Találatok: 3

200

A Pontowski-légió

1851 tavasza roppant esőket hozott. Megnyíltak az égi csatornák, duzzasztották a folyókat, patakokat. Agyagtól és televénytől megfestett vizek zúdultak alá a hegyekről, köveket görgettek, fákat döntöttek halomra. Olyan viharok követték egymást, amilyenekre a legöregebbek sem emlékeztek.

Pontowski brigadéros és kiképzőtisztje csüggedten ültek a sátorban. Tejszín szürkület tekintett be a nyíláson. Ökölbe zárt kezük ott hevert az asztalon, sápadt fény ült az arcukon. Megverejtékesedtek a ráncok, tompa tűzzel égtek a szemek. Fulladozva szállt a hang, sebesen nyargaltak a gondolatok. Imre beszélt:

– Kiváló ember a főparancsnok, de önmagát és az ügyet fosztja meg a győzelemtől. Hajói képzett lovassága lett volna, akkor nem veszít csatát Rio Grandé folyónál. Schellenburg gróf győzött volna abban az ütközetben… talán még én is – tette hozzá és mosolygott.

• Mi volt a legnagyobb hiba? – kérdezte Pontowski.
• A felderítés hiánya. Ha lett volna igazi lovasságom, nem távcsővel keresem a dombok mögé vonult ellenséget, hanem átküldőm a lovasokat a folyón, hogy megtudjam Santa Anna tábornok szándékát. Akkor nincs meglepetés, nincs átkarolás, és nincs menekülés. Dél-Mexikó a miénk marad.
• Csalódtam én is – kezdte Pontowski. – Nincs ezer lovasunk. Négy kétszáz-kétszáz létszámú századból kellene összetevődnie az ezrednek, de a szökések és a jogosnak minősülő távozások miatt mindig hiányos a létszám. Aztán ezek a tisztek marják egymást. Egy Moylan nevű, engem fojtana meg egy kanál vízben. Valamilyen püspöknek a rokona, azt hiszi, ez elég a hadakozáshoz. Már megsúgta nekem egy angolul beszélő lengyel hadnagy, hogy szervezkedik ellenem. Rá akarja bírni a társait, tiltakozzanak Kearny tábornoknál, amiért egy jöttment embert helyezett föléjük. Tudod, mit gondoltam, Imre?

-Mit?

– Lemondunk mindketten.

– Akkor mi lesz velünk? – kérdezte Imre elkeseredve.

A duzzadt ajkak körül mosoly cikázott.

– Brigadérosi rangomról nem mondok le. Ettől csak a Kongresszus foszthatna meg, ha volna rá oka. A fiatal Clay alezredes már tudja a szándékomat, az apja is, a Kongresszus elnöke.

– Mit eszeltél ki, Kazimir?

– Már át is adtam a lemondásunkat Kearny tábornoknak, ugyanekkor engedélyt kértem egy szabadcsapat, a Pontowski-légió megalakítására. Tervem szerint a légióba önkénteseket akarok toborozni, és csak akkor az államok katonáit, ha nincs elég önkéntes jelentkező. Valójában te lennél, Imre barátom, a parancsnok, ezredesi rangban. A kiképzés is a te feladatod lenne. Haragszol, amiért a nevedben is lemondtam?

– Örülök, Kazimir! A szabadcsapattal régi álmom válik újra valóra.

– Azt hiszem, Kearny tábornok is örül. Most már nem kell harcolnia a rám acsarkodó ezredesekkel. Talán abban igaza van, hogy a mi hibás angol beszédünk miatt nehezen tudtunk igazi tekintélyre szert tenni. A légióban más lesz minden. Elsősorban amerikai németeket, franciákat, ide menekült lengyeleket és más Európából jött emigránsokat veszünk fel. Most megyek a főparancsnokhoz. Délre ígérte azt a levelet, amelyet magam vihetek a Kongresszus elnökéhez.

