Találatok: 14
208
Számolj le a betegségekkel!
DR. TÓTH CSABA
Jaffa Kiadó Budapest, 2012
Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2012 Minden jog fenntartva!
A könyvben közölt, tudományosan alátámasztott állítások sokszor vitában állnak a hivatalos tudományos állásponttal. A kiadó célja, hogy az olvasóközönség is megismerhesse ezeket az alternatív tudományos nézeteket.
A könyvben szereplő információkat azonban mindenki csakis kizárólag saját felelősségére használhatja: a kiadó nem vállal jogi felelősséget azokért az esetleges károkért, amelyek a műben közölt vélemények, álláspontok vagy kijelentések gyakorlati alkalmazása miatt közvetlenül vagy akár csak közvetett módon bekövetkezhetnek. Mindezekért az olvasó maga felel!
A kiadó felhívja a figyelmet arra, hogy a könyvben foglaltak tájékoztató jellegűek, alkalmazásukat megelőzően és alkalmazásuk során is ajánlott megfelelő szakemberek, szakorvosok véleményét is kikérni az egyedi igények felmérése és a kockázatok mérlegelése érdekében!
ISBN 978 963 9971 75 2
Olvasószerkesztő: Duró Gábor, Veres Mari Felelős szerkesztő: Fejér Tamara
Borítóterv: Hegyi Péter
Felelős kiadó: Rados Richárd
Jaffa Kiadó www.jaffa.hu
Apám rendkívül jó ember volt. Könyvemet emlékének ajánlom.
TARTALOM
AZ ORVOSTUDOMÁNY DARWINIALAPJAI 23
Az evolúció és az orvostudomány 23
A szemünk előtt zajló evolúciós háború 28
Táplálkozás a földművelés kora előtt 31
A hús és az állati zsírok 48
A magyarországi betegellátás problémái 62
A gyógyszergyártás kulisszatitkai 67
Az orvos-beteg kapcsolat válsága 73
A PALEOLIT TERÁPIA BEVEZETÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI 75
Az elutasítás okai és a lehetőségek 77
A CUKORBETEGSÉGRŐL – EGÉSZEN MÁSKÉPP 90
Az inzulin 103
A cukorbetegség kóroki tényezői 107
A hivatalos diabéteszajánlások 113
A cukorbetegség és a béta-blokkolók 127
A cukorbetegség és az antidepresszánsok 131
Esély a gyógyulásra – a paleolit terápia 142
Az inzulin csökkentésének vagy elhagyásának módjai 152
A szülő és a cukorbeteg gyermek 157
Nem mind arany, ami fénylik 159
Sürgősségi állapotok a cukorbetegségben 166
PRAKTIKUS TANÁCSOK A PALEOLIT ÉTREND BEVEZETÉSÉHEZ 116
Kell-e a kenyeret helyettesíteni? 176
Növényi olajok kontra állati zsírok 178
Mikor együnk? 180
Mit együnk és milyen arányban? 182
A húsfogyasztás fontossága 187
A PALEOLIT TÁPLÁLKOZÁS BETEGSÉGMEGELŐZŐ SZEREPE 199
ELŐSZÓ
Minden könyvnek van valamilyen érzelmi motivációja. Ha ennek a könyvnek kellene megfogalmaznom az érzelmi hátterét, a gyötrelem és a boldogság, esetleg e kettő bizonytalan keveréke jutna az eszembe. Életem során gyógyító orvosként mindkettőt meg kellett tapasztalnom, és mindkettőhöz különös szerepek kapcsolódnak. Kétségtelen azonban, hogy a gyógyítás gyötrelmeiről írni nem egyszerű dolog, mert ahhoz ki kellene rekeszteni magunkat az orvostudományból, ugyanis a mai Magyarország velejéig romlott egészségügye nem tűri a véleménykülönbségeket. Az orvosok betegekhez való viszonya teljesen átalakult. A személyes sorsok felőrlődnek, és sajnos a rendszer romlottságában sokszor a pénz jelenti az egyetlen ösztönző erőt.
A boldogság motivációja kevés orvosnak adatik meg a 21. században, pedig ez élteti az ügyet, ha még mindig gyógyítani akarunk. De hogyan lehet gyógyítani krónikus betegeket, akik a halál felé tartanak? Rémült tekintetük soha nem feledett rémálmokat idéz, mert a kilátástalanságban még tőlünk, a 21. század „felszentelt sámánjaitól” sem kapnak, nemhogy megoldást, de még bátorítást sem. És igenis vannak megvilágosodások! Fényesebbnél fényesebbek is. Ha ez egy orvossal történik meg, és a segítségével képes lesz gyógyítani, akkor célhoz is ért. Ha pedig irányt mutat és visszatereli a halál felé tartó embereket, boldoggá tesz vele másokat is. Így és ezért született ez a könyv. Ha mindenáron keresed az utolsó szalmaszálat, akkor a hosszú évek gyötrelmeit kiteljesedő boldogság váltja fel. Egészséges életmódra vágyva ezt elérheted betegként és orvosként is, csak élj a lehetőségekkel, amelyeket nem osztogat könnyen a sors. Elsőnek lenni valahol, valamikor, valamiben – a te első helyeid keresése visz előbbre. Keress, kutass, és válj teljesebbé!
E könyv egy olyan módszerről szól, amely az evolúciós orvostudományra támaszkodik, és boldog emberré tehet. A módszer egyszerű, csak ismerni és használni kell. Bizonyos értelemben univerzális, mert így adta a természet. Ám ha gyógyító vagy, már a tudomány ösvényének kezdetén le kell venned az álarcokat. Másképp nem működhet. Ha pedig beteg vagy, vagy éppen nem akarsz beteg lenni, élj a lehetőséggel, ismerd meg a módszert, amellyel visszanyerheted és megtarthatod egészségedet.
Balatonfenyves, 2011. augusztus 31.
BEVEZETŐ
Salus aegroti, suprema lex esto – A beteg java a legfőbb törvény. Ezt a mondatot Hippokratésznak tulajdonítják, akitől csaknem 2500 év választ el bennünket. Szavainak felemelő jelentéstartalma azonban Magyarországon megkopott.
Az irányított orvostudomány a 20. század végén és a 21. század elején robusztus és magas falakat épített a szabadon és innovatív módon gondolkodó orvosok elé, nem is beszélve a gyógyítás szabadságának befolyásolásáról. Most nem a jogi szabályozásra gondolok, hanem az orvosi tevékenység és a szabad gondolkodás tudományos köntösbe öltöztetett irányítására, az orvosok hipnotizálására. Ez a könyv sok tekintetben áttöri az irányított orvostudomány kereteit. A gyógyítás és betegségelméletek szempontjából mindenképpen sok új elemet tartalmaz. Ez azonban nem az orvoslás kereteiből történő kilépést jelenti, inkább az oda való visszatérést. Az evolúciós orvostudomány ugyanis, amely tematikailag alig huszonöt-harminc évre tekint vissza, éppen a gyógyítás szakmai alapjait állítja helyre és reformálja meg egyszerre.
Szendi Gábor Paleolit táplálkozás, valamint a Paleolit táplálkozás és korunk betegségei című munkái alapműnek számítanak a táplálkozástudományban, és talán nem túlzás azt mondani, hogy az orvoslás új, 21. századi képének kialakításában is utakat törnek. Mindkét könyv az evolúciós orvostudomány sarokköveit elemzi, és egyedülálló alapokat teremt a munkájukat megújítani szándékozó orvosoknak, a betegségekből gyógyulni kívánóknak és mindazoknak, akik meg akarják óvni az egészségüket.
Ennek szellemében kezdtem megfogalmazni a paleolit orvoslás gyakorlati előnyeit és a cukorbetegség gyógyításának egészen új szemléletét. Ismert, hogy a civilizációs betegségek sora hosszú. A paleolit étrend csaknem valamennyi betegségben a kiváltó okok gyógyítását jelentheti. Ezek közül a cukorbetegség népbetegséggé vált, ennek következtében a legnagyobb szakmai tapasztalat is a cukorbetegség kezelésében halmozódott fel. A paleolit étrend sikerének kulcsa, hogy olyan evolúciós módszer, amely a betegségek okát hivatott megszüntetni. Bizonyos értelemben egységesíteni tudja az orvostudományt, ugyanúgy, ahogy Darwin felismerései egységesítették a biológiát. A paleolit étrend régóta várt gyakorlati gyógyulást jelent bizonyos kórképekben.
Betegségeink legalább 80 százaléka – óvatos becslések szerint is — táplálkozási szokásaink torzulásaiból adódik. Az irányított orvoslás keretein belül ezeket a betegségeket gyógyszerekkel próbáljuk szinten tartani, kialakítva ezze1 a krónikus betegség és beteg státuszát. Ebből az állapotból eddig a gyógyító orvos nem tudott kiutat mutatni. A krónikus betegségek gondozása során a betegek sorstalansága mindennapos kiábrándulás forrása volt az orvos számára. Az elfásulás, az igazi munkakedv elvesztése egyáltalán nem meglepő egy olyan közegben, ahol a betegek nem tudnak meggyógyulni, mert azok a módszerek, amelyek paradigmáinkban eddig léteztek, nem tudják megoldani a napi feladatokat.
Amikor a krónikus betegségek gondozásába kezd egy orvos, az alapellátásban és a szakellátásban is hosszú időszak kezdődik el. Sokszor már előre el tudja képzelni a középkorú cukorbetegeket, amint húsz év múlva belépnek a rendelőajtón, és már a szövődmények valamelyikét diagnosztizálták náluk. Számomra azonban óriási erőt adtak és adnak a paleolit terápia során meggyógyult, korábban már reményt vesztett betegek. A paleolit terápiának köszönhetően a sikeres gyógyítás és gyógyulás lehetősége minden kolléga és beteg számára adott.
Könyvem célja azoknak a tapasztalatoknak az átadása, amelyek hozzásegítettek olyan tévhitek legyőzéséhez, amelyeket a mai, evidence-based medicine (bizonyítékokon alapuló orvoslás) korlátként minden orvos elméjében elültet.
A gyógyszeripar hatalmas fejlődésen ment keresztül, de senki nem tagadhatja érdekeit a minél nagyobb profitszerzésben. Ahol pedig a pénzügyi érdekek megjelennek, ott a tudományos tisztánlátás biztosan sérül. A világ vezető szakmai kollégiumai és orvosi döntéshozói egyáltalán nem mondhatók függetleneknek, s ennek minden következményével együtt hozzák meg ajánlásaikat. Nem vitatom ezek esetenkénti jogosultságát, de a gyakorlat sajnos a legritkábban igazolja teljes mértékben az elveiket. Tudjuk, hogy a gyógyszeripar az eladásokból profitot akar. Gondolkodjunk el azon, vajon miképpen lehet gond nélkül forgalomba hozni olyan gyógyszereket, amelyekről pár év után kiderül, hogy mellékhatásként halálos problémákat okoznak. Az engedélyeztetési folyamat során esetleg hamisított adatok kerülnek az engedélyezési hatóság vizsgálati anyagába? Vagy…? A kérdések sorát még folytathatnánk. A felelősök ott találhatók, ahol a torzított információk lecsapódnak, és újabb pénzügyi érdekeket és újabb torzításokat indítanak el.
A gyógyszeripar érdemei elévülhetetlenek, sok hasznos gyógyszert gyárt, de a korlátait messze átlépve, kezében tartja az orvostudományt, és saját szerepét rendkívüli mértékben igyekszik felnagyítani. A gyógyítás szabadsága nemcsak a gyógyszerválasztás szabadsága, hanem lehetőség a gondolkodásra és az okok egyéni tisztázására. Egy orvos ezek által emelkedhet ki a jelenlegi ingoványból.
A paleolit étrend az evolúciós orvoslás módszere. A gyógyításban megkérdőjelezhetetlenek az eredményei, épp ezért, minden bizonnyal egyre inkább előtérbe fog kerülni. Már most sejthetjük, hogy kiállja majd az idő próbáját, mivel a tiszta utakat követi, működik a gyakorlatban, s mert betegnek és orvosnak egyaránt visszaadja az orvostudományba vetett hitét. Ha pedig működik, akkor talán Magyarországon is alapvetően megváltozhat a beteg-orvos viszony, pusztán attól az egyszerű ténytől, hogy segítségével az orvosok képesek lesznek meggyógyítani azokat a betegeiket, akiket eddig nem tudtak.
Gyakorlati útmutatásaim hasznosak lehetnek az orvosoknak és a betegeknek is. A könyv különös figyelmet szentel a cukorbetegségnek, hiszen Magyarországon a cukorbetegség és annak szövődményei a halálesetek legalább 40 százalékát okozzák. De ha minden lehetséges betegséget számba veszünk, akkor ez az arány a halálozások több mint felét is kiteheti. A hétéves kor alatti gyerekek esetében az új, felfedezett cukorbetegségek száma 20 év alatt 440 százalékkal emelkedett. A cukorbetegség jelenlegi kezelési formái és az életmódjavaslatok úgy tűnik, hatástalanok. Már hallom is a kollégák hárítását: a beteg nem tartja be az utasításokat, nem szedi rendesen a gyógyszereket, nem tud lefogyni stb.
Azt hiszem, ennél nagyobb a felelősségűnk. Mint ahogyan nagyon sok más kórkép esetében, ma a cukorbetegek számára is a paleolit táplálkozás jelenti az egyeden lehetőséget a gyógyulásra. Természetesen mindig figyelembe kell venni a három alapvető kóroki meghatározót, amelyeket a cukorbetegségről szóló fejezetben részletesen kifejtek majd (inzulintermelés, inzulinrezisztencia, táplálkozás). Tapasztalataim alapján csak biztatni tudom a betegeket, gondolják át alaposan, hogy krónikus betegségben akarnak-e szenvedni, vagy szeretnék megadni maguknak a lehetőséget a gyógyuláshoz és az egészséghez, elkerülve a szövődmények kialakulását.
Amikor elkezdtem tanácsokat adni cukorbetegeknek – átállítva őket a paleolit étrendre, és ezzel az egyszerű módszerrel az élettanilag lehetséges esetek meggyógyultak a kollégáim nemcsak csodabogárnak tekintettek, hanem még inkább kezdték emlegetni a hivatalos ajánlásokat és a mai értelemben vett, bizonyítékokon alapuló orvoslás irányelveit. Betegeim gyógyulását elszigetelt és véletlen eseteknek tulajdonítva, még annak a lét- jogosultságát is megkérdőjelezték, hogy az ajánlások átgondolásával más módszereket használtam. A válaszom nagyon egyszerű volt, amellyel minden szkeptikusnak és kételkedőnek is tudnék válaszolni: „Nézzük csak meg, hogy egy átlag diabetológus Magyarországon hány cukorbeteget gyógyított meg. Aztán nézzük meg, hogy a paleolit étrend hatására, a gyógyszeres kezelések koordinálása után (ez végső esetben akár a gyógyszer elhagyását is jelentheti) hányán tekinthetők gyógyultnak, mondjuk egy év alatt. Nézzük át együtt az eseteket!” Soha nem érkezett több kérdés, és nem éltek a lehetőséggel, hogy közösen áttekintsük az eredményeket. A puding próbája az evés. Ezért minden beteget és doktort arra biztatok, ismerje meg a paleolit étrend lehetőségeit! Itt kell megjegyeznem, hogy a szkeptikusok szakmai táborának képviselői nem sok energiát fektetnek saját maguk képzésébe. Közülük még soha senki nem tudott tudományos érveket felsorakoztatni, amelyekkel alátámaszthatta volna negatív és elutasító véleményét.
Általában az is elmondható, hogy az ellenérzést vagy ellenszenvet mutatók semmilyen valóságos gyógyulást hozó tapasztalatot nem tudnak felmutatni, ennek ellenére sok esetben lebeszélik a betegeket a módszerről. Ez azonban nem egyénileg, hanem rendszerszinten kódolt tanácstalanság, a mai orvostudomány általános rákfenéje. Saját tapasztalataimra alapozva kijelenthetem, hogy a paleolit étrend veszélytelen és bátran alkalmazható, megbízható és hatásos gyógymód az ismert civilizációs betegségek gyógyításában. A népegészségügy számára a lehető legjobb tudományos alapú étrendi ajánlás lehetne, ha ezt elismernék.
Munkám során olyan gyakorlati tanácsokat fogalmaztam meg, amelyek az orvost és a beteget egyaránt segítik a paleolit étrend és a cukor- betegség gyógyítása során felmerült speciális problémák megoldásában. A beteg kezelése során alapvető szempont a gyógyszerek helyes és körültekintő használata. Ha valakinek a lehetőségek szerint gyógyulnia kellene a paleolit étrend alkalmazása során, de nem így történik, akkor két fontos dolgot kell végiggondolnunk: van-e olyan gyógyszer (ezekből rengeteg van), ami ellenünk dolgozik, és a betegünk vajon valóban paleolit elvek szerint étkezik-e?
Örömmel vetettem papírra gondolataimat, hiszen mi más célja lehetne egy orvosnak, mint a beteg javát szolgálni és klasszikus értelemben is gyógyítani. Ha ehhez Szendi Gábor fantasztikus munkája árnyékában hozzájárulhatok, akkor már megérte orvosi tanulmányokat folytatnom. Kiváló egyetemekre jártam, ahol nemcsak az anatómiát tanították meg, hanem a gondolkodás és az orvosi szellemiség magját is elvetették bennem. Köszönet ezért Maknics Gyulának, aki elindított ezen az úton, a szentpétervári Kirov Katonaorvosi Akadémiának, a Szegedi Orvostudományi Egyetemnek, Iván Petrovics Pavlovnak és Szent-Györgyi Albertnek.
Külön köszönetét kell mondanom Szilágyi Ákosnak, aki néhány fejezetnél és a táblázatok összeállításánál kamatoztatta filológiai ismereteit, valamint a családomnak, akik minden eszközzel segítették e könyv elkészülését.
Balatonfenyves, 2011. június 25.
HOGYAN LETTEM PALEO ORVOS?
Betegeim jelentős része már egy-egy beszélgetés elején felteszi a kérdést: „Doktor úr, hogy jutott eszébe a paleolit étrenddel gyógyítani, és milyen tapasztalatai vannak?” Azt is sokan kérdezik, hogy nem támadnak-e a kollégáim, amiért a paleolit étrendet javaslom, holott az orvosok többsége hallani sem akar róla. Talán tanulságos lehet néhány gondolat ezekről a kérdésekről, és arról is, hogy egyáltalán miért vetődnek fel.
Szerencsés embernek is mondhatnám magam. Egy olyan korszakban lettem orvos Magyarországon, amikor ennek a hivatásnak a gyakorlása talán a legnehezebbé vált. Mégis megtaláltam a lehetőséget arra, hogyan lépjek ki saját magam árnyékából. Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem volt sima és áldozatmentes. Az útkeresés mindig bonyolult.
Sok minden történik az emberrel, míg egyetemista és orvostanhallgató, de vannak alapvető momentumok, amelyek meghatározzák hozzáállását a munkájához. Számomra ilyen volt néhány esemény, amely Szentpéterváron történt. Kétség sem fér hozzá, hogy a Kirov Katonaorvosi Akadémia, ahol tanultam, a legkiválóbb szakmai színvonalat biztosítja. Az élettani tanszéken még megvolt a Nobel-díjas Pavlov szobája, abban az állapotban, ahogy a halálakor hagyta. Mindennap elhaladtunk mellette, mert erre kellett menni az ebédlő felé. Ha volt öt jelentkező, akkor egy egyetemista bekísérte őket a szobába, és mindent elmondott Pavlowal kapcsolatban. Láthattuk, sőt meg is érinthettük eredeti írásait és fényképeit. Lepkegyűjteményes dobozai is ott lógtak a falon. A szoba a tudomány szentélye volt. Ahogy teltek a hetek és az évek, már egyáltalán nem volt meglepő, hogy az ajtó előtt diákok, de még tanárok is sorba állva várták, hogy bejuthassanak.
A tudományos munka és a tanulás a kezdetektől arról szólt, hogyan lehet majd a tanultakat gyógyításra, tudományos megfigyelésre és írásra használni. Ennek persze időnként fura aspektusai is voltak. Például amikor az első belgyógyászati propedeutika órán (itt tanulják meg az orvos- tanhallgatók, hogyan kell használni a vizsgálati eszközöket) mindjárt egy olyan beteget kellett vizsgálnunk, akinek minden szerve a másik oldalon volt (situs inversus). Hiába kerestük a szív hangját a baloldalon, nem hallottunk semmit. A tanszékvezető tábornok meg csak jókedvűen ült a széken és kuncogott a bajsza alatt, a beteg pedig, akivel nyilván jól ismerték egymást, még rá is játszott, és mindegyikünknek felkínálta a bal oldalát. Csak később derült ki, hogy. fogadásuk értelmében a beteg minden alkalommal, amikor a hallgatók nem jöttek rá a rendellenességére, ingyen kávét kapott a büfében. Ha nem lett volna mértékletes, valószínűleg meghalt volna koffeinmérgezésben.
Már az első vizsgálatok alkalmával megtanultuk tehát, hogy alaposnak kell lennünk, különben nem jutunk eredményre. Hihetetlen erővel ültették belénk a mindenre kiterjedő, aprólékos szemlélődést és kutatást. Mivel volt beteganyag, ez nem is okozott nehézséget. A sebészeten mindennaposak voltak az Afganisztánban megsérült katonák, ezért nem csak a vakbélműtétet lehetett megtanulni… Orvosként a mai napig az ott tanult eszmeiségből élek. (Persze nem a szocializmus eszmeiségéből!)
Amikor átkerültem a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemre, ilyen előzmények után már nem volt probléma a tanultakat átültetni a gyakorlatba. Ráadásul segített az egyetem szellemisége is, hiszen a szegedi egyetem akkoriban, az 1990-es évek elején, köztudottan intellektuális fellegvárnak számított az orvostudományi egyetemek között. A tanítás során határozott cél volt a gondolkodás igényének kialakítása. A gyakorlati szemlélet és a kutatás igénye mind arra ösztönzött, hogy a dolgok mélyére ássak. Különös egybeesésnek tartom a két egyetemen történteket, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt.
Milyen szép lett volna, ha minden olyan egyszerűen alakul, mint ahogy azt egyetemistaként gondoltam! De a rendszerváltás után az orvoslás teljesen más irányba indult el. Először is megjelentek a multinacionális gyógyszergyárak és a multinacionális eszközgyártók. A hazai gyógyszer- és gyógyászati cégek azonban egészen 1990-ig állami irányítás alatt dolgoztak, és nem sok mindent tudtak a marketingről. A multik pedig azonnal megérezték a volt keleti blokkban támadt lehetőségeket. Beindult a folyamat, amely húsz év alatt gátlástalan profitszerzéssé fajult. Az átlagorvos csak annyit érzékelt ebből, hogy hirtelen mellékjövedelemhez jutott.
Mint kezdő orvos, mentőorvosként és intenzív terápiás orvosként kezdtem gyógyítani. Előéletemhez ezek kiválóan passzoltak, mert döntő mértékben egzakt dolgok voltak. Hamar kiderült azonban, hogy valami nem stimmel a többi szakmával. Nálunk, a központi intenzív osztályon nem volt kecmec: vagy tudtad, mit kell csinálnod, vagy nem. Előbbi esetben megmenthetted a beteg életét, de az utóbbiban esélyed sem volt rá. Pár év alatt a rengeteg ügyelet és a kiváló kollégák árnyékában jelentős szaktudást szereztem. A legnagyszerűbb az volt, hogy szinte mindenki szigorú erkölcsi tartással végezte az intenzív terápiát. Komolyan vettük az eseteket, és ha kellett, napról napra képeztük magunkat.
Megszerettem a gyógyítást. Egy intenzív osztályon ugyan behatárold a sikeres gyógyítás lehetősége, mégis nagyszerű dolgokat tapasztalhattam meg. Azt hiszem, nagyjából az egyetlen, álca nélküli orvosi szakma az intenzívesé. A legfőbb motiváció a siker volt. És ezt szinte minden kollégáimról elmondhatom. Jó csapat voltunk.
Amikor jön a gyógyszergyári „bumm”, óriási hajtóvadászat induld az orvosokért. Általában négy-ötszörös fizetést ajánlottak, plusz cégautód mobiltelefont, utazásokat és prémiumokat. Aki még nem dolgozott gyógyul szercégnél, az nem is gondolhatta, hogy mindennek milyen mellékhatásai lesznek. Mivel az intenzív osztályra nem jártak gyógyszerügynökök, még csak halvány elképzelésem sem volt arról, mi folyik a gyógyszerismertetői leple alatt.
Egy aprócska, éppen kibontakozóban levő, intenzív terápiás gyógyszerekkel is foglalkozó gyógyszercéghez kerültem, így gyerekjáték volt beletanulnom az értékesítésbe. Kiképeztek eladástechnikából, és profi üzletkötő lettem. Öt év alatt végigjártam a ranglétrát — akkor már nem a kis cégnél! — hanem nagy multiknál. Anyagilag megerősödtem, de közben sok minded kiderült, amit sehogy sem tudtam összeegyeztetni a gyógyítással és a jó erkölccsel. Gondolkodóba ejtett például, hogy miért jó a betegnek, ha azért kap egy bizonyos gyógyszert, mert valaki rábeszélte az orvost, hogy azt a gyógyszert írja fel – pénzt, utazást ígérve a gyógyszerfelírásokért.
Minél előbbre jutottam, annál komolyabb összegekbe és annál nagyobb erkölcstelenségekbe botlottam. Arról nem is beszélve, hogy bepillanthattam a szakmai kollégiumok működésébe, és arról is tudomást szereztem, hogy esetenként nyilvántartások is készülnek arról, mi mindent ajánlanak a gyógyszergyárak az orvosoknak a gyógyszerfelírásokért. Ami tény: ez nem a korrekt üzletről szólt, már csak azért sem, mert az üzlet a doktor és a gyógyszercég között köttetett, a szenvedő fél azonban a beteg volt. A betegek ugyanis nagyon sokszor azért azt a gyógyszert kapják, amit, mert éppen egy adott gyógyszercéggel köttetett megállapodás – és ha az indokolt gyógyszerre nem jut megfelelő betegszám, akkor a betegek indokolatlanul is megkapják.
Ahogy haladtam a ranglétrán, egyre inkább láttam azt is, miképp intézményesülnek ezek a dolgok a cégek központjaiban, és megfigyelhettem, milyen kifinomult módszerek vannak a vezető professzorok meggyőzésére a kitalált diagnózisok esetétől a gyógyszer javasolhatóságának ok nélküli kibővítéséig. Márpedig tudjuk, hogy a szakmai kollégium döntései és javaslatai előtt az Országos Egészségügyi Pénztár is kénytelen fejet hajtani. A vizsgálatok manipulációit is volt alkalmam megtapasztalni. Számos vizsgálatot a gyógyszergyárak szerveznek, pénzelnek és irányítanak. Itt igazán nagy összegekről van szó, szakmánként és vizsgálatonként több tízmillió forintról. Olyan esetről is hallottam, hogy a vizsgálati papírokat egy gyógyszergyári alkalmazott töltötte ki. A komolyabb vizsgálatok egy részét is manipulálják. A beteg azonban sehol nem került szóba, mintha nem is lett volna egészségügyi szereplő, az erkölcsi és a szó szerint életbe vágó problémákról már nem is beszélve. Egy bizonyos pont után mindezt már nem tudtam vállalni, viszont ‘vállalva az egzisztenciális problémákat, szerettem volna visszatérni a gyógyításhoz. Egy orvosnak végül is az való. Így kezdtem dolgozni belgyógyászként. Három évet húztam le egy város belgyógyászati osztályán, ahol úgy tapasztaltam, hogy a lényeg gyakran az volt, ki mennyi beteget tud magának összeharácsolni. Tudomáson volt olyan orvosról, aki az adófizetők pénzéből fenntartott kórházban, állami vizsgálatokat igénybe véve, mindennap ellátta a magánbetegeit. Ezek után viszont érthető, hogy aki ebben a visszatetsző működésben érdekelti az ezt a rendszert testével és vérével is védi.
Itt történt, hogy úgy gondoltam, megtisztelem a betegeket azzal, hogy adok nekik névjegykártyát. Elegánsnak tartottam. A betegekkel udvariasan bántam, emberszámba vettem őket. Elmagyaráztam, hogy milyen betegségük van, mire számíthatnak, és felvilágosítottam őket a lehetséges szövődményekről – egyszóval normális orvosként próbáltam működni! Hamar népszerű lettem a páciensek között. Sok visszajáró betegem letel és kezdtem azt gondolni, mindenki megelégedésére dolgozom. Én csali becsületesen, emberségesen akartam orvos lenni, ám arra nem számítottam, hogy ez kivívja mások rosszallását. A névjegykártyát kikérte magának a felettesem, mert szerinte ez nem divat egy kórházban, és előtte kellett volna engedélyt kérnem. Ezt a véleményt nem fogadtam el. Beszélgetésünket így rögtön követte egy másik a kórház igazgatójával, aki felhívta rá figyelmemet, hogy úgy lenne ildomos, ha elfogadnám a felettesem véleményét. Ez ellen semmi kifogásom nem volt, de a névjegykártya ügyében továbbra sem adtam igazat a felettesemnek. Innentől ment a szurkapiszka.
Valódi leckét kaptam a magyar egészségügyből, amit most is feudális, nehézkes és egyáltalán nem hatékony rendszernek tartok. Azt láttatta, hogy hiába próbálok emberségesen viselkedni, attól a betegeim még neon gyógyulnak meg, ráadásul a gyógyszerek pusztító mellékhatásait a gyakorlatban is kezdtem tapasztalni. Sok beteget állítottam be antidiabetikus terápiára, de az általam addig megismert módszerekkel egyetlenegyet sem sikerült meggyógyítanom. Elkezdtem új megoldásokat keresni, példán a cukorbetegség kezelésére. Egyre világosabbá vált, hogy az az út, amelyen elindultam, már nem sokáig járható számomra.
Eljött a függetlenedés ideje. Családorvos lettem. Itt ugyan már a magam ura voltam, mégsem tudtam közelebb férkőzni bizonyos betegségek hatékony gyógyításához. Úgyhogy tovább keresgéltem a megoldást. A táplálkozás központi kérdés volt az életemben. Persze nem azért, mert annyira szeretek enni, hanem mert időközben a családommal együtt én is elhíztam. Még most is elborzadva gondolok vissza arra, ahogy az első gyógyszergyári autóban ültem, és napról napra figyeltem a hasamon növekvő hájréteget. Nem szerettem magamat, viszont úgy gondoltam, ha már egyszer falun lakunk, jó lenne egészségesen táplálkozni. Már korábban elkezdtek gyűlni a háziállataink. Előbb csak kutyáink voltak, aztán lett egy tyúkunk is. Eleinte még féltem, hogy a feleségem velük együtt kivág otthonról, de az állatok egyre többen lettek. Mire háziorvosként dolgoztam, már egy kis gazdaság alakult ki a házunknál. Lassan a szomszédok is megszokták, hogy a városból kiköltözött doki olyasmivel foglalkozik, amit ők épp most hagytak abba. (Azért csendben megjegyezném, azóta sokan újrakezdték az állattartást, és egyre több embert „fertőzök meg”.)
Végül pedig ráakadtam Szendi Gáborra, akiről már voltak előképeim. Annak idején őt találtam egyedül, aki nem gyógyszerrel akarta meggyógyítani a pánikbetegséget. Szimpatikusnak találtam, és hamarosan felleltem Paleolit táplálkozás című könyvét is. Ez a munka meghatározó lett számomra, hiszen ahogy elolvastam, tudtam, választ kaptam a kérdéseimre. Egyik napról a másikra szinte az egész családom átállt a paleolit táplálkozásra. Rövid idő kellett ahhoz, hogy tudjam, valami nagy változás tanúja vagyok. Innen már egyenes út vezetett a paleolit rendelésekig. Most már, egyre tapasztaltabb gyógyítóként, azt mondhatom, fantasztikus dolog részese lehetek. Ilyen valóban csak egyszer adódik az ember életében. A sok erőfeszítés nem volt hiába. Tizenöt éve vagyok orvos, de a sikeres gyógyítás módszerének kulcsát Szendi Gábor adta a kezembe. Egészen addig idegennek éreztem magam körül az egészségügyet, amíg el nem kezdtem a paleolit szemléletű orvoslást. Korábban korrupciót és nemtörődömséget tapasztaltam mindenütt, és láttam, hogy a betegek érdekét szinte sehol nem vették figyelembe. A paleolit táplálkozás módszerének; segítségével azonban ki tudtam törni ebből az ördögi körből.
Nagy lendülettel, teljesen új emberré válva éreztem a gyógyításban rejlő lehetőséget, és hittel álltam neki ennek a munkának. Eddig még nem okozott csalódást, sőt meggyőződésem, hogy a paleolit étrend általi meggyógyult betegeim aránya meg is haladja hazai belgyógyász kollégáim sikeres gyógyításainak az arányát. Ez azt jelenti, hogy tudok segíteni a betegeken. Ennél többet egy orvos, azt hiszem, nem kívánhat.
AZ ORVOSTUDOMÁNY DARWINI ALAPJAI
AZ EVOLÚCIÓ ÉS AZ ORVOSTUDOMÁNY
A jelenkori természettudományos kutatók és szakemberek szerint a világ legeredetibb és legnagyszerűbb gondolata Darwin evolúciós elmélete. Ebből nőttek ki többek között a modern orvostudomány olyan meghatározó alaptudományai, mint az élettan, a kórélettan vagy a biokémia. Csak ez az elmélet juttathatott el bennünket a gyógyítás valódi lehetőségeihez. Darwin nélkül nem lenne gyógyítás. De vajon miért felejtettük el, főleg mi, orvosok, hogy honnan indultunk? Nem lenne ideje visszafordulni a zsákutcából?
Az evolúciós orvostudomány három témakör köré csoportosítja vizsgálatait. A kutatók egy része emberelődeink feltárt maradványait vizsgálja. Ezt az orvostudományt nem feltétlenül orvosok művelik, de ha igen, akkor is szorosan együttműködnek antropológusokkal és régészekkel. Számos eredményt tudnak felmutatni, amelyek múmiák és fossziliák vizsgálataiból erednek. Szoros a kapcsolatuk az etnográfusokkal is, akik főleg a civilizációs betegségek kóroki tettenérésében segédkeznek. A kutatók egy másik csoportja a fertőző betegségek kórokozóival, a vírusokkal, baktériumokkal és egyéb egysejtű kórokozókkal foglalkozik. Talán legnagyobb eredményeik a szemünk előtt óriási evolúciós csatát folytató HÍV vírus kapcsán ismertek. Az evolúciós orvoslás legnagyobb táborát azonban ma is azok az orvosok alkotják, akik a darwini eszme és a jelenkor kapcsolatából vezetik le a betegek gyógyításához nélkülözhetetlen módszereket. E módszerek kiindulópontjának mindenképpen az evolúciós pszichológia tekinthető.
Mit is jelent ez napjainkban? Röviden azt lehetne mondani, hogy 32 evolúciós igazság tényeit alakítják át az orvostudomány igazságává. Erre pedig azért van szükség, mert az irányított orvostudomány túl nagy terepet követelt magának, és tévútra vitte az orvoslást. A kórképek okát nem keressük. A dolgok eredetére nem vagyunk kíváncsiak.
Tekintsük át röviden, miről is szól orvostudományi értelemben az evolúció elmélete. Darwin szerint minden élőlény célként tekint a szaporodásra. Ez azért van, mert az evolúció mozgatórugója, a természetes szelekció, a szaporodás révén realizálódik. Szaporodás során sejtjeink lemásolják a genetikai állományunkat alkotó DNS-t. Ezek a másolások soha nem tökéletesek; minden egyes másolásnál hibák keletkeznek. A hibák keletkezésén túl a gének, azaz az örökítőanyagok keveredhetnek is. Ezt nevezzük a DNS mutációjának. Vannak olyan sejtek, amelyek nem élik túl a hibákat és keveredéseket, és vannak, amelyek túlélik, de alkalmatlanok lesznek a működésre. És mindig lesznek olyanok is, amelyek a másolási hibák és a keveredés miatt a környezethez képest előnyös változáson mennek keresztül. Minél több a szaporodás, azaz a másolás és a keveredés, a sejtekben annál nagyobb az esély a környezethez jobban alkalmazkodó mutációkra. Már nagyon régóta így megy ez. Folyamatosan alkalmazkodunk a környezetünkhöz.
Ezt a pár perc alatt leírt összefüggést Darwin közel húsz év kutató munkával sejtette meg, és 1859-ben le is írta A fajok eredete című munkájában. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a környezet különböző hatásai, mint például a meleg, a hideg, a bőséges táplálék vagy éppen a táplálékhiány olyan génhibákat (másolási hibákat és génkeveredéseket) segítenek érvényesülni, amelyek az élőlény javára válnak. Sikeresebben élnek túl, sikeresebben szaporodnak, és egyre több egyed hordoz hasonló genetikai kódot. Itt meg kell említenem egy Ágoston-rendi szerzetest, Johann Gregor Mendelt, aki genetikai kísérleteivel nagymértékben igazolta Darwin sejtéseit. Ma már azt is tudjuk, hogy bizonyos mutációkat génkapcsolók irányítanak.
Annak valószínűsége, hogy ezek a mutációk, mondjuk egy adott pillanatban gyorsabbá teszik a gepárdot, nagyon kicsi. Hosszú idő azonban biztosíthatja ezt az átalakulást. Ezek olyan időtartamok, amelyeket emberi léptékkel nem észlelhetünk, és nehezen is képzelhetők el. Egy-egy fejlődési szakaszhoz több százezer, néha több millió év kell. Ez az élet biológiai lényege: változni, a környezethez alkalmazkodni és minél több utódot létrehozni. Minél többször szaporodik egy élőlény, annál inkább várhatjuk, hogy ezeket a jelenségeket mi is megfigyelhetjük. De kik szaporodnak ilyen gyorsan? A 21. században a HÍV vírus esetében a szemünk láttára alakultak ki új fajok. Erre érdekességképpen még vissza fogok térni.
Hogyan is viszonyulunk Darwin elméletéhez? Milyen összefüggések érvényesek emberi fajunkra? Mit jelent számunkra az evolúció? Törzsfejlődésünk nagyjából 2,5-2,8 millió éve kezdődött, de a Rudapithecus hungaricus körülbelül tízmillió éves. A számok ebben a témában is időről időre változnak, hiszen a régészek újabb és újabb fossziliákat találnak, de az időpontok inkább mindig kitolódnak. Emberelődeink genetikai állománya nyilván nem volt azonos a mai Homo sapiens egyedeivel, de minden bizonnyal nem állt tőlük messze. Ami viszont tény, hogy ebben a közel hárommillió éves időszakban, leszámítva az elmúlt 10-12 ezer évet, szoros kapcsolatban éltünk a természettel. Mi több, részei voltunk a nagy egésznek, a föld biológiai létének. A földművelésre való áttéréssel azonban agyunk fejlődése kezdte kikapcsolni evolúciós pályánkat a természet roppant erejéből. Persze ez nagyon lassú folyamat volt, tele minden szempontból modellezhetetlen külső tényezővel, de a darwini evolúciós elmélet a törzsfejlődésünk során nagyszerűen végigkövethető volt, és ma is az.
A főemlősökkel legkorábbi közös őseink nagyjából kétmillió éve élhettek. Ezalatt, mondjuk a csimpánzokéhoz képest, nem sokat változott a genetikai állományunk. A különbség mértéke rendkívül csekély, alig egy százalék, ráadásul ennek is csak mindössze 7-9 százaléka kódol működő géneket. A többi nem működő géneket jelöl, vagyis csak opciók.
Ha a 10-12 ezer évvel ezelőtti állapotokat tekintjük, sejteni lehet, hogy a kétmillió éves, egyszázalékos eltérés a csimpánz és az ember között tulajdonképpen a nullára redukálódik, ha a saját fajunkat vesszük alapul. Ez azt jelenti, hogy az embernek a 10 ezer évvel ezelőtti genetikai állománya az utóbbi időben nem sokat változott. Ez nemcsak az evolúció nagyon lassú óraművének köszönhető, hanem annak is, hogy a környezetünk nem sok változtatásra kényszerített bennünket. Ennek látszólag ellentmondanak azok a feltételezések, amelyek a jégkorszak utolsó időszakát – úgy nagyjából 10-12 ezer évvel ezelőtt – egy időre teszik a földművelés kezdeteivel. Látszólag így is van, hiszen a gabonafélék és egyéb termékek ekkor kezdtek bekerülni az emberiség táplálékai közé. Csakhogy ezt nem a természet produkálta, hanem az ember, mint fáj, saját maga. A természet soha nem állítana elő ilyen mennyiségű gabonát fogyasztásra, mi kezdtük el termeszteni. Valószínűleg azért, mert az életet nem lehetett folytatna más kiegészítő táplálékok nélkül. A kieső húst a gabonafélék termesztése pótolta. Ahhoz a környezethez, ami természetes viszonyok mellett körülvett bennünket, a legapróbb részletekig alkalmazkodtunk, egészen addig a pillanatig, amíg a környezetünket mi magunk nem próbáltuk meg befolyásolni. Ebben az első mérföldkő minden bizonnyal a földművelés lehetett.
Számunkra leegyszerűsítve ezt jelenti az evolúció. Alkalmazkodtunk az évmilliók folyamán kialakult a környezetünkhöz, majd egy másik fejlődés, az agy fejlődése megpróbálta átírni a darwini elveket, és más irányába terelni a folyamatokat.
A CIVILIZÁCIÓS BETEGSÉGEK
Kialakulásukat tekintve négy nagy csoportját tudjuk megkülönböztetni a betegségeknek: fát mondhatjuk tehát, hogy az evolúció ránk is óriási hatással volt, minden tekintetben alakította genetikai állományunkat, és rajta keresztül adtunk válaszokat a környezet kihívásaira. Az evolúció megteremtett egy bonyolult egyensúlyt, ami a mindennapjainkat vezényli. Minden olyan tényező, amely ezt az egyensúlyt megváltoztatja, zavart okoz az életfolyamatainkban, betegség lehet a következménye.
Betegségeink okát hosszú ideig sámánok és táltosok, majd a vallások magyarázták. Ezeket az ősi közösségekhez tartozók elfogadták, semmilyen formában nem merült fel tagadásuk. Valójában 150-200 évvel ezelőtt a biológia és technika fejlődése kezdte ki a régi korok magyarázatait. A betegségek okait ekkor kezdtük kutatni.
Az előbb említett betegségcsoportok közül az első három esetében, bizonyos ismeretek birtokában nagyon hamar ok-okozati viszonyt lehetett igazolni. Ennek megfelelően a gyógyítási módszerek azonnal eredményhez vezettek. A genetikai betegségeket megtanultuk felismerni. Manapság már – több-kevesebb sikerrel – a génsebészet felé tartunk. A vírusok, a baktériumok elleni küzdelemben óriási eredményeket értünk el. Azonosítottuk a betegség kórokozóit, majd az immunrendszert esetleg gyógyszerekkel manipulálva, legyőztük őket (bár a védőoltások szerepe sok vitára ad okot). Baleseteknél ma már kitűnő lehetőségek állnak rendelkezésünkre az intenzív osztályokon és a műtőkben. Az orvostudomány hozzáállása tehát az első három betegségcsoportnál sikeresnek mondható.
A negyedik csoportba tartozó, úgynevezett civilizációs betegségek azonban sokáig alattomosan terjedtek, megoldhatatlannak tűnő helyzetet teremtve az orvoslásban. Pedig éppen ez az a terület, ahol óriási eszközöket vetünk be a probléma leküzdésére. A megoldás 1859 óta előttünk hevert, de a felismerések nem mindig egyszerűek. Fáradságos munkával, kutatásokkal azonban közelebb tudunk jutni a megoldásokhoz.
Ha az orvostudomány mérföldköveit próbáljuk kijelölni, sok eseményt és nevet idézhetnénk – hatásukra megváltozott a gyógyítás története. Az evolúciós orvostudománynak köszönhetően pedig megtörtént a felismerés, hogy a jelenlegi helyzetet a darwini szellem jegyében tudjuk megoldani. Vizsgálatok kezdődtek, eredmények látnak napvilágot, és kezd kibontakozni a civilizációs betegségek gyógyításának útja. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne, hogy minél több biológus és orvostanhallgató elolvassa A fajok eredetét. Ez általában elmarad, jóllehet csaknem valamennyi biológus és orvos elfogadja az evolúció eszméjének igazságát. Egyesek közülük megszállottan túlbonyolítják a darwini elveket – talán a saját érdekükben, de talán azért is, mert ezeket nem ismerik kellőképpen.
A SZEMÜNK ELŐTT ZAJLÓ EVOLÚCIÓS HÁBORÚ
Az 1980-as évek elején az USA-ban különös betegséghalmozódást fedeztek fel néhány homoszexuális férfi esetében. Ezek a páciensek rejtélyes módon ugyanolyan tüdőgyulladásban betegedtek meg, és rövid időn belül meg is haltak. Az utóbbi 25 évben ennek a betegségnek nagyon sok rejtélyét sikerült tisztázni. Csak azért akadtunk a nyomára, mert az evolúció ebben az esetben emberi mértékkel belátható időre sűrűsödött össze. A HÍV vírusról és az AIDS-betegségről van szó.
A HÍV vírus a 20. század orvosának az evolúció emberi léptékekkel is látható megtestesítője. A csupasz darwinizmus, az élő, hibás másológép. Jobb szemléltető eszközt nem is lehetne kitalálni. Természetesen nem magasztalni akarom a halálos kórt terjesztő vírust, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy benne Darwin elméletének évtizedeken átívelő példáját látjuk. A gyanú felmerülésétől számítva a felfedezése viszonylag gyors volt, és már mindent tudunk róla, még azt is, miért nem vagyunk képesek sikeres ellenszert találni ellene. Ma is szedi áldozatait. De mi is történik valójában?
A HÍV vírus viszonylag egyszerű. Van benne két RNS-szál (örökítőanyag), két revers transzkriptáz (másoló enzim) és a burkában kétféle fehérje. Amikor a vírus az emberi CD4 lymphocytákkal, immunrendszerünk specifikus védekezősejtjeivel találkozik, a burokfehérjék átjuttatják az emberi sejthártyán. Ekkor a vírus a másoló enzim segítségével bemásolja saját RNS-ét az emberi örökítőanyagba, a DNS-be. Ezzel arra kényszeríti az emberi sejtet, hogy nagyüzemben hozza létre a HÍV vírust. Szervezetünk felveszi a harcot, és az immunrendszer elkezdi pusztítani a szaporodó vírusokat. Egy ideig bírja a versenyt a szervezetünk, de aztán fokozatosan átveszi az uralmat a HÍV vírus. De miért? Az evolúció lesz a fő támogatója. A vírus mutációs potenciálja egymilliószor nagyobb az emberi sejtnél. Ez azt jelenti, hogy a másolóenzim rendkívül sokat hibázik, amikor másolja a vírus RNS-ét. Így, mivel a vírusok mindennap legalább egy alkalommal szaporodnak, nagyon-sokféle változat jön létre a lymphocytákban. Immunrendszerünk a legtöbbjüket elpusztítja, sokuk már eleve életképtelen, de mindig lesznek olyanok, amelyek el tudnak bújni, mert az immunrendszer nem tekinti betolakodónak őket. Ezek az egyedek tovább fertőznek, és előbb-utóbb a beteg halálát okozzák. Ráadásul a HÍV azokat a sejteket támadja meg a CD4 lymphocyták személyében, amelyek egyébként is az immunrendszer működtetésében vesznek részt. Így a vírus szép lassan győz. Nagyon sok hibás szaporodással folyamatosan alkalmazkodik a megbetegített szervezethez. Ez a kulcsa a túlélésének. A szemünk előtt igazolja Darwin elméletét az evolúcióról.
Ezt bizonyítja a vírus sikeresen feltárt története is. A vírus RNS-e beépül a megbetegített, majd meghalt ember sejtjeibe, ezért ezeket az örökítőanyag-darabkákat visszamenőlegesen meg lehet keresni a holttestekben, így is történt, és a sok exhumálás során feltérképezték a vírus feltételezhető, tulajdonképpen bizonyossággal állítható fertőzési útvonalát. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a világon két különböző vírus indult útjára az 1940-es években. A HIV1 és a HIV2. Mindkettőnek számos alfaja ismeretes, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vírus rendkívül gyorsan változik. Az egyik nyugat-afrikai csimpánzoktól, a másik a cerkófmajmok családjába tartozó, szintén Afrikában élő kormos mangábéktól ered.
A vírus valószínűleg már réges-régen megjelent az emberben, de nem tudott gyorsan fertőzni, mert ehhez nem voltak adottak a feltételek. Valószínű, hogy a majmok húsának elfogyasztása volt az oka az emberre való terjedésnek. Egy ismeretlen viktoriánus kori utazó vadász így írt afrikai útja után: „Van valami rendkívül gusztustalan abban, hogy megegyünk valamit, ami megnyúzva és feltálalva egészen úgy néz ki, mint egy kisgyermek.” Bőven akadt példa a majmok ételként való fogyasztására. Egyes kannibál afrikai törzsek az 1860-as évek után kezdtek áttérni a majomhúsra. Ekkor már jelen lehetett a vírus és szedte áldozatait, de még nagyon lassan terjedt.
Az első exhumált afrikai beteg, aki bizonyítottan AIDS-ben szenvedett és 1959-ben halt meg, Belga-Kongóban, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban lakott. A kereskedelem fejlődése, az utazások és a szexuális szabadosság is feltehetően táptalaja lett a vírus terjedésének. Európában az első bizonyított eset egy norvég tengerészé, aki az 1960-as évek során fertőződhetett meg Afrikában, és 1976-ban hunyt el. A vírusnak ez a típusa jutott el az Egyesült Államokba is. Az USA és Európa jelenlegi^ megbetegedéseit a HIV1, míg Ázsia és Afrika fertőzéseit a HIV2 alfajai okozzák. A természetben több hasonló vírus is van, amely állatokat támad meg. Okozhatnak akár tömeges állatpusztulásokat is, például macskáknál és delfineknél.
A HÍV vírus 1986 táján nagy riadalmat keltett az Egyesült Államokban. Különböző elméletek láttak napvilágot az eredetéről. Volt, aki gyermekkori pszichés trauma következményének, volt, aki katonai kísérted termékének tartotta, de egyesek azt gondolták, Tutanhamon sírjában rejtették el, hogy távol tartsa a sírrablókat.
A valóság sajnos sokkal rosszabb! A HÍV vírus ugyanis az evolúció próbatétele immunrendszerünkkel és az orvostudománnyal szemben. Jelenleg az afrikai lakosság körülbelül 50 százaléka fertőzött. A Botswanában született gyermekek várható átlagéletkora 20 év körül van. Ha nem lenne AIDS, ez az életkor 73-75 év lehetne. A vírusnak legalább 16-18 alfája van, és nincs ellene hatásos gyógyszer, sőt a gyógyszerek a sok mutáció miatt még segíthetik is a vírus átalakulását. Szerencsére az életmódunkkal azért valamelyest tudunk védekezni ellene.
Az AIDS szép és egyben tragikus példa arra, hogy az orvostudomány betegségszemlélete milyen szoros összefüggésben van az evolúcióval.
TÁPLÁLKOZÁS A FÖLDMŰVELÉS KORA ELŐTT
Az etnográfia és antropológia, valamint az evolúciós orvostudomány vizsgálataiból hasonlóképpen alkothatunk képet arról, mit jelent életminőségünk szempontjából a földművelés, s hogy milyen összefüggés van a darwini evolúciós elmélet, a földművelés és a civilizációs betegségek között.
A földművelés kezdeteit a régészek nagyjából 10-12 ezer évvel ezelőttre teszik. Talán nem véletlen, hogy ekkor lett vége az utolsó glaciálisnak (kicsit elnagyoltan fogalmazva, az utolsó jégkorszaknak). Elődeink nyilván olyan területeket találtak, ahol állati fehérjére nem nagyon számíthattak, még az akkori, rendkívül alacsony népsűrűség mellett sem. Valamilyen formában viszont pótolni kellett az állati fehérjéket. Kézenfekvő volt tehát olyan növényeket gyűjteni, amelyeknek magját használni tudták.
Más vélemények szerint semmi kapcsolat nincs a jégkorszak vége és a földművelés között, hiszen a magvakat már nagyon régóta használták különböző formában: festékeket és gyógyszereket is készítettek belőlük. Aztán, kiegészítő tevékenységként, ebből fejlődött ki a földművelés. Megint mások azt mondják, eleinte nem is magunknak, hanem az összeterelt, karámokban tartott állatoknak termeltünk gabonát, és csak a szükség vitt rá bennünket a fogyasztására. Az azonban biztos, hogy olyan gabonákat, mint manapság, 10 ezer évvel ezelőtt nem termesztettek. Az is biztosnak tűnik, hogy elődeink a 18. századig nem is nagyon tekintették fő élelemforrásnak a gabonákat. Ezt számos művészeti és írásos emlék, valamint a közvetlen következtetés is alátámasztja. A 18. század környékén elég sok éhínséghullám és betegség tizedelte a Föld lakosságát. Szükség lett a tömegélelmiszerekre. Ezt a szerepet szánták a különböző gabonáknak és például a burgonyának is. A burgonyát Magyarországon erőszakkal terjesztették a parasztok között. Fia valaki nem ültetett, ötven botütés járt érte.
Kicsit ugorjunk, és vizsgáljuk meg a táplálkozástudomány néhány kérdését evolúciós szempontból. A földművelés kezdetéig, nagyjából 2,5 millió évig ugyanazokat az élelmi anyagokat használtuk. Kizárólag olyanokat, amelyeket a természetben találtunk. A földművelésnek, az állattenyésztésnek és az élelmiszer-kémiának köszönhetően azonban ezek az élelmi anyagok jelentősen kiegészültek. Ma nagy mennyiségben, néha kizárólagosan mesterséges anyagokat eszünk: tejet, gabonát, cukrokat stb. Fontos megemlítenünk, hogy attól, hogy a tej a természetből származik, még nemi biztos, hogy nekünk is természetes táplálékunk Ezt valahogy úgy tudná szemléltetni, hogy hiába a természetből származik például az alma, a lónak mégsem természetes tápláléka. Különbséget kell tehát tennünk a természetből származó és az adott faj számára természetes élelem között.
A kérdés az, hogy ezekhez a nem természetes tápanyagokhoz tudtunk-e alkalmazkodni, hogy a szervezetünk képes-e azokat lebontani és hasznosítani a biokémiai rendszereinkben. A tej esetében könnyebb a dolgunk, mert egyszerűen meg lehet vizsgálni, vajon le tudjuk-e a bontani a tejcukrot. Az emberiség többsége erre nem képes. Nyolcéves korunk után laktózbontó képességünk szinte teljesen eltűnik. Így azonnal felvetődik a kérdés: miért jó, ha laktózt tartalmazó tejet fogyasztunk? A gabonákkal kapcsolatban nehezebb a feladat. Ehhez minden egyes gabonát külön-külön kellene megvizsgálni, és végigvezetni a lehetséges biokémiai lebontási utakat. Ebben a tudománynak még csak részeredményei vannak. Idekapcsolódnak a közvetett és a közvetlen bizonyítékok, amelyeket két nem akarok ismételni, hiszen Szendi Gábor Paleolit táplálkozás című könyve a tej és gabona vonatkozásában tökéletes összefoglalást nyújt.
Miért van az akkor, hogy a parányi HÍV vírus átver bennünket, és ha kell, hetente alkalmazkodik a környezetéhez, nekünk pedig 10 ezer év sem volt elég, hogy alkalmazkodjunk a megváltozott táplálékokhoz? A válasz egyszerű. A parányi vírusnak három alkotórésze van, igaz, mindjárt kettő, mindenből. Nekünk azonban olyan mennyiségű, amit nehéz tévedés nélkül számmal kifejezni. Talán azt is lehetne mondani, hogy megszámlálhatatlan. Az emésztés és a biokémiai utak olyan összetettek, hogy egyetlen másolási hiba nem tud változást előidézni. A HÍV viszont egyetlen mutációval megváltoztatja magát, majd pár nap alatt több százezer vírust hoz létre ugyanazzal a mutációval. Ahhoz, hogy egy biokémiai rendszert megváltoztassunk egy egész szervezetben — például az élelmiszerek lebontásának és hasznosulásának útját olyan sok, egymás utáni rendszerben bekövetkező mutációra lenne szükség, amihez nemcsak 10 ezer, de talán még több millió év és is kevés. Ennek egyenes következménye, hogy semmilyen evolúciós hasznunk nem lehet olyan tápanyagok fogyasztásából, amelyeket nem ismertünk a földművelés kora előtt. Persze a fagyi és a dobostorta nagyon finomak. De az evolúciót ez hosszú távon egyáltalán nem érdekli. Valószínűleg szelektálni fogja a fagyi- és édességevőket.
