Skip to content

Bánó Attila – 44 meghökkentő eset a magyar történelemből

Találatok: 78

380

44 meghökkentő eset a magyar történelemből

Bánó Attila

Athenaeum (2016 aug)

I

Címke: történelem, ismeretterjesztő

Bánó Attila számtalan érdekes, talán kevésbé ismert rejtélyes történettel szórakoztatta eddig olvasóit. Ebben a kötetben a szerző 44 történeten keresztül a becsület különböző aspektusait mutatja be egy hatévszázados időutazáson keresztül. Nyomozhatunk egy kicsit Anjou Mária titokzatos halála kapcsán. Vajon a rejtélyes lovas baleset valóban baleset volt? Hogy viszonyultak a paráznasághoz a korabeli uralkodók? Igaz, hogy Hunyadi egy „dublőr” segítségével menekült meg? Mátyás király miért törte össze a velencei üvegből kapott ajándékait? Miért harcoltak a patikusok az orvosok ellen az 1600-as években? Vajon mi járt annak a könyvnyomtatónak, aki kijavította a Biblia hibáit? Hogy halt ki a Zrínyi család? Vajon jól ítéljük meg az iszlám hatásait? Mit súg erről nekünk a történelem? Mi lehetett az Ady Endre és Tisza István közötti ellentét valódi oka? Az érdekes kérdésekre sokszor meghökkentő vagy épp megdöbbentő válaszokat kaphatunk.

Bevezetés

^^^Ez a kötet szorosan illeszkedik az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből, az Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből, illetve a Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig című munkáinkhoz. Ezúttal a Károly Róbert királyunk korát követő hat évszázadot mutatjuk be érdekes eseményeken, személyeken keresztül, és a múltbéli példák alapján igyekszünk rávilágítani olyan tanulságokra, amelyek a becsület, a becsületesség fogalmával is kapcsolatosak.

Elődeink hazához fűződő erős viszonya olykor hihetetlen megpróbáltatások, a külső és belső hatalmi küzdelmek közepette mutatkozott meg. A szövevényes folyamatok áttekintése, mérlegelése során felmerülhet a kérdés: vajon melyek azok a kiemelkedő igazodási pontok, amelyek segítségével eldönthető, hogy a magyar történelem egy-egy időszakában mikor beszélhetünk becsületről és mikor nem. Nézetünk szerint ilyen igazodási pontnak tekinthetjük az önzetlen, egyéni érdekeken felülemelkedő magyar közösségi tudatot, amely valamilyen formában megtartotta a nemzetet, és ilyen pontnak vehetjük az egyház (később egyházaink) által vallott és hirdetett erkölcsi értékek összességét is. Ezek az igazodási pontok folyamatosan utat mutatnak a magyar történelemben annak ellenére, hogy a magasztos nézetek fölkent hirdetői gyakran maguk sértették meg saját elveiket.

Persze nagyot tévedhetünk, ha kizárólag mai értékrendünk alapján szeretnénk megítélni a régi korok emberének magatartását, tetteit. Célszerű elmélyíteni az adott korra vonatkozó ismereteinket, hogy minél többet megértsünk az egykori

társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokból, a hajdani emberek felfogásából. Tudnunk kell, hogy a becsületnek s talán mindenekelőtt a vitézi becsületnek hazánkban mindig

is nagy jelentősége volt. Híven tükrözik ezt Balassi Bálint ismert sorai (Egy katonaének):

„Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”

Ugyanakkor gondoljunk bele, milyen nehéz lehetett becsületes (vagy becsületesnek vélt) utakon járni, amikor például választani kellett egy-egy szembenálló trónkövetelő, illetve a nemzet, a korona és az egyház olykor eltérő érdekeinek szolgálatai között. Ki dönthette el, hogy vajon a reformáció vagy az ellenreformáció hívei járnak-e az igazabb úton? Ki dönthette el, hogy vajon becsületes-e szolgálni az uralkodót vagy az egyházat, ha velük szemben jogos kételyek merültek fel?

Látványos példákat igyekszünk felmutatni a magyar történelemből, de ahogyan a fény elképzelhetetlen árnyék nélkül, úgy a becsület mellett megjelenik a becstelenség is. Kötetünkben különösen nagy hangsúlyt helyezünk a végvári harcokra, a reformációs és az ellenreformációs törekvésekhez kötődő küzdelmekre, a magyar bujdosók mozgalmaira és az ezek nyomán kirobbanó szabadságharcainkra. Figyelemre méltó történeteket villantunk fel a későbbi századokból is, remélve, hogy a tanulságok kedves olvasóink hasznára válnak.

Károly Róbert csodával határos megmenekülése

1314-ben Károly Róber (I. Károly) magyar király az elhunyt Radul havasalföldi vajda helyére Basarabot (Thocomerius fiár) nevezre ki. Ezzel a vajdával azonban alaposan melléfogorr. Basarab ugyanis egy idő urán olyan

erősnek érezte magát, hogy a Magyar Királysághoz tartozó Szörényi bánságra is kiterjesztette hatalmát (1324). Károly király eleinte tárgyalásos úton igyekezett rábírni a vajdát arra, hogy elhagyja a bánságot, de ez nem vezetett eredményre. Károlynak 1330 végén elfogyott a türelme, ezért sereggel vonult Basarab ellen. Seregének fővezérévé Lackfi István főlovászmestert tette meg, akinek segítségével elfoglalta Szörény várát, és visszahelyezte tisztségébe Szécsi Dénes Szörényi bánt.

^^Basarab ekkor nem mert megütközni a magyar sereggel, és a nehezen járható szörényi hegyekbe húzódott. Onnan küldött követet Károly királyhoz. Thuróczi János történetíró Basarab üzenetéről, illetve a követek által mondottakról így számolt be Magyar Krónika (Chronica Hungarorum) című, 1488-ban kiadott művében: „Mivel te, uram-királyom, fáradoztál a sereg összegyűjtésével, fáradságod kárát hétezer ezüstmárkával fogom megtéríteni. Békésen átadom neked tartozékaival együtt

magát Szörényt is, amelyet erőszakkal kaparintottál kezedbe. Ezen felül az adót, amellyel tartozom a koronádnak, híven megfizettetem neked minden évben. Fiaim közül is egyet udvarodba fogok küldeni saját pénzemen és költségemen, hogy neked szolgáljon, de fordulj vissza békében, és személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha továbbjössz, nem kerülheted el a veszélyeket”.

Károly Róbert felháborodva fogadta az üzenetet, s ezt a választ adta: „Így mondjátok meg Basarabnak! Ő az én juhaim pásztora, rejtekéből a szakállánál fogva húzom elő!” A király reakciója első olvasatra furcsának tűnhet. Ám, ha Basarab valóban a fenti üzenetet küldte, akkor a király felháborodása nagyon is érthető. A vajda látszólagos meghunyászkodása ugyanis semmiféle garanciát nem jelentett arra, hogy az ígéreteit be is váltja majd. Az üzenetben szó esett arról, hogy Károly Róbert erőszakkal

foglalta el Szörényt, miközben Basarab évekkel korábban az egész bánsággal tette ugyanezt.

A havasalföldi vajda hétezer márka ezüstöt, évi adófizetést és még egyik fiát is felajánlotta annak fejében, ha a király visszatér, viszont nyilvánvaló, hogy ezeket az ígéreteket csupán a magyar sereg közeledésétől való félelem mondatta vele. A korábbi évek diplomáciai erőfeszítései megmutatták, hogy szép szóval nem lehetett jobb belátásra bírni, így feltehető, hogy Károly király elvonulása után minden maradt volna a régiben. Az üzenet hangvétele kissé fenyegető volt, hiszen a vége így szólt: „személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha továbbjössz, nem kerülheted el a veszélyeket”.

Basarab üzenetének mézesmázos részletei megtévesztették a király egyik főemberét, Dancs zólyomi és liptói ispánt. Ő így próbálta jobb belátásra bírni az uralkodót: „Uram, nagy alázattal és a te tisztességedre szól hozzád Basarab, viszonozd ezt leveledben a királyi jóság jóindulatával és a kegyelemteljes szeretetével.” Károly nem hallgatott Dancsra, és folytatta a Basarab elleni hadjáratot. A vajda csapatai kitértek az ütközet elől, és csak egy kisebb seregrész csapott össze a magyarokkal Argyasnál. Károly itt könnyűszerrel győzött, de nem sokáig örülhetett a sikerének. Az ismeretlen, barátságtalan hegyvidék, a hideg és az éhség egyre jobban megviselte a magyar sereget, ezért a király mégiscsak arra fanyalodott, hogy fegyverszünetet kössön a vajdával. Basarab előzékenynek mutatkozott, és vezetőt küldött Károlynak, hogy megkönnyítse a hazatérését Erdély felé.

Thuróczi krónikája szerint „a király gondtalanul visszaindult, bízván a hitszegő szakadár hitében. Olyan útra érkezett egész seregével, amely körbefutott, mindkét oldalán meredek partok zárták körül, és elöl, ahonnét kezdve a szóban forgó út már szélesebb lett, az oláhok több helyen erős torlaszokkal rekesztették el.” Vagyis Basarab tőrbe csalta a magyar sereget. A szűk hegyszorosban a

rorlaszok megakadályozrák a rovábbhaladásr, a lesben álló oláhok pedig hárulról, illerve a meredek sziklafalak rerejéről rámadrák a magyarokar. Súlyos kődarabokar és nyílzáporr zúdírorrak rájuk. A szűk helyre beszorulr karonák nem ralálrak védelmer, és egymásr raposva próbálrak kijurni a kelepcéből.

Az egyenlőrlen küzdelemben rengeregen elhullorrak. Élerér veszírerre számos főúr és főpap, így például Aba nembeli Tamás, Osl Lőrinc (a Kanizsai család őse), András székesfehérvári préposr, királyi alkancellár (vele odaveszerr a király pecsérje

is), Perő csicsói várnagy, Csepeli János, Mihály pozsegai préposr, Miklós gyulafehérvári préposr, András sárosi plébános és Pérer domonkos barár. „Valamennyien kiürírerrék a rerreneres halál poharár, agyvelejükbe irgalmarlanul faékeker verrek. Néhány más papor is megölrek, a király káplánjair. Végül a kunoknak is felbecsülhererlen sokasága hullorr el. Valamennyiüknek, mind az egyházi férfiaknak, mind a világi nemeseknek holrresre a küzdelem helyén várja az álralános felrámadás idejér. [.] Az oláhok sok foglyor hajrorrak el, sebesülreker is, sérrerleneker is, és a szérmorzsolrakról leszedrék a sok fegyverr és drága ruhákar, elszedrék a pénzr, aranyar, ezüsrör, drága edényeker és öveker meg sok erszényr garasokkal és forinrokkal, sok lovar nyereggel és kanrárral; mindezr elvirrék és áradrák Basarab vajdának.”

A király röbbször is élerveszélybe kerülr, merr őr és kísérerér különösen nagy erővel rámadrák a vajda karonái. Hűséges emberei három napon kereszrül, a végsőkig kirarrva védelmezrék urukar. Megmenrése érdekében Dénesfia Dezső vállalkozorr arra, hogy a királlyal ruhár és fegyverr cserél. Felölrörre Károly király díszes ölrözékér, fegyverzerér, és ezzel magára vonra az oláh fegyveresek leghevesebb rámadásair. Thuróczi szavaival szólva: „A király pedig elcserélre címeres fegyverzerér Dénesfia Dezsővel, ezt pedig – mivel azt hitték róla, hogy ő a király –

kegyetlenül legyilkolták. A király kevesedmagával tudott megmenekülni néhány hű emberének védelme alatt. Ezek úgy állottak körülötte, mint valami kőfal: Dancs mester a fiával, Lászlóval és a király kíséretéből való más vitézekkel, továbbá Márton mester, Berend fia; ezek a zápor zuhogásaként zúduló kardcsapásokat és nyíllövéseket felfogták, hogy a király életét a halálos támadásoktól megoltalmazzák.” Bánlaky (Breit) József gyakran említett művében (A magyar nemzet hadtörténelme) olvasható: „Nagyon sok volt a fogságba jutottak száma. Nagybányai Simonfia zarándi főispán karbénulással került fogságba, Bakó, Tatamérnak, a későbbi fehérvári prépostnak testvére egyik szeme árán szabadult meg. A fővezér Lackfi István még elég jól járt, mert csak értékes lovát vesztette el. Maga Károly király csak Szécsi Dezsőnek, Szécsi Dénes szörényi bán fiának nemes önfeláldozása révén szabadult meg, aki látván, hogy az oláhok a király csoportját támadják a leghevesebben, ruháját, fegyverzetét felcserélte a királlyal, s míg az oláhok őt halálra keresték és agyon is verték, addig Károly király, akit az öreg Dancs és fia, László, Lackfi István, Csór Tamás, Szántai Kolos, Berendfia Márton és még többen a jeles vitézek közül élő fal gyanánt körülállottak, hogy a jégesőként hulló nyilak, kövek és csapások özönét saját testükkel felfogják, végre szerencsésen megmenekült.”

Bánlaky (és más történészek) úgy vélték, hogy a legendássá vált Dezső vitéz Szécsi Dénes szörényi bán fia volt, de más feltevések szerint Dénesfia Dezső valójában Héderváry Dezső soproni ispán volt. Mivel mindkét főember apját Dénesnek hívták, ez nehezítette a szóban forgó vitéz kilétének tisztázását. Tény, hogy például Závodszky Levente 1922-ben megjelent, Héderváry-család oklevéltára (II.) című kötetében Héderváry Dezsőről többek között ez szerepel: „1326-1330-ig soproni ispán; 1326-ban egyúttal világosvári, 1328-ban kőszegi várnagy. 1330-ban […]

Dezsőé és testvéréé, Miklós győri ispáné a Csiliz-folyó fele és Hédervár felé eső rész a szigetekkel, a hajó- és

révvámmal egyetemben. Az 1330-iki havasalföldi hadjáratban fejezte be életét, és a királyhűségnek fényes példáját adta, amikor felcserélve fegyverét

koronás urával, őt megmentette, magát azonban az oláhok megölték.”

Nem tudjuk, hogy Károlynak és megfogyatkozott seregének miként sikerült áttörni az oláhokon, de ez végül is megtörtént. Közben a király újabb megpróbáltatásoknak nézett elébe, ugyanis lova a fáradtságtól képtelen volt tovább menni. Ekkor Csór Tamás a sajátját adta neki, de a halálosan kimerült Károly Róbert lehanyatlott a lóról. Végül csak Szántai Kolos segítségével tudott nyeregbe ülni és továbbhaladni. A megmenekült seregmaradvány csak nehezen, nagy nélkülözések árán, december közepén jutott el Magyarországra. Károly király rövid ideig Temesvárott időzött, majd Visegrádra tette át a székhelyét. Bánlaky szerint „a szörnyű csapás iszonyúan leverte, és csakhamar őrá is ráragadt az udvar és a papság ama babonás hite, hogy mindez Isten büntetése volt, amiért a Záh családon oly irgalmatlan és kegyetlen bosszút vett.”

Károly Róbert a havasalföldi hadjárat előtt fél évvel valóban kegyetlen bosszút állt a királyi családra támadó Záh Felicián családján. Parancsa értelmében a merénylő nemzetségét harmadíziglen kellett kiirtani, így a királyi bosszúnak ártatlan családtagok és rokonok estek áldozatul. Az aránytalanul súlyos megtorlást sokan igazságtalannak tartották, és a havasalföldi vereségben egyfajta isteni büntetést láttak. A jelek szerint erről a király is így vélekedett, mert többé nem háborgatta Basarab vajdát.

A leírások alapján a csata helyszínét nem lehetett egyértelműen azonosítani. Hosszú időn keresztül úgy tudtuk, hogy az események helyszíne a posadai szoros volt, de vannak olyan feltevések is, melyek szerint a november 10-13. közötti kegyetlen ütközet a vöröstoronyi szorosban zajlott. A helyszínről Bánlaky is csak ennyit írt: „A katasztrófa tehát vagy az Argyas (Argesu), vagy valamelyik

mellékfolyójának felső, szűk és sziklás hegyszorosában történhetett, mert ezek végződnek mind zsákszerűen észak felé, a Fogarasi havasok irányában.”

A hadtörténész úgy vélte, hogy Thuróczi talán eltúlozta „e szomorú és egyes jeleneteiben valóban borzalmas hadjáratot“, mert Károly király egyik levelében ezt írta a havasalföldi harcokról: „Midőn az Úr 1330. esztendejében havaselvi tartományunk látogatására hadaink egy részével elindultunk s azt békességesen megjártuk, az onnan való visszajövetelünk alkalmával Basarába havaselvi vajdánk felségáruló, gonosz szándékkal, ravaszul békés szándékot tettetve, erdős, barangos vidéken titkos leshelyeiből ellenséges módon megtámadta seregünk egy részét.” Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük: érthető, ha a vesztes fél utólag igyekszik kisebbíteni vereségének mértékét, ezért a király levelét aligha tekinthetjük elfogulatlan forrásnak.

Ami pedig Dezső vitéz önfeláldozó hősiességét illeti, az nem egyedülálló a magyar történelemben. Száztizenkét évvel később, a törökök ellen vívott szebeni csatában (kísértetiesen hasonló módon) Kemény Simon cserélt öltözetet és fegyverzetet Hunyadi Jánossal. A harcban életét veszítette, de ezzel megmentette a nagy hadvezér életét. Dezső vitéz és Kemény Simon hadtörténelmünk kiemelkedő hősei, akik megérdemlik, hogy az utókor kegyelettel és tisztelettel emlékezzék rájuk.

A magyar bíboros, aki faképnél hagyta a pápát

Az 1381. október 4-re virradó éjjel szokatlan dolog történt Velencében, a Szent Julián-székesegyházban. A Velencei Köztársaság megbízásából arra illetékes személyek kiemelték helyéről Remete Szent Pál ezer évnél idősebb

maradványait, amelyek már több mint kétszáz éve pihentek azon a helyen. A becses ereklyéket egy díszesen faragott faládába helyezték, majd a legnagyobb titoktartás mellett átadták Nagy Lajos magyar király követeinek, Alsáni Bálint és Horváti János püspököknek. A titoktartásra szükség volt, mert a városállam hívő lakossága nagy tisztelettel tekintett a szentre, s nem nézte volna tétlenül, hogy földi maradványát eltávolítsák, illetve a magyaroknak átadják. Ez egyébként a Nagy Lajossal kötött béke egyik feltétele volt. A két püspök Budára kísérte az ereklyéket, amelyeket azután közszemlére tettek a Szent János-kápolnában. Két pálos barát felváltva őrködött mellettük, miközben egyre többen jöttek, hogy kifejezzék a szent remete iránti tiszteletüket.

^^Remete Szent Pál teste megszerzésének előzményeiről született egy monda is, amelyről Áldásy Antal történész, az MTA tagja beszámolt az Alsáni Bálint

bíbornok című munkájában (Magyar történeti életrajzok, Budapest, 1903). Eszerint, amikor Nagy Lajos király a velencei háború kitörésekor a pálosok márianosztrai kolostorában tartózkodott, „annak tagjai előtt kijelentette, hogy ha az Isten őt a velencei hadjáratban megsegíti, mindent el fog követni arra, hogy Remete Szent Pál testét a rend részére megszerezze. Akkor, mondja a hagyomány, a kolostornak szent életű és prófétai ihlettel megáldott tagja, az öreg Lukács megjövendölte a királynak, hogy Istenbe vetett reménye teljesülni fog, a háborúból mint győztes kerül ki, és fogadalmát be fogja váltani. S ennek jeléül a kolostor küszöbe előtt, hogy tanúja legyen a jövendő eseményeknek, egy hárscsemetét ültetett el. S íme, a hársfa legott megfogamzott, kizöldült, mely csodajelben a jövő események beteljesedésének zálogát látták. Lajos fájának nevezte el a nép e fát, mely egészen a török pusztítások idejéig zöldellt a kolostor előtt.”

Nagy Lajos király, a pálosok pártfogója az ereklyék megszerzésével teljesítette fogadalmát és jelentősen

emelte a rend tekintélyét. Az 1250 körül alapított magyar szerzetesrend tagjai megkülönböztetett tisztelettel tekintettek névadó szentjükre, aki elsőként döntött úgy, hogy a világtól elfordul. Ez a cselekedet aztán később a szerzetesek számára is követendő példaként szolgált. Az értékes ereklyéket igen gyorsan, már 1381. november 14-én (díszes körmenettel) átszállították a pálos rend budaszentlőrinci főmonostorába.

Igen kalandos utat jártak be, mielőtt Budára kerületek. Remete Pál 341-ben, Egyiptomban, állítólag száztizenhárom éves korában hunyt el (Gelasius pápa 494-ben avatta szentté). Mumifikálódott holttestét 1169-ben Konstantinápolyba szállították. Ott egy Jacobus Lorenzo nevű előkelő velencei polgár Péter apáttól és a Megcsodált Szűz Mária kolostor szerzeteseitől 1240-ben, különféle ellenszolgáltatásokért megszerezte, majd Velencébe szállította, ahol a Szent Julián tiszteletére szentelt templomban ünnepélyesen elhelyezte.

Az ereklyék Magyarországra hozatala után kételyek merültek fel eredetiségükkel kapcsolatban, mivel három ujj hiányzott az egyik kézről. Nagy Lajos király ezért kérte a Velencei Köztársaságot, hogy írásban tanúsítsa Remete Szent Pál testének eredetiségét. Később Flaminius Cornelius velencei szenátor is azt állította, hogy a budai maradványok hamisak, s az eredetiek továbbra is Velencében vannak. Áldásy szerint viszont „nemcsak későbbi cáfolatok, hanem az egykorú és közel egykorú adatok egész sora bizonyítja a nemes szenátor állításainak tarthatatlanságát”.

Akár csak hazánk történelme, a két ereklye is igen sok megpróbáltatáson ment keresztül. A 15. században a szent fejét különválasztották és „a hozzá tartozó koronával együtt“, ismeretlen körülmények között Csehországba, Karlstein várába szállították. Ott, ki tudja, miért, egy másik szent ereklyéjeként tartották számon. Az „ügy”1523-ban tisztázódott, amikor II. Lajos király Csehországban járt. Ekkor „sikerült a cseh rendeknél kieszközölni, hogy az

ereklye, amennyiben azonossága kétségbevonhatatlanul megállapíttatik, neki visszaadassék. 1523. március 8-án Lajos örömmel tudatta Báthory István nádorral, hogy a szent ereklye azonossága bebizonyulván, azt átvette; a fej őrizete ideiglenesen a király kíséretében lévő Országh János váci püspökre bízatott.”

A fej ereklye ezután visszakerült Budaszentlőrincre, ahol ismét egyesítették a

testtel. A pálosok az ereklyéket a törökveszély miatt nemsokára Nyitra vármegyébe, az elefánti kolostorba menekítették, de ott sem érezték biztonságban, ezért az erős trencséni várba vitték. „De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol az ostrom alkalmával elégett.” Így semmisült meg a pálos barátok szent ereklyéje, amelynek megszerzéséért annyit fáradoztak királyok és főpapok.

Alsáni Bálint (1330 k.-1408) neve korának más történelmi eseményeihez kapcsolódva is felbukkant. 1373-tól három éven keresztül királyi alkancellárként, 1374-től –

harmincnégy éven keresztül – pécsi püspökként tevékenykedett. 1384-ben VI. Orbán pápa kinevezte bíborossá, ám a haláláig hátralévő huszonnégy esztendő alatt egyetlen konklávé (pápaválasztó testület) munkájában sem vett részt. Munkásságának egyes mozzanatai bepillantást engednek a középkor politikai, diplomáciai és egyházi életének rejtett zugaiba is.

Alsáni 1386-ban például szemtanúja volt a II. (Kis) Károly király elleni merényletnek, amelyet Kotromanics Erzsébet anyakirályné, Nagy Lajos király özvegye (Kotromanics István bosnyák bán lánya) megbízásából hajtottak végre. A tragikus eset közvetett előzménye volt, hogy 1382 szeptemberében királlyá koronázták az elhunyt Nagy Lajos lányát, Máriát. A következő év tavaszán azonban az ország déli részén Palisnai János vránai perjel fellázadt Mária és Erzsébet uralma ellen. 1384-re a lázadó délvidéki főurak (élükön a Horvátiakkal és Palisnaival) Máriával szemben a

nápolyi királyt, Durazzói (Kis) Károlyt akarták látni a magyar trónon. 1385 őszén Horváti Pál zágrábi püspök Nápolyba utazott, és meghívta Károlyt a trónra, aki decemberben magyar és itáliai csapatokkal együtt megjelent Budán.

Az anyakirályné barátságot színlelt, Mária pedig kénytelen-kelletlen lemondott a trónról. A rendek ezután királlyá választották Károlyt, akit december 31-én megkoronáztak. Erzsébet látszólag elfogadta a kialakult helyzetet, de valójában csak az alkalmat várta, hogy leszámoljon az új uralkodóval. Bánlaky (Breit) József hadtörténész írta (A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1929-1942):

„A kölcsönös színlelés a koronázás után is tovább tartott, és Károly gyakran meglátogatta a királynőket, akikkel hosszasabban is elbeszélgetett. 1386. február 7-én, Károly koronáztatásának 39. napján, Erzsébet azon ürügy alatt, hogy Zsigmondtól érkezett fontos híreket akar vele közölni, magához kérette Károlyt, aki gyanútlanul, kevés olasz által kísérve estefelé meg is jelent a királynék előtt, akiknek környezetében leghívebb embereik, Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíbornok, Szentgyörgyi Tamás, Bebek György és fia, Imre voltak. A tanácskozás kezdetén Károly olasz kísérete, mely Alberico olasz várnagy parancsnoksága alatt állt, talán mert úgysem sokat értett a beszélgetésből, elszéledt. Ezt látva Garai, intett Forgáchnak, aki ruhája alatt rejtett csákányával többször lesújtván Károly fejére, annak koponyáját betörte és fél szemét kiütötte. A zajra mindkét pártból többen berohantak a királynők szobájába, ahol erős dulakodás támadt, mely alkalommal Forgách Balázs is igen súlyosan megsebesült. Ezalatt a királynő pártjához tartozó s a merénylet alkalmából annak végrehajtásáig gondosan elrejtett csapatok, élükön Garaival és a királynő pártján levő főurakkal járták be az utcákat, akik hangosan éltették Mária királynőt. Majd betódultak a várba, amelyet Károly embereitől hamar

elfoglaltak, csak a vár tornya maradt meg az olaszok kezén. A súlyosan sebesült királyt a vele maradt emberekkel együtt Erzsébet királyné rendeletére elzárták.”

Alsáni Bálint tehát szemtanúja lehetett a merényletnek, amelynek értelmi szerzője a nádori méltóságból korábban leváltott Garai Miklós volt, és nem zárható ki, hogy a merénylet kiterveléséről is tudott. Mária ezután ismét átvette a kormányzást, Károlyt pedig Visegrádra (vagy Szentendrére) vitték, ahol feltehetően megmérgezték. Február 24-én halt meg. Hívei visszatértek a Délvidékre, ahol a lázadás a korábbinál is nagyobb méreteket öltött. Alsáni Bálint tántoríthatatlanul állt a királynők mellett. Akkor is velük volt, amikor májusban, Győrben találkoztak Vencel római királlyal. Áldásy Antalt idézve: „A királynők fényes kísérettel érkeztek meg Győrbe. Demeter esztergomi és Alsáni Bálint pécsi bíbornokok, Péter, a váci, és János, a csanádi püspökök, Lackfi István volt vajda, Zámbó Miklós tárnokmester, Czudar Péter volt bán, Szécsényi Frank, Bebek Detre és Drág, a mármarosi vajda voltak kíséretükben.”

Három hónappal később viszont Alsáni bíboros már nem tartott a királynőkkel, akik tanácsadóikra hallgatva azt hitték, hogy személyes megjelenésükkel lecsillapíthatják a délvidéki lázadást. Naiv elképzelés volt, mert a Horváti-párt mindenre elszánt fegyveresei Valkó vármegyében megtámadták a királynők Gara várába tartó menetét. Bánlaky így írta le a történteket:

„Alig egyórányira Garától Horváthy János és társai utol is érték a menetet, és nyomban a királynők kíséretére vetették magukat, Forgách Balázs, a királyi kíséret parancsnoka bátran szembeszállt a lázadókkal, de a sokaság által hamar legyűretvén, harcolva elesett, s aztán a királynők szeme láttára le is nyakazták. Garai Pál fia János szintén elesett, és őt is lenyakazták, Botos Gergelyt leszúrták. Garai István fia Pál és Garai Miklós, a nádor fiatalabbik fia súlyosan megsebesülve fogságba került; a

nádor másik fiának gyors futással sikerült elmenekülnie. Sebesülten fogságba kerültek még: Alsáni Pál [a bíboros testvére – B. A.] mindkét fiával, Kanizsai István, Treutel János, Kóroghy István, Ákos bán fia Mick és Maróti István. Garai nádor lóról szállva és hátát a királynék kocsijának támasztva, kétségbeesetten védte magát és a királynőket. Lándzsával, karddal nem mertek hozzá közeledni, hanem nyilakat lőttek rá, de ő azokat nádszál módjára beletördelte testébe, nehogy azok a további harcnál hátráltassák. Végre a támadók egyike hátulról a kocsi alól rántotta le a hősileg védekezőt, aki arccal a földre bukván, a rárohant tömeg fejét vette és azt a királynők hintajába dobta.

Ezek után a lázadók a királynőknek estek, lerántották őket kocsijukról, és mindenféle méltatlanságot szemükbe vágva, megfosztották őket ékszereiktől, kincsüktől, ruháiktól és poggyászuktól s előbb a zágrábi püspökség Gomnech nevű várába, szeptember havában pedig Újvárba (Novigradba) vitték őket.”

Alsáni Bálintnak óriási szerencséje volt, hogy kimaradt ebből az utazásból. A királynőket kísérő rokonai megsebesültek és fogságba estek. Vélhetően ő sem úszhatta volna meg ezt a kis kalandot. Ezután az elfogott Erzsébet kancelláriáját vezette. Az anyakirályné már nem térhetett vissza Budára, mert 1387 elején a lázadók (lánya szeme láttára) megfojtották. Mária júniusban szabadult ki, s férjével, Luxemburgi Zsigmond magyar királlyal együtt szép uradalmakkal jutalmazták hűségükért

Alsánit és unokaöccseit.

A bíboros a pápa bizalmát is élvezte. Áldásy Antal írta fent említett művében, hogy IX. Bonifác pápa 1391. január 9-én kelt oklevelében beszámolt Cudar (Zudar) János székesfehérvári prépost panaszáról. A prépost előadta a pápánál: „midőn egy ízben Székesfehérvárról néhai Erzsébet királyné udvarába ment volna, hogy a királynénál némely ügyeit elintézze, útközben megtámadták és kirabolták. Támadói Garai Miklós nádor vezetése alatt Neunai Treutel

János fia Miklós, Kónya fia Frank és Kis Demeter voltak több más társukkal együtt. A kár, amit szenvedett, elég tetemes volt, nemcsak pénzét rabolták el, hanem elvettek tőle kilenc lovat, melyek értéke 500 aranyat tesz ki, továbbá a kocsit, amelyen épp utazott, arany- és ezüstedényeket és egyéb drágaságokat, és más ingó tárgyakat, melyeket ő állása díszének emelése céljából vitt magával, s amelyek értéke az 1000 aranyat meghaladta.”

A támadók nem elégedtek meg ennyivel, mert a prépostot is foglyul ejtették és magukkal hurcolták. Cudar János a történtek miatt pert indított az elkövetők ellen, majd kérte a pápát, hogy bízzon meg valakit a vizsgálattal. Bonifác pápa az oklevélben Alsáni Bálint bíborost bízta meg „az ügy kivizsgálásával. Egyúttal felhatalmazta arra, hogy a prépost elleni bűncselekmények beigazolódása esetén a vétkeseket vesse egyházi átok alá. Kimondta továbbá, hogy a bűnösök „mindaddig egyházi átok alatt maradnak, míg kellő elégtételt nem adnak s ezt a Szentszék előtt Alsáni bíboros igazoló levelével nem bizonyítják. A pápa ez ügyben szabad kezet adott a bíborosnak, megjegyezve, hogy a meghozandó döntés ellen fellebbezésnek nincs helye. A pápai levél keletkezésekor Cudar János ügye már jó ideje húzódhatott. A rablás idején ugyanis a prépost Erzsébet anyakirálynéhoz utazott, márpedig tudjuk, hogy Garai Miklós, a királyné bizalmasa 1386 júliusában halt meg, miközben Erzsébetet és leányát, Mária királynőt védelmezte a rájuk támadó lázadókkal szemben. A nádori tisztségtől azonban már 1385 szeptemberében meg kellett válnia, vagyis nádorként csak eddig az időpontig követhetett el rablást.

Nem zárható ki, hogy a prépost csak a nagyhatalmú Garai halála után merte erőteljesen sürgetni, hogy orvosolják a rajta esett sérelmeket. Bárhogy is történt, ebből az esetből megtudhatjuk, hogy az idő tájt Alsáni Bálint bíboros az ország legfőbb vezetői közé tartozott. A vizsgálatok végeredményéről és Alsáni ítéletéről nincsenek

feljegyzések, de az biztos, hogy Garai Miklóst, a volt nádort ekkor már nem lehetett egyházi átokkal rémisztgetni, mivel ő addigra már elköltözött az élők sorából.

A bíboros szerteágazó tevékenységének érdekes mozzanata volt az az 1407-es diplomáciai küldetés, amelyet Zsigmond király megbízásából igyekezett teljesíteni. Ekkor, a nagy nyugati egyházszakadás válságos időszakában, András spalatói (Split) érsekkel együtt Viterbóba utazott XII. Gergely pápához, akitől Zsigmond nevében egy törökellenes keresztes hadjárat kihirdetését kellett kérnie. Állítólag bíborosi kalapját is ekkor készült átvenni (mondhatni, elég későn). Augusztus 8-án a Szent Gál-kapun keresztül vonult be Firenzébe, s a dominikánusok kolostorában, a Santa Maria Novella mellett szállt meg. A város ünnepélyesen fogadta Alsánit, akit a családi címerével díszített zászlóval is megajándékoztak.

A pápa augusztus 9-én indult el Rómából, és augusztus 15-én érkezett Viterbóba. Alsáni Bálint itt csatlakozott a pápai udvarhoz, amellyel szeptember 4-én érkezett Sienába. A körülbelül hetvenhetedik évében járó bíborost a hosszú utazás fáradalmai megviselték, és talán valamilyen betegség is legyengíthette, mert ágynak dőlt. Nieheimi Detre, a pápai udvar és az egyházszakadás történetének krónikása szemtanúként számolt be arról, hogy mi történt ezután. A krónikás szerint maga a pápa, valamint rokona, Pál és kamarása, Antal „szorgos felügyeletet kezdtek gyakorolni“ Alsáni felett. Állítólag az volt a céljuk, hogy halála után lefoglalják ingóságait: „lovait, készpénzét, drágaságait és egyéb tárgyait”.

Amikor az idős bíboros megtudta, hogy „jóakarói” mire készülnek, rettentően felháborodott. Kijelentette, hogy senkinek nem engedi, hogy eltulajdonítsa javait. Nem törődve betegségével, előkészületeket tett, hogy elhagyja Sienát. Hordágyat készíttetett magának, és az sem tartotta vissza, hogy útja a téli időszakra esett. Úgy távozott Sienából, hogy nem kért engedélyt a pápától és az ilyenkor

szokásos búcsú-kihallgatásra sem jelentkezett. Elérte viszont, hogy a pápa teljesítse Zsigmond király kérését. XII. Gergely november 11-én adta ki a törökök elleni keresztes hadjárat kihirdetésére vonatkozó bulláját.

Alsáni Bálint az 1408-ra forduló tél derekán érkezett vissza Magyarországra. Áldásy Antal így írt erről: „1408. november 19-én hunyta le szemét örök álomra az ősz egyháznagy, ki harmincnégy éven keresztül kormányozta egyházmegyéjét. Három uralkodót szolgált egyforma hűséggel és hazafisággal. Hazájának, egyházának hű fia, kit bárhová szólított királyának parancsa, mindenütt híven teljesíté kötelességeit. Holttestét székvárosában, Pécsett, a Krisztus testéről elnevezett kápolnában temették el. „Sírköve fennmaradt napjainkig, megőrizte az ősrégi Szente- Mágocs nemzetség legkiválóbb tagjainak emlékét.

Lovagolhatott-e egyedül a gyermekét váró királynő?

Nagyszerű összeesküvés-elmélet kerekedhetne abból, ha valaki azzal hozakodna elő, hogy a várandós Anjou Mária, I. (Nagy) Lajos király lánya (Luxemburgi Zsigmond magyar király felesége) 1395. május 17-én bekövetkezett halálos balesete nem csak a véletlen műve volt. Az előrehaladott állapotban lévő királynő (férje mellett formailag társuralkodó) ezen a napon egyedül lovagolt ki Budáról a környékbeli erdőkbe. Életrajzírója, Márki Sándor történész szerint „a keresztjáró napok alatt szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott. Egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott, s a királynét is maga alá szorította.” Mária elveszítette eszméletét, s ebben az állapotában szülte meg gyermekét. Mindkettejüket holtan találták.

Ha a modern idők embere azt hallaná, hogy egy áldott állapotban lévő fiatal hölgy egyedül, minden kíséret nélkül erdei lovaglásra indul (és most a vadászgatást felejtsük el), talán csóválná a fejét, de nem lepődne meg túlságosan. A középkori uralkodók körül viszont mindenki megkülönböztetett erőfeszítéssel látta el feladatait, s igyekezett megfelelni az udvari protokollnak is. Ennek fényében szinte

hihetetlen az, ami Máriával történt. Márki Sándor írta Mária Magyarország királynéja 1370-1395 (Budapest, 1885) című monográfiájában a következőket: „Mária csak kisebb kirándulásokat tett Visegrádra és az ennek közelében levő Verőcére, hol körülbelül az 1395. évi egész január hónapban tartózkodott. Nagyobb útra talán nem is volt szabad indulnia.”

Zsigmond április 11-én feleségével együtt ünnepelte a húsvétot Budán, és még azt az „áldozatot” is meghozta Mária kedvéért, hogy ezután több mint két hetet vele töltött. Május elején személyesen indult seregével Havasalföldre, hogy visszaültesse trónjára Mircea vajdát. Képzeljük el a tetterős, felesége iránt állítólag gyengéd érzelmeket tápláló uralkodót, aki elindul a hadjáratra, miközben neje az első gyermeküket várja. Vajon nem köti az otthon maradó főemberek, udvarhölgyek, udvaroncok lelkére, hogy fokozottan ügyeljenek felesége és magzata testi épségére? Lehetséges, hogy Zsigmond elmulasztotta ezt a fontos lépést, miközben első gyermekének megszületését várta?

A királynő uralkodói szerepe férje távollétében megnőtt, miként ez a korábbi években is tapasztalható volt. Ennek önmagában is fokoznia kellett a rá irányuló figyelmet és törődést. Vajon életszerű az, hogy a másállapotban lévő királynő felül a lovára és Budáról a környező erdőkbe lovagol vadászgatni, teljesen egyedül, mindenféle kíséret nélkül? Igaz, Márki is azt írta, hogy „szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki s ott magánosan vadászgatott”. Ha

viszont volt ilyen szokása, akkor arról a férjének is tudnia kellett. És persze a környezetének is. Miként lehetséges az, hogy senki nem próbálta lebeszélni a nem veszélytelen erdei kalandról? S egyáltalán, miért nem boncolgatták jeles kutatóink e nagy horderejű esemény körülményeit, lehetséges okait?

Dümmerth Dezső történész, író az esetről visszafogottan, mégis sokat sejtetően fogalmazott Az Anjou-ház nyomában című könyvében (Budapest, 1982), amikor ezt írta: „Utódukat, a kettejüktől születő gyermeket, Nagy Lajos unokáját illette volna igazában Mária révén a trón. A házastársak között azonban nem volt túlságosan szoros a kapcsolat. Zsigmond könnyelmű természete megmaradt, sőt fokozódott, és most, anyósa nélkül, elnyerve a trónt, nem érzett túlságos kötelezettséget feleségével szemben. [.] Nyolc esztendővel kiszabadulása után az akkor még mindig csak huszonnégy esztendős királynő első gyermekét várta. Ekkor történt, 1395. május 19-én [más források szerint 17- én – B. A.], hogy egy magányos, erdei kirándulása közben lovával felbukott, s az esés következtében idő előtt világra hozott gyermekével együtt a szülésben meghalt. Most már egyedül, Anjou feleség és gyermekek nélkül, korlátlanul Zsigmondé lett a magyar királyi szék.”

A királyi szék ekkor kissé labilissá vált Zsigmond alatt, mert a királynő halálát zavargások követték, s azt az uralkodó is tudta, hogy főként Mária jogán illeti meg a korona. Zsimond a forrongások lecsillapításával Kanizsai János kancellárt és Ilosvai Leusták nádort bízta meg. Kanizsai nagy pompával temettette el Máriát Nagyváradon, Szent László sírja közelében, a király pedig folytatta a megkezdett hadjáratot, amelyet még sok hasonló követett. Zsigmond, ha olykor nagy nehézségek árán is, de megtartotta trónját, és összesen ötven éven keresztül uralkodott. 1410-től német, 1414-től római, 1419-től cseh király, 1433-tól pedig német-római császár lett.

Zsigmond ellen már Mária életében is mozgolódtak az összeesküvők, és neki később is keményen fel kellett lépnie a lázadókkal szemben. Nem zárható ki, hogy fiú utód születése esetén előbb-utóbb erős tábora lett volna azoknak, akik Mária királynő férje helyett szívesebben látták volna a trónon Nagy Lajos unokáját. A korona megtartásának szempontjából tehát a Máriát ért tragédia jól jöhetett Zsigmondnak. A lovasbaleset körülményeinek, részleteinek ismerete nélkül nem gyanakodhatunk merényletre, és el kell fogadnunk, hogy Mária valóban kereste az olyan alkalmakat, amikor elvonulhatott a világ zajától.

Ha visszapillantunk Nagy Lajos tragikus sorsú lányának rövid életére, azt látjuk, hogy 1382-es királlyá választását (apja korábban fiúsította) követően nem sok békés és nyugalmas élményben volt része. Még nem töltötte be a tizenkettedik életévét, amikor megkoronázták. Az országot ezután anyja, Kotromanics Erzsébet és Garai Miklós nádor irányította. A délvidéki lázadó főurak 1385-ben Durazzói (Kis) Károly nápolyi királyt hívták a magyar trónra. Luxemburgi Zsigmond ekkor (még mint brandenburgi őrgróf) házasságot kötött Máriával, Budán. Zsigmond ezután elhagyta az országot, Károly pedig olasz és magyar csapatok támogatásával bevonult Budára.

Máriát ekkor nagy megaláztatás érte. „Önként” le kellett mondania trónjáról, majd december végén, Székesfehérvárott, anyjával együtt végig kellett néznie II. Károly magyar királlyá koronázását. Erzsébet anyakirályné nem törődött bele a hatalom átadásába, és Garai Miklóssal együtt kitervelte azt a merényletet, amely ötheti uralkodást követően Károly kegyetlen legyilkolásával végződött. Mária csak utólag értesült a történtekről, de nyomban visszavette a kormányzást. A tizenöt éves királynőt a véres esemény bizonyára megrázta, s rádöbbenhetett, hogy a trónért folytatott küzdelemmel együttjár a vérontás.

Ennél is szörnyűbb élményekben volt része fél évvel később, amikor anyjával és az őket támogató főurak egy részével a Délvidékre utazott, hogy lecsillapítsák a Károly meggyilkolása miatt lázongókat. Július 25-én, Diakovár közelében a lázadók megtámadták őket. Márki Sándor így ismertette a történteket:

„Forgách Balázs szembeszállt ugyan velök, hogy fedezze a királynék menekvését: kíséretének nagy részét azonban a sokaság már az első összecsapás után levágta, mire a lováról amúgyis lelökött vitézt az ellenség elfogta és a királynék szeme láttára lefejezte. Nem kevesebb hősiességgel küzdött az ifjú Kanizsay István, ki, mint Mária utóbb bizonyítá, halálmegvetéssel kelt a királynék védelmére; huzamos ideig állt ellen Koroghi István is, de épp oly kevés sikerrel, mert azzal együtt a lázadók fogságába esett. Ezt látva, Garay nádor is leugrott lováról s a halálnál egyebet úgy sem várhatván magára, utolsó csepp vérig akarta védelmezni a megrémült szerencsétlen hölgyeket. Hátával hintajukhoz támaszkodva, igaz vitézként osztogatta csapásait. Karddal nem árthatván neki, nyílzáport bocsátottak rá a horvátok; ő azonban a nyilakat, hogy küzdelmében ne gátolják, nádszálként tördöste testébe. Egy horvát végre észrevétlenül a kocsi alá bújt s orvul rántotta le lábáról a hőst, ki arccal bukott a földre. A tömeg rárohant, fejét levágta s azon véresen dobta be a királynék hintajába.”

A folytatásról így beszélt Dümmerth: „hihető a forrásokban leírt jelenet, mikor

elfogatásukkor az anya térden állva könyörgött Horváti János bánnak, hogy a leányát ne bántsák, ő nem tehet semmiről, és magára vette mindannak a súlyát, ami történt. […] Horváti János is csak Erzsébetet kényszerítette durván kilépni kocsijából, a szerteszét heverő holttestek közé, ezzel a felkiáltással: Lépj ki, hiszen te eddig is vérben gázoltál!”

A történelem iránt érdeklődők előtt e jelenetsor nem ismeretlen. Ebből is következtetni lehet azokra a

borzalmakra, amelyeket a fiatal Mária személyesen átélt. S ezeknek még korántsem volt vége. Őt és anyját fogolyként egyik várból a másikba hurcolták. Végül Novigrad várában kötöttek ki. 1387 elején Erzsébet anyakirályné egyik éjszaka a kiszabadításuk érdekében titkos üzenetet akart kicsempésztetni és Velencébe küldetni, de a fogvatartók ezt leleplezték. Horváti János parancsára Erzsébetet még azon az éjszakán, Mária szeme láttára megfojtották. A fiatal magyar királynőnek látnia kellett anyja erőszakos halálát. Kotromanics Erzsébet, Nagy Lajos király özvegye kétségkívül sok hibával, de határozottan és céltudatosan kormányozta az országot. Hatalma megtartása érdekében a legkeményebb eszközöktől sem riadt vissza. Lányait azonban szerette, és jövőjüket mindvégig szívén viselte, ezért Mária számára ez a tragédia különösen megrázó lehetett.

Zsigmond sereget gyűjtött és délre vonult, hogy kiszabadítsa feleségét, de egyelőre várnia kellett, mert Horvátiék azzal fenyegetőztek, hogy támadás esetén megölik túszukat. Az ország külső és belső bajai arra késztették a rendeket, hogy még Mária fogsága alatt, 1387. március 31-én, Székesfehérvárott királlyá koronázzák Zsigmondot. Márki Sándor így ír erről: „Zsigmond nem szerződések vagy az örökösödés joga, hanem szabad választás alapján lett Magyarország királyává.” Az új király nyomban szövetségre lépett Velencével. Hadvezére, Frangepán János és a velencei hajóhad június 4-én Novigrád várának feladására kényszerítette Palisnai János vránai perjelt. Horváti János nem sokkal korábban állítólag (fenyegetések közepette) megeskette Máriát arra, hogy szabadulása esetén nem áll bosszút rajta. A királynő, hogy életét mentse, a kért esküt letette.

Mária kiszabadítása a velencei csapatok vezérének, Barbadicónak a nevéhez fűződött. A romantikus kalandfilmbe illő jelenetet így örökítette meg Márki Sándor: „Olaszok és magyarok egyenlő lelkesedéssel követik daliás

vezérüket, Barbadicot. Az utolsó lépcsőfoktól jobbra eső ajtó előtt bukkannak a végső ellenállásra. [.] A királynészabadítás egy Barbadicóhoz is méltó föladat. Az egyik horvátot azonnal porba sújtja a vezérnek fölvillanó kardja. S fényes öltözetű igazi leventék mérkőznek meg a többivel is; a horvátok halálos sebeket osztogatnak, – életüket nem adják oda ingyen. De oda kell adniok. A harci bárdok és szekercék csakhamar rést ütnek a vasajtón; fölpattan a zár s előlép börtönéből a bánatos, szelíd arcú, ifjú, szép királyné. Kezein lánc, tekintetében hála. Fövegét levéve, arcán a lovagias tett öntudatával, de részvevő tisztelettel üdvözli őt Barbadico. Az egyik térdre omlik előtte, a másik szánalommal néz reá, a zászlók meghajlanak.”

A trónharcok és a véres események Mária kiszabadulása után is folytatódtak. És nemcsak a csatamezőkön. Zsigmond például Budán, a Szent György téren fejeztette le a Horváti­párthoz szegődött hédervári Kont Istvánt (Kont Miklós nádor fiát) és harmincegy társát (1388). A mindenre elszánt Horváti János ezután a meggyilkolt

Kis Károly fiát, László nápolyi királyt akarta látni a magyar trónon. Ennek érdekében sereggel tört az országba, de Temesvárnál vereséget szenvedett. Zsigmondnak csak 1394-ben sikerült leszámolnia makacs ellenségével. „Dalmáciát Garay Miklós fegyverrel szerezte vissza a bosnyákoktól, a hegyek közt bujdosó Horváthy János pedig fogságba esett s nagyon kegyetlen halált szenvedett.”

Mária ez idő tájt szívesen utazgatott az országban. Felkereste Diósgyőrt, Visegrádot, Verőcét, sőt, a Magas-Tátra festői vidékeit is. Márki szerint „kedélyének szórakozásra, gyönge testének üdülésre volt szüksége“. 1392 második felét például Nagyváradon töltötte, „az Anna-apácák várad- velencei zárdájában, hol a fejedelemasszony, Simon bán özvegye, édes gyermeke gyanánt ügyelt reá, s annyi csalódás után is csöndes szívének derült nyugalmát át akarta önteni királynéjának nemegyszer földúlt kedélyébe.”

Teljesen érthető, ha a sok szörnyűséget átélt, szüleit vesztett, fiatal királynő békére, magányra vágyott és önmagába fordult.

Hedvig lengyel királynő, Mária húga, akit II. János Pál pápa 1997-ben avatott szentté, négy évvel élte túl nővérét. 1399-ben, pár nappal azután hunyt el, hogy megszülte gyermekét, Erzsébetet, aki ugyancsak életét veszítette. Kettejük sorsában másféle párhuzamokat is felfedezhetünk. Dümmerth írta a következő sorokat Mária húgáról: „Hedvig még éppen idejében került Lengyelországba ahhoz, hogy ne legyen jelen, mikor nővérét elfogják, anyját meggyilkolják: de képzelhető, hogy Krakkóban is milyen eleven erővel érintette a hír. Idegen városban, idegen férj oldalán, elszakítva minden vérrokontól, senkit sem látva, akit régtől ismert – ezzel kezdetét vette lelkében az a bizonyos »belső utazás«, mely a hozzá hasonlatos, belső világban élőknek, a »szent szegénységnek« áldozóknak életében mindig megkezdődött.”

Ha Máriának valóban szokásává vált, hogy egyedül, kíséret nélkül lovagolt és vadászgatott az erdőben, akkor ennek csakis egy ehhez hasonló „belső utazás” lehet a magyarázata. Tudjuk, az uralkodók hóbortjai és a rájuk vonatkozó udvari előírások gyakran szemben álltak egymással. Mária esetében ez is elképzelhető. Az viszont továbbra is magyarázatra vár, hogy – különös tekintettel áldott állapotára – udvari emberei és Zsigmond miért nem tettek semmit. És legalább ennyire elgondolkoztató, hogy az a Zsigmond, aki akár a tiszteletadás elmulasztása miatt is minden további nélkül lefejeztetett harminckét lovagot, senkit nem vont felelősségre a feleségét és gyermekét ért halálos baleset miatt. A jelek szerint senkinek nem esett bántódása amiatt, hogy koronás úrnőjét magára hagyta. Íme, egy középkori rejtély, amire talán soha nem kaphatunk megnyugtató választ.

Hunyadi hős „dublőre” a nagyszebeni csatában

&

Voltak olyan szép idők, amikor a hadvezérek, seregeik élén még személyesen vettek részt a csatákban. Ők valóban, a szó szoros értelmében vezérek voltak, és jelenlétük óriási lélektani hatással volt a katonáikra. Ha elestek a harcban, az demoralizálta a seregüket, és a vereség elkerülhetetlenné vált. Tudta ezt a török Mezid bég is, aki 1442 tavaszán csapataival körülzárta Nagyszebent, majd arra készült, hogy összecsapjon a város felmentésére készülő Hunyadi Jánossal, a magyarok kiváló hadvezérével. Mezid négy nappal korábban, Szentimrénél már legyőzte Hunyadit, ennek ellenére biztosra akart menni, és ravasz tervet dolgozott ki annak érdekében, hogy fényes győzelmet arasson.

VA

szentimrei ütközet előtt Gyulafehérváron kevés volt a vitéz. Hunyadi csak szűk kísérettel érkezett Erdélybe, mert seregét Nándorfehérvárnál hagyta, hogy a déli végek ne maradjanak védtelenül. A törökök sok helyen elállták az utakat, s ezzel az erdélyi csapatokat akadályozták a mozgásban, a gyülekezésben. Amikor híre jött, hogy Szentimre felől nagy zsákmánnyal és foglyokkal megrakott portyázó török sereg vonul ki az ottani szorosból, Lépes György erdélyi püspök, aki maga is kiváló

hadvezér volt, rábeszélte Hunyadit, hogy támadják meg a török hadat. Hunyadi jól tudta, hogy ez kockázatos vállalkozás, de nem először szállt szembe sikeresen a túlerővel, így engedett a rábeszélésnek.

A kis sereg március 18-án átkelt az Ompoly patakon, és találkozott a törökök előhadával. Lépes püspök azonnal megtámadta és meg is futamította az ellenséget. Lépes és

Hunyadi kitartóan üldözte a Szentimre felé menekülő törököket, de az Ördögszakadéknál szembekerültek Mezid bég főseregével. Az összecsapás előtt Hunyadi megtudta, hogy az ellenség oldalról, sőt hátulról is fenyegeti őket, ezért parancsot adott a visszavonulásra. Ő maga az embereivel át tudott törni a hátulról támadó törökök vonalán, de Lépes püspöknek az életébe került a kaland. Amikor átugratott az Ompolyon, lebukott a lováról, mire a törökök utolérték és lekaszabolták.

Hunyadi Gyulafehérvár felé menekült, és bizonyára csodálkozott azon, hogy Mezid bég serege nem vette üldözőbe. A törökök feltehetően arra gondoltak, hogy a vereség elvette a magyarok kedvét az újabb támadástól. Ám, ha ezt gondolták, akkor nem ismerték eléggé Hunyadi Jánost. Mezid bég figyelmét ekkor már lekötötte Nagyszeben, amelynek elfoglalásával gazdag zsákmány hullt volna az ölébe. Meglepődhetett, amikor megtudta, hogy Hunyadi máris újabb ütközetre készül.

Az ütközet előtt Mezid bég információkat szerzett arról, hogyan néznek ki a Hunyadi személyes védelmére szolgáló címeres pajzsok, illetve milyen a sisakja, a fegyverzete és milyen színű a lova. A bég és tanácsadói ezek alapján építették fel harci stratégiájukat. Thuróczi János Magyar Krónika (Chronica Hungarorum) című, 1488-ban kiadott, nevezetes művében beszámolt arról, hogy a haditervet kidolgozó tanácskozáson részt vett Hunyadi János kéme is, aki visszatérve urához, mindent elmondott a hallottakról. Többek között föltárta, hogy a törökök a jelenlétében válogatták össze a legerősebb vitézeket, akik azt a megbízást kapták, hogy a csata során csakis Hunyadit támadják és öljék meg.

Thuróczi így írt erről: „János vajda úrnak egyebek között volt egy Simon nevű vitéze, a nemes Kemény nemzetségből eredt; testének alakjára nemigen különbözött tőle, társai közül kivált vitézlő lelkének virtusával. A vajda úr tehát ezzel a vitézzel megcserélte fegyverzetét, lovát, és Kemény

védelmére számos vitéz harcost rendelt, akik égtek a harci vágytól.”

Thuróczi viszonylag közeli időpontban számolt be az eseményekről, így a történet feltehetően megfelel a valóságnak. Az ütközetet egyes történészek szerint Nagyszeben, mások szerint (és ez vált elfogadottá) Gyulafehérvár közelében vívták. Az időpontot illetően is megoszlottak a vélemények, mert eleinte március 25-ét, később viszont március 22-ét tartották a csata hiteles dátumának. Bánlaky (Breit) József hadtörténész A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában így számolt be az előzményekről (részlet):

„Nagyszeben első megrohanása eredményre nem vezetvén, Mezid bég annak körülzárásához, majd rendszeres ostromához fogott hozzá. Azonban a szebeniek és a vár őrsége annak tudatában, hogy mi vár rájuk, ha úrrá lesz felettük az ellenség, a lehető legerélyesebben védekeztek, s így a török csak nem tudott velük szemben zöld ágra vergődni. Ezt hallván Hunyadi tőle telhetőleg siettette a

Gyulafehérvárra rendelt hadak megalakulását, melyekkel aztán Újlaki Miklós [Hunyadival együtt erdélyi vajda – B. A.]társaságában 1442. március 23-án elindult Szeben felmentésére. A parancsnoksága alatt álló sereg nem volt valami nagy, de bátor, elszánt és Hunyadi vaskezében fegyelmet és rendet tartó. Egy része lőfegyverekkel is el volt látva, s néhány ágyú is kísérte a sereget.”

Bánlaky a csata időpontját március 25-re tette. Leírásai szerint az erdélyi hadak március 23-án indultak Gyulafehérvár alól. Nyilvánvaló, hogy ha az ütközetre 22-én került sor, akkor az indulás is korábbi időpontra esett. Mezid bég bízott seregének túlerejében, viszont ismerte Hunyadi képességeit, ezért érthető, hogy őt tekintette a legfőbb célpontnak. A válogatott szpáhikból álló seregrésznek azt a parancsot adta, hogy mindaddig támadják a magyar vezért, amíg meg nem ölik. Hunyadi nem akarta feláldozni az őt

helyettesítő Kemény Simont, ezért ötszáz vitézt rendelt a védelmére.

Mezid bég seregének kisebb részét Nagyszeben közelében hagyta, a többiekkel Hunyadi ellen vonult. A Gyulafehérvár közelében lezajlott csata kezdetén már látható volt a törökök szándéka, ugyanis minden erejükkel a Hunyadinak vélt Kemény Simont igyekeztek megközelíteni. Nyílzáport zúdítottak felé, és nagy elszántsággal küzdöttek a mellé rendelt testőrséggel. A törököket annyira lekötötte a feladat, hogy nem is törődtek a magyar hadmozdulatokkal. Amikor már erősen szorongatták Kemény Simont, Hunyadi a nehézlovassággal oldalba támadta őket. A vezér mindent elkövetett, hogy tompítsa a török támadás erejét és bátor vitézét kimenekítse az ellenség gyűrűjéből, de a hatalmas túlerő felőrölte az ötszáz vitézt és végül Kemény Simont is.

A hős vitéz halálát látva a törökök hatalmas

üdvrivalgásba kezdtek, és nem értették, hogy a magyarok harci kedve miért nem csappan meg. Mire rájöttek, már késő volt. A magyarok minden oldalról támadták őket, és a küzdelembe bekapcsolódtak a szebeniek is. Ők ugyanis áttörték a hátrahagyott török védővonalat, kiszabadították az ellenséges tábor magyar foglyait, majd azokkal együtt hátba támadták a törököket. Az ádáz öldöklésben Mezid bég és fia is elesett, a török sereg pedig eszeveszett meneküléssel igyekezett menteni a bőrét. Hunyadi könnyűlovasai sokáig üldözték őket, s az utakat mindenfelé török holttestek szegélyezték.

A véres végjátékot Thuróczi ekként örökítette meg: „Mikor tehát Mezet bég látta serege vesztét, midőn minden csapata futással bajoskodott, maga is futásnak eredt, de ez a futás nem szerzett neki menedéket. Futtában ugyanis, más menekülők közt, kiket az üldöző magyarok szorongattak, menekülni próbált, de maga is, fia is elesett; szerzett prédájuk odaveszett, számtalan népükkel maguk is ott pusztultak. János vajda úr kiszabadította mind a foglyokat, elragadta az ellenségtől a prédát, magát az

ellenséget prédálta, csak vajmi kevés török menekült itt meg futással, örvendezve és diadalmasan a hegyek hágójáig üldözte őket, s a szerte kóborló ellenséget összeszedve, sok napig holtakkal hintett mezőn tanyázott. E diadal dicsőséges híre hasznára volt az országnak olyanképpen is, hogy a havaselvei részek és Moldova vajdája – kik az előbbeni időkben az országtól és a magyar királyoktól elszakadtak, s a szent korona ellen fellázadva, a mondott török császárnak juttatták minden erejüket – János vajda úr tanácsára vagy féltükben, uraikkal együtt

visszatértek a régi hűségre, és Ulászló királynak esküvel fogadták meg a hagyományos engedelmességet.”

A Nagyszeben melletti csatában hozzávetőleg húszezer török halt meg, míg a magyarok vesztesége „mindössze“ háromezer volt. Hunyadi, a csata után a Vöröstorony szoroson, tehát Erdély határán túl is üldözte az ellenséget. Ezután Vlad Dracul havasalföldi vajdát, majd Illés és István moldvai vajdákat „beszélte rá”, hogy hódoljanak be a Magyar Királyságnak.

Fél évvel később, 1442. szeptember elején Sehábeddin ruméliai beglerbég nyolcvanezres sereggel rátört Havasalföldre. Hunyadi és Ujlaki ezúttal sem rettent meg az ellenséges túlerőtől, és azonnal cselekedett. Bánlaky írta: „Hunyadi serege, hű társának, Ujlaki Miklósnak dandárával együtt ugyan most sem tett ki többet 15 000 főnél, de ez a lelkes csapat csupa, vezérét benső meggyőződésből követő és hazájáért élni-halni kész, bátor és fegyelmezett vitézekből állott, akiket a nemrég kivívott szebeni diadal tüze is hevített és hasonló dicső tettekre serkentett.” Az erdélyi sereg a Jalomica (lalomi^a) folyó felső szakaszánál legyőzte Sehábeddin ötszörös túlerőben lévő hadait, s ettől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy a törökellenes harcok legrátermettebb hadvezére Hunyadi János erdélyi vajda, a későbbi magyar kormányzó és országos főkapitány.

Igaz, az 1444-es várnai, illetve az 1448-as (második) rigómezei csatában vereséget szenvedett, de ezektől

eltekintve sorra aratta a győzelmeket, és a honvédő hadi vállalkozások sikeres és meghatározó vezéralakjává vált. Az 1454-es kruseváci csatában szétverte II. Mehmed szultán seregét, ami ragyogó fegyvertény volt. De a legnagyszerűbb és túlzás nélkül világraszóló győzelmet 1456-ban, Nándorfehérvárnál aratta (ugyancsak II. Mehmed hadaival szemben). Ezúttal Kapisztrán János, a pápa által küldött ferences szerzetes segítette őt a sebtében toborzott keresztes seregével.

Hunyadi tehát a törökellenes háborúskodások során kitűnően megállta a helyét, és a magyar történelem abból a korból nem tud felmutatni nála nagyobb formátumú hőst. Az 1442-es szebeni csatában azonban akadt valaki, aki egy pillanatra fölemelkedett mellé: az életét feláldozó Kemény Simon, aki bátor helytállásával és halálával örökre beírta nevét a legnagyobb magyar hősök közé.

Erkölcsösek és paráznák a régi Magyarországon

Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) magyar, német és cseh király, német-római császár kerek ötven éven keresztül ült a magyar trónon. A róla szóló történelmi munkák általában hallgatnak arról, hogy időnként nem volt a keresztény erkölcs mintaképe. Johannes von Müller svájci történész (1752-1809) például beszámolt arról, hogy amikor Zsigmond 1414-ben az általa kezdeményezett konstanzi zsinatra utazott, Bern város tanácsa elrendelte, hogy népes kísérete számára ingyen álljon rendelkezésre elegendő bor és szemrevaló hölgy. Amikor pedig húsz évvel később (hatvanhat évesen) a németországi Ulmban járt, ő maga is látogatta a városi bordélyházat. A helyi tanács ilyenkor szépen kivilágíttatta az oda vezető utcákat. Azt is

följegyezték róla, hogy a párizsi Louvre-ban nem kevesebb, mint százhúsz (feltehetően könnyűvérű) hölgyet látott vendégül, akik olyannyira a kedvében jártak, hogy értékes gyűrűket is kaptak tőle ajándékba.

^^Zsigmond nemcsak Ulmban, hanem Augsburgban is feltűnést keltett a viselkedésével. Idős fejjel részt vett a helyi polgárok táncmulatságain, amivel azonban korántsem nyerte el mindenki tetszését. Egy francia prépost (Monstrelet) így

számolt be VII. Károly francia királynak a magyar-német- cseh uralkodó különös szokásairól:„Ez az eszelős öreg, bármilyen országba, bármily vidékre jöjjön is, nem mulasztja el, hogy ne szeretkezzék a nőcskékkel, hogy ne játssza a szerelmest. Kackiásan, ifjú ember módjára egy, sőt két koszorút tesz ősz fejére, kíséretével énekszóval járja be az utcákat, és ami még inkább növeli aljasságát, az utcasarkokon leszáll kocsijáról, a nyilvános szajhákat kezével megérinti, mégpedig oly barátságosan, mintha ezek a némberek Pénelopéhoz vagy a római Lukréciához volnának hasonlók.”

Siklóssy László (1881-1951) író, ügyvéd, újságíró A régi Budapest erkölcse című, háromkötetes művében (Budapest, 1921-1922) kitért arra, hogy a hazai erkölcsök romlása idegen hatások nyomán következett be. Ezzel Magyary- Kossa Gyula is egyetértett (Magyar orvosi emlékek. Budapest, 1929), és állítását számos történelmi példával igyekezett alátámasztani. Kétségtelen, hogy az olyan, korai merényleteket, mint amilyeneket II. András felesége, Merániai Gertrúd, majd I. Károly felesége, Lokietek Erzsébet ellen elkövettek (Bánk bán- és Záh Felicián-féle merényletek, 1213 és 1330), a királynék környezetéből kikerülő idegenek erkölcstelen magatartása is kiváltotta.

Magyary-Kossa ennél is korábbi példaként említette Szent István királyunk unokaöccsét, a két ízben is magyar trónra lépő Orseolo Pétert, aki apai ágon „olasz vérű (velencei

származású), s a krónika szerint „igen buja ember volt. Miatta állítólag senki sem lehetett biztos feleségének vagy leányának szemérmetességéről vagy húgának szüzességéről. Érdemes itt leszögezni, hogy a nemiséggel kapcsolatos erkölcstelen magatartást összefüggésbe hozni a származással nem éppen szerencsés, mivel az eltérő szokásokat a különféle kultúrák alakítják, s egy adott kultúrához többféle népcsoport is tartozhat, illetve tartozik. Az viszont a történelmi példák alapján valóban megállapítható, hogy a magyarok idegenkedve tekintettek a nyugatról beszivárgó, a hazai erkölcsiséggel nehezen összeegyeztethető jelenségekre.

A női tisztesség s annak törvényi védelme nálunk minden időben kiemelt jelentőségű volt. Már Szent István, Szent László és Könyves Kálmán törvényei is szigorú büntetésekkel fenyegették azokat, akik hajadonokkal vagy özvegyekkel erőszakoskodtak. „Aki erőszakot követett el, azt Szent László törvényei értelmében oly keményen büntették, mint a gyilkosokat, mert a stuprum violentumot [nemi erőszakot – B. A.] mint erkölcsi gyilkosságot fogták föl. Ezért is az olyan férfit, aki szüzet becstelenített, lófarkához kötve hurcolták végig a város utcáin, míg a város végén levő akasztófához nem értek, ahol aztán lefejezték. [.] Aki a mezőn dolgozó tisztességes asszonyt vagy özvegyet becstelenített meg, azt szintén lófarkához kötve hurcolták ki az akasztófához, és ott kerékbe törték. A házasságtörő nőt és férfit, egymásra fektetve, elevenen temették el.”

Feltehetően az Anjou-házból származó I. (Róbert) Károly királyunk előéletéről is furcsa hírek keringtek, mert amikor „királlyá avatták, a magyar rendek (hírét hallván olaszországi viselt dolgainak) az ő koronázási esküjébe bevették, hogy „beéri a törvényes házassággal és megelégszik feleségével, mindazáltal a magyar püspökök azután is többször bevádolták Rómában a csapodársága miatt”.

A manapság oly sokat emlegetett személyiségi jogok védelme kapcsán figyelemre méltó az az eset, ami 1740- ben, Békés vármegyében történt. Akkor arrafelé olyan híresztelés kapott szárnyra, amely foltot ejtett egy Szabó Judit nevű tisztességes hajadon jó hírén. Hegedűs István (kinek kilétéről nem sokat tudunk) ugyanis azt terjesztette Juditról, hogy már nem szűz. Ez a lány fülébe jutott, s mivel akkoriban az ilyesmi nagy szégyen volt (nem pedig dicsőség, mint ahogy azt manapság nemegyszer tapasztalhatjuk), nyomban a vármegyéhez fordult jogorvoslatért. A megindított eljárás során Hegedűs nem tudta bizonyítani állítását, ezért a hatóság ötven botütést szabott ki rá.

Iványi Béla művelődéstörténész, levéltáros írta a Századokban (1909), Vázlatok Eperjes szab. kir. város középkori jogéletéből címmel, hogy „1444-ben Kendi Kis László egyik éjjel Eperjesre menvén, ott egy férjes nőt megbecstelenített. Erre a sértett családja lármát ütött, természetesen azért, hogy a sértőt elfogva, az elszenvedett sértést rajta megbosszulhassák. Kendi Kis az üldözői elől „egy egyházi menedékhelyre (feltehetően egy közeli klastromba) futott, ahol az üldözők már nem bánthatták. Iványi szerint az ilyen menedékhely praktikus rendeltetése az volt, hogy segítségével az üldözőbe vett személy kikerülte a sértett első felindulásának káros következményeit. Amikor pedig megnyugodtak a kedélyek, ugyanitt, nyugodt körülmények között lehetett egyezkedni a sértettel és megbeszélni az elégtétel részleteit. Ugyancsak Eperjesen történt, 1458-ban, hogy a városi tanács rendeletet alkotott, miszerint „az erkölcstelen életet élő gyermekeket szüleik kitagadhatják. 1509-ben Kristóf cipész a leányát, Zsófiát kitagadja, és midőn a leány az apát ezért perrel támadja meg, a bíróság, miután bebizonyult, hogy a kitagadás törvényes okból történt, az apát felmenti”.

A paráználkodásnak igen enyhe büntetése volt az, amikor a vétkes párokat „megszégyenítő módon összeeskették s

azután a városból kiutasították“. Magyary-Kossa Gyula számolt be arról, hogy 1612-ben, Lőcsén, paráználkodás miatt a piacon álló szégyenketrecbe zártak egy cselédpárt, majd a templomszolga összeeskette, a városi tanács pedig kiutasította őket. „1624-ben egy 23 éves ifjút s egy 40 éves özvegyasszonyt arra ítéltek, hogy »a régi szokás szerint« a fogházból minden lakodalmi kíséret nélkül menjenek a templomba megesküdni, s házukat eladva, örökre hagyják el a várost.”

Kőváry László történész (1819-1907) Magyar családi és közéleti viseletek és szokásokcímű kötetében (Budapest, 1861) írt egy különös, 16. századi esetről. Nagyváradon történt, hogy egy Szabó Pál nevű férfi hűtlenségen kapta a feleségét, s emiatt az asszonyt pallos általi halálra ítélték. A vérpadon az asszony kegyelemért könyörgött, s az akkori szabályok értelmében ilyenkor a sértett házastárs kezében volt a döntés. Szabó megkegyelmezett a nejének, aki így megmenekült a bakótól. Úgy tűnt, hogy a házaséletük visszazökken a rendes kerékvágásba, ám egy idő elteltével a férj is félrelépett. Ekkor a feleség tett panaszt, s a férjet ítélték halálra. A vérpadon most Szabó Pál kért kegyelmet az asszonytól, mondván, hogy korábban ő is megkegyelmezett neki. A feleség azonban nem volt könyörületes, a hóhér pedig leütötte a szegény férj fejét.

Magyary-Kossa Gyula a paráználkodókra kiszabott büntetések közül azt találta a

legérdekesebbnek, melyet Losonczy István, Szabolcs megyei földesúr állapított meg 1549-ben. Ebben többek közt az állt, hogy „az mely házas ember mással latorkodik, az pellengérhez szegezzék az szerszámát és egy sarlót adjanak kezében, hadd metsze el ő maga. Annak felette tíz jámbor polgárokkal és tíz jámbor asszonyállatokkal térden állván ő maga kövesse meg feleségét. Ha pedig asszonyállat vétkezik, azonképpen kiverjék a faluból. Valamely ember, ifjak, nőtelenek, az falura gonosz asszonyállatot hoz, kilenc marok vesszővel igen verjék meg“. Másutt azt írta, hogy

bizonyos esetekben és némely helyen „pénzbírsággal – bikapénzzel, kanpénzzel vagy paráznabírsággal – is meg lehetett váltani a paráználkodásért járó súlyos büntetést. A bikapénzt szigorúan behajtották, már csak azért is, mert egy jó része az alispánt, a városbírót vagy a földesurat illette”.

1557-ben történt például, hogy „Nagy János deák szerelemre csalogatta a szolgálóját, bár jómaga feleséges ember volt.»A falu népe neszét vevén a dolognak, börtönbe juttatta a nagytudományú deákot, azután pedig tanácsra gyült az egész község, s azt a határozatot hozta, hogy János ezten-nap fejét vegye és ha az felesége neki fejét nem venné, tehát Nagy János az ű hites feleségének fejét vegye, mert [az asszony] jól tudta, hogy őkigyelme az szolgáló leánnyal latorkodott volt. Ha pedig egyikök sem akarná a másikat lefejezni, akkor kövessék meg alázatosan a községet s János deák fizessen ötven forintbírságot.«Az okos bírák jól sejtették, hogy a férj és a feleség nem végezik ki egymást s már a zsebükben érezték az ötven forintot. Nagy János azonban még okosabb volt, mert – megszökött a szolgálóval s ötven forint helyett a feleségét hagyta a bíráknak.” A nem éppen példás életű Zsigmond király állítólag valóságos erkölcsi nagyság volt II. (Jagelló) Ulászlóhoz képest. Ulászló fiáról, II. Lajosról a kortárs Szerémi György (1490 k.-1548) történetíró, udvari káplán írta, hogy „bestye táncos, parázna király, a királynéról, Habsburg Máriáról pedig azt, hogy a„maga fehérnépével bordélyházzá tette a királyi udvart. Magyary-Kossa említett művében szerepel: „A kora özvegységre jutott királyné jelleméhez teljesen illő történelmi adat, hogy mikor az ura Mohácsnál odaveszett, első gondja nem a hitvesi bánat volt, hanem az, hogy a budai és visegrádi udvar kincseit nagy sebtiben hajókra rakatta, Bécsbe vitette s I. Ferdinánd azokat részint elárvereztette [.], részint beolvasztatta, s az így nyert pénzzel fizette a szegény hazánkat szörnyűséges módon dúló, pusztító német hadakat.”

A paraszti világ erkölcsiségét íróink, történetíróink általában tisztábbnak tartották az urakénál. Ezt a képet azonban érdemes árnyalni annyiban, hogy köznemesség jelentős része e tekintetben közelebb állt a parasztsághoz, mint a főurakhoz. És bizony a háborús állapotok a parasztok egy részéből is kihozták a legrosszabbat. Jó példa erre az 1514-es parasztháború. Márki Sándor, Dózsa György életrajzírója hivatkozott egy meg nem nevezett kortársra, aki ezt jegyezte fel: „Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket, a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújtják. […] Nem szégyellték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apácákat és szűzi karokat. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztül szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba

vonták, levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket.”

A nőkkel szemben elkövetett erőszak akkoriban is nagy felháborodást keltett, s bizony, az 1514. évi 47. törvénycikk nem véletlenül büntette halállal ezeket az aljas bűncselekményeket. Azért, „hogy az ezt követő büntetés fennmaradjon, s minden század tudja és reá emlékezzék [.] mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel”.

A székelyek nők iránti tisztességes magatartásáról így írt Apor Péter (1676-1752) történetíró a 17. század végén: „kivált a székelységben, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt s táncolni akart, leküldött az faluban, az falusi leányokot összegyüjtette, az házához felvitette, virradtig is tisztességesen eltáncoltanak. Még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre, helye sem volt.”

A magyar táncból hiányoztak az ízléstelen, nőket megalázó (más kultúrákban olykor fellelhető) otrombaságok. Eötvös Károly író, ügyvéd jellemzésében a táncainkból sugárzó méltóságra, a párok egymás iránti tiszteletére is

utalt, amikor ezt írta: „Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül, vagy a leány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol, hanem hódít.”

Magyary-Kossa művében kitért a középkori hadviselés és a prostitúció szoros kapcsolatára is és arra, hogy a „káros nyugati hatások” már a korai keresztes hadjáratokkal megérintették Magyarországot. A keresztes hadak „nemegyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe- erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-iki kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult megírja Berthold barát, hogy számtalan, férfiruhába öltözött nőt hurcolt magával, az egész hosszú úton fajtalankodva velük”.

Ezzel szemben a magyar hadseregeket évszázadokon keresztül ritka, ám dicséretes erkölcsiség jellemezte, amely jelentősen eltért a nyugati hadseregek erkölcsi felfogásától. Antonio Bonfini olasz történetíró jegyezte fel Mátyás király lovas katonáiról, hogy ők elsősorban családos emberek voltak, akik még akkor sem szegték meg a házastársi esküt, ha három évig egyfolytában szolgáltak. Becstelennek bélyegezték meg azt, aki közülük vétett a házasság szentsége ellen. Hadvezérük, Báthori István is erősítette ezt a szellemiséget, hiszen ő maga is „örökös tisztaságot” fogadott, ami a katonái között köztudomású volt.

A magyar hadak erkölcsére Mátyás uralkodását követően is felügyeltek, s ezt az 1595. évi 34. törvénycikk is bizonyítja, hiszen ez, illetve más törvények és tábori rendeletek szigorúan tiltották a paráznaságot, de még azt is, hogy nők tartózkodjanak a táborokban. Bocskai István erdélyi fejedelem 1606-ból származó „hadi regulái“ például kimondták: „az kik erővel szüzeket törnek, asszonyállatokat erővel, akaratjok nélkül rontanak, fejekkel érik meg”.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és manapság az emberek nagy része egészen mást ért becsület és tisztesség alatt, mint a régiek. Történelmi példák hosszú sora támasztja alá, hogy elődeink számára a becsület és a nők tisztelete

elválaszthatatlan volt egymástól. Óvták a nők tisztességét. Ne feledjük ezt a magatartást, amikor megőrzésre és továbbadásra méltó értékeket keresünk a magyar múltból.

Régi magyar történetek a velencei üvegről

Mr

A velencei üvegtermékek ősidők óta az értékes és keresett árucikkek közé tartoztak, s nélkülözhetetlen kellékei voltak a királyi és főúri terítékeknek. Művészet- és tudománykedvelő uralkodónk, I. (Hunyadi) Mátyás viszont egy ízben különös módon mutatta ki, miként is viszonyul ezekhez a tárgyakhoz. Görcsöni Ambrus, a 16. század tehetséges író-költője, Mátyás királyról szóló krónikás énekében (1570) beszámolt arról, hogy 1476-ban a magyar uralkodó a velencei követek ajándékba hozott üvegedényeit egy asztalra rakatta, majd utasította egyik szolgáját, hogy „véletlenül” döntse föl az asztalt. Ez meg is történt, és a sok szép üvegtárgy darabokra tört. A király ezután aranyedényeket rakatott az asztalra, s azt is fellökette a szolgával. Az edények leestek, mire a király megjegyezte, hogy az arany akkor sem veszíti el az értékét, ha megsérül. A velencei követek megértették a célzást, s hamarosan aranyból készített ajándékokkal tértek vissza Mátyáshoz.

tr

erős

A történet akkor válik érthetővé, ha ismerjük az

előzményeket. 1475 szeptemberében a Száva folyó vidékén,
nem messze a török kézen lévő Szabács várától, egy
nagyjából tízezer főből álló, portyázó török sereg a
zsákmányával hazafelé tartott.

Mialatt a sereg átkelt a folyón, rátámadtak a kalocsai
érsek csapatai. A magyarok hősiesen küzdöttek és nagy
veszteségeket okoztak a törököknek, de a zsákmányt és a
foglyokat nem tudták megkaparintani. Az eset arra
késztette Mátyás királyt, hogy tízezres seregével, erős
tüzérségével és hajóhadával Szabács ellen vonuljon. Az
ország kormányzását Szapolyai Imre szepesi grófra bízta.

1476 januárjában a híres „fekete sereg” a Száva bal
partján, a várral szemközt letáborozott, miközben a királyi
hajóhad a közelben horgonyt vetett. Bánlaky (Breit) József
hadtörténész írta A magyar nemzet hadtörténelme című,
gyakran idézett művében: „Szabács falai hatalmas

tölgygerendákhoz erősített, földdel bélelt

vesszőfonadékokból állottak, a közvetlen támadás, illetve
roham ellen külső részükön vízszintesen egymás mellé
fektetett hegyezett cölöpök által védve. A falak felső részén
fából mesterileg készült védőmű, a vár négy sarkán pedig
egy-egy vastag tölgygerendákból összerótt és lőrésekkel
bőven ellátott torony emelkedett. [.] A vár őrsége az
ostrom idején 1200 janicsárból állott, akik bőven el voltak
látva ágyúkkal, puskákkal, nyilakkal és élelmiszerekkel.”

Az ostromló sereg teljes erőbedobással harcolt, de nem
boldogult az erős várral. Ráadásul február elején Ali és Saki
bégekkel az élen egy felmentő sereg is letáborozott
Szabácstól három mérföldnyire. Mátyás a gyalogságával
azonnal ellenük vonult. A magyar sereg csatarendbe állt, de
a törökök nem merték megkockáztatni az ütközetet, és
inkább visszavonultak. Szabács ostroma folytatódott, s
mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. Ekkor halt meg
egy fiatal vitéz, Várdai Simon, akit ágyúgolyó talált el, illetve

Mátyás egyik leghasznosabb alvezére, Frantisek Hag cseh zsoldos kapitány.

Egy hónap után Mátyás elképesztő lépésre szánta el magát. A vár falai ekkor már több helyen omladoztak, és a király személyesen akarta szemügyre venni, milyen állapotban is van az építmény. Mindössze két kísérővel, egy evezőssel és egy Hamza nevű, magyar származású, fiatal törökkel csónakba ült, hogy a víz felől kikémlelje a gyenge pontokat. Hamza Szabácsból szökött át a magyarokhoz, hogy megmutassa az ostromlóknak, hol érdemes megkísérelni a betörést. A várvédő törökök észrevették a gyanús csónakot, és lőni kezdtek rá. Az egyik golyó végzett Hamzával, ám a király folytatta a kémszemlét, s csak annak végeztével tért vissza a táborba. Még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a kísérő helyett vele végez a lövedék.

A magyar király serege végül február 15-én, éjszakai rohammal vette be Szabács várát. A védők legnagyobb részét lekaszabolták, hétszázat foglyul ejtettek, s őket később beosztották a „fekete seregbe”. Görcsöni krónikás énekében szerepel, hogy a várban talált zsákmány között két, nyílvesszőkkel töltött, velencei pecséttel ellátott hordót is találtak. Ez annál is inkább feldühítette Mátyást, mert legtöbb elesett katonájával nyíllövés végzett, Velence pedig akkoriban a magyarok iránt barátságot színlelt. Szabács bevétele után Mátyás követeket küldött Velencébe, hogy kiderítse, hányadán áll velük.

A városállam vezetői időnként több vasat is tartottak a tűzben. Velence bizonyára ez idő tájt is kettős játékot űzött, mert követei igyekeztek kiengesztelni a magyar uralkodót, s egyúttal értékes velencei üvegedényekből álló ajándékkal

próbáltak kedveskedni neki. Normális körülmények között Mátyás, aki nagyra becsülte az itáliai művészetet és annak alkotásait, feltehetően nem vetemedett volna az említett, asztaldöntögetős színjátékra. Az is nyilvánvaló, hogy nem a drágább ajándék iránti alantas vágy hajtotta (ennél azért nagyobb formátumú uralkodó volt). A célja egyértelműen

Velence megleckéztetése lehetett, s ezt a városállam vezetői is pontosan értették.

Csupán érdekességként említjük, hogy abból az időből szerencsésen megmaradt egy régi, velencei üvegserleg, amelynek ezüstből pótolt talpába versikét véstek, s eszerint a billikom egykor Mátyás királyé volt. A versike így kezdődik: „Ez Hunyadi Mátyás Király Bilikumja, Velenczésektül vett régi ajándékja, Midőn ellenségen lett diadalomja, Ez volt Vitézinek áldomás adója.[…]” Az üvegserleg ma a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található, ám hogy ezt azok a bizonyos velencei követek hozták vagy sem, már soha nem deríthető ki. Tény, hogy az alja valamikor letört, s ezért készítettek hozzá díszes ezüsttalpat.

Erdélyben, Apafi Mihály fejedelem uralkodása idején altorjai Apor István, Csík, Gyergyó és Kászonszék főkirálybírája egy ízben nagyobb mennyiségű velencei kristálypohárra tett szert, s ennek nyomán különös ötlete támadt. Apor, a buzgó katolikus ekkor már dúsgazdag uraság volt. Följegyezték róla, hogy csupán kecei birtokán tizennyolc hatökrös szekere, a Maros mentén pedig végtelen hosszúságú istállósora volt. Kastélyában a vendégek egymásnak adták a kilincset, ezért a napi étkezésekhez nyolcvannyolc, vaskos ezüsttálat és ugyanannyi ezüsttányért használtak. Apornak arany evőeszközei és aranyozott, négyszögletű ezüsttányérjai is voltak, de azokkal csak a feleségének és neki teríthettek a szolgák. Aranyozott ezüst borhűtőjét sokan megcsodálták. Ez akkora volt, hogy akár egy hatéves gyereket is megfüröszthettek volna benne. Nélkülözhetetlen kellékét Bécsből hozatta, és háromezer német forintot fizetett érte. Megtörtént persze, hogy a kastélyban nem akadt elegendő vendég, de az uraság ilyenkor is úgy főzetett és süttetett, mintha telt ház lenne. A megmaradt ételeket azután szétosztotta a szolgái és a vadászkopói között.

Legendák keringtek a bőkezűségéről. Hatalmas értékeket ajándékozott rokonainak, vendégeinek és még szolgáinak is.

Állítólag három-négy havonta megunta az öltözékeit, így azok is a szolgákhoz vándoroltak. A megajándékozottak ennek következtében úgy néztek ki, mint az uraságok. Apor csaknem száz állandó szolgát, három trombitást és külföldi szakácsot tartott, akikre évente négy-öt ezer forintot költött. Gróf Thököly Imre szabadságharca alatt a császáriak oldalán állt, s később is támogatta a Habsburgok erdélyi térhódítását, ezért I. Lipót 1693-ban bárói, 1696-ban pedig grófi ranggal jutalmazta szolgálatait.

A különc uraság kedvelte a tréfát és a mulatozást. 1686- ban több mint harminc darab velencei kristályüvegből készült, nagyértékű poharat és kelyhet gyűjtött össze, s ekkor hívta fogarasi kastélyába az absztinens gróf Teleki Mihály kancellárt, Naláczy Istvánt, a fejedelem udvarnokát, továbbá más urakat. A kristálypoharakkal kapcsolatos történetet eredetileg Apor István unokaöccse, báró Apor Péter történetíró jegyezte fel. Bíró Vencel (1885-1962) történész, piarista szerzetes Altorjai gróf Apor István és kora című könyvében (Cluj [Kolozsvár], 1935) ennek alapján számolt

be a fogarasi összejövetelről, amelyen Apor a szebb kristálypoharakat a pohárszékre rakatta.

„Amikor leültek az asztalhoz, egyiket borral megtöltvén, incselkedve mondotta: »Arra köszöntöm, aki elfogadja, a bort megissza, a kristályt tenné el magának«. Teleki felelte: »Héjába mesterkedel, koma, mert én bort, jól tudod, nem szoktam innya«. Erre Apor: »Nem kegyelmedet (t. i. köszöntöm), aki elveszi«. Naláczy István kétszer fogadta el a poharat. Amikor a harmadikat is el akarta venni, Teleki nem engedte. »Ezt, Isten engem úgy segéljen, nem veszed. Elég már két kristály. Add ide, koma, Apor István, megiszom«. És mindig ő fogadta el a poharakat.” Apor tréfája bevált, mert a mulatság végeztével a kapzsi Teleki Mihályt alig tudták a hintójába tuszkolni.

Cserei Mihály (1667-1756) erdélyi történetíró viszont Aport tréfálta meg egy ízben, amikor felkereste kecei

kastélyában. Cserei ezt mondta a grófnak: „Szent Mihály poharára nagyságodat az asszonnyal s egész udvarral együtt jó szívvel látom ebédre.“ Apor István ekkor megkérdezte, hogy hol főznek, és hol a bor. Cserei erre így felelt: „Nagyságod konyháján főznek, bor is van elég a nagyságod pincéjében.” A gróf jót nevetett ezen a szemtelenségen, majd utasította a konyhamesterét, hogy főzzön rendesen, ha már Cserei vendége lehet a saját házában, a saját költségére.

Amikor nem volt szokás vegetáriánusnak lenni

Heltai Gáspár történetíró, a 16. század legnagyobb magyar prózai elbeszélője már nem élt, amikor nagyszerű történelmi munkája, a Kronika az magyaroknak dolgairól, megjelent Kolozsvárott, 1575-ben. Ebben szerepel, hogy a csehországi urak egy ízben méltatlankodtak, amiért II. Ulászló, magyar és cseh király Budát választotta székhelyének. Ulászló ezt felelte nekik: „Urak, nem csoda, mert sokkal zsírosb a magyarországi konyha a csehországinál. Élő Isten! melly nagy olcsóság vagyon ez országban. Azonközbe látá a falon Máttyás király képét, és arra mutatván monda: bezzeg jó és jeles pásztor vólt ez! Bezzeg sok jó juhokat hajtott münékünk egybe. Ó, jeles pásztor vólt az jámbor, de jeles és hatalmas vitéz is vólt. Hallván egy magyari úr a király beszédét, mondá: Szent Márk vala, nem Szent Lukács. A király nem érté a beszédet, és megkérdé egy úrtól, mit mond? Felele az: Aszt mondja, hogy jeles ember vólt Máttyás király, de felséged nagyobb őnálánál.”

A király elégedetten fogadta a választ, s ezen a magyar urak titokban jót mulattak. Mivel a Szent Márk evangélistához tartozó vallási jelkép (attribútum) a

szárnyas oroszlán, Szent Lukács evangélistáé pedig a szárnyas ökör, a magyar úr ezzel a hasonlattal a két uralkodó közti különbségre utalt. Ulászló nem értette a célzást. Mármint azt, hogy Mátyás oroszlán volt, ellentétben vele, aki egy ökör. A történet kétségkívül jól hangzik, bár nem tudjuk, hogy keletkezésének ideje egybeesik-e II. Ulászló korával, mivel a leírása jóval későbbi. Az viszont biztosra vehető, hogy királyaink asztalára jóféle zsíros ételek és húsok kerültek s hogy a magyar konyha már azokban az időkben is felvonultatta a maga jó ízű, nem kifejezetten diétás ételeit.

Könnyen hihetnénk, hogy a régmúlt századokban nem fordítottak különösebb figyelmet az úgynevezett élelmiszer­biztonságra, a húsok minőségére, de ez nem így van. Magyarországon a húsfogyasztás ősidők óta meghatározó része volt a táplálkozásnak, ezért elődeink nagyon is figyeltek a húsok állapotára, feldolgozására és tárolására. A húsmívesek (mészárosok) munkáját a húslátók ellenőrizték, a vágóhidakat pedig, higiéniai megfontolásból, folyóvizek közelében létesítették. Bogdán István történész írta Régi magyar mesterségek című könyvében (Budapest, 1973): „IV. Béla idejében, a tatárjárás után, pl. Budán már több húsmíves is dolgozott saját hússzékében. Közös vágóhídjuk a Vízivárosban, a Duna partján terpeszkedett. A vágóhíd ugyanis eredetileg a víz fölé épített, valóságos hídlás volt. […] Elsősorban városi mesterség lévén, céhüket korán megalkották. Az első ismert céhet, a pozsonyiakét, 1376- ban létesítették.”

A húslátók a húsok minőségét, állapotát érzékszervi s egyéb tapasztalati úton szerzett ismereteik birtokában, szabályozott keretek között vizsgálták és ítélték meg. Magyary-Kossa Gyula Magyar orvosi emlékek című

könyvében (Budapest, 1929) a húslátókról is írt. Szerinte már a 13-14. században (a budai jogkönyvben, Pozsony város statutumaiban stb.) találunk a húslátókra vonatkozó rendelkezéseket. A húslátók jelentőségét mutatja, hogy ezzel a feladattal tekintélyes polgárokat, például városi tanácsurakat, céhmestereket, sebészeket,

mészárosmestereket, strázsamestereket, bírókat bíztak meg. A húslátót (húsvizsgálót) nevezték látómesternek, illetve vágóbiztosnak is.

A húsmíveseknek vigyázniuk kellett, mert a vizsgálatok szigorúak voltak. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem uralkodása idején, 1622-ben, Munkács városának statutuma például kimondta, hogy „a mészárosok döghúst vagy beteg marhát ne vágjanak és igaz fonttal mérjenek, mert ha ilesmit cselekszik, mesterségét elveszítse és minden marháját eő fensége számára confiscálják”.

Pestisjárványok idején egészen különös óvintézkedéseket vezettek be. Magyary-Kossa írta: „Az 1710. évi nagy pestis alkalmával királyi rendelet mondta ki, hogy a Bécsnek szánt magyar marhát az osztrák mészárosok Bruckban kötelesek átvenni s a magyar marhakereskedőkkel csak tizenöt lépésnyi távolságból érintkezhetnek, ezt is csak úgy, hogy közöttük tűz égjen; a vásárolt marhát pedig a Lajta vizében kellett úsztatni, mielőtt beljebb hajtották Ausztriába.” Az ilyen járványok során a sertéshúst valamiért veszélyesnek tartották, ezért nemcsak a fogyasztását, hanem a vele való kereskedést is tiltották. Pozsonyban, 1710-ben például azért büntették megRothmayer György hentesmestert, mert disznóhúst árusított. Emiatt egy mázsa húst kellett szétosztania a szegények között.

Kassa város tanácsa 1714-ben többek között arra utasította a húslátó urakat, hogy ellenőrizzék az árakat. „Az tehénhúsnak fontját, ha szép, négy magyar pénznél feljebb mérni ne engedjék, ha slejtesebb, két krajczáron, ha ugyan felette slejtes lenne a hus, kit netalántán akaratos mészáros huslátó tiszt hire nélkül levágna, azt confiscálják, és az

raboknak, ispotálybeli koldusoknak osszák el. A bornyuhusnak pedig, minthogy articulusok [törvénycikkelyek – B. A.] is azt dictálják, egy pénzzel legyen feljebb fontja tehénhusnál, azért fonttal mérettessék és egy pénzzel feljebb.”

A városi tanács arra is felszólította a húslátókat, hogy ne engedjék a mészárosoknak a határban hizlalt marhák elhajtását különféle vásárokba. Ha ugyanis a szép, kövér marhákat máshol értékesítik, akkor félő, hogy a „nemes város“ polgárai a pénzükért csak gyengébb minőségű húst fognak kapni a mészárosoktól. A tanács határozatának egyik pontja így szólt: „Vigyázzanak húslátó uraimék mészárszékeknek belső és külső tisztaságára azaz ocsmány véreket dézsákban és báránybeleket a zuglókban büntetés alatt ne engedjék tartani, ugy akármi büdösséget nemző darab husokat vagy bőröket, melyeknek büdösségük miatt kiváltképen nyárban, sőt valamint más városokon minden szombaton a táblákat megmosatassák és a szemetet székekből kivitetni el ne mulassák, minthogy mészáros mesterség igen-igen tisztát szeret és a városi policia is azaz mores civiles azt kivánják.”

A húslátók munkáját persze nem vették igénybe azok, akik törvénytelen eszközökkel jutottak húshoz. A 16. század végvári katonájának rendes körülmények között naponta két font kenyeret és egy font húst kellett kapnia (ha nem volt hús, akkor ugyanannyi sajtot, vajat vagy szalonnát). Mivel esetükben rendes körülményekről többnyire szó sem volt, a zsold nélkül tengődő végvári katonák gyakran kényszerültek arra, hogy erővel vagy áron alul szerezzék meg az élelmezésükhöz szükséges húst. Élenjártak ebben a végvárakban fizetés nélkül szolgálatot teljesítő szabad hajdúk, akik eredetileg ökörhajcsárok, illetve a nyugatra hajtott szarvasmarhacsordák kísérői voltak. Később Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kurucai is előszeretettel csaptak le mások marhacsordáira, s az elhajtott marhák miatt aligha hívtak húslátót.

Magyary-Kossa szerint „a legrégibb időben, úgy látszik, csak a mészárszékek ellenőrzése volt a húslátók feladata, mert az élő állat vizsgálatáról nincs szó emlékeinkben. Legelső erre utaló nyom 1507-ben akad, midőn Sopron városa elrendeli, hogy a húslátók azon legyenek, hogy a mészárosok jó ökröket vágjanak, 1523-ban pedig már határozottan vágómarha-szemléről tesznek említést. Ettől kezdve lépten-nyomon találkozunk élőállat-szemlére vonatkozó rendelkezésekkel, sőt 1595-ben Kolozsvárott a 1evágandó marhát a látómester tartozott a levágás előtt megbélyegezni”.

A húslátók illetményét a 16-17. században többfelé igen egyszerűen állapították meg, ugyanis egy marha után egy nyelvet kaptak, Kecskeméten pedig a munkájuk fejében mentesültek az őrködés és az előfogatadási kötelezettség alól. A 18. században már egyre több helyen kaptak pénzt, de például Kraszna vármegyében egy font hús járt nekik egy sertés vagy egy marha után. Győrben 1859-ben hat pengőkrajcárt fizettek egy marha húsának vizsgálatáért. A húslátókat ármegállapító és egyéb hatósági jogokkal is felruházták. Ennek megfelelően a húslátónak joga volt

elkobozni a rossz minőségű húst és pénzbírságot is kiszabhatott.

az érési és romlási

talán nem elégednek meg egy-egy

Az egykori húslátók bizonyára furcsán néztek volna arra,
aki azt állítja, hogy az általuk vizsgált húson
megtelepedhetnek a mikrobák, amelyek a hús felszínéhez
kezdetben reverzibilis, később viszont irreverzibilis
kapcsolódással kötődnek. Ha a húslátók tudtak volna
valamit abból, amit a mai szakemberek tudnak a húsok és

húsféleségek mikrobiológiájáról,

folyamatokról,

marhanyelvvel, hanem ragaszkodnak a bélszínhez is.

Belecsapott-e a villám
Perényi Péter sírjába?

A zemplén vármegyei Terebesen (Tőketerebes, Trebisov) valamikor úgy tudták az emberek, hogy a pálosok helyi templomába temették el Perényi Péter főispánt, koronaőrt, erdélyi vajdát és királyi kancellárt. Ám azt is tudni vélték, hogy a főúr sírjába minden esztendőnek egy bizonyos napján belecsapott a villám, és átlyukasztotta azon a helyen, ahol a szíve volt. Emiatt a helybéliek kivették a maradványait a koporsóból, megégették, majd egy közeli tóba szórták. Ezzel azonban nem ért véget a különös történet. Egy szegény paraszt ugyanis e tóból vitt sarat, hogy kunyhója falát betapassza, s ettől kezdve az adott napon az ő kunyhójába csapott a villám.

