Találatok: 13

160

Helfai Gáspár.

(1515—1574)

Heltai Gáspárnak a bolygó sorsa adatott. A szellem „napjának¹¹, Dávid Ferencnek bolygója lett, híven követte merész útját, s utána rebegte nem kevésbbé merész hitval­lásait. önálló utakat nem vágott, a vitának sem volt mestere, pedig a viták hevében bugyogott elő az új kor termékeny iszapja, s lobogott fel maga a szellemi értelemben vett kor. Heltai a kor összes szellemi szükségleteinek kielégítésére tö­rekedett, író volt, s könyvkiadó, első könyvkiadónk, ki széles elgondolás szerint dolgozott. A „bolygó¹⁴ folytonosan meg­osztotta önmagát, s egész kis csillagrendszert teremtett.

Kolozsvári sajtójából rendre jöttek a művek: bibliafordí­tás, zsoltáros könyv, hittudományi fejtegetések, népkönyvecs­kék, katekizmus¹, ábécés könyv, históriás énekeink gyűjte­ménye, meséskönyv, krónika, özvegye pedig Gáspár mester halála után kiadta Méliusz füvészkönyvét ilyen ajánlással: „Az boldog emlékezetű Heltai Gáspár meghagyott felesége kíván Istentől jó egészséget minden jámbor istenfélő em­bernek. A kinyomtatásnak munkája és költsége enyim. Ezt én tőlem szegény özvegy asszonytól a magyar nemzet jóné­ven vegye.⁴⁴

72

Meséit Aesopusból és egyebünnen gyűjtötte, hogy „mi okból műveltem legyen ezt, minden jámbor olvasó megért­heti az értelmekből, melyeket minden fabula mellé szerzet­tem és utána vetettem⁴⁴. A mesék örök értelmét korszerű értelemre fordította. Hitét, társadalomszemléletét, s írói ke­délyét e mesékben fejezte ki. Védi a szegényeket, ostorozza a hatalmasokat. Erkölcsi tanítások mellé gazdasági tanácso­kat ád. A maró szatírát kedves humorral váltja: „És miké­pen az ebek akkor sántáinak, mikoron ők akarnak, azonké- pen az asszonyállatok akkoron sírnak, mikoron ők akarnak.⁴⁴ Okoskodásába folytonosan közmondásokat, népi bölcsessége­ket kever. A tanító s a mulattató hang nála már összeforrott.

Lefordította Bonfini históriáját a magyarok viselt dol­gairól. A humanista történetírást tehát ő közvetítette széle­sebb rétegek felé. Bonfini Mátyás királyát azonban alaposan átalakította, s a Hunyadiak történetéhez hozzá fűzte az azóta keletkezett mondákat. Ezt írja többek között: „Itt e helyen szólanom kell az Hunyadi Jánosnak eredetiről és nemzetsé­géről: nem az Bonfinius mesternek írása szerént, hanem az igaz história szerént, melyet hallottunk azoktól, kiknek aty- jok szolgálta régen az Hunyadi Jánost és sok ütközetben forgattanak véle. Mert az olasz Bonfinius kedvesködni akar­ván Mátyás királynak olaszt csinál belőle, de a dolog nem úgy vagyon, hanem mint ebben az írásban, megtalálod írván, igy higyjed az históriát igaznak lenni⁴⁴. A szájhagyomány világa ez. Hunyadi János a Morzsinai-lány fia. Atyja Zsig- mond király, ki birtokot s jövőt igér fiának és, hogy a jövő­ben felismerje, gyűrűt ád a Morzsinai-lánynak. A lány Vojk Buthihoz megy feleségül, aki csakhamar meghal, ekkor a kÍ6 Jankulával bátyjánál telepszik le. „Üdő múlva az asszony mon­da az ő bátyjának Morzsinai Gáspárnak: „Szerető bátyám! e gyermekkel ennékem utam volna, mert fel kellene mén­

73

nem Budára, de nem tudom, mint mehessek: kérlek édes bátyám jere velem: kérlek vigy oda, mert netalántán te se bá- nod.“ Monda a bátyja: „Jó húgom! igen messze a Buda. Mi patvart járnál te ott?“ Monda az asszony: „Vagy messze vagy nem messze de ennékem fel kell mennem. Ha eljössz velem nagy hasznot téssz a kis Jankulának, sőt az egész nemze- tünknek“. Hallván ezt Morzsinai Gáspár elálmélkodék rajta és monda: „Hadd haladjon a dolog valamennyére: im gon­dolkodom felőle. Meglássuk⁴⁴.