A civilizációs betegségek kórokának elméleti vizsgálata hívta fel a figyelmet a földművelés előtti korok táplálkozásának a szerepére. Ennek megfelelően indultak aztán vizsgálatok, és jutottak arra a következtetésre, hogy a táplálkozástudomány számára a legfontosabb korszak a paleolit kor. Aztán további elemzések és kutatómunka révén lehetővé vált, hogy e felismerés gyógyító eszközzé váljon.
Az evolúciós orvostudomány, alkalmazva a darwini eszmét és tényeket, megalkotta a paleolit táplálkozást, mint terápiás módszert, mint gyógyító eszközt a civilizációs betegségek kezelésében. Ez alapvetően azt is jelenti, hogy az orvostudomány lazíthat a gyógyszeripar szorításán, hiszen talált más megoldást bizonyos betegségek gyógyítására. Persze azt is jelenti, hogy az emberi faj érdekében át kell gondolnunk az élelmiszeripar szerepét és a mezőgazdasági struktúránk hasznosságát.
Ennek tükrében a paleolit étrend túlnő orvosi jelentőségén, és globalizált világunkban alapvetően meghatározza majd gazdasági struktúránk és iparunk fejlesztését – hacsak mesterségesen nem tudjuk majd ellensúlyozni a glutén, a tejfehérjék és a lektinek stb. megbetegítő hatásait.
Darwin 1858-ban adta elő eszméit a londoni Linné Társaság gyűlésén. Nagy sikert nem aratott, sőt bizonyos kijelentései botrányosnak tűntek, többek között az is, hogy a majmok a rokonaink. Thomas Bell fogorvos, a társaság akkori elnöke, abban az évben így összegezte a társaság munkáját: „Ebben az évben elmaradtak azok az átütő felfedezések, amelyek mintegy egy csapásra forradalmasítják tudományágunk gondolkodását; úgy tűnik, igen távol állunk attól, hogy bármilyen hirtelen és briliáns újítást várhatnánk, amely bármely tudományágon maradandóan rajta hagyná a nyomait, vagy hosszú távon és jelentősen szolgálná az emberiség javát.” Ügyet sem vetett Darwin gondolataira. Mellé is lőtt rendesen.
Az a szomorú tény és igazság, hogy sem a HÍV vírusnak, sem az evolúciónak nem volt szüksége Darwinra. Ö annak a kutató szellemű tudósainak a megtestesítője, aki a biztos megnyugvás helyett inkább a gondolkodó bizonytalanságot választotta. Művészet nincs alkotó nélkül. Dalí, Rubens, Monet és Renoir nélkül nincs festészet, Michelangelo és Rodin nélkül nincs szobrászat. A tudomány azonban független a művelőitől, és a tudományos tények előbb-utóbb bebizonyosodnak. A paleolit táplálkozás hatása a betegségekre ilyen – és tényeken alapul. Ezért független a kutatóktól és a kritikusaitól. Érdemes megvizsgálni és tanulmányozni őket, mielőtt lesöpörnénk az asztalról úgy, ahogy annak idején Bell tette Darwin elméletével.
Amikor különböző betegségek gyógyításába fogunk, hasznos és okos dolog elgondolkodni azon, vajon az evolúció a konkrét betegség kapcsán milyen információkkal szolgál. Különösen igaz ez azokra, amelyeket a környezetünk és életmódunk változásai okoznak. Az elmúlt 150 év során leginkább a táplálkozásunk változott meg. Érdemes figyelembe venni azokat a vizsgálatokat, amelyeket az utóbbi időszakban a természeti népekkel kapcsolatban végeztek. A vizsgálatok már az 1950-es és 1960-as években elkezdődtek. A megfigyelések és vizsgálatok orvostudományi szempontból szinte minden esetben egy irányba mutattak: a vizsgált népek egészségesek voltak, a bennünket gyötrő kórképek még elvétve sémi fordultak elő náluk, és nem találtak daganatos betegségeket sem. Azt is nagyon fontos megemlíteni, hogy egyik természeti nép sem él földművelés alapú társadalomban. Ellátásukat kizárólag a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés biztosítja. A megfigyelések alapján egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség új kora komoly kihívásokat fog számunkra jelenteni. Ha az orvostudományi összefüggéseket vizsgáljuk, akkor leginkább az érdekel bennünket, hogy a természeti népek miért nem betegednek meg a nálunk krónikus betegségnek számító betegségekben (cukorbetegség, érelmeszesedés, szívinfarktus, autoimmun betegségek). A vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy ők úgy élnek, ahogy az evolúció által kialakított élettani rendszereik megkövetelik.
Ha ezt a szemléletet követjük, akkor az orvoslásban is új utakat találunk. A gyógyszereknek csak elenyésző része született az evolúciós szemlélet nyomán. Csak olyan esetben mondhatjuk, hogy az evolúciós szemlélet szerint járunk el, ha például olyan hormonokat pótolunk, amelyek hiányoznak a szervezetünkből, akár genetikai, akár szerzett ok miatt. De a gyógyszerek többségükben nem jelentenek evolúciós utat, használatukkal arra törekszünk, hogy az adott panaszt vagy tünetet kezeljük és megszüntessük. Az oki terápia azonban gyógyszerekkel többnyire nem valósulhat meg.
ORVOSTUDOMÁNYI TÉVHITEK
Az orvostudományi tévhitek átszövik mindennapi életünket. Sok esetben ártalmatlanok, de vannak közöttük olyanok, amelyek rombolják az egészségünket. Kialakulásuk valószínűleg a magyarázatkényszerrel függ össze. Amikor még nem tudunk tudományos magyarázatot adni bizonyos eseményekre és történésekre, megjelennek az áltudományos magyarázatok. Idővel aztán szembesülünk a tényleges magyarázattal is, de akkorra már az adott tévhit teljesen beitta magát a köztudatba. Előfordul, hogy a társadalmi környezet nem alkalmas a valóság elfogadására. Elgondolkodtató azonban, hogy bizonyos tévhitek még orvosi körökben is tartják magukat. Ma már kétkedés nélkül elfogadjuk, hogy a Föld gömb alakú, és hogy nem a naprendszer középpontja. Voltak azonban korok, amikor ilyen kijelentésekért tudósokat küldtek az inkvizíció elé, majd máglyára vetették őket. Ilyen tudós volt például Giordano Bruno vagy Galileo Galilei. Mindketten olyan nézeteket hangoztattak, amelyek nem illettek bele a katolikus egy ház Bibliára épülő és hitvallásaiban szereplő tévedhetetlen magyarázatoknak! Az előbbit máglyára küldték, az utóbbit hosszú, ma már nevetségesnek ható, lélekölő perbe fogták Galilei történetéhez hozzátartozik, hogy a katolikus egyház 1992-ben rehabilitálta, és sajnálatát fejezte ki az egykori per miatt. Ez nemes gesztus, de azért sokatmondó, hogy egy vatikáni bizottságnak 1981 és 1992 között 11 évig kellett vizsgálnia azt, hogy vajon a Nap forog-e a Föld körül vagy a Föld a Nap körül… A feladványt végül megoldották.
A MEGFÁZÁS
Az orvosi kategóriába tartozó tévhitek felsorolását kezdjük a talán leginkább elterjedttel. Annak idején, Szentpéterváron – akkor még Leningrád – a téli napokon is mindennapos látvány volt a Péter-Pál-erőd melletti strand. A Néva jegén 150-200 méter hosszan léket vágtak, a parton pedig kis melegedő faházakat építettek. A melegedőkből kijöttek az emberek, belevetették magukat a hideg, jeges vízbe, lubickoltak 40-50 másodpercig, a bátrak akár 70 másodpercig is, majd visszamentek a házba. A strandot több száz ember lepte el. Két-három órát tartózkodtak itt, többször megmártózva a jéghideg vízben. Ez volt az átlagember „szórakozása” Szentpéterváron!
Egy orvosi rendelőben, de azon kívül is a felső légúti betegségek és húgyúti fertőzések kapcsán nagyon sok alkalommal elhangzik az, hogy „megfáztam”. A hidegnek, esetenként a huzatnak tulajdonítunk meg- betegítő szerepet. Ez egészen egyszerűen nem igaz. A hidegnek, legyen az levegő, víz vagy bármely más halmazállapotú, a fagyáson kívül nincs egyéb kóroki szerepe. Nem lehet megfázni! Tudom, hogy ezt nekünk, magyaroknak, a Nemecsek Ernő hősiességén felcseperedett nemzedékeknek nehéz elfogadni. De igaz. Molnár Ferenc még hihette, hogy a hideg fürdő tüdőgyulladást okozhat. A megfázáshívőket azonban ki kell ábrándítanom. A mikrobiológia és infektológia fejlődése egyértelművé tette, hogy nem lehet megfázni. Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata.
A felső légúti betegségek – a nátha, a torok- és mandula-, a garat- és légcsőgyulladások, a tüdőgyulladás, a húgyúti fertőzések és a vesegyulladás – egytől egyig korokozók következményei. Baktériumok, vírusok és gombák a kiváltó okai. Ezek az élőlények csak megfelelő körülmények között tudnak szaporodni. Általában a hőmérséklet és a páratartalom határozza meg szaporodóképességüket, és ettől függ fertőző-, vagyis megbetegítő képességük is. A betegség kialakulásához kell egy kritikus számú baktérium vagy vírus, és persze egy fogékony szervezet is. Fogékonyságunk az immunrendszerünktől függ, a kritikus szám pedig a levegőben lévő kórokozó-koncentrációtól. Az ideális körülmények ennek megfelelően nem a levegő hőmérsékletétől függnek. Teljesen mindegy, hogy kint milyen hőmérséklet van, mert már orrunk nyálkahártyája is sokkal melegebb, mint a kint lévő hőmérséklet.
Ha a külső tényezők szerepét keressük a felső légúti betegségek kapcsán, inkább a páratartalmat kellene vizsgálnunk. A fizikusok szerint a kórokozók az elektrosztatikus elektromosságnak köszönhetően a pára vízcseppjeinek felszínén utaznak. Minél nagyobb a páratartalom, a levegőben annál több a kórokozó. Az orrnak döntően termikus puffer szerepe van a légzőszervrendszerben, vagyis igyekszik kiegyenlíteni a levegő és tüdő közötti hőmérsékletkülönbséget.
Az orvostudomány már az 1850-es évek óta gyanította, hogy bizonyos betegségeket vírusok és baktériumok okoznak. A 20. század elején, már konkrét betegségek kórokozóit is sikerült beazonosítani. Így közel 100 éve teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy nem lehet megfázni. Ennek ellenére mégsem tudunk elszakadni a megfázás hipotézisétől, pedig számtalan példát látunk a cáfolatra. Vegyük csak a szaunázókat, a jeges vízben úszókat vagy akár a gyerekeket. A gyerekek ösztönösen tudják, hogyan kell öltözködni. Figyeljük csak meg őket! Tiltakozásuk ellenére általában mi erőszakoljuk rájuk a ruhát. Még zsarolni is szoktuk őket, hogy mi történhet akkor, ha nem veszik fel a pulóvert vagy a kabátot. Ugye, hogy senkinek nem ismeretlen ez a helyzet?
A lakások és az intézményeink levegőjét rendkívül magas hőmérsékleten tartjuk, nagyon ritkán szellőztetünk, és a gyerekeket indokolatlanul túlöltöztetjük. Mindennapos látvány a gyerekét sétáltató anya, aki – mivel jól érzi magát sapka és kabát nélkül – nem öltözik fel, de a gyerek bundás sapkában és nagykabátban viszi le a játszótérre.
Ez a fajta túlöltöztetés mindjárt három komoly problémát is felvet:
* mivel a gyermek túlöltöztetett, ha erős fizikai aktivitást folytat, nem tudja hűteni magát, és túlmelegszik;
* a nyári, maximum 2-3 hónap kivételével teljesen elzárjuk magunktól a naptól, ami a D-vitamin egyeden természetes forrása lehetne;
* hidegtűrő képességünket mesterségesen csökkentjük, ez pedig indokolatlan melegigényt alakít ki.
A csecsemők hőszabályzó központja az első életév végére teljesen kialakulj Ennek az a következménye, hogy a járni tudó, a szüleitől már messzebb elszakadó gyerek is automatikusan tudja szabályozni a testhőmérsékletét. Normál körülmények között ehhez nem kell neki semmilyen segítség. Az első hónapokban ez még nem teljesen automatikus. A csecsemőket ezért valóban óvni kell a hidegtől, de túlzásba vinni nem szabad. Sok olyan szülő van, aki nappal és éjszaka is 25 fok körüli hőmérsékleten tartja a szobát, állig felöltözteti a gyereket, és még be is takarja, ha alszik. A csecsemők éjszakai nyafogásának jelentős részét is a meleg okozza. Ha a gyerek nem éhes, tiszta a pelenka, és mégis sír, nyafog, jusson eszünkbe: lehet, hogy egyszerűen csak melege van.
A játszótéren a gyerekek szaladgálnak és a fizikai aktivitásuk nagy. Testfelületük még kicsiny, ezért, hogy túl ne hevüljenek, erősen kell izzadniuk. Nagyfokú, a felnőtteknél sokkal intenzívebb izzadással kompenzálják a kis testfelületet, ugyanis az izzadás az egyetlen lehetőség a bőrünk, és közvetve a testünk hűtésére. Ez azért szükséges, mert biokémiai folyamataink csak megfelelő hőmérséklet-tartományban működnek ideálisan. Ezért a párolgás során működő fizikai törvényt, vagyis a természetet hívjuk segítségül.
A nagy nyári melegben érdekes kicsit kísérleteznünk. Egy palack langyos vizet tekerjünk körbe vizes törülközővel, és tegyük ki a napra. Mire a törülköző megszárad, a palackban lévő víz lehűl. Egyes madárfajok is használják ezt a módszert, amit esetükben urohidrózisnak hívunk. A kloákájukon keresztül a lábukra ürítenek, ahonnan elpárolog a folyadék, és ezzel hűtik magukat.
Ezt a fizikai törvényt használja a mi testünk is. Izzadunk, aminek következtében nedves lesz a bőrünk, amelyről a folyadék elpárolog. Közben a folyadék hőt von el a bőrünktől, így az lehűl. Bőrünk lehűti a benne keringő vért. Ilyen pofonegyszerű a dolog. De sajnos mi ezt gyakran megakadályozzuk. Már kicsi gyermekkorban megtanítjuk a gyerekeket, hogy gátolják ezt a folyamatot, bár ők még ösztönösen tiltakoznak. Aztán folytatjuk az iskolai testnevelésórákon és mindenhol, ahol a természetesen szükséges izzadással kapcsolatba kerülünk. Vannak sportolók, akik különösen érzékenyek erre. Az indokolatlanul felvett melegítő és ruházat miatt a test hőmérséklete lassabban áll vissza. Kellemetlen szédülés, hányinger és rossz közérzet is kialakulhat, nem is beszélve arról, hogy a sportolóknál ez meghosszabbítja az újbóli bevethetőség idejét. Vagyis ha izzadtan felöltözünk, éppen az izzadás nem tudja kifejteni szerepét.
A NAPOZÁS
Az öltözködés és az öltöztetés járványos méreteket öltött. Persze a ruhagyártó cégek örülhetnek ennek, és a „rétegesen kell öltözködni” szlogennek is. A baj az, hogy alapvetően minden lehetőséget elveszünk a naptól, amelynek a melegítésen kívül a D-vitamin előállításában is szerepe van. Normális esetben, ha nem takarjuk el magunkat, már a tavaszi nap is kifejti ezt a hatást, és melanin és D-vitamin termelődik a bőrben. A melanin az a festékanyag, amely megakadályozza, hogy káros napsugarak kerülhessenek a bőrünkbe.
A bőr melanocitái (festéksejt) termelik a melanint (festékanyag) a hám alaprétegének (stratum basale) keratocitái (hámsejt) között. A melanociták nyúlványokat bocsátanak a hám felső rétegébe. Ide ürítik a melanin tartalmú melanoszómákat. Ezek fagocitózissal (bekebelezés) kerülnél a hámsejtekbe. Az UV sugárzás, abból is a B, fő károsító hatását a sejtek; magjára fejti ki, ennek következtében a melanin a sejtmag körül halmozódik fel, hogy megvédje a nap káros hatásától.
Érdemes tudni, hogy a melanocita-sejtszám független attól, hogy valaki fekete vagy fehér bőrű rasszhoz tartozik-e. Vagyis nekünk, európaiaknak ugyanannyi melanocitánk van, mint az afrikaiaknak. A bőrszínünket így nem a melanociták száma, hanem azok aktivitása dönti el. A megszokottnál fehérebb bőrű társaink két ok miatt lehetnek fehérebbek: Vagy azért, mert kezdettől fogva rendkívüli mértékben kerülik a napot, és így a bőrükben alacsony a melanociták aktivitása, vagy pedig azért, mert a bőrük eleve kevesebb melanocitát tartalmaz. Ez utóbbi genetikai okára nincs bizonyíték, de arra sem, hogy a melanociták esetleg autoimmun folyamatok következtében semmisülnek meg. Úgy tűnik azonban, hogy az autoimmun-elméletet a megfigyelések mégiscsak alátámasztják. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy autoimmun folyamat következtében csökken a melanociták száma, amelynek legfontosabb oka a nyugati táplálkozás. Indirekt bizonyítéknak tekinthetjük, hogy a vitiligo (festékhiányos foltok megjelenése a bőrön) szintén autoimmun folyamat következménye!
A kora tavaszi időszakban tehát, ha a hőmérséklet lehetővé teszi, már érdemes napozni! Ha így teszünk, akkor nyárig – amikor veszélyes mértékű ultraibolya sugárzás érhetné a bőrünket – már megfelelő mennyiségű melanin lesz a bőrünkben, mert a folyamatos napon tartózkodással növelni tudjuk a melanociták aktivitását, és ezzel a melanintermelésüket. Vagyis nem kell félni attól, hogy nyáron majd leégünk. Természetesen ehhez kapcsolódik a D-vitamin-termelés is. A krónikus D-vitamin hiányunkban ugyanis mindenképpen közrejátszik a megfázáselméletre hivatkozó túlöltözködés.
Térjünk csak vissza korábban említett tévhitünkre, a megfázásra. Azokat a betegségeket, amelyeket megfázásként értékelünk, tulajdonképpen vírusok és baktériumok okozzák. Ezek testünkben való kifejlődését nem tudjuk megakadályozni meleg helyen való tartózkodással és felöltözéssel sem. Ezek általában közismert megbetegedéseket, például influenzát okoznak. Az influenzának semmi köze a hideghez. Sőt – ez talán köztudott – a kemény, száraz hideg megakadályozza az influenzajárvány kibontakozását és terjedését.
Ha az előbb említetteket továbbgondoljuk, mindjárt elő is áll a tévhitek klasszikus hármasa: a megfázásra, a napozásra és a víz felhevült testre való hatására vonatkozó három félreértés. Mostanában ugyanis mindenki, aki a napozással kapcsolatban nyilatkozik, óv bennünket a naptól, mondván, hogy leégünk és bőrrákot kapunk. De milyen lenne a darwini evolúció, hogyha a „teremtés koronái” a kezdetektől fogva betegek lennének a bőrüket érő naptól? Tudomásom szerint nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra, hogy a nap bármely károsító hatása okozná a megnövekedett számú bőrrákot. Azt pedig soha senki nem vizsgálta alaposabban, hogy a magunkra kent napvédő hatású vegyszeres krémeknek és olajoknak van-e rákkeltő hatásuk.
Ami biztos: fokozatos napozással elkerülhető a leégés. Ezt jó már tavasszal megkezdeni, hogy a bőrünket hozzászoktassuk a naphoz, így megfelelő mennyiségű bőrfesték tud termelődni, amelynek következtében a nap nem tud bennünk kárt tenni. Ráadásul közben a nélkülözhetetlen D-vitamin is termelődik. Vagyis nem a nap a probléma, hanem a hozzál való viszonyunk. Napozzunk okosan és minél többet! És ha tudjuk, kerüljük a bőrre kent napvédő anyagokat.
A FELHEVÜLT TEST
Sokat hallunk olyan esetekről, hogy valaki felhevült testtel vízbe ugrott és meghalt. Évente sok ilyen baleset történik. Sokkal többen ugranak azonban felhevült testtel a vízbe, mint ahányan meghalnak. A hivatalos közlemények viszont egyértelműen a felhevült testet jelölik meg okként. Kérdés, hogy valaki megmérte-e már, mi is az a felhevült testhőmérséklet? Mert ha valóban ez volna a halál oka, akkor a testhőmérsékletből meg lehetne jósolni a következményeket. Ugrás előtt megmérnénk a test hőmérsékletét, és ha a kritikus szint felett van, akkor nem ugrunk, ha pedig alatta van, akkor mehet az ugrás. A kórboncolások során ezekben az esetekben nem találnak infarktust és egyéb okot. A jegyzőkönyvekben hirtelen szívhalál áll. De gondoljunk csak a szaunázókra vagy a téli jeges vízben fürdőzőkre, akiknek nem esik bajuk! Beláthatjuk, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal sem.
A boncolás során általában szívelégtelenség a diagnózis. De mi az oka a szívelégtelenségnek ilyenkor? A választ az oxigénigény, a vérnyomás és a szívfrekvencia összefüggő kérdéseiben kell keresnünk. Ez a három mutató együttes szabályozás alatt áll, amelyet a bolygóideg és az adrenerg (adrenalinnal hatást közvetítő) rendszer végez.
Hogy érthető legyen, nézzünk egy egyszerű példát! Ha valaki lépcsőzik, oxigénigénye megnő. Ezt biztosítandó, emelkedik a szívfrekvencia és a vérnyomás, mert a szívfrekvenciában, valamint a szisztolés és diasztolés (a vérnyomás felső és alsó értéke) tartalékban van lehetőség biztosítani a szükséges oxigént és energiát. A szívfrekvencia-emelkedés növeli az egy perc alatt továbbított, oxigénnel telített vér mennyiségét, a magas vérnyomás pedig biztosítja az oxigén- és a szén-dioxid-cserélődés minél nagyobb gyorsaságát. Ez az úgynevezett Frank-Starling-törvény. Ezzel tudunk alkalmazkodni a fizikai terhelésekhez. A szívelégtelenséget ennek a hármas, evolúciós alkalmazkodó egységnek a megbomlása okozza. Ez általában akkor fordul elő, ha beteg a szív vagy a regulációs mechanizmusok nem működnek. A vízbe fulladt emberek többsége nem szívbeteg, így marad a reguláció sérülése.
Meglátásom szerint két fő okot lehet említeni a vízben történt szívhalálok esetében. Az egyiket néha megemlítik, ez az alkohol. Az alkohol túlzott fogyasztása az erek kitágulását eredményezi (télen ezért hűlnek ki könnyen azok a kocsmából hazainduló emberek, akik eldőlnek az út szélén). Az alkohol azonban nemcsak kitágítja az ereket, hanem az összehúzódás gyorsaságát is lelassítja. Ennek következtében sérül az alkalmazkodási sebesség is. Ugyanezt teszik bizonyos gyógyszerek is. A vérnyomáscsökkentésre használt gyógyszerek jelentős többségének van ilyen mellékhatása. Ezek a gyógyszerek ugyan ellazítják az erek falában lévő izmokat, minek következtében csökken a vérnyomás, de ugyanezzel a hatással az adaptív mechanizmusokat is meggátolják. Ezt a mellékhatást (ortostaticus hypotonia) fel is tüntetik a gyógyszerek tájékoztatójában.
Nézzünk egy példát! Ha mondjuk valaki guggolva, lehajolva öt percig kerti munkát végez, akkor csökkenni fog a vérnyomása. Ha befejezi és feláll, akkor a vérnyomásának hirtelen vissza kell emelkednie. Ezzel általában semmilyen gond nem lehet, bár néha megszédülhetünk. Ha azonban valaki vérnyomáscsökkentőt szed és feláll, akkor az erei nem tudnak gyorsan összehúzódni, mert gyógyszer blokkolja ezt a funkciót. Ez pedig eszméletvesztéshez vezethet, mert a vérnyomás alacsony marad, és az erek összehúzódása hosszabb időt vesz igénybe.
A vérnyomáscsökkentők tehát megbénítják az erek evolúciós reflexeit, illetve lelassítják a reflexek működését. Ha valakit hirtelen nagy erőkifejtésre késztetünk, akkor az oxigénigény biztosítása miatt emelkednie kell a vérnyomásának. Ezt szintén az erek összehúzódása biztosítja. De mivel ez a folyamat gyógyszerrel manipulált (hiszen éppen így csökkentik a vérnyomást), a szükséges mértékben és időben nem következik be az adaptáció a nagy erőkifejtéshez. Márpedig azt mindenki tudja, hogy a vízben többszörös erőkifejtésre van szükség, mint alapesetben szárazföldön. Sajnos a rendőrségi vizsgálatok során nincsenek a gyógyszerfogyasztásra vonatkozó vizsgálati anyagok. (Próbáltam utánajárni!) Az alkohol ugyanígy tesz az erek falával: ellazítja a bennük lévő izmokat, amelyek nem tudnak szükség szerint összehúzódni. Minél több alkoholt fogyasztunk, annál kifejezettebb ez a hatás. (A gyógyszerek alapvetően, de az alkohol is a nagyi vérkör úgynevezett rezisztenciaereit blokkolják, pont azokat, amelyekre adaptációs mechanizmusok épültek az evolúció során.)
A hideg víz persze valóban beindít a bőrben érválaszt, de ez általában érösszehúzódás. Úgy vélem, hogy ezen kívül, a bőrben lévő válasz nem kelt más kompenzációs reflexeket a szervezetünkben, hiszen helyi hatásról van szó. Tehát véleményem szerint nem szükségszerűen igaz az az elterjedt nézet, hogy a felhevült testtel hideg vízbe ugrás feltétlenül halálos következményekkel jár egy teljesen egészséges ember esetében. Ahogy említettem, az ilyen halálesetek hátterében általában az alkohol és bizonyos, ki nem deríthető hányadban a gyógyszerek állnak. A vérnyomáscsökkentő gyógyszerek többsége valóban okozhat szívelégtelenséget. Ebbe a csoportba leginkább az alfa-blokkolók, az ACE-gátlók, az ARB-készítmények, a Ca-csatornablokkolók és a béta-blokkolók tartoznak.
A béta-blokkolók a szív frekvenciáját csökkentik. Mivel átalakítják a béta-receptorok arányát, terheléskor ezt a szervezet extrém magas gyors szívverés kialakulásával kompenzálja. Ennek oxigénigénye meghaladja a lehetőségeket, ezért szívelégtelenséghez vezet. A béta-blokkolók egyébként csökkentik a teljesítőképességet, méghozzá jelentősen, de erről majd a paleolit táplálkozás és gyógyszerek kapcsolata során írok bővebben.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az említett élettani összefüggések csak a vízben történő fizikai erőkifejtésre igazak. Szárazföldön nem nő meg extrém formában az oxigénigény. Ha pedig igen, akkor egyszerűen abbahagyjuk a mozgást. Vízben azonban, főleg ha beleugrunk, azonnal extrém fokú oxigénigény alakul ki, és nem hagyhatjuk abba a mozgást, mert ki kellene úsznunk. A vízbe ugrás után 2-4 másodperccel már dolgoznia kellene az izmainknak, mégpedig sokkal intenzívebben, mint a szárazföldön. A vérnyomásnak 5-10 másodpercen belül emelkednie kellene, de nem tud. Így kialakul az ortostaticus hypotonia vízi változata, az extrém vérnyomásesés, amelynek a következménye eszméletvesztés, majd 1-2 percen belül bekövetkezik a szívelégtelenség. Hiába áll le az izommunka, a víz alatt tüdőnk megtelik vízzel, és esélyünk sem marad a túlélésre.
Véleményem szerint a legtöbb esetben valószínűleg nem a felhevült test, hanem a bevett vérnyomáscsökkentő gyógyszerek és az alkohol tehető felelőssé a vízbe ugrások során bekövetkezett halálesetekért. (A szaunázás során bekövetkező halálesetek oka egyébként valóban a felhevült test, de ilyenkor az extrém hosszan ható és magas hőmérséklet hozza létre a szívelégtelenséget.) Elég a néhány évvel ezelőtt tragikusan végződő szauna-világbajnokságra gondolnunk, hogy lássuk, milyen végzetes következménye lehet a meggondolatlan szaunázásnak! Így azt tanácsolom, hogy a szaunát minden egyes esetben körültekintően használjuk!
Ha túl hosszú ideig tartózkodunk a szauna meleg és magas páratartalmú levegőjében, szédülés, hányinger, hányás és rendkívül erős verejtékezés jelentkezhet. Ha ilyen panaszaink támadnak, ne habozzunk azonnal kijönni és hűteni testünket! Minél hidegebb vízben kezdjük el hűteni testünket és minél hidegebb vizet igyunk, hogy a maghőmérsékletünket csökkentsük. Ebben az esetben még megelőzhető a folyamat továbbhaladása és a hőguta kialakulása. Természetesen ilyen esetben is tanácsos mentőt hívni!
Ha a folyamat továbbhalad, akkor azonban már komoly következmények alakulnak ki. Amennyiben a hőhatás nem szűnik meg, az izzadás megszűnik, felemelkedik a pulzusszám, zavartság jelentkezik, leesik a vérnyomás, és előbb-utóbb eszméletlen állapotba kerül a szaunázó. Ilyen esetben azonnal mentőt kell hívni, hiszen ez az állapot rendkívül veszélyes!
A VÍZIVÁS
Különösen izgalmasnak tűnik a kérdés, hogy mennyi vizet igyunk? A vízfogyasztás mértékére vonatkozó ajánlások, azt gondolom, minden alapot nélkülöznek, mert bármely erre vonatkozó vizsgálat kivitelezhetetlennek tűnik. A nagy mennyiségű folyadék elfogyasztására buzdító javaslatok odáig jutottak, hogy sok anya erőlteti a folyadékot gyermekébe. Szinte minden fórumon ilyeneket hallunk, különösen nyáron, a nagy melegben, de még télen is. Vannak, akik még bizonyos napszak és idő szerint is megpróbálják behatárolni a vízivást. De miért ne tudnánk mi magunk, hogy mennyit kell innunk? Talán nem a szomjúság az, ami ezt szabályozza? Ha nem, akkor elődeink kiszáradtak volna vagy vízkórban haltak volna meg?
Próbáljuk egy kicsit körbejárni azt a kérdést, hogy mit is jelent a napi legalább 2-3 liter folyadék elfogyasztása. Úgy érzem, megint valami olyasmit akarunk szabályozni és túlbonyolítani, ami valójában rendkívül egyszerű dolog. Van egy skót kollégám, Margaret McCartney, aki a British Medical Journal weboldalán olvasható hozzászólásában szintén azt állította, hogy badarság a minél több, de legalább 2,5 liter folyadék elfogyasztására való buzdítás. A dietetikusok persze mindjárt le is rohanták. Azt mondták, azért kell ennyi fol6yadék, mert fiatalkorban, de legfőképpen öregkorban fontos a megfelelő hidratáltság. Ez persze elfogadható, de vajon lehetséges-e, hogy az evolúció ezt nem alakította volna ki bennünk megfelelően? És erre éppen a nyugati orvoslás jött rá… Vagy az ásványvízgyártók? Ez utóbbi már inkább elképzelhető. Kétségtelen azonban, hogy mindennek van némi igazságalapja. Talán egyszer majd kiderül, hogy a nyugati étrendet folytatóknak miért kell sokat inniuk.
Én hiszek a betegeimnek, akik megpróbálnak ugyan sokat inni, mégsem megy nekik. Az idősebbek egyszerűen nem szomjasak, és nem akarnak állandóan inni. Azt mondják, a sok ivás nem tesz jót nekik, de a legtöbb gyerek is azt mondja, hogy szól majd, ha szomjas, nem kell utána szaladgálni a kerti csappal. Mi, szülők viszont törpe vízművekké váltunk. De akkor mi az igazság?
A terminális oxidáció a szervezet „végső megoldása”. Ennek értelmében minden anyag, amit a szervezet hasznosítani tud, meghatározott molekulákra bomlik, amelyeket három dologra használunk: külső munkavégzésre, energia és hő termelésére, valamint a szervezetünk anyagainak fel- és leépítésére. A képződő anyagok, ha már nem kellenek, vagy energiára van szükségünk, a terminális oxidáció folyamatába lépnek be. Ennek során oxigén jelenlétében szén-dioxiddá és vízzé alakulnak. A szén-dioxid a légcserével kijut a szervezetünkből, a víz pedig vagy hasznosul, ha kell, vagy pedig egyszerűen kiválasztja a vese, és vizelet lesz belőle. Ez a tévhitünket tekintve azt jelenti, hogy termelünk vizet magunknak.
Ha húst eszünk, annak alkotóelemeiből nem is kis mennyiségű víz képződik. Egy jó steak esti elfogyasztása után reggel akkor is lesz vizeletünk, ha egyetlen korty vizet sem ittunk hozzá. Tehát osztom a skót kolléganőm véleményét: badarság azzal próbálkozni, hogy kiszámítsuk, mennyit kell innunk egy nap, s hogy igyunk minél többet. Ezeket a kijelentéseket semmi nem indokolja. Tehát csak természetesen! Annyi vizet igyunk, amennyire szükségünk van. Erre alakította ki szervezetünk a szomjúságérzetet, ami kiválóan működik
Egyes táplálkozási tanácsadók szerint időskorban azért kell különös gondot fordítani a legalább 2,5 liter folyadék elfogyasztására, mert a szomjúságérzés ebben az életkorban már csökken. Ennek következtében az idősek hamar kiszáradhatnak. Igen, valóban csökken, de azért, mert az alapanyagcsere is csökken. Ennek megfelelően nincs szükség arra, hogy többet igyunk annál, mint amennyit a szomjúságunk diktál. Az idős emberek folyadékfogyasztásának csökkenése teljesen természetes, éppen ezért nem kell beléjük tukmálni a vizet.
A biokémia a gyerekeknél is csodálatosan működik. Ez azt jelenti, értelmeden folyadékkal szaladgálni a gyerekek után, és riogatni őket minő elképzelhető badarsággal. A gyerek nem lesz beteg és nem szárad ki. Kérni fog vizet, ha szomjas lesz, és ez bőven elég. A szomjúságérzés még a játéknál is erősebb inger, így a gyerek még játék közben is jön, hogy vizet kérjen.
De mi zavarhat be ebbe a biokémiai egységbe? Miért mondja mégis a dietetika, hogy sokat kell innunk, ráadásul sokszor elég képtelen mennyiségeket megjelölve? Kémiailag úgy alakult, hogy a szénhidrátok, végső soron a glukóz és a fruktóz minden molekulája csak négy vízmolekulával körülvéve tud létezni a szervezetünkben. Ez azt jelenti, hogy egy lekváros bukta elfogyasztásakor négyszer annyi vízre van szükségünk, mint amennyi cukormolekula van benne. Így persze hogy inni kell – a nyugati, szénhidrátalapú étrend esetében nem is keveset. A diabetológia a maga szénhidrátmennyiségeivel generálja a folyadékbevitel szükségességét.
Kétségtelen, hogy aki nem paleolit módon táplálkozik, az sok vizet, pontosabban folyadékot fog inni. De csak azért, mert töméntelen mennyiségű szénhidrátot eszik. A paleolit étrend során azonban minden visszaáll a normális kerékvágásba. A vízháztartásunkat szomjúságérzésünk kiválóan leköveti. Hogy egyesek a sok folyadék elfogyasztásának szükségen miért találták ki? E mögött lehetnek a már ismert kereskedelmi érdek is, hiszen az ásványvízgyártók sem idegenkednek attól, hogy bármilyen módon növeljék a forgalmukat. A sok folyadék szükségességéről mind lehet beszélni, főleg kánikulában, „és, ha mégsem kell annyi folyadék, akkor sem ártunk vele” – gondolhatják ott, ahol megfogalmazódnak, és tovább alakulnak ezek a tévhitek.
A HÚS ÉS AZ ÁLLATI ZSÍROK
Magyarországon szinte húsfóbia alakult ki. Azt vallják az emberek, nem szabad sok húst ennünk, mert köszvényt okoz és vesebetegséghez vezet. A koleszterin miatt pedig egyébként sem tanácsos kövér húst, főleg vörös húsokat fogyasztani. Megjegyzem, ez utóbbi nézet különös módon még az észak-amerikai paleohívők között is tartja magát. Maga Loren Cordain, a neves táplálkozási szakértő ajánlja, hogy a csirkehúsról távolítsuk el a bőrt, mondván, abban rengeteg koleszterin van. Az utóbbi három évtizedben, amikor elterjedtek ezek a tévhitek, a magyarországi húsfogyasztás is jelentősen csökkent. Az a tapasztalatom, hogy ezeken a rögzült, belénk vert és manipulált nézeteken nehezen tudunk átbillenni. A koleszterinhisztéria már önmagában is megpecsételte a vörös húsok sorsát. De nézzük a kérdés orvosi vonatkozásait.
A köszvény kialakulásában bebizonyosodott a szénhidrátok és főleg a fruktóz szerepe. Az utóbbi idők kutatásai ebben a tekintetben egyértelműen bizonyították a fruktóz kóroktani szerepét. A kardiológia pedig önálló rizikófaktorként határozta meg a húgysavszint emelkedését. A dolog pikantériája az, hogy a cukorbetegek esetében a fruktóz fogyasztását még előnyősnek is tartották, mivel lebomlása során nem vált ki inzulinválaszt a szervezetben. Így a betegek megnyugodva fogyasztották. Erre a cukorbetegség orvosi vonatkozásánál részletesen ki fogok térni.
A fruktóz a májban történő metabolizálódása (anyagcseréje) során ATP-molekulát használ, vagyis energiát emészt fel. Ebből az is következik, hogy mivel energiahiányt okoz, éhségérzetet is kelt, nem is kis mértékben. Átalakulása során előbb adenozin-5-dofoszfát, majd adenozin-5- monofoszfát, aztán inosin-5-foszfát és végül húgysav képződik. A húgysav rizikófaktora a magas vérnyomásnak és a szív-érrendszeri betegségeknek is. A húgysavat létrehozó xantin-oxido-reduktáz fokozza az adipogenesist, a zsírsavsejtek növekedését.
A húgysavszint-emelkedés miatt tehát a fruktóz a köszvény kialakulásának rizikófaktora, bár nem szabad elfelejteni, hogy a magas húgysavszint nem minden esetben okoz köszvényt, sőt csak nagyon ritkán alakul ki. Megfigyelések és vizsgálatok szerint az urátkristályok kicsapódása az ízületiben más tényezőktől is függ. Egyes vizsgálatok kifejezett szerepet tulajdonítanak a vízhajtóknak és az alkoholnak. Kétségtelen, hogy az alkohol vizelethajtó tulajdonsága ebben jelentősen ludas lehet. Azt is jó figyelembe vennünk, hogy a kicsapódások az ízületek azon részében történnek, ahol nagyon kicsi vagy nincs vérkeringés, így hidegebbek a környezetüknél. Vagyis a köszvény kialakulásához nem elegendő a magas húgysavszint, viszont előfeltétele a köszvénynek. Úgy vélem, a köszvénydiagnózisok jelentős része csak álköszvény, vagyis nem urátkristályok rakódnak le az ízületben, az ínban vagy a bőr alatt, hanem kalcium-pirofoszfát-kristályok. Ezek kialakulásának mechanizmusa azonban egyelőre még nem tisztázott.
Ha megvizsgáljuk a betegek laboratóriumi eredményeit, azt tapasztáljuk, hogy egészségesnek tűnő, de egészségtelenül táplálkozó embereknél az első emelkedett érték a húgysavszint. Majd néhány év elteltével jelentkezik a magas vérnyomás, az elhízás és az emelkedett vércukorszint. Ezt kíséri az inzulinérzékenység csökkenése. Ezt a tünetegyüttest hívja az orvostudomány metabolikus szindrómának. Megnövekedő fruktózfogyasztást jelez a húgysavszint emelkedése, és akkor is figyelni kell rá, ha még nem jelentkeztek tünetek!
Azt is megfigyelték — hogy egy kicsit átvezessük a köszvényt a veseműködés elégtelenségére —, hogy a fruktóz nagyarányú fogyasztása a szállító RNS-hiány és az ATP-hiány miatt stresszreakciót vált ki a vékonybél falában és a vese csatornasejtjeiben. A vékonybélben közrejátszik az áteresztő bél szindróma fenntartásában, és emeli a gyulladásos faktorok szintjét, a vesékben pedig gyulladásos reakciókat vált ki. Így a veseelégtelenség kialakulásának fontos faktora a fruktóz. A vesékben már testsúlykilogrammonként napi 0,5 g elfogyasztása esetén megfigyeltek gyulladásos faktorszint-emelkedést. Hasonló gyulladásos folyamatok viszont nem jelentkeztek azoknál, akik fehérjealapú étrenden éltek. Nem fokozódott a fehérjeürítésük, és nem alakult ki veseelégtelenség sem! A köszvény kialakulása és a veseelégtelenség nem a magas fehérjebevitellel, hanem a mértéktelen fruktózfogyasztással függ össze (minden idekapcsolódó anyagcsere-összefüggést a cukorbetegség tárgyalásakor fogok részletezni). Érdemes elgondolkodnunk azon, mivel eszünk vagy iszunk fruktózt és szénhidrátot. Éppen a húskészítmények azok, amelyek rejtett formában, adalékanyagként rengeteg fruktózt tartalmazhatnak.
De csak az utóbbi évtizedek élelmiszer-technológiai beavatkozásai után alakult ki, ugyanis a húsok készítése során a fruktózt ízfokozóként használják. Ezért igyekezzünk tiszta forrású húsokat beszerezni.
Hasonló a helyzet a koleszterin és zsír megbetegítő hatásaival is. Ezzel kapcsolatban ismét Szendi Gábor munkáira utalnék; ezt a kérdést jobban nem lehet és nincs is értelme összefoglalni. Kiegészíteni azonban nem árt, különösen a zsírfogyasztást illetően. Azt gondolom, hogy megszabadulva a koleszterinhisztériától, mindenképpen rehabilitálni kell az állati zsírokat - gondoljunk az eszkimókra, akik sok fókazsírt esznek, mégsem gyakori náluk az infarktus, amint az egyéb érrendszeri betegségek előfordulása sem.
Az állati zsírok fogyasztását előnyösebbnek gondolom a növényi olajokkal szemben. Az evolúció során a mai koncentrált formában nem használtunk ugyanis növényi olajokat. Kereskedelmi termékeknek találtuk ki őket, pontosan az állati zsírok helyett. A növényiolaj-fogyasztás nem felel meg az evolúció diktálta kritériumoknak, mert a növényi olajokat mesterségesen állítjuk elő, tehát nem természetes anyagok. Ebbe belegondolom a nem transzzsírtartalmú olajokat is. Nem tartalmaznak semmi olyan anyagot, ami ne lenne benne más fehérje- és zsírforrásokban. Az állati zsírokban viszont rengeteg a vitamin, az ásványi anyag, amelyek nem is lehetnének benne a növényi zsírokban. Ilyen például az omega-3 zsírsav, a rengeteg mikroelem, vagy például a vas, ami a halakban és a kérődzők húsában fokozottan van jelen.
A húsokkal együtt fogyasztott állati zsírokra szükségünk van. Kiegyensúlyozott fogyasztásuk biztosan előnyösebb, mint a növényi olajoké. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos növényi olajokat nem szabad fogyasztani. Inkább azt, hogy feltétlenül együnk állati zsírokat is, és ha lehet, többet, mint növényi olajat.
A hús fogyasztásának a paleolit étrend kiemelt fontosságot szentel, a húsokat ideje lenne minden tekintetben gőzerővel rehabilitálni. A nyugati táplálkozási ajánlások sajnos megpecsételték sorsukat, és ez az utóbbi 30 évben tökéletesen lemérhető. Nemcsak a húsfogyasztás csökkent, hanem a fogyasztott húsok skálája is leszűkült a szárnyas húsokra, a sertésre és a halra. Pedig korábban Magyarországon Európa egyik legszélesebb húsfogyasztási skálája volt jelen. A 19-20. század fordulóján a kecske és a bárány vezetett, marhahúsunk minősége pedig legendás volt Európán. Amikor a csordákat a Hortobágyról az Őrségen keresztül Németországba terelték, az ottani vágóhidakon minden más marha vágása tilos volt; így biztosították, hogy a magyar szürke húsa ne keveredjen más, gyengébb fajtákkal. A makkoltató disznótartás pedig kiváló minőségű sertéshús lehetőségét jelentette. Minden évszaknak megvolt a maga húsfajtája, és legalább nyolc-tízfélét fogyasztottunk.
Utópia lenne azt gondolni, hogy ez az állapot visszajöhet, de jó lenne nagymértékben emelni az ország húsfogyasztását. A paleolit étrend ezt önmagában tudja generálni. Nem is beszélve az esetleges, szerteágazó gazdasági pozitívumokról. Balogh Viktória 2004-es tanulmányában ismerteti, hogy éves húsfogyasztásunk 30 év alatt 61 kg-ra esett vissza az átlag 80 kg-ról. Évente tehát átlagosan 19 kg hússal eszünk kevesebbet, mint évvel ezelőtt. Ismerve a paleolit táplálkozás alapjait jelentő vizsgálatul ez elkeserítőnek is nevezhető.
Az evolúció alapvetően fehérjealapúra tervezte az életet, a fő fehérjeforrás pedig a hús és a tojás volt. Biokémiai rendszereinket a fehérjék működtetik, és ők gyártják azokat a különböző anyagokat is, amelyekre percről percre szükségünk van. A működéshez azonban energia is kell. Ezt cukorból, fehérjékből (aminosavak), zsírokból és ketontestekből tudjuk fedezi. A fehérjealapú élet nem tud megfelelő fehérjebevitel nélkül működni, és vannak anyagok, amelyeket nem is tudunk másból előállítani, csak fehérjékből. A szükséges energia pedig megszerezhető fehérjéből és zsírból is.
Nos, ezt a fundamentális tényt kérdőjelezi meg az a tévhit — amelyet a szénhidrát hívei mellett a diabetológia is hirdet —, miszerint nem tudunk cukrok, azaz szénhidrátbevitel nélkül létezni. E nézet szerint a szénhidrátok biztosítják az energiát az élethez, a sportoláshoz és a mindennapi teendőnkhöz is. Persze a diabetológia hozzáállásának megvan a magyarázata. Az inzulin és a használt gyógyszerkészítmények is követelik a szénhidrátot, mert különben alacsony vércukorszintet okoznának.
A zsírok azonban igenis alkalmasak arra, hogy fűtőanyagként szolgáljanak. Az energia fedezése mindhárom alapvető tápanyagunkból lehetséges, nem csak a szénhidrátokból. Hogy ennek éppen melyik formája érvényedül, azt a táplálékunk dönti el. Ha nem eszünk szénhidrátokat, akkor a zsír fogja átvenni az energiatermelés szerepét. És ennek megvannak a megfelelő biokémiai útjai! A zsírok ráadásul egységnyi tömegben majdnem háromszor annyi energia termelésére alkalmasak, mint a szénhidrátok. A szénhidráthívők a vitaminok fontosságát is beépítik érvelésükbe, mondván, a szénhidrátként elfogyasztott élelmiszerek azért is fontosak, mert rengeteg vitamin van bennük. Ez igaz, ugyanakkor nem tartalmaznak olyan vitamint, ami ne lenne elfogyasztható más élelmiszerrel.
A CSONTRITKULÁS[1]
Pontosan nem tudni, mikor szaladtak meg a lovak – mert ebben a témában is uralkodnak tévhitek -, de az időpont talán nem is érdekes. Amikor a Katonaorvosi Akadémián a csontritkulással kapcsolatos kórélettani folyamatokat tanultam, több alkalommal is találkoztam olyan űrhajósokkal és pilótákkal, akik már megjárták a világűrt. A csontritkulás tanulmányozása a kórélettani tanszék kiemelt feladata volt. Ennek az a végtelenül egyszerű oka, hogy a súlytalanságban való tartózkodás nagyfokú csonttömegvesztéssel jár. Úgy is mondhatnánk, csontritkulás alakul ki. Ha valaki megnézi, mondjuk a Farkas Bertalan földet érésekor készült fényképeket, láthatja, hogy a fotók döntő többségén az űrhajós ül. Sőt az is előfordul, hogy a földet érés után az űrhajóst ülve veszik ki a visszatérő egységből.
Az űrben a nehézségi erő a földinek csak a töredéke. Ezt a csontsejtekben (osteocyta) lévő receptorok is érzékelik. Ennek következtében a csontképző sejtek elősejtjeinek aktivitása és szaporodása szinte teljesen leáll (prekurzor sejtek). Ezzel párhuzamosan aktivizálódnak a lebontósejtek. A csontok foszfor- és kalciumtartalma jelentősen csökken. Ez a mechanizmus erőteljesebb a testsúlyt „cipelő” csontokon, míg az alkar vagy a kézujjak csontjai alig veszítenek tömegükből és sűrűségükből. Az űrhajósok elmesélték, hogy a folyamat nagyon gyorsan elindul, és napok alatt a csonttömeg 5-10 százalékát is kiteheti. Az űrhajósok a visszaérkezéskor alig képesek fizikai aktivitásra – ha sokáig tartózkodtak az űrben, hosszú hónapok kellenek a regenerálódáshoz. Felismerve a veszélyt és a kellemetlenségeket, ma már kötelező tréningeket kell elvégezniük, és komplett edzőtermeket visznek az űrbe. A folyamatos tréning persze csak részben tudja ellensúlyozni a súlytalanság és a mozgáshiány okozta csonttömegesést.
Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a csontritkulás kialakulásában rengeteg faktor játszik szerepet, különösen a mozgás. Élettani körülmények között csontjaink tömegét alapjaiban a mozgás határozza meg. A jelenkori állapotokban egyáltalán nem könnyű kielégíteni szervezetünk mozgásigényét. Fontos vizsgálatok állapították meg, hogy a mozgás és a sport fontos, ha nem a legfőbb szerepet játssza csontjain egészségében, és jelentős védőfaktort jelent a csontritkulással szemben.
Vannak élethelyzetek, amikor a szervezetben normálisnak mondható a csonttömegvesztés, vagyis a csontritkulás. Az is nyilvánvaló, hogy a folyamatok visszafordíthatók. Ha egy átlagember, mondjuk baleset miatt három hétig kénytelen nyomni az ágyat, akkor csontsűrűsége, valamint csontjainak kalcium- és foszfortartama is csökken. Mégsem jut eszünkbe csontritkulás elleni gyógyszerekkel bombázni. A menopauza után a nők csontsűrűsége is lecsökken, ami a sok hormon hatása miatt következik be (ösztrogén, tesztoszteron, kortizol, szomatomedinek, növekedési faktorok). Az orvostudomány az 1990-es évekig nem tartotta ezt kezelendő állapotnak. Megjegyzem, a szakirodalom ma is csak akkor tartja szükségesnek a kezelését, ha kóros csonttörést vagy csontdeformációt okoz, ám ez csak az esetek elenyésző százalékára vonatkozik. A csonttöréseknek pedig spontán csonttöréseknek kell lenniük — mondjuk, éppen megfogjuk egy bögre fülét, és eltörik valamelyik ujjunk. Ilyesmi azonban ritkán fordul elő. Következésképpen a nők esetében a változókor utáni csontritkulást (postmenopausalis osteoporosis) nem kell kezelni. Már csak azért sem, mert a kezelések kimutathatóan alig változtatják meg a csontritkulás mértékét.
Ha már a szabályozó folyamatoknál tartunk, érdemes megvizsgálni, milyen önszabályozó faktorok működnek a szervezetünkben, hogy mitől is függ a csontsűrűség.
A csontátépülést öt fontos mechanizmus befolyásolja:
• mechanikai hatások, például űrutazás vagy mozgáshiány;
• a vér kalciumszintje;
• a fel- és leépítő csontsejtek aktivitása;
• lokális gyulladásos termékek, sejtmérgek, növekedési faktorok;
• hormonok, kalcitrop és nem kalcitrop hormonok (kortizol, kalcitriol, parathormon, kalcitonin, szomatomedinek, tiroxin, ösztrogének, tesztoszteron, inzulin, prolaktin).
Mint látjuk, a csontszabályozás bonyolult folyamat, igen sok összetevős feladvány. Ha a paleolit étrend szempontjából vizsgáljuk, fontos látnunk, hogy a paleolit étrend ennek a szabályozásnak három elemét kiválóan kézben tudja tartani. A pajzsmirigy-, a hasnyálmirigy- és a mellékvesehormonok szintjei paleolit táplálkozás során egyértelműen élettani állapotokat mutatnak. A gyulladásos faktorszintek és sejtmérgek szintén nem emelkedettek. A megfelelő mennyiségű hús fogyasztása pedig kizárja a kalciumszint kóros elváltozását. Aki paleolit módon él, az valószínűleg a mozgás szükségességét is figyelembe veszi. Így csak az életkor-specifikus hatások jelentkeznek, az pedig nem betegség.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a változókor utáni csontritkulást, ha az nem okoz kóros csonttörést, nem kell kezelni. Értelmetlen. A kóros csontritkulásnak paleolit étrenddel az esélye elenyésző. Ez megint ellentmond a hivatalos ajánlásoknak, de mint tudjuk, az ajánlások irányított rendszerekben születnek, ezért kellő óvatossággal kell értékelni őket.
E sorokat olvasva néhány reumatológus bizonyára megdöbbenne, de még inkább akkor lepődnének meg, ha valamelyik tájékozott paleós betegük ezeket a kérdéseket tenné fel. Valószínű, hogy ezek az orvosok még évekkel ezelőtt is istenítették a bifoszfonátos gyógyszereket, sőt nem elképzelhetetlen, még ma is használják. Közben ugyanis kiderült, hogy ezek a gyógyszerek sok esetben az állkapocscsont elhalását (nekrózis) okozzák! Észak-amerikai vizsgálatok szerint a betegek között 3-12 százalékra tehető ennek a szövődménynek a kialakulása, illetve a tünetek megjelenése. Ez magas arány, főleg azért, mert a betegség következtében nagyon komoly arcdeformitás alakulhat ki. Mindennek a tetejébe a betegek többsége nem is tudja, hogy a bifoszfonátoknak ilyen mellékhatása lehet. Így hát a tévhit, hogy a csontritkulást minden esetben – még a változókor után is – kezelni kell, akár még komoly csontelhaláshoz is vezethet. Ezen pedig érdemes elgondolkodni.
A GYÓGYÍTÁS ZSÁKUTCÁI
ÁLTALÁNOS ALAPPROBLÉMÁK
Sok gyógyítóban és betegben megfogalmazódott már a kérdés: hogyan és főként miért jutottunk idáig, mi vezetett az orvoslás ilyen mély válságához? (Merthogy válság van, azt érzi talán mindenki, aki a magyar egészségügyben dolgozik.) Mi vezetett az orvosok elidegenedéséhez? Miért nem szeretik a betegek az orvosokat, és miért nem szeretik az orvosok a betegeket? Véleményem szerint ennek vannak a nyugati társadalmakra általánosan jellemző és speciálisan magyar okai is.
Az első alapprobléma a gyógyszerek mindenható mítoszának kimúlása. Mivel megingott a gyógyszerekben való feltétlen hit, zavar támadt a hitelességükben. A gyógyszergyárak és a különböző lobbitevékenységet folytató szervezetek behálózták az egész orvostudományt. Szisztematikusan alakították ki bázisaikat a szakma minden szegmensében annak érdekében, hogy portékájukat, a gyógyszert eladják. A gyógyszerfelírások problémáján kívül nem árt egyéb szempontokról is szót ejtenünk. Leginkább arról, hogy miért is alakult ki az orvosokban a gyógyszerek mindenhatóságáról vallott nézet. Egyszerű a válasz: mert elhitették velünk. Félrevezettek bennünket.
Egy másik, az előzőből valamelyest következő probléma, hogy az orvostudomány differenciálódásával a szakmák között is jelentős különbségek alakultak ki. Az eszközös szakmák, mint például a sebészet, az intenzív terápia, a labordiagnosztika vagy a radiológia, hatalmasat fejlődött, és ez a folyamat töretlennek látszik. Olyan diagnosztikai eszközök és sebészi módszerek alakultak ki, amelyek korrekt alkalmazása eddig nem is sejtett diagnózisokat jelent, a sebészi módszerek pedig meggyógyítják a betegeket.
Vegyük csak a szívsebészetet, amely újszerű anyagokat és technikákat alkalmazva hihetetlen dolgokat tud megoldani. A kardiológiában hasznát újszerű szívkatéterezés forradalmasította a szívinfarktusok kezelését.