^A szóbeszédet egy lyukas kőtömb, illetve egy márványtáblába vésett felirat tette hitelesebbé a templomban, azon a helyen, ahol állítólag Perényi sírja volt. A márványtábla szövege azt is hirdette, hogy az elhunyt hozta el Magyarországra az eretnekséget, elrabolta az egyházi javakat, és sok ezer lelket vitt a pokolba, amivel könnyekre fakasztotta Szűz Máriát. Emiatt az lett a büntetése, hogy minden esztendőben, azon a napon, amelyen elhozta az eretnekséget, villám csapott a

koporsójába. A kőtömbön látható lyukról is azt állították a bennfentesek, hogy a főúr szívét célzó villámcsapásoktól keletkezett. Mindezt Révész Imre írta meg 1871-ben, a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező című lapban.

A tőketerebesi, eredetileg gótikus stílusú katolikus plébániatemplomot 1400 körül építtették a Perényiek, s ebből az időszakból ott egy sírfelirat is található. A főúri Perényi família régi sírköveiről Ján Chovanec, a Tőketerebesi Honismereti Múzeum munkatársa is beszámolt 2010-ben

a művészi
síremlékek

Imre nádor
pedig ezt

Tőketerebes (Trebisov) műemlékei címmel. Perényi János
főispán és főtárnokmester sírjáról többek között ezt írta:

„Perényi Jánost halála (1458) után a tőketerebesi
templom kriptájában temették el. A barnásvörös márvány
sírkő a templom szentélyének északi oldalában található.
Központi motívuma a Perényiek címere, amely szárnyas,
szakállas férfifejet ábrázol, a nemzetség a címert a
mitológiai Hárpiákhoz kapcsolta. A síremlék értékességét a
lovagrendek ábrázolásai is hangsúlyozzák – látható rajta a
Ciprusi Lovagrend, az Aragóniai Lovagrend jelképe,
köszöntővázák ma(r)ia ora p(ro) nob(is)felirattal, valamint a

Sárkányos Rend jele. Perényi János síremléke
értékét tekintve a középkori magyarországi
legszebb példája.”(Lakatos Krisztina fordítása.)

János unokája, az 1519-ben elhunyt Perényi
ugyancsak nagy történeti értékű sírkövéről

olvashatjuk: „Végső nyugalomra a templomban, a szentély
alatti kriptába helyezték. Perényi Imre síremléke a
presbitérium déli oldalában, az oltár mellett található. A
síremlék barnásvörös márványból készült, két stílus jegyeit
viseli magán – a késő gótikáét és a kora reneszánszét. E
síremlék a tőketerebesi templom remekműve, s egyben a
történeti Magyarország legjelentősebb kora reneszánsz
emlékei közé tartozik. A síremlék közepén oroszlán hátán
egy páncélba öltözött férfialak áll, oldalán karddal, jobb
kezében vállához szorított rúddal, s rajta a Perényi család
jelképét ábrázoló zászlóval. A háttérben két lebegő angyal
gazdagon díszített függönyt tart. A síremléken látható
életnagyságú, realisztikusan ábrázolt alak Perényi Imre
nádort örökíti meg.”

Perényi Imrének nagy szerepe volt abban, hogy II. Ulászló
magyar király, I. Miksa császár és I. Zsigmond lengyel király
között egyezség született (1515). Ennek értelmében Ulászló
fia, Lajos trónörökös feleségül vette Habsburg Máriát, Miksa
és Zsigmond pedig vállalta a Lajos fölötti gyámságot. A
császár többek között azzal ismerte el Perényi nádor

érdemeit, hogy 1517-ben birodalmi hercegi rangot adományozott neki. A helyi pálosok megkülönböztetett tisztelettel őrizték a nádor emlékét, hiszen 1502-ben ő hívta őket Terebesre. Két évvel később tőle kapták alapítólevelüket, és a tőketerebesi templomot is nekik adományozta. „A terebesi kolostor alapítója és donátora, Perényi Imre nádor, minden lehetséges módon támogatta és védelmezte a szerzeteseket. Röviddel a halála előtt a testvérekre hagyta Vécse falvát, ezüstkincseinek legnagyobb részéből pedig alapítványt tett a pálos szerzeteseknek, mely szerint szentmiséket mondtak a lelki üdvéért.”

A pálosok bizonyára joggal remélték, hogy a főúr fia, Perényi Péter is folytatja apja művét és pártfogásába veszi őket. Ő azonban merőben másféle utakra lépett. Nevezetesen egyike volt azon magyar főuraknak, akik az elsők között lettek az evangélikus (lutheránus) vallás elkötelezett hívei. Péter Katalin történész Tolerancia

és intolerancia a 16. századi Magyarországon című, 2006- ban írt tanulmányában beszámolt arról, hogy 1537-ben V. Károly császár követe, Johann Wese Magyarországra jött, hogy békét közvetítsen a két ellenfél, I. János és I. Ferdinánd között. Perényi Péter ez idő tájt János király oldalán állt, és nem nézte jó szemmel a béketárgyalásokat, amelyeken nem is akart részt venni. Wese tudta, hogy nélküle, aki a magyarországi politika kulcsfigurája volt, nem sokra mennek, ezért Sárospatakra utazott, hogy találkozhasson Perényivel.

„Patakon Perényi kevéssé szívélyesen fogadta a vendéget és kíséretét. Szállásuk sok kívánnivalót hagyott maga után, Perényi Péter pedig nem csatlakozott hozzájuk, amikor a plébániatemplomba mentek. Még karácsonykor sem volt velük. Wese bizonyosan nem lepődött meg, amikor a béketárgyalások egyik magyar résztvevője bizalmasan tájékoztatta: Petrus sit Lutheranus.”

Perényi Péter időnként pártot váltott, amiért János király és Ferdinánd nemegyszer hűtlenséggel, esküszegéssel vádolta őt. Ugyanakkor, visszatérése esetén, politikai befolyása és tekintélyes birtokai miatt könnyen megbocsátottak neki. I. János megkoronázása után Perényi, akit a király kinevezett erdélyi vajdává, koronaőri méltóságának megfelelően őrizte a koronát. Amikor viszont Ferdinánd nem sokkal később annak kiadását kérte és cserébe neki ígérte Sárospatakot, valamint az egri püspökség javadalmainak haszonélvezetét, Perényi beadta a derekát. Igaz, kikötötte, hogy Sátoraljaújhely is az övé marad. Perényi kiszolgáltatta a koronát Ferdinándnak, de két évvel később ismét János királyhoz pártolt. János ezután őt bízta meg, hogy megkérje számára Izabella lengyel hercegnő kezét. Szulejmán igen rossz véleményt fogalmazott meg Perényiről 1539-ben. Állítólag így jellemezte: „A világ teremtése óta nem volt és nincs is nagyobb áruló a földön. Kétszer árult el engem, elárulta János királyt, elárulta a németek királyát, elárulta saját fiát, saját vérét, aki a markomban van.”

Perényiről sok rosszat el lehetett mondani, de vallásához a legnehezebb időkben is hűséges maradt. 1540-ben ismét Sárospatakon tárgyalt, ezúttal Thurzó Elekkel, Ferdinánd megbízottjával. Thurzóhoz jó barátság fűzte annak ellenére, hogy politika nézeteik különböztek. A tárgyalások arról szóltak, hogy Perényi milyen feltételekkel hajlandó csatlakozni Ferdinándhoz. Ezzel kapcsolatban a vallási szempontokat is hangsúlyozták. Thurzó a tárgyalásról a következőképpen tájékoztatta Ferdinándot: „Péter uram először is biztosítékot kér felségedtől arra, hogy hitétől soha nem tiltják el, mert jó keresztény, és a keresztény hitet Krisztus által és az Ő Evangéliuma szerint ismeri.”

A király nem kifogásolta Perényi vallásos beállítottságát, feltételeit teljesítette, így a tárgyalások eredményesen végződtek. A főúr ezzel nem követett el esküszegést, mivel szeptemberben, tehát János király júliusban bekövetkezett

halála után fogadott hűséget Ferdinándnak. Péter Katalin szerint a 16. századi Magyarországon a tolerancia jelenléte két szinten is megfigyelhető, mégpedig a kegyúr és a gyülekezet között, illetve a király és a rendek kapcsolatában. Ennek fényében igencsak meglepő az egyik pápai követ megállapítása, aki 1539-ben azt írta III. Pálnak, hogy Perényi Péter a legelvetemültebb lutheránus.

A reformáció elterjedésének idején általában nem alkalmaztak erőszakos

eszközöket, és Perényit sem vádolták azzal, hogy jobbágyait áttérésre kényszerítette. Ez viszont nem jelentette azt, hogy visszariadt volna az erőszaktól. Ennek már akkor tanújelét adta, amikor szerencsésen kikerülve a mohácsi csatából, az ott elesett harcostárs, Pálóczy Antal özvegyétől erővel elvette Sárospatak várát, majd a Mohácsnál ugyancsak elesett Tarczay Miklós özvegyétől Céke várát. Mellesleg Sátoraljaújhelyet is fegyverrel foglalta el.

Perényi halála (1548) után királyi tisztviselők vizsgálatokat folytattak a birtokain. Péter Katalin írta erről a következőket: „A zárójelentés igen sötét képet fest Perényiről mint földesúrról. A jobbágyok számtalan súlyos sérelmet soroltak föl az adózás és a munkaszolgálatok terén, de egyetlen vallásügyi panasz sem hangzott el. Minthogy a királyi tisztviselők katolikusok voltak, a jobbágyok nyilván bizalommal beszéltek volna a Perényi által gyakorolt vallásüldözésről, ha lett volna ilyen. Perényi Péter nyilvánvalóan korlátlanul kizsákmányolta jobbágyait gazdaságilag, de hitét nem kívánta rájuk errőltetni. A 16. század magyarországi kegyurai többnyire ugyanilyen magatartást tanúsítottak. A reformáció Magyarországon erőszak nélkül terjedt el. Ezt bizonyítják azoknak a vizsgálatoknak a jegyzőkönyvei, amelyeket a lutheri eretnekséggel vádolt emberek ellen folytattak az 1520-as években. A vádak között szerepelt tiltott könyvek olvasása, távolmaradás a miséről, a böjt megtörése, valamint egyházi

és világi törvények megsértése, de papok, szerzetesek vagy általában katolikusok elleni fizikai erőszak legjobb tudomásom szerint soha nem merült fel.”

A terebesi templomban elhelyezett márványtábla felirata és a hozzá kapcsolódó szóbeszéd persze nem Perényi Péter életében keletkezett, hanem jóval később, a 17. század vége felé. A 18. század derekán pedig báró Perényi Károly, Ugocsa vármegye katolikus főispánja személyében már olyan családbeli is akadt, aki elhatározta, hogy az egész vármegyét visszakatolizálja. A báró összefogott a megye földesuraival, és több templomot visszafoglaltak a protestánsoktól. Túrterebesen, amely ma Romániához tartozik (Turulung) – nem tévesztendő össze a fent említett, ma Szlovákiához tartozó Tőketerebessel – például igen sikeresen hajtották végre a műveletet. Túrterebes honlapján Kis Kálmán történelmi jegyzetében idézte Bagossy Bertalan helytörténész leírását a templom elvételéről:

„A báró a reformátusok közül fűnek-fának pénzt ajánlott fel a templom eladása ára fejében, előbb 10, majd 20, végül 60 forintot is. Mivel senki sem állt kötélnek, német dragonyosokat hozatott a faluba, több jobbágyot megveretett, másokat tömlöcbe záratott. Átüzent a prédikátorhoz is, hogy adja át a templom kulcsát. Az azt felelte, hogy nem teheti, míg neki a Felséges Konzílium írásban meg nem parancsolja. Ekkor a báró maga elé rendelte a papot és életveszélyesen megfenyegetve egyszerűen kiűzte a faluból. A pappal együtt szerteszét futott az egész falu. A báró pedig saját kezűleg, fejszével betörte a templom ajtaját, azután pedig reteszt és lakatot téve rá, ismét bezárta azt. Történt pedig mindez az Úrnak 1744. esztendeje második napján.”

Perényi Károly galádságait persze nem vésték márványba, és a sírjába se csapkodott a mennykő. Perényi Péter nevét viszont alaposan befeketítette a hozzá kötődő legenda. Egészen addig, amíg Bél Mátyás (1684-1749), a

híres tudós, evangélikus lelkész, író el nem vetődött Zemplénbe, Terebesre. Ő is hallott Perényi

Péter sírjának különös történetéről, ezért felkereste a templomot, és megnézte a villám ütötte lyukat. A helyi földművesek elárulták neki, hogy azt a követ bizony nem a villám, hanem valamelyik ügyes ember vésője lyukasztotta ki. Az is kiderült, hogy a fantasztikus mese ötlete Benkovits Ágostontól (1632-1702), a pálosok terebesi priorjától származott. Benkovits (az ellenreformáció kiemelkedő alakja) később nagyváradi püspök lett.

A turpisságra Rotarides Mihály (1715-1747) irodalomtörténész, evangélikus lelkész is rámutatott. A szóbeszédet azzal az egyszerű ténnyel cáfolta meg, hogy Perényi Pétert soha nem temették el Terebesen, mivelhogy kezdettől fogva Sárospatakon nyugodott. A terebesi pálos szerzetesek belátták, hogy a márványba vésett rágalom a rossz hírüket kelti, ezért bevakoltatták a táblát, és nem beszéltek többé az eretnekséget büntető villámcsapásokról.

Az első Habsburg, aki kijátszotta ellenünk

A szerencsétlen kimenetelű mohácsi csata utáni magyarországi trónviszály, majd a két ellenkirály (I. János és I. Ferdinánd) elhúzódó küzdelme a lehető legrosszabbkor osztotta meg az országot. A belháború legnagyobb haszonélvezője a Szulejmán szultán vezette Török Birodalom volt, amely így könnyűszerrel terjeszkedhetett Magyarország rovására. Az ország szétesésének felelősét, a magyar erők összefogásának legfőbb akadályát a megosztott közvélemény akkoriban a két király valamelyikében vélte megtalálni. Az ezzel kapcsolatos

nézetkülönbségek a mai napig hatnak, s a különféle történelmi munkákban olykor fel-felbukkannak.

^^Mohács után két királya lett az országnak, és ma is nehezen megválaszolható a kérdés, hogy vajon melyikük volt a törvényes, illetve „törvényesebb” uralkodó. Szapolyai János erdélyi vajda 1526-os királlyá választását és megkoronázását a Habsburg Ferdinánd főherceget támogató ellentábor többek között azért tartotta érvénytelennek, mert a székesfehérvári királyválasztó országgyűlést nem a nádor hívta össze. Az egy hónappal későbbi, Ferdinándot megválasztó pozsonyi

országgyűlés ebből a szempontból szerencsésebb kimenetelű volt, mert ott a résztvevők Báthori István nádor hívásának tettek eleget. Ám ezen nem vett részt a köznemesség nagyobbik része, amely „nemzeti királyt” akart, és koronázás sem történt a Szent Koronával (erre csak 1527. november 3-án került sor).

Ha az 1526-os székesfehérvári országgyűlést Báthori nádor hívta volna össze, akkor Szapolyai trónra lépését jogilag nehezen lehetett volna megkérdőjelezni. Ez viszont nem valósulhatott meg, mert az egymással vetélkedő vajda és a nádor régóta rossz viszonyban voltak (1519-ben például Báthorit választották nádornak Szapolyaival szemben), vagyis annak a valószínűsége, hogy Báthori országgyűlést hívjon össze Szapolyai királlyá választásának érdekében, egyenlő volt a nullával. Két magyar főúr személyes ellentéte persze nem jogi kategória, ám látható, hogy mégis súlyosan befolyásolta a Magyar Királyság sorsát.

A mohácsi csata után az országban hatalmi vákuum keletkezett. A csatában meghalt II. Lajos király és több főméltóság, így Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek, fővezér, vezértársa, Szapolyai György szepesi gróf, Drágfi János országbíró, Ország Ferenc főudvarmester és sokan mások. A két király törvényes

uralkodása szempontjából nem lehet mellékes az időbeliség, tehát az a tény, hogy Ferdinánd pozsonyi megválasztásakor az országnak már volt koronás királya. Igaz, a székesfehérvári országgyűlést a nádornak kellett volna összehívnia (ezt ezúttal a vajda és a rendek kezdeményezték), de a magyar királyválasztások során máskor is előfordult, hogy valamely formai hibát utólag korrigáltak, vagy egyszerűen elsiklottak fölötte (lásd II. József, „a kalapos király”). A köznemesség egyértelműen Szapolyait támogatta. Az a réteg állt mellette, amely a vezérének tekintette már 1505-ben is, amikor a II. Ulászló király által a Rákosmezőre hívott országgyűlésen elfogadta és kiadta a Werbőczy István szerkesztette „rákosi végzést”. Az ebben foglalt határozatok kimondták, hogy II. Ulászló fiúörökös nélküli halála esetén az ország nem választ többé idegen uralkodót és a leányági öröklést sem ismeri el. Fraknói Vilmos történész Werbőczi István című munkájában (Budapest, 1899) úgy vélte, hogy „a köznemesség felhevült tömege a „rákosi végzésben egy második aranybullát látott, „mely a nemzet jobb jövőjének biztosítékát nyújtja”.

Ulászló (akit 1504-ben két szélütés is ért) a végzést nem fogadta el, hanem titokban fölvette a kapcsolatot I. (Habsburg) Miksa római királlyal, hogy megújítsák az 1491- es szerződést. Ebben ugyanis már rögzítették, hogy ha Ulászló törvényes fiú utód nélkül hal meg, akkor a magyar és a cseh trónt a Habsburgok öröklik. II. Ulászló tehát a Jagelló- és a Habsburg-ház családi szerződésének megkötésével akarta hatálytalanítani „a rákosi végzést”.

Ezen a ponton érdemes átgondolni a történteket. A „rákosi végzés” lényegében az uralkodóválasztással összefüggő nemzeti önrendelkezés kinyilvánítása volt. Ezt a szabályosan összehívott magyar országgyűlés fogadta el, vagyis a végzés az akkori értelemben vett nemzet közös elhatározásaként is fölfogható. A Jagelló-házból származó Ulászló a végzést nem ratifikálta, hanem a magyar trón öröklésének dolgát a Habsburg-házból származó Miksával

tárgyalta meg. Ez a magyar országgyűlés, a magyar rendek arculcsapása volt, de fogalmazhatunk úgy is, hogy két,

idegen uralkodóház paktumot kötött a nemzet önrendelkezésének a kijátszására.

Az Ulászló és Miksa közötti szerződés 1506. március 20-ra datálható. Ebben rögzítették, hogy Miksa unokája, Ferdinánd (a későbbi magyar király) feleségül veszi II. Ulászló lányát, Annát. Ha pedig Ulászlónak fia születne, akkor ő elveszi Ferdinánd testvérét, Máriát.

A magyar nemesség I. Miksa magyarországi trónigényét 1505-ben nem támogatta. Ekkor még (Szapolyain kívül) Perényi Imre nádor, Szentgyörgyi Péter országbíró és Bakócz Tamás esztergomi érsek is Miksával szemben foglalt állást. A köznemesség akarata akkor a király ellenállása miatt nem érvényesülhetett, később pedig ellene szólt, hogy 1506 nyarán II. Ulászlónak fia született, a későbbi II. Lajos.

Fraknói írta: „Az 1508-iki országgyűlésen, mikor a király kétéves fiát, Lajost, megkoronáztatni kívánta, a nemzeti párt ez elé nem gördített nehézségeket. Ezen eredménynek létrehozására döntő befolyást gyakoroltak Werbőczi István és Szobi Mihály. Kilenc évvel utóbb a trónra jutott II. Lajos a köznemesség ezen két vezérének javára adománylevelet állítván ki […] különösen kiemeli azon jó szolgálatokat, amelyeket az ő megkoronáztatása érdekében tettek.”

A fiú utód megjelenésével tehát megszűnt a trónutódlás körüli bizonytalanság. A magyar nemesség nemcsak elfogadta, hanem támogatta is a trónörökös megkoronázását. Amikor azonban a fiatal uralkodó meghalt a mohácsi csatában, a köznemesség emlékezetében még élénken élt a rákosi végzés. A köznemesek többsége továbbra sem kívánta, hogy a Habsburgok hatalomra kerüljenek, szemben a főnemesség jelentős, később egyre növekvő részével. Hálátlan és talán történelmietlen dolog firtatni, hogy a két király közül melyik volt törvényes (vagy törvényesebb) uralkodó, hiszen a korabeli események végül is felülírtak mindent. Két királyunk volt, és ez az adott

korban igen hátrányosan érintette hazánkat. A magyarsághoz, az ország és Európa érdekeihez fűződő viszonyuk alapján azonban különbséget tehetünk köztük, ahogy ezt a kortársak is megtették. VII. Kelemen pápa (Giulio de’ Medici) a mohácsi csatát követően például Szapolyai Jánost támogatta, mert nem nézte jó szemmel a Habsburgok magyarországi térhódítását. Szapolyai megkoronázása után nyomban felvette a kapcsolatot a pápával, hogy trónra lépéséhez megerősítést nyerjen tőle. VII. Kelemen ismerte és helyesen ítélte meg a magyarországi helyzetet.

Ezzel kapcsolatban Fraknói Vilmos a Századokban (1902), János király és a római szent-szék című tanulmányában fontos részletekre világított rá. Szerinte a pápa „az európai egyensúlyt és a szentszék függetlenségét még inkább fenyegetve látván, nem tartotta kívánatosnak, hogy Ferdinánd foglalja el a magyar trónt. Emellett a nemzeti párt erejét és elszántságát ismervén, előre látta, hogy Ferdinánd megválasztatása esetén az ország, a belső béke hiányában, az ellenállási képesség föltételeit nélkülözni fogja.” VII. Kelemen ennek megfelelően örömmel üdvözölte I. János királyt, az új uralkodót.

A törökök Európát is fenyegető magyarországi terjeszkedésének megfékezése valóban nagyban függött az ország ellenállási képességétől, és kétségtelen, hogy Mohács után Szapolyai volt az, aki a legnagyobb erőket tudta mozgósítani. Ezeket az erőket azután Ferdinánd a János király elleni hadjáratokkal, illetve a János-párti

főemberek megkörnyékezésével folyamatosan gyengítette.

A két uralkodó megítélése szempontjából érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miként viszonyultak a „fekete embernek” nevezett Cserni Jován vezette felkeléshez, amely éppen a Mohács utáni, vészterhes időszakban fenyegette az ország biztonságát. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című,

1929-1942 között írt, hatalmas munkájában beszámolt a szerb „cár” felbukkanásáról és Magyarország területi épségét veszélyeztető tevékenységéről. Cserni Jován (Csernoevics Iván) a mohácsi csatát követően került előtérbe, amikor a környékbeli lakosság a Maros-Tisza-Körös közének vidékére menekült.

Bánlaky írta, hogy a menekülők között „nagy számban voltak szerémi és bácskai szerbek, illetve rácok is, akiknek deszpotája a mohácsi csatát megelőző időben Beriszló István volt. Mivel azonban ez a veszély idején megszökött és népét a fosztogató töröknek prédául hagyta, megcsalatkozott hitsorsosai minden további összeköttetést megszakítottak vele és új deszpotát kerestek maguknak.”

Cserni Jován az erdélyi vajda udvarában nevelkedett, így Szapolyai hűséges hívének számított. A Szapolyai erdélyi hadában szolgáló, „deli külsejű, szilaj természetű Jován azt állította magáról, hogy Mátyás király idején uralkodó (majd méltóságától megfosztott) Brankovics István deszpota özvegyének, a szerbek által szentnek tartott Angelina anyának a vérrokona. Amikor a vajda seregével elhagyta Erdélyt, Jován azt a feladatot kapta, „hogy a déli megyék görög hitű népét hadcsapattá szervezze, s a vajda seregének gyarapítására Tokajba utána vezesse. Ez a megbízás teremtett lehetőséget arra, hogy a Jovánt prófétaként tisztelő szerbek a zászlaja alá gyűljenek. Hamarosan tizenkét-tizenöt ezres, főként parasztokból álló tömeg sereglett össze a táborában.

Szapolyai ezután Tokajba rendelte Jovánt, aki hűséget esküdött a vajdának. Szapolyai, akire ekkor már királyjelöltként tekintettek a Tokajban egybegyűlt rendek, lovakkal és pénzzel látta el új hadvezérét, majd „a nemesség és a föld népe által elhagyatott Bács megyébe küldte, azt tűzvén ki feladatául, hogy a Duna-Tisza közét és a Szerémséget a török ellen megvédelmezze“. Cserni Jován Bácskába érve azonnal hirdetni kezdte, hogy a Délvidéken alakul majd egy Magyarországtól független, önálló szerb

fejedelemség. „Ezt az eszmét csakhamar magukévá tették a mohácsi csatából megmenekült Radics Bosics, Bakics Pál, Petrovics Péter, a Jaksicsok és a szerbek többi fejei is, mire a »fekete ember« cárnak kezdte magát címeztetni és nádort, kincstartót és más magas hivatalokat viselő egyéneket nevezett ki maga mellé.”

Jován „cár” a jószágaikra visszatérő magyarokat nem engedte a lakhelyeikre, mondván, hogy az egész délvidéki föld az övé, mert azt elhagyatva találta. Szapolyai nem volt abban a helyzetben, hogy a hozzá érkező panaszokat érdemben orvosolja, így Jován azt is megengedte magának, hogy télen Szabadkán, Török Bálint birtokán üsse fel a főhadiszállását. Katonái mindenfelé fosztogattak és garázdálkodtak. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt célzottan, Ferdinánd tartományaiba törve is szerette volna megtenni, de János király erre nem adott neki engedélyt. Miért? E kérdésre Szerémi György történetíró, János király udvari káplánja szavaival válaszolhatunk: „ő, aki vajda korában vitéz, gondos, serény vala, a trónon félénkké lett; az isten elvette bátorságát”.

A vitéz Török Bálint (feltehetően királyi jóváhagyás nélkül) haddal vonult a „fekete ember“ ellen, de János király erről értesítette Jovánt, aki így Szabadkánál felkészülve várhatta ellenfelét. Le is győzte őt. A szerb „cár” serege ezután Temesvárt, valamint Csáky László várát, Csomát dúlta fel, majd Apátinál legyőzte Temes vármegye nemességének csapatait is. Török Bálint kihasználva Jován távollétét, egy éjszakai rajtaütéssel elfoglalta Szabadkát. A „cár” lemondott a város visszavételéről, helyette Szegedet foglalta el 1527 februárjában. Ez lett fejedelemségének székhelye.

Jován itt, Szegeden fogadta Ferdinánd király küldöttjét, Révay Ferencet, aki mindent elkövetett, hogy a „cárt“ Ferdinánd oldalára állítsa. Nem volt nehéz dolga. Ferdinánd értékes posztót és ezüstserlegeket küldött Jovánnak és megígérte, hogy átállása esetén megkapja azokat a magyarországi várakat és uradalmakat, amelyek Zsigmond

király alatt Brankovics György tulajdonában voltak, továbbá elismeri a szerbek deszpotájának. Jován „cár” engedett a kísértésnek, és megígérte, hogy amint Ferdinánd serege bejön az országba, ő is János király ellen fordul. Ferdinánd annyira elégedett volt Révay Ferenc küldetésével, hogy (1527-es királlyá koronázása után) birtokadományban részesítette és kinevezte a királyi tábla elnökévé.

Cserni Jován árulásának híre eljutott János királyhoz, aki emiatt fölrendelte őt Budára. A „cár” nem tett eleget a hívásnak, sőt, ellenséges katonai előkészületekbe fogott. János király ekkor Perényi Péter erdélyi vajdát (1526-tól töltötte be e tisztséget) küldte Jován ellen. Perényi április vége felé az Aradtól délre fekvő Szőllősnél megtámadta a rácok túlerőben lévő seregét, de csúfos vereséget szenvedett, és ő maga is csak a Maroson keresztül tudott Nagylakra menekülni. Jovánt a győzelem fellelkesítette. Szászvárosig törve pusztította Erdélyt, Ferdinánd híveit sem kímélve. Ők könyörögtek is Ferdinándnak, hogy fékezze meg a „fekete ember” kegyetlenkedéseit, ám a király hiába kérte erre Jovánt, ő nem hallgatott rá.

János király megelégelte a randalírozást, és sereget gyűjtött Jován megfékezésére. Czibak Imre váradi püspök és Perényi egyesített, körülbelül tizenháromezer fős serege július 25-én, az Arad és Lippa közötti Sződ- vagy Szőgyfalvánál csapott össze Jován akkor már mindössze nyolcezer fős seregével. A sződfalvi csata idején a szerbek már meglehetősen demoralizálódott állapotban voltak. Dél- Erdély feldúlása után egyre több ellenállásba ütköztek, és a sok hányattatás miatt sokan elszöktek a seregből.

Ferdinánd valódi szándékait és Jován „cárral“ kapcsolatos vélekedését jól tükrözi az a levél, amelyet július 29-én intézett Révay Ferenchez, aki a szerb naszádosok vezére is volt. „Megkaptuk Szent Illés napján [július 20.] írt leveledet s megértettük, hogy mit tettél eddig a naszádos vajdákkal együtt érdekünkben. Tudomásodra hozzuk, hogy mindent teljes megelégedésünkre végeztél. Egyszersmind komolyan

intünk, hogy amint az első alkalmat megragadhatod s az idő és körülmények megengedik, csatlakozzál előbb Jován Nenád cár, szeretett hívünk csapataihoz s aztán haladéktalanul siess fel hozzánk.”

Ferdinánd a levél megírásakor feltehetően még nem értesült a sződfalvi csata kimeneteléről. Ez ugyanis Jován vereségével végződött. A „cár” megtámadta a magyar sereget, de a karánsebesi dandár jókor avatkozott a harcba, így Jován

elvesztette a csatát, s felbomlott hadával Szeged felé vonult vissza. Bánlaky szerint „a város hazafias polgársága a rácok távollétét felhasználva, Zákány István gazdag kereskedő és főbíró vezérlete alatt fegyvert fogtak és tűzzel fogadták a visszatérő szerbeket. Az ebből kifejlődött harcban Csernoevics Iván is megsebesült, mire kétszeresen megvert hada Szeged alól is elvonulni volt kénytelen.[…] A rác vajdák a súlyosan sebesült Ivánt Tornyos faluban visszahagyván, ők maguk Bács megyébe, sőt nagy részük még tovább a Szerémségbe vonultak vissza. Török Bálint Tornyoson Csernoevicsre ráakadván, őt nyomban megölette s fejét Budára küldette.”

Cserni Jován felkelése tehát elbukott, így hosszabb távon nem segíthette Ferdinánd politikai és katonai terveinek megvalósulását. A Habsburg uralkodó Jován nélkül is megkaparintotta Budát, és egy időre kiszorította az országból János királyt, aki átmenetileg Erdélybe vonult vissza. A két királynak a magyarországi szerbek felkelésével kapcsolatos magatartásából figyelemre méltó tanulságok vonhatók le.

Szapolyai János hűséges alattvalójának s egyben szövetségesének tekintette Cserni Jovánt, aki udvari embere volt, s akitől azt várta, hogy délen szembeszáll a török hódítókkal. Szapolyainak még a felkelés kitörése után sem állt szándékában Jován elidegenítése, netán megsemmisítése. Csak akkor szállt szembe vele, amikor Jován (Ferdinánd aknamunkája következtében)

egyértelműen ellene fordult. Szapolyai magyar uralkodóként viselkedett, akinek ekkor még a török jelentette a legfőbb veszélyt, s esze ágában sem volt ellenséggé tenni az ország területén élő nemzetiségeket.

Ferdinánd számára csak térkép volt a magyar táj, s ez megmutatkozott a Cserni Jovánhoz fűződő viszonyában is. Pontosan ismerte a törökveszély nagyságát, ennek ellenére csak az lebegett a szeme előtt, hogy leszámoljon riválisával, János királlyal. Tudnia kellett, hogy ezzel súlyosan veszélyezteti Magyarország területi épségét és még inkább kiteszi az országot a török hódításnak, mégis I. János (lényegében a magyarok) ellen hangolta Jovánt. Habsburg uralkodóink tanultak Ferdinándtól, és az elkövetkező három évszázad során többször is előhúzták „a nemzetiségi kártyát” a lázadozó magyarok ellen.

János király nem volt hibátlan, több ballépéséről tudunk, de számára a Magyar Királyság egészen mást jelentett, mint ellenfelének. Nemcsak a pápa pártfogásában bízott, hanem abban is, hogy Ferdinánddal valamilyen egyezségre juthat. Erdélyi vajdaként, hadvezérként sokat tett a hazájáért, bár a magyar történelemben játszott szerepét gyakran és tudatosan hamis színben tüntették fel. A mohácsi csata gyászos kimenetele és II. Lajos király rejtélyes halála miatt a Habsburg propaganda Európa-szerte gondoskodott az ellene irányuló rágalomhadjáratról.

Ferdinánd elutasította János király tárgyalási kísérleteit, valamint húgával, Mária királynéval (II. Lajos özvegyével) kapcsolatos házassági ajánlatát. A magyar trónhoz fűződő jogát sem ismerte el, és bízott abban, hogy bátyjának, V. Károly német-római császárnak (I. Károly néven spanyol király) a segítségével előbb utóbb kiszorítja az országból. Ez ugyan csak időlegesen sikerült neki, de azt elérte, hogy János királynak ne maradjon más választása, mint szövetséget kötni Szulejmán szultánnal.

1529-ben I. Szulejmán hatalmas, állítólag kétszázezres seregével elindult

Magyarország felé, hogy visszahelyezze a hatalomba I. Jánost és megtámadja Bécset. Szeptember 8-án (mindössze ötnapi ostrom után) elfoglalta Budát, amit a német zsoldosok könnyedén adtak fel, és amelyet a birtokába került Szent Koronával együtt átengedett János királynak. A császári diplomácia a történtek nyomán azzal vádolta a pápa előtt I. Jánost, hogy elárulta a kereszténységet. VII. Kelemen ekkor már nem tudott ellenállni V. Károly nyomásának, és december 21-én meghozta döntését: I. János magyar királyt kiközösítette az egyházból.

A rettenthetetlen

György barát vitézsége

Mr

Wilhelm Roggendorf, I. Ferdinánd király generálisa 1541. május 4-én ostromolni kezdte Budát, az özvegy Izabella királyné székhelyét. A négy hónapon keresztül zajló ostrom elképesztő megpróbáltatásokat okozott a védőknek és a város lakóinak, akiknek nagy része elpusztult, az életben maradottak pedig sokat szenvedtek az éhezéstől és a szomjúságtól. Veress Endre történész Izabella királyné 1519-1559 című munkájában (Budapest, 1901) részletes és megrázó korrajzokat vázolt fel azokról az eseményekről, amelyek a mai Buda szépségében gyönyörködő emberek számára szinte elképzelhetetlenek.

Budán már az ostromot megelőzően is akadozott az ellátás. Ferdinánd kezén volt Pest, Székesfehérvár, Esztergom, Visegrád, és miközben a Habsburg uralkodó folyamatosan egyezkedett Izabellával Buda átadásáról, a csapatai nem engedték, hogy a város élelmet, fát és szenet kapjon. Csak nehezen, a budai szőlők felől sikerült néha némi utánpótláshoz jutni, így a királyné és udvara is egyre többet nélkülözött. Izabella emiatt március elején a kormányzótanácstól új adó bevezetését

kérte, amit a tanács megszavazott neki, de a befolyt összeget a várparancsnok Fráter (Martinuzzi) György a vár védelmére lefoglalta.

A királyné és György barát (aki a királlyá választott csecsemő, II. János egyik gyámja volt) között egyre feszültebbé vált a viszony. Izabella ugyanis hajlandó lett volna föladni Budát és Erdélybe vonulni, a barát viszont határozottan elutasította azt, hogy a várost német kézre adják. Izabella békét akart, és engedett volna Ferdinánd követeléseinek. Ehhez már csak apjától, a lengyel királytól várt beleegyezést és támogatást, de György barát a lengyel követséget be sem engedte a várba. A királynét ez mélységesen felháborította. Szekerekre pakoltatta a holmijait, hogy udvartartásával együtt átmenjen a németek táborába, de György barát és társai nem engedték őt távozni.

Az urak ezután nyíltan bírálták a királyné lépését, mire ő kijelentette, hogy neki senki nem parancsol, s mivel látja, hogy az urak Budát török kézre akarják adni, ezért inkább lesz keresztény fejedelem foglya, semmint a török szultán kegyelméből királyné, a fia pedig király. György barát erre azt felelte, hogy őt köti az elhunyt János királynak tett esküje és „inkább törökké lesz, semhogy Budát átengedje a németnek”. Felszólította Izabellát, hogy maradjon a várban, s ezt némi fenyegetéssel is megtoldotta.

Veress Endre írta: „Május hónapja iszonyú volt a budaiakra nézve. Egyaránt próbára tette úgy az ostromlók, mint a védők bátorságát és türelmét, a védelem vezetőinek ügyességét és kitartását. Szüntelenül szólt az ágyú, sivított a golyó és repültek a bombák, kivált miután Ferdinánd helybenhagyta Roggendorf felküldött ostromtervét. [.] Csak úgy rengett a föld az egyszerre elsütött tűz- szerszámok iszonyatos zajától, ami a várbelieket rettegőkké, gondolkodókká tette. Csak a barát állott mozdulatlan, nem törődve a veszéllyel. Szép szóval buzdította tüzéreit, sőt magakezével gyújtogatta a tarackok kanócát. Hidegvére környezetére is bátorítólag hatott, amint egyszerre 2-6-10 lövés dördült el fejük fölött, késő estig. Éjjelre elhallgattak az ágyúk, s folyt a várban a rések betömése. Még nappal is folytatták, és ha valaki lankadt, vagy bátortalan volt, a barát azzal fenyegette meg, hogy feleségét, gyermekeit tömlöcbe hányja. A védők száma már 2200 főre fogyott, beleszámítva a polgárokat és zsidókat is. Élelmük szűkös volt, de lőszerük elegendő arra, hogy a lövéseket viszonozzák.”

Az ágyúgolyók sok kárt tettek a falakban, a belső építményekben, és nagy volt az emberáldozat. Izabella szolgálóleányai közül is meghaltak néhányan. A lövedékek megrongálták az udvarhölgyek házát is. A hölgyek rémülten átköltöztek a királyné palotájába, de ott sem voltak biztonságban.

„Egy ízben Izabella éppen együtt ült »szolgáló« leányaival a »nagy« teremben, midőn az ablakon át iszonyú robajjal egy ólomból és vasból gyúrt ágyúgolyó repült be s összetörve a márványpadlót, szétrobbant forgácsai szétvertek néhány kályhacserepet, de különben senkiben kárt nem tettek. Erre a királyné mérgesen György barát mellének vágta a város kulcsait, kérve, hogy egy szál ingben – ami rajta volt – kimehessen fiával. De a tanácsurak nem engedték ki, hanem rábeszélésükre egy alacsony bolthajtásos házba költözködött, ahol úgyszólván fogolyként

lakott. Nem jött ki onnan többé, az ostrom idejében, hiába kérezkedett; amit a barát azzal

mentegetett, hogy csak elővigyázatból teszi, nehogy a golyók kárt okozzanak neki. […]Képzelhető, mennyire megunta Izabella ezt a kényelmetlen »pinceszerű« új lakását, melyben beteges létére fiával és udvarhölgyeivel úgy el volt zárva a világtól, hogy miként írja: még a légy se férhetett hozzá büntetlenül.”

Roggendorf június 2-án egyszerre három oldalról félelmetes ágyútüzet zúdított a várra, majd rohamra küldte csapatait. A védekezésből a várbeli asszonyok is hősiesen kivették részüket. Az ellenség nyakába forró vizet, büdösköves fazekakat és kénes dorongokat zúdítottak. Az ágyúzás „három helyen ütött rést a várfalon s gyújtotta fel a házakat. Az aláomló törmelékről aztán lajtorjákon igyekeztek a németek bejutni a várba, sőt a vitéz Dischkau be is menekült egy összelődözött, roskadt házba. Már lobogójukat is szinte kitűzték a falra, s úgy tetszett vége mindennek; midőn megjelent György barát, »fején sisakkal«, kezében villogó karddal és erős fegyverrel.”

A barát megjelenése és ellenállásra buzdító beszéde erőt öntött a csüggedőkbe. Folytatták az öldöklő küzdelmet. A német zászlótartó elesett, a társai közül csaknem háromszázan jutottak a sorsára és hétszázan megsebesültek, mire a támadást sikerült visszaverni. Nemcsak belül, de a vár környékén is folytak a harcok, mert a magyar védők éjszakánként kirohantak a várból és rajtaütöttek a németeken.

A királyné, aki gyakorlatilag házi őrizet alatt állt, megelégelte az áldatlan helyzetet. Megbízható hívei (akik főként a város német polgárai közül kerültek ki) titokban kapcsolatban álltak Roggendorffal, és csak Izabella döntésére vártak, hogy a várat átjátszhassák a németeknek. Izabella jóváhagyásával az árulók június 13-án éjszaka beengedték a németeket, de a védők időben felfedezték és

kardélre hányták őket. Azokat az árulókat, akik nem tudtak megszökni, György barát haladéktalanul kivégeztette.

A harcok nagy intenzitással folytak tovább, ami főként a védőktől kívánt hatalmas áldozatvállalást. Azokat a lépcsőket és utakat, amelyeken keresztül a „vízi toronyhoz” lehetett jutni, az ellenség tönkretette. A toronynál csak éjszakánként lehetett vizet meríteni a Dunából, mivel a németek lőttek a vízhordó emberekre, akik természetesen éjszaka is állandó életveszélyben voltak. A várban alig lehetett vízhez és élelemhez jutni, ráadásul felütötte fejét a pestis. A férfi védők létszáma nemsokára ezerkétszázra csökkent.

Az árak az egekbe szöktek. A sertés-, a marha- és a baromfihús az országos átlag többszöröse (húszszorosa, sőt, akár ötvenszerese) volt, a vízért pedig annyit kellett fizetni, mint a borért. Már a lóhúst is csak a gazdagok tudták megvásárolni, a szegények az elhullott lovak tetemeit fogyasztották. „Ha egy ló az éhségtől kidőlt, reggelre csak a bőre maradt meg. Az utcákon a gyermekek egymással vetekedve és verekedve szaggatták a döghúst.” A fa is elfogyott. A királyné főszakácsa szekrényeket és más bútorokat aprított fel tűzifának, hogy a felséges asszonynak főzni tudjon.

György barát kivételes képességeit, vezetői rátermettségét alaposan próbára tették az ostrom szörnyűségei. Mégsem roppant össze, sőt, a humorérzékét is megőrizte. Amikor Roggendorf követe a várban megadásra szólította fel a védőket és átadta a generális üzenetét, mely szerint „kár lenne egészen összelőni a királyi

palotát, díszes erkélyeit és aranyozott lépcsőit, melyeket soha úgy helyre nem lehetne állítani, amint vannak“, György barát nem akármilyen választ adott. Többek között azt üzente Roggendorfnak, hogy a haszontalan lövöldözés nem ijeszti meg a vitézeit, viszont azt kéri tőle, hogy „ne töltesse meg oly keményen ágyúit, nehogy vemhes disznója idő előtt elvesse malacait, vendégeinek nagy bánatára”.

Amikor pedig a németek befészkelték magukat a vártól délkeletre eső zsidó temetőbe, György barát üzenetben kért bocsánatot Roggendorftól, amiért korábban vén szamárnak nevezte őt. Dicsérte a generális bölcsességét és előrelátását, amiért felismerte, hogy időben kell a temetőbe vonulnia. A tábornok erre újult erővel lövette a várat.

1541. július 10-én Szulejmán seregének előhada (Mehmed vezérpasával az élén) végre Buda alá ért és Kelenföldön ütött tábort. „Fogadtatására Török Bálint kétezer huszárral ment elibe, s midőn a várba kísérte, nem győzte török tisztjeivel eléggé dicsérni »oroszlán-bátorságú« harcukat és bámulni a védők kitartását. […] Most már a királyné is felköltözhetett ismét palotájába, ahol a basa tisztelgését fogadta. Úgy ő, mint tanácsosai bárányokat kaptak ajándékul a török táborból, ahová bántatlanul járhattak le a polgárok élelmiszerekért, s a törökök is gyakran jártak fel hozzájuk a várba kereskedni.”

Csetepaték ezután is folytak, de a németek nem tudták megakadályozni a törökök és a várvédők közötti kapcsolattartást. Roggendorf a törökök jelenléte miatt megváltoztatta hadállásait, s ennek következtében némileg alábbhagyott a vár ágyúzása. A törökök elfoglalták a Csepel- szigetet, így naszádjaik megfelelő kikötőhelyeket találtak. Ekkor már Ferdinánd naszádosainak parancsnokai, Révay Ferenc és testvére, István is sötétnek láthatták a jövőt, mert megírták végrendeletüket.

A királyné ismét szabadon mozoghatott. János király halálának első évfordulóján, Szent Magdolna napján (július 22.) a Mátyás-templomban gyászmisét tartatott, s ettől kezdve mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy egészséges és ismét jól érzi magát a várban. Az ellen sem emelt kifogást, hogy György barát augusztus elején nem engedte be a várba Mirandola grófot, V. Károly császár követét. Közben Szulejmán hatalmas serege egyre közeledett.

A vihar előtti csendben időnként röpködtek az ágyúgolyók, s egy fáradt, kóbor golyóbis Ferdinánd fővezérét is eltalálta. Az idős Roggendorf éppen ebéd utáni álmát aludta a sátra előtt, egy karosszékben, amikor egy lövedék szétroncsolta a karját. Ez bizony rosszabbul eshetett neki, mint György barát gúnyolódása. A Ferdinánd oldalán harcoló Perényi Péter és Bebek Imre azt tanácsolta a tábornoknak, hogy a közeledő török seregre való tekintettel költözzenek át a pesti oldalra. Ebbe beleegyezett, de a karja olyan rossz állapotban volt, hogy orvosa rábeszélésére az éjszakai átkelés helyett inkább csónakkal föleveztetett a csallóközi Somorjáig. Ott halt bele a súlyos sérülésbe, így már nem lehetett tanúja visszavonuló serege pusztulásának.

Íme, Ferdinánd veszteségei Veress Endre szavaival: „A németek 3 nagy hajója süllyedt el, s az elesettek és vízbefúltak száma legalább 5000 emberre tehető, a miből 3000 cseh és morva, 2000 német, s fogoly is 600. A Pestet támadó

törököket a Pestet jól ismerő Kászon pasa vezette. Leírhatatlan az öldöklés, amit katonái míveltek, még a nők és betegek közt is, és a rablás, melyet tettek. Kezükbe került 300 kocsi és 8 nagy ágyú, egy rakás zsoldnak szánt pénz és posztó, 600 hordó bor, 1600 hordó liszt, 300 hordó puskapor, 60 hordó ólom, 400 tűzgolyó és »tüzes nyíl«, s egyszóval minden hadi készlet és felszerelés, Pest várfalain és lőrésein pedig 30 ágyú. Ezenkívül a Dunán maradt két, golyóbissal terhelt hajó, és 400 mázsa por, s egy másik naszád, melyről a híres »Magna cantatrix« okádta Budára hetekig a tüzet. A háromnapi folytonos csatározással szétvert több mint 20 000 főnyi hadseregből maradt 9 zászlóalj gyalogos, 4000 magyar huszár, 2000 más lovas, a háromezernyi morvából 100-150, gálya pedig 10.”

A várbeli magyarok és a törökök tehát pár nappal Szulejmán megérkezése előtt, augusztus 21-23. között tönkreverték Ferdinánd Budát sanyargató hadait. Ami pedig utána következett, arról azok is tudnak, akik különösebben

nem érdeklődnek a magyar történelem iránt: Szulejmán „baráti” serege 1541. augusztus 29-én csellel elfoglalta Buda várát, szeptember 2-án pedig maga a szultán is bevonult Budára. A törökök ezután másfél évszázadon keresztül birtokolták a várost, ahonnan csak 1687-ben sikerült ostrommal kiverni őket.

Martonfalvay Imre deák hányatott élete

Enyingi Török Bálint a 16. század első felében ismert főúr és hadvezér volt Magyarországon. A Mohácsot követő időszak megosztott hatalmi viszonyai közepette (sok más főúrhoz hasonlóan) hol ide, hol oda csapódott. 1leinte I. Ferdinánd híve volt, akitől a szolgálatai fejében 1527-ben birtokadományt kapott. Gyakran hadakozott a János- pártiakkal. 1530-ban a szigetvári táborából kiküldött portyázó csapatai Budáig és Fehérvárig kalandozva rabolták és pusztították az ellenfél jószágait. Török Bálint később I. (Szapolyai) János oldalára állt, amit a király Hunyad várának és Debrecen városának adományozásával jutalmazott.

  1. ben (János király halálát követően) a Rákos mezején tartott országgyűlés királlyá választotta I. János fiát, a csecsemő János Zsigmondot, akinek Fráter György kincstartó, Petrovics Péter temesi ispán és Török Bálint lettek a gyámjai. A főúr ettől kezdve az özvegy Izabella királynét szolgálta, de 1541-től megpecsételődött a sorsa.

^^Török Bálint nagy szerepet játszott udvari lantosa, Tinódi Sebestyén életében, és még nagyobbat Martonfalvay Imréében, aki kezdetben íródeákja, majd tiszttartója volt. Az

  1. es esztendő mindnyájuk számára sorsfordítónak bizonyult.

Török Bálint ebben az évben (Fráter György oldalán) derekasan helytállt a Budát ostromló németekkel szemben. Ferdinánd hadvezére, Roggendorf tábornok körülzárta és nagy erőkkel támadta a várat, amelynek védői sokat nélkülözve és jelentős veszteségeket elszenvedve tartották magukat, várva Szulejmán szultán felmentő seregét. A magyar főúr, aki korábban törökverő hadvezérként is nagy nevet szerzett magának, ez idő tájt ugyanúgy a törökök segítségére szorult, mint mindazok, akik Ferdinánddal szemben Izabella királyné és a kis János Zsigmond (II. János) mellett kötelezték el magukat.

1541-ben a magyar történelem emlékezetes epizódja volt, amikor (Ferdinánd hadainak szétverése, illetve elűzése után) a „baráti“ Szulejmán katonái csellel elfoglalták Budát, s a szultán tőrbe csalta Török Bálintot, akit haláláig a konstantinápolyi Héttoronyban tartottak fogva. Szulejmánnak a magyar hadvezérrel kapcsolatos érzéseit jól tükrözi az a megjegyzése, amely állítólag személyes találkozásuk során hangzott el: „Nem tudom, jó Bálint, te féltél-e tőlem vagy nem, de az igaz, hogy én még otthon, Konstantinápolyban is veled álmodtam.”

Török Bálint kényszerű távolléte kedvezőtlenül érintette a főúr háza népét, feleségének, szolgáinak életét. Ezután fordult rosszabbra a sorsa a főúr híres udvari emberének, Tinódi Lantos Sebestyénnek is, akiről életrajzírója, Dézsi Lajos többek között ezt írta Tinódi Sebestyén 1505?-1556 című könyvében (Budapest, 1912): „Török Bálintnak lantosa vagy kobzosa (lutinista) volt Tinódi Sebestyén deák, aki otthon a családi körben bibliai vagy történeti, vagy klasszikus mondai tárgyú énekeket mondott az asztalnál, de elment Török Bálint hadi kirándulásaira is s ekkor maga is kardot kötött, s mikor a hadakozás szünetelt, urát és mulatozó vitézeit harcra tüzelte énekeivel, mulattatta tréfás verseivel.”

Kevésbé ismert viszont a nemesi családból származó Martonfalvay Imre deák története. Valamivel fiatalabb

lehetett Tinódinál, és feltehetően íródeákként állt Török Bálint szolgálatába. Öregkoráig, hozzávetőleg hatvannyolc éven keresztül szolgálta az enyingi Török családot. Életéről és munkásságáról egy magyar nyelvű emlékiratot hagyott hátra, amelyben az 1528-1585 közötti időszakeseményeit örökítette meg. A hatvan lapból álló irat utolsó bejegyzése Pápán, 1585. november 29-én keletkezett. Az emlékirat felbecsülhetetlen értékű kordokumentum, amely nemcsak Martonfalvay életébe, hanem számos történelmi esemény részleteibe is bepillantást enged.

A csaknem háromszáz évig porosodó írás előkerült. Ennek történetét először Nagy Imre történész ismertette 1867-ben, a Századokban. Eszerint Horváth Elek csöngei földbirtokos bukkant az értékes iratra 1866-ban, amikor Nagy Imrével együtt kutattak felsőbüki Nagy Sándor sitkei levéltárában. Hogyan került a felsőbüki Nagy család levéltárába Martonfalvay emlékirata? Nagy Imre írásában erre is kitért. Eszerint a Jánosháza mellett fekvő Martonfalva (vagy Martonfa) egykor a Martonfalvay család birtokában volt, de amikor felsőbüki Nagy István alnádor (1670-1735) Martonfalvay leányt vett feleségül, ezzel a település és a Martonfalvay-levéltár is a kezére jutott.

Az irat szerzője fontosnak tartotta elmondani, hogy élete során milyen sok szolgálatot tett az enyingi Török családnak. Elsődleges célja volt, hogy ezekről

tájékoztassa Török Bálint unokáit, Istvánt és Jánost annak érdekében, hogy a korábban neki beígért birtokokat megszerezze családja számára. Az írás persze óhatatlanul kitért a szerző által megélt egyéb eseményekre is.

Martonfalvay magas pozíciókat betöltve szolgálta a főúri családot. Talán húszéves lehetett, amikor Somogyváron elnyerte a számtartói tisztséget. Később udvarbíró lett, és ő kezelte azokat a pénzeket, amelyeket Ferdinánd király Török Bálintnak kiutalt. Enyingi Török János 1546-ban (tehát Török Bálint raboskodása alatt) Martonfalvayt a somogyvári, a szigligeti, a pápai és a Remeteudvarban eltöltött

várnagysága idejére fölmentette minden számadási teher alól. Egy I. Ferdinánd nevében kiadott oklevél szerint 1561- ben Martonfalvay pereskedett a pannonhalmi főapáttal. Követként többször képviselt egyes dunántúli vármegyéket az országgyűléseken, valamint Vas vármegye alispáni tisztségét is viselte. Emlékirata arról árulkodik, hogy mennyire nehéz volt a nagyhatalmú főurak szolgálata és az urakat ért szerencsétlenségek miként sújtották a tőlük függőket.

Dézsi Lajos Tinódiról szóló művében ezt írta Martonfalvayról: „Török Bálint parancsára többször kellett mennie várostromra. Egyszer például a Dombayakat, akiknek Dombóvár volt Tolna megyében a főfészkük, meghódoltatta Ferdinánd királynak, Ozora várát azonban fegyverrel kellett elfoglalni s Martonfalvay »egész éjjel nagy hideg deres üdőben« a maga szolgáival »strázsát állott«; ott volt a Kápolnai Ferencz emberei ellen való hadakozásban s Gerennás közelében (Tolna m.) jobb kezét átlőtték, »ki miatt nagy nyomorúságot kellett szenvednie, mert halálos seb vala rajta, közel két esztendeig gyógyították külömb-külömb mesterborbélyok« s azután még meg sem gyógyult a keze, midőn ura Szigetbe, azaz Szigetvárba hivatta s onnan, noha kezét »nyakba kötve viselte«, Szegliget (a. m. Szigliget) vára megszállására küldte; mentegette ugyan magát azzal, hogy ott atyafiai vannak, de magamentése nem használt s mivel ismerte, hogy parancsának nem tanácsos ellenszegülni, elment oda »gyalogaival és lovagival«, s megvette a várat. Azután neki kell ott maradni s a várat rendbe hozni. Közben meglátogatta Török Bálint s »nagy vigan lakék egy nap«. Ilyen volt Török Bálint deákjainak élete.”

Martonfalvay Imre deák ízes magyar nyelven papírra vetett mondatai csaknem négyszáznegyven évnyi távolságból is érthetőek és élvezetesek. Íme emlékiratának egy részlete, melyre Dézsi is utalt:

„Ez időközben az Dombay urak és az több János királ párti, Ferdinánd királnak az én kegyelmes uram kényszerítésébül fejet hajtának, és Dombay János Ozora várát az én uramnak vallá, de Orosz Máté az feleségével meg nem adák, reája szállónk, végre megvevők, ott én sokat szolgáltam az én kegyelmes uramnak; mert híre jöve, hogy Kápolnay Ferenc Thardasy Istvánnal és Nagy Zsigmonddal meg akarják segíteni Ozora várát, az én uram szolgáiban penig, kik Ozora alatt az klastrom felé voltanak, beljebb szállának az hadnagy felé, de én ott maradék az hadnagy engedelmébül, azhonnét az ellenséget várjuk vala; estvére kelvén, az útját szekerekkel bevonattam, gyalogokat hagyék ott őrzeni, magam penig az egész éjjel, nagy hideg, deres üdőben, csak magam szolgáival állottam az strázsát, kit Palásty Miklós hadnagyunk, egyebek is ha élnének, meg tudnak mondani, én sohult magamat meg nem vontam, mindenütt jámborul szolgáltam.”

Martonfalvay életében megrázó fordulatot hozott 1541. augusztus 29., amikor a Buda közelében táborozó Szulejmán magához kérette a királyi csecsemőt. Török Bálint (az egyik gyám) betegségre hivatkozva próbált távol maradni, mert a meghívás mögött kelepcét sejtett, illetve gondoskodni akart a vár védelméről. Fráter György viszont ragaszkodott hozzá, hogy Török Bálint menjen a szultán táborába, aki végül engedett, de nyíltan hangoztatta: tudja, hogy nem fog visszatérni. Az emlékirat így örökítette meg a történteket (mek.oszk.hu):

„Továbbá az hitetlen terek császár az német fejedelem ellen Buda vára várassa megszállásájért basáját bocsátá nagy hadával; az német hadat az Szent Gellért högyén megveré, és azután ő maga is terek császár szömélye szerint fölérközék minden hadával, Buda várának fölül az Duna mellett táborba szálla, és az magyar urakat hozzá hívattatá, de az én kegyelmes uram betegsége miatt nem akar vala kimenni. De a kincstartó barát, ki azelőtt elárulta volt az én uramat, egyebet nem akara benne, hogy az én

uram is kimenjen az urakkal az terek császár táborába; az én kegyelmes uram kész vala Buda várába csak Batthányi Orbánnal és Podmaniczky János uramékkal megmaradni Buda várasába, és megesködni kincstartónak és az uraknak, hogy mindezen romlással megtartja Budát az terek ellen keresztyén fejedelemnek Isten segítségével, de ugyan nem akarja engedni a kincstartó barát semmiképpen, kiért az én uram nagy sok jámbor előtt az Buda kapuin belől tudományt is tén, úgy mene el az én uram az több urakkal. Én is az én uram után jelön voltam, az urak bemenének az terek császár sátorába, mi az szolgákkal kiül vártok az urakat, de egy keveset várván, az urak kijövének, de az én kegyelmes uramat ott benn tartóztatták, azonközben az terek tábor megzendüle, és Buda várasa felé sietének; egy ember kár néköl bementenek Buda várasába, az volt jobb az magyarok közől, ki hová futhata az terek elől.”

1z a részlet jól rávilágít arra, hogy György barát és Török Bálint kapcsolata nem volt kifejezetten baráti. Török tudta, hogy a szultán táborában veszélynek van kitéve, s ezt Fráter Györgynek is tudnia kellett. A barát a németek ostroma idején esküdözött, hogy inkább törökké válik, semhogy Budát Ferdinándnak átadja, és még Izabella királynét is házi őrizetben tartotta, amiért hajlandóságot mutatott arra, hogy Budát német kézre adják. A törökökhöz fűződő viszony tekintetében Török Bálint mérsékeltebb nézeteket vallott, vagyis György barát és Török Bálint között politikai nézetkülönbségek voltak, ezért elképzelhető, hogy a barát számított rá (esetleg tudta is), hogy vezértársa nem tér vissza, s így a csecsemő király fölötti gyámságban sem kell osztoznia vele. Tény, hogy a főurat elfogták a törökök, Martonfalvay pedig hiába várt rá.

„Én Sándor Mihály társammal megmaradék, várván az én kegyelmes uram kijövetelét az sátorból, de ugyan nem jeve, estvele felé az János király fiát is hozák az császárhoz, azt is békével bocsáták, híttak minket is, hogy velök elmennénk együtt, de reménylöttök vala, hogy az mi kegyelmes

urunkat is elbocsátják, de azután, hogy beestvélödék, az terek császár sátora elől az terekek elözdének; találkozánk valami esmerő terekekhöz, kik szín alatt jóakaratot mutatának hozzánk, sátorokba bevínek, és valami hitvány étket hozatának, de én abba semmit nem ehetém, [.] lefekevénk az terek sátorában, azon éjjel ellopák az én fő lovamat, azt költék, hogy ugyan ő

maga szaladott el az kötőfékről, úgy keresteték az táborban képutalásképpen, szolgámat is Buda felé köldék két szolgájokkal keresni, hogy talán az szállásra bolongozott, szolgámnak is elvonták lovát alóla; [.] Magonkat is rabbá akartak tenni az ravasz, hitetlen árulók, de az jó Isten tizednapra csodaképpen szabadíta meg az terek császár táborából. De míg én hazaérkeztem sok keröngéssel az veszödelmes úton Somogyvárra, addig innét hazól az én keserves asszonyomnak valamely nem barátim azt mondották, hogy szömökkel látták, hogy engemet az terek császár sátora előtt levágtanak, ahhoz képöst Somogyváratt az én asszonyom híre nélköl mind marhámba és pénzembe zsákmányt tettenek volt sok káromra, kibe nekem semmi meg nem térült, most is odavagyon, valaki uralkodik rajta, [.] kétezer forintnál több kárt vallottam házamnál, de az hatalmasnak minden adatik, példabeszédben azt mongyák.”

Dézsi Lajos szerint Tinódi is Martonfalvaytól értesülhetett a történtekről, és a Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról című históriás énekben (még 1541-ben) meg is énekelte azokat. Török Bálint hosszúnak ígérkező rabsága sok szolgát arra késztetett, hogy biztosabb kenyér után nézzen. Egyre többen hagyták ott a főúr feleségét, Pemfflinger Katalint. „Egyik sem akará magát megkötelezni az én keserves, kegyelmes asszonyomnak, de én megmaradék” – írta Martonfalvay. 1543-ban, a törökveszély közeledtének hírére Pápa tiszttartója kereket oldott, ezért a nagyasszony magához hívatta Martonfalvayt, és igyekezett rávenni, hogy fogadja el a tisztséget. Ő nem akart kötélnek

állni, de látva az úrnő kétségbeesését, végül engedett a kérésnek, mondván: „én nagyságodért az fejemet, ím, szerencsára viszem, elhagyván nagyságodért mind feleségömet, gyermökimet, és ha az idő hozza, kész vagyok halálommal is szolgálni nagyságodnak és nagyságod gyermökeinek Isten segítségével”.

1543-ban Pápa várának stratégiai jelentősége megnőtt, hiszen augusztus folyamán Szulejmán elfoglalta Esztergomot és Tatát, majd szeptember elején Székesfehérvárt. Augusztusban Ulama pasa készülődött a vár elfoglalására. Közeledésének hírére a Pápán állomásozó katonák az elvonulás mellett döntöttek, és Martonfalvay sem tudta maradásra bírni őket. Pápa várát végül az ő vezetésével a polgárok és a bemenekült parasztok védték meg Ulama seregével szemben. „Uloman bék nagy hadával, törökkel, tatárral reánk érközék, ami kevesen voltonk, harcolót bocsáttánk ki ellenek, semmit hátra el nem hagytonk tisztességönkben, úgy cseleködtönk, mint jámborok, óltalmaztok az mi kegyelmes asszonyunk várasát mind levésekkel s mind kopjákkal. […] Noha az fejedelemnek Ferdinánd királynak őfelségének egy embere sem volt Pápa óltalmára, de azért az mi kegyelmes asszonyonk után őfelségének is, ez egész földnek is jámborul szolgálánk, de senki csak meg sem köszöné.”

Martonfalvay rengeteget költött a vár és a védők megtartására, amit emlékiratában is felemleget: „nekem kellött mind lovagot, gyalogot tartanom, kikre az én magam erszényéből is sokat kellött költenem tisztességem mellett, az én kegyelmes asszonyom fizetése kívül, mert én mindenkort inkább szeretem az tisztösségöt, hogynem az pénzt és egyébféle kazdagságot, nekem azért nincsen sem pénzem sem kazdagságom”. Később sokat tett Pápa várának megerősítéséért is,

ahogy azt le is írta: „Istennek segítségével az váras épületit végezőnk mind árokjával, bástyáival egyetembe sok gonddal és fáradsággal, Istenönknek segítségével.”

1549-ben a törökök keményen ostromolták Ozora várát. Martonfalvay kis csapata kevés volt a felmentéshez, ezért segítségül hívta a győri királyi hadat és másokat. Hívására jöttek is néhányan, így például Horváth Markó a Rábaközből, valamint egy csapat Devecserből, de így sem voltak annyian, hogy az Ozorát ostromló erős török sereget elűzhették volna. Azt eszelték ki, hogy fölégetik a török kézen lévő Székesfehérvár külvárosát, s ezzel elvonják Ozora alól a törököket. Számításuk bevált, a török sereg azonnal Székesfehérvárhoz sietett, de addig a portyázó had árkon-bokron túl volt. Az emlékirat szerint Martonfalvay a fáradt vitézeket megvendégelte„jó tisztességgel és jó tartással”.

A Héttoronyban sínylődő Török Bálinttól az utolsó ismert jeladás 1550-ben érkezett, amikor a főúr levelet küldött a hűséges Martonfalvaynak. „Hunyadba létembe Borsoló Ferenc hoza levelet az én kegyelmes uramnak fogságából, kibe parancsola őnagysága, hogy közel lennék gyermökihöz.” Török Bálint nem sokkal ezután meghalt.

Lantosa, Tinódi Sebestyén már 1541-ben elhagyta a főúr szigetvári udvarát, ami érthető volt, hiszen miután Török Bálintot rabságba hurcolták, a családnak már nem sok oka maradt a vígasságokra. Martonfalvay, aki 1591 után hunyt el, viszont mindvégig kitartott az enyingi Törökök mellett annak ellenére, hogy szolgálata sok keserűséggel járt. Ám, ha arra gondolunk, hogy ezt a szolgálatot mégiscsak jómódú, magas tisztségeket betöltő nemesként látta el, akkor elképzelhetjük, milyen sorsa lehetett a kiszolgáltatottabb helyzetű szolgáknak, akik rossz gazdával (vagy gazda nélkül maradva) sokkal többet szenvedtek, mint Martonfalvay Imre deák.

Az egri hős, aki százszor eleshetett volna

Mekcsey István egri várnagy, Dobó István vitéz társa, Eger várának harmincnyolc napos, kegyetlen ostroma után két nappal, 1552. október 19-én levelet írt feleségének, az Ungváron tartózkodó Szunyogh Eszternek. Ebben arról értesítette, hogy hamarosan hazaindul: „.kérlek, jó borokat szereztess, diósi bort, mert Istennek engedelméből én is rövid nap haza akarok mennem. Az több dolgot megérted az levélvivőtől. [.] .továbbá költözz minden éléseddel és ha én oda haza megyek, zab, széna legyen. Isten tartson jó egészségben.” Mekcsey 1553. március 13-án elindult Egerből, de már soha nem érkezett meg feleségéhez, mert az Ózdhoz közeli Sajóvárkony községben megölték.

^^Mekcsey István halála egészen döbbenetes. Csupán Eger várának védelme során naponta nézett szembe a halállal. Százszor eleshetett volna a hatalmas túlerővel szemben folytatott küzdelemben, ám ezt mindig elkerülte. Hádim Ali budai pasa és Kara Ahmed másodvezér egyesült seregei 1552. szeptember 9-én kezdték meg Eger ostromát. Bár egyes kortársak szerint az ellenség létszáma a százezret is meghaladta, s még az 1982-ben kiadott Magyarország történeti kronológiája is

hatvan-hetven ezres seregről írt, az újabb kutatásokon alapuló becslések a törökök létszámát nem teszik többre negyvenezernél. Ez is hatalmas szám, ha figyelembe vesszük, hogy Eger várát alig kétezer harcos védte. A törökök tüzérségi fölénye is félelmetes volt, amit jól mutat, hogy a vár területén az ostrom után körülbelül tizenkétezer ágyúgolyót szedtek össze.

A vár védői tisztában voltak a rájuk leselkedő veszély nagyságával, és számoltak a vereséggel is. Csiffáry Gergely történész 2005-ben, az Agria – Az Egri Múzeum Évkönyve

című kiadványban megjelent tanulmányában (Mekcsey István egri várkapitány életrajzához) idézte Mekcsey búcsúlevelét, amelyet húgának, Mekcsey Sárának írt még az ostrom előtt, 1552. szeptember 6-án:

„Tisztelendő Nemes asszonyom és énnekem szerelmes atyámfia. Köszöntésem és szolgálatom után egyebet nem írhatok, hanem mint a verő átány, mindennap fejünkre várjuk az sulykot, mert immár Szolnokot is megadták az árulók. Immár rajtunk az szer, azért imádjátok Istent értünk, mert azt nekem hidd, hogy ez az én utolsó levelem. Az mi kevés pénz ki kezedben is vagyon, én azt mondom, hogy kezedből ki ne add és oly helyen tartsad, hogy meg ne csalatkozzál. Megírtam Eszternek is, hogy az búza árát ki kezében hagytam adni. Csuda most ez világ. elválik az mi dolgunk tizenötöd napig, hogy hová leszen. Isten tartsa kegyelmedet minden javával, kegyelmedtől és mindenkitől az úristenért bocsánatot kérek. az többit is, amint írva vagyon az testamentomba. Istennek ajánlak édes húgom és szerelmes atyámfia. Egren kelt ez a levél Nativitas Mariae [Mária születésének napja] előtt való kedden 1552.” Mekcsey István ekkor még nem hitte, hogy túléli az ostromot. Dobó Istvánnal és többi vitéz társával együtt halált megvető bátorsággal harcolt az egyenlőtlen küzdelemben. A fogyatkozó létszámú védőket a legendássá vált egri nők is segítették. Mekcsey az ostrom vége előtt egy héttel megsebesült, de még így is tovább harcolt. Azután bekövetkezett a csoda: a magyar egér legyőzte a török elefántot. Mekcsey ezután írta feleségének azt a levelet, amelyben közeli jöveteléről értesítette, és a lezajlott nagy küzdelemre is utalt:

„[.] az terekek Egret ránk szállották vala Kisasszony nap [szeptember 8.] után való vasárnap és Szt. Lukács napig [október 18.] éjjel és nappal törték és vítták ránk ez házat, de Isten akaratjából sok veszedelmekkel elmenének rólunk és semmit sem árthattak, jóllehet miközülünk is vesztek el: az szegény Onory Gábriel is meghala, Gyurkó az mi

lovászunk is elveszett egyebekkel. De az terekek is, Isten tudja számát, sok veszett. Azért semmit ne bánkódjál, hanem mindnyájan az Úristennek térden állva adjatok hálát, mert újonnan adott az Úristen ez világra az Ő nagy jóvoltából. […]”

A magyarok helytállása és kitartása tehát meghozta gyümölcsét: a súlyos veszteségeket elszenvedett török sereg 1552. október 18-án elvonult 1ger alól. Az egri hősök győzelme országszerte nagy lelkierőt adott a további törökellenes küzdelmekhez. Mekcsey megérdemelte volna, hogy békében érjen haza és családja körében gyógyuljon föl sebeiből, illetve kipihenje fáradalmait, ám ez nem adatott meg neki. Tinódi Lantos Sebestyén (1510 körül – 1556), a történelmi tényeket összegyűjtő és rímekbe szedő krónikás, 1ger vár viadaljáról való ének história című

históriás énekében így örökítette meg Mekcsey halálát:

[.]

Szegén Mecskei István felkészüle,

Szép asszonytársához hazaerede,

Várkon nevő faluban ő béére,

Útra való segétségöt ott kére.

Nagy vakmerő pórok feltámadának,

Segétségöt utára sem adának,

Sőt fegyverekkel ellene állának,

1gy fejszével őt homlokba találák.

Azomba két dárdával általüték,

1z nemes vitézt ott hamar megölék,

Mellette kik valának, elkergeték,

Az gyilkosok magokat elenyészték.

Gongya lőn erre jó Gergöly deáknak,

Halálájért jó Mecskei Istvánnak

Nagy siralmat szörze várkoni póroknak,

De gyilkosok kézbe nem akadának.

Halálát kegyelmes király ohítá, Az jó pispök oly igen száná-báná,

Az nagy hadtúl lám az Isten megtartá,

Mely rossz helyen mint történék halála.

Az testét egy káptalamba iktaták,

Az szöpösi Szent Mártomba felhozák,

Édös attyafiai takaríták,

Asszonfeleségének hírré adák.

[.]

Az ugyancsak kortárs történetíró, Forgách Ferenc (1530 körül – 1577) egri kanonok, később kinevezett váradi püspök és erdélyi kancellár pedig ezt írta Mekcsey haláláról 1mlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt (Budapest, 1982) című munkájában:

„Mert nem sokkal ezek után, midőn feleségéhez, családjához visszatérőben Várkony falvához érkezett és a parasztoktól kíséretet követelt, azok nem ismerték föl, hanem szánni való módon felkoncolták, nemcsak az uralkodónak, hanem az egész országnak is nagy szomorúságára és kárára. 1z lett a vége annak a régi nemes családból származó férfinak, aki lelki és testi kiválóságával megérdemelte, hogy minden időkben a legnagyobb és legderekabb vitézek közt emlegessék. Halála miatt még a falut is elpusztították, a parasztokat pedig halállal büntették.” (Latinból fordította Borzsák István.)

Mekcsey István halálának leginkább elfogadott története úgy szól, hogy az egri

hős – aki már leköszönt a várban betöltött tisztségéről – a kíséretével (feltehetően egy tucat fegyveres szolgájával) megérkezett Sajóvárkonyba, ebbe a jelentéktelen falucskába, ahová indulása utáni nap érkezhetett meg. Úti célja (miként azt Csiffáry Gergely helyesen következtette) feltehetően a Zsolnához közeli Budatin (Budetin), a Szunyogh család birtoka lehetett. Mekcsey Sajóvárkonyban Tinódi szerint útra „való segétségöt“ kért, míg Forgách azt írta, hogy „a parasztoktól kíséretet követelt”. A kétféle, kérésre, illetve követelésre vonatkozó állítás ellentmond egymásnak. Az út folytatásához bizonyára szekérre és

szénára volt szükség. Az ezt követő erőszakos események látszólag azt támasztják alá, hogy itt követelésről lehetett szó.

Ebben az esetben elgondolkodtató az a tény, amelyre Csiffáry is rámutatott, nevezetesen, hogy Mekcseyt tizenkét- tizennégy főnyi harcedzett lovasa kísérte el a hosszú útra. Várkony község akkoriban mindössze tizenegy jobbágyportából állt. Egy ilyen kis település lakossága nem vonultathatott fel annyi fölfegyverzett embert, aki jó eséllyel szembeszállhatott volna egy ekkora erővel. Az akkori híradások mégis arról szóltak, hogy a parasztok nem teljesítették az egri csapat követelését („kérését”), sőt, támadólag léptek fel. A kirobbant verekedés során Mekcseyt fejszével fejbe vágták, majd dárdával átdöfték, embereit pedig elkergették. Hogyan is írta Tinódi?

Azomba két dárdával általüték,

Ez nemes vitézt ott hamar megölék,

Mellette kik valának, elkergeték, Az gyilkosok magokat elenyészték.

Magyarán szegény Mekcseyre egy fejsze és két dárda jutott. Ebből arra következtethetünk, hogy a kísérőivel szemben is elegendő fegyverrel támadhattak az ellenfelek, hiszen elkergették őket. Lehetséges volna, hogy a várkonyi szántóvetők kiverték a faluból a törökök nyomasztó túlerejével dacoló egri vitézeket, a hős Mekcseyt pedig, aki még sebesülten is harcolt a törökökkel, egyszerűen megölték? Nem csoda, hogy a történet efféle leírása egyesekben kételyeket ébresztett. Magyarázatra szorul az is, hogy „az gyilkosok magokat elenyészték”, vagyis nyomtalanul eltűntek. Csiffáry szerint „így keletkezett az a legenda, hogy Mekcsey Istvánt meggyilkolták, mégpedig Bebek Ferenc parasztgúnyába öltözött, álruhás katonái. A történet kiagyalója egy Timon Sámuel nevezetű jezsuita történész, aki mindezt az 1714-15-ben, Nagyszombatban kinyomtatott Synopsis novae chronologicae regnorum

Hungariae, Croatiae etc. című, Magyarország középkori történetét előadó 3 kötetes művében írta le elsőként”.

Csiffáry sajnálatosnak tartotta, hogy a legenda egyes tanulmányokban tovább él. Ha egy oknyomozó logikájával vizsgáljuk a rendelkezésre álló adatokat és lehetséges tényeket, talán kijelenthetjük, hogy mégsem legendával van dolgunk. Mekcsey gyilkosainak kézre kerítésére Bornemissza Gergely, az új egri várkapitány kivonult Várkonyba. Bornemissza Mecskey sógora volt, de nyilván nemcsak az atyafiság, hanem az egri vitézek becsülete miatt is fontosnak érezhette, hogy elfogják a tetteseket. Érdekes módon egyetlen gyilkost, illetve támadót sem tudott elkapni,

ami igencsak elgondolkoztató, mert a vallatási módszerek akkoriban igen hatásosak voltak. A falusiak elleni eljárások részleteit nem ismerjük (bár Forgách Ferenc azt írta, hogy egyeseket halállal büntettek), de tény, hogy a tetteseket nem sikerült fülön csípni. Bornemissza végül úgy büntette meg a falut, hogy javaik jelentős részét (mint vérdíjat) elkobozta.

Szederkényi Nándor történész Heves vármegye története című munkájának második kötetében (Eger, 1890) azt írta, hogy Bornemissza „Mekchey meggyilkoltatásáért Várkony lakosain vérdijul négy ökör, 9 borju s 56 véka tavaszit szedetett be”.Az egri vár számadáskönyve szerint ezeken kívül három növendék marhát, harmincöt darab kézimalmot, a falu templomának harangját és az óráját is a várba vitték. Ez súlyos, a falu megélhetését alapjaiban megrendítő büntetés volt. Ha a falusiak még ennek (illetve a halálbüntetések) elkerülése fejében sem tudtak felvilágosítást adni a gyilkosokról, akkor jogos a kérdés: vajon miért? Amennyiben elfogadnánk azt a feltételezést, hogy Mekcsey gyilkosai Bebek Ferenc parasztgúnyába bújtatott fegyveresei voltak, akkor persze nagyon is érthető lenne a parasztok félelme és hallgatása.

Vajon az elkövetők lehettek-e a nagyhatalmú, erőszakos főúr, Bebek Ferenc katonái? Nos, Bebek ez idő tájt éppen Izabella királyné pártján állt, szemben a Ferdinánd királyt szolgáló egriekkel. Heves vármegyében több birtoka is volt. Csiffáry írta, hogy Mekcsey„egri szolgálata éveiből ismerhette Bebeket. Bebek Ferenc birtoka volt 1549-től a Heves megyei Hort faluban összeírt 10 jobbágyporta, valamint egy 1549-es összeírás szerint Ecséd falu. Más adatok szerint 1552-ben Bebek Ferenc 24 jobbágyportával rendelkezett Adács, Ecséd, Hort stb. falvakban”.

Nincs rá adat, de nem zárható ki, hogy e birtokok egyikét- másikát olykor az egri portyázók is „meglátogatták”. Bebek az a fajta gátlástalan főúr volt, aki a pénzhamisítástól sem riadt vissza, és a legkisebb sérelmet is képes volt keményen megtorolni. Ha valamiért megneheztelt Mekcseyre, akkor nem zárható ki, hogy Várkonynál alkalmat talált a leszámolásra. Itt érdemes megjegyezni, hogy a cselvetés a kor kedvelt harcmodora volt. A módszert éppen a Sajóvárkonyt megbüntető Bornemissza Gergellyel szemben alkalmazták a törökök, mikor 1554. október 17-én elfogták őt.

Bár a katonai összecsapások során alkalmazott cselvetések természetesen nem hasonlíthatók az alattomosabb, orgyilkosokkal végrehajtott akciókhoz, az efféle cselekmények rendkívül változatosak és gyakoriak voltak. Bornemisszát, Zárkándy Pált, Zolthay Istvánt és a velük tartó egri vitézek kis csapatát a hatvani bég portyázó csapata csalta tőrbe. A Csincsénél lesben álló, mintegy tízszeres túlerővel szemben az egrieknek semmi esélyük sem volt. Zákándy és néhány vitéze kitört ugyan a gyűrűből, de Bornemissza a törökök fogságába esett. Konstantinápolyba hurcolták, ahol az egri kudarc egyik elszenvedője, Kara Ahmed pasa parancsára 1555-ben kivégezték.

Végül még egy elgondolkodtató apróság azzal kapcsolatban, hogy Mekcsey István kérést vagy követelést

intézett-e a várkonyiakhoz. A hazafelé tartó egri hősnek korábban voltak pénzügyi gondjai, de ez idő tájt már nem szűkölködött anyagiakban. Erszényében lapult a Ferdinándtól kapott ötven forint jutalom. Baranya és

Nyitra vármegyékben körülbelül negyven jobbágyportával s ennek megfelelő jövedelemmel rendelkezett. Házassága révén ez tovább gyarapodott, ráadásul jelentős hozományhoz is jutott. (A Szunyogh família budatini váruradalmához „22 községben 101 porta, 386 ház és összesen 36 251 katasztrális hold birtok tartozott”.) Mekcsey bizonyára nem szorult rá, hogy követeléssel riogassa Sajóvárkony lakóit, s talán a goromba fellépés is távol állt tőle akkor, amikor végre úton volt szeretett hitveséhez.

Ebben az esetben a kocsira, szénára és egyebekre vonatkozó kérés együtt járhatott az ellenszolgáltatás felajánlásával is. Ez pedig kizárta volna a követelőzést, az erőszak alkalmazását. Mindezt figyelembe véve szívesen tekintenénk valóságként a „legendát”, különös tekintettel a dárdák használatára, ami nem a parasztok, hanem egyértelműen a katonák fegyvere volt. Az előre kitervelt támadásnak persze az a legnagyobb szépséghibája, hogy a kortársak ilyesmiről nem beszéltek.

Az egri diadalra árnyékot vető sajóvárkonyi incidens sajnos Mekcsey István életébe került. Az egri hőst a szepescsütörtöki Szent Márton-székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Bárhogy is esett a halála, a neve Dobó Istvánéval, Bornemissza Gergelyével, Bolyki Tamáséval, Pethő Gáspáréval, Zolthay Istvánéval, Fügedy Jánoséval és a többi vitéz bajtársáéval együtt ott ragyog a magyar hősök aranykönyvében.

Zay Ferenc követjárása Konstantinápolyban

1554-ben Szulejmán szultán nagyvezíre, Rusztem ezt mondta Zay Ferencnek, I. Ferdinánd konstantinápolyi követének: „Ti, előkelő magyarok ugyan mit csináltok? Miért nem tértek eszetekre? Fogadjátok meg tanácsomat, s azoktól a disznó németektől álljatok a mi császárunkhoz. Fejemre fogadom nektek, hogy a császár egész Magyarországot szandzsákságokra fogja felosztani köztetek, hogy azt örökké békességesen bírhassátok.“ Zay erre így felelt: „Azt mi semmikép sem cselekedhetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, aki minket gyermekségünk óta nevelt s most is pártol, s nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra emel. Ettől az aljasságtól visszatartanak eskünk és becsületünk. Kegyelmed is bosszankodnék, ha olyan szolgája hagyná el, akit kenyerén és saván nevelt nagyra, elhiheti tehát, hogy az ilyent mi sem tehetjük. ”

^^Ferdinánd királynak nem sok olyan hűséges embere volt a magyarok között, mint Zay Ferenc. Születésének helye nem ismert. Feltehetően 1498-ban látta meg a napvilágot (mások szerint 1505-ben), az egykori Valkó vármegyében (Szerémség), ahol a családnak ősi birtokai voltak. A tehetséges fiatalembert gondosan taníttatták, aminek eredményeként végül eljutott a páduai egyetemre. Művelt családjának nyelve a magyar volt, de Ferenc jól beszélt szerbül, horvátul, olaszul, németül és persze latinul is. Anyja, Kamarás Borbála előkelő összeköttetéseinek köszönhette, hogy hamarosan II. Lajos király udvarnoka lett. A fiatal király 1526-ban valkói birtokot adományozott neki. A vitézi ismereteket apja, Zay Péter segítségével sajátította el. Részt vett a mohácsi csatában, majd I. Ferdinánd oldalára állt, akit mindvégig hűségesen szolgált.

Zay Ferenc kötődését Habsburg Ferdinándhoz könnyen megérthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy már a fiatal Mária királyné (Ferdinánd testvére) támogatását is élvezte. Zay életrajzírója, Thallóczi Lajos történész írta 1885-ben megjelent művében (Csömöri báró Zay Ferencz 1505-1570): „II. Lajos udvarában mintegy kilenczven udvarnok s királyi ifjú volt. Felerészben magyarokból, másfelől németekből, csehekből, lengyelekből állt az udvari népség. E léha, pénztelen udvarnál, hol hitelbe ettek, ittak, vadásztak, s az udvari embereket ritkán fizették, az élelmesebbek egy-egy jószágocskával kárpótolták magukat. Ilyesminek lehetett következménye az az 1526-diki jószágadományozás is.”

Zay a barátait (pédául Batthyány Orbánt) is e körből szerezte. Kezdettől fogva, nyíltan szemben állt Ferdinánd ellenfelével, I. (Szapolyai) János királlyal. I. János emiatt elvette Zay nagy- és kispói birtokait, s azokat egyik hívének, Pöstyéni Ferencnek adományozta. A fiatal udvarnok ezután még eltökéltebben szolgálta Ferdinándot. Hamarosan a katonai feladatokból is kivette részét, és a dunántúli végeken zajló törökellenes hadjáratok során szép nevet szerzett magának. Ostrosics Miklós és Bakics Pál mellett ő volt a harmadik kapitány, akinek csapata gyakran megütközött a törökökkel. Thallóczi szerint a három kapitány jórészt saját költségén hadakozott. „Mikor 1532- ben Szulejmán dunántúli hadjáratát intézte, Bakicsék a kőszegi ostrom után hazafelé induló s rabolgató török csapatokban tettek nagy kárt. Míg Bakics a Szerémség felé szorítja a török hátvédeit, Zay és Ostrosics a Dráva vonalát őrzik.”

Zay Ferenc hadakozott a schmalkaldeni háborúban (1546-47) is, ahol a több mint ezerfős huszársereg, báró Nyáry Ferenc főkapitány vezetésével (V. Károly császárt támogatva) látványos sikereket aratott a schmalkaldeni szövetség csapataival szemben. Zay szép fegyvertényeket mondhatott magáénak, és a következő években egyre

magasabbra került a ranglétrán. 1548-ban Egerben Dobó István lett a várnagy, Zay pedig a főporkoláb (lényegében Dobó parancsnoktársa). A feladatokat megosztották. Amíg Dobó a vidéket járta, hogy behajtsa a tizedet, addig Zay az őrséget foglalkoztatta. Szükség is volt az állandó készenlétre, mert (miként Thallóczi írta) „a török őrségek, kivált a budai, folyton hadat viseltek a végeken, zsarolták a népet, ahol lehetett falkástól elfogták a falunépét s rabszíjon küldték török földre. [.] Zay az efféle dúlásokat nem hagyta megtorlatlanul. Reácsapott a rabló-csapatokra, elvette zsákmányukat, s ahol lehetett – válogatás nélkül – dúlta s pusztította a török birtokát, elannyira, hogy a kölcsönös panaszok Bécsig s Konsantinápolyig jutottak.”

Zay ezután egyre magasabb tisztségeket töltött be. Egerből Szolnokra rendelték, ahol az épülő vár kapitánya lett. Itt 1551 őszéig szolgált. Ez idő tájt az uralkodó kinevezte Külső-Szolnok vármegye főispánjává, 1553-ban pedig a naszádosok

kapitányává. Fráter György bíboros, esztergomi érsek és erdélyi kormányzó ekkor már két éve nem élt – Ferdinánd jóváhagyásával végeztek vele Giovanni Battista Castaldo zsoldosvezér katonái. A király azonban nem tudta megtartani Erdélyt. Az állandó hadiállapot, az adóztatások, a pusztító harcok kimerítették az országot, ahol Ferdinánd már csak a Zay Ferenchez hasonló, elvakult hívei körében volt népszerű.

A királynak nem maradt más választása, mint békét kötni a törökkel. Ezen a ponton Zay olyan lehetőséghez jutott, amelynek révén új oldaláról mutatkozhatott be. A király Verancsics Antal pornói ciszterci apátot (pár hónappal később már pécsi püspököt) és őt szemelte ki a konstantinápolyi követi szolgálatra, e nagy felelősséggel járó feladatra. Verancsics Antal 1504-ben született Sebenicóban (Sibenik), és 1573-ban halt meg Eperjesen. 1530-tól János király titkára volt, és gyakran teljesített diplomáciai feladatokat. Később Fráter György mellett

szolgált Erdélyben, ahonnan 1549-ben távozott. 1550-től egri kanonok lett, s ettől kezdve állt Ferdinánd szolgálatába. A halála előtti években esztergomi érsek és királyi helytartó volt.

A küldetés hivatalosan 1553. június 13-án kezdődött. A két követ megbízatásának közvetlen előzménye volt, hogy Rusztem nagyvezír a korábbi követet, Virgilio Malvezzit bezáratta a Héttoronyba. Ferdinánd fölháborodott az eljárás miatt, követelte Malvezzi szabadon bocsátását, de nem akart erélyesen föllépni, éppen a hőn óhajtott békekötés miatt. Akkoriban nem volt ritka a követekkel szembeni goromba, netán kegyetlen bánásmód, ezért a követek elutazásuk előtt mindig végrendelkeztek. 1516-ban például Szelim szultán hurcolta magával szíriai és egyiptomi hadjárataira Bélay Barnabás magyar követet büntetésül, amiért II. Lajostól csak egyévi fegyverszünet megkötésére kapott felhatalmazást. 1521 elején viszont a háborúval fenyegetőző Szulejmán szultán (Szelim fia) lobbant haragra amiatt, hogy II. Lajoshoz küldött követét, Behram csauszt megcsonkítva (orrát, fülét levágva) küldték vissza hozzá. Elő is készült egy magyarországi támadásra.

1553-ban a bécsi udvar tehát békekötésre törekedett. Előteremtette a Portának szánt pénzt és ajándékokat, valamint a követjárás költségeit, így már semmi akadálya sem volt, hogy Zay és Verancsics nekivágjon a fáradságos utazásnak. Thallóczi Lajosnak Zayról adott jellemrajza alapján nem kételkedhetünk, hogy benne a király a lehető legalkalmasabb személyt találta meg erre a küldetésre. A keménység, a nyugodtság és a ravaszság egyaránt jellemezte Zayt. Rendkívüli műveltségével, bátorságával, alkalmazkodóképességével, okos és határozott diplomáciai tevékenységével nagy tekintélyt vívott ki magának mind a török, mind a bécsi udvarnál. Konstantinápolyig hosszú volt az út, ő azonban olyan ember volt, „aki tűrte az éhséget, szomjat, hált puszta földön is, ha kellett. Verancsiccsal jól kiegészítették egymást. A két követ együtt az észt és erőt

képviselte.” A püspök az észt, Zay az erőt. Konstantinápolyban bebizonyosodott, hogy Zay jól ismeri a török főemberek mentalitását és a tárgyalások során ügyesen valósítja meg Verancsics elképzeléseit.

Utazásuk megkezdése előtt három hónappal Hádim Ali budai pasa levelet küldött Ferdinánd királynak (Szalay László és Wenzel Gusztáv: Verancsics Antal összes munkái – XII. Budapest, 1875). Ebből kirajzolódik az akkori török álláspont, illetve az, hogy nem csak a követek, hanem a futárok is nagy veszélyeknek voltak kitéve.

Részletek a pasa levelének magyar fordításából:

„.nem régiben Tőled nekem három levél adatott át; az egyik a magam számára, a másik kettő azon meghagyással, hogy azokat a felséges padissah-hoz és Ruztan passához juttassam. Én azokat akkor parancsodhoz képest elküldöttem. De miután az utak hóval felette el voltak borítva, futárom csak most érkezett vissza; úgy hogy hosszan tartó elmaradásáért már fejét akartam levágatni. [.] Részesíts tehát azon kegyedben, hogy ne várassad emberemet, hanem küldd azt vissza feleleteddel és követségeddel. De az én padissáh-m Erdélyt kívánja; s jelenleg onnan követek is vannak a magas portánál. Míg Te Erdélyt át nem engeded, a béke lehetetlen. Légy hozzám ezen kegygyel. [.] De minden padissah-m által szolgáinak hűbérbe adományozott falvakról (timare) is szükségkép le kell mondanod. S ha Isten úgy akarja, ezen ország szandsakbégjeihez azután padissáhm-tól én is rendeletet fogok kieszközölni és nekik elküldeni, mely szerint minden bég, kinek szandsákságában alattvalóidnak valamelyike elveszne, fejével lakoljon. [.] Mivelhogy a nem-török íráshoz nem értek, levelemet török nyelven küldöm. Irva Budán 960. a rebi-ül-rewwel hó 26-kán (1553. martiushó 12- kén.)”

Amikor Verancsics és Zay júliusban Komáromból elindultak, a máshová rendelt Ali helyett már Tojgun volt az új budai pasa. Tojgun tisztában volt e követjárás

jelentőségével, ezért komoly előkészületeket tett a követek méltó fogadására. Esztergomba Ahmed bég kísérte őket háromszáz lovassal, amire nagy szükség volt, hiszen sok pénzt és értékes ajándékokat vittek magukkal. Utazásukról azok a rablást és fosztogatást előszeretettel űző hajdúk is tudtak, akik közül több százan összeverődtek, hogy alkalmas pillanatban lecsapjanak. Az erős fedezet feltehetően elriasztotta őket a támadástól, így Verancsics és Zay akadálytalanul érkeztek a városba. Onnan másnap kocsin mentek tovább Buda felé. Pilisszántó érintésével jutottak Solymárra, ahol ötszáz, díszes öltözékű lovas fogadta őket.

Tojgun Óbudán négy, aranyszínű sátorban biztosított szállást számukra, majd reggel a várban fogadta őket. Tiszteletükre a Duna partján lovasok álltak sorfalat, a várban pedig megdördültek az ágyúk, megszólaltak a kürtök és peregni kezdtek a dobok. „Mindössze öt napot ültek Budán, mely szomorú képét mutatta a pusztulásnak. A vár fényes épületei pusztultak, támokkal kellett megtámasztani a falakat, hogy össze ne omoljanak. Janicsárok tanyáztak a házakban, nem sokat törődvén, hogy a sok repedés megoltalmazza-e őket az eső elől, csak lovaik álljanak istállóban, a házak többi részét átengedték az egereknek és patkányoknak. Mint rideg mohamedánok úgy is azt hitték, hogy a földi élet csak terhes zarándoklás, melyben meg kell elégedni avval, a mit kapnak. […] Budán a török hit máris gyökeret vert. Mecsetek, zárdák épülnek, jámbor dervisek telepednek a hévvizek mellé; csend, nyugalom és pusztulás lépett a kereskedő város élénksége nyomába.”

Tojgun menlevéllel engedte el a követeket, akik a Dunán, csónakokban folytatták útjukat. A pasa katonákkal megrakott naszádokkal kísértette őket. Július vége felé elérték Tolnát, pár nappal később pedig Nándorfehérvárt (Belgrád). Szendrőnél kocsira szálltak, és a nisi országúton haladtak tovább. Úti feljegyzéseikből tudjuk, hogy török karavánokkal és adószedőkkel is találkoztak. Megörökített

élményeik jól tükrözik a korabeli állapotokat. Az adószedők láncra fűzött cigánygyerekeket vittek

magukkal, s amikor a követek megkérdezték ennek okát, azt a választ kapták, hogy ahol az emberek nem fizetik meg az adót, onnan gyerekeket visznek el, mert a rabszolgapiacokon jó pénzt lehet kapni értük. Az adószedők elől sokan elmenekültek lakóhelyeikről, hogy így mentsék meg gyermekeiket.

Ez idő tájt virágzott a rabszolgakereskedelem. Az ázsiai kereskedők a Dunáig jöttek, hogy megvásárolják az élő portékát. A szegény közrendűekkel rabtartóik embertelen módon bántak, de az előkelő, jómódú rabokra vigyáztak, mert értük magas váltságdíjat kaphattak. A kegyetlen, haszonleső hódítók áldatlan tevékenysége miatt az Al-Duna magyar vidékei elnéptelenedtek, az ezrével elhajtott szerencsétlenekért kapott pénzekből pedig végső soron a nagyhatalmú pasák gazdagodtak.

A Budától Konstantinápolyig tartó utat a követek egy hónap alatt tették meg. Szulejmán udvarában Rusztem nagyvezír volt a legbefolyásosabb, legnagyobb hatalmú főember. Zay Ferenc, Verancsics Antal és Virgilius Malvezzi, a korábban (1552-ben) kiküldött követ feladata az volt, hogy méltányos feltételekkel előkészítsék, illetve megkössék a békét, valamint biztosítsák Ferdinándnak Erdélyt, ami persze megoldhatatlan feladatnak tűnt, mert erre az országrészre a szultán is igényt tartott. Malvezzi esete egyébként jól példázza, hogy a követek miként voltak kitéve a magas Porta szeszélyének. Rusztem előbb a Fekete toronyba záratta, ahol kenyeren és vízen tartották, majd enyhítettek a sorsán, és áthelyezték a Héttoronyba, ahol már valamivel jobb ellátást kapott. Az ilyesfajta bánásmódnak persze üzenetértéke volt. Ha a szultán elégedetlen volt a követek által közvetített szándékkal, netán időhúzásra játszott, akkor bizony rabság is válhatott a küldetésből.

A nyolcvanezer tallér értékű ajándék és pénz, amit a követek adtak át, ezúttal megfelelő alapot teremtett a jó hangulatú tárgyalásokhoz. Thallóczi Lajos a következőket írja: „az erdélyi fejedelemség kellett a szultánnak, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat féken tartsa vele. Innen ered az erdélyi fejedelmeknek az a törekvése, hogy midőn lazítják a portával való viszonyukat, szorosabb összeköttetésbe lépnek a két vajdával. Augusztus 26-án fogadta őket [a követeket] Rusztem, elég nyájasan, de kereken megmondotta, hogy Erdélyről pedig szó ne legyen, mert azt a szultán fegyverrel foglalta el, s János királynak megesküdött, hogy fiát el nem hagyja.”

Szulejmán a nagy trónteremben fogadta a követeket. „Komolyan, méltóságteljesen ült bíboros, kövekkel kirakott trónján. Éles metszetű halvány arca, melyet festett, nehogy betegnek higyjék, villogó szemei imponáltak mindenkinek. Mellette állottak vezérei, trónja előtt Rusztem, ennek oldalán a tolmács.“ A követek ékesszólóan átadták Ferdinánd üdvözletét és az ajándékokat, majd közölték a király békekötésre vonatkozó szándékát. A szónoklatok tartalmát lefordították a szultánnak, aki kikérte Rusztem véleményét. A nagyvezír kerek perec közölte Zayjal, hogy Ferdinándot hűtlennek tartja, amiért nem tartotta meg a békét. Zay ezt válaszolta: „Megtartotta a békét, nem az ő akaratából szegték meg, hanem azok, kik nem akarják, hogy a hatalmas császár királyomnál egyetértésre jusson. Rusztem ezt kérdezte: Hiszed te ezt? Zay válasza: Nemcsak hiszem, de bizonyosan tudom.”

