudott velük lépést tartani.

Maguk mögött hagyták a füves hegyoldalt. Hatalmas szikla­fal zárta el útjukat. Ron Hogan intett, hogy álljanak meg. Kö­rülnézett, de a csejenek már eltőntek a kövek között, mintha maguk is kövek lennének. Ekkor odalépett hozzá a fiatal csejen, akivel az 1r megkötözésére készült.

Hogan maga elé tolta a csejent. Az indián a földhöz lapult. A sziklahasadék felé kúszott. A sziklatömbön mint fekete vonás sötétlett a hasadék.

Már csak néhány lépésnyire voltak a hasadéktól. Itt, a ki-

döntött fenyl törzse mögött szokott állni az Ír. Hogan jelt adott a csejennek. Az még jobban a földhöz lapult.

Mozdulatai lelassultak, de tele voltak feszültséggel. Zajtala­nul kúszott. Elltte magasodott a szikla. Mint egy hatalmas gyík, úgy kapaszkodott föl rá, és becsusszant a kövek közé. Hirtelen megállt… Hogan minden mozdulatát követte. Várta, mikor fe­szül meg a teste, mikor veti rá magát az lrre, hisz ettll függött az egész vállalkozás sikere, de a csejen mozdulatlanul feküdt a sziklán, mintha inába szállt volna a bátorsága. S így is maradt.

Egy perc múlva Hogan észrevette, hogy a csejen magához hívja. Lassan megindult. Fölkapaszkodott a sziklára, és ekkor meghőlt ereiben a vér. A kidöntött fenyl törzse alatt senki se állt.

Ez rosszul kezdldik. Az ördögbe is, megváltoztatták volna az lr helyét? Ha a sziklahasadék kijáratához tették át, akkor nem lesz könnyő dolguk. Jól emlékezett rá, hogy a hasadék rendkívül szők. Szinte lehetetlen észrevétlenül átjutni rajta.

Aki mer, az nyer. Intett a csejennek, hogy maradjon a he­lyén. Gyorsan levette a mokasszinját, rongyokkal tekerte be a talpát. Kihúzta a coltját. Belépett a sziklahasadékba. Váratlanul olyan sötétség vette körül, hogy csak tapogatózva jutott ellre. Hátát a rücskös falnak támasztotta, és araszolva haladt ellre. Csend volt. Hallotta a víz cseperészését és a csermely zúgását, s amikor fölnézett, úgy tetszett, hogy egy fekete boltozat függ fölötte. És a nagy csöndben kúszott ellre a sziklafal mentén. Lassan lépkedett, óvatosan, nehogy meglökjön akár csak egy kavicsot is.

Hővös és nyirkos volt a levegl, a sziklákról víz cseperészett, a vállán és a hátán már teljesen átnedvesedett az inge, mégis forró verejték borította az egész testét.

Egyszer csak úgy érezte, hogy közeledik valaki. Megder­medt, teljesen a sziklához lapult, mintha egész terhét magára akarta volna venni. Megmarkolta a pisztolyt. Várt. A fekete őrben hirtelen két zöldes kis lángocskát pillantott meg. Két fényll pontocska függött a semmiben. Bizonyára egy prérifar-

kas, egy éjszakai csavargó.

Hogan megmozdult. A szempár kialudt. Az állat hirtelen megfordult. Még testének körvonalait sem látta.

Felsóhajtott, de ugyanakkor szöget ütött a fejébe az állat megjelenése: honnét került ez az éjszakai csavargó a hasadék- ba? Ha a kijáratnál Ír áll, akkor élílény nem juthat be a szikla­résbe. Vagy elaludt az Ír?…

Bátrabban indult tovább. Szeretett volna már a kijáratnál lenni. A fekete őrben végre megpillantott egy keskeny kis szür­ke csíkot. És akkor ismét megállt.

Minden meglepetésre felkészült. Ha észreveszi valaki, lÍni fog és visszavonul. Az alkalmat ugyan elszalasztja, de ép bÍrrel kerül ki az egészbÍl. Ha ellenben az Ír elaludt, akkor könnyen ártalmatlanná teheti, övérÍl lekapcsolta a lasszót, áthúzta kezé­ben. Lábujjhegyen lépkedve lassan megindult. A sziklahasa­dék ezen a helyen két bokros sziklafallá nyílt szét. Bár még mindig sötét volt, de már kivette a sziklák és a sziklaküszöbhöz tapadó törpefenyÍk körvonalait.

Egy fenyÍ mögé rejtÍzve kilépett a hasadékból. Már csupán a hegyi legelÍ szelíd kaptatója volt elÍtte. Senki se vette észre, és Í se látott senkit. Szinte földbe gyökerezett a lába. Teljesen elhagyatott, csendes táj terült el a lába elÍtt.

És akkor félni kezdett. Mi lesz, ha azok csapdát állítottak? De csakhamar összeszedte magát. Elhatározta, hogy megnézi a legelÍt, ott vannak-e a lovak. Bal felÍl, a sziklafal alatt megpil­lantotta a sötétben derengÍ sziklákat. A sziklák fedezéke alatt futva a tisztás felé indult.

A hegyek fölött kitisztult az ég, néhány csillag reszketett a határtalan őrben. Már jobban látott, de a legelÍ üres volt. Kilé­pett a sziklák mögül. Átvágott a tisztáson, elment egészen az öreg fészerig. Lónak, embernek még csak nyoma se volt. Csak a bagoly huhogott vészjóslóan a szerteszét heverÍ sziklák között, majd hirtelen felüvöltött a kaguár. És akkor rádöbbent, hogy a banda váratlanul elhagyta táborhelyét.


9.

Ugyanezen az éjszakán, hajnal elltt a Martin Lobb gulyáját ir- zl cowboy a legeli fölött emelkedl hegyen vágtató lovak do­bogásának visszhangját hallotta, és fojtott emberi hangokat. Megrémült. Biztos volt benne, hogy indiánok. Begázolt a mar­hák közé. A tehenek már megérezték a lovasok és lovak szagát. A fakó bika ugrott meg elslnek. Figyelmeztetlen felblgött, mire az egész gulya örvényll mozgásba kezdett. A cowboy lova alig tudott kiszabadulni a vágtató marhák közül. Dühösen csap­kodott mellsl lábaival, úgy kergette szét a megvadult állatokat. Hogy kiért a sőrőségbll, vágtatni kezdett. A lovas tehetetlenül ült a nyeregben. Sokáig kellett rángatnia a kantárt, míg az állat végre megállt.

A folyó felll Fred Lobb közeledett.

  • Mi történt? – kiáltotta dühösen. – Állítsd meg a marhákat!

A cowboy a gyöngyszínő szürkeségbll kibontakozó he­gyekre mutatott.

  • Azt hiszem, indiánok!
  • Láttad lket?
  • Nem.
  • Akkor lrizd a gulyát, te torzszülött!

Ekkor egy lovast pillantottak meg a hegyen. Mozdulatlanul állt Sziluettje élesen kirajzolódott a fénnyel telítldl égbolton. Hirtelen megfordította a lovát, és egyenesen feléjük vágtatott. Feszülten, lövésre kész fegyverrel vártak.

Egy perc múlva Fred így szólt megkönnyebbülten:

  • isz Ed embere.

A lovas lassan ereszkedett le a meredek hegyoldalon. Tisz­tán hallották a lezúduló kövek robaját és a fáradt ló hörgl léleg­zését. Csakhamar leért a rétre. Fred elébe indult. Amikor talál­koztak, a lovas így szólt fáradt hangon:

  • Fred, szaladj az apádért!
  • Mi történt?
  • isz Ed beszélni akar vele.
  • Itt van Ed? – a fiatal Lobb hangjában csodálkozás csen­gett.
  • Mindenki itt van. Otthagytuk a helyünket.
  • Mi történt?
  • Ne faggass! Menj gyorsan az apádért! Ott vagyunk mind, a hegy mögött.

Fred hangosat füttyentett. Megfordult, megsarkantyúzta a lovát, és a távoli rancho felé vágtatott. Útközben még visszaki­áltott a cowboynak:

  • Rendben van, Dany. A mieink.

Egy óra múlva Martin Lobb a legelln volt. Ed és a banda megjelenésének híre kissé aggasztotta. Nem értette, mi történt. Ed a mai napig nyugodtan ült a hegyekben. Úgy tetszett, hogy nincs erl, amely onnan kimozdíthatná, és most mit kell halla­nia. Valami rendkívül komoly dolog történhetett, hogy isz Ed rászánta magát zsiványtanyájának elhagyására.

Az öreg Lobb lassított, megállította a felhevült lovat, fölné­zett a hegyre, majd elindult a sziklás hegyoldal felé. Amikor túljutott a gerincen, tüzet pillantott meg a sziklák között. A füst lilán tekergett a fenylk és a borókagyertyák között. A tőz mel­lett emberek ültek. A lovak lejjebb, a sőrő főben legeltek. Né­hány öszvért le se málháztak. Lobb megállapította, hogy Ed minden ingóságával együtt hagyta el rejtekhelyét.

A ranctiero egy pillanatra megállt. Annyira megdöbbent a látványtól, hogy nem mert közeledni. Attól félt, hogy Ed majd nála akarja meghúzni magát. Az utóbbi idlben rosszul alakultak Martin Lobb ügyei. Amíg isz Ed a hegyekben rejtlzött, vé­delmet jelentett számára, most, amikor úgy tetszett, hogy az ég is a fejére szakad, már csak éppen ez hiányzott. Mintegy önma­ga nyugtatására megpaskolta a lova nyakát. Ekkor a háta mögül jól ismert hang ütötte meg a fülét:

  • Mi újság, Lobb?

Megfordult. Néhány lépésnyire tlle ott állt isz Ed. Ló nél­kül jött. Kezében egy borókafenyl pálcát tartott. Elegánsan fel­öltözött, szürke kord kabát, bricsesz és angol csizma volt rajta.

Texasi kalapja alól Isz haj hullott a vállára. Keserő és szánako­zó mosoly ült a száján.

Martin Lobb leugrott a lóról, de annyira meglepldött, hogy nem tudta összeszedni gondolatait. Mindössze ennyit bökött ki:

  • Jó napot, Campbell.

isz Ed hozzálépett. Hajlékony pálcájával a csizmáját csap­kodta.

  • Nem várta a látogatásomat – mondta nyugodtan. – Nem számított az embereimre. Meglepldött. Ne féljen. Nem történt semmi.

A ranchero lapos arcán a megkönnyebbülés mosolya terült el.

  • Ugyan már. Nagyon örülök. Csak azt nem értem, miért ilyen gyorsan.

isz Ed vállat vont.

  • Ismer engem. Szeretek gyorsan gondolkodni és gyorsan határozni. És most kettlnk nevében kell döntenem.
  • Mondja már, mi történt!
  • Semmi. Csak jobb lenne, ha az embereim magánál ma­radnának.

Martin Lobbnak torkán akadt a szó. Alig tudta kinyögni:

  • Ez lehetetlen. Maga is tudja, milyen nyugtalan idlket élünk.
  • Aha… – mondta az gúnyosan. – Azt mondja, hogy nyug­talan?
  • És veszélyes.
  • És veszélyes. Igaza van. Éppen ezért jobb lesz, ha össze­csapjuk a két bandát.

A ranchero összehúzta bozontos szemöldökét.

  • Bandát. Nekem nincs bandám.

isz Ed szája sarkában mosoly jelent meg.

  • Ne akadjunk fenn egy szón. Figyeljen rám! Nincs idlm. Fontosabb elintéznivalóim vannak. – Hangja szigorúan csen­gett. – Ön nagyon jól tudja, hogy indiánok jelentek meg a kör­nyéken, és arról is tudomása van, hogy a rezervátumlrség már

keresi Iket.

  • Igen – bökte ki Lobb. – Sít tegnap nálam is jártak.
  • Az indiánok nem érdekelnek. Ellenben a katonákkal nem kívánok találkozni. Világos?
  • Semmit se értek.
  • Azonnal megmagyarázom. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan nagyobb osztagokat dobnak be. Véletlenül rábuk­kanhatnak a rejtekhelyemre, és az kellemetlen lenne. Nincs kedvem ujjat húzni a katonasággal. Remélem, most már vilá­gos.
  • Világosnak világos, de mi közöm nekem az egészhez?

isz Ed gúnyosan fölnevetett.

  • Igazán nem panaszkodhat a gyors észjárására. Mit tegyek, megmagyarázom magának. Van elég embere, hogy megvédje a gulyáit az indiánokkal szemben?
  • Azt hiszem… azt hiszem… igen – nyögte ki.
  • Azt hiszem, nincs. Hasznát veszi az embereimnek.

Martin Lobb olyannyira zavarba jött, hogy elengedte a lo­vát, amely eddig mellette toporgott.

  • Ez kizárt dolog! – kiáltotta. – Hogyan vehetném magam­hoz a maga embereit? Mit gondolnának a szomszédok? Én be­csületes ranchero vagyok.
  • Magához veszi az embereimet – vágott szavába Ed el­lentmondást nem tőrí hangon. – És figyeljen, mert valami fon­tos mondanivalóm van. Pillanatnyilag nem éppen rózsás a hely­zet. Ezt különben maga is tudja, hisz a saját bírén érzi. Ezelítt csak ketten voltunk itt, de most van egy harmadik is.
  • Az indiánok?
  • Ne beszéljen ostobaságokat, Lobb! Az indiánokkal boldo­gulnánk. Azok nem számítanak. Hanem az a harmadik.

Martin Lobb eltátotta a száját.

  • Az a csavargó?
  • Nem csavargó az, higgye el nekem. Lázító. Bizonyára tudja, hogy ellopta a seriffet.
  • Peter Graham már úgyse felelt meg erre a posztra. Telje­

sen elhagyta magát.

  • Tudom, de tisztában van azzal, hogy mi történik Florence- ban? Az a vén hülye Douglas bíró új seriffet nevezett ki.
  • Kit?
  • Találja ki!
  • Nem tudom, fogalmam sincs.
  • Sam Collinst.
  • Collinst? Azt a kovácsot?
  • Igen, azt a kovácsot, és az a kovács azonnal összehívta a polgárlrséget, és kijelentette, hogy rendet teremt a környéken.
  • Hát ezen nevetnem kell – horkant föl Martin Lobb. Kihúz­ta magát, mintha hájas testébe új erl költözött volna, és szeme fenyegetlen megcsillant. – Maga is nevessen, Campbell; amíg én élek, én nevezem ki az új seriffet. Kicsavarom a nyakát en­nek a részeges bírónak. Ki engedte meg neki?

isz Ed türelmetlenül felszisszent.

  • Ostobaságokat beszél, Lobb. Most hiába minden. Egy-két nap múlva itt a katonaság, és akkor magát is megszorongatják. Hallgasson rám…
  • Hallatlan – tört ki Martin Lobb -, hogy egy csavargó mi­att.

isz Ed a vesszlvel csizmájára csapott.

  • Ne szóljon közbe! Ha meghallgat, akkor átverekedhetjük magunkat a nehézségeken, és talán még nyerünk is valamit.
  • Egyszerően el kell fogni ezt a semmirekelllt.
  • Gondolkodni kell, Lobb. – isz Ed gúnyos mosollyal né­zett rá. – Úgy kell irányítani a dolgokat, hogy mások kapják el. Az embereim egyellre magánál maradnak. – Martin Lobb ismét tiltakozni akart, de Campbell egyetlen pillantással belé fojtotta a szót. – Hasznukat veszi a ranchón. Majd megjátsszák a békés cowboyt. Csak nem akarja, hogy a csejenek meglopják a marhá­ját?
  • Már elhajtottak háromszáz darabot.
  • Na látja. Most biztonságban lesz. Az embereim jól tudnak llni, ahogy azt maga is tudja. Ne üsse bele az orrát az új seriff

dolgaiba se. Ha itt lesz az ideje, másik embert teszünk a helyére. Egyellre azonban úgy kell irányítanunk az eseményeket, hogy eltereljük magunkról a figyelmet.

  • De hát Collins elslsorban magát és a bandáját fogja ke­resni.
  • Más munkát kell neki adni – halkította le hangját, anélkül hogy Lobbra nézett volna, s hozzáfőzte: – Önnek elintéznivaló­ja van Evanssel.
  • Igen – kapott a szón Martin Lobb. – Az az érzésem, hogy ez a csirkefogó szövetkezett a csejenekkel, és rám szabadította lket. Az l gulyája érintetlen maradt.

isz Ed gúnyosan összehúzta a szemét.

  • Ha az az érzése, hát legyen. Van egy tervem… Kikészít­jük Evanst, és egyben eltereljük magunkról a figyelmet. Most keménynek kell lennie. Egyszerő az egész. Meg akart szabadul­ni Evanstll, és fel akarta gyújtani a házát, igaz?
  • Ez most túl veszélyes lenne.
  • Egy pillanatig gondolkodjon csak rajta. A magunk javára fordíthatjuk a játékot. Az embereim között van néhány mesztic. Majd indiánnak öltöznek. Éjszaka Evansék ranchójára küldjük lket, és felgyújtatjuk a farmot. De ez még nem minden. Le kell számolnunk azzal a fehér emberrel, mert az a legveszélyesebb számunkra. A maga emberei, ha jól tudom, látták lt.
  • Igen. Két legény látta akkor.
  • És emlékeznek rá, hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta?
  • Természetesen.
  • Akkor az egyik emberünket úgy maszkírozzuk, és a csejeneknek öltözött legényekkel együtt odaküldjük.

Az öreg Lobb hirtelen a homlokára csapott.

  • Pompás ötlet.

isz Ed szánalommal bólogatott.

  • Látja, maga helyett is én gondolkodom.
  • De nem nagyon kockázatos ez a játék?
  • Az ördögbe is, játsszunk végre nagyban. Ha a florence-i seriff megtudja, hogy ez az ember a csejenekkel megtámadta a

tiszteletreméltó és becsületes ranchero házát, akkor az egész polgárlrséget kiküldi az elfogatására, és nyomban felkötteti.

Martin Lobb durván fölnevetett.

  • Mindig tiszteltem önt, Campbell, de a mostani ötletére egy zseni is büszke lehetne. Enyém lesz Evansék ranchója!…

isz Ed megragadta Lobb gallérját.

  • Remélem, jól megértett mindent. Nekem ebben a pillanat­ban fontosabb dolgaim vannak. Egyedül kell végrehajtania a tervet.


10.

  • Azt mondtad, hogy a tisztáson sok lovat találunk. Azt mondtad, hogy miénk lesz a sok ló. Most mit mondasz, sápadt arcú fivérem? – szólt Fekete Szarvas Ron Hoganhoz.

A tisztáson álltak a hajnali ragyogásban. Fölöttük a sziklás szakadék csupasz falai meredeztek. A fecskék egyenetlen ölté­sekkel varrták át az ég kékjét, és az elsl sas mint fekete kis pont függött, magasan a légben. A füvön nehéz harmat feküdt, s az emberek arca kivé keményedett a fáradtságtól és a csalódástól.

Hogan az ajkába harapott. A csejen mély és tőnldl szemébe nézett.

  • Nem hiszel nekem?

Fekete Szarvas behunyta a szemét, csak egy kis résen át nézte Hogant. Kelletlen hangon ismételte meg:

  • Azt mondtad, hogy miénk lesz a sok ló, hogy miénk lesz a sok öszvér, ami itt legelt.

Hogan kihúzta magát, de állandóan az volt az érzése, hogy a kifal teljes súlyával ránehezedik.

  • Az embereid látták napnyugta elitt a legelészi lovakat és öszvéreket. Hadd erisítsék meg szavamat.

Fekete Szarvas a szavába vágott:

  • Az embereimet már meghallgattam. Most téged akarlak hallani.
  • Harmadszor ismétlem: isz Ed emberei elmentek innét, és

magukkal vitték a lovakat és az öszvéreket.

  • Ez azt jelenti, hogy becsaptál bennünket.

Ron Hogan hirtelen mozdulattal kicsatolta övét a piszto­lyokkal, és az indián flnök fiának lábához hajította.

  • Ha nem hiszel nekem, vedd el a fegyveremet, vedd el a lovamat, és csinálj velem, amit akarsz!

A csejen némán fölemelte a kezét.

  • Vedd föl a fegyvered!

Ron Hogan hátralépett.

  • Nem veszem föl, amíg nem hiszel nekem. A barátotok va­gyok, sok-sok marhát vittem nektek. Nekem köszönhetitek, hogy gyermekeitek nem sírnak az éhségtll. Miért nem hiszel nekem?

Fekete Szarvas még följebb emelte a kezét.

  • Vedd föl a fegyvert!

Hogan lehajolt az övért. A két csodálatos tengerészcoltra nézett, és azt gondolta, hogy legszívesebben mind a kettlbll beleeresztene egy-egy golyót ebbe a makacs és bizalmatlan em­berbe.

Amaz leengedte a kezét.

  • Ha megszerzed azokat a lovakat, akkor hiszek neked.

Hogan összeszorította a fogát.

  • Megígérem.

Fekete Szarvas megfordult, és elment a tűztől.

A nap kigördült az éjsötét fenylk mögül, a tisztás szivár­ványszínben ragyogott, a sziklák kibontakoztak a szakadozott ködfátyolból, és megmutatták komor ábrázatukat. A sas még mindig a sziklás szakadékok fölött lebegett.

Napkelte után Hogan magához vett öt csejent. Útnak indult. Nem tudta, hová ment isz Ed a bandájával, de remélte, hogy rábukkan a pihenlhely vagy a tábor nyomára. De arra a gondo­latra, hogy a banda esetleg elköltözik errll a vidékrll, és akkor el kell hagynia a csejeneket, és egyedül kell keresnie Edet az ismeretlen környéken, megrémült.

Délig lovagoltak. Délben egy sekély kanyonba értek, ahol

vizet is találtak. Megitatták a lovakat, elfogyasztották a néhány, útközben elejtett fürjet, és amikor a nap sugarai kissé megszelí­dültek, újból útnak indultak. Martin Lobb ranchója felé vették útjukat. Hogan abban reménykedett, hogy ott nyelvet tud fogni.

A nap már alacsonyan állt, amikor egy hatalmas sziklákkal teli völgy pereméhez értek. Az indiánok Kiemberek Völgyének nevezik. Ezen a helyen a szelíden hullámzó hegyek váratlanul egy pineákkal benitt teknit alkottak. A teknibil gigantikus alakok, furcsa sziklák emelkedtek ki. Írt álló harcosokra emlé­keztettek: kiszemmel nézi kitorzók, kifejek és kiarcok. A sziklák lábánál szétporladt sziklák hevertek, a völgy mélyén pedig egy fürge folyócska rohant kavicsos medrében.

A völgy pereme meredeken zuhant alá. Le kellett szállniuk a lóról, s úgy vezették le iket a vad szakadékon. Amikor leértek a völgybe, az egyik csejen jelzett, hogy álljanak meg. Éles füle gyanús hangokat fogott. Az indián leugrott lováról, letérdelt, és fülét a földhöz szorította. Majd fölegyenesedett. Súgott valamit Bölcs Hollónak. Az angolul elismételte Hogannak:

  • Lovasok közelednek.

Hogan megparancsolta az embereknek, hogy rejtizzenek a sziklák közé. Letértek az útról, és gyalog folytatták útjukat. Az egyik csejen fölmászott a sziklára.

Csakhamar intett Bölcs Hollónak, és törzsi szokás szerint jeleket váltottak.

Bölcs Holló Hoganhoz lépett. Így suttogott:

  • Két lovas.
  • Hadd menjenek – szólt Hogan. Bölcs Holló arca elfelhi- södött.
  • Két ló… Jól jönne.
  • Hadd menjenek. Nem akarok lövöldözést. Nekünk sok ló­ra van szükségünk.
  • Úgy elkapjuk iket, hogy meg se mukkannak.

Hogan ellentmondást nem tőri hangon kijelentette:

  • Azt mondtam, hadd menjenek!

A csejen forradásos arcán csalódás tükrözidött. Hogan köz­

ben a szikla peremére lépett, és fokozódó feszültséggel várta a lovasok megjelenését. Ki jár itt, ahol a madár se jár? A lába alatt látta az égszínkék, tiszta folyót, és a napon kiszáradt cson­tokra emlékezteti fehér köveket, közvetlenül alatta pedig a fo­lyó felé meredeken lejti rétet. A füvet lágy szelli fodrozta, a hegyi folyó ringatózó színén felhiárnyak úsztak. Följebb két sziklatömb emelkedett, a formájuk batyu terhe alatt görnyedi öreg indián asszonyokra emlékeztetett.

Még nem látta a lovasokat, csak a hangos lódobogást hallot­ta. Eliször a hosszú árnyékokat pillantotta meg, majd a lovasok is feltőntek. Hogan csak két kalapot látott, egy fehér texasit és egy fekete mexikói sombrerót. Mintha villámütés érte volna. A sombrerós lovas sziluettje ismerisnek tetszett, mintha már látta volna. Olyan szépen ült a nyeregben, és könnyed mozdulataiban annyi báj volt, hogy Hogan szinte felhorkant, majd hirtelen megvilágosodott a feje, „Hiszen ez Antonio…” A második lo­vas kiléte felil már nem voltak kétségei. Megismerte jól szabott zekéjéril és arról a magabiztosságról, amellyel átlovagolt a ré­ten. Már biztos volt benne, hogy Frank Ellis az, a mexikói szol­gájával.

„Az ördögbe is – suttogta öntudatlanul -, mit keresnek eb­ben az elhagyatott völgyben?” A vér a fejébe szökött, s mint a villám vágott belé a florence-i este emléke. a mögötte lopako­dó árnyék. a tompa lövés és a menekülés. Tőnidött: engedje iket és keresse isz Ed bandáját, vagy. Döntött: „Meg kell tudnom, miért litt rám akkor.”

Intett Bölcs Hollónak. Odasúgta:

  • Szép lovaik vannak.

A csejen szeme fölizzott, mint két faszéndarabka.

  • Szép lovak – ismételte meg. – Érdemes lenne megpróbál­ni.
  • Ketten állják el az utat. Négyen pedig hátulról táma­dunk. Az utolsó pillanatig a sziklák mögött maradunk. – Intett, és a csejenek felugrottak lovaikra. Ketten a hegyoldal felé in­dultak. Szállt, röpült a kavics a lovak patája alól, a lovak vág­

táztak a bokrok között.

A völgyben közeledi lovasok meghallották a lódobogást. Megtorpantak, Antonio villámgyors mozdulattal kihúzta puská­ját a nyeregkápa alól, Ellis pedig görcsös mozdulattal a piszto­lya után nyúlt. De mielitt elsüthették volna fegyverüket, a két csejen átvágtatott elittük az úton, és eltőnt a sziklák mögött.

Hogan lassan leereszkedett embereivel a hegyoldalon. Csak akkor léptek eli, amikor azok megfordultak. Láttukra Ellis megállította a lovát. Litt. A völgyet betöltötte a lövés vissz­hangja. Sziklától szikláig szállt. A bokrok közül is eldördült az elsi lövés. Megsebesítette a szolgát. Antonio kiengedte kezébil a puskát. Felnyögött, a vállához kapott. A ló a sziklák felé ra­gadta, de a lovas nem maradt sokáig a nyeregben. Úgy zuhant le a lóról, mint egy bábu.

Ellis a folyó felé hajtotta lovát, s a ló hatalmas lendülettel vetette magát a folyó sodrába. Egy pillanatra eltőnt a habokban.

Amikor Hogan a meneküli után vetette magát, az már a fo­lyó közepén volt. Leteríthette volna egyetlen lövéssel, de min­denáron élve akarta elkapni.

A ló feje fölé hajolt, úgy vágtatott a meneküli után. Már a folyóban voltak. A ló megcsúszott a köveken, megingott. Hogan kis híján kiesett a nyeregbil, Megsarkantyúzta a lovát. A ló kelletlenül úszott. Fáradt volt az egész napos úttól, és nehe­zen birkózott a folyó eris sodrával.

Eközben Ellis eris hátaslova már eltőnt a meredek part mö­gött. Úgy tetszett, egérutat nyert. Két indián megelizte Hogant. Apró lovaik csodálatos könnyedséggel keltek át a folyón. A szinte lovaik hátára tapadó csejenek átható hangon üvöltöttek.

Elittük sziklás rét húzódott. Ellis már messze járt. Hirtelen eltőnt a pineák között. Hogan érezte, hogy lova gyengül, hallot­ta nehéz, hörgi lélegzetét, várta, mikor botlik meg. A csejenek úgy suhantak elitte, mint az árnyak.

Beértek az erdibe. Elnyelte iket az árnyék, arcukat hővös szelli simogatta. Amikor kiléptek a fák közül, egy szelíden lejti hegyoldalt és két torony nagyságú sziklát pillantottak meg. A

távolban fenylcsúcsok és szakadékok sötétlettek. Ellist már nem látták.

„Talán elrejtlzött a sziklák között, vagy egérutat nyert”. Hogan megállította a csejeneket. Megparancsolta, hogy kerüljék meg a sziklákat, 1 pedig óvatosan megindult a folyó mentén. Az átjárót kereste, amelyen Ellis kisurranhatott. De csakhamar rá­jött, hogy arrafelé ember nem juthatott ki. A folyó egy szikla­torkon át zuhant a mélybe. Az utat hatalmas k1tömbök és ki- döntött feny1törzsek torlaszolták el. Akkor hová lett Ellis?