Hatására a szívizomelhalásban meghaltak száma Magyarországon a felére csökkent. Ez óriási eredmény. Ugyanezt a módszert tudják használni az érelmeszesedésben szenvedők végtagjainak gyógyításában is. A szívritmuszavarok gyógyításában rendkívül hatásosnak bizonyultak az úgynevezett ablációk, amelyek megszüntetik a betegséget. A sebészeti műtéted során ezt a fejlődésvonalat testesíti meg a laparoszkópia, ami vágás nélkül tud operációs lehetőséget nyújtani, például a hasüregben. A szürkehályog során „elkoszolódott” lencsét kidobjuk a szemből, és újat teszünk be, a beteg látása pedig visszatér. Az ízületekbe protéziseket ültetünk be. Ki tudja, hány dolgot tudnék még felsorolni? Az orvoslás ezen ágai sikeresek, az orvosok és betegek elégedettek.
Ezzel gyökeresen szembeállíthatok nagyjából a belgyógyászat köré csoportosuló szakmák, köztük az új keletűek is. A belgyógyászaton belül nagyfokú a specializálódás, ennek következtében a gyakorló belgyógyászok csak egy bizonyos szeletét látják át a szakmának. Ennek több következménye is van. Manapság nem lehet a beteget belgyógyász szakorvoshoz küldeni. Egyszerűen azért, mert ilyen nincs a gyakorlatban. Csak kardiológus, gasztroenterológus vagy hepatológus orvos van, de olyan, aki minden területen vállalja döntésének felelősségét, nincs.
Ezért alakulnak ki a gyógyszerhalmozások. A bármilyen kórházba irányított beteg eljut minden szakma képviselőjéhez, ám ők nem figyelnek a már felírt gyógyszerekre, és újabbat írnak fel. Így a kórházi vizsgálat vagy kezelés végére a beteg hat-nyolc gyógyszerrel érkezik a háziorvoshoz, amelyeket hat különböző orvos írt fel neki. Az orvostudomány ezen ágai óriási lehetőségként élték meg a gyógyszerek megjelenését a gyógyításban. Egyre-másra születtek az új gyógyszerek. 2011 közepén egy magyar orvosnak pontosan 9587 készítmény áll a rendelkezésére. Ezeket kis eltéréssel szabadon, vagy egy-egy kolléga javaslata alapján írhatják fel. El tudja valaki képzelni, ki az a doktor, aki szuperszámítógépet hord magánál, hogy e gyógyszerek valamennyi jó és rossz tulajdonságát mérlegelni tudja egy esetleges terápia beállítása során? Nincs ilyen orvos. A nagyobb probléma pedig az, hogy a belgyógyászat nem tudja sikerrel használni ezeket a gyógyszereket. Bár hihetetlen összegeket fordítottak a gyógyszerek kifejlesztésére és biztonságosságuk bizonyítására, azok csak kevés esetben tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Sokról egyszerűen kiderül, hogy haszontalanul adtuk és adjuk őket.
A civilizációs betegségeket viszont nem tudja meggyógyítani az orvostudomány. Elég csak a cukorbetegséget nagyító alá venni. Bizonyos esetekben az inzulin életmentő lehet. Az 1-es típusú cukorbetegség ilyen; erről semmilyen vita nem lehet. Ha viszont ugyanezt az inzulint használják a 2-es típusú cukorbetegség esetében, akkor – elnézést a kifejezésért – a beteg disznó módjára hízni kezd. Itt persze azt is mondhatja a szakma, hogy ez csak akkor van így, ha a diabétesz nincs jól beállítva. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hiszem, ha látom… Tapasztalatom alapján azonban azt mondom, hogy a diabéteszt nem is lehet jól beállítani, mert ez élettani képtelenség! A 2-es típusú cukorbetegség esetén használt tabletták jelentős része azonban nem hatásos. Az allergiák sem gyógyulnak meg a gyógyszeres kezelésre, csak a tünetek enyhülnek, az autoimmun betegségekről nem is beszélve. Említhetném példaképpen a reumatológiát is. A szteroidok hoztak ugyan némi lehetőséget az ízületi fájdalmak kezelésében, de alapvetően nem gyógyulást érnek el. A reflux (gyomorégés, nyelőcsőégés), amit „agyontudományoztak”, a szakma szerint csak akkor enyhíthető, ha valaki élete végéig gyógyszert szed.[2]
Vagyis az orvoslás ezen ágai betegségben tartják az embereket, gyógyulást egyáltalán nem hoznak. A krónikus betegeket gondozni kell, ezek száma azonban folyamatosan emelkedik, ami óriási terhet jelent az orvosoknak és az egészségügyi kasszáknak is. A betegek, mivel nem gyógyulnak, elégedetlenek, az orvosok pedig, mivel nincs sikerélményük, fásultak és kiégettek lesznek. Képzeljünk el egy olyan munkahelyet, ahol egyre több a munka, de egyik feladatot sem tudjuk teljesíteni. Csak jönnek az akták az asztalunkra, és nem látjuk a munka végét még akkor sem, napi 24 órát dolgozunk. Kiábrándító lehet, és hosszú évek alatt megöli az ember lelkét. Ilyen körülmények között egyszerűen nem lehet dolgozni. Ez a hatalmas szakadék az orvostudományi ágak között a múlt század utolsó évtizedétől fogva egészen nyilvánvalóvá tette a következményeket. Vannak sikeres, jól kereső orvosok, és vannak meggyötört, kiégett, rosszabbul keresők.
Ha valaki nem akarna a fenti jelenségek árnyékában dolgozni, és szeretne kitörni ebből a körből, kemény betonfalakat talál. A biztosítók és az orvosi szakma kialakította az orvosi ajánlások rendszerét és a bizonyítékokon alapuló orvoslás létjogosultságát. A szakmai kollégiumok és gyógyszergyárak kart karba öltve ezekkel próbálják uniformizálni a gyógyszerek használatát, mintegy keretek közé szorítva a szabad terápiás választást. Holott nem az a szabad választás, hogy milyen gyógyszert adok, hanem az, hogy gyógyszert vagy más terápiás lehetőséget választok-e.
Az uniformizálás sikerült, ami soha nem látott mértékben lebénította a szakma kreativitását. Ezek az ajánlások néhány szakmai vezető által kiadott valós vagy nem valós következtetéseken alapuló cselekvési sorok. Az esetek döntő többségében azonban a gyógyszergyárak diktálják az iramot és a konkrét elveket is. Újabban – érezve ezek hiteltelenségét – az európai ajánlások igyekeznek elszakadni az amerikaiaktól. Nem sok sikerrel. Ezek a próbálkozások azonban mindenképpen jók arra, hogy lássuk, nem fekete-fehér dolgokról van szó.
A gyógyítás szabadságának ilyen irányú beszűkítése magával hozta i a gyógyítói jogbiztonság kérdését, így alakítva ki a következő destruktív tényezőt, a jogi visszásságokat. Az orvosok csak akkor érezhetik magukat biztonságban, ha nem térnek el a hivatalos álláspontoktól. Minden ellenkező esetben jogi eljárásra számíthatnak. Magyarországon ezt csak most kezdjük megtapasztalni, de a jogi procedúrák más országokban sokszor elképesztő méretűek. A jog, véleményem szerint, sok esetben gátolja a fejlődést a gyógyításban, mert defenzív medicinát alakít ki, vagyis a gyógyítás során egyre inkább előtérbe kerül a jogi ütközések elkerülése. Ennek megfelelően a cselekvés motivációja nem mindig a gyógyítás sikeressége, hanem a bírósági eljárások elkerülése.
A zsákutca messzire mutató jelensége a pszichés terhelés foka. Mivel emberéletekről van szó, egy-egy orvos gyógyító tevékenysége kiemelt jelentőségű. A felelősség kérdése azonban az utóbbi jó néhány évtizedben átalakult. Mivel a múlt század elején a betegségek jelentős része még nem volt gyógyítható, elfogadott volt a kreatív, kísérletező és gondolkodó orvos. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet. Az orvosok, kockázat és kreativitás nélkül, a tőlük elvárt cselekvési sémákat használják. A betegek viszont nem minden esetben erre vágynak. Ráadásul a sok kórkép és beteg miatt futószalagon és személytelenül folyik az ellátás. A betegek nagy száma várólistákhoz vezet, és a páciensek lelki problémáival nincs idő túlságosan sokat pepecselni. A tragédiák pedig ugyanúgy érintik az orvosokat is, de a megfelelő pszichés felfrissülésre egy gyakorló orvosnak esélye sincs. Az utóbbi idők adatai szerint az orvosok 50 százaléka elhagyná pályáját, ha tehetné. Ez mindent elárul. A folyamatos terhelés miatt nincs lehetőség semmilyen konstruktív és főleg kreatív munkára. Igaz, az orvos munkáltatója nem is mindig ezt várja el.
Az orvoslás eliparosodott. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az orvos a drága diagnosztikai eszközökben bízik, és nem veszi figyelembe saját egyszerű lehetőségeit. Már említettem, hogy a diagnosztikai eszközök hatalmas karriert futottak be az utóbbi harminc évben, és megkönnyítik a diagnózis felállítását. Ugyanakkor a diagnosztika saját alapvető vizsgálati módszerei is megmaradtak. A tüdőgyulladás alapeseteit diagnosztizálhatjuk röntgen és CT nélkül is. Ennek alapjait az egyetemen mindenki megtanulja, viszont egy idő után elfelejti alkalmazni, mert inkább a képalkotó diagnosztikára alapozza a döntést. Ez azt jelenti, hogy sokszor teljesen feleslegesen küldjük a betegeket különböző vizsgálatokra. Ez mind pénzt emészt fel, illetve személytelenné teszi a gyógyítást. A betegek igénye is a drága eljárások felé fordult, és sokszor ők követelik ki maguknak a vizslátokat. Ilyenkor az orvos csapdába kerül, hiszen ha a biztosító nem véleményén van, akkor a beteggel szemben kijátszottnak érzi magát.
A MAGYARORSZÁGI BETEGELLÁTÁS PROBLÉMÁM
Ha az imént felsorolt, általánosan jelentkező problémák még nem tették volna elég kétségessé az orvosi szakma iránti elkötelezettséget és bizalmat lássuk, hogy Magyarországon milyen speciális problémákkal kell küzdeniük az orvosoknak és a betegeknek.
A magyar orvos létét alapjaiban határozza meg a paraszolvencia, vagyis a hálapénz. Ennek mindent átrágó és rothasztó jellegére hadd idézzek fel két történetet.
Még szigorló orvos koromban egy kisváros kórházában töltöttem a sebészeti gyakorlatot. A kórházban volt egy idős néni, akinek nem voltak hozzátartozói, senki nem látogatta. Már három napja volt benn, amiken beszédbe elegyedtünk, és megtárgyaltuk az élet dolgait. Két nap múlva volt a műtétje, de addig még néhány alkalommal összefutottunk a kórteremben és a folyosón. A műtét reggelén láttam a programban, hogy az ő veseműtétjéhez osztottak be kampókat tartani. A műtét vége után bementem a kórterembe, és váltottunk is néhány szót.
Amikor az idős asszony felépült a műtét után, és hazaindult, éppen az orvosi pihenőben voltam. Bekopogott, belépett, és búcsúzóul egy borítékot akart átadni. Ez volt az első eset, amikor ilyesmi történt velem. Kellemetlenül éreztem magam, és egyébként sem akartam elfogadnia ő azonban ezt nem akarta megérteni, és mindenáron szerette volna odaadni nekem. A huzavona közben belépett az orvos, aki a nénit operálta. Látva tétova zavaromat és hallva, hogy visszautasítottam az asszony „ajándékát”, nemes egyszerűséggel átnyúlt a fejem fölött, elvette a borítékot, és zsebre tette. Az asszony aztán kiment a szobából. Soha többé nem láttam. Míg élek, nem felejtem el az orvos szavait: „Fiam, ezt alig bírtam megmenteni, ne csinálj ilyet többször! Ha közénk akarsz tartozni, tanuld meg, hogy nincs visszautasítás!” A pénz nála maradt.
A másik eset majdnem az állásomba került. Szintén sebészeten ahol aneszteziológusként dolgoztam. A sebész főorvos arra rávenni, hogy gerincérzéstelenítés helyett altassak el egy beteget, aki a paraszolvenciát már odaadta egy kollégának, csakhogy az szabadságra ment, ezért ő, a főorvos operálná meg helyette. A beteg azonban nem tudhat a cseréről. Kérését elutasítottam. A főorvos azonban nem akart ebbe belenyugodni, és még ordítozott velem egy sort, meg mindenféle előjogaira hivatkozott. Egy kollégám végül is megcsinálta a manővert. De a történetnek még nincs vége. Másnap hívatott a kórházigazgató, és arra utasított, hogy hasonló esetekben változtassak a feletteseimhez való viszonyomon. Amikor pedig szakmai elvekre hivatkoztam, akkor közölte: ő a törvény a kórházban, s ha valami nem tetszik, odébb lehet állni.
A paraszolvencia tehát nagy úr, s ennek következtében rengeteg mindent irányít. Ráadásul orvos és orvos között is feszültségeket kelt. A hálapénzek nagyságát megsaccolni sem lehet, bár általánosságban talán annyi elmondható, hogy a költségvetés nem tudna annyi pénzt pumpálni a rendszerbe, hogy a paraszolvenciát pótolni tudja a fizetéssel – még kezdő orvosok esetében sem. Ennek aztán rengeteg következménye van. Az osztályok élére gyakran a „jó politikusok” kerülnek. Nagy pénzeket lehet így keresni, és ahol pénzről van szó, ott a szakmaiság nem feltétlenül szempont.
A paraszolvencia az oka annak is – ami ugye, elméletileg tiltott és elfogadása bűncselekmény -, hogy sok orvos úgy érzi, előjogai vannak, sok esetben sebezhetetlennek véli magát. Köztudott például, hogy a közlekedési rendőrök bizonyos esetekben elnézőek az orvosokkal: vagy egyáltalán nem büntetik meg őket vagy csak vékonyabban fog a ceruzájuk. Mostanában ez a hozzáállás változóban van, de az alapjai még ma is élnek. Sokan sokféle módon próbálnak az orvos kedvében járni, hiszen nem tudni, mikor lesz szükség gyors orvosi segítségre, gyors vizsgálatra vagy időpontra. Ez is erősít egyfajta társadalmonkívüliséget, amit persze a doktorok egy része ki is használ. Ennek a veszélyei kódoltak, mint ahogy a rendszerből eredő szakmai sikertelenség is az. Aki az élet sok területén előnyöket élvez és ezt titkolnia kell, az falat fog húzni maga köré. Ha pedig sokan vannak ilyenek, akkor erős egységbe kovácsolódnak. Így történik ez az orvosi szakmán belül is, és így alakul ki a korrumpálódás lehetősége.
A paraszolvencia által ingoványossá változtatott környezetben a gyógyszeripar elemében érezte magát. Az 1990-es évek elején nem voltak olyan törvények, amelyek kordában tarthatták volna a gyógyszeripart, a kommunista gazdasági elveken működő országunk pedig még nem volt felkészülve a hatalmas tőkével rendelkező gyógyszergyárak támadására. Az ember gyarló, a gyógyszergyárak pedig sikeresen hipnotizálták a világot. Igaz, Magyarországon ez a hipnózis kicsit tovább tart a kelleténél.
A gyógyszeres terápián kívül igazán nem is volt alternatívája a gyógyír tásnak. Egy refluxos beteggel akkoriban például nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Felírtuk neki valamelyik PPI-gyógyszert, majd ha az már nem bizonyult elégnek, felírtuk a következő, újabb generációs készítményt. A beteg kérdésére, hogy ezt élete végéig kell-e szednie, ellenállást nem tűrően kijelentettük: természetesen. Semmilyen alternatívát nem tudtunk számára mutatni. Aztán a beteg 10-12 év múlva már egyéb problémákkal is küszködött: megemelkedett a vércukorszintje, kissé elhízott és magas lett a vérnyomása. Kivizsgálás kivizsgálást követett, majd ezek eredményeként már minimum hatféle gyógyszerrel jött ki a szakrendelőkből. Volt nála gyógyszer reflux ellen, vérnyomáscsökkentő (az utóbbi időben mindjárt az elején kombinációs készítmény), antidiabetikum, koleszterincsökkentő, húgysavcsökkentő, vízhajtó tabletta (és persze az az elengedhetetlen csodaszer is, aminek a nevét nem írhatom le, körbeírni pedig hosszadalmas lenne).
Nem ez lenne a probléma, ha a betegek meggyógyultak volna, vagy ha valóban jó irányba mutatott volna a betegségek megelőzése. A KSH statisztikai adatai azonban azt mutatják, hogy Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása ugrásszerűen megnőtt: például a szív- és a daganatos betegségek halálozási aránya a világ többi országához képest kiemelkedően magas. Így a gyógyítás hitele megtört, és vele együtt megrendült az orvosokba vetett bizalom is. A gyógyszergyárak az orvostudományt és annak szereplőit szőröstül-bőröstül bedarálták!
Fontos tényező a gyógyítás finanszírozása. A társadalombiztosító igyekszik az összegeket visszafogni, a gyógyszeripar és az orvosi lobbi pedig igyekszik a lehetőségeket minél inkább kitágítani. A társadalombiztosító régóta betegségek után fizet, vagyis egy kórház az ellátott betegségek alapján kap finanszírozást. Ennek az a következménye, hogy a kódolás mindig súlyosabb betegséget feltételez, mert így több a juttatás. Gyakran előfordul, hogy például el nem végzett röntgenvizsgálatokat írnak be elszámolásként. Egy ilyet őrzök jómagam is: családom egyik tagjának röntgenvizsgálatakor a papíron nemcsak a bokaízület felvétele, hanem egyéb röntgenek is szerepeltek. A szakrendelések annál több pénzt kapnak, minél több beteget látnak el, ezért az egyszerű magas vérnyomást és más, háziorvos által is kontrollálható betegségeket szintén ők kezelik. Így – teljesen szükségtelenül – betegek tömege özönlik a szakrendelésekre.
Leginkább a magyar alapellátás szakmaisága ingott meg, ami hatalmas szakmai problémát generált. Ez sok mindennek köszönhető, de ennek a könyvnek a keretei nem engedik meg, hogy bővebben kitérjünk rá. A betegek jelentős részét az alapellátásban kellene kezelnünk, de ez nem így történik, és inkább a drágább rendszerek felé irányítjuk őket. A háziorvos manapság rendelési idejének 90 százalékában vényt ír, beutalót, igazolást és táppénzes papírokat tölt ki és adminisztrál. A gyógyító és a megelőző munka, s főképp az életmód-változtatásra való ösztönzés nem szerepel a tevékenységei között. Persze erre sokan azt mondják, hogy sok a beteg. Ez valóban így van, de jelentős részüket mi tartjuk beteg státuszban.
Az a háziorvos sincs könnyű helyzetben, akinek belép a rendelőbe a betege, és egyszerűen megmondja, mit kér. Ha megkapja, akkor minden rendben, de ha a doktor szeretné megvizsgálni vagy más irányba terelné, akkor már nem kér belőle. Elviszi a tb-kártyáját, mert ma ezt mindenféle magyarázat és indoklás nélkül megteheti. Ez pedig azért rossz, mert nincs valós visszajelzés. A háziorvosok egy része nem is tudja kézben tartani a beteget — vagy azért, mert alkalmatlan rá, vagy pedig azért, mert a beteg követeli a szakorvosi rendelést.
A háziorvosi szakma jogosítványai sem egyértelműek. A legtöbb rálátás itt lenne a beteg egészségére, a háziorvos mégsem tud például egy diagnosztikus vizsgálati sort végigkövetni, mert nincs jogosítványa CT- vagy MR- vizsgálatra, sőt még bizonyos laborvizsgálatokat sem kérhet. Ebből következően a betegek diagnózis nélkül kerülnek a szakrendelésekre, ahol az egyik szakorvostól a másikig küldözgetik őket. A betegnek végül lesz öt diagnózisa, nyolc gyógyszere, és csak ezután jelentkezik a háziorvosnál. A hibákat és a nem hatékony működést tehát már az alapellátás rendszere kódolja.
A rendszer összetettsége ellenére nem működik sem társadalmi, sem hatékony szakmai kontroll. Az első igazságügyiorvostan-előadáson, amin részt vettem, az egyébként szakmailag nagyra értékelt professzor azt mondta: „Örökre jegyezzétek meg, holló a hollónak nem vájja ki a szemét.” Az utóbbi néhány évet leszámítva az orvostudomány nagyjából így működött. Ma is, csak az orvospereket már nem olyan könnyű befolyásolni, mint korábban. Elég sokat tapasztaltam ahhoz, hogy ennek minden következményét lássam.
Ennek a kontrollnélküliségnek még ma is jelentős elemei élnek. Például, bár sok próbálkozás történt, a gyógyszerfelírások háza táján a mai napig nincs kontroll. Amit ennek hívnak, az nem más, mint a táppénzen lévők ellenőrzése, ami hát… finoman szólva is hatástalan volt. Úgy vélem, a társadalombiztosító semmilyen hatékony szakmai kontrollt nem végez. Az állami vagy önkormányzati kórházak eszközeit egyes doktorok magánbetegeiknél is használják. A betegkezelési lapokat és a diagnózisokat gyakran úgy alakítják, hogy a legtöbbet fizesse a biztosító.
Ami a magyar egészségügy „sajátosságait” illeti, a betegeimtől is sok általános információhoz jutottam. Az az érzésem, hogy az egészségügy kaotikus helyzete veszélyes szintet ért el. A betegek kilátástalanul vergődnek a rendszerben, sokszor még a valós betegségükről sincs tudomásuk, rengeteg a téves diagnózis és kevés a gyógyult beteg. Ez persze nem minden orvostudományi ágra igaz. Ennek ellenére, ha elképzelem magamat betegként, belátom, nem lenne könnyű dolgom.
Ezek a magyar egészségügyi rendszerre jellemző sajátos okok vezettek a hazai orvoslás mai zsákutcájához. A helyzet véleményem szerint súlyos, és sajnos az orvostársadalom ezt ilyen formában még nem ismerte fel. A felismerés azonban már nem is elég, gyors cselekvésre lenne szükség, mert ennek az egész rendszernek beteg emberek a szenvedő alanyai. Beteg emberek, akik nem kapnak megfelelő ellátást az egészségbiztosítási rendszeren belül, akik tájékozatlanok, és ezért betegségük örökös stresszben tartja őket, és akik gyakran duplán fizetnek gyógykezelésükért. Az állam a másik kárvallott, mert a paraszolvencia átlagos összegéből bizonyos forrásokat a triplájára is lehetne növelni.
A GYÓGYSZERGYÁRTÁS KULISSZATITKAI
Most tegyünk egy gondolatnyi kitérőt a gyógyszergyártás kulisszatitkaiba. Megpróbáltam utánajárni a magyarországi gyógyszereladási statisztikáknak. Persze mint egyszerű magyar állampolgár és orvos. Nem nagyon sikerült, bár az OEP próbálkozik, hogy a statisztikák nyilvánosságra kerüljenek: 2011-től regisztráció után már lehet adatokat kérni. Eddig azonban lehetetlen volt. Gyógyszergyári alkalmazottként viszont folyamatosan hozzájutottam a statisztikához. Kíváncsi voltam a külföldi adatokra is. Így már egy kicsit könnyebb volt a dolgom. Az alábbi táblázat az amerikai Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatal (FDA) 2004-ben közölt adatait tartalmazza az Egyesült Államokban gyártott top 5 gyógyszerrel kapcsolatban. Az együttes forgalom akkor – mai árfolyamon számolva – 3000 milliárd forint körül mozgott. Ez őrült sok pénz, ha csak azt vesszük, hogy a 2008-ban kezdődött válság alkalmával az Egyesült Államok átszámítva 8000 milliárd forintot költött a válság orvoslására. De ennél sokkal izgalmasabb, hogy milyen gyógyszerek voltak ezek:
| Hatóanyag | Milliárd (dollár) | Milliárd (forint) |
| Atorvastatin | 5,0 | 960,0 |
| Esomeprasol | 2,7 | 518,4 |
| Lansoprasol | 2,4 | 460,8 |
| Simvastatin | 2,3 | 441,6 |
| Sertralin | 1,9 | 364,8 |
Az első és a negyedik gyógyszer koleszterincsökkentő, amelyek szedése az utóbbi 15 év kutatásai és a visszamenőleges vizsgálatok alapján is szükségtelennek tetszik. Ezt nem részletezném, mert a kérdést Szendi Gábor Paleolit táplálkozás című könyvében remekül összefoglalta. Tény, hogy e készítmények inkább ártanak, mint használnak. A második és a harmadik pedig reflux elleni gyógyszer, tehát egy olyan betegségé, amelynek oka a helytelen táplálkozás. Ha azonban orvosként oki terápiát szeretnénk alkalmazni, akkor gyógyszerek helyett a betegeken a szénhidrátfogyasztás csökkentésére kellene rávenni. Az ötödik gyógyszer a különösen veszélyes antidepresszáns kategóriába tartozik, és használata szintén kétséges. Ráadásul ezeknek a gyógyszereknek a jelentős részét nem szakorvosok, hanem az alapellátás orvosai írják fel. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, ha nem forgalmaznák és a betegek nem szednék őket, az semmilyen egészségügyi kockázattal nem járna. Ha mindezt figyelembe vesszük, egy törtető iparág gátlástalan profitszerzésének eredményét láthatjuk.
Magyarországon is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ilyen adatokhoz 2010-ig csak pénzért tudtunk hozzájutni. Teljesen világos, hogy a gyógyszercég, felíró orvos és a beteg érdekei nem azonosak. Itt nem működnek erkölcsi gátak: a gyógyszercégek és a megvesztegetett orvosok a minél nagyobb gyógyszerforgalomban, a betegek pedig a gyógyulásban érdekeltek. A gyógyszeripar természetesen azt szeretné elérni, hogy az orvos minél több orvosságot írjon fel. Ezért sokszor valóban olyan tablettákat kapunk, amelyekre jó esetben semmi szükségünk, rossz esetben pedig betegséget vagy akár halált okozhatnak.
A gyógyítás szempontjából azonban, főleg ha a paleolit táplálkozásról van szó, ez jelenti a legégetőbb problémát. A felesleges gyógyszereket orvosi szempontból nem annyira nehéz leépíteni, de ehhez meg kell győzni a kétkedő betegeket is. Ez főleg akkor nehéz, ha már megfenyegették őket, hogy a gyógyszer elhagyása akár halálos következménnyel is járhat. Persze vannak köztük olyanok, amelyeket életünk végéig szedni kell, de a felírt szerek többsége felesleges.
Ha egy kicsit belevetjük magunkat a gyógyszeripar és a gyógyszerkutatás történetébe, még meglepőbb dolgokkal találkozunk. A kutatással foglalkozó cégek perspektívái az utóbbi időszakban beszűkültek, és a hatalmas profit utolsó szalmaszálai is elhamvadni látszanak. De mindez semmi ahhoz a lufihoz képest, amit a tudományosság jegyében állítottak magukról. Ha jól megnézzük a gyógyszerek és főleg a legelső készítmények történetét, látható lesz, hogy a gyógyszerek véletlenszerűen jöttek létre. Az elsőknél bizonyos anyagok károsító hatásait vizsgálták: kísérleti állatoknak adagolták őket, és végigkövették, hogy mit váltanak ki. Ennek kapcsán figyeltek fel bizonyos hatásokra, pl.: vérnyomáscsökkentés, a húgysav szintjének csökkentése, a vércukor szintjének csökkentése stb. Majd ezeket a tulajdonságokat gyógyszerként használták. Így sok esetben nem fejlesztés és sok pénz, hanem puszta véletlenek alakították a gyógyszerek kereskedelmi forgalomba kerülését. Az is nagyon gyakori, hogy egy molekulának több hatása is van. Így több célra is tudják használni. Sokszor az is előfordul, hogy a hatás-mellékhatás összekavarodik egy bizonyos gyógyszer esetében, és egy már rég bevált szert a forgalmazó a mellékhatása miatt kezd el ajánlani!
A molekulák hatásának a felismerését ugyanis véletlenek alakították ki. Ráadásul a tudományos lepel is szertefoszlik, hiszen a gyógyszerek kifejlesztése is teljesen véletlenszerű volt. Ezért fordulhatott elő, hogy egyeseket olykor be kellett tiltani (erre még ma is akad példa). A fejlesztések mögött ugyanis nem gondosan feltérképezett mechanizmusok álltak, csak hatások összegzéséből álló megfigyelések. Először megfigyelték és tapasztalták egy vegyület hatásait, és csak azután próbálták megfejteni a hatásmechanizmust. Egyszerűen fogalmazva: a molekulák alkalmazása során nem ismerték a biokémia részletes folyamatait. Igaz, a sejtek működése és a kontrollfunkciók együtthatása olyan bonyolult, hogy ezek teljes feltérképezése még mai ismereteink alapján is lehetetlennek látszik.
Sok mindent tudunk, de messze állunk attól, hogy bizonyossággal tudjuk kezelni a szervezet sokismeretlenes egyenleteinek összességét. Emiatt még ma is nagyon gyakran előfordul, hogy a gyógyszereknek előre nem látható hatásai alakulnak ki. Ezekből lesznek a botrányos gyógyszervizsgálatok, illetve -visszavonások. Az utóbbi tíz évben ehhez társult a terápiás hatások jelentős átértékelődése is. A kifejlesztett gyógyszernek sokszor nagyon csekély a terápiás hozadéka. Ennek vagy az lett a következménye, hogy az adott gyógyszert nem tudták használni, vagy pedig az, hogy minden marketingeszközt bevetettek a kereskedelmi felfuttatás érdekében. Ilyen ötletekben a gyógyszergyárak nem szűkölködnek.
Az orvosok a gyógyszergyárak kiterjesztett karjai, s mivel ezek a cégek teljesen a kezükbe vették az orvosi posztgraduális továbbképzést, ez nem is lehet másképp. A saját elképzeléseik szerinti folyamatos agymosással alakították a terápiás javaslatokat, a szakmai kollégiumok napi munkáját, és ezen keresztül a gyógyszerfelíró orvosok szokásait és munkáját is. Mivel a gyógyszerek valóban nem úgy működnek, ahogy azt ideálisan elképzelnénk, így egyre inkább közeledett a hitelvesztés időszaka. A gyógyszerhatások nem hozták a tőlük elvárt gyógyulásokat, és a krónikus, az úgynevezett civilizációs betegségek esetében semmilyen előrelépést nem jelentenek. Elég csak a szív-ér rendszeri betegségekre gondolni. De ha megvizsgáljuk a többi hasonló krónikus betegséget, ugyanezt tapasztaljuk. A gyógyszerek köszönő viszonyban sincsenek az oki terápiával, ugyanekkor számuk hihetetlen mértékben megemelkedett. A következői: néhány adaton szerintem mindenkinek érdemes elgondolkodnia:
A vényköteles gyógyszerkészítmények száma világszerte
| 1934 | 15-21 |
| 1975 | 6300 |
| 2011 | 9587 |
A közel 10 ezer gyógyszerhez képest a krónikus betegségek száma nemhogy jelentősen, de egyáltalán nem csökkent. Számuk néhány esetben drasztikusan és vészterhesen emelkedett. Az allergiás betegek száma a lakosság körében óriási – lassan ott tartunk, hogy nem lesz allergia nélküli ember.
Az allergiás betegek száma Magyarországon
| Allergiás betegség | Előfordulás a lakosság teljes számát tekintve |
| asthma bronchiale | 12% |
| allergiás bőrbetegségek (ekcéma, urticaria stb.) | 19% |
| allergiás rhinitis (allergiás nátha) | 16% |
| ételallergia | 7% |
| Összesen | 54% |
(forrás: KSH, 2009)
A gyermekkorban kialakuló 1-es típusú cukorbetegség-esetek (1TDM) száma pedig már-már katasztrofálisnak is tekinthető, hiszen 25 év alatt 440 százalékkal emelkedett.
1TDM hétéves kor alatti gyermekeknél, 100 ezer lakosból
(forrás: KSH)
Ezeket az eredményeket vessük össze, mondjuk, a biztonsági öv hatásával. Amióta kötelező a biztonsági öv, és nőtt az autók biztonsága, a balesetekben elhunytak száma közel a harmadára csökkent. Ez kitűnő eredmény, és a módszer hatásosságát bizonyítja.
A betegségek kezelésére óriási pénzeket költünk. A kormányok egészségügyi kiadásai évről évre jelentősen nőnek. Az egészségügy kiszolgálni pedig vad kapitalista módszerekkel zsebelik be ezeket a pénzeket.
A gyógyszerkassza kiadásai milliárd forintban
(forrás: OEP)
Egészségügyi kiadások milliárd forintban (kerekítve)
(forrás: OEP-KSH)
AZ ORVOS-BETEG KAPCSOLAT VÁLSÁGA
E kis kitérő után térjünk vissza a rendelőbe. Talán így már könnyebb elképzelni, miért olyan nehéz az orvosnak áthámoznia magát a gyógyszerhegyeken, illetve miért nehéz a szakma gondolkodását más irányokba terelni. Az orvos- tudomány még az 1960-as, 1970-es évek dicsfényében próbálja magát feltüntetni, de egyre inkább nyilvánvalóvá lesz a kudarc és a válság. Ennek a jelei már régóta látszanak. A betegek pedig tökéletesen tisztában vannak vele.
Ők már régen, úgy 15-20 éve elfordultak az orvostudománytól. Még azok is, akik nem merik ezt elmondani az orvosaiknak. Rengetegen közülük csak azért hitetik el az orvosukkal lojalitásukat – legyen az kezdő rezidens vagy professzor -, mert félnek a retorzióktól. Például attól, ha kórházba kerülnek, nem foglalkoznak majd velük. Már említettem, de ismét szükségesnek tartom hivatkozni rá: ezeket a súlyos ítéleteket nem én következtettem ki, nem én találom ki, hanem a betegeim mondják nekem.
Az elfordulás jele az alternatív gyógymódok népszerűsége. Ezek egy része segítheti a gyógyulást, a többség azonban áltudományos hókuszpókusz. Persze ember legyen a talpán, aki laikusként el tudja dönteni, mi az áltudomány. Az alternatív módszerek ellen az orvosok kézzel-lábbal tiltakoznak, mert mindegyik módszer és eszköz az ő hitelességüket rombolja. Ezt a zsigereikben érzik, és képtelenek megbirkózni vele. Ennek hatásai a paleolit táplálkozással kapcsolatban is érezhetők.
Ahhoz, hogy egy orvos a gyógyszerek és a bonyolult diagnosztikai vizsgálatok mindenhatóságát – és ezekkel együtt a saját mindenhatóságát is – feladja, egy reggelen másként kell felébrednie. Bele kell néznie a tükörbe, és meg kell kérdeznie önmagától: „Miért nem tudom meggyógyítani a betegeimet, és miért nem tudok válaszolni arra a rettentő sok kérdésre, ami a rendelőben elhangzik?” Ha ez megtörtént, akkor már nem lesz nehéz elfogadni bizonyos lehetőségeket a másként gyógyításra. Persze többnyire nagyon kiégett és fáradt orvosokról van szó, olyanokról, akik már régen elveszítették hitüket a gyógyításban. Ennek következtében önmagukkal szemben is hitetlenek.
A probléma kicsúcsosodása persze az orvos-beteg kapcsolat. A betegségek többségét az orvostudomány gyógyíthatatlannak tartja, ezért a krónikus betegség kategóriába sorolja. Képzeljük el a pillanatot, amikor valaki ráébred arra, hogy élete végéig beteg lesz, és esetleg fájdalmak és szenvedés várnak majd rá. Nyilván szeretné tudni a részleteket, és kérdezné is az orvost, a kérdéseire azonban manapság aligha kap konkrét válaszokat. Ennek az a legfőbb oka, hogy az orvosnak nem jut annyi ideje egy-egy betegre, mint amennyire igény lenne. A doktor feszült, a beteg pedig viszi magával a kérdéseit, de már nem az orvossal vitatja meg őket. Magyarországon egy kicsit úgy vagyunk az orvostudománnyal, mint a focival: mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá. Egészségügyi problémáinkat nem az orvosokkal beszéljük meg, hanem esetenként a szomszéddal vagy a buszvezetővel. A betegek bizalmatlanná váltak.
A PALEOLIT TERÁPIA BEVEZETÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI
KIÚT A ZSÁKUTCÁBÓL
Az előző fejezetben leírt zsákutcából egyetlen kiút van: 180 fokos fordulatot kell tenni. Nem kevesen voltak, akik régóta vártak már magyarázatokra, és azt gondolták, sok dolognak, köztük a krónikus betegségeknek is lehet valamilyen egyszerű, közös megoldása. Ilyen megoldást jelenthet a paleolit étrend. Az utóbbi időben egyetlen módszer sem adott ennél nagyobb lehetőséget orvos és beteg kezébe.
Az egészségügy mai viszonyai között azt gondolom, nem meglepő, hogy sok beteg a saját kezébe vette sorsa irányítását, és önállóan keresi a gyógymódokat. Így találnak rá a paleolit táplálkozásra is. Előfordul, hogy a teljes életmódváltásba és a paleolit táplálkozásba mindenféle orvosi segítség nélkül vágnak bele. Alapesetekben ez a módszer kiválóan működik, sok tünet és betegség rövid időn belül megszűnik, például a reflux, a migrén és az allergiák. Ha nem megy önállóan, segítséget kérnek orvosuktól.
Példaként nézzük csak az allergiák kérdését! A káros szénhidrátokat, tejfehérjéket, lektineket és szaponinokat, illetve még sok megbetegítő anyagot a paleolit étrend segítségével ki lehet zárni, és a krónikus gyulladás státuszából felszabaduló szervezet le fogja állítani az allergiás reakciókat. Kétkedők számára ajánlom a próbát, orvosként és betegként is. Rögtön megjegyzem azonban, csak biztosan betartott paleolit étrend esetén működik. Ha ezt az egyszerű módszert a betegek tudomására hoznánk, valószínűleg sokan közülük nem akarnának a továbbiakban gyógyszert szedni, és az allergiás betegek száma drasztikusan csökkenne. Számoljunk csak, mennyi gyógyszerköltséget tudna egy beteg megspórolni, az állam költségeiről már nem is beszélve. Vagy nézzük meg, mennyi beteggel lenne kevesebb a rendelőkben! Azt gondolom, a gyógyszergyárakon kívül ez mindenkinek érdeke lenne. Pusztán csak ez az egy betegségcsoport is nagy pénzeket szabadítana fel a társadalombiztosító kasszájában. A parlagfű irtására teljesen értelmetlenül elköltött összegekről már is beszéljünk. A paleolit étrend az allergia és több más betegségcsoport esetében is gyors és hatékony módszer.
Ugyan már több orvos is ajánlja a paleolit étrendet, de a számuk még kevés. Legtöbbször elutasítást tapasztal a beteg, ez pedig két okból nem szerencsés. Egyrészt, mert elveszi a reményt azoktól, akiknek még lenne esélyük a gyógyulásra, de az orvosuk véleményét nem merik felülbírálni. Másrészt azért, mert ha a beteg mégis belekezd a paleolit étrendbe, és meggyógyul, akkor az orvos még hitelvesztettebb lesz. Az a beteg, akit nagyképűen utasítanak vissza, nem feltétlenül fog igazat mondani. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egyszerűen átveri az orvost. Meglátásom szerint azok a betegeim teszik ezt előszeretettel és gyakran, akik krónikus betegségük miatt magas beosztásban lévő főorvosokhoz és professzorokhoz járnak. A betegeim elmondják, hogy gyakran értelmetlennek tűnnek a gyógyszercserék. A kérdésektől azonban többnyire idegesek és feszültek lesznek az orvosok, a válaszaik pedig nem kielégítőek. A betegségről alig mondanak valamit, a felvilágosítás szinte soha nem teljes és alapos. Még mielőtt a kollégák karóba húznának és statárium elé állítanának, szeretném hangsúlyozni, hogy ezeket a tényeket és panaszokat a betegeim elmondásai alapján írom le. Kétségeiket el tudom fogadni, a beszámolóikat pedig azért tartom hitelesnek, mert ezeket jómagam is megtapasztaltam, amikor orvoshoz kellett mennem a gyermekeimmel vagy a szüleimmel, vagy akár a saját nyavalyáim miatt. Mániám volt, hogy inkognitóban megyek orvoshoz, nem felfedve a kilétemet (szerencsére azért találkoztam emberséges kollégával is).
A kérdés számomra nem az, hogy elhiszem-e a betegek történeteit, hanem az, hogy miért mondják el nekem. A rendelésem alatt van idejük beszélni, mert nem dobom ki őket tíz perc alatt, de arra a következtetésre jutottam, hogy feltárulkozásuknak ennél mélyebbek az okai. Talán azért mondják el a történeteiket, mert a szemükben hiteles ember és orvos vagyok, s mert azt is látják, hogy valami működik. A paleolit táplálkozás mint orvosi módszer tett hitelessé, szemben a magyar orvosok többségével, akiket a nyugati orvoslás és a hazai rendszer hiteltelenné tett.
Ha intuíciókra hagyatkozunk, akkor a paleolit étrend viszonylag egyszerű dolog: a táplálkozás során gyógyulást elérni, és megszabadulni a betegségektől. Ám, ha a mélyére nézünk, akkor nagyon komoly kórképekről van szó. Olyan betegekről, akik szenvedtek, és kilátástalanul vergődtek a rendszer hálójában. A paleolit étrend azonban hosszabb-rövidebb idő alatt vagy meggyógyítja őket, vagy a betegséget lassan kezdi visszafordítani, így megszabadulhatnak a szövődményektől. Ezért hiteles számukra az, aki erről érdemben beszél velük, és segít nekik átalakítani eddigi életüket. A betegeknek ez a fontos.
Optimális esetben a szakmai elismerés együtt jár a gyógyítani tudással. Nálunk azonban több tényező is felborította az elvárható viszonyokat. A betegek nyilván mérlegelnek. A klasszikus orvosi rendszer nem tudja, mi az a paleolit táplálkozás, nem tudja, milyen élettani és biokémiai alapjai vannak a gyógyulásoknak. Ha tudná, akkor nem lenne gőgös és elutasító. Persze azt is látni kell, hogy a gyógyszerek szerepének radikális átgondolása nélkül a paleolit orvoslás szemlélete nem működik. Ehhez le kellene számolni a gyógyszergyári támogatásokkal, ami pedig nem egyszerű.
AZ ELUTASÍTÁS OKAI ÉS A LEHETŐSÉGEK
A paleolit táplálkozásról egyre többen érdeklődnek az orvosoknál, ugyanakkor sok doktornak nem érdeke a módszer megismerése. Nekik ugyanis szembe kellene nézniük saját gyengeségükkel és eddigi hozzáállásukkal. Érzésem szerint viszont sokkal többen vannak azok, akik ki szeretnének kilépni a 22-es csapdájából. Keresik a lehetőségeket, mert nem elégedettek a gyógyszerek és az egészségügyi rendszer jelenlegi eredményeivel. A paleolit étrendet gyorsan értelmezhetővé tehetnék a szakma számára, akkor pedig mindenki kénytelen lenne mérlegelni a felmerült lehetőségeket.
A jelenlegi elutasítás okai a rendszer tarthatatlanságából adódnak. A torzult gyógyszergyári tőke kinevelte azt az orvosnemzedéket, amelynek tagjai meggyőződéssel hisznek a farmakológia mindenhatóságában. Lehet, hogy vannak kételyeik, de életüket annyira átszőtte már a mostani rendszer, hogy presztízsveszteség nélkül nem tudnának kiszállni belőle.
Nézzük a koleszterincsökkentők példáját! Hány és hány jelenkori professzorunk esküdött valamikor a koleszterincsökkentőkre, sőt még a mai napig is hisznek bennük. Mennyi az esélye, hogy egy ilyen professzor reggel felkel, elolvassa a létező szakirodalmat, mondjuk Szendi Gábor könyvét, vagy éppen egy tanulmányt, s utána úgy ítéli meg, hogy felesleges koleszterincsökkentőket alkalmazni? Ezzel szemben a hét minden napján úgy kel fel, hogy a gyógyszeripar hipnózisát éli újra. De ha mégis felébredne, és kétségei támadnának, akkor újabb „löket” érkezne a hipnózishoz.
Ebből következően egyelőre értelmetlen átfogó változásokat várni. A változások előidézői inkább azok lesznek, akiket értek ugyan torzító hatások, ám látják a rendszer értelmetlenségét és főképp a hatékonyság hiányát. Ők egyszerűen csak szeretnék meggyógyítani a betegeiket. A paleolit étrend elterjedésének gyorsaságát persze nem lehet megjósolni, de azt gondolom, néhány esztendőn belül a módszer villámgyorsan el fog terjedni. Ha egy orvos, aki eddig nem jutott előbbre a krónikus kórképekben, veszi a bátorságot és tapasztalatokat gyűjt, nem fog csalódni, s mivel a módszer beválik majd, rövid időn belül alkalmazza is.
A TÚLGYÓGYSZEREZETT BETEG
Az angol gyógyszerészek pár évvel ezelőtti kongresszusán Kim Munro, az aberdeeni Robert Gordon Egyetem munkatársa azt állította, hogy egy idősek körében folyt vizsgálat szerint a szedett gyógyszerek csak 16 százalékban jelentettek terápiás hasznot a betegnek. Vagy, hogy rémisztőbben hangozzék: az idős betegek 84 százalékánál a szedett gyógyszernek negatív vagy semmilyen hatása nem volt. Szintén az időseket érintő vizsgálatban a Brit Népegészségügyi Hatóság azt találta, hogy a betegek 60 százaléka öt, 25 százaléka pedig 12 gyógyszernél többet szedett, ahogy azt John Virapen könyvében olvashatjuk.
Magyar vizsgálati eredmények erre vonatkozóan nincsenek, de saját tapasztalataim szerint ezek a számok Magyarországon átlagosan nagyobb gyógyszerfogyasztást mutatnának. Azt is tudjuk, hogy az európai országok közül nálunk fogyasztják a legtöbb, vénnyel kiváltható és vény nélküli gyógyszert. A magyar egészségügyi rendszer sajátosságaiból adódóan az utóbbi időszak kivételével nem igazán fordítottunk figyelmet a betegek gyógyszerelésére. Általánosan elfogadott elv volt a minden apró panaszra felírt gyógyszer, ami persze az esetek többségében egyezett a betegek elvárásával is. Az orvosok részéről viszont minimális, illetve szinte semmilyen erőfeszítés nem történik, hogy a gyógyszerek mellékhatásáról felvilágosítsák a beteget. A beteg elmondja panaszát, és már az első alkalommal megkapja a gyógyszert. Az orvos az esetek döntő többségében egy szót nem ejt arról, hogy miképpen hat a gyógyszer és milyen mellékhatásai vannak, de arról sem beszél, mi történik akkor, ha a beteg esetleg nem gyógyszeres ellátást szeretne. Alternatívát nem jelöl meg, sok esetben még az adagolást sem feltétlenül mondja el.
A kiszolgáltatottság csúcspontja, hogy az orvos Magyarországon meg sem kérdezi a beteget, egyáltalán akar-e gyógyszert szedni. Természetesnek tartja, hogy ez az egyetlen megoldás, a beteg pedig köteles ezt elfogadni. Minden egyes új panasznál ugyanez az eseménysor zajlik le. A kombinációs szerek megjelenésével a bevett gyógyszerek száma ugyan csökken, de a szedett hatóanyagok száma nem. A kombinációs készítmények félrevezetők lehetnek, mert a betegben téves képzeteket kelthetnek. Sok esetben három gyógyszer akár hat hatóanyagot is jelenthet.
Mi is a baj a sok gyógyszer szedésével? Az Egyesült Államok Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatala folyamatosan figyelemmel kíséri a gyógyszermellékhatások alakulását. Elemzései szerint az Egyesült Államokban 2004 és 2008 között 480 ezer ember halt meg gyógyszermellékhatás miatt. Ez a szám azonban csak a minden kétséget kizáró esetekre vonatkozik, vagyis elképzelhető, hogy csak a jéghegy csúcsa. Mindezt Magyarországra vetítve – persze csak támpontként – évi 16 ezer halálesetet jelenthet, ami nyolcszor több mint a közlekedési balesettel elhunytak száma. Valószínű, hogy pontos adatokat soha nem fogunk látni. Egyrészt a mellékhatásokat nem minden esetben ismerik fel, másrészt a felismerés még egyáltalán nem jelenti annak tényleges bejelentését és regisztrációját sem. A statisztikák szerint viszont nem kimutatható mennyi gyógyszert szedett a beteg. Nyilvánvaló, hogy a több gyógyszert szedők között nagyobb az esélye a végzetes gyógyszermellékhatásnak. A statisztikák arról sem szólnak, hogy a gyógyszerkölcsönhatások miatt hány betegnek romlott az eredeti betegsége, vagy mennyi beteg szenved nem végzetes, de kellemetlen vagy krónikus állapotban a gyógyszerkölcsönhatások miatt.
A sok, egyidejűleg szedett gyógyszer legfőbb rizikója a kiszámíthatatlanság, ami azért jelent fokozott kockázatot, mert egyetlen tényezője sem kiszámítható. Olyan sok változója van a hatás és kölcsönhatás kialakulásának, hogy a legjobban tesztelt gyógyszer hatását, kölcsönhatását is teljesen bizonytalanná, megjósolhatatlanná teszi. A gyógyszereket soha nem vizsgálták még olyan helyzetekben, mint amilyenek a gyógyszer szedése során felmerülnek. A sok összetevő miatt ez egyszerűen lehetetlen. De ha még fel is tételezzük, hogy lehetséges, akkor még mindig ott van a mellékhatások megjelenésének kérdése. Ha valaki sok gyógyszert szed, és mondjuk reggel arra ébred, hogy viszket a háta, akkor ez vajon egy betegség tünete vagy a szedett gyógyszerek kölcsönhatásának az eredménye? De az is lehet, hogy ez a panasz csak akkor jön elő, amikor szedi a gyógyszereket, és mellette még napozik és tejet is iszik. Ha nem iszik tejet, akkor nincsenek panaszai. Ki képes ezt követni? Melyik orvosnak van ilyen széles ismeretanyaga? Vannak ugyan számítógépes próbálkozások a gyógyszerek interakciójának megjósolására, de ezek sem veszik figyelembe a táplálkozást, a bőrünkre kent krémeket, az időjárás változásait, a hormonális állapotainkat, a reggeli kávénkat, vagy mondjuk a kínai étteremben elfogyasztott szokatlan ételeket. Melyik orvos vállalná, hogy mindezt saját magán megtapasztalja? Azért mertem cinikus lenni, mert kétségem sem fér hozzá, hogy ebben nem lehet nem egyetérteni.
Így hát ahhoz, hogy követni tudjuk betegeink gyógyszer-interakcióit, hosszas vizsgálódásra, és főként rendkívül éles elmére lenne szükség, kiegészítve egy szuper számítógépes rendszerrel. A kérdés azonban összetett. Nem ártana tisztázni, miért kap egy beteg esetenként akár tíz-tizenöt darab, különböző gyógyszert. Ennek kiderítésére elég végiggondolnunk a magyar egészségügyi rendszer sajátosságait.
A panasz felmerülésekor az esetek többségében szakorvosi vizsgálatra irányítják a beteget. A szakorvos, amennyiben a panasz a saját területéhez tartozik – a sebészi szakmák kivételével -, szinte mindig gyógyszerrel oldja meg a kérdést. Ha újabb panasz merül fel, akkor újabb szakorvos következik, aki újabb gyógyszert fog felírni. Ez azért van így, mert az alapellátás, helyzetéből és jogosítványaiból adódóan, már szinte semmilyen gyógyításra nem vállalkozik. Így a beteg mindig szakorvosnál köt ki. A háziorvos pedig sok esetben nem veszi a bátorságot, vagy nem is tartja szükségesnek a gyógyszerek felülvizsgálatát. Négy teljesen különálló szakorvos gyakran négy különféle gyógyszert javasol ugyanarra a problémára. A beteg pedig mind a négyet megkapja. Persze a rendelőben a gyógyszer-átalakítások során a betegek nemritkán ragaszkodnak a már beváltnak gondolt szereikhez.
Amikor a háziorvos megpróbál rendet teremteni a gyógyszerek között, a betegek jelentős része még akkor is nehezen válik meg tőlük. Általában arra szoktak hivatkozni, hogy a gyógyszereket szakorvos írta fel, tehát biztosan szükség van rájuk, és gyakran tévesen következtetnek a szer mindenhatóságára és szükségességére. Sok esetben azonban az orvos félrevezető közlései alakítják ki azt a hamis képzetet, hogy nem lehet elhagyni, különben rosszabbodik a beteg állapota. Így a betegek gyorsan elérik a négy-hat gyógyszernyi mennyiséget. Ez egy újonnan felfedezett magas vérnyomásnál például két hét alatt biztosan bekövetkezik. Még csak nem is kell kombinációs készítményekben gondolkodni. A beteg az alábbi gyógyszereket biztosan megkapja: valamilyen vérnyomáscsökkentő, béta-blokkoló (vagy vérnyomáscsökkentőként, vagy a szívbetegség megelőzésére), acetil-szalicilsav-készítmény (szintén a megelőzés miatt), koleszterinszint-csökkentő, s mivel e gyógyszerek „bántják” a gyomrot, így gyomorvédőt (PPI) is felírnak neki.
Csakhogy a vérnyomáscsökkentők egy újabb problémát generálnak: a betegnek vizenyős lesz a bokája vagy az alsó lábszára, és idővel bedagad. Ha nem azonnal, akkor a legközelebbi nyár elején. A következő lépés a vízhajtó lesz. Bizonyos esetekben már a terápia kezdetén olyan kombinációs gyógyszert kap a beteg, amiben van vízhajtó. Ez azonban csak a gyógyszerek számát apasztja, a hatóanyagokét nem, és főleg nem a bokaduzzanatot… A bokaödéma napi eloszlásban továbbra is fluktuál, és kis idő múlva a doktor felfedezi a húgysavszint emelkedését, amit a kardiológia (helyesen) a szívbetegségek önálló előrejelzőjének tart. Így újabb allopurinol tartalmú gyógyszer következik.
Ma Magyarországon egy magas vérnyomásban szenvedő betegnél véleményem szerint ez a kezelési séma 18-24 hónap alatt megvalósul. Úgy, hogy közben a beteg szinte semmilyen felvilágosítást nem kap a rendelőkben, vagy ha igen, akkor sem mindenre kiterjedőt. Az életmód-változtatás csak néha kerül szóba, és akkor sem a megfelelő hangsúllyal. A betegséget kialakító téves étkezési szokások és ajánlások csak tovább súlyosbítják a helyzetet, mert ha a felvilágosítás során hosszabban terítékre kerültél a táplálkozás, akkor valószínűleg a teljes kiőrlésű kenyerek, a tej, a sovány szárnyasok, a napraforgó-étolaj és a joghurtok szükségességéről és betegségmegelőző szerepéről is hallanánk.
A betegségekre adott megoldási sémák és terápiás ajánlások többsége a gyógyszergyárak hatékony közreműködésével történik. Ennek tükrében az átlagorvos megoldási sémái nem túlságosan szerteágazóak.
A betegek ellenállása esetenként nagyon nagy. Nem tudják és nem is merik elhagyni gyógyszereiket. A határozottabb orvost azonnal lecserélik olyanra, aki gondolkodás nélkül vagy gondolkodást színlelve felírja számukra a kívánt gyógyszert. Ez a magatartás egyrészt megerősíti a beteget abban, hogy szednie kell a gyógyszert, másrészt az orvosi szakmának sem tesz jót. A beteg részéről a pszichés vonzatot abszolút megértem, hiszen jogosan fog kételkedni a dolgok valóságtartalmában, ha három orvos három teljesen különböző véleményt mond. Mivel a gyógyszerszedés alkalmával sok esetben komoly egészségügyi kockázat jelenik meg, a betegnek nehéz, sőt lehetetlen eldöntenie, melyik a nagyobb kockázat – szedni a gyógyszert vagy nem szedni. Erre természetesen nincs általános válasz, minden esetben külön kell mérlegelni. A beteg teljesen magára van utalva. Mindenesetre kevésnek tűnik azoknak a gyógyszereknek a száma, amelyek elhagyása valódi veszélyt rejt.
De még mielőtt sokan úgy gondolnák, hogy elhagynak valamilyen gyógyszert, arra hívnám fel a figyelmet, hogy csak akkor tegyék, ha minden kétséget kizáróan megbizonyosodtak arról, hogy a gyógyszer nélkül állapotuk nem romlik.
AP450 MŰKÖDÉSE
A betegek gyógyszerfogyasztásának aránya és az egy betegre eső gyógyszerek használata semmilyen módon nincs arányban a magyar megbetegedési és halálozási statisztikákkal. Ennek jelentős összetevője a gyógyszeregyütthatások figyelmen kívül hagyása és követhetetlensége. A mellékhatásprofil pedig egyszerűen kiszámíthatatlan. Ennek egyik kulcsa a máj, abban is egy lebontóenzim, a p450.