_*

Az öreg Henry Clay kedvesen fogadta, de nem hitt még a fiának sem, ezért megbízta Bates tábornokot, a haditanács elnökét, hogy tanulmányozza a tervezetet, tárja fel Pontowski múltját és tegyen javaslatot. Néhány hétig elhúzódott a döntés, végül is megszületett a Pontowski-légió. A hivatalos értesítés így hangzott:

A Kongresszus megtárgyalta a haditanács március tizenkilencediki jelentését, és ennek alapján így döntött: Kazimierz Pontowski gróf megtartja brigadérosi rangját az Egyesült Államok hadseregében. Szervezhet parancsnoksága alatt egy olyan önálló szabadcsapatot, amely hatvannyolc dzsidás lovasból és kétszáz könnyűgyalogosból áll. A csapat szervezése nem ellenkezhet Kearny tábornok szándékaival. Ha ő nem tartja sérelmesnek, a légióba emigránsok is felvehetők. A haditanács és a főparancsnok ajánlatára a Kongresszus a légió parancsnokává nevezi ki ezredesi rangban Gábor Imre volt magyar századost. A légió főparancsnoka, gróf Kazimierz Pontowski, maga állíthatja össze tisztikarát. Az alakulat neve: Pontowski-légió.

Április végére megalakult a légió tisztikara. A tisztek mindnyájan Európában kaptak kiképzést. Fegyelmezettek és lelkes emberek valamennyien. Beszéltek németül, franciául és kevesen angolul. Pontowski segédtisztje Paul Bentalon kapitány lett, a gyalogság parancsnoka a német Boteen alezredes. Két kapitány francia volt: Jules Montfort márki és Jean Segond, Tadeusz Zielinski és a számvevőtiszt Josef Baldeski hadnagyok pedig lengyelek. A főhadiszállás Maryland állam székhelyén és egyúttal legnagyobb városában, Baltimore-ban kezdte meg működését, ahol a City Hallban kapott helyet.

A légió legénységét főképpen New Jersey, Pennsylvania és Maryland államból toborozták. Imre a nemrég érkezett, friss európai emigránsokat jó kiképzésük és német anyanyelvük miatt akarta megnyerni. Kearny tábornok csak nehezen fogadta el ezt a tervet, mert nem bízott az idegenekben. Szerinte a bevándorlóknak a fogolytáborban a helyük, nem pedig az amerikai hadseregben. Komoly szűrővizsgálaton kellene átesniük, és csak utána szabad besorozni őket.

A Kongresszus a légió számára ötvenezer dollárt szavazott meg. Ez azonban kevés volt, mert az új állam pénze romlott, a kapzsi kereskedők csak a hasznot lesték, ezért nehezen tudták megvásárolni a felszerelést. A légió tisztjei sokat veszekedtek a harácsolni vágyó

üzletemberekkel. A lovak megszerzése is gonddal járt. Május elsejére mégis hatvanhét emberrel nagyobb lett a létszám a tervezettnél. A Pontowski-légió háromszázharminc emberével jelentékeny köteléknek számított, hiszen akkor Kearny tábornoknak sem volt négyezernél több katonája. A gyalogságot hosszú csövű, szuronyos puskával látták el, a lovasság dzsidát, karabélyt és Imre javaslatára magyaros huszárkardot kapott. A könnyebb nyerget is ő ajánlotta. Egyenruhájuk nem volt egységes. A gyalogság kék dolmányt és fehér pantallót viselt, de egyes szakaszok tiszta fehérben jártak. A lovasok zöld vagy vörös dolmányt hordtak, csákójukon szőrfogó díszlett. Május közepén a légiónak már zászlója is volt. Ezt a zászlót a bethlehemi cseh-morva testvérek rendházfőnöknője, Susanna Gersdorf grófnő ajándékozta a légiónak, amiért Pontowski és tisztikara megvédte a rendházat a garázdálkodó, részeg csavargóktól.

A Pontowski-légió fegyelmével, szép egyenruhájával, egységes fegyverzetével és gondos kiképzésével más alakulatoknál különbnek látszott.

Patrick Ferguson terve

Ferguson őrnagyot már türelmetlenül várták a mexikóiak.

