Találatok: 13

160

E kétségbeesett emberi panasz végére azonban lehelet- szerűen finom elégiái vágyat helyez: a további élet vágyát, élni akar, de mint virág, erdő, madár, vagy méhecske, nem az életet, hanem az emberi sorsot únta meg. Ösztönösen fel­törő pogány vágyakozás ez. A reneszánsz és a humanizmus embere rájött, hogy az ember mennyire és milyen öröklete­sen pogány. De új pogányság volt ez, mely a kereszténységet is magában ringatta. A középkori világrend tekintélytiszte­letével, szellemi zártságával, középkori életformáival folyt a harc, s nem emberies tartalmával. E harcból Pannóniái János is kivette a részét, ő is elsősorban új korszak felé menetelő ember volt, de eredendő kereszténysége 8 huma­nista szelleme együtt vezették el a szenvedő néphez:

„Istenem, ó ki nagy úr vagy az égben, a csillagokon túl, nézz le szeliden e csúf földre, hol őrületes harc, szomorúság dúlja a békét s csörgeti kardját Mars is, amerre rohan. Pusztul az élet Uram!

Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek, Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál!“

Nála jelentkezik először a magyar táj élménye, a vég­telen téli mezők, lápok, mocsarak, befagyott folyók s hóval befútt utak vidéke. S vad érzéki lángolás mellett a szerelem­nek ama keletiesen finom leheletszerűsége, amely mindvé­gig ott él a magyar lírában.

Pannóniái János részt vett egy mozgalomban, mely Má­tyás király ellen irányult, menekülnie kellett a király ha­ragja elől s bujdosása közben nemsokára elérte a halál.

A forditásokat 1.: Berczeli A. Károly: „Magyar költő magyarul⁴⁴ c. könyvében.

44