Ez az enzimrendszer, amelynek több mint 30 tagja van, alapjaiban határozza meg a gyógyszerek lebontásának képességét, de részt vesz egyéb méreganyagok hatástalanításában is. Szervezetünk a p450 segítségével szabadul meg a méreganyagok és gyógyszermolekulák többségétől! Ennek két alapvető következménye van. Minél több méreganyag, köztük gyógyszer jut a szervezetünkbe, annál leterheltebb lesz a p450-es enzim-rendszer. A másik következménye pedig az antioxidáns anyagok kimerülése, ugyanis a p450 rendszer antioxidánsokkal együtt végzi a méregtelenítést! A több mint 30 tagból álló csoportot a különböző méreganyagok, gyógyszerek annyiféleképpen befolyásolják, hogy követhetetlen kavalkád alakul ki a biokémiai folyamatokban. A gyógyszerek kölcsönhatása ennek következtében teljesen kiszámíthatatlanná válik. Az utóbbi évtized vizsgálatai szerint a rendszer egyes elemeinek szintézise akár hét napot igénybe vehet. Vagyis egy újabb ismeretlen faktor, az idő is bekapcsolódik a biokémiai káosz kialakításába!
Ez az enzimrendszer tehát egy rendkívül bonyolult mechanizmusodul alapuló egység. A gyógyszereink többsége ezt az enzimet használja átalakulása során. Minden belénk kerülő anyag befolyásolja a p450 működését. Ha még megbolondítjuk nyolc-tíz gyógyszerrel – amelyek versengek a receptorokért, egyesek fokozzák, mások lassítják a hatását -, akkor bonyolult mellékhatásokkal kell számolnunk. Egyes esetekben még messzebbre kell mennünk bizonyos tünetek megértéséhez. A májunk, mint elsődleges feldolgozó, minden rá hátrányos hatásra érzékeny. Nemcsak az étel vagy ital, a gyógyszer és egyéb, a tápcsatornába kerülő anyag befolyásolja a működését, hanem például a tusfürdők, a szappanok, a samponok és más kozmetikai szerek is. Ezek ugyanis tartalmazhatnak olyan anyagokat, amelyek a p450 enzimrendszerre hatnak.
Érdemes a gyógyszereket ilyen aspektusból is megvizsgálni, hiszen interakciójukat nemcsak egymással, hanem más anyagokkal szembeni sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha az előző példánál maradunk, érdemes ennek hosszú távú kihatásaival is foglalkoznunk. Az alábbi gyógyszerlista egy szív-ér rendszeri betegnél például magas vérnyomás esetében általánosnak mondható:
| Hatáscsoport | Mellékhatások |
| vérnyomáscsökkentő (ACE-gátló, ARB-, L-blokkolók) | bőrreakciók, eszméletvesztés, szédülés, boka- és lábduzzanat, fekélyképződés a szájban, gyorsabb szívverés, szabálytan szívverés, légszomj, köhögés, ínyvérzés, véraláfutás, kábultság, izomfájdalom, fáradtság |
| Koleszterincsökkentő (simvastatin, atorvastatin, rosuvastatin, fluvastatin) | izomgyengeség, izomleépülés, érgyulladás, veseelégtelenség, hasnyálmirigy-gyulladás, fáradtság, májgyulladás |
| acetil-szalicilsav | a tápcsatorna gyulladása, fokozott vérzéskockázat, vizenyő, asztmás tünetek, májműködési zavar, vérhányás, véres széklet |
| vízhajtó (furosemide, klopamid, spironolacton) | hányinger, hányás, hasmenés, vesegyulladás, érgyulladás, bőrirritáció, allergia, csontvelő-károsodás, fülzúgás és hallás- zavar, májkárosodás, szomjúság, fejfájás, zavartság, izomgörcsök, izomgyengeség, szívritmuszavar, emésztőrendszeri tünetek |
| (húgysavcsökkentő) (allopurinol) | májkárosodás, láz, a bőr pikkelyes hámlása, allergiás reakció, a vérlemezkeszám csökkenése, bőr alatti bevérzések, nyirokcsomó-nagyobbodás |
| „gyomorvédő” PPI | sárga bőr, bőrpír, ekcéma, fejfájás, gyomor vagy bélrendszeri tünetek, hasmenés, gyomortáji fajdalom, székrekedés, haspuffadás (flatulencia), rossz közérzet, hányinger, a lábak és a boka duzzanata, álmatlanság (inszomnia), szédülés, tűszurkálás jellegű bizsergő érzés, aluszékonyság, forgó jellegű szédülés (vertigo), szájszárazság, eltérések a máj működését ellenőrző vérvizsgálatokban, bőrkiütés, a bőr felszínéből kissé kiemelkedő kiütés és bőrviszketés |
Ha egy beteg, mondjuk, szédüléses panaszokkal jelentkezik, akkor könnyen belátható, különös szerencse és tudás kellene annak megállapításához, vajon milyen problémáról is van szó. Ha pedig gyomorpanaszai vannak, akkor kérdés, hogy betegséget keressünk-e vagy gyógyszermellékhatást. Azt sem árt végiggondolni, mi történik akkor, ha úgy ítéljük meg, gyógyszermellékhatásról van szó, mivel több gyógyszer okozhat hasonló panaszokat. Így nem feltétlenül lehet egy-egy gyógyszer kihagyásával és lecserélésével pepecselni. A beteg számára ugyanis a panasz megszüntetése a cél, ez pedig óvatos tapogatózással igencsak hosszú időt vesz igénybe. Szokás a gyógyszereket lecserélni és várni a panaszok elmúlását. Volt egy nőbetegem, akinek a vérszegénységére az orvosok öt évig mindig más vaskészítményt írtak fel. Ha nem volt hatása az egyiknek, akkor jött a másik. Több orvosnál is járt, akik összesen kilencféle készítménnyel próbálkoztak. Az azonban egyiknek jutott eszébe, hogy nem gyógyszert kellene cserélni, hanem más módszert választani a gyógyításban. Betegem áttért a paleolit táplálkozásra és három hónap alatt minden mesterséges vaspótlás nélkül rendeződül a vérképe!
A BÉTA-BLOKKOLÓK
Példánknál maradva, és feltételezve az előző táblázatban szereplő gyógyszerelést, érdemes sorra venni a béta-blokkolók mellékhatást is. Azért említem külön ezt a csoportot, mert a gyógyszeripar és az általa hipnotizált orvostudomány a múlt század hatvanas éveitől erre a csoportra volt a legbüszkébb. Megváltást sejtettek benne, és a szívinfarktus kezelésében szerzett tagadhatatlan érdemeit lassacskán kezdték minden szív-ér rendszeri betegségre kiterjeszteni. Ez az úgynevezett indikációbővítés.
Azért tartottam fontosnak kiemelni a béta-blokkolókat, mert felelőtlen és széles körű használatuk súlyos károkat okoz. Véleményem ennek a gyógyszercsoportnak sokkal szélesebb használati lehetőséget adtak, mint amilyet a kockázatai miatt lehetett volna. A táblázatban dőlt betűvel kiemelt mellékhatások egyáltalán nem ritkák a betegek körében.
| Hatáscsoport | Mellékhatások |
| béta-blokkolók |
a pulzusszám csökkenése (bradikardia), a szívelégtelenség rosszabbodása, gyengeségérzés, alvászavarok, depresszió, a szívritmus zavara, asztmában vagy idült légúti betegségben szenvedő betegek esetén légzési zavarok vagy hörgőgörcs; izomgyengeség és izom- görcsök, bizonyos vérzsírok szintjének emelkedése, csökkent könnyelválasztás, hallászavar, allergiás orrfolyás, bizonyos májenzimértékek (ALAT, ASAT) emelkedése, májgyulladás (hepatitis), allergiaszerű reakciók, mint pl. viszketés, kipirulás, kiütés; merevedési zavar, rémálmok, hallucinációk, ájulás, a szem irritációja és vörössége; kötőhártya-gyulladás (konjunktivitis), pikkelysömör (pszoriázis) megjelenése vagy súlyosbodása; pikkelysömörszerű kiütés, hajhullás, fáradtság, szédülés, fejfájás
az alábbi mellékhatások különösen a terápia kezdetekor fordulnak elő: hideg- vagy zsibbadásérzés a kezekben vagy a lábakban; alacsony vérnyomás, gyomor- vagy bélbántalmak, pl. hányinger, hányás, hasmenés vagy székrekedés; a vércukorszint megemelkedése, súlygyarapodás |
A fenti példa alapján, ha valaki már hét ilyen gyógyszert szed, akkor biztosan jelentkezni fog két-három mellékhatás. Ha ez a kockázat megéri a gyógyszer szedését, akkor persze nincs mit tenni. Tapasztalataim szerint azonban nemcsak a súlyos betegek élnek ilyen gyógyszereléssel, hanem a fiatalok is. Bármilyen új panasz esetén pedig lehet számítani arra, hogy gyógyszermellékhatásról van szó. Ha figyelembe vesszük a kombinációs készítmények lehetőségét is, akkor ez a szám még nőhet is, nem is beszélve az egyéb szerekről, amelyek szinte játszva épülnek be a gyógyszerpalettába. Ilyenek a diabétesz gyógyszerei és a nyugtatók.
A GYÓGYSZEREK ELHAGYÁSA
Érzésem szerint a betegeket sok esetben még betegebbé tesszük, de a Kim Munro által készített vizsgálat is ezt támasztja alá. A baj az, hogy párhuzamosan kétféle ártó hatás éri a szervezetet, ez pedig nyilvánvalóan kevesebb idő alatt vezethet komoly egészségügyi ártalomhoz. Egyfelől az eredeti probléma betegít meg bennünket – a civilizációs betegségek esetében döntően a nyugati étrend -, másfelől pedig a gyógyszerek, amelyeket mértéktelenül fogyasztunk. Gyógyszerekkel csak a panaszokat próbálják orvosolni, de az okokat nem tudják megoldani. Vagyis a krónikus betegség állapotába helyezik a beteget, megfosztva tőle a gyógyulás lehetőségét. Ez a túlgyógyszerezett betegek esetében hatványozottabban érvényesül. Minél több gyógyszert szed valaki, annál nehezebb a betegség lefolyását megbecsülni, és annál nehezebb kiszámítani a várható eseményeket is.
A paleolit táplálkozás, amennyiben terápiás céllal alkalmazza valaki, egyértelmű kiutat jelenthet a túlgyógyszerezett betegek esetében is. A feladat azonban sokkal összetettebb, mint gyógyszerszedés nélkül. A paleolit táplálkozás alkalmazása felgyorsíthatja a gyógyszerek elhagyásának idejét. Megfigyelhető például, hogy a béta-blokkolót szedők, ha átállnak paleolit étrendre, könnyebben és gyorsabban képesek elhagyni a gyógyszert. Ennek egyik oka az, hogy a finomított cukrok kerülése hatással van a vérnyomás és szívfrekvencia alakulására. A béta-blokkolók elhagyásakor gyakran alakulhat ki átmeneti pulzus- és vérnyomás-emelkedés, de bizonytalan mellkasi panaszok is megjelenhetnek. A szénhidrátok kiiktatása azonban képes ezeket a reakciókat tompítani.
A jövőt tekintve fontosnak tartanám a beteg bevonását a gyógyszerelés kialakításába, ami csak hosszú távú koncepció átgondolásával lehet optimális. Ha figyelembe vesszük a paleolit táplálkozás adta lehetőségeket, akkor a betegségeket két csoportra oszthatjuk. Egy olyan betegségcsoportra, amelynél még átmeneti gyógyszeres kezelés sem szükséges a gyógyuláshoz. Ilyenek a reflux, az allergiák, a hasi puffadások, a 2-es típusú kezdődő cukorbetegség és még sok kórkép.[3] A másik csoportot az átmeneti gyógyszeres kezelést igénylő betegségek alkotják. Ilyenek például a Crohn-betegség és az autoimmun betegségek.[4] Ezek esetében a táplálkozás sürgető megváltoztatása és a paleolit étrend bevezetése mellett átmeneti időszakban még szükség lehet a korábbi gyógyszeres kezelés bizonyos elemeire is. (Különös helyet foglalnak el ezekben a betegségekben a szteroidok, de ez egy külön fejezet témája lehetne.)
A túlgyógyszerezett betegek nagy száma Magyarországon és az ezzel együtt járó magas kockázatoknak arra kell ösztönözniük a betegeket és az orvosokat, hogy felismerve a problémát, kezdjenek másképpen gondolkodni, és próbálják kihasználni a lehetőségeket.
A CUKORBETEGSÉGRŐL – EGÉSZEN MÁSKÉPP
TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
A cukorbetegség tudományos megnevezése diabetes mellitus, ami annyit jelent: „mézédes átfolyás”. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis e betegség tünetei között szerepel a megnövekedett vizelési inger. A vizeletnek pedig édes íze van, és a rovarokat is vonzza. Ezt már az ókori görög orvosok is megfigyelték, de rajtuk kívül a világ más részein, jelesül Egyiptomban, Kínában és Indiában is foglalkoztak a betegséggel. Az indiai orvoslás pedig már az i. e. 6. században a táplálkozással kötötte össze.
Egy indiai orvos, Szusruta, a rizsben, a lisztben és a cukorban bővelkedő étkezés eredményének tekintette a betegséget, amely az elefántéhoz hasonlatos mértékű vizeletmennyiséggel jár. A tüneteket ellensúlyozandó, az akkori orvosok szénhidrátszegény és rostban gazdag étrendet javasoltak. Az ájurvédikus orvoslás a kezelés során hangsúlyt fektetett a testzsír csökkentésére és a keserűtök fogyasztására. Egyébként a lehető legtöbb zöldséget ajánlották a cukorbetegségben szenvedőknek, de mindenképp kerülniük kellett a cukor, a rizs, a banán, a gabonafélék és a gyümölcsök fogyasztását.
A kínai orvoslás a chi elvén írta le a diabéteszt. Ez az az erő, ami a testben áramlik, és alapja a jin és a jang energiájának egyensúlya. A túlzott mértékű édességfogyasztás túlsúlyossághoz vezet, ami a jang erő gyomorban, és a vastagbélben rekedésével jár. Noha ezek a szervek különösen érintettek, mégis az egész testet érintő kórnak tekintették. Magát a cukorbetegséget három csoportra osztották, ami a test három területén okoz „szomjat” a felső szomj a szívet és a tüdőt érinti, a középső a gyomrot és a lépet, az alsó a májat és a vesét. A kezelés során szénhidrátban szegény étrenden könnyű testmozgást, gyógynövényeket és akupunktúrát alkalmaztak.
A korai arab orvoslás is ismerte a cukorbetegséget; tünetei között az abnormális étvágyat és a szexuális diszfunkciót írták le. Az i. sz. 1-2. szádban élt görög orvos, Aretaiosz használta először a diabetes (diabétesz) szót a cukorbetegség megnevezéseként, ugyanis a betegeknél rendkívüli szomjazást, továbbá gyakori és megnövekedett vizelési ingert figyelt meg. Az édes vizeletet nem jegyezte fel. Ő kezelésként tisztítókúrát javasolt. Ez nála édes borból, gabonafélékből és gyümölcsből állt. Ezek mellett a gőzfürdőt is javasolta. Galénosz, a leghíresebb görög orvos, Aretaioszhoz hasonlóan, a vese és a hólyag megbetegedésének gondolta a diabéteszt. Fontosnak tartotta a test nedveinek savasságát csillapítani, a véráramot lassítani, továbbá hűteni a túlhevült veséket.
A középkorban nem sokat foglalkoztak a cukorbetegséggel, Paracelsus azonban a 16. században behatóbban tanulmányozta a betegek vizeletét. Miután elpárologtatta, figyelmes lett a hátramaradó kristályos anyagra, amit ő sónak nevezett. Úgy gondolta, hogy ez a só okozza a szomjúságot és a vizelési ingert. Kezelésként gőzfürdőt javasolt.
Az európai orvostudományban először Thomas Willis 17. századi angol orvos jegyezte fel az édes vizeletet. Ő tette hozzá a görög diabetes szóhoz a latin mellitus, vagyis az édes szót. Így jött létre a betegség mai tudományos megnevezése. Kezelésként antimonoldatot javasolt, mellette ánizst, édesgyökeret és mazsolát. A betegséget egyébként a vérárammal hozta összefüggésbe. A diabéteszt ebben a korban véreztetéssel, táplálékmegvonással, tejdiétával, ópiumterápiával és meszes vízzel próbálták gyógyítani.
A manchesteri Matthew Dobson volt az, aki 1776-ban képes volt elsőként kimutatni és megvizsgálni a vizeletben lévő cukrot. Az ő nyomán a glükozuria ma is fontos diagnosztikai szempont. Michel Eugéne Chevreul 1815-ben kimutatta a vérben a cukrot (glükózt), de a vizeletvizsgálat helyett a vér glükóztartalmát vizsgáló ellenőrzés csak az 1980-as évek óta terjedt el. Dobson diétája a cukorbetegeknek sok húst és zsírt írt elő, kevés gabonával és kenyérrel. John Rollo a 18. század végén úgy gondolta, hogy a diabétesz az elégtelen emésztés következménye, ami akadályozza a cukor feldolgozását. Összefüggést látott a vizelet és az elfogyasztott étel között: aki sok zöldséget evett, annak megnövekedett a vizeletmennyisége, aki állati zsírt és proteint tartalmazó étrendet követett, annak viszont kevesebb volt a vizelete. Reggelire és vacsorára tej, meszes víz, kenyér és vaj fogyasztását javasolta. Ebédre marhafaggyú és vér keverékéből álló pudingot, estére pedig még állott, de semmiképpen sem friss vadhúst ajánlott. Rollo kutatásai nyomán a vesékről az emésztőrendszerre terelődött a figyelem, és ő volt az, aki tudományosan megalapozta a magas zsír- és proteintartalmú, alacsony szénhidráttartalmú diétát.
Az 1850-es és 1860-as évek boncolásai során bebizonyosodott, hogy nem pankreatikus elváltozás áll a diabétesz hátterében. Egy francia fiziológus, Claude Bemard 1855-ben felfedezte, hogy a máj glükózt különít el a glükogénből, és Moritz Schiff-fel együtt arra a felfedezésre jutott, hogy a kísérleti állatok esetében a hasnyálmirigy kivétele nem jár diabéteszes tünetekkel. E felfedezések következtében egy máj betegséget sejtettek a diabétesz okozójának. 1889-ben azonban újra a hasnyálmirigyre irányult a figyelem, ugyanis Joseph von Mering és Oskar Minkowski kimutatták, hogy a hasnyálmirigy teljes eltávolítása a kutyáknál diabéteszt okoz.
A 19. század második felében a kutatások két irányban haladtak előre. Egyrészt a hasnyálmirigy anatómiai és élettani megismerése másrészt a diabétesz étrendi kezelése tekintetében. 1893-ban sikerüli megállapítani a Paul Langerhans kutatása nyomán róla elnevezett szigetszerű sejtcsoportról, hogy belső elválasztása révén hatással van a glükozuriára.
Apollinaire Bouchardat kutatásai révén megkülönböztették az inzulinfüggő és a nem inzulinfüggő diabéteszt. Bouchardat egy szénhidrátban nagyon szegény diétát állított össze, azonban az idő során ez az előírás több változáson is átesett. Rollo korábbi munkája alapján a 19. század közepén és végén a húsalapú diéta is igen népszerű volt. Párizs 1871-es ostroma alatt észrevették, hogy a koplalás vagy az alultápláltság csillapítja a diabéteszt. (Több mint száz év múlva zágrábi tudósok is hasonló következtetésre jutottak a háború dúlta Jugoszláviában.)
A 20. század során a következőképp alakult a diabéteszben szenvedők étrendi ajánlása a napi kalóriabevitel tükrében:
1921 előtt nagyon kevés szénhidrát, nagyon kevés protein, nagyon kevés zsír
1920-1940 20% szénhidrát,” 10% protein, 70% zsír
1940-1970 40% szénhidrát, 20% protein, 40% zsír
1971 45% szénhidrát, 20% protein, 35% zsír
1986 <60% színhidrát, 12-20% protein, <30% zsír
1994 60% vagy kevesebb szénhidrát, 10-20 % protein, 30%-nál kevesebb zsír, 10%-nál kevesebb telített zsírsav
1921-ben sikerült izolálni az inzulint. Ez Charles Best és Frederick Banting nevéhez kötődik, akik felismerték, hogy a vérben a glükóz szintjéért és a diabétesz klinikai tüneteiért az inzulin a felelős. Bár az inzulint terápiás céllal már 1922-ben használták, megfelelő vizsgálatoknak csak az 1950-es években tudták alávetni. Kari Anders Petrén, az 1920-as években, zsírban gazdag diétát javasolt, mert nem volt elégedett az akkoriban elterjedt diétákkal. Felhívta a figyelmet a magas zsírbevitel proteintartalékoló hatására, ami megnövekedett szénhidrát-felhasználással járt anélkül, hogy növelte volna a hyperglykaemiát vagy a glükozuriát. Emellett a betegek testtömegének megtartásában fontos szerepe volt.
Az 1940-es években az Amerikai Dietetikai Szövetség és az Amerikai diabétesz Szövetség biztatására kidolgoztak egy étrendet a diabéteszben szenvedők számára. Ez a 40-20-40-es rendszer volt, amelyet később még módosítgattak. Általánosan elmondható, hogy hatására az ajánlott zsírfogyasztás aránya csökkent – különösen a telített zsíroké-, kis mértékben ékként a proteiné, a szénhidrátoké viszont növekedett.
A nyolcvanas évek végén a következőképpen határozták meg a cukorbetegségben szenvedők táplálkozási céljait:
• a normális vércukor és a lipidek szintjének helyreállítása, a hyper- és a hypoglykaemia megelőzése; a hosszú távú érrendszeri, retinális, vesét érintő és neurológiai problémák elkerülése;
• gyermekek esetén a megfelelő testsúly elérése, felnőttek esetén az elfogadható testsúly megtartása;
• a túlsúlyos betegek súlyának csökkentése étrendi változtatással és testmozgással;
• egyénre szabott étrend kialakítása.
Az 1990-es években az orvostudomány bizonyos mértékben nyitott a nem nyugati módszerek felé. Ennek eredményeképpen ma már több mint 700 növényfajt tartanak számon, amelyek segíthetnek a diabétesz kezelésében. Az egyik figyelemre méltó eredmény annak a felismerése volt, hogy a magas rosttartalmú növények csökkentik a bélrendszeren keresztül a glükóz felszívódását. A legtöbb kutatás nem talált ok-okozati összefüggést a táplálkozás és a diabétesz között, de a tejfogyasztást, a gluténterhelést, a D-vitamin-hiányt és az 1-es típusú diabéteszt összefüggésbe hozták vele. Az Amerikai Diabétesz Szövetség 1994 óta összességében ugyanolyan étrendi ajánlást szorgalmán a diabéteszben szenvedőknek, mint azoknak, akiknek nincs cukorbetegségük. Szerintük fontos a normális testsúly fenntartása, a zsírfogyasztás és a só csökkentése, a rostos táplálék arányának növelése és a korlátozott alkoholbevitel.
A CUKORANYAGCSERE
A cukor lebontása a szervezetünkben látszólag egyszerű biokémiai folyamat, de a belőle következő összefüggések és a folyamatok szabályozása már egy rendkívül bonyolult hálózatot alkot. Ha valaki cukorbeteg vagy egyszerűen csak szeretné elkerülni a betegséget, nem árt, ha tisztában van a cukoranyagcserével. A cukrok energiahordozó szerepe mindenki előtt ismert. A dolog megítélése azonban sok esetben nem pontos, és bizonyos tévhitek ebből erednek. Például sokan azt gondolják, hogy a cukor a legértékesebb és legnagyobb energiaforrás. Ez csak részben igaz. Az energia mennyisége csupán harmada a zsírok által szolgáltatottnak, és a cukrokat csak rövid távon tudjuk hasznosítani. Hosszabb erőkifejtés során már nem a megfelelő módon hasznosulnak.
A paleolit kor emberei 60-70 százalékban fehérjéből és zsírokból nyerték az energiát. Ez mára jócskán átalakult, és a cukor jelenti a fő energiaforrást. A gazdaságilag elmaradott országokban a szénhidrátok, mint energia-alapanyagok még ennél is több, 80-85 százalékban szerepelnek az étrendben. A szénhidrát-anyagcsere folyamatainak szempontjából természetesen ez az arány is fontos, de az is, hogy a szénhidrátok milyen cukrokat tartalmaznak. A fejlődő országokban nem nagy a gluténtartalmú gabonák aránya, és az étel elvétve tartalmaz finomított cukrokat, kukoricakeményítőt, fruktózt vagy egyéb, keményítőszerű, összetett cukrokat. Ezek jelentősége az utóbbi évtizedekben nőtt meg. A fruktóz szerepére a következőkben még visszatérünk.
A legfontosabb cukorforrások a keményítők, amelyeknek főbb hordozói a rizs, a burgonya, a kukorica és a gabonák. Ezek egészséges mivolta – egyéb összetevőik miatt- azonban az utóbbi időben, a rizs kivételével, megkérdőjeleződött. A szénhidrátok energiaértéke ugyanis csekély. Minden tévhit ellenére, nem alkalmasak hosszú távú és kiegyensúlyozott energiaforgalmat biztosítani szervezetünknek. Csak amolyan kiegészítő szerepet játszanak. Ha valaki szénhidrátalapú étkezést folytat, az sokszor és nagy mennyiségű táplálékot jelent. Ez evolúciós szempontból sem éppen előnyös. Minél több időt kell az étkezéssel töltenünk, evolúciós szempontból annál nagyobb hátrányba kerülünk. Ez pár ezer évvel ezelőtt még sokat számított.
A közelmúltban talált hominidaleletek alapján egyértelművé kezd válni az energia megszerzésének evolúciós szerepe. Amikor már nem kellett nyersen ennünk, megfőztük az ételeinket, és előnybe kerültünk a többi főemlőssel szemben. A gorillák idejük legalább 50 százalékát evéssel töltik, mi azonban csak időnk öt-hét százalékában táplálkozunk. A sok és energiaszegény étkezés nem előnyös a fehérje- és zsíralapú étkezéssel szemben. Ez is a paleolit étrend előnyeit támasztja alá. De máshogy is fogalmazhatunk: a túlzott szénhidrátfogyasztás megoldhatatlan feladató elé állít bennünket. Ezt a cukorbetegek érzékelik is. Sokszor és megfelelően táplálkozni, sem napokra, sem hetekre lebontva nem lehetséges. Ezért sem a cukorbetegeknek, sem az egészséges embereknek nem szabad a szénhidrátokra alapoznia. A paleolit étrend a maga 15, maximum 20 százalékos szénhidrátarányával mindenképpen ideálisabbnak mondható a nyugati táplálkozással szemben. Ez nemcsak az energiaforgalmat illetően igaz, hanem egészségünk megőrzése szempontjából is.
Ki ne ismerné a gitárjukkal és lovaikkal összenőtt, Argentína folklórját megtestesítő gauchókat. Már sok alkalommal vizsgálták őket. Egyetlen szénhidrátforrásuk a glikogén, ami az elfogyasztott marhahúsban van. Az igazi gauchók a mai napig köztudottan csak marhahúst fogyasztanak. A kisebb mértékű ketonurián kívül semmi bajuk. Egészségesek, mint a makk. Talán őket kellene tanulmányozniuk azoknak a dietetikusoknak, akik ragaszkodnak ahhoz a tévhitükhöz, hogy szénhidrát nélkül nincs élet. Egyszer valamelyik gyógyszergyár elvihetné őket a gauchókhoz terepgyakorlatra.
A cukorbeteg az ajánlások miatt zsír- és fehérjehiányban szenved ezért, kénytelen valóban sok szénhidrát bevitelére. A cukorfogyasztás emelkedésének riasztó ütemét a fogszuvasodások mértékén lehet lemérni. Ennek döntő oka a finomított cukrok és a laktóz fogyasztásának nagyarányú emelkedése. Magyarországon az 1920-as években az energiaigényt nagyjából 72 százalékban elégítették ki szénhidrátból. Mivel azonban ezek természetes eredetű szénhidrátok voltak, inkább a fehérje- és zsírhiány tünetei jelentkeztek a lakosságnál. Idetartozik a fertőző betegségek iránti fogékonyság is. Mivel a húsfogyasztásunk azóta nem emelkedett, vélhetőén ez ma sincs másképp; valahol ezen a határon mozoghat a szénhidrátok aránya az energiaszolgáltatásban.
A túlzott cukorfogyasztás már a gyerekek esetében is megmutatkozik. Az újszülötteknek nincs amiláz nevű enzimjük, amely lebontja a keményítőket. Így ők csak az anyatej cukorösszetevőjét és a glukózt tudják használni.
Az amiláz csak hét-nyolc hónapos kor körül kezd nagyobb mennyiségben termelődni. Ez mindjárt két problémát is felvet. Az első, hogy a csecsemők szervezete nyolc hónapos korukig nem képes befogadni a keményítőket, amelyek hasfájást, puffadást és hasmenést okozhatnak. A csecsemőknek nyolc hónapos korig nem szabad kukoricát, rizst és burgonyát adni. Persze utána sem, hiszen a paleolit étrend nem tartalmazza ezeket a tápanyagokat. Az amiláz hiányának másik következménye az, hogy az újszülött- és csecsemőkorú gyerekek rendkívül érzékenyek minden cukortartalomra. Az anyatejen kívül nem szabad semmilyen pluszcukrot adni nekik, mert felborul a bélflóra egyensúlya, és hasi panaszok alakulnak ki. Egyes szerzők már az 1970-es, 1980-as években figyelmeztettek a cukor- és keményítőfogyasztás emelkedésének a veszélyeire, különösen a szívinfarktusok és az érelmeszesedés kockázatának megugrására. Talán az elmúlt negyven év elég volt a koleszterinhisztéria kimúlására.
A szénhidrát-anyagcsere központi anyaga a glükóz. A keményítők többségét már a bélben glükózzá alakítjuk, ami a bélrendszerből aztán tovább kerül a májba. A májban nem kell ahhoz inzulin, hogy bejusson a sejtekbe. Ha ez megtörténik, akkor glikogénné, tulajdonképpen emberi keményítővé alakul. Az emberi máj súlyának 5-11 százaléka lehet glikogén, és például a vázizomzatban is raktározódhat. Az izomsejtekbe azonban csak inzulin segítségével juthat be a glükóz. Glikogénraktárak a vesében is találhatók. Itt a sejtekbe jutáshoz szintén nem kell inzulin. Érdekes, hogy a glükóz a máj-, a vese- és a vázizomsejtekben is átalakul úgynevezett glükóz-6 foszfáttá. Ez a molekula a máj- és a vesesejtekből glükózzá visszaalakulva akadálytalanul jut ki a keringésbe. Ennek következtében a máj és a vese glikogénjei vesznek részt a vércukor szabályozásában. A vázizmokban ez a reakció nem mehet végbe, mivel hiányzik a glükóz-6 foszfát, ami a glükóz visszaalakulását okozza. Az izomsejtből a tejsav el tud távozni, ezért az izmokban a glikogén elhasználódásakor tejsav képződik. A vázizmokban általában két-háromszor több glikogén raktározódik. Ez nem sok energia. Fizikai aktivitástól függően 16-30 óra alatt elfogy. Egynapos éhezés már a glikogénraktárak kiürüléséhez vezethet. A glikogén szintézisig és lebontásának folyamatát sok tényező befolyásolja, de legfőképpen bizonyos hormonok, a mellékvese, a hipofízis és a hasnyálmirigy hormonjai.
Ha nem kerül a szervezetünkbe glükóz, akkor fehérjékből fogjuk előállítani. A diabétesz kapcsán ez egy fontos elem a paleolit étrend bevezetésekor. Ez a folyamat biokémiai értelemben cáfolja az öt-hatszori étkezés és sok szénhidrátot tartalmazó étrend helyességét. A dietetika és a diabetológia nem vesz tudomást az úgynevezett glükoneogenezisről. Ez a glükóz újraképződését jelenti, nem szénhidrátokból, hanem elsősorban aminosavakból. Csak emiatt élhetünk túl napokig, esetleg hetekig tartó katasztrófákat és krízisállapotokat.
Bizonyára mindenki emlékszik arra a 33 chilei bányászra, akik 2010 augusztus elején egy bányában rekedtek. A mentőakció a technika, a bányászok túlélése pedig az evolúció csodája volt. Hosszú időt csak akkor vagyunk képesek elviselni táplálék nélkül, ha energiát tudunk készíteni magunknak úgy, hogy hosszú távon raktározzuk a túlélés esélyének megteremtésére. Ha a bányászok a dietetikusokra hallgattak volna, már az első nap után lemondanak életben maradásukról. Ha a szénhidrátbevitel alapszükséglet lenne, akkor már a második nap átszenderülnek a másvilágra. Szerencsére azonban nem így van. A glikogénraktárak egy-két napig működtek, aztán színre lépett a glükoneogenezis, és megkezdődik az aminosavakból (alanin, glicin, szerin, cisztein), azaz többek között az izmok fehérjéiből a glukóz előállítása; ez elengedhetetlen az idegrendszer számára addig az öt-nyolc napig, amíg nem tud ketontesteket is használni energiaforrásként.
Azok az aminosavak, amelyeket glikogénné és glükózzá tudunk átalakítani, a glükoplasztikus aminosavak. Biokémikusok szerint ehhez képest a zsírbontásból származó cukorújraképzés normál súlyú embernél elhanyagolható. Ez azt bizonyítja, hogy nem a szénhidrátok azok a tápanyagok, amelyekre mindenképpen szükségünk van, hanem a fehérjék. Következésképp felejtsük el a szénhidráttúlsúlyú – a diabetológia és dietetika kifogásával született- étrendi ajánlásokat akkor is, ha nem vagyunk cukorbetegek, de legfőképpen akkor, ha már cukorbetegségben szenvedünk. A glükoneogenezis folyamata csak a májban és a vesében zajlik le, mert ott vannak meg hozzá a biokémiai feltételek.
Tulajdonképpen, ha eddig tartana a szénhidrátok lehetséges életpályája, akkor nem lenne annyi problémánk, de sajnos itt még nincs vége. Ha túl sok szénhidrátot eszünk, és már a glikogénraktárainkat is megtöltöttük, a szénhidrátalapú étrenden élők számára csak akkor kezdődik a valódi vesszőfutás. Egyszerű kapcsolódások után a glükózból az izomszövetben és a zsírszövetben is zsírsav keletkezik. Ez aztán triglicerid formájában raktározódik, és nagyjából nyolc-tíz napig várakozik. Ha nem kell mint energia, mert állandóan sok szénhidráthoz jut a szervezetünk, akkor faj- és szervspecifikus zsírrá alakul. Ellentétben a májjal és a vesével, a glukóz itt csak inzulin jelenlétében tud átmenni a szövetet alkotó sejtek falán.
A paleolit étrenden élők ennek következtében tudják megfigyelni azt a jelenséget, hogy étkezés után nem fel-, hanem lemegy a vércukruk, vagy pedig egyáltalán nem emelkedik. Ez főleg akkor követhető nyomon, ha egy paleolit étrenden élő mondjuk terheléses cukorpróbán jár. Az elfogyasztott, jelentős mennyiségű cukor a májban és a vesében azonnal glikogénné alakul, így a hat-nyolc perc múlva induló inzulintermelés első szakaszában az inzulin azonnal eltünteti a glükózt, főleg az izomszövetben és a zsírszövetben. Így előfordulhat, hogy amíg a glukagonszint nem emelkedik, addig a vércukorszint alacsonyabbra esik, mint a mérés előtti érték. De ez csak paleolit táplálkozás esetén figyelhető meg. Egyéb esetekben a szénhidrát folyamatos fogyasztása ezt nem teszi lehetővé.
A szénhidrát-anyagcsere jellemzői:
• A glükóz lebontása a piro-szőlősavon keresztül tejsavvá, egy ősi útvonal. Nem szükséges hozzá oxigén. Erre minden sejt képes, még azok is, amelyek felépítéséből hiányzik a mitokondrium (a sejtek vegyi gyára). Az emberi szervezetben tipikusan ilyen a vörösvértest.
• A rövid ideig tartó, extrém nagy intenzitású izommunkához, mint amilyen például a 100 méteres síkfutás, ugyancsak az anaerob-lebontás (oxigén nélküli) szolgáltatja az energiát. Ez a cukorfelhasználás igazi erőssége. Ilyenkor a keringés nem tud elég gyorsan oxigént szállítani az izomhoz, hogy ott a glükóz a mitokondriumban oxidálódhasson így nagy mennyiségű tejsav keletkezik. A glikolízist percek múlva felváltja a fehérjékből történő előállítás.
• A felesleges szénhidrát azon nyomban zsírsavként raktározódig el az izom- és a zsírszövetben.
• A vércukor szabályozásában csak a vese és a máj keményítője vesz részt.
• A központi idegrendszer nyolc-tíz napig csak glükózt tud felhasználni a működéséhez. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a keringő ketontesteket is nagy mennyiségben tudja hasznosítani a központi idegrendszerünk. (Ketogén diéta alkalmazásánál ebben az időszakban jelentkezhet fejfájás, enyhe hányinger, ami a nyolc-tíz nap leteltével, amikor már „átállt” az agy, spontán elmúlik).
• A szénhidrát-anyagcserét bonyolult hormonális és termodinamikai szabályozók irányítják.
• Szervezetünk működéséhez nem feltétlenül szükséges a szénhidrát bevitele.
• A szénhidrátból származó energia sem mennyiségében, sem hatásfokul bán nem ér fel a fehérjékből és zsírból származó energiával.
Tekintsük át alapvonalaiban, milyen szabályozói vannak a szénhidrát-anyagcserének! A szabályozás központi eleme a vércukorszint. Ennek élettani tartományához való viszony az, ami hatást gyakorol a szabályozórendszerek működésére. A külső megítélés szempontjából az éhomi vércukorérték a kiindulópont. A rendszer működésének célja ennek viszonylagos állandósága, illetve a működéshez szükséges glükóz biztosítása. Az éhomi vércukorszint élettani tartománya 4,5-5,5 mmol/l vagy 80-100 mg/100 ml. Egyes laboratóriumi referenciatartományok az alsó értéket 3,9 mmol/l-ben jelölik meg. Az alsó és felső határok tekintetében lehetnek egyéni eltérések, de nem jellemzőek, és inkább gyermekkorban fordulnak elő. A vércukorszint szabályozásában öt hormon rendszerszintű szabályozása szerepel. Ezt egészíti ki a vese szabályozó hatása:
• tiroxin- (pajzsmirigyhormon) rendszerek;
• a hasnyálmirigy szigetszervhormonja, az inzulin;
• kontrainzuláris faktorok a hipofízisben;
• glükokortikoidok (a mellékvesekéreg hormonjai);
• mellékvesevelő-hormon, az adrenalin;
• a vese kiválasztása és visszaszívása (filtráció, reszorbció).
A rendszer szabályozásának elemei térben és időben sem különülnek el, a folyamatok párhuzamosan folyhatnak. A sejt különböző részein más-más folyamatok zajlanak, amelyeknek eredője a vércukorszint globális szabályozása. Következésképpen egy rendkívül összetett szabályozórendszer áll a háttérben. E folyamatok eredményeként az elfogyasztott szénhidrát az egészséges szervezetben két órán belül felhasználódik a különböző utakon, és a vércukorszint visszaáll az élettani tartományba. Közben a vércukorszintet befolyásoló folyamatok dinamikus egyensúlyt alakítanak ki. A terheléses cukorvizsgálat során ennek hatásfokára kíváncsi a kezelőorvos. Ha sérülnek a szabályozó folyamatok, akkor két óra elteltével sem áll vissza a kiindulási vércukorszint, vagy pedig extrém magas vércukorértékek alakulnak ki.
A vese cukorkiválasztása bizonyos szempontból a szabályozás szelepjeként működik. A vizeletben megjelenő cukor a legtöbb esetben glükóz, ezért a vizeletben ürített cukor jelenségét glükozuriának hívják. Persze más cukrok is előfordulnak a vizeletben – pentózok vagy laktóz -, de ezek szerepe nem jelentős. A vizeletben megjelent cukor két okból kerülhet oda: vagy beteg a vesénk vagy nagyon magas a vércukorértékünk. A magas vércukorszint esetében szokás veseküszöbről beszélni. Ez azt a cukor- mennyiséget jelenti, ami fölött a felesleges glükóz megjelenik a vizeletben. Bennünket most csak a magas vércukorszint miatti glükozuria érdekel. A vese küszöbértéke 9-10 mmol/1 (160-180 mg/100 ml) körül van. A fogalom kicsit félreérthető lehet, ezért térjünk ki rá részletesebben.
A cukor kiválasztódik a vesében, de bizonyos mennyiség ebből vissza is szívódik. Ez a veseműködés szabályozó szerepének tulajdonságaiból ered. A vese azért tudja bizonyos anyagok szintjét a szükséges mértékben szabályozni, mert nemcsak kiválasztásra alkalmas szerv, hanem bizonyáéi anyagokat vissza is tud szívni. Ez biztosítja számára a kitüntetett „méregtelenítő funkciót”. Ha nem lenne ez a képessége, akkor a szervezetünkben nem tudna állandó egyensúly kialakulni. Kiegyenlítő szerepe létfontosságúi a cukorháztartásban is. Így jó tudni, hogy a cukor nem azért jelenik meg a vizeletben, mert sok van a belőle a vérben, hanem azért, mert a vese nem képes a sok kiválasztott cukrot visszaszívni. Ezért fordulhat elő, hogy sok esetben 10 mmol/1 cukorszint felett sem jelenik meg glükóz a vizeletben. Ilyenkor a kiválasztott cukor mennyisége nem haladja meg a visszaszívhatóét. A cukorbetegség szövődményeként sérülhet a vese cukorvisszaszívó képessége. Ezekben az esetekben már 1 mmol/l vércukorszint alatt is megjelenhet a glükozuria. Számunkra ez a kialakuló veseelégtelenséget jelzi.
Érdekességként említeném, hogy a vizeletben lévő cukor mennyiségét sokkal előbb tudták mérni, mint a vércukorszintet. A cukor megjelenése a vizeletben azonban nem csak cukorbetegség esetén lehetséges. Ismeretes a „cukorszúrás” fogalma, ami az idegi szabályozás során megemelkedő vércukorszintre utal. Az idegi izgalom mesterségesen is kiváltható, erre utal a cukorszúrás kifejezés. A 19. században kimutatták, hogy a kísérleti állatok hatodik agykamraalapjába szúrt tű napokig tartó vércukor-emelkedést és cukorvizelést eredményez. Van étkezés utáni glükozuria is. Nagyobb mennyiségű szénhidrát fogyasztása után, ami általában 150 gramm feletti adagot jelent, a cukor törvényszerűen megjelenik a vizeletben. Éhezőknél és kevés táplálékot fogyasztóknál ez sokkal kisebb mennyiség esetén is előfordul. Cukor jelenhet meg a vizeletben a mellékvese működésének fokozódásakor is.
A szabályozó funkciók és folyamatok éllovasa minden tekintetben a hasnyálmirigy. Két hormonja, az inzulin és a glukagon alapvető szabályozók. Ezek közül is az inzulin játssza a kulcsszerepet. A hasnyálmirigy A-sejtjei glukagont, a B-sejtjei inzulint termelnek.
AZ INZULIN
A hasnyálmirigy szövetén belül több sejtcsoportot tudunk elkülöníteni. Ezek szigetszerűen helyezkednek el. Az egyik ilyen szigetcsoport, a B-szigetsejtek termelik az inzulint. Annak idején a német Paul Langerhans fedezte fel ezt a szigetcsoportot, ezért Langerhans-szigetcsoportnak vagy sejteknek is nevezik őket. Az inzulin egy összesen 51 aminosavból álló hormon. A fehérjeláncokat kénkötések kapcsolják össze. Szerkezetét két fehérjelánc alkotja. A lánc csak a kénkötéssel hatékony. Érdekes evolúciós tény, hogy az emlősöknek különböző inzulinjaik vannak. Sokszor csak egy-két helyen, de eltérő az aminosav-szerkezetük, viszont kölcsönösen hatékonyak egymás szervezetében. A szigetsejtek először úgynevezett proinzulint, előinzulint állítanak elő. A proinzulinról lehasad a C-peptid nevű anyag. Ez a molekula az inzulintermelő sejtek aktivitásának a mérője. Stabilabb, mint az inzulin, felezési ideje 30 perc, ezért az inzulinhiány megítélésének legjobb jelzője. Olyan esetekben is megbízható, amikor például az akut vagy krónikus hypoglykaemia (alacsony vércukorszint) okát keressük. Terhesség során is megemelkedhet a szintje. Amennyiben kevés inzulin termelődik, cukorbetegség esetén a szintje alacsony lesz. A C-peptid mérését inzulinnal és glükózzal érdemes kombinálni. A termelődött inzulin a szigetsejtekből közvetlenül az elágazás nélküli kapuvénába kerül, innen pedig a májba. Inzulinadagoló eszközökkel az inzulint a bőr alá, a zsírszövetbe, az izomba, jobb esetben pedig inzulinpumpákkal a kis vénába juttatjuk be. Innen az inzulinnak fel kell szívódnia, majd el kell jutnia oda, ahol szükség van rá. A kétféle érvényesülés nem ugyanazt a hatékonyságot testesíti meg.
Az inzulin termelésének generátora a glükóznak és a lebontási termékeinek mennyisége a vérben. Ha emelkedik a vércukorszint, fokozódik az inzulin termelése. A hasnyálmirigyből több inzulin vonható ki, mint egy felnőtt, egészséges ember napi inzulinszükséglete, vagyis a hasnyálmirigy négy-hat napra való inzulint raktároz el. Termelődését nemcsak a glükóz, hanem bizonyos aminosavak is kiváltják, például a leucin, de ilyen a glutaminsav is. Ennek megfelelően egyes húsok fogyasztása után is emelkedik az inzulintermelés. Ezt vércukorcsökkenés követi. A szervezetben termelődő anyagok és hormonok is indukálnak inzulintermelődést, például a szomatotripin vagy az ACTH nevű hormon. A bélben az emésztés során is szabadulnak fel olyan anyagok, amelyek befolyásolják az inzulin termelődését.
Úgy harminc éve találtak rá az inzulin elleni antitestekre, amelyek termelődése még a mai napig sem teljesen tisztázott. 1-es típusú cukorbetegségben 50 egység és a feletti inzulinigény esetén következtethetünk az antitestek megjelenésére.
Fontos megemlítenünk a glukagont. Ezt a hormont a hasnyálmirigy A-sejtjei termelik. Szerepe a vércukor leesésének megelőzése. Ez a hormon is fehérje, 29 aminosavból áll. Sokkal hatásosabb, mint az inzulin, és a vérplazmában is sokkal kisebb a koncentrációja. Hatására a glükogénből glükóz lesz, és emelkedik a vércukorszint.
Mivel a cukorbetegség kezelése során gyakran használunk inzulint, érdemes az inzulin egyéb hatásait is számba venni. Némelyiknek közülük jelentősége lehet. Ilyen hatásnak tudható be például a 2-es típusú cukor- betegség esetén a betegek elkerülhetetlen hízása. Mivel nincs jól beállított diabétesz, de minden ajánlást a nyugati étrendre alapoznak – ami, mint tudjuk, hizlal -, így az inzulin és a nyugati étrend a 2-es típusú cukorbetegségnél általában biztos hízást jelent.
Az inzulin legalább két ponton hat a zsíranyagcserére:
• Fokozza a zsírszövet képződését (lipogenezis) a szénhidrátokból. A folyamat kulcsenzimje a trigliceridlipáz. Az inzulin aktiválja, és ezzel nő a trigliceridtermelés. Ha kevés az inzulin, akkor beindul a zsír lebontása.
• A vérben csökkenti a szabad zsírsavak szintjét.
Ezenkívül jelentős hatással van a kálium-anyagcserére is. Ennek az intenzív ellátást igénylő cukorkómánál van jelentősége.
A máj, mint említettük, az inzulin szempontjából különös helyzetben van. Ide jut a termelődött inzulin 100 százaléka, és abból legalább 50 százalék itt is marad. Mivel a májban nem kell inzulin a glükóznak, hogy a sejtbe jusson, az inzulin teljesen más folyamatokat szabályoz. A glikogén- és fehérjeszintézisre kifejtett hatásait a mai napig vizsgálják.
Tekintsük át röviden az egyéb hormonokat, amelyek hatással vannak a cukoranyagcserére:
• A hipofízisben termelődő szomatosztatin az inzulin ellenmunkása. Emeli a vércukrot. Érdekes azonban, hogy a fehérjeszintézisre ugyanúgy serkentőleg hat, mint az inzulin.
• Az ACTH vagy adrenocorticotrop hormon (ezt is a hipofízis termeli) inzulinellenes hatást fejt ki.
• A mellékvesekéreg által termelt glükokortikoidok fokozzák az aminosavakból és fehérjékből a cukortermelést. Közvetve glikogént termelnek.
• Az adrenalin és a noradrenalin (a mellékvesevelő termeli őket) fokozzák a glikogén lebontását. Hozzátartoznak a szervezet védekező és stressztűrő folyamataihoz.
• A tiroxin (pajzsmirigyhormon) lebontja a glikogént, és emelkedik a vércukorszint.
A fentebb említett szabályozórendszerek, élükön az inzulinnal és a glukagonnal, tökéletesen, minden gond nélkül tudják szabályozni a vércukorszintünket.
Amennyiben az éhomi vércukorszint tartósan 5,5 mmol/1 felett van, cukorbetegségről beszélünk. A cukorbetegség jelenlegi megfogalmazásában krónikus betegségnek minősül. Ebből és sok más szempontból sem mindegy, hogy milyen típusú cukorbetegségről beszélünk. A diabétesz osztályozása különösebben nem bonyolult. Legalábbis eddig így gondolok. Az immunológiai és genetikai vizsgálatok-kutatások azonban lassan kezdik átírni az eddigi szemléletet. Most ugyan még alosztályokat próbáik alkotni aszerint, hogy miért nem termelődik inzulin, de a kutatási eredmények egyre nyilvánvalóbban alakítják át eddigi elképzeléseinket.
Mostanáig aszerint osztályoztuk a cukorbetegséget, hogy van-e inzulintermelési hiány a szervezetben. Eszerint különböztetünk meg 1TDM-et (1-es típusú cukorbetegség), amikor van inzulintermelési hiány, illetve 2TDM-et (2-es típusú cukorbetegség), amikor nincs.[5]
Persze, ez sem teljesen fedi a kategóriákat, mert újabban már az is ismert, hogy sok minden egyéb, például a különböző antitestek aránya is befolyásolja az inzulintermelést és az inzulin hatékonyságát. Ennek megfelelően megjelent két újonnan bevezetett kategória is, a LADA (latent autoimmune diabetes of adults) és a MODY (maturity onset diabetes of the young). A MODY a sejtműködés genetikai zavara, és esetében nincs inzulinhiány.
A LADA általában harminc év felett alakul ki; autoantitest-pozitivitás és inzulinhiány jellemzi. Általában a 2TDM-hez sorolják, de kóroktana szükségessé tenné, hogy más csoportba kerüljön. Bár nem gondolom lezártnak a gondolatmenetet, de akkor lenne igazán eredményes a diabéteszek típusokba való besorolása, ha a cukorbetegség kóroktanát is megvizsgálnánk.
Amit biztosan tudunk, hogy a cukorbetegség kialakulását alapvetődül az inzulin termelődése és az inzulin hatékonysága határozza meg. Ha bármelyik sérül ezek közül, cukorbetegség alakulhat ki. Az inzulin termelésének csökkenése akár a hatékonyságának csökkenésével is kombinálódhat. A hatékonyságcsökkenés tulajdonképpen az inzulinrezisztencia kialakulása.
| A diabétesz formája | Kiváltó tényezők |
| inzulinhiány | genetikai faktor, autoimmun betegség, infekció |
| inzulinrezisztencia | elhízás, helytelen táplálkozás |
| kevert forma | autoimmun betegség, elhízás, helytelen táplálkozás, infekció |
A CUKORBETEGSÉG KÓROKI TÉNYEZŐI
Vegyük sorra a megbetegítő faktorokat. Genetikai okokra visszavezetni a cukorbetegséget az utóbbi évtizedek divatos és általánosan elfogadott tézise volt. Géneket kerestünk szinte megállás nélkül, reménykedve abban, hogy megtaláljuk a genetikai hátteret, ám ezek a próbálkozások többségükben nem igazolták egyértelműen ezt a feltételezést. Vannak persze gének és génszekvenciák, amelyeket felelőssé tettek a cukorbetegség kockázatának növekedéséért. Ezekben a vizsgálatokban azonban egyetlen alkalommal sem vették figyelembe a hasonló életmódot. A testvérek, szülők és a gyerekek ugyanis általában hasonló életkörülmények között nőnek fel, és ez a táplálkozási szokásokra is érvényes. Ha az utóbbi évek vizsgálatait tekintjük, akkor minden esetben figyelembe kellene venni például az autoimmunizáló fehérjéket, amelyek a táplálkozásból erednek. Olyan genetikai vizsgálat azonban nem készült, amely kizárná az ilyen faktorok hatásait.
2004 és 2006 között, Magyarország minden régiójára kiterjedő mintagyűjtési program keretében 28 gyermekdiabétesz-centrumból összesen 4650 DNS-mintát gyűjtöttek be. A résztevő centrumok között szerepelt 18 megyei kórház gyermekdiabétesz-gondozója, a négy hazai orvosi egyetem gyermekklinikája, s még néhány kisebb városi központ. A program célja genetikai összefüggések keresése a szülő-gyermek vonatkozásában, 1TDM esetén. A genetikai kutatómunka szoros együttműködésben zajlott a finn Immungenetikai Laboratóriummal.
A vizsgálat célja bizonyos génrészletek kutatása volt, amelyek szerepet játszhatnak a betegség kialakulásában, és kimutathatók bizonyos népességcsoportoknál. Ez a vizsgálat komoly mennyiségű minta feldolgozásával folyt.
A vizsgálat eredményének értékelésekor a szerzők megállapítják, hogy 32 említett gének öröklődése semmilyen mendeli szabályt nem követ. Ennek csak annyi a végkövetkeztetése, hogy a genetikai viszonyokat tekintve alapvetően semmilyen eredményt nem jelez, vagyis a gének jelenléte semmit nem jelent. Azok megjelenése, az úgynevezett expressziója a döntő.
Példaként említeném a csimpánz és ember közötti genetikai különbséget. Vagyis amíg nincsenek meg a mendeli szabályok és génműködési vizsgálati lehetőségek, még arról sem tudunk biztosan nyilatkozni, hogy hajlamosító génszakaszok léteznek. Így tehát a cukorbetegség általánosságban nem köthető genetikai kóroktanhoz. Persze vannak olyan genetikai, öröklött betegségek, amelyeknél a magas vércukorszint és diabétesz kapcsán is van a géneknek jelentősége, ezek azonban ritkák. A cukorbetegség genetika eredete alapjában nem meggyőző, inkább valószínű a környezeti behatások szerepe. Ha evolúciós szempontból vizsgáljuk a genetikai faktort, akkor pedig gyanítható, hogy a cukorbetegséget kialakító gének egyszerűen nem voltak életképesek, mivel előbb-utóbb kómához és halálhoz vezettek. Ezért a cukorbetegség szerzett jellege valószínűbbnek tűnik.
Az utóbbi időben kiteljesedni látszó autoimmun elmélet éppen a genetikai magyarázatokat szorította háttérbe. Az autoimmun elméletin balesetben elhunyt cukorbeteg gyerekek boncolása során történt vizsgára latok vetették fel. A boncolásoknál a B-szigetsejtek gyulladását találták, amelynek szövettani képe az autoimmun folyamatokéhoz volt hasonló, így kezdődtek azok a vizsgálatok, amelyek ma már a tejben találják meg a cukorbetegség fő okozóját. Saját gyermek betegeimnél is megfigyeltem ezt a lehetőséget. Azok, akik cukorbetegek voltak, hat hónapos koruk előtt szinte mindannyian kaptak tehéntejet vagy tehéntejalapú tápszert. A kórházakban egyébként még a mai napig divat, hogy éjszakánként a vigyázó szobában tápszerrel csendesítik le a síró csecsemőket. A gyakorlatban a szülés előtt álló nővel aláíratnak egy nyilatkozatot, ami apró betűvel tartalmazza a tápszer használatának engedélyezését. Az is előfordul, hogy a szülő ezt nem olvassa végig, és nem is tud arról, hogy tápszert kapott a baba. A saját praxisomban az volt a legkirívóbb eset, amikor egy tíznapos újszülöttnek a kórházban adott tápszer egész testre kiterjedő, vastagon hámló és gyulladt ekcémát okozott.