A kihallgatás nem tartott sokáig. Az érdemi munka, a békekötés részleteinek

kimunkálása még sok megbeszélést, egyeztetést kívánt, de Zay számára a találkozás Szulejmánnal kiemelkedő élmény lehetett. A szultán ezután indult a perzsák elleni hadjáratára, így a továbbiakban Rusztem helyettesítette őt. A követek tudták, hogy Erdély megszerzésére csak Szulejmán veresége esetén lenne esélye Ferdinándnak,

ezért hosszú konstantinápolyi tartózkodásra rendezkedtek be. Kapcsolatépítő találkozások, további tárgyalások és fárasztó utazások váltogatták egymást, s ezek során Zay, aki bátran vállalta nézeteit, kitűnően megállta a helyét.

1555 elején újabb követ érkezett Bécsből. Augier Ghislain de Busbecq azzal az utasítással jött, hogy a békét meg kell kötni, de Erdélyt mindenképpen meg kell tartani. November 25-én zajlott az a kihallgatás, amelynek a végén, már kifelé menet Zay emlékezetes párbeszédet folytatott Rusztemmel. A nagyvezír megjegyezte, hogy a magyar király nem akar békét, mivel nem akarja visszaadni Erdélyt. „Ti, magyarok azalatt pusztultok, vesztek; a németek keveset gondolnak veletek, sőt gyűlölnek, jobban üldöznek titeket, mint a törököt, s akiket közületek elég soványan és szűken táplálnak is, csak azért teszik, mert nélkületek el nem lehetnek.”

A muzulmánok és a keresztények közötti viszony napjainkban tapasztalható fordulatainak fényében igen tanulságos ez a párbeszéd. Zay azzal érvelt, hogy Ferdinánd békevágyát és hűségét kimutatta akkor, amikor a szultán a perzsák ellen hadakozott (a háború a törökök mérsékelt győzelmével ért véget), ugyanis ezalatt nem támadta meg a török birodalmat. Rusztemet nem győzte meg az érvelés, mert így felelt:

„Jobban tennétek ti, magyarok, ha tanácsomat bevennétek, minek előtte még véglegelvesznétek. Nem látjátok, mennyire harcolnak ellenetek császárunk seregei? Mennyire fogyasztanak benneteket napról napra? Jobb volna, ha azokat a német disznókat egyfelől ti vágnátok, másfelől meg mi. Így aztán gyorsabban végüket vehetnénk. Ti az ő szőlőikben szüretelhetnétek, aranyuk, ezüstjük, földeik, házaik mind a ti birtokaitokba kerülnének és császárunk árnyékában békében élvezhetnétek örökre feleségeitekkel és gyermekeitekkel.”

Zay válasza a következő volt: „Ezt tennünk hitünk és becsületünk tiltja. Ámbátor németek, spanyolok, olaszok,

lengyelek, francziák, csehek és mi, magyarok a nyelv különbsége által el vagyunk választva, mégis a hit egyesít bennünket s mindnyájan egy módra hiszünk az istenben. Nem hagyhatjuk el tehát egymást, azért is ostorozott bennünket eddig is az isten haragja, mert egymást öltük, vágtuk. Isten segedelmével felhagyunk az ellenségeskedéssel, mert a magyarok s németek annyira lekötelezték már egymást, hogy többé azokat nem lehet egymástól elválasztani.”

Zaynak és Verancsicsnak sikerült jó kapcsolatot kiépíteni Rusztemmel és más pasákkal, ám Busbecqet rosszul fogadták, mivel Erdély tekintetében (megbízatásának megfelelően) keményebb álláspontot képviselt. Márpedig Erdélyről a szultán sem mondott le, így aztán Konstantinápolyban már azt fontolgatták, hogy „Verancsicsot és Zayt bezárják a Héttoronyba, Busbecqunek meg levágják orrát, fülét s úgy küldik vissza“. 1556-ban egy török követ arról számolt be Petrovics Péternek, Izabella királyné és János Zsigmond főemberének, „az első kálvinista főúrnak”, hogy a szultán megölette Zay Ferencet és Verancsicsot. A hír nagy rémületet váltott ki Zay édesanyjából és családjából, de aztán kiderült, hogy nem esett

bántódásuk, csupán házi őrizetben tartották őket.

A két követ négy évet töltött távol otthonától és hazájától. 1557-ben végre visszaindulhattak, hogy a békemegállapodás szövegét végső formába öntsék. Augusztusban búcsút vettek a porta tisztségviselőitől, majd október közepén megérkeztek Komáromba, ahonnan több mint négy évvel korábban elindultak a hosszú küldetésre. Zay végre kipihenhette fáradalmait családja körében, nem úgy, mint Busbecq, akinek a török udvarnál még ötévi szolgálata volt hátra.

Az uralkodó jól ismerte Zay Ferencet, akiről Busbecq is jó véleményt fogalmazott meg a bécsi udvar felé. Zay feltétel nélküli hűséggel szolgálta Ferdinándot, akiről Rusztem

nagyvezír előtt így nyilatkozott: „Azt mi semmikép sem cselekedhetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, aki minket gyermekségünk óta nevelt s most is pártol, s nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra emel. Ettől az aljasságtól visszatartanak eskünk és becsületünk.”

Zay Ferenc sokat tett úgy a maga, mint nagy múltú családja felemelkedéséért. Jól is házasodott. A híresGarai család utolsó leszármazottjával, Borbálával kötött házassága révén hozzájutott a Garaiak hatalmas birtokaihoz (huszonhárom vármegyében volt birtokos), de nem annyira vagyona és hatalma (kassai és felső-magyarországi főkapitánnyá is kinevezték), hanem főként történetírói munkássága miatt őrizte meg nevét az utókor. Állítólag ő volt a szerzője az 1530 körül írt és nagy műgonddal szerkesztett monográfiának (Az Landor Feyrwar el wezessenek oka e woth es így essewth). I. Ferdinánd igencsak kedvelhette Zayt, mert még Anna nevű leányának Csáky Pállal tartott solymosi menyegzőjére is elment. Zay Ferenc 1570-ben, hetvenkét évesen, gazdag főúrként hunyt el családi birtokán, a felvidéki Zayugrócon.

Zalánkeményi Kakas István utolsó küldetése

Zalánkeményi Kakas István erdélyi nemes és diplomata 1602 nyarán, dél-tiroli kastélyukban azzal a hírrel lepte meg feleségét, Römer Zsuzsannát, hogy Rudolf császár megbízásából követségbe kell mennie a perzsa uralkodóhoz, mégpedig Moszkván keresztül. Perzsia akkoriban sem volt közelebb Tirolhoz, mint manapság, így érthető, ha az asszony sírva fogadta a bejelentést. Römer Zsuzsanna nem véletlenül féltette az urát. Az efféle, Közép-Ázsiába irányuló, hosszadalmas követjárások sokféle veszéllyel jártak, s gyakran megesett, hogy a követségek résztvevői soha vagy csak kisebb létszámban tértek vissza állomáshelyükre. Kakas István azzal igyekezett megnyugtatni a nejét, hogy „az erdélyi Broniovius Márton, az öreg Heidenstein Reinhold, a gyulafejérvári udvarban is megfordult Possevino jezsuita és Comuleo pápai legátus is járt Moszkvában, Varkocs Miklós meg éppen három ízben is és szerencsésen hazatétek, Isten szent segedelmével.”

^Az 1558-ban, Kolozsvárott született, külföldi egyetemeket megjárt, több nyelven beszélő Kakas fontos tisztségeket látott el Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvarában. Volt kincstartó, majd a fejedelmi ítélőszék bírája, később pedig a

fejedelem felesége, Mária Krisztierna jószágkormányzója. 1593-ban teljesítette első diplomáciai küldetését, amikor is Lengyelországba és Angliába utazott, ahol Erzsébet királynő is fogadta. Azután a rövid ideig uralkodó Báthori András fejedelem titkára lett.

Báthori András meggyilkolása (1599. november 3.) után elege lett a kiszámíthatatlan és zűrzavaros erdélyi állapotokból. Felesége birtokára, a dél-tiroli Bolzano melletti maretschi kastélyba költözött, és úgy döntött, hogy a Prágában székelő Rudolf császár és király szolgálatába áll. Veress Endre történész Zalánkeményi Kakas István című életrajzi művében (Budapest, 1905) írta, hogy Kakas „valamikor azt találta mondani, hogy úrnőjéért s a fölséges

uralkodóházért még Indiába is elmenne”. Van olyan adat, hogy ezt egy hosszú memorandumban fejtette ki, ám akár szóban, akár írásban tette, éppen akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a császári udvarnak szüksége volt a megfelelő emberre.

Prágában ez idő tájt fordult meg I. (Nagy) Abbasz perzsa sah követsége, hogy a perzsák Török Birodalom elleni háborújához megnyerje a Habsburgok támogatását. Rudolf császár nem zárkózott el a perzsákkal való együttműködéstől, ezért célszerűnek látta a diplomáciai kapcsolatok erősítését. E fontos, kezdeti lépéshez Kakas Istvánban találta meg az alkalmas személyt, s őt bízta meg, hogy császári követként Perzsiába utazzon. Römer Zsuzsanna és a rokonság kétségbeesett a hír hallatán. Veress Endre írta:

„Szemrehányást tettek neki, hogy ilyen nagy és veszélyes útra vállalkozott s nős ember létére nem bújt ki valamiképpen a nehéz feladat teljesítése alól. De ezt most még kevésbé tehette, mint Prágában, midőn először felszólították, s így nem maradt egyéb hátra, mint beletörődni egész rokonságával együtt a változhatatlanba és… készülődni a hosszú útra. Számba vette hát ingóságait, sorba látogatta tiroli ismerőseit, kik vigasztalták s itt-ott még irigyelték is a sors kegyéért, mely ennyire kitüntette.”

Kakas öt éve élt boldog házasságban. Römer Zsuzsanna a második felesége volt (az elsőt korán elveszítette). 1602. augusztus 27-én, negyvennégy évesen indult el a hosszú útra. Előtte végrendeletet készített, ami az efféle követjárások esetén megszokott eljárás volt. Titkárának Tectander Györgyöt (Georg), a lutheránus vallású, huszonegy éves szászországi fiatalembert választotta, aki a lipcsei egyetemen végezte tanulmányait. Tectander a követjárás során szorgalmasan írogatta a fontosabb eseményekről szóló beszámolókat. Ebből a német nyelvű útleírásból könyv született 1609-ben, Iter Persicum címen. Ennek köszönhetően megbízható kép nyerhető a követség

perzsiai tevékenységéről s különösen az odáig tartó, rendkívül mozgalmas és viszontagságos utazásról.

Kakas utasítása arra vonatkozott, hogy a sah előtt megerősítse Rudolf szándékát, mely szerint „a császár nem hagy föl a közös ellenség ellen megkezdett és napirenden levő háborúval, mi nélkül birodalma éppúgy nem élvezheti a tartós béke áldásait, miként az övé”. Kakas megbízatását elővigyázatból titokban tartották, mivel útközben olyan népeket is kellett érintenie, akik jó viszonyban álltak a törökökkel.

A követ és kísérői Prágától északkeletre lépték át a sziléziai határt. Schweidnitz

(ma Swidnica) után Breslau (magyarul Boroszló, ma Wroclaw) volt az első állomáshelyük. Kakas a Moszkvába tartó utat Cz^stohowán, Varsón, Vilniuson, Minszken és Szmolenszken keresztül tervezte. Breslauban olyan könyveket és térképeket vásárolt, amelyek segíthették a tájékozódását. „Possevino Antal jezsuita atya húsz évvel korábban tett oroszországi útjának leírását, mely földrajzi adatokban is bővelkedik. Jó hasznát vette régebbi lengyelországi követségein Decsi Csimor János könyvének, mivel az összes állomásokat felemlíti. Szép térképeket talált Herberstein Zsigmond moszkvai útjáról írt művében, mely még mindig nem avult el és Broniovius munkájában, melyet néhai Báthory István király részéről küldve tatárországi két útjáról kiadott. A király egyik hadnagya, az olasz Guagnino is az ő megbízásából járt Moszkvában s könyvét élvezettel olvasták…”

Krakkó és Varsó között kezdődtek a nagyobb izgalmak, ugyanis„sok félelmet állottak ki a csavargó kozákoktól s a pestistől való aggodalmukban”. Varsóból királyi menlevéllel mentek tovább. Grodnón megszemlélték Báthori István lengyel király díszes palotáját, amelyben tizenhat évvel korábban elhunyt. További útjukon a pestis miatt el kellett kerülniük a falvakat, s nemegyszer étlen-szomjan éjszakáztak az erdőkben. Két alkalommal felfegyverzett

kozák rablókkal találkoztak, és csak a királyi menlevélnek köszönhették megmenekülésüket. Litvánia fővárosában, Vilnában (Vilnius) tatár kísérőket kaptak, hogy biztonságban folytathassák az utat Minszkig. A város elöljárója (sztarosztája) fogadta Kakast, majd úti célja felől érdeklődött. Amikor a követ azt felelte, hogy Moszkvába tart, Borisz Godunov cárhoz (a perzsiai küldetést nem említette), az elöljáró nagyot nevetett és kijelentette: „a római császárnak előkelőbb barátja is lehetne a moszkvai fejedelemnél”.

Ezután meg kellett várniuk, hogy Szmolenszkben, az első oroszországi városban kiállítsák az útlevelüket. Havas, esős időben érkeztek az orosz határhoz, ahol érdekes jelenet részeseivé váltak. Egy lovas megállította őket és jövetelük célja felől érdeklődött. Amint megtudta, hogy a császár követségével van dolga, leugrott a lováról és földre borulva köszöntötte Kakast. Azután kérte, hogy várjanak, amíg értesíti a társait. „Végre visszaérkezett tizenketted magával. Ruházatukról látszott, hogy főemberek, de elárulta azt az is, hogy ötüknek nyeregkápájukon kis dob csüngött, amit csak nemeseknek szabad hordaniok. Folyton dobolva érkeztek meg, míg a többi dobnélküli élesen fütyült, ami szintén orosz szokás és gyerekkoruk óta gyakorolják. Lovukról leszállva, legidősebbjük Kakas felé közeledett s midőn már csak egy lépésnyire volt tőle, mélyen meghajolva, jobbjával a földet érintette, amiben többi társai is utánozták.”

Az idősebbik nemes a szmolenszki vajda nevében üdvözölte Kakast, aki azorosz „nagyfejedelem és családja, meg a vajda egészsége felől kérdezősködött udvariasan s átesvén a formaságokon, kocsira ültek s az orosz követeket előre bocsátva, útnak indultak. Ezek pár lépésnyire haladva, örömtüzet lőttek fegyvereikből, mit Kakasék is viszonoztak, ami a muszkáknak (mint később megtudták) rendkívül jól esett”. A korábban Lengyelországhoz tartozó Szmolenszk előtt díszes küldöttség fogadta őket, és a díszlövések ezúttal sem maradhattak el. Háromnapi várakozás után szekereket

kaptak. Kakas egy kétlovast, kísérete pedig öt egylovast. Két orosz nemes kísérte őket, akik útközben gondoskodtak bőséges ellátásukról.

Ugyanakkor rendkívül lassan haladtak, amit Kakas szóvá tett. Vezetőjük erre azzal mentegetőzött, hogy nem szeretné, ha az utazástól kimerülnének. Tectander szerint viszont inkább arról volt szó, „hogy azért nem igyekeznek jobban, mivel dögvészes vidékről jöttek s így mintegy szellőztetni akarták őket”.

1602. november 9-én érkeztek Moszkvába. A város előkelő nemesei egy mérföldnyit jöttek eléjük. A városban kényelmes szállást és nagyszerű ellátást kaptak, de lakásaikat nem hagyhatták el. Kakas itt nem akart sokáig időzni, mégis csaknem három hétig kellett várakoznia, amíg Borisz Godunov cár fogadta. Nem sokkal előbb ugyanis meghalt Moszkvában a leánykérőbe érkezett János dán herceg, s emiatt gyászba borult a cári udvar. November 27- én végre „egy vörös bársony aranyhímzésű nyeregtakaróval s drágaköves ezüst szerszámmal díszített lovat küldtek Kakas részére s nyolcat szolgái, illetve kísérete számára”.

Egy tekintélyes főnemes és negyven lovas kísérte őket a palotába. Amerre haladtak, fegyveres katonák álltak sorfalat és hatalmas tömeg bámulta őket. „Mialatt a palota lépcsőjén fölmentek, folyton húzták a várudvaron lévő nagy harangot, melyet 15 rőfnyi magasra becsültek. A trónteremben magas trónuson ült a cár, fején koronával, kezében aranyozott, csákány formájú jogart tartott. Jobbján helyezkedett el tizenhat éves fia, fekete és fehér bársonyöltözékben. Kétoldalt álltak az ország előkelő főnemesei, kétszáznál is többen. „Pompás volt maga a terem is, melyet szőnyegek és képek díszítettek, míg jobb felén egy nagy pohárszéken tömérdek ezüst- és aranymarha [kincs – ebben az esetben tálak, tányérok, edények, poharak stb.] ragyogott. A kancellár fennhangon bemutatta Kakast, aki ezután kezet csókolt a cárnak és a cárevicsnek. Németül mondott üdvözlő beszédében jó egészséget kívánt az

uralkodónak, „hogy országait békességben kormányozhassa a Mindenható és a kereszténység dicsőségére. Ezután tisztelettel kérte, hogy lássák el őket útlevéllel, egy perzsául jól beszélő tolmáccsal, végül pedig azt kérte a cártól, hogy írjon levelet az asztraháni szultánnak, akitől egy jó hajóst és kormányost szeretnének kapni a Kaspi-tengeren való átkeléshez. Borisz Godunov erre felszólította kancellárját a kérelem teljesítésére, majd arra kérte Kakast, hogy vonuljon a szállására, ahol az ebédjét „őfelsége asztaláról fogja kapni.

Kakast és társait ezután visszakísérték, „de még egy óra se telt bele, mikor valami száz szolga megrakodtan hozta a legfinomabb étkeket és italokat; vadat, halat, iramszarvas- pecsenyét meg édességeket, amit számos orosz főúr és udvari nemes társaságában vígan fogyasztottak el. Borravalóul Kakas 12 aranyat osztott ki a szolgák közt”. A cári adminisztráció gépezete beindult, ám így is egy hónapig kellett várniuk a továbbindulásra. Ezt az időt többek között arra használták, hogy meleg téli ruhákat, bundákat és kesztyűket vásároltak. Ezekre nyolcvanhat aranyat költöttek. Tectander sok mindent feljegyzett a városról és az oroszok szokásairól. Moszkvát olyan nagy és népes városként írta le, amilyen nincs a német birodalomban. A tornyok számát másfél ezernél többre becsülte, s legszebb templomának a várkastélyban lévő héttornyú, aranytól ragyogó székesegyházat tartotta, amelyben a korábbi nagyfejedelmek síremlékei vannak.

A házak fából készültek, az utcákra pedig a nagy sár miatt sokfelé „hídszerű

fajárókat“ készítettek, mert különben csaknem járhatatlanok voltak. Moszkvát hatalmas kiterjedése miatt csak földhányással vették körül, ami nem nyújthatott megfelelő védelmet. Harminc évvel korábban a tatárok betörtek a városba és nagy részét fölégették, ezért a cárt mintegy húszezer gárdista őrizte, a városon kívül pedig külföldiekből álló hadtestet állomásoztattak. Tectander szólt

az oroszok italozási s egyéb szokásairól is. Veress Endre szavaival: „a polgári rendűeknek csak sátoros ünnepeken szabad inniok. Ekkor mindenki magán kívül van örömében, nem karácsony vagy húsvét szent ünnepének évfordulója miatt, hanem hogy bűntelen áldozhatunk Bacchusnak! S valóban alig jönnek ki a templomból, marhák módjára rohannak a korcsmákba, s eszeveszett kurjongatással mulatván, sokszor valóságos mészárlást végeznek részegen maguk közt a városon. […] Vallásukra nézve a moszkvaiak keresztyének, sőt magukat a legigazhitűbb keresztyéneknek nevezik és tartják, de azért a tízparancsolatot semmibe se veszik, s olyan erkölcstelen, botrányos életet élnek s úgy hazudnak, lopnak szégyentelenül, hogy azt toll le nem írhatja s tán párja sincsen az egész világon.”

Mielőtt Moszkvából távozott, Kakas István leveleket írt feleségének és a császári udvarnak. Ezeket lengyel szolgájára, a Krakkóban felfogadott Nieromoffski Offanassovics Mátyásra bízta, aki nem akart Perzsiába menni, s vállalta a visszautazást Prágáig. Kakas a helyébe három másik szolgát fogadott fel. December 7-én indultak útnak. A cár titkára az utat három és fél hónapnyira becsülte. Kakas hallott már az orosz tél veszedelmeiről, mégis úgy vélte, hogy hat nap alatt elérik a Volgát és még három hét után a Kaszpi-tengert. Egylovas szánokon haladtak Nyizsnyij-Novgorod felé, és karácsony előestéjén érkeztek Kazanyba.

Kakas az utazás időtartamát illetően alaposan elszámította magát. Kiderült, hogy a befagyott Volgán nem mehetnek tovább, a szárazföldi út pedig a tatárok miatt nem volt vállalható. Jó szállást kaptak, de Kakas „kályha mellett gubbasztva tölté társaival az egész telet, elzárva a világtól, családjától és ismerőseitől, kikkel még csak levelet sem válthatott. [.]Már húsvétot is elérték Isten segedelmével, mely az 1603-ik évben épp március utolsó napjaira esett s itt, náluk még mindig havazott és fagyott.” Bizony, a cár titkárának jóslata is túl optimistának bizonyult,

mert több mint öt hónap telt el, mire május 11-én, egy hetven hajóból álló flottával elindulhattak a Volgán a nogaji tatárok székhelye, Asztrahany felé.

Tectander a nogaji tartományról nem sok jót tudott írni. Sík pusztaságot látott, ahol a szem alig akadt meg egy-egy falun vagy városon, és a kutak vize is nehezen volt iható. „Gabonájuk és gyümölcsük kevés terem, habár földje olyan kövér, amilyen egész Németországban nem található. Ennek oka az, hogy a tatárok egyik helyről a másikra csatangoló vándor természetűek, s lóhúson meg kancatejen élnek, melyet megsavanyítva, bőrtömlőkben hordanak magukkal. Kenyeret nem csinálnak, sőt evését sem tudják megszokni.”

Kakas Asztrahanyban fölfogadott egy nyelveket jól beszélő lengyel nemest, Pawlowski Kristófot, aki Perzsiából érkezett, de mivel nem követségben járt, az asztrahanyi orosz hatóság nem engedte Moszkva felé utazni. Kakas arra gondolt, hogy hasznát veheti a perzsiai úton. A csapat július 22-én kelt útra és csaknem három hétig hányódott a Kaszpi- tengeren, mire kiköthetett Lenkoránban (Langerán).

Onnan hírvivőt küldtek a perzsa sah udvarába, hogy jelentse érkezésüket, de a válaszra várniuk kellett. A mocsaras területen fekvő Lenkorán az ivóvizét akkoriban a sós és szennyezett Kaszpi-tengerből nyerte. Kakasék a borfogyasztással elkerülhették volna az egészségtelen víz okozta ártalmakat, de nem juthattak borhoz, mert a perzsák vallási törvényei tiltották a borivást. Miközben a sah válaszát várták, egymás után, mind a nyolcan megbetegedtek (feltehetően vérhast kaptak).

A perzsák feketekávéval, serbettel (édes, gyümölcsös ital) és dohányfüsttel próbálták elűzni a bajt, de egyik se használt. Először a lengyel Pawlowski hunyt el, ami nagyon elszomorította a csapat többi tagját. Kakas illő módon eltemettette útitársát, de hamarosan az ő állapota is romlani kezdett. Szeptember 5-én magához hívta két főbb szolgáját: Tectandert és Agelasten Györgyöt, majd közölte

velük végakaratát. Veress Endre (Tectander nyomán) így ismertette Rudolf császár magyar követének szavait:

„Először is arra kérlek, kedves szolgáim, temessetek el tisztességgel, gyújtsatok gyertyákat, zengjetek keresztyéni énekeket s mondjatok imákat fölöttem, miként láttátok, hogy én tettem társatokkal, Pawlowski Kristóffal. Azután adjátok át urunk ő Felsége leveleit a perzsák királyának, amint eléje fogtok jutni. Hét címer cobolybőrömet és bundámat adjátok el, könnyen kaptok érette ezer aranyat; a prémek közt is találtok 128 aranyat, éljetek belőle kívánságtok szerint. Ha pedig a mindenható Isten hazavezérel benneteket, tanácslom, térjetek Velencén át vissza, ami könnyebb út. Ekkor Tirolon keresztül kell Prága felé tovább mennetek, s az útba eső Bozen városában megtaláljátok feleségemet, kinek nyújtsátok át lepecsételt fekete táskámat, ruháimat, kardomat és ami pénzemből még addig kereken megmaradt. De ha netán ismét Moszkva felé tartanátok, előbb Prágát fogjátok érni, s ott adjatok át mindent Underholzer János császári fizetőmester avagy báró Unverzagt Farkas titkos tanácsos kamaraelnök kezébe. Mutassátok meg neki ez utasításomat is, és legyetek nyugodtak, hogy ő kétévi hűséges szolgálatotokat jól meg fogja hálálni.

Negyedszer, írtam pater Francesco di Costa pápai követnek is a perzsa udvarba; kézbesítsétek levelemet. Vörös erszényemben 3 arany- és 5 ezüstpénzem van, költhettek belőle amire kell. Végezetül, kérlek teljesítsétek híven e rendeléseimet, legyetek istenfélők s tegyétek mindig amit tőlem, szegény vétkezőtől láttatok! Mert a Mindenható aszerint jutalmaz atyailag, amint megérdemlitek, ő Felsége udvarában meg tisztesség és jutalom vár reátok. Hiszen látjátok, milyen árnyék és keserű az élet különben is! Ezzel elbúcsúzom tőletek és többi négy társatoktól, a Mindenható isteni gondviselésére bízván benneteket.”

Ács Pál irodalomtörténész, egyetemi tanár a Ghesaurus című könyvben (szerkesztette Csörsz Rumen István; Budapest, 2010) Iter Persicum:Kakas István utolsó követútja a Kaszpi-tenger mellé (1603) címmel közreadott tanulmányában írta: „Még élt, amikor elérkezett hozzájuk I. Abbasz sah személyes megbízottja, az angol Robert Shirley. A perzsa uralkodó különleges bizalmát élvező angol úriember mindent megtett a súlyosan beteg magyar követ életének megmentésért. Hordágyon szállíttatta őt a két mérföldre lévő Lahidzsánba, ahol azonban Kakas október 25-én meghalt.”

Halála előtt már csak arra volt ideje, hogy magához hívassa a perzsa tartomány

kormányzóját, Mahomed Sefit, aki hivatalból számba vette minden holmiját. Szolgái – kívánságának megfelelően – szállásuk kertjének egyik lombos fája alá temették. A követség vezetését Georg Tectander vette át, majd folytatták az utat Perzsia belsejébe. Az alattomos betegség sorra végzett a szolgákkal, úgyhogy a perzsa udvarba már csak Tectander jutott el.

A követté előlépett huszonkét éves titkár eljutott tehát Tebriszbe, I. Abbasz sah udvarába, ahol még egy megrázó élménnyel kellett szembesülnie. Ács Pál tanulmányában olvasható: „I. Abbasz sajátos módon demonstrálta az oszmánok elleni engesztelhetetlen gyűlöletét. A Georg Tectander vezette követség számára Tebriszben rendezett hivatalos audiencián két kardot hozatott be szolgáival, és elővezettetett egy török foglyot. Megragadta az egyik fegyvert, és saját kezével, egyetlen csapással levágta a rab fejét. Georg Tectander alig tudott úrrá lenni rosszullétén, félt, hogy ő lesz a következő áldozat. De a sah barátságos mosollyal megnyugtatta, és átnyújtotta neki a másik kardot, arra biztatva ezzel Rudolf császárt, hogy ő is így cselekedjék valamennyi oszmánnal.”

Tectander végül másfél évi nehéz és kalandos út után jutott el ismét Prágába. Rudolf császár-király 1605. január 8-

án fogadta és átvette a jelentését. Tectander teljesítette Kakas István másik kívánságát is. Megkereste egykori gazdájának özvegyét, akinek átadta az elhunyt minden, megmaradt holmiját. Kakas István mindössze negyvenöt évet élt. Haláláig becsületesen teljesítette küldetését, amelynek befejezése a fiatal Tectanderre maradt.

Orvosok, patikusok és olejkárok

&

Pozsony város tanácsa 1617-ben arról értesült, hogy Unkel Ferenc patikus romlott gyógyszereket tart a gyógyszertárában. A tanács bizottságot küldött a helyszínre, hogy a szóban forgó termékeket elkobozza, de a patikus megakadályozta a hatósági intézkedést. A bizottság tagjait tudatlanoknak nevezte, majd szidalmazni kezdte őket. Sőt, ennél is tovább ment, mert vívótőrrel és mozsártörőkkel támadt rájuk, miközben azzal rágalmazott egy Jenisch nevű doktort, hogy az jelentette fel. A városi tanács nagyon rossz néven vette a történteket. Unkel Ferenc ellen kiutasító végzést hozott, és kötelezte, hogy kérjen bocsánatot Jenisch doktortól. A gyógyszerész ezután ünnepélyesen bocsánatot kért és könyörgött, hogy ne utasítsák ki a városból. A tanács végül nagy kegyesen eltekintett a kiutasítástól, viszont kétszáz aranyforint pénzbírság megfizetésére kötelezte az izgága patikust.

^Az orvosok és a gyógyszerészek közötti súrlódások nem voltak ritkák a régebbi századokban. A patikusok leginkább olyankor nehezteltek az orvosokra, ha azok olcsó gyógyszereket írtak fel a betegeiknek. A svájci születésű Paracelsus, a

híres orvos, tudós és alkimista sem dicsérte a német patikusokat, amikor azt írta róluk, hogy csak olyankor

kedvelik a doktorokat, ha azok receptírás közben nem törődnek a beteg zsebével. Magyary-Kossa Gyula (1865-1944) orvos, író, az MTA tagja szerint az orvosok és gyógyszerészek közötti viták időnként abból fakadtak, hogy a patikusok nemegyszer orvosnak képzelték magukat, és beleártották magukat a gyógyítók munkájába.

Így járt el egy selmecbányai gyógyszerész is az 1580-as években. Előszeretettel állított fel diagnózist, de azt nem tűrte, hogy az ő szakmájába bárki beleszóljon. Magyary- Kossa a következőket írta Magyar orvosi emlékek című könyvében (Budapest, 1929): „szinte tűrhetetlenné vált ennek a gyógyszerésznek az önkényeskedése: tetszése szerint állapította meg az árakat, az összetett gyógyszereket nem ő maga, hanem tapasztalatlan segédje készítette s ez az orvos jó hírének is ártalmára volt, kivel különben állandóan viszálykodott”.

1739-ben egy Nicoletti nevű budai orvos kifogásolta, hogy Seyller Ferenc József gyógyszerész orvosi tevékenységet végez ahelyett, hogy a patikájával törődne. Azt ugyanis a drágasága miatt elkerülik a budai polgárok. Példaként felhozta, hogy „az Essentia duleis Hallensis kvintlijét [?]kétforintért adja, holott ugyanez a tábori kórházban 51 krajcárért kapható. Ugyancsak ő, két másik budai orvost (dr. Classent és Schustert) néhány arany ígérgetésével igyekezett magához csalogatni, de ezt a doktorok visszautasították.”

Pesten, Lőcsén, Sopronban és Kőszegen is feljegyezték az orvosok és gyógyszerészek közti villongásokat. Sopron város tanácsa már 1613-ban felszólította a városi orvost és gyógyszerészt, hogy ne torzsalkodjanak egymással. Ugyanitt, 1739-ben Forlani orvos például azért jelentette fel Ehrlinger Bertalan városi gyógyszerészt, mert egy váltólázban szenvedő asszonynak mérges gyógyszert adott, amitől az még betegebb lett. A soproni tanács előtt gyilkosnak nevezte a gyógyszerészt, és példás büntetés kiszabását kérte. 1761-ben Institoris lőcsei orvos szemorvosi

gyakorlat folytatásával vádolta Lang Simon helyi patikust, 1812-ben pedig Ráth János pesti gyógyszerészt tiltották el az orvoslástól, illetve titkos szerek használatától.

Valamikor az orvos a gyógyszerész fölött állt a társadalmi ranglétrán. „A kettejük közti rangkülönbség talán legjobban lerí arról a régi francia képről, melyen a jól táplált orvos bent terpeszkedik az elegáns hintóban, a sebész és a szintén pocakos patikárius pedig a hintó után kullog.” Magyary- Kossa szerint sokat ártott a gyógyszerészek társadalmi megítélésének, hogy még a 17. században is ők voltak a beöntés (klisztérozás) specialistái. Az orvosok e művelet elvégzését rangjukon alulinak tartották. Kemény János erdélyi fejedelem (1607-1662) írta emlékezéseiben, hogy amikor fiatalon Bethlen Gábor fejedelem udvarában szolgált, s egy alkalommal rosszul érezte magát, a tréfakedvelő Bethlen azzal küldte hozzá Sámuel patikust, hogy bármi baja is van a gyengélkedő apródjának, mindenképp alkalmazzon beöntést. Kemény csak úgy tudta elkerülni a kellemetlen beavatkozást, hogy néhány tallérral megvesztegette Sámuelt. Azóta persze megváltozott a világ.

A régi patikákban nemcsak gyógyszereket árusítottak, hanem többek között tintát, papírt, gyertyát, fáklyát, spanyolviaszt, valamint cukrot. „II. Ulászló idejében Egerhard és Bálint nevű budai gyógyszerészektől vásárolták a királyi palota és az

udvari helyiségek világítására való fáklyákat, gyertyákat, narancsot, citromot, gránátalmát és a cukros süteményeket.”

1739-ben Nicoletti doktor nemcsak árdrágítással vádolta Seyller gyógyszerészt, akinek két patikája is volt Budán, hanem azzal is, hogy hiányosak a készletei. Ezek után egy bizottság számba vette a Seyller-féle patikákban található árucikkeket, s talált egyebek mellett nyolcvannégy féle „aquát“, mint például Aqua embryonalis, Aqua carbunculosa, Aqua nephritica stb. (Mellesleg ezeket a

folyadékokat a ma embere már csak az embrióra, a karbunkulusra és a vesére utaló elnevezésük miatt sem öntené a szájába.) A revizorok találtak még huszonnyolc féle cukros készítményt, egy mázsa finom és ugyanannyi „középfinom” cukrot, azonkívül „Palesztinában található ásatag tengeri állatok” tüskéit tízféle változatban, továbbá kilencvenhárom darab szárított varangyos békát.

A patikák árukészletében előfordult még a hering, a bors, a kávé, a sör, az égetett bor, a pálinka, a dohány és a ruhaszövet is. Ezt viszont a kereskedő céhek nézték rossz szemmel. Ahol lehetett, kiharcolták, hogy a patikusok efféle áruval ne kereskedjenek. 1746-ban Lőcse kereskedőtestülete tett panaszt Engel Jakab gyógyszerész ellen, „mert nemcsak gyógyszerekkel kereskedik, hanem élelmiszereket, heringet, élvezeti cikkeket s más hasonlókat is árul. Ezzel szemben Engel gyógyszerész a városi tanácshoz intézett (kissé körmönfont) védekezésében azt írja, hogy szó sincs arról, hogy ő vagy a többi gyógyszerész heringet árulna, a többi vádra vonatkozólag pedig azt mondja, hogy cukor nélkül nem lehet el egy gyógyszerész, mert ez különben is oldó gyógyszer, a kávé nélkül sem, mert az gyomorhűlés és hányás ellen való [.] Az ő elődjei is sok cukrot és fűszert árultak, mégsem volt emiatt semmi bajuk”.

Engel ezután a kereskedőket vette célba, mondván, hogy azok gyakran kínálnak gyógyszertárakba való termékeket, mint például aranytinktúrát, lépesszenciát, életbalzsamot, gutaütés elleni balzsamot, kámfort, angolsót, rákszemet, timpógyökeret, választóvizet, kékkövet, fehér vitriolt, szennalevelet, sőt, egyes pirulákat is. Magyary-Kossa írta a lőcsei patikusról:

„Engel Jakab, ki különben minden tekintetben jeles képzettségű, művelt gyógyszerész volt, érdemes arra, hogy hálás emlékezéssel őrizzük emlékét, mert utódaiban egész sorát adta a derék, sőt kiváló magyar embereknek, kik erejük javával szolgálták ennek a szegény kis országnak a kultúráját. Egyik fiából (Engel János Jakabból) Szepes

megyének irodalmilag is működő, kiváló főorvosa lett (megh. 1793), másik fia (János Keresztély, 1770-1814), a híres történetíró, kinek fia (József, 1807-1870), jeles erdélyi orvos és a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, s végül ennek fia, Engel Gábor, a kolozsvári egyetem szülésztanára s ugyancsak a tudományos akadémia tagja.” Ebből a családból származott Engel Rudolf, a kassai kórház igazgató főorvosa is, akit 1944-ben a megszálló szovjetek elhurcoltak (nem sokkal később tífuszban elhunyt).

A gyógyszerészek többnyire jómódú, vagyonos emberek voltak, mert a betegek minden időben hoztak anyagi áldozatokat a gyógyulásukért. Azt persze nem tudjuk, hogy használt-e nekik a szárított varangy, a páva-, tehén-, kutya- és krokodilürülék, a szarvaspénisz, az epilepszia ellen ajánlott farkasszív, a szamár szerveiből készült

kivonatok vagy a bakkecske heréje, de hogy ezek nem lehettek olcsók, az bizonyosra vehető. A gyógyszerészek jövedelmét gyarapította a sokféle, nem gyógyítást szolgáló kereskedelmi árucikk, amelyről már szóltunk, s az is kedvezett a patikusoknak, hogy nagyon kevesen voltak. 1773-ban például a tizenhárom szepesi városra mindössze négy képzett gyógyszerész jutott. A városok mindent megtettek, hogy orvosukat és patikusukat megtartsák, s azok engedély nélkül nem is hagyhatták el az adott várost.

„Fejedelmek és főurak saját patikust alkalmaztak, s azt jól megfizették. Bethlen Gábor gyulafehérvári udvarában (1628 körül) egy Caesar nevű (olasz) gyógyszerész működött, kinek évi fizetése 100 forint volt s ezenkívül még 60 forint heti pénz is járt neki; ő mellette egy »második patikárius« is volt alkalmazva, évi 125 tallér fizetéssel, míg az udvar »ispotálymestere« csak 60 forintot, a »feredős« pedig csak 32 forintot kapott egy évre.”

Olykor a gyógyszerészsegédek is szépen kerestek, s kellő tehetség, szorgalom és kitartás birtokában maguk is önállósodhattak és akár patikatulajdonosok is lehettek. 1855-ben például a Schwachhoffer Lajos tulajdonában lévő,

az Ország-út (Margit körút) és Király-hegy utca (Bem József utca) sarkán álló „Szent István” patikát vásárolta meg Tóth János, akinek édesapja még munkácsi iparos (kőműves) volt. Zboray Bertalan gyógyszerész A budai Ország úti (Margit körúti) Szent István patika története című cikkében (Gyógyszerészet, 1996. április) írta, hogy Tóth Jánost a vásárláshoz gyógyszerészsegédi jövedelme is hozzásegítette. Tóth 1850-ben, a pesti egyetemen szerezte gyógyszerészi oklevelét. Öt évvel később az adásvételi szerződésben már vállalni tudta, hogy tízezer pengőforint lefizetését követően tizennégy év alatt, évi ezerforintos törlesztéssel kifizeti a teljes összeget. Egy 1862-ben kiadott zsebnaptárban Tóth János neve már úgy szerepel, mint a „Szent István” gyógyszertár tulajdonosa.

Zboray Bertalan leírta, hogy „azOrszágút városrészi »Szent István« gyógyszertár több mint 70 éven át volt a Tóth család birtokában, ami szó szerint értendő, mivel Tóth papa népes családjából két fiát gyógyszerésznek nevelte, két lányát pedig gyógyszerészhez adta feleségül”. Egyik veje, Netzasek Adolf (a régi lipótvárosi Klotild patika tulajdonosa) például akkora jövedelemmel rendelkezett, hogy 1908 és 1910 között felépíthette a Garas és a Fillér utca (Budapest, II. kerület) sarkán álló kétemeletes villáját, amelyben ma is a leszármazottai élnek.

Az orvosok és a gyógyszerészek hajdan nem csak egymással torzsalkodtak. A 18. században különösen nehezteltek a jezsuita atyákra, akik (miként Magyary-Kossa írta) „egész Felső-Magyarországon házaltatnak a sáfrányos és olajos tótokkal, összetett gyógyszereket adnak nekik, miáltal a betegeket elvonják az észszerű orvosi kezeléstől s a környékbeli orvosokat és gyógyszerészeket ilyen módon megfosztják keresetüktől“. Az olajos tótokat a magyar köznyelv olejkároknak nevezte (a szlovák „olejkári” kifejezés nyomán).

Ezek a Turóc vármegyében élő úgynevezett olajárusok egészen sajátos foglalkozást űztek. Hátukra vehető

szekrénykéjükben szállították portékájukat: boróka- és fenyőolajat, sáfrányt, borsot, köményt, különféle füveket, keserű gyökeret, ilyen-olyan színűre festett faolajat, zabszalmából, borsóból (stb.) készített ellenmérget,

szeszt, medvezsírnak mondott, kifőzött hájat, narválfognak füllentett állati csontot, ólomkészítményeket, növényi labdacsokat, terpentint, fehér arzént, kenőcsöket, mézes lepényeket, fekete nadályt és ezekhez hasonló dolgokat.

Késő ősszel, a mezőgazdasági munkák elvégzése után indultak vándorlásaikra, és olykor egészen elképesztő, évekig tartó utakra vállalkoztak. Eljutottak Oroszországba, Lengyelországba, Perzsiába, Kínába és persze a nyugati országokba is. Ha közben elfogyott a muníció, az útba eső patikákból, beszerzőhelyekről frissítették készleteiket, amelyek náluk gyorsan csodaszerekké váltak. Mivel a két- három forint értékű árumennyiségen akár ötven-hatvan forintért is túl lehetett adni, ezért egyre többen választották a rövidebb, lengyel- és oroszországi célpontokat. Ide tavasszal indultak (még a földjeiket is műveletlenül hagyták), viszont őszig többször is tudtak fordulni. Magyaros, „huszáros öltözetük után vengerci, huszári néven is nevezték őket [.] nem nagy dicsőségére a magyar névnek”.

Báró Prónay Gábor (1812-1875) politikus, író, az MTA tagja az 1855-ben kiadott Vázlatok Magyarhon népéletéből című könyvében írta az olejkárokról: „Nincs betegség, mely ellen gyógyszer ne lenne varázsszekrényökben, s melyet ők biztosan ne tudnának ajánlani. Vagyonkájuk, melyet hátukon hordanak, egy ily szekrényből áll, telve terpentin- kő-boróka-rozmaring-kömény-borostyán s különösen az általuk készített fenyőolajos üvegecskékkel. Vásárolnak ők a gyógytárakból ezen olajakon kívül másnemű szeszes s illatos olajokat s lepárolt vizeket is, melyekből különféle vegyítéket készítve, s mint varázsszereket a legnagyobb dicséretekkel halmozva, azokat tízannyi áron adják el a

hiszékeny muszkák- s perzsáknak. Ily különös hatású szer gyanánt ajánlják saját készítményű fenyő-olajokat (tótul: kosodrevina), melyből fogfájás ellen elégnek tartanak egy cseppet a fájós fogra alkalmazni. De elegyednek ők nemcsak testi, hanem fontosabb lelki betegségek gyógyításába is, miután még a megvetett szerelem ellen is bírnak egy ötujjas talp-alakú gyökérrel, mellyel csak érintenie kell a szerelmesnek hidegvérű ideálját s az lángoló szerelemre gyúl azonnal!”

1835-re Ausztria, Oroszország és Szászország megelégelte az olejkárok tevékenységét. Egyezséget kötöttek, melynek értelmében azután „az elfogott olajos tótok portékáit elkobozták, őket pedig dolgozóházakba internálták”. A portéka elkobzása állítólag nem rettentette volna vissza az olejkárokat, de az, hogy, dolgozóházakban robotoljanak, annál inkább. Nem véletlen, hogy ez a mesterség kihalt, és már-már az emléke is elenyészett. Mára az orvosok és a gyógyszerészek közötti nézeteltérések is elhalványultak, hiszen modern korunkban az egészségügy igazi haszonélvezői már nem ők, hanem a nagy gyógyszergyártó vállalkozások.

Jessenius professzor, aki büszke volt

Ma már senki se derítheti ki, hogy vajon a parlamenti viták izgalma, illetve Mikszáth Kálmán sziporkázó, csipkelődő humora közrejátszott-e nagyjeszeni báró Jeszenszky Sándor halálában. Tény, hogy a Tolna vármegye pincehelyi kerületét képviselő honatya 1889. január 25-én a véderőtörvény-javaslat általános parlamenti vitájában a javaslattal szemben foglalt állást, és keményen odamondogatott Tisza Kálmán miniszterelnöknek. A Pesti

Hírlap olvasóit szorgalmasan tudósító Mikszáth ezután beszámolt arról, hogy Jeszenszky jogfeladással vádolta a parlamentet és a jó képviselők nevében a mandátumok letételével fenyegetőzött, majd pedig elszavalta saját költeményét. Mikszáth szerint sokkal nagyobb hatást ért volna el, „ha a verset tartja meg magának és a mandátumot teszi le; de ő inkább a mandátumot tartotta meg és a verset tette ki prédává”. Jeszenszky pár héttel később örökre letette a mandátumát, ugyanis 1889. március 2-án távozott az élők sorából.

^Az ősi nagyjeszeni Jeszenszky család jóval korábban élt, nevezetes tagjának,

Joannes Jesseniusnak a halála már nem ilyen talányos, viszont jóval tragikusabb. A felvidéki Turóc vármegyéből származó Jeszenszky família eredete az Árpád-házi királyok uralkodásának idejére nyúlik vissza. Tagjai az évszázadok során megtelepedtek többek között Bars, Nyitra, Hont, Trencsén, Tolna, Szatmár, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Torontál vármegyékben is. Buda török megszállása (1541) után két Jeszenszky testvér, Lőrinc és Boldizsár a sziléziai Boroszlóba (Breslau, Wroclaw), ottani birtokaik közelébe költöztek. A lutheri evangélikus vallást követő Boldizsár volt az apja Jánosnak, aki 1566-ban, ebben a városban született.

A kiváló képességekkel megáldott fiatalember, aki előszeretettel írta a nevét latinosan (Joannes Jessenius a Magna Jessen), felsőfokú tanulmányait a wittenbergi, a lipcsei, majd a páduai egyetem orvosi karán folytatta, illetve fejezte be. Ez utóbbi tanintézményben a végzős hallgatók csak akkor kaphattak diplomát, ha esküt tettek a katolikus egyház iránti hűségre. Jessenius erre nem volt hajlandó, így megfelelő tudással, de diploma nélkül tért vissza szülővárosába. Sikeres orvosi, sebészi tevékenységével olyan hírnevet szerzett, hogy 1593-ban Frigyes Vilmos herceg, Szászország kormányzója kinevezte a drezdai fejedelmi udvar orvosává, majd megbízta a wittenbergi

egyetem sebészeti tanszékének vezetésével. Wittenbergben megismerkedett a híres dán csillagásszal, Tycho de Brahéval, később pedig a német Johannes Keplerrel is.

Jessenius, a sebészet és az anatómia professzora, 1602- ben Prágába költözött. Folytatta orvosi munkáját, és jó kapcsolatokat ápolt a Károly Egyetemmel. 1609-től 1615-ig Bécsben, II. Mátyás magyar király (később német-római császár) udvari orvosaként tevékenykedett. Ezután visszatért Prágába, ahol 1617-ben a Károly Egyetem rektorává választották. Magyary-Kossa Gyula írta Magyar orvosi emlékek (Budapest, 1929) című könyvében: „Jessenius több ízben is boncolt a prágai egyetemen, többek közt két női hullát is. E boncolások szinte országos szenzáció erejével hatottak s az egyetem hatóságai is szívesen fogadták, mert a dolognak külföldön is híre terjedt s az egyetem tekintélyét, dicsőségét emelte egy-egy ilyen »látványosság«. [.] Ilyen alkalmakkor a legjobb verselők dicsőítő költeményeket intéztek Jesseniushoz, csak a prágai nők nem voltak nagyon megelégedve vele, sőt az egyik forrás szerint meg is átkozták a tudós professzort, azt kívánva, hogy a hóhér őt is úgy darabolja fel, mint ahogy ő teszi a nőkkel. Ez az átok – nagy veszteségére a tudománynak és a magyar név jóhírének – mint látni fogjuk, valóban megfogant.”

Jessenius (valójában tehát Jeszenszky János) büszke volt magyar nemességére, s nem titkolta kötődését a magyarokhoz. 1618-ban a Habsburgokkal szemben álló cseh rendek éppen ezért őt kérték fel, hogy a pozsonyi országgyűlésen képviselje érdekeiket. Bánlaky (Breit) József írta A magyar nemzet hadtörténelme című nagy munkájában: „A háború kitörése után az új cseh kormány nyomban szövetségesek után látott. Magyarországba a magyar születésű dr. Jessenius hírneves orvost, a prágai egyetem akkori rektorát küldték, aki 1618. június 16-án érkezett Pozsonyba, ahol az országgyűlés már éppen vége felé járt. [.] A protestánsok haragudtak az udvarra, hogy

Magyarországon katonákat toboroztat cseh hitsorsosaik ellen, sőt még a katolikusok sem akartak a császárnak országos segítséget adni az ellene fellázadt csehek ellen.”

A csehek abban bíztak, hogy Jessenius meg tudja győzni a magyar országgyűlést, hogy ne adjon katonákat a velük szemben álló császárnak. A protestáns magyar urak barátságosan fogadták „a doktort”, de érdemi döntésre ekkor már kevés lehetőség volt. Tettek ugyan egy békeközvetítő kísérletet, ez azonban nem elégítette ki a cseheket. Ráadásul az udvarhoz hű Forgách nádor igen goromba lépésre szánta el magát Jesseniusszal szemben: amikor 1618. július 3-án a professzor búcsúlátogatásra ment hozzá, elfogatta, majd Bécsbe vitette. Azzal vádolták, hogy fel akarta lázítani a magyarokat. Jessenius (magyar nemességét is emlegetve) tiltakozott a letartóztatás ellen, ám hiába. A bécsi Bailer-kapu tornyának szűk és sötét cellájába zárták, ahol sem ágy, sem szék nem volt. Majdnem fél évig tartották fogva, és csak a cseh rendek erélyes tiltakozására engedték szabadon. Fogva tartói csak azzal a feltétellel engedték el, hogy többé nem sérti a bécsi udvar érdekeit.

Bebörtönzéséhez fűződik a legenda, mely szerint a cellája falába ezt az öt betűt véste: IMMMM. Állítólag maga II. Mátyás császár fejtette meg a kezdőbetűk jelentésének titkát. A császárnak kétféle elképzelése volt. Az egyik: Imperator Matthias Mense Marti Morietur (Mátyás császár március hónapban meghal). A másik: Iessenius Mentiris Mala Morte Morieris (Jessenius hazudsz, gonosz halállal halsz). Ha a történet valós, akkor elmondható, hogy mindkét jóslat bevált, mert II. Mátyás 1619. március 20-án hunyt el, míg Jessenius két évvel később valóban gonosz halált halt. Érdemes talán megjegyezni: nem valószínű, hogy Jessenius az öt betűvel a saját halálát jósolta volna meg, de kétségtelen, hogy a legenda él és már örökre része marad ennek a históriának. Jessenius 1619. január 11-én érkezett Bécsből Prágába, ahol ismét elfoglalta helyét az egyetemen.

Egy ideig távol tartotta magát a politikától, de 1620 nyarán megint elvállalt egy veszélyes küldetést. A csehek megbízásából a besztercebányai országgyűlésre utazott, ahol követtársaival együtt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem segítségét kérte a Habsburgok elleni háborúhoz. Bethlen ekkor megerősítette a csehekkel kötött szövetséget, és október végén valóban elindította seregét a csehek megsegítésére. Mielőtt azonban az erdélyi sereg egyesülhetett volna a csehekkel, 1620. november 8-án, a Prága melletti Fehérhegyen lezajlott az a csata, melynek során II. Ferdinánd császár és a Katolikus Liga hadai legyőzték Frigyes cseh király seregét. Ez az esemény Jessenius sorsát is megpecsételte.

A győztes császáriak felségsértés vádjával letartóztatták Jesseniust és a csehek számos vezetőjét. A bosszúhadjárat tömeges kínvallatással kezdődött és kivégzésekkel folytatódott. Az új császár, II. Ferdinánd teljhatalmú megbízottja, Lichtenstein herceg könyörtelen volt, s a katolikusokból álló vérbíróság is igyekezett megfelelni a császár elvárásainak. Az elítéltek feleségei és kisgyermekei térden állva könyörögtek a herceg előtt kegyelemért, illetve enyhébb ítéletért, ám hiába.

Három embert felakasztottak, tizenhatot életfogytig tartó börtönnel sújtottak, egyik társuk pedig önkezével vetett véget életének. A lefejezésekre a prágai piactéren került sor, 1621. május 21-én. Ekkor huszonnégy cseh hazafinak (köztük Jesseniusnak) ütötték le a fejét. A kivégzettek között volt egy kilencven- és egy hetvennégy éves személy is. Magyary-Kossa szerint Jessenius „mindvégig rendületlenül bízott szabadulásában. Életét nem féltette, folyton csak könyvtáráért

aggódott, mint afféle vérbeli tudós. A prágai jezsuiták gondjára bízta azt, kik valóban megmentették a könyveket, de mindjárt szét is osztogatták maguk között »a sok pornyelés és fagyoskodás fejében«. Ők már jól tudták, hogy

a tudós tanárnak nem lesz többé szüksége se könyvre, se tudományra”.

A Jessenius ügyében hozott hátborzongató ítélet szerint a nyelvét ki kellett tépni, majd a testét felnégyelni és a fejét leütni. A császár, aki korábban a páciense is volt Jesseniusnak, „enyhítette” a büntetést. Nyelvkitépés helyett nyelvlevágást rendelt el, valamint fölcseréltette a felnégyelés és a lefejezés sorrendjét, eszerint a lefejezésnek meg kellett előznie a darabolást. A tudós-orvos kiváló szónok volt. Nyelvének levágásával meg akarták akadályozni, hogy a vérpadon beszélhessen és érveket hozhasson fel saját védelmében. A kivégzés előtt egy Lippach nevű német evangélikus lelkész nyújtott neki vigaszt. Ő az ítélet végrehajtásának helyszínére is elkísérte.

Egykori ábrázolások szerint a vérpad magas dobogón állt, hogy a tömeg messziről is jól láthassa a véres színjátékot. Az elítéltek bátran viselkedtek. Az ötvenöt esztendős Jessenius tizenhetedikként lépett a vérpadra. Nyugodt és szinte derűs volt. Készségesen nyújtotta nyelvét a bakónak, aki levágott belőle egy darabot. A tudós orvos az erős vérzés ellenére tudott beszélni. Megköszönte Lippachnak, hogy társaival együtt elkísérte őt utolsó útjára, majd kijelentette, „hogy testének felnégyelése mit sem fogja őt zavarni a feltámadásban. Sokkal jobban sajnálta, hogy kivágták a nyelvét, mellyel oly sok sikert és dicsőséget szerzett, királyok, császárok és fejedelmek előtt szónokolva”. (Idézet Magyary-Kossától.) Szavait dobpergéssel igyekeztek elnyomni. Kivégzése után végrehajtották a felnégyelést. Fejét a prágai óvárosi híd melletti toronyra tűzték, ahol tíz éven keresztül emlékeztette a mellette elhaladókat arra, hogyan is jár az, aki szembefordul a Habsburg uralkodók akaratával.

Jessenius özvegyember volt (felesége, Fels Mária még 1612-ben elhunyt). Házasságon kívül született kislányát, az ötéves Júliát Lippach lelkész vette magához. Az osztrák hatóságok feltételezték, hogy Jessenius nemcsak a kislányt,

hanem megtakarított pénzét és ékszereit is a lelkészre bízta. A derék Lippachot emiatt sokat zaklatták, de a hagyatékot soha nem találták meg. Jessenius tisztelői csak 1631-ben adhatták meg számára a végtisztességet, amikor II. Gusztáv Adolf svéd király elfoglalta Prágát.

Joannes Jessenius a Magna Jessen, vagyis nagyjeszeni Jeszenszky János emlékét ma Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is kegyelettel őrzik. Antonín Mrkos cseh csillagász róla nevezte el azt a kisbolygót, amelyet 1984- ben fedezett fel a kisbolygóövben. Prágában utca, Pozsonyban a Comenius Egyetem orvosi kara viseli a nevét. A Magyar Posta 2016-ban bélyeggel emlékezett meg születése négyszázötvenedik évfordulójáról. Bizonyára ennél többet is megérdemelne, mert olyan ügyért áldozta életét, amely annak idején egyaránt fontos volt a szabadságszerető cseheknek és magyaroknak.

A főispán naplója és a Magyar Simplicissimus

Gróf Rákóczi Lászlóról, Sáros vármegye örökös főispánjáról történetírásunk sokáig megfeledkezett. Nem csoda, hiszen a nevéhez nem fűződtek nevezetes haditettek vagy más, országos jelentőségű események. Egyetlen, viszonylag önállónak mondható, nagyobb hatású hadi vállalkozása az volt, amikor 1664 tavaszán rajtaütésszerűen megtámadta a török kézen lévő Váradot. Katonái betörték a városkapukat és harcba bocsátkoztak a törökökkel. Az összecsapás során Rákóczit lelőtték, mire a magyarok haragjukban felgyújtották a várost és sok rabot kiszabadítottak. A törökök rövid időre visszaszorulhattak a várba, mert Rákóczi emberei „sok szép nyereséggel, szép öltözetekkel lovaikat megterhelték s hazatértek”. A fiatal

sárosi főispán ugyanabban az évben hunyt el, mint gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, akit egyébként jól ismert és nagyra becsült. Rákóczi László mindössze harmincegy esztendőt élt.

*A váradi rajtaütés hősének apja a grófi rangot szerző Rákóczi Pál országbíró (1596-l636), nagyapja pedig Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem volt. Háromévesen már elveszítette apját, s egy évvel később édesanyját, Pethe Annát is. Ezután

Bécsbe vitték, ahol az uralkodó környezetében (Lippay György érsek gyámkodása alatt) nevelkedett a Habsburg főhercegekkel együtt. Rangos egyetemeken (Nagyszombatban, Bécsben, Grazban) taníttatták, s a kijelölt trónörököst, a vele egyidős Ferdinánd főherceget is elkísérhette külföldi útjaira. A művelt, több nyelven beszélő Rákóczit alighanem politikai pályára szánták, azonban mégsem vált a bécsi udvar „eszközévé”.

Rákóczi László a család katolikus ágából származott, mégis a református nagymihályi Bánffy Erzsébetet vette feleségül. A jelek szerint Sáros vármegye evangélikus nemessége is szívesen látta őt a főispáni székben. Ritkán mozdult ki megyéjéből, s bár a kor főembereivel élénk kapcsolatot tartott, egyik politikai irányzat mellett sem kötelezte el magát. Az utókor érdeklődése akkor fordult felé, amikor előkerült a naplója, amelyet kisebb megszakításokkal öt éven keresztül vezetett. Az 1653 és 1658 közötti időszak adatait rögzítő, eredeti dokumentum 1876 őszén bukkant fel a Magyar Történelmi Társulat Gömör vármegyei kirándulása során. A társulat folyóirata, a Századok még ebben az évben így adott hírt az eseményről:

„Zsilinszky Mihály és Velits Alajos tagtársak aug. […] éjszakára Osgyánba a báró Luzsénszky családi levéltár megtekintésére mentek: a levéltár 3 elenchussal [jegyzékkel] ellátva jó rendben és gondozva van s reversalis [kötelezvény] mellett 4 db eredeti okiratot vettek át

lemásolás végett, egyet másoltak és az úgy nevezett Rákóczi László naplóját – melynek azonban csak belső részletesebben megvizsgált tartalma fogja bebizonyítani, hogy valóban Rákóczi László naplója, mert magán az iraton ez nincs följegyezve, különben úgylátszik a XVII. század II- dik felében íratott.” A naplóról hamar kiderült, hogy valóban Rákóczié. Teljes anyagát csak a 20. század elején látta el jegyzetekkel és másolta le Wallentinyi Dezső rimaszombati tanár. Tanulmányt is csatolt hozzá, majd a kéziratot beküldte az MTA Történettudományi Bizottságának, de munkája soha nem jelent meg nyomtatásban. Az eredeti naplónak ezután hosszú időre nyoma veszett. Hányatott sorsáról R. Várkonyi Ágnes Széchenyi-díjas történész többek között így írt a Rákóczi László naplója című könyv (Budapest, 1990) utószavában:

„Gömör vármegye monográfusa, Ila Bálint […] Walentinyi kéziratát kölcsönözte ki az Akadémiáról, mert a Napló eredetijét hiába kereste. Trianon után a Luzsénszky család levéltárával együtt eltűnt.“ Ila Bálint másolatát „kutatta fel 1985-ben a Naplót most közreadó Horn Ildikó, mint Rákóczi Lászlóról szemináriumi dolgozatot készítő egyetemi hallgató, a kézirattár tudományos munkatársa, Ritoók Zsigmondné Szalay Ágnes segítségével. [.] Már kiszedték a könyvet, amikor Galamb György levéltáros az Országos Levéltár R. szekciójának rendezési munkája közben megtalálta az elveszettnek hitt eredeti Naplót.”

Rákóczi László naplója tehát végül napvilágot látott a Magvető Kiadó Magyar Hírmondó sorozatában, s ma már bárki számára elérhető. A csaknem napi rendszerességgel vezetett, látszólag száraz adatokat tartalmazó irat alapján egy energikus, életvidám, sokat utazó, vadászó és másoknál szívesen vendégeskedő főúr képe rajzolódik ki, aki különös gondot fordított hivatali teendőire és gazdaságára is. A sallangmentes, tárgyilagos, tömör stílusban megfogalmazott bejegyzések rendkívül hasznos információkkal szolgálnak a korszak története iránt érdeklődőknek. A

napló ugyanakkor jól tükrözi, hogyan teltek a főispán napjai s olykor miként keveredett nála a hivatali és a magánéleti tevékenység.

  1. május 22-én például a következőket rögzítette Rákóczi: „Jutottam még ebéd előtt Pozsonyba, mentem palatinus uramhoz, onnan az urak közé, a Zöld-házba, innét Nádasdy uramhoz ebédre, azután Batthyány urammal mentem fel a várba, onnét Batthyány uram szállására magával őkegyelmével együtt. Item [továbbá]; küldtem egy aranyat az céduláskockára, de csak odaveszett. Mentem Batthyány uramtól Zrínyi Miklós uram után által az Dunán, de nem találván ő kegyelmét, csak visszamentem szállásomra.”

Másnap, május 23-án: „Bocsátottam Bécsbe az Atyámfia [feleség] után Farkas Pált és Bordási Balázs asztalnokomat. Azután mentem fel a várba, hoztam magammal együtt Balassa Bálintot, és ebéden marasztván voltak nálam: Erdődy György uram, két német gróf, az Sáros vármegyei követek, és az ő Felsége egyik törpéje is. Adtam ajándékon ezen törpének egy lóra való szerszámot, s egy teveszőr kecsét. Mentem ebéd után Zrínyi Miklós uramhoz, és az ő kegyelmével együtt az Dunán túl mulatni.”

  1. június 8-án: „Jött az Atyámfiához ispánné asszonyom. Érkezett hozzám Zelner uram, lőcsei postamester és ebéden is nálam volt, s azután ment el. Jött meg Bordási az Bánó András jobbágyiért való pénzével Bártfáról. Érkezett doctor Selling uram Eperjesről. Parancsoltam Szerencsre az keresztúri hegyen való szőleimnek felében való megmíveltetése felől.”

Másnap, június 9-én: „Mentem be Eperjessé az Atyámfiával, Bonisko urammal, feleségével, ispánné és Golopi Mihályné asszonyommal együtt. Vásároltattam feles fűszerszámokat és egyéb egyetmást is különb-különbféle marhákat. Löttem szembe ugyanott a városon Homonnai urammal, Pethő Zsigmond és János uramékkal is, s jártunk együtt a sátorok között s boltokban is. Ígérkezett hozzánk

Sárossá kijönni Homonnai uram. Késért ki bennünket Pethő János uram az sárosi határ felé, és onnan ismét visszament Eperjessé.”

Azokban az években, amikor Rákóczi László a naplóját vezette, Sáros vármegyében utazgatott Daniel Speer német muzsikus-író. A német utazó jóval később, 1683-ban, Magyar Simplicissimus (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus) címen, a szerző nevének feltüntetése nélkül jelentette meg izgalmas, magyar szempontból különösen értékes, az akkori viszonyokról fontos ismereteket nyújtó könyvét. A kötet 1660-ig bezárólag körülbelül tizenkét évet ölelt fel Felső-Magyarország és Erdély történetéből, részint hiteles, személyes élmények alapján. A könyv Magyarországon is megjelent 1956-ban (szerkesztette Turóczi-Trostler József, fordította Varjú Elemér).

E sorok írója az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvében már foglalkozott Speer művével. Ebben többek között ez áll: „Daniel Speer, a kalandos életű német muzsikus-író az 1650-es években

elvetődött a Lengyelországgal határos Sáros vármegyébe is, ahol rablók fogságába került. Szerencsés megmenekülése után Eperjesen szemtanúja volt az őt fogva tartó haramiák három vezérének más-más módon történő kivégzésének. »Magam láttam, mikor ennek a Havránnak a bőréből a hóhér szíjat hasított és nyúzott le a nyakától a sarkáig, amint a

törvényfához állva oda volt kötve« – írta Speer…”

A sárosi rablókról szóló leírás azért is figyelemre méltó, mert Speer írásaival kapcsolatban egyes kutatók részéről felmerült, hogy több történetet nem a személyes élményei, hanem különféle források alapján dolgozott fel. Olykor még azt is feltételezték, hogy talán nem is járt a könyvében bemutatott helyszíneken.

Daniel Speer (könyvének Simplex nevű főhőse őt magát jelöli) beszámolt arról, hogy a Havrán-Jankó-féle rablóbanda fogságába esett, majd aprólékosan leírta hajmeresztő

élményeit. Azt például, hogy miként kellett a mulatozó rablókat a trombitájával szórakoztatni, s hogyan fenyegették többször is azzal, hogy megölik. Amikor a rablók új búvóhelyükre készülődtek, végezni akartak vele, nehogy elárulja őket. Végül a Jankó nevű főrabló közbelépésére életben hagyták és egy fölállított, alul kiütött fenekű, lekarózott hordó alá zárták. Ajándékokat és egy baltát is kapott, hogy idővel kivághassa magát. Speer körülbelül harminchat órát töltött a hordóban, amíg nagy nehezen kiszabadult.

Ezután eljutott Sárosba (Nagysáros, Vel’ky Saris, Gross- Scharosch), „Rákóczi gróf székhelyére, ahol a rablóktól kapott ajándékokat beszolgáltatta. A gróf felajánlotta neki Sáros várának megüresedett dobosi tisztségét, amit örömmel elfogadott. Nemsokára összefogtak a vármegyék, és több száz hajdút mozgósítottak a rablók ellen. Bajuszt és Havránt az aratás kezdete előtt elfogták, de azt nem remélték, hogy Jankót is be tudják gyűjteni, mivel híresen jó futó és ugró hírében állt. Nyolc nappal később mégis fülön csípték.”

A Magyar Simplicissimus így számolt be Jankó elfogásáról: „Részegen befeküdt aludni a még lábon álló gabonába az eperjesi határban. Itt vette őt észre egy paraszt. Oda sompolygott melléje s a nála volt villa két ága közé fogván a nyakát odaszorította a földhöz, azután a mezőn levő parasztokhoz kiáltozott segítségért. Ezek lefegyverezték, megkötözték és vasárnap, a reggeli szentbeszéd után, egy szekéren, ujjongva hozták be Eperjesre.” Daniel Speer ezután Eperjesen tanúja volt a rablóvezérek kivégzésének.

A rablók elfogásáról és kivégzéséről Rákóczi László naplója is megemlékezett. Ez azért lényeges, mert a német muzsikus-író nem ismerhette ezt az írást, így a történtekről csak személyes benyomások alapján számolhatott be. Íme, a sárosi főispán naplójának 1655. júliusi bejegyzései, amelyek Jankó elfogását is említik:

Július 22.: „Hozták híről hogy az tolvajok egy makovicai gyalogomat megölték útjában. Küldtem ki puskásimat az tolvajok kergetésére. Fogták meg zsetki embereim Jankót az tolvajok híres hadnagyát, s vitték bé Eperjesre. Jött az Atyámfiához Semsey Györgyné asszonyom. Hozták az Fejedelem őnagysága [II. Rákóczi György – B. A.] levelét. Jöttek szendrei katonák hozzám. Hoztak dinnyét és halakat Szerencsről.”

Július 23.: „Temettettem el Sárost azt a makovicai gyalogomat, melyet a tolvajok megöltenek volt. Írtam az öreg Fejedelemasszonynak [Lorántffy Zsuzsanna – B. A.] és töttem választ a Fejedelem levelére is. Mentem ki ebéd után az aratókhoz, s az Atyámfia is a kiskocsin mulatni. Öttünk vacsorát a kertben.”

Július 24.: „Mentem ki jó reggel a szénatakarókhoz, és mind egész nap odaki mulatván, takartattam szolgáimmal is. Ment ki az Atyámfia is a fejércseléddel, de

ebédre bement. Érkezett Sárosra Dessewffy György uram. A mezőről megjővén nézeltem az megfogott Jankó tolvaj ruháját.”

A rablóvezér ruháján feltehetően volt mit nézni, mert a fejfedője se volt mindennapi látvány. Erről Daniel Speer is megemlékezett: „A három főrablónak magyar nemezsüvege aranypénzekkel kétsorosan be volt szegve, a süveg csúcsáról pedig elöl, hátul egy-egy óangol rózsás arany lógott. Bajusznak hosszú bajszára is egy-egy ilyen arany volt akasztva s ő mindkét oldalon a fülére csapta a bajuszt, hogy a mögött lógtak le a pénzek.”

A főispán naplójának július 29-ei bejegyzése így kezdődik: „Volt az Jankó tolvaj tortúrája Eperjesen.“ Július 31-én pedig ezt jegyezte fel a főispán: „Hoztak bé Sárossá a vármegye gyalogi egynéhány férfi és asszonyember rabokat, az melyekre Jankó vallott volt.”

Rákóczi László a rabló kivégzéséről augusztus 2-án, felettébb szűkszavúan írt aznapi, amúgy is rövid bejegyzésében: „Volt az Jankó tolvaj veszedelme Eperjesen,

más egy társával együtt. Mentem Sebessé az Atyámfiával együtt, s öttem ebédet a pátereknél, s az Atyámfia ismét Dessewffynével, az faluban. Jöttünk vacsorára Sárossá.”

Rákóczi főispán és Daniel Speer Jankóval kapcsolatos feljegyzései egybevágnak. A különbség a két írás között főként abban áll, hogy a német utazó olyan részleteket is közreadott, amelyeket hiába keresnénk a tömörségre törekvő naplóban. Speer szerint a részegen alvó Jankót a lábon álló gabonában találták meg az aratók, s a nyakát egy kétágú villával szorították a földhöz. Rákóczi naplója megerősíti a nyári időpontot, hiszen a rabló elfogását július 22-én jegyezte fel. A rákövetkező napokon maga a főispán is kilátogatott a mezei munkásokhoz.

Havrán és a harmadik rablóvezér, Bajusz történetével kapcsolatban már más a helyzet. Speer szerint őket szintén nyáron, Jankó elfogása előtt nyolc nappal csípték fülön. „A hajdúk közvetlen aratás előtt Bajuszt és Havránt társaikkal együtt meg is fogták.“ Speer hozzátette, hogy a kivégzésük egy időben, Eperjesen történt. Havrán hátából szíjat hasítottak (nyakától a sarkáig), majd „bevágták a horgot a jobboldalába és felhúzták. [.] Bajuszt a legnagyobb lassúsággal kerékbe törték, azután megnyúzták.” Jankó kivégzése legalább ilyen szörnyűséges módon ment végbe, ami bizonyára összefüggött azzal, hogy visszaeső volt. Előéletéről és kivégzéséről a német utazó ezt írta:

„Jankó annak előtte már kétszer kapott kegyelmet; sőt a Sáros megyei hajdúk között hadnagyságig vitte. Ilyen minőségében sok rablót elfogott, beszolgáltatott és nemegyszer jelen volt, mikor őket elrémítő vesztük alkalmából elevenen karóba húzták, kerékbe törték, lenyúzták vagy horogra függesztették. Most őt vetkőztették mezítelenre és egész testét késekkel felhasogatták, azután pedig egy vén lónak frissiben lehúzott bőrébe göngyölték, bevarrták, kezét, lábát is belezárva, úgy, hogy csak a feje volt kint belőle. Így lógott a legnagyobb nyári forróságban majd három teljes napig. [.] Az eperjesi vesztőhely körül

úgy állnak a nyársak és a kerekek, mint valami erdőcske. Az asszonyok, akik ezeknek a rablóknak gyakrabban puskaport és ólmot vittek, akasztófára kerültek. Ez alkalommal is kettőt húztak fel.”

Nos, Havrán és Bajusz kivégzésének időpontját illetően Speer nyilvánvalóan

tévedett. Rákóczi naplója ugyanis napra pontosan rögzítette elítélésük és kivégzésük időpontját. Ezekre Jankó halálához képest fél évvel később, a téli időszakban került sor.

December 10.: „Láttadtam törvényt Sárost Havrán Gyurkó nevű és Orosz Demeter [talán ő lehetett „Bajusz” – B. A.] nevű hegyi tolvajokra, kiket az törvény megkínoztatván, nyársba ítélt, ugyan magam lovászára s étekfogóm Gombos szolgáira láttadtam törvényt, kiket az törvény akasztófára ítélt, az törvénytevők ezek: Viceispán uram, Semsey István uram, Melczer János uram, Szinnyey György uram, Usz Ferenc uram, Kükemezei Bálint szolgabíró uram, Péchy András szolgabíró uram, Bánó Mihály esküdt uram, Sárosi Sebestyén szolgabíró uram, Tivadar András esküdt uram, voltanak praesensek: Péchy Ádám uram, Gergelylaki Miklós és az vármegye portariusa. Ebéden őkegyelmék nálam lévén, mentenek házukhoz, marasztottam meg Péchy András és Kükemezei Bálint, s Dessewffy Ádám uramékat. [.] Küldettem palatinus uramhoz Dessewffy Ádám uramot.”

A másnapi, december 11-i bejegyzés: „Indultam Zboróra, az mely latrokra törvényt láttadtam megexaminálván [kihallgatva] őket; Havránt vonták elevenen nyársba, az másiknak fejét vődték, és úgy vonták karókba, az Gombos lovászának megengedvén életét, az hóhér akasztófát sütvén az homlokán, elbocsádták, az magam lovászának is megkegyelmeztem sok becsületes emberek kérésére. Az latroknak examinatiójokon is volt jelen: szolgabíró uram Kükemezei Bálint és esküdtje, Bánó Mihály s Tivadar András és Gergelylaki Miklós uramék. Azon nap érkeztem Zboróra

estve mintegy nyolc óra tájban, voltanak vacsorán nálam az püspök és vicekancellárius és az lengyel királynak Czelnezki nevű bejárója, érkezett Zboróra Luzsénszky Sámuel uram.”

Eszerint a Havrán és Orosz nevű rablók ügyének tárgyalása és elítélésük nem nyáron, hanem télen, december 10-én zajlott Nagysárosban, kivégzésükre pedig másnap, feltehetően Eperjesen, a „szokott helyen” került sor. A főispán a kivégzések napján, késő este érkezett másik szálláshelyére, Zboróba, ami Eperjesről (vagy a közeli Nagysárosról) csaknem egynapi járóföldre volt. A naplóban az áll, hogy Havránt karóba húzták, a társát pedig lefejezték (bár eredetileg őt is karóba húzásra ítélték). Ezzel szemben Speer azt állította, hogy Havránt az oldalába vágott horoggal felfüggesztették, Bajuszt pedig kerékbe törték.

Nos, a Magyar Simplicissimusnak ez az apró részlete is arról tanúskodik, hogy Speer adatai hol egészen pontosak, hol pedig kevésbé. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a német utazó időnként tévedett? Nos, magyarázható ez azzal, hogy a sokféle személyes élmény olykor keveredett azokkal az információkkal, amelyekről hallomás útján értesült, s magyarázható azzal is, hogy eseményekben, izgalmakban, fordulatokban gazdag utazásának emlékeit későn vetette papírra, ami miatt már az időpontok megjelölése is gondot okozhatott.

Ami viszont igazán fontos: a három részre szakadt Magyarország történetének ebből az időszakából (idegen utazó tollából) nincs még egy olyan mű, amely hasonló erővel számolna be az akkori magyar társadalmi élet jellemző vonásairól, a végvári harcokról, az utazókat fenyegető veszélyekről, a népszokásokról. Rákóczi László a naplójával, Daniel Speer a könyvével felbecsülhetetlen szolgálatot tett az

utókornak, azoknak a múlt iránt érdeklődő embereknek, akik főként az ilyen írásos emlékekből nyerhetnek árnyaltabb képet a letűnt időkről.

Lipót ellenségei: a törökök és a rebellis

Mr

A 17. század vége felé, a törökök kiűzése után a császáriak egymás után rombolták le a magyar végvárakat, s a megmaradt, sokat szenvedett, fizetetlen végvári katonákat egyszerűen elbocsátották. Az udvari haditanács közölte a megyékkel és a magyar generálisokkal, hogy ezután a magyar és a horvát végvári vitézek nem viselhetnek fegyvert, hanem gazdálkodniuk vagy kereskedniük s persze adózniuk kell. Csak a győri és a komáromi (csökkentett létszámú) magyar várőrséget hagyták meg azzal, hogy róluk későbbi időpontban döntenek. Miközben a magyar katona kezébe koldusbotot adtak, Magyarország a jól fizetett császári katonaság szálláshelyévé vált. A császáriak költségeit jelentős részben a magyarokra terhelték. Azokra, akiknek a jövedelemforrásait gátlástalanul apasztották. I. Lipót magyar király, német-római császár 1700. március elején például négyszázezer birodalmi tallér kölcsönt vett fel a hollandoktól. Ennek fejében nagyvonalúan vállalta, hogy a magyarországi rézbányákból évente legalább négyezer mázsa rezet szállíttat Amszterdamba.

A magyar katonák tömeges elbocsátása már az 1670-es években is zajlott, amikor Lipót tanácsadói kitalálták a „redukciót”. Vagyis a magyar katonákat németekre kellett lecserélni. Nem csoda, hogy a magyarországi bujdosók között a szökött jobbágyok mellett szép számban akadtak elbocsátott végvári katonák, akiknek se földjük, se mesterségük nem volt. Azok a bujdosók, akiket az Erdélyi Fejedelemség támogatott, 1679-től, gróf Thököly Imre zászlai alatt aratták legszebb harci sikereiket a császári hadakkal szemben.

Két évtizeddel később az öntelt bécsi kormányzat, Magyarországot meghódított területként kezelve, folytatta a magyar katonaság leépítését. Ez egyre nagyobb elégedetlenséget szült. A császáriak által „felszabadított”, ám lényegében megszállt országban a meghagyott végvárakba német katonákat telepítettek. Több helyen csak fegyverrel tudták távozásra bírni a magyar és a horvát vitézeket.

A Rákóczi-szabadságharc kiváltó okai között előkelő helyen szerepeltek a magyar lakosságra zúdított adóterhek is. 1698-ban I. Lipót úgy döntött, hogy a korábbi kétmillió forintos hadiadót a duplájára emeli és a négymillió egyharmadát a nemességre terheli. Ez a terv akkora felzúdulást váltott ki, hogy még az udvarhoz feltűnően lojális Esterházy Pál nádor is feliratban tiltakozott az uralkodónál. A nemesség a kérdést az országgyűlés elé akarta vinni, de Lipót a vármegyéknek küldött rendelettel megbénította az ilyen kezdeményezéseket. A király által kiszabott adóból félmillió forint terhelte a nemességet és az egyházi birtokokat, három és fél millió pedig az összesen nyolcezer portával rendelkező jobbágyságot.

1699 elején, a karlócai béke kapcsán sokan bíztak abban, hogy az adófizetésnek, valamint a katonaság eltartásának terhei jelentősen csökkennek majd. Ezek a várakozások azonban nem teljesültek, sőt, elképesztő méretű

kizsákmányolás kezdődött. Bánlaky József írta A magyar nemzet hadtörténelme című írásában a következőket: „a hadsereg létszámát leszállították ugyan, de a bécsi haditanács terve szerint a megmaradó 59-60 000 embert úgy akarták elszállásolni, hogy az örökös tartományokra 4500, a német birodalomra 10 610 ember jusson, ellenben a többi 44 310 ember, köztük 12 000 lovas, Magyarországban és Erdélyben maradjon. Míg tehát a sokkal gazdagabb örökös tartományok a beszállásolás terhének alig egy-tized részét viselték, ennek háromnegyede a béke utáni 2-3 évben a magyarokra hárult”.

A Rákóczi-szabadságharcot megelőző állapotokról és magyarellenes intézkedésekről Takáts Sándor is kiváló leírásokat adott közre Magyar küzdelmek című, kétkötetes munkájában (Budapest, 1929). Tőle származik a következő megállapítás: „A magyar hadinép érezte és éreznie kellett, hogy az évről-évre nagyobb számban behozott német katonaság őt a végházakból lassan-lassan teljesen kiszorítja. A kenyérkérdésen kivül ez a dolog a nemzeti büszkeségbe is belevágott. A magyar hadinép vérzett és harcolt idáig; ami végházunk még volt, azt ő tartotta meg eddig a török ellen s így nem bírta megérteni, miért zárják ki éppen őt hazája védelméből, miért veszik el éppen tőle a kenyeret? Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a valláskérdés is üldözés tárgya lett, egészen természetes következménynek kell tartanunk, hogy az egykori törökgyűlölet teljesen a németek ellen fordult.”

A bécsi udvar nem csak németekkel akarta betölteni az elküldött magyar és

horvát katonák helyét. Még 1690-ben rengeteg szerb menekült a török elől Magyarországra. Lipót 1698-ban elrendelte, hogy a magyarországi szerbeket a déli határok védelmére szervezzék katonai egységekbe. A következő évben Rüdiger Starhemberg gróf, az udvari haditanács elnöke, Savoyai Jenő herceg, tábornagy, Aeneas Sylvius Caprara tábornok, Vaudémont herceg, lovassági tábornagy

és (meghívottként) gróf Breiner Szigfrid Kristóf, az udvari
kamara elnöke tárgyalt a magyarországi katonai struktúra
átalakításáról. E tárgyalások során többek között kimondták:
„a déli határon a török ellenében erős várak kellenek, hogy
a török e vonalat át ne törhesse s hogy azon egyetlen
magyar se juthasson át”.

Kimondták azt is, hogy „a hadiberendezésben két
ellenségre kell tekintettel lenni, a törökre és a rebellis
magyarra“, valamint azt, hogy „Gyulát, Ecsedet,
Szentjobbot, Szepesvárát, Lietavát, Árvát, Lévát, Sikovát,
Simontornyát, Tatát, Veszprémet, Pápát, Körmendet,
Dombót és Kaposvárt, a Kanizsa körül fekvő kisebb várakkal
együtt le kell rontani”. Ezen intézkedésekkel „Magyarország
védelmi berendezésében a magyar katonaságot teljesen
mellőzni készültek”. Lipót a haditanács javaslatainak nagy

részével egyetértett, ezért már
feloszlattak két magyar ezredet.

A haditanács és az udvari

ebben az évben (1699)

kamara azonban nem

mindenben volt egy állásponton. Néha egy-egy helyzetben mindkettőjüknek volt döntléshozatali joga, ezért a két központi főhatóság érdekei ütköztek. Breiner gróf, az udvari kamara elnöke sok időt töltött Magyarországon. Ő és a kamara egyes tagjai jól ismerték a magyar politikai viszonyokat, ezért a haditanács javaslataival szemben időnként észszerű ellenvetésekkel éltek. Határozottan

ellenezték például „a haditanácsnak azt a tervét, hogy Magyarország testéből a rácok számára külön területet (önálló politikai jogokkal) hasítsanak ki”, és veszélyesnek tartották a magyarok kizárását Magyarország védelméből.

Az udvari kamara a magyar huszárokkal kapcsolatban például rendkívül bölcs észrevételeket tett. Takáts Sándor a következőket írja erről: „A haditanács azon a véleményen volt, hogy ha a rácokat lóra ülteti, azok épp oly huszárok lesznek, mint a magyarok. Az udvari kamara felvilágosítja a haditanácsot, hogy a magyar könnyű lovasságot nem az a körülmény tette európai hírűvé, hogy ezredekbe osztották,

hanem nemzeti szelleme, a nemzetnek megfelelő harcmodora és gyorsasága. Eddig gyorsan és könnyen lehetett huszárokat kapni, mert minden magyar egyúttal katona is volt. De kérdés, hogy a békés élet beköszöntésével is igy lesz-e? [.]Az udvari kamara ezért azt ajánlja, hogy a nemzeti lovasság csak magyarokból és horvátokból álljon.”

A kamara és a haditanács vetélkedéséből egyelőre az utóbbi került ki győztesen, mert 1701-ben a haditanács határhoz kiküldött képviselői Bécsből azt az utasítást kapták, hogy „az összes magasabb tisztségeket a németeknek, a kisebbeket pedig a rácoknak kell adni. A rácokat minden megyében mint külön nemzetet kell rendezni és a magyaroktól függetlenné tenni”. 1701 novemberében Lipót úgy rendelkezett, hogy a „magyar katonáktól őrzött végházakat megszünteti. A végbeliek ezentúl egyenlők lesznek a polgárokkal, s földmíveléssel vagy kereskedéssel kell foglalkozniok. Akik a polgári foglalatosságok egyikéhez sem értenek s tovább is

katonáskodni akarnak, azok a felállítandó mezei csapatokba beállhatnak. Azokat, akik kóborlásra adják fejöket, a megyék és a német katonaság üldözze”.

A volt katonák többségének nem volt se földje, se mestersége. Kevés olyan szerencsés ember akadt köztük, mint a tarpai jobbágy felmenőktől származó Esze Tamás, aki korábban gyalogos katonaként szolgált az ecsedi várban, 1698-tól pedig sókereskedéssel foglalatoskodott. Igaz, csak három éven keresztül űzhette a mesterségét, mivel ez is kormányzati monopólium lett.

1701-ben a tiszaújlaki sótisztek, talán éppen e monopóliumra hivatkozva, lopottnak minősítették, majd lefoglalták és elkobozták sószállítmányát, amelyet Debrecenbe kívánt vinni. Erről az esetről így írt Csatáry György történész Ugocsa vármegye II. Rákóczi Ferenc államában 1703-1711 című munkájában (Ungvár- Beregszász, 2008):

„Esze sókereskedő lévén szekerével a tiszai sólerakó helyről Debrecenbe szállította áruját. A tiszaújlaki sótisztek azonban jogtalanul azzal vádolták meg, hogy lopott sót árul. Az alaptalan vádak ellen még a Szatmár vármegyei főispán, Károlyi Sándor pártfogása sem segíthetett, aki írt a Kamarának, hogy ártatlan, hogy lopott sót nem találtak nála. A sótisztek ezt figyelmen kívül hagyva az összes marháját elhajtották Tiszaújlakra. Nem használt a sértett igazának bizonygatása sem, meg sem hallgatták. Ekkor fordult szembe a hatóságokkal.”

1701 tavaszán császári tisztek letartóztatták Rákóczi Ferenc herceget, Sáros vármegye főispánját, és elfogatási parancsot adtak ki gróf Bercsényi Miklós, Ung vármegye főispánja ellen. A két főúr (és társaik), megelégelve Lipót önkényuralmát, titkos szervezkedésbe kezdtek, de az udvar ügynökei szemmel tartották őket. Rákóczit a bécsújhelyi börtönbe zárták, ahonnan a felesége, Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnő segítségével novemberben Lengyelországba szökött. Ott már várta hűséges harcostársa, Bercsényi Miklós, aki ellen a bécsi udvar még ebben a hónapban sikertelen merényletet követett el.

1703 tavaszán Esze Tamás és Kis Albert Tarpán, Váriban és Beregszászon kitűzte a Lengyelországban tartózkodó Rákóczi Ferenc zászlait, melyekre tömegek esküdtek fel. Ahogyan korábban Thököly táborába is az igazságtalanság, a kilátástalanság, a nyomorúság hajtotta az embereket, úgy ezúttal sem volt ez másképp. A zászlóbontás után megindult a tiszaháti felkelés, amelyből hamarosan kibontakozott a fejedelem nagyszerű szabadságharca.

A nyolcéves, elkeseredett küzdelem végül a Habsburgok győzelmével fejeződött be, de I. Lipót ennek már nem örülhetett. 1705. május 5-én távozott az élők sorából, és amikor az utolsókat rúgta, még értesülhetett arról, hogy Bercsényi Miklós tábornagy visszafoglalta Csallóközt, majd az Esztergom vármegyei Karvánál átkelt a Dunántúlra és legyőzte Heister császári tábornagyot.

Ruyter holland admirális legfényesebb diadala

1659-ben a holland és a dán flotta Dánia partjainál egymással csatázott. Michiel de Ruyter holland admirális szeptember 25-én levelet írt az amszterdami admiralitásnak a hadi helyzetről, és jelezte, hogy a svédekkel is meg akar ütközni. Ez a levél 2007-ben felbukkant az Amszterdam melletti Haarlemben található Bubb Kuyper aukciósház árverésén, ahol 11500 euróért – akkor csaknem 3 millió forintért – talált gazdára. Egy hollandiai árverésen tehát elkelt egy régi levél, s erről az eseményről a magyar sajtó is beszámolt (Múlt-kor/MTI). Akár legyinthetnénk is az efféle hírekre. Csakhogy Ruyter admirálisnak köze van a magyarokhoz, hiszen 1676-ban elérte a nápolyi alkirálynál, hogy egy ottani hajóról engedje szabadon a gályarabságra ítélt magyar protestáns prédikátorokat.

^^1673 februárjában I. Lipót, a Magyar Királyság alkotmányát semmibe véve, az ország teljhatalmú kormányzójává nevezte ki Johann Caspar von Ampringent, a Német Lovagrend nagymesterét. A protestánsokkal szembeni vallási türelmetlenség ezután odáig fajult, hogy szeptemberben Szelepcsényi György esztergomi érsek elnökletével rendkívüli bíróságot állítottak fel Pozsonyban. A bíróság először

harminchárom evangélikus lelkészt, majd 1674 tavaszára már mintegy hétszáz református és evangélikus prédikátort, tanítót idézett maga elé. Az ellenük felhozott vád felségsértés és hazaárulás volt. Az idézésre háromszáznál többen jelentek meg.

Payr Sándor írta A magyar protestáns gályarabok című tanulmányában (Budapest, 1927): „A vádlottak

Szelepcsényi előtt mindig azt sürgették, hogy ne általánosságban ítéljenek el 700 lelkészt, hanem állapítsák meg név szerint, ki, mikor, hol és miben vétkezett? De erre nem került a sor, egyenként ki sem hallgatták őket, hanem kimondották a halálos ítéletet jelenlevőkre és távolmaradottakra egyaránt.” A halálbüntetéstől a vádlottak csak úgy menekülhettek meg, ha áttértek a katolikus vallásra vagy írásban lemondtak egyházi szolgálatukról. Sokan ezt az utat választották, csak hogy mentsék az életüket, de hatvanhét prédikátor kitartott hite mellett és nem adott reverzálist.

Ez a protestánsok ellen létrehozott rendkívüli bíróság már a negyedik volt a sorban. Az elsőt 1670 decemberében állította fel I. Lipót. Éppen akkor, amikor Heister osztrák tábornok és Esterházy Pál csapatai megostromolták Árva várát, amelyben a fiatal Thököly Imre édesapja, István már a halálos ágyán feküdt. Az ő esete is jól mutatja a bécsi udvar könyörtelen magatartását. Bánlaky (Breit) József írta (A magyar nemzet hadtörténelme):

„A holt-beteg ember novemberben adta férjhez leányát gróf Eszterházy Ferenchez, kinek testvére, Pál és Heister tábornok csakhamar nagy haddal jelent meg Árva vára alatt, hogy német őrséget rakjon belé. Thököly halálos betegen végrendelkezett s hűségét hangoztatva, arra kérte a királyt, hagyja németek nélkül meghalni. De november 28- án ostrom alá vették. Az ostrom izgalmai még inkább kimerítették a beteg erejét, ki december 3-án csakugyan meghalt. Erre az őrség december 10-én megnyitotta Árva vára kapuit, de olyan feltétellel, hogy ura holttestét Késmárkra szállíthatja, maga meg bántatlan marad. Csakhogy Bécsben ez egyezséget sem vették semmibe, a holttestet elszállítani nem engedték, s a két árva grófkisasszonyt, a 15 éves Máriát és a 12 éves Évát Árvába elzárták. Thököly István halála előtt ezt üzente ellenségeinek: Lelkiismeretem tiszta, semmi

összeesküvésben nincs részem. Egyedüli vétkem, hogy

evangélikus vagyok, de ez nem bűn, az ország törvényei szerint.”

A Johann Rottal gróf elnökletével, Pozsonyban tevékenykedő bírói testület 1671 januárjában mintegy 230 vádlottat idézett meg. A felkeléssel vádolt protestáns nemesek közül többeket halálra ítéltek, de végül csak Bónis Ferencen hajtották végre az ítéletet. Mások váltságdíjjal, illetve jószágvesztéssel menekültek meg a haláltól. A pozsonyi lutheránus temetőben Bónis mellé temették Czeglédy István kassai lelkészt, aki útközben meghalt, így már nem állhatott a bíróság elé. Ez a törvényszék ítélte vagyonelkobzásra a már korábban elhunyt Witnyédy István soproni ügyvédet is, akinek a családját büntették ezzel a súlyos ítélettel. Ekkor fejezték le a 83 éves Drabik Miklós lelkészt is a Habsburgokkal kapcsolatos jövendölései miatt. Kivégzése előtt levágták a jobb kezét és kivágták a nyelvét. Testét, Lux in tenebris című könyvével együtt, elégették.

A második rendkívüli törvényszéket Nagyszombatban hozták létre, 1672 májusában. Ennek már Szelepcsényi György prímás, esztergomi érsek volt az elnöke. Ez

a bíróság lényegében azt a célt tűzte maga elé, hogy megsemmisíti a pozsonyi protestáns gyülekezetet. A lelkészeken és a káplánon kívül huszonegy nő és harminckilenc férfi ellen indítottak eljárást. Hűtlenség vádjával bezárták őket, iskolájukat és templomaikat elvették, s a lelkészek csak úgy menekülhettek meg, ha kivándoroltak.

A harmadik rendkívüli bíróság megalakítása is Szelepcsényi nevéhez fűződött. Ez a testület, 1673. szeptember 25-én harminchárom evangélikus lelkészt idézett maga elé Pozsonyba. A veszprémi és a kőszegi gyülekezetek nem engedték lelkészeiket a bíróság elé. Szelepcsényi bírósága azzal riogatta a megjelenteket, hogy felségsértéssel járó büntetést kapnak, ha nem írják alá a reverzálist. A fenyegetések hatására az idősebbek

lemondtak hivatalaikról, a fiatalabbak pedig a száműzetést választották.

A negyedik, fentebb is említett, tevékenységét és ítéleteit tekintve a leghírhedtebb vésztörvényszéket ugyancsak Szelepcsényi György hívta életre Pozsonyban, 1674. március 5-én. Payr Sándor a következőképpen írt erről: „most az összes protestáns lelkészeket és tanítókat megidézte; még a török hódoltsági területről is, de ezek nem jelentek meg. Az idéző levelet a káptalan tagjai vagy a harmincadosok kézbesítették. Több mint 700 vádlottat vártak, de Lányi György szemtanú szerint csak mintegy 400-an jelentek meg; pontosabb számítás szerint 284 evangélikus és 52 református lelkész és tanító, összesen 336-an. […] A törvényszék igazi célját most is Széchenyi György győri püspök árulta el. Midőn ezt az udvarában levő főemberek megkérdezték: mit akarnak annyi lelkész megidézésével, akikről maguk tudják legjobban, hogy ártatlanok, Széchenyi azt felelte: »Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha nyakokba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll; ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak«.”

Három vádpontot olvastak a beidézettek fejére: „gyalázták a vallást, részt vettek a rebellióban és cimboráltak a törökkel“. Legkeményebb vádlójuk Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a magyar királyi kamara elnöke volt. II. Rákóczi Ferenc szerint tőle származott ez a veretes mondás: „Magyarországot rabbá, azután koldussá s végül katolikussá teszem.” (E kijelentést egyesek később cáfolni próbálták, de több történetíró hitelesnek tartja.)

A bírák elfogultsága és rosszindulata kiolvasható a fennmaradt jegyzőkönyvekből, s egyre nyilvánvalóbbá vált a külföldi megfigyelők előtt is. Payr György írta a következőket: „a bécsi holland követ, Hamel Bruyninx Gellért, egy buzgó református, kit később a magyarok atyjának neveztek, vizsgálat alá vette az ügyet, lázadásról vagy hitüldözésről van-e itt szó. Mint szigorú erkölcsű,

komoly diplomata, alaposan, megfontoltan járt el, a hitrokonság sem tette elfogulttá, hanem követtársával eljött Magyarországba s maga személyesen tartott több fontosabb helyen vizsgálatot s csak ezután írta meg emlékiratát I. Lipót és a holland rendek számára. Ez a fontos kézirat Sárospatakon van, máig sem jelent meg nyomtatásban, pedig ez döntötte el a gályarabok ügyét, ez hatott Lipótra és a holland rendekre s ez a szenvedő hitvallók és mártírok tárgyilagos, alapos igazolása”.

Ám, amíg a holland követ lelkiismeretes munkájának eredménye lett, sokan váltak ártatlan áldozataivá I. Lipót ellenreformációs politikájának. Sellyei István pápai

református püspök különösen bátran védelmezte ügyüket a törvényszék előtt, amivel maga ellen fordította a bírákat. Őt és négy társát Berencs várába zárták. „Undok sziklaüregbe vetették őket, mely inkább sír volt, mint börtön, telve piszokkal, férgekkel. Bilincsekbe verve a legnehezebb munkát végezték téli hidegben, majdnem ruhátlanul. Olyanok voltak már, mint a csontváz. A várparancsnok is megszánta őket, de Kollonics azt írta: »Ne törődj velük, lesz még annyi föld a berencsi határban, ahova el lehet őket temetni«”.

Eberhart (Éberhárd), a Csallóköz egyetlen vára Szelepcsényié volt. Ide hat református lelkészt hurcoltak. „Némethi István nyárádi lelkész karját Kocsi Csergő szerint maga a főpap törte el kalapácsütéssel. Mikor vendégei érkeztek, felhozatta, gúnyolta és arcul köpdöste őket.“ Ám legtöbbet azok szenvedtek, akiket Lipótvárra vittek. Itt egy különösen kegyetlen jezsuita, Kellió Miklós és segédje, a sánta Bene János kínozta a szerencsétlen rabokat. Ütötték, verték, éheztették és a legnehezebb munkákra kényszerítették őket. Mikor egy öreg lelkész kíméletet kért, Kellió azt felelte: „Mit akarsz te vén, halálodban sem kíméllek, a szemétdombra vetlek az ebek elé.”

A legszörnyűbb megpróbáltatások azonban csak ezután következtek. Kollonics Lipót nem akart lemaradni

Szelepcsényi Györgytől, és negyvenkét prédikátort-akiket a berencsi, a lipótvári és a komáromi várbörtönök sem törtek meg – gályarabságba küldött. A kegyetlen Gemanner kapitányt bízta meg azzal, hogy a gyászos menetet Nápoly felé vezesse. A megbilincselt prédikátorokat nehéz hegyi utakon keresztül hajtották Triesztig. „A bilincs és a sziklás, hegyes út bizony véresre törte lábukat, vérpirosra festették az idegen rögöt, amerre jártak. Sarujok, ruhájuk lemállott s legjobban bántotta magyar nemesi önérzetüket, hogy Gemanner még a szakállukat, bajuszokat is lenyíratta.”

