Találatok: 3
200
Langymeleg szeptember vége volt. Délután. Ökörnyál úszott a bársonyosan puha szélben, aranyszínűvé sült levelek kószáltak, kavarogtak. Lusta fellegek akadtak el az égnek törő hegycsúcsokon. Megbarnultak már a tarlók a dombokon.
Pontowski ezredesnek, a lovascsapat vezetőjének sátrához vezették Imrét. Magas, vállas, sudár termetű fiatal lengyel férfi fogadta. Vastag szövetből varrt egyenruhát viselt. A hangja mélyen zengő, parancsoláshoz szokott főúr hangja volt. Németül beszélt, s kedvesen mosolygott:
– Gróf Kazimierz Pontowski vagyok – mutatkozott be, és egész könnyedén meghajolt. – Gábor Imre százados urat már régóta, türelmetlenül várom, a híre megelőzte. Ön az?
– Én vagyok.
– Ön példaképem, atyai jó barátom Bem seregében szolgált?
– Igen!
Pontowski közelebb lépett, megölelte Imrét és nyomban tegezésre váltott.
– Parancsolj! – kínálta hellyel.
Néhány pillanatig szótlanul vizsgálgatták egymást. Imre nézte a magas, hátrahajló homlokot; a szépen ívelt, barna szemöldökholdak alatt az élénk tekintetű, szürke szempárt. Az egyenes orr alatt a vékony bajusz, hegyesre pödörve, a hátrafésült, laza gesztenyebarna haj a tarkón tömötten sűrűsödött.
Esteledett, hűvösödött, de ők csak ültek egymás mellett a sátor előtt. Már elmondták egymásnak, miképpen kerültek Amerikába, és hogyan fogadta őket a hadvezér.
– Kemény, makacs ember, nem bízik bennünk, mert idegenek vagyunk – mondta Imre, és keserűen felnevetett.
– Ilyen a hazátlanná vált katonák sorsa – hangzott a mély, fojtott hang és a szavakat az arcára rezzenő mosoly kísérte. – Én azonban bizakodom barátom. Hallottam, hogy ezeket a New York-i milicistákat te már jól felkészítetted. Ha megjön a kinevezésem, ráncba szedjük a többi lovast is.
– Nehéz lesz Kazimir! – sóhajtotta Imre. – Ezek az emberek lelkesek, de fegyelmezetlenek. Ha letelik a szolgálati idejük, képesek a harc közben is megfordulni és hazamenni. Magammal hoztam a magyar királyi honvéd lovasság kiképzési szabályait is. A legjobb stratégák dolgozták ki. Ezt kellene angolra fordíttatni, és szétosztani.
– Ha kinevez a Kongresszus, javaslom majd Kearny tábornoknak.
– Törhetetlen erő van a főparancsnokban, de nem ismeri a lovasság híres csatáit. Nem tudja, hogy a gyorsan mozgó lovasság ütközeteket képes megnyerni.
– Lehet, hogy ismeri – mosolygott Pontowski -, de konok ember, csak a maga feje után megy. Mi nem tudjuk, hogyan akar győzni. Annyi bizonyos, a vereségek nem törik meg. Nemrég a mexikói háborúban jeleskedett. Szentül hisz Amerika szabadságában, bízom benne, győzni fog…
*
A sátrak piszkos vásznai még a szeptemberi nap fényében aranylottak, de az óceán felől habos felhőket lebegtetett a szél nyugat felé. A gyalogosok gyapjúujjasaiból puskaolaj- és verejtékszag áradt. A lassú szellő, hervadó fű fanyar illatát hozta. A Rio Grandé folyó partján a fűzfák halovány zöldje rezgett. A dombokon az iharfák messziről acélkékeknek tetszettek. 1850. szeptember tizennegyedike volt.
Szörnyű hírre kerekedett fel Kearny tábornok serege. A határon borzasztó esemény történt. A mexikóiak meggyilkoltak egy gyönyörű fiatal hölgyet. Erre a gonosz gyilkosságra farmerek százai álltak be Kearny seregébe, és bosszúhadjáratot követeltek.
Elérkezett az összecsapás napja.
A távolban mexikói csapatok bukkantak fel és lassan közeledtek. A gázló felé törtek előre, hogy a folyón átkeljenek. Ágyú- és puskatűz fogadta őket. A betolakodók nyomban eltűntek, a dombok miatt nem lehetett látni, hol menetelnek.