Általánosságban elmondható, hogy a rövid ideig tartó szoptatás és a tehéntejalapú csecsemőtápszer korai bevezetése a fiatal gyermekeket különösen fogékonnyá teszi a betegség kialakulására. A tehéntejfehérjére való érzékennyé válás az 1TDM kialakulásának egyik első lépése, ami összekapcsolódhat az inzulin elleni antitestek termelődésének kezdetével. Az ötéves kor előtt diagnosztizált cukorbetegség esetében az inzulin elleni antitestek (IAA) 100 százalékban megtalálhatóak. Ennek egyik magyarázata lehet az a már korábban említett sajátosság, hogy az emlősök fajainak inzulinja különböző, de egymás szervezetében hatásos. Ez azt jelenti, hogy van bennük olyan közös szerkezet, ami minden egyes inzulinnál megegyezik. A tehéntejjel és tápszerrel a bélcsatornába juttatott inzulin, amely a korán kialakuló szivárgóbél-szindróma miatt átjut az újszülött vérébe, később kiválthat autoimmun reakciót, ha antigénként viselkedve mimikri jelleggel a saját inzulinunkat utánozza. Az autoimmunitás kialakulása megtörténhet akkor, ha a baba nagyon korán, még a bélsejtek közötti szoros kapcsolatok kialakulása előtt tehéntejet kap. Az autoimmunitás kialakulhat úgy is, ha a tehéntej bevezetése akkor történik, amikor az emésztőrendszer fertőzés következtében megváltozik, a bélnyálkahártya védőrendszere meggyengül, ezért átengedi az antigéneket, ami immunreakciót vált ki.
Autoimmunitás úgy is kialakulhat, ha a belekbe jutó tehéntejfehérje és a glutén helyi allergiás reakció következményeként károsítja a nyálkahártya védőgátját, és gyulladást okozva a bélben, tönkreteszi a sejtek kötőelemeit. Ezekben az esetekben a proinzulin elleni antitestek is megjelenhetnek. A tehéntejfehérje és a glutén kihagyása ezért megelőzheti az 1TDM későbbi kialakulását.
A cukorbetegség kialakulása előtt vagy után sok autoantitestet figyeltek meg. Közülük egyet már említettünk:
- inzulin és proinzulin elleni antitest (IAA).
Idetartoznak még:
- szigetsejt elleni autoantitest (ICA);
- glutaminsav dekarboxiláz elleni autoantitest (GAD);
- tirozin-foszfatáz elleni autoantitest (IA2/ICA 512);
- anti-cinktranszporter 8 elleni antitest (a legújabban mért és keresett antitest), amely friss 1TDM esetén mintegy 80%-ban megtalálható és 98%-ban társul más diabétesz-autoantitestekkel.
Érdekesség, amelynek magyarázata egyelőre nem ismert (hacsak nem az előbbi tehéntejfogyasztás-elmélet helyességét erősíti), hogy az inzulin elleni antitesten kívül minden antitest, bár nagyon kis mennyiségben, de megtalálható az egészséges emberek szervezetében is. Az autoimmun eredet bizonyossága néhány esetben elég meggyőző. Ennek megfelelően a cukorbetegség felosztásában már évekkel ezelőtt megjelent az autoimmun szemlélet. Így az 1TDM az a betegség, amelyben a B-sejtek fokozatosan elvesztik inzulintermelő képességüket. Két alcsoportot különítettek el:
- autoimmun eredetű;
- ismeretlen eredetű.
Az 1TDM betegség döntő része autoimmun eredetű. Az autoimmun ellenanyagok többféle variációban vannak jelen a vérben. Minél több az ellenanyagok száma, és minél több az egyes ellenanyagok mennyisége a vérben, annál kisebb a mért C-peptid-aktivitás, és annál súlyosabb a diabétesz. Gyermekkorban a cukorbetegség kezdete és lefolyása sokkal gyorsabb, mint a felnőttkorban kezdődő betegség esetén. Az autoimmun folyamatok visszafordíthatósága attól függ, hogy megtaláljuk-e azokat a kiváltó tényezőket, amelyek felelősek a betegség kiindulásáért, illetve attól, hogy a hasnyálmirigy Langerhans-sejtjei mennyire károsodnak.
A helyzet kicsit más 2TDM esetében. Attól is függ, mennyire vesszük szigorúan a cukorbetegségek beosztását. Alapvetően ugyanis a felnőttkorban kezdődő cukorbetegség is lehet lassan kialakuló autoimmun komponensű 1TDM. Ennek megfelelően nem kevés azoknak az eseteknek a száma, amikor nehézséget jelent a két típus elkülönítése. Sok esetben sem a klinikai kép, sem a laborvizsgálatok (autoimmun panel, C-peptid) nem segítenek a tipizálásban. A besorolásnak azonban alapvetően nincs jelentősége. Ha a paleolit étrend oldaláról vizsgáljuk a problémát, mindegy, melyik csoportról van szó. Később látni fogjuk, hogy a gyógyszeres kezelés nem feltétlenül jó megoldás egyik esetben sem.
Követve a gondolatmenetet, folytassuk a 2TDM kórokával. Ilyenkor a valódi ok az inzulinszükséglet és a bevitt szénhidrátok közötti rendkívül felborult egyensúlyból származó inzulinrezisztencia kialakulása. Ennek elsődleges oka a helytelen nyugati táplálkozás és az azt követő elhízás, valamint a csökkent inzulinérzékenység.
Nézzük a hivatalos álláspontot, hogy miket tart a diabetológia a 2TDM rizikófaktorainak:
• >40-45 év;
• mozgásszegény életmód;
• stressz;
• dohányzás;
• koffeinfogyasztás;
• alkohol;
• terhesség;
• obesitas (túlsúly) (BMI>25);
• metabolikus szindróma;
• hyperlipidaemia+HDL koleszterin<0,9 mmol/1 vagy triglicerid>2,82 mmol/1;
• RR> 140/90 Hgmm vagy arteriosclerosis;
• kóros májfunkció;
• fertőzések (HCV);
• hemochromatosis;
• gastroparesis;
• PCOS;
• hypercortisolismus (szteroid medicatio, M. Cushing-kór);
• gyógyszerek (antituberculotikumok, szteroidok, antiretrovirális szerek, béta-blokkolók).
Ezzel szemben csak a dőlt betűvel kiemelteknek van közvetlen oka a diabétesz kialakulásában. Közülük is csak az utolsó kettő az, amelyik nem függ össze a táplálkozással. Ennek kapcsán hangsúlyozandó, hogy a 2TDM kórokát többségében, legalább 95 százalékban, a helytelen nyugati táplálkozás által kialakított inzulinrezisztencia okozza. Néhány esetben a 2TDM átalakulhat 1TDM-mé, mert a kezdeti inzulinrezisztencia mellé autoimmun betegség társul, és lassan bekövetkezik a B-sejtek funkciócsökkenése, következményes inzulinhiánnyal.
Az inzulinrezisztencia mérésére többnyire a glükóz- és inzulinmérést használják. 75 gramm glükóz itatása után általában akkor tartjuk pozitívnak a tesztet, ha a 60 perces inzulinérték nagyobb, mint 60, és a 120 perces inzulinérték növekedése 2,5-3-szoros.
A másik vizsgálat a HOMA-index (homeostasis model assessment)-, éhomi vércukor mmol/1, éhomi inzulin µU/ml/22,5. Ennek értékelése:
≤ normális;
>2 inzulinrezisztencia gyanúja;
>2,5 inzulinrezisztencia valószínű (felnőtt);
>3,2 inzulinrezisztencia valószínű (gyermek és serdülő);
>5,0 T2 diabétesz.
Az inzulinrezisztencia döntően a zsírszövet sejtjeinek megváltozott felszíni receptor-összetételében keresendő. Normál esetben az inzulinszint és a glükózszint a vérben szabályozza az inzulinreceptorok számát is. A receptorok olyan ideiglenes sejtalkotók a sejt felszínén, amelyekhez kapcsolódva az inzulin kifejti hatását. Az elhízás és a gyulladásos faktorok szintjének emelkedése a vérben csökkenti a receptorok relatív számát. Így már a túlsúly kezdetén kezd felborulni az egyensúly a receptorok száma az inzulin vérszintje között. Amint előrehalad a folyamat, egyre nyilvánvalóbb lesz az eltérés, illetve a gyulladásos faktorok térben modifikálják (átalakítják) a receptorokat. Ez ahhoz vezet, hogy már a kevés inzulin sem tud minden receptorhoz kötődni. Így alakul ki az egyre nyilvánvalóbb inzulinrezisztencia, a következményes vércukor-emelkedéssel.
A folyamat elindítója és fenntartója egyértelműen a nyugati étrend. Összetevőinek rendkívül magas a glikémiás indexe. A magas szénhidrátbevitel miatt inzulinrezisztencia alakul ki, és ezt az ördögi kört továbbra is fenntartja a beteg, ha a nyugati étrend szerint táplálkozik.
A HIVATALOS DIABÉTESZAJÁNLÁSOK
2009 után 2011-ben újra megjelent a Magyar Diabetes Társaság ajánlása a cukorbetegek kezelésével, prevenciójával és szűrésével kapcsolatban. Bár valóban több elemet tartalmaz, mint a korábbiak, és a 2-es típusú diabétesz kezelésének irányelveire is kitér, még egyáltalán nem nevezhető forradalminak és előremutatónak. Sok kívánnivalót hagy maga után, főleg azért, mert viszonylag egyszerű elveket és gondolatmeneteket még mindig nem sikerült tisztáznia.
Az ajánlást nem részletezném, hiszen elvileg hozzáférhető, inkább azokra az ellentmondásokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek nehezen vagy sehogy sem értelmezhetőek. Vagy azért, mert nem adnak választ a taglalt problémára, és amolyan szőnyeg alá söprésre emlékeztetnek, vagy pedig azért, mert nem vesznek figyelembe alapvető biokémiai élettani sajátosságokat.
A korábbi, 2009-ben publikált irányelvhez képest újdonságnak számít a kezelési célértékek megjelenése, a kezelési tartomány megjelenítése, a monogénes diabéteszformák és a szöveti glükóz monitorozásának említése. Az ajánlás megemlíti még a diabétesz megelőzési lehetőségeit és a korai felismerés jelentőségét, valamint az újonnan forgalomba került antibiotikumok alkalmazását is. Nem említi viszont azokat a lehetőségeket, az utóbbi időben a táplálkozástudomány a diabétesszel kapcsolatban felszínre hozott. A legfőbb kérdés azonban továbbra is nyitva marad. Ez a szövődmények megelőzésének kudarca és a diabétesz előfordulásának okai. Persze egy ajánlásnak nem feltétlenül kell felelnie ezekre a kérdésekre, de olyan érdekfeszítő problémáról van szó, ami nem sikkadhatna el.
További problémás sajátosságnak tartom a szakmaiság túlhangsúlyozását. A cukorbetegségben szenvedők jelentős része érdeklődve olvasni az ajánlást, csak nem érti. Kizárólag szakembereknek szól. Láthatóan nem is volt cél közérthető nyelven megfogalmazni a benne leírtakat, ezért a betegek számára érthetetlen és követhetetlen. Kérdéseikre nem kapnak választ, és csak tovább nő a szakadék szakma és betegek között.
A megjelenése óta nem találtam olyan fórumot, ahol a nem szakmabeliek számára „lefordították” volna. A betegek megint kimaradtak, pedig vannak kérdéseik, és ezekre határozott, korszerű válaszokat várnának. Mivel a diabetológiai szakrendelések erre alkalmatlanok Magyarországon, így joggal várhatnánk, hogy az elvileg és szándék szerint a betegek érdekében tevékenykedő diabéteszszervezet jobban tekintettel legyen a beteg emberekre.
A gyógyszeres terápiák mellett alig esik szó benne a lehetséges és szükséges életmódbeli lehetőségekről. Ami pedig szerepel az ajánlásban, az ellentmond a gyakorlatnak és a legújabb vizsgálatoknak is. Erre mindjárt részletesen kitérünk. A szűréssel kapcsolatban hangsúlyozza a korai felismerést, de semmilyen formában nem említi a táplálkozás radikális átalakításának hatékony sikerét, pedig ezt a táplálkozástudomány az utóbbi időszakban egyértelműen bebizonyította. Az ajánlás nem arra koncentrál, hogy megőrizzük az egészséget, hogy ne alakuljon ki többek között a diabétesz sem, hanem a korai kezelés elkezdésére irányítja a figyelmet, ezt hangsúlyozza a szövődmények megelőzése szempontjából is. Ez azért lehet félrevezető, mert a szűrés nem megelőzés, csak a betegség korai ismerésére alkalmas. A vércukorszint és a kezelési célértékek elérése pedig nem valós állapotokat tükröz. Egyetlen tanulmány sem foglalkozott azzal, hogy a jól beállított vércukor és HgbA1c-érték mellett miért alakulnak ki ugyanúgy a szövődmények, mint nem a célértékű betegeknél. Erre válasz szintén egyszerű, de ezt nem veszi figyelembe sem az ajánlás, a dietetika edukációs gyakorlata.
Nézzük meg legelőször, hogy mit nyer a beteg, ha minél előbb elkezdődik a gyógyszeres terápia. Azért a gyógyszeres terápia a vizsgálódásunk gyakorlati tárgya, mert a dietetika egyértelműen kudarcot vallott: a betegnek nem sikerülhet az ajánlások betartásával gyógyulni. Tehát arról egyszerűen nincs értelme beszélni, hogy a 140-200 gramm CH- (szénhidrát) tartalmú diéta milyen megelőzési célokat szolgál, és menynyire segíti ez a fajta étrend a gyógyszeres terápiát. Ma nincs olyan szakember – sem Magyarországon, sem egész Európában -, aki az ajánlott diétában csak halvány lehetőségét is látná a megelőzésnek vagy a gyógyulásnak. Azt már csak mellékesen kérdezem meg, hogy cukorbetegként akkor miért jó így étkezni? A betegek azonban ennél sokkal határozottabban szoktak kérdezni: „Miért kell a cukorbetegnek cukrot, illetve szénhidrátot ennie?”
A hivatalos álláspont az szokott lenni, hogy szénhidrátok nélkül nem lehet élni, tehát muszáj szénhidrátot enni, és egyébként is, a paleolit táplálkozás egyoldalú táplálkozás. Ennek megfelelően azt is mondhatnánk, hogy a jelenlegi ajánlások mellett elég álságos életmódbeli változásokról és diétáról beszélni. Ez azt jelenti, hogy a felismerés időpontjától számítva két-három hónapon belül elkezdődik a gyógyszeres kezelés.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, miért is jó minél előbb elkezdeni a gyógyszeres terápiát? Az ajánlások szerint azért, mert így kitolható az inzulinos kezelés elkezdése, valamint azért, mert a kapott gyógyszerek hatására a szövődmények kialakulása jelentősen befolyásolható. Ez azonban egészen egyszerűen semmivel nem támasztható alá, főleg nem a gyakorlatban. Belgyógyászgyakornok-koromban mindig arra panaszkodott a főorvos, hogy hiába minden próbálkozás, a 20-25 éve cukorbetegségben szenvedő pácienseinél sorra alakulnak ki a szövődmények: veseelégtelenség és vakság, az érelmeszesedés következtében pedig infarktusok és szűkületek. Saját, most már 15 éves megfigyeléseim és a több ezer, cukorbeteggel történt konzultáció szintén ezt támasztják alá.
Az ajánlás még azt is sugallja, hogy bizonyos gyógyszerek segítenek a 2-es típusú cukorbetegség megelőzésében és súlyosságának csökkentésében. Ilyen gyógyszereknek tartja azokat, amelyek a következő hatóanyagokat tartalmazzák: metformin, akarbóz, orlistat, rosiglitazon, pioglitazon, exenatid, valsartan. Ez a gyakorlatot nézve ugyancsak nem értelmezhető. A lényeg, hogy nincs megfelelő megelőzési stratégia a gyógyszerek vonatkozásában. A korai gyógyszeres kezelésnek és a korai felismerésnek énnél fogva nincs semmilyen hatása a betegség lefolyására. A beteg semmid sem nyer. Az adjuváns gyógyszerek (acetil-szalicilsav, koleszterincsökkentők, ACE-gátlók), amelyeket gyakorta kapnak a diabetológián, semmit nem javítanak a helyzeten. Véleményem szerint ez a probléma szőnyeg alá söprését jelenti. Itt csúszik félre a diabétesz a túltudományosított világba, és itt alapozódik meg a betegség krónikus státusza is. Ezzel a felfogással nem dinamikus keresztmetszetben gondolkodunk, hanem medikalizáljuk a problémát, figyelmen kívül hagyva minden élettani, biokémiai és gyakorlati ellentmondást.
Ebből azonnal következik a legfontosabb felvetés: ha nem segítenek a gyógyszerek a szövődmények megelőzésében és kialakulásában, akkor mi szükség van rájuk? Egyetlen magyarázat létezik, a vércukorszint és egyéb meghatározott paraméterek élettani szinten tartása, a probléma egy vagy két tünetének, illetve laboratóriumi értékének normalizálása miatt. De ez nem megoldás. Hiába kezeljük a vércukorszintet, hiába állítjuk azt be, akkor sem lesz egészséges a szervezetünk, és nem kerülhetjük el a komoly szövődményeket. A diabetológia részéről ez óriási hiba. Lehet, hogy úgy látja a szakma, nincs lehetőség a szövődmények megelőzésére? Nem tudom, mindenesetre a hivatalos álláspont erre nem tér ki, mint ahogy arra sem, miért akarja lezárt elemként kezelni ezt a kérdést. Mert ha nem így kezelné, akkor érdekelné a táplálkozástudomány gyakorlati oldala is, és talán nem csak a krónikus betegség státuszában tartaná elképzelhetőnek a cukorbetegséget.
A megoldás nem is tűnik olyan nehéznek – csak a cukorbetegül kialakulásának egyáltalán nem ismeretlen rejtélyét kellene értelmezni. Pontosan azt, ami a legfontosabb kérdésekre ad választ. Miért alakul ki a cukorbetegség? A 2-es típusú esetében általában nincsenek viták, hiszen mindenki elfogadhatónak tartja az egészségtelen táplálkozás szerepét. Erről egyre több tanulmány is készült, így akik csak a vizsgálatok mindenhatóságában bíznak, azok is csemegézhetnek benne. A gabonák, a fruktóz, a tej és minden finomított szénhidrát szerepe kétségtelennek látszik (bár a diabetológia sokszor mintha mégis kételkedne).
A skandináv országokban, a Benelux államokban, Kanadában és Új-Zélandon viszont már kezdenek tisztán látni a gyermekkori és a felnőtt 1-es típusú cukorbetegség esetében is. Egyre inkább elfogadott alapként kezelik a nyugati étrend megbetegítő szerepét, beleértve az autoimmun reakciót kiváltó tej és glutén, valamint az emelkedett glikémiás indexű tápanyagok miatt kialakuló krónikus gyulladásos faktorszint-emelkedés kóroki szerepét is. Magam részéről a betegek anamnézisében előforduló túlzott tejtermék, péksütemény és finomított cukor fogyasztását egyértelmű bizonyítéknak tartom. Ennek megfelelően nem ártana elgondolkodni azon, hogy valós és betartható, bizonyítékokon alapuló étrendajánlással nem tudnánk-e segíteni a betegeken. A módszer egyszerű és a kór okában oldaná, illetve oldja meg a problémát. Ilyen étrend a paleolit táplálkozás, amelynek ez a szerepe már bizonyított, sőt ahol komolyan veszik a betegeket, ott már állami szinten ismert és támogatott lehetőségként tartják számon.
Én nem tartom megfelelőnek és egészségesnek a vércukor- és egyéb értékekre történő koncentrálást a cukorbetegség gyógyításában. Mivel a gyakorlatban tapasztaltam meg ennek értelmetlenségét, csak buzdítani tudom a szakmát, hogy tegyen próbát! De előtte alaposan ismerje meg a paleolit étrendet, és csak utána próbálkozzon. El kell érni, hogy a beteg, átalakítva táplálkozását, megváltoztassa az életmódját is. Persze nem a jelenlegi, hivatalos étrendi ajánlások alapján, mert azok inkább megbetegítenek, mintsem hogy gyógyítanának. A paleolit étrend segítségével ugyanis nem fog kialakulni cukorbetegség, és nem lesznek szövődmények sem. Azt a szélmalomharcot azonban, amit most sok diabetológus folytat a betegekkel, abba kellene hagyni. Van megoldás, és nyitva áll mindenki előtt – gyógyítóként és betegként is.
Érdemes egy-két gondolatot megjegyezni a vizsgálatokkal és a tanulmányokkal kapcsolatban is. Tudom, hogy sok diabetológus és gyógyszercégi alkalmazott – főleg vezető – céltáblájára kerültem fel, és már ismerem a reakciókat is. Százszámra hivatkoznának tanulmányokra és nemzetközi vizsgálatokra. Persze cáfolatként én is fel tudnék sorolni jó párat, akár több százat is, most azonban csak azt szeretném leszögezi, hogy az a tanulmány ér valamit, amelynek állításai a gyakorlatban is igazolhatóak. Csak azok a tények, amelyek a betegeknél is működnek. Ezekről ugyanis lehet érdemben beszélni, a tényeket lehet elemezni, és le lehet vonni a következtetéseket. A gyógyszergyárak által manipulált és félreértelmezett tanulmányok azonban nem ilyenek. Ezek valódisága azt gondolom, nem a gyógyszercégek által hipnotizált orvosoknak kell eldönteni, hanem azoknak a betegeknek, akik a rendszerben meggyógyulnak vagy nem. Nos, ennek az összehasonlításnak bármilyen tekintetben állok elébe. De a tanulmányokkal vagdalkozó, gyógyulást el nem érő emberek kíméljenek!
Az étrendi ajánlások azonban nem csak Magyarországon és nem csak a hivatalos állami szereplőknél botrányosak. 2008-ban Az Európai Bizottság az Európai Parlamentnek küldött jelentésében érdekes következtetéseket fogalmazott meg, miután tanulmányozták a különböző tagországon étrendi és törvényi előírásait (ezek szinte az összes tagállamban hasonlóak, nagyon kis eltérésekkel). Lássuk, mit mond a parlamentnek megfogalmazott jelentés az étrenddel kapcsolatban:
„A történelem során a cukorbetegeknek javasolt étrend a szénhidrátbevitelre összpontosult. Az 1980-as évek előtt az a hit élt a köztudatban, hogy a vércukorszintet a szénhidrátbevitel korlátozása nélkül nem lehet megfe1elelően szabályozni. A szénhidrát, különösen a szacharóz bevitelének korlátozását tanácsolták, hogy a szénhidrátok, ezáltal az energiabevitel kevesebb, mint 40%-át tegyék a ki. Az 1970-es évektől folytatott kutatások arra mutattak rá, hogy a szabadabb szénhidrátbevitel a vércukorszint szabályozására nézve nem káros, és az 1980-as évek elején kialakított elmélet szerint a szénhidrátbevitel helyett inkább a teljes energiabevitel az, ami befolyásolja a glükózszintet. A zsírban gazdag étrend továbbá elősegítette a diabétesszel járó komplikációkat, így pl. a szívelégtelenséghez vezető érrendszeri károsodást. Az 1980-as években az étrendi tanácsadás már azt hangoztatta, hogy az energiabevitelben növelni kell a szénhidrát arányát, és csökkenteni kell a zsírból, különösen telített zsírsavakból és a fehérjékből származó energiabevitel mértékét. Rostokban gazdag étrendet, valamint megnövekedett gyümölcs- és zöldségfogyasztást ajánlottak. A cukorbetegeknek nyújtott étrendi tanácsok jelenleg a teljes népességnek adott étkezési tanácsokon alapulnak a saját igényeikhez mérten.”
A következő rész, Az étrendi tanácsadás tudományos alapja, így kezdődik:
„2004-ben az Európai Diabétesz Társaság (European Association for the Study of Diabetes, EASD) diabétesz- és táplálkozási tanulmányi csoportja (Diabetes and Nutrition Study Group, DNSG) nevében Mann áttekintette a cukorbetegeknek szóló étrendi tanácsok terén elért eddigi eredményeket, és ajánlásokat tett. [… 2002-ben egy csoport Franz vezetésével az étkezési elvek alapjairól technikai áttekintést, valamint a diabétesz és a kapcsolódó komplikációk kezeléséről és megelőzéséről ajánlásokat tett közzé, amelyek a szóban forgó kérdésben az Amerikai Diabétesz Társaság állásfoglalásának alapjául szolgáltak. A Franz-féle technikai áttekintés általános következtetései hasonlóak Mann következtetéseihez.”
Szívesen megkérdeznék egy történészt, mit szól a harminc éve történtekhez, hogy mennyire lehet abból történelmet csinálni. Persze azt is mondhatnám, hogy az idézett jelentés összeállítóinak fogalmuk sincs a cukorbetegség 1980-as évek előtti kezeléséről. Mert már akkor is volt inzulin, csak még teljesen máshogyan álltak a kérdéshez. A téma hiteles ismeretéiül azonban nem kell messze menni. Igaz, egy kis érdeklődés és kutatás nem árt, vajon mit is tettek a cukorbetegség esetében 1980 előtt.
Erre vonatkozó magyar forrást az 1930-as évekből találtam, Tangl Harald A táplálkozás című könyvét. Az orvos-fiziológus szerző leírja, hogy akkoriban az orvostudomány először teljesen szénhidrátmentes étrendre állította a cukorbeteget, és egészen két hétig így tartotta. Utána a folyamatos vércukorszint mérésével óvatosan adagolta a kenyeret és más szénhidrátforrásokat. Azt is mondhatnám, hogy paleolit étrendhez közeli helyzetbe állította a beteget, majd utána kititrálta, mennyi szénhidráin ehet úgy, hogy a vércukorszintjei normálisak legyenek. Azt gondolom, ez teljesen logikus. Annál mindenesetre logikusabb, mintha azt mondanánk, hogy egyen valaki 180 gramm szénhidrátot, majd ehhez beállítjuk a tablettákat vagy a szükséges inzulint.
Az 1930-as években úgy tűnik, még működött a józan paraszti ész. Ma már ennek nem leljük nyomát. A dolog persze ma is logikus. Hiszen, ha valaki cukorbeteg, és a cukor okozza a bajt, akkor nem kellene azzal tömni a pácienst. Ez sokaknak fel is tűnik, meg is kérdezik, de ugyanúgy nem kapnak rá kielégítő választ, mint sok egyéb kérdésre. De hogy az étrendi ajánlásokat tekintve mennyire nem az 1980-as években kezdődik a történelem, arra találtam egy érdekes példát, szintén az előbb említett könyvben. 1935-ben már ismerték az alacsony glikémiás indexet, csak nem így hívták. Viszont lelkes magyar pékek és cukrászok kikísérletezték a tresfarin nevű lisztet, amelyet kizárólag csak alacsony glikémiás indexű gabonáktól állítottak össze. Ezt ők úgy fogalmazták meg, hogy olyan lisztet gyártanak, ami a cukorbetegeknél nem okoz gyors és magas vércukorszint emelkedést. A liszt magyar szabadalom volt, és egész Európában, főleg Németországban használták. Ennyit az étrendi ajánlások történelméhez.
De mi is az 1980-as évek jelentősége? Mi sem egyszerűbb ennél; ha valaki összerakja a mozaikdarabkákat, rögtön kiderül. A gyógyszercégek ezekben az években veszítették el szabadalmaikat az állati inzulinokra. (Ezek állati szövetekből származtak, és biotechnológiájukat tekintve nem genetikai termékek voltak. Ugyanakkor például egyáltalán nem okoztak éjszakai hypoglykaemiát.) Sürgető volt tehát átállni a „humánnak” nevezett inzulinokra, amelyeknek egyébként semmi köze a humán jelleghez. Emellett az üzleti szemlélet átalakulása ezekben az években magával hozta a gyógyszergyárak mechanizmusainak változását is. Ennek szemléltetésére hadd idézzek egy szabadon hozzáférhető ajánlást egy inzulinokat forgalmazó cég honlapjáról: „Mérni és számolni kell azokat, amelyek jelentős mennyiségű, jól hasznosítható szénhidrátot tartalmaznak. Ezek: lisztes áruk, fehér, félfehér és barna kenyér, zsemle, kifli, száraztészta, rizs, búzadara, zsemlemorzsa, sós, korpás, diabetikus kekszek, natúr gabonapelyhek, müzli, burgonya, sárgarépa, kukorica, zöldborsó, sütőtök, hüvelyesek, tej, joghurt, kefir, gyümölcsök, cukrozatlan gyümölcslevek. A tésztafélék között vannak a vércukrot jobban (nudli, galuska, kocka-, metélt tészták) és kevésbé (spagetti, makaróni) emelő tészták. A kenyérfélék közül csupán a teljes kiőrlésű lisztből készült, szinte fekete korpás kenyereknek kisebb a vércukoremelő hatása. A tejszínes fagylaltok és a tejcsokoládé (magas zsírtartalmuk miatt) a vércukrot közepesen emelő élelmiszerek közé tartoznak. Igen lassan és elnyújtva emelik a vércukrot a száraz hüvelyesek (bab, borsó, lencse), amelyeket ezért is célszerű beiktatni az étrendbe.”
Tehát együnk nyugodtan szénhidrátot, majd az inzulin megoldja a problémát. Persze ez a gyógyszercégnek ideális. A fő, hogy sokszor fogyasszunk szénhidrátot és adjunk mindig a beállított inzulinból, hogy jól lemenjen a cukrunk. A cukor és a szénhidrát persze elengedhetetlen, különben rosszul fogjuk érezni magunkat. Ezzel a felfogással olyan intézmények működnek, ahol a testsúlygyarapodás kívánatos dolog, de ott a végén feldolgozzák a hizlalt anyagot, majd eladják… Pedig ez történik a 2-es típusú cukorbetegség szinté minden esetében, amikor ugyan nem lenne szükség inzulinra, mégis hizlalókúrára fogják a beteget. Talán nem ártana megegyezni egy olyan étrendi ajánlásban, amely nem tartalmaz finomított és mesterséges szénhidrátokat. Mert a liszt is mesterséges, de egyáltalán nem ősi, mint ahogy azt sokan állítják, és korábban nem is fogyasztották ilyen eltúlzott mértékben, mint manapság.
Az inzulinadagolás beállítása ma időpontokra és kötelező étkezésekre osztja a beteg életét. Ez azt jelenti, hogy ha valaki reggeli után a következő inzulinadagolás időpontjáig nem lesz éhes, akkor is inzulint kell kapnia, és ebből következően ennie is kell. Ezt képtelen dolognak tartom. Hosszú távon ugyanis minden esetben túlzott kalóriabevitel alakul ki, és ennek, következménye az elhízás lesz. Ez abban az esetben is érvényes, ha valaki 1-es típusú cukorbeteg. Ők azonban jobban figyelnek és számolnak, így esetükben az elhízás, legalábbis fiatalkorban, ezért nem következik be. A legtöbb esetben ez konkrétan azt jelenti, hogy a beteg kénytelen minimum négy alkalommal enni. Ennek azonban semmi értelme. Ráadásul csak az elvetemült cukorbetegek szaladgálnak számológéppel a zsebükben, hiszen nem ártana minél pontosabban kiszámolni a napi cukor- és kalóriabevitelt, de ebbe bele kellene számolni a mozgás által pluszban elveszített energiát is. De kik csinálják ezt végig napról napra? Nagyon kevesen. Természetesen ez a fajta étkezés nagyon messze áll élettani állapotainktól és lehetőségeinktől. Nem lenne egyszerűbb a vércukorszint változásainak megfelelően naponta változtatni az inzulinadagot? Dehogynem. A betegek tudják ezt, és így is csinálják.
Sajnos a szénhidrát szükségességének kérdése még mindig tévedésben tartja a betegeket. Ugyanis nemcsak a napi négy-öt étkezéssel kellene leszámolniuk, hanem át kellene alakítaniuk a táplálkozás minőségét is. Ha valaki alacsony szénhidráttartalmú ételeket eszik, hozzáadott finomított szénhidrátok nélkül, és 40 egység helyett csak 5 egységnyi inzulinra lenne szüksége, de ezt nem napi öt alkalommal, hanem csak két alkalommal kapná, és csak két alkalommal enne, az baj lenne? Biztos, hogy nem, de valamiért a diabetológia ezt nem így látja.
S hogy mennyire idegen ez a gondolkodás a szakmától, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a fruktóz esete. Évtizedek óta a fruktózt ajánlottál édesítőanyagnak a cukorbetegek számára. Nem törődtek azzal, hogy fruktóz emeli a húgysavszintet (ez megoldható gyógyszerrel, gondolták diabetológusok), a húgysavszint azonban a szív- és érrendszeri betegségek önálló rizikófaktora. De azzal sem törődtek, hogy a fruktóz másodlagosan csökkenti – mégpedig jelentős mértékben – az inzulinrezisztenciát. Mindezt arra alapozták, hogy a glükózanyagcserében nem vesz részt, pontosabban nem kapcsolódik hozzá. Sajnos a fruktóz kérdése a mai napig nem tisztázódott, holott már magyar tanulmányok is jelezték kimondottan alattomos, megbetegítő szerepét. A diabetológia-szakrendelőkben azonban a mai napig javasolják a betegeknek édesítőanyagként. Óva intem tőle a cukorbetegeket.
Manapság mintha egy kissé zűrzavaros időket élne át a diabetológia. A változás elkerülhetetlen, a kérdés csak az, meddig kell még a tudománynak ostromolnia a hipnotizált szakmát. Szeretném kijelenteni, hogy egyetlen diabetológus jóhiszeműségében sem kételkedem – ők ugyanúgy félre vannak vezetve, mint általuk a betegek.
Talán nem lenne érdektelen pontosan megvizsgálni, mennyi szénhidrátra van szükségünk valóban. Ezzel közvetve bizonyítékokat kaphatnánk az ajánlások és egyéb kijelentések valóságtartalmára.
Az anyagcsere különböző útjai a külső tápanyagokat belső tápanyagokká alakítják. Ezek a biokémiai folyamatok szolgáltatják a sejtek fenntartásához és a növekedéshez szükséges előanyagokat, továbbá a metabolikus üzemanyagokat az életfolyamatok energiaigényének ellátásához. Az anyagcsereutak teljes mértékben egymáshoz hangoltak, és mindig összhangban működnek az egészséges szervezetben. A metabolikus üzemanyagok olyan anyagok molekulái, amelyeket a szervezet szén és szabad energia termelésére használ. Ilyenek az alábbiak:
- a zsírsavak;
- a ketontestek;
- az aminosavak;
- a szénhidrátok.
A szervezet számára létfontosságú, hogy rendelkezzen gyorsan és lassan felhasználható energiával is. Ennek érdekében vannak olyan anyagok, amelyeket a szervezet raktározni is képes. A zsírsavak és szénhidrátok raktározhatóak. Vannak még potenciális szénhidrát-előállítási lehetőségek, például triacil-glicerinből vagy fehérjékből (glükogén aminosavakból).
Zsírokat szintén tudunk raktározni. A szervezet összetevőinek energiatartalma is érdekes lehet. A zsírok 76, a fehérjék 23% energiatartalmat jelentenek. A maradék 1% a szénhidrátoké. De miféle szervezőt lenne az, amelyik 1%-os energiatartalékhoz a bevitt tápanyag 60%-át rendelné? Vagyis, ha a szervezetünk energiatartalékához a szénhidrátok 1%-ban járulnak hozzá, akkor miért kellene belőlük 60%-nyi mennyiséget ennünk?
Ezeket a tápanyagokat az étkezés biztosítja! Az ember étkező típusú táplálkozást folytat. Ez azt jelenti, hogy nem folyamatosan, hanem szakaszosan veszi magához a táplálékot, tehát nem egyenletes időelosztással, és közben szüneteket is tart. Az anyagcsere bármiféle elemzésének figyelembe kell vennie ezeket a táplálkozási-éhezési élettani ciklusokat. Ezek a fiziológiás történések feltételezik, hogy nem folyamatosan jutunk tápanyaghoz, és azok eloszlása a zsírok, a fehérjék, és a szénhidrátok tekintetében sem egyenletes. Így semmi okunk feltételezni a folyamatos szénhidrátellátás szükségességét. Arról nem is beszélve, hogy alapjaiban minden szervünk tud hasznosítani más molekulákat is, például glükózt. A zsírsavak és a fehérjék is el tudnak bennünket látni energiával.
A DIABETOLÓGIA KUDARCA
Meglepő lenne, ha olyan gyógyult diabéteszest találnánk, akit a diabetológia gyógyított meg. Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi étrendi ajánlások nem alkalmasak a helyes táplálkozás felé terelni a betegeket. Az is szembetűnő, hogy a kezelés még mindig a vércukorszint beállítására fókuszál. Olyan gyógyszereket használunk, amelyeknek hatása sok esetben csak fokozza a betegség előrehaladását. A napi sok étkezés és az inzulinhoz való szénhidrátbevitel minden esetben kalóriatöbbletet okoz, és súlygyarapodással jár.
A cukorbetegek általában a túlgyógyszerezett betegek közé tartoznak, ezért sok mellékhatás jelentkezik náluk. Ezt az orvosok jól megfigyelték, így már a betegség elején ráfagyasztják a mosolyt a beteg arcára. Elmondják nekik, hogy olyan krónikus betegséggel állnak szemben, ami nem gyógyítható, s hogy a betegnek sok gyógyszert kell majd szednie, hogy a szövődmények megjelenését a lehető legkésőbbre tolják. A beteget több alkalommal is elküldik diétás tanácsadásra, ami természetesen személyre szabott. Megállapítják a betegre szabott szénhidrátmennyiséget, amelyet több alkalomra kell elosztani. A tejről ugyan lebeszélik a diabéteszest, de a tejtermékek megférnek a javasolt étrendben. A gabonák legyenek teljes kiőrlésűek – korpás zsemle stb. -, mert azok lassabban viszik fel a vércukrot. Talán semmit nem felejtettem ki. Ez zajlik le a cukorbeteg és az orvos első találkozásai alkalmával. Van, aki már az első alkalommal, van, aki csak évek múlva fog gyanút. Vannak persze olyanok is (nem sokan), akik életük végéig hipnotizálva lesznek. Összefoglalva tehát:
- A gondolkodó betegnél általában hamar felvetődik a kérdés, hogy miért egyen, vagy a gyermekének miért adjon szénhidrátot, amikor cukorbetegségről van szó. A válasz a már sokszor ismételt tévhit: azért, mert a szénhidrát elengedhetetlen az életünkhöz.
- Van e visszaút a betegségből? Ez krónikus betegség, és sajnos nem visszafordítható. Tudomásul kell venni – hangzik a válasz.
- Megelőzhetők-e a szövődmények? A kezelőorvosok válasza: nem előzhetők meg, de gyógyszerekkel csökkenthető a szövődmények megjelenése és kitolható a megjelenés ideje.
Telnek az évek, és jönnek a problémák, függetlenül attól, ki, mennyi megelőző gyógyszert használ. A tablettás cukorbeteg előbb-utóbb inzulint fog kapni. S mivel egy-két esetet leszámítva lehetetlen jól beállítani egy cukorbetegséget, a beteg testsúlya folyamatosan gyarapodik. Ez az l-es típusú betegségben nem annyira dominál, de idősebb korban itt sem ritka. A szövődmények természetesen megjelennek, de hogy kinél milyen formában, az már nehezen megjósolható. A szív-ér rendszeri betegségek a legáltalánosabbak. Ezek megjelenési formája szinten változatos, de leggyakrabban a retina, a vese és a szív koszorúerei szenvedik el a szénhidrátterhelés pusztítását. Csak jósolgatni lehet, mikor, milyen formában jönnek a szövődmények.
Pontosan ezek miatt kódolt a sikertelenség. A diabetológia pedig ezt a sikertelenséget tartja fenn. Foglaljuk össze azokat a kulcsmomentumokat, amelyekre részleteiben már kitértünk. Melyek azok a tévedések, amelyek behatárolják a lehetőségeket, és felelősek a kezelések sikertelenségéért?
- Az első és legfontosabb, a szénhidrátok mint tápanyagok túlhangsúlyozása. Ahogy azt már az európai uniós jelentésből idéztem, 60%-ban ebből kellene élnie az egészséges szervezetnek. A természeti népek tehát két hét alatt kidőlnének.
- A diabetológia nem veszi figyelembe a hasnyálmirigy normál működését. Az egészségesen működő hasnyálmirigy a vérbe kerülő glükóz szintjétől teszi függővé az inzulintermelését. A diabetológia ezzel homlokegyenest mást tanácsol a betegnek. Adjon mindig X egység inzulint, ehhez pedig Y mennyiségű szénhidrátot, de feltétlenül. Talán a bevitt szénhidráthoz kellene mérni az inzulinadagot, és minél kevesebb szénhidrátot bevinni.
- A vércukorszint és a HgbA1c-érték beállítása és célértékeinek elérése a diabetológia legfőbb célja. Azt gondolják ugyanis, hogy ha jók az eredmények, akkor lesz a legkevesebb szövődmény. A tények azonban azt mutatják, hogy ez nem így van.
- Krónikus betegségről beszélnek, amelyet nem lehet visszafordítani. Ez a megállapítás a paleolit étrend hatásaival összevetve szintén gyenge lábakon áll.
- A diabetológia életmód- és táplálkozási betegséget akar más módszerekkel gyógyítani (még autoimmun esetben is táplálkozási problémáról van szó). A hangsúly azonban semmiképpen sem az életmód és táplálkozás megváltoztatásán van.
- Az étrend egyéb vonatkozásaiban is tévhitek közvetítése folyik. A diabetológia nem mer húst ajánlani az étrendbe mert, tévesen hisz annak húgysavszintet emelő és veseelégtelenséget okozó szerepében. Még mindig irtózik az állati zsíroktól, mert azoknak érelmeszesedést okozó hatást tulajdonít (a tojás már egy kicsit örülhet).
Mindezek ellehetetlenítik a diabetológiát, és ezek miatt nem működik a gondozás. Ha nem lehet húsból és zsírból tápanyagot bevinnünk, akkor csak a szénhidrát marad. Vagyis érthető, milyen logikából indul ki a dolog, csak éppen attól még torz marad az egész rendszer. S ha belegondolunk, ezeket az elveket maga a belgyógyászszakma alakította ki.
Paleolit étrenddel viszont a beteg kivezethető a krónikus betegségből és meggyógyulhat. Természetesen jelentős eltérések vannak beteg és beteg között, és az sem mindegy, hogy valaki 1-es vagy 2-es típusú cukorbeteg, esetleg monogénes cukorbetegségben szenved.
A CUKORBETEGSÉG ÉS A BÉTA-BLOKKOLÓK
Nézzünk praktikus példákat arra, miképpen lehet kimászni a betegségből! Bármilyen típusú diabéteszről is van szó, alapjaiban a következő egyéni sajátosságok határozzák meg a gyógyulás sikerességét:
- a béta-sejtek inzulintermelésének foka;
- a szervezet inzulinrezisztenciája;
- a szedett gyógyszerek;
- esetlegesen képződő inzulinantitestek;
- inzulinreceptorok elleni antitestek.
Ezek közül sok paramétert lehet mérni, de igazából két-három hét alatt csupán a vércukorszint dinamikájából is válasz kapható ezekre a kérdésekre. Fontos, hogy olyan alapállapotot lássunk, ami minden befolyásoló tényezőtől mentes. Ez azt jelenti, hogy ideális helyzetet kell teremtenünk a gyógyszerekkel kapcsolatosan is. A legnagyobb problémát az antidepresszánsok és a béta-blokkolók jelentik. Sok vizsgálat történt már, így bizonyított mindkét gyógyszer diabetogén jellege. A 2-es típust cukorbetegek jelentős része a két gyógyszercsoport tagjai közül az egyiket szedi. Különösen nagy a béta-blokkolót szedők aránya.
Szervezetünk sejtjei kémiai és elektromos jelekkel kommunikálnak. A kémiai jelek vevőegységei a receptorok. Ezek között találhatóak a béta-receptorok, amelyek nagy számban vannak jelen a szívben, a hörgőkben és az erekben. Többféle béta-receptor létezik. A béta-receptor-blokkolók arra hivatottak, hogy ezeket a receptorokat „kiiktassák a forgalomból”, aminek következtében csökken a szívfrekvencia és a vérnyomás. Erre találták ki őket. Úgy tartották, hogy e gyógyszercsoport a 20. század legnagyobb gyógyszergyári felfedezése volt. Hasznosak is lehetnek magas vérnyomás és magas szívfrekvencia esetén. Használati területük a kardiológián belül széles; nagyon sok betegségben használatosak:
- hypertonia (magas vérnyomás);
- angina pectoris (mellkasi fájdalommal járó szívkoszorús érgörcs);
- „silent” myocardialis ischemia (panasszal és EKG-elváltozással nem járó szívinfarktus);
- supraventicularis arrythmiák (a szív pitvarából kiinduló szívritmuszavarok);
- karmai arrythmiák (kamrai ritmuszavarok);
- myocardialis infarctus utáni szekunder prevenció (szívinfarktus utáni másodlagos megelőzés);
- myocardialis infarctus hyperacut fázisa (szívinfarktus hiperakut időszaka);
- aorta dissectio (a fő verőér falának kettéválása);
- hypertrophiás cardiomyopathia (izomtömeg-nagyobbodással járó szívtágulás);
- kamra hypertrophia regressziója;
- digitális intoxicatio (digitálisz gyógyszermérgezés);
- mitralis prolapsus (a háromvitorlájú szívbillentyű rendellenes mozgása);
- hosszú QT szindróma (az EKG QT-idejének megnyúlása);
- fallout tetralogia (veleszületett szívfejlődési rendellenesség);
- mitralis stenosis (a háromhegyű billentyű szűkülete);
- congestiv cardiomyopathia (körkörös szívizomtágulás);
- magzati tachycardia (magzati gyors szívverés);
- circulatio hyperkinetica (fokozott keringési paraméterek).
A béta-blokkolóknak ugyanakkor nagyon sok, nemkívánatos mellékhatásuk van. Ilyenek a testtömeg növekedése, a vércukor és vérzsírok emelkedése, a végtagok ereinek összehúzása, szívritmuszavarok provokálása, és még sorolhatnám. Tagadhatatlan, hogy ezek lehetnek akár halálos mellékhatások is. A hosszas, több évig tartó béta-blokkoló-szedés teljesen átalakítja a cukor- és zsíranyagcserét. A mellékhatások ennek következtében alakulnak ki. A régi típusú szerek (amelyeket a betegek 80%-a ma is szed) emiatt generálnak cukorbetegséget, valószínűleg magas inzulinrezisztenciát okozva, illetve más biokémiai utakon keresztül. E gyógyszereket az 1960-as években kezdték kifejleszteni, és a mai napig adagoljuk őket a betegeinknek, súlyosbítva vagy kialakítva a cukorbetegséget. A béta-blokkolót legalább öt évig szedők között tapasztalatom szerint 70%-ban találunk emelkedett vércukorszintet a metabolikus szindróma tüneteként.
A gyógyszert kevés eset kivételével el lehet hagyni a betegnél, de csak fokozatosan, mert elvonási tünetek jelentkezhetnek. A gyógyszer elhagyása után sajnos még hónapok kellenek az átalakult receptorrendszer visszarendeződéséhez, de megéri a fáradság. Kifejezetten ajánlott a bétablokkolók leállítása, ha a beteg paleolit étrendet folytat. A béta-blokkoló egyrészt a súlyfelesleg leadásának gátja lehet (ami a 2-es típusú cukorbetegségben 95%-ban megtalálható), mivel súlygyarapodást okozhat, másrészt a vércukorszint emelése miatt hátráltatja a paleolit étkezés sikerét. Az új generációs, csak a szív és az erek béta-receptorait gátló készítmény esetén nem ilyen kifejezett a mellékhatásskála, de ha cukorbetegség áll fenn, nem sokkal marad el az 1960-as évek készítményeitől.
A béta-blokkolók kellemetlen mellékhatása a krónikus fáradtságérzés és a teljesítőképesség jelentős csökkenése. Mindkét panasz a gyógyszernek az anyagcserére kifejtett káros hatásai következtében alakul ki. A hosszan szedett gyógyszer a receptor szintjén átalakítja az adaptációs rendszereinket, ezért a béta-blokkoló-szedés alatt a fizikai terhelésre jellemző magas szívfrekvenciával járó fulladás alakul ki. Így tartózkodni fogunk a sporttól és minden megerőltető mozgástól. Fulladás azért lép fel, mert a szívizom oxigénfelvétele, illetve energiát hasznosító enzimrendszere nem tud dolgozni, és csak extra mértékben emelkedett szívfrekvenciával tudja biztosítani a megnövekedett oxigénigényt.
Mivel ezt az anyagcsereutak és a jelfogó receptorok számarányának átalakításával teszi, a változások nem szűnnek meg a gyógyszer elhagyásával egy időben. A receptorállomány normál szintre való visszaállásához idő kell. Ennek mértéke függ attól, mennyi ideje szedjük a gyógyszert, melyik csoportját szedjük a béta-blokkolóknak, és milyen adagot szedtünk belőle. Általában hat-nyolc hónap alatt lejátszódik a receptorhálózat visszaalakulása. A paleolit étrend, amely kedvez a cukoranyagcsere helyrebillenésének, gyorsítja a folyamatot. A hat-nyolc hónap talán soknak tűnik, de vegyük figyelembe, hogy jelentős mellékhatásoktól tudunk megszabadulni. A fáradtságérzet és a teljesítőképesség csökkenése komoly behatároló tényezők, de ha megszabadulunk tőlük, más emberek leszünk.
A béta-blokkolók története akkor kezdődött, amikor felfedezték a béta- receptorokat. Keresték azokat a vegyületeket, amelyekkel a receptorokon keresztül, pontosabban azok gátlásával jótékony hatású élettani változásokat érhetnek el. E szerek használatát sokan a múlt század fontos gyógyszerészeti eseményeként tartották számon. És valóban elmondható, hogy az intervenciós kardiológia előtt a béta-blokkolók hatóanyagaival a szívinfarktusok és azok megelőző állapotai esetén jó eredményt lehetett elérni. A túlélés esélyeit jelentősen javították, és olyanoknak is segítettek, akik béta-blokkolók nélkül valószínűleg meghaltak volna.
Az intervenciós kardiológia, a katéteres eljárások megszületése azonban minimálisra csökkentette a szerepüket. A mellékhatásaikat, mint például a cukor- és zsíranyagcsere komoly átalakítását, csak a pozitív eredmények után kezdték tisztán látni. A kezdeti sikereken felbuzdulva e gyógyszereknek sokkal nagyobb teret adtak a kardiológiában és az érrendszeri betegségek esetén is, mint amilyen indokolt lett volna. Ez pedig egyértelműen a gyógyszeripar térhódításának köszönhető. A 15 évvel ezelőtti ajánlások – de sok tekintetben még a maiak is- egyszerű magas vérnyomás esetén is elfogadhatónak tartják a béta-blokkolókkal történő kezelést. Az anyagcserét befolyásoló hatásukat látva azonban ennek a szükségessége teljesen megkérdőjeleződött.
A CUKORBETEGSÉG ÉS AZ ANTIDEPRESSZÁNSOK[6]
A cukorbetegség szempontjából a következő rizikófaktort az antidepresszánsok szedése jelenti. A súlygyarapodás és az elhízás mértéke a bétablokkolókhoz képest nagy. Ez konkrétan a súlygyarapodás gyorsaságában és mértékében figyelhető meg. Két hónapos szedés után a betegeim 96 százalékánál alakult ki súlygyarapodás, és ez átlagban meghaladta a nyolc kilogrammot. A betegek már egyheti szedés után csillapíthatatlan étvágy megjelenéséről számoltak be.
Számos vizsgálat igazolta már az említett hatóanyagoknak súlynövelő es cukorbetegséget előidéző hatását. Ennek ellenére a betegeknek a legkisebb problémák esetén is felírják az antidepresszánsokat, pedig a koleszterinhipotézishez hasonlóan a szerotoninhipotézis is megdőlt. Vagyis ezek a gyógyszerek hatástalannak bizonyultak! Vajon mi áll ennek hátterében? A gyógyszergyárak vizsgálataik során nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szerek mellékhatásának. Néhány lelkiismeret-furdalást érző kutató és volt gyógyszergyári vezető azonban nyíltan tudott beszéljél a problémákról. Volt, aki „kiugrását” követően elmondta, hogy az általa hosszú évekig vezetett gyógyszergyár mindent elkövetett annak érdekében, hogy a durva mellékhatásokat feltáró tanulmányok ne kerüljenek nyilvánosságra. Történetesen ez egy olyan gyógyszergyár volt, amelyik inzulinokat is gyártott. Vagyis nem feltétlenül a valós helyzetet látjuk.
Arra is akadt példa, hogy egy ország kormánya titkos információkhoz jutott, még az egyik antidepresszáns engedélyezése előtt. A gyógyszercég hatalmas pénzek bevonásával igyekezett jobb belátásra bírni a kormányzói egészségügyi vezetőit. Sikertelenül. Nem engedélyezték a gyógyszer forgalmazását, mert alkalmazása elősegítheti az öngyilkossági kísérletek számának növekedését. Sebaj, a gyógyszercég egy másik országba csoportosította át erejét és pénzét, s ott sikerült is bejegyeztetni a gyógyszert.
Az antidepresszánsok öngyilkossági szándékot fokozó hatását csak mellékesen említem, mert ez a fejezet a cukorbetegségről szól. Ha őszinték akarunk lenni, akkor mi egy kis elhízás az öngyilkossággal összeg hasonlítva, a kiterjesztett öngyilkossági esetekről már nem is beszélve (ezeken azt érjük, ha valaki nemcsak magával, hanem a környezetében élőkkel is végez). Ha végiggondoljuk, Magyarországon szinte az összes kiterjesztett öngyilkosság olyan alkalommal fordult elő, amikor az elkövető pszichiátriai kezelés alatt állt. Ezt azzal próbálták magyarázni, hogy az Országos Pszichiátriai Intézetet bezárták, és kárt szenvedett a betegek kezelése. A megoldást azonban nem feltétlenül a zárt osztályokon kell keresni, sokkal inkább úgy látom, hogy a gyógyszerszedések körülményeit kellene megvizsgálni.
Térjünk vissza az antidepresszánsok hizlaló és cukorbetegséget okozó problémájára. Az érintettek általában még a cukorbetegség megállapítása előtt érzékelik a problémát, de úgy vannak vele, hogy inkább egy kis túlsúly, mint a depresszió. Sajnos ez a magyar egészségügy hozzáállása is. A rendelőkben a betegeket gyakran nem világosítják fel, mielőtt antidepresszánst javasolnának nekik. Ha lenne mód alapos megbeszélésre, közölnék velük a gyógyszer már említett két mellékhatását, valószínűig sokan közülük fontolóra vennék a dolgot. Hivatalos helyekről is hallani baljós jelzéseket, de a pszichiáterek sem akarnak tudomást venni róla. Inkább az látható, hogy minden energiájukat a közvélemény meggyőzésének szentelik. Nem törődve a figyelmeztetésekkel, továbbra is nagy hévvel írják fel a gyógyszereket.
Ugyanaz a helyzet áll elő, mint a cukorbetegség kezelése során. A depressziós agyába kémiailag próbálnak beavatkozni, az igazi okokkal nem foglalkozva, csak a tünetekre koncentrálva. A gyógyszergyárak felelőssége kétségtelen! Sajnos az antidepresszánsok szedése sokkal komolyabb hozzászokást okoz, mint a béta-blokkolóké. Ennek következtében mind a fizikai, mind a pszichikai függőség megszüntetése kemény feladat. Itt is meghatározó, hogy mennyi ideje és milyen dózisban szedi valaki az antidepresszánst. Tapasztalatom szerint a határ három-négy hónapnál húzódik. A négy hónapot túllépve már komoly gondot tudnak okozni a gyógyszer elhagyásával járó elvonási tünetek. Ezeket mindenki más szemmel nézi, és nyilván egyéni érzékenységétől is függ, hogyan értékeli.
Sokan fogalmazzák meg, hogy elviselhetetlen gondot jelent számukra a gyógyszer elhagyása. Többen vannak azonban, akik közepesnek vagy gyengének ítélik az elvonási tüneteket, amelyek a leggyakrabban megmagyarázhatatlan feszültségben és ürességérzésben nyilvánulnak meg. De van, aki úgy érzi, mintha az egész testén hangyák mászkálnának, emellett szétrobban a feje és hányingere van. Örökké csinálna valamit, de nem tudja befejezni, mert feszült és akaratgyenge. A betegek ok nélkül sírva fakadnak. Egy részük álmatlansággal küszködik, agresszívvá válik, és képes lenne bárkinek nekitámadni. Nem csak az antidepresszáns elhagyása okozhat azonban elvonási tüneteket. Betegeim egy része már átélt gyógyszerváltást akkor, amikor az egyik szert másikra cseréltek ki. Elmondásuk szerint ebben az időszakban a gyógyszerről való leszokáshoz hasonló panaszok léptek fel náluk. A probléma hasonlósága valószínűleg abban keresendő, hogy az antidepresszánsok nem egyformán hatnak, más a kémiai mechanizmusuk. Így az egyik gyógyszerről a másikra való átállás tulajdonképpen az egyikről való leszokást jelenti. Vagyis akit átállítottak az már átélte a leszokás tüneteit.