1675 áprilisában egy hajó fenekébe kényszerítve két hétig hánykolódtak a viharos tengeren, mire végre megérkeztek Pescarába. Innen ismét gyalog folytatták az utat, de a sok verés miatt hatan csak Theate városig jutottak. Köztük volt a beteg Miskolczi Mihály füleki lelkész, akit a társai addig pokrócba takarva szállítottak. „A további úton Pesculopenatarium helységet elhagyva az öreg Edvi Illés Gergely malomsoki lelkészt, ki dysenteriában (vérhasban) szenvedett, szamár hátára ültették s két oldalról a társai támogatták. Egy meredek sziklás helyen azonban előre bukott és szörnyet halt. 1675. április 29-én volt ez. Ruháit a katonák levonták s fogolytársait tovább hajtva temetetlenül hagyták ott az ebek és madarak martalékául.”

Az agyongyötört emberek közül egyesek elhullottak, mások megszöktek, de csak veszedelmes kalandok árán juthattak ki a kelepcéből. Lányi György, a fiatal korponai rektor például Capracotta városánál egy erdőn keresztül talált egérutat. Csodával határos módon eljutott Fürstenfeldig, Kőszegig, majd Sopronig, ahol két hétig rejtőzött Lang Mátyás lelkésznél. Végül Lipcsében kötött ki. Teológus lett, és ott hunyt el 1688-ban. 1675-ben Captivitas Papistica című munkájában beszámolt saját és prédikátortársai szenvedéseiről. Ugyanitt sikerült elmenekülni Masnicius Tóbiás illavai lelkésznek és Simonides

János breznóbányai rektornak is, kik szintén leírták szenvedéseiket.

Félmeztelenül, tűző napsütésben,

idegen rabszolgákkal együtt,

kellett dolgozniuk. Aki lankadt, azt

Sok prédikátor nem jutott el Nápolyig, néhányan pedig
később hunytak el. A

túlélőket egyenként ötven aranyért vásárolták meg, s
ettől kezdve az eddigieknél is borzalmasabb gyötrelmek

vártak rájuk.

evezőpadokhoz láncolva,

étlen-szomjan

korbácsütésekkel serkentették erőteljesebb munkára. „A
súlyos evező minden rántásra majd a karjukat tépte ki, ha
szemközt kapták a hullámokat. S ilyenkor még a szájukat is
felpeckelték, hogy ne jajgathassanak. […]…térítő barátok és
jezsuiták is özönlöttek reájuk, kik hitehagyás fejében ígértek
szabadulást. Július 2-án hetet még messzebb Szicília
szigetére vittek közülök hajón a franciák ellen. Ezek közt volt
Zsédenyi István dörgicsei, Mazári Dániel tamási és Tinkovics
János lesti lelkész. Zsédenyi a kínok közt
agyhártyagyulladást kapott s már a tengerbe akarták vetni.
Mazári Dániel meg is halt Szirakuzában, Tinkovics Nápolyba
visszatérve halt meg. Ugyanitt Nápolyban lehelték ki
lelküket Borhidai Miklós rábaszentandrási evangélikus,
Szilvási István császári és Füleki István gömörnaprágyi
református lelkészek s Paulovics Mihály turóczszentmártoni
evangélikus rektor.”

A magyar gályarab lelkészek olyan elképesztő
szenvedéseken mentek keresztül, amelyek még a kor
mércéjével mérve is rettenetesek voltak. Szerencsére
akadtak tisztességes, segítőkész kortársak, akik sokat tettek
megmentésükért. Két nápolyi evangélikus kereskedő, Weltz
György és Fülöp gyakran látogatták és amennyire lehetett,
segítették őket. A nürnbergi Zaff Miklós orvos-lelkész pedig
Velencéből levelezve igyekezett felhívni Hollandia, Svájc,
Anglia és Németország figyelmét a magyar gályarab
prédikátorokra. A már említett bécsi holland követ, Hamel
Bruyninx is átadta emlékiratát I. Lipótnak. A hollandok

azonban ennél többet is tettek. Gyűjtést szerveztek, így a fejenkénti száztalléros váltságdíjat Bruyninx letehette az életben maradt gályarabokért.

A szabadulást jelentő, döntő pillanat kétségkívül a nagyszerű és tiszteletre méltó Michiel de Ruyter holland admirális nevéhez kötődik. Amikor küldetésének megfelelően Nápoly felé közeledett hajóhadával, útközben levelet küldött a nápolyi alkirálynak, mellékelve Bruyninx követ iratát. Payr Sándor szerint az alkirály a nápolyi törvényszékkel megvizsgáltatta a magyar gályarabok ügyét, és ártatlannak nyilvánította az áldozatokat. „Végre 1676. február 11-én maga Ruyter jelent meg hajóhadával a kikötőben s erre a nápolyi alkirály azonnal elrendelte a gályarabok szabadon bocsátását. Ruyter tengernagy sok diadala között ezt becsülte legnagyobbra.“ Huszonhat magyar prédikátor léphetett az admirális„hajójára” (összesen harmincketten maradtak életben). Az admirális így hárította el Harsányi István rimaszombati lelkész hálálkodását: „Mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát.”

A magyar gályarab prédikátorok megmentője ezután már csak két és fél hónapig élt. Szicília partjainál, a Siracusai- öbölben egy ágyúgolyó megsebesítette a lábát, és a seb elfertőződött. Ebbe halt bele a kiváló flottaparancsnok. Híres szavait Millisits Máté idézte A protestáns gályarabok és de Ruyter admirális emlékezete című írásában (reformatus.hu – 2011. február 11.): „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom az, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”

Amikor II. János Pál pápa 1991-ben Magyarországon járt, részt vett a debreceni

református Nagytemplomban tartott ökumenikus istentiszteleten. A Szentatya ez alkalommal – a kiengesztelés jeleként – megkoszorúzta a gályarab prédikátorok emlékművét, amelyet egy debreceni

özvegyasszony kezdeményezésére állítottak, 1895-ben. Történelmi egyházaink már régóta új utakon járnak. Nem ellenfelet, hanem szövetségest látnak egymásban, s az összefogás, a kölcsönös megbecsülés jegyében tevékenykednek. A hitükért minden áldozatra kész, minden szenvedést vállaló prédikátorokra és az őket kiszabadító Ruyter admirálisra pedig minden magyar ember kegyelettel és tisztelettel emlékezhet.

A sokoldalú könyvnyomtató, akinek

Mr

Misztótfalusi Kis Miklós 1650-ben született a Máramaros vármegyében fekvő Alsó-Misztótfalun (románul Táutjí de Jos). Szegény sorsú szüleinek neve nem maradt fenn, csak annyit tudni róluk, hogy kézművességből éltek s tehetséges, jó eszű fiukat a helyi iskolában taníttatták. Miklós 1662 körül Nagybányán tanult tovább, de négy év múlva átment az egyre népszerűbb nagyenyedi református kollégiumba, ahol különös módon ezt a négy esztendőt megismételte. Ez a lépése arról tanúskodik, hogy már fiatalon is türelmes, kitartó és célratörő volt, s ezek a tulajdonságok egész életén keresztül végigkísérték. Pályáját kezdettől fogva Horti István nagybányai rektor egyengette. Horti nem értett egyet iskolája szabályzatával, ezért Misztótfaluba ment lelkésznek. Dézsi Lajos irodalomtörténész a következőket írta Hortiról: „attól kezdve, hogy pártfogásába vette, sohasem vette le kezét róla, s akit gyermekifjú korában segített és támogatott, mint meglett férfinak is mindvégig jóakaró tanácsadója maradt”.

^^Misztótfalusi (Tótfalusi) Kis Miklós sorsa igazi magyar sors. Tele

küzdelemmel, tanulással, szívós munkával és azzal az eltökélt szándékkal, hogy egyszer nagy szolgálatokat tehet szűkebb hazájának, Erdélynek, amely a szétszabdalt magyarság egy részének is reménysége és menedéke volt. Miklós, miután elvégezte a négy középosztályt, bölcsészeti és teológiai tantárgyakat hallgatott. Olyan kiváló tanárai voltak, mint például Bethlen Miklós nevelője, Csernátoni Pál, aki következetesen magyarul tanította diákjait. Ez abban az időben korántsem volt magától értetődő.

Misztótfalusi kezdetben a prédikátori pályához vonzódott, azonban Tofeus Mihály református püspök, aki újonnan kiadott bibliákkal szerette volna ellátni az erdélyi hívőket, arra biztatta a jó képességű fiatalembert, hogy vállalja inkább a biblia nyomtatásának felügyeletét és a nyomdai javítást. Erre próbálta őt rábeszélni barátja, a nagy tudású Pápai Páriz Ferenc és persze Horti István is. Misztótfalusi érdeklődése egyre inkább a könyvnyomtatás felé fordult. Erdélyben akkoriban ennek nem volt nagy hagyománya, legalábbis Nyugat-Európához képest. A fiúnak hamarosan merész gondolatai támadtak. Tervei messze túlmutattak a nyomdai munkálatok felügyeletén és a korrektori teendőkön.

Pártfogóinak támogatásával 1680 őszén Amszterdamba utazott, ahol felkereste a leghíresebb és legjobbnak tartott nyomdát, amelyet a Blaeu fivérek,János és Péter vezettek. Dézsi Lajos, Misztótfalusi életrajzírója Magyar író és könyvnyomtató a XVII. században című munkájában (Budapest, 1899) így írt az amszterdami nyomdáról: „Az óriási, mindkét oldalon számtalan ablakokkal ellátott termen kívül, mely nyomdai műhelyül szolgált, volt külön térkép­nyomda, betűöntő műhely, correctori szoba, szárító hely stb. A főutcára néző oldalon vasrácsok jelentették, hogy ott fekszik az a szoba, melyben a térképek rézlapjait őrzik, amelyek egy tonna aranyba kerültek. A szomszédos palota volt a Blaeu-család lakóháza.”

Ezen a helyen jelentkezett Misztótfalusi azzal az eltökélt szándékkal, hogy kitanulja a többféle mesterséget magában foglaló könyvnyomtatás összes fortélyát. A tulajdonos meglepve hallgatta, hogy a jövevény mi mindent szeretne megtanulni a műhelyében. Közölte vele, „hogy Hollandiában egyik ember acélbetűkre metsz s abban gyakorolja magát, a másik matrixot, azaz rézbetűt vagy betűágyat csinál vele, amibe egy harmadik mesterember a betűt önti s azután jön a könyvnyomtató. S egy ember még a metszésben sem lehet tökéletes“. Misztótfalusi ragaszkodott a teljes körű tudás megszerzéséhez, amire végül Blaeu is rábólintott. Fél évre kétszáz tallér tandíjat kötött ki, de „lakásról, élelemről s a szükséges szerszámokról Misztótfalusinak magának kellett gondoskodni”.

A szorgalmas tanítvány egy éven belül „közel százezer latin és héber betűt öntött, sőt annyira vitte, hogy mestere a maga matrixait is vele javíttatta ki”. Blaeu az elképesztő fejlődést látva kijelentette, hogy egy belgát százezer forintért sem tanított volna minderre, nehogy az elvegye a kenyerét. Misztótfalusi tudásának gyarapodásáról és anyagi gondjairól is rendszeresen tájékoztatta pártfogóit. Dézsi Lajos idézett abból a levélből, amelyet 1681 januárjában írt Pápai Páriz Ferencnek, aki akkor már nagyenyedi tanár volt.

„Költségemben ugyan bizony sokban telik, mert a tanítómnak csak félesztendeig kétszáz forintot fizetek; azonkivül a szállás- s asztaltartásra sok mégyen,

eszközökre is. Hazamenetelemkor kelletik, ha mit akarok, 150 tallér. Mely éntőlem bizony ki nem telhetik, de talán valami segítséggel lészen a haza e közönséges jóra való igyekezetemben. Avagy ha a sem lészen, kölcsön kérek itt pénzt s mégis véghezviszem, amit elkezdettem. Tiszteletes püspök uramnak már két ízben írtam mindezekről a dolgokról, kérem kegyelmedet, […] emelje kegyelmed is ott kerekemet.”

Tofeus püspök föllelkesült Misztótfalusi szakmai fejlődésének hallatán és azon, hogy a könyvnyomtatás terén

szerzett tudását haza szeretné hozni. Most már az erdélyi biblianyomtatás tervén gondolkodott, s ezt közölte Apafi Mihály fejedelemmel és a főurakkal is. A terv mindenkinek tetszett. Megállapodtak, hogy külföldről hozatják a betűket és a papírt, míg a nyomdát Erdélyben rendezik be. Mintaként az 1645-ben kiadott amszterdami bibliát fogadták el. A fejedelem és a rendek felhatalmazták a püspököt, hogy a szükséges költségeket egyházi forrásokból fedezze. Tofeus Mihály ezután levélben értesítette Misztótfalusit, hogy őt szeretné megbízni a nyomdai munkálatok vezetésével. Ez tovább fokozta az ambiciózus fiatalember lelkesedését, aki most már végképp elhatározta, „hogy nem csak megtanulja a betűmetszést, betűöntést és könyvnyomtatást, hanem maga által metszett és maga által öntött betűkkel kinyomtatja a Zsoltárokat és az Új-Testamentumot: hadd lássák, mennyire érti mesterségét”.

Csakhogy ennél többre is vetemedett. A biblia szövegének tanulmányozása során számos nyelvtani, illetve értelmezési hibát fedezett fel, ami arra indította, hogy a nyomdai munkálatok megkezdése előtt kijavítsa, illetve kijavíttassa ezeket. Kiváló segédeivel, Csécsi János későbbi sárospataki, valamint Kaposi Sámuel későbbi gyulafehérvári tanárral hozzáfogott a hatalmas munkához, amiről azonban nem értesítette a megbízóit. Akkoriban a háborús idők nem kedveztek a békés levelezéseknek, így a bibliát érintő erdélyi intézkedések híre sem jutott el Amszterdamba. Misztótfalusi és társai rendületlenül végezték a dolgukat, miközben Erdéllyel a rendszeres kapcsolattartás megszakadt. Ott valahogy értesültek arról, hogy Misztótfalusi javítgatja a bibliát, amin nagyon megütköztek. A szigorú protestáns felfogás e tekintetben nem különbözött a katolikustól, s a legkisebb beavatkozást is csak az erre hivatott és felkért teológusok, illetve a zsinat jóváhagyásával tudta elképzelni.

Dézsi Lajos évszám megjelölése nélkül említette az alábbi példát arra, hogy egyetlen apró, gúnyolódó szócska

beiktatása milyen következményekkel járt. „Nyilvános megseprőzés és örökös fegyház lett azon német nő büntetése, aki a nőnem uralmát szentesíteni akarván, éjjel férje nyomdájába lopózott s az Éva végzetét magában foglaló szavakat: »Er soll dein Herr sein.« [Ő legyen a te Urad] így javította ki: »Er soll dein Narr sein.« [Ő legyen a te Bolondod].“ Ennél sokkal kisebb vétségek, akár egyetlen szavas eltérések miatt is lefoglalták, elkobozták a bibliákat. Nem csoda, hogy még a nagyhatalmú Teleki Mihály erdélyi kancellár is így nyilatkozott Misztótfalusi készülő szent könyvéről: „Méltó volna annak a tengerbe vettetni.”

A háborús viszonyok egyre nagyobb terheket róttak Erdélyre. 1683-ban a Habsburgokkal háborúzó török nagyvezír például negyven nap alatt tízezer aranyat

követelt a fejedelemségtől, ami egy időre félresöpörte a biblianyomtatással kapcsolatos szép terveket. Egyesek ráadásul sokallották a munkálatokra szánt összeget, vagyis a kettőezer-ötszáz aranyat. A keresztény seregek Bécs alatti fényes győzelme (kahlenbergi csata) után valahogy mégiscsak együtt volt a pénz, de akkor már elfogyott az egyházi és a világi vezetők türelme, és a biblianyomtatást Misztótfalusi nélkül akarták megvalósítani.

Dézsi Lajos szavaival: „Felindulásukban mindent megpróbáltak, hogy azt most mentül előbb kinyomtassák. Még az örményeket is felszólították, hogy öntsenek betűket e célra. Midőn e kísérlet sikertelen maradt, sürgősen megbízták Kolosvári Istvánt, az éppen Berlinbe követségbe menni készülő gyulafehérvári tanárt, hogy ejtse útjába Hollandiát s ott a bibliának mindenáron keressen kiadót. Misztótfalusi Kisnek neve sem volt többé.” Pedig 1684-re elkészültek a javítások és hozzákezdtek a nyomtatáshoz. Az erdélyi megbízók közben arról határoztak, hogy Misztótfalusi térjen haza, hozza magával a betűöntéshez szükséges matrixokat és a tipográfiához szükséges egyéb eszközöket. E határozatról viszont Amszterdamban semmit sem tudtak.

Kolosvári István végezte a dolgát Berlinben, Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemnél, akit küldetésének megfelelően arra kért,„legyen közbenjáró Lipótnál, hogy Erdélyt hagyja meg önállóságában”. Miközben Berlinben időzött, egy magyar diáktól megtudta, hogy Misztótfalusi szépen halad a biblia nyomtatásával. Erre nem volt felkészülve, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. „Levelet írt Apafinak, Telekinek, Tofeusnak, Désinek, Vajda László postamesternek és másoknak, akikről föltette, hogy ez ügy iránt érdeklődnek s utasítást és tanácsot kért, hogy ezeket tudva, mit csináljon? […] Hónapok teltek el várakozás közepette, az 1685. év is beköszöntött, de a válasz még mindig késett.”

Ezalatt Misztótfalusi is értesült a vele kapcsolatban kialakult otthoni elégedetlenségről és arról, hogy a bibliakiadás terve megváltozott. Ez érzékenyen érintette. Telekinek és Tofeusnak írt leveleiben bocsánatot kért a hallgatásáért, tájékoztatta őket a végzett munkáról, és igyekezett visszanyerni a jóindulatukat. Példákkal támasztotta alá, hogy milyen nagy szükség volt a szövegjavításokra. Felajánlotta: ha Kolosvári Amszterdamba jön, az ő felügyelete alatt folytatódjon a nyomtatás, mert neki nyereség, ha megoszthatja vele a terhet. Egyelőre semmiképp sem ajánlotta az otthoni betűöntést és nyomtatást, mert addig itt elkészül a bibliájával.

Az eddigi munka egyébként nemcsak rengeteg energiát és pénzt emésztett fel, hanem sok nélkülözéssel is járt. Misztótfalusi a célja eléréséért olykor az éhezést is vállalta, mert gyakran még kenyérre sem maradt pénze. Így írt erről: „Hozzá fogok én, egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója [felajánlása] többet tészen, mint egy országnak immel- ámmal való igyekezeti.” Kolosvári István Berlinben továbbra is úgy tudta, hogy neki kell intéznie a biblia kiadását, de nem kapott újabb instrukciókat. Erdélyben viszont ismét megmozdultak Misztótfalusi támogatói.

Tofeus püspök azt írta Teleki kancellárnak, hogy nélküle nem dönt ebben az ügyben, Teleki viszont Tofeus véleményére szeretett volna támaszkodni. Így aztán abban maradtak, hogy nem háborgatják Misztótfalusit. Kolosvári közben egyik

levelében éppen azt a Dési Mártont kérte fel bibliajavítónak, aki tudatában volt Misztótfalusi teljesítményének. Dési azt írta Telekinek, hogy szerinte Kolosvárit és Misztótfalusit egyezségre kéne bírni, s ha ez utóbbi jól végezte a munkáját, akkor semmi szükség arra, hogy Kolosvári mindent elölről kezdjen. Javasolta, kérjenek Misztótfalusi bibliájából mintapéldányt, s annak alapján döntsenek a további teendőkről.

Kolosvári továbbra sem tudta, mit kellene tennie, ezért az eredeti megbízatása szerint járt el. 1685 februárjában elindult Hollandiába. Amszterdamban fölkereste Misztótfalusit, és megpróbálta lebeszélni arról, hogy folytassa a munkát. Ő azonban már a nyomtatás vége felé járt, és esze ágában sem volt föladni a cél előtt mindazt, amiért évek óta küzdött. Kolosvári az erdélyi református egyház, illetve Erdélyország küldötteként lépett fel, s ebben a minőségében szerette volna megakadályozni a további munkálatokat. Azt találta ki, hogy eltántorítja Misztótfalusitól az embereit, a nyomdai javításokat végző egyetemi hallgatókat. Dézsi Lajos, művében erről így írt:

„Mindannyi Erdélyben szeretett volna pap vagy tanár lenni s nem lett volna tanácsos Teleki pártfogoltját ellenségükké tenni: nemcsak elállottak volna tehát, de ők is ajánlották Kisnek, hogy hagyja abba a nyomtatást. A két főcorrector is azt mondta: »Engedni kell a kényszerűségnek«. De nem jól ismerték mesterük jellemét. Kis arra a bibliai jelenetre emlékeztette segédeit, mikor Pál apostolt sírva kérték a keresztyének, hogy ne menjen Jeruzsálembe, mert ott bilincs vár reá s egy bibliai idézettel hallgattatta el őket: »Mit míveltek sírván és az én szívemet

kesergetvén? Mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok az úr Jézusnak nevéért«”.

Kolosvári kísérlete kudarcot vallott, ezért keményebb eszközökhöz folyamodott. Az amszterdami egyházi konzisztórium elé idéztette Misztótfalusit, hogy ez a testület állítsa le a munkát. A szívós erdélyi nyomdász e grémium előtt is állta a sarat. Kijelentette: „Ha az egész világ ellenem szegül, szembe szállok az egész világgal, s nem hagyom félbe, míg csak tagjaimat mozgathatom, minthogy tudom, hogy Istenemmel kezdettem, azaz Istenemnek indításából és abban őfelsége segít olyan láthatóképen engemet: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.” Az amszterdami egyházi hatóság méltányolta Misztótfalusi válaszát és kitartását, munkáját pedig buzdításra méltónak tartotta.

Hamarosan Kolosvári is megkapta a választ Erdélyből. Eszerint Misztótfalusi folytathatta a nyomtatást, Kolosvárit pedig utasították, hogy hagyja el Amszterdamot s végezze követi teendőit. Misztótfalusi Kis Miklós 1685 pünkösdjén végre elkészült a bibliájával. Azonnal küldött egy példányt Teleki Mihálynak, megköszönve, hogy lehetővé tették számára a munkát. Dézsi így ír erről: „Az egyház vezető férfiainak nem volt okuk megbánni az utolsó órában tett elhatározásukat; akár a szöveg hibátlanságát, akár a nyomás tisztaságát, akár a betűk szépségét nézték, gyönyörködhettek benne: minden tekintetben messze felülhaladott ez minden addig megjelent kiadást s bátran oda állíthatták akár az amsterdami elsőrendű műhelyből kikerült nyomtatványok mellé.”

Misztótfalusi nyomdájának jó híre ez idő tájt rohamosan terjedt. Időnként húsz

emberrel dolgozott. Fizetnie kellett az emberei munkabérét, a papírt, s csupán könyvkötésre akár száz forintot is ki kellett adnia hetente. Műhelye hatalmas munkát végzett: a teljes bibliából háromezer-ötszáz, az Újtestamentumból és a Zsoltárokból külön-külön négyezer­kétszáz példányt gyártott. Ez akkoriban óriási mennyiségnek

számított. Misztótfalusi ott takarékoskodott, ahol tudott. A betűket saját kezűleg véste, öntötte, illetve a szedési feladatokat is elvégezte, és gyakran dolgozott éjszaka is. Elsősorban a megrendelésre végzett munkákból, betűmetszésből, öntésből és a matrixkészítésből termelt jövedelmet. Méghozzá egyre többet.

Gyönyörű betűmintákat küldött mindenfelé. Számos európai országból érkeztek a megrendelések. Megkeresték Németországból, Lengyelországból, Svédországból és Angliából is. „Jó hírét növelte vállalkozási kedve is, hogy a legnehezebb munkára, idegen nemzetek változatos, sokszor szeszélyes alakú betűinek metszésére is habozás nélkül vállalkozott. Neve e téren lassanként oly jó hangzású lett, hogy később az ilyenekkel már csak hozzá fordultak.”

Készített betűket az örményeknek is, majd amikor 1686- ban az amszterdami polgármester őt ajánlotta Georgia (Grúzia) királyának, Artsilnak, akkor a grúzok számára is. Misztótfalusi sikereiről tanítómestere, Blaeu is tudott. A híres nyomdász megbánhatta, hogy tanítványa a fejére nőtt, mert amikor a debreceniek odakülték hozzá Töltési Istvánt, nem vállalta a képzését. Misztótfalusi azonban kész volt tanítani Töltésit, aki azonban fél év után abbahagyta a munkát, mert egy betű helyett már kettőt látott. Egyik egyetemi tanár ismerőse írta Misztótfalusinak: „Azt mondták, hogy te minden belgát felülmúltál a betűöntés és betűmetszés művészetében. A te hajdani mestered panaszkodott, hogy elvetted a kenyerét; a könyvnyomtatók elmentek háza előtt s téged kerestek, akik betűket akartak metszetni.”

Igazán nagy elismerés érte, amikor III. Cosimo de’ Medici toszkán nagyherceg választása is rá esett. A nagyherceg meg akarta újítani a firenzei nyomdát, ezért a legjobb betűmetszőtől és öntőtől szeretett volna nyomdafelszerelést vásárolni. Misztótfalusi vállalta a megbízást, és „később is dicsekedve hivatkozott reá, hogy az olaszok, akik a legkedveltebb betűmintákkal látták el Magyarországot, sőt az egész világot, egyszer végre a magyar emberre is

rászorultak“. A nagyherceg bőkezűen honorálta a munkát, és szerette volna, ha Misztótfalusi legalább fél évet Firenzében tölt és berendezi az ottani műhelyt. Ő ezt már nem vállalta, mert „feltette magában, hogy Amszterdamot csak hazájáért fogja elhagyni”.

Rómába is eljutott a híre. A törökellenes hadjáratok nagyszerű támogatója és szervezője, XI. Ince pápa is öntetett vele betűket. „Bécsbe küldött betűmintáiról a betűkészítők, tudósok, köztük jezsuiták is úgy nyilatkoztak, hogy annál szebbet soha nem láttak.“ Ekkor már gazdag ember volt. „Az utolsó két esztendőben, midőn minden idejét mesterségének szentelhette, mellékesen legfeljebb csak a bibliák köttetésére ügyelvén föl, többet keresett tizenötezer forintnál, melyből csak a firenzei nagyherceg tizenegyezer forintot fizetett, úgy hogy néha targoncával tolták a pénzt szállására. Oly gyorsan és ügyesen dolgozott, hogy minden óra alatt megkeresett egy tallért.”

1689 őszén úgy ítélte meg, hogy elérkezett a hazatérés ideje. Összegyűjtött

pénzének egy részét szétosztotta a magyar diákok között, más részéből könyveket és atlaszokat vásárolt. Elképzelhető, mekkora rakománnyal indult útnak, amikor magával vitte hatalmas nyomdai felszerelését, szerszámait, a csaknem tizenkétezer bibliát és zsoltárt. Lipcsén és Lengyelországon keresztül tartott Erdély felé. Az út biztonságosnak látszott, mert ezt választották a külföldi egyetemeken tanuló, könyveiket szállító erdélyi fiatalok is. Misztótfalusinak azonban óriási balszerencséje volt. A szokatlanul nagy rakomány szemet szúrt egy lengyel katolikus főúrnak, akinek a birtokán keresztülhaladtak. Megvizsgáltatta a ládákat, s az egyikből előkerült a bepakolt könyvek leltára.

„E leltárban a lengyel főúr, ki nem tudott magyarul, megpillantotta az »Aranyos biblia« szót, amint Kis Miklós díszkötésű, aranymetszésű bibliáit nevezte s hirtelen különös gondolat villant meg agyában: világosodni kezdett

előtte a dolog. A tizenhatodik és tizenhetedik században az unitáriusokat széltére nevezgették arianusoknak a másvallásúak, Ariustól, aki tagadta Krisztus istenségét. Ez elnevezés ismeretes volt Lengyelországban éppen úgy, mint Magyarországon. A lengyel úr arianusnak olvasta az »aranyos« szót, azt képzelte, hogy az unitariusok külföldön nyomtatták ki a tanaik szerint módosított bibliát s Kis most ezeket akarja becsempészni.” A vallási türelmetlenségnek és ellentéteknek ebben a nehéz időszakában a legapróbb félreértés is elegendő volt a gyanakváshoz, a barátságtalan lépésekhez. A lengyel főúr lefoglaltatta a szállítmányt és letartóztatta a kísérőket.

Misztótfalusi hiába tiltakozott, a főúr hajthatatlan maradt. A kétségbeesett nyomdász segélykérő levelet írt Apafi Mihály fejedelemnek, majd panasszal élt III. (Sobieski) János lengyel királynál, de ez sem használt. Apafi követet küldött Varsóba, ahol elrendelték a szállítmány visszaszolgáltatását, de a makacs főúr a királyának sem engedelmeskedett. Azt felelte, hogy a lefoglalt könyveket elküldi a pápának, hadd döntsön ő a sorsukról. Ebben a reménytelen helyzetben a szerencse mégis Misztótfalusi kezére játszott. Váratlanul hegyi rablók támadtak a vidékre. Udvarházakat és kolostorokat pusztítottak el. A lengyel főúr azt hitte, hogy ez a magyarok bosszúja, amiért lefoglaltatta a bibliákat. Gyorsan visszaszolgáltatta azokat, és megfogadtatta Misztótfalusival, hogy ezután nem küldi rá a rablókat. A nagy műgonddal készített „aranyos” bibliák és zsoltárok így némi késéssel mégiscsak magyar földre érkeztek.

Főként Pataki István tanár támogatásának köszönhetően Misztótfalusi megkapta a református egyház hivatalos könyvnyomtatói állását, és letelepedett Kolozsvárott. Arra számított, hogy hazahozott könyveit könnyedén eladja, ha alacsony árat kér. „Kassa után Debrecenre gondolt, amelynek vásáraira az egész Alföld összesereglett, melynek kálvinista népe, városi tanácsa messze híres volt vallási buzgóságáról. [.] A díszkötésű zsoltárt tíz susztákra vagyis

húsz garasra, a közönségest 75 pénzre, az aranyos Új­Testamentumot két forintra tartotta, holott azelőtt ennek tizenkét forint, az Új-Testamentumnak egy arany volt az ára. Papnak, tanítónak még olcsóbb árat szabott. Így is nagy összeg pénz, harmincezer forint jött volna be könyveiből, ha mind eladhatta volna.”

1690. június elején érkezett Debrecenbe, ám hiába kínálta alacsony áron a könyveket, az érdeklődők még olcsóbban akartak hozzájuk jutni. A vásár olyan rosszul

sikerült, hogy a befolyt összeg csupán élelemre volt elég. Egyik kísérője ezt írta Bethlen Miklósnak: „Tótfalusi uram nagy bajjal innét-onnét szerezgetvén valami kevés költséget, azzal vagyunk.” Misztótfalusi ezután régi pártfogója, Teleki Mihály támogatását kereste. Nem is csalódott benne, mert a kancellár száz bibliát vásárolt tőle, darabonként öt forintért.

Misztótfalusi Kolozsvárott megnősült, és felesége házában elkezdte berendezni nyomdáját. Apafi Mihály fejedelem ekkor már nem élt (1690 áprilisában hunyt el), és augusztusban a nagy patrónus, Teleki Mihály is elesett a Thököly Imre elleni zernyesti csatában. Nem lehet pontosan tudni, hogy Misztótfalusi mikor kezdte meg a könyvnyomtatást, de az biztos, hogy 1694-ben már több nyomtatványa napvilágot látott. „1695-ben tizenhárom, 1698-ban tizenöt mű került ki sajtója alól; összes kiadványainak száma, melyekből csaknem ugyanannyi a magyar, mint a latin munka, mintegy százra tehető.“Túlzás nélkül mondható, hogy munkásságával új korszakot nyitott a magyar könyvnyomtatás történetében. Kár, hogy ezt sokan nem ismerték fel. Az egyházon belül is egyre több irigye és rosszakarója akadt, akik különféle módokon gáncsolták és akadályozták.

A kiváló nyomdász nagyon nehezen viselte a munkájával kapcsolatos igaztalan vádakat és sértéseket. 1697-ben egy temetésre utazott, amikor két ellenlábasa, Csepregi Turkovics Mihály lelkész és Szathmár-Némethi Sámuel tanár

sértő megjegyzéseket tett a bibliájára. Az inzultus annyira felkavarta Misztótfalusit, hogy hazatérte után Apologia Bibliorum címmel kinyomtatta latin nyelvű válaszát. Rosszakarói ezután még elszántabb aknamunkába kezdtek, s a befolyásuk alatt álló egyházi tanácsot rávették, hogy szűkítse Misztótfalusi hatáskörét. Ám ezzel sem elégedtek meg. „Azzal is fenyegették, hogy elveszik tőle a nyomdát s másnak adják; hogy holta után családján állanak bosszút.” A nyomdász ekkor Veszprémi István püspökhöz fordult védelemért, aki aztán elrendelte, hogy szüntessék be a zaklatását.

Az ármánykodók befolyásos, fölkészült, egyházi ügyekben jártas férfiak voltak. Ráadásul remek előadók, akikkel szemben az élő vitákban Misztótfalusi rendre alulmaradt. Ő írásban volt jó, az volt az igazi fegyvere. Ellenfelei 1697 őszén a püspök előtt olyan ügyesen érveltek, hogy ezúttal mindenki nekik adott igazat. Az elkeseredett Misztótfalusi „előbb arra gondolt, hogy örökre fölhagy a könyvnyomtatással, majd az a sötét gondolat villant meg fejében, hogy szétrombolja nyomdáját, melyet annyi költséggel és »véres verejtékkel« készített s örökre elhagyja Erdélyt”. Azután jobb belátásra tért és megint írni kezdett.

Ezúttal Mentség címmel, magyar nyelven jelent meg „maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége“. Dézsi Lajos szerint„a benne elszórt adatok miatt nemcsak mint életrajzi forrás, hanem mint korrajz is becses e kis munka s azonkívül egy érdekes fejezet hazánk e korbeli művelődéstörténetéből”.

Misztótfalusi e munkájában kifejtette, hogy Amszterdamban szépen haladtak a dolgai, s hazatérésével egyházának és hazájának akart használni. Mindent alárendelt e célnak, mégis akadtak, akik hálátlanok voltak vele szemben, s becsületét, jó hírnevét sárba tiporták. Ezúttal nevesítette rosszakaróit, azonban akaratán kívül Erdély kormányzóját, Bánffy Györgyöt is magára haragította.

Misztótfalusi az őt ért méltánytalanságok között megemlítette, hogy felesége és sógora örököltek egy elpusztult malmot Bálványosváralján. Erre Bánffy is igényt tartott. Az örökösök felajánlották Bánffynak, hogy bizonyos kárpótlási összeg fejében lemondanak a malomról, ellenkező esetben viszont belefognak a rendbehozatalába. A kormányzó megígérte a kárpótlást, de sokáig nem tett semmit, mire az örökösök belefogtak a malomépítésbe. Bánffy akkor vette el tőlük a malmot, amikor már majdnem elkészültek a munkával, ráadásul az ígért kárpótlást (a malom hasznának a felét) is megkurtította. Misztótfalusi a következő, rövidke megjegyzéssel bőszítette fel Bánffyt: „mindazáltal nem tudom, honnét vagyon, hogy majd esztendeje lészen, hogy onnét csak huszonöt véka buzát adtanak”.

Ez elegendő volt ahhoz, hogy a kormányzó nyilvános bűnbánatot (úgynevezett eklézsiakövetést) követeljen tőle, továbbá azt, hogy a Mentség valamennyi példányát semmisítsék meg és Misztótfalusi írásban, kinyomtatva vonja vissza állításait. Bánffy György a Habsburgok feltétlen híve, kapzsi, élvhajhász, részeges ember volt. E sorok írója többek között ezt írta róla Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig című kötetében (Budapest, 2014):

„Gyakran rendezett lakomákat, és különösen kedvelte a kártyázást, no meg a szép asszonyokat. Elég nagy úrnak érezhette magát ahhoz, hogy semmibe vegye az egyház által is fennen hirdetett erkölcsi útmutatásokat. A hazafias érzésekkel is hadilábon állhatott, mert egy pillanatra sem hagyta, hogy megérintse lelkét II. Rákóczi Ferenc sokakat magával ragadó szabadságharca. 1704 áprilisában, amikor a kurucok mozgalma már Erdélyben is jelentős hullámokat vert, a gubernátor gróf Bussy-Rabutin császári tábornagy, Erdély katonai főparancsnoka és vezérkara kegyeit kereste. [.] Állítólag része volt abban, hogy 1704 júniusában Bussy- Rabutin letartóztatta gróf Bethlen Miklós erdélyi kancellárt. Bethlen, aki Lipót híres rendeletének, az 1691-ben kiadott

Diploma Leopoldinumnak szellemi atyja volt, e művével elősegítette a kormányzótanács felállítását. A császár ezzel az intézménnyel Erdélyt közvetlenül a bécsi udvari kancellária irányítása alá helyezte. Bethlen idővel kiábrándult a Habsburgokból, s a Rákóczi-szabadságharc idején már Erdély önállóságát szorgalmazta, így érthető, hogy a császárt vakbuzgalommal szolgáló Bánffy kormányzó készséggel részt vett a félreállításában.”

Elsősorban tehát Bánffynak volt köszönhető az a megszégyenítő eljárás, amelyre 1698. június 13-án, református zsinat keretében került sor Nagyenyeden, a szász templomban. Misztótfalusi itt „nyilvánosan bocsánatot kért és visszavonta »Mentség«-ében tett nyilatkozatait. […] Ez utolsó nyomtatásban megjelent műve szomorú okmány szomorú időkből“. Négy hónappal később a nyomdász többek között azt kérte a kolozsvári egyháztanácstól, hogy ne kelljen függnie esküdt ellenségétől, Szathmár-Némethi Sámueltől, hanem csak a püspöktől és az egyetemes egyházi gyűléstől, és „legyen ezután is szabadsága, miként eddig is megvolt, a helyesírási és sajtóhibák kijavítására”.A kérvényére adott választ jóakarója, Bethlen Miklós fogalmazta meg. Ebben már teljesítették kéréseinek zömét és Bánffy György is ígéretet tett, hogy a férfi megkapja a malom jövedelmének felét.

Misztótfalusi Kis Miklós soha, semmilyen nehézségtől sem rettent meg. A megaláztatás, amellyel meghátrálásra kényszerítették, nyilvánvalóan megtörte. Ettől

függetlenül továbbra is keményen dolgozott, de a testi és lelki megpróbáltatásokba nemsokára belebetegedett. Egy szélütés végleg ledöntötte a lábáról. „Három évig szenvedett így, mint élő-halott, megtörve testben, de mind végig ép és egészséges lélekkel.” 1702. március 20-án távozott az élők sorából. A sors iróniája, hogy korábbi ellenlábasainak egyike, Csepregi Turkovics Mihály tartott felette halotti beszédet.

A legnagyobb magyar könyvnyomtató a házsongárdi temetőben nyugszik. Dézsi Lajos szerint „legméltóbban régi, őszinte barátja Pápai Páriz Ferenc ünnepelte emlékét a halálára írt magyar verseivel, a nagyenyedi collegiumban, melyre soha el nem múló dicsőséget hozott”.

Az utolsó Zrínyi

a Habsburgok börtönében

&

1683. július 7-én Bécsben hatalmas pánik tört ki, mert a törökökkel szövetséges tatárok Petronellnél utolérték és szétverték a visszavonuló Lotaringiai Károly utóhadát. Az emberek attól tartottak, hogy a török sereg órákon belül megjelenik a város falainál. Lipót császár és király annyira megrettent, hogy még aznap este Linzbe, majd Passau felé menekült. A bécsi polgárok elkezdtek lázongani, és főleg a jezsuitákat hibáztatták azért, hogy a magyarokat a Thököly- felkelésbe, illetve a törökök oldalára kergették. Sinelli püspök, főminiszter ablakait beverték, a császári udvart menekítő fogatoknak pedig útját állták, ezért a katonaságnak kellett a tömeget szétoszlatni. A Duna bal partján menekülő császár kíséretében volt gróf Esterházy Pál nádor és a harminckét esztendős gróf Zrínyi János, az 1671-ben kivégzett Zrínyi Péter fia is.

^A császár közelében tartózkodó Zrínyi Jánosnak a lőfegyvere állítólag véletlenül elsült a tokban, ezért azzal gyanúsították, hogy meg akarta ölni a császárt. Nagy László történész A török világ végnapjai Magyarországon című könyvében (Budapest, 1986) írta, hogy a gyanút nagyban táplálta Zrínyi János apjának egykori

hűtlensége, valamint az, hogy testvére, Zrínyi Ilona révén sógora volt Thököly Imrének. Ezekkel az érvekkel csak az a probléma, hogy Esterházy nádor is sógora volt a

fejedelemnek. Thököly előző évben vette el Zrínyi Ilonát, miként Esterházy is akkor vezette oltár elé Thököly húgát, Évát. A Habsburg érdekeket maradéktalanul kiszolgáló nádor emiatt soha nem élvezte a bécsi udvar bizalmatlanságát.

Zrínyi János ügyét érdemes kissé közelebbről megvizsgálni, mert akkoriban, majd a későbbi századokban is sokan úgy vélték, hogy a vele szemben alkalmazott eljárás rendkívül igazságtalan volt. Takáts Sándor szerzetestanár, művelődéstörténész, levéltáros Bajvívó magyarok (Budapest, 1963) című könyvében utalt rá, hogy a történetírók egy része elfogadta: Zrínyi a király életére tört. Ő azonban másképp gondolta: „Merő képtelenség az ilyen állítás. Hiszen Zrínyi János hűséges híve volt a császárnak. Ott sürgölődött a prágai udvarban. Harcolt a kurucok ellen és sikeresen dolgozott a diplomácia terén. Maga Lipót császár 1682-benszilárd és szeplőtlen hűsége jutalmául kivégzett apja birtokait százezer forintnyi értékben visszaadatni rendelte.”

Takáts Sándor úgy tudta, hogy Zrínyi Jánost 1683. május 2-án fogatta el a császár, vagyis több mint két hónappal a menekülése előtt. Zrínyi ezek szerint nem lehetett a Bécsből távozó uralkodó kíséretében. Ugyanakkor több helyen is az olvasható, hogy Zrínyit Bécs ostroma idején fogták el, ami jól mutatja, hogy a részleteket illetően van némi bizonytalanság (az ostrom július 14-én kezdődött). A véletlenül elsült fegyvernél és az elfogás körülményeinél azonban fontosabb kérdés az, hogy miféle mélyebb okai lehettek Zrínyi János letartóztatásának és élethosszig tartó bebörtönzésének.

A felségárulás, illetve a merényletkísérlet vádja nagyon gyenge lábakon állhatott, mert Zrínyivel szemben soha nem született bírói ítélet. E nélkül börtönözték be, s ettől kezdve úgy tekintettek rá, mint akivel szabad emberként többé nem kell számolni. Ha lett volna alapja annak a vádnak, amely szerint Zrínyi a császár életére tört, akkor biztos,

hogy megindítják vele szemben a bírósági eljárást. Amikor unokatestvére, Zrínyi Ádám huszonkilenc évesen elesett a szalánkeméni csatában (1691), János lett a Zrínyi família utolsó férfisarja, ám a bécsi udvar ennek ellenére kihaltnak nyilvánította a családot. Ez a lépés egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a hatalom végleg leszámolt a Zrínyiekkel.

Takáts Sándor azt feltételezte, hogy a konstantinápolyi követi jelentések okozták Zrínyi János vesztét. „Már az 1682. év végén a császári residens azt jelenté Bécsbe, hogy Zrínyi levelet írt a portára, s késznek nyilatkozott háromezer emberrel Thökölyhez csatlakozni. A következő (1683.) év elején Khuniz Kristóf rendkívüli követ írja Bécsbe, hogy Thököly értesítette a nagyvezért Zrínyi gróf átpártolásáról. Zrínyi ugyanis megígérte, hogy Thökölyhez csatlakozik. Ez a követi jelentés április 1-én érkezett Bécsbe, s Zrínyi Jánost május 2-án hurcolták a tömlöcbe.”

Ebből a jelentésből kikövetkeztethetjük a letartóztatás közvetlen indokát, s arra is magyarázatot kaphatunk, hogy miért nem indítottak Zrínyi ellen törvényes eljárást. A követi jelentések érthető okokból titkosak voltak, s ezeket egy peres eljárás során feltehetően nem lehetett volna bizonyítékként felhasználni. Másrészt kételyek merülhettek fel olyan információk hitelességével kapcsolatban, amelyeket a törökök

szivárogtattak ki. Az viszont nyilvánvaló, hogy az április elsején befutott jelentés nagyon rossz fényt vetett a fiatal főúrra, s a vele szemben alkalmazott intézkedés egy percet sem késett.

Akkoriban sokan meglepődtek amiatt, hogy Zrínyit elfogták és bebörtönözték, a férfi ugyanis számos jelét adta a császár iránti hűségének. Ezredesi rangban harcolt Thököly kurucai ellen, és a bécsi udvar szolgálatában állva fontos diplomáciai küldetéseket teljesített. 1682-ben például Saponara ezredessel együtt tárgyalt Thökölyvel a fegyverszünetről. A császár abban az évben éppen a hűségére tekintettel adta vissza neki apja, Zrínyi Péter

birtokainak egy részét, százezer forint értékben. A császár gesztusát vajon azzal viszonozta volna, hogy Thökölyhez csatlakozott? Ez nehezen hihető.

A rajta elkövetett sérelmekkel szemben hallgatással védekezett. Börtönében egy szót sem szólt a rabtartóihoz. Ha volt valami kívánsága, azt írásban közölte. Egy vele szemben indított bírósági eljárás sok mindent felszínre hozhatott volna, erre azonban nem került sor, így általánosan elterjedt az a vélekedés, hogy az utolsó Zrínyit ártatlanul börtönözték be. Takáts Sándor nem véletlenül írta a következőket: „Ennek a daliás ifjúnak tragédiáját még ma is mély homály fedi. Történetíróink ugyanis csak annyit írtak róla, hogy a király élete ellen tört! Merő képtelenség az ilyen állítás. [.] Az, hogy Zrínyi János a császár élete ellen tört volna, nevetséges rágalom. Elfogatása bizonnyal más okból történt.”

Zrínyi János ügyében a bécsi udvar is sötétben tapogatózhatott. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy elfogása után három évvel is igyekeztek bizonyítékot szerezni ellene. Varga János történész, egyetemi tanár Mehmed Csolak bég és a magyar főurak című tanulmányában (História, 1995, 8. szám) beszámolt arról a kihallgatásról, amely a bécsújhelyi börtönben zajlott 1686. november 15-16-án. A kihallgatott személy a félkarú Csonka bég, a Buda visszafoglalása során elfogott török főember volt, akit Theodor Heinrich Strattmann gróf udvari kancellár és Andreas Olipez jezsuita szerzetes faggattak.

„A kitüntető figyelem nem volt véletlen. A bécsi kormányzati körök tudták, hogy foglyuk jól ismeri a törökök és magyarok legbensőbb gondolatait, valamint azokét is, akik Thököly oldalán harcoltak. Arról is tudtak, hogy Ibrahim budai pasa 1680-ban őt küldte követségbe I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemhez (1661-1690) a Habsburg-ellenes török-kuruc-erdélyi akciók összehangolására, majd amikor a »kuruc király« csillaga emelkedőben volt, a béget rendelték melléje tanácsadóul. Nem volt ismeretlen előttük az sem,

hogy török részről ő vezette a Thökölyvel folytatott tárgyalásokat 1681-1683 között, s Thököly követségével együtt részt vett 1682 januárjában a kurucok fegyveres támogatását elhatározó konstantinápolyi audiencián.”

Csonka bég tehát igen fontos információk birtokában volt, s azokat kész volt megosztani kihallgatóival. Vallott több, Thököly-párti magyar főúr és természetesen Zrínyi János ellen is. Csonka bég szerint Bécs 1683-as ostroma idején e főurak azt tervezték, hogy „Thököly Imre lesz Magyarország királya, Czobor Ádám Morvaországé, Draskovich Miklós Ausztriáé, Batthyány Kristóf Stájerországot (Steiermarkot), Erdődy Miklós Horvátországot uralja. A török fennhatóság ebben az esetben is megmaradt volna, amit az összes területről összegyűjtött évi négyszázezer

birodalmi tallér adóval kellett elismerni.” Az urak mindezt akkor határozták el, amikor július közepén megjelentek a Bécs ostromára felvonuló török sereg táborában, ahol hűséget fogadtak Kara Musztafa nagyvezírnek. Zrínyi Jánossal kapcsolatban a bég azt állította: a főurak felbujtották a fiatal grófot, hogy fogja el Lipót császárt. Szerinte Zrínyi vállalta a veszélyes feladatot. Ehhez (a nagyvezír jóváhagyásán kívül) csapatokat kért. Varga János történész úgy gondolta, hogy a terv végrehajtásához kapóra jöhetett az uralkodó pánikszerű távozása Bécsből, azonban nem tudjuk, hogy a császár elfogását valóban tervezte-e Zrínyi, hiszen a jelek szerint erre nem tett semmiféle előkészületet. Annak a valószínűsége, hogy éppen egy ilyen akció előkészületei közben érkezzen egy rá nézve végzetes követi jelentés, ugyancsak elenyésző. Csonka bég vallomása bizonyára valós tényeken alapult, de nem tudjuk, hogy a neki feltett, Zrínyire vonatkozó kérdések mennyire voltak célzatosak.

Zrínyit az udvar nemcsak azzal gyanúsította, hogy a császár elrablására készült, hanem azzal is, hogy a Bécsből kimenekített Lipót, valamint a császári kincstár útvonalát elárulta a törökökkel szövetséges tatároknak. Az uralkodó,

Korneuburg, Krenis, Melk és Linz érintésével igyekezett Passauba, kincstárát pedig hajókon szállították fölfelé a Dunán. A szállítmányt a parton fegyveres csapatok kísérték. Ezek (Arch gróf vezetésével) sikeresen megütköztek a Bécs környékén portyázó tatárokkal, így a császár és a kincsek sértetlenül eljutottak Passauba.

A rendelkezésre álló információk alapján Varga János sem tüntethette el a Zrínyi János ügyével kapcsolatos fehér foltokat. Úgy vélte, hogy Zrínyit talán az apja halála miatti bosszúvágy irányította (Zrínyi Pétert a Wesselényi- szervezkedésben való részvételéért lefejezték). Ugyanakkor leszögezte, hogy „Csonka bég jegyzőkönyvben rögzített vallomásainak hitelességét nem erősíthetjük meg, de nem is cáfolhatjuk a fogoly személyiségjegyei alapján. Valószínű, hogy kihallgatásakor igyekezett jó színben feltűnni Strattmann kancellár előtt és sanyarú helyzetén változtatni. Megnyilatkozásai – és életpályájának ismerete – alapján azonban nem fér kétség a törökök ügye iránti elkötelezettségéhez és tisztességéhez”.

Amit tudunk: Zrínyi János Antal grófot soha nem engedték ki a börtönből. Elborult elmével, ötvenkét évesen halt meg Grazban, 1703-ban. Vele a nagy múltú, kiváló hazafiakat felvonultató Zrínyi család végleg eltűnt a magyar történelem színpadáról.

XI. Ince pápa fellépése megállította

&

Az iszlám vallási és politikai természetét ismertető tanulmányok közül újabban felbukkant Bill Warner, a Politikai Iszlám Kutatóközpont (Center for the Study of Political Islam – CSPI) igazgatójának Tizenhárom előadás a politikai iszlámról című munkája. Az amerikai kutató fizikus,

volt egyetemi tanár és üzletember a magyar közszolgálati televíziónak (M1) is nyilatkozott az iszlámmal kapcsolatos kutatásairól. Warner elmondta, hogy évtizedek óta foglalkozik ezzel a vallással, de 2001. szeptember 11., a World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás után erősödött a téma iránti érdeklődése. A dátummal kapcsolatban érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet.

^Az Európát sújtó illegális migránsáradat nyomán kialakult helyzetről olykor egymással szöges ellentétben álló véleményeket hallunk különféle fórumokon. Ilyenkor gyakran felmerül a mohamedánok európai beilleszkedésének, a párhuzamos kultúrák kialakulásának kérdése. Ez érthető, hiszen sokaknak nem közömbös, hogy milyen lesz a keresztény gyökerű Európa társadalmi, kulturális,

világnézeti helyzete, jövője. Akadnak, akik a magyar történelemből vett példákkal érvelnek amellett, hogy az iszlám terjedésétől nem kell félni, hiszen alávetettségünk százötven éve alatt „sem lettünk törökké”.

Mivel az Oszmán Birodalommal rengeteg küzdelmünk volt, és a törökökkel kényszerűségből valóban hosszú ideig éltünk együtt, ennek köszönhetően igen jelentős történelmi tapasztalattal rendelkezünk, a nyugat-európai országokhoz viszonyítva pedig különösen. Való igaz, hogy a török idők okozta pusztulás és szenvedés ellenére sem lettünk törökké, de nem szabad elfelejteni, hogy miközben hazánk nagy része 1541 után áldozatául esett a török hódításnak, a hódoltságban élők kapcsolatban maradhattak a Magyar Királyság megmaradt részével és az Erdélyi Fejedelemséggel. Ez a kapcsolat meg-megújuló reményt adott a hazaszerető, honvédő harcokra mindig készen álló magyaroknak. (Az már a sors iróniája, hogy később, I. Habsburg Lipót német-római császár és magyar király protestánsüldöző, magyarellenes politikája sokakat állított a törökök oldalára.)

Az említett dolgozat leegyszerűsített útmutatást kíván nyújtani azoknak, akik keveset tudnak az iszlám vallás alapvető vonásairól. Warner a tizenhárom előadást önképző iszlám-tanfolyamnak nevezte, amely kitér Mohamed életére és tanításaira, a Korán keletkezésére és felépítésére (mekkai és medinai Korán), a dzsihád (küzdelem), a saría (iszlám törvénykezés), valamint a kafir (nem muszlim) és a dhimmi (iszlám országban, bizonyos alávetettségben élő kafir) fogalmának, szerepének ismertetésére is. A tanulmány egyébként nagy hangsúlyt helyez az iszlám vallási és politikai kettősségéből fakadó sajátosságaira, mert ezekben látja a békés és a harcias iszlám kapcsolatrendszerének magyarázatait. Bill Warner ezzel kapcsolatban érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet. Ezt írja:

„Az iszlám a földkerekség legsikeresebb politikai rendszere. Ezernégyszáz éven át lassan terjeszkedett. Egész történelme során csak kétszer verték vissza. Mindkétszer Európában. Először Spanyolországban, másodszor Kelet- Európában. [.] Az első szeptember 11-e 1683-ban volt, amikor az európaiak elűzték a muszlimokat Bécs kapui alól. Néhány évszázaddal később volt egy újabb szeptember 11- e. Ez megmutat egy fontos dolgot. Az iszlám soha nem felejti el, hogy épp ezen a napon fordították vissza Bécs kapui alól és legyőzték a büszke török hadsereget. Soha nem felejtik el. Ez a következő miatt fontos. Szeptember 11- én Amerikában nem is sejtettük, miért pont ezen a napon volt a támadás. Fogalmunk sem volt róla, és ebben megmutatkozik az iszlám és a kafir természete. A kafir soha nem emlékszik, mivel járt az iszlám terjedése. De az iszlám soha nem felejt.”

Ha az elkövetők a szeptember 11-ei dátumot valóban tudatosan, előre elhatározva választották, akkor ugyanez a nap szóba jöhet egy jóval későbbi esemény kapcsán is. 1990. szeptember 11-én hangzott el ugyanis George H. W. Bush elnök nagy feltűnést keltő televíziós beszéde, amelyben egy új világrendről, egy biztonságosabb,

harmonikusabb és terrorfenyegetéstől mentes világról fejtette ki nézeteit. Míg Warner 1683. szeptember 11-gyel, mások az 1990-es időponttal hozzák összefüggésbe az ikertornyok lerombolásának időzítését. A terrortámadás és az arra adott háborús válaszlépések horderejéhez, történelmi jelentőségéhez képest az időzítés kérdése persze mellékes, ám az események magyar vonatkozásaira tekintettel

mégsem érdektelen.

A Bécs melletti Kahlenbergnél kivívott hatalmas győzelemmel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az egy nappal később, szeptember 12-én történt, de nem zárhatjuk ki, hogy az iszlám valóban egy nappal korábbi dátumot őrzött meg „emlékezetében”, hiszen Bécs ostroma is ez idő tájt zajlott. Vajon melyik szeptember 11- nek lehet nagyobb súlya, jelentősége az iszlám emlékezet szempontjából? Valószínűbbnek tűnik, hogy az 1683-asnak, vagyis a Török Birodalom európai hódításainak véget vető kahlenbergi csata időpontjának, amely mellett nyilván eltörpül egy televíziós beszéd dátuma. A nagy győzelem közvetlenül befolyásolta a Magyar Királyság sorsát is, ezért érdemes erről is röviden beszélni.

Az 1683. szeptember 11-ről másnapra virradó éjszakán egyes becslések szerint hozzávetőleg hatvanezer birodalmi és lengyel katona, velük szemben pedig ennél is nagyobb, körülbelül száz-száznegyvenezres török sereg állt hadrendben (a seregek reguláris magja ennél kisebb volt). A Bécs felmentésére érkezett lengyel-osztrák-német hadakat III. Sobieski János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg vezette, míg a tatárokkal kiegészített török sereg élén Kara Musztafa „nagyvezír” állt. A lengyel király reggel hat óra előtt öt ágyúlövéssel jelt adott a csata megindítására, és délután háromkor a török sereg már fejvesztve menekült Döbling felé.

A fényes kahlenbergi győzelem főként Sobieski kiváló hadvezetésének köszönhetően született, de közrejátszott

ebben az öntelt és tehetségtelen „nagyvezír” súlyos hibája is. Kara Musztafa annyira bízott seregének túlerejében, hogy janicsárjaival még a csata napján is folytatta a korábban körülzárt Bécs ostromát. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor hírül hozták neki, hogy csapatai elég rossz helyzetbe kerültek. Ekkor kibontotta a próféta szent zászlaját, és a csatatérre sietett. Mikor odaért, látta, hogy seregének jobbszárnya szétesett, a rendet már nem lehetett helyreállítani. Végül ő is a menekülést választotta.

Bánlaky (Breit) József hadtörténész erről így írt A magyar nemzet hadtörténelme című alapművében: „Kara Musztafa nagyvezír a nagynehezen megmentett szent zászlóval és roppant serege romjaival bekötött szemmel, alárendeltjei által gyűlölve és megvetve, egyfolytában Győrig futott vissza s itt a szultánhoz írt jelentésében a csatavesztés okát Thökölyre és Ibrahim budai pasára hárítván, utóbbit több más magasabb és alsóbb rangú tiszttel együtt azonnal meg is ölette s helyette Kara Mohammed diarbekiri pasát nevezte ki budai helytartóvá.”

A törökök a csatában tíz-tizenötezer, a szövetségesek körülbelül négy és félezer halottat veszítettek. Kara Musztafa sorsa is beteljesedett, amikor a szultántól megkapta a selyemzsinórt. Az 1683-as győzelemmel kezdődött a törökök végső kiűzéséhez vezető folyamat, és ez valóban emlékezetes dátum a győztesek és a vesztesek számára egyaránt. Nem zárható ki, hogy a csata dátumának köze van az ikertornyok pusztulásának időpontjához, bár a választ nem csupán az egynapos eltérés nehezíti, hanem az a körülmény is, hogy a támadás értelmi szerzőivel kapcsolatban számos, egymásnak ellentmondó elképzelésről van tudomásunk.

Ami bizonyos: a történelem olykor ismétli önmagát. A kahlenbergi csatát megelőzően a bécsi udvarnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a törökveszély elhárítására hatszáz kilométer hosszú védelmi vonalat épít ki a Mura- Rába-Vág

vonalán. Igaz, kerítést és szögesdrótot még nem használtak ehhez, de ebből is látható, hogy Európa történelmében az ilyen típusú védekezés nem ismeretlen. Bécsben a török ostrom és a kahlenbergi győzelem előtt zavargások törtek ki, amelyekről a migránsáradat miatti, 2015-ös osztrák kormányellenes tiltakozások juthatnak eszünkbe. Akkor a császárvárosban hatalmas rémület támadt, mert 1683. július 7-én a törökökkel szövetséges tatárok Petronellnél utolérték és szétverték a visszavonuló Lotaringiai Károly utóhadát. Ettől Lipót császár is megrettent, és még aznap este Linzbe, majd Passauba menekült. Ugyanezt tette a bécsiek jelentős része, míg a többiek felkészültek a legrosszabbra. Acsády Ignác írta a Szilágyi Sándor szerkesztette A magyar nemzet története című, nagyszabású munkájában:

„Akik helyben maradtak, azokat is izgatott, forradalmi hangulat fogta el, mely főleg a jezsuiták ellen irányult. A nép azt vetette szemükre, hogy az ő vakbuzgalmuk hajtotta a magyarokat a fölkelésbe [Thököly féle szabadságharc – B. A.] s így a jezsuiták okai a török háborúnak. Sinelli bécsi püspöknek, az akkori főminiszternek ablakait beverték. Sőt a tömeg egyenesen a császár ellen fordult… Katonaságnak kellett a tömeget szétűzni és az udvart elszállító fogatok számára utat törni.”

1683 őszén a keresztény hadak végül is legyőzték az oszmánokat, akik persze nem titkolták sem a kilétüket, sem a szándékaikat. Fegyveresen, hadseregekbe rendeződve érkeztek, egyértelműen a hódítás, a zsákmányszerzés, a pusztítás szándékával. Annak idején tudni lehetett, ki az ellenség, de még így is csak a véletlen szerencsén, no meg XI. Ince pápa hatalmas szervezőmunkáján és anyagi támogatásán múlt, hogy az oszmán seregek nem hódították meg Bécset és nem zsugorították még kisebbre az európai kereszténység életterét.

Szükséges itt megjegyezni, hogy a német-lengyel szövetség létrehozása mindenekelőtt a pápának volt

köszönhető, aki Lipótot és a lengyel királyt óriási összegekkel támogatta. Ám a magyar főpapok is kitettek magukért. Szelepcsényi György esztergomi érsek félmillió forinttal, Széchenyi György kalocsai érsek pedig több mint hatvanezer forinttal járult a háborús költségekhez, így elmondható, hogy Bécs megmentése nagyrészt az ő pénzüknek volt köszönhető.

A kahlenbergi csata óta sok víz lefolyt a Dunán. Ahova egykor nem jutottak el Kara Musztafa nagyvezír hadai, oda napjainkban tömegesen érkeznek a nehezen ellenőrizhető migránsok. Korunk Európájában nem ildomos firtatni bárki vallási, etnikai hovatartozását, különösen nem, ha ez valamiféle megbélyegzéssel párosul. Ennek így is kell maradnia. A migránsok tömeges megjelenése, a határátlépésre vonatkozó elemi szabályok gyakori semmibe vétele, az erőszakos benyomulás módszere azonban egyre nagyobb aggodalmat vált ki térségünkben, s könnyen eszünkbe juttatja Bill Warner tanulmányának gondolatébresztő adatait.

Nyilvánvaló, hogy a migránsok beözönlése kapcsán nem elhanyagolható az iszlám radikalizmus térhódításának megakadályozása, ám ezt a szempontot gyakran szőnyeg alá söprik azok, akik a folyamatot kizárólag humanista szemszögből látják vagy láttatják. Az emberség, a menekültek iránti szolidaritás megőrzése fontos, de ezzel egyidejűleg távol kell tartanunk azt az iszlám radikalizmust, amely nemcsak firtatja mások vallási és etnikai hovatartozását, hanem „rossz” válaszok esetén a tömeggyilkosságtól sem riad vissza.

Európában ma nem dörögnek a fegyverek, de a szemünk láttára zajlik egy megjósolhatatlan méreteket öltő népvándorlás, amely újabb pozíciókat teremthet az iszlámnak. A helyzet kezelésének talán legnagyobb akadálya az, hogy az Európai Unió legfőbb irányítói között nincs senki, aki tekintélyével és befolyásával úgy képviselné

és védelmezné az összeurópai érdekeket, ahogyan azt XI. Ince pápa tette 1683-ban.

A félkarú török, akinek császár volt a keresztapja

&

A mohamedánokra általában nem jellemző, hogy elhagyják hitüket és fölveszik a kereszténységet. Nem volt ez jellemző a 17. században sem. Az pedig teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy maga a német-római császár vállalja egy katolikusnak áttért muszlim keresztapaságát. Az élet azonban gyakran felülírja az emberi képzeletet, s bizony, ez a képtelenség is megtörtént Bécsben, a Hofburg kápolnájában, 1696. január 6-án. A megkeresztelt török férfi az ötvenötödik évében járt. A törökök Mehmed Csolak bégnek, a magyarok Csonka bégnek nevezték, mert egy csatában elveszítette a bal kezét. Ez a török főember Buda 1686-os visszafoglalásakor esett fogságba, s tízévi raboskodás után döntött úgy, hogy feleségével és gyermekeivel együtt római katolikus lesz.

^^Csonka bég feltehetően az 1660-as években, valamelyik magyarországi csetepatéban veszítette el a fél karját, ám később is vitéz katonatiszt hírében állt. A Buda visszafoglalásáért vívott harcokban is kitűnt rettenthetetlen bátorságával. A hetven éves Abdurrahman vezérpasa oldalán kivette részét a védekezésből, s miután a végsőkig kitartó, idős fővezér hősi halált halt, ő vette át a parancsnokságot. Hiába

küzdött, a Szent Liga túlerőben lévő ostromló serege végül megtörte a védők ellenállását. Sebesülten fogták el. A törökök hatalmas veszteségeit jelzi, hogy rajta kívül csupán két magas rangú török került élve a győzők kezére.

Csonka bégnek a hosszú fogság alatt bőven volt ideje arra, hogy átgondolja a vele történteket s fölmérje, hogy neki és családjának milyen kilátásai lehetnek Lipót császár birodalmában. Varga János történész, egyetemi tanár Mehmed Csolak bég és a magyar főurak című cikkében (História, 1995, 8. szám) többek között ezt írta Csonka bég származásáról: „A Török Birodalom balkáni tartományában született 1641-ben, egy olyan bosnyák családban, amelyiknek már a negyedik generációja vallotta magáénak Mohamed hitét.”

Szüleit korán elveszítette, és már gyerekfejjel Budára került, ahol bátyja – aki lovas tiszt volt – vállalta a nevelését. Idővel, már katonaként a váci helyőrségnél szolgált, s hamarosan kitűnt vitézségével, mert az 1663 végén elfoglalt Nógrád várának egyik agája, majd várparancsnoka lett. Később, „hogy csonkaságát palástolja, ezüst műkezet viselt; ez és közismert bátorsága különös nimbusszal övezte személyét a végvárak világában”. A törökök Bécs elleni, 1683-as támadása és a Kara Musztafa nagyvezír vereségével végződött kahlenbergi csata után Budára menekítette a családját.

Csonka bég nemcsak a harcmezőkön, hanem a diplomácia terén is otthonosan mozgott. Varga János leírta, hogy „Ibrahim budai pasa 1680-ban őt küldte követségbe I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemhez (1661-1690) a Habsburg- ellenes török-kuruc-erdélyi akciók összehangolására, majd amikor a »kuruc király« csillaga emelkedőben volt, a béget rendelték melléje tanácsadóul. [.] .török részről ő vezette a Thökölyvel folytatott tárgyalásokat 1681-1683 között, s Thököly követségével együtt részt vett 1682 januárjában a kurucok fegyveres támogatását elhatározó konstantinápolyi audiencián. Majd jelen volt 1683-ban a Kara Musztafa nagyvezír sátrában tartott eszéki és győri megbeszéléseken (június-július), ahol a támadás végső céljaként a királyi Magyarország felosztásáról és jövőjéről tanácskoztak”.

Érsekújvár elvesztése (1685) után követte családját, és Budára költözött. Az ostrom idején Abdi Abdurrahman pasa egyik főtisztjeként harcolt. Varga János idézett egy itáliai szemtanút, aki szerint „jóllehet egyik keze hiányzik, Buda védelmében nagy hőstetteket vitt véghez […] ő vezette az összes kitörést, és állandóan védekezett a lotharingiaival [Lotaringiai Károly herceg császári fővezérrel] szemben”. A várba beözönlő támadók ellen az utolsó pillanatokig harcolt. Amikor már nem volt hová hátrálnia, megadta magát. Vele együtt fogságba esett a felesége, a lánya és kilencéves fia is.

Bánlaky (Breit) József írta (A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1929-1942): „Mátyás templomán kívül az egész Buda vagy elhamvadt, vagy még tűzben, lángban állott [.] A zsákmányt kutatók közt volt a jeles tudós gróf Marsigli császári mérnök is, aki szeptember 3-án a romok közt felkutatta Mátyás híres könyvtárának nyomorúságos töredék-darabjait, melyek aztán a bécsi udvari könyvtárba kerültek. A török foglyok, fegyveresek, békés lakosok, nők s gyermekek száma összesen valami 6000-re rúgott, kik aztán a szélrózsa minden irányába elszóródtak. A foglyok közt volt Nógrád volt parancsnoka, kit a magyarok jól

ismertek s hiányzó félkarja miatt Csonkabégnek nevezték el.”

Csonka béget a bécsújhelyi tömlöcben őrizték, ahol főembereknek kijáró, megkülönböztetett bánásmódban részesült. Varga János a börtönfelügyelőnek az udvari kamarához írt jelentéséből is idézett: „Kenyérre, húsra, sültre, főzelékre, almára, szőlőre, mézre egy tallér megy el, és megköveteli, hogy jól tartsák. A nappali és éjszakai őrségre kétnaponként egy font gyertya fogy el; három pokrócot is kellett vásárolnom, és az itteni borbély is naponta kárát látja, akinek. megparancsolta, hogy naponta készítsen neki kávét is.”

1687-től azt is megengedték neki, hogy a fogságot megossza a feleségével, később pedig családjával együtt a bécsújhelyi polgármester házába költözhetett. A kivételes bánásmód összefüggött azzal, hogy fogva tartóinak értékes információkkal szolgált azokról a magyar főurakról, akik kapcsolatban álltak a törökökkel s részt vettek a Habsburg- ellenes szervezkedésekben. Keresztény hitre tért, bár ez egy hosszú folyamat végeredménye volt. Először a gyerekeit kereszteltette meg, majd feleségével együtt három évvel később, 1696-ban tért át a római katolikus hitre. „A keresztszülői tisztet maga I. Lipót császár (1658-1705) és magyar király (1657-1705) és felesége, valamint gyermekeik, József és Mária Erzsébet főhercegnő vállalta. Csonka bég a Leopold Joseph Balthasar Zungenberg, Fatime a Maria Magdalena Elisabetha nevet kapta. Keresztény hitre térésével és szabadon bocsátásával egy időben a császár örökletes bárói címet [más források szerint ő magyar nemességet, s a fia, Ferenc kapott báróságot] és ezerötszáz forint évi kegydíjat adományozott keresztfiának.” A spanyol örökösödési háború kitörése (1701) után a császár megbízta egy huszárezred felállításával. Ekkor már elmúlt hatvanéves, mégis vállalta a harctéri megpróbáltatásokat. Komárom, Győr, Esztergom és Veszprém vármegyék huszárjaiból szervezte meg ezredét, amely részt vett a Rajna környéki s más nyugati hadjáratokban. Zungenberg Lipót félelmetes hírnévre tett szert olyan kapitányokkal az oldalán, mint Kende Kristóf, László Jakab, Zichy György és Zsámboky János. Hamarosan lovassági tábornoki rangot kapott.

Takáts Sándor, Régi magyar kapitányok és generálisok (Budapest, 1928) című könyvében így jellemezte Zungenberget: „Az örökösödési háború fénypontjai azok a hihetetlen huszárbravúrok, a páratlan vakmerőséggel, de egyúttal tudással elkövetett lovastámadások, amiket Csonka bég vitt véghez. Nem hiába írták róla, hogy szerény, mint a sólyom, gyors, mint a villám, s bátor, mint az oroszlán. Ő

csakugyan az volt. És az egykori török bégnek a híre egy-két év alatt betölté egész Európát. Kedveltje lett a legnagyobb vezérnek: Savoyai Jenőnek. Mindent mert, mindenre vállalkozott. A lehetetlent nem ismerte. Jómaga olyan volt, mint a boszniai kasza; mindenfelé vágott. A huszárjai pedig mesterük nyomdokait követték.”

Amikor 1704-ben fogságba esett, Savoyai Jenő herceg sietett a segítségére, s neki köszönhette kiszabadulását. Ezután a Lehoczky-huszárezredet is megkapta, és az angol hadsereghez osztották be. Egyik fia elesett a harcokban, és hamarosan őt is utolérte a végzete. Halálával kapcsolatban többféle történet keringett. Varga János történész szerint a rajnai fronton „szerezte azt a heveny kórt, amely 1705 vége felé elragadta”. A Pallas Nagylexikon vonatkozó szócikkében (Csonkabég) ez áll:

„1706. A franciák elfogták és kiszolgáltatták a szultánnak, ki őt, mint renegátot zsákba varratta és a Boszporuszba dobatta.” A Katolikus Lexikon (Csonkabéget összetévesztve a fiával) azt írja, hogy „az itáliai Guastallánál megsebesült, útban hazafelé érte a halál”.

Pilch Jenő A magyar katona. Vitézségünk ezer éve I-II. című munkájában (Budapest, 1933) viszont azt olvashatjuk, hogy ezredével 1705-ben Pfalzban harcolt, s még ebben az évben állítólag zsiványok támadtak rá, akik megölték. Fia, Ferenc, aki a Zungenberg huszárezredben kapitányi rangban szolgált, azzal bosszulta meg halálát, hogy hat falut felégetett. 1706-ban a sok dicsőséget szerzett ezredet feloszlatták és maradékait más huszárezredekbe osztották be.

Zungenberg Lipót fia, Ferenc túlszárnyalta apját, mert az övénél is fényesebb katonai karriert futott be. 1696-ban Lotaringiában, 1701-1702-ben pedig különféle olaszországi hadszíntereken harcolt. 1700-ban magyar bárói rangot kapott. 1706-ban (apja ezredének feloszlatása után) már Turin bevételénél, majd Nápolyban és Piemontban jeleskedett. 1716-1717-ben Péterváradnál, Temesvárnál,

Belgrádnál, majd Boszniában vette ki részét a győztes csatákból. Harcolt Szicíliában, a villafrancai csatában, majd hosszú évekig helytállt a franciákkal folytatott itáliai háborúskodásban. Érdemeire tekintettel előléptették tábornokká.

Báró Zungenberg Ferenc gyakran nézett farkasszemet a halállal. 1734-ben, a pármai csata előtt közvetlen mellőle lőtték ki gróf Mercy tábornagyot. Ez azonban nem vette el a harci kedvét, mert magyar huszárjaival és osztrák vérteseivel megfutamította a francia lovasságot. Nem sokkal később megsebesült. 1735. február 15-én hadosztályával Ausztria felé tartott, amikor egy Klausen nevű tiroli városkában szélhűdés érte. Két nappal később, ötvenkilenc esztendős korában meghalt. Több mint harminc éven keresztül szolgálta a Habsburgok birodalmát. 1735. február 19-én temették el Klausenben, egy külön sírkápolnában. A helyi Szent András-templom falába helyezett márvány sírkő felső részét a Zungenberg bárói címer díszíti, hirdetve e különös család emlékét és dicsőségét.

Draskovich Miklós
országbíró helytállása

1687. november 7-én a pozsonyi országgyűlés alsótáblája, majd november 10-én a felsőtábla is elfogadta a Habsburg-ház fiági örökösödését kimondó törvényt, s egyúttal lemondott az 1222-es Aranybullában rögzített, úgynevezett ellenállási jogról (31. cikkely), amely a nemességet felhatalmazta arra, hogy fellépjen az uralkodóval szemben annak hűtlenné válása esetén. A többség elfogadta azt az indoklást, hogy az ország hálával tartozik a Habsburgoknak, amiért a törököktől

visszafoglalták Budát (1686), illetve fölszabadították az ország nagy részét. Ez a hála azonban korántsem lehetett teljesen tiszta érzés, ha figyelembe vesszük a „felszabadítók” másfajta magatartását Buda visszavívása előtt, után vagy éppen az országgyűlés időszakában.

^^Ezen az országgyűlésen csupán egyetlen ember akadt, aki mindvégig ellenezte az örökös királyság elfogadását és az ellenállási jogról való lemondást. Igaz, ő az ország egyik főméltósága, Draskovich Miklós országbíró volt. Amikor már mindenki beadta a derekát, egyedül ő szállt vitába azokkal, akik leglelkesebben támogatták a szabad királyválasztásról való lemondást és a rendi jogok csorbítását.

Ma már kideríthetetlen, hogy az akkori honatyák közül titokban hányan értettek egyet vele, de biztosra vehető, hogy jóval többen lehettek azoknál, akiknél a „hálaérzet” erősebb volt, mint a hazájuk iránti felelősségérzet (lásd a birodalmi hercegi rang után ácsingózó Esterházy Pál nádor esetét).

Buda visszafoglalása kétségkívül fontos és nevezetes esemény volt. Érthető, hogy ennek hírét a keresztény Európa örömmel és lelkesedéssel fogadta. Ugyanígy fogadta volna Magyarország népe is, ha korábban nem tapasztalja meg, hogy milyen szenvedésekkel jár a császári hadak megjelenése. Acsády Ignác történész az 1898-ban megjelent, Magyarország története I. Lipót és I. József korában (1657-1711) című könyvében (A magyar nemzet története VII.; szerkesztette Szilágyi Sándor) már rámutatott, hogy itthon „csak a hivatalos világ ünnepelt”. Ettől a hivatalos világtól azonban távol állt a nép, de nagyrészt a köznemesség is.

Gróf Rabatta Rudolf tábornagy, főhadbiztos az 1683-84 telén Magyarországon beszállásolt császári csapatok hadiköltségeit (pénzben és eleségben) nyolcmillió forintra becsülte, s ez az összeg nem tartalmazta a végbeli hadakta

szánt juttatásokat. A következő télen „Alsó-Magyarországra ismét 5 milliónyi terhet akartak róni [.] Alsó-Ausztriát az udvar ugyanakkor 7 évre fölmentette a katonai beszállásolás alól, mire a velencei követ nyíltan kimondotta, hogy Magyarországot az örökös tartományoknak áldozzák fel.” Ez a megállapítás bizony helytálló volt, mert a császári katonaság eltartásának költségeiből hetven százalék jutott az amúgy is kizsigerelt Magyarországra, míg a gazdag örökös tartományokra csupán harminc százalék. 1686-ra ezek a terhek valamelyest mérséklődtek, viszont egyre drasztikusabbak lettek a magyarokkal szemben alkalmazott megtorló intézkedések.

1686 februárjában Caraffa császári generális a csapataival megszállt Debrecenre például elképesztő mértékű, négyszáznyolcvanezer forintos sarcot vetett ki. A városnak ezt fél év alatt kellett előteremtenie. Acsády szerint ezen az összegen „még Bécsben is elszörnyedtek s azt mondották, hogy vannak a császárnak egész tartományai, melyek ennyit a legnagyobb erőfeszítés mellett sem képesek fizetni. De mikor Caraffa azt jelentette, hogy Debrecennek 3000 háza van, s így egy-egy házra havonkint 26 frt 40 kr, félévre 160 frt esik,nem zavarták többé vérengző munkásságát.” A generális pontosan tudta, hogy ennek az abnormális mértékű összegnek az előteremtéséhez erőszakot kell alkalmaznia, ez azonban magyar- és protestánsgyűlölő hajlamaival nem állt ellentétben.

Zsilinszky Mihály történész, az MTA levelező tagja adta közre a Századokban (1876) Caraffa Debreczenben címmel azt az egykorú jelentést, amelyet Gyulai Ferencz, Dániel István és Deli Mihály erdélyi küldöttek csatoltak egyik levelükhöz (egykor a Nemzeti Múzeum levéltári anyagához tartozott). Ebben egyes utcákra lebontva, név szerint szerepel azon polgárok egy része, akiket Caraffa parancsára megkínoztak, illetve megöltek. Íme, a leírás néhány jellemző részlete:

„Anno Domini 1686. Debreczen városában esett kínzásoknak és haláloknak szomorú leírása.

Uj utczában.

Barta Imreh városunknak Procatora kilenczedik hallatlan kínzás után minden lábainak ikráját leverték volna, inaiknál egyéb lábain nem maradott, megholt.

Kassai Szabó Istvánnak testére eleven tüzet töltöttek, ugy kinzották.

Szabó Boldizsárnak lábai körmeit lefarakták, sok kínzás után megholt. Ugyan ezen utczában felette sokan vadnak az kínzás miatt nyomorúságban.

Hatvan utczában.

Kis Imreh az sok kínzások után most is halálos ágyban fekszik.

Balogh Mihály hasonló nyomorúságban gyötrődik, élete felől semmi reménység.

Kis Mihályt similiter az gerendába felkötötték, ki miatt ugy kínlódik, holt számban van, bikacsökkel verettetett, kínzattatott.

Mester utczába.

Szabó Máté fiának az kínzás miatt lábai körmei elhullottak.

Szabó Jánosné az rettenetes kínzás miatt meghalt.

Felhalmi István fiastól az kínzás miatt holt számban fekszik.

Szeli Istvánnak kezeinek ujjait fürésszel fűrészelték, ki miatt sem él, sem hal.

[.]

Czeglédi utczában.

Vas Jánosnak lábainak ikrái az sok kínzások miatt kihasadozván inai elszakadoztak és megholt.

Boldogfalvában.

Kovács Boldizsár az sok kínzás miatt megholt.

Varga Istvánnak minden tetemét öszverontották s megholt.

Mészáros Miklós az sok kínzások miatt sem él, sem hal. Várad utczában.

Egri Demeternek egyik kezét elvágták s az másikat is halálos sebekkel illetvén megholt.

[…]

Ezeken kívül mennyi szívekben megbontakozott, az vagyonból ehel halásra jutott, kínzás miatt az munkára alkalmatlanná tétetett, tél-víz idején bujdosásra s mezítelenségre jutott és mások házok alá szorultak, azoknak számokat csak az Isten tugyja.”

Caraffa debreceni vérengzéseinek következtében a város háromezer házából kétezer lakatlanná vált és a tizenötezer lakosból tízezer elmenekült. Mindezekkel csaknem egy időben, 1686. szeptember elején a Szent Liga hadserege elfoglalta Budát, s ezzel az egyesített keresztény hadak nagy lépést tettek a törökök teljes kiszorítása felé. Buda megszabadult a töröktől, de az ország nem szabadult meg a császári seregektől és a szadista Caraffától. A Lipót császár által teljhatalommal felruházott generálisnak nem volt elég a debreceni kegyetlenkedés. 1687 februárjában Eperjesen felállította tizenkét tagú rendkívüli bíróságát, az „eperjesi vértörvényszéket”.

A Caraffa elnökletével működő bíróság gazdag protestáns nemeseket és polgárokat fogatott el. Iszonyú kínzásokkal próbáltak vallomásokat kicsikarni belőlük. Végül (több hullámban) huszonnégy ártatlan, megkínzott embert küldtek vérpadra úgy, hogy lefejezés előtt egyeseknek a karját is levágták. Caraffa, mintha csak színházban lenne, a kivégzéseket egy közeli ház erkélyéről nézte végig a feleségével

együtt. Még május 9-én is kivégeztek hét embert. Valamennyi elítélt vagyonát elkobozták. A császár a panaszok és kérelmek ellenére sem állíttatta le az intézményesített gyilkosságokat, sőt, további eljárásokra utasította a magas rangú hóhért. A felvidéki protestánsok ezután tömegesen menekültek Lengyelországba.

Ilyen előzmények után Lipót augusztus végén összehívta az országgyűlést, amelynek nyitónapja október 18-án volt. Caraffa vértörvényszéke még ekkor is „dolgozott“. Ha bárki azt hinné, hogy ennek ellenére a rendek akkora hálát éreztek a Habsburgok iránt, hogy a kedvükért örömmel lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és az ősi „ellenállási” jogról, az nagyon téved. S itt volt még a hab a tortán: az újraszerkesztett koronázási hitlevél. Erről Acsády Ignác így vélekedett:

„Kimaradt belőle, hogy legalább 3 évenkint országgyűlés tartassék, hogy a magyar ügyeket csak magyarok intézzék; kimaradtak belőle a nádor hatáskörére és választására, a véghelyek kapitányainak magyar voltára, az idegen zsoldosok kivitelére, a városokra, a vallásszabadságra s általában a vallásügyre vonatkozó határozatok. Az új hitlevéllel a magyar alkotmány sokkal lényegesebb változásokat szenvedett, mint a királyválasztás s az ellenállás jogának eltörlésével. Az a király, ki erre a hitlevélre tett esküt, jóval korlátlanabbul uralkodhatott, mint bármelyik előde.”

Vagyis a magyar országgyűlésnek még a nádor választására és hatáskörére vonatkozóan is szűkültek a jogai, ám Esterházy nádor ennek ellenére buzgón lelkesítette honfitársait az új határozatok elfogadására. (Meg is kapta jutalmát, a birodalmi hercegi rangot.) Szó sem lehetett itt a Habsburg-ház iránti háláról, sokkal inkább hihető, hogy fortélyos félelem szorongatta a lelkeket. Ennek az országgyűlésnek is voltak bátor tagjai, akik eleinte próbáltak szembehelyezkedni a felülről érkező nyomással, de hamar meghátráltak. Végül csak Draskovich Miklós, a félig horvát származású országbíró állta a sarat. Ő volt az egyetlen, aki következetesen ellenezte a fiági öröklés elfogadását.

Ehhez képest a történelem iránt érdeklődők is csak keveset tudnak róla, ami érthető, mert a személye valamiért nem került a történészek érdeklődésének homlokterébe.

Dicséretes kivétel Szibler Gábor, aki Egy alig ismert országos méltóság és sárvári birtokos a 17. századból. Trakostyáni gróf Draskovich Miklós című munkájában (Sárvár, 2009) érdekes részleteket közölt a főúrról. Draskovich katolikus vallású, a bécsi udvarhoz hű arisztokrata volt, aki azonban fontosnak tartotta a magyarok alkotmányos szabadságjogait. „1677 körül követelte a királytól az országgyűlés összehívását. Ebből is kitűnik, hogy királyhűsége nem volt feltétel nélküli, a rendi különállást keményen védelmezte. Hamarosan a Thököly-felkelés (1678-1682) kényszerítette I. Lipótot a magyar országgyűlés összehívására (1681). Újra választottak nádort, illetve az elhunyt Forgách Ádám helyére országbírót. Nádasdy Ferenc egykori méltóságát ekkor veje, Draskovich Miklós kapta meg. Kinevezési okmánya 1681. december 27- én kelt. Országbírói minőségében fontos szerep jutott neki Lipót császár harmadik feleségének, Eleonóra Magdolna császárné magyar királynévá koronázásán. A december 9- én lezajlott koronázáson ő vitte az országalmát.”

Draskovich csupán egyszer, 1683 nyarán pártolt el a Habsburgoktól. Akkor, amikor a török hadak közeledésének hírére I. Lipót hadvezetése lemondott Magyarország védelméről, és a császári sereg Bécshez vonult. Az országbíró ekkor a

törökökkel szövetségben álló Thököly oldalára állt. „Július elején a Batthyányak, Draskovich Miklós országbíró, a Nádasdyak, a Festetichek és más főurak is felesküdtek Thökölyre. Az átállásról azonban előre tájékoztatták Muraköz császári parancsnokát, Johann Ferdinand Herberstein altábornagyot, aki Bécset arról informálta, hogy Batthyány és Draskovich is hű a császárhoz. Az átállás tehát csak kényszerű lépés volt.”

Thököly mindenesetre megbízott Draskovichban, és a jelek szerint a szultán is komolyan számolt vele. Erre lehet következtetni a Buda ostrománál fogságba esett, majd a bécsújhelyi börtönbe hurcolt, félkarú Csonka bég (Mehmed

Csolak) vallomásaiból. A török főemberrel, aki később áttért a katolikus vallásra, fogva tartói jól bántak, mert értékes információkkal szolgált azokról a magyar főurakról, akik kapcsolatban álltak a törökökkel s részt vettek a Habsburg- ellenes szervezkedésekben. Takáts Sándor Régi magyar kapitányok és generálisok című könyvében (Budapest, 1928) ismertette a bég vallomásának ezt a részletét:

„Mikor a nagyvezér megindult Bécs ellen, Eszéknél elhatározták Magyarország fölosztását. Batthyány kapta volna a Dunántúlt, Czobor a bányavidéket és Thököly Felső- Magyarországot. Mindannyian a törökök fönnhatósága alatt állottak volna. Ez az egyezség azonban Bécs megszállása alatt fölbontatott, s aztán úgy határoztak, hogy egész Magyarország Thökölyé legyen, aki aztán 400.000 tallérnyi adót fizet évenkint. Batthyánynak Steierország, Draskovichnak Ausztria, Czobornak pedig Morva jutott volna.”

A bécsi udvar hitelesnek tarthatta a Csonka bégtől származó információkat (ezeket más források adataival is összevetették), s idővel annyira megbízott benne, hogy ragyogó katonai karriert biztosított számára. Csonka bég Thökölyvel és az említett főurakkal kapcsolatos állításait egyébként a török szolgálatban álló Hans Kammerling tiroli kovácsmester részben megerősítette. Szibler Gábor írta róla: „Eddig Kara Musztafa mellett szolgált, de Bécs felmentésekor sikerült megszöknie. 1683. szeptember 20-án felvett vallomásában arról nyilatkozott, hogy a nagyvezér egész Felső- és Alsó-Magyarország meghódítását, nem kevésbé Alsó- és Felső-Ausztriáét, különösen Bécsét Steiermarkkal, Csehországgal, Morvaországgal és Sziléziával együtt célul tűzte ki. Csonka bég Kammerlingtől függetlenül szintén e tartományokat említette.”

A törökök elleni kahlenbergi győzelem után Draskovich visszatért a császár hűségére, de a bizalom megszerzéséért komoly áldozatokat kellett hoznia. Mindenekelőtt sereggel támogatta az uralkodót. Ez olyan jelentős összegeket

emésztett fel, hogy még testvérétől is kért némi kölcsönt. Buda 1684-es, majd, 1686-os ostromában is részt vett, ennek ellenére nehezen szabadult a felségárulás gyanújától. Caraffa eperjesi vértörvényszéke kínzásokkal próbált ellene szóló vallomásokat kicsikarni (igaz, Esterházy Pál és Erdődy Miklós ellen is).

Draskovich Miklós halála szorosan kapcsolódott az 1687- es országgyűléshez, és találgatásokra adott okot. Halála napját a különféle források egymástól eltérően adják meg. Szinnyei József nagy művében (Magyar írók élete és munkái) például a következő szerepel: „Az 1687. országgyűlésen a legellenszegülőbb ellenzéket képezte; okt. 31., midőn a magyarok ős királyválasztási jogukról lemondottak és I.

Lipót király óhajtására az alkotmány fenntartásának feltétele mellett Magyarország kormányát, kevés és végre csak D. M. ellenmondása mellett, örökségileg a Habsburg- házhoz kötötték, e miatti búbánatában másnap gutaütés következtében meghalt. Másnap, vagyis november elsején.”

A halál időpontját ugyancsak 1687. november 1-re teszi a Magyarország történeti kronológiája című munka (Budapest, 1982). Ezzel szemben Szibler Gábor (Thaly adatai alapján) ezt írta Draskovich haláláról: „Annyira hevesen védelmezte a magyar királyválasztás érvényben hagyását, hogy ez okozta végzetét. 1687. november 8-án, egy előző napi viharos ülést követően, valószínűleg agyvérzés következtében, Pozsonyban halt meg.” Az internetes portálok ugyancsak a november 8-i időpontot jelölik meg, és bizonyára ezt a napot tekinthetjük Draskovich halála napjának. A történéseket közelebbről bemutató történelmi mű, a Szalay-Baróti-féle A magyar nemzet története (Budapest, 1896-97) is ezt az időpontot tartja mérvadónak. Szalay József történész írta:

„A törvényjavaslat elfogadását az alsóháznál Orbán István személynök, a felsőnél Eszterházy Pál nádor és Széchényi György érsek vitték keresztül. S ez nem volt csekély feladat. A kivánságot ugyan nem merték a rendek

egyenesen megtagadni, de alig voltak arra bírhatók, hogy a kérdés tárgyalásához fogjanak. [.] Egyébként is elővette a személynök minden ügyességét: hol a királyi ház érdemeit és hatalmát magasztalta, hol igért, hol fenyegetőzött. S nem eredmény nélkül. Történt ugyan néhány ellenkező felszólalás: de Orbán kijelenté, hogy alkudni, föltételeket szabni nem lehet, mire az alsóház november 7-én egyhangúlag elfogadta a királyi kivánalmakat. Csak Kende Ádám szathmármegyei követ jelenté ki, hogy a »tizenhárom megye« s a hozzájok csatlakozott Bihar utasításai az ellenkezőt tartalmazzák ugyan, de az egyértelműséget nem akarják megzavarni. [.] Mindazonáltal sokan voltak, a kik a javaslatot rossz szemmel nézték. A főrendeket a királyválasztás közelebbről érdekelte az alsóháznál, mert hiszen rajtok fordult meg a királyválasztás. Leghatározottabban emelt szót Draskovich Miklós országbíró, kijelentvén, hogy szívesen megválasztja ugyan Józsefet, de az örökös királyságot veszélyesnek tartja a nemzet szabadságára. Ámde mikor a király keményen rászólt: »Te vagy hát egyedül, a ki nem akarja fiamat örökös királyul elismerni?« ő is elnémult, másnap pedig becsmérlő iratot talált helyére csempészve, állítólag a német miniszterek megbízásából, a mi annyira felbőszíté, hogy azonnal szélütés érte, minek következtében pár nap mulva meghalt. Ezután a főrendek is elfogadták a javaslatot s november 10-ikére megegyezett a két ház a királyhoz e tárgyban intézendő fölterjesztésen. [.] Most már rendben lévén ez ügy, november 9-ikén a kilencven éves Széchenyi érsek megkoronázta a kilencz éves főherczeget.”

I. Lipót fiának megkoronázására és a felsőház döntésére tehát Draskovich halála után került sor. Jellemző, hogy a tragikus esemény egy pillanatra sem állította meg a folyamatot. A halál okát egyes történészek agyvérzésként, mások szívinfarktusként jelölik meg, a kortársak egy része pedig mérgezésre gyanakodott. Nem véletlenül. Az országgyűlés döntésének a Habsburgok szempontjából

óriási jelentősége volt. Ismerve a hatalmuk érdekében kifejtett gyakori gátlástalanságukat, a kortársak számára nem lett volna meglepő, ha a megfélemlítésnek ilyen durva eszközéhez nyúlnak.

Lipót császár és magyar kiszolgálói elérték, amit akartak. A magyarokra nézve szégyenteljes döntéssel elkezdődött az ország alávetettségének újabb fejezete. A „felszabadított“ területek gazdátlan vagy bizonytalan tulajdonú földbirtokait idegen, császárhű lakájok kezére adták. A magyar nemességet tömegével honosított külföldi (főként német) nemesekkel „hígították”, s a „felszabadítás” hatalmas költségeit az ország lakóira terhelték. Nem sokkal később, a Rákóczi-szabadságharc idején nyilvánvalóvá vált, hogy az 1687-es döntés nem a rendek szabad akaratából született. Az 1707-es ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és a nemesek megadóztatását. Draskovich Miklós akár az izgalmakba, akár a mérgezésbe halt bele, becsülettel szolgálta hazáját. Az 1687-es országgyűlésnek ő volt az igazi s talán egyetlen hőse.

Antonio Caraffa dicstelen tündöklése és bukása

Xr

„Őfelsége hatátalan jósága – elnézését kérem, károsabb, mint a kegyetlenség, mert az, aki megkegyelmez a bűnösöknek, veszélyezteti a büntetleneket. Senki se volt megbüntetve, sőt éppen ellenkezőleg, tekintettel Őfelsége túlzó kegyelmére, sokaknak még jutalom is jutott, földek és új címek formájában. De ettől még nem lettek hűek, mert régi betegsége ezen országnak, hogy mindig tele volt rebellisekkel, hiszen már a régmúlt időkben is akadtak olyanok, akik még szent királyuk, István ellen is lázadtak. Most lehetőséget kaptunk örök időkre kiirtani a lázongást

Magyarországon, mind a magyar föld, mind Őfelsége örökös tartományai érdekében. Felségednek a harci szerencse is kedvez, ezen kívül a rebelliseket az egész világ azzal vádolja, hogy halálos veszélybe sodorták a kereszténységet. Ezért megbüntetésüket mindenki igazságosnak fogja tartani. ”

^^Antonio Caraffa gróf, császári tábornok fenti sorait Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész idézte a Kortársban (2004/6.), Az eperjesi teátrum című tanulmányában. Caraffa 1687-ben a „határtalan jósággal” felruházott I. Lipót császár-királytól újabb uralkodói jóváhagyást várt, hogy folytathassa a rebellis magyarok

megbüntetését. Előző évi debreceni vérengzései után Eperjes megbüntetésére készült. Vesztróczy Zsolt történész az előzményeket így foglalta össze a pozsonyi Új Szóban (2009. január 17.):

„Caraffa már 1686 végén jelentette Bécsben, hogy egy kiterjedt és veszedelmes összeesküvés nyomaira bukkant, melynek a szálai Eperjesre vezetnek. Az eset felderítését a Debrecen megsarcolásával már amúgy is félelmetes hírnevet szerzett tábornokra bízták, aki 1687 februárjában érkezett meg a sárosi megyeszékhelyre. Bevonulása után két órával a város kapuit bezáratva ostromállapotot hirdetett, amivel kezdetét vette az a féléves vérfürdő, melynek keretében hét hullámban 24 embert végeztek ki. A vallomásokat kínpad segítségével csikarták ki, de ha ez kevés volt, a törvényszék gondoskodott hamis tanúról is.” (A Laniena Eperiensis és utóélete 1687-1995.)

A Caraffa elnökletével működő, tizenkét tagú rendkívüli bíróság, az úgynevezett eperjesi vértörvényszék vagy vésztörvényszék kizárólag gazdag protestáns nemeseket és polgárokat kínoztatott meg és ítélt el. A vérfürdőnek a rebellis magyarok megbüntetésén kívül volt egy sokkal fontosabb, a Habsburg dinasztia magyarországi uralkodásának véglegesítését célzó szerepe:

nyomásgyakorlás az 1687-es pozsonyi országgyűlésre. A rendek ekkor „szabad akaratukból törvénybe iktatták a Habsburgok fiági trónöröklését, s ezzel „örökre lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. Egyúttal lemondtak az Aranybullában rögzített „ellenállási” jogukról is. Az egyetlen, valamirevaló eredmény, amit a magyar nemeseknek ezen az országgyűlésen sikerült kicsikarniuk Lipóttól, az az eperjesi vérengzés leállítása volt. Ennek érdekében még a császár törekvéseit gátlástalanul elősegítő Esterházy Pál nádor is fölemelte a szavát. Grexa Gyula művelődéstörténész (1891-1977) Carafa és az eperjesi vértörvényszék című könyvében (Rozsnyó, 1913) idézte Esterházy levelének idevágó sorait:

„.hogy pedig, – legkegyelmesebb uram, mentől szerencsésebben folyjék le ugy a diéta, mint a koronázás, alázattal úgy vélekedem, fölöttébb szükséges, hogy a magyar nemzet megkapja az ő megvigasztalását, és a rendek ama desperatióból [elkeseredésből], melyben most nyögnek, szentséges fölségednek legkegyelmesebb grátiája által kegyelmesen kimentessenek; és a Felső- Magyarországon folytatott pörnek Eperjesen visszatartott foglyai elbocsátassanak, mivelhogy ez nem csekély mértékben szerencsés lefolyásúvá tenné a jövendő országgyűlést. Végre is, legfölségesebb császár, arra kell törekednünk, minden módon, hogy a király és a rendek között minden bizalmatlanság megszünjék.”

