Skip to content

Illés György – Legendás ​székely hősök

Találatok: 3

200

ILLÉS GYÖRGY
Legendás székely hősök
Gábor Áron és Gábor Imre
kalandos élete

Tartalom

L

Ördöngös kezek

Végleges hazatérés Leleplezés

A harc elkezdődik

Áron felajánlása

Hídvégi győzelem

Hamis hírlap

Halálos ütközet

Bem tábornok

A kökösi csata

IL

Menekülés

Zöld tábor

Az utazás

Pontowski színre lép

A New York-i milíciánál

A tábornok

Teréz

Roham a Rio Grandé folyónál

Az ellenség

A Pontowski-légió

Patrick Ferguson terve

Minisink

Irány Dél!

Cselvetés

Jusztina

I.

Ördöngős kezek

1.

Az idő kereke úgy forgott, mintha megolajozták volna. Szent Mihály után csak úgy röpültek a napok és egyszerre beköszöntött a tél. A lőcsei kalendárium jövendőmondója az Úr 1823-dik évének decemberére nagy havazásokat jósolt. Úgy is lett. Luca napján már szikrázó hótömegek borították a hegyeket, völgyeket, amelyek eltorlaszolták az utakat. A berecki havasok felett lilás ködfátyol borongott. A meredek csúcsok kéken emelkedtek a magasba és a vakító fehér sziklák tetején eljegesedett hókristályok sziporkáztak. Pisla csillagszemek nyíltak ki a szürkülő égen. Falvak, városok, emberek kerültek Tél Tábornok fogságába. Országszerte vad szélviharok dühöngtek. A „nemere” velőt fagyasztó orkánja sikoltott végig a háromszéki medencén; a farkasok is üvöltve vonították bele éhségüket a dermesztő, zúzos éjszakába.

A fázós varjak beszállingóztak a mezőkről a falvakba és megszelídülve egészen a kéménykürtökig merészkedtek. Ember és jószág beszorult a falak közé; a fehér hópárnákba bugyolált házak pedig, mintha egymáshoz közelebb húzódtak volna.

Az ítéletidő azonban nem tartott sokáig. Az ádventi imádságokat meghallgatta a Teremtő és Szentestére olyan áhítatos, templomi csend borult a havasi világra, hogy még a betlehemi angyalok szárnysuhogása is meghallatszott. Bereck falu, a Keleti Kárpátok tövében, imádságos lélekkel ülte meg a karácsony szent ünnepét.

Betlehemes gyerekek cérnahangú éneke verte fel az utcák csendjét. A szeretet és az áhítat fénye tükröződött az arcokon.

Kis Mózes kántortanító különös melegséget érzett a szíve tájékán, mikor a furkósbotos, kenderbajuszos, nagy subákba öltözött betlehemes fiúkat a tornácról betessékelte. Amikor pedig a szent ének felcsendült, mély férfihangján együtt énekelt a gyerekekkel. Az éneklést rigmusmondás követte, majd a csengettyűszó közben a Betlehemet az asztalra helyezték.

A harcsabajszú, köpcös, rezes orrú Kis Mózesnek a szeme, szája elállt a csodálkozástól. Hegyes, egyenes orra szimatolva meredt elő kövérkés arcából. Álmélkodva nézegette, hogy a gyertyafényben derengő jászol tökéletes hűséggel eleveníti meg a bibliai szent családot. Mintha valami művész keze formálta volna. Szinte élt a gyermekjézus, akit szelíd tekintettel ölelt magához Mária. József, a jámbor ács is olyan eleven volt, hogy szinte megszólalt.

– Hát ezt melyikőtök csinálta? – kérdezte Kis Mózes. Derűs, kék szeme kutatva vizsgálgatta a fiúkat.

– Én farigcsáltam, tanító úr – szólt halk-szerényen a tizenhárom éves Gábor Áron, a betlehemesek vezetője. Középtermetű, jókötésű, izmos, melegbarna szemű, szőke hajú legény volt. Kissé kiugró járomcsontú arcából meredeken döfött előre az orra. Homloka magas, szája szép ívű és telt. Karcsú, kisfiús volt a teste, de erős válla máris sejtette későbbi széles termetét.

– No, derék fiú vagy, fiam! – és a tanító egy ezüst húszast csúsztatott a kezébe. Áron módfelett megörült a ritka pénzdarabnak. Nyomban azon járt az esze, hogy vésőt, kalapácsot és fúrót vásárol. A délutáni barnás homályba már szürkeség szűrődött.

*

A hideg decemberi estében kék árnyékot vetett a berecki templom tornya. Fekete havasi varjak szálltak dél felé. Szélroham söpört végig a főutcán. Fenyőrigók érkeztek és rárebbentek a megvénült tölgyek fehér ágaira. Ma különösen nehéz volt Kis Mózes szíve. Harminc év óta most tölti első karácsonyestjét élete párja, Rozália asszony nélkül, akinek már jó féléve domborul a sírja a falu alatti fenyvesben. Hálás

szívvel gondolt az öreg Gábor Istvánra, hogy az ő nagy árvaságát így megérezte és családja körébe hívta a szent estére.

– Isten hozta, kántor uram – fogadta Gábor István, mikor Kis Mózes a konyha küszöbéhez ütögette havas csizmáját. A házigazda nagydarab, szikár ember volt, vállban már hajlott. Fekete bajszú, őszes szakállú, cserzett arcú. Deresedő haja dúsan omlott a vállára. Ráncos arcából apró, konok vadkanszeme mosolyogva fénylett. Borjúszájú inge derekát a gatyakorcba bekötve viselte.

