Találatok: 21

49

azonban önállóan dolgoz fel, olvaszt össze, módosít, néha a felis- merhetetlenségig átalakítva, végül is saját egyéniségének bélyegét nyomva rá mindenre, önmagát adva mindenben. A parasztüvegeknek lényeges részük van abban, hogy a XVII—XVIII. századot a magyar üveg virágkorának nevezhetjük. Itt találkozunk a legváltozatosabb, legötletesebb és az általános európai formakincstől leginkább függet­lenült formákkal. Itt találják meg a magyar nemzeti sajátosságok leg­tökéletesebb kifejeződésüket. A magyar parasztüveg alkotja a maga időtlenségében az összekötő kapcsot, amelyen keresztül érintkeznek egymással az egyes fejlődési állomások, a középkor végétől egészen a legújabb korig.

★

A magyar üvegmüvesség XVII—XVIII. századi virágkorának emlékanyagát díszítőtechnikák szerint tárgyaljuk. A legegyszerűbb eljárásokkal kezdjük, és úgy haladunk a mind komplikáltabb módok felé. A rendelkezésünkre álló szűkre szabott keret nem engedi, hogy teljességre törekedjünk, csupán a legjellemzőbb, művészileg legérté­kesebb darabokat ragadjuk ki.

A fúvott üveg stílusa abban az esetben jut legzavartalanabbul kife­jezésre, ha az üvegfúvó vitrárius által megformált edényt semmi to­vábbi díszítéssel nem látják el. Az edény fal vas tagsága — mint a fúvás­sal előállított üveghólyagé is — megközelítően egyenletes. A művész az üvegfúvó munkás. Kezéből a tárgy végleges, befejezett alakban kerül ki. A művészi hatás egyetlen eszköze a szép forma. Helyénvaló tehát, ha itt ismerkedünk meg a XVII—XVIII. század legjellemzőbb formai változataival.

Még a XVI. és XVII. század fordulóján alakulhatott ki a pince­tokba való palack (2. ábra). Két keskenyebb és két szélesebb oldallal bíró, egyszerű hasábos testét formába fúvással alakították ki. Egy „pincetok”-nak nevezett, díszes, fémveretes, bőrborítású faládában rendszerint hat beleülő palackot lehetett egymás mellett elhelyezni

34