A levél e részletéből is kitűnik, hogy a nádor nem az ártatlanul megkínzott és kegyetlen módon kivégzett eperjesiek miatt, hanem az országgyűlés szerencsés lefolyásáért aggódva szorgalmazta a császári könyörületességet. Esterházy lépése érthető, hiszen óriási munkát fektetett a rendek meggyőzésébe, s kudarc esetén nem juthatott volna a rég áhított birodalmi hercegi ranghoz. Lipót hagyta magát meggyőzni, s nagy kegyesen félbehagyatta az eperjesi mészárlást. A nádor által megpuhított és a császár által megfélemlített rendek végül

megtették, amit „feletteseik“ elvártak tőlük (az egyetlen „renitens” főúr, Draskovich Miklós országbíró Pozsonyban, közvetlenül a döntéshozatal előtt, gyanús körülmények között

elhunyt).

Ha azokra a kegyetlenségekre gondolunk, amelyeket Caraffa (és vérbírósága) irányított, elképzelhetjük, hogy ezeknek a híre milyen hatással lehetett a Pozsonyban gyűlésező honatyákra. A részletek még az akkori idők borzalmain megedződöttek számára is ijesztőek és elrettentőek voltak, így érthető, hogy eleinte sokan nem is akartak hitelt adni ezeknek. Radvánszky Anikó egyetemi tanár, művelődéstörténész írta a Pázmány nyomában című kötetben (Vác, 2013) megjelent tanulmányában („Hol vagytok lutheránusok, hogy protestáljatok?”):

„I. Lipót legbefolyásosabb tanácsadó miniszterei – például Kinsky cseh kancellár és Strattmann birodalmi kancellár – hatására jónak látta a török elleni sikerek után a magyar nemességet megfélemlíteni és a bécsi udvar ellenségeit példásan megbüntetni. Másfelől föltételezhető, hogy e véres eszközöket egyúttal az ország alávetettségét stabilizáló politikai céljaik elérésére is alkalmazták, hiszen a megfélemlítés azt a fontos politikai célt is szolgálhatta, hogy e rendek a pár hónappal később megrendezett pozsonyi országgyűlésen lemondva ellenállási jogukról, minden további nélkül törvénybe iktassák a Habsburgok férfiági örökösödését.”

Caraffa eperjesi vértörvényszékének áldatlan, semmivel sem igazolható tevékenységével több történész is foglalkozott. A legfontosabbnak tartott egykorú forrás az 1710-ben elhunyt Rezik Jánosnak, a toruni egyetem és az eperjesi evangélikus főiskola tanárának kéziratos munkája, a Theatrum Eperiense anno 1687 erectum seu laniena Eperiensis, amelyet Gömöry János, a magyar nyelvű eperjesi kollégium utolsó igazgatója és Pogány Gusztáv adott ki Liptószentmiklóson, 1931-ben, latin és magyar szöveggel

(Az 1687-es eperjesi vértörvényszék története). Ugyancsak fontos irodalom Grexa Gyula említett kötete, valamint Bidner Ákos Az eperjesi vésztörvényszék (Budapest, 1941) és Kónya Péter Az eperjesi vésztörvényszék 1687 (Budapest-Presov, 1994) című munkája. Elsősorban Rezik János kéziratára támaszkodott K. Papp Miklós lapszerkesztő (1837-1880) is, akinek könyve Caraffa és az eperjesi vér­törvényszék (I-II.) címmel, Kolozsvárott jelent meg, 1863- ban.

Ez utóbbi munkában (is) szerepel, hogy Caraffa kezében nem voltak bizonyítékok a gyanúsnak tartott polgárok őrizetbe vételéhez és a bírósági eljáráshoz. Két helyi ember akadt, aki vállalkozott hamis tanúvallomások megtételére és hamis bizonyítékok beszerzésére. Az egyik a császárhű liptószentiváni Szentiványi (Szent-Iványi) László volt, aki gyűlölt ismerőseivel, elsősorban Keczer Andrással és Zimmerman Zsigmonddal akart leszámolni. A másik ajánlkozó egy már őrizetben lévő nőszemély, Ujhelyi Erzsébet volt.

Akkoriban az eperjesi evangélikus polgároknak súlyos megaláztatásokkal kellett szembesülniük, ugyanis a császári hatalom elvette templomukat és bezáratta nagyhírű főtanodájukat. Zimmerman és Keczer mindent megtett, hogy legalább a templomot visszakaphassák, de csak annyit értek el, hogy kijelölt helyet kaptak új templom építésére. K. Papp Miklós írta:

„A bezárt eperjesi főtanodának volt ez időben egy köztiszteletben álló főgondnoka, Zimmerman Zsigmond, ki egyszersmind Eperjes városának egyik tanácsosa is lévén, a protestánsok egyik legtekintélyesebb férfia volt. Ez ember ernyedetlen szorgalommal megtett mindent az elnyomottak érdekében, s Keczer Andrással

pénzgyűjtéshez fogott, mellyel a kijelelt helyekre új templomokat építhessenek mentől hamarább.”

Caraffa eleinte igyekezett néhány polgár bizalmába férkőzni, az emberek azonban féltek tőle a korábbi

vérengzései miatt. „De ha a tábornok elől el is tudták vonni magokat, kémeitől nem őrizkedhettek, mert nem ismerék őket. A tábornoknak ugyan is sikerült néhány eperjesi embert megvesztegethetni, kik jó pénzért bekalandozák a várost és környékét, ellesék az óvtalan emberek minden lépteit, s meglopva bizalmukat, árulójává lettek saját vérök, vallásuk, nemzetek s hazájuknak.”

Sárosi Márton, kinek apja ekkor még Munkács védelmében hadakozott Zrínyi Ilona alatt, Feldmayer Simon korábbi őrparancsnok, Fleischakker György volt városbíró, Medveczky Samu és Schönleben György tanácsosok, valamint Palásthy Gábor (egykor Thököly bátor katonája) ugyancsak részt vettek a gyűjtésben. Ez éppen elég volt Caraffának ahhoz, hogy megfigyeltesse őket. Kémei nemcsak Eperjesen, hanem Kassán is dolgoztak, s árgus szemekkel figyelték Nádasdy István özvegye, Thököly Mária (a volt fejedelem nővére) házát. „Nem sokára két markotányosnét fogatott el, amint azok a Nádasdyné házától távoztak, megmatóztatá őket, azon reményben, hogy talán irományokat fog nálok találni, azonban csalódott.”

A két markotányosnő egyike volt Ujhelyi Erzsébet, elterjedtebb nevén Tábori Erzsók, aki részint a kínzásoktól való félelme, részint pénzsóvársága miatt készségesen vallott. A nő vállalta, hogy jó pénzért segít lépre csalni a kiszemelt áldozatok legfőbbikét, Zimmerman Zsigmondot, ezért Caraffa (az áruló Szentiványi László javaslatára) szabadon engedte. Tábori Erzsók megbízói ördögi tervet eszeltek ki. Szentiványi egy Thököly-címeres, hamis pecsétnyomót készíttetett, majd Zrínyi Ilona nevében levelet írt (vagy íratott) Zimmermannak. Ezt azután Erzsók egyik este elvitte Zimmermann eperjesi házába azzal, hogy titokban érkezett Munkácsról, és Zrínyi Ilona azonnali válaszra vár. A levélben Munkács hős védője megható szavakkal kérte Zimmermant és társait, hogy Thököly ügyének, melyet a Porta ismét felkarolt, igyekezzenek minél

több támogatót szerezni. „Tudassa továbbá a munkácsiakkal az Eperjesen levő német őrség számát, s fürkéssze ki gondosan, minő véleménnyel viseltetnek a magyarok férje iránt, ki szerencsésen megszabadult fogságából, s a dolgok élére állott ismét.”

Zimmermann meglepődött, majd megmutatta a levelet az éppen nála borozgató Wébernek és Fleischackernek. Erzsók megpróbált valami választ kicsikarni Zimmermanból, de a főtanoda volt főgondnoka sem szóban, sem írásban nem reagált a levélre. Szentiványi erre újabb levelet gyártott, „melyben Zrínyi Ilona szemrehányást tesz Zimmermannak, hogy első levelét válaszolatlanul hagyta, s férje Tököliről, ki a szabadság áldozata lett, egészen megfeledkezett”. Zimmermann erre a levélre a legnagyobb óvatossággal felelt, majd átadta Tábori Erzsóknak, aki azt nem Munkácsra, hanem Szentiványi kezéhez juttatta el. Ilyen módszerekkel sikerült bizonyítékokat szerezni a gyanútlan Zimmerman ellen, akit 1687. február 16-án, déltájban fogtak el a saját házában úgy, hogy még az ebédjét sem fejezhette be.

Ezután beindult a lavina. Elfogták Zimmerman apósát, az idős Keczer Andrást, Baranyai Ferenc volt városi tanácsost és kollégiumi felügyelőt, Rauscher Gáspár

kereskedőt, majd Wéber Frigyest. Hamarosan megkezdődtek az elképesztően kegyetlen kínzásokkal egybekötött vallatások. Zimmermant két teljes órán keresztül kínozták, de nem ismerte el bűnösségét. Végül a csonttörő spanyolcsizmák okozta szörnyű kínok hatására bevallotta, hogy kapcsolatban állt Thökölyvel. Elveszítette eszméletét, majd amikor magához tért, visszavonta vallomását. Caraffa erre közölte vele, hogy a vallomást nem lehet visszavonni.

Másnap apósát, a hatvannégy esztendős Keczer Andrást vették kezelésbe. Keczer elismerte, hogy korábban Thököly Imre fejedelem párthíve volt és mellette harcolt, de ezért Lipót császártól a társaival együtt kegyelmet kapott, azóta

pedig semmilyen szervezkedésben nem vett részt. Mindez nem hatotta meg Caraffát. Keczer a kezdeti kínzásokat szó nélkül tűrte. K. Papp Miklós szerint „a vádlott egy vasrostélyzatra fektettetett, mely alatt folytonosan izzó szénréteg kavartatott, teste izzó vassal csaknem feketére süttetett“. A vádlott hatórás kínzás után sem vallott (a kínvallatás előtt megesküdött, hogy vétlen mindabban, amivel vádolják). Caraffa folytatni akarta a kínzást, de az orvos kijelentette, „hogy a test annyira el van gyöngülve, miszerint nem állja ki a próbát… […] Roncsolt tagjait nem mozdithatván, a bakók őltözteték fel, s visszavitték börtönébe ismét”.

Wéber Frigyes már nem volt ilyen állhatatos. A kínzóeszközök láttán és egy Perczhof (némelyek szerint Perishoff) nevű jezsuita atya szavaiban bízva, aki Caraffa nevében kegyelmet, vagyont és hivatalt ígért neki „ha minden kérdésre igennel felel, elnyomatott keblében az öntudat szava, s a gyarló ember, meggyőződése ellen bűnösnek vallá társait, kiket soha nem is látott, bűnösnek vallá saját vérét, tulajdon édes ötcsét, és e vallomásaival vérpadra hurczoltatá őket”.

Wéber vallomása alapján kezdték meg a nemesi családból származó Baranyai Ferenc kínvallatását. Az erős testalkatú férfi kínzásába belefáradtak a bakók, mégsem sikerült vallomásra bírni. Amikor Caraffa megemlítette Wéber terhelő vallomását, Baranyai ezt felelte: „A Wéber vallomásait, mint kicsikartakat hazugoknak, s érvényteleneknek nyilvánítom.” Mondta ezt azután, hogy a vasrostélyon az ő testét is összeégették. Tovább kínozták, de nem vallott senkire semmit.

Caraffa elvárta a tizennégy tagú vértörvényszéktől, hogy a vádlottakat ítélje halálra. A bírák egy része nem értett egyet ezzel, s az ítélet aláírása előtt Wallis ezredes és Fischer kiléptek a testületből. Wallis még aznap elhagyta Eperjest, nyíltan bevallva, hogy „inkább veszélyezteti életét, mintsem ott tovább bíráskodjék”. Az ítéletet ezután Bécsbe

küldték a császárhoz, aki minden további nélkül aláírta azt. Március 4-én került sor a négy elítélt, Zimmermann Zsigmond, Keczer András, Rauscher Gáspár és Baranyai Ferenc kivégzésére. Az elítélteknél előző nap megjelent az eperjesi őrség parancsnoka, hogy teljesítse utolsó kívánságaikat.

Amit ekkor tettek Zimmermann Zsigmonddal, az túlmegy minden aljasságon, amit emberi ész kiagyalhat. Zimmerman utolsó kívánsága az volt, hogy láthassa még egyszer a feleségét, illetve evangélikus lelkészt kért, hogy fölkészülhessen a halálra. Első kérését élből megtagadták, evangélikus lelkész helyett pedig a jezsuita Perczhofot küldték hozzá. Zimmermann felháborodva tiltakozott amiatt, hogy halála előtt még a vallását is meg akarják tagadtatni vele. A jezsuita atya ekkor azzal hitegette, hogy kegyelmet kap, ha katolikus hitre tér, továbbá visszakapja családját

és vagyonát. Ajánlatát addig ismételgette, amíg szegény Zimmerman elgyöngült és családjára gondolva végül hajlandó volt áttérni a katolikus vallásra.

Másnap, a kivégzés napjának reggelén „megjelent Zimmermannál Perczhof, ki azzal biztatá folytonosan, hogy formalitásból ki fogják ugyan vezetni őtet is a vérpadra, az utolsó pillanatban azonban kegyelmet fog nyerni, mint ígértetett“. Zimmermann ezután meggyónt. Társait Lipóczi Miklós evangélikus lelkész kereste fel. Keczer András börtönében egy asszony, a hóhér felesége öltöztette az agyonkínzott, idős foglyot. Lipóczi tanúja volt, hogy amikor az asszony be akarta kötözni karjának sebeit, Keczer ezt mondta: „Hadd el jó asszony ne kösd be, nem sokáig fog már fájni.” Rauscher és Baranyai csöndes megadással várták az utolsó perceket.

„A katonaság két tömött sorban volt felállítva egész a vesztőhelyig. Minden ablak tele volt zokogókkal. A főtér három oldalát ellepték a katonák. A vérpadon nem kevesebb, mint harminc, zöld egyenruhás, részint a környező városokból érkezett bakó jelent meg. Tíz órakor a

foglyokat kivezették a börtöneikből. Először Zimmermant vezették fel a vérpadra. Amint felért, tekintetével Perczhofot kereste, aki biztatóan intett felé. Zimmerman várta, hogy közlik vele a kegyelmi döntést, ám ehelyett a bakók vetkőztetni kezdték. Ekkor német nyelven kegyelmet kért, de a hóhérok a tőkéhez láncolták, majd a bárdjukkal lecsapták a jobb karját. Az álnok jezsuita ekkor odalépett mellé, és a feszületet az ajkához nyújtotta, e szavak kíséretében: „Istennél a kegyelem, imádkozzál és halj meg békével! Zimmermannak ezután fejét vette a kassai bakó. Keczer András még a halál árnyékában is megőrizte a méltóságát. Lehúzta gyűrűjét és a bakónak adta, mondván, hogy bátran és gyorsan végezzen vele. A bakó erre udvariasan meghajolt, és így felelt: „Számolhat ügyességemre kegyelmed.” Rauscher és Baranyai is méltósággal viselték sorsukat. Baranyai zsoltárt énekelve ment fel a vérpadra, s olyan szomorúan, meghatóan énekelt, hogy még hóhérjának, a lőcsei bakónak a szeméből is kicsordult a könny. Amikor Baranyai feje is legördült, az egyik ablakból taps hallatszott. Caraffa felesége így fejezte ki a véres színjáték feletti tetszését.

Az eperjesi vértörvényszék hasonló szellemben folytatta áldatlan tevékenységét, s végül március eleje és május közepe között összesen huszonnégy vádlottat végeztetett ki. Köztük Wéber Frigyest (tudjuk, hogy Perczhof neki is kegyelmet ígért), aki a kínzásoktól és a vérpadtól való félelmében a többiek, így saját testvére, Dániel ellen vallott. K. Papp Miklós szavaival: „A vérpadon hangosan zokogva, térdein kért mindazoktól bocsánatot, kiket hamis esküje s vallomása által vérpadra hurcolt, de testvére Wéber Dániel bocsánat helyett megátkozá”.

Radvánszky Anikó (említett tanulmányában) a Caraffa áldozatául esett Radvánszky György felvidéki nemesről írta: „Radvánszky a Besztercebányáról behozatott, a per második lépcsőjében elítélt rabok közé tartozott, akinek az ellene hozott vád szerinti bűne az volt, hogy pénzzel támogatta

Munkácsot. A vádaskodás alapjául az szolgált, hogy a bányavárosokban az evangélikusok az elfoglalt templomok és iskolák pótlása, valamint a tanárok kifizetése céljából nagyszabású gyűjtést indítottak. E gyűjtést valószínűleg Zimmermann Zsigmond vagy a fent említett

Palásthy intézte, és az ővele egy időben lefogatott Radvánszky közös bűnéül azt rótták fel, hogy a rövid időn belül közadakozásból összeadott pénzt valójában Thököly szabadságharcának, valamint a Munkács várát hősiesen védelmező Zrínyi Ilona támogatására akarták felhasználni. […] Palásthy vallott Radvánszky ellen, aki azonban a kínzások szünetében vissza is vonta a rá terhelő vallomást, és sorstársának megüzente: »Amit mondott, ne tulajdonítsa rosszindulatnak, amilyet teljesen ismeretlen ember iránt, kit sem nem gyűlölt, sem nem szeretett, nem is érezhetett, de a legirtózatosabb kínoknak.« Annak köszönhetően, hogy Palásthy végül visszavonta a szavát, megmentette az apjával együtt letartóztatott akkor tizennyolc éves Radvánszky János eperjesi diák életét.”

Az idősebbik Radvánszkyról írta Rezik János: „mivel az ügyész semmi ellene felhozott bűnt nem bizonyított rá, kinzatásra itélik, és mivel déli 1 órától esteli 8 óráig süttetve nem vallott semmit, hazavezetik; a 11. napon meghal a semmiben sem vétkes férfiú. Nem elég a tyrannusnak tombolnia az élők ellen, nem kiméli a halottakat sem: a holttestet leviteti a vérpadra, a hóhér lefejezi, a törzset négy részre vágja.”, majd a testrészeket kifüggesztik a város négy pontján.

A pozsonyi országgyűlés elérte ugyan, hogy Lipót beszüntette a vérengzést, de a kivégzettek vagyonát elkobozták, és Eperjes alávetettsége még sokáig megmaradt. 1688 januárjában Zrínyi Ilona elfogadta a császár feltételeit és átadta Caraffának a két évig hősiesen védett Munkács várát. Szentiványi László, az eperjesi vérengzés lelkes szervezője ott is megjelent (ezúttal a császári kamara képviseletében), hogy számba vegye Zrínyi

Ilona gyermekei, a Rákóczi-árvák örökségét. E szerepkörben sem hazudtolta meg önmagát. Komáromy András történész erről A Rákóczyak kincse Munkács várában címmel többek között így írt a Századokban (1891):

„Elég volt egy-egy értékes tárgyakkal rakott ládára ráfogni, hogy a »kurucz királyé«: tüstént nekiestek a ragadozó kamarások s a szó teljes értelmében fölprédálták annak tartalmát. Senki sem gondolt az ellenőrzéssel, senki sem védelmezte az árvák érdekeit. [.] .sőt akadtak olyanok is, akik hűségesen kalauzolták a kamara küldöttjeit a vár titkos boltjaiban, jó nyereség reményében elárulván nekik a rejtekhelyeken lévő kincses ládákat.

E rabló gazdálkodásról fogalmunk lehet, ha tudjuk, hogy Szent-Iványi László – aki bokros érdemeiért később grófi rangra emeltetett, fejedelmi bőkezűséggel osztogatott egyet-mást az értékesebb darabok közül Caraffának és a többi német tiszteknek, de jellemző az is, hogy míg a Thököly állítólagos javai társzekereken szállíttattak Bécsbe és a nagybányai pénzverőbe, addig a Rákóczy árvák javára – pedig hát ők voltak az urak Munkácson s az ő számukra gyűjtötték ott a kincset három nemzedék óta – mint említettük, összesen [csupán] 70,477 frt érték leltároztatott. [.]

Annyi bizonyos, hogy gróf Szent-Iványi Lászlóné asszonyom nem igen tartott attól, hogy valaki kérdőre találja vonni, mert különben karmazsin színű bársony szoknyáiból kifejtette volna az öreg fejedelemasszony nevét; a gróf úr is igen jól érezte magát díszes palotájában, melynek superlátjai [díszes függönyei] Regéczről és Munkácsról kerültek.”

Az 1690-ben grófi ranggal jutalmazott Szentiványi ezután Sáros vármegye

három szabad királyi városa, Eperjes, Bártfa és Kisszeben kapitánya lett, majd kilenc évvel később megtették Kraszna vármegye főispánjának. A Pallas Nagylexikon szerint „országszerte gyűlölt ember volt. Rákóczi Ferenc felkelése idejében meg mervén jelenni a szécsényi gyűlésen (1705), ott Radvánszky János által, kinek atyját Eperjesen kivégezték,szenvedélyesen megtámadtatott”. Megjegyzendő, hogy Radvánszky János a fejedelem titkos tanácsosa, 1704-ben pedig az erdélyi fejedelemválasztó országgyűlés teljhatalmú biztosa volt.

Antonio Caraffa gróf karrierje is szépen ívelt felfelé. Érdemeit Lipót oly mértékben elismerte, hogy idővel az aranygyapjas rendet is kijárta számára. 1693-ban bekövetkezett halálával kapcsolatban a Pallas ezt írta: „Hazai hagyomány szerint, kegyetlenkedései tömérdek áldozatainak rémképeitől üldöztetve halt meg.” Rezik János, K. Papp Miklós, Hörk József és mások ugyancsak beszámoltak e hagyományról, amelyet a hivatásos történészek óvatosan kezelnek, mivel feltehetően szóbeli közléseken alapul. A kortárs Rezik János említett kéziratát is azért forgatják óvatosan, mert adatai gyakran anekdotikus elemeket tartalmaznak. Rezik esetében viszont fontos szempont az, hogy szavahihető tanúktól is szerezhetett olyan információkat, amelyeket a kutatók (megfelelő dokumentumok híján) nem vehetnek figyelembe.

A Caraffa elméjének elborulásával, halála előtti sorsával kapcsolatos információk a fiatal Radvánszky János

személyéhez kötődnek. Radvánszky Anikó tanulmányából is tudjuk, hogy a fiú Bécsben találkozott Caraffával. Apja „kivégzését követően rögvest fellépett elkobzott birtokaik visszaszerzése érdekében… […] hosszú évekig kitartóan és bátran próbálta visszaszerezni a család elkobzott javait. Sorra járta a főbb urakat Bécsben, Pozsonyban, felkereste a nádort, az országbírót, sőt még Caraffát is. Végül tízévi utánjárást követően, 1697-ben Kollonich Lipót érsek közbenjárására, I. Lipót új adománya útján, terhes záradékkal kerültek azok vissza. A célkitűzés roppant nehézségét jól mutatja, hogy az eperjesi áldozatok leszármazottai közül egyedül őneki sikerült a családja vagyonát visszanyerni”.

K. Papp Miklós szerint Caraffa 1693-ban megtisztelő megbízást kapott a császári udvartól. Madridba kellett utaznia. A bécsi és a madridi udvar között ez idő tájt diplomáciai alkudozások folytak annak érdekében, hogy megállapodjanak a magtalan és fogyatékos, uralkodásra képtelen II. (Habsburg) Károly spanyol király utódlásáról, aki helyett az anyja, Habsburg Mária Anna irányította az államügyeket. Lipót azt szerette volna, ha legidősebb fia, Károly (a későbbi III. Károly magyar király, VI. Károly néven császár) kerülne a spanyol trónra, ezért Caraffa megbízatásának nagy tétje és jelentősége volt. Caraffát erre a küldetésre Kollonich Lipót esztergomi érsek ajánlotta.

A tábornok igyekezett felkészülni az útra, nagy költségekbe verte magát, és a fontosabb személyeknél búcsúlátogatásokat tett. Indulás előtt fölkereste a spanyol követet, akitől éppen akkor távozott Kollonich. A követ hűvösen fogadta Caraffát, majd megkérdezte tőle, hogy Nápolyban született-e. Az igenlő választ követően közölte a tábornokkal, hogy ez esetben II. Károly spanyol király alattvalójának számít, s mint ilyen, követként nem képviselheti a bécsi udvart. Caraffát lesújtotta ez a közlés, az pedig még jobban, hogy a spanyol követ ezzel kapcsolatos jegyzékét

Papp így idézte Caraffa

főesperes
historiam

szavait

(1706-1766)
ecclesiasticam

Kollonich már el is vitte a császárnak.

Állítólag ez a megszégyenítés indította el nála azt a
zavarodottságot, ami hamarosan őrületbe csapott át.
Rémképek gyötörték, azt képzelte, hogy az általa
megkínoztatott és kivégeztetett emberek veszik körül. Egy
Filipp nevű orvos próbált enyhíteni a baján – sikertelenül. K.
Papp Miklós szerint Caraffát végnapjaiban Kollonich is
meglátogatta. „Elkisérte őt az ifju Radvánczky [Radvánszky]
János is, ki megölt apjának javaiért fáradozott akkor
Bécsben.“ Caraffa sírni kezdett, amikor meglátta őket.
Kollonich, az egykori patrónus így szólt hozzá: „Ne sírjon
nagyságod, inkább kérjen a magyaroktól bocsánatot.”

K.

evangélikus
illustrandam

hungaricam pertinentia (1765) című munkája nyomán:

„Mondja meg excellentiád a császárnak, hogy
vétkeztem… […] A magyaroktól bocsánatot kérek,
engedjenek meg a szülők, árvák és özvegyek, feledjék el
tetteimet, a halottakat vissza nem adhatom, ha
visszaadhatnám a megölettek életét, jó szívvel meghalnék
érettök, csak hogy ők élhessenek. Tanuljanak az én
példámból kik hatalmasak a nap alatt, az ártatlanokat ne
ítéljék el, és éljenek igazságosan, ha a nagy bíró ítélőszéke
előtt nyugodtan akarnak majd megállani.”

E megbánást kifejező, őszintének tűnő szavak nem
hatották meg Radvánszky Jánost, akiben még élénken
élhetett a hat évvel korábbi borzalmak emléke. Állítólag így
felelt a közeli halálát érző Caraffának: „Én vagyok az első, ki
soha, soha meg nem bocsáthatok!” Az eperjesi hóhér még
ebben az évben, 1693-ban elhunyt. Hűséges cinkosa, gróf
Szentiványi László húsz évvel később fejezte be ugyancsak
dicstelen életét. 1995. július 2-án, az azóta szentté avatott
II. János Pál pápa Eperjesen főhajtással fejezte ki tiszteletét
a kollégium épületénél, a vértanúk ott álló emlékműve előtt.

SchmalAndrás

Adversariaad
evangelico-

II. Rákóczi Ferenc, aki nem ismerte

Zolnai Béla irodalomtöténész, nyelvesztéta, az MTA tagja írta II. Rákóczi Ferenc című könyvében (Budapest, 1942): „A magyar történelemnek négy alakja van, akit Európa a maga hőseinek elfogadott: a törökverő Hunyadi János; a költő és hadvezér Zrínyi, akinek jelenése szinte magára veszi a szigetvári Zrínyi attributumait; II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien szabadsághősök, a magyarságról alkotott fogalmak bennük öltenek látható alakot. Közöttük legmélyebben inspirálta az európai szellemi életet Rákóczi alakja.”

Rákóczi és felsővadászi II. Rákóczi Ferenc birodalmi hercegnek, erdélyi fejedelemnek, a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelmének, a Habsburgok elleni szabadságharc vezérének küzdelmes szabadságszeretete, papírra vetett munkássága, személyes példamutatása nem csupán korának szellemi fejlődésére volt hatással. Életműve, történelmi szerepe hasznos iránymutatóként szolgál az eljövendő korok emberének (mindenekelőtt nekünk, magyaroknak).

Életének bármely időszakát tanulmányozva nagyszerű mintákat láthatunk a

becsületesség gyakorlati megnyilvánulásairól, a vallásos hitről, a nemzet iránti elkötelezettségről, az elnyomással szembeni következetes harcról, a megalkuvást, a személyes előnyöket elutasító magatartásról. Mielőtt néhány pillantást vetnénk ezekre, futólag említsük meg életútjának néhány fontosabb eseményét.

1676. március 27-én született a Bodrog partján fekvő Borsiban (szlovákul Borsa), I. Rákóczi Ferenc választott

erdélyi fejedelem és gróf Zrínyi Ilona házasságából. Édesapját korán, születése után bő három hónappal elveszítette. Édesanyja 1682-ben férjhez ment késmárki gróf Thököly Imréhez, aki a kis Rákóczit korán megismertette a katonai táborozások viszontagságaival.

1685-ben édesanyjával, Zrínyi Ilonával a császáriak ostromolta Munkács várában tartózkodott, és már gyerekfejjel buzdította, lelkesítette a vár védőit. A kapituláció után Bécsbe vitték, anyjától elszakították, és nevelésének felügyeletét Kollonich Lipót püspökre, a későbbi bíboros-érsekre bízták. 1690-től a prágai egyetemen tanult. 1693-tól egy évig Rómában tartózkodott, és művészeti tanulmányokat folytatott. 1694 tavaszától Sáros vármegye örökös főispánja lett, majd a franciák ellen hadakozó császári seregekhez utazott a Rajna mellékére.

1697-ben Thököly bujdosó kurucai felkelést szerveztek Hegyalján, és őt akarták megnyerni vezérüknek. Rákóczi elhatárolódott tőlük, s hogy a gyanú árnyékát is elkerülje, Bécsbe utazott. Visszatérése után szoros barátságot kötött gróf Bercsényi Miklóssal, a Habsburgoktól független Magyarország elkötelezett hívével, aki meggyőzte őt a Lipót-féle abszolutizmus tarthatatlanságáról. Rákóczi (francia kezdeményezésre) 1700-ban kapcsolatot teremtett XIV. Lajos francia királlyal. A bizalmába férkőzött közvetítő, Francois Joseph Longueval kapitány árulása nyomán 1701- ben nagysárosi kastélyában letartóztatták és a bécsújhelyi börtönbe szállították. Szabadulását feleségének (Hessen- Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnőnek), de főként egy másik kapitánynak, a porosz Gottfried Lehmannak köszönhette, aki az őt őrző dragonyosszakasz parancsnoka volt. Lehmann dragonyos-egyenruhát szerzett Rákóczinak, és úgy szöktette ki börtönéből (a kapitányt emiatt nemsokára halálra ítélték, lefejezték és felnégyelték).

Rákóczi Lengyelországba menekült, ahol találkozott Bercsényivel. Azt tervezték, hogy lengyel, bajor, svéd és francia segítséggel térnek vissza Magyarországra. 1703-ban

a tiszaháti felkelők követei felkeresték, és kérték, álljon a kuruc mozgalom élére. Rákóczi június 15-én találkozott a magyar határon Esze Tamás gyengén felfegyverzett csapataival, amelyekkel a vereckei szoroson keresztül bejött az országba. Bercsényi egy lengyel zsoldoscsapattal csatlakozott hozzájuk, s ezzel kezdetét vette a gyorsan terjedő szabadságharc, amely idővel a magyar nemesség színe-javát is Rákóczi mellé állította.

Rákóczi és hívei szinte a semmiből hozták létre azt a reguláris hadsereget, amely éveken keresztül méltó ellenfele volt a kipróbált, jól szervezett császári csapatoknak, illetve a császári zsoldban álló szerb és horvát felkelőknek (a felvidéki szlovákok elődei a tótok, valamint a ruténok nagy része Rákóczi oldalán harcolt). Rákóczi több, nevezetes ostromban és csatában (Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom, Pudmeric, Trencsén, Romhány stb.) személyesen vezette seregét. 1704 végéig szinte az egész ország a kurucok kezén volt. A háború ettől kezdve váltakozó

szerencsével folyt, de 1706 után már nem volt kétséges, hogy a fejedelem seregei fokozatosan visszaszorulnak.

A veszteségeket Bottyán János generális és más, neves hadvezetők dunántúli, ausztriai sikerei némileg enyhítették, az ország kimerülő erőforrásai azonban egyre nagyobb gondokat okoztak Rákóczinak. Az 1707-es ónodi országgyűlésen a Habsburg-házat trónfosztottnak nyilvánították, az erőviszonyok viszont egyre inkább a Habsburgok javára változtak, és ősztől egyre többen álltak át a császáriakhoz. I. Péter cár titokban szövetséget kötött Rákóczival, de ez a svéd-orosz háború miatt nem járt együtt katonai segítséggel.

Az 1709. szeptember 11-én vívott malplaquet-i csatában a császári és a velük szövetséges hadak legyőzték a franciákat, így I. József császár nagyobb lendülettel folytathatta a kurucok elleni háborút. 1710-ben Rákóczi kereste a megegyezést, és egyik hadvezérét, gróf Károlyi Sándort bízta meg a tárgyalások folytatásával. Károlyi és

Pálffy János császári tábornagy 1711. április végén (Rákóczi beleegyezése nélkül) Szatmáron megkötötték a békét, s ennek következtében a kuruc sereg (mintegy tizenkétezer fő) a majtényi síkon letette a fegyvert.

Rákóczi nem fogadta el a számára felajánlott lehetőséget (meghódolása esetén valamennyi birtokát megtarthatta volna), ehelyett a száműzetést választotta. Előbb Franciaországba, majd 1717-ben Törökországba ment. A Habsburgok követelték kiadatását, a szultán azonban ezt nem teljesítette. Rákóczit és társait végül Rodostóban telepítették le. A fejedelem ott hunyt el 1735. április 8-án. A rodostói száműzöttek földi maradványait csak 1906-ban sikerült hazahozni és magyar földön eltemettetni (Thaly Kálmán történész ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett). Rákóczi személye még ekkor is gondot okozott a bécsi udvarnak, mert az országot megmozgató rendezvénysorozaton nem képviseltette magát, a katonatiszteknek pedig megtiltotta, hogy elhagyják a laktanyákat.

Rákóczi állhatatossága, a nemzet függetlensége és szabadsága iránti elkötelezettsége különösen szembetűnő, ha egyes küzdőtársai megingására, árulására gondolunk. A Habsburgok ugyanis nem csak fegyverrel próbálták megtörni és leverni a szabadságharcot. Rákóczi katonai sikereinek láttán mozgásba hozták és egyre nagyobb aktivitásra késztették ügynökeiket és kémeiket. Ők elsősorban a fejedelem főembereit, a tábornokokat és a várkapitányokat vették célba, de tevékenységüket kiterjesztették a kuruc főtisztekre és tisztekre is.

Az ügynökök a szabadságharc legendás hadvezéreit kecsegtető ajánlatokkal bombázták, s ezt tette maga gróf Pálffy János császári tábornok, horvát bán (később nádor) is. Az aknamunka olykor sikerre vezetett, hiszen akadtak, akik végül gyengének bizonyultak és engedtek a csábításnak. Olyan emberekről van szó, akik éveken keresztül méltó társai voltak a fejedelemnek, és az első vonalakban

szereztek nevet, dicsőséget önmaguknak és a kuruc fegyvereknek. Közülük a legismertebbek: Bezerédj Imre és Ocskay László brigadérosok.

Bezerédj, aki már a spanyol örökösödési háborúban, a franciák elleni hadakozásokban is jeleskedett, 1704 nyarán fogadott hűséget a fejedelemnek. Főként a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában végrehajtott rajtaütéseivel és merész portyázásaival szerzett hírnevet magának. Különösen kitűnt bátorságával 1705 telén, a

harmadik szentgotthárdi csatában. Feljegyezték róla, hogy a harcok során hetvenkét ellenséges tisztet ölt meg, de legyőzött ellenfeleinek száma ennél jóval több lehetett. Rákóczi 1706 nyarán léptette elő brigadérossá.

A fejedelem iránti hűsége 1707 végétől kezdett ingadozni, amikor titkos kapcsolatba került Pálffyval, aki a következő évben rávette az átállásra. Bezerédj úgy tervezte, hogy 1708. szeptember 5-én csatlakozik a császáriakhoz, mindössze egy héttel Ocskay átállása után. Kétezer vitézét is átvitte volna a császáriak táborába, de Nemeskéri Kis Pál főhadnagy és Horváth István zászlótartó egy nappal korábban fölfedte s ezzel meghiúsította az árulást. A brigadéros katonái így elkerülték azt a fajta megrázkódtatást és megaláztatást, amelyhez hasonlót Ocskay ezrede élt át a parancsnok árulása és a kényszerű átállás miatt.

Esterházy Antal kuruc tábornagy Bezerédj Imrét öt társával együtt elfogatta és vasra verve Rákóczihoz küldte. A kuruc országgyűlés Bezerédjt és alezredesét, széplaki Bottka Ádámot pallos általi halálra ítélte, míg mezőszegedi Szegedy Ignác őrnagynak, Ujkéri Jánosnak és Pöstyéni Jánosnak megkegyelmezett. A rettenthetetlen brigadérost és Bottka Ádámot 1708. december 18-án, Sárospatakon lefejezték.

Ocskay László, miként Bezerédj, már a franciák ellen is harcolt. Vitéz katona volt, de kihágásai miatt eleinte nem úgy alakult a pályája, ahogyan szerette volna. 1703-ban

csatlakozott a szabadságharchoz. Kezdetben nagyszerű haditettekkel vívta ki Rákóczi elismerését. Huszárjaival főként Felső-Magyarország nyugati tájain, Morvaországban és Ausztriában aratott hadi sikereket. Csupán érdekességként említjük, hogy 1703 novemberében, a zólyomi csata előtt Ocskay emlékezetes párbajt vívott Bottyán János ezredessel, aki akkor még a császári seregben szolgált (gróf Forgách Simonnal és gróf Esterházy Antallal, a későbbi kuruc tábornokokkal együtt). A hatvanéves Bottyán ezredes az ellenséges kurucok legvitézebb katonáját hívta párbajra, amit a huszonhárom éves Ocskay László ezredes el is fogadott. Először kopjával, majd karddal támadtak egymásra, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Ezután pisztollyal próbálkoztak. Bottyán lövése eltalálta Ocskay mellvértjét, ami behorpadt. A kuruc ezredes nem vált harcképtelenné, pedig orrán- száján folyt a vér. Visszalőtt, és golyója a páncél mellett Bottyán oldalába fúródva elakadt a gerinccsontban. A párviadal után a két sereg összecsapott, és a harc a kurucok győzelmével végződött. Bottyán ezután Esztergomban kezeltette magát. Szerencsésen kiheverte a súlyos sérülést, és hamarosan csatlakozott Rákóczihoz, akihez haláláig (1709) hűséges maradt.

Ocskay 1704 végén, a nagyszombati csatában nyújtott kiváló teljesítményével lenyűgözte Rákóczit. A fejedelem 1705 nyarán előléptette brigadérossá, két évvel később pedig sztropkói birtokadománnyal is elismerte vitézi érdemeit. 1708 augusztusában a hajdani ellenfél, Bottyán generális őt küldte az ostromlott Nyitra felmentésére (Ocskay ekkor már titokban eldöntötte, hogy a császáriak oldalára áll). Bánlaky (Breit) József erről így írt A magyar nemzet hadtörténelme című, nagyszabású művében:

Bottyán János „megtudta, hogy Pálffy Nyitrát ostromolja, ennek megsegítésére, illetve a vár felmentésére Ocskay Lászlót küldte ki ezredével, meghagyván neki,

hogy Pálffyt hátba támadja, miáltal az két tűz közé került volna. De Ocskay, akit a bán [Pálffy János – B. A.] Pyber László püspök által már előzetesen megnyert, most elérkezettnek látta a kedvező alkalmat átpártolásának, illetve árulásának végrehajtására. Közeledéséről és szándékáról Pálffyt titokban tudósítván, Ocskay ahelyett, hogy az ostromlókat hátba támadta volna, augusztus 28.-án Pereszlénynél az ellenség kellős közepébe vezette mit sem sejtő ezredét, ahol az körülfogatván, a labancokhoz átállni kényszeríttetett. Azonban 900 lovasából 400 azonnal, az év végéig pedig a többiek is majdnem valamennyien visszaszökdöstek a kurucok táborába”.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem erről az eseményről így számolt be az Emlékiratok című visszaemlékezésében

(Budapest, 1985):

„Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt, és nem is voltak még csatavesztésnek szerencsétlenebb következményei. [.] Bercsényi harmadnap érkezett, és tőle tudtuk meg, hogy Ocskay titkon megegyezett Pálffyval, és vele egyetértésben mit sem sejtő ezredét hozzá vezette, az ellenséggel bekeríttette, kinyilvánította előttük szándékát, és mindet kényszerítette, hogy vele együtt a németek pártjára álljon. Ocskay nem sokáig élvezte a császáriak jutalmát, mert még ezen a télen [valójában a következőn – B. A.] elfogta őt egy érsekújvári portyázó csapat, és Érsekújvárt, mint a haza árulójának levágták a fejét.” (Vas István fordítása.)

A kurucok táborába visszatérő névtelen magyar vitézek jelesre vizsgáztak becsületességből, a fejedelem és a haza iránti hűségből. Áruló vezérüket egy évvel később fogta el Jávorka Ádám érsekújvári hadnagy, aki portyázó csapatával 1710. január elsején este Verbónál, az Ocskó felé vezető úton, lesben állva várta a hazafelé tartó császári ezredest. A kurucok Ocskay kísérőinek nagy részét levágták, őt pedig élve vitték Érsekújvárra.

Ocskay ismét hűséget akart fogadni a fejedelemnek, de erre már nem kapott lehetőséget. A hadbíróság gyorsan döntött a sorsáról: Érsekújváron, 1710. január 3-án lefejezték, majd fejét a vár fokára tűzték. A folytatásról ezt írta Zolnai Béla: „Heister császári tábornok viszonzásul három fogoly kuruc tisztet fejeztet le: Fodor László dandárnokot, Wolfart Ádám ezredest és Palkovics Ferenc főhadbiztost. Az érsekújvári kurucok erre több fogoly német tiszt fölakasztásával feleltek.”

Ocskay és Bezerédj esete jól szemlélteti, hogy a vitézség és a becsület nem feltétlenül összetartozó, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, hiszen árulóként is helytállhat valaki a küzdőtéren, vagyis harcolhat bátran és eredményesen a rossz oldalon. Ocskay és Bezerédj nevét megőrizte az utókor, de alakjuk már soha nem jelenhet meg az árulás szégyenbélyege nélkül.

Pálffyval végül maga Rákóczi is találkozott 1711 végén, Vaján. Ekkor már nem lehetett kétséges a Habsburgok elleni szabadságharc végső kimenetele. A fejedelem emlékirataiból jól kirajzolódik, hogy ő, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa, akinek mindenki másnál több veszíteni valója volt, miként viszonyult a saját személyes érdekeit érintő ajánlatokhoz:

„Amikor egyedül maradtunk Pálffyval, biztosított a császár jóakaratáról, és arra buzdított, írjak e fejedelemnek egy hódoló levelet, és ha ezt megteszem, biztosíthat róla, hogy a császár a nemzetnek éppúgy, mint az erdélyieknek, megadja törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik

még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon, amelyet ne remélhetnék, az erdélyi fejedelemség kivételével. Arra kért, fontoljam meg éretten ügyeim állását. [.] Biztosítom róla, hogy mindent a rendek elé terjesztek, és mint vezérlő fejedelmük elfogadom és aláírom mindazt, amit érdekeikkel megegyezőnek találnak. De ami az én

személyemet illeti, én abban nem veszek részt, mert jól tudom, hogy a császár miniszterei nem engedik majd, hogy a nemzet a szerződés gyümölcseit élvezhesse, és így egy napon majd hazám árulójának tekinthetnek, aki személyes érdekeit előnyben részesítette a nemzet érdekeivel szemben”.

Zolnai írta: „Egymillió holdon fölüli birtokát, amely elszórtan a Vágtól a mármarosi havasokig, a Sebes-Köröstől a lengyel határig feküdt, a szatmári béke (1711) után elkobozza a király. Labanc főurak, Illésházy Miklós udvari kancellár, az Erdődy grófok, Althan Mihály gróf öröklik a száműzött parkját, kastélyait, földjét, hű jobbágyait.”

Mielőtt 1717-ben Rodostóba távozott volna, Rákóczi a Párizs melletti Grosbois-ban, a kamalduli szerzetesek ottani rendházában élt. Végrendeletében később meghagyta, hogy bebalzsamozott szívét, valamint vallásos munkáinak kéziratait Grosbois-ba vigyék. Ez 1735 után, Mikes Kelemen jóvoltából valóban megtörtént. Szívét állítólag aranyszelencébe zárták, s a szerzetesek Yerres település templomának temetőkertjében méltó helyre temették. A sír és a rendház a „nagy” francia forradalom pusztításainak martalékává vált, ami akár szimbolikus jelentést is adhat a magyarok és a franciák mozgalma közötti különbségnek. Rákóczi ottani emlékét az a forradalom pusztította el, amelynek semmi köze nem volt a fejedelem tiszta szabadságeszményéhez, s amelynek hármas jelszava (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) mögött káosz és értelmetlen terror uralkodott.

1935-ben, II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának kétszázadik évfordulója alkalmából jelent meg a Rákóczi- emlékkönyv, amelyben Ravasz László, a nagy tudású református püspök írta:„Valahányszor Mohi, Mohács, Világos és Trianon hangulatába kerülünk bele, a gomolygó érzelmi hullámokból kiválik a Rákóczi alakja, akiben személyesül s egyszersmind tárgyiasul az örök magyar érzés.”

Valóban, az örök magyar érzés, a „mi a magyar?” sokat vizsgált témakörének számos elemére adhat egyszerű és jól érthető feleletet Rákóczi életútja. Egyenes és következetes álláspontja példaértékű olyan – a nemzet szempontjából sorsdöntő – ügyekben, amelyekhez hasonlókkal ma is gyakran szembesülhetünk.

Báró Ebergényi László

g K Á 7 g A a

dicsőséges pályája

László császári huszár ezredes külföldi

portyázásaival, bravúros rajtaütéseivel birodalmi színekben is öregbítette a magyar huszár jó hírét Európa-szerte. Sajnos nem tartozott azon magyar főtisztek közé, akik a Rákóczi- szabadságharc időszakában a jó oldalon, vagyis a fejedelem zászlai alatt harcoltak a császári hadak ellen. Miközben a kurucok hősiesen, olykor az esélytelenek makacsságával küzdöttek a katonailag szervezettebb, képzettebb ellenséggel, Ebergényi rendületlenül szolgálta a császárt, saját honfitársaival szemben is. És ezzel nem volt egyedül.

^^Takáts Sándor író, levéltáros, történész Régi magyar kapitányok és generálisok című kötetében (Budapest, 1922) írta Ebergényiről: „Ebergényi üstökös volt a magyar dicsőség egén. Míg élt, fénylett és ragyogott. Aztán halálával elsötétedett minden dolga. Véle együtt híre, dicsősége is temetve volt. Ki tudja ma, hogy ki volt Ebergényi? Ki foglalkozik ma tüneményes pályájával? Ki emlékezik róla? Senki, de senki.”

Takáts Sándornak igaza volt, amikor Ebergényit üstököshöz hasonlította. Csak

hát az a kérdés, hogy valóban a magyar dicsőség egén fénylett és ragyogott-e. Ebben nem egészen érthetünk egyet a nagyszerű történésszel. Inkább azt mondanánk,

hogy a magyar Ebergényi az európai hadviselés egén tündöklött, főként a 18. század eleji spanyol örökösödési háború (1701-1714), majd a törökök elleni háború idején, de hogy tündöklött, ahhoz nem férhet kétség.

Már 1690-ben „itthon és külföldön magasztalva emlegetik nevét és vitézi tetteit. [.].vakmerő támadásai s hamis praktikái a franciáknak sok fejtörést okoztak”. 1700-ban előléptették huszár ezredessé, bárói rangot kapott, és a korábbi gróf Pálffy János huszárezred tulajdonosa lett. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme (Budapest, 1929-1942) című munkájában írta Ebergényiről:

„1702-ben olasz földre érve, Verona mellett, télviz idején, átúszott a zajló Etsch folyón. [.] Ebergényi a velencei köztársasághoz fordult, hogy engedje meg neki és ezredének a Verona városán való átvonulást, Velence tagadó választ adott. Erre Ebergényi a kiáradt és hideg Etsch folyóba ugratott és ezredével együtt baj nélkül átúsztatott a folyón. A jámbor veronaiak ilyesmit még sohsem láttak és örömrivalgással üdvözölték a csuromvizes huszárokat. Ezután a bravúros kalandoknak egész sora következett. Ezek közül megemlítjük Castiglione delle Stiviere fölprédálását, amikor Ebergényi fényes nappal belovagolt a városba, kardra hányatta a francia katonaságot és a gazdag zsákmánnyal továbbvágtatott huszárjaival. Útközben francia gyalogosoktól és lovasoktól kísért nagy borszállítmánnyal találkozott. A szomjas huszárok örömrivalgással rontottak a drága portékát kísérő csapatra és hamarosan végeztek vele. Ebergényi ezután csapra verette a hordókat s ezredét torkig itatta. Ezután hihetetlen gyorsasággal 60 mérföldnyi területet bekalandoztatott, egész csomó várost megsarcolt, csapatokat ugratott szét és temérdek zsákmánnyal tért vissza anélkül, hogy egyetlen embert is veszített volna.”

1702 szeptemberében Savoyai Jenő herceg megbízta Davia márki császári tábornokot, hogy a franciák által megszállt Milánó környékén zsákmányoljon utánpótlást a

császári sereg számára. A herceg a veszélyes vállalkozáshoz Ebergényi László és Deák Pál huszár ezredeseket rendelte Davia mellé. A hadvezetés pontosan tudta, hogy a feladat legjobb végrehajtását főként a kiváló magyar huszárságtól remélheti, ezért a különítményt néhány válogatott huszárszázadból és egy vértesszakaszból állította össze. Ez a társaság azután tökéletesen megfelelt Savoyai elvárásainak.

Gömöry Gusztáv történész Jegyzetek Sutoris János naplójából a XVII. század végéről című tanulmányában (Hadtörténelmi közlemények, IX. kötet, 1896) ismertette a napló Ebergényiék akciójára vonatkozó részletét. Sutorisról amúgy nem sokat lehet tudni. A császári hadakat követve írta naplóját, három különböző nyelven. Feltehetően hírszerzői feladatokat látott el. Ezt írta:

„1702. szeptember 26-án történt a legvakmerőbb huszárcsíny az egész hadjárat folyamán. Davia márki, Ebergényi és Deák Pál ezredesek 500 emberrel a császári táborból a teljesen nyugodt, helyőrséggel megszállt Milano városa ellen vonultak. Útközben egy spanyol segédtisztet fogtak el, kinek vörös kabátját ráhúzzák egy huszárra s ezt a leggyorsabb rohamban Milanónak úgynevezett Porta Romanája felé indítják el, míg a csapat maga is vágtában követi őt.

A kapuőrség, miután a vélt spanyolnak tisztelgett, meglepően megtámadtatott, a császári lovasság a híd előtt állt fel, néhány dragonyos a kaput szállta meg, míg hatvan huszár kivont karddal pénzt dobálva a nép közé, folytonos: »Éljen a császár!« kiáltás között a városba nyargalt. Itt egy korcsma elé lovagoltak, s míg a megrémült lakosok ijedtségükből fölocsúdtak és az elszórt pénzt fölszedték, bort adattak maguknak, s bár a francia helyőrség folytonos riadót veretett, majdnem egy órán át ott tartózkodtak. Azután a kapuhoz visszatérve, a főcsapathoz csatlakoztak, mely elvonulva, Vaudemont hercegnek kis órányi távolságra fekvő nyaralójában nagy bankettre gyűlt össze. Ez alatt a

francia helyőrség néhány embere egy fiatal márki vezetése alatt az osztrákok után vágtatott. A zene hangjai Bellignera nyaraló elé vezetik őket, honnan több huszár, egyik kézben karddal, a másikban pohárral, vakmerően gyalog jön elébük. Erre a franciák visszavonultak, míg a császáriak csak estefelé ültek ismét fel lovaikra, és anélkül, hogy csak egy embert vagy egy lovat is vesztettek volna, visszatértek a táborba.”

Bánlaky (Breit) József fent említett művében szintén beszámolt a látványos és hihetetlenül merész huszárbravúrról. Ebből is kiderül, hogy az akció résztvevőinek zömét Ebergényi huszárezredének vitézei adták. „Savoyai Jenő szeptember 21-én Borgoforte közelében fekvő táborából Davia tábornokot – Deák és Ebergényi ezredesekkel, a huszárezredekből kiválogatott elszánt és vakmerő századokkal, valamint egy vértes szakasszal – azzal a merész feladattal bízta meg, hogy rohanja meg Milano városát avégből, hogy vidékén a császári sereg részére, amely ebben az időben igen nagy nélkülözések között élt, pénzt, élelmet és hídszereket harácsoljon. Davia, aki az egykorú leírások szerint félelmet nem ismerő, rendkívül vakmerő és semmi akadályoktól vissza nem riadó lovastiszt volt, méltó vezetőjének bizonyult egy olyan magyar huszárcsapatnak, amelynek osztagait Deák és Ebergényi vezették.”

A sarcolásra induló különítmény elkerülte Modena környékét, mivel ott nagy létszámú ellenség állomásozott. A huszárok felbukkanásának híre gyorsan eljutott Pármába és Vendome francia marsall főhadiszállására. Mivel nem ismerték a huszárok célját, készültségbe helyezték a környék helyőrségeit és mindenfelé felderítőket küldtek, hogy kikémleljék az ellenség mozgását és szándékait. A fürgén portyázó huszárok először a Po partjánál fekvő Porta Arena (ma Arena Po) községet vették célba. Elfoglalták a hidat, majd az ott talált francia hajókat kifosztották. Davia tábornok ezután gróf Esterházy alezredessel és az

Ebergényi-huszárok egyik osztagával a folyó túlsó oldalán (San Zenone helység) is hajókat fosztogatott, és többet elsüllyesztett. Mire a francia erősítés odaért volna, már valamennyien Pavia felé vágtattak.

A tábornok előreküldött egy trombitást, aki a város vezetőinek átadta Davia hadisarcot követelő levelét. Pavia küldöttsége a város elé vonult és kilencszáz aranytallért (a sarc egy részét) átadott a huszároknak. Certosa kolostora nem úszta meg ennyivel, ugyanis „a Karthauzi szerzetesek perjelétől 2000 aranytallér hadisarcot hajtottak be”. Milánó felé közeledve a huszárok elfogtak egy spanyol tisztet. Tőle értesültek arról, hogy a városlakók elégedetlenek, és nem szeretik a megszálló francia csapatokat. Ekkor (szeptember 23-án) történhetett a Sutoris-naplóban

megörökített jelenet, melyben a kapuőrség tisztelgett a spanyol tiszt kabátjában előrevágtató huszárnak.

Bánlaky szerint Davia, Ebergényi és Deák a huszárok nagyobbik részét a várfalakon kívül hagyta, majd „60 huszárral és 30 vértessel a vigentinai őrség szemeláttára a város kapujához vágtatott. A francia kapuőrség elvesztette a fejét, szájtátva bámulta a vadul feléje rohanó lovascsoportot s annyi lélekjelenléte sem volt, hogy a nehéz tölgyfakaput a huszárok orra előtt becsapja. A támadó kis csapat hihetetlen merészséggel, kivont karddal és nagy lármával a felvonó hídon keresztül bevágtatott a város közepébe, ahol az idegen, vadul száguldó lovasok elől mindenki a házakba menekült. Ekként Davia hamarosan elérte a város belső területét is, még mielőtt a rémülettől felocsúdni tudó őrök a belső kapukat el tudták volna torlaszolni. A város közepére érve, a huszárok megállottak, Davia magasra emelte a császári zászlókat, pénzt szórt a bámészkodó tömeg közé, s felszólította a lakosságot, hogy fogadja őket szívesen, mert a várost a franciák járma alól fel akarják szabadítani”.

Szinte hihetetlen, kalandfilmbe illő jelenetsor lehetett az, ami akkor Milánóban s a főterén végbement. Mindössze

kilencven lovassal megszállni a franciák uralta várost s úgy viselkedni, mintha az akciót tetemes túlerő támogatná, nos, ehhez nem mindennapi bátorság és hidegvér kellett. „A huszárok rendületlenül állottak a város főterén, a lakosság örömujjongással vette őket körül és meg is vendégelte a vitéz lovasokat. A várost őrző francia csapatok és hivatalnokok pedig eszeveszetten csomagoltak és tétovázva rohantak ide-oda, lenyűgözve az alig 100 ember bámulatot keltő fellépésétől.” Davia tábornok nem várta meg, amíg a franciáknak leesik a tantusz, ezért csak estig maradt Milánóban. Addig elegendő ajándékot és zsákmányt gyűjtött, majd a lelkes tömeg szimpátiájától övezve elvonult. Menekülésről továbbra sem volt szó, mert a huszárok az elkövetkező napokban is folytatták a sarcolást, egészen október 3-ig, amikor is megérkeztek seregük Borgoforte melletti táborába. Teljesítményük egészen elképesztő volt. Tizenhárom nap alatt harminc német mérföldet tettek meg, miközben számos települést megtámadtak, fenyegettek. A portya több mint húszezer aranyforint hadisarcot és bőséges zsákmányt eredményezett, és ami a legcsodálatosabb, a különítmény egyetlen embert sem veszített. Bánlaky József szerint Deák és Ebergényi huszárjai ezzel a fényes haditettükkel örök időkre beírták nevüket a magyar lovasság történetének aranykönyvébe.”

Ebergényi még 1706-ban is harcolt Itáliában (a szeptember 7-én vívott torinói csatában nagyszerű teljesítményt nyújtott). A király ez idő tájt kinevezte generális strázsamesterré (ez a későbbi vezérőrnagyi rangnak felelt meg). Takáts Sándor írta, hogy ezután „hazarendelték őt, hogy Pálffy tábornaggyal együtt II. Rákóczi Ferenc hadai ellen küzdjön. Engedelmeskedett, mert hitét és esküjét nem akarta megszegni”. Elképzelhető, hogy hazarendelése, a magyar szabadságharc leveréséért kifejtett erőfeszítései nem töltötték el örömmel. Ám tette a dolgát, és ez Rákóczi vitézei, így például berthóti Berthóty

Zsigmond kuruc tiszt számára is keserves valósággá vált. A
történetet e sorok írója ekként vázolta A magyar nemes
vitézsége című kötetében (Budapest, 2009):

„Berthóty, 1706. december 18-án, csaknem ötszáz
huszárjával a Kőszeghez

közeli Kéthelyen szállásolta el magát. A Kőszegen
állomásozó báró Ebergényi László császári tábornok,
értesülve a kuruc erők csekély létszámáról, éjjel sikeres
rajtaütést hajtott végre ellenük. Berthóty a szállása udvarán
lóra kapott, amikor (Thaly Kálmán szerint) egyszerre
körülbelül kétszáz fegyverből lőttek rá. Csodával határos
módon mégis életben maradt. Hét sebből vérezve
összeszedte huszárait, akikkel a németek közé rontva
visszanyerte csapata elfoglalt zászlait, dobjait, málháit és
paripáinak nagy részét, majd kitörve az ellenséges gyűrűből
szerencsésen elmenekült. Mindössze néhány katonáját

veszítette el. Másnap az odaérkező magyar főerők
császáriak gyorsan elvonultak, így Kőszeg ellenállás
került a kurucok kezére.”

elől a
nélkül

Ebergényi 1708-ban (három évvel a szatmári béke megkötése előtt) altábornagyi rangot kapott, vagyis katonai karrierje a császári hadseregben a szabadságharc alatt is szépen ívelt felfelé. Tehetségét, rátermettségét, vezetői képességeit senki sem vitathatja. Találóan írta róla Takáts Sándor, hogy „páratlan lovas, kitűnő vívó és jeles lövő volt […] lelki tulajdonságai vetekedtek testi kiválóságaival. Jószívű, bőkezű, nyájas és leereszkedő ember volt mindenkor. Csakis az ilyen férfiú lehet a katonáinak bálványa; csak az ilyenért megy minden vitéz a biztos veszedelembe”.

Eszünkbe jut ugyanakkor a kuruc kor másik nagy hadvezére, Bottyán János generális, aki egyik szemét a törökökkel vívott harcok során veszítette el. A

szabadságharc kitörése előtt ő is a császár szolgálatában állt, és 1703 végén még ezredesként hadakozott a kurucok ellen. (A zólyomi csata előtt nevezetes párbajt vívott a fiatal

Ocskay László kuruc ezredessel.) Ez idő tájt felismerte, hogy magyar főtiszt létére nem harcolhat azokkal szemben, akik a magyar szabadság kivívásáért fogtak fegyvert. Csatlakozott II. Rákóczi Ferenchez, és 1703. december 20- ától kinevezett kuruc generális lett. A császáriak elfogták, de megszökött, és 1704. október 10-én Vihnyén letette a hűségesküt Rákóczinak (ténylegesen ekkor csatlakozott a szabadságharchoz). 1708-ban, amikor Ebergényit császári altábornaggyá léptették elő, Bottyán János érsekújvári főkapitány, majd a bányavárosok főkapitánya lett. Élete utolsó napjáig fegyverrel szolgálta a fejedelmet. Katonai sátrában hunyt el, hatvanhat évesen (Tarnaörs, 1709. szeptember 27.), feltehetően agyhártyagyulladásban.

Ebergényi császárhűsége mindeközben egy pillanatra sem ingott meg. 1711 tavaszán csapatai megszállták a régóta körülzárt, kilátástalan helyzetbe került Kassát. Thaly Kálmán szerint a szatmári békéhez vezető tárgyalások alatt mérsékelt magatartásával jó hatással volt a tárgyalásokkal megbízott Pálffy János tábornagyra, s ezzel enyhítette a haza elleni fegyveres fellépése bűnét. Sikeres pályafutása a szabadságharc bukása után is folytatódott. 1714-ben lovassági tábornokká léptették elő. 1716-tól a törökök elleni háborúban ismét bizonyította rátermettségét. A péterváradi ütközetben a jobbszárnyat vezényelte, s huszáraival nagyban hozzájárult a győzelemhez. 1723-ban kinevezték tábornaggyá.

Ebergényi László hatvannégy évesen, 1724. június 25-én hunyt el. Takáts Sándor idézte az I. Lipót császár által 1700- ban neki adományozott bárói diploma szövegének erre utaló részletét: „A vitézi virtusnak oly ritka példáit adá, hogy bár halálos sebeket is vőn, de a győzelmeinek se szeri se száma nincsen. Emellett az

ellenségnek is mindenütt réme és ijedelme volt.”

Ebergényi a vitézi virtusnak valóban nem volt híján. Ám ez elmondható legendás kortársáról, Bottyán János kuruc generálisról is. Két vakmerő, rettenthetetlen magyar katona,

aki csodákat művelt a harctereken. De amikor a hazának szüksége volt e két vitézre, csak egyikük lépett a becsület útjára. Ebergényi nem akarta megszegni az uralkodónak tett esküjét, ezért saját honfitársaival is szembeszállva, vakon szolgálta őt. Bottyán viszont nem akart olyan uralkodót szolgálni, aki nem tartotta be uralkodói esküjét és olykor lábbal tiporta a magyar törvényeket, ezért a magyar szabadság védelmezőinek oldalára állt. Szemünkben Bottyán János emiatt magasodik Ebergényi László fölé.

Egy elfogott levél következményei

&

1704 májusában gróf Pálffy János (1663-1751) horvát bán, császári lovassági tábornok körülbelül kétezer fős seregével a Csallóköz felső részén tartózkodott. Innen küldött levelet tábornoktársának, a Szakolcán állomásozó báró Ritschan Ádámnak. Ebben utasította, hogy induljon el Pozsony felé és csatlakozzon hozzá, de ne a Morva mentén haladjon, hanem kerülőúton, Jabláncon és Szomolányon keresztül. Ezalatt ő (Pálffy) Nagyszombat felé vonul és egy ezredét Ritschan elé küldi. A kerülőre Ocskay László kuruc ezredes portyázó csapatai miatt volt szükség. Pálffy a biztonság kedvéért két példányban írta a levelét. Egyiket a Morva menti, másikat a Modort és Szomolányt érintő útvonalon küldte Ritschannak. Az előbbi útvonal szerencsésnek bizonyult, mert azon a futár épségben eljutott Szakolcára. A másik levelet viszont elfogták a kurucok, így a császáriak haditerve gróf Bercsényi Miklós (1665-1725) kuruc főgenerális tudomására jutott.

kiváló hadvezéri képességekkel megáldott Bercsényi azonnal fölmérte, hogy értékes információk kerültek a birtokába. Ritschan tábornok útvonaltervének

ismeretében gyorsan parancsot küldött Ocskaynak, hogy térjen ki a császáriak útjából s engedje őket bemenni a szomolányi szorosba. Bercsényi elképzelése szerint Ocskay csapatainak követniük kellett a labancokat, miközben a hegyen keresztül vezető erdei út mindkét oldalán a Rákóczihoz hű, lesben álló, kaszákkal és baltákkal felfegyverzett szlovák felkelők várták az alkalmat a támadásra.

Markó Árpád (1885-1966) hadtörténész, az MTA levelező tagja A szomolányi kuruc győzelem című tanulmányában (Századok, 1931) aprólékosan beszámolt az 1704. május 28- án, Szomolány, Pozsonynádas és Jablánc között lezajlott csata részleteiről. Markó főként a bécsi Kriegsarchivban található aktákból tájékozódott. A vesztett csata miatt az udvari haditanács eljárást indított az életben maradt parancsnokok ellen, így a magyar hadtörténész a kihallgatási jegyzőkönyvek segítségével jól rekonstruálhatta s a császáriak szemszögéből mintegy belülről ábrázolhatta az eseményeket. (A kurucok részéről csak kevés dokumentum maradt fenn a csata menetéről.)

A harcokat megelőzően a kurucok a térségben nagyobb létszámú fegyveressel rendelkeztek, mint a császáriak. Bercsényi tízezer vitézével a Garam keleti partján, Kéménd mellett, gróf Károlyi Sándor tábornok pedig négyezres seregével a nyitrai Mocsonoknál állomásozott. A kuruc haderő Ocskaynak a Kis-Kárpátok környékén portyázgató ezerfős alakulatával együtt elérte a tizenötezres létszámot. A császáriaknak ennél kevesebb, összesen körülbelül kilencezer fő állt rendelkezésükre. Gróf Siegbert Heister tábornagy és négyezer-ötszáz katonája Komáromnál, Pálffy János és kétezer embere a Csallóköz felső részén, míg Ritschan tábornok és kétezer-hatszáz fegyverese a már említett Szakolcánál tartózkodott.

A térségben a kurucok tehát létszámfölényben voltak, ám ez önmagában hadászati szempontból nem jelentett előnyt. A jól szervezett, képzett és fegyelmezett osztrák hadak

harcértéke a nagy csaták során mutatkozott meg. Ilyenkor csaknem minden esetben ők győztek, míg a gyors rajtaütésekben, furfangos cselvetésekben, portyázásokban jártas kurucok inkább a személyes bátorságot és leleményességet igénylő akciók és kisebb összecsapások során voltak eredményesek.

Ritschan tábornok Pálffy parancsának megfelelően május 26-án reggel elindult Szakolcáról. Serege kétezer- háromszázharmincegy fő gyalogosból és kettőszázötven lovasból, továbbá négy ágyúból állt. Markó Árpád szerint Ritschan seregében „sok volt az újonc, akiket felsőbb rendeletre voltaképpen az olasz harctérre kellett volna küldenie. A bécsi udvari haditanáccsal e kérdés körül folytatott levélváltása közben múlott az idő, s amikor végre Pálffy sürgető utasításainak tovább ellent nem állhatott és útnak indult, már elmulasztotta azt a kedvező alkalmat, hogy Pálffy seregével a Kis-Kárpátokon túl egyesüljön.” Ám a tábornok az induláskor ezt még nem tudhatta.

A császáriak nem találkoztak kurucokkal, ezért bátran vonultak Jablánc felé. Átkeltek a Kis-Kárpátokon átvezető hegyszoroson, majd Pozsonynádasnál dél felé kanyarodtak, és késő este a szomolányi legelőkön ütöttek tábort. A sereg elképesztő menetteljesítményt produkált. A katonák Szakolcától Szomolányig ötvenkét kilométert tettek meg gyalog. Menetfelszereléssel, nehezen járható erdei utakon, magas hágókon átkelve jutottak idáig, ezért érthető, hogy Ritschan másnapra egy

nap pihenőt engedélyezett seregének.

Bercsényi a portyázó kurucoktól, illetve a falusi lakosságtól befutott értesülések alapján tudta, hogy a császári sereg Szomolány alatt pihen. Ezt írta akkor Rákóczihoz küldött levelében: „Szomolány alatt vagyon [mármint Ritschan – B. A.], csak nem érhet ő ma Semptéig. Én pedig ott leszek ma Isten kegyelméből az étszaka megegyezem Károlyi urammal, hiszem Isten —, nekünk adja Isten.” S valóban, az osztrák felderítők estére már Ritschan

táborába is vitték a hírt az erdőkben gyülekező, kaszákkal és fejszékkel felfegyverzett szlovákokról, valamint Ocskay ezredes csapatának és Károlyi seregének közeledéséről. A közeli Éleskő várának osztrák parancsnoka figyelmeztette Ritschant, hogy a kurucok hajnalban három irányból is megrohanhatják a táborát.

A kissé gyengélkedő tábornok ekkor haditanácsot hívott össze. A főtiszteknek és a tiszteknek azt javasolta, hogy vonuljanak Vöröskő felé, mert ezáltal elkerülhetnek egy Nagyszombat felől érkező nagyobb támadást. Ritschan tiszttársai azonban ezt nem fogadták el. Azzal érveltek, hogy amennyiben déli irányban haladnak, úgy Jabláncnál megnyitják az utat a kurucoknak Morvaország felé, s egy ellenséges invázió már Bécset is fenyegetné. A haditanács azt javasolta, hogy egyszerűen forduljanak vissza, s azon az úton, amelyen jöttek, menjenek vissza Szakolcára.

Markó szerint a haditanács „ezzel a mozdulattal ki akarta vonni a császári hadoszlopot a nagyszombati kuruc sereg hadműveleti körzetéből, abban a reményben, hogy könnyebben leszámolhat a tót felkelőkkel és Ocskayék aránylag kisszámú csapataival, mint Bercsényi és Károlyi főseregével. Ritschan erre a késő esti órákban táborát felriasztotta, a tábortüzeket megtévesztésül égni hagyta és anélkül, hogy portyázókat, járőröket küldött volna az éjszakai menetnél kétszeresen veszélyes szakadékos, erdős hegyszoroson átvezető útvonal felderítésére és biztosítására, május 27-én este 10 órakor kiadta a Szakolcára való visszavonulási parancsot”. A százötven Visconti-vértesből álló lovas elővédet Giordani százados vezette, míg Ritschan tábornok a menetoszlop utóvédjének élén lovagolt. El lehet képzelni, hogy a poggyászokat szállító szekerekkel és négy ágyúval terhelt, egyetlen, hosszú oszlopba kényszerített császári sereg milyen nehézségekkel nézett szembe az éjszakai út során.

Károlyi és Ocskay értesült arról, hogy Ritschan menetoszlopa elindult visszafelé. Az Ocskay mozgósította

szlovák népfelkelők egy része megszállta a Pozsonynádashoz közeli erdőt, míg Károlyi magyar lovassága a település alatti réteket foglalta el. „Ritschan elővédje csupán május 28-án hajnali 2 óra tájban érte el a Nádas felett húzódó erdőt, ahol Ocskay csoportjának váratlanul reázúduló puskatüze alatt megtorpant.” Károlyi gyalogos hada, Bercsényi serege, valamint Ocskay huszárjai ezalatt közeledtek Pozsonynádas felé. A császáriakat meglepte a puskatűz, de aztán az elővéd ellentámadásba ment át, és félórai harc után, nagy veszteségekkel elérte az erdőt. A kuruc puskások visszavonultak, ám ekkor, a hajnali virradatban láthatóvá váltak a menetoszlop mentén a hol itt, hol ott felbukkanó kuruc csapatok.

Wachtendonk császári alezredes a hátvéd lovasságát az út melletti rétre vezényelte. Épp jókor, mert Károlyi kétezer fős lovassága („mint az összes szemtanú

császári tisztek vallották“)hatalmas lendülettel tört a menetoszlop végén álló Starhemberg-zászlóaljra. Wachtendonk lovasai és a zászlóalj újoncai ellenálltak, de a kurucok elsöpörték őket, ezért az alezredes a menetoszlop legközelebbi ezredét visszafordította és harcba vezette. A harcnak ebben a szakaszában két lövés érte Ritschant: egyik a fején, a másik a karján sebesítette meg. A sérült tábornok parancsára „a Deutschmeister ezred egy erős szakasza a cserjék között ügyesen elrejtőzve oldaltüzet zúdított a kuruc lovasságra, amely másfélórai küzdelem után – hajnali 4 órakor – beszüntette a további támadást és Nádas felé visszavonult”. Időközben Wachtendonk is megsebesült a karján.

A szemtanúk szerint ebben az összecsapásban körülbelül háromszáz kuruc és száz labanc vesztette életét. Ám a harcnak még korántsem volt vége. Wachtendonk alakulata leszorult az útról, ráadásul elszakadt az oszlop első felétől, amelyet Maltzan alezredes vezetett. A menetoszlopnak az a része ugyanis, amelyet nem érintett a kurucok támadása, tovább menetelt, és az összecsapás idején átkelt a Trnava

patak mocsaras völgyén. A gyorsabb haladást a sebesült Ritschan is erőltette, aki azt akarta, hogy a felszerelést, illetve muníciót szállító szekerekkel minél előbb elérjék az előttük álló hegygerincen átvezető hágót. A tábornok sejtette, hogy ez nem megy majd harc nélkül, ezért a konvoj védelmére rendelte a Morelli alezredes vezette, dánokból álló Mecklenburg-zászlóaljat, továbbá egy ágyút. A zászlóaljnak azt a feladatot adta, hogy akadályozza a kurucok előrenyomulását.

Ritschan ezután meglehetősen bizonytalanná, kapkodóvá vált és egymás után hozta a rossz döntéseket. Igaz, ebben a helyzetben már nem volt könnyű dolga. Hamarosan észlelte, hogy a hegyi ösvény körüli erdőben egyre több kuruc ólálkodik, aki csak a megfelelő pillanatra vár, ezért még egy zászlóaljat kért Maltzan alezredestől a konvoj biztosítására. Maltzan erre odarendelte a Kriechbaum-zászlóaljat, ő maga viszont az alakulatával hátramaradt, mert úgy vélte, hogy a sebesült Wachtendonk csapatának szüksége lesz a segítségre. Maltzan a rendelkezésére álló három ágyút is előre akarta küldeni a „poggyászvonat védelmére, „de a fejszés tótok a jabloncai [jablánci] utat a poggyászvonat háta mögött kidöntött fákkal időközben már eltorlaszolták.

A Wachtendonkhoz küldött futárok azt jelentették a tábornoknak, hogy a hátsó menetoszlop rendben követi őt. Markó Árpád szerint „a sűrű erdőben tévelygő parancsvivő és jelentő lovasok azonban, úgy látszik, az erdőben nyüzsgő kurucoktól való féltükben nem győződtek meg a hátsó menetoszlop felzárkózásáról és Ritschannak hamis jelentéseket hoztak”. Tény, hogy délelőtt tíz órára a két seregrész közötti összeköttetés teljesen megszakadt. Amikor Ritschan és Morelli a szekerekkel elérte a hegy gerincét, Wachtendonk és Maltzan már több kilométerre leszakadva, ráadásul utat tévesztve, egészen más irányba, Korlátkő felé menetelt.

Ritschan seregcsoportja „csupán két zászlóaljból, a nehézkes poggyászvonatból és 150 lovasból állott”. A

zsákmányra éhes kuruc katonák és szlovák parasztok kisebb rajtaütéseikkel és lövöldözésükkel folyton zaklatták és feltartották a menetet. Markó az első világháborúra utalva írta a következőket: „Aki visszaemlékszik a világháború kárpáti harcaira, az nagyon jól tudja, hogy milyen küszködés lovassággal, poggyászkocsikkal és ágyúval megnehezített katonaságnak egy

hegyszoroson való átkelése még akkor is, ha az ellenség távol van.” Itt viszont az ellenség nagyon is közel volt, s a császáriak csaknem hatórányi vergődéssel tették meg a hegyen átvezető, három-négy kilométeres utat. Később, a hadbíróság előtt Wachtendonk és Maltzan vallomásaikban egyöntetűen és határozottan kijelentették, hogy Ritschan csoportjától való elszakadásukat nem vették észre. Ők egész idő alatt meg voltak győződve arról, hogy a tábornok az ő útvonalukon menetel előttük, s mivel útjukban sem elesetteket, sem felfordult kocsikat nem láttak és sebesültekkel sem találkoztak, sőt harci lármát sem hallottak, joggal hihették, hogy Ritschan bántatlanul vonul Jablonca felé.

A tábornok időközben annyi vért veszített, hogy kénytelen volt leszállni a lováról és beülni a hintójába, amelyben a felesége is utazott. Érdemes itt megjegyezni, hogy akkoriban a seregeket a tisztek feleségei, szolgálói is elkísérték, így a szekerekkel, kocsikkal nemcsak muníciót, hanem asszonyokat is szállítottak. A csata után Bercsényi Miklós jelentést küldött a fejedelemnek. Ebben hatszáz császári fogolyról és háromszáz, a sereget kísérő asszonyról írt. Markó Árpád ezt a számot túlzónak találta, s Ritschan névjegyzékére hivatkozott, amely név szerint felsorolta a fogságba esett tiszteket, asszonyokat és szolgákat, összesen hatvanegy főt. Ezt a jegyzéket Ritschan május 30- án készítette, és Bercsényi engedélyével (a jelentésével együtt) küldte Bécsbe. Kérdés persze, hogy ez a jegyzék mennyire volt teljes, hiszen ebben csak a tisztek, illetve

(nagy valószínűséggel) a hozzájuk tartozó személyek szerepeltek.

Ritschan a Wachtendonk vezette menetoszlopról semmit nem tudott. Csak akkor nyugodott meg, amikor az alezredes megbízásából egy hadnagy és két altiszt érkezett hozzá azzal, hogy a hátsó seregrésznek sürgős lőszerutánpótlásra van szüksége. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az egész sereg követi őt. Később kiderült, hogy ez a hadnagy már nem jutott vissza Wachtendonkhoz. Talán már nem találta az eltévedt bajtársait, de valószínűbb, hogy kurucokkal összefutva a rövidebbet húzta. Jablánctól félórányira Ritschan és menetoszlopa az erdő szélénél maradt. A tábornok Giordani kapitányt a lovasaival előreküldte, saját seregrésze körül pedig százlépésnyi távolságban lovas járőrökkel ellenőriztette a helyet. Ekkor (más irányból) már Bercsényi serege is közeledett Jablánc felé, de erről Ritschannak még nem volt tudomása.

Wachtendonk alezredes eltévedt hadoszlopa ezalatt tovább menetelt az erdőben, és maga után húzta Károlyi Sándor hajdúkból álló seregét. Ezt a menetelést azonban állandó csetepaték zavarták meg. „Az amúgy is szűk hegyi utakról letérni lehetetlen volt. Wachtendonk ágyúit a sűrű erdőben nem használhatta. Feszes ellenséges köteléket sehol sem látott, harcvonalba fejlődött seregét sehol sem állíthatta fel. A minden oldalról reázúduló támadások ellen csak úgy védekezhetett, hogy időközönként megállt, a menetoszlop egyes részeit – úgy ahogy – az ellenség felé fordíttatta, visszalövöldözött az erdőbe, azután ismét tovább haladt.” Itt a császáriak a három kilométeres erdei utat hét óra alatt tették meg. Közben elfogyott a lőszerük, és ekkor már nem volt kapcsolatuk Ritschannal, aki a lőszeres kocsikkal Jablánc felé tartott.

Markó Árpád a kialakult helyzetet így jellemezte: „Az eredetileg tehát egy

menetoszlopban menetelő császári csapat a harchelyzet és a terep folytán egy egészen különlegesen érdekes

harcászati helyzetbe került. A két, egymástól elszakadt seregrész május 28-án délben szinte párhuzamosan, éleivel egy magasságban, egymástól körülbelül másfél kilométernyire állott.“Wachtendonk Korlátfalva (Rozbehy) közelében, az erdőből kiérve döbbent rá, hogy teljesen elszakadt Ritschantól. Leadatott egy figyelmeztető ágyúlövést, hátha a tábornok visszajelez. Ez azonban nem történt meg, ezért alakulatával védelmi pozíciót vett fel Korlátfalva mellett.

Ritschan közben látta, hogy a Wachtendonktól remélt segítségnek egyre kisebb a valószínűsége, ezért sietve bevonult Jabláncra, hogy az ottani várkastélyban védelemre rendezkedjen be. Giordani lovasaival együtt alig hétszáz embere volt. Hamarosan Bercsényi seregének lovasai is feltűntek a falu melletti dombokon, s Ritschan olyan hatalmasnak látta a túlerőt, hogy tizenötezerre becsülte a kuruc sereg létszámát. Ekkor ténylegesen öt-hatezer főről lehetett szó, de a császáriak számához képest persze ez is óriási túlerő volt. A muníciót szállító szekerek nem fértek be a kastély udvarába, ezért a tábornok megparancsolta Giordani kapitánynak, hogy kísérje azokat a közeli Miava patak túloldalára, s ott szekérvárat alkotva védekezzen a kuruc támadásokkal szemben.

Wachtendonk ezalatt a korlátfalvai dombokról már látta a Jablánc köré gyűlt kuruc sereget. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Ritschant bekerítették, és azt is fölmérte, hogy ezeregyszáz főre csökkent, elcsigázott seregével nem sokat tehet a hadi helyzet megváltoztatásáért. Elhatározta, hogy megmenti a katonáit. A császáriak kezén lévő Éleskő vára felé indult, de Korlátfalva mellett beleütközött Ottlyk György kuruc ezredes háromszáz lovasába. A császári lovasság összecsapott a kurucokkal, akik meghátráltak, így Wachtendonk akadálytalanul mehetett tovább, és délután három és négy óra között megérkezett Éleskő falai alá. Itt rövid pihenőt tartott, majd továbbindult, hogy katonáival ismét átkeljen a Kis-Kárpátokon.

A Miava patak túloldalán fölállított szekérvárat Giordani kapitány nem sokáig védelmezte. Ebeczky István ezredes lévai huszárainak támadása menekülésre késztette a védőket, a lovasságot és a gyalogságot egyaránt. A kurucok egy ideig üldözték őket és sokat levágtak közülük, majd visszatértek Jabláncra. Késő délután Ritschan, a sebesült, idős tábornok már biztos lehetett abban, hogy nem számíthat Wachtendonk segítségére. Elszánta magát arra, hogy utolsó emberig védeni fogja a kastélyt, valamint a kőfallal körülvett temetőt. Elrendelte, hogy szedjék le a gyúlékony háztetőket, de a tisztjei úgy vélték, az ellenállás értelmetlen. Ritschan csak akkor adta be a derekát, amikor megtudta, hogy a szekértábor a kurucok kezére került.

Bercsényi este megadásra szólította fel Ritschant. A tábornok ekkor két tisztet küldött a kastély kapuja elé, ahol Ebeczky Imre ezereskapitány és Ottlyk György ezredes is megjelent. Este nyolc órára létrejött a megállapodás, amelynek értelmében a császáriak letették a fegyvert. „Bercsényi megengedte a tábornoknak, hogy felesége kíséretében hintójába üljön, tisztjeinek lovaikat visszaadta s valamennyiüket Nagyszombatba kísértette.” Az elhúzódó, erdei csatározásokkal tarkított, a császáriak számára különösen kínkeserves küzdelem ezzel véget ért. A győztes kuruc sereg aznap éjjel a jablánci réteken éjszakázott, másnap (május 29-én) pedig

a tetemes zsákmánnyal együtt Majtényba vonult. Itt osztották szét a zsákmányt, Károlyi Sándor tábornok felügyelete mellett. (A nagy hadizsákmány igencsak jól jött az akkor még gyengén ellátott csapatoknak.) Wachtendonk és serege ezen a napon egy Detrekő nevű faluban töltötte az éjszakát. Másnap, május 30-án, hajnali két órakor érkezett a morva határhoz körülbelül ezeregyszáz emberrel és három ágyúval.

A veszteségekről eltérő adatok láttak napvilágot. A szembenálló felek szokás szerint az ellenfél veszteségeit a valóságosnál nagyobbnak, sajátjukat viszont kisebbnek

tüntették fel. Tény, hogy Ritschan alig hétszáz katonával érkezett meg Jabláncra, s a szekérvárnál zajló csetepaté során ebből körülbelül háromszáz fő elmenekült, illetve elesett. Ennek megfelelően a tábornok nagyjából négyszáz emberével adhatta meg magát. Az osztrák források hétszáz fős saját veszteséget jelöltek meg. Ritschan eredetileg kettőezer-hatszáz katonával rendelkezett, ezért ha a megmaradt négyszáz főt hozzáadjuk Wachtendonk kimenekített, ezeregyszáz fős seregéhez, akkor a császáriak teljes veszteségét ezer körülire becsülhetjük. Ehhez képest elgondolkodtató Bercsényi jelentése, amelyben többek között az áll, hogy ezerötszáz császári holttestet már összeraktak, „s még két halomnak rakásával biztatnak”.

Markó Árpád szerint „egykorú jelentések a hajnali órákban kezdődő első összecsapásnál 300 főre becsülték a kurucok veszteségét.[.] A többi kuruc hősi halott valószínűleg a hazafias, derék tót felkelők soraiból került ki, akiknek teljes létszámát senki sem ismerte pontosan”. Ritschan tábornokot a kurucok csak november közepén engedték szabadon, háromezer forint váltságdíj és ötven kuruc fogoly fejében.

A szomolányi (jablánci) ütközetet Markó főként a bécsi katonai levéltár anyagaiból merítve ismertette. Így bepillantást nyerhettünk a császári katonaság helytállásának bizonyos részleteibe. Munkájával talán akaratlanul is rámutatott arra, hogy a kurucokkal hadakozó labancok keményen állták a sarat, s olyan ellenfelek voltak, akiknek a legyőzése különleges bravúrnak számított. Ezt a győzelmet a Rákóczi-szabadságharc dicsőséges haditettei között tarthatjuk számon annak ellenére, hogy a kurucok igen nagy számbeli fölényben voltak. A tehetséges, ám haditapasztalatokkal alig rendelkező tisztek vezetése alatt álló, olykor ötletszerűen hadakozó kurucok egy jól képzett, reguláris császári haderőt győztek le. Ennek az adott pillanatban óriási jelentősége és jelzésértéke volt, mert

nagyban növelte II. Rákóczi Ferenc katonáinak önbizalmát és elszántságát.

A selmeci pénzhamisítók és a nagylelkű fejedelem

1705. december elején, amikor II. Rákóczi Ferenc kiváló tábornoka, Bottyán János épp sikeresen hadakozott a Dunántúlon a császári seregek ellen, egy különös jövevény kért bebocsátást a felvidéki Selmecbányán. Felmálházott lovával egyedül érkezett, és azt állította magáról, hogy Rákóczi lovaskapitánya. A kapuőrök megvizsgálták a papírjait, amelyekből kiderült, hogy nemcsak kuruc tiszt, hanem német főnemes is. A férfi, név szerint Cotten János Zsigmond würzburgi és bambergi gróf közölte, hogy betegeskedik és Selmecbányán szeretne gyógyulást találni a bajára. A kiemelkedő jelentőségű bányaváros, amelyet IV. Béla magyar király már 1238-ban szabad királyi városi rangra emelt, 1705-ben a kurucok oldalán állt, ezért az őrök beengedték a megviselt állapotban lévő idegent.

^^Cotten gróf először is olcsó szállást szerzett magának, majd ismerkedni kezdett a várossal. Érdekes módon nem orvosokat vagy gyógyulásra alkalmas helyeket keresett, hanem óraszerkezeteket. Különösképp az óvár toronyórája iránt érdeklődött leginkább. Könnyen hihetnénk, hogy a gróf érdeklődése hasonlatos lehetett a mostani turistákéhoz, akik azért járnak a selmeci városháza toronyórájának

csodájára, mert azon (állítólag szándékosan) felcserélték a kis- és a nagymutatót. A ma is látható, furcsa szerkezet azonban később került a helyére, mivel a városháza tornya az 1780-as években épült, így 1705 telén még ez a hiba nem izgathatta egy gróf fantáziáját. Cotten János Zsigmond

hamar kiderítette, hogy az óvár tornyának őre és igazítója egy Haydt Krisztián nevű órásmester, aki feleségével az óvárban lakik.

A Borovszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai című nagymonográfia Hont vármegyéről szóló kötetében (Budapest, 1894) Richter Ede selmeci levéltáros beszámolt a „Cotten-ügy”-ről. Eszerint a gróf már néhány nap elteltével felkereste az órást, aki bizonyára örült, hogy a német főnemesben rokonlélekre talált. Cotten ezután látogatni kezdte a mestert, akivel gyorsan összebarátkozhatott, mert csakhamar arra kérte a városi tanácsot, hogy neki is biztosítson lakást az óvárban. A tanács nyomban (már 1705. december 11-én) összeült, hogy elbírálja a kérést.

A válasz elutasító volt. A város vezetése arra hivatkozott, hogy Rákóczi fejedelem tudta nélkül nem adhat lakást idegennek, mivel ezáltal kegyvesztetté válhat. A gróf és az órásmester egyre gyakrabban találkoztak. A meglehetősen titokzatos összejövetelek felkeltették egyesek gyanakvását, és a különféle híresztelések a város legtekintélyesebb polgáraihoz is eljutottak. Két elöljáró, Hellenbach Gottfried (Rákóczi selmeci kincstárnoka) és Zweig János bányamester értesítette a városi tanácsot, amely elrendelte a rajtaütésszerű nyomozást.

1706 januárjában a városi darabontok Láng János tanácstag vezetésével, váratlanul benyomultak az óvár tornya alatti kis konyhába, ahol rátaláltak gróf Cottenre és Haydt Krisztiánra. Azonnal kiderült, hogy a két férfi nem ok nélkül titkolózik. Egy pénzverő gép segítségével éppen rézpénzeket vertek. A hatóságiak nyomban lefoglalták a gépet és a pénzveréshez használt többi eszközt, a hamisítókat pedig letartóztatták. A Borovszky-féle monográfia szerint a gróf „már ekkor mentegetődzött, hogy a pénzverőgépet Léva mellett vette egy olasz embertől két ökörért és pénzcsinálásra csak a végszükség (»áusserste Noth«) vitte”.

A kihallgatások során Cotten gróf bevallotta, hogy akkor jutott a pénzverő géphez, amikor Ocskay László kuruc ezredes (később brigadéros) vereséget szenvedett Léva mellett. Cotten nem beszélt a részletekről, így arról sem, hogy részt vett-e a harcokban, azonban tudjuk, hogy a lévai ütközet 1703. október 31-én zajlott, miután gróf Schlick Lipót lovassági tábornok hadteste Pozsony felől előrenyomulva megütközött a kurucokkal. A harcok a városban is folytak, de a szívósan védekező kurucok nem sokáig tarthatták magukat, mert a városon kívül várakozó, Ocskay vezette főerők (cserben hagyva társaikat) elvonultak, s ezzel a város a császáriak kezére került.

Cotten tehát csak annyit mondott, hogy találkozott azzal a bizonyos olasz emberrel, „ki neki az öt garasos és a polturás pénzverőgépet két ökörért eladta és ő e géppel Selmecbányára jött”. A lévai vereség és Cotten selmecbányai megjelenése között azonban két esztendő telt el, és a gróf nem részletezte, hogy mivel foglalatoskodott ezalatt. Azt viszont tagadta, hogy a pénzveréssel a hamisítás bűnébe esett volna, mivel szerinte a pénzverő géppel ő eredeti pénzeket készített.

Ez az álláspont a városi tanács tagjait is elgondolkodtatta, s többek között emiatt, 1706. évi február 17-én Stephani János György bíróval együtt jogi tanácsért fordultak báró Hellenbach, Csemniczky és Szentiványi Rafael nevű, nagy tudású polgártársaikhoz. A tanács kérte „figyelembe venni, hogy a gróf az órással voltaképpen csak verte a pénzt és nem hamisította, mivel ugyanolyanok a »Fünf Gröschler« ötgarasosok és a polturák (»Poltraten«), mint az eredetiek és így a gróf bűne az, hogy pénzt veretett, pedig a pénzverési joggal nem bírt”.

A pénzverő géppel készített érméket alaposan megvizsgálták, s azok valóban teljesen megegyeztek az eredeti darabokkal (vagyis elképzelhető, hogy a gép eleve a törvényes pénzverés céljait szolgálta, és csak a háborús viszonyok miatt került illetéktelen kezekbe). Hellenbach

báró abból indult ki, hogy a grófnak a pénzveréshez nem volt joga, ezért vele szemben alkalmazni kell a törvény teljes szigorát. Szentiványi és Csemniczky „a Tripartitum 3- ik részének 20-ik titulusa alapján” ezzel egyetértettek, de felhívták a figyelmet arra, hogy a gróf a fejedelem hadi szolgálatában állt, ezért javasolták, hogy a tanács a végső ítélethozatal előtt értesítse az esetről Rákóczit. Ez megtörtént.

A gróf még január 30-án, nem sokkal az elfogatása után német nyelvű levelet írt a fejedelemnek, amelyben beszámolt az őt ért megpróbáltatásokról, és az elkövetett vétség miatt kegyelmet kért. Hellenbach bárónak is írt. Ebben hivatkozott rossz egészségi állapotára, és kérte, hogy a nehéz, fájdalmakat okozó bilincseket vetesse le róla. Jelezte, hogy ügyének lezárását követően szeretne bevonulni az ezredéhez. Hellenbach intézkedett, a tanács levetette a bilincseket, s amíg mindannyian a fejedelmi válaszra vártak, tovább folytak a vizsgálatok és a kihallgatások.

Cotten megismételte, hogy ő würzburgi és bambergi gróf, aki a németországi Hessen hercegségben, Berderode helységben született. Tizenhét éves korában egy Cotta- Cornet nevű herceg szolgálatában állt, és egy aranyművesnél lakott, akitől két év alatt megtanulta az arany- és vaskovácsolást. Később Magyarországra jött, és II. Rákóczi Ferenc kapitánya lett. Mivel a vagyonát elveszítette, ráadásul megbetegedett, kénytelen volt a tiltott pénzveréshez mint az egyetlen lehetőséghez folyamodni.

A selmecbányai tanács az órásmester feleségét, Kölbl Zsuzsanna Teréziát is elfogatta, mivel az ő bűnrészessége is bebizonyosodott. A vizsgálatok kiderítették, hogy a torony alatti konyhában készített pénzeket az asszony „hozta forgalomba”. Amikor elfogytak a gyártáshoz szükséges rézlemezek, ő utazott Besztercebányára, az ottani rézhámorba, hogy gondoskodjon az utánpótlásról. A lemezekért az újonnan vert pénzekkel fizetett, ami nagy

hiba volt, mert az eladók gyanút fogtak, s végül ez indította el a folyamatot, amelynek a selmecbányai rajtaütés lett a vége.

Az órásmester és a felesége mindent beismert. A férj „kimerítő vallomása külön füzetben is megvan a levéltárban” – írta Richter Ede levéltáros, majd beszámolt az órásmester feleségének a vallomásáról is. Az asszony az ártatlanságát hangoztatta. Azzal védekezett, hogy a gróf a fejedelemre hivatkozott, és azt állította, hogy szabad pénzt vernie, mert ő a fejedelem embere. Vagyis úgy viselkedett, mintha Rákóczi jóváhagyásával gyártaná a rézpénzeket. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezt az egészet titokban kell tartani.

A fejedelem válasza még 1706. május elején sem érkezett meg, ami nem csoda, mert a szabadságharc mozgalmas eseményei háttérbe szorították a kisebb horderejű ügyeket. Miközben a selmecbányai tanács figyelmét lekötötték Cotten gróf viselt dolgai, gróf Bercsényi Miklós főgenerális február végén arra utasította Ocskay Lászlót és más kuruc főembereket, hogy torolják meg az országba betörő morvák Trencsén környéki pusztításait. Ezt a feladatot a kurucok nagyszerűen megoldották. Miként Thaly Kálmán írta A gróf Bercsényi család III. (Hasonmás kiadás, Budapest, 2012):

„[…] a szilaj Ocskaynak az efféle vállalatok voltak kedvére. A fővezér rendeletének vételével csakhamar összevonta Sasvárra dandárát s a mondott nap reggelén 3­4000 emberrel, 4 ágyúval, a Morva jegén a Thaya vize torkolatánál átköltözvén, Landshut kerített várost izzó golyókkal fölgyujtatva, a lángok alatt rohammal bevevé; báró Rosenkranz dragonyos alezredes vala benne 300 újonccal; az alezredes ott égett, a 300 katonát a kurucok halomba vágták, – azután a várost, Drősing, Sirndorf, Waltesdorf, stb. helységekkel egyetemben kirabolván, porrá égették s tömérdek nyereségüket lerakandók, hazatértek Sasvárra.”

Ám ezt a beütést és portyázást is felülmúlták Forgách Simon kuruc altábornagy és galánthai Balogh István dandárnok csapatainak ausztriai és stájerországi hadmozdulatai. Forgách 1706. március 28-án „2-3000 válogatott, jó paripás huszárral megindította Galánthai Balogh István dandárnokot Lövő tájáról… […] Utasítása volt Pálffy tábora és Sopron között észrevétlenül fölnyomúlni, a Lajtán Bécsújhely táján átkelni és Ausztriában több párhuzamos oszlopra oszoltan, a hegyek aljától széltében lángba borítani a falvakat, városkákat, kastélyokat. [.] A bosszúszomjas, szilaj kurucok. a mondott irányban fölégettek összesen 32 falut, 2 várost, számos kastélyt. zsákmányoltak sok drága portékát, s lovat, marhát ezrével. A meglepett nép kétségbeesett rémülettel, tömegesen futott előttük Bécs felé, – de éppen e vad lárma okozá, hogy a menekülőkkel egyébként úgyszólván egyszerre érkező magyar huszárok előcsapata a legértékesebb zsákmányt, alig csak egy negyedórával elszalasztotta. Kicsinybe múlt ugyanis, hogy Laxenburgnál magát József császárt el nem fogták; ha előcsapatuk kevesebb zajjal érkezik, – a büszke császár Rákóczi rabjává lesz vala”.

Az 1705-1711 között uralkodó I. József (I. Lipót császár legidősebb fia) előszeretettel vadászgatott laxenburgi várának környékén, és nem számított arra, hogy ezen a helyen kuruc csapatok bukkanhatnak fel. A magyar könnyűlovas vitézeknek azonban éppen a gyorsaság és a kiszámíthatatlanság volt az egyik erősségük. A császár és vadásztársasága meglepetten hallotta a menekülők rémült kiáltását: „Itt vannak a kurucok!“ Balogh István huszárjai elől épp, hogy be tudtak menekülni a várba. „De vadászaiból többeket levágtak a kurucok s vadász-trainjét, sólymárait, sólymait, öszvéreit elnyerték.”

Réthey György kuruc ezredes többségükben dunántúli illetőségű huszárai sem tétlenkedtek 1706. március 31-én. Ők a szülőföldjük falvain s vármegyéjük székvárosán „a stájer és horvát hadak által követett gyujtogatások,

pusztítások, kegyetlenkedések miatt vérig elkeseredve, – a bosszú indulatától bőszülten rohantak a styriai népes tartomány virágzó városai s helységeire és vad kedvteléssel borítottak lángba

mindent, amit értek”. Grazig több mint ötven települést pusztítottak el.