– Dicsértessék ajézus Krisztus – szólt a kántor öblös hangon.

Gábor István felesége, az alacsony, fekete, törékeny Judit asszony, éppen a kürtöskalácsot forgatta meg a szabad tűzhelyen, mikor a kántor köszönését meghallotta. Rögvest át is adta a forgatófát Áron fiának és nyájas szóval tessékelte be a vendéget a konyha mellett levő nagyszobába. Szőnyeggel takart nyoszolya, két karosszék, egy asztal, egy szekrény és egy fogas volt a berendezése. Az asztal vörös bársonyterítőjén gyertya égett, ezüst tintatartó, kalamáris és porzó ragyogott a gyér fényben. A sarokban egy csontos, vörösesszőke hajú kisfiú játszott, Áron öccse, Imre. Tejfehér képében ritkásan elpetyegtetett szeplők. Ajka szélén mintha állandóan ott rejtőzködő mosoly táncolt volna. Szeme szokatlanul világoskék volt. Megigazította gyűrűkbe göndörödő vörösesszőke haját, amikor a felnőttek beléptek. Kócossága miatt többször is megszidták.

Az ínycsiklandozó pecsenyeszag megütötte Kis Mózes orrát és szívesen fogadta a koccintásra nyújtott köményes pálinkát. A házigazda és a vendég leültek. Pipára gyújtottak és egy pillanatra mindkettő lelkét elringatta a kályha duruzsoló hangja.

– Nálam is volt a fiad, a Betlehemmel, István – törte meg a csendet Kis Mózes. – Hát az már bizonyos, hogy ördöngös keze van annak a gyereknek, mert voltam én már Marosvásárhelyen is, de ilyen akkurátus munkát még az úri bótok kirakatában sem láttam!

– Jó, jó! – dörmögte Gábor István – de én mégis csak jobban szeretném, ha a jószágok körül forogna. Mikor én ilyen korú voltam, már a lovat is be tudtam fogni.

A házigazda térült-fordult, s a kamrából hozott bort, amely sötét parázshoz hasonló fénnyel csillogott, ahogy a vendég poharába töltötte.

– Mindenhez ember köll – vette át a szót a kántor. – A fúráshoz, faragáshoz meg éppen olyan ember, aki csak arra született, hogy olyan dogokat kifundáljon, amihez másnak nincsen elég tehetsége!

– Meglehet, hogy igaza van, kántor uramnak, de az én két fiam csak maradjon a főd mellett, amit ezer év óta őriznek ősapáink!

– Én csak mégis amondó vagyok, – szőtte tovább a beszéd fonalát Kis Mózes – hogy harminc év óta ilyen „faintos” észjárású, ügyes gyerek még nem volt a kezem alatt. Ez nem ír a fatáblára semmit. Csak úgy kapásból kimondja a tört számokkal való machinációkat. Pöki! Ez a fiú, ha diákos oskolába kerülne, bizony nagy tisztességet szerezne nemcsak a Gábor famíliának, hanem Berecknek, meg az egész székelységnek is!

A házigazda újból koccintásra emelte poharát és szorongó érzéssel a konyha felé pillantva, nagyot köhintett:

– Kántor uram! Egy nagy kérésem van. Judit előtt ne beszéljen ezekről a dolgokról, mert nekem akkor nem lesz maradásom tüle. Ő biztatgatta mindig ezt a kölyket, mikor a mézeskalácsosnak mintabábukat faragott. No de nem csuda, ez a bolondos vér Judit édesapjából, a Hosszú Antiéból való, aki mintha az ördöggel cimborált volna, még a toronyórát is meg tudta reparálni, ha szerkezetibe hiba esett!

– Jó, jó. Igaza lehet István gazdának, de még sincs. A fiúnak olyan esze van, hogy el kell küldeni a csíksomlyói barátokhoz…

E pillanatban mindkettőjükben elakadt a szó, mivel kinyílt az ajtó és Judit asszony meg Áron lépett be rajta, a hidegtől kipirult arccal.

Judit asszony haja ezüstösen csillogott, még mindig büszke tartású szép nő volt, de az apró ráncok a szeme sarkában megsűrűsödtek. Végigsimította tekintetével a fiút. A kántor pedig, mint aki a maga igazságát bizonyítani akarta volna: az osztási és szorzási műveletekből egymásután adta fel a legnehezebb kérdéseket, de a gyerek mindezekre gyorsan és talpraesetten válaszolt, s izgalomtól

piros foltok égtek az arcán. Gábor István most döbbent rá, hogy a fiában milyen nagyjáratú dolgok szunnyadoznak. Azt is mérlegelni kezdte, hogy szabad-e megakadályozni, ami úgyis kitörne belőle. Hajó irányba robbanna ki, előre vinné az egész székelység sorsát? A kántor éles szeme észrevette ezt a lelki vívódást, és kézfogásra nyújtotta ki jobb kezét.

– Üssön bele a Szentestén, István gazda! Én fogadom mindenre, hogyha a gyereket a somlyói barátokhoz adja, – ahová én is jártam valaha – ez a fiú egyszer még magára, megjudit asszonyra is nagy tisztességet hoz!

– Legyen magának igaza, kántor uram – adta meg magát Gábor István. – Ha átmegy a barátokhoz, tudja meg a többit!

Ilyen békességben és boldogságban már régen nem fogyasztottak el ünnepi vacsorát a Gábor család ősi házában. Kint havazni kezdett. A szállongó hópelyhek vastagon telepedtek a falu tetőire. A hegyek kékesszürke párák mögé bújtak, s a harangok erős kongása hallatszott.

2.

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!