Megkerülte a mohás k1tömböket, átverekedte magát a sőrő növényzeten.

A tisztáson megpillantotta Ellis lovát. Idegesen futkosott, kapált mells1 lábaival. Mer1 tajték volt. Hogan láttára megzava­rodott, és a folyóparti legel1 felé rohant. A csejenek utánavetették magukat.

Hogan magára maradt. Feltételezte, hogy Ellis, miután vá­ratlan akadályba ütközött, bizonyára a sziklákon keresztül pró­bál menekülni. Leugrott a lóról. El1tte sziklafal emelkedett. Fi­gyelmesen szétnézett, de nem látott embert. Ellis bizonyára be­húzódott egy hasadékba. Fölkapaszkodott az els1 sziklára. És hirtelen golyófütyülést, majd dörrenést hallott. A golyó mellette csapódott a falba. A sziklához tapadt. Várt egy pillanatig. A sziklaereszek alá rejt1zve mászni kezdett a szinte függ1leges falon. A sziklapadról megpillantotta Ellist. Egy sziklakiszögel- lés mögött állt

Hogan biztonságos helyre mászott át. Várta, hogy Ellis el­mozduljon, de nem hallott semmiféle neszt. Ezért úgy döntött, hogy kiugrasztja. Köveket dobált a mélybe. Ekkor eldördült a második lövés.

És hirtelen csend lett. Ron Hogan el1mászott rejtekhelyér1l. Maga fölött mély sziklarepedést látott. Elhatározta, hogy föl­jebb megy, és felülr1l támad ellenfelére. Mászni kezdett. Lábát és hátát er1sen a falnak vetette, és hol a lábát, hol a hátát emel­ve kapaszkodott fölfelé a kürt1ben. Végre egy lejt1s sziklapadra ért Lehajított egy követ. Mintegy feleletként lövés dördült Most

már biztos volt benne, hogy elkapja Ellist. Lehasalt, kimászott a

pad pereméig, s kihajolva megpillantotta ellenfelének fehér ka-

lapját.

– Add meg magad! – kiáltotta fojtott hangon.

A férfi egy pillanatra fölemelte a fejét, de amikor megpil-

lantotta maga fölött Hogant, pánikszerően menekülni kezdett:

leugrott. Hogan azt hitte, hogy összetörte magát, hogy meghalt,

de szerencsére egy füves rétre esett, és legurult a meredeken.

Hogan nem sokat teketóriázott, leereszkedett az alsó szikla-

padra, és Ellis után ugrott. Ügyesebbnek bizonyult, mint Ellis.

Talpra esett. Leszaladt, és a gyalogfenylk között megpillantotta

Ellis fehér kalapját.

„A kezemben vagy” – gondolta. Észrevette ugyanis, hogy a

csapdából csak a sziklahasadékon át lehet kijutni. Megkerülte a

sziklákat, és lesbe állt.

A hasadék olyan szők volt, hogy egy ember is üggyel-bajjal

tudott átvergldni rajta. A sziklák mellett törpefenyl nltt. Hogan meghajtotta a fenyl gyantás gallyát, és várt.

Ellis óvatosan széthajtotta az ágakat. Óvatosan, lépésrll lé­pésre haladt ellre, készen arra, hogy bármely pillanatban leadja a halálos lövést. Már egészen közel volt. Hogan megpillantotta sebes, véres arcát…

Elengedte a gallyat.

Az, mint a rugó, Ellis szemébe vágódott. Ellis felkiáltott, kétszer a leveglbe lltt, de Hogan rávetette magát. A szeme kö­zé irányzott vaskemény csapással a földre döntötte; kitépte ke- zébll a pisztolyt, félreugrott, s a pisztolyt Ellis mellének sze­gezve gúnyos mosollyal így szólt:

  • A kezemben van, Ellis.


11.

Ellis lassan föltápászkodott. Hővösen és győlölködve nézett Hoganra. Arcán leplezett harag és kétségbeesés tükrözldött. Fölemelte a lábánál heverl kalapot. A térdéhez csapta néhány­szor, majd ellvette gondosan összehajtott zsebkendljét. Sokáig törülgette véres arcát és pergamensárga, borotvált fejét. E tevé­kenysége közben arca lassanként mozdulatlan maszkká mere­vedett. Határozott mozdulattal fejébe húzta a kalapot, és kény­szeredett udvariassággal így szólt:

  • Gratulálok. Pedig biztos voltam benne, hogy nem kap el.

Ron Hogan néhány lépést hátrált. A pisztoly csövét tovább­ra is Ellisre fogta.

  • Nem ajánlom, hogy szökéssel próbálkozzék.

Ellis tanácstalanul leengedte a kezét.

  • Vesztettem, de tudok veszteni, és remélem, hogy úriem­berként bánik velem.
  • Mit ért ezen?
  • Azt értem, hogy szabadon enged, mert semmi oka, hogy fogva tartson. Egy bizonyos pittsburghi vállalat képvisellje va­

gyok…

  • Tudom – vágott a szavába gúnyosan Hogan. – Hogy s mint halad az érckeresés?.
  • Köszönöm, halad.

Hogan dühösen fölszisszent.

  • Ne játssza meg magát! Maga nem képvisel semmiféle vál­lalatot, és nem keres érceket se.

Ellis Hoganba mélyesztette acélszemeit.

  • Ó. – mondta megjátszott csodálkozással. – Honnét van­nak az információi?
  • Semmi köze hozzá.
  • Valóban. De remélem, hogy megértjük egymást. A vadá­szat módjáról arra következtetek, hogy pénzre van szüksége. Mennyit kér?

Ron Hogan elpirult.

  • Nem vagyok bandita.
  • Elnézést, nem akartam megsérteni.
  • Hagyja csak a bocsánatkérést. És ne játssza meg az ártat­lan bárányt. Mit keres itt?

Ellis halványan mosolygott, mintha hirtelen zavarát akarná leplezni.

  • Megengedi, hogy leüljek? Mind a ketten fáradtak va­gyunk, és nekem a térdem is fáj – mondta, s közben szakadt bricseszét nézte.
  • Üljön le és válaszoljon, miért csavarog erre?

Ellis leült egy kiálló sziklapadra. Fölszisszent fájdalmában. Sebesült lábát maga elé nyújtotta.

  • Már mondtam – mondta hővösen és nyugodtan. -, Egy bi­zonyos pittsburghi vállalat képvisellje vagyok.
  • Nem igaz! Engem nem csap be.

Ellis hirtelen hangot változtatott. Békülékenyen folytatta:

  • Igaza van. És ön kicsoda, fiatalember?
  • Most én kérdezek. Kicsoda ön?
  • Miért fontos ez magának?
  • Ne játsszunk szembekötlsdit. Ismerem magát. Frank

Ellisnek hívják, mexikói szolgájával utazgat, akinek Antonio a neve, geológusnak és egy bizonyos pittsburghi cég alkalmazott­jának adja ki magát, holott a képére van írva, hogy utolsó gaz­ember.

Ellis hővös szemében harag lobbant föl. Látszott, hogy éle­sen akar válaszolni, de uralkodott magán, és mindössze ennyit mondott gúnyos hangon:

  • Rendben van, játsszunk nyílt kártyákkal. Nem az vagyok, akinek mondom magamat, maga pedig… Magát Ron Hogannak hívják. Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
  • Megismer? – suttogta csodálkozva Hogan. – Hiszen. – Egy pillanatig nem tudott úrrá lenni megdöbbenésén. Nem gon­dolta, hogy Ellis ilyen gyorsan fölismeri. A férfi megérezte Hogan gondolatait.
  • Ne gondolja, Hogan – mondta békülékenyen -, hogy naiv vagyok. És meg kell jegyeznem, hogy szeretem azokat, akik mernek kockáztatni. Különben én is kockáztattam. amikor elszaladtam maga elől. Azt gondoltam, hogy túljárok az eszén. De hagyjuk ezt. Maga roppant mód érdekel engem.
  • Tllem. – vágott dühösen a szavába Hogan. Mindenképp titkolni akarta zavarát.
  • Az a sírdombos ötlete nem túl eredeti, de nem is haszonta­lan.
  • Szaglászott utánam?

~- Természetesen. Még a sírjához is elzarándokoltam. El- lenlrzésképpen a szolgámmal kiásattam a gödröt, egészen a gallyakig, amiket beledobált. Biztosíthatom, senkinek sem szól­tam róla.

Hogan igyekezett úrrá lenni megdöbbenésén.

  • Hát ez szép. És minek köszönhetem kedvességét?
  • Józan eszemnek. Látja, nekem fontos volt, hogy senki se szerezzen róla tudomást. És most mondja meg, mit akar velem csinálni.

Ebben a pillanatban a sziklák mögül ellbukkantak a csejenek. Kiáltozva és integetve hívták Hogant.

  • Félbe kell szakítanunk ezt az érdekes beszélgetést – vetet­te oda Ellisnek.

Ellis elsápadt, és mélyebbre húzta kalapját.

  • Jobb szeretném, ha ezekkel nem lenne dolgom;
  • Értem.
  • Mindent elintézhetünk kettesben. A kettlnk beszélgetésé- tll függ a maga sorsa.
  • Talán a magáé – nevetett föl Ron Hogan, és élesen így folytatta: – Menjünk, Ellis!

A csejenek a tisztáson várták Iket a sebesült Antonioval és az elfogott lovakkal. Antonio egy kidöntött fa hatalmas törzse mellett ült. Fejét lehorgasztotta, és görcsösen fogta átlltt vállát. Ura láttán fölemelte fejét. Fekete, ködös szemében döbbenet tükrözldött.

  • Elfogták?

Ellis bólintott. Hoganhoz fordult.

  • Arra kérem, hogy emberségesen bánjanak vele. Ez a fiú rendkívül ragaszkodik hozzám.

Ron Hogan az ajkába harapott.

  • Tudom, Ellis. Vakon végrehajtja minden parancsát – Gyors léptekkel a mexikóihoz lépett, megfogta az állát és egyet­len rántással fölemelte a fejét. A szemébe nézett.

:- Miért llttél rám?

  • Hogan – hallotta a háta mögött Ellis nyugodt hangját. – Ez félreértés.

Ron Hogan dühösen felhorkant.

  • Miért parancsolta meg, hogy rám lljön?
  • Mikor?
  • Jól tudja, hogy mikor.

Ellis vállat vont.

  • Talán Florence-ban?
  • Igen, pontosan Florence-ban, amikor meg akarta vásárolni tllem a mexikói kést.
  • Gondolkozzon, mi célból tettem volna.
  • Éppen errll van szó. Én nem akartam eladni önnek a

kést, ezért elhatározta, hogy más úton-módon szerzi meg tilem.

Ellis ajkán alig észreveheti mosoly jelent meg.

  • Eriszakkal is megszerezhettem volna Donald Smithtil.
  • De elibb meg akarta ismerni a tulajdonosát, nem?

Ellis tehetetlenül fölemelte a kezét. Összevonta szemöldö­két, és figyelmesen szemügyre vette Hogant.

  • Ne értsen félre, Hogan. Ha el akartam volna tenni láb alól, könnyedén megtehettem volna reggel, amikor ön színházasdit játszott. Igazán gyerekjáték lett volna. Maga után lovagolok, elbújok a sziklák mögött, és lepuffantom. Azt gondolja, olyan naiv vagyok, hogy kiengedem magát Florence-ból, ha nem aka­rom? Különben is… tudom, hogy ki litt magára.

Ron megremegett.

  • Kicsoda, az ördögbe is?
  • Ne heveskedjen! Mondtam már, hogy a beszélgetésünktil függ a sorsa, és maga nem hisz a szavamnak. Kérem, hallgasson meg nyugodtan! Számomra igen fontos, hogy kikerüljek ebbil a kellemetlen helyzetbil. Magának pedig, ha nem tévedek, még fontosabb, hogy megtalálja a mexikói kés tulajdonosát. Ha oko­san cselekszik, mind a ketten nyerünk rajta.
  • Mondja már meg, ki litt rám! – kiáltotta Ron Hogan.
  • Eliször tudnom kell, hogy mit akar csinálni velem.

Hogan galléron ragadta Ellist.

  • Velem ne cicázzon! Tilem nem szabadul egykönnyen.

Ellisnek szeme se rebbent, összehúzott szemmel nézett el­lenfelére. Arca nyugodt volt, mozdulatlan, mint egy maszk.

  • Azt ajánlom, jól gondolja meg, Hogan. Ha a vörös ördö­gök kezére ad, elszalasztja az egyetlen alkalmat.
  • Csak szép sorjában, Ellis – vágott a szavába élesen Ron Hogan. – Tehát ki litt rám?
  • Don Bayard – mondta lassan Ellis. – isz Ed egyik embe­re.
  • isz Ed embere. – ismételte meg tőnidve Ron Hogan.

Ebben a pillanatban hozzájuk lépett Bölcs Holló. Szemében nyugtalanság tükrözidött.

  • Mit csinálunk vele?

Ron türelmetlenséget érzett a csejen hangjában.

  • A lovak a tieitek – vetette oda kitérien.
  • És ik? – A csejen szemében tőz csillant fel. Győlölettel nézett Ellisre.
  • ik az enyémek.
  • Nem visszük iket magunkkal. Hosszú az út, és veszélyes. Ellis hátralépett. Sápadt arca megmerevedett a feszült vára­kozásban. Ron Hogan nyugodtabban így szólt:
  • Lovaink fáradtak. Közeledik az éjszaka. Itt kell táboroz­nunk.

Ellis összeszorította szederjes száját, és úgy suttogta:

  • Ez az utolsó lehetiség. Ha elenged, megmondom, ki ölte meg a bátyját, Samuel Hogant.

Hogan lassan homlokához emelte a kezét, tenyerével elta­karta a szemét, és egy pillanatig teljes némaságba dermedt. Majd feszült hangon a csejenekhez fordult.

  • Gyújtsatok tüzet! Reggel továbbindulunk.

Ellis megkönnyebbülten felsóhajtott.

  • Hát akkor – mondta csendesen -, látom, hogy mégse hagyta el a józan esze. Talán mégiscsak közös nevezire jutunk.
  • Meglehet – suttogta mintegy önmagának Hogan, és meg­parancsolta, hogy nyergeljék le a lovakat.


12.

A hold kigördült a komor szakadék fölé, és elöntötte a sziklákat halott és fémes sugaraival. Hővös éjszaka borult a Kiemberek Völgyére. Az ezüsthomlokú magas cédrusok mozdulatlanul áll­tak, s a rétre nehéz harmat hullott. A völgyben, az árnyékos sziklaszurdokban fortyogva és tajtékozva zúgott a folyó. Kövek, hold és csend, ebbil állt az egész világ.

A csejenek már bebújtak a pokrócok alá, úgy egymáshoz tapadtak, mint a bábok. Antonio hangosan jajgatott a takarója alatt. Csak Hogan és Ellis ültek még a pislákoló tőz mellett.

Hogan száraz fadarabokat dobott a tőzre. A fényes lángok csak­hamar kicsaptak a gallyak közül.

Ellis már erls, nyugodt hangon beszélt:

  • Szóval… mint már mondtam, Don Bayard, isz Ed embe­re lltt akkor magára. Szerencséje, hogy sötét volt, mert Bayard nem szokott tévedni. De hát ez csak egy kis epizód. A történet nem itt kezdldik. Azt kérdezte, honnét ismerem isz Edet. Ez is érdekes história. Dick Manory fogadójában ismertem meg, Santa Fében, a kártyaasztal mellett. Akkor még nem hívták isz Ednek, sem Ed Campbellnek. A Tom Bennet nevet viselte, és természetesen nem volt sem bandavezér, sem botrányhls. Vá­ratlanul jelent meg Santa Fében. Senki sem kérdezte meg tlle, honnét és minek jött. Nem szokás ilyesmiket kérdezni. Az em­berek jönnek-mennek, ez mindenkinek jogában áll. Fegyelme­zett ember benyomását keltette, az a fajta, aki tudja, hogy mit akar, és meg kell mondanom, kitőnl modora volt. Akkor még senki sem gyanította. De ne vágjunk elébe. Pókereztünk. Pompásan játszott, és a szerencse is kedvezett neki. Egyetlen este több ezer dollárt nyert.
  • De mi köze volt a bátyámhoz? – szólt közbe Hogan. – Maga ismerte a bátyámat?

Ellis lassan megtömte a pipáját.

  • Nem. Csak egyszer láttam, akkor este, a halála elltt. De ne vágjon a szavamba. Mindent elmondok sorjában. Aznap ké- sl éjszakáig játszottunk. Bennetnek jó lapjárása volt. Már azt hittem, mindnyájunkat megnyúz. Egyszer csak hozzálépett egy ember, amolyan csavargó külsej ő. Kimentek. Amikor Bennet visszajött az asztalhoz, furcsa mód szórakozott volt. Veszteni kezdett. Addig-addig, hogy elfogyott a pénze. Ekkor öve mögül kihúzott egy régi mexikói vadászkést, és az asztalra tette. Dan Tosby, aki velünk játszott, hangosan fölnevetett. Megkérdezte, mennyit ér a kés. Bennet elsápadt. Azt hittük mindjárt ráveti magát Danre, de uralkodott magán, majd közölte, hogy nincs nála pénz, de száz dollár ellenében itthagyja a kést. Száz dollár egy késért, ki hallott ilyet?! Valóban szép kés volt, régi, de hát

ki kockáztatott volna? Bennet azonban kötötte az ebet a karó­hoz. Azt mondta, hogy számára ez a kés rendkívül értékes. Vé­gül is elfogadtuk az ajánlatát. De nem sokáig játszottunk, mert csakhamar megjelent a maga bátyja… Jól emlékszem rá. Ará­nyos termető, magas, karcsú férfi volt, az arca nemes vonású, a szeme szép fekete. A szemét és a tekintetét kivéve nem hasonlí­tott magára. Tom Bennet a jövevény láttán fölugrott. Megálltak egymással szemben, győlölködve méregették egymást. Látszott, hogy halálos ellenségek. Azt hittem, mindjárt egymásnak ugra­nak, de csak némán álltak egymással szemben. Bennet bólintott, és szó nélkül megindult a lépcsl felé. A maga bátyja követte. A kés az asztalon maradt.

Ellis egy pillanatra elhallgatott. Összehúzott szemmel nézte a pislákoló tüzet. Hogan ismét gallyakat dobott a tőzre.

  • Némán álltak egymással szemben – suttogta tőnldve. – Nem tudja véletlenül, hogy mi volt közöttük? Mi dolguk volt egymással?

Ellis kivett a tőz szélérll egy kis parazsat. Meggyújtotta a pipáját.

  • Fogalmam sincs. Ha tudnám, megmondanám. Senki se tudta, hogy mi bajuk egymással. Titokzatos ügy volt.
  • Vagy csak maga teszi ilyen titokzatossá – szólt közbe kö­tekedve Hogan.
  • Mi hasznom lenne bellle? Amit mesélek, két éve történt Santa Fében. Magam is megdöbbentem. De hagyjuk ezt. Tud­tam, vagy inkább éreztem, hogy valami történni fog. Eközben a két férfi fölment Bennet szobájába; Hallottuk az indulatos hang­jukat. Szenvedélyesen és hevesen vitatkoztak. Majd váratlanul megjelent az ön bátyja. Futva jött lefelé a lépcsln. Nagyon in­gerült volt. Nem nézett semerre, az ajtóhoz rohant és eltőnt. Azután lejött Bennet. Látszott, hogy valami bántja. Lassan, lehorgasztott fejjel jött. Odalépett az asztalunkhoz, meghajolt, és így szólt: „Bocsássanak meg, sajnos el kell mennem.” Anél­kül, hogy ránk nézett volna, fölvette a mexikói kést az asztalról, az öve mögé dugta, meghajolt, és lassú léptekkel távozott. Reg­

gel az egész város errll beszélt… Mondták, hogy leszúrták a maga bátyját, és a holttest mellett megtalálták a mexikói kést.

Hogan keserően fölnevetett.

  • Érdekes. Ide figyeljen, Ellis! Én mindenkivel beszéltem, aki tudott valamit a bátyám halálának körülményeirll. De Tom Bennet nevét senki se említette.
  • Hát a kés? – suttogta Ellis.
  • Az igaz, a kést a holttest mellett találták. De biztos maga benne, hogy Tom Bennet ölte meg Samuelt?

Ellis vállat vont.

  • Hogy biztos vagyok-e benne? Hogyan lehetnék biztos?.

– mondta lassan -, de minden jel arra mutat, és a maga kétségei, már megbocsásson, de kissé naivak. Bizonyára ismeri a Santa Fében uralkodó állapotokat. Bennet még azon az éjszakán el- tőnt, az emberek, mivelhogy nem tudták, kiféle-miféle, inkább hallgattak. Különben rajtam, Dan Tosbyn és azon a harmadikon kívül – akinek nem emlékszem a nevére, de velünk pókerozott – azt hiszem, senki se látta a kést. Én. megmondom magának Iszintén… nem tartozom a gyáva emberek közé, de mégis jobbnak láttam, ha elutazom Santa Fébll. Talán megért.

  • Nem, nem értem meg. Én a maga helyében jelentkeztem volna a seriffnél.

Ellis nagyokat pöfékelt. Egymás után eregette a füstkariká­kat.

  • Aztán engem is holtan találtak volna, egy másik késsel a hátamban. Nem tartozom a gyáva emberek közé, de ilyen ese­tekben jobb óvatosnak lenni. Maga pedig furcsa ember, Hogan. Nem gondolja, hogy jóságos vagyok magához? Megmondom miért. Nekem köszönheti, hogy a feje még a nyakán van.
  • Köszönöm – vetette oda Hogan gúnyosan.
  • Nincs miért. Egyszerően csak megsajnáltam magát.
  • És miért akarta megvenni azt a kést? Ez valóban titokza­tos ügy.
  • Véletlenül vettem észre a kést. Beugrottam Donald Smith- hez elintézni egyet-mást. Azonnal megismertem a kést. És be­

vallom, kíváncsi voltam a tulajdonosra, s amikor meghallottam a maga nevét, tudtam, hogy veszélyes játékba kezdett. Figyel­meztettem is, emlékszik… Maga tetszik nekem. Ne kockáztas­son feleslegesen!

  • És akkor miért nyomozott utánam?
  • Hogan! – kiáltott fel Ellis. – Komolyan nem érti? Hisz én az elsl perctll fogva tudtam, hogy kit keres itt, és kivel akar leszámolni. Maga Irülten vakmerl. Egyedül mindenki ellen. Ha bárkinek kifecsegem Florence-ban, hogy maga él, isz Ed nyomban eltette volna láb alól. Maga nem tudja, kivel van dol­ga.
  • Nagyon is jól tudom.
  • És mi a célja?
  • Az igazságot keresem – mondta makacs elszántsággal Ron Hogan. – Két éve keresem. Amikor megtudtam, hogy meghalt a bátyám, odahagytam bostoni otthonomat, az egyete­met, és Santa Fébe utaztam. Ön nem ismerte a bátyámat. Nemes lelkő ember volt. Sokat köszönhetek neki. Nem tudtam bele­nyugodni abba, hogy a gyilkos büntetlenül él valahol. A késen kívül sajnos nem volt semmi nyom. De én makacs vagyok. El­határoztam, hogy megkeresem Samuel gyilkosát. Két évig ba­rangoltam Arizonában és Texasban, két hosszú évet veszteget­tem a keresésére, végül is Coloradóba értem. Véletlenül tudo­mást szereztem isz Ed bandájáról. Mint tudja, a gonosztevlk gyakran bandákban rejtlznek el az igazságszolgáltatás elll. Ezért így okoskodtam: „Talán most. Talán most végre sike­rül. Két év után végre megláthatom ennek az embernek az arcát.” Szerettem volna a szemébe nézni, és megküzdeni vele, mint férfi a férfival.

Elhallgatott. Fáradt mozdulattal megtörölte a szemét. Ellis nem nézett rá. Hővösen megkérdezte:

  • Látta ön isz Edet?
  • Igen – rezzent föl Hogan. – Egyszer láttam messzirll, számomra nem túl kedvezl körülmények között. Ahelyett, hogy én mondtam volna ítéletet rá, l ítélkezett felettem. Nem volt

nálam fegyver… – Mélyet sóhajtott, fölvett egy gallyat, és tur­kálni kezdett vele a hunyó parázsban.

Ellis oldalvást nézett rá.

  • És most is fegyvertelen. Nem tudom, adhatok-e tanácsot magának… Ne menjen fejjel a falnak. irültséget csinál. Sajná­lom magát, Hogan. Azt hiszem, isz Eddel nem boldogul. Ha hallgatna rám, lemondana szándékáról.
  • Nem! – szólt keményen Hogan. – Most már nemcsak ró­lam van szó. Most, hogy Florence-ba kerültem, megértettem, hogy az én ügyem csupán egy kis része a rengeteg igazságtalan­ságnak.

Ellis köhécselve a szavába vágott:

  • Bravó! Ügy beszél, mint egy lelkipásztor a vasárnapi pré­dikáción. A naiv gyermek szemével nézi a világot. Hallgasson rám, Hogan! Maga fiatal, energikus, intelligens ember, kár ma­gáért. Meneküljön, amíg nem kési, mert különben nem sok jót jósolok magának.

Hogan keserően fölnevetett.

  • Ha mindenki úgy gondolkodna, mint maga, kizárólag csirkefogók és banditák uralkodnának a földön. És milyen jo­gon ad nekem tanácsokat, amikor a maga fején is vaj van?

Ellis arca megmerevedett. A szeme hideg lett, a tekintete kelletlen.

  • Mit akar ezzel mondani?
  • Azt, amit mondtam. Azt állítja, hogy geológus, holott is­ten tudja, micsoda. Hazudott nekem Florence-ban, amikor azt mondta, hogy sohasem járt Santa Fében, ugyanis megtudtam, hogy éppen onnét érkezett. Váratlanul fölbukkan, eltőnik, mint egy szellem, s csavarog, mint egy irült lovag vagy egy gonosz- tevi. – Kutató tekintettel nézett Ellis szemébe. – És most mond­ja meg, mivel foglalkozik valójában, mert erril még nem be­szélt.
  • Persze, persze – válaszolt Ellis némi iróniával. – Még tar­tozom magának a magyarázattal. Bevallom, hazudtam, de. azonnal megmondom, miért. Hogy ki vagyok? Mint bizonyára

sejti, mővelt ember vagyok, és ráadásul a tapasztalatom is több mint magának. Hogy miért hazudtam? Ugyan! Hát maga is másnak adta ki magát, és ezt nem is vehettem rossz néven. Vannak helyzetek, amelyekben…

  • Térjen a tárgyra, Ellis! – vágott a szavába élesen Hogan. – Kési van már, én pedig pokolian fáradt vagyok.

Ellis kialudt pipáját szívta.

  • Teljesen iszinte leszek magához.
  • Ezt nem kérem.
  • És én mégis megmondom magának, hogy mit csinálok itt, mert szeretném, ha végre megértené, hogy csak jót akarok ma­gának, hogy nem akartam megtéveszteni. Nem vagyok semmi­féle pittsburghi cég képviselije, és nem is érceket keresek itt. Valami sokkal konkrétabb dolgot keresek.
  • Térjen már a tárgyra!
  • Kincset keresek. Itt rejtették el a hegyekben.

Hogan füttyentett egyet.

  • Hát ez szép. – Ebben a pillanatban eszébe jutott az öreg vadász története. Megkérdezte: – Talán a csejen indián finök kincsét keresi?

Ellisnek elkerekedett a szeme.

  • Maga is hallott róla?
  • Hallottam, de nemigen hiszek benne.
  • A birtokomban levi dokumentumok azt bizonyítják, hogy igenis van kincs a hegyekben. Santa Fében, a spanyol Benedek- rendiek apátságában találtam egy beszámolót, pontosabban egy spanyol tiszttil származó jelentést, amely szerint 1698-ban ha­talmas kincset szállítottak a Colorado-hegyekbil Santa Fébe, majd tovább, Mexikóba. Egy vad völgyben váratlanul megtá­madták iket a csejen törzsbeli indiánok. A csejenek elrabolták a kincset, i pedig csodával határos módon menekült meg.
  • Azt mondja, hogy egy vad völgyben. Talán arra a völgy­re gondol, amely fölött havas csúcsok emelkednek, a mélyén patak folyik, és két jellegzetes szikla emelkedik a szélén.

Ellis megremegett, de azonnal uralkodott pillanatnyi meg­

döbbenésén, és nyugodtan megkérdezte:

  • Honnét tud róla? Talán az öreg vadásztól, Hallgató Száj­tól?
  • Eltalálta. Í beszélt nekem róla.
  • Érdekes, mert nekem is megmutatta az indiánok által ké­szített kecskebír térképet.
  • Stimmel. Csak azon csodálkozom, hogy nekem azt mond­ta, én vagyok az egyedüli beavatott.

Ellis hirtelen elkomorult, mintha váratlan csalódás érte vol­na.

  • Nekem is ezt mondta.
  • De azt hiszem, nem találunk ilyen völgyet – mondta Hogan gúnyosan -, hiszen Hallgató Száj hosszú évek óta itt la­kik, és mégsem találta meg.