Rákóczi figyelmét tehát ezek az események kötötték le, így érthető, ha csak május 7-én válaszolt a selmecieknek. Két nappal azelőtt, hogy a Nyitrán tartózkodó fejedelem levele megszületett, a selmecbányai tanács összeült és bejelentette, hogy a pénzhamisítókat fejvesztéssel fogja büntetni, de csak Rákóczi válaszának kézhezvétele után. Amikor a városi hölgyek erről tudomást szereztek, azonnal szervezkedni kezdtek, mert az órásmester felesége áldott állapotban volt, ezért szerették volna megmenteni a bakótól.

Az áldott állapotban lévő asszonyokból és ártatlan leányokból is álló küldöttséget Hentallerné, Schneider Tóbiás gazdag bányapolgár és korábbi bíró lánya vezette. A tanács éppen május 7-én, fogadta őket. Épp aznap, amikor levelet írtak a fejedelemnek. A nők kegyelmet kértek a bűnösöknek, elsősorban a várandós feleségek számára. Vajon ez a kérelem önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy a kegyelmet megadják? Nem tudhatjuk. Az viszont tény, hogy Rákóczi levele eldöntötte a kérdést, s ezt a selmeci városvezetés is respektálta. Íme, a fejedelem sorai:

„Jóllehet Cotten Sigmond és János az hamis Pénz csinálásáért az ország Törvénye szerént való példás büntetést, az mint Hűségtek által Condemnáltattak is, megérdemelették vala, mindaz által mellettek lett Interessiojukat némelly Híveinknek tekintetbe vévén kglmesen meg Grátiáztuk az által Hűségtektül pronuntiált Sententia alól, az mennyiben annak vigora szerint meg kelletett volna öletetni, absolvaltuk ugyan; mindazáltal hogy ilyetén meg Gratiáztatások által mások hasonló dolog követésére magokat el bízván példát ne vegyenek,

Hűségtek ezen parancsolatunkat vévén az Országbul csapatassa ki.”

Ez a fejedelmi kegyelmet tartalmazó levél megmentette a pénzhamisítók életét. Igaz, a bíró előtt meg kellett bánniuk tettüket és esküvel kellett fogadniuk, hogy megjavulnak, senkin nem állnak bosszút és soha nem térnek vissza az országba. A selmeci darabontok a lengyel határig kísérték őket. Cotten gróf és társai későbbi sorsát nem ismerjük, de hatalmas szerencséjük volt, mert az elfogott pénzhamisítókat szinte minden esetben halállal büntették.

Hogyan lett a kuruc őrmesterből

&

Bottyán János kuruc generális 1708. február 22-én levelet írt Nyitráról tábornoktársának, gróf Károlyi Sándornak. Ebben rendkívül szűkszavúan tájékoztatta egy nagy horderejű eseményről. „Írhatom új hírűl: szintén béérkezésemmel a Vág-mellyéki postérungokban [őrhelyek – B. A.] legelső portám is Isten kegyelmébűl ollyas szerencsével járt, hogy Vágon túl Szencz táján Maximillian Staremperg elfogattatott, ki is actu most ebédel velem. – Adjon Isten édes nemzetünknek illyen s ennél nagyobb szerencséket is!” A kiváló kuruc hadvezér által említett Staremperg nem volt más, mint a magyarországi császári hadak főgenerálisa, gróf Starhemberg Miksa, akinek foglyul ejtése a nevezetes kuruc fegyvertények közé tartozott.

^^Bottyá n János eredeti levelét Thaly Kálmán történész 1883-ban adta közre a II. Rákóczi Ferenc levéltára című, általa szerkesztett, jelentős munkájában (Bottyán János vezénylő tábornok levelezései s róla szóló más emlékezetreméltó iratok, 1685-1716). Ugyancsak Thaly számolt be a rajtaütésről Bottyán János című

könyvében (Pest, 1865). Főként Kolinovics Gábor történetírónak (1689-1770), Szluha Ferenc fejedelmi főpénztárnoknak (1669-1729) és Beniczky Gáspár, Rákóczi magántitkárának (1674-1734) adataira támaszkodva írta a következőket:

„Starhemberg Miksa gróf aki mellesleg mondván, igen elbízott, kemény ember vala, – a császártól Bécsben átvevé kineveztetési okmányát, s a kincstárból tetemes összeg pénzt, a hadak kifizetésére; s azzal 1708. február elején alá indúla Pozsonyba, hogy a hadak vezényletét ténylegesen általvenné. Pozsonyban nem sokáig késett; dolgainak rendbevételével Nagy-Szombatba készüle. Figyelmeztették őt: nagyszámú katonai fedezet nélkül útra ne induljon, mert bár a Csallóközben és az Alsó-Vág innenső felén a császáriak feküsznek: mindazonáltal egyes merész kurucz csapatok minden untalan keresztül csapkodnak, úgy, hogy miattok az utazás sohasem biztos. Starhemberg, ki az ellenfél iránt kicsinylést akara mutatni, megvetőleg válaszolá: »hogy ő mit sem fél az efféle lurkóktól!« Ezzel hadi főpénztárokával együtt február 16-án [más források szerint 15-én – B. A.] reggel hintóba veté magát, s 20-25 lovas német kiséretében megindula nagy maga- elbíztában.”

Bottyán tábornok, aki néhány nappal korábban érkezett a „Vág-mellyéki postérungokba”, 1708. február 15-én [vagy 14-én], Nyitrán parancsot adott Bornemissza János huszár őrmesternek, hogy másnap, körülbelül húszfős csapatával keljen át a Vágon a császáriak vonalai mögé, majd Pozsony és Nagyszombat környékén derítse fel az ellenség hadállásait. Bornemissza és huszárjai idevalósiak lévén jól ismerték a vidéket, így másnap szerencsésen átjutottak a folyón és a németek vonalán. „A pozsony-nagyszombati országútban Szencz, Sárfő és Boldogfalva között akkor valami csepőtés, bokros hely létezett, talán ma is megvan még. Bornemissza reggelre ezen bokros helyet elérvén, a berekben állítá fel embereit. – Egyszerre hintó közeledik 20-

25 főnyi vasas-németből álló kísérettel. Bornemissza jelt ád harckész embereinek; ezek egyszerre előtörnek leshelyeikből, s nagy tűzzel rárohannak a kíséretre, egyszersmind a hintós lovak istrángjait kardjaikkal elvagdalják.”

A vasasok kétségbeesetten védelmezték a hintóban ülőket, de a harcedzett kurucok gyorsan levágták őket. Az utolsó öt német megadta magát. Egy Fekete Mihály nevű közvitéz egymaga négy vasassal végzett. A kurucoknak sejtelmük sem volt arról, kik ülnek a hintóban. Először egy Végh János nevű huszár férkőzött a hintó ajtajához, de amint kinyitotta, egy pisztolycső meredt rá. A huszár a kardjával hirtelen a pisztolyhoz ütött, és a fegyver ebben a pillanatban elsült. Végh Jánosnak óriási szerencséje volt, mert a golyó így a süvegét s a feje tetejét találta el. A huszár erre megragadta a benn ülő labanc főembert, és kirángatta a hintóból. Két társát (a főpénztárnokot és egy komornyikot) ugyancsak kitessékelték.

A kurucok hiába faggatták a nyilvánvalóan magas rangú labancot, az nem volt hajlandó elárulni a kilétét, pedig a vérző fejű Végh János még egy pofont is lekevert neki. Amíg a csapat egy része (köztük egy Rácz Miksa nevű, „komáromi labancból kuruccá lett kóborló“) átkutatta a hintót, addig „Bornemissza, Szenczi Lányi János, Mészáros Mátyás, Karácsony Ferenc és még néhány más kuruc a csalitba vitték foglyaikat, s elkezdték vallatni”. Végül a főpénztárnok és a gróf komornyikja, miután agyonlövéssel fenyegették őket, elárulták uruk kilétét.

„A kurucok megörülvén a jó szerencsének, ottan közakarattal elhatározák, hogy

megvetve éltök minden veszedelmét: Starhemberget, akármiként, de elviszik – keresztül saját hadvonalain – Nyitrára Bottyánnak. Ha kell, karddal vágnak utat maguknak, elhullanak mellette – de még sem bocsátják ki markaik közül. – Lovuk elég volt: saját paripáikon kívül a levagdalt németek lovai, s a hintó fogata, mind

rendelkezésökre állának. A főpénztárnokot, a komornyikot s az 5 megmaradt németet tehát fegyvertelenül felültették egy-egy vasas-német lóra, Starhemberg alá azonban saját könnyű magyar paripáik egyik legjobbikát adták, hogy üldöztetés esetében lova lassúsága miatt a császáriak utol ne érhessék.”

Sietniük kellett, mert a lövések hangja fölriaszthatta a környező falvak császári őrségét. A hintóban talált hadipénztárt magukhoz vették, majd Starhemberget közrefogva, elképesztő merészséggel nyargaltak Nyitra felé a német hadak által megszállt falvakon keresztül. „Starhemberget közrevették; egyik oldalról egy kuruc kivont hegyes tőrrel, másik oldalról pedig egy másik, felvont karabéllyal lovagolt mellette; tudtára adák, hogy a legkisebb segélykiáltásra vagy jelre – azonnal halál-fia. [.] Először Sárfőre érének, onnan Német-Gurab mellett el, s a puszta-födémesi nemesfalun keresztül, hol a házakban sok német katona dorbézola. Innét Vízkeletre mentenek, mely faluban egy császári hadnagy állomásozék 50 katonájával.”

Thaly Kálmán (Kolinovics nyomán) beszámolt arról, hogy a kurucok ebben a faluban találkoztak egy lánnyal, aki a kocsmából éppen egy nagy kancsó bort vitt a német hadnagynak. Bornemissza őrmester és legényei minden további nélkül megitták a bort, majd kikérdezték a lányt és az összegyűlt falubelieket. Ezután a hadnagyot is foglyul akarták ejteni (nem elég, hogy megitták a borát), de azután lemondtak erről, mert a helybeliek „elkezdének nekik rimánkodni-reménkedni: az Istenért ne tegyék, mert a császáriak a hadnagy följelentéséért ő rajtuk állanak boszút, prédára vetik, porrá égetik helységüket”.

A kurucok, foglyaikkal együtt folytatták útjukat. Keresztülvágták magukat a Dudvág hídjánál álló császári őrségen, majd a Vág partjánál (Farkasd és Negyed között) halászbárkákat szereztek. A huszárok egy része Starhemberggel és a zsákmánnyal átkelt a túlsó partra úgy, hogy a lovakat a bárkák mögött úsztatták. Ezután

visszaküldtek egy csónakot a hátramaradottakért. „A csónak másodszori útjában még a Vág közepéig sem ér vala, amikor 500 német és ugyanannyi rác lovas már a folyam jobb partjához érkezett s tüzelni akart a kurucokra. Ezek azonban feltalálták magukat: Starhemberg szívének kardot szegezve, kényszeríték őt, kiáltson át a tulsó partra, s parancsolja meg tábornoki tekintélyével a császáriaknak, hogy ne lőjenek; egyszersmind őt állíták legszélről, hogy a lövéseknek leginkább ki legyen téve.”

A tábornagy engedelmeskedett, így a császáriak leeresztett karabélyokkal, tehetetlenül nézték, ahogy a csónak megérkezik a túloldalra. A menekülők számára csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások. Tudták, hogy az üldözés folytatódik, ezért olyan úttalan utakon haladtak, amelyeken nehéz volt a nyomukra akadni. „Neki nyargalának a sűrű nádasoknak, mocsároknak, s ezek tekervényes utain, gázlón haladtak sokáig, a tájat, járást jól ismerők. Hideg tél révén, át meg át fáztak s áztak, mert olykor derékig kelle a vizekben úszniok, gázolniok.”

A csapat nem mindennapi lovas teljesítményét Nagy Tibor történész elemezte 2004-ben. Tanulmánya Egy kuruc portya emlékére 1708. febr. 15-16. címmel jelent

meg (lovasok.hu). Ebben föltérképezte a portya útvonalát, és mozzanatról mozzanatra leírta mi is történt akkor. Szerinte amikor a portyázók a bokros leshelyhez értek, „már túl voltak egy 71 kilométeres éjszakai meneten, melyet kb. nyolc óra alatt teljesítettek. Manapság, a kimondottan távlovas versenyekre felkészített lovaktól és távlovasoktól eltekintve, egy ilyen terhelés után valószínűleg ló és lovas már a fáradtságtól és kimerültségtől félholtan zuhanna össze. Az akkori kurucoknak azonban még csak ezután kezdődött az igazi próbatétel”.

A rajtaütés helyétől a Vágig nagy vargabetűkkel haladtak. „Delet harangozhattak Szencenés a környékbeli falvakban, amikor a járőr megindult visszafelé. A feljegyzések szerint először a 3 kilométerre lévő Pozsonysárfőre mentek, majd

innen keletnek fordulva, Német-Gurab mellett elhaladva, átmentek a németekkel teli, 12 km-re lévő Pusztafödémesen. Innen, Diószeget elkerülve, kicsit délnek tartva, Vízkeletnél akartak átkelni a Dudvág folyón. Vízkelet pusztafödémestől 13 kilométerre, délkeletre van, közvetlenül a Dudvág jobbpartján”. A Dudvágtól a Vágig körülbelül húsz, ottani átkelőhelyüktől Nyitráig pedig még negyven kilométert kellett megtenniük, méghozzá gyakran vágtában. Mire este Nyitrára értek, már több mint huszonnégy órás, kegyetlen rohanás és körülbelül százhatvanhat kilométeres út volt mögöttük. Nem csoda, hogy az efféle teljesítmény már a kortársakat is lenyűgözte.

Thaly Kálmán beszámolója egy pihenőt is megemlített. „Starhemberg, aki az ily kemény strapációt, az ilyen kurucos lovaglást (Sárfőtől idáig többet 10 mérföldnél, egy végtében) és magyar nyergen való ülést nem szokta vala meg: nagyon rosszul, megtörtnek érzé magát. Midőn a tűz már javában lobogna ő is le akara tehát szállani nyergéből, – fáradt, vizes tagjait nyugosztalni, melengetni. Ama haragos Végh János azonban, aki sebe miatt Starhembergre még mindig dühös volt: odaugrék s visszatartóztatta őt nyergében, sőt széles fringiája lapjával nagyokat csapkodott a főtábornok grófi hátára.”

A nyitrai kuruc tábor nagy örömmel fogadta az érkezőket. „Starhemberget átadták Bottyánnak, ki azonnal gyorsfutárokat indított az örömhírrel Kassára a fejedelemhez és Bajmócra Bercsényihez. Foglyával Bottyán, mint nemesjellemű ember, rangjához illően bánt; kényelmes lakást rendele számára a várban és saját asztalához ülteté. Sőt megérkeztekor lakomát is csapott. Ugyanis másnapra fényes ebédre hívatta meg Bottyán Bornemisszát valamennyi emberével együtt, akik a szerencsés expeditióban részt vettenek; és vitézségüket, serénységüket jutalmazni akarván, amellett, hogy hópénzeiket megkettőztette: saját tábornoki asztalához ülteté ez altiszteket s közlegényeket.”

A fejedelem Bornemissza János őrmestert Kassán előléptette hadnaggyá. Beniczky Gáspár, Rákóczi titkára – akinek 1707. május 24-től 1710. február 28-igvezetett naplóját Thaly Kálmán 1866-ban, a Rákóczi Tár I. kötetében megjelentette- följegyezte, hogy Bornemissza hadnagy a szabadságharc bukása után Rétén (szlovákul Reca) élt. Egy alkalommal, amikor Bécsben járt, s az idő már a szabadságharc rossz emlékeit is megszépítette, fölkereste Stahremberg grófot. (A tekintélyes arisztokrata család palotái ma is állnak a császárvárosban.) A gróf ebéden látta vendégül hajdani foglyul ejtőjét, felesége pedig búcsúképpen

megajándékozta száz arannyal.

A császári tábornok foglyul ejtésének kalandját Jókai Mór is feldolgozta A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában (A trencsini ütközet). Nem véletlen, hogy később a magyar filmesek is felfigyeltek erre a valóban filmbe illő történetre. Rákóczi hadnagya címmel, 1954-ben mutatták be az egykori történet alapján forgatott, szerelmi epizódokkal megspékelt kalandfilmet, amelyet Bán Frigyes rendezett. A film állítólag hétmillió háromszázezer nézőt vonzott, ezért a legsikeresebb magyar filmek közé sorolhatjuk.

Jókai a nem mindennapi történetből ironikus, egyúttal igen logikus következtetéseket vont le. Többek között ezt írta:

„Egy naponBottyánhúsz lovas kuruccal

kiküldéBornemisza János őrmestert kémszemlészetre Pozsony felé, hogy hoznának hírt az ellenség állása felől. – Ez a kuruc csapat keresztülbujdokolva a császári seregek valamennyi őrvonalán, amint Szempc és Sárfő között a nádasból kibukkan, egy ellenséges csapatot talál maga előtt, vasas németeket, számra körülbelül velük egyenlőt. – De nem számlálgatták a kurucok, hogy hányan vannak amazok, hanem nagy hajrával rajtuk rohantak, levágták, csak a velük volt előkelő tisztet hagyták élve. Azt hirtelen

közrekapva, a nádasokon, berkeken keresztül visszavágtattak vele a fővezér főhadiszállására. Csak itt tudták aztán meg, hogy kit fogtak el? Az voltStarhemberg Miksatábornok, az osztrák fővezér maga.

Hejh, de nagy bolondságot követett el a vitézBornemisza Jánosazzal az ő hőstettével, hogy az ellenség fővezérét a tábora közepéből kihozta, hisz ennél aStarhemberg Miksánálrosszabb hadvezérük nem volt az osztrákoknak! Miért nem hagyta ott nekik?

A bécsi főhaditanács aztán az elfogott jó jámborStarhemberg Miksahelyett odaküldé fővezérnek a már jó híréből eléggé bőven ismertHeister Siegebertet.

Hát kellett ez nekik: a kurucoknak?

Heisterazután nem nyújtózott a medvebőrön, hanem hozzákezdett a hadműveletekhez.”

A nagy magyar írónak igaza volt abban, hogy a szerényebb hadvezéri képességekkel megáldott Starhemberg nem okozott volna annyi gondot Rákóczinak, mint a helyébe állított, tehetséges, kegyetlen és gőgös gróf Sigbert Heister tábornagy, az Udvari Haditanács elnöke. Ez a hadvezér, aki sikeres dunántúli hadjáratát követően, 1704 decemberében már Nagyszombatnál is legyőzte a fejedelem seregét, 1708. március végén Starhemberg helyére lépett, és augusztus harmadikán, Trencsén mellett ismét vereséget mért a kuruc hadakra.

A szabadságharc nyolc éve alatt persze a kuruc seregek is megcsillogtatták azt a harci tudást, amellyel olykor csatákat nyertek és sikeres portyákat hajtottak végre. Bornemissza János és vitéz társai Starhemberg elfogásakor azt tették, amit kellett, amit épp a legjobbnak, a leghasznosabbnak véltek. Emberfeletti teljesítményükről ma is nagy tisztelettel, a legnagyobb elismeréssel szólhatunk és emlékezhetünk, jól tudva, hogy ezt az elismerést Jókai sem vonta meg tőlük.

A kurucpárti
késmárki főbíró

Gróf Sigbert Heister császári tábornagy 1709. december 13-án, ötnapos ágyúzás után elfoglalta a felvidéki Késmárkot. A város parancsnoka, Bajcsy György kuruc alezredes a katonáival kitört, majd néhányadmagával keresztülvágott az ostromgyűrűn és Nedec (Dunajec) várába menekült. A császáriak bombái felgyújtották a várost, így a polgároknak a túlerővel szemben semmi esélyük sem maradt. Heister azonnal elfogatta és hadbíróság elé állíttatta Kray Jakab volt főbírót, II. Rákóczi Ferenc diplomatáját, aki rengeteg szolgálatot tett a fejedelemnek, a városának és a szabadságharc ügyének. A tábornagy (ígérete ellenére) hat polgárt és hat katonát kivégeztetett. Kraynak sem kegyelmezett, pedig még Heister szövetségese, Lubomirszky Tivadar herceg is közbenjárt az érdekében. A volt főbírót a városi kivégzőhelyen december 16-án, délelőtt 11 órakor lefejezték.

^^Kray Jakab halálát, illetve fiának, ifjabb Jakabnak ehhez kapcsolódó történetét Jókai Mór is feldolgozta Az apja fia című, izgalmas és fordulatos művében. A nagy író úgy járt ezzel, mint Mikszáth Kálmán a Különös házasság című regényével.

Megbízhatónak vélt forrásból merített, és csak később derült ki, hogy a történetet, amelyet az ő fantáziája is alaposan átformált, már eleve kiszínezve ismerte meg.

Jókai a tudós Melzer Jakab Biographien berühmter Zipser című könyvében olvashatott a „Kray-sztoriról”, amely jóval korábban, egy 1816-ban megjelent műben, a Kölesy Vince Károly és Melzer által összeállított Ungarischer Plutarch című, „hiteles forrásokból” összeállított munkában is

napvilágot látott. Lám Frigyes nyelvtudós, irodalomtörténész (1881-1955) az Irodalomtörténeti Közleményekben (1943., 4. füzet) jelentette meg Jókai és a Szepesség című tanulmányát, amelyben a következőkre utalt: amikor „az író Lőcsén járt, meglátogatta Kray Miksa udvari tanácsos volt képviselőt és nyugalmazott eperjesi törvényszéki elnököt, akit régóta ismert. Kray hívta fel az író figyelmét a Kray- család történetére”.

Lám Frigyes úgy vélte, hogy már Melzer is a Kray família tagjaitól hallhatta az ifjabb Kray Jakab különös históriáját. Eszerint az idősebb Kray elítélése és lefejeztetése után a fiú az apja sírjánál megesküdött arra, hogy bosszút áll ezért a szörnyűséges halálért. Ezután Bécsbe kerül, ahol „megismerkedik egy katonatiszttel, aki elfecsegi, hogy rábízták azt a császári kegyelemlevelet, amelyet Késmárkra kellett volna vinnie”. A késmárki főbíró ellenségei azonban lefizették, s ezzel rávették, hogy a kegyelemlevelet késve, Kray kivégzése után juttassa el Heisternek. Ifjabb Kray Jakab ekkor kihívta párbajra a tisztet, s ennek során meg is ölte őt. Ezután elmenekült az első felelősségre vonás elől, más nevet vett fel, és beállt katonának. Szolgálatát becsülettel ellátta, többször kitüntették, majd idővel fölfedte kilétét és kegyelmet kapott. Ezt az alaptörténetet Jókai alaposan kibővítette és többszörösen megcsavarta. A tisztet, akit Kray megölt, az író Mayer Károly névvel ruházta fel. Ez a Mayer Rákóczi alatt szolgált Késmárkon (Kezmarok,Kásmark), és nem volt a becsületesség mintaképe. Elcsábította ugyanis a sógornőjét, majd párbajban megölte a sógorát. Mivel a fejedelem halálbüntetés terhe mellett megtiltotta tisztjeinek a párbajozást, Kray Jakab főbíró halálra ítélte Mayert. A tiszt korábban a főbíró barátja volt, ezért az idősebb Kray elküldte Kassára saját, tizenöt éves fiát Rákóczihoz, kegyelemlevélért. Az ifjabb Kray háromnapi, kalandos út után visszaérkezett a kegyelemlevéllel, így Mayer Károly

megúszta a kivégzést. A hadsereget és az országot azonban el kellett hagynia.

Mayer ezután megfogadta, ha úgy hozza a sors, hogy egyszer neki kell megmentenie Kray főbírót, viszonozni fogja a nem mindennapi szívességet. Végül Bécsben kötött ki, ahol jó kapcsolatokra tett szert. Itt postagalamb útján értesült arról, hogy Krayt Késmárkon halálra ítélték. A császártól sikerült kegyelmet kapnia az elítélt számára. A dokumentummal sietve Késmárk felé vágtatott, hogy megmentse a főbírót. Ám olyan nagyon mégsem akarta megmenteni, mert korábban Kray feleségére is szemet vetett, és még tervei voltak az egyébként erényes asszonnyal. Útközben az egyik faluban betért egy szép kocsmárosnéhoz, akivel jót mulatott, majd e szavakkal búcsúzott tőle: „Kedvesemből ma özvegyasszonyt csinálok!”

Jókai szerint tehát Mayer Károly szándékosan késett, a főbírót pedig kivégezték. Nemsokára Kray Jakab felesége is távozott az élők sorából, mire Mayer az ifjabb Krayt magához vette. Később mindketten a császári sereg tisztjei lettek. Kray

beleszeretett Mayer lányába, akit eljegyzett. Egy alkalommal a fiatal tiszt Késmárkra utazott leendő apósával, s éppen abban a fogadóban szálltak meg, ahol annak idején Mayer a kocsmárosnéval enyelgett. Az idősödő hölgy megismerte a férfit, s fölemlegette egykori búcsúszavait: „Kedvesemből ma özvegyasszonyt csinálok!”

Az ifjabb Kray így tudta meg, hogy Mayer, szándékos késésével idézte elő Kray Jakab halálát. Első felindulásában egy borosüveggel fejbevágta Mayert, azután párbajban mérték össze erejüket. Ennek során Jakab megölte az apósjelöltet, majd elment apjának késmárki sírjához, ahol ezt mondta: „Megbosszultalak, atyám!” A későbbiekben Clarisse apácának állt, Jakab más név alatt tovább katonáskodott, majd kegyelmet kért és kapott.

Lám Frigyes vette a fáradságot és átnézte ifjabb Kray Jakab 1734-től írt, kéziratban fennmaradt, visszamenőleges

adatokat is tartalmazó naplóját. Erre báró Kray Istvántól, ifjabb Jakab ükunokájától, a Szegedi Királyi Táblabíróság elnökétől kapott lehetőséget. A naplóban az irodalomtörténész a párbajjal kapcsolatban csupán arra talált utalást, hogy az ifjabb Jakab egy kocsmában párbajozott a feljebbvalójával, s emiatt bujdosnia kellett. További sorsáról többek között kiderült, hogy a kapitányi rangig jutva szép katonai pályát futott be, majd Késmárk tanácsnoka és országgyűlési követe lett. Lám Frigyes szerint 1753-ban, Késmárkon halt meg.

A kiváló családtörténész, báró Gudenus János József A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című művében (II. kötet, Budapest, 1993) a halálozás időpontjaként 1755 szerepel, ám ennél érdekesebb az, hogy ifjabb Kray Jakab a gyermekei születésekor már jócskán elmúlt negyvenéves. Egyik fia születésekor negyvenhét, a másiknál pedig negyvenkilenc esztendős volt. Ez nyilván összefüggött azzal, hogy bujdosása, illetve katonai szolgálata miatt csak későn tudott családot alapítani (felesége Unterbaum Éva volt). Második fia, báró Kray Pál katonaként ugyancsak sokra vitte, mert táborszernagy és a Mária Terézia Rend lovagja lett.

Ifjabb Kray Jakab naplójának adataira korábban Bruckner Győző (1877-1962) jogtörténész, jogakadémiai tanár, az MTA tagja is hivatkozott akadémiai székfoglalójában, amelyKray Jakab a késmárki vértanú közéleti szereplése és diplomáciai működése II. Rákóczi Ferenc szolgálatában címmel Pécsett, 1927-ben nyomtatásban is megjelent. Bruckner szerint az ifjabb Kray szüleinek tudta nélkül Lubomirszky Tivadar herceg csapatában szolgált, vagyis a kurucok ellen hadakozott. Amikor értesült apja halálos ítéletéről, a herceggel együtt kérték Heistert, hogy kegyelmezzen a volt főbírónak, de a császári tábornagy durván elutasította a kérést.

Bruckner Győző az esettel kapcsolatban ezt írta: „A jezsuiták, kik Heister S. táborában voltak, ifjú Kray Jakab

naplója szerint a kétségbeesett fiút azzal biztatták, hogy ha atyja katolikus hitre térne, reménye lehetne a kegyelemre. Az elítélt azonban elutasította magától a hozzá nem méltó ajánlatot és sziklaszilárdan megmaradt hite mellett. Heister S., Kray J. tekintélyes vagyonát elkobozta és 1709. december 22-én gróf Stainwille császári lovassági tábornoknak juttatta.” Idősebb Kray Jakab tehát a hóhérbárd árnyékában is kitartott evangélikus vallása mellett, és nem lett hűtlen a katolikus II. Rákóczi Ferenchez sem.

Ifjabb Kray naplója alapján Bruckner részletesebb képet rajzolt a valós

történetről, mint Lám Frigyes. Írásából kiderült, hogy a volt főbíró kivégzése után a fiú azért ment Bécsbe, „hogy az udvarnál mélyen sújtott családját legalább a vagyonelkobzás büntetése alól mentesítse, de hiába vesztegette idejét, még rossz társaságba is keveredett”. A tisztet, akivel a bécsi mulatóhelyen összeszólalkozott, Riedmüller kapitánynak hívták, és a Nádasdy-huszároknál szolgált. A naplóból nem derült ki, hogy mi volt a vita tárgya, de tény, hogy karddal támadtak egymásra.

„Kray halálosan megsebesítette ellenfelét s tettének következményei elől Prágába menekült, hol Jakob Hönisch név alatt beállt közkatonának a St. Amour dragonyosezredbe. Számos ütközetben kitüntette magát, utóbb ezredparancsnokának közbenjárására a régi bűneiért kegyelmet nyert és családi nevét újból viselhette. Ifj. Kray J. nemsokkal ezután kilépett a katonai szolgálatból, szülővárosában Késmárkon telepedett le, s mint városi szenátor, majd magyar országgyűlési követ nagy tiszteletben és becsületben állott. Három fiút és három leányt hagyott hátra, kik közül a két idősebb fiú katolikus vallásra tért át. A legidősebb Jakab polgári pályát választott, és mint városi tanácsos élt Késmárkon, a másik kettő pedig, mint katona szerzett a Kray névnek dicsőséget.”

Bruckner Győző rámutatott arra, hogy a családi hagyomány nyilván tisztázni akarta a fiút az emberölés

vádja alól, s bizonyára ezért beszélt a jogos bosszúról, ami Jókai fantátiáját is megmozgatta. A fiú a naplójában részletesen beszámolt az esetről, viszont egy szóval sem említette, hogy a párbajnak efféle előzménye lett volna, s „mikor parancsnoka előtt őszintén feltárta múltját, nem hozta fel mentségére azt, hogy érthető bosszú vezette, ami pedig bizonyosan nagyban enyhítette volna tettének elbírálását.Bruckner a bécsi császári és királyi hadilevéltárban sem talált adatot, amely igazolta volna a bosszú teóriáját. Azt azonban kiderítette, hogy„Riedmüller kapitány családja fájdalomdíj címén több ízben fordult anyagi kárpótlásért Kray családjához és a vértanú özvegye s utóbb maga Kray is fizetett nekik nagyobb összeget.

A jogtörténész az akadémiai székfoglalóban főként idősebb Kray Jakabnak a városa és a szabadságharc érdekében kifejtett hatalmas munkásságát tárgyalta. A rendkívül művelt, több nyelven beszélő Kray már a szabadságharc előtt nagy nevet szerzett magának azzal, hogy Késmárk főjegyzőjeként többéves pereskedéssel megszerezte a városnak a Thököly Imrétől elvett várat és tartozékait, amelyeket az udvar egy császárhű főúr kezére próbált átjátszani. Krayt 1704-ben választották főbírónak. 1708-ig állt a város élén, és csak azért köszönt le a posztjáról, hogy eleget tehessen a fejedelem számára végzett fontos küldetéseknek. Egyik kulcsembere volt Rákóczinak, aki teljes mértékben megbízott benne. Ő szervezte többek között a francia uralkodótól, XIV. Lajostól érkező, gyakran akadozó segélyek ügyét, megoldást keresett a fejedelem lengyelországi birtokainak gazdasági problémáira, hegyaljai borokat adott el és fegyverszállítmányokat, posztót vásárolt a kuruc hadak számára.

Kray Jakab sokoldalú, nagy jelentőségű diplomáciai és szervezőtevékenységéről a bécsi udvar is tudott. Ezzel magyarázható Heister tábornagy engesztelhetetlen haragja és könyörtelensége. Tudta, hogy a volt főbíró kivégzésével

szinte pótolhatatlan veszteséget okoz Rákóczinak. Bruckner Győző írta a következőket:„A fejedelem értékelni tudta hűséges, megbízható emberének szolgálatait és érezte, hogy

nálánál lelkiismeretesebb és jelesebb ügyvivőt nem kaphat többé Lengyelországban. […] A fejedelem előtt Kray Jakab emléke szent volt és azért biztosította a vértanú árváinak azokat a birtokokat, amelyeket a császári generális elkobzott tőlük”.

Rákóczi valóban számon tartotta azokat, akik érte és a szabadságharc ügyéért az életüket adták. Családjukkal törődött, s igyekezett kárpótolni a hátramaradottakat a nagy veszteségért. Jókai regényes elbeszélése a fiú nem létező kalandjaira helyezte a hangsúlyt, s ezzel némileg háttérbe szorította a főbíró alakját, holott valójában az apa tettei érdemelnek figyelmet. A késmárki főbíró ősei a morvaországi Prerauból származtak. Azután telepedtek le Magyarországon, hogy a fehérhegyi csata (1620) után a Habsburgok megnyirbálták az evangélikusok vallásszabadságát. Kray Jakab idegen származása ellenére azonosulni tudott a magyar szabadság eszméjével. Bátor helytállása és mártíromsága örök időkre méltóvá tette őt az utókor tiszteletére és kegyeletteljes megbecsülésére.

Egy magyar írástudó a császárváros

&

Bessenyei Györgynek, Mária Terézia testőrének, a magyar felvilágosodás vezéralakjának, a kiváló író-költőnek 1899 tavaszán szobrot állítottak Nyíregyházán, a vármegyeháza előtti téren. A szoborállítás előzményeiről Krúdy Gyula, Nyíregyháza jeles szülöttje is beszámolt 1906-ban, A gárdista bundája című elbeszélésében. A mulatságos

történet nem állít kevesebbet, mint hogy a századforduló előtti, országos szoborállítási mánia kissé zavarba ejtette Nyíregyháza vezetését, mert eleinte nem találtak olyan híres személyt, aki szorosan köthető lett volna a városhoz. Krúdy szerint Krasznay Gábor, a nagytekintélyű polgármester tett javaslatot a Bessenyei-szoborra. Azzal érvelt, hogy az író szülőhelye, Tiszabercel is Szabolcs vármegyében van, akár csak Nyíregyháza.

^^Ez az érv állítólag nem győzte meg az adakozók egy részét, így azután nehezen folydogált be a szoborra való. Mindenki azt kérdezte: ki az a Bessenyei? A magisztrátus érezte, hogy lépnie kell, ezért felkérték Gaál Ede levéltárost, hogy kutasson fel valamit erről a nagy emberről. A levéltáros szorgalmasan keresgélt, de sem

régi iratot, sem képet, sem könyvet nem talált. Megtalálta viszont Bessenyei aranysujtásokkal díszített, fehér rókaprém bundáját. Jobb híján ezt tették közszemlére a városházán.

A polgárok megcsodálták a bundát, és azt mondták: nem lehetett közönséges ember az, akinek ilyen drága bundája volt. Ezek után megnyíltak a bugyellárisok, összegyűlt a szükséges pénz, Kallós Ede szobrász pedig elkészíthette nagyszerű, neobarokk stílusú művét, amely 1928-ig állt a vármegyeháza előtt. Akkor áttették jelenlegi helyére, a mai Bessenyei térre.

Az 1999-ben elhunyt Katona Béla irodalomtörténész, főiskolai tanár, a város díszpolgára a következőket írta Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája című kötetében (Nyíregyháza, 1994):

„Saját szülöttei között a fiatal város még aligha találhatott volna olyan személyiséget, aki a város és a megye minden törekvésének annyira szimbólumává válhatott volna, mint ő. Benne minden adva volt, ami példaképpé tehette. Daliás testőr, író, filozófus, kultúrpolitikus egy személyben, akinek

gondolatrendszerében már szinte minden együtt volt, ami jó

félszázaddal később a reformkor nagyjaiban, mindenekelőtt Széchenyiben öltött majd újra testet. S ráadásul kiválasztásával még a felfedezés dicsősége is együtt járt, hiszen a bihari remetét a hálátlan utókor méltánytalanul elfeledte. Nyíregyháza tehát nagyon is hálás szerepre vállalkozott, amikor a berceli születésű Bessenyeit fiává fogadta.”

A fiatal Bessenyei Sárospatakon tanult, majd házitanítók segítségével folytatta tanulmányait, és mindössze tizenkilenc évesen került Bécsbe, a királynő újonnan felállított magyar testőrségébe. Itt szembesült azzal, hogy a műveltsége jócskán elmarad attól, amit a királyi udvarban magától értetődőnek tartanak.

Páratlan szorgalommal igyekezett behozni lemaradását. Nyelveket tanult, képezte magát irodalomból, történelemből, bölcsészetből, tanulmányozta a Bibliát, a francia felvilágosodás eszméit, és tudatosan törekedett arra, hogy egyszer új irányt és lendületet adjon a magyar irodalomnak. 1770-ben, huszonnégy évesen kezdett írni. Megismerkedett Kollár Ádámmal, a királynő bizalmát élvező, cenzori feladatokat is ellátó történetíróval, az udvari könyvtár igazgatójával, valamint báró Grass Frigyesnével, a királynő udvarhölgyével, belső komornájával. Ez a két személy különösen nagy szerepet játszott abban, hogy Mária Terézia is felfigyelt a jó képességű testőrre s egyengetni kezdte a pályáját.

Bessenyei 1772-ben írta az Ágis tragédiája című drámát, amelyet a királynőnek szóló ajánlással kívánt közreadni. A nagy hozzáértéssel és remek stílusban író Dümmerth Dezső történész az Írástudók küzdelmei című kötetében (Budapest, 1987) külön fejezetet szentelt Kollár Ádám tevékenységének. Ebből a könyvből idézzük az udvarhölgy Kollárhoz írt levelének részleteit:

„Őfelsége örül, hogy ez a fiatal, nemesi gyermek ilyen értelmes dolgokkal foglalkozik… és ha Tekintetességed ezt a tragédiát jóváhagyja, Őfelségének nagy megelégedésére

lesz. Tekintetességednek csak írásban kell nekem átadnia, hogy én átadjam Őfelségének. Biztosítanom kell Tekintetességedet arról, hogy legnagyobb örömem ezzel a tiszttel beszélni, csodálom éleslátását és nagy talentumát, melyet Istentől kapott, s melyet nem ás el, hanem gyümölcsöztet; milyen szép, ha fiatal

emberek ilyen komolyan gondolkoznak! . ajánlom ezt a tisztet Tekintetességed figyelmébe, mintha saját gyermekem volna, mivel ritkaság a mi századunkban fiatalembert találni, aki ilyen komolyan gondolkodjék, s aki ilyen értelmes dolgokkal foglalkozzék.”

Kollár ez idő tájt veszítette el befolyásos támogatóját, Gerhard van Swietent, a királynő személyi orvosát (1772- ben elhunyt), így érdekében állt, hogy szívességet tegyen a királynő körül tevékenykedő udvarhölgynek. Jó véleményt fogalmazott meg Bessenyei művéről, és később is segítette szellemi fejlődését. Ugyanakkor furcsán nyilatkozott a magyarok nevében. Dümmerth Dezső idézte a királynőhöz intézett, Bessenyei egyik művét ajánló sorait:

„A szerző. egyike honfitársaimnak, és évek óta jól ismerem. Mi, magyarok, nemzeti karakterünk szerint, igen kevéssé tudunk hízelegni. Az irigység, az önzés, a féktelen becsvágy és a túlságos szabadságra való erős hajlandóság – ezek a mi nemzeti hibáink.”

Vagyis Kollár Ádám a királynő előtt magyarnak vallotta magát, ezzel hitelesítve a magyarok nevében gyakorolt önkritikát. Korábban, 1763-ban viszont egy forráskiadása apró betűs jegyzetében, meglehetősen elrejtve, a szláv népekről szóló egyik mondatát így kezdte: „Ha valaki, miként én is, szlovák nemzetiségű. Kollár tehát szlovák volt, s mint ilyen: magyarországi, de nem magyar, hanem egy tágabb körű hazának fia, aki a magyar állam keretei között születve, sorsközösséget vállalt a magyarsággal – írta Dümmerth. – Nem akarjuk azt állítani, hogy ettől függetlenül is, Kollár nem szerethette, becsülhette személy szerint Bessenyeit. Sőt, egészen bizonyosan helyes a

feltevés, hogy Grassné asztalánál vagy a könyvtárban az ismeretek széles körét tárta fel a fiatal testőrtiszt előtt. De az is bizonyos, hogy – ha személyét kedvelte is – elveivel nem érthetett egyet.”

Egy tágabb körű hazának fia, aki sorsközösséget vállalt a magyarsággal? Közelebbről megismerve Kollár tevékenységét, feltehetjük a kérdést: vajon miféle sorsközösséget vállalhatott a magyarsággal az a művelt udvaronc, aki magas szinten szolgálta a bécsi udvar magyarellenes, a magyarokat a birodalmi érdekeknek alárendelő törekvéseit? Az ő esetében ugyanis erről beszélhetünk. Csóka J. Lajos levéltáros, bencés szerzetes Mária Terézia iskolareformja és Kollár Ádám című könyvében (Pannonhalma, 1936), valamint több tanulmányában feltárta Kollár Ádám névtelen, titkos tevékenykedését a Mária Terézia által felállított államtanács mellett. Kollárt, aki – Bessenyeitől eltekintve – gyűlölte a magyar nemességet, itt magyar szakértőként foglalkoztatták, s ebben a minőségében közreműködött olyan kamarai ügyekben, amelyek magyar nemesi birtokokat juttattak a király – vagyis a Habsburgok – kezére.

Kollár magatartása abból a szempontból fontos, hogy rávilágít arra a hatalmi közegre, amely meghatározta Bessenyei alkotói pályáját és személyes sorsát. Kollárnak a magyarok iránti valódi érzelmeit tükrözik azok a jegyzetei, amelyeket Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban készült, Hungaria című művének egyik, a Magyarországon lakó népekről szóló részéhez fűzött az 1763-as második kiadás alkalmával. (Itt szerepelt a „Ha valaki, miként én is, szlovák nemzetiségű…” kitétel.) Kollár cáfolta Oláh Miklós állítását, miszerint Magyarország különféle népei jó

egyetértésben élnek, majd ezt írta:

„A szláv népek: szlovákok, lengyelek, rutének, csehek, morvák, horvátok, dalmátok, szlavónok, szerbek. az ország legnagyobb részét körülveszik; ezért Európának ez a része ismét azt az arculatot mutatja, mint a magyarok bejövetele

előtt. Mert északról délre, elszórva, a szláv népek visszatértek magába az ország belsejébe, és minden vidéken elterjedtek. Magyarországnak legkisebb része az, melyet a magyarok bírnak. és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, mint a kunok nyelve is elenyészett.”

Kollár bécsi otthona olyan volt, akár egy tanárképző intézet. Dümmerth írta, hogy maga köré gyűjtötte a „magyarországi szláv nemzetiségek fiait, nemcsak szlovákokat, hanem szerbeket, horvátokat is, akik a bécsi egyetemen tanulva, majd tanárként hazájukba visszatérve, továbbra is összeköttetésben maradtak vele”. Közelebbi munkatársai főként szlovákok voltak. „Így 1enczúr József, a pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, akinek tolla hasonlóképpen udvari szolgálatban működött. Legfőképpen azonban Tersztyánszky Dániel, aki – saját kijelentése szerint – legbizalmasabb barátja volt. Feltűnő, hogy éppen Tersztyánszkyval való levelezése nem maradt fenn, míg összes, többi levelét gondosan megőrizte. Nyilván szándékosan semmisítette meg halála előtt ezt a bizalmas levelezést. Tersztyánszky ugyanis bizalmas teendőket végzett. Gyakran ő írta le Kollár titkos, névtelen beadványait az udvarnak, hogy még kézírása se szerepeljen. A kamarai levéltárból pedig bizalmas adatokat szolgáltatott Kollárnak, akinek közbenjárására Mária Terézia az egész hivatalnoki kar tiltakozása ellenére nevezte ki a kamara levéltárosának.”

A magyar testőrséget is tartó, „jóságos“ Mária Terézia uralkodása és W. A. E. Kaunitz kancellársága alatt került sor az államtanács és a császári titkos levéltár felállítására. Dümmerth helyesen mutatott rá, hogy ez idő tájt a birodalmi politika felismerte a történettudományban rejlő lehetőségeket. Ennek következtében a levéltár gondosan kiválasztott őrei és a levéltári forrásokhoz hozzáféréssel rendelkező, megbízható történetkutatók egyértelműen az abszolutista uralkodói érdekeket szolgálva tevékenykedtek. Walter Pillich osztrák történetíró bécsi levéltári adatok

alapján tette közzé, hogy 1771-ben „Kollár Ádám és Benczúr József Rosenthal udvari levéltárossal együtt arra kapott megbízást, hogy keressenek történeti érveket Lengyelország felosztására vonatkozóan. Megbízatásuknak meg is feleltek, s munkájukkal 1772 áprilisában készültek el.”

Kollár Ádám mögé olyan neves tudós is felsorakozott, mint August Ludwig Schlözer, német történész, a göttingeni egyetem professzora, akiről az ELTE Finnugor Tanszékének internetes oldala a következőket írja: „A nemzetközi és a magyarországi finnugrisztikára is jó hatást gyakorolt meggyőző tudásával, realizmusával, józanságával.”

A szlávokkal szimpatizáló Schlözer 1771-ben, Halléban megjelent Allgemeine nordische Geschichte című munkájában (Kollár említett jegyzeteire hivatkozva) felvázolta a magyarok pusztulásának eszméjét. Tette ezt abban az esztendőben, amikor Kollárék titokban történeti érveket gyűjtöttek a lengyelek elnyomásához. A tetszetős elmélet (Schlözer munkája nyomán) Johann Gottfried von Herder német költőt és

filozófust is megragadta. 1791-ben, az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) című művének IV. kötetében megjelent a magyarok kipusztulásáról szóló megállapítás, illetve jóslat, amely így hangzott:

„Amagyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, mostszlávok,németek,románokés más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

Ez volt az úgynevezett herderi jóslat, amely nagy port vert fel a magyarok körében. Csak hosszú idő elteltével derült ki, hogy ennek a jóslatnak Kollár Ádám volt a szellemi atyja. Az a Kollár Ádám, akit a jóhiszemű Bessenyei még 1778-ban is a pártfogójának tartott, hiszen őt kérte meg, hogy az első magyar tudós társaságra vonatkozó kérelmet eljuttassa a királynőhöz.

Az első magyar tudós társaságot 1essenyei és Kreskay Imre pálos rendi szerzetes, költő, Pesten kezdték szervezni, 1778-ban. Hattyuffy Dezső szerkesztő, a Fejérvármegyei történelmi és régészeti egylet titkára írta Költői levelezések című kötetében (1udapest, 1906):

„Kreskay 1essenyei György s társai köréhez tartozott s a föllendült nemzeti szellem hatása s befolyása alatt egész hévvel és melegséggel munkálkodik s már 1777-ben, nemcsak örül a magyar nyelvnek épülésén, de ő, ki eddig »deák versekben gyakran mulatozott«, »versszerző erejét« a hazai nyelven fejleszti s hazafias lelkesedéssel sorakozik a nemzeti nyelvet művelők közé.”

Kreskay 1790-ben levelet írt 1atsányi Jánosnak, s ebben beszámolt arról, hogy a tudós társaság 1essenyeit küldte 1écsbe, hogy megszerezze a királynő engedélyét. Dümmerth szavaival: „1essenyei jobb elintézés céljából pártfogójának: Kollár Ádámnak adta oda a kérvényt, s ez volt az ügy veszte. Kollár nem a 1essenyeit személy szerint kedvelő királynőnek, hanem szándékos rosszindulattal II. Józsefnek kezére játszotta a kérvényt, akinek nemzetellenes nézeteit már jól ismerte. S valóban, a magyar tudós társaság ügye ezzel fél évszázadra elbukott.”

1essenyei ekkor már évek óta nem volt tagja a testőrségnek (1773-ban kilépett). A magyar protestánsok bécsi ügyvivőjeként tevékenykedett 1écsben, és a tudós társaság megalapításának kudarca után is a császárvárosban akart maradni. Ennek érdekében áttért a katolikus vallásra (ezt a lépését később megbánta), ami feltehetően megkönnyítette számára, hogy állást kapjon. A királynő udvari könyvtárosa, majd egy német nyelvű lap szerkesztője lett. Mária Terézia halála (1780) után két évvel II. József megvonta az évjáradékát, ezért kénytelen volt visszavonulni birtokaira.

1essenyei ezután 1ihar vármegye táblabírája lett, kapcsolatba került Kazinczy Ferenccel, majd 1796-tól folytatta az írást. A császári rendőrség figyelte a

tevékenységét, a cenzúra pedig rendre megakadályozta műveinek megjelentetését. 1804-től már nem írt, de szerencsére bizonyos művei kéziratban fennmaradtak. Őt tartják a magyar felvilágosodás első, kimagasló alakjának, aki lendületet adott az új utakat kereső magyar irodalom számára. Felfogásáról sokat elárul ez a tőle származó, ma is megszívlelendő gondolat: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A hatvannégy éves Bessenyei 1811-ben (Bakonszegen) hunyt el, tehát mindössze nyolcvannyolc évvel azelőtt, hogy szobrot kapott Nyíregyházán. Történelmi léptékkel mérve ez túlságosan rövid idő ahhoz, hogy egy nagyformátumú írót és gondolkodót elfeledjenek a honfitársai. A Krúdy-féle történet valóságtartalmát nem kutattuk, ám ha a derék nyíregyháziak valóban keveset tudtak Bessenyeiről, akkor felvetődhet a kérdés: valóban az utókor feledékenységéről, netán hálátlanságáról volt itt szó?

Nos, láthattuk, hogy Bessenyei György, Kazinczy Ferenc és társaik oly korban próbálták elfogadtatni a magyar nyelv és a felvilágosult magyar patriotizmus létjogosultságát, amikor a bécsi udvar jelentős szellemi erőkkel munkálkodott ennek megakadályozásán. Bessenyei esetében ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy munkássága még saját honfitársainak többsége előtt is rejtve maradt. A magyar történelemben nem ő az egyetlen írástudó, aki a barátságtalan hatalom helyett a hazáját szolgálta, akit mellőztek és elhallgattattak, s akinek a szellemisége mégis utat talált azokhoz, akikért érdemes és kötelező vállalni a nehézségeket, a küzdelmeket.

Magyar alkimisták

g •• g •• •• ” K ”

különös történetei

Nem könnyű rájönni, hogy mi vonzotta szendrői gróf Török Lajost, Kazinczy Ferenc apósát az olyan titokzatos, ám időről időre zsákutcákba vezető tevékenységekhez és mozgalmakhoz, mint az alkímia vagy a szabadkőművesség. Ezek már apját, gróf Török Józsefet, a szepesi kamara elnökét is erősen foglalkoztatták, s a fiú éppen az ő elgondolkodtató esetéből okulhatott volna. Az idősebbik Törököt ugyanis egyszer egy alkímiával is foglalkozó bécsi kuruzsló gyógyítgatta. Török régi barátja, egy bizonyos Rehbach lepaktált a kuruzslóval, hogy a jómódú beteget megszabadítsák pénze egy részétől. (Erre mondják: ha az embernek ilyen barátja van, akkor már nincs szüksége ellenségre.) Rehbach elhitette Török Józseffel, hogy a „doktor” aranycsináló titkát megvehetné háromezer aranyért. Az idősebbik Török személyesen szerette volna ellenőrizni az aranycsinálás folyamatát, de Mária Terézia ezzel kapcsolatos, tiltó rendelkezése miatt nem mert vállalkozni erre. Inkább a fiát, Lajost küldte el minden éjjel, hogy ellenőrizze a kísérleteket.

^^Gróf Török Lajos eleget tett apja kérésének, és személyesen győződött meg arról, hogy a sokoldalú „orvos” valóban képes különféle anyagokból aranyat

készíteni. A csaló valamilyen ügyes trükkel csempészte az aranyat az olvasztótégelybe, s ezzel sikerült megtévesztenie a kémiai ismeretekben egyáltalán nem járatos fiatalembert. Az egyszerű, de szellemes trükkök közé tartozott, hogy a keverőrudacska belsejét kifúrták, abba aranyport szórtak, majd a furat végét viasszal lezárták. A viaszdugó a keverék hevítése közben kiolvadt, így az aranypor bejutott a tégelybe, és lám, máris jelen volt az arany. Lehet, hogy Török Lajos is efféle csalás nyomán hitte azt, hogy elsajátította a titokzatos mesterséget. Az eredményről beszámolt apjának, mire a naiv apa kifizette a hatalmas összeget Rehbachnak, aki ettől kezdve érdekes módon soha

többé nem jelentkezett, Lajos fiú pedig semmit sem tanult a kalandból.

Török József (1774-ben kapott grófi rangot Mária Teréziától) magának és családjának hosszú időre főúri életet biztosíthatott volna, ám a vagyonát szívesebben költötte haszontalan szenvedélyeire. Egy alkalommal állítólag egy mázsa ezüstöt szállíttatott nagykázméri kastélyába, ahol teljesen átadta magát az alkímiának. Ez, valamint a szabadkőművesség felemésztette vagyona nagy részét. Fia igyekezett megfelelő jövedelmet biztosító állásokba kerülni, így például 1785-től tíz éven keresztül akassai tanulmányi kerület igazgatója volt. Apja példáját a rossz tapasztalatok ellenére követésre méltónak találta, s hasonló megszállottsággal szórta a pénzt aranycsináló kísérletekre és szabadkőműves szervezkedésekre.

Magyary-Kossa Gyula orvos, író, az MTA tagja Magyar orvosi emlékek című könyvében (1udapest, 1929) írta: „Hogy Török [Lajos] az alkímiával nagyban foglalkozott, azt egyrészt Kazinczy is említi, ki »iszonnyal szemlélte« apósa »meghibbanását« és vagyonának ilyen módon való elfecsérelését. Magyary-Kossa kitért arra is, hogy a 18. század folyamán a rózsakeresztes »lovagok« nagyon elszaporodtak Magyarországon (s különösen a Felvidéken). Először Prágában működtek, de innen kiűzetvén, 1écsben ütötték fel a sátorfájukat, honnan csakhamar hazánkat is elárasztották. Itt Potthornyay Imre sárosmegyei földbirtokos s ennek halála után Heinzely Márton, kassai akadémiai tanár vala fővezérük. Az utóbbi (mint főigazgató) Selmecbányán, a Szepességben, 1alassagyarmaton, Kassán is szervezett ilyen társulatokat (»rózsaintézeteket«), melyek csakhamar olyan népszerűek lettek, hogy még a Prónay, Radvánszky, 1eniczky, Podmaniczky s más előkelő családok nőtagjai is az adeptusok [szakértők – B. A.] közé álltak. A magyar rózsakeresztesek leglelkesebb apostola gróf Török Lajos, Kazinczy apósa volt.”

Kazinczy Ferenc, író, költő, a magyar irodalom és nyelvújítás egyik vezéralakja 1804-ben, Nagykázmérban feleségül vette Török Zsófiát, akinek apjához régi ismeretség fűzte. Lajos gróf korábban Miskolcon megalapította az Erényes kozmopoliták nevű szabadkőműves páholyt, majd Kassán, az 1790-es években A rendíthetetlen erényhez elnevezésű páholyt, amelyhez Kazinczy is csatlakozott. Itt a gróf tanulmányi kerületi igazgatóként is főnöke lett az írónak. Kazinczy házasságkötése idején már mindketten elég rossz anyagi körülmények között éltek.

Az író 1801-ben, hatévi fogságot elszenvedve szabadult a Habsburgok börtönéből, s házasságkötése után nem ok nélkül berzenkedett, amikor látta, hogy az apósa miképp szórja el a vagyonát. 1806-ban költözött Széphalomra, és még ebben az évben rákényszerült, hogy értékes könyvtárát kétezer forintért eladja a

Sárospataki Református Kollégiumnak. Amikor apósa 1810-ben elhunyt, még felesége örökségét sem kaphatták meg. Kazinczy később is anyagi gondokkal küszködött, s gyermekeit nehéz körülmények között nevelte.

Az alkímia sok mindennel kecsegtette híveit: birtokolják majd a bölcsek kövét; bölcsességük segítségével nemesfémeket állíthatnak elő más fémekből; gyógyíthatnak különféle betegségeket. Egy ilyen áltudomány kizárólag csalásokkal tudott látványos „eredményeket” felmutatni. Ezekkel viszont évszázadokon keresztül életben tartotta a hiszékeny emberek, nemegyszer pénzsóvár főurak és uralkodók érdeklődését. Magyary-Kossa szerint a pesti Domonkos-rend már 1273-ban megtiltotta, hogy a rend tagjai alkímiával foglalkozzanak vagy akár csak ezzel kapcsolatos kéziratokat tanulmányozzanak. Ennek ellenére akadtak olyan papi személyek, akiket megérintett ez a titokzatos világ.

Az első ismert magyar alkimista Erdélyi János (Ioannes de Transsilvania), a szepességi Létánfalva (Letanovce) karthauzi kolostorának priorja volt, aki Mátyás király

uralkodása idején űzte a titokzatos mesterséget. Már neki sem sikerült az aranykészítés, ezzel szemben jelentősen megrendítette a kolostor vagyoni helyzetét, amiért a felettesei kénytelenek voltak elcsapni.

Az elcsapott priornál ügyesebb volt Erdélyi Dániel, aki nem kisebb embert, mint I. Cosimo de’ Medici toszkán nagyherceget (1537-1574) ültette fel. Akkoriban Firenze az alkimisták paradicsoma volt, s itt bukkant fel hazánkfia, akire aligha lehetünk büszkék. Orvosnak adta ki magát, s elhíresztelte, hogy birtokában van egy usuphur nevű csodaszer, amely minden betegséget képes meggyógyítani, és még az aranykészítéshez is remekül használható. Mindezt olyan meggyőzően adta elő, hogy Cosimo is felfigyelt rá. Erdélyi (feltehetően a csodaszerért cserében) húszezer aranyat csalt ki a nagyhercegtől, amellyel sietve Párizsba távozott. A csodaszer nevét alighanem a 815-ben elhunyt polihisztor, Abu Múszá Dzsábir ibn Hajján (latinul Geber) usifur nevű készítményétől kölcsönözte, ami „nem volt más, mint cinóber”. Elképzelhető, hogy Erdélyi Dávid usuphurja cinóbert és némi aranyat tartalmazott, s a maga idejében nagyon varázslatos szernek tűnt.

II. Ulászló, majd II. Lajos udvarában tevékenykedett a Nagyszebenből származó Szebeni Menyhért Miklós, akit később a legnevesebb alkimisták között tartottak számon. Paracelsus, a híres svájci orvos, természettudós és alkimista is említést tett róla (Nicolaus Melchior Cibinensis). Menyhért Miklós aranycsinálással kívánt javítani királyaink zilált anyagi helyzetén, mindenekelőtt azért, hogy sikeresen szálljanak szembe a kereszténységet fenyegető törökveszéllyel. Ezek után a mohácsi vészt bizonyára nagy kudarcként élte meg. Később rá kellett döbbennie, hogy Magyarország már nem a nagy lehetőségek hazája, ezért Csehországba távozott. I. Ferdinánd udvarában nem fogadták szívesen, ráadásul nem rendelkezett az életviteléhez, illetve alkímiai kutatásaihoz megfelelő jövedelemmel. Végül nem aranycsinálással, hanem

pénzhamisítással próbált segíteni magán, ami igen jövedelmező lehetett volna, ha nem bukik le. Sajnos leleplezték, majd halálra ítélték és lefejezték.

Johannes Mathesius német lelkész, evangélikus teológus Sarepta című munkájában (Nürnberg, 1578) szerepel, hogy (Magyary-Kossa szavaival) „Magyarországon nemrégiben egy földalatti üregben hihetetlen mennyiségű aranypénzt

(ducat-ot) találtak, melynek egyik oldalán a Theodoron (Isten ajándéka) felírás állott, a másik felén pedig egy önmagát elégető phoenixmadár. Minthogy soha a magyar uralkodóknak ilyenféle pénzük nem volt, kétségtelen, hogy ezeket az aranyakat is valami artifex chymicus csinálta.” Ehhez máris hozzátehetjük: ha találtak is valahol ismeretlen eredetű aranypénzeket, azokról csak a régi korok sajátos gondolkodású embere hihette, hogy alkimista mesterek készítményei. A Rákóczi-szabadságharc alatt gróf Bercsényi Miklóst, a fejedelem vezénylő tábornokát próbálta lépre csalni egy Bécsből szökött német szélhámos. Bercsényit is foglalkoztatta az alkímia (e tárgykörből igen szép könyvtárral rendelkezett), de nem tartozott a megszállottak közé. A szélhámos a kuruc sereg élelmezését megkönnyítő orvosságot kínált eladásra azzal a mesével, hogy a katonák nem éheznek többé, ha ezt beveszik. A tábornok viszont nem hitte el a mesét, és a némettől két napig megvonatta az élelmet. Amikor az illető ételért könyörgött, Bercsényi azt üzente neki, hogy vegye be az orvosságát. A szélhámos az üzenetre igen morgott, miként azt Bercsényi följegyezte.

Bél Mátyás, a 18. század híres evangélikus lelkésze és nagy tudású polihisztora is foglalkozott alkímiával. Erről tanúskodik az az ötszáz oldalas kézirata, „mely a Nemzeti Múzeumban (Oct. lat. 92) található s elejétől végig vegytani s alkimisztikus jegyzeteket tartalmaz”. Számos nemesi kastély adott otthont azoknak a kísérleti laboratóriumoknak, amelyek gazdái ugyancsak rabjaivá váltak az alkímiának. A Kassától délnyugatra fekvő Semse (Semsa) kastélyában„különösen nagy híre volt Semsey Benjámin jól

felszerelt alkímiai dolgozójának; ő még le is festtette magát az aranycsinálás szövevényes munkája közben s e képet ma is őrzik a semsei kastélyban”.

Magyary-Kossa művében olvasható, hogy a 18. század második felében élt, erdélyi származású Born Ignác lovag ugyancsak alkimista hírében állt. „Az aranycsinálás titkát már akkor kezdte kutatni Born, mikor 1770-ben a prágai bányászati és pénzverőhivatalnak volt az elnöke; de még jobban neki adta magát az alkímiának, mikor 1776-ban Mária Terézia Bécsbe hívta és rábízta a cs. kir. természetiek tárának rendezését. Leghívebb adeptusai lettek itt Báróczy Sándor, a gárdista író és Vay Miklós generális.”

Kazinczy Ferenc említette leveleiben, hogy Székely László, a bécsi magyar testőrség alezredese és a rózsakeresztesektitkos szövetségének tagja különösen nagy hatással volt Báróczyra. Az alezredes köztiszteletben álló, kiváló katona volt, de „alkimista szenvedélyére ráköltötte nemcsak a felesége hozományát, hanem a testőrség pénztárából is apródonként 17.000 forintot elidegenített, abban a reményben, hogy mindezt majd a bölcsek kövének jövedelméből pótolhatja. Közeledvén a pénztárvizsgálat ideje, hogy a gyalázatot elkerülje, a császár (II. József) kegyelméhez folyamodott, de ez (bár Székely családja és Eszterházy herceg a kárt teljesen megtérítette) az élete végét járó aggastyánt tiszti rangjától megfosztotta, Bécsben nyilvános pellengére állíttatta s végül javítóintézetbe záratta.”

Magyary-Kossa Gyula a huszonhét évesen öngyilkosságot elkövetett Czakó Zsigmond színész és drámaíró halálát (1847) is összefüggésbe hozta az alkímiával. Azt írta, hogy „a legelső magyar alkimistákkal szemben áll az utolsó (vagy legalább

is az utolsók egyike): a jeles drámaíró, Czakó Zsigmond édesapja, az erdélyi gazdag földbirtokos, ki szerencsétlen alkimista szenvedélyének hajszolásában a múlt század elején mindenét elvesztette, családját nyomorba kergette s

közvetlen oka volt költő fia ifjúkori kolduséletének, melanchóliájának s későbbi öngyilkosságának.” Az apa, Czakó János királyi adószedő, birtokos nemes valóban föláldozta vagyonát az alkímia oltárán, és ezzel megalapozta fiának nyomorúságát. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy az érzékeny lelkű fiatalember vajon az anyagi helyzete miatt viselte-e nehezen a kritikát. A Pesti Hirlap szerkesztőségében ugyanis azért lőtte főbe magát, mert a János lovag című színművének kéziratát a barátai nem tartották olyan nagyszerűnek, mint ő maga.

A Magyar orvosi emlékek című könyvben érdekes adatokat találhatunk a magyarországi szocializmus által nemzeti hőssé fölmagasztalt Martinovics Ignácról (1755-1795) is. Martinovics kortársától, az író, levéltáros, történész Szirmay Antaltól (1747-1812) itt a következő jellemzés olvasható:

„Középnagyságú, sovány, fekete, arcszíne sötét, epés, sápadt, mogorva kinézésű, kislelkű volt és senkinek szemébe nézni nem mert; amellett felette erkölcstelen volt és maga Kriveczky tanácsostól tudtam meg, hogy ennek gyermekeit is megrontotta. 1790-ben, II. József császár halála után különös ügyességgel tudta magát II. Lipót császár kegyeibe hízelegni. Visszaérkezvén [.] Etruriából Bécsbe, a magyarországi és galiciai mozgalmakról, melyeket nagyítani törekedett, jelentéseket küldött Bécsbe. Maga pedig a császárhoz Bécsbe utazván és kihallgatásra bocsáttatván, a vegyészetben igen jártasnak mondotta magát, úgy mint ki a szabadkőmívesek társulatában is azért avattatott mesterré, mert képes oly silányabb ércek összekeverése által, melyek a császári bányákban bőségesen megvannak, nagy tömeg aranyat előállítani és hogy ezzel a királyi kincstárt meg akarja ajándékozni. A ravasz csaló hitelt talált a könnyen hívő uralkodónál, sőt cselszövényeit egész odáig vitte, hogy ugyanazon helyiségben vagyis kabinetben kísérthette meg az arany kifőzését, melyben Lipót császár volt és hogy vegytani

találmányait annál nagyobb tökélyre vihesse, 1791-ben a lembergi tanárságból Bécsbe tétetett, udvari tanácsossá neveztetett és évi 2000 rhénusi forintnyi fizetést nyert, azzal a kikötéssel, hogy a császárnak alkimista munkája közben segédkezzék.”

Fraknói Vilmos történész Martinovicsot, aki teológiai doktor, fizikus, kémikus, császári titkos ügynök és a magyar jakobinus mozgalom vezére is volt, 1878-ban a Századokban (A Martinovics-féle összeesküvés) hiú, nagyravágyó és világias szellemű férfiúnak nevezte. Magyary-Kossa ezt kiegészítette azzal, hogy „nagytehetségű, felületes és nem nagy jellemű“ emberként mutatta be. Kortársai olykor a tudását és felkészültségét is megkérdőjelezték. Amikor például a pesti egyetem vegytan­fizika tanszékére szeretett volna kerülni, az egyetem vegytantanára (Winterl) kijelentette, hogy Martinovicsnak fogalma sincs a kémiáról. „Pár nappal a fakultás visszautasító véleménye után II. Lipót chemicus aulicus-szá és csász. kir. udvari tanácsossá nevezi ki Martinovicsot s ez oly szerénytelen volt, hogy nemsokára még a siklósi apátság adományozását is kérte, tekintettel vegyészeti találmányaival szerzett érdemeire.”

Martinovics tehát udvari kémikussá lépett elő, de nem sokáig élvezhette rangos

pozíciójának gyümölcseit, mert II. Lipót nem sokkal később Bécsben, 1792. március 1-jén elhalálozott. Állítólag tüdő- és mellhártyagyulladást, más elképzelések szerint hasnyálmirigy-gyulladást kapott. Fiának, a magyar trónra lépő Ferenc királynak első dolga volt Martinovics vegytani laboratóriumának felszámolása. A nagyra törő udvari kémikust nemsokára azzal gyanúsították, hogy „egy nagy virtuozitással elkészített titkos szerrel, az aphrodisiacum diavolinival, tette tönkre az uralkodót”. Nem bizonyítható (de talán ki sem zárható), hogy ezt a stimulálószert valóban Martinovics szállította a császárnak. Ami bizonyos: az említett szer a diavolini di Napoli (nápolyi kis ördögök) nevű

kőrisbogár-preparátum volt, amit cukorral és fűszerekkel ízesítettek. Veszedelmesnek tartották, ám ennek ellenére divatos volt előkelő körökben.

A Martinoviccsal szembeni gyanút talán az tartotta életben, hogy II. Lipót a francia forradalom miatt, 1791 augusztusában II. Frigyes Vilmos porosz királlyal szövetkezve nyíltan szembefordult Franciaországgal (pillnitzi nyilatkozat), Martinovics pedig nemsokára kapcsolatba került a francia forradalommal rokonszenvező szabadkőművesekkel. Tény, hogy Párizsban a jakobinusok klubja megbízta egy titkos társaság szervezésével, és ő 1794 tavaszán, Bécsben valóban elkezdett tagokat toborozni.

A következő évben az egyik beszervezett tag elárulta a jakobinus szervezkedést. A bécsi udvar azonnal megtette az előkészületeket a társaság felszámolására, de mielőtt léphettek volna, Martinovics (feltehetően udvari kapcsolatai révén) értesült a feljelentésről. Azonnal Bécsbe sietett, és a rá jellemző hitványsággal, valamennyi társát feladta a hatóságoknak. Azt hitte, ezzel érdemeket szerezhet az udvarnál, de tévedett. 1794 júliusában több társával együtt letartóztatták. A vizsgálatok 1795 áprilisában befejeződtek, s a bíróság Martinovicsot, valamint a mozgalom négy másik vezetőjét (Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, gróf Sigray Jakabot és Szentmarjay Ferencet) fő- és jószágvesztésre ítélte. Az ítéletet május 20-án, a budai generális kaszálóréten (ma Vérmező) hajtották végre.

Így végezte a magyar jakobinus mozgalom vezére, aki talán jobban járt volna, ha a politikai kalandorság helyett az alkímia kevésbé veszélyes útvesztőit járja.

Hogyan lett püspök Kalatay Xavér Ferenc?

Kalatay Xavér Ferenc 1744-ben, 22 évesen lépett a jezsuita rendbe. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című munkájában írta róla: „Gráczban halgatta a bölcseletet, Kassán a theologiát; Egerben töltötte a harmadik próbaévet; azután az ifjúságot tanította Esztergomban, Kőszegen, Gyöngyösön és Nagybányán. 1760-ban Trencsénbe küldetett az anabaptisták megtérítésére, hol katonai lelkész is volt. A budai egyetemen a bölcseletet tanította, honnét a Pálffy Lipót (később Alvinczy) gyalogezredhez ment tábori papnak, mely tisztét 14 évig nagy buzgalommal viselvén, a galicziai, lodomeriai s bukovinai tábori püspök főnöke vagy generalis vicariusa lett.” Életútja alapján érthetővé válik katonás rendszeretete és puritanizmusa.

^^Állítólag fegyelmezettségének és tűrőképességének köszönhette, hogy kinevezték püspöknek. 1780-ban II. József császár az oroszországi Pétervárra utazott, hogy találkozzon II. Katalin cárnővel. A császárt (gyóntatóatyaként) Kalatay is elkísérte. Ehhez az utazáshoz kapcsolódik a Kalatay püspöki kinevezését elbeszélő anekdota. Bevilaqua Borsody Béla művelődéstörténész Magyar történelem

anekdotákban című, 1943-ban megjelent könyvében (fejezetcím: A szűkszavú regementkáplán) írta:

„A Császár oroszországi utazása idején történt az alábbi história, akkor, amikor Jekaterina cárnőt, vagyis Nagy Katalint látogatta meg. Udvari papját, Kalotay Ferenc főtisztelendő uramat, az egyik gácsországi magyar ezred regementkáplánját magával vitte, mert arra gondolt, hogy a vakbuzgó orosz udvarban kínos feltűnést fog kelteni, ha udvari pap nélkül érkezik oda.

Nagytermetű, vastag, kevésszavú, flegmatikus ember volt Főtisztelendő Regementkáplán Kalotay uram. Akkor sem szólt egy árva szót sem, amikor utazó batárjával a pogány orosz sártengerben árokba fordult és eltörött egy bordája. Az udvari felcser bekötözte Főtisztelendő uram derekát, aki jajszó nélkül folytatta utazását a császári hintó után. Az esetet az udvari felcser megjelentette a Császárnak, akinek igen megtetszett a komoly, hallgatag, katonásan kemény papi ember. Adjutánsát a következőkkel küldte Kalotay uramhoz:

Megürült a nagyváradi püspöki szék! Kalotay uramat tettük meg nagyváradi püspökké! Generális úr közli vele elhatározásunkat, ám okkal-móddal, nehogy a vastag embert örömébe a guta üsse!”

Az adjutáns nagy körültekintéssel igyekezett megfelelni a császári utasításnak, ezért először azt kérdezte Kalotaytól, hogy nem üti-e meg a guta örömében, ha megtudja, hogy a császár kinevezte váradi kanonokká. Kalotay erre csak ezt felelte:

  • Nem üt meg.

Az adjutáns következő kérdése így hangzott: – Akkor sem üti meg a guta örömében kanonokságodat, ha azt hallja tőlem, hogy nem is váradi kanonoknak, hanem váradi püspöknek tette meg méltóságodat a császár úr?

  • Akkor sem.

Az adjutáns végül ezt kérdezte:

  • Remélt valaha ilyen kitüntetést főtisztelendő püspökséged?
  • Nem én! – „felelte ugyancsak teljes hidegvérrel Püspök uram őméltósága. – De gondoltam, hogy valahogyan majd csak megfizeti Császár uram a betört oldalbordám árát!”

Kalatay Xavér Ferenc valóban II. Józsefnek, a „kalapos királynak” köszönhette váradi püspökké történt kinevezését, ám ez nem az oroszországi utazás alatt (vagy közvetlenül utána) történt. A császár 1781-ben előbb lembergi kanonokká nevezte ki Kalatayt, és csak hét évvel az

oroszországi út után tette meg váradi püspöknek. A baleset ettől függetlenül megtörténhetett, és annak emléke is fennmaradt, hogy a cárnő Pétervárott egy drágakövekkel ékesített aranyszelencét ajándékozott Kalataynak.

A császár a főpapot 1787-ben nevezte ki püspökké. Ebből az alkalomból október 28-án fogadta Bécsben, s megajándékozta egy értékes hintóval. Fölszentelése Nagyváradon történt, 1788. április 27-én. A fejedelmi ajándék, a magas egyházi méltóság jól kifejezi a császár elégedettségét, amit Kalatay a tevékenységével, a munkásságával kiváltott. Feljegyezték róla, hogy szombatonként meglátogatta, vigasztalta és alamizsnával segítette a különböző vallású (deista, huszita, zsidó stb.),

akár ragályos nyavalyákban sínylődő betegeket és foglyokat.

A protestánsokhoz fűződő viszonyát olykor felettébb különös megnyilvánulások jellemezték. Kazinczy Ferenc jegyezte fel róla ezt az adomát: „Egy pappal felült kocsijába, s Püspökibe kocsizott ki, s ott beszálla a bíróhoz, s parancsolta feleségének, hogy főzzön ebédet, amilyet tud. A kálvinista bíró s bíróné nem tudta, mi ez, mert az előbbi püspökök szakácsok nélkül nem jártak ki Váradról, s a magok házaikhoz szállottak. Kalatay néhány nap múlva ajándékot külde ki, ezt írván saját kezeivel a borítékra: a püspöki bírónak.”

Az eset Kalatay humoráról tanúskodik, amennyiben „püspöki bírónak”, vagyis katolikus püspöki bírónak titulálta a református bírót. Akadtak persze kevésbé humoros dolgai is a protestánsokkal kapcsolatban. 1788 szeptemberében például gróf Csáky Pál kanonokkal és Sebestyén Péter titoknokkal Gyulára látogatott. Szeptember tizenegyedikén megjelent a templomban, ahol negyvennapi búcsút engedélyezett, másnap a pénzügyeket vizsgálta, harmadnap pedig magához hívatta Micskei Nagy István református prédikátort.

Nagy István ugyanis nagy hibát követett el: anélkül esketett meg egy evangélikus párt, hogy a katolikus templomban kihirdették volna a házasságkötést. A püspök emiatt utasította a prédikátort, hogy az esketést ismételje meg. Az eset azért is figyelemre méltó, mert II. József császár híres türelmi rendelete, amely a protestánsok és a görögkeletiek számára lehetővé tette a szabadabb vallásgyakorlást (a nyilvánost nem), ekkor már hét éve érvényben volt. A rendelet megszüntette ugyan a katolikus püspökök ellenőrzési jogát a protestáns lelkészek felett, de a gyakorlatban ez csak bizonyos feltételekkel valósulhatott meg.

Az akkurátus, katonás váradi püspök tehát egy ilyen formai hiba miatt képes volt megismételtetni az esketést. Elképzelhetjük, miként fogadták ezt az érintettek, akik házaséletüket addig abban a tudatban tengették, hogy az megfelel az egyházi törvényeknek. És elképzelhetjük, hogy a püspöki intézkedés mennyire megalázó lehetett a református prédikátornak, aki azzal szembesült, hogy az ő esketését és a házasulandók esküjét a katolikus püspök döntése szerint semmissé teszi az elmaradt templomi kihirdetés.

Kalatay Xavér Ferenc következetesen szolgálta egyházát és az uralkodót. Templomokat és paplakokat építtetett. Pénzzel támogatta II. József császár törökök elleni, illetve I. Ferenc király franciák elleni háborúját. 1794-ben Ferenc király érdemei elismeréseképpen nemesi rangot adományozott neki (ezt egyes rokonaira kiterjesztve kapta). Az adományozást csupán egy évvel élte túl – 1795. június 29-én hunyt el Nagyváradon. Alapítványt hozott létre az özvegyek és a szegények javára. Legalábbis a végrendeletében egy ilyen alapítványról rendelkezett.

Egy jeles költőt
támogató földesúr

Csokonai Vitéz Mihály költő, drámaíró, a felvilágosodás kori magyar irodalom kimagasló alakja mindössze huszonkilenc éves volt, amikor debreceni háza egy pusztító tűzvész martaléka lett. 1802. június 11. különösen tragikus dátum a reformátusok fővárosának életében, hiszen leégett a Nagytemplom, a Református Kollégium és mintegy másfél ezer lakóház. Csokonai a saját szomorú állapotáról így számolt be gróf Széchényi Ferencnek: „Most az üszög és hamu között fekszik az az együgyű, de nekem tág és gazdag hajlék, melybe kívántam a világ lármája elől nemzetem és múzsám szolgálatjára magamat elvonni. Pusztává lett az a kis ország, melyben én király voltam magam előtt.” A költő levelet küldött a Heves vármegyei Szárazbő helységbe, Papszász József földbirtokosnak is, aki barátja és tisztelője volt. A június 15-én kelt levélben többek között ezt írta: „Legalább nálam volna néhány kévényi [nád – B. A.],hogy az eső ne csepegne a nyakamba, már a belső Einrichtunggal [berendezés] nem is gondolok…”

1773-ban, Debrecenben született Csokonai a nagy tűzvész idején huszonkilenc esztendős volt. Nem véletlenül aggódott a sorsa miatt, mert csak

hellyel-közzel akadt némi jövedelme, s gyakran rászorult az irodalompártoló mecénások támogatására. Feltehetően önmagára is vonatkoztatta A méla Tempefői című színművének alcímét: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Csokonai esetében is nagy kérdés persze, hogy a költői létnek együtt kellett-e járnia a szegénységgel, hiszen iskolázottsága és tehetsége elegendő volt ahhoz, hogy jó állásokat találjon. 1794-ben (huszonegy éves korában) a debreceni református kollégiumban például lehetőséget kapott egy alsóbb osztály tanítására, azonban

sorozatos fegyelmi vétségek miatt már a követező évben kizárták az intézményből.

1795 végén Sárospatakra ment jogot tanulni, „de itt Kövy Sándor sem volt képes vele a törvénytudományt megkedveltetni, úgy hogy rendetlenül látogatta az előadásokat” (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái). 1796 nyarán megvált Pataktól és visszatért Debrecenbe. Versei és kéziratos másolatok útján terjedő színművei egyre ismertebbé tették, ám ezekből már akkoriban sem lehetett megélni. Szűkös anyagi helyzetének is szerepe lehetett abban, hogy 1797-ben, Komáromban kikosarazták. A költő itt szeretett bele Vajda Juliannába, a Lilla-versek ihletőjébe, de amikor megkérte a kezét, a lány apja (egy jómódú kereskedő) elutasította.

Csokonai ezután Somogyban vendégeskedett Sárközy Istvánnál, Somogy vármegye alispánjánál. Itt érte az a kitüntetés, hogy az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság a tagjai közé választotta. Sárközy közbenjárására ekkor elnyerte a csurgói gimnázium segédtanári állását. Az 1798-99-es tanévben a felső osztályokat tanította, azonban „itt sem tartotta meg szigorúan a tanórákat. […] 1799 telén hagyta el Csurgót és 1800 májusban Somogyot. Útját Szigetvárnak vette, hol pár napig időzött Festetics Lajos grófnál.“Ezután ismét Debrecen lett az otthona, s később itt kellett átélnie a tűzvész okozta megrázkódtatást.

A tragédia előtti időkben Csokonai megpróbált álláshoz jutni. Előbb a Magyar Hírmondónál folyamodott szerkesztői, majd a Széchenyi Könyvtárnál írnoki állásért – sikertelenül. Papszász József, a református földbirtokos jól ismerhette a költő anyagi helyzetét, mert az említett levél vétele után két négyökrös szekeret megrakatott náddal, s a szállítmányt a leégett debreceni házhoz küldte. Válaszlevelében arra kérte Csokonait, hogy ne csak a tetőt csináltassa meg, hanem az egész házat rakassa rendbe, és a számlát küldje el neki, Szárazbőre.

Elsőként talán gróf Vay Sarolta irányította a figyelmet a derék Papszász Józsefre. Régi magyar társasélet (Budapest, 1900) című könyvében beszámolt arról is, hogy „Csokonai hálálkodva köszönte meg mecénása jóindulatát, és kérdést intézett aziránt is, hogy nem szolgálhatna-e valami alkalmi névnapi, lakodalmi vagy efféle verssel… Papszász József még ezt az ajánlatot is elhárította: .amit pedig tevék csekély erőmmel, tiszta szívből tevém – minden szolgálatok kívánása nélkül, mert igen perhorreskálom [hibáztatom] azon úri embereket, akik a magyar litterátust csak azért segítik, hogy dystichonokban foglaltatva neveiket, megörökíttessék Görög és Kerekes uram papírosain.”

A szárazbői földbirtokos itt részint a Hadi Tudósítások című újságra, részint pedig azokra a főúri mecénásokra célzott, akikhez Csokonai ebben a lapban dicsőítő verseket intézett. Papszász egyébként a segítségnyújtást tetézte azzal, hogy egy egri asztalossal szobabútorokat készíttetett, s ezeket két tömött vánkossal

(felesége ajándékával) együtt ugyancsak elküldte a költőnek. Csokonai egy pozsonyi barátjának írt levélben beszámolt e jótéteményekről. Ez idő tájt az egészsége már igen megromlott. Amikor 1804 áprilisában, Nagyváradra, Rhédey Lajosné temetésére utazott, hogy ott személyesen szavalja el búcsúztató verseit, megfázott és tüdőgyulladást kapott.

Vay Sarolta a következőket írta: „Mikor Csokonai már nagyon betegen feküdt, Papszász akkor sem feledkezett meg róla, és egy, a debreceni vásárra menő egri kalmártól hat kanna finom vörösbort küldött a sorvadó poétának. Csokonai ezt az ajándékot is megköszönte: .talán ez lészen utolsó italom, amelyet Domine Spectábilis kegyes gráziája juttatott el hozzám. És valóban. Ki sem ürült a két utolsó pókhálós kanna, mikor jó Csokonait már a kántus harmóniája mellett kikísérték az örök nyugodalom helyére.” A nagy költő 1805. január 28-án távozott az élők sorából,

éppen akkor, amikor elkezdték kiadni a verseit. Még nem töltötte be a harminckettedik életévét.

A 19. század érdekes történeteit, társasági eseményeit megörökítő írónő jónak látta „lejegyezni ezeket az ócska, régi emlékeket. Úgy vélte, hogy nemcsak a főúri mecénásokról illik megemlékezni, hanem azokról a „tősgyökeres magyar dzsentricsaládokról is, amelyek a maguk helyén ugyancsak sokat tettek azért, hogy a hazai kultúra értékeit megmentsék és a nehéz sorsú magyar alkotókat támogassák. Csokonaival kapcsolatban Vay Sarolta a Papszász család tiszteletre méltó magatartására helyezte a hangsúlyt. Nagyon helyesen. Ez a család ugyanis nemcsak Csokonait, hanem a híres zeneszerző hegedűművészeket, izsépfalvi Lavotta Jánost és Rózsavölgyi (Rosenthal) Márkot is támogatta. Az írónő persze beszámolhatott volna arról a Csokonai halálát követő, botrányos eseményről is, amelyet Árkádia-pör néven ismer az irodalomtörténet. Talán azért nem tette, mert úgy érezte, ez a história nem méltó a költő emlékéhez. A történet főszereplője Kazinczy Ferenc, Csokonai példaképe volt.

Az Árkádia-pör tulajdonképpen Kazinczy, Csokonai síremlékéhez javasolt sírfelirata körüli vitából kerekedett. A javaslat a Hazai Tudósításokban jelent meg (1806. július 30.), és a latin nyelvű felirat magyarul ezt jelentette volna: „Árkádiában éltem én is!“ Ez a látszólag ártalmatlan mondatocska lendületet adott annak a szellemi küzdelemnek, amely Kazinczy és Debrecen városa között addigra már kibontakozott. Az elhunyt költő írásai körül bábáskodó nagy nyelvújító ugyanis úgy vélekedett Csokonai műveiről, hogy azokban „sok kitörleni való van a sok csudálást érdemlő szépség mellett”, és nem titkolta, hogy kitörleni valók alatt a kálvinista hatású gondolatokat érti. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy a „kálvinista Róma” polgárai és vezetői bedühödjenek.

A Kazinczy által javasolt sírfelirat is gyanút keltett, ezért az éberebb debreceniek utánanéztek, mit is jelent az az

„Árkádia“. Valamelyik lexikonban ezt találták: „derék marhalegelő, kivált szamarakra”. Ez aztán még jobban felháborította őket. Szerintük ezzel Kazinczy arra utalt, hogy Árkádia, ahol Csokonai élt, tulajdonképpen Debrecent, a szamarak földjét jelenti. Meg is bántódtak annak rendje s módja szerint. Kazinczy magyarázkodni kényszerült: „Arkadia, igenis marhalegelő-tartomány volt, és éppen ezért, minthogy az volt, ottan virágzottak a múzsák mesterségei

leginkább. Az „Árkádiában éltem én is!“ Kazinczy szerint ezt jelentette: Egyike voltam hazám kedvelt énekeseinek én is, s boldog éltet éltem a mesterség szép régiójában.”

A jól hangzó magyarázat ellenére a Hazai és Külföldi Tudósítások című lapban folyó viták csak 1807-ben fejeződtek be. Addig viszont Kazinczy és a debreceni közvéleményt képviselő ellenfelei (Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi szerzője, illetve Kis Imre, Csokonai műveinek kiadója) jókat csatáztak egymással a lap hasábjain. Ez a vitasorozat a későbbi nyelvújítási küzdelmeknek mintegy előjátéka volt, melynek a végén a felek kibékültek. Kazinczy úgy vélte, hogy a nyilvános viták jól szolgálták a művelt olvasók igényeit, s a publikum tanult azokból. Csokonai Vitéz Mihály ily módon tehát a halálával is hozzájárult a magyar nyelvújítás nagyszerű időszakának nyitányához.

A múzeumalapító, az igazgató, a nádor

Amikor Johannes Rau német államfő 2004 tavaszán Budapestre látogatott, felkereste a Deák téri templom tőszomszédságában található Evangélikus Országos Múzeumot is. Kíváncsi volt ugyanis Luther Márton itt őrzött, eredeti végrendeletére. A német államelnököt Fabiny Tibor,

az azóta elhunyt kiváló egyetemi tanár, egyháztörténész, múzeumigazgató fogadta. A múzeumban általában faximilét állítottak ki, s nem az eredeti végrendeletet, de Fabiny professzor az államelnök kedvéért természetesen az eredeti dokumentumot mutatta meg. Johannes Rau megszemlélte az értékes ritkaságot, majd tréfásan megkérdezte: „Talán ellopták tőlünk?“ Fabiny Tibor erre ezt válaszolta: „Tudja elnök úr, hogyan került hozzánk? Úgy, hogy maguk 1804- ben, Helmstedt városában elárvereztették.”

Luther Márton teológusprofesszor, a reformáció

szellemi atyja 1542-ben kelt végrendeletét annak idején
vadasi és jeszenicei Jankovich Miklós, a híres műgyűjtő
vásárolta meg Németországban. A becses dokumentumot
később a magyar evangélikus egyháznak adományozta (az
egyházi levéltár jelenleg is gondosan

őrzi). Jankovich nagybirtokos köznemesi családból
származott. Kiterjedt birtokai hatalmas jövedelmet
biztosítottak számára. Életének és vagyonának nagy részét
történelmi jelentőségű dokumentumok, könyvek, régészeti
emlékek, érmék és különféle műalkotások gyűjtésére
áldozta. Ezzel korának egyik legértékesebb magyarországi
magánkönyvtárát, levéltári, régiség- és képgyűjteményét
hozta létre, amely vetekedett a leggazdagabb főúri
gyűjteményekkel.

1802-ben gróf Széchényi Ferenc saját, jelentős
gyűjteményeit ajánlotta fel egy magyar nemzeti gyűjtemény
számára, s ezzel megalapozta a Magyar Nemzeti Múzeum
és az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeit. Ezeket
később senki nem gyarapította oly hatalmas mértékben,
mint Jankovich Miklós (1772-1846). Jogos a kérdés: miként
lehetséges, hogy egy magyar köznemes a műgyűjtés
területén képes volt versenyre kelni olyan arisztokrata
famíliákkal, mint az Esterházy, a Széchényi (Széchenyi), a
Festetics, a Batthyány, az Andrássy, a Teleki vagy például a
Szapáry. Berlász Jenő, a százötödik életévében (2015)

elhunyt, kitűnő történész és levéltáros, az Országos Széchényi Könyvtár évkönyvében (1970-1971) közreadott tanulmányában ismertette a műgyűjtő munkásságát.

A Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa című írásában Berlász többek között megállapította:

„Bár az indítást és az alapvetést Teleki Sámuel, Széchényi Ferenc, Batthyány Ignác és Batthyány József személyében csakugyan mágnások és főpapok végezték el, az a tudós polihisztor-gyűjtő, aki mindenkinél nagyobb részt vállalt, nagyobb érdemet szerzett a szóban forgó feladat végrehajtása körül, aki a gyűjtő tevékenységet a szellemi és anyagi kultúra minden területére kiterjesztette, váratlanul a középnemesség soraiból került ki. [.] .közéletünknek ez a vezető rétege a reformáció és ellenreformáció idejétől kezdve fokozatosan, teljes egészében intellektualizálódott: hordozója lett egy sajátos késő-humanista retorikus-jogi műveltségnek.”

Jankovich elkötelezett, felkészült és szenvedélyes műgyűjtő volt, aki végül csak úgy tudott lépést tartani a gazdag mágnásokkal, hogy kimerítette saját anyagi lehetőségeit, s azon túl is költekezett. Eleinte Rácalmáson, majd a Pest megyei Vadas-pusztán gazdálkodott. Emellett mezőgazdasági termények kereskedésével is foglalkozott. Jelentős bevételei voltak. Megörökölt birtokainak jövedelme meghaladta a tizenötezer ezüstforintot, s ehhez jött az újabban szerzett földek hozama. Műgyűjtő tevékenységét nemcsak a gyűjtőszenvedély motiválta, hanem az a határozott szándék is, hogy a magyar kultúra és történelem itthon és külföldön felbukkanó írásos, tárgyi és művészeti emlékeit megfelelő csoportosítás szerint gyűjtse és rendszerezze. Gyűjteményét áttekintve négy nagy csoportot különíthetünk el: régiséggyűjtemény, képtár, kézirattár és könyvtár. Munkájának végső célja, hogy gyűjteményeinek anyagával egyszer hazáját gazdagítja majd.

1824-ben, négy évtizedes gyűjtőmunka után döntött úgy, hogy a pesti Hatvani utcai (a mai Kossuth Lajos utca és Petőfi Sándor utca keleti sarkán álló) Jankovich-házban található kincseit felajánlja a Magyar Nemzeti Múzeumnak megvásárlásra. 1825 elején beadványt intézett József nádorhoz, a múzeum pártfogójához és elnökéhez, melyben jelezte, hogy százhúszezer ezüstforint fejében hajlandó átengedni a

teljes gyűjteményt, s kérte, hogy a nádor az ajánlatot terjessze a soron következő országgyűlés elé. József nádor (akinek a kezdeményezésére 1807-ben az országgyűlés jóváhagyta a Nemzeti Múzeum alapítását) tudta, hogy ez egy nem mindannapi ajánlat, ezért előterjesztette az erre vonatkozó javaslatot. Az országgyűlések akkoriban még nem mutattak nagy hajlandóságot a nemzeti kultúra ügyének felkarolására, és bár éppen az 1825-ös országgyűlés lelkesen fogadta gróf Széchenyi Istvánnak az Akadémia alapítására tett felajánlását, a Jankovich- gyűjtemény megvásárlásával érdemben nem foglalkozott.

József nádor, az előterjesztő joggal érezhette „a rendek közönyös magatartását személyes kudarcának. Nem hagyta annyiban a dolgot, és 1830-ban, a következő országgyűlés előtt megnyerte az ügynek a vármegyék többségét. Ennek következtében a törvényhozók felhatalmazták, hogy lefolytathassa a szükséges eljárást. Jankovich 1831 tavaszán ezért megújította ajánlatát. Mivel az eltelt hat év alatt is gyarapította gyűjteményét, a korábbi százhúszezer ezüstforint helyett százötvenezerben állapította meg az eladási árat. A nádor néhány hónapig nem válaszolt az ajánlatra, ami miatt Jankovich megbántódott. Vissza akart lépni, s már azt tervezte, hogy magángyűjtőknek tesz ajánlatot, amikor az ügy szerencsés fordulatot vett. A nádor 1832 őszén elfogadta Jankovich feltételeit, a Nemzeti Múzeum pedig megkötötte vele a szerződést. Berlász Jenő helyesen állapította meg: „Jankovich Miklós műkincseinek és könyvtári gyűjteményeinek a Nemzeti Múzeum és tékája, a

Széchényi Országos Könyvtár számára való megvásárlása 1832-ben korszakos jelentőségű esemény volt. Miután megkötötték a szerződést, kifizettek tizenhatezer ezüstforint előleget, ez azonban messze nem fedezte a műgyűjtő hatalmas adósságait. Jankovich saját tartozásai „mindössze ötvenezer forintra rúgtak, ám ehhez jött az az elképesztő mértékű, százötvenezer forintot elérő adósság, amelyet idősebbik fia, a „könnyelmű, tékozló, garázda életmódot folytató ifjabb Miklós halmozott fel az évek során. Jankovich 1830-ban kitagadta a fiát, aki a következő évben elhalálozott, a tetemes adósság azonban nagy teherként nehezedett a családra. Azt hihetnénk, hogy az átadás­átvétel ezután gördülékenyen zajlott, hiszen Jankovichnak is érdekében állt, hogy mielőbb átadják a kialkudott összeget (aminek egyharmadát egyébként elengedte).

A folyamat mégis csigalassúsággal haladt, ugyanis éppen Jankovich kötötte ki, hogy átadás előtt a múzeum készíttessen pontos összeírást a teljes anyagról. Ebben az intézmény sem talált kivetnivalót, s hozzá is fogtak, hogy az addigi múzeumi állományt mind méretben, mind anyagiakban felülmúló műtárgyakat lajstromba vegyék. A szakemberek és az ország művelt közönsége számára elsősorban a hungarikagyűjtemény okozott nagy meglepetést. A munka gőzerővel folyt, ám Jankovich feltételei megoldhatatlan feladat elé állították a Nemzeti Múzeumot, amelynek csupán négy-öt tisztviselője volt.

József nádor az átvétel gyakorlati lebonyolítására kinevezett egy négy főből álló bizottságot. Ebben helyet kapott Horvát István történész, egyetemi tanár, Nagy István közalapítványi igazgató, Fáy András író, valamint Veszerle József, a pesti egyetem történelemtanára. A bizottság 1832. november 16-án „átvette a Hatvani utcai és

a Kerepesi úti Jankovich-ház gyűjteményi szobáinak kulcsait, egyben egy napidíjas írnok kinevezését és irodai költségek kiutalását kérte a nádortól. [.] Elsőnek az oklevél- és aktagyűjtemény leírását vették programba.

Minden egyes darabról gondos regesztát [oklevélkivonat – B. A.] készítettek. Ez a munkamódszer azonban megbukott. Kiderült, hogy ekképpen egy évtized alatt sem lehet a feladatot elvégezni. Kénytelenek voltak egyszerűbb eljárást bevezetni. Ámde így is 1833 nyaráig csak a gyűjtemény 13 000 darabnyi archivális anyagát sikerült számbavenni. Hol voltak még a kéziratok, hol a könyvek tízezrei és az egész régészeti anyag?”

Úgy tűnt, mintha az összeírás aprólékos munkájára Jankovich nagyobb súlyt helyezett volna, mint maguk a vásárlók. Vajon miért? Az, hogy szívén viselte a több évtizedes áldozatos munkával, óriási költségek árán létrehozott gyűjteményének sorsát, teljesen érthető volt. Ugyanakkor közrejátszhatott ebben egy évekkel korábban kirobbant, a múzeumra vonatkozó, szabályokat sértő, a tudományos munka tisztességét kikezdő botrány is, amely izgalomban tartotta a beavatottaknak azt a szűkebb körét, amely figyelemmel kísérhette a történteket. A gondosan titkolt botrány 1820 őszén robbant ki, amikor feljelentés érkezett József nádorhoz. Ebben azzal vádolták Miller Jakab Ferdinándot, a Nemzeti Múzeum igazgatóját (a Széchényi Könyvtár korábbi őrét), hogy a könyvtár állományából nagymennyiségű könyvet és kéziratot jogtalanul elidegenített. Ez felettébb súlyos vád volt, de szavahihető személytől, Horvát István könyvtárőrtől érkezett.

A ma is felháborítónak tartható esetről V. Windisch Éva bibliográfus, művelődéstörténész is beszámolt Miller Jakab Ferdinánd múzeumi igazgató utolsó évei és az Országos Széchényi Könyvtár című tanulmányában (Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. Budapest, 1959). Windisch idézte Horvát könyvtárőr akkori, egyik barátjához írt levelének részletét: „Nálunk a Museumban minden forrásban vagyon. Mi adott erre okot, hosszú volna elbeszélni, s különben is nem papirosra való. A menykő, melly egyébiránt engemet nem is illet, s nem is illethet, Miller Jakab sorsába tsapott. A Palatinus szemei kinyíltak, s

minden világosságban vagyon, amit régi homály födött. [.] Azonban haec sub rosa dicta sunto [ez a dolog „sub rosa (titokban) van tartva – B. A.].

József nádor azonnal elrendelte a gyűjtemények anyagának leltározását, majd 1821 tavaszán váratlanul bezáratta a könyvtár helyiségeit, a kulcsokat pedig letétbe helyeztette a nádori irodán. Ezzel egy időben két jegyzéket készíttetett a Millerrel kapcsolatban álló Ivanics Zsigmond pesti könyvkereskedővel. Az „A” jegyzékben azok a könyvek és kéziratok szerepeltek, amelyeket a kereskedő átvett Millertől. Itt a művek csoportokra osztva szerepeltek.