Bizonyos vizsgálatok az orvosok felkészültségét elemezték az antidepresszánsokról való leszoktatással kapcsolatban. A megdöbbentő eredmény az volt, hogy a pszichiátereknek csak mintegy negyede tudta, hogy a hatóanyagok elhagyása elvonási tünetekkel jár. Érdekes, hogy a vizsgálatok szerint a háziorvosok ezzel jobban tisztában vannak. A betegeket megkérdezve azonban kiderült, hogy a gyógyszer felírásakor az orvosok csak elenyésző esetben világosították fel őket a hozzászokás lehetőségéről, az esetleges elvonási tünetekről és a komoly mellékhatásokról. Pedig ha ez mindig megtörtént volna, akkor a betegek sok esetben talán más megoldásokat kerestek volna.
A gyógyszer elhagyása nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Nehézsége inkább abban rejlik, hogy a barátok, a család segítsége szükséges lehet hozzá, és a betegnek ritkán van áttekinthető képe az antidepresszáns elhagyásának problémájáról. Az utóbbi az oka, hogy kimerítő tájékoztatás kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán nekivágjon. Ha ez elmarad, akkor néhány nap után – ez a legjobb esetben is csak öt nap – úgy érzi, nem tud a gyógyszer nélkül élni, és mindenképpen be kell vennie. A család támogatása és pontos ismeretei szintén elengedhetetlenek. Sok esetben pszichoterápia is kell a gondos tervezéshez, mert a közvetlen elvonási panaszok szükségesé teszik, vagy mert az az alapprobléma kerül ismét terítékre, amiért a gyógyszert szedni kellett. Vagyis komplex áttekintés szükséges a probléma megoldásához, de a szoros beteg-orvos kapcsolat ezeket képes áthidalni. Felületes hozzáállással azonban nem fog menni.
Az elvonási tünetek megjelenése szorosan összefügg a gyógyszer felszívódásával és biológiai féléletidejével (a gyógyszerkutatók a szerek féléletidejét szokták alapul venni a vizsgálatokban). Minél gyorsabban szívódik fel hatóanyag, annál komolyabbak tudnak lenni a mellékhatások és az elvonási tünetek. A hatóanyagok kis kivétellel képesek raktározódni is. Ennek és biológiai hatásmechanizmusuknak köszönhetően képesek akár négy-öt napig is kismértékű hatást generálni. Öt nap után azonban a vérben lévő szint annyira lecsökken, hogy a hatóanyag számottevő befolyással már nincs a szervezetre. Innen számíthatók az elvonási tünetek. Nagyjából két hét alatt a kifejezett rossz közérzet és a gyógyszer utáni vágy jelentősen csökken. Az étvágy kettő-négy hét alatt visszaáll, és már nem akarjuk kiüríteni állandóan a hűtőt. A család és a barátok segítségének az első két hétben a folyamatos felügyeletre kell kiterjednie. Jó, ha ilyenkor tudjuk biztosítani egy olyan barát vagy hozzátartozó jelenlétét, aki legalább annyira le akar szokni a gyógyszerről, mint mi. Ilyenkor ugyanis nagy a kísértés, és a magányban gyakran újrakezdődik a tablettaszedés.
A leszokást tehát meg kell tervezni. Tartsunk szoros kapcsolatot a kezelőorvossal vagy olyan szakemberrel, akinek van tapasztalata hasonló helyzetekben. A gyógyszer elhagyásától számított 14-20 nap a kritikus, utána folyamatosan enyhülnek a panaszok. Persze a számok egyéntől függenek, de nagy átlagban ebbe az időintervallumba tehetőek a leszokás legdurvább időszakai.
Akik nem vállalják az antidepresszánsok azonnali elhagyását, kicsit nehezebb helyzetben vannak a paleolit diétára való átálláskor. A paleolit diéta súlycsökkentő szerepe ugyanis nem fog érvényesülni, csak akkor, ha valaki már „lejött” a szerről. Másrészt pedig nehéz egyszerre áttérni a paleolit diétára és leszokni a gyógyszerről is. A hatóanyagok fokozatos elhagyása ezért nem egyszerűbb helyzetet teremt, inkább megnyújtja a leszokás nehézségeit. De lehetnek esetek, amikor éppen ez a célravezető. Ilyenkor azonban hosszabb időt hagyjunk a gyógyszer hatásainak csökkentésére. Az antidepresszáns elhagyásakor a küszöbértéket (ami még nem okoz elvonási tünetet) átlépve jelentkezni fognak az elvonási tünetek. Vagyis az adag csökkentése során tisztában kell lennünk azzal1, hogy az elvonási tünetek akkor is fellépnek majd, ha a gyógyszert még szedjük, de már csak kis adagban. Emiatt nagyon nehéz túllépni azon a kis adagon. Sokáig kell győzködni magunkat, vagy megvárni azt az időt, amikor már nem lesz szükség rá. Tapasztalatom szerint ez nehezebb, mint a gyors elhagyás.
A két módszert mérlegre téve azt gondolom, mindegyiknek van előnye és hátránya is. Ha megszervezhető egy gyors és azonnali elhagyás,| akkor mindenképpen azt látom előnyösebbnek. Így ugyanis a betegek hamarabb és kevesebb pszichikai teherrel esnek át az elvonási tünetek idő. szakán. A paleolit diéta, amennyiben bevezetése nem komoly probléma, nagymértékben hozzájárulhat a leszokás sikeréhez. Ezért, bár mindenki számára egyénileg kell megtalálni a legjobb stratégiát, jobb, ha előbb áttérünk a paleolit diétára, és csak utána választjuk az antidepresszánsokról való leszokást. Olyan nagyok az egyéni eltérések, hogy kicsit szögletesek tűnhet erre vonatkozóan is tanácsot adni. Azért tartom mégis szükségnek, mert a betegek jó része konkrétan rákérdez a sorrendiségre, és igényli is ennek a meghatározását. Én a saját orvosi tapasztalataimat írtam le, de a „tuti módszert” mindenki csak maga tudja kiválasztani.
Áttekintettünk két gyógyszercsoportot, amelyek véleményem szerint az orvoslás legnagyobb gátját jelentik, és kódolva van bennük a diabetológia sikertelensége is. Ha nem szabadulunk meg ezektől a gyógyszerektől minden olyan esetben, amikor a szükségességük nem bizonyított, akkor nehézségeink támadnak nemcsak paleolit diétával, hanem nélküle is. Sok olyan hatóanyag van még azonban, amelyek hasznosságát szintén érdemes lenne megvizsgálni, például a korábban már említett vízhajtókét.
BEBETONOZOTT IRÁNYELVEK
A cukorbetegség a szív- és érrendszeri betegségekkel együtt hatalmas népegészségügyi kockázattá vált, ennek ellenére kezelési irányelvei az utóbbi évtizedekben nem nagyon változtak. Fontos kiemelni, hogy a megelőzés területén sem történt semmi érdemleges. A gyógyítás taglalása során a helyes táplálkozás háttérbe szorul. Ennek oka valószínűleg a hivatalos étrendi ajánlások eredménytelensége. Sok beteg panaszkodik az étrend logikátlan és túlzott szénhidrát-központúságára. Sokak szerint hizlalóbbnak tűnik, mint az az étrend, amelyet a cukorbetegség kezdete előtt követtek.
Az étrendi ajánlások teljes átértékelése égetően sürgős, ezért ebben a kérdésben nincs helye szépítgetésnek és tapintatosságnak. Sem dietetika, sem a diabetológia, de még a betegségmegelőzéssel foglalkozó intézmények vezetői sem hajlandók tudomásul venni, hogy a jelenlegi étrendi ajánlások alkalmatlanok a betegek kezelésére. A cukorbetegeknek tanácsolt étrend szinte ugyanaz, mint az egészségeseknek szánt ajánlások, plusz egy számológép. Az ajánlások jelentős része már évek, de lehet, hogy évtizedek óta használhatatlan. A kérdés csak az, mikor dőlnek már le a falak a paleolit étrend előtt.
Röviden tekintsük át a kezelés irányelveit, hogy a kritika is érthető legyen – bár a paleolit étrend gyakorlati eredményei önmagukért beszélnek. A kezelés három alapvető tételből áll:
- diéta;
- fizikai aktivitás;
- gyógyszeres kezelés.
A diétát már érintettük, a fizikai aktivitásra később még visszatérünk. Nézzük most a gyógyszeres kezelés lehetőségeit, eredményeit és hatékonyságát. A diabetológiai kezelések középpontjában jelenleg a gyógyszeres terápia áll. A kezelőorvosok főleg a szájon át szedhető tablettákban és az inzulinban látják a gyógyítás kulcsát. Természetesen a gyógyszergyártók hipnózisa itt is működik. Ennek csak egyik kiváltó oka, hogy a hivatalos étrendi ajánlások csak rontanak a cukorbetegek helyzetén. Ha egy paciensről kiderül, hogy cukorbeteg, akkor automatikusan egyenes út vezet a gyógyszerszedéshez. A betegség típusa és súlyossága dönti el, mi a követendő gyógyítási séma.
Kezdjük a 2TDM eseteivel, ahol szinte mindig gyógyszeres terápia kezdődik, általában szájon át szedhető tablettákkal. Ezek főbb csoportjai:
- biguanid-készítmények;
- szulfanilurea-készítmények;
- glinidek;
- alfaglukonidázgátló szerek;
- glitazonok;
- kombinált készítmények.
| Készítmény | Hatás | Mellékhatás | Általános megítélés |
| biguanidok (diguanide, 2-carbamimi- doyl-guanidine, pl. metformin) | gátolják a cukor előállítását a májban, fokozzák az izmokban a cukorfelhasználást, lassítják a cukor felszívódását a bélben, csökkentik az inzulinrezisztenciát | tejsavacidózis, emésztési zavarok, hányinger, hasmenés, hasi görcs | ++ |
| szulfanilureák | inzulinelválasztás növelése | bőrreakciók, bevérzések, elhúzódó vérzés, torokfájás, hasi fájdalmak, hányinger, hányás, alacsony vércukorszint, hasmenés, látászavarok, érgyulladás | + |
| glinidek | inzulinelválasztás növelése | szédülés, verejtékezés, éhségérzet, émelygés, bőrkiütés, fáradtság, hasi fájdalom, hasmenés, hányás, hólyagos bőrkiütés, fejfájás, láz | + – |
| alfaglukonidáz-gátlók | a szénhidrát lebontásának gátlása a bélben | puffadás, hasmenés, hasi fájdalmak, bőr alatti vizesedés, sárgaság, vérlemezkeszám-csökkenés, májgyulladás, bélelzáródás, allergiás reakciók | + – |
| glitazonok | az inzulinérzékenység javítása elsősorban a zsírszövetben és az izomban | mellkasi fájdalom, vérzsíremelkedés, alacsony vércukorszint | – – – |
| kombinált készítmények | lásd fentebb | lásd fentebb |
A táblázatban a gyógyszercsoportok összefoglalója látható. A gyógyszerek megítélése szubjektív: a pozitív és negatív megítélést az eddigi tapasztalataim alapján állítottam fel. A glitazonok csoportja azonban elgondolkodtató lehet. Nem olyan régen történt, hogy egy, a glitazonokhoz tartozó gyógyszert Európában kivontak a gyógyszertári forgalomból, az Egyesült Államokban pedig már csak meghatározott esetekben alkalmazzák, mert bizonyíthatóan növeli a szívinfarktus kockázatát. Mindez az Egyesült Államok Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatalának vizsgálatai I alapján indított szenátusi eljárás következménye volt. A probléma az, hogy a gyógyszeres terápiák biztonságosságába vetett hit alapvetően kezd megingani az emberekben. Az érintett gyógyszert szedő betegek kálváriája a gyártó gyógyszercég hozzáállása sok mindent kétségbe von. A szenátusi vizsgálat például azt igazolta és állapította meg, hogy a cég már a forgalomba hozatal előtt tudott a végzetes mellékhatások lehetőségéről, de eltitkolta a vizsgálatokat. Vajon a szóban forgó gyógyszer gyártója az egyetlen gyógyszercég, amelyik úgy hoz forgalomba gyógyszereket, hogy eltitkolja a kísérletek és vizsgálatok során beigazolódott tényeket? Mellesleg ez az eset a hipnotizálás legfőbb bizonyítéka is lehet, hiszen például Magyarországon a gyógyszer betiltása előtt a diabetológiai szakma még esküdött rá. Az orvosok nyilván nem hazudtak róla, hanem ugyanúgy hipnotizálták őket, mint a betegeket. A különbség „csak” annyi, hogy ők nem haltak meg.
Úgy vélem, a szájon keresztül szedhető gyógyszerek szerepe a diabéteszgondozásban túlértékelt. Hatásaik és mellékhatásaik összessége nem feltétlenül a használatuk mellett szól. Inkább csak akkor érzem a szükségességüket, ha valaki betegként minden felvilágosítás ellenére ragaszkodik hozzájuk. A felvilágosítás olyan esetére gondolok persze, amikor a beteg a gyógyulás alternatívájaként a krónikus betegséget választja gyógyszeres támogatással.
Az inzulinos kezelés más elbírálás alá esik, hiszen sok olyan eset van, amikor elkerülhetetlen az inzulin pótlása. Ha ennek szükségessége egyértelmű, akkor el kell kezdeni az inzulinkezelést. Itt sem mindegy azonban a miként, és az sem, hogy a paleolit táplálkozás adta lehetőségeket mennyire tudja kihasználni a beteg. Mint említettem, ennek legfőbb eleme a szövődmények megelőzése.
A diabetológia a következő kritériumok esetén ajánlja az inzulinkezelés elkezdését:
- 1TDM;
- 2TDM;
- éhgyomri vc nagyobb, mint 7 mmol/1;
- étkezés utáni vc nagyobb, mint 9 mmol/1;
- a HbA1c nagyobb, mint 7,0%;
- lázas állapot, perioperatív időszakban;
- 2TDM fogamzóképes teherbeesés-segítő kezelésekor;
- terhességi diabétesz, ha diétával nem tartható a normoglikemia.
A probléma már ilyenkor elkezdődik. A rendelőt éppen elhagyó, frissen felfedezett cukorbeteg azt gondolja, hogy eddigi táplálkozása megfelelő volt. Ha mégsem, akkor lép életbe az az ajánlás, melyet a dietetika normálisnak vél. Vagyis az a diéta, amelyet a cukorbetegek betegségük első nyolc hetében a külön ezért foglalkoztatott dietetikus tolmácsolásában hallanak – és amellyel nem lehet cukorbetegséget gyógyítani, mert hatástalan. Amennyiben a paleolit diétát javasoljuk a betegeknek, akkor a felsorolt javallatokban csak az első kettőnek, tehát az 1TDM és 2TDM bizonyos eseteinek van létjogosultsága: A többi javallat ugyanis paleolit étrenddel elveszti alapjait.
Az inzulin négy alapvető formában kapható. Mind a négynél más és más a hatás felléptéhez szükséges idő, illetve a hatás időtartama.
- A gyors hatású inzulinok teljesen megegyeznek az emberi inzulinnal. Hatásuk is azonos, hiszen az emberi inzulin is gyorsan hat és a felezési ideje is alacsony.
- Ultragyors hatású inzulin: a kutatók kicseréltek két aminosavat az inzulin szerkezetében, így jöttek létre a liszpro és aszpert inzulinok. Ha a hagyományos inzulint bőr alá adjuk, akkor a bőr alatti szövetben hexametereket alkot (hat inzulinmolekula kötődik egymáshoz). Ez egy bőr alatti inzulinraktárhoz hasonlítható, és a vérbe való felszívódást lassítja. A hexametereknek ugyanis előbb le kell bomlaniuk, mert a hajszálerek a monoméreket (inzulinmolekula) könnyebben tudják felvenni. Az ultragyors inzulinoknál nem képződik hexamer, ennek következtében gyorsan szívódnak fel, és a hatásuk gyorsabban érvényesül.
- A középhatású inzulin (mint az inzulin lente) egy-három óra múlva kezd hatni, maximális hatását 6-10 óra múlva fejti ki, és összesen 12-18 óráig hat. Ezt a fajta inzulint lehet reggel adni, és akkor hatásával lefedi a nap első felét; vagy este, hogy lefedje az éjszakát. Segítségével pótolható a szervezet alap-, vagyis a szénhidrátok felvételétől független inzulinszükséglete (bázisinzulin).
- A hosszú hatású inzulinnak nagyon kicsi a hatása az első hat óra alatt, de a hatásideje hosszú, 28-36 óra.
- A kevert inzulinokat közepes és rövid hatású inzulinokból állítják elő. A kétféle inzulin aránya készítményenként változhat.
- Előkevert (bifázisos) inzulinanalógok: gyors és késleltetett hatású analóginzulinok kombinálásával előállított készítmények. Előnyük a hagyományos premixekkel szemben, hogy jobban csökkentik az étkezés utáni vércukorszintet.
A felsorolt készítményeket az inzulinok esetében lehet önmagukban és kombinálva is alkalmazni. Minden esetben szükséges az inzulinszükséglet pontos felmérése.
ESÉLY A GYÓGYULÁSRA – A PALEOLIT TERÁPIA
A paleolit étrend alkalmazása teljesen megváltoztatja a szénhidrátfogyasztáshoz, s így a cukorbetegséghez való viszonyunkat is. Már több alkalommal említettük, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a betegségek kiváltó kórokait kell megszüntetnünk. Ebben az esetben lehet esély a gyógyulásra. Hadd emlékeztessek például a tejre! Most már sok vizsgálat támasztja alá az autoimmun eredet egyik okaként a tej szerepét. A mai ajánlások azonban nemhogy visszafognák a tej- és tejtermék-fogyasztást cukorbetegek esetében, hanem kifejezetten támogatják. De hogy lehet addig a betegség gyógyításával szemben bármilyen elvárásunk, ha a tej, mint kiváltó ok, benne marad az étrendben? A vizsgálatok szerint a tejen kívül ugyanilyen rizikófaktor a glutén és a D-vitamin! A glutén az egyik fő összetevője a dietetika és diabetológia étrendi javaslatainak, pedig a krónikus D-vitamin-hiányt kellene kezelnünk. Fontos, hogy elfogadjuk a gyógyulás lehetőségét, és ne csodaként tartsuk számon a meggyógyult betegeket. Ehhez azonban a paleolit étrendet is el kell fogadnunk, mint a jelenlegi egyetlen jó étrendi segítséget a gyógyuláshoz.
A terápia felállítását kezdjük a 2TDM eseteivel. Ilyenkor a cél az elhízás és az inzulinrezisztencia megszüntetése vagy csökkentése. A kezelési alapelvek szempontjából mindegy, hogy inzulinnal vagy tablettával, esetig a kettő kombinációjával van-e dolgunk. Minden esetben arra kellene törekedni, hogy tiszta képünk legyen az inzulinrezisztencia mértékéről és a hasnyálmirigy B-sejtjeinek inzulintermelő képességéről. Azt sem árt tudnunk, hogy termelődnek-e inzulin elleni antitestek a szervezetünkben. Amennyiben gyerekkori cukorbetegségről vagy hosszabb ideje inzulinnal kezelt betegségről van szó, nagy az esély az inzulin elleni antitestek jelenlétére. Ezeket a vizsgálatokat elméletileg a diabetológus javaslatára laborban elvégzik, de beutalóval magánlaborban is elvégeztethetőek. Ha már kezelt cukorbetegségről van szó, akkor az sem árt, ha tiszta képet kapunk inzulin és tabletta nélküli állapotunkról is. Ez viszonylag könnyen kivitelezhető, veszélyeket csak kivételes esetben hordoz magában. Orvosi kontroll nélkül azonban ne tegyük.
A gyógyszer- és inzulinelhagyás után két-négy napon belül kialakul az aktuális cukoranyagcserénkre jellemző állapot. Abban az esetben, ha a beteg hasnyálmirigye nem vagy csak csekély mértékben termel inzulint, különösen óvatosan kell eljárni. Ezért minden esetben csak orvosi kontroll mellett szabad elhagyni a tablettát és az inzulint. A gyógyszerek és/vagy inzulin elhagyása előtt már tanácsos elkezdeni a paleolit étrendet. Ez esetben biztosan elkerülhetőek az extrém magas vércukorértékek. Az alacsonyabb vércukorszint egyébként is veszélyesebb, mint a magas. A magas vércukorszint csak 20-25 mmol/1 érték, és a 2TDM során csak bosszú napokig fennálló, folyamatosan magas cukorszint esetén megy át hyperglykaemiás kómába. A folyamat gyorsabban is végbe mehet 1TDM alkalmával, nem kell hozzá extrém magas vércukorszint. Ezek az esetek azonban az inzulintermelés elsődleges vizsgálataival kiszűrhetők.
Vannak betegek, akik az inzulin és a szedett tabletták mennyiségének fokozatos csökkentését kérik. Ilyenkor a paleolit diéta elkezdésével akár naponta is szükség lehet a gyógyszeradagok csökkentésére. Mindkét módszer alkalmas a tabletták elhagyására és az inzulin csökkentésére, végső esetben a kiiktatására is. A szájon keresztül szedett gyógyszerek elhagyása abban az esetben, ha nincs mellette inzulinadagolás, mindenképpen kívánatos. A magas vércukorszint ugyanis a paleolit étrend hatására akár azonnal a normál tartományba csökkenhet, vagy annak közelébe kerülhet. Döntő a beteg túlsúlya. A paleolit étrend, mivel csak a megfelelő mennyiségű szénhidrátot tartalmazza, azonnal elindítja a fogyás folyamatát. Feltéve, ha az étrend helyesen van összeállítva.
Tegyünk egy kis történelmi kitekintést. Már említettem Tangl Harald A táplálkozás című munkáját, amely ebben a témában az első komoly összefoglaló volt, és 1936-ban adták ki. Sok érdekességet találunk benne, de most csak egy részt idéznék belőle a cukorbetegek gyógyításával kapcsolatban:
„A cukorbetegek kezelésekor az orvosnak elsősorban az a feladata, hogy lehetőleg gyorsan cukormentessé tegye a vizeletet, vagyis megállapítsa a beteg szénhidráttűrő képességét, és ha már kialakult, megszüntesse az acidózist.
Az orvos a cukortűrő képesség fokának megállapítása céljából először is szénhidrátmentes alapétrendet ír elő. Közben figyeli, hogy mikor tűnik el a vizeletből a cukor. […
A szénhidrátmentes étrend összeállítása nem okoz túlságosan nagy gondot, mert elég tág keretek között mozoghatunk, s így alkalom nyílik a változatos táplálkozásra. Minden hús és zsiger megengedhető, kivéve a májat; mindazok a kolbászáruk, amelyek rizs, zsemlye és kása nélkül készültek, a májas hurkát azonban kerüljük. A különféle húskonzerveket, kocsonyát, hentesárut, például császárhúst, sonkát, csemegeszalonnát bátran adhatunk. A húsok elkészítési módja tetszés szerint változtatható, de tilos a húst zsemlyemorzsában megforgatva kirántani, vagy hozzá lisztes mártást adni. Szénhidrátmentes élelmi anyag a lágy, a kemény, a tükör-, a buggyantott tojás, meg a rántotta vagy tojáslepény. Az állati zsírok alkalmasak arra, hogy velük a kalóriaszükséglet tekintélyes részét fedezzük. [… Sokféle savanyúsággal, salátával változatossá tehetjük az étrendet. A főzeléket nem szabad berántani. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy minden olyan főzelék adható, amelynek ehető része a föld felett van, kivéve a hüvelyeseket, ellenben kerülnünk kell a gumós növényeket, burgonya, répafélék stb. Csupán a hagymát és a spárgát nem kell mellőznünk. Különféleképpen készült gombával is fokozhatjuk a változatosságot. Minden édes gyümölcs tilos. Az elfogyasztott fehérjemennyiség, amelynek lehetőleg kétharmada állati eredetű legyen, közepes határok között mozogjon, mert a nagyobb fehérjemennyiségek a cukorürítési hajlamot növelik. Ezért a fűtőanyag-szükségletet nagyrészt zsírral kell kielégíteni. [… Különböző tudományos vizsgálódások segítségével sikerült is előállítani rendkívül szénhidrátszegény liszteket és kenyérfajtákat. Szénhidrátmentes lisztpótló anyag például a többféle növényi magból készült, magyar gyártmányú tresfarin.”
A hozzáállás tehát egy szénhidrátmentes diétával az alap élettani viszonyok megállapítása volt. A szerző ezután annyi szénhidrát hozzáadását javasolja az étrendhez, amennyi még nem okoz cukorürítést a vizeletben. Igaz, ez 80 éve volt, és az is igaz, hogy ekkor még nem tudták mérni a vércukorszintet. De az élettan azóta sem változott. Az idézetet azok figyelmébe ajánlom, akik 2011-ben még azt állítják, hogy ennünk kell szénhidrátot, mert a nélkül nem tudunk élni. Úgy tűnik, 1936-ban az orvosi egyetem Ottani intézetében még ezek a betegek életben maradtak. Most is életben maradnak.
A szénhidrátmentes étrend – így a paleolit étrend is – élettani szempontból minden kétséget kizáróan veszélytelen. A gyakorlat és a rendelőmben megfordult sok beteg példája mind ezt támasztja alá. A fenti idézetben még praktikus tanácsok is vannak, hiszen a fehérjék bevitele valóban elengedhetetlen. A probléma akkor kezdődött, amikor jöttek a koleszterinhisztéria kiötlői és fenntartói, s egy világméretű átverés szereplőjeként támadást indítottak az állati fehérjék és a zsír ellen.
Vallom, hogy ez a fajta hozzáállás előbbre visz a cukorbetegség kezelésében és gyógyításában. A paleolit étrend bevezetését követően a testsúly napokon belül csökkenni kezd. Ennek mértéke az elfogyasztott szénhidrát mennyiségétől függ. Pontosabban, minél alacsonyabb a szénhidrátbevitel annál gyorsabban indul el a súlyvesztés. Vannak esetek, amikor rögtön sikerül eltalálni a bevitt fehérjemennyiséget is. Ez kicsit nehezebb, de általában a paleolit étrend kétharmadát kell jelentenie, a zsiradékkal együtt.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a zsír paleolit étrend esetén sem hizlal. A hústól nem lesz köszvényünk, és a vesénk sem károsodik a sok fehérje miatt. A mesterségesen koleszterincsökkentőkkel alacsonyan tartott koleszterinszint emelkedhet, de ennek semmilyen jelentősége nincs, ha paleolit étrenden élünk. Nincs tehát félnivalónk a fehérjéktől és a húsoktól. Ha azonnal eltaláljuk a megfelelő egyensúlyt, akkor a testtömeg csökkenése akár nagyon gyors is lehet. Ettől ugyancsak nem kell félnünk. Nincs az a testsúlycsökkenés, amit a túlhajtott szív-ér rendszer mint mechanikai rabszolga és a túlhajszolt hormonális rendszerünk ne díjazna. A havi négy-öt kilogramm kevésnek, a hat-nyolc átlagos súlyvesztésnek számít a paleolit étrend során. A súlyveszteséget persze befolyásolja az eredeti súly is. Az elhízottabbak nyilván sokkal erőteljesebben fogynak.
A súly csökkenésével arányosan áll vissza az inzulinérzékenység. A folyamatot nemcsak a zsírszövet elvesztése és az ezt követő inzulinreceptor/ inzulinhányados 1:1-hez közelítése segíti, hanem a gyulladásos faktorok szintjének drámai csökkenése is. Az elhízott cukorbetegek laborértékei a paleolit diéta elkezdése után drasztikusan változnak. Az első két hónapban élettani tartományba kerül a CRP (C reaktív protein) és a WE (süllyedés), normalizálódik a húgysavszint, a szinte majdnem mindig emelkedett fibrinogén (a trombust alkotó anyag előanyaga) visszacsökken a normál tartományba, és rendeződik az emelkedett triglicerid- (zsírsav) szint. Persze az is előfordul, hogy a páciens ilyenkor már nem tekinthető cukorbetegnek, mert a vércukra és a HbA1c-értéke is normál tartományba kerül. Abban az esetben, ha az inzulinrezisztenciát még csak tablettával korrigálták, akkor az esély erre is kifejezetten nagy.
2TDM esetében, ha a paleolit étrendet bevezetjük és a cukorgyógyszerek fokozatos vagy drasztikus elhagyása elindul, érdemes behatóbban foglalkozni az egyéb okokból szedett gyógyszerekkel. Meg kell vizsgálni, vannak-e köztük olyanok, amelyek erősítik a cukorbetegséget. Ha igen, akkor mindenképpen korlátozni kell a szedésüket vagy más típusúakat ajánlani. Ezekre a gyógyszerekre korábban már kitértünk; közülük a legfontosabbaknak mindenképpen a béta-blokkolókat tartom.
Érdekes egy kicsit bepillantanunk a kardiológia területére is. A szénhidráttúlsúlyú étrend a tachycardia (gyors szívverés) és a szívritmuszavarok bizonyos eseteit kifejezettem provokálják. A szívritmus-szabályozásra használt gyógyszerek pedig köztudottan önmaguk is hajlamosítják a szív ingerületvezető rendszerét a szívritmuszavarokra. Ebből elméletileg az következik, hogy a béta-blokkolók elhagyása és a nyugati étrendről paleolit étrendre történő áttérés csökkenti a gyors szívveréses epizódokat és a szívritmuszavarokat. Betegeimnél a paleolit étrend száz százalékban bizonyította ezt. A hatásmechanizmus egy másik könyv témája lehetne, de ami biztos, az a paleolit étrend orvosilag pozitív hatása a szív ingerületvezető rendszerére. Így a gyógyszer elvonása és a paleolit étrend éppen azokra a tünetekre gyógyír, amelyekre esetlegesen kaptuk a gyógyszert.
A terápiás lépések fontos eleme a testmozgás. Nem akarok senkit ijesztgetni, de arról, hogy elengedhetetlen lenne, szó sincs. A testmozgás pozitív hatása minden szempontból segíti a cukorbetegség gyógyítását. A mozgás szervezetünkre gyakorolt hatásának sok aspektusa és sok érdekes eleme van. Először is maradjunk hűek az evolúciós orvostudományhoz. Ez mindjárt azt teszi szükségessé, hogy meghatározzuk, mennyi az a testmozgás, ami élettaninak mondható és evolúciós szempontból is elfogadható. Ez a természeti népeknél nagyjából 13-17 km erős gyaloglásnak megfelelő mozgást jelent. Azt is figyelembe kell vennünk azonban, hogy ez csak azért van, mert ennyi mozgás kell nekik az élelem beszerzéséhez. Nem tudjuk, mi lenne akkor, ha nem kellene ennyi energiát fordítaniuk az élelemszerzésre. Ez viszont megfigyelhető például a főemlősöknél, hiszen egy lépéssel sem tesznek többet, mint amit a játék, az élelemszerzés vagy a szaporodás mindenképpen megkövetel.
Más szempontból ismeretesek a mozgás negatív hatásai is. Például a sportolónők szervezete folyamatosan azt gondolja, hogy menekülni kell, mert a kardfogú tigris vagy a kannibálok a sarkában vannak. Ezért leállítja a szaporodást, és a tüszőérés, valamint a menstruációs ciklus megváltozik. A szakirodalom szerint ez természetesen csak rendszeres és komolyan űzött sportoknál fordult elő. De vajon vizsgáltak-e másokat, vagy ebből a szempontból számításba vették-e a különböző egyéni érzékenységet? A mozgás kétségtelenül csökkenti a szervezetben a gyulladásos faktorok szintjét. Családi anamnézisekkor sokszor csak a sportban és a mozgásban van különbség, mondjuk egy férj és a felesége között. Az egyik, aki nem sportol, krónikus betegségekben szenved, a másik viszont, aki sportol, egészséges. Ennek következtében a sportnak és testmozgásnak betegségmegelőző szerepe van.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni viszont, hogy senki nem vizsgált még olyan kontrollcsoportokat, akik paleolit módon táplálkoztak. Ez még a jövő kutatóinak a feladata. A magam részéről azt tapasztaltam, hogy a mozgás és a sport nem elengedhetetlen feltétele a gyógyulásnak, el tudok képzelni olyan beteget, akinél ennek különös jelentősége lehet Például egy autoimmun okok miatt inzulinkezelésben részesülő, paleolit étrenden élő beteget, akinek mondjuk, éppen annyi az inzulindeficitje, amennyit rendszeres, nem megerőltető mozgással ellensúlyozni tud. Ha sportol, nincs inzulin, ha nem, akkor szúrhatja magát. A másik példa a súlyosan elhízott inzulinos, 2TDM-es beteg lehet. Biztosan nem fogja szívébe zárni azt a kezelést, ami a testmozgásra épít. Addig, amíg nem megerőltető számára a sport és a mozgás, ezek nélkül is le tud fogyni és a paleolit étrenddel rendezni tudja inzulinérzékenységét. Az első esetben kívánatos a mozgás, a második példa esetében viszont nem elsődleges szempont, bár ez utóbbinál a hozzáállás idővel még változhat.
A béta-blokkolóknak és a testmozgásnak különös a kapcsolata. A béta-blokkolók szedése jelentősen befolyásolja a beteg teljesítőképességét. Az esetek jó részében ez akár 30-40 százalékos csökkenés is lehet. A mozgás következménye a gyors szívverés, ami béta-blokkolók szedése esetén hatványozottabban jelentkezik. Már nagyon kis mozgás pulzusemelkedést válthat ki, és nagyon hamar kifulladunk. Ez persze része a mozgáshiány, a béta-blokkolók és a cukorbetegség ördögi körének. Ez azt vonja maga után, hogy ha béta-blokkolót kezdtünk szedni, akkor még messzebb fogunk kerülni a mozgástól. Ha a beteg ilyen állapotban sportol és mozog, akkor kellemetlenül érzi magát és fáradékony lesz, vagyis semmilyen késztetése nem lesz a mozgásra. Ez megint csak a béta-blokkolók elhagyása mellett szól.
Az alábbiakban két betegem gyógyulásának történetét ismertetem. A terápiás cél mindkét esetben a 2TDM (2-es típusú cukorbetegség) gyógyítása volt. Az elért eredmények magukért beszélnek. Ez a két eset is azt bizonyítja, hogy a paleolit táplálkozás kínálta lehetőségeket, szövődményekkel terhelt szív-ér rendszeri betegségek esetén is biztonságosan és bátran alkalmazhatjuk, nem kell félnünk a gyógyszerek csökkentésének esetleges nem kívánt hatásaitól. Ellenkezőleg: minél radikálisabb a gyógyszeres terápia csökkentése, persze orvosilag kontrollált körülmények között, annál gyorsabb és eredményesebb a terápia! A paleolit terápia nemcsak alternatíva a gyógyításban, hanem messze jobb eredményeket és életminőséget biztosít, mint bármilyen korábbi konzervatív gyógyszeres kezelés, beleértve az inzulinterápiát is. Ennek oka, hogy oki terápiaként érvényesül a paleolit életmód!
Első esetünkben egy 42 éves férfi betegről van szó, akit hat éve kezeltem hypertoniával (magasvérnyomás-betegséggel). Gyógyszeres kezelésében szerepeltek a béta-blokkolók is; a korábbi terápia során a beteg testsúlya folyamatosan emelkedett. 2011 októberében a beteg szájszárazságra és megemelkedett folyadékfogyasztásra panaszkodott. Laborvizsgálatot kértem, amelynek során az alábbi táblázatban szereplő értékeket kaptam:
| ve | chol | tryg | hs | ts | RR | gysz | |
| 2011.10.14. | 17,8 | 3,9 | 6,6 | 446 | 118 | 149/92 | 4 |
| 2012.01.25. | 5,4 | 3,1 | 1,1 | 402 | 97 | 122/85 | 1 |
Magyarázat: ve: vércukorszint, chol: összkoleszterinszint, tryg: zsírsavszint, hs: húgysavszint, ts: testsúly, RR: vérnyomás, gysz: gyógyszerek száma
A beteg diabetológiai szakrendelésre saját maga kért időpontot, ahol kórházi kezelést és inzulinterápiát javasoltak. Rendelésemre beutalóért jelentkezett, ahol felhívtam figyelmét a paleolit étrend kifejezett előnyeire a gyógyszeres és inzulinterápiával szemben. Lehetősége volt tehát dönteni, hogy krónikus betegként vagy gyógyultan szeretne tovább élni. Fiatal korára való tekintettel, és mert gyógyultan kívánt élni, elfogadta javaslatomat.
A beteg az első hónapban kéthetente, majd havonta járt kontrollvizsgálatra. Megállapodásunk szerint a módszer hitelességét számára a vér- cukorszintek normalizálódása jelentette. Az első kontrollvizsgálat során a beteg beszámolt arról, hogy vércukorértékei napok alatt rendeződtek, és két hét alatt már kimutatható fogyás is mutatkozott. Ez utóbbi még inkább ösztönözte a beteget a paleolit étrend folytatására.
A fenti táblázatból is kitűnik, a három hónapos paleolit táplálkozás hatására orvosi értelemben vett jelentős javulás következett be.
Különösen felhívnám a figyelmet arra, hogy az összkoleszterinszint, a húgysavszint, valamint a zsírsavszint gyógyszerek nélkül csökkent. Jelenleg a beteg, egy vérnyomáscsökkentő tabletta szedése mellett, kiválóan érzi magát. Orvosi értelemben gyógyultnak tekinthető. Testsúlya folyamatosan csökken.
Másik betegemet 2010 augusztusa óta kezelem paleolit terápiával. Korábban is én gondoztam őt, így állapotát hosszú évek óta ismerem. A beteg a paleolit elveknek megfelelő táplálkozást másfél évvel ezelőtt kezdte. Azt gondolom, mindenképpen elfogadható orvosi tekintetben is az a feltevés, hogy ez az időintervallum már elfogadható bizonyítékokat szolgáltat.
| ve | oyg | chol | ts | dy.jt | |
| 2002 | 6,4 | 4,9 | 3,8 | 92 | 300 m |
| 2006 | 17,9 | 5,2 | 4,1 | 96 | 25-30 m |
| 2012 | 5,4 | 5,1 | 1,3 | 75 | 1100 m |
Magyarázat: ve: vércukorszint, chol: összkoleszterinszint, tryg: zsírsavszint, ts: testsúly, dy.jt: dysbasias járástávolság, vagyis az a távolság, amit a páciens megállás nélkül tud megtenni
Ez a betegem 75 éves, szintén férfi, 17 éve ismert és kezelt magasvérnyomás-betegsége, előrehaladott az érelmeszesedése. Korábban 25-30 métert tudott megtenni gyalog anélkül, hogy megállt volna. Ezt a jelenséget hívjuk kirakatbetegségnek. Az alsó végtagok artériáiban az érelmeszesedés miatt annyira rossz az oxigénellátás, hogy járás közben olyan fájdalom jelentkezik, amelynek következtében meg kell állni.
Az évek folyamán szívinfarktus miatt koszorúér-tágító és érmegkerülő szívműtéteken esett át. Majd reflux betegsége jelentkezett és cukorbeteg lett. Sokféle gyógyszert szedett, köztük voltak az orvostudományi ajánlások szerint „kötelezőnek” tekintett gyógyszerek: koleszterincsökkentő, vérhígítók, trombózisgátlók, vérnyomáscsökkentők és természetesen béta-blokkolók is. A folyamatos gondozás ellenére állapota nem javult, sőt 2010 augusztusáig inkább romlott.
2010 augusztusában az inzulinterápia kiváltásának reményében kezdett a paleolit étrend elvei szerint táplálkozni. Kisebb eltérésekkel azóta is tartja a paleolit étrendet. Jelenleg két gyógyszert szed. Egy kombinált vérnyomáscsökkentőt és egy, a klasszikus, elavult, nem szelektív béta-blokkolókat kiváltó, minden tekintetben kardioszelektív béta-blokkolót. Inzulinkezelését a paleolit terápia második napján meg tudtuk szakítani, és azóta egyetlen alkalommal sem volt szüksége inzulinra. Két éve nem szedi a koleszterincsökkentőt, ennek ellenére nincs progresszió az állapotában. Járástávolsága jelentős mértékben megnőtt, reflux betegsége a terápia első hetében megszűnt. Testsúlyát eleinte folyamatosan veszítette, de az utóbbi időben nem hízik és nem is csökken a testsúlya. Panasza nincs!
Az ő szavaival élve, mintha éveket fiatalodott volna. Gyakran megfogalmazza, hogy fizikai teljesítőképessége fényéveket javult. Ezt egyébként terheléses vizsgálatai is igazolják.
A kardiológiai gondozáson a kardioszelektív béta-blokkoló használatát elfogadták, bár a koleszterincsökkentő visszaállítására azért még tesznek néha egy-egy gyenge kísérletet.
Összegzésül elmondhatom, hogy a beteg állapota 18 hónap paleolit táplálkozás után kiváló, és életminősége jelentősen javult. Kezelésével elégedett, rendelésemen kéthavonta jelentkezik. 2TDM (2-es típusú cukorbetegsége meggyógyult, magas vérnyomása egyetlen, minimális adagban adott gyógyszer-kombinációval kezelhető, a szív koszorúér betegségének stabilizálódását panaszmentessége és kardiológiai vizsgálatok igazolják!
Utóbbi betegünk története egyértelműen szemlélteti, hogy a paleolit étrend még igen súlyos szövődményes esetekben is kiváló eredményeket, és gyógyulást eredményezhet.
AZ INZULIN CSÖKKENTÉSÉNEK VAGY ELHAGYÁSÁNAK MÓDJAI
Az alábbi egy általánosan elfogadható gyógyulási út 2TDM esetében:
1. a teljes cukoranyagcsere laboratóriumi feltérképezése (ve, inzulin C-peptid, antitestpanel);
2. a paleolit étrend bevezetése és következetes betartása, annak minden fontos szabályával együtt;
3. a szájon át szedett tabletták és vagy inzulin fokozatos vagy azonnali elhagyása;
4. a beteg gyógyszereinek átalakítása, a mindenképpen elengedhetetlen gyógyszerek korrekciója és alakítása a cukorbetegséghez;
5. mozgás lehetséges, de beiktatása nem szükséges;
6. az inzulin szükségességének megállapítása.
Ez a séma 2TDM esetében az esetek jelentős részében hat-nyolc hónapon belül gyógyuláshoz vezethet. Tekintettel a paleolit étrend további hatásaira, ez a társuló krónikus betegségekre is igaz lehet. Vannak esetek, amikor a hasnyálmirigy inzulintermelő kapacitása oly mértékben sérült, hogy nincs esély az inzulin teljes elhagyására. A paleolit étrend azonban ilyenkor is más minőségű életet tud biztosítani. A szövődmények kialakulásával már foglalkoztunk. Így, amennyiben inzulinpótlásra szorulunk, a táplálkozásunk paleolit átalakításával az egészséges élet perspektívája nyílik meg előttünk. Ez a nyugati étrenddel és a jelenlegi, cukorbetegnek szóló diétás ajánlásokkal sem lehetséges. Vagyis, ha szükség lesz némi inzulinpótlásra, akkor is elengedhetetlen a paleolit étrend bevezetése.
Ha a legelső lépésen, a cukor anyagcseréjének feltérképezésén túl vagyunk, akkor felelősen tudunk dönteni az azonnali vagy a fokozatos gyógyszerleépítés mellett. Ha a betegnél a C-peptidszint egyértelműen inzulintermelést mutat, akkor nincs veszélye az inzulin teljes elhagyása melletti lépéseknek. A C-peptid sokkal érzékenyebben jelzi a proinzulin- és inzulintermelést, mint maga az inzulin.
A legkisebb inzulintermelés is megakadályozza a ketontestek képződését. Ennek következtében a hyperglykaemia (magas vércukorszint) csak akkor tud kómát okozni, ha magas vízmennyiség (hyperosmolaris állapot) is társul hozzá, vagy egyáltalán nem termelődik még csekély inzulin sem. A hyperosmolaris állapot a folyamatos vércukormérésekkel megelőzhető. Ennek tudatában, és ismerve az említett laboratóriumi vizsgálatokat, biztosan kizárhatóak a hyperglykaemia miatt kialakuló kómás állapotok.
A paleolit diéta során mindenképpen alacsonyabb lesz a vércukorszint. Így annak folyamatos ellenőrzése a gyógyszeradagolás csökkentése miatt naponta szükséges, és napi kommunikációt feltételez az orvossal. A hypoglykaemia (alacsony vércukorszint) veszélyesebb tud lenni, mint a magas vércukor.
Mindezeket alapul véve az orvos által kontrollált inzulin- és tablettás gyógyszeradagolás személyre szabottan valósítható meg. A végeredmény eléréséhez nincs szükség különleges eljárásokra, csupán az étrend betartására, amelyről, mint ahogy idéztem is, már az 1930-as években mondták az orvosok, hogy nem is olyan nehéz. Azóta persze változtak az élelmiszerek, a többségüket azonban jó minőségben és nem is drágábban lehet beszerezni, mint a nyugati étrend megbetegítő alapanyagait. Amennyiben 2TDM-ről van szó, a paleolit diétával mindenféle egyéb terápia és módszer nélkül sikerülhet meggyógyulni a cukorbetegségből.
Egy kicsit más eljárást kell követnünk 1TDM esetében, de alapjaiban hasonló helyzet előtt állunk. Itt azonban sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a végelszámolásban mégis csak szükség lesz inzulinra. Ez attól függ, hogy a paleolit étrend bevezetésekor milyen mértékben sérült a hasnyálmirigy inzulintermelő funkciója. Ezt, a már említett, laboratóriumi vizsgálatokból tudhatjuk meg. Minimális inzulintermelésnél, amit az alacsony C-peptidszint is jelez, valamint magas, inzulin elleni autoantitest esetén, nem tanácsos az inzulint abbahagyni. Ellenben teljesen más életmódbeli lépésekre van szükségünk: gyökeresen vissza kell állítanunk életünket a nem diabéteszes kerékvágásba.
Ahhoz, hogy ezt konkretizáljuk, értelmeznünk kell a jelenlegi dietetika ajánlásainak tarthatatlanságát:
1. Először is nem szabad az inzulinbeadáshoz kötni az étkezést, hanem az étkezéshez kell adni az inzulint! Vagyis nem szabad négy-hat alkalommal inzulint adagolnunk, mert az egyáltalán nem az élettani igényeinket elégíti ki. Így lépten-nyomon csak több szénhidrátot vagyunk kénytelenek enni. Az inzulint az elfogyasztott étel mellé kell adagolnunk. Ez legjobban akkor sikerül, ha kezdetben, míg nem állt be az anyagcsere-egyensúlyunk, két részre osztjuk a beadandó inzulin mennyiségét. Ha például 10 NE-t adnánk magunknak, akkor étkezés előtt adjunk be 5 NE-t, majd két óra múlva mérjük meg a vércukor szintünket. Ha 6 mmol/1 alatt van, ne adjunk inzulint, ha 10 mmol/l felett, akkor adjuk be a maradékot. Ezt csak addig kell ilyen megosztott formában adagolnunk, amíg nem lesz tapasztalatunk a paleolit étrend okozta vércukorszint-csökkenésben. Persze a példa sarkított, de használható. Pár hét alatt áttérhetünk az étkezés előtti vércukor- szinthez való viszonyításhoz. Ezt, függetlenül az étkezések számától, célszerű így alkalmazni.
2. A paleolit étrend energiaértéke sokszorosa a jelenlegi ajánlásokban szereplő nyugati étrendének. Ez azt jelenti, hogy nem leszünk folyton éhesek, mert a zsír és a fehérje kiegyensúlyozottá teszi energiafelhasználásunkat. Vagyis nem kell folyton, és nem kell naponta négy-hat alkalommal ennünk. Mindig csak akkor együnk, ha éhesek vagyunk. Nincs szükségünk az étkezések közötti nassolásra és kiegészítő étkezésekre sem. Azért sem, mert ha jól irányít bennünket a kezelőorvos, és ért a paleolit étrendhez, akkor nem lesz hypoglykaemiánk, és nem kényszerülünk pótétkezésekre. A szénhidrátigény kielégítésére és az energia fedezésére kiválóan alkalmasak lesznek a fehérjék és a zsírok.
3. A bázis- vagy hosszú hatású inzulinok szerepe nem egyértelmű. A hajnali vércukorszint kis mennyiségű, esti, gyors hatású inzulin mellett is tökéletes lesz. Kivéve persze azt az esetet, amikor a glukagontermelés nem élettani. Ilyenre azonban alig akad példa, és ritkasága miatt ezekben az esetekben külön értékelés szükséges. Az éjszakai éhezés fázisában a fehérjeforrásokból képződő glükóz sohasem lesz túlságosan magas, ha van glikogénraktárunk is. Ez pedig paleolit táplálkozás mellett biztosan kialakul, mert az energia java részét a zsír fogja szolgáltatni, így a glukózból feltöltődnek a glikogénraktárak. Ha a fizikai aktivitást is beiktatjuk a paleolit étrend mellett, akkor különösen ügyelnünk kell, hogy ne adjunk felesleges inzulint. Ilyenkor a bázisinzulinok használata egyszerűen értelmetlen. Egyébként is a hosszú hatású inzulinok okozzák az alacsony vércukorszintből adódó állapotok jelentős részét.
4. Az első időszakban, amíg nem napi rutin a paleolit étrend, fontos kellő figyelmet szentelni az élelmiszerek közötti megfelelő arányra. Vagyis a fehérje- és zsírfogyasztás legyen 70%, a maradék 30%-ot pedig osszuk el a zöldségek és a gyümölcsök között. A táplálkozás során a tejtermékek és a glutén teljes mellőzése segíti az autoimmun folyamatok mérséklődését és leállását.
5. Az esetlegesen az inzulinok mellé szedett, szájon át bevehető cukorgyógyszereket mindenképpen hagyjuk el. Ez mind a két típusú cukorbetegségre vonatkozik, ha az inzulinadás bármely formája megmarad a terápiában.
6. A fruktózzal még foglalkozunk, de a szerepét már itt érdemes megemlíteni. Magyarországon még ma is divat a cukorbetegeknek fruktózt felírni édesítőszerként. A szakrendelők még ontják magukból a vényeket. A fruktóz azonban emeli a húgysavszintet (amit tévesen a húsoknak tulajdonítanak), és másodlagosan sajnos, rontja az inzulinérzékenységet. Minden cukorbeteg tartsa magát távol a fruktóz nevű édesítőanyagtól és annak különböző formáitól. Ha a diabetológusa mégis erre biztatná, ajánlja figyelmébe a legújabb vizsgálati eredményeket.
Ha ezeket az irányelveket figyelembe vesszük, valószínűleg másként látjuk a cukorbetegségünket. Vagy azért, mert nem leszünk betegek, vagy azért, mert teljesen másképp érezzük magunkat. Az egész szervezetünk átépül, vagy talán úgy kellene fogalmazni, hogy visszaáll a számára ideális működésre: teljesítőképességünk megnő, hasi panaszaink elmúlnak, és az oly rettegett szövődmények még akkor is kerülni fognak bennünket, ha inzulinadagolásra van szükségünk. Ezek a célok és lehetőségek viszont teljesen mások, mint az egy életre szóló krónikus betegség perspektívája – és ez főleg abban az esetben igaz, ha fiatalokról vagy gyermekekről van szó.
A jelenlegi hivatalos ajánlások a 2TDM eseteiben erősen kapacitálják az inzulin minél előbbi bevezetését. A kérdés az, hogy ennek van-e értelme, és főleg az, hogy van-e más megoldás. A 2TDM inzulinkezelése már alapjaiban magában hordozza a súlyosbodást. A betegek jelentős része hízni kezd, az állapotuk egyáltalán nem javul, sőt az esetek döntő többségében csak rosszabbodik. Ráadásul a gyártók igyekeznek tagadni és nem beszélni róla, de az úgynevezett humán inzulinok adagolásakor is azonnal elindul az antitestek képződése. Ez pedig még kiszámítatlanabbá teszi a kezelést.
A SZÜLŐ ÉS A CUKORBETEG GYERMEK
Érdemes néhány szót szólni azoknak a szülőknek a lelkiállapotáról, akik sokszor pár éves gyermekük miatt kénytelenek szembenézni a cukorbetegek kálváriájával. Csak azért fordítanék erre különös figyelmet, mert a gyermeküket féltő szülők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Idézem egy anya levelét:
„Aznap, amikor a lelet alapján beigazolódott, hogy hároméves kislányunk cukorbeteg, telefon érkezett a gyermekorvostól, aki utasított, hogy pakoljak össze a gyermekemnek néhány napra ruhát, és induljunk vele azonnal a megadott kórházba, mert be kell, hogy állítsák inzulinra. Kétszer kérdeztem vissza, egyszerűen nem bírtam felfogni a hallottakat.
Egy órával később már a kórházban voltunk, ahol gyors egymásutánban történtek az események. Megmérték a kislányunk cukorszintjét, azaz megmérték volna, ha az már nem esett volna a „műszerrel nem mérhető” tartományba. Rögtön fel kellett mennünk a diabéteszosztályra, ahol tárgyilagos hozzáállással tették a dolgukat a nővérek. Férjemmel együtt kísértük be a kislányunkat a kórterembe, aki eddig még beteg sem volt igazán, kórházat még kívülről sem látott, és nagyon meg volt szeppenve.
…
Az érkezésünket követően nem sokkal behívott egy orvos, és felvette az anamnézist, rögzítette a tényeket. Temérdek kérdés cikázott az agyamban, fojtogatott a sírás, és mint ilyenkor mindenki, én is azt akartam tudni, hogy miért pont az én gyerekemmel történt mindez. A válaszokat nem ettől az orvostól, hanem néhány órával később a főorvostól tudtam meg. Tényként közölte, hogy a cukorbetegség gyógyíthatatlan, és a gyermekem örök életében inzulinra és szigorú diétára szorul.
Biztosított róla, hogy nem tudtuk volna megelőzni, és nem tudtuk előidézni sem a cukorbetegséget. (Azóta már tudom, hogy az összes állítása hamis.) Néhány szót ejtett még a cukorbetegség genetikai vonatkozásairól, majd arra kért, írjam össze a kérdéseimet, és megválaszolja őket legközelebb.
…
Tartottak még a kórházban egy diabéteszoktatást is, ahol megtudtuk, mik a szövődmények, mi a hypoglykaemia, és elmagyarázták a hipokit-injekció használatát; minden szülőt lát- J hatóan megdöbbentett és letaglózott, amikor megtudtuk, mire való. Egy szülőnek borzasztó olyan dolgokat hallani, mint, amilyeneket nekünk érzelemmentesen és objektíven feltártak. Majd megtudtuk, mennyi napi szénhidrátra és mennyi inzulinra »állították be« a gyerekeinket, és kaptunk egy jó kis napirendet. Az én hároméves kislányomnak napi nyolc(!) étkezést írtak elő, pontosan megszabva, hogy hány órakor kell cukrot mérni, és az eredménytől függően mennyivel később és hány egység inzulint adni, továbbá meg van szabva az étkezéshez tartozó szénhidrát mennyisége, sőt az is, hogy milyen típusú szénhidrátot kell fogyasztania. Például kenyeret kell ennie tízóraira pontban 9:00 órakor, vagy gyümölcsöt ehet tízóraira, de azt csak I0:30-kor, és ezeket sosem szabad felcserélni, akkor sem, ha mindkettőt csak 10 CH-értékben fogyaszthatja. Magyarán, ha a gyerekem éhes, de nincs éppen étkezési idő, akkor várnia kell, viszont ha nem éhes, akkor is ennie KELL, azt és annyit, amennyi elő van írva. Az szintén lényegtelen, hogy például kenyér helyett inkább gyümölcsöt kíván, mert nem kaphat, ha éppen nem az van előírva. Kérdésemre, hogy mit adjak neki, ha a gyermekem két étkezés között mégis éhes, az volt a válasz, hogy nyomjak a kezébe egy fél uborkát. Látott már bárki is hároméves gyereket önmagában zöld uborkát ropogtatni?!”
A magyar egészségügyi rendszer alkalmatlan az új dolgok objektív vizsgálatára. A paleolit étrend elfogadottsága nem azon múlik, hogy az étrend szakmai szempontból mit tud és mire alkalmas. A szakmai irányvonalakat a gyógyszergyárak fogalmazzák meg, és az irányítás is az ő kezükben van. Így tehát senkinek nem érdeke – és egy vezető diabetológus számára talán elképzelhetetlen is -, hogy a gyógyszeres terápián kívül is legyen élet. A gyerekeiket féltő anyákban persze a legkisebb félreinformálás is problémák tucatjait indíthatja el. A leggyakoribb ilyen téboly a már unos-untalan emlegetett szénhidrát nélküli élet lehetetlensége. Ennek cáfolataként a gauchók esetét már említettem.
A másik, legtöbbször zsarolásra használt tévhit, a hiánybetegségek kialakulása. Eszerint, ha egy szülő paleolit étrendre állítja a gyerekét, akkor számíthat rá, hogy az elmarad majd a fejlődésben, vitaminhiány lép fel nála, és még vérszegény is lesz. Valljuk be, ha valaki nem ismeri a paleolit étrendet, bárkiről is legyen szó, elbizonytalanodik. Ez pedig a gyermekgyógyász- és diabetológusszakma felelőssége. Ismeret hiányában ugyanis véleményt mondani bármiről, a betegek szempontjából nem csupán felelőtlenség, hanem erkölcstelenség is. Mert mi, orvosok, nem a gyógyszergyárakra esküdtünk, hanem a gyógyításra. Manapság viszont egyre kevesebbszer beszélünk a betegekről, különösen a gyermekekről. Ha máskor nem is, legalább ilyen esetekben szólaljon meg a lelkiismerete minden gyermekorvosnak. A gyermek és a szülők részéről is minimális elvárás, hogy a betegnek csak megalapozott véleményt adjon az orvos.
NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK
Többször felhívtam már a figyelmet a gyógyszeripar hipnotizáló jellegére, és ezzel nem titkolt szándékom, hogy a gyógyszert használók, köztük cukorbetegek éberséget se hagyjam szunnyadni. S hogy milyen igazam van, azt támassza alá egy olyan ember vallomásainak a részlete, aki hozzám hasonlóan közelről ismerhette a gyógyszercégek működését. Nézzük, milyen dolgokra derülhetne fény, ha tudjuk, mit keressünk a gyógyszergyáraknál. Dr. John Virapen a világ egyik legnagyobb gyógyszergyáriak volt az egyik vezérigazgatója. Tanulságos dolgokat jegyzett le az inzulinnal kapcsolatban. Talán egyre több olyan valódi szereplő lelkiismerete nyílik majd meg, aki hasonló galádságokban vett rész. Nem idézni fogom őt, csak összefoglalni azt, amit az inzulinnal kapcsolatban írt.
A cukorbetegség kezelésére használt inzulint úgy ezelőtt harminc évig állatokból vonták ki. Az eljárás nem volt bonyolult, és az inzulin nem volt drága. Egyszer csak megjelent a jobb, a sokkal drágább szabadalomként bejegyzett, de csak a nevében humán (emberi) inzulin. Ezt az inzulint az Escherichia coli baktérium génsebészetileg módosított genomja termeli. Tehát nem humán inzulin, csak olyan aminosav-összetételű, mint az emberi. A hatékonysága egyáltalán nem jobb, mint az állati inzuliné. A gyógyszergyárak a „humán” megjelöléssel inkább lelki hatást akartak kiváltani a cukorbetegeknél. A szokás hatalom, főleg a gyógyszerszedésben, ezért óriási reklámfogásnak bizonyult az új inzulint humán inzulinnak hívni. Bejött.
Ha nem akasztották volna rá a humán jelzőt, az állati inzulinokat nagyon nehéz lett volna átállítani az újra. Virapen utólag „arcátlan hazugságnak” nevezte ezt az eljárást. Az állati inzulin ugyanis természetes, a humán inzulin pedig mesterséges. Ha csak annyit tudtak volna a betegek, hogy ez egy genetikai eljárással előállított inzulin, akkor vajon ki állt volna át az olcsó inzulinról a méregdrága humán inzulinra? Az állad inzulinra nem volt szabadalmi jog, pontosabban a feltalálók mindössze egy dollárért adták el a szabadalmat a gyártóknak. A humán inzulin viszont a szabadalmi jog miatt drága lett.
A lényeg, hogy a pontos megnevezés ártott volna a baktériummal előállított mesterséges genetikai inzulinnak. Így lett humán inzulin. A gyártók a mai napig tagadják az allergiás reakciókat. Ennél azonban nagyobb problémák is adódnak ezzel az inzulinfajtával. A Brit Diabétesz Társáéi pár év alatt több mint 3000 levelet kapott a betegektől. A leveleket 1986 és 1989 között írták, de csak 1993-ban hozták őket nyilvánosságra. A betegegek arról panaszkodtak, hogy nem érzik az alacsony vércukorszint kezdetét, amit sertésinzulin használatakor, illetve ha valaki egészséges, akkor érezni lehet. Mindenféle előzetes jel nélkül veszítették el az eszméletüket. Legalább negyedük azt állította, hogy ez rendszeresen előfordult, különösen éjszakánként. Másokat görcsök kínoztak vagy koncentrációs nehézségeik támadtak, több betegnek pedig eszméletvesztés nélküli emlékezetkiesése volt. Ennek következtében sokan elveszítették a munkájukat. Volt, akinek bevonták a jogosítványát, mert vezetés közben lett rosszul.
Csak adalékként említem meg, hogy a humán inzulinokkal az első emberi vizsgálatokat 17 cukorbetegen végezték. Ez volt az első genetikailag módosított, baktérium által előállított anyag, de az első, embereken végzett vizsgálatok után két éven belül már forgalomba is került. A mai napig nem bizonyosodott be, hogy vannak-e előnyei a természetes, vagyis az állati inzulinhoz képest. Jelenleg már nem lehet állati inzulinhoz jutni. Az összes vizsgálatot a gyógyszeripar finanszírozta. A kis létszámú vizsgálatok alkalmatlanok a mellékhatások megfigyelésére, de a legtöbb vizsgálati alany mindössze egy ötvenfős csoportot tett ki. A helyzet ebben ma sem változott. A humán inzulinok elterjesztése érdekében a cégek osztályvezetőket fizettek le és hivatali munkatársakat korrumpáltak. Óriási pénzeket fordítottak a korrupcióra. Egész kórházakat és ellátórendszereket vásároltak meg, a tudomány teljes mellőzése mellett.
Virapen szerint semmi sem olyan hasznot hajtó termék, mint amitől sokan és hosszú ideig függnek. A piacbővítés a mai napig megfigyelhető. A 2TDM eseteiben nem a betegség megszüntetése a cél, hanem lehetőség szerint minél előbb a gyógyszeres kezelés és az inzulin adása a betegeknek. Természetesen ennek érdekében működnek az étrendi ajánlások is. A gyógyszeripar érdeke a minél nagyobb eladás és bevétel. A beteg gyógyszer nélküli gyógyulásában azonban nem érdekelt. Ezért ebbe az irányba hipnotizálja az általa korrumpált orvosakat is, akik persze kapcsolatban vannak a betegekkel. Hasonló történeteket más gyógyszerekkel kapcsolatban is lehet mondani. A betegnek az orvos higgadt és tárgyilagos viselkedése nélkül esélye nincs a gyógyszergyárakkal szemben. Becslések szerint a gyógyszeripar évente 35 ezer dollárt fektet be a gyógyszert felíró orvosok megvesztegetésébe.
A SZENT TEHÉN: A FRUKTÓZ
A fruktóz lett a hazai diabetológia szent tehene. Kiemelt szerepet kapott mint édesítőszer. Általában minden diabetológus felírja. A gondolat abból indult ki, hogy a fruktóz elkerüli a szokásos biokémiai utat, ami a glükóz lebontásakor érvényesül, és nem növeli a hasnyálmirigy inzulintermelését, mivel nem emeli jelentősen a beteg vércukorszintjét sem. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert már negyven évvel ezelőtt jelentkeztek a fruktóz fogyasztásának kedvezőtlen hatásai. Ezt részben a fruktózt fogyasztó betegeken figyelték meg, de az utóbbi évtizedekben, a katasztrofálisan megemelkedett cukorfogyasztás miatt, górcső alá kerültek a szénhidrátok is. Így egyre több vizsgálat bizonyította, hogy nem feltétlenül a zsírokban kell keresni a szív-ér rendszeri betegségek, mumusát, és a 2TDM-es esetek is döntően a szénhidrátfogyasztás emelkedése miatt alakulnak ki.
Minden vizsgálat haszontalan azonban addig, míg eredményeit nem sikerül a gyakorlatban is igazolni. Ez idáig pedig úgy tűnik, az orvostudomány nem nagyon akar tudomást venni a táplálkozástudomány újabb eredményeiről. A fruktóz szerepe sok tünetben és ennek következtében sok betegségben beigazolódott. Ezek a következők:
- emelkedett trigliceridszint;
- köszvény;
- diabetes mellitus, 2TDM;
- metabolikus szindróma;
- magas húgysavszint;
- elhízás;
- inzulinrezisztencia.
Mindez persze nem kizárólag a vényre felírt fruktóz következménye, hanem az ételeinkben egyre nagyobb mennyiségben megtalálható rejtett szirupok és üdítők fogyasztásából is következik.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a gyümölcsökben lévő fruktóz nem ebbe a kategóriába tartozik. Ezzel kapcsolatban jó tudni – ami a paleolit étrend esetén egyébként is fontos -, hogy a fruktóz felhasználásnak korlátai vannak. Ez függ a glükóz- és a fruktózfogyasztás mértékétől is. Általánosságban elmondható, hogy napi 40-50 gramm fruktóz fogyasztása még nem okoz panaszokat. Ha azonban ennél többet eszünk, akkor a fruktóz nem tud felszívódni a belekből. Ennek következménye a felhasi fajdalom, a puffadás és a hasmenés. Bélrendszereket azonban lehet edzeni. Megfigyelések szerint bizonyos határokig lehet növelni a fruktóz felszívódásának mértékét. Folyamatosan magas fruktózfogyasztás esetén növekszik a napi felszívódó mennyiség. Érdekes, hogy bizonyos aminosavak – tehát fehérjék – fokozzák a fruktóz bélen keresztül történő felszívódását. Vagyis ha gyümölcsöket eszünk húsfélékkel, akkor több kerül a szervezetünkbe, mint ha a gyümölcsöket önmagukban fogyasztanánk.
Sajnos a világ cukorfogyasztása az utóbbi pár értizedben jelentősen emelkedett. A WHO 2011-es statisztikája alapján 1970-ben világszerte 35 millió tonna fruktózt használtak, 1990-ben 55 milliót, 2000-ben pedig 64 milliót. Igaz, hogy ugyanakkor a cukorfogyasztás is nőtt, 70 millió tonnáról 128 millióra. Ezek a számok persze önmagukban keveset mondanak, hiszen az egész világon nem azonos a népesség eloszlása, és nem azonosak a táplálkozási szokások sem. Ami biztos, az a három nagy kontinens túlsúlya a fogyasztásban. Európa, Ausztrália és természetesen Észak-Amerika fogyasztása óriási mértékben emelkedik. Ezekben az országokban a napi átlag fruktózfogyasztás az energiaszükséglet 10-15 százaléka. És akkor még nem is beszéltünk a többi szénhidrátforrásról.
Különösen érdemes kiemelni a cukrozott üdítőket. Fogyasztásuk járványos szintet öltött. Míg kisgyermekkorban a fruktózfogyasztás 27%-át, fiatalkorban már közel 50%-át teszik ki, arányuk felnőttkorban némileg visszaesik. Ha ezeket a számokat figyeljük, akkor elgondolkodtató, hogy elég-e a fruktóztartalmú üdítőitalok megadóztatása. Mivel a fruktóz megbetegítő szerepe egyértelművé vált, a pénzügyi sarc bevezetése nem elegendő, a fruktózfogyasztás visszafogása érdekében a felvilágosítás is szükséges lenne. Magyarországon nem eléggé hatékony a népegészségügy működése. Ennek következménye, hogy nehezen tudjuk átlátni, milyen kártékony a fruktóz.
A másik nagy baj az élelmiszer-adalékként használt fruktózzal van, ami olyan ételekben és kész húsárukban is megtalálható, amelyekről nem is gondolnánk: a virslibe, a sonkákba és a szalámiba ízfokozóként teszik bele. Következésképpen ezeket az árukat a paleolit étrend során ki kell iktatnunk az étrendünkből. Próbáljunk inkább házi készítésű termékeket vásárolni.
A fruktóz által okozott metabolikus zavar első jele az étkezés utáni hyper-triglyceridaemia (emelkedett trigliceridszint), ami a máj triglicerid- előállító működésének a következménye (ez a lipogenesis). A fruktóz azért fokozza a májban a zsírképződést, mert
- elkerüli a phosphofructokináz-szabályozási pontot;
- a máj a fruktóz metabolizmusának fő helye;
- a fruktóz aktiválja azokat a protein-1c-t kötő sterol-receptorelemeket, amelyek fokozzák a lipogenesisben érdekelt gének expresszálódását.
Vagyis ha fruktózt eszünk, akkor abból elsősorban zsír keletkezik. Az is a májban. Ennek jelentős része a májban is marad, kialakítva a zsírmájat, ami gyakori ultrahangos lelet. Így mindjárt láthatjuk, hogy a zsírmáj gyógyításában miért megoldás a paleolit étrend, amely kiiktatja a hozzáadott finomított szénhidrátokat, így a fruktózt is. A zsírmáj megjelenése párhuzamos folyamatokat is beindít. Ennek következménye lesz az úgynevezett viscerális, vagy hason belüli elhízás, illetve zsírlerakódás. Ennek mértéke sok esetben nem megítélhető. Vannak olyanok, akiknél viscerális zsír mellett az elhízás külső jelét nem találjuk. A viscerális zsír elsősorban a belső szervek felszínén és azok között rakódik le. Érdekes megfigyelés, hogy viscerális zsír csak azokban raktározódik, akik fruktózt fogyasztanak. A megfigyeléseket CT-vizsgálatokkal igazolták. Ennek laboratóriumi megnyilvánulása a trigliceridszint emelkedése és a vércukor lassú, éhgyomri emelkedése.
Így szépen lassan, az elhízás mértékével egyenes arányban megváltozik az inzulinérzékenység is. A viscerális zsírsejtek sokkal nagyobbak, mint a többi zsírsejt, ezért inzulinérzékenységük már alaphelyzetben is csökkent. Az inzulinkötő receptorok nem tudnak megfelelő számban képződni a viscerális adipocyták (zsírsejt) felszínén. Vizsgálatok igazolták, hogy a 25%-nyi fruktózt tartalmazó étrend (ami alapvetően majdnem az átlag nyugati étrendnek felel meg) a trigliceridszintet akár a kétszeresére is emelheti. Ez pedig a koleszterinhipotézis híveinek is rossz ómen, de valójában azért rossz, mert a triglicerid három-négy hét alatt szervül (beépül), és zsírréteget alakít ki a testünkön. Vagyis a fruktózból háj keletkezik.
Ezek a kezdeti lépések a metabolikus szindróma felé. Kialakul a zsírmáj és emelkedik a testsúly, majd viscerális zsírréteg, csökkent inzulinérzékenység és magas vérnyomás jelentkezik. Ezt minden esetben a fruktóz generálja önmagában. Ha finomított fruktóztartalmú étrenden vagyunk, akkor ezen sajnos a mozgás sem változtat, illetve csak akkor, ha a mozgás energiaigénye felemészti a képződő trigliceridet is. Ehhez azonban élsportolónak kell lenni vagy naponta három-négy órát keményen sportolni. Nem hiszem, hogy átlagemberként így élnénk. A nyugati étrendnek tehát csak ez az egy eleme már komoly betegségeket okoz. És ebben nem a hús és a zsír a ludas. Ez cáfolhatatlan tény. Már pusztán a paleolit étrenden élők nagy száma is gyakorlati kontrollt és igazolást jelent.
A fruktóz húgysavszintemelő szerepéről már beszéltünk az orvostudományi tévhitek kapcsán. Nem árt azonban ismételni. A fruktóz biokémiai folyamatokon keresztül húgysavtermelődéséhez vezet. Ennek következménye lehet a köszvény.
A köszvény kialakulásában a fruktóztartalmú gyümölcsök mellett fontos kiemelni még a fruktóztartalmú üdítők és az alkohol szerepét is.
A köszvénynél azonban sokkal fontosabb, hogy a kardiológia már évek óta felismerte, hogy a magas húgysavszint előjelző faktora a szív- és érrendszeri betegségeknek. Megszületett az érelmeszesedés és szívbetegségek szénhidrátelmélete. A gyakorlat pedig ezt az elméletet látszik alátámasztani. Ez volt az az elmélet, amely a megbetegítő faktorok közül szép lassan kiszorította a koleszterinhipotézist. A kardiológusokat most már sokkal inkább érdekli a húgysav, hiszen emelkedett szérumszintje előre jelzi a magas vérnyomás és a koszorúér-betegségek kialakulásának lehetőségét. Erre a gyógyszeripar is azonnal reagált. De megint csak részkérdésre összpontosít, amikor az allopurinol segítségével próbálja eltüntetni a húgysavat a vérből. A paleolit étrend azonban ennél sokkal célravezetőbb és hatékonyabb is. Ha a fruktózfogyasztásunk normalizálódik a paleolit táplálkozás során, akkor ezzel sok más megelőző folyamatos is elindítunk. Tehát a szív-ér rendszeri betegségek esetében az igazi megelőzés a paleolit étrend.
SÜRGŐSSÉGI ÁLLAPOTOK A CUKORBETEGSÉGBEN
Az utóbbi évtizedben egyre ritkábbak lettek a cukorbetegség intenzív terápiás ellátást igénylő szövődményei. Ezekkel azért nem árt tisztában lennünk, mert amikor a diabetológia kritizálja a paleolit táplálkozást, sokszor elhangzik a krízisállapotokkal való fenyegetőzés. A betegeket próbálják eltántorítani a paleolit étrendtől, mondván, kómát és az alacsony vércukorszint miatt eszméletvesztést is okozhat. A paleolit táplálkozás azonban kómát (ketoacidotikus) csak abban az esetben okozhat, ha a szervezettben abszolút inzulinhiány van, ugyanis csak ekkor szaporodhatnak fel a lipolízisből származó ketontestek. A legcsekélyebb inzulinmennyiség is leállítja a ketontestek termelődését. Ezt természetesen figyelembe kell venni a paleolit étrend elkezdésekor. A körültekintő terápiának azonban – ahogy korábban említettük – mindig együtt kell járnia az inzulinszint mérésivel. Amennyiben nincs inzulintermelés, a paleolit terápia mellett sem szabad elhagyni az inzulint. A dolog logikájából következik, hogy ezek olyan 1TDM-esetek, amikor egyébként sem lehet elhagyni az inzulint.
Az alacsony vércukorszint azonban érdekesebb kérdés, mivel ez is csak hozzá nem értő kézben válhat veszélyessé, például akkor, ha a paleolit diéta rendkívül erőteljes vércukorcsökkentő hatását nem követi az inzulin vagy a tabletta csökkentése. Ha ez a paleolit étrenddel szinkronban történik meg, akkor nem fordulhat elő az alacsony vércukorszint. Ez annál is inkább igaz, mert a humán inzulinoknak nevezett mai inzulinok mellett sajnos nem lehet előre érzékelni az alacsony vércukorszintet. Ez azt jelenti, hogy a paleolit étrend bevezetésekor – ahogyan arról már beszéltünk – azonnal át kell értékelni a gyógyszeres terápiát.
Meggyőződésem, hogy éppen a paleolit diéta és a vele párhuzamosan alkalmazott korrekt inzulincsökkentés és gyógyszerelhagyás az, ami megszünteti a szélsőséges vércukorértékeket, s így az intenzív terápiát igénylő kómákat és eszméletvesztéseket.
A magas vércukorszint okozta kómák okai a következők:
- még nem kezelt DM;
- emelkedő inzulinigény, pl. fertőzés, szívelégtelenség;
- gyógyszerhatások (vízhajtó, glukokortikoidok, ösztrogének).
A magas vércukorszint és a kóma tünetei csak részben azonosak. A kóma előjelei azonban felismerhetők, mert az esetek jelentős részében fokozatosan alakul ki. A tünetei gyakorisági sorrendben (a leggyakoribbal kezdve) a következők:
- hányinger, hányás, émelygés;
- hashártyagyulladást imitáló tünetek;
- testsúlycsökkenés;
- a vizelet mennyisége megnő, majd hirtelen csökken, aztán megszűnik;
- gyors szívverés és alacsony vérnyomás;
- nyugtalanság;
- tudatzavar;
- gyors, majd egyre lassuló légzés.
A beteg panaszain és tünetein kívül a laboratóriumi értékek is jelzik a bajt. A kóma halálozási aránya általában három-négy százalék, gyermekkorban kevesebb, de ez függ az ellátóhelytől is. A kezelés alapelvei a vízháztartás rendezése és az inzulinterápia elkezdése, valamint a kálium pótlása.
Az alacsony vércukorszint kiváltó okai között az inzulin és egyes tablettás gyógyszerek túladagolása jön szóba. Figyelmet érdemel, hogy a szulfonil-ureák okozzák a legtöbb ilyen esetet. Különösen veszélyes, ha béta-blokkolókkal vagy véralvadásgátlókkal együtt szedjük őket. Ilyen esetekben fokozott az alacsony vércukorszint kialakulásának, veszélye. Mint említettem, sajnos a humán inzulinok is gyakran okoznak előre nem észlelhető alacsony vércukorszintet. Ugyanilyen problémát okozhatnak a hosszú hatású inzulinok is. Fontos, hogy ha gyakran van hypoglykaemiánk, ne az elfogyasztott szénhidrátmennyiséget emeljük, hanem csökkentsük az inzulinadagunkat.
TERHESSÉGI CUKORBETEGSÉG
Szólnunk kell a rohamosan terjedő és egyre több kismamát érintő terhességi cukorbetegségről, az úgynevezett gestációs diabéteszről is. Hogy a cukorbetegséggel kapcsolatban nem hiábavaló a vészharangot kongatni, azt igazán a terhességi diabétesz szinte járványszerű terjedése jelzi. Magyar adatokat nehéz találni, mert a nyilvántartás egy része a szülészetek, a másik része pedig a diabetológiák hatáskörében van. Vannak azonban olyanok, akik egyik rendszerbe sem kerülnek be. Így csak külföldi adatok alapján becsülhetünk.
A WHO 2009-es statisztikája alapján a terhességi cukorbetegség előfordulása a szülő nők 1-14%-át érinti világszerte. Afrikában egy, az USA-ban 14 százalék. Magyarországot a 8-10% közötti zónába helyezném. A probléma nagyságát az előfordulási gyakoriság utolsó tíz évben történt emelkedése jelzi. Ha ezt összevetjük a gyermekkori 1TDM 440%-os emelkedésével (ez hét éven aluli gyermekekre vonatkozik), akkor belátható a kiemelt figyelem szükségessége. A terhesség alatt kialakult cukorbetegség jellege kiszámíthatatlanul alakul a szülés után. Nem lehet megjósolni és előre jelezni, mikor marad meg a betegség, és mikor múlik el. Ezért különös jelentősége van a terhesség alatti, valóban egészséges táplálkozásnak, a paleolit étrendnek.
A betegséget az anya szervezetének átalakulása miatt megváltozott hormontermelés és a baba placentahormon-termelése alakítja ki. Ennek kórélettani okai az inzulin relatív elégtelen mennyisége és az inzulinrezisztencia kóros emelkedése. A várandósság idején egy hármas egység működik, ami szabályozza a baba fejlődését az anya szervezetében. Ez egy fantasztikus egység, semmi kétség: egy élőlény szervezetében fejlődni kezd egy másik, ami elméletileg idegen, gyakorlatilag mégsem az. Az anya biokémiai folyamatai, a lepény működése és a magzat szervezete közösen alakítják a folyamatokat. E hármas egység az élettani együttélés csodálatos példája. Miért borul fel mégis ez az egyensúly? Mi az oka a cukorbetegség kialakulásának?
Az említett hármas egység hormonokat termel. Az alábbi táblázat a legfontosabb hormonok jellemzőit foglalja össze:
| A hormon neve | A termelődés helye | Kémiai szerkezet | A hormon hatása |
| progeszteron | sárgatest, majd placenta | szteroidhormon | a terhesség fenntartása, anyai sejtes immunválasz szupressziója (elnyomása) |
| ösztriol | méhlepény és magzat | szteroidhormon |
hormontermelések irányítása a dehidro-epialdoszteronon keresztül a terhesség fejlődését és a nemi szervek szülésre való felkészítését biztosítja
fokozza az uteroplacentalis (méh és lepény) véráramlást, az uterus (méh) izomtömegét és az emlő mirigyállomány-tömegét növeli a myometrium (méhizom) oxytocinreceptorainak számát és az uterinális (méh által termelt) prosztaglandin- szintézist elősegíti az LDL-cholesterol d lepényi felvételét és a progeszteronszintézist serkenti a hipofízis és a decidua prolactin termelését |
| HCG (humán chorialis gonadotropin) | placenta | fehérjehormon | szabályozza a placenta hormontermelését és fenntartja a progeszterontermelését, közvetlen hatása van a magzat és anya pajzsmirigyére |
| HPL (humán placentalis lactogen) | lepény | fehérjehormon | fokozza a lipolízist (zsírlebontás), a glukoneogenesist (cukorképződés), emeli az inzulin szintjét és csökkenti az inzulinrezisztenciát, kifejezett diabetogén hatása van |
Mint láthatjuk, egy bonyolult, de kifinomult rendszerről van szó. A táblázatban feltüntetett hormonokon kívül a placenta és a magzat még körülbelül harminc különböző hormont termel. A rendszer célja a két szervezet mindkét fél számára előnyös, tökéletes egymás mellett élése. Így biztosak lehetünk abban, hogy nem a baba és a terhesség következménye a terhességi cukorbetegség.
A terhesség alatt a cukoranyagcserére a legfontosabb hatást a HPL- hormon fejti ki; részben a terhes anya vércukorszintjétől függetlenül növeli a vércukorszintet. Ez azért történik, mert a HPL-hormon, bár a placentában termelődik, de az anya szervezetében növeli a glikogénből és aminosavakból a glükóz termelését. Így az anya hasnyálmirigye fokozott inzulintermelésre van késztetve. A lepény a 8. hét után átveszi a sárgatesttől a progeszterontermelést. A progeszteron és a HPL együttesen növeli az inzulinrezisztenciát. A terhesség alatt a placenta mérete folyamatosan növekszik. Ennek megfelelően ismert inzulinlebontó képessége is növekszik.
E tényezők hatása miatt az anya inzulinszükséglete a terhesség alatt a 36. hét környékére már háromszorosa a fogantatás pillanatában szükséges inzulinnak. Hogy a lepény hatására fokozódik az anya vércukra, és az erre termelt inzulint miért bontja le a placenta? Azért, hogy védje a magzatot, hiszen egy felnőttnek sokkal nagyobb inzulinmennyiségre van szüksége, mint egy magzatnak. Egy egészséges módon táplálkozó, nem elhízott és nem cukorbeteg anya szervezete ezt a változást kompenzálja. Evolúciós adaptációs mechanizmusaink ilyenkor is képessé tesznek bennünket az élettani vércukorszint folyamatos megtartására.
A terhességi cukorbetegség abban az estben alakul ki, ha
- az anyának eleve csökkent az inzulinérzékenysége (az elhízás, a glutén és a tej okozta autoimmun folyamat már évekkel a terhesség előtt elindult), vagy ha
- a terhesség alatt táplálkozása szénhidrátalapú marad, vagy azzá válik.
A csökkent inzulinérzékenység oka is a táplálkozás, így egyértelműen tudunk fogalmazni: a terhességi cukorbetegség oka a nyugati étrend. A táplálkozás szénhidrátterhelését és a magzat által generált háromszoros inzulinigényt a hasnyálmirigy nem tudja követni, ezért az inzulinigény növekedése és a valós képesség között hiány alakul ki. A logika azt is diktálja persze, hogy ezek a terhes anyák később amúgy is cukorbeteggé váltak volna. Ez nyilván étrendjükből fakad: túlzott szénhidrátfogyasztásuk előbb-utóbb 2TDM kialakulásához vezet. Így a terhesség meggyorsítja a betegség kialakulását. Az sem ismeretlen összefüggés, hogy a diabéteszesek diétája tulajdonképpen a nyugati étrend – némileg kozmetikázva. Bár erre azt szokták mondani, főleg az 1TDM-es betegek, hogy esetenként kevesebb szénhidrátot ettek, mint amennyit a betegség alatt a diabéteszes étrend előírt volna számukra.
A terhességi cukorbetegség esetében a kezelés az inzulinra szorítkozik. Nincsenek ugyanis megbízható vizsgálatok a tablettás, vércukorszintet csökkentő gyógyszerekkel kapcsolatban. Így terhesség alatt nem használatosak. Az inzulin használatának több fontos negatív következménye van:
- Ahogy egyik cukorbetegséget sem lehet beállítani gyógyszeresen, úgy a terhességit sem. A magas és alacsony vércukorszintek viszont a magzat fejlődésének gátjai.
- Az anya szervezetében 100%-os gyakorisággal inzulin elleni antitestek kezdenek termelődni. Ennek komoly következményei vannak a terhesség utáni kórfolyamatra. Esetenként a cukorbetegség fennmaradását generálják.
- A baba növekedése gyakran inzulin mellett is fokozott, és a császármetszés esélye sokkal nagyobb, ami egyéb nehézségeket okoz.
A megoldás több okból is a paleolit étrend: kóroki megoldás, egyszerűig nincs kockázata és a terhesség utáni betegséget is megelőzi. A magzat számára kiegyensúlyozott növekedést jelent, és a természetes úton való szülést segíti elő.
A paleolit étrend bevezetésével kapcsolatos általános elvek ugyanazok, mint a többi cukorbetegség esetében. A terhességi diabétesz nagy valószínűséggel megszüntethető a paleolit étrenddel. Csak azokban az esetekben nem lehet megszüntetni, ha már korábban 1TDM kezdett kialakulni. Ez általában autoimmun folyamat. Ilyenkor azonban még szükségszerűbb a paleolit táplálkozás bevezetése, mert anélkül a béta-sejtek pusztulása fénysebességgel elindul, és a betegség a szülés után teljes biztonsággal állandósul. Így megint csak azt emelhetjük ki, hogy a kezelés során az alternatíva: a betegség vagy az egészség. Jelenleg a diabetológia a betegséget jelenti. Ezzel szemben a paleolit terápia gyógyulást és egészséget hoz az anyának és a magzatnak-babának egyaránt. A paleolit étrendet sajnos még a szülészszakma sem ismeri. A kismamák azonban arról számolnak be, hogy a szülészek sokkal elfogadóbbak, mint a többi orvos.
Mindezen ismeretek birtokában, olyan esetekben, amikor sejthető az inzulinérzékenység csökkenése, már akkor érdemes elkezdeni a paleolit étrendet, amikor a baba tervezésébe kezdünk. Így maximális biztonsággal indulhatunk a fogantatásnak, és megelőzhetjük a terhességi cukorbetegség kialakulását. A magzat fejlődése kiegyensúlyozottabb lesz, és nem kell tartanunk semmilyen vitaminhiánytól. A paleolit étrend minden szükséges tápanyagot tartalmaz a baba és az anya számára is.
DIABÉTESZKLUBOK
Magyarországon sok diabéteszklub működik. Meglátásom szerint ezek a szervezetek kinyújtott csápjai a dietetikának és a diabetológiai szakmának. Minden klubnak van orvos vezetője vagy olyan orvos közreműködője, aki befolyásolja vagy ténylegesen is irányítja a működést. Ez persze nem lenne baj, ha a klubok megőrizték volna önállóságukat.
Amikor a paleolit táplálkozás eredményein felbuzdulva Szombathelyen elindítottuk a paleolit klubot, azt gondoltuk, megosztjuk tapasztalatainkat a diabéteszklub tagjaival és vezetőivel. Meghívót küldtünk nekik, arra gondolva, hogy megpróbálhatnánk együtt előbbre lépni, illetve arra számítottunk, hogy a cukorbetegek érdekképviseletét bizonyára érdekelheti, mit tudunk a témához hozzátenni, esetleg más módon láttatni a gyógyulás és a betegek előrelépése érdekében. A vezető, aki nem orvos, e-mailben válaszolt a meghívásunkra. Nemes egyszerűséggel elküldte nekem a cukorbetegségek kezelésére vonatkozó hivatalos étrendi ajánlást. Becsületesen átnéztem, mert azt hittem, valami újdonság lehet benne. Arra nem gondoltam, hogy azt feltételezi, nem ismerem a benne foglaltakat. Részletesen cáfoltam neki az ajánlás pontjait, de nem jött válasz. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem hitt nekem, és nem is érdekelte, hogy mit nem hisz, vagy valaki csak elküldette vele az ajánlást. S mivel egy orvosi kongresszus anyagából származott, ezért ez utóbbit sem tartom kizártnak.
A probléma az, hogy ezek a szervezetek úgy működnek, hogy alapvetően a diabetológia láncolta őket magához. Tartanak ugyan rendszeres összejöveteleket, de ezeken mindig a régi, sehova nem vezető véleményeket lehet hallani. Persze mindez vég nélkül ismétlődik. A klubok szerepének azonban nem feltétlenül kellene ilyennek lennie. De vajon miért félnek átlépni a saját árnyékukat? Ha a lehetőségeket nézzük, akkor a betegek, érdekében ezek a klubok lehetnének a semleges helyzetben lévő, valóban független irányba mutató képviseletek. De ahogy már írtam, általában egy-két vezető beosztású orvos tartja őket irányítás alatt, s ebből következően nincs lehetőség a tudomány pártatlan megismerésére sem.
Volt olyan előadásom, amelyen részt vett egy kisebb város diabéteszklubjának a vezetője. Végighallgatta az előadást, s ahogy láttam, érdekesnek tartotta. A végén jól elbeszélgettünk és megvitattuk a hallottakat. Sokat kérdezett, talán azt is mondhatom, elégedetten ment haza. Viszont biztos vagyok benne, hogy azóta is szorong. Amikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem, reméli, hogy a főorvosnő, aki a klub irányítója, nem fog rá megorrolni, mert eljött erre az előadásra. Vagyis úgy tűnik, teljesen egy sorra van felfűzve az összes olyan szervezet, amely a cukorbetegekkel kapcsolatban van. A gyógyítás és az érdekképviseletek szempontjából is. Ennek megfelelően az étrendi ajánlások az egész ország területén a szénhidrátok fontosságáról szólnak. Igaz, mit is várhatunk?
Korábban már idéztem az Európai Bizottság jelentését. Áttekintettem a paleolit táplálkozásról szóló nemzetközi irodalmat. A világon sok helyütt foglalkoznak vele, és úgy tűnik, vannak országok, ahol a paleolit étrend hivatalos minősítésén és ajánlásán munkálkodnak. Ez persze hosszú időt fog igénybe venni, de vizsgálatok már folynak ezzel a diétával kapcsolatban. Az Egyesült Államok adminisztrációja komolyan fontolóra vette, felül lehet-e írni a piaci érdekeket. Ez nyilván csak ott lehetséges, ahol számít az adófizetők pénze. A lényeg nem is ez, hanem az, hogy közben rájöttem, Magyarország kitüntetett szerepbe került.
Szendi Gábor tudományos munkássága komplex formában világított rá a problémákra. Alaposan és részletesen feldolgozta mindazokat a tanulmányokat, amelyek a gyakorlati eredményekkel kart karba öltve kétséget kizáróan bizonyítják a fordulat szükségességét. A Magyarországon, magyar nyelven elérhető szakirodalom minden tekintetben a legteljesebb a világ szakirodalmában. Ezek a publikációk alkalmasak minden szakmabeli és laikus érdeklődő kielégítésére. A tudományos alapok tehát adottak a paleolit táplálkozás lehetőségeinek kiaknázására. Hogy ez mégsem történik meg szakmai körökben, az csakis az egészségügyi rendszer sajátosságaiban keresendő. A legtöbb cukorbetegklub ennek a rendszernek lett a kiszolgálója. Gyakorlatilag visszhangként működnek, akár az étrendi ajánlásokról, akár a hivatalos tévhitekről van szó. Persze ez egy ingoványos terület, de azért mindig akadnak érdeklődő és kereső-kutató emberek is. Ennek következtében nem kevés azoknak a száma, akik a megfelelő tudás birtokában nem hagyják annyiban a dolgot. Persze a függőség nagy úr.
A cukorbetegklubokat és szervezeteket nem csak az állam támogatja. A nagyobb szervezetek mögött mindig ott áll valamilyen gyógyszercég, de cukorbetegség esetén ezt a szerepet orvosi műszert gyártó cégek is átvehetik. Mivel a betegség népegészségügyi kockázata jelentős, ezért kiemelten közhasznú egyesületek is vannak, amelyek adóforintokat, illetve állami támogatást is kapnak. Ezek a szempontok sem elhanyagolhatók. Így megint csak oda jutunk, hogy érthető a klubok elkötelezettsége, hiszen olyan pénzekből élnek, amelyek már a hipnózis részei. Szükség lenne független, valóban a betegek érdekeit szolgáló érdekképviseletek létrehozására, hogy érdemben történjen a betegek felvilágosítása.
PRAKTIKUS TANÁCSOK A PALEOLIT ÉTREND BEVEZETÉSÉHEZ[7]
KELL-E A KENYERET HELYETTESÍTENI?
A paleolit étrendet választók többsége betegségéből szeretne kigyógyulni. Ehhez keresnek segítséget, mert elégedetlenek az egészségügyi rendszer tehetetlenségével. Tapasztalataik alapján nem szavaznak bizalmat az egészségügyi rendszer bizonyos elemeinek, és tudatosan keresve jutnak el a paleolit étrendhez. Vannak, akik azonnal, vannak, akik csak hosszas fontolgatás után érnek el a paleolit diéta küszöbére. A cselekvésnek sok esetben az a gátja, hogy nem tudják, milyen lehetőségeik vannak, s hogy egyáltalán hatással lehet-e betegségükre a paleolit diéta. Többségük, mielőtt paleolit specialistához fordulna, megemlíti orvosának a lehetőséget, ám az orvosok általában negatívan állnak ehhez a felvetéshez. Igaz, eleinte a gőzmozdony elől is sokan elfutottak, és megjelenése sok esetben félelmet váltott ki…
Minden túlzás nélkül állítható, hogy a paleolit diéta elsöprő siker, ez pedig önmagáért beszél. Mivel betegségekről és gyógyszert szedő emberekről van szó, fontos azonban a gyógyszeres terápia és a paleolit étrend összehangolása. Oda kell figyelni bizonyos alapvető, de első pillantásra nem lényeges dolgokra. Vannak olyan típusproblémák is, amelyek sok betegnél előfordulnak. Most megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat a minél gyorsabb gyógyulás és a paleolit étrend minél gyorsabb elsajátítása érdekében.
Általános kívánalom, hogy a nyugati étrend bizonyos elemeit „fordítsuk le” paleolit elvekre. Ilyen például a kenyér. Sokan annyira ragaszkodnak a kenyérhez, hogy elhagyását nem is tudják elképzelni, és mindenáron jó paleolit kenyeret szeretnének sütni és enni. Persze vannak ilyen kenyerek, de más alapanyagokból nehéz olyan kenyeret készíteni, amelynek hasonló az íze a már megszokott, búzából és egyéb, kovászolt gabonákból készült kenyérhez. A kenyér által adott érzéseket nagyon nehéz pótolni. Sokan vannak, akik kétévnyi paleolit étkezés után is azt mondják, a kenyérfogyasztás olyan szerves része az étkezésünknek, hogy szinte lehetetlen a szokásról és az ízről lemondani, s valami mással pótolni. Sok minden szól azonban amellett, hogy a kenyeret nincs értelme mással helyettesíteni, legalábbis ne így fogjuk fel a helyette elkészített lepény stb. szerepét.
Igazából talán nincs is olyan étel, amit ne lehetne megenni kenyér nélkül. Ezzel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy magyar ember nem élhet kenyér nélkül, s hogy a kenyér ősi ételünk. Történészekkel lehetne erről egy tanulmányt készíttetni, ismerünk azonban egy barcelonai levéltárban őrzött írást a honfoglaló magyarokról. A szerzetesek sok mindent lejegyeztek utazásaik során; ők hagyták ránk ezt a forrást is. E fennmaradt írás tanúsága szerint a Duna mentén élő bevándorolt magyarok és az itt élő avarok is állattenyésztésből éltek. Az állatokat ügyesen dolgozták fel, minden porcikájukat hasznosították. Más források szerint is majdnem biztosra vehető, hogy a középkorban még egész Európa húsfogyasztó volt. Kérdés, hogy az 1000 vagy a 600 évvel ezelőtt elkezdett szokások ősiek-e. A törzsfejlődésünk 2,7 millió évéhez képest egyáltalán nem. Az már más dolog, hogy mi él a képzeletünkben.
A kérdés tehát nem feltétlenül nehéz: nincs szükség a kenyér helyettesítésére. Aki ezt végképp nem tudja elfogadni, természetesen próbálkozhat, de a betegségből való kigyógyulást mindenképpen meggyorsítja, ha a kenyeret nem tartjuk szükséges tápanyagnak. A helyettesítésére használatos lisztfélék nem tudják pótolni a kenyeret, csak azt az érzetet keltik, mintha kenyeret ennénk. Véleményem szerint betegség esetén a pótlására használt lisztek sem feltétlenül jók. Persze ezt lehet vitatni. Ha valaki gyógyult, akkor már könnyebb ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozni, a kezdetekkor azonban túlságosan eltereli a gondolatokat.
A kenyér elhagyásával kapcsolatban vannak olyan jelek, amelyeket érdemes lehet átgondolni. Például láttunk-e már négy-ötéves gyereket kenyér nélkül virslit enni? Láttunk-e már gyereket, aki kolbászt evett, kenyér nélkül? Aki nevelt gyerekeket, azonnal rávágja a választ: persze. A gyerekek ösztönösen tudják, hogy a kenyér nem jó, ezért nem is esznek. Mi rontjuk el őket, mi erőltetjük rájuk a kenyeret, tizenéves korukra kialakítva bennük a kenyérevést. Természetesen, különbözőek vagyunk. Így, aki mindenképpen szeretné valamivel helyettesíteni a kenyeret, azoknak kiváló lehetőséget jelentenek a paleolit kenyerek. Főleg abban az esetben, ha ez tartaná egyébként vissza a paleolit táplálkozás elkezdésétől!
NÖVÉNYI OLAJOK KONTRA ÁLLATI ZSÍROK
A kenyér után nézzük a zsiradékok és azok helyettesítésének kérdését. Paleolit szemmel a növényi olajok egy része azért esik ki, mert nagy a transzzsírtartalmuk. Másik részük, a hidegen sajtoltak azért, mert magas az omega-6 zsírtartalmuk, ami komoly kockázati tényezőt jelent egészségünk szempontjából! Fokozzák a gyulladásos faktorok szintjét, szívritmuszavarokat okozhatnak és fokozzák a daganatos sejtek növekedését, valamint a vérrögképződést. Mégis, ha paleolit táplálkozásról beszélünk, akkor nem az állati zsiradékokhoz való visszatérést értjük rajta, hanem megint növényi zsiradékokat keresünk. Így lett sláger a kókuszzsír és társai. Ezzel azért vannak problémák. A növényi és állati zsírok egyáltalán nem ugyanabba a kategóriába tartoznak, és ez a bennük lévő egyéb anyagokra is teljes egészében vonatkozik. Az állati zsírokat évezredekig használtuk, igaz, csak azokat, amelyek a húsban voltak. Ezek mennyisége nem sok, de vitaminokat és ásványi anyagokat azért gazdagon tartalmaztak. A zsírsütés is mesterséges dolog, csakúgy, mint a növényi olajok préselése.
A húsokban lévő zsírok emésztésére felkészült a szervezetünk, méghozzá oly nagy mértékben, hogy ez nem is okoz semmilyen gondot. A növényi olajokkal viszont ilyen koncentrációban soha nem találkozik a szervezetünk. Képzeljük el, mennyi repcemagot vagy olívabogyót kellene megennünk, hogy annyi növényi olaj kerüljön belénk, mint amennyit egy sütött vagy főzött étellel magunkhoz veszünk.
Az állati zsírok használata sokkal természetesebbnek tűnik, és ellentétben a tévhitekkel, senki nem bizonyította megbetegítő jellegüket. Az epebántalmaktól szenvedő betegeim például csak akkor gyógyultak meg biztonsággal, és csak akkor nem produkáltak semmilyen tünetet, amikor teljes egészében átálltak az állati zsírokra. Amíg növényi olajokat használtak, addig a jobb bordaív alatti fájdalmaik és puffadásaik megmaradtak. Hiába kapcsolták ki a glutént, illetve a tejtermékeket, a panaszaik csak a növényi zsiradékok elhagyása után szűntek meg.
Van még egy szempont, ami miatt érdemes ezt a dolgot átgondolnunk. Az állati zsírok kiváló energiahordozók. Volt már szó arról, hogy a zsírokban háromszor annyi energia van, mint a szénhidrátokban. Ráadásul a szervezet zsírokból fedezi a hosszú távú energiaigényét. Ha tehát valaki állati zsírokat fogyaszt, akkor energiaraktárai is hatékonyak lesznek. Ezt pedig csak állati zsírokkal lehet megfelelő mértékben pótolni. Az állati zsírok alapvetően meghatározzák fejlődésünket. Gyermekkorban óriási szerepük van. Ugyanilyen fontosak, amikor betegséget kezelünk. Ez különösen akkor igaz, ha idegrendszeri betegségekről van szó. A paleolit diéta fontossága ebben az esetben az állati zsírok fontosságát is jelenti. Már írtam a húsfóbiáról. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a zsírok esetében is, ami a koleszterinhisztéria következménye lett. Erről hadd emlékezzem meg egy kicsit, mivel a história Szentpéterváron kezdődött, azon az akadémián, ahol orvosi tanulmányaimat megkezdtem.
Vlagyimir Ignatovszkij, a katonaorvosi akadémia egyik kadéthallgatója 1905 nyarán az Egyesült Királyságba utazott, hogy a szívinfarktust tanulmányozza. Ez a betegség akkoriban ritka volt, az orosz birodalomban szinte nem is lehetett találkozni vele. Ignatovszkij Angliában azt figyelte meg, hogy leginkább azok betegednek meg szívinfarktusban, akikben több a zsír, akik el vannak hízva. Az ottani boncolásokból mintákat hozott a szentpétervári egyetemre, majd kollégájával, Nyikolaj Anyicskowal együtt ezekből kiindulva kezdték el vizsgálataikat. (Én abban az intézetben tanultam a kórbonctani, ahol ők dolgoztak és végezték a kutatásaikat. Hallgatókoromban és később is alkalmam volt elolvasni az eredeti vizsgálat dokumentumait.)
Ami biztos, hogy Anyicskovék soha nem mondták, hogy a magas koleszterinszint okozza a szívinfarktust. Ők csupán azt állapították meg; hogy az erek falában lévő kocsonyás anyag – ami megfigyelhető a betegek érfalában is – valószínűleg zsír, mert ezt adtak a kísérletben használt növényevő nyulaknak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a koleszterin és a zsírok okozzák az érelmeszesedést. Hogy ezt később így értelmezték az valószínűleg sok mindennek köszönhető, de a kérdések akkor alapvetően nem a koleszterinnel kapcsolatban vetődtek fel. Igaz ugyan, hogy az erek falában az érelmeszesedés során koleszterin rakódik le, de ez azért történik, mert a szervezet így védekezik a gyulladásba került érfalban. A koleszterin tehát nem oka az érelmeszesedésnek, hanem következményes felszaporodása történik az érfalban. Egyébként Anyicskov – aki a világ által felkarolt vizsgálatai után tanszékvezető lett és az is maradt nagyon sokáig – megismételte a kísérleteket kutyákkal is. Megállapítása az volt (amit sok más hasonló vizsgálat is alátámasztott), hogy nem lehetett a kutyáknak annyi zsírt és húst adni, hogy érelmeszesedésük legyen. A koleszterinhisztéria tehát innen indult. Közben azért kiderült és mára világossá vált, hogy csak a gyógyszercégek érdekeit szolgálta.
Ha visszatérünk elődeink étkezéséhez, akkor a paleolit táplálkozás keretein belül érdemes az állati zsírokat is rehabilitálni, és a növényi olajokat háttérbe szorítani. Egyébként cukorbetegség esetén ez még külön előnyt jelent, hiszen a szénhidrátokkal ellentétben, kiegyensúlyozott energiaforrást biztosít.
MIKOR EGYÜNK?
Kardinális probléma szokott lenni a „mikor együnk?” kérdése is. Gyomor- és bélrendszerünk, valamint egész emésztőcsatornánk alapvetően az étkezés- és éhezésperiódusra állt rá. Ebből következően el tudunk viselni ingadozásokat, akár szélsőségeseket is. A legnagyobb probléma az, hogy egészséges emberként is az idő múlásához, vagyis az órához igazodva szeretnénk étkezni. Ez alakítja ki napirendünk gerincét is: reggeli, ebéd, vacsora, a gyerekeknél mindez még kiegészítve a köztes étkezésekkel. Ha a mai általánosan vett nyugati étrendet vesszük alapul, akkor ennek létjogosultsága elfogadható, hiszen a szénhidrátalapú étkezés esetén hamar éhesek leszünk. A paleolit étrendre azonban ez messze nem igaz.
De akkor mikor együnk? A válasz rendkívül egyszerű: akkor, amikor éhesek vagyunk. Ha így teszünk, még akkor sem lesz kalóriatöbbletünk, ha egy- egy alkalommal sokkal többet eszünk a kelleténél. Ha az étrend alapvetően húsokra, gyümölcsökre és zöldségekre épül, akkor nem jelenthet nehézséget az étkezések közötti idő. Fontos viszont, hogy csak akkor együnk, ha valóban éhesek vagyunk. Ne az órához próbáljuk igazítani az étkezéseinket, mert ennek semmi értelme nincs. Két étkezés összetétele soha nem azonos, ezért nem lehetünk azonos időpontokban éhesek. Az óránk nyilván nem „tudja”, hogy aznap mennyit sportoltunk vagy mozogtunk. Ezért ne az órát nézzük. Vannak családok, ahol központi kérdés az azonos időpontokban való étkezés. Ha azonban paleolit étrendre térünk át, akkor ennek semmi értelme nincs, hiszen így nem is lenne megfelelő az étkezésünk Ennek különös jelentősége lehet például a beteg gyerekek esetében.
A nevelési intézmények, főleg az iskolarendszer nem segít a paleolit étrendet folytatóknak. A gyerekek kikerülhetetlen helyzetekbe kerülnek, és amíg nem tudatosan, csak a szülők elvárása miatt paleóznak, akkor problémáik lesznek. Ez természetesen hatványozottabban érvényesül, ha a gyermek beteg, és ezért van szüksége paleolit táplálkozásra. Ilyenkor a legfontosabb étkezés a reggeli. Bőséges hús- és zsíralapú legyen, majd némi gyümölcs az iskolában – és a gyerekek már nem lesznek éhesek. Ezt nagyon sok szülő tapasztalata alapján mondom. Nincs szükség tízóraira és egyéb étkezésre, így a menza nyugati étrendje teljesen kiváltható, úgy, hogy a gyerek nem marad éhes. Ez persze nem működik szénhidrátalapú étrend mellett.
A paleolit étrend melletti éhségérzet azonban teljesen más, mint a szénhidrátalapú éhség: a gyomortájékon érzett kellemetlen ürességérzés tompa és csak rövid ideig tart. Ha ilyenkor 15-20 percig nem eszünk, akkor az éhségérzet elmúlik. A szervezet mozgósítja a zsírraktárakból a szükséges anyagokat, hogy energiához jusson. Így az éhségérzet egyáltalán nem olyan fájdalmas és kínzó, mint akkor, ha szénhidrátokra alapozzuk az életünket. Az éhségérzet átbillenésekor a ketózis átmenetileg kellemetlen tüneteket tud okozni. Ez abban az esetben lehetséges, ha nem jutunk szénhidráthoz, és a szervezetünk ketontestekből fedezi energiaigényét. Ilyenkor gyomorfájdalmat, enyhe hányingert és élénk fejfájást érezhetünk. Ha étkezésünk nagyjából hasonló, akkor ezek az érzések el fognak múlni. Ez az időszak nagyjából két-három hét, egyedi esetekben természetesen lehet több is és kevesebb is.
MIT EGYÜNK ÉS MILYEN ARÁNYBAN?
A zab és a kemény sajtok kérdésére – bár ez az utóbbi időben már tisztázódott – nem árt érintőlegesen visszatérni. Beteg esetében nem tanácsos sem a zab, sem a kemény sajtok fogyasztása. A zab gluténtartalmú gabonaféle, a kemény sajtok pedig tejfehérjéket tartalmaznak, amelyek autoimmun folyamatok kiindulópontjai lehetnek. Ezért egyik termék fogyasztása sem megengedhető a paleolit étrend során. Ez főleg akkor igaz, ha valaki ezekre próbálja építeni az étrendjét. Ebben az esetben ugyanis óhatatlanul túlsúlyba fognak kerülni ezek a tápanyagok.
A paleolit táplálkozásban fontos ismérv a táplálék aránya! Megfigyeléseim szerint, a betegeim esetében a 70% körüli fehérje-zsír arány volt a legelfogadhatóbb a panaszok gyors megszűnése és a hatékony súlycsökkentés szempontjából is! Természetesen ez egyénileg változik, és minden esetben tolerancia és célkitűzés kérdése is. Mivel a kalóriát nehéz lenne méricskélni, és erre nincs is szükség, így célszerű ezt súlyarányban értelmezni. Vannak, akik erre azt mondják, ez már az Atkins-féle diétára vall, de én azt gondolom, nem ilyenfajta összehasonlításokat kell tennünk. Inkább azt mondanám, hogy a paleolit étrend legszigorúbb fajtája a ketogén diéta, ami csak hús és zsír fogyasztását jelenti. Egyes országokban és klinikákon a ketogén diétát daganatos betegségek és epilepszia kezelésére is használják. A 70% hús, 30% zöldség- és gyümölcsarány ehhez közelít, de semmiképpen nem minősíteném a paleolit étrenden belül. Úgy fogalmaznék, hogy a paleolit diéta szélsőséges irányba eltolt változata, amely nem okoz megterhelést a szervezet számára. Különösen a fordulópontok, az áttörések elérésekor hasznos.
Ha valaki így indul neki a paleolit diétának, akkor a súlyvesztés és a gyógyulási folyamatok sokkal előbb elindulnak, mint ha akár csak 50% körül lenne a hús aránya. Az sem elhanyagolható szempont, hogy nincs lehetőség, és nem is kell arra építeni az étrendet, hogy arányokat állítsunk fel. Így nem kell számolni a százalékokat, és a nagyobb százalékos arányból kicsit csökkenve még nem kerül túlsúlyba például a gyümölcs. A gyümölcsmennyiség kérdése viszont fontos lehet más okokból is. Eleinte például a sok gyümölcs nem kedvez a vércukorszint alakulásának sem. A paleolit étkezés értelmezésekor sokan nem érzik hangsúlyosnak az arányokat. Találkoztam olyan cukorbeteggel, akinél az arány 80% gyümölcs és zöldség volt, 20% hús mellett. A vércukorszintjét természetesen nem sikerült megfelelő mértékben csökkentenie. Ez a kezdeti időszakban nagyon fontos, hiszen a beteg folyamatosan éhes lesz, s mivel nincs energiaraktára, állandóan fáradtnak érzi magát. Ezt a diéta problémájának érzi, és megfutamodik, hiszen a panaszok miatt rosszat sejt. Ezen csak a helyes arányok megtalálása segít. Mindenképpen minél több hús és zsír fogyasztását ajánlom.
A húsfogyasztás nem befolyásolja hátrányosan a vesék működését, és nem okoz köszvényt. Köszvényhez hasonló panaszokat a diétahiba és a gluténes vagy tejes termékek fogyasztása tud okozni, de olykor néhány, nem gluténtartalmú gabona is, mint például a köles vagy a hajdina.
Itt kell azt is megjegyeznünk, hogy a cukorbetegség, főleg az 1-es típusú során, kialakulhat ketoacidózis. Ez azonban már minimális inzulintermelés esetében is lehetetlen, mert a biokémiai védelem működik. A cukorbetegek esetében sem kell tehát félnünk a ketoacidózis kialakulásától még akkor sem, ha a táplálék nagyobb hányada hús.
A paleolit étrendet betegség esetén tanácsos drasztikusan bevezetni! Ebben az esetben hatékonyabb lesz, mint ha fokozatosan történne. A kezdeti hatások elérésének fokmérője a gluténnel és tejfehérjével bombázott szervezet felszabadulása a hatások alól. Ez annál jobban érvényesül, minél gyorsabban megtörténik. A hosszú távú hatások a bél áteresztőképességének helyreállása miatt következnek be. Ilyen például az ekcéma megszűnése és gyógyulása. Ha a bél áteresztőképessége nagyfokú, akkor a tünetek is hosszabb idő után alakulnak vissza.
Az étrendre való átállás megváltoztatja reakcióinkat a megbetegítő tényezőként belénk kerülő élelmi anyagokra, méghozzá sokkal érzékenyebbé tesz bennünket. Így ha valaki paleolit étrendre tér át, akkor hatványozottabban reagál a gluténre, a tejtermékekre, a tartósítószerekre és egyéb káros anyagokra. Vannak pácienseim, akik például úgy értékelték, hogy egészségesek. Nem volt betegségük, és soha nem kezelték őket gyógyszerrel. Az egészséges táplálkozás miatt választották a paleolit étrendet. Amióta viszont így táplálkoznak, egy adag tartósítószeres fagyi vagy rágógumi hörgőszűkületet okoz náluk. Nem fuldokolnak, de érezhetően kellemetlenül hat rájuk. Másoknak soha nem okozott gondot a glutén, az áttérés óta viszont állandóan hasmenésük van, még kis mennyiségű gluténtól is. Ez normális jelenség, amelynek oka a visszarendeződésben keresendő. Mivel ezekkel az anyagokkal nem bombázzuk folyamatosan a szervezetünket, így kis mennyiség is elég belőlük a negatív reakciók kiváltásához.
A beteg szervezet azonban még hevesebben tiltakozik azok ellen az anyagok ellen, amelyek addig megbetegítették. Ezért a paleolit étrendet csak egységesen érdemes alkalmazni és követni. Egészséges embernél a kis kilengések ugyan nem okoznak feltétlenül problémát, csak kellemetlen tünetek jelennek meg, de a beteg szervezetben ugyanezek a kis mennyiségű anyagok azonnal a folyamatok újraindulását okozhatják. Különösen igaz ez allergiás és autoimmun folyamatok esetében. Ezt elkerülendő, a paleolit étrend szoros betartása nélkülözhetetlen a gyógyulás érdekében.
Minden olyan lehetőséget igyekezzünk kizárni, ami tej, gabona, hüvelyesek, finomított szénhidrát és burgonyafélék ételünkbe kerülését okozhatják. Csak ezzel tudjuk megelőzni a gyógyulási folyamat elhúzódását és a panaszok kiújulását. Ezt addig érdemes nagyon szigorúan és miden kilengés nélkül követni, amíg szervezetünk vissza nem nyerte egyensúlyi állapotát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy addig, amíg nem gyógyultunk meg. Utána lehetséges a korlátok feszegetése és némi időszakos engedmény az étrendben, de csak odafigyeléssel. A monotonitást tűrök ismétlődő étrendet is összeállíthatnak, két-három hetes, de akár egyhetes időtartamra is. A lényeg a tartalmas élelmiszer és a mindent kielégítő vitaminbevitel.
A VITAMINOK
Vitaminkérdésben megoszlanak a vélemények. Vannak, akik vitamin-kiegészítőkben látják a megoldást. Olyan eset is előfordul, hogy amikor hozzám érkezik egy új beteg, naponta tíz-tizenkét féle kiegészítőt szed. Ezek gondosan vannak összeválogatva, még azt is mondhatnám, hogy kivétel nélkül jó irányba mutat a válogatás. De mint mindennek, ennek is vannak árnyoldalai. Megint csak mesterséges beavatkozásról van szó. Igaz, olyan tudatos céllal, amit az élelmiszerek minősége miatt gondolunk követendőnek. Ezt a véleményt bizonyos szempontok alapján el is tudom fogadni.
A ma termesztett növények és tenyésztett állatok nem feltétlenül tápanyagban gazdag talajból szerzik be a felépítésükhöz szükséges anyagokat. Az állatokat pedig nem természetes módon neveljük fel, hiszen mesterségesen készített tápokkal etetjük őket. Sok ilyen tanulmány készült; ezekben a vizsgálatokban főleg Svájc és Új-Zéland jár az élen. Megmérik a zöldségek, gyümölcsök és húsok összetételét, majd az eredményt összehasonlítják a harminc-negyven évvel ezelőtti mérések adataival. Ezeknek azonban buktatói is lehetnek, ugyanis nem ugyanolyan technológiával és nem ugyanolyan érzékenységgel mérnek ma, mint évtizedekkel ezelőtt.
Az eredmények egy része azt mutatja, hogy a mai élelmiszerekben kevesebb vitamin és hasznos ásványi anyag van. Kérdés, hogy ezeket a vizsgálatokat kik finanszírozták? A vitamingyártók vagy a kutatók? Ezzel nemi akarom a problémát kisebbíteni, csak azt szeretném jelezni, hogy a mérések nem minden esetben megbízhatóak, és azt sem tudjuk, kik állnak a tanulmányok mögött. Ha azonban elfogadjuk a mérések helyességét, akkor sem a mesterséges vitaminforrás lehet a megoldás. Én azt gondolom, meg kell keresni azokat a forrásokat, ahonnan megbízható, jó minőségű élelmiszerek szerezhetők be. Amíg ezt nem tesszük, és nem lesz rá nagyobb igény, az ilyen élelmiszereket nehéz lesz megtalálni, de ha a piac érezni fogja a keresletet, előbb-utóbb megjelennek majd.
A húsból, gyümölcsből és zöldségből beszerezhető vitaminok és mikroelemek sokkal hatékonyabban hasznosulnak, mintha ugyanezeket mesterségesen próbálnánk a szervezetbe juttatni. A vitaminokra és nyomelemekre eleve akkor van szükség, amikor a táplálék az emésztőrendszer révén felszívódik a tápcsatornából. Katalizátorként, illetve fehérjeépítőként vesznek részt a biokémiai folyamatainkban. Kis tudósoknak kellene lennünk ahhoz, hogy minden esetben azt a vitamin- és mikroanyagot vigyük be, ami éppen jellemző lehet az elfogyasztott élelmiszerre.
Tehát egyszerűbb, hatékonyabb és hosszú távon olcsóbb is lenne, ha természetes táplálékkal elégítenénk ki vitamin- és ásványianyag-igényünket. Kevesen tudják, hogy a húsok közül a marhahúsnak például nagy az omega-3-zsírsavtartalma, de az omega-3 és omega-6 aránya is jellemzően jó. Ugyanez érvényes a halakra is. A marhahús közelebb áll a magyar emberhez, mint a hal. Ennek az az egyszerű oka, hogy a pusztákon a kezdetektől fogva állatot tenyésztettek, míg halat csak folyók és tavak mellett ettek. A 18. században a marha és a vad volt a legjellemzőbb húsforrás.
A HÚSFOGYASZTÁS FONTOSSÁGA
A paleolit táplálkozás és a cukorbetegség kezelése során óhatatlanul beleütközünk a húsevésbe és a hozzá kapcsolódó különböző kérdésekbe. Ezért nem árt kitérni rájuk, hogy útba igazítsanak. Annál is inkább, mivel az utóbbi időben – csakúgy, mint minden táplálkozástudományi kérdésben – kaotikus nyilatkozatháború jellemző, amelyben hústermelők, orvosok, étkezési tanácsadók, s így a dietetikusok is megszólalnak. A laikus ember csak kapkodja a fejét: most akkor mennyi húst lehet enni? Káros-e a vesére és más szerveinkre a húsfogyasztás? Sok hasonló kérdés vetődik fel. Ha a paleolit étrend kerül a beszélgetés középpontjába, akkor különösen jó, ha tisztában vagyunk bizonyos tényekkel.
Mindjárt a hús hasznossága és a „mennyit fogyasszunk?” kérdése után következik az, hogy milyen húst együnk. Ebben a kérdésben különösen hatékony volt az elmúlt évtizedek agymosó gépezete. Nincs olyan ember, aki ne hallotta volna különböző helyekről, hogy csak a szárnyas húsok a megfelelők, főleg a pulykahús, és tartsuk magunkat távol a vörös húsoktól. Az orvostudomány és a dietetika a szárnyas húsokban látta a megoldást a szív-ér rendszeri betegségek megelőzésére, kárhoztatva a vörös húsokat, legfőképpen a sertést és a marhát. Ebben a kérdésben is érvényesültek a nyugati étrendet kialakító és azt ajánló vizsgálatok torzító hatásai. Megfigyelhető az is, hogy ezek mindenféle kritika és elemzés nélküli átkerültek az európai és a magyar ajánlásokba is, ugyanakkor sem nálunk, sem más országokban nem vezettek eredményre a hússal kapcsolatos hivatalos étrendi ajánlások, amelyek célja alapvetően a koleszterinszint befolyásolása, és ennek kapcsán az érelmeszesedés és a szív-ér rendszeri betegségek drasztikus csökkentése volt.
Az emberekben kialakították a húsfóbiát, ennek viszont súlyos következményei lettek. Az orvostudományi tévhitek kapcsán már említettem a húgysavval kapcsolatos hibás és érthetetlen hozzáállást. A koleszterinhisztéria sajnos szintén nem emelte a húsok fogyasztását, sőt a húsfogyasztás megbetegítő hatásait hangsúlyozva a mai napig tévesen tartja félelemben az embereket.
A drasztikus változások az 1960-as években kezdődtek. A kardiológia sok és a vérzsírok álomösszefüggéseiben „megvilágosodott” orvosok ekkor kezdtek ellenséget látni a húsokban. E felfogás a koleszterin megbélyegzésére épült. Mára azonban már tudjuk – Magyarországon legfőképpen Szendi Gábortól -, hogy ennek semmilyen valós alapja nincs. A hússal vagy bármi mással elfogyasztott koleszterinnek nincs káros hatása a szervezetünkre. Pontosabban fogalmazva: a táplálékkal elfogyasztott koleszterin csak minimális hatással van a vérünkben mért, valós koleszterinszintünkre. A biokémiai folyamataink és főleg az epe gondoskodik a megfelelő koleszterinszintről és vérzsírösszetételről. Mindezt addig képes szabályozni a szervezetünk, amíg gyógyszerekkel, finomított cukrokkal és állati zsírok helyett használt transzzsírsavtartalmú étolajokkal el nem kezdjük befolyásolni ezt a folyamatot.
Ezt a természetes szabályozást próbálta volna átvenni a dietetikusok és orvosok által kialakított étrendi ajánlás. Az étrendi ajánlások születése az Egyesült Államokban kezdődött. Hadjárat indult a hús, a koleszterint tartalmazó ételek, többek között a tojás ellen is. Az egész világ számolni kezdett: „Mennyi tojást ehetünk naponta hetente, havonta?” „Mennyi az elfogyasztható tojás mennyisége hároméves kor alatt és felett?” A médiában aggódó anyukák hívták a népszerű táplálkozási tanácsadókat: „Mennyi tojást adhatok a gyereknek?” Vérre menő csaták folytak Magyarországon is. A másként gondolkodó professzorokat és orvosokat alattomosan támadták. Sajnos mára a mesterségesen fabrikált ajánlásoknak se szeri, se száma. A káoszt és a bizonytalanságot ezek egyáltalán nem oldják, inkább gerjesztik. A szakma mindenféle étrendi segédleteket, piramisokat és szivárványokat alkotott, megdicsőülésre vagy kárhozatra ítélve bizonyos élelmiszereket és alapanyagokat.
Ez a fajta, egészen elképesztő hozzáállás a mai napig folyik. Legutóbb a gyerekgyógyászok készítették el minden új tudományos alapot nélkülöző ajánlásukat. Ami tudható és biztos, az a számológépek piacának újabb növekedése lesz. Számolhatjuk megint, hogy mennyi tejterméket, sót és cukrot adhatunk a gyereknek. A legújabb és legkárosabb nézet a dietetikusszakma vezetőitől ered: mindent ehetünk, csak mértékkel kell fogyasztani. Sajnos, ilyen formában ez sem igaz. Először is a tápanyagok minősége teljesen megváltozott az utóbbi harminc évben. A népszerű gabonák, a búza és a rozs gluténtartalma esetenként harmincszor több mint régebben. Például a tehéntej megemészthetetlen laktóz- és fehérjetartalmából már kevés is elég a gyermekkori ekcémás betegségek kialakulásához.
De térjünk vissza a húshoz. Sajnos a húsfogyasztásunk is ezeknek a kaotikus viszonyoknak esett áldozatul. Az ajánlások még a bőrt is lehúzatták velünk a csirkehúsról. Becslések szerint Magyarországon és Kelet-Európában a húsfogyasztás jelenkori mennyisége nem éri el a középkori átlagfogyasztás mértékét. Vajon biztos, hogy ezt akartuk? És egyáltalán, mi igaz a megfogalmazott vádakból?
Történelmi szempontból érdekes utánagondolni a lakomák világának. A római és a középkori, de még az újkori lakomák fő tápláléka is a hús volt. Ez a szokás a nemesi rétegek körében még a 20. század elején is megmaradt. A paraszti életben ez máshogy nézett ki, de az ünnepek alkalmával ott ma is a hús a fő alapétel. Ehhez régen nem voltak kiegészítő élelmiszerek, újabban viszont megjelent a köret és a sütemény. Mindez azt látszik alátámasztani, hogy addig, amíg mesterségesen nem avatkoztunk bele a táplálkozásunkba, minden esetben központi szerepet játszott a hús. A kiegészítő élelmiszerek megjelenésében persze a népsűrűség változása is szerepet játszott.
Már hivatkoztam rá, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az élet fehérjealapú. A legprimitívebb élőlények, a baktériumok és a vírusok is fehérjéket használnak a létfenntartásukhoz. Az emberi szervezetben lejátszódó biokémiai folyamatok középpontjában is fehérjék állnak. Nekik köszönhetjük az életünket. A fehérjék rendkívül változatos formában tudnak létezni. Vannak egészen egyszerűek, de vannak nagyon összetett, bonyolult megjelenési formáik is. Sok olyan eset is ismert, amikor több fehérje alkot egy egységet. Ilyenek például az immunrendszer fehérjéi vagy a vérben oxigént szállító hemoglobin. A szervezetünk kicsi építőkövekből, aminosavakból rakja össze őket. Ahhoz, hogy ezek az aminosavak a rendelkezésünkre álljanak, fehérjéket kell fogyasztanunk. Vannak olyan aminosavak, amelyeket nem tudunk a szervezetűnkben előállítani, vagy nem vagyunk képesek olyan mennyiségben előállítani őket, mint amennyire szükségünk lenne. Ezek az esszenciális aminosavak. Az emberi szervezet számára kilenc aminosav esszenciális: a metionin, a treonin, a lizin, az izoleucin, a valin, a leucin, a fenil-alanin, a triptofán és a hisztidin. A különböző állatfajok számára más-más aminosavak lehetnek esszenciálisak.
A fehérjéket alapvetően aminosav-tartalmuk alapján különböztetjük meg. Így vannak első- és másodrendű fehérjék. Az elsőrendű (komplett) fehérjék valamennyi esszenciális aminosavat a megfelelő mennyiségben és arányban tartalmazzák, ezért egyedüli fehérjeforrásként is elegendőek. Ebbe a csoportba az állati eredetű fehérjék tartoznak, például a tojás, a hal vagy a húsfélék. A másodrendű fehérjék egyes esszenciális fehérjéket nem vagy hiányosan tartalmaznak. Ezek a növényi fehérjék. Mi sem egyszerűbb, mint ezt értelmezni. Ha nem eszünk megfelelő arányban állati eredetű fehérjéket, akkor lesznek olyan esszenciális aminosavak, amelyekhez nem fogunk hozzájutni.
| Esszenciális aminosav | Mire használja a szervezet? |
| metionin | alkoholfogyasztás esetén nő az igény |
| triptofán | B-3 vitamin, szerotonin-, melatoninképződés |
| lizin | antivirális és reorganizáló hatás |
| izoleucin | ketogén és glükogén aminosav |
| treonin | a fogak és a kötőszövet felépítése, antidepresszáns hatás |
| valin | izomfelépítés |
| fenil-alanin | az L-fenil-alanin szubsztrátja a Phe-hidroxiláz enzimnek, ami a Phe aromás oldalláncát hidroxilálja, így képez L-para-tirozint (L-p-Tyr), ami amellett, hogy szintén fehérjealkotó aminosav, a pajzsmirigyhormonok, a melaninpigmentek és a katekolamin-hormonok előanyaga |
| hisztidin | központi idegrendszer működése, szövetek megújulása |
| leucin | elősegíti a növekedési hormon termelődését és a tesztoszteronszint megtartását; növeli az izmok számára hozzáférhető energia mennyiségét |
Ahhoz, hogy esszenciális aminosavhoz hozzájussunk, rengetegféle növényi fehérjét kellene ennünk, a macskagyökértől (valin), a babon át (leucin) a szójáig és az algákig (izoleucin). Erre pedig semmi esélye mondjuk egy eszkimónak vagy a dél-amerikai indiánoknak. Ráadásul az sem nem elhanyagolható, hogy milyen nagy mennyiséget kellene megennünk ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű esszenciális aminosavhoz jussunk. Ennél sokkal egyszerűbb, ha húst eszünk. Minden hús elsődleges fehérje, tehát tartalmaz minden esszenciális aminosavat. Sokkal egyszerűbb a húsfogyasztással megszerezni ezeket az esszenciális alapanyagokat, mint sok, nem hasznos növényben keresni őket, olyanokban, amelyek még tartalmaznak lektineket, fitátokat és szaponineket (ezek ugyanis károsak a kiegyensúlyozott táplálkozás szempontjából).
A vegetáriánus életmódot folytatóknál és azoknál, akik nagyon kevés húst esznek, szinte minden esetben megfigyelhető a TSH-hormon emelkedése. Ezt általában a pajzsmirigy alulműködéseként diagnosztizálják, esetleg szakmailag értelmezhetetlen látens hypothyreosisnak tartják. A pajzsmirigyhormonok felépítéséhez elengedhetetlen az esszenciális fenil-alanin aminosav. Ez az európai országokban növényi alapanyagból nem beszerezhető, de sajnos még a tejből sem, legalábbis olyan mennyiségben, hogy ne legyen hiány belőle. Így a vegetáriánus életmód egyenes következménye a pajzsmirigyműködés elégtelensége. Csak a megnagyobbodott pajzsmirigy képes megfelelő mennyiségű hormont termelni. A fenil-alanin metabolizmusának molekulái pedig feedback (visszajelző) anyagként működhetnek az agyalapi mirigy TSH-termelésére! Ezért a húsfogyasztás a pajzsmirigy normális működése szempontjából is alapvető szükséglet.
A hús az egyik legfontosabb koncentrált, teljes értékű és jó biológiai hasznosulású fehérjeforrásunk. Már napi 50 gramm hús elfogyasztása is fedezi a teljes esszenciálisaminosav-igényünket. Nem is beszélve egyéb más hasznos anyagokról, amelyekre még kitérünk. A húsok elkészítési módjai, a párolás és a sütés, vagyis a hőkezelés emeli a fehérjék hasznosításának fokát. Ha konyhai hőhatásnak tesszük ki a húsokat, akkor a denaturálódott izomfehérjék és a feltárt kötőszöveti rostok jobban hozzáférhetővé válnak az emésztőenzimek számára. Az emészthetőség az elfogyasztott állat életkorával csökken.
A hús fehérjéi nem váltanak ki allergiás reakciókat. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha valamilyen adalékanyagot tartalmazó húst fogyasztunk. Ez akkor is érvényes, ha a feldolgozás előtt az állatot allergizáló anyaggal etették. Sajnos a 20. századi állattenyésztés ennek minden tekintetben kedvez. Sok betegem panaszkodik például, hogy a bizonyos helyeken vásárolt csirkehúsnak halíze és halszaga van. Ezért a sokféle eljárással kimutatott húsallergia sohasem az, aminek látszik. Nem a hús allergizál, hanem a nem oda való anyagok váltják ki a reakciókat.
A zsíroknak jelentős biokémiai és biológiai szerepük van. Először is a legnagyobb energiatartalmú tápanyagok (lg zsír = 37 kJ). A sejtek felépítésében nélkülözhetetlenek, a határoló hártyák és a sejtépítők anyagai, valamint a zsírban oldódó vitaminok és aromaanyagok hordozói. A bőr alatti zsírszövet mechanikai védő- és hőszigetelő réteg. A zsír a húsban zsírszövet formájában van jelen. Ez lehet jól látható felületi zsiradék vagy az izmon belüli, márványozottságot adó zsír. Az előbbit el lehet távolítani, de kérdés, hogy valóban kell-e? Az utóbbit gyakorlatilag nem. Szakácsok szerint két százalék zsírtartalom alatt a hús túlságosan száraz és élvezhetetlen, mert elmarad az a hatás, amit a zsiradék gyakorol a nyáltermelésre. A zsírtartalom függ az állat fajától, fajtájától, korától, nemétől, az etetésétől és természetesen a húsrész fajtájától.
Az állati zsírok egyik komponense a koleszterin, ami a sejtmembránok működésében tölt be elengedhetetlenül fontos szerepet. Mint már említettem, a szervezet szabályozó mechanizmusa gondoskodik arról, hogy a vér koleszterinszintje – függetlenül a táplálékkal bevitt mennyiségtől – az élettani tartományban legyen. A húsok koleszterintartalma a közhiedelemmel ellentétben nem kimagaslóan nagy.
A zsírok másik fontos komponensei a zsírsavak. Ezek lehetnek telítettek és telítetlenek. Az utóbbiak egy vagy több kettős kötést tartalmaznak. Ha egyet, akkor egyszeresen telítetlen zsírsavak (angol nevük rövidítése: MUFA), ha kettőt, akkor többszörösen telítetlen zsírsavak (angol nevük rövidítése: PUFA). A telített zsírsavak könnyen felszívódnak. A 18 szénatomszámú sztearinsav az anyagcsere-folyamatokban átalakul egyszeresen telítetlen olajsavvá, ami kedvező élettani hatású. Hasonló kedvező élettani hatást tulajdonítanak a többszörösen telítetlen zsírsavaknak is, elsősorban a három kettős kötést tartalmazó alfa-linolénsavnak, amelyből eikoza-pentaénsav (EPA), majd dokoza- hexaénsav (DHA) keletkezik.
Az omega-3 zsírsavcsoportba tartozó alfa-linolénsav esszenciális zsírsav, vagyis a szervezet nem tudja előállítani, ezért a táplálékkal kell a szervezetbe juttatni. Ez azt jelenti, hogy egy újabb összetevő van a húsokban, amely miatt nélkülözhetetlen forrásnak kell tekintenünk őket. Az omega-3 zsírsavak egyébként is fontos szerepet játszanak élettani folyamatainkban. Sok olyan növény van, amely tartalmaz alfa-linolénsavat, például a dió vagy a lenmag, de számottevő mennyiségben csak a húsokban található meg. Megfelelő mennyisége elengedhetetlen az immunfolyamatokban, a prosztaglandinok termelésénél, valamint fontos szerepe van a vérnyomás szabályozásában is. Többek között ennek következtében tapasztalható a húsfogyasztóknál a vérnyomás csökkenése (persze ebben szerepe van a szénhidrátok vízzel való kölcsönhatásának is).
A Magyarországon történelmileg elérhető húsok között magas linolénsav-tartalmú a halakon kívül a marha-, a bárány-, a kecske-, valamint a vadhús. Sajnos ezeknek a húsoknak a fogyasztása nálunk a sertés- és szárnyas húsokhoz viszonyítva ma elenyésző. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy minden zsiradékot igyekszünk eltávolítani a húsokról, mielőtt a serpenyőbe kerülnének, akkor a linolénsav és ezzel az omega-3 zsírsavak fogyasztása minimálisnak tekinthető. Persze, ha nem számítjuk ide a „bukott” növényi étolajokat.
Magyarországon teljes mértékben átalakult a húsfogyasztás szerkezete. A húsfogyasztás hazai mértékéről megbízható statisztikai adatok egyelőre csak 1900 után vannak, a korábbi időszakra vonatkozó becslések még nem nyújtanak elfogadható összképet. Sok bizonytalansággal, de lényegesen jobban ismert a húsfogyasztás mértékének alakulása Közép-Európa nyugati felén. Itt a fogyasztást a középkorban, egészen a 16. századig igen magasra, fejenként évi 100 kg-ra becsülik, és ebbe a köznép is beletartozik. Ezt egy igen gyorsan bekövetkezett nagyarányú és hosszan tartó visszaesés időszaka követi, amit a 19. század első felében megállapított 20 kg körüli átlagfogyasztás jellemezhet. Azóta az iparosítással párhuzamosan folyamatos emelkedés tapasztalható, de a fogyasztás mindmáig nem érte el a középkori szintet.
A magyar paraszti rétegeknél a húsfogyasztás mértékének erős szociális differenciáltsága századunk előtt is bizonyosra vehető. A tájegységek arányairól és ezek időbeli alakulásáról viszont nincs több évszázados összefüggő képünk. A parasztság elsőrendű húsállata a sertés; ez nyújtotta a háztartás egész évi biztos tartalékát. Húsából igyekeztek minél többet konzerválni, ami így elsősorban füstölt húsként került a konyhára. Az értékes marhahús a legparádésabb paraszti étkezés volt. A marhát főként ezért tenyésztették a pusztákon, és nem a tej miatt. A juhhús fogyasztása az európai átlagot messze meghaladta. A juh elsősorban friss húsként került a konyhára, bár füstölve is fogyasztották. Bizonyos források szerint egyértelműen több birka- és bárányhúst ettünk, mint sertést. A baromfifélékből a konyhán elsősorban a tyúk szerepelt, míg hízott kacsa és a liba jóval ritkábban.
Nem volt azonban ritka más, ma már kuriózumnak számító húsok fogyasztása sem, például szamár-, csikó- és lóhús. A vadhús a paraszti táplálkozásban csak alkalmi volt, a nemesség körében viszont gyakran került a terített asztalra. De itt se gondoljunk mindig vaddisznóra, nyúlra vagy szarvasra. A vadhúsok választéka a varjúnál, a pelénél, a sündisznónál kezdődött, és csak ezután következett a fogoly, a túzok, a szarvas és a vaddisznó. A halételek nálunk egyáltalán nem voltak gyakoriak és elterjedtek, kivéve a halászok körében. Mint látjuk, korábban sokkal többféle húst fogyasztottunk, és az úgynevezett vörös húsok fölénye vitathatatlan. Ezt az arányt alakították át az orvosi és dietetikai ajánlások.
A HÚSOK ÖSSZETEVŐI
A történeti kitekintés után térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz, a húsok összetevőihez. Arról már írtam, hogy az esszenciális aminosavak és zsírsavak miatt elengedhetetlen az állati fehérjék és zsírok fogyasztása. Most nézzük meg, hogy még milyen összetevők miatt jó, ha a zsírokkal együtt megfelelő mennyiségű húst eszünk.
Az emberi szervezet életműködésének fenntartásához nemcsak olyan tápanyagok kellenek, amelyek energiát szolgáltatnak, hanem olyan természetes szerves vegyületek is, amelyekből csak kis mennyiségre van szükség. Ilyenek például a vitaminok, amelyek azért nélkülözhetetlenek, mert szabályozzák az anyagcserét, az energiaforgalmat, az enzimműködést és a szervezet megújítását. A vitaminok két nagy csoportba sorolhatók:
- zsírban oldódó (A, D, E, K);
- vízben oldódó (B-csoport, C).
A húsok a B-vitamin-csoport tagjait tartalmazzák jelentős mennyiségben (B1, B2, niacin, B6, B12). Ezek a vitaminok sok élettani folyamatunkra vannak hatással. Hiányuk komoly egészségügyi problémákat, nemritkán betegségeket tud okozni. Ha kevés jut belőlük a szervezetünkbe, akkor vérszegénység, álmatlanság és kóros fáradékonyság léphet fel.
Különösen kiemelkedő a sertéshús Bl1vitamin-tartalma, amely más állatok húsához viszonyítva ötszörös mennyiségű. Zsírban oldódó vitaminokat a hús kis mennyiségben tartalmaz, a belsőségek viszont nagy mennyiségben tartalmazzák őket, főleg az A- és a D-vitamint. A sort folytathatjuk a mikro- és ásványi elemekkel.
Az ember egészséges élete elképzelhetetlen megfelelő mennyiségű helyes arányú ásványianyag-ellátás nélkül. Ezek az anyagok biztosítják a sejtek és a szövetek rugalmasságát, felelősek a fehérjék oldatban tartásáért, részt vesznek az idegvezetésben és a vér sav-bázis egyensúlyában. Az anyagcsere-folyamatok során állandóan veszítünk ásványi sókat, amelyeket ivóvízzel, de főleg élelmiszerek útján pótolni kell. Az élelmiszerekben található elemeket előfordulási koncentrációjuk, fiziológiai szerepük és az emberi szervezetre vonatkozó szükségleti értékük alapján makro- és mikroelemekre osztjuk. A makroelemekre jellemző, hogy ezekből az emberi szervezet napi szükségletét grammban, míg a mikroelemekét milligrammban mérjük. A makroelemek közül a nátrium és a kálium megfelelő arányban található a húsokban. Együtt szabályozzák a szervezet vízegyensúlyát és normalizálják a szívritmust. A nátrium-kálium arány eltolódása az idegrendszer és az izomműködés zavarát okozza.
A mikroelemek közül kiemelkedő a húsok vastartalma. A vas központi szerepet játszik a vörösvértestek felépítésében és a szervezet oxigénellátásában. A vas a vörös színt adó húspigment központi eleme. Minél vörösebb színű tehát a hús, annál nagyobb a vastartalma. Például a marhahúsé nagyobb, mint a sertéshúsé, a csirkecombé nagyobb, mint a csirkemellé. A hemoglobinban – a vörösvértestek festékanyagában és oxigénszállító egységében – lévő vas, amelyet húsfogyasztáskor megeszünk, majdnem hússzor nagyobb mennyiségben szívódik fel, mint például a sóskában lévő. A máj különösen gazdag vasforrás.
A cink szintén nagy mennyiségben fordul elő a húsokban. Részt vesz az enzimek működésében, biztosítja a sejtek épségét, szabályozza az izmok összehúzódó képességét, elősegíti az inzulin képződését, szerepet játszik a szaporítószervek kialakulásában, és hozzájárul a szellemi frissesség megőrzéséhez. A szervezet ezeket az elemeket sokkal könnyebben fel tudja venni a húsfélékben előforduló szerves kötésű vegyületekből, mint más, például növényi eredetű táplálékból. Ezért az ajánlások vasbeszerzési forrásainak, például a spenótnak és egyéb növényi forrásoknak csak elenyésző szerepeiül kellene játszaniuk a húsokhoz képest. A marha-, a bárány és a kecskehús vas-, illetve cinktartalma sokszorosa a halhúsénak és a növényi eredetű raktáraknak. Ez megint csak azt jelenti, hogy a hús fogyasztása mindenképpen előnyökkel jár. De ebből sajnos az is következik, hogy ha elfelejtjük ezeket a húsokat, akkor nem igazán étkezünk változatosan. A marha- és a kecskehúsnak pedig különös jelentősége lehetne. A Q-10 koenzim az egyetlen antioxidáns molekula, amelyet állatok is tudnak szintetizálni, és a marhahúsban hatszor annyi van, mint a sertéshúsban.
Ne feledkezzünk el a húsok glikogéntartalmáról sem. Minden hús tartalmaz kisebb-nagyobb mennyiségű glikogént, vagyis összetett cukrot. Ez azt jelenti, hogy ha húst eszünk, akkor korlátozott mértékben ugyan, de mindig eszünk szénhidrátot is. A húsok cukortartalma fagyasztással és konyhai műveletekkel sem csökken jelentősen. A húsok cukortartalma változó. A sertéshús kevés, a marhahús több, a lóhús pedig sok glikogént tartalmaz.
Ha minden, itt leírt szempontot számításba vennénk, akkor tabukat kellene ledönteni ahhoz, hogy a húsfogyasztásban ne érvényesüljenek a jelenlegi torzító hatások. A változtatásoknak ugyanakkor mi lennénk a nagy nyertesei, főleg, ha az egészségünkre gondolunk.
Az uralkodó káoszt azonban csak súlyosbítják a nap mint nap megjelenő és a legújabb kutatásokat idéző félreértelmezett vizsgálatok tömegei. A biokémia szerint legalább 50 gramm fehérje kell ahhoz, hogy teljes mértékben fedezzük minden esszenciális aminosav- és zsírsavszükségletünket. Ezzel szemben olvasható olyan, az Egészségügyi Világszervezet által készített vizsgálat, amely 30 gramm fehérjét is egészségesnek talál.
A köszvényt illetően még mindig élen jár a húsok kárhoztatása. Igaz, már régen megszülettek az ezt megcáfoló vizsgálatok, és már tudjuk, hogy a fruktóz és más cukrok okozzák a húgysavszint emelkedését. A tojás – koleszterinemelő hatása miatt – közellenség volt. Ma már tudjuk, egyáltalán nem igaz a koleszterin megbetegítő szerepe. A vörös húsok káros hatásait soha senki nem bizonyította egyértelműen. A legújabb hír arról szólt, hogy a húsfogyasztás cukorbetegséghez vezethet, ám ebben a tanulmányban például senki nem vizsgálta, hogy mennyi fruktózt ettek a vizsgált emberek.
A húsfogyasztás fontossága minden szempontból egybevág a paleolit módon táplálkozó népeknél történt vizsgálatokkal. Ezek a népcsoportok nagy becsben tartják a húst, és elfogyasztják annak zsírját is. Az étkezésük legalább 60 százaléka a hús, de szélsőséges esetekben akár 100 százalék. A hús- és zsírfogyasztás 60-70 százalékos aránya nem túlzás, főként akkor nem, ha kiegészítjük zöldséggel és gyümölccsel.
Már látom, hogy a vesebetegeket gondozók és ellátók felsikítanak, hiszen a vesebetegeket is óvják a húsfogyasztástól – sajnos ezen a fronton is csak ijesztgetésnek, riogatásnak fogható fel ez a vélekedés. Az elvégzett tanulmányok általában már vesebeteg emberekre vonatkoztak, akiknél a fehérjekiválasztás a vesén keresztül már adott volt. A tanulmányok nem vették figyelembe a máj belgyógyászati állapotát, és a májat egészséges embereken sem vizsgálták sokáig. A közelmúltban elkészült, egészséges embereken folytatott vizsgálatok azonban a fehérjék semmilyen vesekárosító hatását nem tudták kimutatni.
Fogyasszunk csak nyugodtan húst. Nem célszerű a zsírt eltávolítani, ugyanis a zsírbevitel csökkentése semmilyen orvosi szempontból nem indokolt. A vörös húsok előnyösebbek a fehér húsoknál. Ha így táplálkozunk, akkor nem kell félnünk sem a köszvénytől, sem a vesebetegségtől. A paleolit étrend alapeleme a hús, amely értékes anyagokat tartalmaz; olyanokat is, amelyeket nem tudunk más tápanyagokkal pótolni. Fogyasztása költséghatékonyabb, mint ha más eszközökkel pótolnánk a bennük lévő makro- és mikroelemeket, a vitaminokat, az esszenciális zsírsavakat és aminosavakat.
A PALEOLIT TÁPLÁLKOZÁS BETEGSÉGMEGELŐZŐ SZEREPE
Azt gondolom, így a könyv vége felé már senkinek sem kell bizonygatnom a civilizációs betegségek pusztító jellegét. A megelőző (prevenciós) orvostan is fáradozik a súlyos helyzet megoldásán: programokat indít és ajánlásokat fogalmaz meg. A magántőke azonban igyekszik a prevenciót is igájába hajtani. Ennek kontrollja gyakorlatilag teljessé teszi a betegségek dinamikája feletti kontrolt. A megelőzés jelenleg egyet jelent a szűrővizsgálatokkal és az étrendi ajánlásokkal. Az étrendi ajánlások megbuktak. A szűrővizsgálatok pedig félrevezetőek, mert csak a betegségek gyors diagnózisát teszik lehetővé, nem előzik meg a betegségeket. Így azt kell mondanom, a hivatalos orvostudományi módszerek között nincs érdemi módszer a civilizációs betegségek megelőzésére.
A paleolit táplálkozás ezt az űrt tölti ki. A maga egyszerűségében képes a civilizációs betegségek nagy többségének a megelőzésére. Alapvetően megszünteti a kóroki tényezőket. Az autoimmun betegségek vitorlájából teljes mértékben kifogja a szelet (annak a tisztázására is szükség van, hogy itt milyen szerepet játszanak az oltások). Mivel alapvetően meggátolja az elhízást, így már gyermekkorban rendkívül nagyok az előnyei. Hadd emlékeztessek arra, hogy a paleolit étrenden lévő gyerekek tanulmányi eredményei a teherbírás és koncentrálóképesség javulása miatt jobbak, mint a társaiké.
A krónikus betegségek sok anyagi és lelki kárt okoznak nekünk. Önálló emberekként azonban megvan a lehetőségünk ennek elkerülésére. A hivatalos ajánlások azonban még hosszú ideig nem fogják figyelembe venni a szükséges elveket. Mint beteg embereknek és az egészségünket féltőknek azonban jogunk van kilépni ebből a rendszerből, és a betegség helyett az egészséget választani.
Nézzünk néhány adatot, hogy a világban miképpen alakul az egészségügyi helyzet, a dollár- és eurómilliárdok és a rengeteg gyógyszer ellenére. Ha Magyarországon az eddigi dinamika szerint növekszik a cukorbetegek száma, akkor 2025-ben már majdnem minden tizedik ember cukorbeteg lesz. Természetesen ezt szinte egyenes arányban követik a halálozások is. Az eddigi próbálkozások a szívinfarktusok okozta hirtelen halálozások csökkentésén kívül semmilyen eredményt nem értek el. A szívinfarktusok esetében egyértelműen a katéteres eljárás bizonyított. Így a költségek az egekbe fognak szökni, óriási terhet jelentve az ország, de az egyes családok költségvetésére is. A gyógyszerekre, paraszolvenciára és egyéb egészségügyi termékekre költött összegek minden család esetében meredeken emelkednek, egyre nagyobb hányadot szorítva ki a pénzünkből. Nem túlzás azt állítani, hogy a gyenge és félrehangsúlyozott élelmiszerek olcsósága az egészségügyre elköltött összegek tükrében messze nem fizetődik ki.
A cukorbetegek száma Magyarországon a 20-69 év közötti korcsoportban (ezer fő)
(forrás: KSH)
Az elhízás tekintetében már gyermekkorban óriási problémák adódnak. Itt az esetek többségében már visszafordíthatatlan folyamat indul el. A paleolit diétával ezt a folyamatot lehetne visszafordítani, illetve megelőzni. A 11-16 éves korban elhízottak több mint 95%-át 25 éves kora után már valamilyen krónikus betegség fenyegeti. Ha nem történik teljes életmódváltás, nem lesz visszaút. A probléma az, hogy a kérdés súlyosságát már felismerték, mégsem történtek érdemi eredményt hozó lépések. A túlsúlyos gyermekek száma nem csökken. Nem segít ezen a mozgás ösztönzése sem, egyszerűen azért, mert a mozgásnak önmagában semmilyen testsúlycsökkentő hatása nincs.
Ha valaki a nyugati étrend mellett sokat mozog, akkor többet fog enni, és nem normalizálódik a testsúlya. Így nem a mozgás a sarokkő, hanem a táplálkozás, amit tökéletesen ki tud egészíteni a mozgás. A testnevelésórák mit sem érnek, ha nem társul hozzájuk az étkezés radikális megváltoztatása. A szénhidrátalapú étkezéssel a közétkeztetésben is fel kellene hagyni. Sok szülő panaszkodik, aki gyermekét paleolit módon gyógyítja, hogy a közétkeztetés hátráltatja a gyerek egészségessé válását. Egyfelől van egy akarat és már elért siker a szülők részéről, másrészt viszont ott vannak a hivatalos ajánlások, amelyek közétkeztetésben való alkalmazása tovább rontja a gyermekek egészségét.
Elhízottak vagy túlsúlyosak korcsoportok szerint Magyarországon
(forrás: KSH)
Nem magyarországi jelenségről van szó. Ha megnézzük a következő táblázatot, érdekes dolgot figyelhetünk meg. A cukorbetegség előfordulási világstatisztikája a paleolit étrend bizonyítéka. Az arab országokban riadalmat keltett a cukorbetegség ilyen arányú megjelenése. Valóban tizedeli az embereket. Egyes elemzések szerint a WHO-adatok nem pontosak. A szaúdiak például jóval 20% fölé teszik a cukorbetegség előfordulási arányát. Ezzel messze vezetnek, de nem marad el tőlük a többi öböl menti arab ország sem. Az arab országokra az utóbbi harminc évben zúdult a nyugati étrend. Ezzel relatíve egészségesen táplálkozó nemzetek tértek át a nyugati táplálkozásra, ami egyet jelentett a silány, szénhidrátalapú élelmiszerek megjelenésével. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy gazdag országokról van szó. Így a katasztrofális helyzetnek nem anyagi okai vannak. Magyarország a középmezőnyben kullog.
Cukorbetegség a lakosság százalékában, 2010-ben, a 20-79 éves korcsoportban
(forrás: WHO)
A paleolit táplálkozás megelőző jellege egészen egyedülálló képességeinek köszönhető. Fontos és egyben a legelőnyösebb, hogy azonnal van hatása. Közel 1000 magyarországi beteg alapján elmondható, hogy az 1TDM kb. 25%-ban, a 2TDM kb. 95%-ban azonnal, két hónapon belül gyógyítható. A továbbiakban már csak a visszafordíthatatlan betegekre kell figyelni, vagyis nem kell hosszú éveket várni a paleolit táplálkozás eredményeire. Ha ehhez hozzávesszük a krónikus betegségek közül azokat, amelyeket szintén hónapok alatt lehet rendezni, akkor nem kétséges a lehetőség. Több százezer embert lehetne gyorsan kivonni az egészségügyi rendszerből, és átemelni őket a krónikus státuszból az egészségesbe. Az ezzel járó gazdasági előnyökhöz nem nagyon értek, de látható és számolható, hogy a mai gazdasági helyzetben mit jelentene ez az országoknak és a családi kasszáknak.
Cukorbetegséghez és cardiovascularis-betegséghez köthető halálozás 2008-ban, 100 ezer főből
(forrás: WHO)
Mindezeket figyelembe véve, azt gondolom, a paleolit táplálkozás fordulópontot jelenthet a betegségmegelőzésben. A módszer jól elsajátítható, könnyű és nem jár többletköltségekkel. Pontosan ezek miatt állami támogatása nem ütközhet nehézségekbe, és zökkenőmentesen kivitelezhető. A szűrővizsgálati kampányokra költött pénzek töredékéért megvalósítható, a bizonytalan végkimenetei helyett biztos és szinte azonnali eredményeket hoz. A szűrővizsgálatok sok esetben semmilyen formában nem jelentenek gazdasági megtakarítást. Sem akkor, ha a kezelésekre elköltött összegeket, sem akkor, ha a halál elkerülésével termelőerőt nyerünk az országnak. Tehát a módszer, a paleolit táplálkozás pozitív hozadéka az eddig használt ajánlásokat és programokat messze túlszárnyalja. Közvetve öt-nyolc éven belül a halálozási statisztikákat is jelentősen javíthatja. Nem kellene évtizedeket várni.
A paleolit terápia – ahogy arra már utaltam – nem minden esetben jelent gyógyulást. Viszont minden esetben javulást jelenthet a tünetek tekintetében. Az ízületi fájdalmak például jelentősen csökkennek a reumás betegségekben, attól függetlenül, hogy az autoimmun folyamat még zajlik a szervezetben. Az 1TDM esetében az inzulinszükséglet jelentősen csökken, a szövődmények kialakulásának esélye szinte megszűnik, függetlenül attól, hogy itt is folyik az autoimmun folyamat. A példákat még sorolhatnám.
Az átlagos testtömegindex változása Magyarországon nemek szerint, a 20 év feletti korcsoportban
(forrás: KSH)
Ha mindezeket összességében szemléljük, akkor a paleolit táplálkozás más minőségű életet jelenthet minden ember számára. Könnyen és kockázatmentesen megvalósítható. Ugyanakkor az is felelősen kijelenthető, hogy nem drágább, mint a betegség. A paleolit táplálkozás sajátosságai nem teszik költségessé a módszert, tekintettel pozitív hozadékaira és költségkímélő jellegére.
Néhány testtömegindex a világból
(forrás: WHO)
A paleolit étrend sokrétűsége megmutatkozik megelőző orvostani szempontok alapján is. Használhatósága sem időben, sem térben nem korlátozott. Minden tudományos próbát kiáll. Magyarország kiemelkedő helyzetben lehetne. Szendi Gábor munkássága a témában világszínvonalú és nemzetközi jelentőségű. A paleolit táplálkozást még senki sem foglalta össze úgy, mint ahogy ő. A természeti népek vizsgálatai már évtizedekkel ezelőtt megkezdődtek. A következtetéseket külön-külön már sokan levonták – Loren Cordain és munkatársai vagy Joseph Mercola, és még sok elméleti szakember. Azt azonban nem túlzás állítanom, hogy olyan nagy gyakorlati tapasztalat, mint Magyarországon, sehol a világon nem halmozódott fel. Így tudományos hátérrel felvértezve és a gyakorlati tapasztalatok alapján bármelyik orvosi rendelőben elkezdhető a prevenció és a gyógyítás. Csak a maszkokat le kell venni, a gyógyításra kell koncentrálni és meg kell szabadulni a gyógyszergyárak hipnózisától.
UTÓSZÓ
Amikor az ember egy ügy érdekében dolgozik, az idő elveszíti jelentőségét. Az utóbbi hónapokban engem is magukkal sodortak a paleolit életmód és étrend megismertetésével kapcsolatos teendőim, és úgy érzem, nem lenne teljes ez a könyv, ha az elmúlt év történéseiről nem szólnék pár mondatot.
Örömmel látom, hogy az orvosok között is egyre ismertebbé válik a paleolit étrend. Különösen pozitív folyamatként értékelem, hogy a gyermekgyógyászok és bőrgyógyászok mind többen ajánlják pácienseiknek. Magánrendelésemmel már nem vagyok egyedül, egyre nő azon kollégák száma, akik specializálódnak a paleolit terápiára. Több olyan orvosról is tudok, akik a betegek tájékoztatása során alternatívaként jelölik meg a gyógyszeres terápia mellett a paleolit étrendet, és hangsúlyozzák a gyógyulás lehetőségét! Ennek köszönhetően szerveződik már a Paleolit Orvosok Társasága, amely minden bizonnyal komoly tudományos bázist fog jelenteni a szakmai továbbképzések területén is. Megkezdte működését Paleolit Magánklinikánk is, ahol szép sikerekkel folyik a gyógyítás, és a paleolit étrend bevezetésének gyakorlati oktatása. A klinikai ellátás szükségességét a betegek igénye hozta létre. A fekvőbeteg-ellátás mintájára működő klinikánkon általában öt-nyolc nap alatt egészen fantasztikus orvosi eredményeket érünk el.
A paleolit táplálkozásra való áttérés egyre könnyedebb és akadálytalanabb lett, mivel kezd kiépülni a fokozódó igényeket kielégítő paleolit infrastruktúra. Paleolit pékség és sütöde működik már, a bioboltokban már nem okoz nehézséget a lisztek és vitaminok beszerzése, egyre több húskészítmény jelenik meg, amely megfelel a paleolit elveknek. Internetes weboldalak, blogok segítenek az eligazodásban. Mindennek élvezői a betegek, akik a lehetőségek bővülésével fokozatosan egyre könnyebben gyógyulnak.
Szerte az országban paleolit klubok alakulnak, már nem kell egy paleósnak egyedül érezni magát, kis közösségek alakulnak mindenfelé. A paleolit étrend lassan kezd paleolit életmódként mind komplexebb formát ölteni.
Jómagam természetesen leginkább az orvosi eredményeknek örülök Annak a nemzetközileg is kiemelkedő tapasztalatnak, amely Magyarországon összegyűlt. 2012 elején elindítottuk Clinker 1 vizsgálatunkat, amely retrospektív elemzése 110 paleolit táplálkozásra áttért beteg orvosi dokumentációjának! A vizsgálat nem szponzorpénzekből valósul meg, független, az orvostudományi vizsgálatokban nagy tapasztalatokat szerzett csoport végzi a statisztikai összesítéseket. Ennek előzetes, nagyon korai eredményeit a következőképpen tudnám összefoglalni:
Eddig közel 1500 beteg gyógyításában szereztünk tapasztalatokat. Szükségét láttuk felmérni az eddig kezelt betegek eseteiben a paleolit étrend általános orvostudományi hatásait. Ezzel párhuzamosan pedig hosszú távon is bizonyítani kívánjuk a paleolit táplálkozás kockázatmentességét, és a paleolit étrend civilizációs betegségekben való alkalmazásának jogosultságát, valamint egy hosszú távú vizsgálati időszak alatt a kórképek paleolit étrend által történő gyógyulását! Ennek érdekében a részt vevő betegeket, a most zajló vizsgálatokat 2,5 és tíz évet követően kontrollvizsgálat alá vonjuk. Vizsgáljuk a paleolit étrend esetleges mellékhatásait, kockázatait is. (Itt említem meg, hogy eddig semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam betegeimnél, semmilyen szövődmény nem jelentkezett a paleolit étrend alkalmazása kapcsán.)
Remélem, hogy ez a vizsgálat olyan bizonyítékokkal szolgál majd, amelyek megkérdőjelezhetetlenné teszik az egész szakma számára a paleolit étrend és életmód hasznosságát.
Egyáltalán nem mindegy, hogyan éljük le életünket. Annyi minden befolyásol bennünket. A betegségekhez és az egészségügyhöz való viszonyunk központi szerepet játszik életünkben. Szellemi és fizikai egészségünk alapjaiban határozza meg viszonyunkat önmagunkhoz és emberi kapcsolatainkhoz. Vagyis két fontos elem, a krónikus betegségek és az orvos-beteg kapcsolatban lévő szerepünk meghatározzák a mindennapjainkat.
Hiszem, hogy akik a paleolit táplálkozás útjára lépnek és így is élnek, azok egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak és hosszabb életűek lesznek, mint a paleolit étrend nélkül. Hiszem, hogy a paleolit táplálkozás az orvos-beteg kapcsolatot is képes megváltoztatni, mert az általa való gyógyítás semmivel fel nem érő sikereket hoz a gyakorlati orvoslásban. Hiszem, hogy jelen tudásunk szerint nincs más ehhez foghatóan működő módszer.
IRODALOMJEGYZÉK
A Bizottság jelentése az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak a szénhidrátanyagcsere-zavarban (diabétesz) szenvedő személyeknek szánt élelmiszerekről. Forrás: http://eur-lex.europa.eu/ LexUriServ/LexUriServ.do?úri=COM:2008:0392:FIN:HU:HTML (utolsó letöltés dátuma: 2012. április 3.)
Baló József: A részletes kórbonctan tankönyve. Budapest, 1961, Medicina Kiadó.
Balogh Viktória: Az élelmiszer-fogyasztás tendenciáinak vizsgálata Magyarországon. Animal welfare, etológia és tartástechnológia (AWETH), 2008, 2. sz. 494-506. p.
Beers, Mark H. (szerk.): MSD Orvosi kézikönyv. Budapest, 2009, Melánia Kiadó.
Bíró György: A fruktóz története. Egészségtudomány, 2011, 1. sz.
Bonow, Róbert O. et al.: Braunwalds HeartDisease: A Textbook ofCardiovascularMedicine. Philadelphia, 2011, Elsevier Health Sciences.
Cognat, André: Antekume, avagy egy másik élet. Ford. Gyáros Erzsébet. Budapest, 1984, Gondolat Könyvkiadó.
Cordain, Loren: Paleolit étrend. Ford. Perlényi Eszter. Budapest, 2011, Jaffa Kiadó.
Darwin, Charles: A fajok eredete. Ford. Mikes Lajos. Budapest, 1973, Magyar Helikon.
Fonyó Attila-Ligeti Erzsébet: Az orvosi élettan tankönyve. Budapest, 2008, Medicina.
Guba Ferenc: Orvosi biokémia, Budapest, 1988, Medicina Könyvkiadó.
Hársing László-Kesztyűs Lóránd: Kórélettan. Budapest, 1982, Medicina Könyvkiadó.
Hermann Róbert: A gyermekkori 1-es típusú diabétesz genetikai hátterének vizsgálata, Forrás: http://www.otka.hu/index.phpFakt_menus3904 (utolsó letöltés dátuma: 2012. április 3.)
Ilosvay Lajos (szerk.): Természettudományi közlöny. 1929-1932. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat.
Issekutz Béla: Gyógyszertan és gyógyítás. 1-3. Budapest, 1957, Medicina Könyvkiadó.
Kapfelsperger, Éva-Polimer, Udo: Halál a konyhában – Gyógyszerek és vegyszerek a táplálékunkban. Ford. Barna Györgyi. Piliscsaba, 2008, Kétezeregy Kiadó.
Kempler Péter: A 2-es típusú diabetesben szenvedők antidiabetikus terápiája. LÁM (Lege Artis Medicina), 2011, 6-7. sz.
Kresser, Chris: 9 Steps To Perféct Health — #1: Dont Eat Toxins. Forrás: http://chriskresser. com/9-steps-to-perfect-health-1 -dont-eat-toxins (utolsó letöltés dátuma 2012. április 3.)
Laekey, Richard E.-Lewiri, Roger: Fajunk eredete. Ford. Somlyó Bálint. Budapest, 1986, Gondolat Könyvkiadó.
Le Fanu, James: Az orvostudomány önkritikája. Ford. Gyárfás Vera. Budapest, 2008, Typotex Kiadó:
Lynch, Tom-Price, Amy: A citokróm P450 metabolizmus összefüggése a gyógyszerek terápiás hatásával kölcsönhatásaival és mellékhatásával. Orvostovábbképző Szemle, 2008, 1. sz.
Pados Gyula, Dr.: A túlsúly és elhízás korszerű kezelése. Budapest, 2010, Zafír Press Kiadó.
Pénzes Éva: A húsvásárlói magatartás az ezredfordulón Magyarországon. Doktori (PhD) disszertáció. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Mezőgazdaság- és Élelmiszer-tudomá- nyi Kar, Mosonmagyaróvár, 2002.
Popper Péter: Lélekrágcsálók. Budapest, 2010, Kulcslyuk Kiadó
Popper Péter: Lelkek és göröngyök. Budapest, 2010, Saxum Kiadó.
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás. Budapest, 2009, Jaffa Kiadó.
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei. Budapest, 2011, Jaffa Kiadó.
Szilágyi András, Ptoí : A terhesség endokrinológiája. [Egyetemi előadás.
Tangl Harald: A táplálkozás. Budapest, 1936, Királyi Magyar Természettudományi Társulat.
Virapen, John: Mellékhatás: halál. Ford. Pécsi Tibor. Pécs, 2011, Art Nouveau Kiadó.
Wolf, Robb: The Paleo Solution – The Original Humán Diet. Auberry, 2010, Victory Beit Publishing.
Készült a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János
Az elsők között lenni nagy kihívás, nehéz feladat! Dr. TÓTH CSABA gyakorló orvosként, hosszú utat bejárva talált rá a számára hiteles paleolit szemléletre, amelyet sikerrel épített be gyógyító munkájába. Olvasóit is arra sarkallja, hogy gondolják újra egészségükhöz és általában az egészségügyhöz való hozzáállásukat.
Úgy tűnhet, a szerző magányos harcos, pedig komoly szövetségeseket tudhat maga mögött: az evolúciós orvostudományt, a paleolit táplálkozást és mindazokat, akik a krónikus betegségekkel küzdve nem hajlandók beletörődni a sorsukba. Dr. Tóth Csaba nekik, valamint minden egészséges életmódra vágyó embernek kínál ebben a kötetben olyan módszereket, amelyek segítségével visszanyerhető vagy megtartható az egészség.
A paleolit orvoslás és étrend számos betegség esetén a kiváltó okok megszüntetését jelentheti – a szerző ezek közül a már népbetegségnek számító cukorbetegség kezelésében szerzett tapasztalatairól és eredményeiről számol be részletesen.
Dr. Tóth Csaba gondolkodva gyógyító orvos. Munkájában hű marad ahhoz az ősi elvhez, miszerint a beteg java a legfőbb törvény.
- *A csontritkulásról bővebben lásd még: Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás, Budapest, Jaffa Kiadó, pp. 242-251. ↑
- A refluxról bővebben lásd még: Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei, 2011, Jaffa Kiadó, pp. 117-138. ↑
- Az allergiákról bővebben lásd még: Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei, Budapest, 2011, Jaffa Kiadó, pp. 164-188. ↑
-
A Crohn-betegségről és az autoimmun betegségekről bővebben:
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei, Budapest, 2011, Jaffa Kiadó.
Mezei Elmira—Szendi Gábor: Paleolit szakácskönyv II., Budapest, 2011, Jaffa Kiadó. ↑
- Az 1-es és 2-es típusú cukorbetegségről bővebben olvashat még: Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei, Budapest, 2011, Jaffa Kiadó, pp. 22-161. és pp. 189-260. ↑
- Szendi Gábor: Boldogtalanság és evolúció, Budapest, 2010, Jaffa Kiadó. ↑
-
A paleolit étrend bevezetéséhez jó támaszt nyújtanak:
Mezi Elmira – Szendi Gábor: Paleolit szakácskönyv I., Budapest, 2010, Jaffa Kiadó.
Mezi Elmira – Szendi Gábor: Paleolit szakácskönyv II., Budapest, 2011, Jaffa Kiadó. ↑