Egy néhány nap múlva az asszony mosni készül vala: és letette vala az Jankulát a földre, hogy ott hallgatna és játszódnék a porba, és igen erősen kezde a gyermek ott sírni. Az asszony oda méné és a Zsigmond király gyűrűjét adá a Jankula kezébe, hogy avval játszódjék és veszteg hall­gatna a porban, egy holló meglátta a fáról a szép fényes gyűrűt az gyermek kezébe és odarepülvén kikapta a gyer­mek kezéből a gyűrűt és felvivé azt a fára. Az Jankula her- telen igen kezde kiáltani. Az anya elhagyá az szappanyozást, és elfutamék az gyermekhöz, tehát nincs a gyűrű. Feltekint­vén a fára, tehát a holló orrába fémlik és ott praktikái rajta. Elijede az asszony és mindjárt a bátyjához futamék és ott nagy zokogással megbeszélté néki mint járt volna és monda: „Szerelmes bátyám! Megyünk? Az átkozott holló elkezdi minden szerencsénket elveszteni. Mert orrában vagyon a Zsigmond király gyűrűje, melyet jegyül ada ennékem midőn megművelém az ő akaratát. Ha az gonosz holló elviszi az gyűrűt, nem fogja a király megállani az ő ígéretét, melyet ennékem tött. Bizony a gyűrű nélkül soha nem merek a ki­rály elejbe kerülni, sem merem a szegény Jankula dolgát előtte említeni. Jaj! Jaj hová legyek¹⁴.

Morzsinai is elijedvén megragadá ijját és tegzét s el- méne az húgával. íme tehát a holló ott vagyon a fán és

74

praktikái az orrával a gyűrűvel. És mindjárást egy nyíllal hozzá aránza:*) de a nagy hertelenkedésbe nem találá a hol­lót. Más nyilat vén és avval mellybe lövé az hollót, hogy alá esék mind gyűrűstől, és nagy örömbe lőnek mindketten.“

Fölmennek Budára, Zsigmond szeretettel bánik a kis Jankulával, s Hunyadot és Dévát ajándékozza neki. „A hol­lót pedig, kinek egy aranygyűrű volna orrába, azt adá cí­merül az Jankulának és az egész Morzsinai nemzetnek.⁴¹

Heltai krónikája a magyar mondaképződés egyik góc­pontja. A humanista Mátyáshoz hozzá illeszti a mondák népkirályát. Bonfini csak annyit tudott, hogy Mátyás paraszti ruhába öltözve járt 8 kelt, így értesült népe bajairól. Heltai már azt is tudja, hogy a kapások közé vegyült, velük együtt dolgozott, így tudta meg a népnek róla alkotott ítéletét. Ke­ményen megbüntette a jobbágyokat kínzó kolozsvári bírót, a szebeni polgármestert. Mátyás törvényeinek tárgyalásánál Heltai élesen kidomborítja népet védő intézkedéseit. „Mi is a szent királyok nem jobbágyul adtuk a szegény népeket és falukat a városokhoz, hogy a bírák és tanácsosok rabul bírják azokat. . . Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta és a szegény­ség is majorkodjék rajta. És miért, hogy a szegények élik az ő földjüket, azért adót adjanak nékik a király adója mellett és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik: és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjukat viseljék és meg­oltalmazzák őket.¹¹

A protestáns irodalom fejedelmi eszményképe ez a ki­rály. Nem nehéz felismernünk, hogy a világias vallásosság

♦) célozott.

75

szelleme virágzott ki, mint végső eredmény, ebben az esz­ményképben.