„Az első csoport 110 nyomtatott mű, melyekből Miller Széchényi pecsétjét kivakarta, és a vakarás nyomait ráragasztott papírral, vagy az »Ex Bibliotheca Nobilis Familiae Miller de Brassó« szöveg beírásával takarta le. Egyeseken el sem tüntette a vakarás nyomait; másokban a pecsétet sértetlenül hagyta, s Ivanicsot utasította, hogy végezze el maga a pecsét eltávolítását. A 110 mű [.] nagyobbára XVII-XVIII. századi magyarországi vagy magyar vonatkozású nyomtatvány. Vannak közöttük jelentéktelen aprónyomtatványok s értékes külföldi hungarikák vagy magyar szempontból érdekes művek: Boissard 1596. évi munkája a török szultánokról, a Das

bedrángte Dacia 1666. évi nürnbergi kiadása, a Bethlen Miklósnak tulajdonított francia emlékirat 1736. évi első, amsterdami kiadása. A második csoport 16, Széchényi pecsétjétől hasonlóképpen megfosztott kézirat címét tartalmazza; ezek között szerepel Berzeviczy Gergely De conditione et indole rusticorum című, 1802-es művének autográf kézirata, több Kovachich-kézirat, Koppi Károly jegyzetei, Zrínyi Áfiuma két másolatban is. A harmadik csoport Széchényi gyűjteményéből származó 21 – főleg XVIII. századi – képet és metszetet sorol fel. A negyedik csoportba tartoznak azok a könyvek és kéziratok, melyeket Miller múzeumi pecsét kivakart nyomaival vagy teljesen

pecsételetlenül adott át – nagyrészt XVIII. századi apróságok. [.]”

A „B“ jegyzék ötvenöt klasszikus művet sorolt fel, több mint kilencszáz ezüstforint értékben. Miller ezeket Ivanicstól kapta részint pénzért, részint a könyvtáralapító gróf Széchényi Ferenc könyvtárából származó, pecsétektől megfosztott példányokért cserében. Horvát István könyvtárőr sokáig semmit sem sejtett főnöke üzelmeiről. Miller sok esetben például azt írta az eltávolított (kivakart) pecsétek helyére, hogy a könyvet 1814-ben vásárolta Spielenberg Pál ügyvéd és lapszerkesztő özvegyétől. Az igazgató „könyvek ezreit vitte át magánkönyvtárába vagy bocsátotta áruba. [.] .szokása az volt, hogy ha olyan könyvet küldtek be ajándékba, amely a könyvtárban már megvolt, a Széchényi-féle példányt eladta”.

Horvát István, aki hivatali esküje miatt sem nézhette tétlenül főnöke üzelmeit, felkérte József nádort, hogy Miller távollétében látogassa meg a könyvtárat és saját szemével győződjék meg a történtekről. A nádor eleget tett a kérésnek. Látta „a kivakart Széchényi-féle pecséteket, átütve »Museum Nationale Hungaricum« feliratú pecséttel, vagy átragasztva Miller címeres exlibrisével; az üresen maradt könyvtokokat, melyek tartalma eltűnt.” Ekkor tudta meg, hogy a könyvtár első írnoka, Petrovics Ignác annak idején gyanúba fogta Millert, amiért az elhordta a könyveket, illetve állandóan változtatta a helyüket. Amikor Petrovics kifogásolta főnöke eljárását, Miller tébolyodottság ürügyével elmozdította állásából.

Horvát később írásban is beszámolt arról, hogy Miller keze alatt százával tűntek el könyvek „s hogy Tibolth, Széchényi Ferenc titkárja keserűen panaszkodott neki, hogy gyakran 600 és még több könyv, melyet Széchényi Cenkről küldött a gyűjtemény kiegészítésére, állítólag soha nem érkezett meg a Múzeumba, úgy, hogy Széchényi a békesség kedvéért másodszor is megszerezte és elküldte őket”. József nádornak éppen elég volt az, amit látott és hallott. Szigorú

hangú leiratot intézett Millerhez, amelyben megtiltotta, hogy az őr (Horvát István) vagy az adjunktus (Kovachich József Miklós) kísérete nélkül belépjen a könyvtárba, egyúttal közölte vele, hogy a leltározás során kiderülő hiányokért őt teszi majd felelőssé.

A nádor számára felettébb kellemetlen lehetett, hogy Miller, aki kulturális és tudományos ügyekben bizalmas tanácsadója volt, akit 1812-ben kinevezett a Nemzeti Múzeum első igazgatójává, és akinek 1816-ban kiharcolta a királyi tanácsosi címet, így visszaélt a helyzetével. Miller nagy érdemeket szerzett a magyar kultúra és a tudományosság ügyének előmozdítása terén. Dolgozott a Marczibányi alapítványi bizottságban, jelentős könyv- és könyvtártörténeti munkákat, háromkötetes kézirat­katalógust írt. A nádorhoz fűződő jó kapcsolatai viszont arra bátorították,

hogy még a múzeum- és könyvtáralapító gróf Széchényi Ferenccel szemben is elbizakodott és pökhendi magatartást tanúsítson.

Láthatóan nem kedvelte s időnként szinte semmibe vette Széchényit. Az intézkedésekhez nem kérte ki a jóváhagyását, sőt, a hozzá intézett levelekben olykor különféle szemrehányásokkal is illette. Nagyon úgy fest, hogy az erdélyi szász családból származó Miller nem szimpatizált a magyar nemességgel, illetve főnemességgel. Korábban a Mária Terézia által felállított államtanácsnak titokban dolgozó Kollár Ádám szlovák jogtudós, könyvtárigazgató vezetése alatt képezte magát. Kollár – Bessenyei Györgytől eltekintve – gyűlölte a magyar nemességet, s közreműködött olyan kamarai ügyekben, amelyek magyar nemesi birtokokat juttattak a király (vagyis a Habsburgok) kezére. Miller ennek az embernek volt kiváló követője, s különös módon Ferenc király testvérének, a magyarokkal leginkább szimpatizáló Habsburgnak, József nádornak is bizalmi embere. Fraknói Vilmos történész Gróf Széchényi Ferenc, 1754-1820 című kötetében (Budapest,

1902) utalt azokra a tiszteletlen és sértő megjegyzésekre, amelyeket a grófnak írt egyik levelében Miller megengedett magának.

„A könyvtári őr állása megüresedvén, a kinevezés joga az alapító oklevél értelmében Széchényit illette meg. Miller megkísérlé rábeszélni, hogy arra a jogra ne tartson igényt. Az intézet újabb szervezeti szabályaira hivatkozva kiemelte, hogy a múzeumi tisztviselőket az igazgató jelölésére a nádor nevezi ki. Nem habozott őt figyelmeztetni, hogy mivel ő csak könyveket és egyéb múzeumi tárgyakat adott, de pénzt nem: az adományozók között első helyen áll ugyan, de alapítónak nem tekinthető. Végre azt javasolta neki, hogy a jogi kérdések vitatásának megelőzése végett – az alapító oklevélre való hivatkozás nélkül – ajánlja a főherceg­nádornak kinevezés végett az ifjú Horvát Istvánt, kit tudományos képzettsége és eddig a könyvtárban önkéntesen végzett szolgálatai után a leghivatottabbnak lehet tekinteni.”

Okkal feltételezhető, hogy Miller, aki szervezőmunkájával sokat tett a strukturális átalakításokért, valamint a múzeumi gyűjtemény bővítéséért, folyamatosan kapcsolatban állt a nádorral, és e levél megírásakor is tisztában kellett lennie az ő álláspontjával. Főként ezzel magyarázható az a tiszteletlenség, amellyel kétségbe vonta Széchényi alapítói jogait. Az önérzetében megbántott Széchényi nagy önuralomról tanúskodó, higgadtan érvelő válaszában többek között ezeket írta Millernek, akit még 1802-ben éppen ő nevezett ki a könyvtár őrének:

„[.] Uraságod nem lévén megelégedve velem – bocsánat az igaz szavakért -, többé engem meg nem kérdezett, kevesebbet keresett fel és végül teljesen elhanyagolt, úgyannyira, hogy az index készítésére, az új könyvek és érmek beszerzésére, rendezésére nem akárkit, hanem gyermekeim nevelőit, mások által is becsült férfiakat alkalmaztam, minekutána Uraságod általam erre többször felkérve, mindig akként nyilatkozott, hogy ő fensége [József

nádor – B. A.] ügyei és parancsai teljesen lefoglalják idejét. S midőn én az intézet állapota iránt buzgón tudakozódtam, azt válaszolta, hogy erre nézve már megkapta ő fenségétől a rendszabályokat. [.]

.nekem csak ahhoz kell ragaszkodnom, a mit számomra és családom számára

ő felsége [Ferenc császár-király – B. A.] kegyes diplomája biztosít. Már pedig ebben nem találni fel azt a megkülönböztetést, a mit Uraságod levelében a jótevők és alapítók közt tesz. Ellenkezőleg, itt világos szavakkal meg van írva, hogy életem fogytáig engem illet a kinevezési jog az őri, írnoki és szolgai állásra vonatkozólag, utódaim pedig kijelölési joggal fognak bírni, nemkülönben az is, hogy mindezek javadalmazásukat az egyetem alapjából nyerik. [.]

Nem áll szándékomban azoknak dicsőségét kisebbíteni, a kik készpénzzel járultak a Múzeum alapjának növeléséhez, ellenkezőleg, minden igaz hazafi hálás szívvel veszi az irodalom és annak művelőiért hozott áldozatokat. Soha sem törekedtem arra, hogy mások érdemeit magamnak foglaljam le, [.] és mindenkor örömömre fog szolgálni, ha azt hallom, hogy a hazának ajándékozott könyvtár sok ezerrel gyarapodott. Ennek daczára, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy azt a mit hazámnak felajánlottam, drága pénzen szereztem meg magamnak, és az én arany és ezüst éremgyűjteményem talán nagyobb értékkel bír, mint sok más pénzalapítvány, a mit utóbb az intézet javára tettek. Nem akarom én ezeket kisebbíteni, mint már mondottam is, és nem is tettem volna ezt szóvá, ha Uraságod az én általam ajándékozottakat oly csekélyre nem becsüli és engem ennek folytán nem soroz többé az alapítók, hanem csak az adományozók közé. [.]

.ő felségének, a királynak kegyessége, hogy [.] a Széchényi-Országos-Könyvtár említett tisztviselőinek kinevezési jogát reám ruházni kegyesen méltóztatott. Minthogy most ismételten, és pedig éppen Uraságod

részéről (a ki pedig éppen ezen, akkor még világosnak, most pedig már kétségesnek mondott diploma erejénél fogva nyerte el mások elől az őri állást) kétségbe vonatik ezen kinevezési jog [Miller a jól jövedelmező könyvtárőri állást a másik pályázóval, Csokonai Vitéz Mihállyal szemben nyerte el – B. A.], szükségesnek látom, hogy ragaszkodjam a királyi diplomában foglaltakhoz, meg lévén róla győződve, hogy ő fensége ismeretes igazságosságánál és kegyességénél fogva nem akarhatja, hogy Uraságod által benyujtott bármely tervezet alapján megfosztassam a nekem kegyesen engedélyezett jogtól, sőt biztosra veszem, hogy ő fensége soha sem fogja senkinek megengedni, hogy felséges királyunk kiváltságlevele megsértessék. […]”

Széchényi Ferenc e válaszából is kiderül, hogy Miller Jakab nagymértékben élvezhette a nádor bizalmát. A gróf úgy érezte, hogy a nádorral is egyeztetnie kell, ezért levelet írt neki is.

„[.] Értesülvén a lapokból arról, hogy Millert, a kit én a nekem kegyesen engedélyezett és az 1802 november 12- ikén kiadott királyi kiváltság-levélben megerősített jogomnál fogva a Széchényi-Országos-Könyvtá r őrévé kineveztem, fenséged a Múzeum igazgatójává tette, lehetetlen, hogy ne kívánjak magamnak szerencsét ahhoz, hogy ezen kitüntetés azt a férfit érte, a kire az intézet alapításakor az én választásom is esett, mely választás így fenségednek jóváhagyását megnyerte. [.] Miller igazgatónak leveléből a legnagyobb szívbéli fájdalommal értesültem arról, hogy még 1807-ben azt jelentették fenségednek, miszerint én a könyvtárt semmiféle adományban nem részesítettem, hogy a könyvtár vezetésére az én házi embereimet alkalmaztam és Miller úrral úgy bántam, mintha azoknál alábbvaló volna. [.]

Nem hiúság vezet most sem, a midőn a névtelen rágalmazóval szemben kijelentem és fenségedet alázatosan arra kérem, méltóztassék kegyesen megengedni, hogy hiteles okmányokkal kimutathassam, mit tettem én, kivált a

könyvtár alapításának első éveiben annak gyarapítására, mennyi bizalommal bocsátottam bútorokat és költséget egyaránt e czélból Miller rendelkezésére és miképen igyekeztem neki kezére járni. [.]

Fájó lélekkel venném, ha fenséged. [.] .abban a dologban ártatlanul és kihallgatás nélkül elitélt volna, a miben a haza díszére és polgártársaim hasznára az első követ tettem le. [.]”

József nádor Széchényinek ezt a levelét válaszra sem méltatta, holott pontosan láthatta, hogy a magyar mágnást érzékenyen érintette a múzeumigazgató viselkedése. A hallgatásból arra lehet következtetni, hogy Miller talán a nádortól kapott biztatást a barátságtalan hangvételre. Ebben az esetben nem zárható ki, hogy József nádor a múzeum fölötti bábáskodásban egyfajta vetélytársként tekintett Széchényire. A jeles mecénás élete vége felé búskomorságba esett és megbetegedett. Elképzelhető, hogy ebben közrejátszottak a múzeum ügyeivel kapcsolatos kellemetlen élmények is, bár nem biztos, hogy értesült a Miller-féle csalásokról. 1820-ban, amikor már tudni lehetett, hogy Széchényi halálos beteg, a nádor és Miller némi jóvátételre szánták el magukat. Berlász Jenő a következőket írta erről: „Elhatározták, hogy az Acta Musei II. kötete az ő arcképével díszítve, neki ajánlva fog megjelenni. Ámde ez a kései elismerés sem adatott meg neki. Az összeállított évkönyv – költségfedezet híján – sem ekkor, sem később nem került sajtó alá.” Széchényi Ferenc 1820. december 13- án elhunyt. Egészen döbbenetes, hogy e nagyszerű, a magyar kultúra ápolásáért minden áldozatra kész ember fölött a Miller Jakab vezette Nemzeti Múzeumban senki nem tartott emlékbeszédet. Az igazgató, aki lopásai és csalásai miatt ez idő tájt már nem élvezhette pártfogója, a nádor kegyeit, még azzal sem próbálta enyhíteni a Széchényivel szemben elkövetett aljasságait, hogy legalább az intézményen belül, annak nevében meggyászolta volna a múzeumalapítót.

József nádor el akarta kerülni a Miller-ügyből adódó botrányt, amely nemcsak Millerre, hanem őrá is árnyékot vetett volna. Ennek érdekében inkább meghagyta állásában az igazgatót, akinek viszont tűrnie kellett a vele szemben hozott megalázó intézkedéseket. A botrányos ügy tehát évekkel Jankovich Miklós felajánlása előtt keletkezett, s ha ennek egyes részleteiről a nagy műgyűjtő is tudott, akkor érthető, hogy miért ragaszkodott gyűjteménye gondos leltározásához.

Amikor az illetékesek Jankovich gyűjteményének sorsa fölött meditáltak, Miller Jakab már rég nem élt (1823 novemberében hunyt el). Jankovich végül elállt attól, hogy gyűjteménye teljes anyagát összeírják, hiszen belátta, hogy ez a procedúra akadályozza az átadás-átvételt. 1836 márciusában beleegyezett a gyűjtemény teljes átadásába, illetve abba, hogy a múzeumban utólag leltározzák a műveket. József nádor ezt azzal igyekezett elősegíteni, hogy hozzájárult egy napidíjas írnok alkalmazásához. A hosszan elhúzódó ügylet ezzel jogi szempontból lezárult. A szakembereknek a gyűjtemény megfelelő múzeumi, könyvtári és levéltári elhelyezéséig azonban még sok nehézséggel kellett megküzdeniük.

Megbecsülés és elismerés tekintetében Jankovich Miklós sem járt jobban Széchényi Ferencnél. Pedig több és értékesebb irodalmi, régészeti, művészeti emlékkel gazdagította a Nemzeti Múzeumot, mint az alapító. 1844- ben már a hetvenkettedik évében járt. Berlász Jenő így ír erről: „testében betegségtől gyötörve, lelkében fájdalmas csalódásokkal terhelve immár végleges búcsút kívánt mondani félévszázados gyűjtő tevékenységének. A várva- várt erkölcsi elismerést nem kapta meg a közvéleménytől, ellenkezőleg, a közelmúlt években ismételten arról értesülhetett, hogy némelyek megróják őt amiatt, hogy gyűjteményeit nem ajándékként engedte át a Múzeumnak, hanem üzletet csinált velük. De közvetlen a Múzeumtól, kivált Horvát Istvántól is többszörös méltánytalan

bánásmódban részesült. [Horvát 1837-től 1843-ig vezette a Múzeumot helyettes igazgatóként – B. A.]Végül betetőzte sérelmeit az a kudarc, amelyet a Múzeum igazgatói állására hirdetett pályázaton szenvedett. [.] 1843-ban Kubinyi Ágoston személyében egy szürke, ismeretlen [.] ember került a Múzeum élére. Ez a mellőzés alighanem porig sújtotta. Pedig József nádor nem azért hagyta őt figyelmen kívül, mert érdemtelennek tartotta, hanem nyilván azért, mivel összeférhetetlenséget érzett abban, hogy olyasvalaki legyen a Múzeum vezetője, aki nemrég még tulajdonosi viszonyban volt a gyűjtemények jórészével.”

Az 1844-es esztendő nagy bajokat zúdított az idős Jankovich fejére. A hitelezők követelése száznegyvennégyezer forintra rúgott, s ezt évi tízezer forint kamat is terhelte. A híres műgyűjtő ősszel kénytelen volt egy zárgondnokra, Nagy István Pest megyei főjegyzőre bízni valamennyi vagyoni ügyének kezelését. „Ettől kezdve még asztali pénzét is a gondnok utalta ki.” Jankovich Miklós egy évvel később súlyosan megbetegedett, majd 1846. április 18-án elhalálozott. A történet másik két főszereplője hamarosan követte őt. Horvát István 1846-ban (alig két hónappal később), József nádor pedig 1847-ben távozott az élők sorából.

Császári titkos ügynökök a reformkori

Mh-

Joseph Sedlnitzky gróf, bécsi rendőrminiszter 1842. február 28-án titkosügynöki jelentést kapott Pestről. Ez arról szólt, hogy pár nappal korábban a Vadászkürt szállóban hét magyar politikus pezsgőzés közben az alkotmány hibáiról, illetve radikális átalakításának szükségességéről értekezett. A hét úr (Pejácevich gróf, Pulszky, Bónis, Zoltán, Bárczay,

Harsányi és Zobel) egyszer csak tréfásan találgatni kezdte, hogy vajon az övékéhez hasonló baráti társaságban akadhat-e besúgó. Mivel heten voltak, egyikük megjegyezte, öt ember hiányzik ahhoz, hogy legyen köztük egy ügynök, mert van olyan hiedelem, mely szerint minden tizenkét főre jut egy. Erre valaki megjegyezte, egy fél ügynök azért lehet köztük, aki nem a rendőrminiszterrel, hanem a helyettesével levelezik. Ezen jót nevettek.

^^Talán nem nevettek volna az urak, ha tudják, hogy bizony köztük is volt egy ügynök, nevezetesen Harsányi Pál, bakabányai követ. Ő Mihalik Pál néven küldözgette jelentéseit Bécsbe. Szolgálataiért havi nyolcvan-kilencven pengőt kapott. A történetet Lábán Antal irodalomtörténész (1884-1937) Kortörténeti titkos jelentések

Bécsből a száz év előtti magyarságról című tanulmányában ismertette a Századokban (1921-22). Az eset kapcsán megjegyezte: „Sedlnitzky a pezsgős mulatságról szóló jelentést felterjeszti őfelsége elé több hasonló tárgyú jelentéssel együtt, melyek mind arra vallottak, hogy Magyarországon immár »veszedelmes« a helyzet.”

A 19. század első felében a bécsi udvar még nem felejtette el a Martinovics-féle összeesküvést, és árgus szemekkel figyelte az állambiztonságot fenyegető jeleket. Főként a rebellióra hajlamos magyarokat tartották szemmel, akik előszeretettel adták egymás tudtára, hogy él még bennük a hazafias szellem. A titkosszolgálat érdeklődése azonban ennél szélesebb körű volt. Feladatai közé tartozott, hogy figyeljék a hivatalnokok, a katonák, a papok, a tehetséges írók munkáját és magaviseletét. Vizsgálták a megfigyelt személy megvesztegethetőségét, életmódját s hogy vannak-e külföldi rokonai. Figyelték, hogy miként vélekedik az uralkodóról, a kormányzatról, és fontosabb személyek esetében attól sem riadtak vissza, hogy beszervezzék házának cselédségét.

1817-ben Joseph von Hormayr osztrák történész és gróf Mailáth János történetíró Bécsből Sankt Pöltenbe és Lilienfeldbe utazott. Hormayr már egy ideje a titkosrendőrség látókörében volt, ezért utazásukat az ügynökök elejétől a végéig megfigyelték, s az eredményről jelentést küldtek főnöküknek. Ebben szerepeltek azoknak a nevei, akikkel a történészek találkoztak és beszélgettek. E jelentés alapján azután elrendelték a felsorolt személyek megfigyelését.

Lábán Antal beszámolt arról, hogy „II. József idejében a titkos szolgálat költségei évi 10.000 forintra rúgtak; ezt a pénzt a rendőrfőnök egyenesen a fejedelemtől kapta negyedévi részletekben. Ez összeg a bécsi kongresszus idejében, 1815-ben már évi 50.000 forintra rúg, ami természetes is, hisz egy-egy kiváló erő díjazása szépen emelkedett. Így pl. egy igen nagy kvalitású előkelő bizalmi férfiú 500, majd 1000 forint honoráriumot kapott egy hónapra. […] Levelek felbontása, lemásolása, ismételt beragasztása és továbbítása, diplomaták papírkosarainak, sőt szobáik, kályháinak átkutatása, a talált, összetépett vagy összegyűrt papírdarabkák szorgos összeállítása mind nagy apparátussal és pontossággal működött”.

A császári rendőrminiszter valószínűleg nem érezte magát sasnak, mert nem illett rá a régi latin közmondás, mely szerint a sas nem fogdos legyeket (aquila non captat muscas). A miniszter úr bizony a jelentéktelen ügyeket sem vetette meg, miként arról egy reformkori akta dokumentumai tanúskodnak. A Marczibányi család egyik jól nevelt, fiatal tagja ez idő tájt Bécsben engedélyt kért az udvari rendőrhatóságtól, hogy előfizethessen a francia Moniteur című lapra. A hatóság erre a rendőr­főigazgatósághoz fordult, hogy szerezzen információkat Marczibányiról: mivel foglalkozik, hogyan gondolkodik és megbízható-e annyira, hogy ilyen lapot olvasson. A rendőr­főigazgató a beérkezett adatok alapján jelentette, hogy „Marczibányi a magyar kancellária tisztviselője, fiatal

ember, erkölcsi szempontból magaviselete nem kifogásolható, érzületeire nézve hazafias, nemzeti”. A kényes ügy megnyugtató rendezése érdekében kérték a magyar kancellária állásfoglalását is. A kancellária a legegyszerűbb megoldást választva azt felelte, hogy a döntést a rendőrminiszter belátására bízza. Mivel Marczibányi érzületeit hazafiasnak és nemzetinek tartották, alighanem erre tekintettel született az a döntés, hogy „a kérelmező kérését elutasító értelemben kell elintézni”.Marczibányi tehát nem fizethetett elő a lapra, s azt hivatalosan nem olvashatta.

1835-ben hatvannégy császári ügynök tevékenykedett, akik a jelentéseiket titkos betűjelekkel írták alá. Évente átlagosan harminc és ötven közötti jelentést készítettek, de akadtak kiugró teljesítmények is, mint például báró Neustádter Mihályé, aki szerteágazó kapcsolatai révén az ország számos vidékéről gyűjtötte az információkat, és háromszáz jelentéssel vezette a mezőnyt. Az ügynökökről kialakult közvélekedés meglehetősen negatív volt, ennek ellenére akadtak önként jelentkezők.

Jungenfeldi Jung János magyar királyi ügyvéd is felajánlotta szolgálatait Sedlnitzky rendőrminiszternek. Ezt írta: „Meg vagyok róla győződve, hogy nagyon fontos szolgálatokat tudnék tenni a Polizeihofstellenek, annyival is inkább, mert nemsokára beutazom az országot, hogy előfizetőket gyűjtsek: Rövidre fogott magyar magánjog czímű munkámra. Sok helyen megfordulok és így jó megfigyeléseket tehetek majd.“ A rendőrminiszter látott fantáziát a jelentkezőben, és egy régi, megbízható ügynöktől jellemzést kért róla. Az ügynök kissé szélhámos természetűnek tartotta Jungot, de úgy vélte, hogy alkalmazása esetén nem fog visszaélni a „magas bizalommal”. Ezek után alkalmazták, s ügynöki munkája jó ajánlólevél lehetett számára, mert Bécsben idővel kinevezték a magyar magánjog tanárává, majd cenzorrá.

A lebukott ügynökök a közmegvetés tárgyaivá válhattak. Vatternaux József, a selmecbányai erdészet tisztviselője Uu aláírással jelentette főnökének egy ízben, hogy társának, Tt- nek „sok kellemetlenséget kell szenvednie szolgálatai miatt és majd addig üldözik, míg elpusztul s egy szobára való gyermeksereget hagy maga után. Vatternaux önmaga miatt is aggódott, mert, mint írta, tudja, hogy a vesztére törnek. Hozzátette: „eskümhöz híven császáromért, ha kell meg is halok. Családom sorsa aggaszt csupán, s ezért jóindulatába ajánlom őket. A másvilágon remélem, lesznek igazságos bírák, ott nem fog a rosszindulat győzedelmeskedni, s ott majd mi üldözöttek fogunk örülhetni. Utolsó lehelletemig maradok őszinte barátja és szolgája.

Lábán Antal találóan írta az ügynökrendszer irányítóiról: „Meglehet, hogy a confidenseket [titkos megbízott – B. A.] és lelkületüket jól ismerték, de a magyar lelket és Magyarország igaz hangulatát, ha ismerték is, nem értették, nem akarták megérteni.” A szolgálat különösen nagy figyelmet fordított a színházak tevékenységére. 1819-ben valóságos szenzáció volt, hogy a pesti Német Színházban fellépett egy székesfehérvári magyar színház. Erről így számolt be egy ügynöki jelentés:

„Május harmadikán a magyar színészek nemzeti nyelvükön a »Tatárok Magyarországon« című új színdarabot adták elő Kisfaludytól. Az összes magyar szabók, cipészek, szűrszabók, sapka- és csizmakészítők otthagyták műhelyeiket és segédeikkel, tanoncaikkal együtt a színházba tódultak. Mivel ez a nép a magyar nemesség jókora részével együtt még kevéssé fogékony az illem, erkölcs és finomabb modor iránt, s inkább alkalmatos az alföldi legelőre, mint egy művelt színházba, azért nem is tudott helyesen viselkedni. Mihelyt az egyik vagy a másik színész száját kinyitotta és néhány szót szólt, azonnal döngették a padlót, tapsoltak, éljeneztek és szörnyűséges bravó (vivát) kiáltásokkal halmozták el. Ugyanebben a

darabban e szavak fordulnak elő: éljen a szabadság. Ezt a tetszetős nemzeti kifejezést a közönség

egyszerre felfogta és mintha ugyanazon szócsőből eredt volna a hang, a legkülönbözőbb módokon örömüket fejezték ki s felhangzott a kiáltás: »Éljen a magyar szabadság!« – így folyt le a mi német színházunkban az első magyar előadás. Színházi dolgokban jártas és tapasztalt férfiak mondják, hogy ha magasabb közbenjárással nem alkalmaznak célravezető rendszabályokat, akkor lassanként eltűnik minden színházi rend, tisztesség és a közönségnek civilizált viselkedése. A német színház a jövőben gyűjtőhelye lesz a régi magyar felbujtóknak, mint hajdan a megyei gyűlések és az országgyűlések a Rákos-mezején.”

Sedlnitzky rendőrminiszter azonnal átírt a magyar kamara elnökének:„ha ezek a dolgok valóban igazak, akkor nem kerülhették el Excellenciád figyelmét, hisz ez a jelenség nagyon alkalmas arra, hogy a nemzetiség és hazafiasság szépítő neve alatt amúgy is uralkodó kábulatot fokozza és a durva szenvedélyeket előmozdítsa”. A rendőrminiszter 1822. október 20-án I. Ferenc császár-királyt is tájékoztatta a magyarországi állapotokról. Ebben Katona József Bánk bán című drámájára is kitért:

„Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra lobbantsa, fejlessze, táplálja. Nyilvánvaló, hogy az ilyen írók vakmerő törekvéseikben mindjobban megerősödnek, ha szigorú és megfelelő cenzúrával nem vetnek gátat azoknak. A magyar cenzúra Budán ezt nem teszi meg. […] A hűségesen alázatos Polizei und Zensur-Hofstelle hatásköre értelmében csak akkor gyakorolhat befolyást a magyar királyság területén megjelenő nyomtatványokra, ha azok a Magyarországon kívüli forgalomban itteni cenzúrázásra ide jutnak. Ez ritka eset. Én tehát csak más utakon szerezhetek tudomást ilyen nyomtatványokról és megesik, hogy nem egy könyv, amely valószínűleg nem kevésbé

megbotránkoztató, mint az említett Bánk bán, ismeretlen marad előttem. Tiszteletteljesen kötelességemnek tartom abbeli javaslatomnak kifejezést adni, hogy [.] a magyar kancellária útján az illető cenzorok felelősségre vonása elrendeltessék és nekik szigorúan meghagyassék, hogy munkájukat nagyobb körültekintéssel végezzék, mint eddig. Szabadjon Felséged legbölcsebb belátására bíznom, hogy a múlhatatlanul szükséges központi ellenőrzés szempontjából megengedni méltóztassék, hogy a magyar királyság területén kiadott összes nyomtatványokból kivétel nélkül egy-egy köteles példányt Felségednek megküldjenek s az azután hozzám jusson. Az itteni újra cenzúrázás által a magyar cenzorokat kellőképp szemmel tarthatjuk és a visszaéléseknek gátat vethetünk.”

1815 körül a bécsi rendőr-minisztériumhoz hírek érkeztek bizonyos „Csárda“ nevű magyarországi társaságokról, melyek tagjai különféle vendéglőkben, kávéházakban jönnek össze és kihágásokat követnek el. Az elrendelt vizsgálatok nyomán kiderült, hogy a szóban forgó társaságok a találkahelyeiket „Csárdának” nevezték, és „titkos“ jelmondatuk így hangzott: „Gyerünk ma a Csárdába!” Ennyi már elég is volt, hogy megmozduljon a bécsi titkosrendőrség gépezete. Az érintett vendéglátóhelyek tulajdonosait felszólították, hogy a szóban forgó társaságok magatartását figyeljék, s indokolt esetben írjanak jelentést.

Egyedül Hont vármegyében „fajultak el“ a dolgok. Ott ugyanis akadt egy olyan társaság, amely „Barátság” feliratú gyűrűt és vörös-fehér sávos nyakkendőt viselt.

Tagjai táncmulatságokat és baráti összejöveteleket rendeztek. Ennél nagyobb bűnöket nem tudtak a fejükre olvasni. Persze gyűrűje sem volt mindenkinek, és az is kiderült, hogy a nyakkendőkkel nem az árpádsávokat akarták népszerűsíteni, csupán egy divatot követtek. Összejöveteleiket ennek ellenére betiltották.

A magyarok a hatalom túlkapásaival szemben sokszor nyúltak a humor fegyveréhez. 1824-ben például egy Hiszekegy-paródiával tiltakoztak a Habsburg elnyomás ellen. Ennek szövegét megrökönyödve olvasta az egyik titkosügynök Nógrád vármegyében, Balassagyarmat és Rétság között, egy út menti keresztfán. A szöveget azonnal lemásolta, hogy jelentéséhez csatolhassa. Íme, az akkori helyesírással lejegyzett szöveg:

„Hiszek az Mindenható Magyarok Istenében, Árpád Atyánk Teremtőjében, ennek Szent fiajiban, István, András királinkban és ezeknek Szent Szülöttyükben, Országunk Constituciójában, mely fogantatott az Szabadság nagy Lelkétől, született az Nemzet Szűz egyességétől, kínzatott az Austria Háztul, megfeszíttetett, meghalt és Ferentz Király által eltemedtetett; leszállott az udvari poklokba, harmad esztendőre föll támad és föll megy hajdani ditsőségére, ahonnand ítélni fogja az Trónust és annak támogatójit: Hiszek Uram az Szabadságunk nagy lelkiben, titkos egyességünk erejében, tagadom az földön egyesült koronás háromságot, gyűlölöm az udvari nevetséges Kamrásságot azért Uram kérünk téged, ne vigy többé az német által kísértetben, de szabadítsd hazánkat az Idegen Királyok gonoszságátul. Ammen.”

Az útszéli keresztekről a feliratokat lejegyzetelő hajdani titkosügynökök nem is álmodhattak azokról a csodálatos technikai eszközökről, amelyek mai kollégáik rendelkezésére állnak. A titkosszolgálatok határokon átívelő, bonyolult tevékenysége szinte követhetetlen. A ma embere nem tudja, hogy ki kit és hogyan figyel meg. Vagy talán már meg is barátkozott a gondolattal, hogy olyan világban él, ahol minden lépéséről tudhatnak azok, akik erre megbízást kaptak. Ami biztos: megbukhatnak kormányok, eltűnhetnek országok, bekövetkezhet a világbéke, de a titkosügynökök örökre köztünk maradnak.

Besúgók és az erdélyi vándor patrióták

Gróf Josef Sedlnitzky osztrák rendőrminiszter, aki 1817-től harmincegy éven keresztül irányította az udvari rendőrhatóságot, 1837 áprilisában szigorúan titkos jelentést kapott Pestről. Ebben arról tájékoztatták, hogy „József főherceg közelálló elmúlása bármily sajnálatos eseményt jelent, okosan kihasználva nagy előnyökkel járna. A magyar ellenzék most különböző frakciókból áll. [.] Mindezek a pártok a palatínusban látják azt a személyt, akitől terveik megvalósulását várhatják. [.] Csak egy bizonyos: ha ő meghal, az ellenzék sarokköve pusztul ki helyéből; rögtön vége az eszmének, amely körül a frakciók egyesültek. Kisebb részekre szakadnak, akiket le kell és lehet küzdeni; nincs többé egy massza. Különösen a protestánsok lesznek megfélemlítve; Magyarország szerte ismeretes, hogy ő rendkívül kedvezett a nem katolikusoknak; mivel pedig az ellenzék nagy része protestáns, ez a párt fog megrendülni. A legközelebbi konzekvencia az lesz, hogy a megyegyűlések a császártól új országgyűlést kérelmeznek. Ez a kérés nem volna teljesítendő, csak a törvényes időben – anno 1839 – kellene megtartani és addig helytartó vezetné az igazgatást.”

József nádor, főherceg ez idő tájt valóban súlyos betegséggel küszködött, de sikerült kilábalnia belőle. Pest város tanácsa később azzal állított emléket a felgyógyulásának, hogy megépítette a róla elnevezett, 1843 tavaszán megnyitott fiúárvaházat (Josephinum). A császári udvar és a rendőrhatóság több okból neheztelt József nádorra. Ezek között előkelő helyet foglalt el a magyar katonai akadémia ügye, amelyet a nádor a bécsi kormányzat gáncsoskodásai ellenére felkarolt. A Ludovika Akadémia, a magyar tisztképzés első intézménye éppen a betegsége idején, 1836-ban épült fel (alapkövét ő tette le 1831-ben).

A nádor halálára spekuláló titkos jelentés szerint „különösen a protestánsok lesznek megfélemlítve”. József nádor felesége, Mária Dorottya főhercegnő ugyanis evangélikus vallású volt, s egyik alapítója a Budavári Evangélikus Gyülekezetnek. Sokféle módon támogatta a magyar protestánsokat, akik a férjére is bizakodva tekintettek. A Sedlnitzkynek eljuttatott jelentést Tábori Kornél, az Auschwitzban elhunyt író, újságíró (1879-1944) adta közre Titkosrendőrség és kamarilla (Budapest, 1921) című könyvében. Ebben szerepel, hogy Sedlnitzky a jelentést továbbította Metternich kancellárnak, aki (1837/544. szám alatt) ezzel a megjegyzéssel adta át az udvari titkos tanácsnak, a kamarillának: „A magyar viszonyok egyik megfigyelője olyan véleményt fejt ki a mellékelt iratban, amely a magam érzelmeit teljesen födi. Annyira, hogy ezt a nézetet szívből ajánlom a konferencia tagjainak figyelmébe.”

Tábori Kornélnak alkalma nyílt arra, hogy nagymennyiségű, magyar vonatkozású titkos iratot tanulmányozzon Bécsben. Könyvében megemlítette, hogy olyan eredeti adatokra és aktákra bukkant, „amelyek semmiféle alakban a nyilvánosság elé nem jutottak, sőt egy részükről a bennfentes politikusok és a tájékozott kutatók

sem tudtak. Az iratok tartalma meglepte a sokat tapasztalt Táborit, mert ezt írta: „A rendőrségi és az udvari, illetve külügyi és állami levéltárnak eddig nebánts virág-anyagát elsősorban kriminalista szemmel vizsgáltam. Húsz éven át elég bűnügyet tanulmányoztam az élő gyakorlatban is, de annyi criment [bűntettet] és oly feneketlen romlottságot – a legártóbb eszességgel párosulva – sehol nem láttam, mint a haute police aktáiban.

A császári titkosrendőrség ügynökei és besúgói Erdélyben is nagy erőkkel dolgoztak. Takáts Sándor író, művelődéstörténész Magyar küzdelmek című könyvében (Budapest, 1929) a következőket írta: „Wesselényi Miklós bárót például már az 1825-27. évi országgyűlés kezdete óta rendszeresen figyelik a titkosrendőrség emberei. Egyik besúgója éppen rokona, anyai nagybátyja, Cserey őrnagy. A másik az erdélyi ügyekben jártas egyén, aki Istvánffy Antal álnéven ügyködik. Ez a besúgó napi 5 forintért írja róla jelentéseit a rendőrségnek. Wesselényi írnokát, Andrássy Józsefet is megvásárolják kémnek. Ferstl [Ferstl Lipót, a pozsonyi országgyűlési rendőrség főnöke – B. A.] így Wesselényi minden jelentősebb lépéséről tud. Talán ennek is köszönhető, hogy 1834. szeptember 19-i keltezésű, Metternich kancellárhoz írott levelében javasolja, hogy Wesselényit az őrültek házába, vagy más külön őrzőhelyre kellene elzárni, hogy a kitűnő szervezőkészségről tanúskodó, a politikai klubokban igen népszerű, vezető ellenzéki férfiút kivonja a magyar politikai életből.”

Ami az „Istvánffy” nevű besúgó ötforintos napi díjazását illeti, azzal

^^kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az 1830-as években egy kaszás (mezőgazdasági munkás) napi bére körülbelül hatvan krajcár, vagyis egy forint volt. Ekkor egy font (körülbelül fél kiló) marhahúst tizenkét krajcárért lehetett kapni, vagyis a kaszás díjazása öt font (két és fél kiló) marhahús árának felelt meg. Egy szőlőmunkás körülbelül feleannyit, de a kevésbé megbecsült munkarészt végző többség még ennél is jóval kevesebbet keresett. Elmondható, hogy a Wesselényiről jelentő besúgó napidíja igen szép summa volt, hiszen ezért a pénzért öt napig kellett volna kaszálnia, a szőlőben pedig minimum tíz napig robotolnia.

A titkosrendőrség hitvány szolgái szorgalmasan jelentgettek más erdélyi főurakról is. Báró Kemény Domokos, a fiatal Wesselényi Farkas, gróf Béldy Ferenc, báró Bánffy János, Zeyk József, báró Kemény János egyaránt a besúgók láthatatlan célkeresztjében állt. A megfigyelt személyek ahhoz is vették maguknak a bátorságot, hogy időnként fölkeressék Franciaországot, Angliát, sőt még Amerikát is. Csupa olyan országot, ahol a szabadságról, a nemzeti önrendelkezésről, az abszolutista törekvések elleni fellépésről olyan nézetek keringtek, amelyek felettébb idegesítették a bécsi udvart. A besúgók mint a kullancsok kapaszkodtak áldozataikra. Takáts Sándor ezt írta róluk: „ott ólálgattak ők még a mágnások bálján is s mint valóságos pletykavadászok rajta voltak, hogy minél több megfigyelést tegyenek s minél több beszélgetést kihallgassanak”.

Az erdélyi urakra állított besúgók egy főúrral, gróf Kendeffy Ádámmal viszont sehogy sem boldogultak. Pontosabban képtelenek voltak olyasféle elmarasztaló információkat gyűjteni róla, mint a barátairól: báró Wesselényi Miklósról, gróf Bethlen Jánosról, báró Kemény Dénesről és Szász Károlyról. Kendeffyvel együtt ők voltak az úgynevezett vándor patrióták. A társaság tagjai szorgalmasan járták Erdélyt és szervezték az ellenzéki tábort. Kendeffy hazaszeretete, az elesettebbek iránti

áldozatkészsége, lovagias magatartása, jóindulata és bátorsága mindenkiben általános tiszteletet ébresztett. Erdélyszerte „szónokolt és áldozott minden hazafias és humánus célra”. Idővel az ügynöki jelentések is úgy emlegették, mint Erdély Széchenyi Istvánját.

Az erdélyi arisztokrácia egyébként sok tekintetben különbözött a magyarországitól. A titkosrendőrség beszámolója szerint „Erdélyben oligarchia egyáltalán nincsen. Az erdélyi főurak nem ismerik a társaságban azt az elkülönítést a nemesi osztálytól, mely Magyarországban mindenütt uralkodik. Csak mióta a mágnások Pestet gyakrabban látogatják, kezd ez a szokás Erdélyben is észrevehetővé lenni. Az erdélyi főurak majd mind a hazafias liberális pártnak a tagjai s patriotizmusukkal a nemességet is felülmúlják. Távol vannak Bécstől; fény, pompa, kitüntetés náluk nem játszik oly szerepet, mint a magyarországi főuraknál“. A nemzeti kaszinó egyik báljáról a titkosrendőrök feljegyezték, hogy „az erdélyi urak nyájasan társalogtak a polgárokkal – s hozzá kizárólag magyarul, holott a magyarországi mágnások a bálon csakis németül és franciául beszéltek. Teleky [Teleki]László gróf erdélyi lévén, nem táncolt a mágnásokkal, hanem a nemesekkel társalkodott. Kendeffy grófné is erdélyi lévén, távol tartotta magát az arisztokráciától”.

A titkosrendőrség az erdélyi főnemesség tevékenységét tehát árgus szemekkel figyelte, s ha kellett, beavatkozott. Sedlnitzky rendőrminiszter például „1832. május

20-án még a Göttingenben tanuló fiatal Zeyk Józsefet és Bánffy bárót is szigorú felügyelet alá helyeztette; mert lengyel menekültekkel érintkezni mertek“. Ezenkívül „szigorúan meghagyta embereinek, hogy az erdélyi ifjakat állandóan szemmel tartsák”. Közben az Istvánffy fedőnevű besúgó is szorgalmasan dolgozott a pénzéért. Például így:

„Wesselényi és párthívei Erdélyt Magyarországgal egyesíteni akarják, s ha ez sikerül, Ausztriától elszakadni akarnak, hogy független magyar királyságot teremtsenek s

Wesselényit Erdély vajdájává tegyék. A tapasztalt és nemesen gondolkozó férfiaknak az az őszinte véleményük, hogyha Wesselényit, Kemény Dénest és Bethlen János grófot elfogatják Szász Károllyal és Zeykkel egyetemben, a nyugalom Erdélyben azonnal helyreáll s a különféle társulások azonnal feloszlanak. Így aztán a kormány tekintélye újra helyreáll s az országgyűlés lefolyása békés leszen.”

A besúgó gyalázatos hangú, elmarasztaló jelentéseket írtWesselényi Miklósról, Bethlen Jánosról és Kemény Dénesről. A művelt, nyelveket beszélő, birtokain kiválóan gazdálkodó Kendeffy Ádámról viszont semmi rosszat nem tudott írni, pedig az ellenzéki urak 1830-tól 1834 elejéig rendre az ő házában tanácskoztak. Takáts Sándor írta a következőket: „Valóságos nemzetgyűlések voltak ezek, melyeken Erdélynek legkiválóbb fiai vettek részt. A titkos jelentések szerint e tanácskozások alkalmával Kendeffy Ádám gróf mellett nem egyszer lelkesen tüntettek úgy a jelenlévők, mint a jurátusok és a diákok.”

Kendeffy jó megjelenésű, sportokat kedvelő férfi volt (többek között úszásban is jeleskedett). Mindenkit váratlanul ért, amikor Kolozsvárott, 1834. február 12-én hirtelen meghalt. Előtte egy estélyen vett részt, amelyet az erdélyi gubernium elnöke, a császárhű báró Jósika János rendezett a kastélyában. Kendeffy éjfélkor távozott a mulatságból úgy, hogy még a hintaját se vette igénybe. A lányával együtt gyalog ment haza. „Alig félórával távozása után a bálteremben elhangzott a rémhír, hogy Kendeffy Ádám meghalt. A vendégek azonnal Kendeffy kastélyába rohantak s mindent megkíséreltek, hogy a grófot életre keltsék. Azonban minden fáradozásuk hiábavalónak bizonyult.”

A népszerű, mindössze harminckilenc éves főúr halálhíre pillanatok alatt elterjedt. Az emberek a külvárosokból is tömegesen vonultak Kendeffy otthonához, miközben hangosan szidalmazták és halállal fenyegették a méregkeverőt, aki megölte a nemes grófot. Egyesek nyíltan

Jósika bárót gyanúsították a bűncselekmény elkövetésével, s akadt, aki kijelentette: ha bebizonyosodik a mérgezés, akkor ő vezeti a népet Jósika meggyilkolására. Küldöttséget menesztettek a kolozsvári magisztrátushoz, amely kérte, hogy „valamennyi orvos jelenlétében boncolják fel a holttestet“. Erre valóban sor került, és „az orvosok megállapították, hogy szívszélütés okozta a nemes gróf halálát. Erre a nép nagy nehezen mégis megcsillapodott”.

A titkosrendőri jelentések beszámoltak a temetés minden mozzanatáról. A nagy tömegre tekintettel a Kendeffy- palotába katonai őrséget rendelt a város, de ez nem bizonyult jó ötletnek. A gránátosok láttán ugyanis az odaérkező Wesselényi Miklós dühösen kardot rántott és ezt kiáltotta: „Ki rendelt benneteket e nagy hazafi házába? Takarodjatok innét ti hitvány zsoldosai a zsarnokságnak; mert ha nem mentek azonnal, darabokra váglak benneteket. Én Wesselényi Miklós mondom ezt

nektek!” Szegény gránátosok, akik igazán nem tehettek semmiről, ekkor tisztjükkel az élen elvonultak. Ezután került sor a temetésre.

Kendeffy Ádám fölött a sírnál előbb gróf Teleki Domokos beszélt, aki társai nevében is kijelentette, hogy „életükkel és vérükkel védik meg a szabadságot a despotizmus ellen“. Ezután következett gróf Bethlen János (a titkosrendőri jelentés ultraliberális jelzővel illette) búcsúbeszéde, amely a Telekiénél is nagyobb hatású volt. Takáts Sándor a jelentés alapján idézte Bethlen beszédének befejező mondatát, amelyet a gróf harsány hangon adott elő: „Esküszöm az élő Istenre és mindenre, ami egy igaz hazafinak szent, hogy e kiváló hazafinak minden elvét híven követem, azokkal együtt élek és halok. Úgy segéljen engem az Isten; ámen!” A gyászoló tömeg ekkor letérdelt és megismételte Bethlen esküjét. A titkosrendőri jelentés szerint a rengeteg gyászoló könnyek között távozott a temetésről.

Az erdélyi magyarok sokáig nem tértek napirendre Kendeffy halála fölött. Ferstl Lipót rendőrfőnök 1834.

október 12-én jelentette Sedlnitzky rendőrminiszternek, hogy Erdélyben a nemesség és a köznép még mindig siratja Kendeffy grófot, akivel kapcsolatban azt tartják, hogy „a kormánytétette el láb alól”. A jelentésnek ez a megállapítása nem tartalmazott semmi meglepőt. Aki hallott már a magyar történelemből ismert, gyanús halálesetekről, amelyek megpecsételték a Habsburg- hatalom útjában álló hőseink sorsát, az ma sem csodálkozik azon, hogy a Kendeffyt gyászolók mérgezésre gyanakodtak.

Az idegenkezűség persze nem bizonyosodott be, de ez szinte minden olyan esetről elmondható, ahol a Habsburgokkal szemben álló vezető váratlan halálakor fölmerült ennek gyanúja. Ilyenkor a hivatalos indoklás rendszerint agyvérzésről, szívinfarktusról vagy balesetről szólt. Kendeffy esetében főként az kelthetett gyanút, hogy a „szívszélütésnek” nem voltak előzményei. A szívinfarktust a koszorúerek súlyos elmeszesedése nyomán hirtelen fellépő érelzáródás okozza, s ez többnyire az elhízott, magas vérnyomással küzdő embereket veszélyezteti. A gróf viszont sportos, jó erőben lévő fiatalember volt, aki még hintóra sem tartott igényt és éjféltájban gyalogosan ment haza.

Vele éppen az a főúr távozott az élők sorából, akit az erdélyi ellenzék a vezetőjének tartott, s akinek munkásságához nagy reményeket fűzött. A titkosrendőrség persze ezután is tette a dolgát. Megkülönböztetett figyelmet fordított Wesselényi Miklósra, Bethlen Jánosra és Teleki Domokosra, akik sokat fáradoztak Magyarország és Erdély uniójának megteremtéséért, honfitársaik sorsának jobbításáért. Kendeffy Ádám sírjánál tett esküjükhöz méltó módon szolgálták hazájukat életük végéig. Rájuk ma is tisztelettel gondolunk és emlékezünk. Az egykori ügynököknek és besúgóknak legfeljebb azért lehetünk „hálásak”, hogy jelentéseik nyomán ma pontosabb képet nyerhetünk az egykori történésekről. De semmi másért. Csak és kizárólag ezért.

Egy régi halotti beszéd margójára

&

1844. május 21-én Ung vármegye közgyűlésén felolvasták csicseri Orosz Elek országgyűlési követ jelentését. A felolvasás idején senki nem sejtette, hogy Orosz Elek már nincs az élők sorában. A követ aznap hajnalban gyilkosság áldozatává vált Pozsonyban, de a bűntényre egy ideig még nem derült fény. Másnap Orosz Elek öccse megjelent a városban és a bátyját kereste, de az ungi követ inasa, Kovács Pál azt állította, hogy a gazdája Pestre utazott. Elek öccse ezután feltehetően tanácstalanul távozott. A jelek szerint az inas is gondban volt, mert délutánonként, kezében gazdája kardjával és kalapjával megjelent az országgyűlés, vagyis a pozsonyi Magyar Királyi Kamara épülete bejáratánál, és kitartóan várakozott. Még a kikötőbe is kiment a Pestről érkező gőzhajóhoz, ám Orosz Eleknek nyoma sem volt.

^^Ung vármegyében kedvelték Oroszt, és országgyűlési követtársai is becsülték. Emberséges, jóindulatú, művelt és jellemes embernek tartották. Különösen népszerű volt a hazafias gondolkodású választók, tisztségviselők és honatyák körében, mert következetesen kiállt az alkotmányos szabadság ügye mellett. 1844-ben mindössze harmincegy esztendős volt. Takáts Sándor, a nagyszerű

művelődéstörténész, az MTA tagja írta róla Magyar küzdelmek című könyvében (Budapest, 1929), hogy jó barátság fűzte több ellenzéki reformpolitikushoz. „Palóczy László, Klauzál Gábor, Jozipovich [György], a turapolyai gróf, Semsey Béla, Lónyay Menyhért, Bánhidy Albert, Erős Lajos, Szombathelyi Antal, Szegheő József, Bárczay [János] stb.

legbensőbb barátai voltak Orosznak. Jól ismerte őt a nádorispán és az országbíró. A személynök meg igen kedvelte őt.”

Az 1843-44-es országgyűlésen Orosz Elek azok oldalán állt, akik az úgynevezett vegyes házasságok dolgában nem a Rómából érkezett pápai okirat (breve) útmutatásaival, hanem a magyar törvényekkel és alkotmánnyal értettek egyet. „Klauzál Gáborral együtt a vallási sérelmek felterjesztését, Scitovszky és Lajcsák püspökök megbüntetését követelte.” Ez a két püspök ugyanis – a pápai breve szellemében – pásztorlevelet adott ki a vegyes házasságok ellen, holott azokat az 1790. évi 26. törvénycikkely, illetve a király 1839 áprilisában kiadott határozata is érvényesnek mondta. Orosz Elek követelte, hogy az egyház által nem megáldott házasságokból született gyermekeket is tekintsék törvényesnek és a világi bíróság büntesse meg a törvények ellen vétő papokat.

A sokak által kedvelt ungi követ tehát egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt, s inasa hiába várta az országgyűlés épületének bejáratánál. Több mint két hét telt el azóta, hogy Orosz eltűnt, amikor is június 8-án egy halász véres ruhadarabokat emelt ki a Dunából. Ezeket egy asszony a parton megpróbálta tisztára mosni. Az esetről értesült Vetsera Bernát, Pozsony rendőrkapitánya, aki nyomban vizsgálatot indított. A fehérneműkbe hímezve O. E. kezdőbetűket, illetve az Elek szót találta. Vecsera átnézte az országgyűlési követek névsorát, s mivel ekkor már eléggé köztudott volt Orosz Elek eltűnése, nyilvánvalóvá vált, hogy gyilkosság történt.

A gyanú hamar az inasra, Kovács Pálra terelődött. Az Ung megyéből való parasztfiú gyerekkora óta szolgálta Orosz Eleket, aki mindig jól bánt vele. Az inas is gyakran hangoztatta, „hogy az ő gazdájánál jobb ember nincs a világon”. A jóindulattal azután gyakran és alaposan visszaélt. Részegeskedésre adta a fejét, és Pozsonyban még azt a galádságot is megengedte magának, hogy ötszáz

forintot lopott a gazdájától. Ez hatalmas összeg volt, ám Orosz mégsem adta rendőrkézre a fiút. Viszont eltervezte, hogy megválik tőle. (Az új inas Orosz öccsének kíséretében volt, amikor Kovács azt hazudta, hogy a gazdája Pestre utazott.)

Kovács Pált gazdájának követtársai fogták el. Takáts Sándor erről így számolt be: „Lónyay Menyhért, Jozipovich gróf, Semsey Béla, Bánhidy Albert, Erős Lajos »a legnagyobb aggodalomtól űzve« délután öt órakor, volt kedves barátjuknak, Orosznak lakására mentek. Útközben véletlenül meglátták Kovács Pált az András-utca másik felén. A turapolyai gróf [Jozipovich] magához intette őt, mire aztán a követek körülfogták a gyilkost s Orosz lakására vitték, ahol a rendőrök vasraverték.”

Hamarosan kiderült, hogy Kovácsnak a mulatozós életmódhoz sok pénzre volt szüksége, ezért elhatározta, hogy megöli és kirabolja a gazdáját. A bűncselekményhez társat is talált egy Toronyi István nevű, nemesi származású inas személyében. Eredetileg május 19-én akartak végezni Orosszal, de Kovács aznap túlságosan részeg volt, ezért másnapra halasztották a gyilkosságot. Akkor Kovács a gazdája pisztolyából titokban kiszedte a lőszereket, majd megvárta, amíg Orosz Elek

elalszik. Toronyival éjjel kettőkor belopóztak a követ hálószobájába. Hosszas küzdelem után fojtogatással, illetve késszúrásokkal megölték Orosz Eleket, majd összeszedték az értékeit és megosztoztak rajtuk.

Másnap a holttestet összekötözték és egy nagy kofferba gyömöszölték, azután éjjel kivitték a Dunához és a vízbe lökték, de a holttest közben kifordult a kofferből. A véres fehér- és ágyneműt is összekötve, kővel nehezítve dobták a folyóba. Végül csak a ruhanemű és a szintén véres bőrönd került elő. A rendek jutalmat tűztek ki annak, aki megtalálja a holttestet. Halászok és hajósok is keresték, sőt, a nádorispán két angol búvárt is fölfogadott, de a kutatás nem hozott eredményt.

Toronyi István ellen körözést rendeltek el, és ezt kiterjesztették Magyarország és Ausztria minden városára. Egyúttal fölmerült, hogy esetleg a szülőfalujába, Nemeskérre távozott. Értesítették erről Sopron vármegye alispánját is, akinek az emberei valóban megtalálták és elfogták a férfit, méghozzá a saját szülőházában. „Toronyit előzőleg Sopronban is többen látták s mindenkinek feltűntek feldúlt, réveteg vonásai.” Mivel nemesember volt, elfogása előtt idézést kellett volna kapnia, ám tekintettel az ügy súlyára és talán a szökés lehetőségére, ettől eltekintettek.

A tragikus eseményről az országgyűlés is megemlékezett. A királyi személynök figyelmeztette az urakat a veszélyre, amely „a romlottlelkű cselédek részéről fenyegeti őket”. Hozzátette, hogy az italozó, kocsmázó és kóborló inasokat ezután tömlöcbe vetik. Ezután Palóczy László felszólalására került sor. Többek között ezeket mondta:

„Megdöbbenve feljajdulánk annak hallásán, hogy Ungmegye követe, Orosz Elek, a nemeslelkű Orosz Elek nincs többé az élők között. Nem természetes halállal múlt ki. Baráti karjainkkal ápoltuk volna őt betegségében, s ha meg nem tarthatók, nem fájt volna annyira sírbaköltözése. De gyilkos kezek ölték meg. Fellázad minden emberi érzelem, sír a legkeményebb szív s csak a pokol örül. […] A Duna hullámai rejtik valahol holttestét s annak mélységéből kiált fel egy megölt Ábelnek vére az igazsághoz és az Istenhez bosszúállásért. Mi, nagyméltóságos elnök úr, oly barátot, Ungmegye oly képviselőt veszíte, ki nem látszani, hanem tenni szeretett és szokott, kinek nemes szíve és erkölcsei, pallérozott míveltsége, szilárd és tiszta jelleme a közszeretetet és becsülést erényeivel megnyerte és tulajdonává tette s kit mindnyájan élni óhajtottunk, de ő már nincs az élők között.”

Bár Orosz Elek holtteste nem került elő, az országgyűlés mégis úgy döntött, hogy a pozsonyi Szent Salvator- templomban, július 3-án gyászmisét tartatnak érte. A követek huszárjait, inasait is odarendelték, hadd okuljanak.

Az urak az országgyűlés helyszínéről nemzeti öltözetben, testületileg vonultak a templomba. A gyászmisét a kassai püspök celebrálta, míg a szentbeszédet Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok tartotta. Az országgyűlést szemmel tartó titkosrendőrség jelentése szerint a kanonok beszéde nem nyerte el a követek tetszését, mivel egy órán keresztül úgy beszélt, hogy szinte semmit sem mondott.„Pedig a követek huszárjait két sorban azért állították fel a templomban, hogy a szószékről hallják a gyilkosok rettentő bűnét és hálátlanságát a legjobb úrral szemben.”

Fogarasy kanonok feltehetően jó véleménnyel volt a saját beszédéről, mert a huszonnégy oldalas szöveget Halotti beszéd az 1844 évi május 21-kén meggyilkolt

Ungh-megyei követ néhai csicseri Orosz Elek felett címmel kiadatta Budán, 1844-ben. A megjelent szöveg alapján nyilvánvaló, hogy a kanonok szerette volna lenyűgözni hallgatóságát. Íme, néhány apró részlet a kissé hosszúra sikeredett szentbeszédből:

„Néhai […] csicseri Orosz Elek úr, ns Ungh megye közszeretetben álló országgyűlési követe, még ezelőtt néhány hetekkel ép egészségben, virító férfikorban, szépen kiképzett észtehetséggel, tudománnyal, hasznos ismeretekkel, és társasági míveltséggel, korához illőleg felkészülve, követtársai közt, a törvényhozás dicső pályáján teljesíti vala polgári magas hivatását [.] s nem volt emberi, bármilly ábrándos számítás szerint is képzelhető, hogy egy erőteljes élet, egy sokaknak hű barátságával átkarolt, s mindnyájunk szeretetét érdemlő élet, mellyben ő csak nem rég köztünk működött, – emberek között, a hon békés földén, a nemzet választottainak magas körében veszedelemben foroghasson.”

E folyó évi május-hó 21kén, mint jó ember semmi gonosztól nem tartva, s azt, hogy tulajdon szolgája élete ellen gyilkossági tervet forraljon magában, távol sem gyanítva, estve csendesen feküdt le ágyába az éjjeli

nyugalomra; s ím a gonoszok ez időt választották borzasztó merényök végbevitelére! […]

Két gonosztevő, egyik saját legénye, másik ennek segédtársa, azon estve első álmában erőszakos módon fojtották meg és következő estve hűlt tetemét a Duna hulláminak vetették martalékul; hogy mi veszteségünkből még azon porrészeket se pillanthassuk meg, mellyeket egy jellemes, kitűnő és szeretetre méltó lélek elevenített. Gyászos hallgatók! A gonosz tett mellynek a szeretett unghi követ áldozatul esett, rémülést hozott körünkbe, s a nemzet szívét megrázta. [.] A magyarok történetének fényesebb nevei sirba szállottak; a csicseri Orosz név nem fénylett talán soha, de megmaradt a honnak, mint erdőben törpébb fa, melly felett a fergetegek elvonulnak. [.]

A mi Elekünk hamar magáévá tette azon alkotmányos erőt, melly nélkül e honban közremunkálódni nem lehet, a közbizodalmat; őt a megye rendei előbb alszolgabirónak választották; s mivel itt a közmegelégedés kisérte hivatalos lépéseit, polgártársainak növekedő hajlama őt feljebb vitte a főszolgabirói hivatalra; s innen ugyanazok a polgári élet legszebb pályájára emelték a derék Orosz Eleket, – országgyűlési követségre. [.]

Ó hit-tagadók, ne tegyétek kietlenné az emberi életet, s az élet habjain átevezőt ne foszszátok meg a tul-partrai kiszállás reményétől! Mi szüntetné fájdalmainkat, ha kedveseinket a halál elragadja oldalunk mellől? A barátságnak, a szeretetnek égő sebére mi hintene balzsam cseppeket? [.]

Életét a gonosztevők elrabolták, s életével a mi reményinket is; de azt a reményt mellyet ő szivében ápolt, mellyhez az élet minden viszontagságaiban erősen ragaszkodott, sem tőle, sem tőlünk el nem rabolhatták. [.]”

Az országgyűlési rendőrség jelentése szerint:„War die Langmuth der trauernden Zuhörer auf eine harte Probe gestellt.“ (A kanonok úr ugyancsak próbára tette a hallgatóság türelmét.)Kritikaként szerepelt a jelentésben

Fogarasy kanonok nemes elhatározása, mely szerint miként „Isten Jónást megszabadította a cethal gyomrából, úgy nem fogja engedni, hogy a boldogult az utolsó trombitaszóra fel ne támadjon”.A titkosrendőrség egyúttal azt is kifogásolta, hogy a szónok egy szót

sem szólt Orosz Elek menyasszonyának szomorú sorsáról. Pedig „e derék magyar leánykát sokan látták a gyilkosság után a Dunaparton zokogva föl és alá járni”.

A bíróság a két gyilkost fejvesztésre ítélte. Ennek hallatán Toronyi István rosszul lett, míg Kovács Pál rezzenéstelen maradt. Az 1844. szeptember 28-i kivégzés során a hóhér először Kovács fejét ütötte le. Ezután Toronyira került a sor. A gyáva férfi térdre rogyva, zokogva könyörgött kegyelemért, de ezzel csak szégyenteljesebbé tette a halálát, hiszen az ítéletet végrehajtották.

Fogarasy kanonok szentbeszéde még sokáig téma volt. Takáts Sándor ismertette a rendőrség jelentésének azt a részét is, amely beszámolt a követek diskurzusairól. „A követek beszélik egymás közt, hogy az egész gyászbeszédben egyetlenegy jó gondolat sem volt s egyáltalán nem szolgált a lelkek épülésére. Újabb bizonyíték ez arra, mennyire hanyatlott a klérus. Hiszen még hivatásának legfontosabb álláspontját sem tudja felfogni és kihasználni s így természetes, hogy tekintélye folyton süllyed. A derék Albach-ot, a kitünő szónokot magányos kolostorba zárták. Pedig ez a szerzetes többet tett, mint az egész klérus együttvéve s amellett az egyháznak tisztességet szerzett. A közönség szerette őt s a templom zsúfolva volt, ha ő beszélt. Különben a templomok üresek; mert a bigott papok elcsépelt szóvirágait hallgatni senkinek sincs kedve. Ezért az okos politika azt kívánná, hogy a templomokban jeles szónokok prédikálnának s az országgyűlésen is ügyes egyházi szónokok lennének, hogy imigyen a klérus becsülése ne forogna mindig kockán. A tudatlan katolikus papok ellen nagy az antipátia s mégis ezeket helyezik a magasabb méltóságokba.” A magyar

követek gondolatai ma is aktuálisak, s a piarista tanár Takáts Sándor becsületére legyen mondva, hogy könyvében ezeket sem hallgatta el.

A Szent Korona titka

1848 utolsó napján, a hadi állapotokra való tekintettel a
magyar országgyűlés elhatározta, hogy az Országos
Honvédelmi Bizottmánnyal együtt Debrecenbe helyezi
székhelyét. Ez alkalomból Kossuth Lajos, a bizottmány
elnöke Bónis Sámuel képviselőt kinevezte országos biztossá,
és felszólította, hogy lépjen kapcsolatba Ürményi Ferenc
koronaőrrel, majd a Szent Koronát megfelelő őrizet mellett
szállíttassa Debrecenbe. Bónis úgy tervezte, hogy az
ereklyét vonattal szállíttatja el a fővárosból. A vonat már
indulófélben volt, amikor egy ismeretlen férfi a következőket
súgta Bónis fülébe:
Uram, innen kétfelé vezet az út, egy
Vácra, a másik Szolnokra; ha az úr reá áll, Vácon szép
százezreket nyerhetne.
Vác akkor az osztrákok kezén volt, s
az ajánlattevő, aki bizonyára a mozdonyvezetővel is
kapcsolatban állt, nyilvánvalóan nekik dolgozott. Bónis
elővette a pisztolyát, és ezt mondta
: „Ha a vonat nem
Szolnok felé indul, a golyó, biztosítom, találni fog
.” Az
ismeretlen megrémült és így felelt: „Uram, csak tréfa volt!

Mire Bónis: „Én is tréfából gránátosokat rendelek az úr
mellé, akik az Indulást szemmel tartják.”

Ezt a történetet Bónis özvegye, Darvas Erzsébet

közlése nyomán Tóth Béla

író, művelődéstörténész adta közre Mendemondák című
kötetében (Budapest, 1900). Magyarországon a Habsburg
uralom évszázadai alatt nyüzsögtek a titkosügynökök, akik
jelentéseikkel elárasztották bécsi megbízóikat, s ha kellett,

„előnyös” ajánlatokkal próbálták megkörnyékezni a hazafias érzelmű magyarokat. Ilyen ügynök volt Wargha István is, aki 1808-ban született az Arad vármegyei Pécskán (más adat szerint a hajdú-bihari Nádudvaron), s beszervezése előtt minden szempontból jó hazafinak tűnt.

A „jó hazafi” a hajdúböszörményi előnevű Wargha (Vargha) családból származott, s tanulmányainak befejezése után a nagyváradi községi iskolák főgondnoka, majd a város főjegyzője és közigazgatási tanácsosa lett. Igazgatta a tolnai kisdedóvóképző intézetet, később egy fiúnevelő intézet tulajdonosa lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben levelező tagnak választotta, 1846-48-ban pedig az Iparegyesület Hetilap munkatársaként tevékenykedett.

A Wikipédia szócikke (2016) szerint: „Jogi tanulmányokat is folytatott, majd a magyar királyi kamara fogalmazója lett. 1848-ban a megszüntetett kamarából átkerült a minisztériumba: a Bécsben működő, a király személye körüli minisztérium fogalmazójaként, később titkáraként dolgozott. A bécsi forradalom nyomán állásából elbocsátották, vizsgálati fogságba került. Csaknem két évet töltött börtönben. Szabadulása után Pesten újra magán nevelőházat nyitott, de vállalkozása megbukott.”

Valószínű, hogy az osztrák rendőrség még a bebörtönzése idején szervezte be. Hamarosan azzal „hálálta meg” a bizalmat, hogy információkat adott át az osztrákoknak Noszlopy Gáspár kormánybiztosról, a szabadságharc utáni függetlenségi szervezkedés vezetőjéről, illetve a vele kapcsolatban álló Arad környéki ellenálló csoportról. Noszlopyt és két társát a Wargha-féle információk alapján fogták el. A pesti Újépület udvarán végezték ki őket 1853 márciusában. Kossuth Lajos a 19. század legbátrabb emberének nevezte Noszlopyt, 2015. október 6-án pedig Áder János köztársasági elnök mondta róla a somogyi Újvárfalván, a Noszlopy-kúriánál tartott megemlékezésen a következőket: „Noszlopy Gáspár nem született hősnek, politikusnak, katonának, mégis történelmünk egyik legszebb

és legtöbb hősiességet kívánó időszakában mutatott példát arra, hogy mit jelent embernek, hazafinak, a szabadságharc megalkuvást nem tűrő honvédtisztjének, magyarnak lenni.” Wargha legnevezetesebb árulása mégsem a Noszlopy- ügyhöz kötődött, ugyanis még ezt az aljasságot is képes volt felülmúlni.

Az 1848-49-es szabadságharc idején a Szent Korona két alkalommal tett meg nagyobb utat. Először akkor, amikor az osztrák hadak közeledése miatt Bónis Sámuel felügyelete mellett Debrecenbe szállították, majd öt hónappal később, Buda visszafoglalása és a kormány visszatérése után a budai várba vitték. Július végén, az ellenséges erők fenyegető közeledése miatt másodszor is menekíteni kellett. Ezt a feladatot Szemere Bertalan, a forradalmi kormány miniszterelnöke és belügyminisztere vállalta a koronaőrség részvétele nélkül, a lehető legnagyobb titoktartás mellett. Előbb Szegedre, onnan Nagyváradra, majd Arad és Lugos érintésével Karánsebesre vitette a koronát és a koronázási ékszereket, tartozékokat rejtő ládát.

Szemere mindenütt azt mondta, hogy a ládában fontos iratok vannak, de a vele

tartó gróf Batthyány Kázmér miniszter ismerte a titkot. Orsovánál súlyos döntést kellett hozniuk, mert a határt nem léphették át a különleges szállítmánnyal. Tóth Béla (említett könyvében) Ipolyi Arnold történészre hivatkozva közölte, hogy az egyik szemtanú, Házmán Ferenc helyettes államtitkár szerint Szemere először egy lakatlan házban ásta el a ládát, majd tüzet rakott fölötte, hogy a friss ásás nyomai ne látszódjanak. „Közölte a dolgot gróf Batthyány Kázmérral, ki azt mondta rá, hogy törje össze a koronát, vagy vesse a Dunába. Szemere végre az elásásra szánta el magát. A súlyos ládával egymaga nem bírt, beleavatta hát a dologba Grimmet, Házmán Ferenc helyettes államtitkárt és Lorodit.”

Szemere a magyar államiság legfontosabb jelképét tehát biztonságosabb helyen akarta elrejteni. A négyfős csapat

szerzett egy kis kocsit. A miniszterelnök megbízott társaiban. Házmán Ferencet és Lórodi-Eischl Ede belügyminisztériumi tanácsost bizonyára jól ismerte, Grimm Vince nyomdász és tipográfus pedig azzal szerzett jó hírnevet magának, hogy korábban elkészítette a Kossuth- bankók kliséit és a szabadságharc számos kiadványát. Ezúttal vállalta, hogy egy rajzon ábrázolja az új rejtekhelyet.

„A korona ládája kis szekeren állott az udvaron. Házmán és Lorodi kimentek a vidékre, az elásásra alkalmas helyet keresni. Házmán, mikor visszajöttek, Egressy Gábor eladó lovait fogta a szekérbe, az alatt az ürügy alatt, hogy ki akarja őket próbálni. Mind a négyen felszállottak a láda mellé. Csalitos, vízjárta helyre mentek, az Oláhország felé vivő úttól balra. Itt ásták el a nemzet kincsét.” Azután megjelöltek egy fát, amely a rejtekhellyel és a közeli híddal háromszöget alkotott. Grimm rajzot készített a helyszínről, amit át is adott Szemerének. Ezután valamennyien elhagyták az országot. A korona rejtekhelyének titkát később megosztották gróf Batthyány Kázmérral, Fülepp Lipót volt kormánybiztossal, majd Vidinben Kossuth Lajossal is. Párizsban gróf Teleki Lászlót is beavatták a titokba, így az orsovai rejtekhelyről már legalább nyolc ember tudott.

Kossuth az emigrációban élő magyarokból állítólag expedíciót próbált szervezni annak érdekében, hogy a korona Londonba vagy Amerikába kerüljön, de például Helfy Ignác, Kossuth irodájának munkatársa ezt az információt teljes mértékben valótlannak tartotta. Tény, hogy a korona holléte egyre inkább érdekelte az osztrák rendőrséget, és egy különbizottság dolgozott a felkutatásán. Négy évvel az elrejtése után, végre rábukkantak az áhított kincsre. Tóth Béla így írt erről:

„Az már ma is kétségtelen, hogy a koronát, pénzen megvásárlott ember árulta el az osztráknak. A feladás alkalmasint 1853 tavaszán történt. A Karger Titus őrnagyhadbíró vezetése alatt folyt hosszas kutatások szeptember 8-án reggel értek véget. Akkor pendült meg egy

utászkatona ásója az 1608-ban készült pántos ládán. Nem lehet igaz, hogy a kutatókat a fákra vésett jelek és egy ottfeledt órakulcs meg egy kapanyél vezették nyomra. A korona elrejtői csupán egy fát jelöltek meg, azt is úgy, hogy avatatlan szem ne lássa meg a rovást, és a hely színén nem feledtek semmit.”

A megtalált kincset hajóval vitték Budafokra, ahol egy bizottság azonosította. Ezután a budai várban közszemlére tették, de már másnap vonattal Bécsbe szállították. Miután a császár megszemlélte, szeptember 20-án nagy pompával ismét Budára vitték, ahol osztrák gránátosokra bízták az őrzését.

Miután megtalálták a koronát, sokan árulásról suttogtak az üggyel kapcsolatban, és egymás után röppentek fel a lehetséges elkövetők nevei. Az emigráns magyarok saját soraikban keresték az árulót, s voltak, akik Batthyány Kázmérra, illetve egy Balog nevű emberre gyanakodtak, aki sokat forgolódott Kossuth körül. Szemere Bertalan valahonnan arról értesült, hogy a Londonban tartózkodó Kossuth embereket küldött Orsova közelébe, hogy kivitesse a koronát. Úgy vélte, hogy ezeket a császáriak elfogták. Szerinte Kossuth rosszul választotta meg az embereit, és egyikük elárulta a rejtekhelyet a Habsburgoknak.

Az áruló kilétére idővel fény derült, de a róla szóló, bizonyító erejű írás csak 1877. január 11-én jelent meg az Abauj-Kassai Közlönyben. A különös történetet Péterfi Károly, Wargha egykori bizalmas barátja adta közre. Az írás Wargha halála után jelent meg, és Péterfi csak azért törte meg addigi hallgatását, mert nem akarta, hogy az árulás vádja ártatlanokat sújtson. Mint írta:

„Szemere, midőn a koronát feltalálták, többeket gyanúsított az emigrációból, köztük Batthyány Kázmért is. Nekem mindig fájt, hogy nem lehetett nyilatkoznom e tárgyban, ki részletesen tudom a korona feltalálásának előzményét, részleteit s tényezőit. Minden részletezés nélkül, röviden csak annyit tartok szükségesnek kijelenteni,

hogy a koronának a bécsi kormány Wargha István feljelentése folytán jött nyomára. Ő ment le szeptember 3- án, egy policáj főnökkel a Bánátba s mutatta meg a helyet, hová Szemere három társával, öt évvel az előtt, 1849-ben, a koronát elrejtette. Wargha István múlt tavasszal halt meg, mint nagyváradi főjegyző; 1848-ban az Esterházy herceg külügyminisztériumában volt miniszteri tanácsos. Több évig a korona megtalálása után Angliában lakott családjával. Mikor jött vissza és hogy lett városi főjegyző, nem tudom. A korona feltalálásának körülményeit rajtam kívül kevés ember ismeri. Itt csak annyit adtam elő, amennyi szükséges, hogy a gyanú árnyéka ártatlanokat ne sújtson. A korona feltalálóját szükségesnek tartom felemlíteni, mert ez a titok aligha velem el nem hal. Kossuth bízta meg a korona felvételével és kiküldésével. Az osztrák rendőrség nyomára jött ezen kiküldetésnek. Warghát, midőn Londonból visszajött, Prágánál elfogták, s Bécsbe vitték. Sokáig vallatták, végre négyhavi vallatás és ígéret után elárulta a titkot. 150 000 forintot kapott a feladásért, s ezzel Angliába ment ki, ahol szivarüzletet vitt, s más spekulációba ereszkedett, míg rövid időn megbukott. Nekem bizalmas barátom volt; minden titkát ismertem. Igen ügyes, eszes ember volt.”

Tóth Béla közreadta azokat az adatokat is, amelyeket Boleszny Antal orsovai plébános 1889. május 23-án olvasott fel a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum­társulat közgyűlésén. Boleszny előadásának részlete: „Midőn Karger a Duna-parttól kiindulva az Allion-hegység irányában parallel-árkokat kezdett ásatni, akkor az emigráció is tudta, hogy a korona rejtekhelye nem sokáig fog titokban maradni. 1852. évben a semleges területen is, mint mindenütt, nagy vízáradások voltak. Kossuth Magyarországba titkos ügynököket küldött, hogy a magyar korona rejtekhelye körül kémleléseket tegyenek; de ezek, mielőtt feladatuknak megfelelhettek volna, elfogattak és Bécsbe kísértettek. Itt ezen években minden a semleges

területen átutazó magyart, ha nem volt biztos útlevele, elfogtak, azt átkutatták mezítlábáig, kihallgatták és felkísérték. Az emigráció talán a múlt években is küldött le ügynököket, hogy a koronát kiássák és kiküldhessék, de azok is bizonyosan elfogattak, mert itt akkoriban számos elfogatások történtek. Kossuth 1853. évi május havában Wargha Istvánt küldötte Magyarországba, hogy a koronát rejtekhelyéből kiássa és kiküldje. Miután Wargha többé Kossuthnak hírt nem hozott, mert Prágánál elfogták és Bécsbe vitték, másokat is küldött ki; éspedig egy fiatalabb egyénről az akkori hatóságok egyik szemtanúja azt állítá, hogy Konstantinápolyból jött, és néhány napig Ada-Káleh várban tartózkodott, honnan a vidéket észlelvén, a semleges területre lépett, melyen a szerezsánok észrevették és elfogták. Ennél a vidéknek legkiválóbb pontjait, falvait, hegyeit és Ada-Káleh-t papírral lerajzolva találták cipőjében, és mint igen gyanús ember Bécsbe kísértetett. Egy másik egyén pedig gőzhajón érkezvén Orsovára, a Cserna-hídon át a semleges területre akart menni, de a vámháznál létezett katonai őrök visszautasították, mert helyhatósági különleges engedélye nem volt; azonban a Cserna torkolatánál a Csernán átúszott, de alighogy a semleges területen mutatkozott, máris elfogták, aki magát ugyan mentegette, de mint hasonlóan igen gyanús embert, Bécsbe kísérték.”

Szontagh Pál, a főrendiház tagja, képviselőházi alelnök is közelről ismerte Wargha Istvánt. Ő is hitelesnek tekinthető információkat osztott meg Tóth Bélával, aki könyvében közreadta ezeket. Eszerint Wargha az egyik legbizalmasabb embere, mintegy titkára volt Kossuthnak. 1846-ig dolgozott a Pesti Hirlapnál, majd a Hetilap szerkesztője lett. Kossuthnak itt jelentek meg az írásai azután, hogy megvált a Pesti Hirlaptól. „Wargha e lapot még 1848-ban is szerkesztette. Ekkor Kossuth fogalmazónak nevezte ki őt herceg Esterházy Pál Antal Bécsben székelő külügyminisztériumába, Szontagh Pállal és Henszlmann

Imrével egyszerre. Hármójuk közül ő lett elsőben titkár. Mikor Windisch-Grátz bevette Bécset, november 12-én őt is elfogták hivatalbeli társaival együtt, és 1851-ig Olmützben raboskodott.”

Wargha, a kiszabadulása után Pesten élt, igen rossz körülmények között. Későbbi szerepéről megbízható ismereteket közölt Bertényi Iván A magyar korona története (Budapest, 1978), valamint Benda Kálmán – Fügedi Erik A magyar korona regénye (Budapest, 1979) című munkája. Ezek nyomán is tudjuk, hogy 1853 áprilisában báró Johann Franz Kempen altábornagy, a legfelsőbb rendőrhatóság vezetője titkos megbízatással küldte Londonba Warghát. Az volt a feladata, hogy férkőzzön be a Kossuth-emigráció köreibe és derítse ki a Szent Korona rejtekhelyét. Londonban találkozott Kossuth Lajossal, akitől megtudta, hogy az ereklye Magyarországon maradt. Bő kétheti londoni és párizsi tartózkodást követően került vissza Bécsbe.

Az ügynök ezután azt a kissé hihetetlen történetet adta elő megbízóinak, hogy Londonban összefutott egy ismeretlen magyarral, aki egy nagyobb pénzösszeg fejében hajlandó volt elárulni a korona rejtekhelyét, amelyről Wargha feljegyzést készített, majd az információért előleget fizetett. A bécsi megbízók nem adtak hitelt ennek a valóban meseszerű történetnek, amely nyilvánvalóan a londoni informátort védte. Mivel sejthető volt, hogy Wargha nem tárta fel a teljes igazságot, megbízói letartóztatták, a feljegyzéseket pedig elkobozták.

A bécsi rendőrhatósághoz rengeteg hamis információ futott be a korona rejtekhelyével kapcsolatban. A Warghánál talált feljegyzések valamelyest használhatóknak

bizonyultak, mert az osztrákok ezután nagy erővel kutattak Orsova környékén. Ám az ügynök jóval többet tudott annál, mint amit a feljegyzései tartalmaztak. Állítólag hatvanezer osztrák forintot kért azért, hogy felfedje a titkot (Péterfy Károly, Wargha bizalmas barátja szerint százötvenezret). Mivel Karger Titus nem találta meg a

koronát, Warghát kiengedték a börtönből, így csatlakozhatott az őrnagy csapatához. Pár nappal később az ő útmutatása alapján rábukkantak a koronát és a koronázási ékszereket tartalmazó ládára. Wargha nem volt azok között, akik elásták a ládát, a helyszínt nem ismerhette. Mégis olyan információk birtokában volt, amelyek segítségével nyomra vezette a helyszín közelében kutató osztrákokat. Ma is izgalmas a kérdés, hogy vajon kitől tudhatta meg a korona rejtekhelyének titkát.

Wargha megkapta a kért összeget, és 1853 végén, családjával együtt Londonba utazott. Dániel nevű fiát is magával vitte, akiből ott idővel tekintélyes kereskedő lett. Szontagh szerint „Wargha István Londonban kalandos életet élt. Angol kereskedőházak megbízásából utazásokat tett Indiában és Kínában. Majd nagy trafikot nyitott, de belebukott. Később játékházat tartott, és, mondják, sok pénzt harácsolt össze. Már itthon is nem egyszer kapták hamis kártyázáson.” Akkoriban többen is úgy vélték, hogy azzal a pénzzel, amit azért kapott, mert a korona rejtekhelyét elárulta, Angliába távozott.

Az 1860-as évek elején ismét felbukkant Pesten, ahol Kossuth amerikai bankóit árusítgatta, majd Nagyváradra költözött. Lukáts György polgármester -aki 1867-75 között töltötte be ezt a tisztséget – valamiért felkarolta, s ennek köszönhetően tanácsosnak, az iskolaszék főkurátorának, 1872-ben árvaszéki ülnöknek, 1875-ben pedig főjegyzőnek választották. Kétségkívül tehetséges ember lehetett. Több nyelven beszélt, és rendszeresen írt cikkeket egy angol újságnak, illetve a nagyváradi kormánypárti lapnak. Nagyváradon hunyt el, 1876. március 12-én. Temetésén csak a polgármester és négy tanácsos jelent meg a város tisztviselői közül, ami igencsak méltatlannak tűnhetett ahhoz képest, hogy Wargha a város főjegyzője volt. A helyi sajtó épp, hogy megemlítette a halálesetet. Tóth Béla így magyarázta a temetéssel kapcsolatos érdektelenséget:

„Ez is arra vall, amit Lovassy Andor közöl velem, hogy ti. Nagyváradon később mindenki tudta e kalandos élet titkát, s a főjegyző neve csak »a koronás Wargha« volt. Wargha Istvánt a korona elárulásával gyakran vádolták szemtül szembe is, és akárhány ismerőse nem akart vele kezet fogni, midőn Londonból visszaérkezett. Kerülték mint bélpoklost; de azokban a körökben, amelyek nem ismerték vagy nem akarták ismerni viselt dolgait, kiváló tehetségeinél fogva igen kedvelt ember tudott lenni.”

Egy magyar utazó, aki szerencsét próbált Mexikóban

„A sír már nyitva állott előttem s csak egy hajszáltól függött, hogy örökre eltemessen. [.] A betegség agyvelőgyulladás és szívhártyalob kíséretében látogatott meg; már ezek is egyenként elégségesek voltak arra, hogy kitörüljenek az élők sorából. [.] Talán el sem hiszik önök, ha elmondom, hogy teljes tíz napig voltam eszméleten kívül, a legborzasztóbb lázban. Az egész idő alatt sem étel, sem ital nem kellett. Környezetem holtnak hitt, s már készítették számomra a sírt. [.] Az életet visszakaptam ugyan, de testem a halottéhoz hasonlított. Úgy néztem ki, mint a sírjából feltámadott. [.] Így vegetáltam a kávételepen mintegy 10-12 napig;” E sorokat Bánó Jenő írta Mexico és utazásom a tropusokon című könyvében (Budapest, 1896).

Bánó Jenő a Sáros vármegyei Roskoványban (ma Rozkovany) született, 1855-ben. Apja Bánó József országgyűlési képviselő, a magyar képviselőház alelnöke, anyja báró Jeszenszky Terézia volt. A kalandvágyó fiatalember elvégezte a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Akadémiát (Nautica), és hosszabb külföldi utazásokat tett. Ezután előbb a Kassa-oderbergi Vasút, majd a MÁV szolgálatába lépett. Előbb

a sárosi Héthárson (Lipany), később pedig Fiumében (Rijeka) lett állomásfőnök. Feleségét 1887-ben elveszítette, ezért 1889-ben (mindössze 34 évesen) nyugállományba vonult. Mivel nem vonzotta, hogy csendes magányában a gazdálkodásnak szentelje mindennapjait, kockázatos és cseppet sem veszélytelen vállalkozásba fogott: három, kiskorú gyermekét rokonokra hagyva, hatalmas elszántsággal és derűlátással nekivágott az Újvilágnak.

Nem sokkal azután, hogy Mexikóba érkezett, megalapította Camilla-telepnek nevezett ültetvényét. Az elnevezéssel felesége, a fiatalon elhunyt Münnich Kamilla nevét szerette volna megörökíteni. A kávételep Oaxaca államban terült el, körülbelül nyolc mérföldnyire a Csendes­óceántól, és tizennégy napi járásra a legközelebbi vasútállomástól.

Mexikóban akkor a külföldiek alacsony áron juthattak őserdei területekhez, amelyeken azonban csak szívós és kitartó munkával lehetett ültetésre, művelésre alkalmas feltételeket teremteni. Arra is csak évek múlva lehetett

számítani, hogy a befektetett pénz megtérüljön, ezért megnyugtató megoldásnak tűnt bevonni üzlettársakat. Uti képek Amerikából című kötetének (Budapest, 1890) függelékében Bánó több, apjának címzett levelet közölt. Öccsének, Bánó László gépészmérnöknek irathagyatékában pedig mindeddig közöletlen levelek maradtak tőle, amelyek érdekes információkkal szolgálnak életének későbbi (1919 utáni) szakaszairól.

Bánó Jenő Camilla-telepről ezt írta 1890. január 20-án:

„Lederer Samu barátomtól pár nap előtt levelet kaptam, ő exaltálva beszéli el a szíves fogadtatást, melyben kedves testvéreim s különösen a te részedről részesült, elmondja, hogy a nemzeti casinóban vendégetek volt. Hosszú levelében arról is említést tesz, hogy ígéretet tett neked, hogy fiatal feleségét esküvője után nemsokára felviszi Osztropatakára. [.] végül levelében azt írja, hogy nemsokára Mexikóba kell jönnöm, és nem folyton az indiánusok között laknom, mint egy remetének.”

Az írásban említett Mexikó ezúttal a fővárost jelentette. Bánó a honfitársát, Lederer Samut a barátjának nevezte, s későbbi leveleiből is kiderül, hogy üzlettársként, illetve munkaadóként komolyan számított rá. Fenti sorait így folytatta: „Hogy Lederer mit szándékszik velem tenni, még nem tudom, de valószínű, hogy vasútjánál, és pedig az ő személye körül ajánl fel egy jól jövedelmező állást, ez minden esetre reám nézve igen előnyös volna, mert idővel két jövedelmi forrásom lenne.”

1890. április 13-án már Mexikóvárosból írta apjának: „Társaim az én ajánlatomra szívesen beleegyeztek, hogy telepünkön, mely Bismark-telep megvétele s beolvasztása folytán úgy is tetemesen gyarapodni fog [.] a kávéfák számát 500-600 ezer plántára, sőt esetleg egymillióra emeljük. Ezeken kívül néhány százezer gummifát is fogunk ültetni, mely utóbbiakra Lederer barátom jóakarója és barátja, Pacheco tábornok földművelési miniszter subvenciót ígért.“ Bánó Jenő ezután visszatért az ültetvényére, ahonnan május 18-án írta: „néhány hét óta ismét lakója lettem kedves »Camilla-telepemnek« s folytatom a nehéz, de valószínűleg nagy sikerrel koronázandó munkát.”

Nem tudjuk, hogy Bánót pontosan mikor támadta meg a vese- és

májelégtelenséget okozó, gyakran halállal végződő (az ő esetében agyvelőgyulladással és szívhártyalobbal együtt jelentkező), úgynevezett dzsungel-sárgaláz. Tény, hogy a

Diario del Hogar című mexikói lap 1891. augusztus 14-én úgy ír róla, mint a Camilla-telep alapítójáról, ami talán jelzi, hogy akkor a telep még a tulajdonában volt.

Csak erős szervezetének, illetve egy Juanita Juanez nevű indián lánynak köszönhette, hogy a sárgalázból gyorsan felgyógyult. Juanita ősi gyógymódok segítségével életben tartotta Bánót, aki később feleségül vette megmentőjét. Ekkor azonban a lábadozó beteg elhatározta, hogy „a szükséges levegőváltoztatás végett az egészséges éghajlatú Oaxacába, az állam székhelyére utazik”. Eleinte hordágyon szállították, majd öszvérháton folytatta az utat, ami nagyon megviselte. Oaxacában ismét ágynak esett, de ekkor már nem fenyegette a sárgaláz, és lassacskán felerősödött.

A levelekben gyakran említett barát és üzlettárs igazi jellemére akkor derült fény, amikor Bánó a legrosszabb állapotban volt. Mexico című könyvének egyik fejezetében (Puerto-Angel kikötő és Pochutla városka) röviden beszámolt társa és „barátja” elképesztő tettéről, amellyel sikerült megfosztania őt ültetvényétől, Camilla-teleptől. Az illető nevét csak kezdőbetűvel jelölte, de az előzmények ismeretében nem lehet titok, hogy ez a betű kit takar.

„L… felhasználva sárgalázam után bekövetkezett beszámíthatatlan egészségi állapotomat – félig őrült helyzetemet -, egy már elkészített contractust íratott velem alá, melynek erejénél fogva, én társaim javára lemondottam összes jogaimról. Midőn egészségem némileg javult, s én tudomást szereztem meglopatásomról, minden módon igyekeztem a dolgot kiegyenlíteni s megmenteni vagyonomat, de már késő volt.

L. nemcsak hogy gyalázatosan kijátszott, de nagy betegségem alatt még atyám előtt is bemert vádolni (biztosra vette, hogy meghalok s nem védhetem magam többé!?) s oly gyalázatos rágalmakat szórt reám, hogy én később atyám leveléből értesülve azokról, lovagias elégtételt voltam tőle kénytelen kérni.

Segédeim egyike a valódi gavallér, Mihalovics Józsi bátyám volt, ki felkereste ez urat s nevemben a hazug rágalmakért elégtételadásra szólította fel. L. gyáván visszautasította a kihívást és kijelentette Mihalovics barátom előtt, hogy párbajra szólításom miatt feljelent a bíróságon. E szavak Józsi bátyámat is kihozták a sodrából és nem éppen udvariasan hozta tudomására, hogy gyáva ember, és hogy jövőben ne merészelje átlépni háza küszöbét, mert ajtaja előtte mindig zárva marad. [.] . megfosztattam az általam létesített szép Camilla-telep birtokától – éspedig akkor, amikor már közel voltam fáradságos munkám gyümölcsét arathatni. [.] Ez okok voltak fő indokai Mexikóból való rögtöni elutazásomnak is; szégyeltem magam, hogy idegen földön honfitárs által lettem megcsalatva; nemzetem nevén pedig nem akartam skandalumokkal foltot ejteni, mi mindenesetre bekövetkezett volna, ha például más satisfactio [elégtétel – B. A.] hiányában, izgatottságomban tettleg bántalmazom az egyedül kutyakorbácsra méltó L. -t. [.]

Valóságos letargiába estem, – s ez állapotból atyám bíztató levelei vontak ki; hosszú szunnyadás után újra felébredt bennem az ambitió s kedv a munkához; gyorsan elhatároztam magamat, hogy leküzdve vagyonom elvesztése feletti

szégyenérzetemet, visszatérek Mexikóba s új és komoly munkához kezdek. [Bánó Jenő egyéves venezuelai útja után tért vissza Mexikóba – B. A.]”

Egy ilyen súlyos csapás és csalódás után bizonyára sokan összeroppantak volna. Bánó Jenőt azonban kemény fából faragták. Ő soha nem riadt meg az újrakezdés nehézségeitől. Igazi barátok is támogatták, és erőt meríthetett az olyan cikkekből, mint amilyen a Diario del Hogar című mexikói lap említett számában megjelent róla, A magyarok Mexikóban címmel. A hosszú cikket Esequiel Chaves, a mexikói kultuszminisztérium későbbi államtitkára írta. Részletek a cikkből:

„Bánó Jenő Úr [.] az Unio több államán, majd a »Sziklás«-hegységen átutazva leszállt ismét a völgybe, hogy meglátogassa San-Franciscót, mely, ha nem léteznének a földön igazságtalanságok, ma Mexikóhoz tartoznék. Bánó úr azután tovább folytatta útját a kaliforniai hegyeken keresztül, míg a Central-vasúttal csakhamar megérkezett köztársaságunkba. [.] Ezután írta meg igazságos, de nemzetünk iránt igazi vonzalmat bizonyító művét.

E könyv magyar nyelven jelent meg Budapesten [Uti képek Amerikából – B. A.] és a legszebb fényképek kísérték az avatott tollal megírt szöveget s rövid idő alatt több ezer példány fogyott el belőle. [.]Bánó úr kifejti művében, hogy úgy a mexikóiak, mint a magyarok szokásaiban és természetében sok hasonlatosságot talált, ami, mint mondja:»már maga is elegendő, hogy kölcsönös szimpátiával viseltessünk egymás iránt.« [.]

Ha a szerző egyebet sem tett volna, mint azt, hogy művével a felőlünk elhíresztelt helytelenséget rektifikálja [helyreigazítja – B. A.], máris óriási szolgálatot tett országunknak és megérdemli, hogy munkáját mindnyájan megismerjük és a legnagyobb dicséretben részesítsük. De ő többet tett mind ennél, mert követve Diaz tábornok köztársasági elnökünk útmutatásait, 7-8 leguányira [league: mérföld – B. A.] a Csendes-óceántól, 14 napi járásra a vasúti állomástól, Oaxaca államban, mintegy 3000 hektárnyi területen, nagy kávételepnek vetette meg alapját. [.] és a Camilla-telep, mely nevét az író elhunyt nejéről nyerte, legjobb bizonyítékai ama szeretetnek, amelyet az író nemzetünk iránt érez. [.]”

Bánó kapcsolatot talált Mexikó híres elnökéhez, az ország gazdaságát fellendítő Porfirio Díaz tábornokhoz is, akinek harmincnégy évig tartó kormányzását Porfiriato névvel illették a mexikóiak. Íme, a köztársasági elnök levele Bánóhoz:

„Mexikó, 1891. év március 11.

Bánó Jenő úrnak, Pochutla.

Tisztelt Uram!

Meggyőződve azon igazságokról, melyeket múlt hó 28-án kelt nagyrabecsült soraiban velem közölni szíves volt, van szerencsém a jelen levelemhez csatolt három ajánlólevelet rendelkezésre bocsátani: egyet Oaxaca kormányzója, Chaves György tábornok részére, a másikat annak államtitkára, Canseco Ágoston úrnak, végre a harmadikat Pochutlán lakó rokonom, Domingues Jácint úr részére; avégből, hogy a hivatalos közegek által semmiben se akadályoztassanak s nyugodtan lebonyolíthassák összes üzleteiket.

Garcia képviselő úr útján kifejeztem már köszönetemet önnek, a nekem küldött érdekes könyvért és most ismétlem azt, maradva mint mindig barátja és

tisztelő híve

Porfirio Díaz, s. k.”

Bánó újult erővel vágott bele a következő, embert próbáló feladatba. Mivel Camilla-telepet elveszítette, új ültetvényt létesített. Ennek a Hunnia nevet adta. Úgy tűnt, ezúttal nagyobb szerencséje lesz, mint a Camilla-teleppel, és a sors kárpótolja a korábbi veszteségért. Az előjelek legalábbis ebbe az irányba mutattak, de azután megint történt valami. Bolyongásaim Amerikában (Budapest, 1906) című könyvében így írt a folytatásról:

„Tizennégy évi szakadatlan munka után végre elértem azt, hogy a mexikói köztársaság Oaxaca államának egyik legelhagyatottabb őserdejében, a hatalmas Tonto folyam paradicsomi szépségű völgyén, először Új Hungária, később Hunnia név alatt egy gyönyörű, virágzó telepet létesítettem, melynek megbámulására messze vidékről tódultak hozzám az idegenek. [.]

A kávé már közeledett a megéréshez, a cukornád pedig gyönyörűen zöldült a termékeny Lodo folyam szép völgyében, a kaucsuk-fák kezdtek terebélyes alakot ölteni, míg a vanília ott kúszott már húsos leveleivel az anyafák törzsein; [.] Hűséges indián párom, az én jó feleségem

[1894. december 7-én kötöttek házasságot – B. A.], aki a telep igazi mentora volt s jótevője a munkásoknak, esténként velem számítgatta, hogy mennyit fog jövedelmezni a kávé. Hány hordó szeszt ad a cukornád s mennyi kiló fűszert a drága vanília. […]

Az aratás előkészületeihez szükséges eszközök bevásárlása céljából a kerület székhelyére, Teotitlan városkába, mely három napi járásnyira feküdt telepemtől, kellett utaznom. [.] Szívesen magammal vittem volna Juanitát, hiszen legtöbb kirándulásomban hű társam volt, de most a nagy esőzések igen megrontották az utakat s a Sierra Madren keresztül, melynek magas bércein át vezet az út Teotitlanba, még öszvérháton is rettentő fáradságos az utazás, gyenge asszonynak meg csaknem elviselhetetlen. [.]