Kearny tábornok hiába kutatta távcsövével a horizontot, nem tudta felfedezni őket. Nagy, fehér kendőjével a homlokát törölgette izgalmában. Fogalma se volt, mekkora seregbe botlottak. A parton felfelé és lefelé küldte a jobb- és balszárnyat, hogy a bekerítést elkerülje.
A mexikóiak rohamra indultak, de hiába. A gázlót szilárdan tartották az amerikai legények. Az ágyúk sebes ugatásba kezdtek, a pattantyúsok szinte dobták beléjük a port, a golyóbist, s az ágyúk meg-megugorva köpték a tüzet az ellenségre.
A mexikóiak hátrálni kezdtek, és eltűntek a dombok árnyékában. Két mérfölddel a gázló felett akadálytalanul átkeltek a folyón, s tüstént visszafordultak. Váratlan és fergeteges támadással szétverték az amerikai jobbszárnyat, majd átkarolták a balszárnyat.
Menekülés kezdődött. Lee ezredes igyekezett összeszedni a futókat, de jobb lábát golyó találta el. Sántikálva próbált menekülni, aztán felkapták, és vitték hátra, ahol Green százados, egy kovács fia, a tartalékkal próbálta fedezni a visszavonulást.
A lovascsapat vezetője, Pontowski ezredes gondterhelten mondta Imrének:
– Ha a mi seregünk megsemmisül, az Egyesült Államok elbukik!
– Támadjunk – tanácsolta Imre. – Egy vad lovasroham megmentheti a szétszóródó sereget.
Pontowski ekkor Kearny tábornokhoz lépett.
– Engedélyt kérek a lovasság támadására!
Már a főparancsnok is reménytelennek tartotta az ütközetet, hívei menekülésre ösztönözték.
– Hogyan gondolja? – kérdezte elgyötörten.
– Gábor Imre százados ezt jobban érti nálam. Huszár módra.
A kis erdő szélén várakoztak. Talán fél század volt az egész lovasság.
– Utánam! – kiáltotta angolul Pontowski.
– Gyerünk, fiúk! – vezényelt németül Imre, mintha valahol Erdélyben lenne a szászok között.
Előreszegezett lándzsákkal kis csapat belevágtatott az ellenséges harcosok közé. A csatát nem tudták megnyerni, de a betolakodók megtorpantak. Imre és néhány lovas karddal kaszabolta a meglepődött mexikói katonákat.
Ez a roham mentette meg Kearny tábornokot a vereségtől. Green százados San Antoniónál rendbe szedte a futókat. Nyolc ágyú, háromszáz halott, illetve fogoly volt az amerikai sereg vesztesége, de a mexikóiak sem tudták kihasználni a győzelmet.
Mire a harc véget ért, lassan leszállt az éj. Reggelre a had újra együtt volt. Kearny tábornokot nem törte meg a csapás, új harcra készült. Az óceán felől a tegnapi könnyű felhők nyomában vastag fellegeket kergetett a megvadult szél. Két napig ömlött a korán érkezett őszi eső, és Kearny seregéből vagy ezer embernek nem volt
1 íz* * / • z •
rendes ruhája,se jó csizmája.
Az ellenség még egyszer támadásba lendült, de rajtaütésük már nem sikerült. Ők is több mint félezer embert vesztettek.
A Kongresszus a csatavesztés hírére nem esett kétségbe, sőt Pontowski lovassági parancsnokot brigadérossá nevezte ki.
Antonio Lopez de Santa Anna tábornok még a nyáron indult el Mexikóból, és a Rio Grandé folyóhoz érkezett. Szép beszédben kérte a környékbeli indiánokat, hogy jó pénzért csatlakozzanak hozzá. A nőket, gyerekeket, öregeket ne bántsák, és csak a harcban elesetteket szabad megskalpolniuk. Ígérte, a foglyokért külön jutalmat kapnak. Gyújtogatni, pusztítani tilos.
Az indiánok némán, mozdulatlanul hallgatták a kenetteljes, szép beszédet. Meztelen mellükön harci színekben ragyogott a sárga, kék, cinóber és fekete-fehér festék. Borotvált fejükön fénylett a tar bőr. Zsinórra fűzött kagylógyöngyökkel voltak teleaggatva. A karcsú testű, büszke tartású rézbőrűek egyik szacseme, azaz főnöke, jó szónok, megígérte, hallgatnak a nagy, fehér főnök szavára, de hangoztatta: mennél nagyobb a megölt ellenség száma, annál nagyobb a dicsőség, és éles tekintete rámeredt a tábornokra.