– Patrick Ferguson? Honnan ismerem én ezt a nevet? – kérdezte Santa Anna tábornok, és halszemével rámeredt a harmincöt éves tisztre.

– Talán a puskámról, tábornok úr – válaszolta, és egészen halvány mosoly suhant át az arcán. – Az 1848-as haditornán Anglia legjobb céllövője voltam.

– Persze, persze s ön érkezett a Resolute hadigőzösön. Foglaljon helyet őrnagy úr. Örülök, hogy itt van, már vártuk. Az ön híres fegyverével megleckéztethetjük végre az amerikaiakat!

Ferguson őrnagy kék kabátján vörös, rojtos vállap volt, a mundérjára ráhajlott a fehér nyaksál. Háromszögletű, kék csákója alól kilátszott ezüstszőke haja. Arca kissé merev, az egyenes, vékony száj alatt kerek áll enyhítette a rideg angol vonásokat. Szürke szemének éles, kegyetlen volt a tekintete.

– Jól megfizetnek? – kérdezte Ferguson.

– Meg lesz elégedve – válaszolta a mexikói főparancsnok.

– Nem bánom! – nevetett az őrnagy.

_*

Ferguson ott volt a Rio Grandé folyó partján, amikor a mexikóiak szerették volna elfoglalni a gázlót. Patrick Ferguson mexikói tiszti egyenruhában kétmérföldnyire a gázló felett kelt át a folyón. Katonái a meglepett amerikai gyalogosokat szuronyrohammal verték szét.

Akkor vette észre Kearny tábornokot. Csak egy pillanatra látta meg az arcát, mert ezután háttal állt feléje. Ferguson sasszeme felismerte. Az angol sereg legjobb céllövője és pénzre éhes kalandor volt. A távolságot felmérte egy szempillanat alatt. Vállához szorította a puskát. Célzott. Mutatóujja a ravaszon volt. Érezte homályosan, ha

meghúzza a ravaszt, akkor ő, Patrick Ferguson, megváltoztatja a történelmet. Egy pillanatig még célzott, majd leeresztette a fegyvert.

Becsületes ember nem lő senkit sem orvul! – suhant át agyán a gondolat. Tépelődött, küzdött benne a becsület az érdekkel. – Ha lelövöm, talán győzünk az amerikaiak ellen, százak és ezrek maradnak életben, Mexikó pedig visszakapja elvesztett területeit.

Ebben a pillanatban felhangzott a lovak patáinak dobogása és az amerikai lovasság vad üvöltése. Még látta a két ismeretlen vezért, a fiatal Pontowskit és a nála idősebb Gábor Imrét, aztán neki is menekülnie kellett. Ferguson őrnagy már nem változtathatta meg a történelmet…

_*

A Rio Grandé partján langyos októberi nap ragyogott a majorságok, gyümölcsös kertek és búzatarlók felett.

A Pontowski-légió San Antoniónál ütött tábort 1851. október tizennegyedikén. Lassan ereszkedett alá a szürkület. A tölgyerdőt belepte a könnyű köd. A folyó ezüstös csillogással jelezte, merre hömpölyögnek lassú habjai. A tábortüzek parázsba hunytak, és az árnyékba boruló, párás föld fölött pisla csillagszemek nyíltak ki a kékesfekete égen.

A tábor előtt, közel a folyó fahídjához, a jobb parton, Pontowski parancsára Boizen alezredes vezetésével gyalogosok vertek tábort. Odaát, talán másfél mérföldnyire tőlük, Ferguson emberei táboroztak a még sűrű bokrok között. Indián sátraikba tértek nyugovóra, vastag, gyapjútakarókba burkolódzva.

Gábor Imre ezredes a tábor közepén maradt. Pontowski az állásokat vizsgálta, főképpen a New Jersey-i és a New York-i milíciát ellenőrizte, amelyek a légió erősítésére érkeztek. Tárgyalt parancsnokokkal, Proctor alezredessel, aki két tizenkét fontos és egy háromfontos rézágyúját állította fel a tábor szélén, szemben az ellenség várható támadásának irányával.