Ellis elgondolkodott. Egy vékony gallyal kipiszkálta pipájá­ból a hamut. Végre megszólalt:

  • Mindenesetre elgondolkoztató a spanyol tiszt beszámolója és az indián fínök térképe közötti hasonlóság. Maga is kereste már a völgyet?

Hogan vállat vont.

  • Nem hiszek a kincsben, és különben sincs rá idím.

Ellis megkönnyebbülten fölsóhajtott.

  • Én ellenben már két évet vesztegettem el a keresésére.
  • És mik a további szándékai?
  • Keresni fogom – válaszolta határozottan Ellis. Egy pilla­natig maga elé meredt. Majd megkérdezte: – Nem kereshetnénk együtt a kincset?

Hogan vállat vont.

  • Nem hiszek a kincsben. Ha valóban létezne ez a kincs, már rég megtalálták volna. Aztán idím sincs rá, s ami a legfon­tosabb, ez a kincs a csejeneké, úgyse lenne belíle semmi hasz­nom. – Kutató tekintettel nézett Ellisre. – Még egy dolgot nem magyarázott meg nekem. Kapcsolatban van isz Eddel?

Ellis arca elkomorult. Egy pillanatig hallgatott, majd így vá­laszolt:

  • Nehéz ezt kapcsolatnak nevezni. Láttam it, beszéltem ve­le… – Majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzáfőzte: – Csak nem képzeli, hogy az engedélye nélkül büntetlenül bo­lyonghatnék a hegyekben?
  • Talán támogatja, hogy ilyen nagylelkő és megérti magá­val szemben?
  • Nem. egyszerően csak fizetek azért, ami nekem sokat ér. De remélem, hamarosan megtérülnek kiadásaim.

Hogan hitetlenül mosolygott Ellisre.

  • Kíváncsi vagyok, miféle ember lehet.
  • Mit mondjak. Nem ismerem it annyira, hogy véleményt alkothassak vagy ítéletet mondhassak róla. De el kell ismerni, eredeti alak. Santa Fé óta pompás bandavezérré vedlett át.

Hogan érezte, hogy borzalmas fáradtság tör rá. Föltekintett a magas égre. Fátyolos volt, a hold éppen a felhik mögé bújt. A sziklák felil hideg áradt. Az arcán még érezte a tőz melegét, de a háta már lúdbirzött. Az indiánok hangosan horkoltak a tőz másik oldalán. Antonio nyögdécselt álmában. A megbéklyózott lovak mozdulatlanul álldogáltak a fák alatt. Egy csejen járkált körülöttük, idiril idire megjelent a tőz halvány fényében. Hogan felállt. Magához hívta a csejent, és odadobta neki a hosszú szíjat.

Ellis fölugrott.

  • Mit akar csinálni?

Hogan tenyerével megtörölte az arcát.

  • Itt az ideje, hogy lepihenjünk – szólt ásítva. – Sajnos meg kell kötöznöm magukat.
  • Nem elég, ha szavamat adom?
  • Nem. Elibb meg kell gyizidnöm róla, hogy igazat mon­dott-e. Nem vagyok annyira naiv, mint ahogy képzeli.
  • Azt hittem, megegyeztünk – rémült meg Ellis.
  • Csak részben. Nem szalaszthatom el az alkalmat.
  • Nem értem.
  • Mondtam már, hogy nincs hibb vágyam, mint hogy végre találkozzam Ed Campbellel, Illetve Tom Bennettel, és maga

segítségemre lesz ebben. Akkor talán kiderül, hogy ki mond igazat.

Ellis hátralépett.

  • Maga túl sokat követel tllem – mondta fojtott hangon. – Nem tehetem ki ennek sem magát, sem magamat.
  • Miattam ne aggódjon. Én már sok mindent túléltem. Maga pedig… gondolom, magát se kell félteni. Holnap szeretnék ta­lálkozni isz Eddel. Gondolkodjon rajta, hogyan valósítható meg a találkozás. Most pedig, kérem, ne haragudjon, de jól megkötöztetem, nem szeretnék kellemetlen meglepetést.


13.

Ugyanazon a napon, estefelé Fred Lobb és isz Ed emberei, valamint néhány cowboy a Síró Squaw Hegyén álltak. A lovak fáradtak voltak. Egész nap a fennsíkot járták. Meg kellett Iket itatni. Találtak egy csendes, cédruserdlkkel és sziklákkal körül­ölelt völgyet, amelyben egy kis patak csordogált.

Fred elégedetten nézegette embereit, az indiánnak öltözte­tett meszticeket. Ócska rongyok takarták testüket: már szemétre dobott szarvasbír kabát, cowboynadrág, mokasszin, csuklyának átszabott régi pokrócok. Mintha csak a minap szöktek volna meg a rezervátumból, ahol éhínség, nyomor és betegség uralko­dik. Fred boldog volt, hogy ilyen pompás bandát sikerült össze­szednie.

A legtöbb gondot annak a legénynek a kiválasztása jelentet­te számára, akinek a sziluettje emlékeztet az isz Ed és az öreg Lobb beszélgetésében említett titokzatos bosszúállóra. Szeren­csére Fred maga is látta a csavargót, amikor néhány napja tér­den állva könyörgött neki, hogy vegye le róla a lasszót. Az egyik cowboyra, egy bizonyos Stan Gardnerre esett a választás, egy közepes termető; fürge, a nyeregben kitőníen ülí legényre. Fekete, ócska cowboykalapot, kopott szarvasbír kabátot, öreg csizmát adott rá, az arcát bekötötte fekete kendível, és fípróbát tartott. A próba várakozáson felül sikerült. Fred biztos volt ben­

ne, hogy távolról mindenki a titokzatos lovasnak hiszi majd.

Leszálltak a lóról, megitatták az állatokat, aztán kicsapták Iket a legellre. Fred közben elküldött egy embert Evansék ranchójára, hogy megnézze, otthon vannak-e.

Amikor éppen indulni készültek, odalépett hozzá egy fiatal mesztic. Juan, és hallgatagon megállt elltte.

  • Mit akarsz? – kérdezte élesen Fred Lobb.

Juan nem állta Fred átható tekintetét. Lehorgasztotta a fejét, az indián ponchóvá vedlett beszegetlen pokrócot tépkedte, és hallgatott.

  • Rajta, beszélj! – kiáltotta Fred. – Mit ácsorogsz itt?

A mesztic még szorosabbra zárta a száját, mintha magába akarta volna fojtani a szavait. Aztán sötétszürke szeme hirtelen megcsillant, és fölnevetett.

  • Mert vasárnap lesz az esküvlm…
  • Tudom én azt akkor is, ha nem mondod.
  • Florina félt engem.
  • Hadd féltsen!
  • És azt mondta, hogy rossz álma volt.
  • A lányok mindenfélét összeálmodnak az esküvljük elltt.

A fiú szemét hirtelen olajos fény vonta be. Ismét összeszorí­totta a száját, arca pedig elkomorult.

  • Ide figyelj, Fred – mondta -, én nem akarok ebben részt venni. Nem akarok gyújtogató lenni.

Fred egy pillanatra megnémult.

  • Miket fecsegsz. Juan? Hiszen ez pompás szórakozás. Apám tíz-tíz dollárt ígért nektek fejenként.
  • Nekem nem kell az a tíz dollár.
  • És két tehenet kapsz a lakodalmadra.
  • Nem kell a két tehén.
  • Hát akkor mit akarsz? – üvöltötte Fred, és átkozódni kez­dett.
  • Nem akarok veletek menni! Én nem gyújtogatásra szegld- tem.
  • Ne törldj vele! Vállalom a felellsséget. Mondd azt, hogy

az én parancsomra tetted.

Ebben a pillanatban visszatért a kiküldött ember, és Fred már nem törldött Jüannal. A fiú állt még egy pillanatig, majd legyintett, és lehorgasztott fejjel a lovához ment.

Fred a közelgi felderíti felé indult.

  • Mi újság, Bill?
  • Minden oké. Otthon vannak. Láttam az öreget és Bent.

Fred a magasba emelte kezét.

  • Indulás!

Hallgatagon indultak meg a hegy felé. A nap már lemeni- ben volt. A fák és a sziklák hosszú árnyékot vetettek a földre. A közeli hegyek mint megannyi jéggé dermedt hullám emelkedtek a láthatáron. Hővös szél fújt. Végigfésülte a hullámzó füvet, és csendes muzsikájával fölébresztette a mélyen alvó erdit.

Mielitt a kanyarhoz értek volna, Fred álljt parancsolt. Szólt, hogy rejtsék el a lovakat, majd intett a fekete kalapos legény­nek. Az rámosolygott, gyorsan bekötötte az arcát a fekete ken- divel, búcsút intett, és komótosan megindult a rancho felé.

Fred feszülten nézett utána, és amikor eltőnt a hegyhát mö­gött, sugárzó képpel így tőnidött:

„Itt csapjon belém a ménkő, ha Evansék nem ismerik föl benne azt az átkozott csavargót… ”

Ben Evans egy zsák kukorica alatt görnyedezve ment a kor­ral felé. Láttára a lovak fölemelték a fejüket. Az egyik, a szép „fehér zoknis” pejló fölágaskodott, és örömében nyeríteni kez­dett. Ben a mély jászol mellé tette a zsákot. Kivett egy marék- kal, megfújta, mintha ellenirizni akarná a miniségét, majd egyenletesen elosztva kiszórta az egész kukoricát. A lovak mint az áradat özönlöttek a jászol felé. Ben a hátára dobta a zsákot. Átverekedte magát a sima, verejtékes hátak között, s a ház felé indult. A küszöbön észrevette az anyját. Neki integetett.

  • Mi történt? – kérdezte.

Az asszony arcáról nyugtalanságot olvasott le.

  • Nézd, a Síró Squaw Hegyén egy ember áll.

Ben megremegett. Gyorsan beszaladt a szobába. Leakasz­

totta a puskát, és kiment a ház elé. A völgy felé ereszkedl hegyoldal már lila homályba merült, csak a csúcson izzottak még a napnyugta meleg fényei. A sziklák között egy lovas állt.

  • Ha nem tévedek – suttogta Ben az anyjának ez Ron Hogan. De miért nem jön be hozzánk? – Fölemelte a kezét, és teli torokból így kiáltott:
  • Hé, Ron!

A lovas mozdulatlanul állt, mintha megfagyott vagy kivé dermedt volna. Lova úgy ragyogott a lemeni nap fényében, mintha fémbil öntötték volna. Mellette föltőnt néhány lovas. Megálltak a nyeregben, majd elindultak lefelé a hegyoldalon. Az ibolyaszín homályban meg-megcsillant a tolldísz a fejükön.

  • Indiánok – szólt az anyja.

Ben nyugtatgatta.

  • Ha Ron Hogannal vannak, akkor nem ártanak nekünk. – Letette a puskát, és szájához emelve a kezét, még hangosabban kiáltotta:
  • Hé, Ron! Hé, Hogan!

A lovas mozdulatlanul állt a helyén. Az indiánok hirtelen megfordultak, és fölkapaszkodtak a hegycsúcsra. Majd mint egy jelenés, eltőntek a nyereg mögött. Csak a magányos lovas ma­radt.

  • Mit akarhat? – kérdezte az anyja.
  • Talán nem mer idejönni. Valami baja lehet. A rezervá- tumirség keresi a szökevényeket.
  • Hátha figyelmeztetni akar bennünket.
  • Meglehet… – A fiú arcán csodálkozás és gond tükrözi- dött. Hirtelen fölkapta a puskáját, és így szólt halkan: – Meg kell néznem iket.

Gyors léptekkel a hegy felé indult.

Az anyja utánakiáltott:

  • Óvatosan, Ben!

Nem fordult meg. Hosszú léptekkel rohant elire. Egy perc múlva már a sziklás domb tetejére vezeti ösvényen volt. Meg­pillantotta a mozdulatlan lovast. Most közelril látta az ismeris

sziluettet, sít a lovas öltözetét is. A fekete kalapot, az öreg szarvasbír zekét. Csak az arcát nem látta. Úgy tetszett, hogy fekete kendível van bekötve.

Megkerült néhány törpefenyít, de mire a sziklák, majd pe­dig a sőrő zsályabokrok közé ért, a lovas már nem volt a csú­cson.

„Nem akar velem találkozni – gondolta. – Haragszik rám.”

Meggyorsította lépteit. Szinte futva kapaszkodott a meredek hegyoldalon, és amikor a csúcsra ért, csodálkozva megtorpant: nem látta sem Hogant, sem az indiánokat.

„Bizonyára megharagudott rám” – gondolta szomorúan. Sajnálta, hogy az Indián Kút Völgyében olyan durván megta­gadta tíle a segítséget. Sokat tőnídött viselkedésén, és rájött, hogy hibázott. Elvégre Ron az életét kockáztatta miatta, és segí­tette a családját, ahogy tudta. De most már késí a bánat.

A nap lehanyatlott a távoli, szürke hegyláncok mögé, az ár­nyak megteltek az éjszaka sötétjével, s a szél vadul tépkedte a törpe bokrokat. Ben nyugtalan lett, nem értette, mi történt. Még egyszer a szájához emelte a kezét, hogy visszahívja Hogant. Hangja tisztán szállt a süket sziklák és a komor hegyek között. De senki sem válaszolt.

Nyugtalanul, csalódottan tért haza.

Édesanyja épp a vacsorát tálalta. Apja már a fítt marhahús­sal teli tál mellett ült. Ben láttára fölemelte a fejét.

  • Hallom, hogy Ron Hogan a hegyen volt. Beszéltél vele?

Ben fölakasztotta a puskáját.

  • Különös história – válaszolta mogorván. – Mire felértem a hegyre, Hogan már eltőnt.
  • Nincs ebben semmi különös, a helyében én sem akartam volna beszélni veled. Csúnyán viselkedtél vele. Bueno nagyon dühös volt rád.

Ben az asztalhoz ült. Nem nézett az apjára. Magához húzta a tálat.

  • Tudom – dünnyögte gondterhelten. – De minek azonnal megsértídni? Kíváncsi vagyok, mit akarhatott.
  • Bizonyára erre volt dolga.
  • Nem tetszik nekem, hogy a csejenekkel szövetkezett.
  • Kivel szövetkezzen, ha mindenki megtagadja tlle a segít­séget?
  • Hagyd, apám, nem akartam It megsérteni, hidd el. Ki- mondtam, amit gondoltam…
  • Érdes lelked van, fiam. A barátokat nem szabad elkergetni magunktól. Ha Ron Hogan nem lenne, isz Ed és Martin Lobb már régen kifüstöltek volna bennünket innét. Tetszik nekem ez a fiú.
  • Nekem is tetszik. Csak minek barátkozik azokkal. – Nem folytatta. Jóízően enni kezdett.

Vacsora után az öreg Evans és a fia fölnyergelték a lovakat. Attól kezdve, hogy megtámadták a gulyát, minden este körbe- lovagolták a ranchót, hogy ellenlrizzék, vigyázzák-e az embe­rek a farmot. Könnyedén ügetve indultak a folyó felé. Hővös este volt. A csipkés, szürke hegycsúcsok mögött ellbukkant a hold. A folyóparti legellkön tompán csillogott a harmat, a folyó túlsó partján álló sziklák pedig sápadt klarcukat mutogatták. Valahol messze, a kanyonban felüvöltött az elsl prérifarkas. Hangja komoran szállt a rétek, a köves part és a hegyek fölött. Az üvöltésre újabb prérifarkasok válaszoltak. Zsákmány után kutattak.

A part mentén, a száraz kavicsokon lovagoltak. A lovak patkója úgy dobogott, mintha megfeszített blrön jártak volna. Steve Evans a fiához lépett, lába szinte súrolta a lábát, mintha testmelegre lett volna szüksége.

  • Meg kell találnod Ron Hogant. Bocsánatot kell kérned tl- le.

A fiú felhorkant.

  • Én, tlle? Mit vétettem ellene?
  • Mindig kemény voltál, de sok bajod lesz miatta.
  • Én. nem sértettem meg lt.
  • Megtagadtad tlle a segítséget.
  • Nem tehettem másképpen.

Egy percig hallgatagon lovagoltak, nem néztek egymásra. Majd Ben megszólalt. Hangja már szelídebben csenged

  • Bocsánatot kérek tile, apám. Csak azt nem értem, miért jött ide.
  • Erre vitt az útja.

A kanyarnál a legeli felé fordultak. Az öreg Evans elkiáltot­ta magát:

  • Hé, Ben, Joe, ott vagytok?

A kikerítés mögül egy ember árnyéka bontakozott ki.

  • Itt vagyok, Evans úr.
  • Te vagy az, Joe?
  • Igenis, Evans úr.
  • Minden rendben?
  • Nem mondhatnám, Evans úr. Estefelé indiánokat láttunk. A hegyoldalon lovagoltak. Nem tudom, miért tekeregnek erre.
  • Ne félj, Joe, Ron Hogan is velük van.

Az öreg cowboy lassú léptekkel közeledett. A sötétben csak a körvonalait látták.

  • Akkor jól van, Evans úr – mondta nyugodtan.
  • irizzétek felváltva a karámot, és ha valami történne, azonnal adjatok jelt.

A cowboy halkan fölnevetett.

  • Ha Ron Hogan itt van a környéken, akkor nyugodtak lehe­tünk. Evans úr – szólalt meg egy pillanat múlva vidáman -, hal­lotta, hogy Florence-ban új seriff van?
  • Hallottam… Ben mondta.
  • Furcsa história. Új seriffünk van, Sam Collins.
  • Tudom.
  • Végre jó seriffünk van. Meglátja, rendet teremt.

Steve Evans a kalapjához emelte kezét.

  • Jó éjszakát, Joe.
  • Jó éjszakát, Evans úr.

A fenyierdi mentén visszaindultak. A hold már a hegyek fölött izzott, mint egy bádogdarab, a párás hegyek pedig nagyon távolinak tetszettek.

  • Sam Collins lett a seriff – mondta mintegy magának az öreg ranchero. – Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy véget ért Martin Lobb uralkodása.

Ben kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben.

  • Lobb még erls. Félek, hogy isz Eddel egykettőre elinté­zik Collinst.
  • De hiszen ez csoda! – kiáltotta az apja. – Nem értem, ho­gyan szánta rá magát Douglas bíró… Biztosan tökrészeg volt.

Már közel jártak a házhoz, amikor távol, a kanyon felll lö­vés dördült. Megfordultak, és észrevették, hogy a karám mellett ég a meszkita.

  • Az ördögbe is! – átkozódott Steve Evans. – Mi történik ott?

Ben megsarkantyúzta a lovát. Gyorsan vágtattak. Ellttük húzódott a tágas legeli. A hold halotti fényében úgy, nézett ki a sík legell, mint egy megfagyott tó. A távolban feketélltek a paj­ták, felettük pedig, a hegyháton égtek a bokrok. A karámba zárt tehenek bánatosan blgtek. Ben elslnek ért a klkerítéshez. A távolban, a tőz fényében három indián lovast pillantott meg. Ügy surrantak a sziklák között, mint az árnyak. Őzlbe akarta venni lket, de apja éles hangja megállította.

  • Mit csinálsz? Maradj itt!

Ben kétségbeesve kiáltotta:

  • Megszöknek!

Apja elállta az útját.

  • Ben! Ha kedves az életed, maradj itt!

Ben megállította a lovát. Egy pillanatig a csodálkozástól tágra meredt szemmel nézett az apjára, majd így nyögött fel:

  • Nesze neked, Ron Hogan! Ránk uszította az indiánokat. Bosszút áll.

Az öreg még akart valamit mondani, de ebben a pillanatban a kerítés mögül kibontakozott egy lovas árnyéka. Megismerték az öreg Joe-t.

  • Evans úr! – kiáltotta a cowboy, miközben a rémült lóval viaskodott. – Evans úr, mindjárt megtámadják a ranchót!
  • Sokan voltak?
  • Öt lovast láttam.
  • És ki lltt?
  • Dany. Azt hiszem, megsebesítette egyiküket, mert n lovas lecsúszott a lováról.
  • Elfogták?
  • Nem, elmenekült.

Evans egy pillanatig nézelldött. A meszkita egyre nagyobb lánggal égett. A szél szította a tüzet, s az elfoglalta az egész hegyoldalt. Szerencsére a fő harmatos volt, s a tőz nem terjedt a karám irányába. A karám mögött összevissza rohangáltak a marhák. A rémült állatok lrülten körbe-körbe, egyetlen hatal­mas test- és szarvörvényben forogtak. A ranchero felkiáltott:

  • Engedd ki a marhákat, mert összetapossák egymást!

Joe odadobta a kantárt Bennek, lecsúszott a nyeregbll, a fá­ból ácsolt kapuhoz rohant és kinyitotta. A rémült állatok, mint a hömpölygl víz, amely áttöri a gátat, úgy rohantak ki a karám­ból. Búsan blgtek, mindent eltapostak, ami útjukba került, s fültépl dübörgéssel rohantak a folyó felé.

A ranchero magához hívta Joe-t.

  • Hol van Dany?
  • A kanyon felll lrzi a karámot! – kiáltotta a cowboy.

Ben mélyebbre húzta a kalapját.

  • Apám, nem állhatunk itt ölbe tett kézzel! Menjünk utá­nuk!

A ranchero tőnldött. Pánikba esett. A lángoló hegyoldalra nézett, és attól rettegett, hogy a tőz átterjed a fákra, azután pedig az erdlre. Rájött, hogy nem várhatnak tovább. Ha szétzavarják az indiánokat, talán sikerül megmenteni a ranchót.

  • Ülj fel, Joe! – kiáltotta a cowboynak. – Indulunk.

Ben indult meg elslnek. Megkerülte a lángoló bokrokat, majd eltőnt a sziklák közti homályban. Világos éjszaka volt. A hold kísérteties fénnyel világította meg a sziklákat. Ben rácsa­pott a lóra. A sörényére hajolt, és szemével az árnyékos szaka­dékot kutatta, az ellenfelet keresve a sötétben. Egészen a csú­

csig lovagolt, de embernek nyomára se bukkant. A domb csu­pasz, sziklatömbökkel borított háta komoran tekintett rá. Ben megállította a lovát. Körülnézett.

Hallotta a prérifarkasok tompa, távoli üvöltését, majd hirte­len belevágott apja fájdalmas kiáltása:

  • Ég a ház! Ég a ház!

Látta, hogy apja a domboldal feléril visszafordul. Vakon vágtatott utána. A völgyben, a cédruslombok fala mögött lán­golt a házuk teteje.

Amikor utolérte az apját, az irtózatos haragtól remegi han­gon így kiáltott:

  • Látod, apám, milyen barátunk volt!


14.

A seriff szobájában sötét volt a büdös cigarettafüsttil. Sam Collins két nehéz kezét az asztalra helyezte. Az elitte álló em­bert nézte. A férfi arcáról leplezetlen gúnyt olvasott le.

  • El kell innét menned, el kell hagynod a várost, Jonathan.

Jonathan Kerr megvetien mosolygott. Szürke, forradásos arca nyugodt és fegyelmezett volt. Könnyedén vállat vont, hü­velykujját széles öve mögé dugta, amelyen két nehéz colt ló­gott.

  • Ki hatalmazott fel rá, hogy rendes embereket kikergess a városból? – kérdezte kihívó és érdes hangon.

Sam Collins Dan Sandersre nézett. Dan a pisztoly agyára tette a kezét.

  • Ide figyelj, Jonathan. Jól tudod, hogy sok van a rováso­don. Neked is meg nekünk is jobb lesz, ha botrány nélkül össze­szeded a holmidat, és mész, amerre a szemed lát. Használd ki az alkalmat, és adj hálát istennek, hogy nem teszünk hővösre.

Kerr szeme haragosan megvillant.

  • Rendkívül hálás vagyok nektek, de jól érzem magam itt, és senkinek sincs joga kiutasítani engem Florence-ból.

Az új seriff az asztalra vágott.

  • Három napot adok neked… Ha nem tőnsz el, becsuklak, és Denverbe szállíttatlak.

Kerr beleharapott vékony, repedezett szájába.

  • Ki tudja, három nap múlva talán téged visznek Denverbe, Sam. Csak ne légy olyan biztos a dolgodban. Nem te leszel az elsl, aki itthagyja a fogát.
  • Kerr – vágott a szavába Sanders -, ne fenyegess bennün­ket. Tudod, hogy vége a szép idlknek.
  • És mi bajotok velem? Mit vétettem?

Collins elnézlen bólogatott.

  • Ejnye, Jonathan, nagyon kurta az emlékezeted. Gondol­kozz csak.

Jonathan keserően fölnevetett.

  • Az emlékezetem kitőnl. Arra is emlékszem, hogy a se­riffnek már két helyettese fekszik a temetlben, mert nem a ren­des emberekkel tartottak.
  • Elfelejted, hogy én nem Graham helyettese, hanem a se­riff vagyok.
  • De nem sokáig. Azt tanácsolom neked, gondold meg jól, mit csinálsz. Drágán fizethetsz érte, Sam.
  • Fenyegetsz?
  • Nem, csak figyelmeztetlek.

Az új seriff határozottan így szólt:

  • Én pedig azt mondom neked, hogy három nap múlva el­hagyod ezt a várost.

Kerr mélyebbre húzta a kalapját. Az ajtó felé hátrált. Száraz, szürke arcán még mindig a gúnyos mosoly játszadozott.

  • Mi bajotok van velem? – kérdezte pimaszul.

Sam Collins felállt. Úgy tetszett, mindjárt Kerr-re ugrik. De uralkodott magán, és haragját elfojtva így szólt:

  • Rállttél Ron Hoganra.
  • Ron Hogan már rég a földet harapja.
  • És. tudjuk, hogy kapcsolatban vagy isz Eddel.
  • Igen?. – Kerr úgy tett, mintha csodálkozna. – Remélem, nem akarod vele összerúgni a port?
  • Ma már senki se fél tlle.
  • Vigyázz, Sam!
  • Tudom, hogy mit beszélek…

Hirtelen elhallgatott, mert lódobogás zaja ütötte meg a fülét. Mindnyájan az ablakhoz rohantak. Egy lovas vágtatott be az udvarra. Lovát tajték borította, a lovas pedig dülöngélt a nye­regben.

  • Ben Evans – szólt Collins. Félretolta Kerrt, és kiment a tornácra.

Ben leugrott a lóról. Olyan fáradt volt, hogy amikor földet ért, megroggyant a térde, és megingott. El is esett volna, ha Collins oda nem fut, és el nem kapja.

  • Mi történt. Ben?

A fiú teljes súlyával a seriffnek támaszkodott. A seriff el­kapta a fiú derekát, fölemelte, bevitte a szobába, és leültette az ágyra.

  • Mi történt? – ismételte meg a seriff a kérdést.

Ben a fáradtságtól ködös szemmel nézett rá. Alig tudta ki­nyögni:

  • Felgyújtották a házunkat,
  • Ki?! – kiáltotta Collins. – isz Ed? Lobb?
  • Nem. Ron Hogan a csejen bandájával.

Csend lett. Mindenki hallgatott. Csak a csodálkozó pillantá­sok keresztezték egymást. Végül is Collins apai mozdulattal a fiú vállára tette a kezét, és nyugodtan így szólt:

  • Gondold meg, Ben, hiszen Ron Hogan.
  • Ron Hogan él! – vágott a szavába Ben.

Jonathan Kerr, aki a szoba mélyébe hátrált, és leplezetlen kárörömmel nézte a jelenetet, hirtelen fölnevetett.

  • Nesze nektek, Ron Hogan! És miatta akartatok kikergetni a városból!

Sanders még csak rá se nézett. Hitetlenül ismételte:

  • Ron Hogan él? – És hirtelen Collinsra támadt: – Hiszen te temetted el a Zúzmarás Hegyek mögött!

Sam Collins tanácstalanul lerogyott egy székre. Borostás ar­

cát simogatta, Jonathan Kerr Collins felé bólintott.

  • No, Sam, mondd csak el, mi történt Ron Hogannal.

Collins Benre nézett.

  • Í nem tehette ezt,
  • De él? – követelte a választ Kerr.

Collins egy pillanatig hallgatott. Elkomorult. Tenyerével a térdét simogatta, mintha ily módon akarna úrrá lenni zavarán.

  • Él – mondta -, de nem hiszem, hogy 1 gyújtotta fel Evansék házát.

Ben Evans nehézkesen föltápászkodott.

  • Én sem hinném, Sam, de láttam, összeszőrte a levet a csejenekkel. A saját szememmel láttam. És az anyám is látta. Megesküdhetek rá, Sam.

Collins tanácstalanul eresztette le a kezét. Suttogva nyögte ki a szavakat:

  • Vagyis Ron Hogan… Ron Hogan… – És hirtelen fölug­rott. Széles válla szinte az egész szobát betöltötte.
  • Nem! – kiáltotta. – Képtelen vagyok elhinni!

Kerr macskaléptekkel Collinshoz szaladt. Szemében gonosz szikrák csillogtak.

  • Talán szövetkeztél vele?

A seriff megfordult a sarkán, és villámgyorsan Kerr arcába vágott. Kerr felnyögött, és mint egy zsák, a földre zuhant. Collins rá se hederített. Ben Evanshez lépett. Er1sen megragad­ta a karját:

  • Ben, tudod, hogy mivel vádolod Ron Hogant?
  • Tudom, Sam.
  • Tudod, hogy milyen büntetés vár ezért Hoganra?
  • Tudom.
  • Gondold meg. Ben, miel1tt hivatalosan is 1t vádolnád.
  • Fél éjszakát és fél napot lovagoltam, hogy ezt megmond­jam neked.
  • Biztosan láttad Hogant?
  • Igen, meg is esküdhetek rá.
  • Mikor történt?

– Tegnap, naplemente után.


15.

Hajnalban Ron Hogan kikászálódott a gyapjútakaró alól. Fölállt, kinyújtóztatta dermedt tagjait. A nap még nem bújt ki a hegyek mögül, de az ég már gyöngyszínő volt a halovány fény­től. A szakadékok szürkéllettek a bozontos lombok fölött. Ron a mellette fekvl Ellisre nézett. Ellis már nem aludt. Kelletlenül sandított Hogan felé, és magára húzta a takarót. Három csejen a lovak körül sürgölldött. Leszedték a béklyókat.

Hogan lement a folyópartra. A sziklák között még homály volt, de a part menti mohás kövek zöldesen csillogtak. Keresett egy sekély. kis öblöt. Levetklzött. Térdig gázolt a vízbe. Ügy vágott, mint a jég. Mosakodni kezdett. Lejjebb megpillantotta Bölcs Hollót és még egy indiánt. Pisztrángra halásztak. Moso­lyogva nézte mesterkedésüket Az alacsony indián a parton állt, és egy hosszú bottal zavarta ki a halakat a kövek alól, Bölcs Holló pedig a folyóban fekvl nagy kövön várakozott. A kezé­ben rövid szigonyt tartott. Ahogy az áttetszl zöldes vízben megcsillant a pisztráng, elhajította a szigonyt. Minden hajítás után egy-egy szép példányt húzott ki a vízbll.

„Finom reggelink lesz” – gondolta Hogan, miközben meg­törülközött az ingébe. Bölcs Holló észrevette. Abbahagyta a halászást, és felkapaszkodott a sziklára.

  • Mit akarsz csinálni ezzel az átkozott kopasszal? – kérdez­te kelletlenül.

Ron Hogan békítlen fölemelte a kezét.

  • Ne félj! Jó hírem van számodra. Ez az ember elvezet ben­nünket isz Edhez.

Az indián szelídebben nézett rá.

  • Ez az ember tudja, hogy hol tartózkodik isz Ed?
  • Azt hiszem, tudja. Sok-sok fegyveretek lesz.
  • És mit akarsz vele csinálni?
  • Ha meggylzldöm róla, hogy igazat mond, eleresztem.
  • De a lovait elveszed?
  • Igen.

Bölcs Holló egy szép pisztrángot tartott a kezében. A hal úgy csillogott a felkeli nap elsi sugaraiban, mint egy csodála­tos ékszer. Az indián megmutatta Hogannak.

  • Finom reggelink lesi – mondta mosolyogva.

Visszamentek a tisztásra. A tőz már égett. Finom, ködszerő füst kapaszkodott fölfele a lombok között. Lépteik hangjára Ellis kikászálódott a pokróc alól. Egy pillanatig még összegu- bózva feküdt, mint egy báb, de aztán kiegyenesítette megkötö­zött lábát. Keserő humorral így szólt Hoganhoz:

  • Nem kívánom magának, hogy ilyen helyzetben kelljen át­aludnia egy éjszakát.

Hogan nem válaszolt, mert teljesen lefoglalta a szíj kibogo­zása. Ellis kinyújtóztatta a karját.

  • Volna egy kérésem. Antonio rosszul érzi magát. Engedje szabadon, szép váltságdíjat fizetek érte.

Hogan a mexikóira nézett, aki mozdulatlanul feküdt a pok­róc alatt.

  • Ez nem szokás errefelé – válaszolta epés udvariassággal. – Bizonyára megérti, hogy óvatosnak kell lennem. – Egy másod­perc múlva így folytatta: – Gondolkodott már a javaslatomon?
  • Igen… – válaszolta tőnidve. – Csakhogy nem olyan egy- szerő a dolog, mint képzeli. Nemrégiben hallottam, hogy isz Ed elköltözik innét.
  • Ó!. – csodálkozott Hogan. – Honnét vannak ilyen pon­

tos értesülései?

  • Mondtam magának, hogy idiril idire találkozom vele.
  • És isz Ed közli a szándékait egy idegennel?
  • Sit mi több, megkért, hogy intézzek el valamit Denverben, s ebbil következtetek, hogy itt akarja hagyni a kör­nyéket, sit a bandát is szélnek ereszti.
  • Mit kell elintéznie Denverben?
  • Arra kért, hogy szóljak egy bizonyos bankárnak, mert hamarosan nagyobb összeget kíván fölvenni.

Hogan a szájába harapott. Úgy látszik, Ellis igazat mondott. A banda hirtelen eltőnése a hegyi rejtekhelyrll arra mutat, hogy isz Ednek új tervei vannak, s ezek meglehetlsen bonyolítják a helyzetet. Elkomorult. Ellis ráérzett Hogan gondolataira. Ellzé- kenyen hozzátette:

  • Nagyon sajnálom, de ilyen körülmények közölt nemigen tudok a segítségére lenni.

Hogan rákiáltott:

  • És miért nem szólt errll már tegnap?
  • Elnézést, de nem volt rá alkalmam.
  • Maga ismeri azt a bankárt?
  • Nem. Csak azt az embert ismerem, aki majd értesíti a bankárt isz Ed szándékáról.

Ron Hogan legyintett.

  • Akkor most Denverbe megyünk… És addig nem engedem el magát, amíg meg nem látom isz Edet.

Ellis sápadt arca elszürkült a rémülettll.

  • És Antonio?. it nem vihetjük.
  • Ne aggódjon. Denverben jó orvosok vannak.

Bölcs Holló a denveri kirándulás hírére elkomorult, s még bizalmatlanabb és gyanakvóbb lett. Hogan sokáig gylzködte, mondván, hogy csak így szerezhetik meg isz Ed bandájának lovait.

  • Hát akkor legyen – mondta Bölcs Holló. – Sok jót csele­kedtél értünk. Neked köszönhetjük, hogy gyermekeink már nem sírnak az éhségtll. De figyelmeztetlek, ha terved nem sikerül, drágán fizetsz érte. Fekete Szarvas nem bocsátja meg neked.

Hogan értette, mit jelent ez a fenyegetés. Tudta, mit kockáz­tat. Az indiánok, ha elvesztik bizalmukat egy fehér emberben, nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Rettegve nézett a csejen for- radásos arcára. A szemébll nem olvasott ki vigaszt, csupán fe­nyegetést. Ezért határozottan így szólt:

  • Nem akarlak titeket veszélynek kitenni. Ha nem bíztok bennem, egyedül kísérem Denverbe ezt az embert.

A csejen hosszan a szemébe nézett. Végül is Hogan vállára

tette a kezét, és komolyan így szólt:

  • Fekete Szarvas azt parancsolta, hogy maradjunk veled. Nem hagyhatlak el. Vagy visszamegyünk a táborba veled együtt, vagy megyünk, ahová parancsolod.
  • Ismered a városba vezeti legrövidebb utat?
  • Ismerem. Az Irséggel mentem arra. Fél napig a fennsíkon kell lovagolni, majd átkelünk a Kék Víz Völgyén, s ismét a fennsíkon megyünk egy napig. A Kék Víz Völgyében el kell ejtenünk egy állatot, meg kell tölteni vízzel a tömliket, mert a Nagy Város elitt a fennsík teljesen kihalt.
  • El tudsz vezetni bennünket a Nagy Városba?
  • Igen.

Hogan mindkét kezét a csejen vállára tette. Az indiánok ez­zel a mozdulattal fejezték ki barátságukat

  • Köszönöm neked, derék és hő barátom.

A csejen bólintott.

  • Én is köszönöm neked, de figyelmeztetlek. Gondold meg, mit csinálsz. Fekete Szarvas lovakat akar. Ha nem szerzed meg a lovakat, Fekete Szarvas színe elé kell hogy vezesselek.

A reggeli után elindultak. Üggyel-bajjal kapaszkodtak fölfe­lé a meredek hegyoldalon, s ahogy a fennsíkra értek, megpillan­tották maguk elitt a hóborította magas hegyeket

Ellis Hogan mellett lovagolt. Megátalkodottan hallgatott. Mintha elfelejtett volna beszélni. Csak amikor a hegyek felé fordultak, akkor vetette oda szárazon:

  • Kitőnien ismerem ezt a környéket. Két esztendi alatt ke- resztül-kasul bejártam. Biztosítom magát, hogy ez a vörös birő ördög rossz irányba vezet bennünket

Hogan vállat vont.

  • Megbocsásson, de több okom van rá, hogy inkább neki higgyek, mint magának.
  • Gondolkozzon egy kicsit, jóember. A magas hegyek és az áthatolhatatlan erdik közül nem kerülünk ki élve.
  • Bátorkodom kijelenteni, hogy Bölcs Holló jobban ismeri az utat, mint maga.

Ellis megállította a lovát.

  • Hallgasson rám, ifjú barátom – szólt külön hangsúlyozva minden szót. – Magának fogalma sincs róla, milyen veszély fenyegeti. Ezek a vörös blrő ördögök a hegyek között agyonüt­nek bennünket, s még csak nyomunk se marad. Azt ajánlom, menjünk a kerüli úton, amit jól ismerek, s ne tegyük ki magun­kat ennek a veszélynek…
  • Köszönöm a tanácsot! – vágott a szavába dühösen. – Lá­tom, nemigen tetszik magának a hegyeken át vezeti út.
  • Senkinek se tetszene.

Hogan csettintett a lónak.

  • Mégis arra megyünk.

Fél napig lovagoltak a határtalan fennsíkon. A nap kegyet­lenül tőzött. Ügy érezték, kiszárítja belilük meg a lovakból az utolsó csepp vért is. De a hegyek egyre közelebb voltak, egyre magasabbra emelkedtek a hótól ezüst hegycsúcsok. Déltájban a hegyek lábához értek. Végre találtak egy kis csermelyt. Meg­itatták a lovakat, ettek, s rögvest továbbindultak.

Amerre szem ellátott, erdik húzódtak: magas törzső, árnyé­kos vörösfenyierdik. Úgy merültek el az erdi árnyas hővösé- ben, mint a pezsdíti vízben. A lovak fürgébben mozogtak, az emberek kiegyenesítették napégette hátukat.

Hogan Ellist figyelte. Észrevette, hogy amint közelednek a hegyekhez, társa fokozatosan veszít elikeli nyugalmából. Egy­re gyakrabban lovagolt oda Antonióhoz, hogy beszéljen vele. De Hogan résen volt. Egy lépésre sem tágított mellilük. Idege­sítette ez a kincskeresi. Nem tudott uralkodni egyre fokozódó nyugtalanságán. Idegesen nézelidött, arcán feszültség és gond tükrözidött.

Sokáig kapaszkodtak fölfelé a fiatal fákkal benitt hegyolda­lon. Az út rohanó patakok mentén vezetett. Gyakran le kellett szállniuk a lóról, hogy félrehúzzanak egy kidilt fát, máskor pe­dig sőrő növényzeten kellett átgázolniuk.

Bölcs Holló, akit a hegyi emberek ösztöne vezetett, mindig megtalálta az alig látható utat, A tisztásokon vapitiszarvas-

nyomokat láttak, a sötét vadonban friss medvenyomokra buk­kantak. Az erdl egyre sőrűsödött, sötétedett, egyre hatalmasabb lett, már-már úgy érezték, sohase kerülnek ki ebbll az erdl- szentélybll. Majd egy köveket görgeti folyócska törte át az erdlfalat. Az út egyre nehezebb lett. Most a víz partján vezetett. A folyócska két oldalán egyre gyakrabban tőntek föl a vörös, téglaszínő és szürke sziklák, a folyó egyre mélyebbre hatolt az erdlbe.

Gyötrldve haladtak ellre az erdl csendjében és a rohanó folyó zúgásában. Végre egy szők sziklatorokba értek. Bölcs Holló intett, hogy szálljanak le a lóról. A fiatal fenylk között talált egy keskeny ösvényt, amely megkerülte az akadályt. Az erdlbll egy hatalmas kövekkel teli hegyoldalt pillantottak meg. A kövek közötti labirintusban kapaszkodtak fölfelé, s amikor a nyeregre értek, egy csodálatos völgyet pillantottak meg.

– Ez a Kék Víz Völgye – mondta Bölcs Holló Hogannak, amikor megálltak.

Hogannak elakadt a lélegzete. Egy szó nem sok, annyit se tudott kinyögni, megbabonázva nézte a csodálatos látványt.

A mélyben egy tó terült el A vize kék volt, tiszta, mint az üveg, visszatükrözte a csodálatos sziklafogakat, a hatalmas céd­rusokat és a magasban, a csúcsokon ragyogó havat. És ekkor megremegett: a völgyben két öreg cédrust meg egy vízesést lá­tott, a vízesés fölött pedig egy karcsú, buzogányra emlékeztetl sziklatőt. Eszébe jutottak az idls vadász szavai, majd pedig a kecskeblrre rajzolt indián térkép. „Hiszen ez az a völgy!” – sut­togta öntudatlanul, de tekintete megakadt az üvegsima tó tük­rén. És gondolatban visszatért a beszélgetésükhöz. Hallani vélte az öreg vadász méltóságteljes szavait: „Csak egy dolog nem stimmel. A völgy mélyén egy szép hegyi tó van, a térkép vi­szont nem jelez tavat…” Igen, hiszen látta a csejen flnök tér­képét. Sok színes jel volt rajta, de egy se volt, amely tavat jelöl­ne.

Tekintete végigsiklott a tó fölött emelkedl szakadékos szik­lafalakon. A völgy kapujában, ahol a tó összeszőkült, Hogan

észrevett egy meredek, szakadékos és szinte teljesen sima szik­lafalat: mintha egy óriás egyetlen hatalmas fejszecsapással vág­ta volna ketté. A völgyben, azon a helyen, ahol a tóból ezüstös kis csermely folyt ki, hatalmas sziklatömbök hevertek egymás hegyén-hátán. Még nem nltték be a fák.

Mintha villám csapott volna belé. Hirtelen fény gyúlt a fejé­ben. Megfordult, Ellis tekintetét keresve. Az sötét gondolatokba merülten ült. Úgy látszott, nem kíváncsi a mindent betölti szép­ségre.

  • Ellis! – szólította meg Hogan. – Erre a völgyre gondolt? Ellis kelletlenül pislogott.
  • Nem. Soha nem jártam erre.

Hogan érezte, hogy hazudik-.

  • Ellis – szólt ismét -, jól megnézte ezt a tavat?
  • Nem. Nincs hozzá kedvem.
  • Akkor most arra kérem, nézze meg, mert azt hiszem, hogy megoldottam a völgy problémáját. Régen nem volt itt tó.

Ellis szeme elkerekült.

  • Mibil gondolja?

Hogan a hegyoldalra mutatott.

  • Látja azt a sziklafalat? Az omlott le, és az zárta el a völgy mélyén folyó patak útját. Így született meg a tó. Nem tudom, mikor jött létre, de az biztos, hogy régebben nem volt itt. Nézze csak meg jobban ezt a völgyet! Ugyanaz a völgy, amit a térké­pen láttunk.

Ellis úgy tett, mintha csodálkozna.

  • Valóban . a megtévesztésig hasonlít rá.

Hogan jelentiségteljesen bólintott.

  • És mi lesz, ha megtaláljuk a csejen finök kincsét?

Ellis szemében ravasz fény csillant meg. A kincskeresi kö­zelebb lovagolt Hoganhoz. Súgva így szólt hozzá:

  • Hogan, itt a soha vissza nem téri alkalom! Biztos vagyok benne, hogy itt ásták el a kincset. Osztozunk. Ne szóljon a csejeneknek. Könnyen megszabadulhatunk tilük, és akkor…
  • Maga járt itt – vágott a szavába Hogan. – És tudta, hogy

hol van elásva a kincs.

  • Jártam. Éppen ide tartottam, hogy kiássam. Hallgasson meg, Hogan… Gazdagok leszünk… Könnyő életünk lesz…
  • Nem! – szakította félbe élesen Hogan. – Ez a kincs a csejeneké.
  • Mi hasznuk volna most bellle? Az Irök tudomást szerez­nek róla, és az egészet elveszik tllük.
  • Maga tudja, hogy milyen körülmények között élnek?
  • Igen, jól tudom, de higgye meg, hogy ez sem segít rajtuk, lk kihalásra ítéltettek, mi pedig. mi pedig életünk végéig jól élhetünk. Mondjon le az isz Eddel való találkozásról. Mi hasz­na lenne bellle? Használja ki a soha vissza nem térl alkalmat.

– vetette oda az összevissza szavakat. Sápadt arca most egész­ségtelen pírban égett, a szemében kapzsi fény lángolt.

Hogan egy pillanatig hallgatott. Szánakozva nézett Ellisre. Egy perc múlva így szólt:

-. Még semmit se találtunk, és maga máris osztozkodik a zsákmányon. Nem értem ezt a nagy sietséget.

  • Nincs idlnk, Hogan – suttogta Ellis. – Sietnünk kell.
  • Ellször meg kell keresni a kincset.
  • Csak arra kérem, hagyjuk ki ezeket a büdös csejeneket.

Mintegy feleletként Ellis kérésére, Hogan magához hívta Bölcs Hollót. Az indián lassan jött felé, és így kiáltott:

  • Mire várunk, fehér fivérem?

Hogan megkérdezte:

  • Hallottál valaha a csejen flnök kincsérll?

Az indián hallgatást parancsoló mozdulattal emelte föl a ke­zét.

  • Errll nem szabad beszélnünk. – És jelentlségteljesen Ellisre pillantott.

Az felkiáltott:

  • Hogan, mit csinál?! Még meggondolhatja magát!

Hogan intett a csejennek. Félrelovagoltak, és amikor meg­álltak, Hogan így szólt:

  • Ide figyelj, barátom, Bölcs Holló, ebben a völgyben ásták

el a flnökötök kincsét.

Az indián lehorgasztotta a fejét.

  • Ez a csejenek szent völgye. Itt verték szét a csejenek a sá­padt arcúak hadseregét, itt szerezték meg a csodálatos kincset. De a kincsrll semmit se hallottam. Most a Nagy Városba kell mennünk, és lovakat kell vinnünk Fekete Szarvasnak.

Hogan a völgyre mutatott.

  • Hallgass rám. Bölcs Holló! A barátotok vagyok. Lovakat meg marhákat szereztem számotokra. Nekem köszönhetitek, hogy gyermekeitek nem halnak éhen. A sorsotok függhet attól, amit most mondok. Jól ismered az öreg vadászt, Hallgató Szá­jat, ugye?
  • Ismerem.
  • A flnökötök, Tüzes Villám nagy titkot bízott a vadászra, és a vadász beavatott engem a titokba… Ebben a völgyben van elrejtve nagy flnökötök kincse. Ha megtaláljuk, elvisszük Feke­te Szarvas táborába.

Bölcs Holló lehorgasztotta a fejét.

  • Nemes vagy, fehér fivérem, de tudod-e, hova rejtették el a csejenek a kincset?
  • A vadász megmutatta nekem a kecskeblrre rajzolt térké­pet. Most minden attól függ, hogy a kincs a megjelölt helyen van-e.

Bölcs Holló még mélyebbre horgasztotta a fejét.

  • A Hegyek Nagy Szelleme lrizzen bennünket.


16.

Lelovagoltak a völgy aljára. Útközben Hogan sokat tőnldött. Kétségek gyötörték. Mi lesz, ha fölöslegesen vesztegetik az idlt, és nem találják meg a kincset? Talán mégis jobb lenne, ha egyenesen Denverbe menne, és ott, ha a szerencse kedvez, vég­leg leszámolna isz Eddel. Két éve keresi, és most, amikor itt az alkalom, lemondjon róla? De csakhamar derősebb gondolatok támadtak agyában. Talán mégiscsak megtalálják a kincset, és

akkor segíthet a pusztuló indián törzsnek…

Már a tó partján álltak. A sima víztükörbil hideg áradt, s árnyék borította az egész völgyet. Hogan figyelmesen szétné­zett. Minden egyezett a térképpel. A magasban látta a hóborítot­ta hegycsúcsokat, lejjebb az az ezüstös kis vonal bizonyára a vízesés, fölötte pedig a nagy sziklatő és a két öreg cédrus. Csak a magányos cédrust nem látta, amiril a vadász szólt, miközben a titokzatos térképet nézegették. De hamarosan észrevett a szik­lák között egy kidilt, korhadt fatörzset. Pontosan azon a helyen, ahol a térkép szerint a cédrus állt. Bizonyára a vihar döntötte ki.

Leszálltak a lóról. Ron Hogan egy jól felfegyverzett indiánt jelölt ki Ellis és Antonio irzésére. Bölcs Hollót és három társát magához intette. A csejenek a kincs hírére fölélénkültek. Lelke­sen beszélgettek, élénken gesztikuláltak, minden egyes mozdu­latukban érezni lehetett az ünnepélyes hangulatot. Hogan köz­ben pontosan kimérte a szikla és a fatörzs közti távolságot. Húsz lépés volt.

– Rendben – mondta Bölcs Hollónak. – Ez alatt a fatörzs alatt kell lennie a kincsnek. Áshatunk.

Bölcs Holló lelkesen osztogatta a parancsokat. Embereivel vastag ágakat vágatott, majd kifaragtatta Iket. Mielltt az indiá­nok munkához láthattak volna, a pokróc alól kihúzott egy szi­gonyt, és a sziklás földbe verte. Hogan a kondér háromágú vas­lábával segített neki. Az esltll puha felsi földréteget gyorsan leszedték. Azután kire bukkantak. A szigony alól szikrák pat­togtak. Hogan letérdelt, és kezével tépte ki a köveket. Szenve­délyesen dolgoztak, arcukról folyt a verejték. De csakhamar megérkeztek a- csejenek a dorongokkal. Most már gyorsabban ment a munka. Két csejen a sziklás talajt puhította, a másik ket- ti pedig a földet dobálta ki a gödörbil.

Sokáig ástak, közben leszállt az este. Hogan már elvesztette a reményét, amikor a dorong valami keménybe ütközött. Hogan lecsúszott a derékig éri gödörbe, s kezével szedte a köveket, egyiket a másik után. És egyszer csak hideg fémet érzett a keze alatt.

– Itt van! – kiáltotta örömmel.

Az indiánok beugrottak a gödörbe. Eldobták a dorongokat, és mint a vakondokok, kézzel túrták a sziklás talajt. Bizonyos idő után valami nehezet emeltek ki a földbll. Nyögve tették ki a terhet a gödör szélére.

Hogan felsóhajtott. Elltte állt a hatalmas, rézlemezbll ké­szült vasveretes láda. A vereteket már megette a rozsda, de ma­ga a láda ép volt. Hatalmas lakat lógott rajta.

Hogan Bölcs Hollóhoz fordult:

  • Nyisd ki!

Bölcs Holló bizonytalanul nézett rá.

  • Talán vigyük el ládástul Fekete Szarvasnak.
  • Ki kell nyitni, mert nem tudjuk, mi van benne. Hallottam, hogy Kaliforniában a kincskereslk egyszer egy hasonló ládát találtak, ötszáz mérföldnyit cipelték, és aztán kiderült, hogy kö­vek voltak benne.

Bölcs Holló elkomorult.

  • Én inkább nem nyitom ki. Fekete Szarvas haragudni fog.

Hogan a ládához lépett. Letérdelt elltte, a vasalását nézeget­te.

  • Tiszta rozsda – mondta mintegy magának, és a csejenek ellenére letépte a lakatot. Könnyen engedett
  • Nyisd ki! – nézett Bölcs Hollóra, – Ez a kincs a tietek.

A csejen lassan közeledett. Fejét fölemelte, szemét behuny­ta, és a néma csöndben valamit dünnyögött. Bizonyára igézlt vagy imát mondott. Majd ünnepélyesen lehajolt, és megragadta a fedél szélét. A többiek dermedten vártak. Hallani lehetett ziháló lélegzetüket, szemükben bizonytalanság csillogott.

Bölcs Holló fölrántotta a födelet hátrahajtotta. És mind­nyájan elámultak. A láda tele volt arannyal.


17.

Ellis kivárta, amíg mindenki elaludt. Fejét lassan kidugta a pok­róc alól. Látta a pislákoló tüzet és a takarók alatt mozdulatlan bábként heverl embereket. Hallgatózott. Csönd volt. Egyedül a távoli vízesés zúgása és a csejenek horkolása hallatszott. A hold úgy függött a völgy felett, mint egy fölszálló léggömb. Tükör­képe ott lebegett a tó fekete tükrében.

Ellis sokáig várt. Biztos akart lenni a dolgában. Az embere­ket leverte a fáradtság. Ron Hogan feküdt mellette. Tlle tartott leginkább. De Hogan meg se rezzent. Összekötötte lket a szíj, ugyanis a csejenek megkötözték Ellist lefekvés elltt, és Hogan biztonságból a csuklójára tekerte a szíjat. Ellisnek tehát roppant óvatosan kellett cselekednie.

Erlsen megkötözték, fájt a keze-lába. A keskeny, hosszú szíj belevágott a húsába. De nem akarta elszalasztani az utolsó lehetlséget Mindent alaposan átgondolt. Ha ma éjszaka nem sikerül megszöknie, elszalasztja a szerencséjét. Cselekednie kellett. Még elalvás elltt keresett egy éles követ, és a pokróc redli közé rejtette. Most egykettlre megtalálta, összekötözött

kezébe fogta, két másik ki közé dugta, amelyeket a moha alatt talált. A szíjat az éles kihöz dörzsölte. Sokáig dolgozott, kitartó volt, és éber. Amikor érezte, hogy csuklója körül lazul a hurok, nagyon megörült. Felsóhajtott. A keze szabad volt. Most össze­kuporodott, betakarta magát a pokróccal, és gyorsan kibontotta a lábát összekötözi szíjat. Nagy ki esett le a szívéril.

A legnagyobb gondot Antonio jelentette számára. Még nem tudta, hogy mit csináljon vele. Itt hagyja, vagy magával vigye? Ha itt hagyja, esetleg fecsegni fog. Ha magával viszi, még koc­kázatosabb a szökés.

Hosszas gondolkodás után mégis úgy döntött, hogy magával viszi.

Ezen az éjszakán Antonio jobban érezte magát. Nyugodtan aludt. Ellis elitt még egy feladat állt: meg kellett szabadítania Antoniót a szíjaktól. Kettizött éberséggel dolgozott. Hallgató­zott, nem vette-e észre a mozgolódást a lovakat irzi csejen, majd lassan Antonióhoz kúszott, és a pokróca alá bújt. Várt még egy pillanatig. Csend volt, senki se mozdult… Ellis meg­rántotta szolgája karját.

  • Szökünk – súgta neki.

Antonio felébredt. Azonnal tudta, miril van szó. Gazdája felé nyújtotta összekötözött kezét. Ellis kibogozta a szíjat.

  • Tudsz gyalogolni?
  • Tudok – hallotta a csendes választ.
  • Ide figyelj! – suttogta érthetien. – Ló nélkül szökünk. Kü- lön-külön. A tóból eredi patakot követjük. Reggel találko­zunk azon a helyen, ahol véget ér az erdi. Érted?
  • Értem.

Még várt egy pillanatig. Feszülten hallgatózott. De semmi sem mozdult. Látta a tó pártján mozdulatlanul álló lovakat, és az irtálló csejen vékonyka alakját. Úgy látta, hogy a csejen el­aludt, vagy legalábbis teljes fásultságban álldogál. Az egész világ dermedtnek látszott a hold kísérteties fényében. Ellis óva­tosan kicsúszott a pokróc alól. Egy percig roppant lassan má­szott, és olyan óvatosan, mintha kemény föld helyett vékony

jégréteg lenne alatta, de amikor a bokrok fedezéke mögé ért, elöntötte az öröm. Tudta, hogy már túl van a legrövidebb, de legnehezebb szakaszon.

Megfordult. A tőzhelyen még vöröslött a parázs, az embe­rek úgy hevertek, mint megannyi súlyos ki. Lassan térdre emelkedett, fölállt, és az ágak mögé rejtizve elindult.

Még hajnal elitt a megbeszélt helyre ért, oda, ahol véget ért az erdi és a meszkitával benitt hegyek kezdidtek. Teljesen ki­merült. A ruhája rongyokban lógott róla, az arca és a tenyere véres volt. Ez volt élete legnehezebb útja. A patak árterületén tehetetlenül egy kire rogyott. A vízhez mászott. Elégedetten, megkönnyebbülten merítette arcát a patak jeges sodrába. Le­mosta magáról a megalvadt vért, és jót ivott a patakból. Majd a hátára fordult, és a magas eget nézte. A hold már eltőnt a hori­zont mögött. A sápadt csillagok szanaszét hevertek, s az ég tük­re lassanként megtelt a kora hajnal gyöngyfényével.

Nehezen lélegzett, de lassanként úrrá lett rajta az öröm. Si­került a szökés. Sikerült megúsznia azt, amitil a legjobban félt. Túljárt Hogan eszén. De amikor az elitte álló útra gondolt, a gyilkos fennsíkra, újfent elfogta a rémület. Tudta, hogy sok vándor elpusztult már a kegyetlen nap sugaraitól. Ezért úgy ha­tározott, hogy az erdiszélen megy, vízközelben marad. Csak attól félt, bírja-e erivel. Egyelire Antoniót várta. Nem tudta, sikerült-e megszöknie. Abból a ténybil, hogy senki se üldözte iket, arra következtetett, hogy Antoniónak sikerült kikerülnie a Kék Víz Völgyébil.

Antonio hajnalban érkezett meg. Tántorgott a kimerültség- til, és amikor megpillantotta Ellist, összeesett. Ellis a patak partjára vitte, élesztgette, vízzel hintette be az arcát.

Egy perc múlva Antonio magához tért.

– Maga az, uram?… – suttogta.

Ellis megnézte a sebet. Dagadt volt, szederjes, és folyt beli­le a genny. Elkomorult. Tisztában volt vele, hogy Antonio ne­héz társ lesz a rájuk váró gyilkos vándorlásban. De nem akarta tovább vesztegetni a drága idit. Fölemelte a fiút, s megindultak

a távoli hegyek felé. Érezte, hogy gyengül, és ahogy telt az idő, egyre inkább elszállt a reménye is…

Nagy kínnal fölkapaszkodott egy nem túl magas hegyre, de olyan kimerült volt, hogy lezuhant a kövekre, és sokáig moz­dulni se tudott.

Ekkor emberi hangokat és nehéz lódobogást hallott. Mara­dék erejével föltérdelt, kinyújtotta a kezét, és fölkiáltott:

  • Segítség!

Egy perc múlva lovasokat pillantott meg a sziklák között. Még egyszer kétségbeesetten fölkiáltott, és erltlenül a földre rogyott.

  • Maga az, Ellis? – hallotta maga fölött a csodálkozó han­got. Valaki fölemelte. Mintegy ködön át megpillantotta a florence-i kovács ismerls arcát.
  • Collins – suttogta.

Az új seriff kihúzott zakójából egy whiskysüveget, és Ellis szájához nyomta. Az elsl kortytól majd megfulladt. De hama­rosan érezte az alkohol jótékony hatását. Kinyitotta a szemét. Florence-i emberek álltak fölötte. Megismerte Dan Sanderst, Dick Browerst és Lewis Hartingot.

Csodálkozott, honnét kerültek ide, de óvatos volt, és nem kérdezett semmit.

Elslnek Sam Collins kezdte faggatni:

  • Mi történt magával? Ellis alig tudott válaszolni
  • Ron Hogan megtámadott a csejenekkel.
  • Ron Hogan? – Collins nem tudott úrrá lenni csodálkozá­sán. – Ron Hogan? – ismételte meg hitetlenül.

Collins háta mögül ellbújt Ben Evans. A szemében tőz égett. – Hol van? – kiáltotta. – Éppen It keressük. Fölgyújtotta apám házát. – Elkapta Ellis vállát, és megrázta, mintha ily mó­don akarná a válaszadásra kényszeríteni.

Ellis megtörölte kezével repedezett száját

  • A Kék Víz Völgyébll szöktünk meg.

Collins nyugodt hangon közbeszólt:

  • Csak szép sorjában, Ellis úr. Ellször is, mit keresett erre?
  • Antonióval, a szolgámmal Denver felé tartottunk, és a Kék Víz Völgyében ránk támadt Hogan a csejen bandájával. Elvették a lovainkat, utazótáskáinkat. Kis híján a fogunkat is otthagytuk.
  • Honnét szöktek meg?
  • A Kék Víz Völgyébll.
  • Mikor?
  • Ma éjszaka.

Ben Evans közéjük állt. Megragadta Collins ruhaujját

  • Sam! Ne vesztegessük az idlt! Őzlbe kell vennünk lket.
  • Nyugalom, Ben – nyugtatta lt a seriff. – Ellször is meg kell tudnunk, hová ment.

Ellis vállat vont.

  • Nem tudom, de ha el akarják fogni, sietniük kell. Jó lovaik vannak. Csak azt kérem, ne hagyjanak itt bennünket

Sam Collins elkomorult.

  • Mit csináljak magukkal?
  • Legalább egy lovat hagyjanak itt nekünk. Különben meg­halunk a fennsíkon.
  • Egy nem elég, és különben is mit csinál az az ember, aki odaadja a magáét?
  • Hagyjál nekik kettlt, Sam! – tüzeskedett Ben Evans. – Majd csak boldogulunk.

Collins leengedte a karját.

  • Nem hagyhatom itt magát. Mit tegyek… Itt hagyom két emberemet. Hová akar menni?
  • Az öreg vadász, Hallgató Száj háza a közelben van. Ve­zessenek el oda, aztán majd boldogulok valahogy. A vadász jó barátom.

Collins a két leggyengébb lovat és a két legidlsebb embert jelölte ki Ellis mellé. Hagyott nekik valami élelmet és vizet, majd indulni készült. De a nyeregbll még visszaszólt Ellisnek:

  • Ellis úr, mikor jön Florence-ba? – Ellist meglepte a kér­dés.
  • Miért kérdezi, seriff?
  • Volna magával valami elintéznivalóm.
  • Ha ez magának fontos, az elsi adandó alkalommal meglá­togatom.
  • Nagyon fogok örülni.
  • Köszönöm, seriff. – Ellis egy fukar mozdulattal megemel­te a kalapját. – Rendkívül lekötelezett. Megmentette az éle­tem… és Antonio életét.

Collins bizalmatlanul nézett rá.

  • A kötelességemet teljesítettem – mondta, és ezt gondolta magában: „Ki tudja, nem fogom-e még megbánni.”


18.

Amikor Ron Hogan reggel észrevette, hogy nincs mellette Ellis, sem Antonio, roppant dühös lett. Egyetlen kiáltással föl­ébresztette a csejeneket. Megparancsolta, hogy kutassák át a környéket.

Csakhamar visszajöttek, mert a nyomukat sem találták a szökevényeknek.

Hogan nem tudta magának megbocsátani vigyázatlanságát, s teljesen letörte Ellisék szökése. Ismét elszalasztottá az alkal­mat. Hogy találkozik most már isz Eddel?

Bölcs Holló igyekezett lelket önteni belé.

  • Fehér fivérem – mondta. – A hegyek magasak, és széles a fennsík, és nincs rajta víz. Ló nélkül szöktek el. Az ifjú sebesült volt. Nem juthatnak el a városba. Éhen pusztulnak, és szomjan halnak.

Hogan leült a tőz mellé, két ökle közé szorította lükteti ha­lántékát.

  • Hogyan tehettem. hogyan engedhettem meg, hogy el­szökjön? – ismételgette.
  • A haragoddal semmire se mész – szólt a csejen, és a vállá­ra fektette kezét. – Én mondom neked, jó, hogy így történt. Csak utunkban lennének. Megszabadultunk a felesleges tanúk­tól. Most a leheti leggyorsabban el kell szállítanunk a kincset

Fekete Szarvashoz.

  • Igen… – válaszolta komoran. Akart még valamit monda­ni, de rájött, hogy a csejen úgyse érti meg lt. Az indiánokat most nem érdekelték a sápadt arcúak. Szinte meglrjítette Iket az arannyal teli láda.

Bölcs Holló az indiánok által travoisnak nevezett kis kocsit csináltatott a társaival. A legerlsebb lovat fogta a kis kocsi elé, és amikor az emberek összeszedték holmijukat, fölrakatta a lá­dát, és jelt adott az indulásra.

Az erdl vonala fölött, a völgyekben haladtak. Fárasztó út volt. Görgeteges hegyoldalakon és jeges hómezlkön át vezetett. A lovak lassan, nehézkesen cammogtak Egy hatalmas sziklakat­lanból egy tágas völgybe értek, s a patak mentén leereszkedtek az erdlk felé, majd amikor elhagyták az erdlket, ismét a sziklás hegyek közé értek. Délben megálltak pihenni. Anélkül, hogy lenyergelték volna a lovakat, kicsapták Iket legelni.

Hogan nem tudott magához térni. Állandóan Ellisre gon­dolt. Nem hitt neki. Biztos volt benne, hogy ez az ember vala­milyen titkot rejteget. Gondterhelten ült le enni. Kelletlenül evett, nem beszélt

Bölcs Holló figyelmesen nézte, de hogy Ron nem mutatott hajlandóságot a csevegésre, így szólt hozzá:

  • Fehér fivérünk nagy kincset talált a földben, de szomorú és nem eszik. Fehér fivérünk nem örül.
  • Az arany nem teszi boldoggá az embert – szakította félbe Hogan.
  • Sok-sok aranyunk van – mondta Bölcs Holló lázas bol­dogságában. – Aranyért sok mindent lehet venni. Fekete Szar­vas megjutalmaz téged.
  • Nem azért találtam meg az aranyat, hogy jutalmat kapjak érte.
  • Most gazdag leszel – folytatta a csejen monoton hangján. – Vásárolsz sok-sok.
  • Az egész arany a tietek. Fekete Szarvasé, a tied, a har­cosoké, az asszonyoké, az öregeké és a gyerekeké. Én nem ezért

jöttem ide… – Meg akarta neki magyarázni, hogy számára fon­tosabb lenne isz Ed megkeresése, de amikor az indián arcára nézett, tanácstalanul legyintett

A csejen Hogan vállára tette a kezét

  • Fehér fivérünk szomorú – suttogta, – Bánatot és keserősé- get hord a szívében. Nem örül az aranynak. Miben segíthetnénk fehér fivérünknek?

Hogan hirtelen fölugrott A lovak felé nézett

  • Ide figyelj! – mondta keményen és határozottan. – Már nincsen szükségetek rám. Ez az ember, aki éjszaka megszökött tllünk, ismeri a bátyám halálának titkát, ismeri a gyilkost. Meg kell lt keresnem.

A csejen elkomorult.

  • El akarsz bennünket hagyni, egyedül akarsz a Nagy Vá­rosba utazni?
  • Mennem kell. Számomra ez olyan fontos, mint a só meg a víz. Bocsáss meg nekem! Jó voltál hozzám, és nemes. Megmen­tetted az életemet, de most el kell mennem.
  • És mit szól majd hozzá Fekete Szarvas?

Hogan úgy összeszorította a száját, hogy szinte fájt.

  • Hiszen itt van az arany. Mit akartok még?
  • Lovakat ígértél neki.
  • Az aranyért kaptok lovakat.
  • Nekünk most sok lóra van szükségünk.

Hogan erltlenül leengedte a kezét.

  • Többet már nem tehetek értetek.

Ebben a pillanatban a lovakat Irzl csejen valamit kiáltott, és hadonászva a szomszédos hegyre mutatott. Mindnyájan arra fordultak. A sziklák és a zöldelll törpefenylligetek között lova­sok tőntek föl. Tízen lehettek, de tán többen is. Az indiánok egy pillanatra megdermedtek, mintha villám csapott volna beléjük. Elslnek Bölcs Holló tért magához. Fojtott kiáltást hallatott, de Hogan erlsen megragadta a karját, és magához húzta.

  • Ne menekülj! – parancsolta. – Rajtaveszthetünk.

A csejen szemében rémület ült.

  • Az arany – suttogta.
  • Ha meg akarod menteni az aranyat, bízzál bennem; Me­nekülésre már kési – mondta, s közben végig a sziklás hegyol­dalt nézte. Láttukra a lovasok laza sorba húzódtak szét, mintha be akarnák keríteni iket. Hogan nyugodtan így szólt:
  • A lovakhoz!

Bölcs Holló megismételte a parancsot.

  • És ne lijetek!

A lovakhoz mentek. Felültek. Hogan kihúzta a nyeregkápa alól a puskát, majd zárt sorban körülvették a kiskocsit.

Hogan magasra emelte a kezét, mintha üdvözölni akarná iket.

  • Hé! – kiáltotta teli torokkal. – Kik vagytok?

A lovasok megálltak, majd ketten megindultak feléjük. El- tőntek egy hatalmas szikla mögött, de amikor kiértek a törmelé­kes hegyoldalra, Hogan fölismerte Sam Collinst és Ben Evanst. örömében felkiáltott:

  • Hé, Sam! Ben!

Azok lövésre kész fegyverrel és hallgatagon közeledtek, s amikor a magányos fenyihöz értek, amely az emelkedi egyik kiszögellésén nitt, megálltak. Sam Collins fölemelte a kezét.

  • Hé, Hogan! Dobd el a fegyvered, és dobják el a büdös csejenek is!

Éles tirként hatoltak Ronba Collins szavai. Látta maga elitt a törmelékes hegyoldalt, a lovat, Sam Collins széles vállát, hő- vös és barátságtalan arcát. Megnémult, egy szót se tudott ki­nyögni. Csak bambán nézett, mintha jelenést látna, nem pedig éli embert.

  • Dobd el a fegyveredet! – kiáltotta Sam feszült hangon. – Mint seriff parancsolom.
  • Sam – bökte ki Hogan. – Mi történt? Hiszen én vagyok az, Ron Hogan, a barátod.

Ben Evans egy vonalba ért Collinsszal. Szemében harag lángolt. Hoganra emelte fegyverét, és szavai úgy záporoztak, mint a kövek.

  • Ne játszd meg magad, Hogan! Dobd el a fegyvert, mert azonnal beléd eresztek egy golyót.

Hogan elltt elsötétült a világ. Csalódása olyan fájdalmas volt, hogy egyszerően nem tudta összeszedni gondolatait.

  • Ben . Ben… Rám akarsz llni?

Sam Collins keményen így szólt:

  • Azzal vádolunk, Hogan, hogy megtámadtad és felgyújtot­tad Evansék házát. Add meg magad önszántadból! Dobd el a fegyvered, mert lövünk!

Ron Hogan Irülten fölnevetett.

  • Én?. Én gyújtottam föl Evansék házát?

Ben közelebb lovagolt. A fegyvert Hogan mellének szegez­te. Keskeny szemébll haragos szikrák pattogtak.

  • Láttalak a Síró Squaw Hegyén, és láttam azokat a büdös vörös blrőeket is. Ne tagadd, Hogan! Ezt nem úszod meg szá­razon.

Sam hozzátette:

  • És dobd él a fegyvered, mert mindjárt elveszítem a türel­memet.

Ron Hogan csak most döbbent rá, hogy ha nem uralkodik magán, esetleg tőzharcra kerül sor. Sajnálta az embereit.

  • Jól van – mondta fájdalmas hangon. – Ha felgyújtottam volna Evansék házát, most harcolnék veletek, és nem tudom, ki járna jobban. De ez félreértés. Mindjárt tisztázzuk. Csak arra kérlek benneteket, hagyjátok ezeket a csejeneket. ik ártatlanok. – A földre dobta a fegyvereit, és így kiáltott Bölcs Hollónak:
  • Ha meg akarod menteni a kincset, tedd azt, amit parancso­lok.

Az indián tőnldött, de amikor meglátta maga körül a jól fel­fegyverzett embereket, rádöbbent, hogy már nem érdemes vé­dekezni. Kiáltott a csejeneknek, hogy dobják el a fegyvert, és szálljanak le a lóról.

Ron Hogan leugrott a nyeregbll, lassan, de határozott lép­tekkel Sam Collinshoz ment.

  • Ki volt az a gazember, aki megvádolt engem?

Sam nem nézett a szemébe. Szomorú volt.

  • Láttak téged.
  • Ki?
  • Ben és az anyja.

Ron a fiúra nézett.

  • Ben, te elhiszed, hogy én gyújtottam fel a házatokat? Én, aki…
  • Igen! – vágott a szavába a magából teljesen kikelt Ben. A szemére húzott kalap alól szúrósan nézett Hoganra, át akarta döfni, meg akarta ölni a tekintetével. – Igen, láttalak, és az anyám is látott. Túlllttél a célon, Hogan. Ezt még Lobb sem merte.
  • Ben! – kiáltotta Hogan. – Mikor történt?
  • Tegnapelltt éjszaka.
  • Tegnapelltt éjszaka messze voltam a házatoktól. Azóta, hogy az Indián Kút Völgyében találkoztunk, a hegyek közt vándorlok.
  • Nem hiszek neked. A saját szememmel láttalak.
  • Tanúim vannak. Ben. Kérdezd meg ezt a csejent!
  • Nem, a csejeneknek senki sem hisz.
  • Akkor pedig. Frank Ellist. Azt az éjszakát Frank Ellis mellett töltöttem.

Ekkor megszólalt Sam Collins:

  • Hogan – mondta atyai hangon. – Mi történt veled? Meg­támadod az embereket. Találkoztunk Frank Ellisszel és a szolgájával.
  • Akkor tanúskodhat mellettem.
  • it tegnap este támadtad meg.
  • Nem igaz.
  • Hát mikor?
  • Tegnapelltt este.
  • De l azt mondta nekünk.

Hogan gyászosan bólogatott.

  • Látom, hogy inkább hiszel neki, semmint nekem.
  • Tudom, hogy megtámadtad. A mexikói sebesült volt, l

pedig csak a fennsíkig vonszolta magát.

Hogan erltlenül leengedte a karját.

  • Összeesküdött ellenem a világ.

Collins szelídebben nézett rá.

  • Mi történt veled, Hogan? Azt hittem, rendes ember vagy.

Ron Hogan fölemelte a kezét, mintha esküdni akarna.

  • Hallgass meg. Sam. A barátom voltál. A szavamat adom rá, hogy nem gyújtottam fel Evansék házát. Engedj el, és bebi­zonyítom neked…
  • Nem engedhetlek el, Hogan – válaszolta a seriff némi bá­nattal a hangjában. – A törvény az törvény, és téged súlyos vád ért.
  • Milyen törvényrll beszéltek? Itt a törvénytelenség uralko­dik!. – kiáltotta Hogan.

Collins nyugtatóan emelte föl a kezét.

  • Hogan, magad mondtad, hogy az igazságért harcolsz. Az igazság nevében kérlek, add meg magad.


19.

  • Nem értem – mondta Sam Collins Ron Hogannak. – Ellis egy szót se szólt a kincsrll.
  • Bizonyára nem ok nélkül – válaszolta szárazon Hogan.

A fennsíkon lovagoltak. A nap a zeniten állt, könnyő pára- felhl borította. A csontjukig hatolt a nap sugara. Már hosszú út állt mögöttük. A völgyhöz közeledtek, amelyben Evansék ranchója állt.

Ron Hogan úgy érezte, hogy inge alatt fölrepedezett a blre. Szédelgett a nyeregben. Kantárszíjjal összekötözött kezét a nye­regkápán tartotta. A keze elkékült, az erei fájdalmasan feszül­tek. Bántotta, hogy így megalázták. Igaz, hogy Collins nem akarta megkötni, de amikor látta, hogy a csejeneket megkötö­zik, maga figyelmeztette Collinst:

  • Ha nem hiszel nekem, Sam, akkor kötözz meg, mert meg­szököm.

Hallgatagon, rosszkedvően lovagoltak. Nem néztek egy­másra, csak idlnként váltottak egy-egy rejtett pillantást.

  • Miért támadtad meg Ellist? – kérdezte meg hosszú hallga­tás után Collins.

Hogan vállat vont.

  • Mit mondjak neked, ha úgyse hiszel nekem?
  • Tudom, hogy leszámolnivalód volt vele. Mondtad, hogy Antonio rád lltt.

Hogan keserően fölnevetett.

  • Most már úgyse érdekes.
  • Már hogyne lenne érdekes, mert ha Ellis vádat emel elle­ned, akkor ezért is felelned kell.
  • Ha egy szót se szólt az aranyról, akkor légy nyugodt, nem emel ellenem vádat.

Sam megrázta a fejét.

  • Különös ember vagy te, Hogan. Miért tetted ezt?… Ma- kacskodtál, és most, látod. most aztán megnézheted magad.

Hogan megadóan lehorgasztotta a fejét.

  • Nem hiszel nekem, mit tegyek. Már nem védem magam, egyszer majd magad is meggylzldhetsz az ártatlanságomról.
  • Minek szövetkeztél az indiánokkal? Ezért is felellsségre vonhatnak.

Hogan a déli hlségtll szürke égre nézett. Elmosolyodott.

  • isz Ed, a bandája, Martin Lobb és a fia, Fred, mindnyájan szabadok, csak engem vezettek, mint egy banditát. Jól kezdted a munkádat, Sam.

Collins felhorkant.

  • A kötelességem teljesítem, Hogan. Mi mást tehettem vol­na, amikor Ben megvádolt téged. Ott volt Dan Sanders is, a polgárlrség parancsnoka. A vigiliánsok rettentl dühösek rád, amiért csatlakoztál az indiánokhoz. ik jobban utálják a vörös blrőeket, mint a Lobbokat vagy isz Edet. Evanst nem értem. Miért haragszik úgy rád? Tudom, hogy sokat tettél érte. Mi tör­tént köztetek?
  • Én soha nem bántottam, se szóval, se tettel. – Elhallgatott.

Nem akarta folytatni a kellemetlen beszélgetést. Egyre szomo­rúbb, egyre bánatosabb lett. Gondolataiban visszatért az utolsó két év eseményeihez, a sok megpróbáltatáshoz és lemondáshoz, amelyre szükség volt, amikor ebben az aljas világban az igazsá­got kereste. Nehéz volt a lelke. Legjobb lett volna, ha elpusztult volna az egyenlltlen harcban…

A völgy peremén megálltak. Az emberek megkönnyebbül­ten fölsóhajtottak. A folyó felll hővös szelll lengedezett, a le- gell zöldje pedig pihenést nyújtott a naptól fáradt szemeknek. Ron Hogan a Síró Squaw Hegye felé nézett. A cédrusok sötét, bodros lombja alatt üszkös romokat pillantott meg. Valaki köze­ledett feléje. Ron hátrafordult. Megpillantotta Ben Evanst.

Ben a völgyben látható romokra mutatott.

  • Oda nézz – mondta a te mőved.

Hogan véres szemmel nézett rá.

  • Még fiatal vagy, Ben, és nem ismered az embereket.

Ben arca fájdalmas grimaszba torzult.

  • Bosszút álltál, amiért nem akartam veled menni isz Ed rejtekhelyére?

Hogan vállat vont.

  • Igazságtalanul vádolsz.
  • Láttalak – kiáltotta a fiatal Evans, majd dühösen rácsapott a lovára, és ellovagolt.

Az elsl lovasok már leszálltak a lóról. Óvatosan vezették az állatokat a keskeny, meredeken lejtl ösvényen. Az indiánok a végére maradtak. Ron Hogan odalépett Bölcs Hollóhoz. Leug­rott a nyeregbll. Az indián vádló tekintettel üdvözölte.

  • Elárultál bennünket – mondta. – Téged elengednek, min­ket pedig megölnek vagy börtönbe zárnak.

Hogan összekötött kezére mutatott.

  • Engem ítélnek el helyettetek is.
  • Oda az aranyunk.
  • Mindent megteszek, hogy visszaszerezzem. Az öreg va­dászt hívom tanúnak. i megesküszik, hogy a kincs a tiétek.
  • Nem ismered a fehér arcúakat, az aranyért mindenre képe­

sek.

Hogan. lehorgasztotta fejét.

  • Átkozott arany – suttogta. – Ha nincs ez a kincs, most szabad lennék… – Majd egyenesen Bölcs Holló szemébe né­zett. – Ide figyelj! Most mindenki engem vádol. Te is. Csak azt akartam mondani, hogy mindent magamra vállalok. Mond­játok azt, hogy én beszéltelek rá benneteket a rezervátumból való szökésre, és én vittelek benneteket mindenhova.

Bölcs Holló bólintott.

  • Ez nem segít rajtunk. Meg se hallgatnak bennünket. A re­zervátumból való szökésért halálbüntetés jár.

Valaki odakiáltott, hogy ne maradjanak le. Hogan leugrott a meredek sziklafalról. A sziklatörmelék megcsikordult a talpa alatt. Hatalmas sziklák és fenylk közé értek. Az emberek meg­álltak az árnyékban, hogy legalább egy pillanatig élvezzék az áldott hővösséget.

Mielltt a folyóhoz értek volna, egy indián lányt pillantottak meg. Egy meszkitabokor mellett térdelt. A bokor tövében sötét­lett valami. A lány az emberek láttán magasra emelte kezét, és fájdalmasan zokogni kezdett.

Ben Evans ért oda elslnek Megtorpant. A lány elltt ugyanis egy holttestet pillantott meg. A holttestet kiszárította a nap, s a prérifarkasok is ugyancsak megtépték.

A lány hangosan jajveszékelt. A holttest fölé hajló törékeny testét meg-megrázta a zokogás. Ben leugrott a lóról.

  • Ki ez? – kérdezte.

Az indián lány ráemelte fájdalomtól és rémülettll tompa szemét. Mintha nem is látta volna Bent. Két karja közé fogta a fejét, és átható hangon így kiáltott:

  • Megölték a Juanomat! Megölték a Juanomat!

Collins, Hogan és még néhányan már a lány mellett voltak. Leugrottak a lóról. Collins a lányhoz lépett. Megfogta a karját.

  • A seriff vagyok. Mondd, ki ez?

A lány eltakarta a szemét. Már nem jajveszékelt, de a zoko­gás még sokáig rázta törékeny testét. Collins szelíden így szólt

hozzá:

  • Nyugodj meg. Mondd el, hogy mi történt.
  • Megölték a Juanomat – nyögte.
  • Ki az a Juan?
  • Nem akart velük menni – mondta sírva. – Nem akart… Kényszerítették. Legyen átkozott Martin Lobb fia. Í kényszerítette. És aztán nem is jött vissza a testért. Két nap óta keresem Juant. És itt van.

Hogan félretolta Collinst. Letérdelt a lány mellé. Úgy be­szélt hozzá, mint egy beteg gyerekhez.

  • Juan Lobbéknál szolgált. Mire kényszerítette Fred Lobb?. Beszélj!

A lány kissé megnyugodott. Úgy nézett az emberekre, mintha csak most vette volna észre Iket.

  • Ma lett volna az esküvlnk.
  • És mi történt?
  • Juan nem akart gyújtogató lenni.

Az emberek egy pillanatra szinte megbénultak a csodálko­zástól. Hogan Collinsra pillantott. Az megremegett, mintha sej­tette volna az igazságot. Megkérdezte:

  • Ki gyújtotta fel Evansék házát?

Az indián lány eltakarta a szemét. Egy pillanatig hallgatott, majd folyékonyan és gyorsan beszélni kezdett, mintha megre­pedt volna benne valamilyen gát.

  • Juan este jött hozzám. Azt mondta, hogy Fred Lobb Evansék ranchója ellen készül. Mindnyájan indiánnak voltak öltözve, egyikük pedig cowboynak. Juan nem akart menni, de Fred kényszerítette. Elmentek. Egész éjszaka vártam lt. Haj­nal felé tértek vissza. Juan nélkül. Kértem, hogy keressék meg. Kinevettek. Azt mondták, hogy Juan megszökött. De hová szökött volna, amikor ma lenne az esküvlnk?! – Ismét a magasba emelte a kezét, és felüvöltött, mint a megsebzett állat. – Legyen átkozott Fred Lobb!. Legyen átkozott a föld, amely­re lép!.

Hogan felállt. Tekintete találkozott Ben Evansével. A fiú

szemében könnyek csillogtak.

  • Ron – suttogta remegi szájjal. – Bocsáss meg nekem, Ron, vagy lőj agyon, mert nem tudom, mit csinálok


20.

A folyóparton a buja szikomorfák alatt megpihentek. Tüzet gyújtottak, fiztek. A mesztic Juan testét zsákba varrták, és egy szikla mögé fektették. Az indián lány szünet nélkül jajveszékelt, hangja úgy lebegett a tiszta levegiben, mint egy gyászos kiál­tás.

  • Ismertem ezt a fiút – mondta Drew Sullivan, s nyugtalanul a szikla felé nézett. – Gyerekkora óta Martin Lobbnál szolgált. Nem ismerte az apját. Az anyja csejen volt.

Ben Evans eddig komoran hallgatott. Most halkan megszó­lalt:

  • Stan litte le. Mesélte, hogy a fiú lecsúszott a nyeregbil, de sikerült elmenekülnie. Csak azt nem értem, hogy került a folyópartra.
  • Gyakran elifordul, hogy a gazdáját szereti ló visszatér az emberhez. Bizonyára a ló hátán úszta át a folyót.

Ben megtörölte kezével az arcát.

  • Ez a lány még megirül bánatában.

Ron Hogan nem bírta hallgatni a jajveszékelést. Felállt a tőz mellil, és a folyóhoz ment. Leült egy szikomorfa alá. Egyedül akart lenni. Zavarták az emberek. Egy pillanatig a folyó tiszta sodrát nézte. Látta a lapos kövekkel teli folyómedret, a csopor­tokban úszkáló apró halakat, amint meg-megcsillantak a sekély vízben. Nézte a csuklóját, s rajta a duzzadt vörös csíkokat. Ke- serően elmosolyodott. Még gondolni sem akart arra, ami történt, nem akarta elemezni az eseményeket, amelyek keresztezték a tervét. Úgy érezte, hogy vesztett…

Egyszer csak nehéz lépteket hallott maga mögött. Hátrafor­dult. A napfénytil vakító sziklán megpillantotta Sam Collins tagbaszakadt alakját.

Sam fölötte állt. Vállas volt, magas, az arcát szinte a szemé­ig borosta fedte, gondterheltnek látszott.

  • Ron – kezdte bizonytalanul. – Én kezdettől fogva nem hit­tem, hogy te gyújtottad föl…
  • Ne beszéljünk róla! – szakította félbe Hogan.
  • Higgyél nekem, Ron! Tehetetlen voltam. Dan Sanders, a vigiliánsok parancsnoka követelte, hogy fogjalak el.
  • Jól van, Sam, ne beszéljünk róla.

Sam leült mellé. Zsebébll kihúzott egy kis dohányszelencét, és cigarettát sodort.

  • Mindig hittem benned, Ron. Az elsl pillanattól kezdve rendes embernek tartottalak. És a tarka lovad most is az istál­lómban áll, és a dolgaidhoz se nyúltam. Nálam maradhatsz. Mindig lesz helyem számodra. – Odanyújtotta Hogannak a megsodort cigarettát. A nyelvével végigfutott a papíron. Rá­gyújtott.
  • Ide figyelj, Sam! Volna egy utolsó kérésem hozzád. En­gedd szabadon a csejeneket! ik nem bőnhldhetnek miattam.

Collins széles arcán árnyék suhant át.

  • Én elengedném Iket, de mit szólnak az emberek? Dan Sanders a polgárlrség parancsnoka.
  • De te vagy a seriff.
  • Nem tehetek ellenükre. Szigorú parancsunk van a katona­ságtól, hogy fogjuk el a rezervátumból kiszökött csejeneket.

Hogan szomorúan elmosolyodott.

  • Akkor csukj le engem is velük.
  • Ember! – kiáltott fel Sam. – De hiszen rád most szüksé­günk lesz!
  • És mit csinálsz az arannyal?
  • Az aranyat letétbe helyezem a bírónál.

Hogan a combjára ütött.

  • Akkor lőj agyon, de mindjárt!
  • Miket fecsegsz, Ron? Holnap útnak indulunk, és leszámo­lunk isz Ed bandájával, azután pedig elintézzük a Lobbokat is. Végre rendet teremtünk.
  • Ez nem olyan egyszerő, mint ahogy te hiszed. A két hó­nap alatt sok mindent megértettem. Amíg a csejenek ezrével pusztulnak éhen, nem lesz itt nyugalom. Ide figyelj, ez az arany segíthetne rajtuk. Engedd szabadon a csejeneket az arannyal, és akkor veled maradok.

Sam Collins tanácstalanul széttárta a karját.

  • Bocsáss meg, Ron, de ezt nem tehetem. – oldalvást Hoganra pislantott. – Mit vagy úgy oda ezekért a vadembere­kért? Fütyülj rájuk!
  • Nem hagyom el Iket, Sam. Ismersz engem, én megtartom a szavamat.

Collins gondterhelten törölgette az arcát.

  • Különös ember vagy. Ha nem tévedek, bizonyos elintéz­nivalóid voltak itten.
  • Pontosan – kapott a szón Hogan -, de most nem hagyha­tom a csejeneket. – Váratlanul egy jó ötlete támadt, amitll ma­ga is megrémült. Hogy leplezze zavarát, megkérdezte: – És mi történt voltaképpen Frank Ellisszel?
  • Hát te semmit se tudsz? – csodálkozott a seriff. – Nem mondtam neked, hogy az öreg vadászhoz. Hallgató Szájhoz ké­szült? Ha el akarod fogni, próbáld meg… Pokoli állapotban volt, a szolgája alig állt a lábán. Valószínűleg ott találod Iket.
  • Valószínűleg. – suttogta tűnldve. – De nem hagyom el a csejeneket.

Át kellett kelniük a folyón. Ben Evans tudta, hol a gázló, ezért egy kissé följebb vezette lket, ahol a part lapos volt, s a folyó szélesen elterült a köves lapályon.

  • A közepén van egy mélyedés – figyelmeztette lket Ben. – Vagy harmincyardnyit úszni kell. – Az arannyal teli ládát két ló közé erlsítették, laza sorba fejlldtek, és beléptek a folyóba. Két ember lrizte a csejeneket, akiket az átkelés idejére megkötöz­tek.

Hogan Bölcs Hollóhoz lépett. Mindössze ennyit mondott halkan:

  • A folyó közepérll visszafordulunk, a mélyedés elltt. Fi­

gyelj engem!

A csejen bólintott.

Megindultak. A lovak nehezen lépkedtek. Patkójuk alatt fröcsögött a víz. Hogan Bölcs Holló mellett lovagolt, lába Bölcs Holló lovának a hasát súrolta. Komoly volt, és furcsa mód el­gondolkodó. Az elltte lovagló embereket figyelte. A lovak egy­re mélyebbre gázoltak. A folyó sodra már a hasukat mosta. Az élen lovagló Ben Evans fölemelte a kezét. Teli torokból elkiál­totta magát: „Úszni!” – és lecsusszant a nyeregbll. A ló söré­nyébe kapaszkodva úszott. Hogan hátranézett. A csejenek két lre közvetlenül mögötte lovagolt. A kalap karimája alatt látta feszült arcukat. Várta, mikor csúszik ki lova lába alól a talaj. Egyellre még hallotta a köveket taposó pata csikorgását, majd hirtelen megérezte, hogy lovát viszi a víz. Ekkor kétségbeeset­ten fölkiáltott, és lecsúszott a nyeregbll. Sokáig a víz alatt ma­radt. Görcsösen a kengyelbe kapaszkodott, és lovát a mélybe húzta. A két lr észrevette, hogy Hogan elmerült. Segítségére siettek Ekkor Hogan megfordította a lovát, fölkapaszkodott a nyeregbe, és megindult az ellenkezl part felé. A csejenek kö­vették.

A víz sistergett körülöttük. A lovak, hogy talajt éreztek a lá­buk alatt, sietni kezdtek, blszen szelték a hullámokat. Mire a két lr rádöbbent, hogy mi történt, már a mélyedésben voltak. Átkozódtak, és hangosan kiabáltak, de Hogan nem fordult meg. Amikor partot értek, a lovak ügetni kezdtek, s mint az árnyék tőntek el a nagy sziklák közötte

Az üldözlk késlbb ébredtek fél.

Sam Collins partot ért. Valaki odakiáltott neki:

– Hé, Sam! Hogan megszökött a csejenekkel!

Sam kiköpött, és egy cifrát káromkodott, de lelke mélyén ezt gondolta: „Hála istennek, így a legjobb… Csak arra vagyok kíváncsi, mit talál ki megint ez a legény?”

Közben Hogan megsarkantyúzta a lovát. A sörény fölé ha­jolt, szinte belenltt a kengyelbe, és öklével verte a ló nyakát, hogy minél gyorsabb futásra kényszerítse. Megkönnyebbült a

vad száguldásban, a lengedezi szelli a szabadság illatát hozta felé. Szeretett volna minél messzebbre kerülni a veszélytil. Hát­ranézett. A csejenek mint árnyak suhantak mögötte.

A folyó kanyarjában letértek egy meszkitával benitt puszta­ságra, majd észrevették a fekete erdi tömegét. Megmenekültek.

A sőrőben megálltak. Hogan gyizedelmesen nézett Bölcs Holló szemébe.

  • Most már hiszel nekem? – kérdezte.

A csejen fukarul mosolygott.

  • Bátor vagy, és gondolatod szárnyaló, mint a madár. Kár, hogy nem születtél csejennek. Nagy finökünk lehetnél. Köszö­net neked, fehér fivérünk, megmentettél bennünket a biztos ha­láltól.
  • Ide figyelj! – mondta Hogan. – Nincs idink. Most el kell válnunk…

Bölcs Holló arca hirtelen megmerevedett.

  • És mit mond Fekete Szarvas, ha megtudja, hogy elvesztet­tük a kincset?
  • Erril akartam beszélni veled. Hallgass rám! Most elmen­tek Fekete Szarvas táborába. Elmondjátok neki, mi történt. Én meglátogatom az öreg vadászt. Egyedül i tudja igazolni a tér­képpel, hogy a kincs a csejen indián finöké. Két nap múlva hajnalban találkozunk az Indián Kút Völgyében, a három nagy cédrus mellett. Mondd meg Fekete Szarvasnak, szedje össze minden harcosát. Ha nem adják ide a kincset jószántukból.
  • Ne szólj feleslegesen – vágott a szavába Bölcs Holló. – A kincs a miénk, és jogunk van harcolni érte. – Mindkét kezét föl­emelte, és így végezte be szavait: – Legyen hozzád kegyes az éjszaka, fehér fivérünk, és a hajnal hozzon néked szerencsét!

Hogan bólintott. Megfordította a lovát. Eliször lassan po- roszkált, majd amikor a szarvascsapásra ért, megsarkantyúzta a lovát. Tudta, hogy egész napos út vár rá, a hegyeken keresz­tül. S méghozzá nehéz út.


21.

Jonathan Kerr belépett Brick kocsmájába. Megállt a küszö­bön. Körülnézett, Marc Slumot kereste, Lobbék emberét.

Az elsi terem, a falatozó, tömve volt emberekkel, A füst fe­kete felhlkben lebegett a kalapok fölött. A vigiliánsok, akik nemrégiben érkeztek vissza a Ron Hogan elleni haj­tóvadászatról, a pult mellett tömörültek. Borostás és fáradt ar­cuk homályosan tükrözldött az üvegekkel teli polc fölött függi vak tükörben. Hangosan beszéltek, a szemük lázasan csillogott.

Kerr kipécézte a tömegben Marc Slumot. Messziril észre­vette már sovány, győrött arcát. Hozzálépett.

Slum zavaros szemmel nézett rá. A kezében egy pohár whiskyt tartott.

  • Hé, Jonathan! – üdvözölte Kent részeges ömlengéssel. – Miért ilyen gyászos a képed? Igyál velem a jó hírre!

Kerr erisen megragadta a csuklóját.

  • Rossz híreim vannak – suttogta.
  • Megirültél. Hiszen a vigiliánsok egy egész láda aranyat hoztak.

Kerr figyelmeztetien pisszegett.

  • Csöndesebben, Marc! Nem az aranyról van szó. A seriff tudja, hogy ki gyújtotta fel Evansék házát.

Marc Slum elkomorodott.

  • Ne beszélj ostobaságokat, hiszen akkor nem vette volna őzibe Hogant.
  • Hogan meglépett a csejenekkel. Bármelyik pillanatban a nyakunkon lehetnek.

Marc Slum durván felröhögött.

  • Hogan meglépett, de egy egész láda aranyat talált nekünk.
  • Csendesebben! – Kerr megragadta Slum kabátujját, és a terem egyik sarkába húzta, ahol két részeg cowboy aludt az asz­talra borulva. – Csendesebben, Marc. Mondom, hogy bajok vannak. Azt hallottam, hogy Sam Collins holnap el akarja fogni isz Edet. Visszajött már Ed a ranchóra?
  • Még nem, de csöppet se félj. Ahogy megérzi az arany szagát Florence-ban, maga az ördög se tarthatja vissza. Még nem ismered isz Edet. Jó orra van.
  • Feltétlenül figyelmeztetni kell, hogy vigyázzon.

Slum Jonathan Kerr füléhez hajolt.

  • Szólni kell neki az aranyról.
  • Hova rejtették?
  • A börtön pincéjébe.
  • Akkor jó… Azt a fabódét három jó lóval széthúzhatjuk. Ide figyelj, Marc! – Kerr erlsen megragadta a karját, és magá­hoz húzta. – Ne igyál többet! Mőködésbe kell lenünk, érted? Én Fred Lobbhoz megyek. Talán visszajött már isz Ed. Mindent elmondok neki. Ha isz Ed a ranchón van, akkor minden rend­ben. Nem várja meg, hogy két tőz közé fogják. Elslnek üt.
  • És megkaparintja az aranyat – szólt közbe Marc. – És Ed igazságos, egyenllen szétosztja.

Kerr tenyerével Slum vállára csapott.

  • De te ne igyál többet. Figyeld, hogy mit beszélnek, és tartsd nyitva a szemed. Ha valami fontos történne, szaladj ki Lobbék ranchójára.

Marc bánatosan nézett a félig telt pohárra. A szájához emel­te, morfondírozott, de aztán teljes erejébll a földhöz vágta, hogy csak úgy repültek a csilingell üvegszilánkok.

  • Helyesen beszélsz, Jonathan. Most józannak kell lenni.

Jonathan Kerr elnézlen mosolygott.

  • Majd eljön az ideje az ivásnak is – mondta. Búcsúzóul a kalapjához emelte kezét. Eltőnt az átizzadt kabátok, ingek és kalapok sőrőjében. Átverekedte magát a tömegen. A küszöbön a polgárlrség parancsnokába, Dan Sandersbe ütközött, aki éles pillantással megállította.
  • Te még itt vagy, Jonathan? Már el kellett volna hagynod a várost.

Kerr kihívó nevetéssel nyugtázta a kérdést

  • Ne aggódj, Dan, éppen indulok.
  • Rendben, mert a seriff holnap hővösre tesz.

– Sohasem lehet tudni… Ki tudja, mit hoz a holnap. Lehet, hogy még találkozunk. – Bólintott, és az ajtó felé indult.

Már leszállt az alkony. Az utca szinte teljesen üres volt. Né­hány lehorgasztott fejő ló állt az oszlophoz kötve. A szemközti oldalon egy sánta kutya kaparászott a szemétben. Az ember lát­tán behúzta a farkát, és eltőnt a düledezl házak között. Jonathan Kerr az égre nézett. Tiszta és magas volt. A horizonton húzódó távoli hegyek ibolyaszín felhlknek tőntek, a város felett pedig már üvölteni kezdtek a prérifarkasok.

Eloldotta a lovát, gondosan ellenlrizte a lószerszámot, a kengyelt, s hogy mindennél elkészült, még egyszer a kocsma kivilágított ablakaira nézett, és ezt gondolta: „Holnap már nem lesztek olyan vidámak.


22.

Hajnalodott. A sziklafalak, mint megannyi gigantikus épület, kibontakoztak a homályból. A hegycsúcsok fölött lángba borult az égbolt, a felhlk pedig lassanként megteltek meleggel és fénnyel. A madarak is énekelni kezdtek a zöldben.

Ron Hogan már közel járt az öreg vadász kunyhójához. Messzirll látta a földig érl tetejét, és észrevette az egyenesen fölfelé, a legmagasabb cédrusok csúcsa fölé emelkedl füstosz­lopot. Magához tért fásultságából, kiegyenesítette hátát, és cset- tintett a lovának. Ezt inkább csak megszokásból tette, mert a ló már alig állt a lábán. Ron leugrott hát a nyeregbll, és az utolsó kaptatót gyalog tette meg. Remegett a hidegtll és az idegesség- tll.

Az éjszakai vándorlás alatt tán százszor is föltette magának a kérdést: „Ott találom-e Ellist?” Sam és embereinek elbeszélé- sébll kiderült, hogy Ellis a sebesült Antonióval és két florence- ival az öreg vadászhoz ment. Mind a ketten kimerültek voltak. Vagyis joggal feltételezhette, hogy élnek az öreg vendégszerete­tével, és ott éjszakáznak.

Egyre növekvl félelemmel nézett a ház felé. Nyugodalmas

volt a ház és környéke, mintha mi sem történt volna éjszaka. De lovakat nem látott, és ez nyugtalanította.

Amikor már közel ért a kunyhóhoz, az ajtóban megpillan­totta a vadászt. Hallgató Száj a küszöbön állt, és a jövevény felé nézett.

Ron messziril kiáltotta:

  • Én vagyok az, Ron Hogan!

A vadász gyorsan becsapta az ajtót, és elébe indult. A he­gyek közt éli emberek könnyed lépteivel közeledett. Néhány szóval üdvözölték egymást, majd a vadász bizalmatlanul, oldal­vást Hoganra nézett.

  • Hát te, Hogan, mit mővelsz?
  • Ellist keresem. Itt van még nálad?

A vadász arcán nyugtalanság tükrözidött.

  • Mit akarsz tile?
  • Itt van még nálad Ellis? Egész nap és egész éjszaka lova­goltam, hogy találkozzam vele.
  • Tegnap érkezett – magyarázta a vadász, anélkül hogy le­vette volna kutató tekintetét Hoganról. – Mesélte, hogy megtá­madtad a csejenekkel. Rosszul kezded… Hogan.

Ron felordított:

  • Ne kérdezz tilem semmit, hanem beszélj. mert az éle­tem függ tile! – Megingott, úgy tetszett, hogy a földre zuhan, de elkapta a ló sörényét. Forró homlokát a ló verejtékes nyaká­nak támasztotta, és arra gondolt, hogy most mindenét odaadná egy pillanatnyi álomért és nyugalomért.

A vadász a vállára tette a kezét.

  • Ellis nincs itt, fiam. Nem tudom miért, de éjszaka kisur­rant a házból, magával vitte a lovamat, és búcsú nélkül távozott.
  • Nincs benne semmi különös – suttogta. – Tudni akarta, hogy elfogtak-e engem a florence-i vigiliánsok, és elvették-e tilem a kincset.

Hallgató Száj csodálkozva emelte föl a kezét.

  • Miket beszélsz? Micsoda kincset?
  • Ellis semmit se mondott neked?
  • Semmit.
  • A csejen flnök kincsét – mondta lassan, majd minden szót hangsúlyozva, hozzáfőzte: – Megtaláltam a kincset, amirll be­széltél.

A vadász a váratlan hírtll szinte megbénult. Bozontos szemöldöke alól Hoganra nézett.

  • Megtaláltad a csejen flnök kincsét? Áldott legyen a pilla­nat, amelyben megláttalak! – Hirtelen leengedte a karját, mintha kijózanodott volna. – És hol van a kincs?
  • Épp errll van szó – válaszolta Hogan levegl után kap­kodva. – Elvették a florence-i vigiliánsok, és most minden tlled függ… – Érezte, hogy elhagyja az ereje, és mindjárt a földre zuhan. Ezért gyönge hangon befejezte: – Most hagyjál aludni, aztán majd mindent elmondok.

Amikor felriadt a rövid, de mély álomból, csöndes jajgatást hallott maga mellett. Antonio feküdt a bivalyblrökön. Lázál­mában beszélt. A kunyhó mélyében az öreg indián asszony ült. Mozdulatlan gyöngyszemével nézett rá.

Hogan nagy nehezen föltápászkodott.

  • Hol van Hallgató Száj? – kérdezte.

Az indián asszony szó nélkül kiment, majd egy pillanat múlva megjelent az ajtóban a vadász. Hogan a fejével Antonióra mutatott.

  • Rosszul van?

A vadász bólintott.

  • Beszélhetnék vele?
  • Nem. Eszméletlen.

Hogan lemászott a blrrll. Ledobta magáról a pokrócot. Egész testében érezte még az utolsó napok fáradalmait. El- nehezülten mozgott.

  • Éhes vagyok – mondta.
  • Gyöngyszem mindjárt hoz neked ennivalót. És most be­szélj!

Hogan a padhoz ment. A sarokban észrevett egy friss vízzel teli tálat. Merített bellle. Hosszan és mohón ivott. Azután elme­

sélte az utolsó napok eseményeit. A vadász mellette ült. Hogan kezét fogta. Hallgatott, s csak idlrll idlre vetett oda egy-egy tömör kérdést.

Hogan befejezte:

-… és amikor megpillantottam a sziklát, amelyet mintha késsel vágtak volna el, és a völgyben a sziklatörmeléket, amely elzárta a patak útját, akkor megértettem, hogy régen nem volt ebben a völgyben tó. És hogy ez az a völgy, amelyrll beszél­tél. – Kezét az öregember vállára tette. A szemébe nézett. – Vá­laszolj: megmutattad Emisnek a térképet?

A vadász gondterhelten törölgette az arcát. Végre így szólt:

  • Igen, megmutattam neki.
  • Miért tetted?
  • Azt gondoltam, hogy segíteni fog.
  • Mikor mutattad meg neki?
  • Néhány nappal azután, hogy nálam voltál – mondta tő- nldve. – A szolgájával érkezett, azt mondta, hogy 1 kényszerítette a banditákat, hogy küldjék vissza a lovamat.
  • Látszik, hogy jó barátságban van velük – nevetett fel ér­desen Hogan.

Hallgató Száj behunyta a szemét.

  • Bízom az emberekben. Bíztam benne is, már csak azért is, mert említette nekem egy spanyol tiszt jelentését.

Hogan majd megfulladt dühében.

  • Beszélt neked róla!
  • Igen. És ezzel meggy1zött. Megmutattam neki a térké­pet. Azt gondoltam, hogy segít nekem meg a csejeneknek.

Hogan eltőn1dött.

  • Érdekes. – mondta mintegy magának. Majd tenyerével a combjára csapott. – Nincs id1m tőn1désre, cselekedni kell. Gyorsan vissza kell szereznünk azt az aranyat, mert aztán bottal üthetjük a nyomát.

Az öreg arca elborult.

  • Ez nem ilyen egyszerő, fiam. Kapzsi teremtés az ember. Nemigen ereszti ki a markából ezt a nagy szerencsét.
  • Hát akkor talán adjuk oda nekik, és hagyjuk a csejeneket éhen pusztulni? – Hogan felugrott, és gyors léptekkel járni kez­dett le-föl a szők szobában. – Nem, a szavamat adtam nekik, hogy megszerzem az aranyat. – A vadász elé állt. – Ide figyelj! Megbeszéltem a csejenekkel, hogy holnap hajnalban találkozom Fekete Szarvassal és legjobb harcosaival az Indián Kút Völgyé­ben. Velem jössz. Elmegyünk Florence-ba. Én bemegyek veled a seriffhez. Majd te tanúsítod, hogy a kincs a csejen flnöké, és bizonyítékul megmutatod neki a térképet.

Az öreg idegesen turkált deres szakállában.

  • Könnyen hivl vagy, fiam. ik többre értékelik az aranyat az igazságnál.
  • Most Sam Collins a seriff. Jó és igazságos ember. Igyek­szem meggylzni It,
  • És ha nem gylzöd meg?

Ron Hogan határozott mozdulattal kettészelte a leveglt.

  • Ha nem, akkor a csejenekkel megtámadom Florence-t, és erlszakkal veszem el azt, ami az övék.


23.

Ugyanennek a napnak a délutánján Martin Lobb a tágas legell- kön kocogott az Aranyidlk nevő rancho felé, ahol isz Ed ban­dája rejtlzködött. Egy perce mindössze, hogy a cowboyoktól tudomást szerzett isz Ed érkezésérll. Az öreg komor hangulat­ban lovagolt. Oda lettek titkos álmai, oda lettek tervei. Jonathan Kerr váratlan megjelenése végképp összetörte. Ugyanis Kerr hozta neki a hírt, hogy Fred óvatlansága miatt a seriff megtudta, ki gyújtotta fel Evansék ranchóját.

Kellemetlen kérdések tolakodtak a ranchero szétrázott fejé­be: Miért hagyta ott Fred a sebesült Juant? Miért nem kereste? Annyira magabiztos és vakmerl, hogy megfeledkezett minden óvatosságról? Mit szól hozzá isz Ed?

Nincs hát benne semmi különös, hogy Martin Lobb nem volt éppen rózsás kedvében. Egyre lassabban lovagolt, mintha

halasztani akarná a bandavezérrel való találkozást. Félt isz Edtll.

Az Aranyidlk ranchóhoz közeledve eszébe jutott, menynyi utánjárásba, ravaszságba, fenyegetésbe és erlszakba került neki, hogy megszerezze ezt a ranchót Max Lamerytll, és most az volt az érzése, hogy vissza kell adnia; Elöntötte a harag és a tehetet­len kétségbeesés. De hamarosan összeszedte magát. Nemegy­szer volt már nehéz helyzetben, de valahogy mindig kilábalt bellle. Talán most is sikerül legylznie a nehézségeket. Megsar- kantyúzta lovát, és vágtába csapott át.

Közvetlenül a rancho elltt keresztezte útját egy keskeny, de rendkívül erls sodrású folyó. Lassított, majd egyetlen lendület­tel vette az akadályt. Visszanyerte önbizalmát. Belovagolt a bizarr, faragott labirintusnak látszó sziklák közé, néhány vidám szót vetett oda az lrnek, és máris lent volt a szép völgyben.

A lovat vágtára fogta. Úgy érezte, mintha úszna a szélben hullámzó fő fölött. Csak az elsl pajtánál állt meg. A pajta mel­lett egy ember a fegyverét tisztogatta. Odakiáltott:

  • Hé, te, itt van isz Ed?

A férfi kelletlenül nézett rá. Egy klre tette a fegyverét, és bement a pajtába. Egy perc múlva visszajött, és szó nélkül az ajtóra mutatott.

Martin Lobb leugrott a lóról. Belökte az ajtót. Egy sötét szobában találta magát. Csakhamar megpillantotta isz Edet. A sarokban leterített állatblrökön feküdt. Álomtól nehéz szemhé­ját törölgette. Martin Lobb nem látta az arcát, csak erls kezét és lsz haját, amely simán hullott a vállára.

isz Ed hosszan ásított.

  • Jó, hogy jött, Lobb. Már éppen küldeni akartam magáért – mondta hővös és barátságtalan hangon.

Lobb tanácstalanul álldogált. Lógó karral, idegesen győrö- gette a kalapját.

  • Tudomást szereztem róla, hogy megérkezett, ezért…
  • Mi hír? – vágott a szavába élesen.
  • Nem sok jó. – nyögte ki Lobb. – Állítólag az új seriff

tudja, hogy ki gyújtotta fel Evansék ranchóját.

  • Tudom. Aztán?
  • És Ron Hogan… állítólag megszökött a vigiliánsoktól.
  • Nem állítólag, hanem biztosan. És valami jobb hír?

A ranchero kinyitotta a száját, de hangja elakadt. Tanácsta­lanul állt, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte.

  • És mi híre van még, Lobb úr? – kérdezte szinte kiáltva isz Ed.
  • Állítólag. állítólag.
  • Na, nyögje már ki!
  • Ron Hogan megtalálta. a kincset.

isz Ed felült, maga alá húzta a lábát. Sokáig nézte a ranchero merev és komor arcát.

  • Azt hittem, jobb hírei vannak. Fredet pedig, ha nem a maga fia volna, ló után köttetném.
  • Igaza van. – nyögte ki nagy nehezen a ranchero. – Fred nagyon könnyelmő volt.

isz Ed hátralökte a homlokába hulló hajat. Megigazította a homlokán levl kötést.

  • És most mi a szándéka, Lobb úr?
  • Nekem?. Hát éppen azért jöttem ide. Menteni kell.
  • Mit kell menteni?
  • Hát ami mentheti… A nyakunkon a seriff, a vigiliánsok, Ron Hogan és a csejenek.
  • És az én nyakamon még maga is – szólt közbe gúnyosan isz Ed. – Azt hiszi, nincs más dolgom, mint maga helyett gon­dolkodni? Eriltesse meg már azt a híres madáragyát. Na, raj­ta. Mit tanácsol?

Martin Lobb kihúzta magát, mintha erit győjtene a harchoz. Kis szemében ravasz fény csillant föl. Már hangosabban és bát­rabban szólalt meg:

  • Eliször is el kell hagynia a ranchómat. A támadás és a gyújtogatás a maga ötlete volt. Én nem akartam.
  • Szép. szép. – isz Ed epésen fölnevetett. – De a folyó­parton, a rancho mellett a maga emberét találták meg. És mit

tanácsol még ezen kívül?

  • Mindkettőnknek jobb lenne, ha most elmenne innét – mondta Lobb ostoba makacssággal.

isz Ed elnézlen ingatta a fejét.

  • Ez minden, Lobb úr?
  • És hogy többet ne jöjjön vissza.
  • Rendben van, minden kívánságát teljesítem. Elmegyek, és többé biztosan nem jövök vissza. De ellbb még el kell intéz­nünk egyet-mást.

A ranchero egy fél lépést hátrált, mintha váratlan ütéstll félne.

  • Mire gondol?
  • Említette a kincset, amit Hogan talált, és amit a vigiliánsok elvettek, és Florence-ba szállítottak. Jonathan Kerrtll biztos értesüléseim vannak a kincs rejtekhelyére vonat­kozóan.

Lobb arca megmerevedett a rémülettll.

  • Mit akar csinálni?
  • Ma éjszaka lecsapunk Florence-ra, és elvisszük az ara­nyat.
  • Meglrült?
  • Nem, Lobb. Jól meggondoltam a dolgot. De most nagyon kevés emberem van, és ezért maga segíteni fog nekem.

Martin Lobb elsápadt. Még egy lépést hátrált, hátával a kunyhó falának ütközött.

  • Én nem vagyok bandita.
  • Nyugalom, Lobb. Elfelejti, hogy bizonyos kötelességei vannak velem szemben.
  • Errll ne beszéljen.

isz Ed ellrenyújtotta a kezét, mintha magához akarná húz­ni Lobbot.

  • Érdekes, Evansék házának a fölgyújtása semmiség volt magának, de aranyat rabolni az már sok. Lobb úr, gondolkoz­zon csak! A kezemben van. Esetleg felgyújtom a házát, mint ahogy maga is felgyújtotta Evanséket.

Martin Lobb lassú mozdulattal a szeméhez emelte a kezét, majd megtörölte az arcát izzadt tenyerével.

  • Én ebben nem segítek.
  • Akkor még ma a vigiliánsok kezébe adom Fredet. Tudja, hogy mit kaphat a támadásért és a gyújtogatásért?

Lobb mélyen és fájdalmasan sóhajtott.

  • Könyörüljön rajtunk, Campbell!

isz Ed hirtelen felugrott. Egy pillanatig Lobbot nézte, majd hozzálépett, elkapta a vállát, és megrázta.

  • Térj észhez, te vén bolond! Nincs más választásunk. Tiéd az egyharmada… és lelépünk.


24.

Csodálatosan csendes és szép este volt. A Viharok Hegyén hir­telen föltőnt egy csapat zerge. Egyikük, egy jól megtermett bak néhány szökelléssel a sziklán termett és éberen figyelt, A nap szelíd fényében úgy tetszett, mintha színaranyból öntött szobor lenne. Ekkor eldördült a meszkitában rejtlzl vadász puskája, a zerge fölágaskodott, és a homályos szakadékba zuhant. Aztán ismét csend lett.

Fort Rocky felll postakocsi közeledett. Gyöngyszínő por- felhlben döcögött a sziklák között, s amikor beért az épületek közé, belehasított a csendbe a kocsis kiáltozása, mellyel a fáradt lovakat ösztökélte.

Ezen a napon senki se szállt ki Florence-ban. A fogadó elltt összeverldött emberek csodálkozva nézték a lovakat és a ko­csist.

Egy férfi odakiáltott a kocsisnak:

  • Hé, Bob! Úgy látom, leveglt szállítasz.

A bajuszos kocsis egy nagyot sercintett

  • Az emberek félnek az indiánoktól.
  • Nem találtál kincset útközben? – tréfált egy mexikói kala­pos öregember.

A kocsis még nagyobbat köpött, de nem válaszolt. Nekiállt,

hogy kifogja a lovakat

Ben Evans lépett Sam Collins istállójába. Ron Hogan szép tarka lova mellett pillantotta meg az új seriffet.

  • Mi újság. Ben? – üdvözölte It Collins. – Nem mész vissza a ranchóra?

Ben leült a kukoricászsákra. A kezét dörzsölgette.

  • Egyellre nincs miért visszamennem.
  • Apád mikor kezd a házépítéshez?
  • Nem tudom. Ilyen idlkben nem érdemes hozzákezdeni. Ellször fát kell hozni… – Még egy pillanatig dörzsölgette a kezét, mintha meg akarta volna melegíteni. Majd Samre pillan­tott. – Sam, add kölcsön a tarka lovat erre a kiruccanásra.

Collins ujjaival végigszántott a ló sörényén.

  • Éppen magamnak készítem. Eddig kíméltem. Ronra vár­tam, de most azt mondtam magamban: „isz Ednek jó lova van, ha utol akarod érni, még jobb lóra van szükséged.” Azt hi­szem, Ron nem haragszik meg érte.

Ben lehorgasztotta a fejét.

  • Kár. Azt gondoltam, hogy neked nem kell. Mikor indu­lunk?
  • Éjjel. Még Dick Aronra várok. Elküldtem lt Martin Lobb ranchójához. Minden jel arra mutat, hogy isz Ed bandája nála rejtlzik.
  • Otthagyták a hegyeket, az biztos, mert Bueno nem látja lket mostanában. Nehéz munka lesz.

Sam elhallgatott. Gondosan tisztogatta a lovat. Egy perc múlva így szólt:

  • Végre leszámolunk Eddel. Csak az a kár, hogy nincs ve­lünk Ron. Mindig arról álmodozott, hogy találkozik vele.
  • Kár, hogy nincs itt – ismételte meg tőnldve Ben.
  • Ronnak volt vele valami leszámolnivalója.
  • Talán én egyenlítem ki a számláját, és így jóvá teszem a bőnömet.

Sam Collins elmosolyodott.

  • Különös, de mióta megjelent itt Ron Hogan, minden meg­

változott. Az emberek elhitték, hogy itt is lehet élni…

  • És hogy van igazság – fejezte be Ben Evans. Sam a fiúhoz lépett, és a vállára fektette nehéz kezét.
  • Ben, meglátod, leszámolunk isz Ed bandájával, bíróság elé állítjuk a Lobbokat, és végre nyugodtan fogunk élni. Apád új házat épít, a többi ranchero is visszatér a földjére, és végre rend lesz ebben a kis fészekben. – Tréfásan megveregette a fiú vállát. – És most menj aludni, mert nehéz munka vár ránk.

Együtt mentek ki az utcára. Beesteledett. Az ablakok kivilá­gosodtak, az ibolyaszínő égen feltőntek a csillagok. A férfiak kiálltak a házak elé. Barátságos kiáltással üdvözölték Samet, 1 pedig vidáman válaszolt nekik:

  • Ágyba, fiúk! Hajnalban kelünk. Etessétek meg jól a lova­kat, készítsétek el1 a fegyvert, és aludjatok, mert nehéz napunk lesz.

Kés1n ért haza. Nem ment be a szobába. Egy zsákra feküdt az istállóban, a lovak mellé. Nem tudott elaludni. Állandóan isz Edre gondolt, arra az emberre, aki két év óta, bár senki se látta, élet és halál ura volt a környéken. Eszébe jutott az els1 postakocsirablás: a megriadt lovak vonszolta kocsi, a véres ko­csis és a rémülten menekül1 emberek. Azután más események jelentek meg emlékezetében. Er1szak és kényszer, halál és tőz- vész, sírás és kétségbeesés. És végül látni vélte Ron Hogant, amint azon a forró napon megjelent a város üres utcáján. Látta, amint elegánsan és kecsesen végiglovagol a csodálkozó tekinte­tek között, a horizonton kékell1 hegyeket nézve. Akkor nem tudta, ki ez a fiatalember, de érezte, hogy jobb id1ket hoz ma­gával.

Lassan álomba merült.

Alomba merült a város is. A tet1k fölött megjelent a hold, a házak ablakai tompán csillogtak, a várost körülölel1 hegylánc úgy bontakozott ki a homályból, mint megannyi púpos hátú szörny. A sziklák között prérifarkasok üvöltöttek. Kaguár lopa­kodott hangtalanul a zsályaillatos meszkitaligetekben. Bagoly huhogott a vén er1dítmény romjai között, felh1k úsztak a hold

elé… A föld homályba burkolózott, majd ismét megcsillant a holdfényben.

Éjfélkor már mindenki aludt, csak két ember Irködött a bör­tön elltt. Black, a börtönlr és a fiatal Tom Rasker, akit a seriff az Ír mellé állított segítségül.

Éjfél után még nagyobb lett a csönd. A hold elbújt a felhlk mögé, s a föld sötétségbe borult. Két oldalról, Fort Rocky és Canon City felll lovasok közeledtek. Lassan jöttek, alig lehetett hallani a patkók dobogását. Nem beszéltek. Az arcukon kendl volt, kezükben lövésre kész fegyver.

Egyikük a városka határában letért az útról, és a nagyobb sziklák mögé rejtlzve fölkapaszkodott a Viharok Hegyére. Megállt a hegyoldalban. Lába alatt feküdt a város, az összevisz- sza épített fészerek és házak tömege. Ismerte jól a várost, s ahogy a hold kibukkant a felhlk mögül, megkereste a börtön­épületet. Várt még egy pillanatig, de amikor megállapította, hogy az utcán nem járkálnak lrök, kihúzta pisztolyát az öve mögül, és a leveglbe lltt.

Mintha fölágaskodott volna az éjszaka, megdobbantak a lópaták. Két oldalról támadtak a lovasok. Ropogtak a puskák, csattogtak a pisztolyok, megcsörrentek az ablaküvegek. A sötét- ll ember- és lóáradat a börtön épülete elltt találkozott.

Egy álomból fölébresztett asszony görcsösen zokogni kez­dett, majd a puskaropogáson át feltört egy kétségbeesett férfi­hang:

– isz Ed megtámadta a börtönt! Ellopja az aranyat!

A SÓLYOM KANYON


1.

Tompa sötétség borította még a földet, amikor isz Ed és Lobbék bandája a Sólyom Kanyonhoz ért. A lovasok úgy vág­tattak be a szakadékos sziklafalak közé, mint a rohanó patak. Mindent betöltött a patkók dobogása és a lovak zihálása. Az emberek hallgatagon lovagoltak. Fred Lobb isz Edhez ugratott.

  • Mit csinál? – kérdezte fojtott hangon. – Bemászik a szo­rosba! Ha valaki észrevesz bennünket, többé nemigen kerülünk ki ebbll a sziklatorokból.

isz Ed még csak nem is fordult Fred felé.

  • Ez a menekülés egyetlen útja.
  • A fennsíkon kellene menni.
  • A fennsíkon mindent látni száz mérföld távolságból.
  • De mindig van lehetlség a menekülésre.
  • Ez a legrövidebb út a Savatch-hegységbe – mondta Ed el­lentmondást nem tőrl hangon.

Fred egy pillanatig hallgatagon lovagolt. Körülnézett. Ké­toldalt látta a sima sziklafalakat, feje fölött pedig a csillagos, keskeny égszalagot. Hallotta a szíve zakatolását.

  • Én visszafordulok – mondta hirtelen. Ed csak most fordí­totta felé klmerev arcát.
  • Ezt nem teszed meg, Fred.
  • Visszafordulok az apámmal és az embereinkkel. Nem va­gyok hajlandó bemászni ebbe a zárt kanyonba.
  • Ez a menekülés egyetlen útja! – isz Ed Fredhez ugratott. – S ha még egy szót szólsz, egyetlen lövéssel leterítelek!

Fred Lobb magába fojtotta a kikívánkozó káromkodást. Kö­rül volt véve isz Ed embereivel, és tudta, hogy bármely pilla­natban eltehetik láb alól. Inkább nem ellenkezett. Tudta, hogy már akkor vesztett, amikor apjával a ranchóról Florence-ba

ment. A rajtaütés sikerült. Nehézség nélkül elrabolták az ara­nyat, de így is vesztettek, oda az arany meg a föld is. Az idl múlásával nlttön-nltt benne a harag és a fájdalom. Kétség­beesett erltlenség lett rajta úrrá. isz Ed kegyétll vagy kegyet- lenségétll függött a sorsuk.

A bandavezér tudta, hogy mit csinál. Nem ész nélkül vá­lasztotta a kanyont. Ugyanis nem akart a fennsíkon mutatkozni. A legrövidebb, rejtett úton kellett menekülnie, olyan úton, ame­lyen könnyő a védekezés. Feltételezte, hogy a florence-i vigiliánsok, miután magukhoz tértek az elsl meglepetésbll, azonnal utánuk erednek. A fennsíkon szétverhetik a bandát, a kanyonban elég, ha néhány jó lövészt hagy hátvédnek, s nem kell félnie az üldözlktll. Teljesen nyugodt volt. Hitt a szeren­csecsillagában. Úgy érezte, hogy a legerlsebb lapját játszotta ki. Elérte célját, amire olyan régen vágyott. Gazdag lett. Odadob valami koncot az embereinek, Lobbékat pedig elteszi láb alól. Soha nem érdekelték az olyan emberek, mint Lobbék. Paran­csolt nekik, uralkodott rajtuk, rájuk erlszakolta a saját akaratát, de nem ismert számukra kegyelmet.

Ha átjut a Sólyom Kanyonon és az Indián Kút Völgyén, be­ér a magas hegyek közé, s ott már maga az ördög se kapja el. Hiszen ismer minden zugot a Sangre de Christo vad hegyláncá­ban.

Sokáig lovagoltak néma csendben, majd amikor a szakadé- kos sziklák fölött látszott a hajnal gyöngyszíne, magához hívat­ta leghívebb emberét, a mesztic Manuel Santanát, és ezt mondta neki:

– Fogsz négy embert, lemaradsz vagy egy mérföldnyire, és ha megpillantod az üldözlket, elrejtlzöl a sziklák között, és nem engeded át Iket. Ne félj, nem hagylak cserben.

Manuel szó nélkül megfordult, isz Ed utánanézett. Azt gondolta, hogy ilyen emberekkel még a poklon is átverekszi magát. Vakon hittek benne, és szemrebbenés nélkül teljesítették parancsait.

A sziklák feletti kis égcsík rózsaszín fénnyel telítldött, a

szakadékos falak kibontakoztak a homályból, a patak, amely a kanyon mélyén folyt, mint egy sziklacsatornában, habosan ezüstlött. A sasok fölszálltak sziklafészkeikrll, s a szakadék pereme fölött lebegtek, mint sötét kis vesszlk.

isz Ed fölállt a kengyelben. Hátrafordult. Megpillantotta a két indián pónit, amelyek a hátukon cipelték a rabolt arannyal teli ládát.

  • Sarkantyúzzátok meg a lovakat! – parancsolta.

A sereg frissebben folytatta útját, az emberek a lovak nya­kára hajoltak.


2.

  • Ha nem érjük utol Iket estéig, akkor egérutat nyernek – mondta Sam Collins Dan Sandersnek, a polgárlrség parancsno­kának.

Evansék ranchójához közeledtek. A völgy még homályban úszott, a folyó pedig úgy tekergett a hatalmas sziklák között, mint egy fekete kígyó – síkosan és megfoghatatlanul. Huszon­hármán voltak. Kemény és edzett férfiak. Még nem tértek ma­gukhoz a haragtól és a csodálkozástól. isz Ed támadása annyira váratlanul érte Iket, hogy még arra se volt idejük, hogy kimász- szanak az ágyból. Egyesek fehérnemőben rohantak ki a házból, de rémületükbll teljesen megbénultak. Csak Sam Collins tudta Iket összeszedni, de akkor már kési volt. isz Ed bandája el­menekült a városból, maga mögött hagyva a lángoló börtönt és a meggyilkolt irt.

Utánuk eredtek, a férfiharag és a szégyen hajtotta iket. Ke­gyetlenül restelltek, hogy isz Ed túljárt az eszükön. Evansék ranchójához közeledtek. Dan Sanders megállította a lovát.

  • Addig nem mehetünk tovább, amíg vissza nem jönnek a felderítik.

Collins türelmetlenül rántott egyet a kantárszáron.

  • Kár minden pillanatért, Dan.
  • Mégis várjunk, mert különben esetleg rossz irányba indu­

lunk, aztán vissza kell jönnünk.

Collins hangosan fölsóhajtott.

  • Átkozom magam, és átkozni fogom az életem végéig, amiért nem biztosítottam jobban azt az aranyat. Úgy támadtak ránk, mint a farkasok. Egész éjszaka Irt kellett volna állni.

Távoli lódobogás ütötte meg a fülüket. Elhallgattak. A szik­lák között hamarosan megjelent egy lovas. Sebesen ügetett, a kövek csak úgy szálltak a ló patája alól. Egy pillanatra eltőnt a sziklák mögött, majd újra megjelent, mint egy árnyék.

  • Hé, Sam! – kiáltotta, s megállította a vágtató lovat. – Lát­ták Iket a Sólyom Kanyon bejáratánál.
  • Ki látta Iket? – kérdezte Collins.
  • Két cowboyunk.
  • Te vagy az. Ben?
  • Én – kiáltotta Ben Evans. – Erre vonult az egész banda.

Collins fölállt a kengyelben. Ellrenyújtotta a karját.

  • Hé, fiúk! – kiáltotta. – Ne sajnáljátok a lovakat! – S elsl- nek sarkantyúzta meg a lovát.

Rózsaszínő fény világította meg a tágas völgyet. A folyó íve mentén legellk húzódtak. A fő súlyos volt a harmattól, s úgy csillogott, mint egy zöld tótükör. A vigiliánsok követték Collinst. Dübörögtek a paták, nyerítettek a lovak, az emberek a lovak nyakára tapadtak, és hírtelen az egész völgy megélén­kült… Megindult a hajsza.


3.

Fekete Szarvas lassan fölemelte a kezét, maga elé nézett, majd behunyta a szemét. Valószínőleg a hegyek szellemét hívta se­gítségül. Sokáig maradt ebben a révült állapotban. Nagy sokára megszólalt:

  • A hegyek nagyok, a völgyek szakadékosak, a réteken ezer virág virágzik, s az ember gondolatai kacskaringósak, mint a hegyi ösvény. Nem látok magam elltt egyenes utat. Menjünk tehát a hegyi ösvényeken. – Hirtelen kinyitotta a szemét, és

komoran Hoganra pillantott. Az könnyedén meglökte az öreg vadászt.

  • Mit mondott? – kérdezte suttogva.

Hallgató Száj, aki ismerte a csejenek nyelvét, félhangon le­fordította neki az indián törzsflnök szavait.

  • Kérdezd meg, hogy eljön-e velem Florence-ba.
  • A barátom azt kérdezi tiled. Fekete Szarvas, Tüzes Vil­lám fia, hogy eljössz-e a harcosaiddal Florence-ba, visszasze­rezni a kincset.

Fekete Szarvas ismét behunyta a szemét. Sovány, fekete ar­ca teljesen megmerevedett. Olyan volt, mint egy maszk. A csejenek körbeállták. Hallgatva nézték vezérüket. Arcuk olyan volt, mint egy ki, szemük pedig mint a csillogó gyöngyszemek.

Fekete Szarvas leengedte a kezét.

  • A csejenek nagy törzsfinöke – kezdte halkan -, Magá­nyos Bölény a spanyolokkal folytatott ütközetben sok aranyat zsákmányolt. Ez az arany a miénk. Senkinek sincs joga elvenni a törzsfinök aranyát. Szívünk nem ismeri a félelmet, lovaink bevisznek a városba, fegyvereink tüzet okádnak. Visszaszerez­zük a kincset, vagy a testünkkel borítjuk be a harcteret.
  • Mikor indulunk? – kérdezte Hogan.

A vadász megismételte a kérdést. A törzsfinök fia hővösen nézett Hoganra.

  • A nap lassan vándorol az égbolton, a víz lassan folyik a nagy folyóban, a nagy medvék lassan bandukolnak a nagy víz felé. Legyetek nyugodtak, fehér barátaim, ne uralkodjék rajtatok a türelmetlenség. – Fölemelte a kezét, és jelt adott harcosainak, hogy üljenek lóra.

Hogan a vadász fülébe súgta:

  • Ha olyan lassan fogunk lovagolni, ahogy mondja, akkor estére se érünk Florence-ba.

A vadász elnézien mosolygott.

  • Tanulj tile türelmet, Ron. Í tudja, mit beszél. Most meg­fontoltan kell cselekedni.
  • Mindent megértett, és tudja, hogy miril van szó?
  • Igen, de nem nagyon hiszi, hogy a seriff jószántából kiad­ná az aranyat. Túl jól ismeri a fehéreket.
  • Meg kell próbálni. Nem szeretnék vérontást. – Felült a ló­ra. – Kérdezd meg, merre megyünk.

Az öreg vállat vont.

  • Ne zavard. Í jobban tudja, hogy merre kell menni.

Az indiánok egyesével sorba fejlldtek. Hogan csodálkozott, ugyanis Fekete Szarvas ahelyett, hogy a legrövidebb úton vezet­te volna lket, a Sólyom Kanyonon át, a hágó felé indult, ame­lyet Bueno valamikor a pokol kapujának nevezett.

  • Hová visz minket ez az ember? – kiáltotta türelmetlenül.

Hallgató Száj elnézlen tekintett rá.

  • Í bölcs harcos. Nem akar a kanyonban menni, mert fél a katonai lrjáratoktól. A hosszabb, de biztosabb úton megyünk.

Lassan kapaszkodtak fölfelé a meszkitával és törpefenylk- kel benltt, sziklatörmelékes hegyoldalon. A nap ellbújt a ma­gas hegyek mögül. Aranyló csend vette lket körül.

A hágón erdlben folytatták útjukat. Vapitiszarvas-csapáson lovagoltak. Homályos és hővös volt az erdl. A hatalmas öreg cédrusok között egyetlen napsugár sem tudott áthatolni. Amikor kiértek az erdlbll, a Sólyom Kanyon fölött emelkedl hegyek és csupasz sziklák között találták magukat. És újból ragyogó nap­sütésben lovagoltak, friss szél legyezte az arcukat.

Fekete Szarvas három-négy harcosból álló kisebb csoportra osztotta embereit. Egyesek a kanyon peremén mentek, mások a sziklahasadékok mentén, megint mások az itt kezdldl határta­lan fennsík szélén.

A nap már elérte a zenitet, amikor füttyszó ütötte meg Hogan fülét. Azt gondolta, hogy mormota fütyül a kövek kö­zött, de akkor észrevette, hogy Fekete Szarvas hirtelen megállí­totta a lovát, és intett, hogy rejtlzzenek a sziklák mögé.

Ekkor észrevették a csejent. A sziklák mögül bújt ell, és Hogan számára érthetetlen, gyors kézjeleket adott le. A törzsfl- nök fia intett Hogannak. Otthagyták a lovakat, és a sziklához mentek. A csejen a linteon-bokrokba rejtlzve várta lket. A

szeme lángolt, az arca izgatottságot fejezett ki. Amikor mellé értek, a kanyon mélyére mutatott.

A kanyon ezen a helyen sekély volt. A rejtekhelyrll tisztán láthatták a habzó folyó partján tekergl utat s rajta a lovasokat. Hogan Fred Lobbot pillantotta meg ellször. Rögtön felismerte, majd hirtelen elakadt a lélegzete. A sziklák mögül egy megter­mett lovon üll férfi bontakozott ki. Kalapját mélyen a széniébe húzta, s kalapja alól hosszú, lsz haj hullott a vállára.

  • isz Ed! – suttogta öntudatlanul.

Fekete Szarvas a szájára tette a kezét;

Hogan nem tudott úrrá lenni remegésén. Tehát isz Ed nincs Denverben… Ellis úgy hazudik, mintha könyvbll olvasná. Ho­vá mennek? Mit csinálnak a Sólyom Kanyonban? A kusza gon­dolatok teljesen fölizgatták. Legszívesebben leugrott volna a meredek szikláról, le a kanyonba, isz Ed nyakába. De csak­hamar még nagyobb meglepetésben volt része, ugyanis a szik­lák mögül kibontakozott egy indián lovat vezetl lovas. s a ló hátán egy ládát pillantott meg. Fölismerte, de nem akart hinni a szemének. A csejenek kincsét tartalmazó láda volt az.

Hogan kibújt a sziklák mögül, odahívta a vadászt, és közöl­te a hírt Fekete Szarvassal. Az indián törzsflnök fia nem cso­dálkozott. Fölemelte kezét, és tőnldve így szólt:

  • E hegyek nagy szelleme úgy intézkedett, hogy nem kell a Nagy Városba mennünk.

Hogan megértette, hogy most neki kell átvennie a vezetést, s döntl ütközetre kell vezetnie a harcosokat. Ezért határozott hangon így szólt:

  • Ha vissza akarjuk szerezni a kincset, meg kell lket tá­madnunk a kanyon kijáratánál.

Fekete Szarvas helyesllen bólintott. Hirtelen eltőnt fenséges lassúsága. A szemében tőz lobbant fel, mozdulatai erlvel teltek meg. Kurta parancsokat adott Bölcs Hollónak. S csakhamar füttyök, huhogások s egyéb állathangok törték meg a csöndet, s egy perc múlva minden harcos a törzsflnök körül csoportosult.

Letértek az útról, és ügetve a hágó felé indultak. A vadász

szólt, hogy szálljanak le a lóról. Egy hegyi ösvényre vezette Iket, amely a sziklás hegyoldalról egyenesen az Indián Kút Völgyébe, a kanyon kijáratához vezetett. Sietniük kellett, hogy azok meg ne ellzzék Iket.

Hogant elöntötte a boldogság. Végre rámosolygott a szeren­cse, s ez a tudat megvigasztalta. Legmerészebb vágyaiban sem képzelte, hogy így alakulnak a dolgok. Bár másra se gondolt, mint hogy elfogja isz Edet, és visszaszerezze a csejenek kin­csét, de azt nem remélte, hogy az események ilyen szerencsés fordulata segíti álmainak megvalósításában. Annyi kudarc érte, annyi csapást kellett elviselnie, hogy néha már kételkedni kez­dett, kétségbeesett. És most… a valóság túlszárnyalta legmeré­szebb álmait is: egyszerre megvalósíthatja mindkét tervét.

Hátranézett. A csejenek hegyi patakként zúdultak le a me­redek hegyoldalon. Csodálta fürge mozdulataikat, s azt a szak­értelmet, amellyel lovaikat vezették. Lent, egy sziklakiszögellés mögött váratlanul megpillantotta a legeli zöldjét és a sziklákon csordogáló patak kékjét Már közel jártak a kanyon kijáratához. Még egy görgeteges hegyoldal, egy sziklaszoros, és máris a völgyben voltak.

Találtak egy lapos szakaszt, és egykettire átkeltek a pata­kon. Megálltak a száraz sziklapadon, a ház nagyságú sziklák között. Ennél jobb leshelyet keresve se találhattak volna. Ugyanis a szikláktól a kanyon kijáratáig lapos rét húzódott.

Hogan leugrott a lóról, fölkapaszkodott egy sziklakiszögel- lésre és egyetlen tekintettel fölmérte a helyzetet: elitte feküdt a zöld főtükör, rajta az alig látható ösvény, a rét fölött a sziklafal emelkedett, amely fehérnek tetszett a vakító napfényben, s a falban egy fekete csík, a Sólyom Kanyon kijárata.

Csend volt, olyan csend, hogy hallotta a hullámzó fő zize- gését és a távoli patak zúgását. A nap kegyetlenül tőzött. Ügy tetszett, hogy melegében rögvest elolvadnak a fehér sziklafo­gak, az eget selyempapír vékonyságú párafelhi borította. Hogan a fekete csíkra meredt. Várta, mikor jelenik meg az elsi lovas.

Az idi lassan, álmosan vánszorgott, mintha a hatalmas nap­óra megállt volna a kiégett sziklák között. Az emberek görnyed- ten ültek a nyeregben. A fáradt lovak lehorgasztották fejüket. Száraz ajkukkal füvet kerestek a kövek között.

A kijárat melletti sziklapadról hirtelen fölszállt egy sas. Va­gyis közelednek. Hogan szinte a sziklához tapadt. Érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, a vére a fejében dübörög. Elsötétült kö­rülötte a világ. Csak azt a kis fekete csíkot látta. Aztán meg­könnyebbülten fölsóhajtott. Valami fölrémlett az árnyékban.

És kilépett az árnyékból az elsi lovas, már a napsütötte ré­ten lovagolt… Majd a második… Megálltak. Figyelmesen szét­néztek. Majd egyikük jelt adott a kezével. Ekkor mind kiözön- löttek a rétre. Lassan közeledtek. Látszott, hogy halálosan fá­radtak a lovak és az emberek is. Hogan lemászott a szikláról. A lovához lépett. Megpillantotta az öreg vadász feszült és komoly arcát, és Fekete Szarvas rátapadó szemét.

Vártak még egy pillanatig, de ez a pillanat olyan nehéznek tőnt, mint a szikla, mint a ki, nyomasztó pillanat volt. És ekkor elkomorult körülöttük a világ: a párafelhis ég, az ágaskodó sziklák, a patak hullámai és az indián harcosok arcai. A szikla tövében irt álló csejen torkából harci kiáltás szakadt ki, kiáltás, amely isrégi, mint a sziklák, velikig hatoló csodálatos harcba hívó dal.

A fenyegeti kiáltások orkánja közepette indultak meg: üvöltöttek, mint a farkasok. A lovak vágtattak. A patkók alatt jajgattak a kövek, dübörgött a kiégett föld. A harcosok szétszó­ródtak a napos réten, úgy suhantak, mint a felhiárnyak a sziklás hegyoldalon. A lovak nyerítettek, lobogott a sok sörény, égtek a szemek, lángoltak az arcok, és zúgott a ló- és embertestáradat viharosan, fékezhetetlenül.

Az ellenfél egy pillanatra megbénult, mintha villám csapott volna belé. De nyomban szétszóródtak, eldördültek az elsi lö­vések, repültek az átkok. A csejenek már ott voltak. Bevágtak a csapat közepébe, és egyetlen pillanat alatt kettészakították az ellenfelet. A támadás olyan váratlanul érte isz Ed embereit,

hogy az elsl összecsapás után, amelynek néhány lovas áldoza­tul esett, menekülni kezdtek.

Hogan az élen vágtatott. A ló nyaka fölé hajolt, az Isz férfit kereste a lovasok között. Hamarosan meg is találta.

isz Ed vadul csapkodott, vakon lövöldözött a pokoli zaj­ban, a ló- és emberáradat közepén, de nem tudta visszatartani a meneküllket. Hogan már messzirll megpillantotta haragtól el­torzult, kétségbeesett arcát. Egy pillanatig az volt az érzése, hogy már látta valahol ezt az arcot, már látta ezt a hideg szemet. isz Ed is észrevette lt, a szeme elkerekedett, Hogan felé indult. Mintegy ködön át látta, hogy isz Ed rácsap a lovára, megfor­dul, és vágtatva menekülni kezd.

„Nem szöksz meg…” – gondolta Hogan, s a csata sőrűjébe vágtatott. Ropogtak a puskák, süvítettek a golyók. Látta a földre dlll lovakat, a paták alatt jajgató lovasokat, s a távolban látta isz Ed hátát és kalapját. A lóra hasalt, s a szügyébe vágta a sarkát. Megremegett a föld a patkók alatt, röpültek a kövek, zú­gott a szél. Ügy érezte, hogy lova szárnyakat kapott.

Egyre közelebb ért a meneküllhöz. Az megpróbált véde­kezni. Kiegyenesedett a nyeregben, oldalra hajolt, és elsütötte a coltját. Hogan látta az égszínkék füstöt, aztán megcsapta orrát a puskapor szaga. Már nagyon közel volt. Ezért pisztolyát az övébe dugta, s a riátáért nyúlt. Áthúzta a tenyerén, majd föl­emelkedett a nyeregben, kezével nagy ívet írt le a feje fölött, és eldobta a riátát.

A lasszó halkan suhogott a leveglben, s a hurok a lovas vál­lára hullott. Hogan egyetlen erls rántással kirántotta isz Edet a nyeregbll. Az széttárta a karját, mintha védekezni akarna, de aztán a földre zuhant, s a vágtató ló úgy húzta magával, mint egy tehetetlen bábut. Hogan körülnézett, és fojtott hangon így kiáltott:

– Ellis!.

Ugyanis a lasszón vonszolt férfinak leesett a kalapja, s a ka­lappal együtt szép lsz parókája is. isz Ed borotvált feje csillo­gott az erls napfényben. Hogan nem akart hinni a szemének.

Ismét felkiáltott:

  • Ellis… isz Ed… Ellis!

Megállította a lovát, de nem lazított a feszes riátán.

  • Állj föl! – parancsolta.

A bandavezér egy pillanatig még tehetetlenül feküdt a föl-

dön. Arcát a buja főbe dugta. Hogan megrántotta a szíjat.

  • Állj föl!

Ellis a könyökére támaszkodott, fölemelte a fejét, és határo-

zott hangon így szólt:

  • Gylztél, Hogan. Megadom magam.

Ron egyre rövidebbre fogta a riátát, és úgy közeledett

Ellishez, óvatosan, mint a vadállathoz szokás, amely bár fek-

szik, de még megmarhatja az embert. Most már tisztán látta a

koponyájára feszüli bírt, gyűlöletet sugárzó keskeny szemét,

fájdalmasan összeszorított száját és tehetetlen grimaszba torzuló

fehér arcát. Erisen megrántotta a feszüli szíjat.

  • Mondd, te gazember, te ölted meg a bátyámat?

isz Ed kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán még szorosabbra zárta.

  • Beszélj, mert Florence-ig húzatlak a lovammal.
  • Én öltem meg.
  • Miért tetted?
  • Nem tehettem másként.
  • Miért?
  • A te bátyád… mert nem én, hanem a te bátyád találta meg a spanyol kapitány jelentését az elrejtett kincsről.


4.

Ez a nap sokáig emlékezetes marad Florence lakói számára.

Estefelé, amikor már sötétkék árnyak borították a Viharok Hegyének oldalát, egy lovas tőnt fel az úton. Már messziril lát­ták a ló sörénye fölé hajló, vágtatva közeledi férfit. Az asszo­nyok és az öreg férfiak kirohantak az utcára. A bokáig éri puha porban toporogtak, arcukon bizonytalanság és rettegés tükrözi- dött.

A ló hirtelen elgyöngült. Megbotlott egyszer, aztán még egyszer. majd a földre dilt. Foltokban hullt róla a tajték. A lovas föltápászkodott. Valaki odafutott. Rémülten nézték poros, szürke arcát és beesett szemét.

Egy rongyos, fekete ruhás öregasszony az égnek emelte gö- csörtös kezét. Sírós hangon fölkiáltott:

  • Megölték a mieinket.

A lovas elindult Támolygott. Hírtelen kiegyenesedett, kitá­totta a száját és örömteli hangon így kiáltott:

  • Szétvertük isz Ed bandáját! Elfogtuk a Lobbokat és az egész bandát!

Az emberek nem akartak hinni a fülüknek. Szótlanul álltak, mintha megnémultak volna. A lovas lekapta a fejéril a kalapját, és boldogan a földhöz vágta.

  • Halljátok? Szétvertük isz Ed bandáját! Behozzák Iket a városba. Vége a Lobboknak! Vége Ednek!…

Csak most engedtek föl az arcok. A férfiak a magasba do­bálták kalapjukat. Az asszonyok boldogan kiáltoztak, a lovas pedig hirtelen ellregörnyedt, mint akit hasba rúgtak, és térdre esett.

Amikor a nap lebukott az ibolyaszínő hegyek mögött; és az ég eltompult Florence háztetli fölött, a sziklák mögül kibonta­kozott az egész sereg. Ron Hogan, Sam Collins és a polgárlrség parancsnoka, Dan Sanders lovagoltak az élen. A tömeg elébük indult Gyerekek, asszonyok futottak a porfelhlben. A sziklák között vad, örömteli kiáltás zúgott fel. A leveglbe röpültek az öreg, napszítta kalapok.

A lovasok benyomultak a tömeg közé. A sokaság szétvált. Hirtelen elnémultak, mert a fegyveres lovasok fala mögött megpillantották a rabokat

Egy szakadt fekete ruhás asszony fölemelte két agyondol­gozott kezét Vellkig ható hangon fölkiáltott:

  • Akasszuk fel a banditákat! Megölték a fiamat!

Egy pergamensárga arcú öregember áttörte magát a töme­gen. Merev ujjaival felkapott az útról egy követ, és a rabokhoz vágta. A tömeg megrohamozta a banditákat.

Akkor Sam Collins megfordította a lovát Fölállt a kengyel­ben és így szólt fennhangon:

  • Emberek! Bíróság elé állítjuk lket! Tartsuk magunkat a törvényhez!

Csend lett. A tömeg szétvált, s a vigiliánsok körbevették a gonosztevlket, akik most lehorgasztott fejjel lovagoltak, tekin­tetüket a szürke földbe mélyesztették, gondolataik sötétek és súlyosak voltak, akárcsak tetteik. Hallgatagon lovagoltak a vád­ló tekintetek, ökölbe szorított kezek között isz Ed és Martin Lobb haladtak az élen. ik ketten, akik törvénytelenségeikkel és gaztetteikkel rémületben tartották az egész környéket, mögöttük Fred Lobb és a volt seriff, Peter Graham lovagoltak.


5.

  • Kemény legény ez az isz Ed – mondta Sam Collins Ron Hogannak. – Attól a perctll kezdve, hogy lasszóra kötve a vigiliánsok elé vezetted, egy szót se szólt.

Ron kidugta szappanos fejét a hordóból, amelyben fürdött. Vidáman prüszkölt.

  • Mit mondtál, Sam?

Sam végighúzta a borotváját a derékszíján. Habos arcát Ron felé fordította.

  • Azt mondtam, hogy kemény legény ez az isz Ed.

Ron Hogan sovány karját szappanozta.

  • De azért bevallotta, hogy 1 ölte meg a bátyámat. Nekem ez elég.

Sam borostás arcát borotválta. Fancsali képpel nézett a tü­körbe, mintha el akarná vágni a saját nyakát.

  • Kemény legény és kitőn1 játékos. Ki gondolta volna, hogy 1 és Frank Ellis egy és ugyanaz. Két éven át orruknál fog­va vezette az embereket, és senki se ismerte föl. Téged pedig 1szintén szólva jól átvert. Hiszen már akkor, a fogadóban a markodban volt.
  • Akkor én voltam az 1 markában, mint egy védtelen kis­madár. Egyetlen lövéssel leteríthetett volna. De annál sokkal óvatosabb volt, semhogy leleplezze magát, ezért Antoniót küld­te… Tiszta szerencse, hogy a fiú mellém lltt. Csak azt nem ér­tem, miért engedte akkor, hogy eltőnjek innét.
  • Becsapta saját magát. Azt hitte, hogy végleg eltőnsz a szeme el1l, és békén hagyod. Teljesen lefoglalta a kincskeresés. Te pedig – nevetett vidáman – pompásan játszottál. Emberére talált.

Hogan a feje búbjáig bebújt a víz alá, és amikor el1bukkant a hordóból, elkapta a törülköz1t, és er1sen dörzsölni kezdte a testét.

  • Képzelem, milyen boldog volt, amikor elkaptak a Fekete Kapunál. Emlékszem. nem jött oda hozzám. Nem akarta,

hogy fölismerjem benne Frank Ellist. Csak kiadta a parancsot, hogy akasszanak fel. Biztos volt benne, hogy egyszer s min­denkorra végzett a Hoganokkal. Aztán pedig… – Hirtelen el­hallgatott, arca sötét lett, és még erlsebben kezdte dörzsölni lesoványodott testét.

  • Aztán pedig – folytatta Collins – a Kiemberek Völgyében ismét a markodban volt. Ha tudtad volna, hogy valójában a Frank Ellist játszó isz Ed van a kezedben.
  • Na igen, ha tudtam volna.
  • Meg kell adni, jól kibabrált veled. Csak azt nem értem, hogy miért mesélt neked a Santa Fében történt dolgokról. Ami­kor tudta, hogy még találkozhattok.
  • Ezen magam is sokat tőnidtem – szólt elgondolkodva Hogan. – Azt hiszem, mindent egy lapra tett fel. Meg akart gyizni arról, hogy igazat beszél. Még reménykedett, hogy elen­gedem. Legalábbis így gondolom. Képzeld magad a helyzetébe.

Sam egy nedves törülközivel letörölte vörös arcát.

  • Értem, égett a lába alatt a talaj. Épp a Kék Víz Völgyébe tartott a kincsért. Tudta, hogy ismered Tüzes Villám térképét. Kockáztatott.
  • És kis híján nyert. Tudod, volt olyan pillanat, amikor már azt gondoltam, hogy elengedem. Jól néztem volna ki. Odahozta volna az egész bandát, és elintézett volna a csejenekkel együtt. Csodálom ezt az embert. Mesterien játszott, hidegvérrel. Koc­káztatott, és kicsin múlt, hogy nem nyert. Nagystílő csirkefogó. Kevés ilyen bandita akad manapság.

Ron egy pillanatra elhallgatott. Az ágyhoz ment, ahol a tisz­ta fehérnemője és az ünnepi ruhája feküdt. Az ezüsttel gazdagon kivert spanyol kaftán, a fekete posztónadrág és a bronzszögek­kel kivert széles derékszíj. Öltözködni kezdett. Az ablakon át a Viharok Hegyére nézett. A gyászos, mezítelen hegyoldalt most szinte vidámnak látta, a felhik derősen úsztak a világos, napos égbolton. Kora reggel volt. Annyi év után az elsi nyugodt reg­gel.

Sam felhúzta súlyos cowboybakancsát. Szuszogott. Nehezé­

re esett a hajlongás.

  • Ron – kezdte. – A bátyád ismerte isz Edet?

Hogan elkomorult. Bátyjának említése megzavarta jó han­gulatát.

  • Fogalmam sincs – válaszolta kelletlenül. – A bátyám so­hasem beszélt róla, és Santa Fében sem tudtak róla. Szerintem csak akkor ismerkedtek meg, amikor a bátyámnak véletlenül kezébe került a spanyol tiszt jelentése. Egyedül isz Edtll kap­hatnánk erre feleletet, de 6 hallgat. Talán majd a bíróság elltt vall, de az is lehet, hogy… magával viszi titkát a sírba. Jól is­mertem a bátyámat, tudom, hogy nem tartott fenn kapcsolatot gyanús alakokkal, isz Ed elbeszélése alapján arra következte­tek, hogy Ed valakitll tudomást szerzett a jelentésrll. Jó üzletet szimatolt, és ki akarta csalni a jelentést, és amikor a bátyám nem állt kötélnek, fenyegetni kezdte. És hogy a fenyegetések nem jártak eredménnyel, az egyetlen kiutat választotta.
  • A kést. – fejezte be Sam Collins.
  • Igen. a kést. Amely végül is a gyilkos nyomára vezetett.
  • Nálad van a kés?
  • Nincs.
  • Mit csináltál vele?
  • Nagylelkően visszaadtam a tulajdonosának. – Kezét az ar­cához emelte, és elfödte a szemét, mintha el akarná hessenteni szemhéjáról az odatolakodó képeket, mintha szabadulni akarna az emlékektll. Felsóhajtott. Kiegyenesedett, és gyorsan föltette a fejére szép, ezüstveretes, fekete sombreróját

Sam Collins felnyögött az ámulattól.

  • Ismét olyan pompás, elegáns legény vagy, amilyennek megismertelek. Mit fogsz most csinálni, Ron?

Hogan halványan elmosolyodott.

  • Végeztem. elmegyek.
  • Maradj velünk, most szükségünk lesz rád.
  • Nem maradhatok. Vissza kell mennem az egyetemre.
  • Kár. Jól jönne itt egy magadfajta ember. – Csillogó szemmel nézett Hoganra. – Mit tanulsz?
  • Nevetni fogsz, ha megmondom. Jogot hallgatok.
  • Akkor ügyvéd leszel, vagy bíró?
  • Valami afféle.

Sam Collins szokása szerint megdörzsölte az arcát Gondter­helten mosolygott.

  • Kár… és ne haragudj rám, Ron, hogy akkor nem hittem neked… és hogy.
  • Ostobaság – vágott a szavába Hogan. – Az a lényeg, hogy minden jól végzldött.


6.

Van Brick kocsmájában hatalmas vidám tömeg verldött össze. Az ablaknál, a sarokban az elefántszürke öreg mulatt bendzsó­zott. A közeli ranchókról érkezett fiatal cowboyok rekedten üvöltöztek. A mulatt sápadtan mosolygott rájuk, és a húrokba csapott, mintha el akarná tépni Iket. A gazda, kövér, püffedt arcú, kopasz férfi, a pult mögött sürgött-forgott. Szünet nélkül töltötte a poharakat.

Ben Evans a büféhez verekedte magát.

  • Ervin! – kiáltotta. – Adj még hármat a barátaimnak!

Lewis Harting és Tom Browers bukkantak ell a háta mögül.

Ben a szemébe húzta a kalapját, büszkén szétnézett, és így szólt:

  • De Fred Lobbot én fogtam el!

Az unatkozó pelikánra hasonlító öreg Harting sercintett egyet.

  • Már hogy foghattad el, amikor megadta magát?

Ben duzzogni kezdett, mint egy megsértett gyermek.

  • Higgye el, Harting, hogy Fredet én fogtam el. Tán agyon is ütöm, ha nem jön oda Dan Sanders. Tudja, hogy volt vele valami elszámolnivalóm. Megtámadta a gulyánkat, aztán pedig fölgyújtotta a házunkat.
  • Igazat beszél – szólt közbe oldalról Dan Sanders. – Í fog­ta el Fred Lobbot. A saját szememmel láttam. Agyon is ütötte volna, ha közbe nem lépek.

Van Brick gyakorlott mozdulattal elébük tolta a három po­harat. Ben megkínálta a barátait.

  • Ron Hogan egészségére! – kiáltotta. – Neki köszönhetjük, hogy szétvertük isz Ed bandáját, és hogy elfogtuk ezeket az átkozott Lobbokat. Talán végre nyugalom lesz a környékünkön.
  • Ron Hoganra! Isten óvja! – hangzott körös-körül.

Ben a keze fejével megtörölte a száját.

  • Ha Ron Hogan nem támadja meg a csejenekkel a bandát ott a völgyben, nem fogtuk volna el sem isz Edet, sem a Lobbokat. Úgy eltőntek volna a hegyek között, mint egy farkas­csorda. De a Lobbok hibát követtek el. Visszafordultak a ka­nyonba. Azt gondolták, hogy így megmenekülhetnek Hogantól… de belénk ütköztek. Sam Collins meg én lovagol­tunk az élen. Nézünk, hát valaki vágtat felénk. Fred volt az, mögötte pedig az örege. Én Fredre.

Az öreg Harting még egyet sercintett.

  • Már hallottam – vágott a fiú szavába. – És mi történt az arannyal?

Browers fölnevetett.

  • Az aranyat elvitték a csejenek. Mielltt a kanyon kijáratá­hoz értünk volna, felrakták az öszvérekre, és be a hegyekbe. Annak búcsút mondhatunk – fejezte be némi bánattal a hangjá­ban.
  • Az ördög vigye az aranyat! – kiáltott fel Harting. – Úgyse láttunk volna bellle egy árva darabot se. Elvette volna az ál­lamkincstár, nekünk meg szépen megköszönték volna. – Undor­ral kiköpött. – Jól ismerem én azokat a denveri urakat. Jól isme­rem én lket.

Közben Ron Hogan és Sam Collins kilovagoltak a kovács- mőhelybll, s amikor feltőntek az utcán, a nlk az ablakhoz ro­hantak.

  • Jön Ron Hogan, jön Ron! – szállt a hír házról házra, ab­lakról ablakra, szájról szájra.

Ron a tarka paripáján ült. A ló táncosan lépkedett, mintha parádén lenne, a lovas magasra emelte fejét, és derősen nézett

fekete sombrerója alól.

A férfiak megálltak. Barátságosan köszöntötték.

  • Hogy vagy, Ron? Mi újság? Móresre tanítottad isz Edet. Tiszteletünk Martin Lobbnak! Isten óvjon, Ron! – kiáltották, felé nyújtva kezüket.

Az asszonyok csillogó szemmel kísérték. Így suttogtak egymás között:

  • Milyen szép! Milyen elegáns! Milyen bársonyos a tekinte­te!

Hogan mosolygott, kezével üdvözölte az embereket. Néha- néha Collinsra pillantott, mintha azt akarná mondani, hogy nem szolgált rá a megtiszteltetésre.

Mosolyok, kacér pillantások, barátságos kiáltások és üdvöz­lések között lovagoltak végig a városon. Van Brick kocsmája elltt megálltak. Az oszlophoz kötötték a lovakat, és beléptek.

Láttukra felzúgott az éljen. A magasba repültek a cowboy- kalapok. Az öreg mulatt abbahagyta a bendzsózást, Van Brick pedig még nagyobb lelkesedéssel töltögette az üres poharakat.

Ron megállt a küszöbön. Kezét üdvözlésre emelte, majd amikor csend lett, így szólt:

  • Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak nektek, és elbú­csúzzam tlletek.
  • Nem engedünk el! – kiáltotta Dan Sanders.

Az öreg Lewis Harting átfurakodott a tömegen. Megállt Ron elltt, és így kiáltott Collinsnak:

  • Sam, tartóztasd le, ha meg akar szökni!

Az emberek nevettek. Az ablak alatti padról fölállt Benjamin MacGregor, az öreg ranchero, akinek Lobb fölégette az egész gazdaságát. Égszínkék, tiszta szemében könnyek csil­logtak. Kezét Hogan felé nyújtotta.

  • Ron, kérdezd meg a fiúkat, ki a legszebb lány a környé­ken.
  • Mary MacGregor – válaszolták néhányan.
  • Mary MacGregor – ismételte meg büszkén a ranchero. – A legkisebbik lányom. Ha velünk maradsz, neked adom… És

hozzá az egész ranchót.

Hogan megszorította a felé nyújtott kezet.

  • Köszönöm, MacGregor, de… – Nem fejezte be, mert ab­ban a pillanatban tumultus támadt az utcán. Mindenki az ablak­hoz rohant. Valaki felkiáltott:
  • Itt a katonaság!

Ron hátrafordult. Megpillantotta a tajtékos lovakat és a kék egyenruhás lovasokat. A vakító napfényben közeledtek. Arcuk szürke volt a portól és a fáradtságtól.

Valaki így szólt Hogan mellett:

  • Végre ráncba szedik ezeket az átkozott indiánokat. Visz- szakergetik Iket a rezervátumba. És végre nyugalom lesz.

Ron tanácstalanul leeresztette a karját. Szomorúan mosoly­gott, így suttogott:

  • És végre nyugalom lesz. – Valami beléhasított; valami fájdalmasan belenyilallt. Ki akart menni, de észrevette maga mellett Ben Evanst. A fiú megragadta a karját
  • Igyunk, Ron!
  • Nem – válaszolta keményen. – Köszönöm, Ben, de most nincs kedvem.

Ben gondterhelten nézett rá.

  • Mi történt veled, Ron?
  • Semmi.

Az ajtóban megjelent az Irmester. Arca szürke volt a portól, a szeme beesett és felhls. A világoskék egyenruhán verejtékfol­tok sötétlettek. Megállt a küszöbön.

  • Itt van Ron Hogan?
  • Én vagyok az – mondta Hogan.

Az irmester kíváncsian nézett rá. Szalutált.

  • Wattson kapitány kéreti a bíróhoz.

Ron mélyebbre húzta a sombrerót.

  • Mit akar tilem Wattson kapitány?
  • Beszélni akar önnel.

Hogan a sombreróhoz emelte kezét. Mosolygott.

  • Uraim – fordult a körben álló férfiakhoz, – elnézést, de el

kell mennem egy rövid idlre. Remélem, azonnal visszajövök. – Elkapta Sam Collins aggodalmas pillantását, és úgy érezte, hogy körülötte gondba merevednek az arcok.

Kiment a lovához.


7.

  • Mit akar tllem Wattson kapitány? – kérdezte útközben az Irmestert.
  • Nem tudom – felelte az fáradt hangon.

Hallgatagon, gondterhelten lovagoltak. Ron nem nézett a mellette kocogó katonára; Tekintetét a távoli hegyekre függesztette. Úgy tetszett neki, hogy a szelíd hegyhátak úgy hullámzanak a napfényben, mint a tenger. Aztán megpillantott egy indián legénykét, aki a lova mellett futott. Megálltak Douglas bíró háza el Itt. Hogan leugrott a paripáról. A tornác­hoz akarta kötni a lovát, de a gyöngyszemő indián legényke kitépte kezébll a kantárt.

  • Majd én fogom, Hogan úr! – S olyan imádattal nézett rá, mintha a napba nézett volna. Váratlanul megkérdezte:
  • Maga verte szét isz Ed bandáját?

Hogan megsimogatta a fiú nádkemény haját.

  • Vigyázz a lóra!

Ekkor megszólalt mellette az Irmester.

  • Megyünk, Hogan úr.

Wattson kapitány az asztal mögött ült. Javakorabeli férfi volt, testes, vállas. A haja szike volt, és sőrű, szike oldalszakáll keretezte markáns arcát. Acélos szemének hővös pillantásával üdvözölte Hogant.

  • Maga az a Ron Hogan?

Hogan megállt az ajtó és az asztal között. Levette a sombre- rót, barátságosan mosolygott.

  • Igen… én vagyok Ron Hogan. Örülök, hogy megismerhe­tem.
  • Üljön le!
  • Köszönöm, de remélem, hogy nem tart sokáig a beszélge­tés. Várnak a barátaim.
  • Ahogy gondolja. – ujjaival az asztal szélén dobolt, mintha halogatni akarná a beszélgetést. Szeme hirtelen megpihent Hogan arcán. – Derekasan viselkedett, Hogan úr, gratulálok.

Hogan megkönnyebbült. Leült a székre.

  • Csupán kötelességemet teljesítettem.
  • Igen… Gratulálok. Elfogta a környék legveszedelmesebb emberét…
  • Már régen elfoghatták volna.
  • Ki?
  • Például ön, a szakaszával.
  • Ez nem a mi dolgunk – vágott a szavába hővösen a kapi­tány. – Nekünk most más feladatunk van. Különben – tette hoz­zá némi gúnnyal – ön megellzött bennünket. Derék ember ma­ga, Hogan. És ha nem tévedek, vakmeri.
  • Mit akar ezzel mondani?

A kapitány ismét dobolni kezdett ujjaival az asztal szélén. Már nem nézett Hoganra.

  • Ez már az én dolgom, Hogan úr. Csak azt akartam meg­kérdezni, hogy mi történt az arannyal, amelyet ön talált, és ame­lyet isz Ed elrabolt.
  • Magukkal vitték a jogos tulajdonosok.
  • Ne mondja! – játszotta meg a csodálkozót. – Azokra a bü­dös csejenekre gondol?

Hogan megremegett.

  • A csejenekre gondolok, egyszerően a csejenekre. Ügy vé­lem, hogy ez esetben fölösleges az állandó jelzi.
  • Ismeri ön államunk törvényeit?
  • Itt eddig törvénytelenség uralkodott, következésképp.
  • Azt kérdeztem, hogy ismeri-e Colorado állam törvényeit – vágott a szavába élesen a kapitány.
  • Nem tudom, milyen törvényre gondol.
  • A törvény kimondja, hogy az állam területén talált javak az államkincstár tulajdonát képezik.

  • Ez az arany a csejeneké volt. Tanúim vannak rá. A kapitány legyintett. Fölemelte a hangját.
  • És még egyet: a törvény tiltja a rezervátumból szökött in-

diánok segítését.

Hogan fölugrott.

  • ik segítettek nekem szétverni isz Ed bandáját.

A kapitány az asztalra csapott,

  • És megtámadta velük a rancherókat.
  • Csak Lobbot, kapitány úr. Pontosabban szólva nem tá­madtam meg, csak…
  • Csak – kiáltott fel a kapitány – elrabolt tlle több száz marhát.

Ron Hogan kihúzta magát. Kezét a sombrero karimájára szorította.

  • Voltaképpen milyen célból hívott ide?
  • Hogy magyarázatot kérjek.
  • Ez igen szép gesztus az ön részérll. Bizonyára tudja – mondta nyugodtan -, hogy Martin Lobb utolsó gazember volt. Kiüldözte gazdaságukból a kisebb rancherókat, elfoglalta a földjüket, elrabolta a marháikat, végül pedig a fia, Fred felgyúj­totta Steve Evans házát.
  • Tudom – szólt közbe hővösen a kapitány. – Ezért Martin Lobb a bíróság elltt felel.

Ron keserően mosolygott.

  • Csak most, kapitány? És eddig miért rabolhatott büntetle­nül?

A kapitány öklével az asztalra csapott.

  • Most én kérdezek! Miért támadta meg Martin Lobb gulyá­ját, és miért hajtotta el néhány száz marháját?
  • Meg akartam menteni száz meg száz embert az éhhaláltól.
  • És miért segítette a csejeneket?

Hogan hátralépett, mintha tekintetével át akarta volna fogni a tisztet tetltll talpig. Haragtól lángoló szemmel nézett a kapi­tányra.

  • És ki segített volna nekik? Ön? Hiszen maguk kergették Iket a rezervátumba! Maguk ítélték Iket kihalásra! Egyellre az állami Irök eladják a marhát, amit a szegény nyomorultak élel­mezésére küldenek. Egyellre asszonyokra és gyerekekre ll- nek…

A kapitány fölállt. Kihúzta magát.

  • Elég ebbll, Hogan!
  • Szerintem is elég ebbll a beszélgetésbll. – Mélyen meg­hajtotta magát.- Gracias. Nagyon örülök, hogy megismertem – vetette oda gúnyos udvariassággal. – Most pedig.

A kapitány kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna ál­lítani.

  • Kérem, maradjon!
  • Elnézést, mi történt?
  • Letartóztatom önt a csejenek támogatásáért és a talált arany átjátszásáért.

Hogan megbénult. Úgy érezte, mintha minden vér kifolyt volna a fejébll. Elsötétült körülötte a világ. Mintegy ködön át látta a tiszt arcát, hővös, acélos tekintetét. Halálosan fáradtnak érezte magát. Az ablakra nézett. Látta az indián legénykét, aki épp a paripa fejét simogatta, látta a napsütötte utat és a távoli hegyeket. És ekkor beleszúrt valami. Villámgyors mozdulattal a kapitány arcába vágta a kalapját. Az ablaknál termett. Egyetlen lendülettel kiugrott rajta. Kitépte a fiú kezébll a kantárt, és futás közben felugrott a lóra. Csak ekkor dördült el az elsl lövés, ek­kor kezdtek kiáltozni az emberek. A ló szélsebesen vágtatott az üres utcán. Úgy érezte, hogy úszik az aranyló porban. A ló nya­kára tapadt. Hallotta a lövöldözést. Nem állt meg. Gyorsan be­kanyarodott a seriff udvarára, átugratott a főzfa palánkon, és megpillantotta az elsl sziklákat…

Ezt gondolta: „Talán most már nem kapnak el. Most csak egy út áll ellttem. A csejenekhez.

TARTALOM

A seriff helyettese 6

A banda nyomában 83

A csejen flnök kincse 138

A Sólyom Kanyon 263

HU ISSN 0324-3222

ISBN 963 11 3604 3

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felells kiadó: Sziládi János igazgató

Szikra Lapnyomda (83-1765) Budapest, 1984

Felells vezetl: Csöndes Zoltán vezérigazgató

Felells szerkesztl: Gácsi Klára

Mőszaki vezetl: Szakálos Mihály

Képszerkesztl: Szecskó Tamás

Mőszaki szerkesztl: Rucsek Andrea

70 000 példány

Terjedelem: 19,4 (A/5) ív. IF 4956

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!