A sereg Tucson város és erőd felé közeledett.
*
Varjak szálltak a behavazott El Paso-i völgy felett. Ide húzódott Kearny megvert serege. A tábor körül esténként rókák osontak a havon. Éhesek voltak, mint a katonák. Északról, Kanada felől gonosz hideg tört be, és szabadon szárnyaló szél kavarta a havat. Fenyőrigók érkeztek, és rárebbentek a megvénült tölgyek fehér ágaira. A mexikói betolakodók innen néhány mérföldnyire, délnyugatra teleltek, a tisztek jól éltek, a megfélemlített farmerek étellel és itallal ellátták őket. Lopez ezredesnek még kedvese is akadt egy Loring nevű hölgy személyében.
Kearny tábornok völgyi tábora hamarosan városnak látszott, mert a fővezér a kivágott fákból házakat építtetett, tizenkét embernek egyet-egyet. A Kongresszus hiába utasította az államokat a sereg
ellátására, nem mindig engedelmeskedtek, vagy küldeményeiket a mexikói katonák fogták el.
Érkezésük után három napig nem volt kenyér és hús, takaróhiány miatt pedig éjjel-nappal a tüzeket ülték körül, hogy meg ne fagyjanak. Kearny tábornok kétségbeesett leveleket küldött a Kongresszushoz, amelyekbe ilyen mondatokat íratott:
A hadsereg vagy éhen hal, vagy feloszlik. Nem elég a hazaszeretet, áldozat is szükséges. Az államok csak a legkiválóbb embereiket küldjék a Kongresszusbal Fel kell lépni a haszonlesők, az uzsorások és a dorbézolok ellen!
A legtöbb katonának csak egy inge volt, többen mezítláb jártak, és talpuk véres nyomot hagyott a hóban. Kétezernél több beteg kínlódott a faházakban.
A sereg nem oszlott fel. A főparancsnok velük szenvedett. Példája lelket öntött a csüggedőkbe. Lassan-lassan utánpótlás is érkezett szekereken. 1851. február elején gróf Schellenburg, a korábbi porosz altábornagy a Kongresszus megbízásából jött a táborba, akit Európában a franciák ajánlottak Sámuel Bronsonnak. Első dolga az volt, hogy Kearny számára testőrséget szervezett. Erélyes fellépésére hamarosan ruhanemű érkezett a táborba. A gróf jól beszélt angolul, a legénység nyomban, a tisztek később szerették meg.
*
John Clay fiatal alezredes, a pensylvaniai York városából érkezett a táborba, ahonnan apja, Henry Clay, a Kongresszus elnöke küldte fontos üzenettel Kearny tábornokhoz. Az öreg Clay nem vállalkozott a téli utazásra, és fiát bízta meg, hogy a tábor helyzetéről és szükségleteiről a tavasszal újra meginduló harcok sikere érdekében hiteles értesüléseket szerezzen. Az elnök Kearny tábornok rendíthetetlen híve volt, és szembeszállt azokkal, akik a főparancsnok ellen áskálódtak, és titokban a helyére pályáztak.
A fiatal Clay magas, széles vállú, barna férfi volt, nyílt tekintetű, őszinte és lelkes. Elpletykálta, milyen élet folyik New Yorkban, és
hogy most megint félnek Kearny legutóbbi veresége miatt.
– Sokan reménykednek abban is, hogy talán sikerül majd Sámuel Bronson úrnak rávenni a franciákat, hogy segítsenek. Pénzzel, hadianyaggal, katonákkal. Nem azért, mintha a franciák annyira szeretnének bennünket, hanem azért, mert halálosan gyűlölik az amerikaellenes angolokat.
– Mond valamit, alezredes úr – és Kearny talán először mosolygott, amióta a táborban gyötrődött.
A beszélgetés megszakadt. A segédtiszt lépett be, és leveleket tett a durván ácsolt tábori asztalra. Kearny feltörte a pecsétet.
– Bocsássa meg, alezredes úr!
– Máris távozom.