A hold még nem kelt fel, a ritkásan elszórt csillagok elé lassan lebegő, fátyolszerű fellegek húzódtak. Éjfélre járt, amikor Gustav Juliét hadnagy felült a pokrócán, és körülnézett. Hosszúra nőtt, izmos ember volt, vörös hajú, ráncos arcú. Lötyögött rajta a milícia kabátja, amelyet nála testesebb emberre szabtak. Sokáig ült mereven, szinte úgy szimatolt, figyelt a gyenge csillagfényben, mint egy prériróka az éjszakában. Körülötte mély volt a csend, csak a katonák szuszogása hallatszott.

A folyó felől nyirkos szellő indult, a sűrűben egy madár pittyegett álmában. Valójában Amherst volt az igazi neve, valamikor Fergusonnal együtt szolgált az angol hadseregben. Szeme megszokta a csillagporos sötétséget. Óvatosan felegyenesedett. Most látszott hórihorgas termete.

Ezer font, ha sikerül… – motyogta hangtalanul. Hirtelen leguggolt.

• Tom, ébredj! – suttogta a társa fülébe fújva, ahogyan a dakota indiánok varázslója szokott a beteg fülébe fújni a bűvös síppal. Tom erre a hangtalan fújásra is felriadt. Széles vállú, erős fickó volt.
• Megyünk, hadnagy? – kérdezte halkan.
• Megyünk. Ébreszd fel Franzot!
• Fent vagyok – suttogta a német zsoldos, aki Hessenből származott.
• A hídnál két őr áll – mondta a hadnagy.
• Az innenső a tiéd, a túlsó az enyém! – heherészett Tom Franznak.
• Hallgass, te őrült! – sziszegte Amherst. – Ha észrevesznek, lógni fogunk. Boteen alezredessel nem lehet kukoricázni.
• Nem vesznek észre – suttogta Tom, majd néhány lépés után lehasalt, és úgy kúszott, mintha megdagadt, kurta kígyó lett volna. Franz követte.

A szél megerősödött, az őszi lombok között sziszegett, és itt-ott az avart is megzörgette. A két őr a hídnál állt, háttal a tábornak, csak a túlsó partra ügyelve. Csöndesen beszélgettek, hogy könnyebb legyen a virrasztás. Az októberi hajnal pirkadásának órája messze volt.

Aludt mindenki. Még a lovak is behunyt szemekkel forgatták szájukban az abrakot, mintha álombeli legelőkön andalognának.

A nehéz puskák agya csaknem egyszerre zuhant az őrök fejére. Hangtalanul estek a földre… aztán három árnyék osont a folyó felett.

• Köszönöm, Amherst hadnagy! – mondta Ferguson. – Ön és társai megkapják jutalmukat. Éjszakai támadás lesz, fiúk! – fordult az embereihez. Többségük mexikói volt, de akadt köztük szép számmal indián harcos is. – Nem fogunk irgalmazni. De azért, ha lehet, fölöslegesen ne gyilkoljatok! Foglyot mindenképpen ejtsetek! Vallomásukra szükség lesz! Ha az előőrs segítségére nagyobb erő jön, menekülünk. Ti itt maradtok a hídfőnél! – szólt az aknászokhoz. – Ha parancsolom, felrobbantjátok a hidat.

Ferguson ment elöl. A félhold ekkor bújt elő a felhőárnyék mögül. Gyorsan, majdnem futva közeledtek. A tábor nyugodtan aludt, hiszen két katona őrködött a hídfőben. Almukban nem sejthették, hogy azok már régen halottak. A betolakodók némán osztották a halált. Szuronyok villantak, haldoklók hörögtek utolsót. Néhányan talpra ugrottak, ketten el is tudták sütni töltött fegyverüket. Két indián lezuhant a földre. Boizen alezredes is felugrott, akkor lőtt Ferguson.