Háromnapi fáradságos utazás után végre elértem Teotitlant, ahol teendőimet gyorsan elvégeztem s örömmel indultam vissza telepem felé. [.] Amikor már a Sierra Madre bérceinek utolsó lejtőjén haladtam lefelé, ahonnét máskor már meg lehetett pillantani szép telepemnek házait s szeszgyáramnak bádoggal fedett fényes tetejét, egy rettenetes és borzasztó látvány tűnt szemeimbe, amely megfagyasztotta ereimben a vért, s csaknem elállította szívem dobogását. Lakóházamnak, a szeszgyárnak, a munkáslakásoknak sehol nyomára sem akadtam többé, virágzó telepem szép ültetvényeit pedig a teljes enyészet, a teljes pusztulás jelezte, sőt az erdő is csaknem teljesen járhatatlanná lett a sok összetört gallytól és gyökerestől kidőlt fák törzseitől. [.]

Egy halálraítélt utolsó órái nem lehetnek borzasztóbbak, mint nekem az a három óra, amely alatt keresztülmentem a katasztrófa pusztításainak megpillantási helyétől telepem határáig, ahol azután minden kétséget kizárólag meggyőződhettem, hogy telepemet egy rettenetes tornadó látogatta meg, amely mindent elsöpört, mindent elpusztított útjából. [.]

Kivettem tarsolyomból hatgolyós revolveremet s megesküdtem a mindenható Istenre, hogy abban az esetben, ha nőm áldozata lett Isten haragjának, a borzasztó tornadónak, golyót röpítek már úgyis megőrüléssel fenyegető agyamba. […] Vagy tíz-tizenöt percig őrjöngő módjára futkostam a romok körül, amikor egy síró indián leányka jelent meg előttem, s nagy zokogás közben értésemre adta, hogy a Senora (vagyis feleségem) a Lodó folyam partján ül és nincsen semmi baja, mert mikor a ház össze akart dülni, kirohant s egy szikla védelme alatt vele együtt megmenekült a rettenetes »ciklon« veszélyeitől. [.]

Jókedvet színlelve siettem nőm felé, aki mély meghatottsággal borult keblemre s mindjárt el is mondta röviden a tornadó keletkezését s ecsetelte azokat az iszonyú pusztításokat, amelyek a Hunnia-telepet érték. Egyszóval, megtudtam, hogy mindenünk elpusztult s mi egy félóra alatt koldusokká lettünk. [.] .életemet egyedül Juanitámnak köszönhetem, ki azt saját életének veszélyeztetésével két ízben megmentette.”

Bánó Jenő tizennégy évi szakadatlan munkát említett, s mivel 1889-ben telepedett le Mexikóban, így a tornádó 1903-ban sújthatta az ültetvényét. Ezután végleg felhagyott a kávétermesztéssel, és diplomáciai pályára lépett. A Mexikói Egyesült Államok még ugyanebben az évben kinevezte magyarországi főkonzuljává. Ezt a tisztséget 1910-ig töltötte be (ebben az esztendőben hunyt el édesapja is). Ezután Egyiptomba küldték és Alexandriában látott el hasonló feladatot 1914-ig. Itt a magyar kereskedelmi múzeum képviseletének vezetését is ellátta.

Az első világháború kitörése után újabb gondokkal kellett szembenéznie. Ezekről némi fogalmat alkothatunk az öccse irathagyatékában megmaradt, mindeddig közöletlen levelekből. Bánó Jenő Barcelonából írta 1919. szeptember 12-én: „Kedves jó Lászlóm!

[.] Megkaptam f. év augusztus hó 6-án kelt kedves soraidat, amelyekben ecseteled szegény szülőhazánk

szerencsétlenségét és a családunkban bekövetkezett haláleseteket, amelyekről, László fiad útján, sajnos már volt tudomásom.

Politikai dolgokkal magam sem akarok foglalkozni, mert annak ma már absolute nincsen semmi célja, az azonban igazi szerencse a szegény országra nézve, hogy végre megszabadult az anarkisták és gonoszok uralma alól és kezd benne kissé tisztulni a láthatár.

Úgy szegény Géza, mint Rózsika halála nagyon megrendített bennünket, valamint a kis Lenke egyik gyermekének az elhunyta is; de ők legalább nem szenvedik már át e szegény ország borzasztó helyzetét, amely ma szerencsétlenebbül áll, mint a mohácsi vész után, s ezt mind a régi rossz Habsburg politika következményének lehet csak tekinteni.

Mi magunkról nem sokat mondhatunk, mert hiszen talán tudod, hogy Egyiptomban én három és fél hónapig az angolok hadifoglya voltam, s csakis mikor betudtam okmányokkal bizonyítani, hogy mexikói állampolgár vagyok, eresztettek szabadon. Természetesen figyelmeztetve, hogy bár elösmerik is mexikói állampolgárságomat, még is Egyiptom elhagyására lettem felszólítva, mert sehogy sem tetszett nekik, hogy a háború előtt magyar kereskedelmi ügyekkel foglalkoztam. Egyiptomban, – nehogy újra valami furcsát kövessenek el velem az angol urak, el kellett mindenemet kótya-vetyélni, mert különben még a bútoraimat, képeimet és egyéb beccsel bíró tárgyaimat is lefoglalták volna. [.]

Miután valamiből kellett itt [Barcelonában – B. A.] élnem, én egyrészt spanyol újság cikkeket írtam, másrészt pedig kereskedelemmel foglalkoztam, s ezt [.] még ma is űzöm, egy szintén volt mexikói főkonzul barátommal, Octavio Barreda úrral »Moctezuma« név alatt; de miután a jelenlegi viszonyok mellett itt zöld ágra vergődni igen nehéz, de sőt csaknem lehetetlenség, arra a gondolatra jutottam, hogy ismét felajánlom szolgálataimat kereskedelmi téren az új

magyar kormánynak, és arra kértem a kereskedelemügyi Minisztert, lenne szíves engemet Mexikóba, avagy más délamerikai országba magyar főkonzulnak neveztetni ki. [.]”

1920. július 20-án a külügyeket is vezető gróf Teleki Pálnak írt, kérve, hogy nevezze ki mexikói főkonzullá. Levelében ismertette addigi diplomáciai és kereskedelmi munkásságát, hivatkozott széles körű tapasztalataira és szerteágazó kapcsolataira. Feltehetően ezzel a levéllel kapcsolatban írta öccsének Barcelonából a következőket augusztus 25-én:

„Kedves Lászlócskám!

[.] Én – mint te azt már talán tudod -, Emich Gusztáv volt kereskedelmi Miniszter közbenjárásával, de sőt az ő tanácsára, neki egy folyamodványt adtam át, Gróf Teleky [Teleki – B. A.]Pál külügyminiszter számára, amelyben kértem Őt, lenne szíves engem tiszteletbeli Magyar főkonzulnak nevezni ki Mexikóba, fizetés nélkül, de a rendes konzuli díjak beszedésének jogával. Emich akkor megígérte, hogy Ő személyesen fogja folyamodványomat Telekynek átadni, és ha közben nem jöttek volna a személyi változások, meg is vagyok győződve, hogy Ő azt megtette volna, így azonban nagy kérdés, maradt e ideje ezen ígéretét beváltani, s nem maradt e a nevezett folyamodvány érintetlenül az irattárban? Arra kérlek tehát [.] légy kegyes, mielőbb felkeresni személyesen a nevezett Grófot és nevemben megkérdezni, kezéhez jutott e az illető folyamodvány? És ha igen, volna kegyes engem a kért állásra mielőbb kineveztetni, amelyben [.] Magyarországnak Mexikóban igen nagy szolgálatokat tehetnék, nem csak azért, mert annak viszonyait jól ösmerem, de a jelenlegi új Kormánynál is igen jó embereim vannak. [.]”

Nos, ezúttal nem jött közbe se sárgaláz, se tornádó, se pedig angol fogság. Csupán a vesztes világháború utáni politikai változások szorították háttérbe Bánó Jenő szerény

és méltányolható kérését. Márpedig ezek a változások is fölértek egy jókora tornádóval. Horthy kormányzó 1920. július 15-én bízta meg kormányalakítással gróf Teleki Pált, akinek a kormánya négy nappal később meg is alakult. Ez idő tájt az ország vezetőinek figyelmét jóval nagyobb horderejű ügyek kötötték le, mint Bánó Jenő esetleges főkonzuli kinevezése. Nem is lett abból semmi.

Felesége, Juanita 1922-ben hunyt el Barcelonában. Mindössze negyvennyolc éves volt. Két évvel később kelt levelek tanúskodnak arról, hogy Bánó Jenő ezután ismét Alexandriában tartózkodott. 1924. február 27-én onnan írta öccsének:

„Kedves jó Lászlócskám.

Megkaptam folyó hó 17-én kelt szívélyes soraidat, Láng Gusztáv vezérigazgató hozzá csatolt levelével együtt, akinek már ma válaszoltam is, és szívesen elfogadom itteni képviseletét, s most már csak arról van szó, hogy minő feltételek mellett? [.]

Nagy érdekkel olvastam, hogy Horthy Miklós kormányzó elment

felolvasásodra, ami minden esetre igen derék dolog és büszke is lehetsz reá. [.]

Mexikóról még semmi híreim nincsenek, az új forradalom úgy látszik megint sok bajt okozott, amely az én ügyeimet is késlelteti; no de hát mit csináljon az ember, amikor azok az Észak Amerikai Egyesült Államok annyira vágyódnak Mexikó gazdagságára, hogy nem rettennek vissza banditákkal szövetkezni, hogy azok segítségével szíthassák az ottani zavargásokat és ők halászhassanak a zavarosban. Úgy látszik California, Arizona, Új-Mexico és Texas elrablása még nem volt elég, ők még a tampicói petróleumra is áhítoznak. [.]”

A tapolylucskai és kükemezei Bánó család közelgő, budapesti gyűlésén az Árpád-házi királyok koráig nyúló családi levéltár elhelyezéséről is dönteni kívántak a résztvevők. Az eseményre Bánó Jenőt is meghívták. Ő 1924.

december 30-án, Alexandriából válaszolt, s említést tett a birtokában lévő iratokról. A felsorolásból következtetni lehet

színes egyéniségére és szorgos munkálkodásaira.

„Kedves Lászlócskám.

Megkaptam folyó év december hó 17-én kelt szívélyes soraidat, amelyben a jövő év január hó 18-án megtartandó családi összejövetelre hívsz meg; de amelyen én legnagyobb sajnálatomra nem vehetek részt. [.]

De hiszen Lehel fiam bizonyosan ott lesz s így engemet az összejövetelen majd képviselni fog. [.] Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a családra igen érdekes levéltáramat még nem bocsájthatom rendelkezéstekre, amely igen fontos és a jövőben igen nagy értéket képviselendő okmányokat tartalmaz. Így: négy köztársasági Elnöknek hozzám intézett levelei, több mexikói és magyarországi Miniszter hozzám intézett irata; vagy 20 fő- és alispán köszönő levele; tömérdek okmány arról, hogy megválasztattam úgy külföldi mint magyarországi társulatoknak tiszteletbeli tagjává (közöttük két francia Académiának és két német, a berlini és lipcsei kereskedelmi uniónak is) és sok-sok más érdekes okmány. [.] Igaz még két olasz királyi köszönő levél is van közöttük, az annak idején Sicilia és calabriai földrengés által sújtott szerencsétlenek javára tartott felolvasásaimért.

Itt kell még megjegyeznem, hogy a magyar Földrajzi társulatnak levelező tagja vagyok, a magyar kertészeti társulatnak és az Apponyi Albert elnöksége alatt álló külügyi társaságnak pedig tiszteletbeli tagja, természetesen a megfelelő Diplomákkal együtt. [.]”

Bánó Jenő 1926 áprilisában már a törökországi Izmirben (Szmirna) tartózkodott. 1927. március 14-én innen írta öccsének: „Betegségemből nagy nehezen kivánszorogtam, amely bizony összesen több mint egy hónapig tartott és gyengeségem, amely azt követte, hasonló ideig. [.] Innét április hó 3-ikán indulok és pedig Konstantinápoly és Marseille érintésével, amely utóbbi kikötőbe át kell majd egy Amerikába menő gőzhajóra szállani, amely Gibraltárig visz,

ahonnét vagy vasúton vagy apró kis gőzhajóval fogok Malagára menni. [.]”

Másfél hónappal később, 1927. május 2-án Malagáról írt Budapestre Lászlónak, a VIII. kerületi József utca 9. címre. E levelében még mindig bízott a csodában, a főkonzuli kinevezésében. Legyünk őszinték – írta, „én már annyit fáradtam Mexikóban, Egyiptomban és magában Spanyolországban is, Magyarország kereskedelmének felvirágozása érdekében – s ezt maguk a mérvadó körök már sokszor

elösmerték -, hogy bizony némi áldozatokra Magyarország részéről, méltóvá is tettem magamat.”

A hányatott életű magyar utazó ezeket a sorokat éppen három hónappal a halála előtt vetette papírra. Mindkét hazáját szerette. Felvidéki szülőföldjére, családjának ősi szálláshelyére sokáig visszavágyott, s tervezte is, hogy egyszer hazatér. Ám Sáros vármegye, amit 1889-ben maga mögött hagyott, az első világháború után már nem volt ugyanaz. A trianoni diktátum ezt a vidéket is elszakította Magyarországtól, s az ott élő magyarok száma rohamosan fogyatkozni kezdett. Jenő bátyja, az idős Árpád, valamint a gyerekei megmaradtak ugyan hírmondónak a Tarca partjához közeli Osztropatakán, de az életkörülmények nehezebbé váltak, s a magyar kulturális élet is egyre szűkebb keretek között létezett már. 1927-ben a jövőbe vetett hit egyre kisebb volt. Bánó Jenő is inkább Mexikóba kívánkozott. Utolsó leveleiben legalábbis így nyilatkozott, de már egyik hazájába sem jutott el. Hetvenkét esztendős korában, szeretteitől távol hunyt el a spanyolországi Malagában.

Kik és hogyan készítették elő

Az első világháborút lezáró békekonferenciát 1918 végén, Párizsba hívták össze. Az ünnepélyes megnyitást Versailles- ban, 1919. január 18-án tartották. A konferenciát előkészítő Négyek Tanácsa szakbizottságot állított fel a háborús felelősség felderítésére, ám e bizottság tagjait kizárólag a győztes hatalmak képviselőiből választották ki. Ez a társaság nem törekedett átfogó, minden érdekelt félre kiterjedő, bizonyítékokat felsorakoztató anyag beszerzésére, így érthető, hogy már alig kéthavi tárgyalás után eredményre jutott. Megállapították, hogy a világháborút a központi hatalmak előre megfontolt szándékkal készítették elő. Ezt a szakbizottság amerikai tagjai is elfogadták, és véleményüket így indokolták: „A világháború Ausztria- Magyarországnak és Németországnak abból az előre megfontolt szándékából indult ki, hogy Szerbiát megsemmisítse, mivel az elzárta útjukat a Dardanelláktól és megakadályozta nagyravágyó terveiknek megvalósítását.”

^^Jánossy Dénes (1891-1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja 1931-ben Az osztrák-magyar monarchia háborús felelőssége címmel sokat mondó

tanulmányt írt a Századokban. Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak. Jánossy utalt arra, hogy a rendszeres kutatás elsősorban a németek érdeme, akik 1923-ban állandó parlamenti vizsgálóbizottságot hoztak létre a háborús felelősség felderítésére.

A Monarchia egykori közös központi hatóságainak levéltári anyagait Ausztriában őrizték, s csak a szerencsének volt köszönhető, hogy ezek megmaradtak. „A

közös hadügyminisztérium politikai iratait ugyanis a hadműveleti iratokkal együtt az 1918. novemberében kitört bécsi zavargások idején tekintélyes részben elégették, a közös pénzügyminisztérium bosznia-hercegovinai főosztályának iratait pedig a jugoszlávok Cserovics udvari tanácsosnak, Bilinski közös pénzügyminiszter egykori munkatársának és délszláv szakértőjének támogatása mellett erőszakos úton Belgrádba szállították.”

Az iratok eltávolítói ezzel a Bilinskinek küldött, a szarajevói merényletre vonatkozó jelentéseket akarták kivonni a tudományos kutatás alól. Ennek pedig csak egyetlen, súlyos oka lehetett: megakadályozni Szerbia háborús felelősségének felderítését. Az iratrablók azonban elszámították magukat. Nem tudták ugyanis, hogy a szarajevói tartományi főnökség fontosabb jelentéseinek másolatait a közös pénzügyminisztérium mindig megküldte a külügyminisztériumnak. Vagyis a Monarchia délszláv politikájára s különösképp a szarajevói merényletre vonatkozó jelentések hiteles másolatai nagyrészt megmaradtak. Ez a politikai okmánytár (Bittner Lajos levéltáros és Uebersberger János egyetemi tanár szerkesztésében) nemsokára megjelent, így nagyban segíthette a későbbi kutatásokat.

Aki kicsit is ismeri a trianoni döntéshozók mentalitását és szándékait, az pontosan tudja, hogy előre megírt forgatókönyv szerint végezték azt a felháborítóan tisztességtelen munkát, amelynek leplezetlen célja volt az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése, a történelmi Magyarország drasztikus feldarabolása, illetve a szomszédok megjutalmazása ezekkel a leválasztott, hatalmas területekkel. A győzteseket a háborús felelősség vonatkozásában nem érdekelték a tények. Bátran kijelenthetjük: ha ismerték volna az említett (későbbi) kutatási eredményeket, az semmit sem változtatott volna a döntéseiken. Az árnyaltabb történelmi kép megismerése

szempontjából érdemes néhány jellemző mozzanatot szemügyre venni.

Tanulságosak például a horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek, amelyek az alábbi esetekről is beszámoltak. György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával Puhovic magyar államvasúti tisztviselő füle hallatára kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni“.Pribisevics Milán, szerb őrnagy, a Narodna Obrana tagja pedig 1914. június elején, tehát mindössze három héttel a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni, június 28-án végrehajtott merénylet előtt, a lakásán bombákat mutatott egy Jaksics Marijan nevű zágrábi szerelőnek, e szavak kíséretében:„Látja, itt virulnak a virágok az önök Habsburgjai számára.”

A monarchiaellenes közhangulat szításáról ezalatt Romániában is gondoskodtak, de ott a helyzet nem volt olyan fenyegető, mint Szerbiában. Jánossy Dénes

írta: „A boszniai annexió [1908 – nemzetközi jogi szempontból érvényes bekebelezés] után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a monarchiaellenes tüntető felvonulások és

sajtókirohanások.“György trónörökös és Nikola Pasics miniszterelnök Szentpétervárra utazott, hogy Szerbia számára biztosítsák a cári udvar támogatását. Itt egyelőre csak szóbeli támogatást kaptak, mert Oroszország nem volt felkészülve a katonai segítségnyújtásra, másrészt korábban már titokban elfogadta Bécs annexióra vonatkozó elképzelését. Az oroszok úgy tettek, mintha az annexió nagyon meglepte volna őket, és nagyhatalmi konferencia összehívását javasolták. Ezt a nyugati partnerek nem támogatták, így a konferenciából semmi sem lett. Pasics 1909 márciusában az európai hatalmak közös fellépésének hatására végül kénytelen volt elismerni a Monarchia boszniai térfoglalását, ami a háború kirobbantásának, a

háborús felelősség kiderítésének szempontjából rendkívül fontos mozzanat volt.

A horvátok egészen másként tekintettek az annexióra, mint a szerbek, ugyanis arra számítottak, hogy Boszniát és Hercegovinát idővel saját országukhoz csatolhatják. A szerbek felismerték, hogy szándékaik e tekintetben ütköznek a horvátokéval, ezért a nagyszerb propagandagépezet hamarosan változtatott a taktikáján.„A belgrádi befolyás alatt állott orthodox-szerb egyházközségek az eladdig nyíltan gyűlölt horvátságot máról-holnapra keblükre ölelték és egyszerre hirdetni kezdték a szerb-horvát-bosnyák testvériséget.

A szerbek ezzel egyidejűleg elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már, mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban – amint azt ottani követségünk jelentette -, olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik. [.] Ennek a szívós és fanatikus propagandának eredményei már 1912-től kezdve aggasztólag mutatkoztak, mert a monarchia délszláv lakosságának legkonzervatívabb rétegét, a parasztságot is meg tudták mozgatni.”

A Narodna Obrana (Odbrana) és a „Fekete Kéz” elnevezésű, félig-meddig illegális, de valójában a szerb kormányzat által titokban támogatott szervezetekről ez olvasható a Hóman Bálint, Szekfű Gyula és Kerényi Károly szerkesztette, Egyetemes történet című, nagyszabású munka (Budapest, 1935-1937) IV. kötetében, a 3. könyv, 3. rész Balkáni forma és balkáni nacionalizmus című fejezetében:

„1908-ban alakul a Narodna Odbrana (Népvédelem), melynek élén Boza Jamrovics és Pribisevics Milán őrnagy áll. E legálisabb titkos társaság mellett nemsokára, 1909. május 9-én Voja Tankosics kapitány vezetése alatt főleg katonák részvételével megszervezik az Ujedinjenje Ili Smrt (Egyesülés vagy halál), ismertebb nevén »fekete kéz« alakulatát. [.]Célja a délszlávok egyesítése, eszköze az erőszak, rendszere a törvénytelenség és a sejtrendszer, tagjait számokkal jelöli. A balkáni merénylők jórészt ebből a titkos társaságból kerülnek ki. Zeraics Bogdán 1910. július 15-én a boszniai kormányzó ellen követ el merényletet, hasonlók követik ezt 1912. június 8-án Zágrábban, Khuen- Héderváry, majd 1914. május 25-én báró Skerlecz

horvát bán ellen. Tagjai között már szerepel [.] Gabrinovics és a többiek: Grabesk, Princip, akiknek tevékenységén át vezet az út a világháború felé. A szerb kormány kénytelen volt a Narodna Odbranat kulturális egyesületté alakítani, a cél mégis a délszlávok egyesítése, szerb vezetés alatt. Mindkét társaság magvát azok alkotják, akik 1903-ban meggyilkolták Obrenovics Sándor királyt. A hivatalos Szerbia ezektől nem állt távol, maga Pasics [szerb miniszterelnök] Zürichben járt egyetemre, hol a szerb ifjúság egy része Bakunin anarchista tanainak és az orosz terrorizmusnak híve lett.”

Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy a Monarchia s azon belül a gróf Tisza István vezette magyar kormányzat miként viszonyult a feszültségekkel terhes délszláv helyzethez. Nos, a rendelkezésre álló dokumentumok, az ez irányú kutatási eredmények ismeretében nem kétséges, hogy az illetékesek megfelelő információk birtokában voltak. A baljóslatú előjelek alapján várható volt a robbanás, ami azután Szarajevóban, 1914. június 8-án bekövetkezett. Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása egyértelmű és jól átgondolt provokáció volt, amelyet az a nyilvánvaló szándék mozgatott, hogy a nagyszerb politikai törekvéseknek akár háborús eszközökkel is érvényt kell szerezni.

A Monarchia külügyminisztériuma addig nem akart állást foglalni a szerb kormánnyal szemben, amíg nem vizsgálta ki a szarajevói merénylet előzményeit és hátterét. E célból Szarajevóba küldték Wiesner Frigyes miniszteri osztálytanácsost, a minisztérium jogi osztályának referensét. A jelentés később a párizsi békekonferencián is terítékre került. Jánossy Dénes szavaival Wiesner „Szarajevóból küldött jelentése volt az a történelmi jelentőségű okirat, melynek alapján a békekonferencia által a háborús felelősség kivizsgálására kiküldött bizottság amerikai tagjai Szerbiát »derék kis országnak« deklarálták, a monarchiát pedig a világháború felidézésében főbűnösnek marasztalták el”.

Wiesner jelentése valóban földobta a labdát a győzőknek, hiszen többek között megállapította, hogy „semmiféle bizonyíték, sőt gyanú sem merült fel eddig (1914. július 13- ig), hogy a szerb kormány a merényletet irányította vagy előkészítette, illetve a fegyvereket a gyilkosok rendelkezésére bocsátotta volna. Sőt inkább adatok vannak arra nézve, amelyek alapján a szerb kormány részességét kizártnak lehet tekinteni.“Ez a megállapítás azért furcsa, mert a jelentésben másutt ez állt:„A vádlottak kihallgatása alapján megállapíttatott, hogy a merényletet Belgrádban határozták el, Ciganovics szerb állami tisztviselő és Tankosics szerb őrnagy készítette elő, akik a bombákat, fegyvereket és cyankálit a merénylők rendelkezésére bocsátották. [.] A bombák kétségkívül a kragujeváci árzenálból valók. A Narodna Obrana titkos egyesületről szóló értékes anyagot még nem néztem át.”

A párizsi konferencia szakbizottsága a jelentésnek ez utóbbi részét teljesen figyelmen kívül hagyta, s csak a szerb kormány vétlenségére vonatkozó mondatokat ragadta ki, hogy ezzel is alátámassza a Monarchia bűnösségét kimondó határozatát. Wiesner jelentése egyébként már a szarajevói merényletet túlélő Oskar Potioreknek, Bosznia-Hercegovina katonai kormányzójának sem tetszett. Conrad vezérkari

főnöknek küldött jelentésében írta: „Wiesner a szerb kormánynak a merényletben való részességét kizártnak tartja, én ellenben egyenesen lehetetlennek

tartom, hogy egy olyan kis országban, mint Szerbia a demokrata kormánynak egyik vagy másik tagja ne tudott volna a merénylet előkészítéséről és az egész propaganda felségsértő működéséről. […] Ehhez járul egyébként, hogy Szerbiában a kormányon kívül egy katonai mellékkormány is létezik, mely a hadseregre támaszkodik. Máris be van bizonyítva, hogy aktív szerb tisztek vettek részt az egész propaganda és a merénylet előkészítésében, amiért is ezek a Szarajevóban történt gyilkosság elkövetői közé tartoznak. [.] Igaz ugyan, hogy a hadsereg nem azonos a kormánnyal, de olyat állítani, hogy a hivatalos szerb kormány ne tudott volna arról, amit a hadsereg csinál, az már igazán nem járja.”

Horánszky Lajos (1871-1944) politikus, történetíró Tisza István és kora című monográfiájában (Budapest, 1994) írt az 1914. július 7-ei közös minisztertanácsi ülésről is. Ezen gróf Berchtold Lipót, a Monarchia külügyminisztere beszámolt arról, hogy berlini tárgyalásai során Vilmos császár és Bethmann-Hollweg kancellár Németország támogatásáról biztosította a Monarchiát egy esetleges, Szerbia elleni háborús bonyodalom esetén. Tisza István magyar miniszterelnök ekkor kifejtette, hogy a Szerbia elleni (egyesek által javasolt, diplomáciai eljárások nélküli) támadásba sohase egyezne bele. Ez ugyanis maga után vonná az európai hatalmak és a közvélemény felháborodását, s ami rosszabb: az egész Balkán (Bulgáriát kivéve) ellenállását. Másrészt „ő, mint magyar miniszterelnök soha sem tudna beleegyezni abba, hogy Szerbia egy része a Monarchiába bekebeleztessék”.

A Ferenc József királyhoz intézett minisztertanácsi jegyzőkönyvhöz csatolt bizalmas külügyminiszteri jelentés többek között ezt tartalmazta: „Tisza István attól fél, hogy egy háború esetén Szerbia összes barátaival és

szövetségeseivel harcolnunk kellene, mellyel szemben az elgyengült Bulgária támogatása nem nyújtana kellő biztosítékot. [.] Ezzel szemben a minisztertanács összes tagjai osztják azt a véleményemet, hogy a jelen alkalom egy Szerbia elleni háborúra felhasználandó volna, éspedig azért, mert egy további várakozás helyzetünket csak nehezíthetné. [.] Utamat azért kellett elhalasztanom, mert gróf Tisza István arra kért, hogy egy hosszabb jelentését, mely véleményét tartalmazza, terjesszem Felséged elé”.

Ismeretes, hogy Ferenc József végül a hadüzenet mellett döntött, s ezt a döntést Tisza tiszteletben tartotta. Ettől kezdve minden erejével azon munkálkodott, hogy a győzelmet elősegítse. A közvélemény semmit nem tudott háborúellenes javaslatairól, ezért könnyű volt megvádolni háborúpártisággal. A háború kimenetele a Monarchia szempontjából egyre rosszabbul alakult, s Tisza aggodalmai hamarosan beigazolódtak. Ausztrián belül is baljóslatú jelek mutatkoztak. Bécsben, 1916. október 21-én egy szociáldemokrata politikus agyonlőtte gróf Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt, pontosan egy hónappal később pedig az idős Ferenc József császár-király is távozott az élők sorából.

IV. Károly, az új uralkodó 1917 tavaszán nem fogadta el Tisza választójogi törvénytervezetét, ezért a magyar miniszterelnök lemondott hivataláról. A gyenge, pacifista beállítottságú király éppen akkor hagyta távozni az egyetlen tapasztalt, karizmatikus, nemzetben gondolkodó államférfit, amikor a legnagyobb szükség lett volna a munkájára. Tisza távozásával gyors egymásutánban kerültek előtérbe kisebb formátumú politikusok, majd azok az anarchista, szélsőbaloldali erők,

amelyek tehetetlen bábuként tolták maguk előtt Károlyi Mihály grófot mindaddig, amíg félreállíthatták s a hatalmat a saját kezükbe kaparinthatták.

Tisza kezdeti, háborúellenes magatartása azért is figyelemre méltó, mert Párizsban, a Négyek Tanácsa ülésein Magyarország háborús felelőssége is felmerült. A konferencia főtanácsa 1919 márciusától a négy szövetséges nagyhatalom legfőbb vezetőiből állt (előtte ezt a szerepet a Tízek Tanácsa töltötte be). Az Egyesült Államokat Woodrow Wilson elnök, Nagy-Britanniát Lloyd George miniszterelnök, Franciaországot Georges Clemenceau miniszterelnök, Olaszországot pedig Vittorio Emanuele Orlando miniszterelnök képviselte. A Négyek Tanácsa időnként kiegészült Japán képviselőjével, illetve a külügyminiszterek ötfős tanácsával.

Litván György történész Trianon felé. című izgalmas tanulmányában (Beszélő online, 7. évfolyam, 22. szám) szemelvényeket közölt a párizsi béketárgyalások francia jegyzőkönyvéből. Paul Mantoux, a francia delegáció tolmácsa és jegyzőkönyvvezetője a több mint három hónapon keresztül ülésező Négyek Tanácsának tárgyalásairól könyvet jelentetett meg Párizsban, 1955-ben. Mantoux jelezte, „hogy az utóbb két kötetben franciául is kiadott dokumentum nem szó szerinti jegyzőkönyv, hanem az üléseken készített jegyzetek alapján másnap reggel gyorsírónak lediktált szöveg”.

1919. július elejétől a francia külügyminisztériumban folytak a tárgyalások a külügyminiszterek, valamint Clemenceau, időnként pedig Lloyd George részvételével. Mantoux továbbra is készített jegyzeteket, de ezeket soha nem publikálta. Litván György ezt írta: „Az írógéppel írt és sokszorosított jegyzőkönyvek eddig egyetlen ismert példányát a Párizs melletti Nanterre-ben, a Biblioteque de Documentation Internationale Contemporaineben találtam meg, Dossiér Mantoux elnevezés alatt. Nem tudok arról, hogy ezt a hatalmas anyagot akár csak részben is publikálták vagy feldolgozták volna. [.] A tolmácstiszt minden tekintetben rendkívüli munkát végzett. Több mint fél éven át rögzítette a naponta, néha egész nap folyó zsúfolt

tárgyalásokat, vitákat és meghallgatásokat, ismertette és fordította az érkező jelentéseket, csatolta a bejövő és kimenő jegyzékeket. […] A magyar ügy hányattatásait és végső determináltságát talán semmilyen más leírásból nem lehet ilyen pontosan érzékelni és megérteni.”

A jegyzőkönyvekből jól kiolvasható, hogy „magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a franciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter“. Pichon, aki magyarellenes érvelésében olykor Clemenceau-n is túltett, a március 31-i ülésen többek között ezeket mondta: „Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért.”

A francia külügyminiszter itt nem állított kevesebbet, mint hogy a magyar kormány arányos felelőssége alatt a legfőbb felelősséget kell érteni, hiszen (szerinte) magyarok irányították a Monarchia politikáját. Pichon úgy tett, mintha semmit sem tudott volna Tiszának a szarajevói merényletet követő, mérsékelt hangú parlamenti beszédeiről, amelyeket annak idején Párizsban és Londonban is kedvezően

fogadtak. Elképesztően tragikus, hogy Párizsban olyan emberek befolyásolhatták Magyarország sorsát, akik ennyire elrugaszkodtak a tényektől és nem is palástolták a magyarokkal szembeni ellenszenvüket. Pichon szemrebbenés nélkül kijelentette ezt is: „Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk.” Ma már jól tudjuk: az erdélyiek felszabadítása a Pichon-féle virágnyelven azt jelentette, hogy a győztesek Romániához csatolják Erdélyt. Egy olyan országhoz, amelyhez hosszú történelme során soha nem tartozott.

Jánossy Dénes említett tanulmányában olvasható, hogy Pasics szerb miniszterelnöknek szerepe volt az osztrák trónörökös meggyilkolásában. Erről már a merénylet időpontjában információkkal rendelkezett Plamenatz volt montenegrói külügyminiszter és Gavrilovics montenegrói szerb követ, akik arról is tudtak, hogy a Miklós montenegrói király elleni sikertelen merényletet is ő készítette elő. Plamenatz 1917. május 23-án, Londonban kelt levelében írta:

„Pasics akarta ezt a háborút és ő provokálta. Mindent csendben készíttetett elő, mert biztosítva volt az orosz támogatás felől arra az esetre, ha a monarchia agresszíven lépne fel Szerbia ellen. Nem nyugodott tehát addig, míg casus bellit nem idézett elő. Ezért gyilkoltatta le osztrák alattvalókkal az osztrák trónörököst. [.] Azonban el fog jönni a nap, amikor majd maguk az összeesküvők fogják megvallani, hogy Pasics volt a feje az összeesküvésnek.” Hasonló értelmű levelet írt Miklós montenegrói király Wilson amerikai elnöknek Párizsból, 1919. május 14-én.

Mindez nem befolyásolta a trianoni döntéshozókat. Miként gróf Apponyi Albert francia (helyenként angol és olasz) nyelvű, jól felépített, okos érveket felvonultató védőbeszéde is hidegen hagyta őket. A kiváló magyar politikus nem tudta meggyőzni Európa „kultúrnemzeteinek” vezetőit arról, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásával, az etnikai határok semmibevételével újabb, a korábbiaknál is nagyobb feszültségeket generálnak a térségben. Trianonban az igazságtalan békediktátummal elvetették egy, az előzőnél is nagyobb világégés magvait. Ezzel, s ezen belül a bolsevizmus és a nácizmus előretörésével a 20. század, az emberiség történelmének legpusztítóbb századává vált.

A Párizsban „megalkotott“ új nemzetek azóta (Románia kivételével) átalakultak, szétestek. Szerbia a történelmi közelmúltban szerzett hasonló tapasztalatokat, mint Magyarország 1920-ban. Térségünk országai egyre inkább

átérzik a sorsközösségből fakadó egymásrautaltságot, s

láthatóan egyre kevésbé szeretnék
kívülről és „felülről” döntsenek.

ismét

A nagy magyar költő zsákutcás nézetei

„Néznek bennünket kultúrnépek” – írta Ady Endre a Nagyváradi Naplóban (1902. január 31.). A költő-újságíró mindenekelőtt a franciákat, az angolokat, a németeket s általában a tőlünk nyugatra élő népeket értette „kultúrnépek” alatt. A magyar értelmiség forradalmi változásokat követelő része, amely nem volt képes elismerni az ország gazdasági és kulturális eredményeit, a kétségkívül létező társadalmi feszültségek radikális megszüntetéséhez külföldi mintákat keresett. Ady is, aki a Nyugat bűvöletében élt és gondolkodott, s onnan várt valamiféle megváltást. A „kultúrnépek“ fogalma később, 1919 elején visszaköszönt Károlyi Mihálynak a Nemzeti Tanács ülésén tett kijelentésében: „Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük”.

^^Magyarországon a 20. század korai évtizedeinek társadalmi mozgásai, majd maga a világháború nagy lehetőséget nyújtottak azoknak a régóta szervezkedő politikai kalandoroknak, akik Károlyi Mihály mögött felsorakoztak. Károlyi szövetségesei és támogatói hamar felfedték igazi arcukat, mihelyt hatalomhoz és az

ország maradék pénzéhez jutottak. Ebből a pénzből például arra is futotta, hogy kifizessék a Tisza Istvánt agyonlövő bérgyilkosokat. Az Ady által nagyra tartott Károlyi 1919-ben nem akarta fegyverrel védeni hazáját az országra törő ellenséggel szemben. Bízott „a világ művelt népeinek

ítéletében“. E művelt népeket főként nyugaton vélte felfedezni, holott tudnia kellett, hogy a népek sehol nem uralkodtak (még Lenin Szovjetuniójában sem). 1920-ban Ady már nem (az előző év elején hunyt el), Károlyi azonban láthatta, hogy a nyugati világ művelt, az első világháborúban győztes „népei” miként ajándékozták szomszédainknak a történelmi Magyarország kétharmadát.

Ady újságíróként és költőként a legjelentősebb magyar véleményformálók közé tartozott. Politikai nézetei szembeállították az „úri világgal”, azon belül a magyar nemességgel, amelyről szinte semmi jót nem tudott mondani. Következetes egyoldalúsággal szemlélte ezt a réteget (miként a magyar történelmet is). Kossuthon, Rákóczin, no meg persze Dózsa Györgyön kívül nem sok nemesről tudott dicsérően nyilatkozni, így aztán nem csoda, hogy a sárosi urakról is lerántotta a leplet. A Népszavában jelent meg tőle 1912. szeptember 18-án a következő:

„Egy idő óta azt hirdetem, hogy nem Sáros, hanem a Szilágyság a magyar Gascogne, a nagyzoló, úrhatnám, kalandoros üresség hazája. És mégis Sáros, és még mindig Sáros, aminthogy ismét bebizonyította a Szinyei Merse ünneplése. Sáros urai ugyanis, amikor Szinyei Merse ünneplésére egy kis Szent István-rendből fölkészültek, engedelmet kaptak Berzeviczy Alberttől, hogy a különben is ártatlan, nagy, öreg festőt »vármegyénk nagy fiává« avathassák. Gyönyörű volt, hogy tetszelegtek a kedves, kedélyes, analfabéta urak e művészünneplő szerepükben. Egyetlen vigasztaló, hogy a sajtóban is eldicsekedtek, ami kétségen kívül azt bizonyítja, hogy már Sárosban is tudják: vannak emberek, akik írnak egy furcsa gép számára, amely sok példányban papiroson betűt produkál. És a sárosi urak ma büszkék, hogy fölfedezni kegyeskedtek egy öreg urat, aki valamikor, amikor még Sárosban félbolondnak tartották, Münchenben, Párizsban és néhányaknál Budapesten igen nagy piktor vala. Sem újat, sem rontót nem akarok, az igazi választójog ma, amikor legkétségesebb, vérrel is kivívandó,

de amíg a mai magyar vármegyét össze nem törjük, alig értünk el valamit. Ezeket az apró köztársaságokat minden elvünk ellenére tirannizálnunk kell, hogy kultúrélet, igazság és emberség juthasson lerombolandó gőgös buta falai közé.”

Az apró köztársaságok Ady által áhított tirannizálása megtörtént. Csakhogy a Felvidéken ezt nem Ady elvbarátai hajtották végre, hanem a világháború győztesei által fölhatalmazott csehek, akiknek első dolguk volt, hogy megszállták a nagy múltú eperjesi evangélikus kollégiumot, s elrendelték a magyar nyelvű oktatás beszüntetését. Azt már nehezen deríthetjük ki, hogy Ady miért írt le olyan valótlanságot, miszerint Szinyei Merse Pált Sárosban valamikor félbolondnak tartották. Talán a másik sárosi festővel, Csontváry Kosztka Tivadarral tévesztette össze, akinél olykor tényleg felfedezhető volt némi egzaltáltság.

A régi történelmi gyökerekkel rendelkező, nemzeti érzelmű Szinyei Merse család, miként sok hasonló sárosi família, nagy gondot fordított a művelődésre, illetve az oktatás, az irodalom, a művészetek, a tudományok támogatására. Az eperjesi

kollégium történetét elemezve nyomon követhető a helyi nemesség évszázadokon átívelő, áldozatos helytállása, ami a katolikus egyházhoz kötődő családokat (mint a Szinyei Merse) is jellemezte.

Sáros, a magyar Gascogne, Ady Endre szerint a „kalandoros üresség hazája”. Nekünk inkább az jutna eszünkbe, hogy II. Rákóczi Ferencé, a sárosi főispáné, aki a száműzetésben is Sáros grófjának írta magát, s azoké a kiváló sárosi hazafiaké, akik (nemesek vagy közrendűek) a fejedelem zászlaja alatt küzdöttek a magyarok szabadságáért. Eperjesen élt a kisebbségek sorsát szívén viselő báró Eötvös József (édesapja a vármegye főispánja volt), és eszünkbe juthatnak azok a kiváló magyarok is, akik az eperjesi kollégium falai között váltak elkötelezett hazafiakká, mint például Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc,

Lisznyai Kálmán, Sárossy Gyula, Irányi Dániel, Vahot Imre és Sándor valamint mások, akiknek nagy szerepe volt abban, hogy az 1848-as forradalom kitört.

A kor költőóriása, Petőfi Sándor 1845 tavaszán csaknem egy hónapot töltött Sárosban, ahol költői versenyre kelt Kerényi Frigyessel és Tompa Mihállyal. Eperjesen egy este a tanulóifjúság fáklyás zenével tisztelte meg. Ő többek között ezt írta: „Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám.”

Ady gyakran általánosított. Előszeretettel dzsentrizte le a magyar nemességet s húzta rá az egész rétegre egyesek hibáit. A Nagyváradi Naplóban, 1902. január végén írt egyik tárcájában például a következőket adta közre: „Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna. E megállapításából az következnék, hogy a handlézsidózók miatt kitessékelik országából az ősmagyart. De vajon kik azok a közelebbről meg nem nevezett „ti? Ady nézeteit ismerve természetesen a kiváltságos „úri” osztályra gondolhatunk, amelynek a nagy költő felfogása szerint antiszemitizmus dolgában egynek és oszthatatlannak kellett lennie.Ezzel kapcsolatban ismételten sárosi példával hozakodunk elő, mert úgy illő és igazságos, hogy felvillantsunk egy-két képet Ady korából. Ezeket ő is észrevehette volna.

A mai napig ritkán találkozunk olyan történelmi adatokkal és tényekkel, amelyek a zsidóság és a befogadó magyarság egyenjogúságáról, kölcsönös tiszteleten alapuló együttéléséről szólnak. Pedig miként ma, úgy a „boldog békeidőkben” is a magyarságnak csupán elenyésző része táplált ellenérzéseket a zsidósággal szemben. Anélkül, hogy az antiszemitizmusból eredő veszélyeket alábecsülnénk, nem árt emlékeztetni ezekre az időkre. Érdemes fellapozni

azokat a régi újságokat, könyveket és kiadványokat, amelyekből hiteles képet alkothatunk ebben a témakörben. Figyelemre méltó olvasmány például a Kósch Árpád neve alatt, 1910-ben kiadott Sárosvármegyei Kalauz, amely a megye városainak és községeinek címtárát, részletes statisztikai adatait tartalmazó összeállítás. Ebből kiderül, hogy Sáros vármegye a Galíciából bevándorló zsidóság egyik legfontosabb állomáshelye volt.

Az ottani, egyébként erősen nemzeti érzemlmű magyarság befogadó volt. Ezt bizonyítja, hogy Eperjesen a római katolikus plébánián, a görög katolikus

püspökségen, az evangélikus és a református egyház intézményein kívül két izraelita hitközség tevékenykedett, és mindkettő saját elemi iskolát tartott fenn. Ezeken kívül izraelita kisdednevelő egylet, rabbiképző, cionista szervezet, izraelita Chewra-Kadischa, izraelita nőegylet, ortodox izraelita Szentegylet, betegsegélyező megyei Talmud egyesület, illetve Talmud Thora egylet is működött a megyeszékhelyen. Az eperjesi és a bártfai takarékpénztárak, bankok, az eperjesi bankegylet, a kölcsönös segélyző szövetkezet, a bártfai Gazdasági, Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársaság is azon intézmények sorába tartozott, ahol a vezetőségben, az igazgatótanácsban egymás mellett ültek, tárgyaltak, döntöttek zsidók és nem zsidók.

Kvitkovsky Ignácnak az eperjesi polgári lövészegylet történetéről írott dolgozatában többek között ez áll: „Olvasva az egyleti tagok névsorát és foglalkozásukat, ebben a grófok és bárók nevei mellett [.] városi és megyei tisztviselőket, ügyvédet, orvost, mérnököt, tanárt, gyógyszerészt, kereskedőt, földbirtokost, az iparosok köréből szabót, mézeskalácsost, gombkötőt, órást, könyvkötőt, mészárost, korcsmárost találunk. az egyletnek 50 évet meghaladó fennállása alatt nem volt eset hogy a tagok között valami kontroversia támadt volna. az eperjesi zsidóság sem vonta ki magát a társadalmi akcióból és a

társaséletnek mindenkor részese volt. Ismételve jelét adta az összetartozandóságnak és anyagi áldozatkészségének.”

Ady nagyon kevés főnemessel szimpatizált. Károlyi Mihály, a „vörös gróf” ezek közé tartozott, de gróf Tisza István miniszterelnök már nem. Tisza és Ady címmel Szentesi Zöldi László írta a Magyar Hírlapban a következőket (2011. január 28.): „A magyar politikai gondolkodásmódot máig uraló marxista történelemoktatás egyik szent és kikezdhetetlen tétele volt, hogy Tisza István és Ady Endre viszonyának megromlásában kizárólag Tisza a hibás.“Ady nézeteinek tükrében ez a viszony igen érdekesen alakult. A költő 1901 őszén ezt írta a Nagyváradi Naplóban, Tisza István s a bihari dzsentri címmel:„Tisza István még mindig több vagy kevesebb a grófnál: a közélet, a politika embere, kinek tettei sokunkat érdekelnek. Ugyanebben a lapban még két évvel később (1903. február 4.) is így vélekedett: „Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer. Határozott egyéniség.

Jó tudni, hogy Ady, mielőtt az ellenzéki beállítottságú Nagyváradi Naplóhoz került volna, (1901) a kormánypárti Szabadságnak dolgozott. A Naplónál már fennen hirdette a liberalizmus megújításának szükségességét, és lelkesen támogatott minden olyan törekvést, amely a fennálló rend kereteit feszegette. Tiszáról továbbra is szépeket írt, s valamiért úgy gondolta, hogy ő lehet a magyarországi liberalizmus zászlóvivője. 1903. június 17-én jelent meg Gróf Tisza István című írása (részletek):

„A hosszú tespedés után ez az ember vihart hoz. Tisztító vihart. Voltaképpen örvendeznünk kell. Hogy Széll Kálmán, ez a hiú, önimádó, kokott lelkű, paktáló elmúlik: már ez magában szerencse. [.] Lehet, hogy csoda történik, és sikerül összetörni a nagyon fölnövekedett klerikális-agrárius- nacionalista reakciót, ezt a csak Magyarországon lehetséges, veszedelmes összeszövetkezést, mely pár év óta megsemmisítéssel fenyeget minden liberális és még el nem úsztatott eredményt. Reménykedéssel nézünk gróf

Tisza István ideje elé. [.] Van hát okunk örvendezésre. Ami meg gróf Tisza Istvánt illeti, sohasem az ő politikai hitvallása ellen küzdöttünk, csak a hitvallás megnyilatkozó módusainak egyik-másika ellen. Mert

tudtuk, hogy Magyarországon erősebb liberalizmusú lehetséges politikus nincs gr. Tisza Istvánnál.”

Ez idő tájt sztrájkot hirdettek az annavölgyi és a dorogi bányászok, 1903. július 15-én pedig a fővárosban került sor egy tiltakozó munkásgyűlésre. Július 31-én Ady Újabb szózat Gesztről című tárcájában írta (Nagyváradi Napló): „Tisza István újabb nyílt levéllel fordul választóihoz. Ebben az újabb nyílt levélben újra azt hirdeti, amit mindig hirdetett: egy jottányit sem szabad engedni, össze kell törni az ellenzéket. Nekünk nem szimpatikus gróf Tisza István közösügyes ortodoxiája [.], de mégis imponál nekünk ez az ember. Ez kitart a maga vélt igaza mellett, ez az ember nem változik, nem alkuszik. A szilárdság különösen imponál ma, a katasztrófákat rejtegető időkben.”

Adynak fenntartásai dacára még mindig imponált Tisza István, akit a király 1903. november 3-án nevezett ki miniszterelnöknek. 1904. március elsején Tisza rendeletet adott ki a vidéki szocialista agitáció megfékezésére, vagyis Adynak már nem lehettek illúziói Tisza politikai nézeteit illetően, mégis, március 30-án az alábbi levelet küldte Párizsból a miniszterelnöknek:

„Kegyelmes Uram,

nagyon kérem, bocsásson meg nekem, hogy ujból levéllel merem zavarni. Kegyes emlékezetébe akarom hozni kérésemet, melylyel két ízben bátorkodtam volt Kegyelmes Uram előtt megjelenni. Azóta – két hónapja elmúlt már – Párisban élek s tanulok. E rövid idő alatt sok összeköttetést szereztem politikusok, írók és hírlapok körében. Ha emlékszik reá Kegyelmes Uram, azt voltam bátor kérni, hogy néhai Borostyáni Nándor öröke képen s jogcímén mint közoktatásügyi s esetleg mint sajtóügyi tudósító némi kis anyagi segítséget nyerjek párisi tanulmányaimhoz. Nem

tudom lehetséges-e. Most megismétlem e kérésem, Kegyelmes Uram. Tenni és dolgozni akarnék e támogatás fejében. Igen nehéz viszonyok között tartom itt fönn magam s akármilyen kicsi segedelem nekem igen nagy és megmentő volna. Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt, jóságába és kegyességébe ajánlva kérésem vagyok legalázatosabb tisztelője

Ady Endre”

A kérést nem teljesítették. Ebben közrejátszhatott, hogy jól ismerték Ady ellenzéki nézeteit. Levelét nem iktatták (jóval később, véletlenül került elő), választ sem kapott rá, ezért többen is innen eredeztetik Ady meg nem alkuvó gyűlöletét Tisza Istvánnal szemben. A költő ugyanis igen gyorsan hangot váltott, s egyszeriben fölfedezte Tiszában a politikai ellenfelet. 1904. július 21-én a Budapesti Hírlapban már nyíltan támadott (A magyar szocializmus – francia világításban):

„A szocialista L’Humanité, melynek Jaures a főszerkesztője, egyik legutóbbi számában a magyar szocializmussal foglalkozik, főképpen a szakegyesületek dolgával. A L’Humanité cikke szerint nincs egyetlen ország, ahol a munkásmozgalmaknak több akadálya volna, mint Magyarországon. Azután számokkal igazolja, hogy pár év óta mégis milyen óriás mértékben emelkedett a munkás­szindikátusok tagjainak a száma. Bár a Tisza-kormány teljes erővel igyekszik a munkásmozgalom útját állani, nincs benne kétség, írja a L’Humanité, hogy az ifjú magyar proletárság – szenvedélyes, kemény, nagy harcok árán bár – visszatarthatatlanul fog haladni

céljai felé.”

A japánokkal szembeni vereség nyomán kitört orosz forradalom hatására Ady ezt írta a Budapesti Naplóban 1905. április 8-án: „Még Oroszországban is megindult a leszámolás. Meddig késik még – nálunk?” Ady elégedetlen volt a magyarországi állapotokkal, pedig ekkor már napilapként működött a Népszava, és Budapesten megjelent

Marx és Engels válogatott műveinek első kötete, amelyet Szabó Ervin (eredeti nevén Schlesinger Sámuel Ármin) szerkesztett. Szabó Ervin később a forradalmi szocialisták

csoportjának egyik szellemi vezetője lett (e csoporthoz tartozott Lékai János, a Tisza-ellenes, 1918. október 16-i sikertelen merénylet végrehajtója).

1906-ban Franciaországban egy újságíró-lapszerkesztő, Georges Benjamin Clemenceau lett a miniszterelnök. Ady hozzá is nagy reményeket fűzött. Nizzából írta november 4- én (Clemenceau és az újságírók): „Clemenceau kormányhatalma tényleg csoda-e avagy az új demokrácia egyik hőstette? Primitív lelkű és hitű korokban, avagy rendkívüli viszonyok között ült már a hatalom székén csiszolt intellektus vagy művésztemperamentum. Hiszen még Magyarországon is lehetett már miniszter egy báró Eötvös József s Echegaraynak Spanyolországban sem árthatott, hogy író. [.] Igen, úgy látszik, hogy Clemenceau sikere a rettegett demokráciának egy gyönyörű diadala. [.] És nemsokára az analfabéták legföljebb csak Magyarországon boldogulhatnak, még a politikában is. Ezt látják, ezt érzik a francia újságírók. [.] S Clemenceau-ért kell lelkesednie minden országok újságírójának.”

II. Rákóczi fejedelem és bujdosótársai hamvainak újratemetése (1906. november 5.) kapcsán Ady Endrének a Franciaországban szentségtörés vádjával igazságtalanul elítélt és 1766-ban kivégzett la Barre lovag, valamint Dózsa György jutott eszébe. 1906. november 13-án írta a Budapesti Naplóban (La Barre – Dózsa György): „La Barre lovagról, aki szobrot kapott Párizsban, Dózsa Györgyre gondol az ember, ha magyar. [.] Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a mienk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. [.] Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és

Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s ellenünk vonultatják föl őket. [.] Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. [.] Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. [.]”

Ady nem tudott osztozni a Rodostóból hazahozott fejedelem és társai hamvainak ünnepélyes gyászmenetét megilletődve szemlélő magyar tömegek érzéseiben. Ráadásul nemzeti hősként tekintett a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurájára, Dózsa Györgyre, aki szerinte szobrot érdemel. Tudjuk, „népért síró bús, bocskoros nemesnek” nevezte Dózsát, aki annyira együtt érzett a népével, hogy ceglédi kiáltványában ezt üzente a hozzá nem csatlakozó parasztoknak: „saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk,

vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük”.

A fejedelem hamvainak hazahozatala alkalmából írt szerencsétlen írás helyett illőbb lett volna legalább annyi magasztaló szót ejteni a fejedelemről, az általa vezetett szabadságharcról, illetve az újratemetésért áldozatos küzdelmet folytató Thaly Kálmán történészről, mint Clemenceau-ról, akiről a nagy költő később is dicshimnuszokat zengett. És nemcsak Tisza, hanem a kultuszminiszter, gróf Apponyi Albert is bekerült Ady Endre célkeresztjébe.

Apponyi egy alkalommal állítólag ezt mondta: „Védeni kell a magyar társadalmat az ellen a nyavalya ellen, amely Franciaországban pusztít.” Ady ezt nem hagyhatta szó nélkül, és 1907. január 11-én így reagált a Budapesti Naplóban: „Hinnünk kell azt, hogy az Európa-ellenes,

kultúraellenes koalíció nem élhet örökké. Addig tomboljon az álkultúra, a gyalázatos maradiság, Franciaországot pedig nem sikkaszthatja el a glóbuszról Apponyi Albert. A francia példákon pedig csak azért is nevelődik, épül és okul az új magyar generáció. Igenis, e nagy nemzet nyomába akar lépni az új Magyarország. Új társadalmat, humanizmust, radikális demokráciát, új kultúrát akar. Apponyi s a koalícióval győzedelmeskedett kultúrátlanság hiába handabandázik.”

Ady Endre valamiért feljogosítva érezte magát, hogy ledorongoljon olyan kiváló közéleti személyiségeket, mint Apponyi, aki minisztersége alatt többek között rendezte a néptanítók fizetését, szabályozta az állami és nem állami iskolák jogviszonyait, s törvénybe foglaltatta az ingyenes népoktatást. Ady Clemenceau-rajongása viszont változatlan maradt. A Pesti Napló 1909. március 28-i számában például ezeket írta A legérdekesebb miniszterelnök címmel:

„[…] Clemenceau jobban tudja, mint akármelyik ország politikusa, hogy a kormányférfiak nem azt teszik, amit akarnak, hanem amit kérlelhetetlenül muszáj. [.] Mondják, hogy igazi francia, s elnéző, gyöngéd, érdek nélkül saját személyén kívül még a nőkkel szemben tud lenni. Pedig a szerelem korát, mely egyébként szabályozhatatlan s nagyon egyéni, alighanem túlhaladta. [.] Bár határozottan szenvedélyes, publicista természet, de a látása éles. Sőt, előrelátása is az, s lehet, hogy az, aki utána kormányelnök lesz, még nem is sejti, hogy az lesz. De Clemenceau olyan kivételes ember, aki ma meg tudná mondani, hogy a Clemenceau-kormány után milyen kormány jön milyen miniszterekkel. [.]”

Ady szinte az anarchisták szenvedélyével várta a magyarországi társadalmi robbanást. Még 1910 karácsonyán is A robbanó ország címet adta írásának (Világ, december 25.), melyet így fejezett be: „Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű

pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. A robbanó Magyarország evangéliuma szállja be a városokat és falvakat a békességnek ezen a hagyományos ünnepén.”

1912. június 7-én Kovács Gyula Justh-párti képviselő megpróbálta lelőni a képviselőház ülésén elnöklő Tisza Istvánt, de a golyók célt tévesztettek. Két nappal később Adynak megjelent a Rohanunk a forradalomba című verse, benne a geszti

uradalom birtokosára, Tiszára utaló, sértő versszakkal:

Minden a Sorsé, szeressétek, Őt is, a vad, geszti bolondot, A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje

S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze

Hunnia úri trágyadombja,

Ez a világnak nem közösse.

Láthattuk, Ady korábban le tudta írni: „Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer. Határozott egyéniség.“Vajon miként lett a nagy tudású, tiszta szemű európéerből vad, geszti bolond, gyújtogató csóvás ember, valamint úrnak, magyarnak egyként rongy? S miféle lelkülettel lehetett közreadni ezt a verset két nappal azután, hogy Tisza megmenekült a halál torkából? E kérdésekre talán nem nehéz megadni a választ.

Adyt ez idő tájt a Népszava foglalkoztatta, s a költő nem győzött hálálkodni a lapnak (1912. szeptember 8.): „Hogy a Népszava szállást ad nekem, a hajléktalannak, számomra ez köszönnivaló, nagy dolog, de az Idő, az ő öreg fejével csodálkozás nélkül bólint rá egyet. Istenítéletes, vagy- vagyos harcnak förgetege indult meg, s e nagy harcra szívvel, hittel s vérrel fölkészült, egységes hadsereg, mellyel az én lelkem tarthat, csak egy van, az, amelynek a Népszava a zászlója. Néhány sorral alább így folytatta: „.az

úgynevezett polgárság Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet »középosztály« a haramia-basa szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért – nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állania, ahol a forradalom – van.”

Ady keményen bírálta a magyar nemességet, a régi és az új arisztokráciát, valamint a polgárságot, de a kommunistákat nem. Pedig olykor hivatkozott báró Eötvös József megállapításaira, így ismerhette Eötvös 1864-ben megjelent művét is (Gondolatok), amelyben a kommunistákról ez áll: „A kommunisták a birtok közösségének védelmére az első keresztyénekre hivatkoznak. A különbség e kettő között csak abban fekszik, hogy az első keresztyének vagyonukat azért osztották meg, mert magasabb cél után törekedve azt megvetették, míg a kommunisták a közösséget azért követelik, mert az anyagi élvezetet mindenek felébe tévén, az egyenlőségnek csak annyiban tulajdonítanak fontosságot, amennyiben az a vagyonra és anyagi élvezetre is kiterjed.”

Eötvös csaknem fél évszázaddal korábban tisztán látta azok valódi céljait, akik a nép érdekeire hivatkozva, a nép nevében akartak forradalmi úton hatalomra kerülni. Ady ezt nem látta. Vakon bízott a „szocializmus tömegeiben”, akik majd megdöntik a régi rendet és megteremtik a várva várt szabadságot. A világháború végén a magyar társadalom a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent a gyakorlatban a

proletárdiktatúra.

A költő Erdély szomorú sorsára is ráérzett a maga felettébb bizarr módján. 1912-es év végén írta S ha Erdélyt elveszik? címmel a következőket: „[.] Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel

mondogatom el régi, komoly tréfámat: – Hiszen én nektek
adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a
magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele]
ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s
már régen álmodom a legfényesebb jövendőt? [.]”

Igaz, egy ilyen tréfa másként csengett 1912-ben, mint
nyolc évvel később, amikor Erdélyt a költő által szeretett
Romániához csatolták. Ady akkor már nem élt, de azért ez
az ő idejében is otromba tréfa volt. 1914. május 28-án

Egyesült Függetlenségi és
elnöke. Ady az Új Magyar

Károlyi Mihály lett az
Negyvennyolcas Párt új

Szemlében A szentpétervári út című írásában többek között
ezt adta közre:„Ha a magyar históriai pártok

legradikálisabbjának legradikálisabb szárnya Szentpétervár
felé néz, nézzen, és igaza van. Ha egy Károlyi látja
legjobban, hogy az egyensúly, a mi szegény egyensúlyunk

kedvéért kell Szentpétervárra menni,
Oroszországnak módjában volna
demokráciához s kultúrához juttatni,
országokat, öröm volna, s biztos volna.

Károlyi Mihály akármi okból visszamaradna a szentpétervári
úttól, mivel ez az út már sok ezrünk szívében kész és
egyetlen út.”

Az értelmetlen, milliók tragédiáját okozó első
világháborúból a Monarchia vesztesen került ki. 1918.
október 31-én győzött az „őszirózsás forradalom”,és Károlyi
Mihály lett a miniszterelnök. Még ugyanezen a napon Károlyi
közeli munkatársa néhány felbérelt fegyveressel gépkocsin
Tisza István otthonához hajtott. A csoport néhány tagja
felesége szemeláttára agyonlőtte a volt miniszterelnököt. A
gyilkosok ezután Károlyi jóváhagyásával jelentős vérdíjakat
kaptak. Az előrehaladott betegségével küszködő Ady Endre
állítólag sajnálkozott Tisza halála miatt, ugyanakkor nagy
szimpátiával és várakozással tekintett Károlyira, s azokra,
akik 1918-19-ben „forradalmi úton” hatalomra kerültek
Magyarországon.

annál szebb. Ha
bennünket úgy
mint a Balkán-
[.] Kár volna, ha

November 19-én a Pesti Naplóban köszönetet mondott „a forradalmi magyar nemzet tanácsának“, amiért meglátogatták. „[…] Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam – dadogva is mondom, milyen jól esik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam! [.]”

Egyes versei és publicisztikai tevékenysége alapján úgy tűnik, mintha Ady nem tekintette volna dicséretes eredménynek a 19. század végén és a századforduló tájékán bekövetkezett ipari és gazdasági fejlődést. Nem nyűgözte le a Közmunkatanács nagyszerű teljesítménye, a főváros megújult szerkezete és arculata, a csodálatos milleniumi beruházások, a földalatti, az Országház. Ő a maga módján szerette a várost. Budapest éjszakája szól című versének kezdő versszaka jól tükrözi, hogyan:

Budapest éji, nagy álmát hozom.

Be víg város vagy, én bús városom, Zsibbadtan tapint fáradt két kezem, Cigánnyal, borral, nővel érkezem. Budapest éji, nagy álmát hozom.

Ady sok jelét adta annak, hogy Budapestnél jobban csodálja Párizst és Clemenceau Franciaországát. Nagyon sokat tett a francia demokrácia népszerűsítéséért, de tudjuk, hogy Clemenceau a trianoni békediktátum megalkotása során nem viszonozta az Adyéhoz hasonló magyar gesztusokat.

Ady Endre költői tehetsége vitán felül áll. Ez a tehetség röpítette őt a magyar költészet legnagyobbjai közé. Forma tekintetében mindenképp. Ami a tartalmat, illetve az ő világlátását illeti, azzal kapcsolatban az idő eldöntötte és eldönti, hogy abból mit tarthatunk igaznak, becsületesnek és maradandónak.

Egy magyar főtiszt, aki példát adott

A Rákosi-diktatúra a háború előtt felsőfokú végzettséget szerzett értelmiségiek (hivatalnokok, katonatisztek, egyházi személyek stb.) tömegeivel szemben is hátrányos megkülönböztetést alkalmazott. Emiatt számukra csak a nehéz fizikai munka nyújthatott megélhetési lehetőséget. Az idős, szívbeteg Reviczky Imre ezredes számára különösen gyötrelmes lehetett az 1953 szeptemberétől 1956 októberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag- kerekskedelmi Vállalat (TÜKER) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”. Feltehetnénk a kérdést, hogy ezt a fajta megkülönböztetést miért terjesztették ki egy olyan emberre, aki 1943 tavaszától az erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként hozzávetőleg húszezer zsidó (magyar, román stb.) munkaszolgálatost mentett meg a deportálástól s aki az embertelen parancsok kijátszásával gyakran kockáztatta saját életét? Erre a kérdésre még a sztálini korszak abnormális önkényuralmának ismeretében sem könnyű a válasz.

Akkoriban nem volt nehéz az úgynevezett deklasszáltak közé kerülni. Elegendő volt a korábbi katonai, köztisztviselői vagy bármilyen vezetői, egyházi pálya, a nemesi, főnemesi, nagypolgári származás vagy ha valakinek korábban földbirtoka, saját boltja vagy vállalkozása volt. Még a kultúra területein szerzett érdemek is könnyen semmivé foszlottak, ha az illető nem volt bizonyíthatóan meggyőződéses (vagy annak látszó) kommunista. Ilyen és hasonló okok miatt sok ezer értelmiségi került utcára, majd nem juthatott a végzettségének megfelelő munkakörbe. Eltávolíthatatlan bélyeget jelentett, ha valaki hivatásosként fegyveres testületnél szolgált, így Reviczky Imrének a Horthy-hadseregben szerzett alezredesi rangja és parancsnoki beosztása sem volt a legjobb ajánlólevél.

Reviczky ráadásul egy nagy múltú, felvidéki nemesi családból származott, amelynek történeti gyökerei az utolsó Árpád-házi királyok uralkodásának időszakáig nyúltak vissza. Az alezredes unokája, Reviczky Katalin nyilatkozta a Budai Polgár című lapnak 2014-ben (Humanista katona, igaz ember – riporter Szabó Gergely): „Személyiségét formálta a családtörténet, a kiváló szakmai képzés, Trianon hatása az ország és családja sorsára, a háborúk esztelensége, az üldözöttek megaláztatása, beleértve a saját magát ért traumát is. Sosem politizált, emberi magatartásával és cselekedeteivel mégis egy embertelen korszak tudatos ellenállójává vált.”

Vessünk egy pillantást a revisnyei Reviczky famíliára. Első, ismert őse, Hotimer 1272-ben, IV. László királytól kapta a Revisnye nevű, kétekényi birtokot Árva vármegyében. A következő évszázadban az utódok földjeinek egy részére mohó főurak tették rá a kezüket, s emiatt Lodan (Lowdanus) fiainak, Jánosnak és Benedeknek I. Lajos királytól oltalomlevelet kellett kérniük, amit 1348-ban meg is kaptak. A király tovább gyarapította a família vagyonát, ugyanis

1350-ben hat, öt évvel később pedig tizenkét ekényi földdel jutalmazta Hotimer utódait.

Mátyás király uralkodása alatt Benedekfia János és Mátyás a királyi hadak oldalán részt vettek a huszita vezér, Komorovszky István elleni harcokban. Az Árvavár elfoglalásakor szerzett érdemeikért az uralkodó megerősítette őket birtokaikban. A família főnemesi ágából többen is vezető szerepet játszottak az országos és a vármegyei közéletben. A rendkívül kiterjedt család tagjai az 1754-55-ös nemesi összeírás szerint Árván kívül Abaúj, Bihar, Borsod, Pest-Pilis-Solt, Pozsony, Sáros, Szabolcs, Szepes, Trencsén és Zemplén vármegyékben éltek. E családból származott Reviczky Gyula költő, író is, a hazai szimbolizmus vezéralakja, aki házasságon kívül született, 1855-ben. A családnak az az ága, amelyhez Reviczky Imre tartozott, a zempléni Bánócon szerzett birtokot és kúriát.

Reviczky Imre történelmi küldetésének legizgalmasabb és számára legveszélyesebb időszaka 1943 tavaszán kezdődött, amikor kinevezték az ötven munkásszázadot magában foglaló erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj élére, és Nagybányára küldték. Az előzményekről Deák István történész többek között ezt írta a História című

folyóiratban (2010. 08., Tisztesség és becsület a II. világháborúban):

„Amikor a front 1942 telén összeomlott – és katonák, munkaszolgálatosok egyaránt pusztultak el a Don-vidék fagyos pusztáin -, addigra mérsékelt politikusok közbenjárására a kormányzó emberségesebb honvédelmi minisztert nevezett ki, aki

azt az utasítást adta a tisztjeinek, hogy a munkaszolgálatosokkal se bánjanak rosszabbul, mint a honvédekkel. Reviczky Imre alezredes kinevezése 1943-ban a 30-50 ezer munkaszolgálatosból álló X. erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokává a kormány azon törekvéséből fakadt, hogy megakadályozza az előző év borzalmainak a megismétlődését.”

Miért éppen őrá esett a választás? Akadnak, akik büntetést emlegetnek, ám nem zárható ki, hogy éppen legendás embersége, igazságszeretete és rendíthetetlen elvhűsége miatt került arra a helyre, ahol tiszttársai korábban híján voltak e tulajdonságoknak. Randolph Louis Braham történész, egyetemi tanár írta 1981-ben (The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary I-II.):

„A történelem iróniája, hogy a Honvédelmi Minisztérium, amelyben az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik közvetlen okozóját láttuk, hirtelen a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidó életek mentése terén. A minisztériumi tevékenység mögötti indítékok nem voltak egyértelműen érthetők. Az biztosan megállapítható, hogy több kormányzati és katonai vezető, valamint helyi parancsnok a gettózás és deportálás programjának felismerése után, humánus meggondolásoktól vezérelve, hatáskörében mindent elkövetett, hogy annyi zsidót vegyen védelmébe, amennyit csak tud. Ezen katonai személyek egyik leginkább elismerésre méltó alakja volt Reviczky Imre ezredes [akkor még alezredes – B. A.], a Nagybányai X. Munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. Az ő parancsnoksága idején minden zsidót, aki állomáshelyén jelentkezett, azonnal állományba vettek és védelemben részesítettek, tekintet nélkül korára vagy egészségi állapotára.” (Reviczky Ádám fordítása.)

Braham szerint tehát a Honvédelmi Minisztérium a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidók megmentésének tekintetében. Erről évtizedeken keresztül semmit nem lehetett hallani, és ma is akadnak, akik megkérdőjelezik Horthy Miklós kormányzónak és a magyar honvédség egy részének a német megszállás alatt ezzel kapcsolatban tanúsított bátor magatartását. Egy június 5-én és 6-án végrehajtott katonai akcióval sikerült megakadályozni mintegy háromszázezer (más adatok szerint kétszázezer) budapesti zsidó honfitársunk deportálását.

A korlátozott jogkörökkel kormányzó Horthy ekkor az esztergomi páncélosezredet Budapestre irányította, s ezzel letörte a nyilas államtitkárok szervezte, úgynevezett csendőrpuccsot. A Koszorús Ferenc ezredes irányította akció következtében a vidékről fölrendelt csendőrök kiszorultak a fővárosból, a nácik és nyilas kiszolgálóik pedig ezután már nem voltak képesek végrehajtani a zsidóság egészének deportálását. Erről sem feledkezhetünk meg Reviczky Imre története kapcsán.

Reviczky Katalin így nyilatkozott nagyapja fontosabb intézkedéseiről:

„Megakadályozta a kitelepítéseket, a közüzemek, bányák, vegyi üzemek felrobbantását, valamint, hogy a visszavonuló nácik lerombolják a várost és megszerezzék aranykészleteit. Kiszabadította Russu román püspököt és más egyházi személyiségeket. Mentett magyar zsidókat, román munkaszolgálatosokat, a katonaköteles román fiatalokat a deportálás helyett szabadon engedte. A gettóba hurcolás megakadályozására emberek helyett fával megrakott vonatszerelvényeket indított

útnak, vagy behívóval irányította – a ma is álló – katolikus templom építésére a kiszolgáltatott embertársait. Tízezrek megóvása érdekében vállalta a kockázatot, és sosem bújt a szabályzatok és a parancsok mögé, mint azt sokan megtették.”

Reviczky ezredes fia, Ádám, Vesztes háborúk – megnyert csaták (Budapest, 1985) című kötetében beszámolt édesapja életének főbb mozzanatairól, helytállásáról, a háború utáni megpróbáltatásokról. Ebben közölte a volt munkaszolgálatosok hozzá (tehát a könyv szerzőjéhez) intézett leveleinek, visszaemlékezéseinek egyes részleteit, illetve azokat a dokumentumokat, amelyekből jól kirajzolódik az embertelen időszakok visszataszító valósága. Az alábbiakban több idézetet adunk közre ezekből, mint amennyi általánosan elfogadott, mivel úgy érezzük, hogy

ebben a formában ezekből az idézetekből tudhatunk meg a legtöbbet.

Deutsch Ernő:

„Csodarabbihoz, jámbor, szentéletű caddikhoz járultak olyan bizalommal az emberek, mint a munkaszolgálatosok édesanyái, feleségei, nőtestvérei mentek Reviczky Imréhez. [.]

Reviczkyről el kell mondanom, hogy olyan tisztelettel viseltetett ezekkel a nőkkel szemben, hogy a legkonzervatívabb, legzárkózottabb vallásos nők is nyílt őszinteséggel beszéltek vele. Igaz, emberéletek, számukra a legdrágább emberéletek forogtak kockán, de sokszor egész addigi életük, nevelésük beidegződött puritanizmusát és szemérmességét kellett félretenniök. [.] Ezek között az asszonyok között sokan voltak, akik hitük és meggyőződésük szerint idegen férfinak soha azelőtt kezet sem nyújtottak. Most úgy érezték, hogy meg kell szorítaniok azt a nagyon sokat segítő kezet. [.]

Reviczky alezredes mindig megérezte ezt a belső vívódást, és reagált, úgy tett, mintha ő kért volna szívességet, hogy amazoknak könnyebbséget okozzon. Sőt meg is tette! A köszönetet elhárította és csak annyit mondott: »Nekem is van egy katona fiam a fronton, imádkozzanak érte!« Hívő ember volt.”

Dr. Spitzer Ferenc:

„Már benne voltunk a zsidó ünnepek időszakában, láttuk, hogy a századok az udvaron sorakoznak [Nagybányán – B. A.]. Majd feltűnt Reviczky alezredes, amint bement minden körletbe, és személyesen ellenőrizte, hogy valahol nem tartanak-e vissza valakit. Ő ugyanis minden zsidó munkaszolgálatost elengedett a templomba.

A századok elindultak, láttuk, hogy ő is kocsira ült, és a kocsi elhagyta a laktanyát. Egy pár perc múlva azonban újra behajtott a kocsi a laktanyaudvarra, és nem kis meglepetésünkre Reviczky alezredes egyenesen a fogdák felé tartott. Kinyittatta a 2-3 zárkát, és összehívott

bennünket, majd azt mondta, hogy mi is mehetünk a többiek után a templomba. Mintha elfelejtette volna, hogy foglyok vagyunk, mert hozzátette: »Ha rendesen visszatérnek, holnap is kimehetnek, hiszen ez kétnapos ünnep.« De – mégsem felejtette el, mert mosolyogva fejezte be szavait: »A fogdakulcsot megtalálják a kapuőrségen!« Ilyen ember volt.”

Weinberger Hermann:

„Tisztelt Reviczky Úr! Az Ön édesapja kivett engem az ukrajnai menetből, és megmentett a deportálástól is. Elmúltam nyolcvanéves, de nem tudom sohasem

elfelejteni… Van két gyermekem, egy fiam és egy lányom, boldog vagyok.”

Rosenberg Ernő:

„1944. augusztus 2-án – még a napot is megjegyeztem magamnak – kihallgatást kértem Reviczky alezredes úrtól. Előadtam kérésemet: szeretnék elkerülni Nagybányáról!

A válasza nagyon meglepő volt számomra. Szinte dorgált, lássam be, sebesülésemből alig gyógyultam ki, képes lennék visszamenni a frontra? Vagy irányítson valamelyik Budapesten dolgozó századhoz, ahol nappal az angol­amerikai, éjjel a szovjet repülők bombázása őrli fel az emberek idegeit, és a munkaszolgálatosok között van a legtöbb veszteség, mert katonai létesítményeken dolgoznak és megfelelő óvóhelyük sincs elegendő? Örüljek, hogy itt ülhetek!

Könyörögtem neki, hogy engedjen el Budapestre, hát végül is elengedett. Menetlevéllel, katona kíséretével augusztus 24-én elhagytam Nagybányát. De minden beigazolódott, amit az alezredes úr mondott nekem. A poklok kínját éltem át, és számtalan hányódtatás után, 1945. májusban szabadultam fel Ausztriában, november volt, mire hazakerültem.

1946-ban járt az alezredes úr Szinyérváralján, engem is felkeresett. Akkor értettem meg igazán, hogy milyen jót akart nekem.”

Israel Rubin:

„Mily kegyetlenül nehéz lehetett Reviczky Imrének. Ő látta a körülötte lévő szennyes áradatot. Látta, hogy az élet nem embereknek való. Neki kell ezen változtatni, neki, egyedül. Talán voltak hozzá hasonlók mások is, de nem az ő közelében.” Ehhez a magatartáshoz valóban kivételes lelkierő és bátorság kellett. Ezért is helytállók Reviczky Ádám alábbi megállapításai:

„1944. április és május apámra nézve odahaza, Nagybányán sokkal nagyobb veszélyt jelentett, mint a csatatér. [.]

Sorra jöttek elő a hírhedt nevek: Endre László és Baky László, a Jaross-féle Belügyminisztérium két főalakja a »zsidómentesítésben«. Apám, aki a rábízott munkaszolgálatos zászlóalj zsidó létszámát vezetésre és irányításra vette át egy évvel korábban, nem pedig orvul történő megsemmisítésük céljából, logikusan és természetesen esküdt ellenségeit látta ezekben a hóhérokban.

Ismételten fent járt Pesten, pontosan tájékozódott: a minisztériumoknál is nagyobb hatalommal rendelkeztek a német és a magyar Gestapo-emberek. A csendőrség kiemelt szerepet kapott, amely ugyancsak ebben az időben lett látható teljes, kegyetlen valóságában, és ha voltak is addig a Belügyben apámnak barátai, ettől kezdve az útjaik végérvényesen elváltak.

1944. október 15-én Reviczky Imrére, miként a Horthy Miklóshoz hű tisztikar jelentős részére, óriási hatást gyakorolt a kormányzó kiugrási kísérletével kapcsolatos rádiószózata. Az alezredes ennek szellemében azonnali, gyakorlati intézkedéseket foganatosított.”

Schreier Géza:

„Bár nagyon logikus volt, hogy bekövetkezett – korábban kellett volna elhangoznia -, mégis derült égből lecsapó villámként szólt délután a kormányzói proklamáció. Weinrich

[főhadnagy] rohant Reviczkyhez – aki éppen azzal volt elfoglalva,

hogy a munkaszolgálatosok is hallhassák a rádiót, és nagyon boldognak látszott -, hogy megkérdezze: fenntartja- e még az esti menetparancsot?

Az alezredes egyenesen válaszolt. Azt mondta, hogy őt a kormányzóra tett esküje kötelezi. Annak értelmében a neki alárendelt, de embertelen intézkedéssel kényszerített munkaszolgálatosok ettől a perctől kezdve mind szabad emberek. Csak védelmükre tehet intézkedéseket, tekintettel a város kiürítését rombolásokkal is teljessé tenni szándékozó német és magyar fasiszták jelenlétére. Parancsot munkaszolgálatosnak a továbbiakban nem ad, csak a keretnek. [.]

A tarka, bár nem éppen vidám emlékképek sorát egy olyan mondattal szeretném lezárni, amelyik Reviczky Imre alezredes szájából hangzott el, és engem őszintén elgondolkoztatott: »Előttem kétféle ember van, jó és rossz!«Hát hogyan? Nem úr és proli, szegény és gazdag, magyar és román, zsidó és nem zsidó? S ezt valamikor 1944-ben egy magyar törzstiszt fogalmazta így meg.”

Dr. Ádám György:

„Ezen a napon Reviczky alezredes feltűnően gyorsan reagált, és gondoskodott róla, hogy a Horthy-féle rádiószózatot az összes munkaszolgálatos, tisztesek és tisztek a felhangosított és a nyitott ablakokba kitett rádiókon keresztül meghallgathassák. A rádióbeszéd elhangzása után pár mondatos beszédet intézett az udvaron csoportosulókhoz. Ennek lényege – emlékezetem szerint – az volt, hogy: »Uraim, önök mostantól kezdve szabadon rendelkeznek önmagukkal, önök szabadok, hiszen én a kormányzó úrra esküdtem fel!«

Leírhatatlan öröm és megkönnyebbülés vett erőt mindnyájunkon, de mire komolyan kezdtünk csoportokba verődve tanakodni, hogy mit tegyünk, már megtudtuk a rádióból a nyilas hatalomátvétel hírét. [.] Október 18-án –

mert hírt kaptunk a szovjet előőrsök odaérkezéséről – a hegyi kisvasút drezináin utaztunk le a város felé, és a hegyek lábánál találkoztunk a szovjet katonákkal. Szabadok voltunk!

Akárhányszor végiggondolom életemnek e felejthetetlen napjait, egyre világosabbá válik előttem a tudat: mennyit köszönhetek Reviczky alezredesnek, ennek a nemes, nagylelkű, humanista magyar katonának.”

Reviczky Imrét 1945. február 27-én, Öttevényben letartóztatták, majd március 4-én a sopronkőhidai fegyházba vitték. Onnan március 29-én megszökött. Reviczky Ádám megbízható információk alapján így számolt be a szökésről:

„1949-ben Révay Kálmán [.] derűsen emlékezett arról, hogy apám keményen állta a hírhedt bíróság kérdéseit, és amazoknak nem voltak kéznél a kellő bizonyítékaik. [.] Előkészületek folytak a húsvétra – még passiót is gyakoroltak – meg a várható elszállításra, de tulajdonképpen a tárgyalások is folytak az utolsó órákig, és volt néhány felmentés. Egy ezredesért jött egy teherautó a volt alakulatától, apám segítette a csomagját feltenni. Az őrség a váltással vagy isten tudja, mivel volt elfoglalva, és ők ketten összenéztek.

»Ugorj fel, Imre!«

Almásy Pál megerősítette, hogy március 28-án vagy 29- én körülbelül nyolc-tíz személyt – közöttük magasabb rangbeliként Kuti László ezredest – részben felmentő ítélettel szabadon engedtek. Véleménye szerint Kuti segítette apám szökését.”

A főváros ekkor már a szovjetek kezén volt. (Mint ismeretes, február 11-én a német-magyar csapatok megpróbáltak kitörni a Budapestet körülzáró szovjet gyűrűből. A katasztrofális következmény: negyvenkétezer katona elesett, illetve eltűnt, és mindössze hétszáznak sikerült a kitörés.) Reviczky gyalog ment a fővárosba, amit a

szovjet csapatok ellenőriztek, és ahol április 19-én szolgálattételre jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban.

Barátságos fogadtatásra talált, és nemsokára megkapta a kinevezését Mátészalkára, a honvéd kiegészítő parancsnokság élére. „A volt munkaszolgálatosok közül többen a fejüket csóválták [.], hogy ez lenne az a legteljesebb elismerés a magyar állam érdekében önmagát nemegyszer veszélyeztető cselekedeteiért?”

Június táján két volt nagyváradi munkaszolgálatos jelent meg teherautóval Mátészalkán, az alezredes állomáshelyén. „Verő Pál és Sipos Imre hozták el a Verő Pali asztalosműhelyében a felszabadulás után elsőnek elkészült teljes szobabútort, mint a nagyváradi »fiú« gondoskodó ajándékát. Át a határon, át a városok ki- és bejáratainál még oly szép számmal meglévő sorompókon, ellenőrzési pontokon. Volt üldözött, megbélyegzett emberek a volt parancsnokuknak, aki ember volt. És ezt alig pár héttel a háború befejezése, az ellenségeskedés megszűnte után mindenütt elfogadták, megértették, támogatták a román és magyar határőrök, az ellenőrző pontokon a szovjet katonák. Mert ha ezek a volt munkaszolgálatosok a tisztjüket erre méltónak tartották, akkor. akkor fel kellett emelni azokat a sorompókat a teherautó előtt!”

Ezután megmozdultak Erdélyben a hálás volt munkaszolgálatosok, akik meghívták Reviczky Imrét Nagyváradra. „Az Új Élet is, meg a Népakarat is egy napon, 1946. április 25-én adott számot a fogadtatásról, apám látogatásairól a hivatalokban és családoknál. Constantinescu tábornok, Nagyvárad helyőrségparancsnoka és Ritiu Alexandru prefektus éppen olyan jól informáltan értékelték cselekedeteit, mint Csehi Gyula, aki román és magyar nyelven mondta a köszöntőt, és a tolmács szerepét is vállalta. [.] Most a dicséret – megtestesült. Beszélt hozzá közvetlenül az egész magyar lét, történelem és kultúra szempontjából ismert és szeretett város, a neki magának is ifjúságát idéző Nagyvárad tanára, polgármestere, katonai

parancsnoka, az anyákat képviselő asszony – egyedül hozzá beszélt, és neki mondott köszönetet. Az ünnepséget megrendezték, és mégsem volt megrendezett, mert mindenki csak saját maga volt, saját veszteségével és nyereségével.”

Reviczky Imre április 30-án visszatért mátészalkai állomáshelyére, ahol az irodájában egy furcsa levél várta:

„Debreceni 6. honvéd kerületi parancsnokság

1646/eln. szü. – 1946. szám

Reviczky Imre ht. alez. Bajtársnak,

65. honv. kieg. pság. Mátészalka.

Debrecen, 1946. évi április hó 26-án

Önt a Honvédelmi Miniszter Úr 1946. évi április hó 12-én kelt 9960/eln. szü. – 1946. számú rendelete alapján, mint be nem oszthatót, 1946. évi április hó 30-val a szolgálat alól felmentem, és további intézkedésig az eddigi állománytestjének átmeneti viszonybeliek csoportjába a fenti nappal áthelyezem.

Teendőit parancsnokának utasítása, vagy külön rendeletem alapján 1946. április hó 30-án 24 h-ig

felelőssége terhe mellett jegyzőkönyvileg utódjának adja át.

Tudomásul közlöm, hogy illetményeit a jövőben a H. M. Úr külön intézkedéséig a Pénzügyminisztérium Központi Illetményhivatala fogja kiutalni.

Kővári Marcel s. k., kerületi parancsnok”

A felmentés nagy megdöbbenést és felháborodást váltott ki a volt munkaszolgálatosokból s azokból, akik ismerték és tisztelték Reviczkyt. Az erdélyi lapok ismét felidézték tisztességes, bátor helytállását, majd a hazai Haladás is felháborodott vezércikket közölt, amikor kiderült: „Reviczky Imre alezredest, 10 000 munkaszolgálatos megmentőjét a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjba küldte.”

Solt Sándor, az akkoriban megalakult Szabolcs Megyei Munkaszolgálatosok Antifasiszta Szövegségének elnöke nem tudta elfogadni az igazságtalan döntést, ezért Pestre utazott, és előbb a HM-ben, majd a Magyar Kommunista Párt

központjában sürgette, hogy vonják vissza az intézkedést. Ez utóbbi helyen sikerrel járt, így Reviczkyt 1946 októberében visszahelyezték Mátészalkára, a kiegészítő parancsnokság élére. Hamarosan Szabolcs-Szatmár megye katonai parancsnoka lett Nyíregyházán. 1947 nyarán előléptették ezredessé. 1949. november végén azonban az ötvenhárom éves Reviczky Imre megkapta a honvédelmi miniszter által aláírt nyugdíjazási végzést.

1949-re a magyarországi kommunisták ellehetetlenítették addigi szövetségeseiket, végül az egyesítéssel létrehozott Magyar Dolgozók Pártjából is kizárták a volt szociáldemokratákat. Erről az időszakról Deák István találóan írta a Históriában:

„A megfélemlített egyházaktól elvették iskoláikat, ahol kötelezővé tették a marxista-leninista ideológiát és megszüntették a vallásos nevelést. [.] A magántulajdonon alapuló piacgazdaságot és parlamenti demokráciát fölváltotta a szovjet típusú diktatórikus szocializmus, amely Rákosi Mátyás személyi hatalmában öltött testet. 1949-től a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka vette kezdetét. Az egyházi vezetők mellett koncepciós perekben elítéltek számos volt katonatisztet, vállalatigazgatót, tudóst, tanárt is, általában azokat az értelmiségieket, akik veszélyeztették a gazdasági és kulturális egyeduralmat. Megkezdődött a kitelepítés, amely az értelmiség és a régi rendszer elitjének a megtörését szolgálta. A kitelepítettek házát, lakását, ingóságait általában valamelyik funkcionárius kapta meg.”

Nem igényel kommentárt az a hivatalos értesítés, amelyet a nyugalmazott ezredes ez idő tájt kapott az Országos Nyugdíjintézettől:

„Értesítem, hogy a 4.400/1947. M. E. számú rendelet alapján ellátásának folyósítását március 1-től kezdődő hatállyal megszüntettem.

Intézkedésem ellen 30 napon belül hozzám benyújtandó, kellően megindokolt fellebbezéssel élhet. A fellebbezést

írásban, postán kell beküldeni.

Budapest, 1952. február 20.

Fodor Gyula s. k., elnök.”

Reviczky ezredes fellebbezésére a következő válasz érkezett Fodor Gyulától:

„T. C! Értesítem, hogy nyugdíja ügyében beadott kérelmét megvizsgálták, s azt nem találták teljesíthetőnek.”

További fellebbezésre nem volt lehetőség, ezért az ezredes panaszos levelet írt Farkas Mihálynak, pontosabban: „Farkas Mihály Hadseregtábornok Elvtársnak”. Íme, az 1953. január 20-án írott levél egy részlete:

„Kérvényemhez csatoltam a Budapest II. ker. Tanács Tisztiorvosi Hivatal 1952. III. 4-i bizonyítványát, amely kórházorvosi bizonyítvány alapján 75%-os rokkantságot igazol. Csatoltam még vagyontalansági igazolványt, az elmúlt rendszerben tanúsított politikai magatartásomról pedig megírtam, hogy az emberiesség elvétől és a munkások, parasztok és a múlt rendszer elnyomottainak és üldözötteinek támogatásától soha magam eltéríteni nem engedtem, amiért aztán mellőzést, végül üldözést és sopronkőhidai börtönt szenvedtem. Megdöbbenésemre kérelmemet a Nyugdíjintézet elutasította, pedig a hivatkozott rendelet a 75%-os rokkantságot is mentesítésnek mondja ki.”

És a válasz:

„T. C! Honvédelmi Minisztériumhoz benyújtott kérésére (panaszára) értesítem, hogy fellebbezését újból felülvizsgálták, s az előbbi határozatot fenntartották. Budapest, postabélyegző kelte, Fodor Gyula s. k., elnök.”

Az ezredes ezután Rákosinak is írt. Reviczky Ádám könyvében erről a következő olvasható: „Az ajánlólevél dátuma 1953. május 26. volt. Rákosi Titkársága áttette a levelet a HM-be, így Fodor Gyula elnök az előbbivel teljesen azonos szövegű választ küldhetett. [.]

A következő elutasítás a Pénzügyminisztériumból érkezett, demokratikusabb volt, mint Fodor, mert nem

sajátította ki magának az elutasítást. Így szólt: Értesítjük, hogy nyugdíj folyósítása iránti kérelmét megvizsgáltuk, és a kérés teljesítését nem találtuk indokoltnak. Lengyel Károly s. k. csoportvezető. Budapest, 1953. október 20.”

A Legfőbb Ügyészség panaszirodája hasonló hangvételű választ küldött 1954. január 28-án, ami érthető, hiszen az aláíró megegyezett a korábbiéval:

„A Legfőbb Ügyészséghez nyugdíj folyósítása iránt benyújtott kérelmére értesítjük, hogy azt megvizsgáltuk, és a kérés teljesítését nem találtuk indokoltnak. Lengyel Károly s. k. csoportvezető.”

Reviczky Ádám kötetében a történet így folytatódik:

„A hetedik (stencilezett) levelet másfél évvel később újra a Nyugdíjintézetben írták és adták postára 1955. október 28-án… […] a tartalom nem sokban változott:

A Honvédelmi Miniszter elvtársnak címezett, 1955. augusztus 31-én kelt beadványa alapján ügyét újból megvizsgáltam, és közlöm, hogy a korábbi határozatot megváltoztatni nincs módomban. Fodor Gyula s. k., a pénzügyminiszter megbízásából!”

Reviczky Imre ez idő tájt nem csak kérvényeket írt. Egészségügyi gondokkal, szívbetegséggel küszködve dolgozni kezdett. Jobb híján fizikailag megterhelő munkákat vállalt, és különösen kegyetlen lehetett számára az 1953 szeptemberétől 1956 novemberéig tartó időszak, amikor aTüzelőanyag-kerekskedelmi Vállalat (TÜKER) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.

Három éven keresztül vajon senkinek nem tűnt fel, hogy az az ember, akit

kivételes helytállásáért nemrég még elismertek, ünnepeltek, miféle sorsra jutott? Senki nem akadt, aki legalább szóban kiállt volna azért a bátor emberért, aki mindent kockáztatott másokért? Nos, akadt valaki, akinek ez feltűnt, ezért megkereste azt az újságírót, akitől joggal

remélhette, hogy felemeli a hangját. Reviczky Ádám erről ezt írta:

„A súlyos esztendők elkötelezett krónikása, Ember Mária [a magyar vidék zsidóságának 1944-es tragédiáját felidéző Hajtűkanyar című könyv szerzője – B. A.] mondta nekünk, hogy őt egyszer megkereste valaki, aki említette, hogy a Vörösmarty utcai TÜKER-pincében egy volt ezredes méri ki és viszi házakhoz a szenet, de egy olyan valaki, aki 1943- ban és 1944-ben sok üldözöttet vett a védelmébe, kész megírandó téma egy újságírónak.

Nem hitte el. Lehetetlennek tartotta, hogy aki a vészkorszakban ellenállt a fasiszta rendelkezéseknek, az akkor szenespincében dolgozzon, és nem is ment el a megadott címre. Utólag nagyon sajnálja, hogy tévedett.”

De a jégnek egyszer meg kellett törnie.

1956. szeptember 29-én az Esti Budapestben Ember György „A Reviczky-ügy” című vasárnapi levele úgy kezdődött: „Szégyellem leírni.“Azt pedig már Reviczky Ádám fűzte ehhez:„.hiszem, ez a szégyenérzet – amit a cikk írójának sokak, nagyon sokak nevében kellett vállalnia – jogos volt”.

Ember György írását a Hatikva című dél-amerikai, magyar nyelvű lap is közölte, az alábbi címmel: Reviczky Imre szenet lapátol Magyarországon? Ekkor már valami megindult, és mielőtt kitört a forradalom (október 17-én) Reviczky Imre végre megkapta az első, ezredesi nyugdíját. Hat nappal később megmozdult a főváros, majd az egész ország. Gyorsan megbukott az a diktatórikus, elnyomó rendszer, amely Reviczky Imrével együtt rengeteg becsületes, ártatlan ember megalázásáért és meghurcolásáért volt felelős. Ám az 1956-os szabadságharc nem győzhetett a szovjet megszállók túlerejével szemben. A mozgalmas napokat és heteket az ezredes nem sokkal élte túl. 1957. február 16-án búcsút mondott a földi létnek.

A sors szomorú fintora, hogy hosszú idő után a halála és a temetése nyújtott különleges alkalmat nagyszerű

helytállásának méltatására és a nyilvános főhajtásra. A Farkasréten (katonai gyászszertartás külsőségei közepette) három ferences pap temette el Reviczky Imrét. Jenő atya (páter Semjénnel és páter Konstantinnal az oldalán) többek között e szavakkal búcsúztatta az elhunytat:

„Az írás szavaiból vesszük: a hajónak, mely a hullámzó vizet átszeli, nem találni nyomát. miként a légben szálló madár, melynek nem találni útja nyomdokát. vagy ahogy a célba lőtt nyílvessző után nem lehet látni annak pályáját – az itt lezárult életnek azonban van nyoma! [.] Elhunyt testvérünk hivatásában, munkálkodásában nem tekintette az emberek személyét, hanem szenvedőkben, üldözöttekben, segítségre szorultakban a megsértett szeretetet, a megbántott igazságot, a meggyötört jóságot látta, s [.] ezreknek nyújtotta életet, egészséget, otthont jelentő segítő jobbját.”

A sírnál Fischer főrabbi búcsúbeszéde e szavakkal zárult:

„Most, amikor az ő emberi nagyságától búcsút veszünk, azoknak a nevében, akik közvetlenül élvezhették létének világító, melegítő, embermentő erejét, azoknak

nevében megköszönjük neki, hogy édesanyáink hitét megóvta számunkra. Hisszük továbbra is, hogy a becsületes munka, az igazi élet megkapja jutalmát! Hisszük, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás!”

A főrabbi szavai sajnos nem jutottak el a kommunista bürokratákhoz, akik (immár a Kádár-korszak nyitányakor) Reviczky Imre özvegyével szemben alkalmazták megszokott módszereiket. Az ezredes csak pár hónapon keresztül élvezhette a nyugdíját, így érthető, hogy egy jóakaró kérelmezte az özvegy számára folyósított, felére csökkentett nyugdíj felemelését. A beadványra a Pénzügyminisztérium Nyugdíjügyi Főigazgatóság Vezetője fejléccel, a már jól ismert aláírással a következő válasz érkezett:

Kossa István „pénzügyminiszter elvtárshoz küldött levelére, melyben a Reviczky Imre ezredes özvegyének megállapított 691,- Ft felemelését kéri, közöljük, hogy az ilyen összegű nyugdíjat felemelni, kivételes ellátással, nem áll módunkban, mert több ezer özvegynek ennél jóval alacsonyabb nyugdíjat folyósítunk. Fodor Gyula”.

1957 nyarán Izraelben, a Volt Munkaszolgálatosok Szövetsége a jeruzsálemi hegyekben egy ötven fából álló ligetet létesített, amelyet Reviczky Imréről neveztek el. Megemlékezések, a túlélők háláját kifejező üzenetek, levelek követték egymást. 1962 márciusában kelt az az özvegynek küldött londoni képeslap, amely egyszerű szavakkal, tömören fogalmazta meg azt, amit nagyon sokan éreztek az egykori, X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka iránt:

„Kedves Asszonyom! Tizenhét évvel ezelőtt (április 1-én) szabadultam fel a németek és a nyilas banditák keze alól. Ezt kizárólag férjének, a szent emlékű Reviczky ezredesnek köszönhetem. Őnélküle én és sok ezer más volt munkaszolgálatos ma nem élne.

Ezen alkalomból fogadja hálámat és mély tiszteletemet! Kohn Ignác volt munkaszolgálatos.”

Reviczky Imre ezredes életében, a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon nem kapta meg azt az elismerést és megbecsülést, ami teljes joggal megillette volna a háború alatt tanúsított bátor és tisztességes magatartásáért, embermentő munkájáért. 1965-ben a jeruzsálemi Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette. 1991. december 15-én, a nyíregyházi hagyományőrzők javaslatára posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő. Ma utcák viselik nevét Budapesten, valamint az izraeli Cfát, Beit Shemesh és Haifa városában.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!