– Nem zavar. Maradjon! Majd folytatjuk a beszélgetést. Mozdulatlan arccal, figyelmesen olvasta Kazimierz Pontowski brigadéros újabb beadványát. A címzés alatt kezdte, csak a lényeg érdekelte. Ezeket olvasta:
Azzal kezdem, hogy magamévá tettem azt a szolgálati szabályzatot, amelyet a magyar király lovassága használ. Ennek készítésében a leghíresebb parancsnokok vettek részt. Szerintem ezt a szabályzatot angolul kellene kinyomtatni, és szétosztani az egyes csapattestek között mind a tisztek, mind a legénység oktatására; ezért egy kiképzőmester kinevezésére lesz szükség, amint már javasolni bátorkodtam, akinek ezredesi rangja lenne, hogy hatásosan felügyelhessen a kiképzésre. Erre a tisztségre Gábor Imrét ajánlom, aki csapatomban kinevezés nélkül látja el tisztét, jelenleg pedig El Paso városában és környékén toboroz a lovasság számára. Erre a tisztségre ő a legméltóbb. Képességeinek teljes ismeretében kérem Excellenciádat, őt alkalmazza. Megnyugtathatom Excellenciádat, hogy sohasem lesz oka a kinevezését megbánni. Mennél hamarább, annál jobb, mert Gábor Imre a lovasság legnagyobb hasznára volt már az idei téli szálláson. Mivel én vagyok a lovassági parancsnok, kötelességem óvatosan eljárni, hogy a káros szokások és hibák ne gátolják a
kiképzést. Gábor Imre százados becsülettel szolgált a magyar szabadságharc hadseregében. Bátyja Gábor Aron őrnagy, a híres ágyúöntő és tüzérparancsnok hősi halált halt. Imrét Bem tábornok kitüntette és századossá léptette elő. Ezekért hiszem, kiképzőmesterként hibátlanul végezné munkáját.
– Alezredes úr! Ha nem haragszik, szíveskedjék behívni az írnokomat!
– Boldogan! – felelte, és máris ugrott.
– Írja, hadnagy úr! – parancsolta, amikor a fiatal tiszt belépett. – Kazimierz Pontowski brigadéros úrnak El Pasoba.
A deszkafalnak támaszkodva mondta tollba:
Mivel Mister Gábor jellemét és képességeit egyáltalán nem ismerem, jó lelkiismerettel semmiképpen nem járulhatok hozzá, hogy őt az ön által javasolt rangra kinevezni ajánlhassam. Emellett óva intem önt, ne szorgalmazza idegeneknek a hadseregbe történő felvételét, hacsak ezt a felvételt különlegesen kiváló érdemek nem támogatják.
– Főparancsnok úr! Ne küldje el ezt a levelet! – szólt közbe merészen a fiatal Clay.
– Miért? – csodálkozott Kearny – megsötétedett arccal.
– Mert Gábor Imre kinevezését különlegesen kiváló érdemek támogatják. Az ön bizalmasa, Lutterloh ezredes is tudja, kicsoda ez a híres Gábor Áron és az öccse, Imre, akik Bem tábornok megbecsült tisztjei voltak. Lutterloh osztrák, lengyel és magyar kapcsolatokkal is rendelkezik. Tőle tudom, hogy a Gábor-fivéreket istenítették a magyar szabadságharc katonái. Az ezredes úr szerint Imre jobban ért a könnyűlovassághoz meg az ágyúkhoz, még Schellenburg grófnál is…
Egy pillanatra átsuhant Kearny tábornok agyán a régi találkozásuk emléke. Látta a volt százados megviselt arcát, és hallani vélte a rossz
tolmács dadogását.
– Bizonyos ön abban, hogy nem kalandor ez a magyar tiszt, aki egy ismeretlen ország fia?
Az ifjú Clay arcán egy pillanatra mosoly suhant át, de aztán komolyan válaszolta:
– Főparancsnok úr! A kalandorok az ellenségnél kopogtatnak. Santa Anna tábornok bizonyára a mi zsoldunk tízszeresét fizetné egy ilyen híres magyar tisztnek!…
– Ez meggyőző, alezredes úr! Hadnagy úr, új levelet írunk! – fordult a segédtisztjéhez.
Mivel olyan sokat hallottam Mister Gábor jelleméről és képességeiről, nem ellenzem, hogy néhány hónapra kiképzőtiszt legyen…