• Tűz! – kiáltotta, mire a mexikói puskák is eldördültek. A későn tápászkodókat vagy a magukat halottnak tettetőket elfogták. Az ötvenegy amerikai gyalogosból negyvenhármat öltek meg Ferguson katonái. Köztük volt Boizen alezredes. A három áruló a túlsó parton figyelte az öldöklést. Elégedetten kacsintottak össze.

A hold feljebb kúszott, ezüst sugarai megvilágították az éjszakai mészárlás színhelyét. A puskaropogásra a légió főtáborában kürtszó harsant. Proctor alezredes rézágyúja is eldördült.

• Vissza! – hangzott Ferguson érdes parancsszava. – Vigyétek a két halottunkat!

Az öt foglyot már a híd közepén hajtották. Lódobogás hallatszott. Megeresztett kantárszárral Imre vágtatott a lovasok élén. Későn érkezett. A halottakat látva nekirohant a hídnak. A keskeny faalkotmány közepéig sem jutott, amikor a bal parti hídfő óriási

dördüléssel felrobbant. A lángnyelvek magasra törve megvilágították a folyó hátán és a túlsó parton hátráló győzteseket.

A hajnali derengésben borzasztó látvány tárult Pontowski elé.

– Úristen! Ez hogyan történhetett? – kérdezte, és elcsuklott a hangja.

Imre végigjárta a harc színhelyét. Amikor a hídfőhöz ért, akkor kelt fel az őszi nap. Reggel hat óra volt. A két hátulról leütött őr holttestét látva így szólt a kétségbeesett Pontowskihoz.

– Árulás történt! A három szökevény visszatért a megbízóihoz, de előbb megölték az őröket. A betolakodók nyugodtan átjöhettek, hogy mészároljanak.

– Kearny tábornoknak volt igaza! – sóhajtotta keserűen Pontowski. – Csínján kell bánni az idegenekkel! Fogolytáborban a helyük! Naivak és ostobák voltunk! Most aztán hogy állok elébe? – kérdezte reménytelenül.

Minisink

Október vége volt. New Jersey állam északnyugati részében, a Delaware folyó mentén már fagyott hajnalban. Minisink település lakói, farmerek, fakitermelők azonban nem a fagytól szenvedtek, hanem a mexikói martalócoktól, akik az amerikaiakban látták ellenségeiket. Őseik földjét akarták visszaszerezni. Jó pénzért velük tartottak a felbujtott delaware indiánok is.

_*

Pontowskinak úgy rémlett, mintha gúnyos mosoly rebbent volna a főparancsnok merev arcára, amikor megjelent a főhadiszálláson. Az acélszürke szemek tekintete is a makacs ember megváltoztathatatlan véleményét sugározta.

– Én megmondtam önnek, brigadéros úr, hogy az emigránsoknak szűrőtáborban a helyük.

– Hibáztam, valóban, viszont más európaiak jobban megállták a helyüket, mint az itt született katonák. Alkalmat szeretnék kapni a San-Antonio melletti kudarc feledtetésére!

– A Kongresszus az egész lovasságot Sussex Court House-ba rendelte, az ön légiójával együtt.

– A légió ott is van már, főparancsnok úr. Én azért jöttem a városba, hogy a téli ellátásról tárgyaljak.

– Intézkedjék, brigadéros úr, hogy serege még a tél beállta előtt vonuljon a Cole’s Fort erőd közelében lévő Minisink nevű település megvédésére! Kémeink jelentették, hogy azt a határszakaszt fogják a mexikói csapatok megtámadni. A Delaware folyó vidéke ez, erdős, nehéz terep.

– Erdő! – kiáltotta Pontowski. – A lovasság nem tud erdőben harcolni.

– Önnek van gyalogsága is, gróf úr – mondta Kearny komorabban, mintha megfeledkezett volna Pontowski rangjáról.

– Még ma futárt küldök Gábor ezredeshez, hogy induljon Minisinkbe. Ő nemcsak a lovassághoz, hanem a gyalogsághoz is ért. Ismeri a leghíresebb porosz és osztrák kiképzési módszereket.

– