Találatok: 21
49
időkben Velencében, a művészi üveggyártás soha utol nem ért fényes központjában, meg tudta állni a helyét olyan üvegművesek közt, akiket kialakult ízlés biztonsága vezetett, s akiknek kezében generációk során kialakult műhelygyakorlat finomsága lüktetett.
Amikor Magyarországon 1300 körül olasz irányítással megindult az üvegművesség, Németországban és Csehországban a huták még egyszerű használati edényeket készítettek csupán, kezdetleges, zöldes, ún. „waldglas”-ból, s nem lett volna sok értelme tőlük kérni szakembereket a magyar üvegcsűrök felszerelésére. Ezt a feltevést bizonyítják a magyar üvegművesség kétségtelenül hitelesnek elfogadható tárgyi emlékei is.
Nem pompás, reprezentáns műdarabok ezek. Ilyeneket — egyébként a XV. század hatvanas, hetvenes éveinél előbb — az anyag törékeny, kényes volta miatt magából Velencéből sem ismerünk. A régi, korai középkori edénytípusokból még Itáliában sem maradt meg sok.
A magyarországi töredékes középkori üvegek között gyakran fordul elő egy jellegzetes típus (1. ábra). A német „angster” vagy „kuttrolf ” s az olasz „anguistara” vagy „angistara” néven nevezi ezt a keleti eredetű formát, öble rendesen gömbölyű, néha — különösen az olasz változatoknál — függőlegesen vagy ferde csavarvonalasan bordázott. Nyaka kettő, négy vagy öt vékony, különálló üvegcsőből csavarmenetesen összefonott. A csövek a nyakrész végén gömbösen kiszélesedő részben futnak össze, amely rendesen még kis,csőrszerű kiöntőrésszel is ellátott. Legtöbbször az egész csőfonadék is hajlított. Előfordulnak — éppen a magyarországi anyagban — gyakran olyanok is, amelyeknek nyakát csak egy cső alkotja. Ezeknél mindig megtaláljuk a csavarvonalas bordázást, ami itt nem pusztán felülettagozás, hanem a nagyobb ügyességet és munkát igénylő több csöves rendszer utánzása. Ezek a bordázott nyakrészek szintén kiszélesednek a kiöntő felőli oldalon. Lényeges tény, hogy a leletanyagból előkerült és teljes joggal magyarországinak tartható darabok szorosan az olasz formai változatokhoz csatlakoznak.
23
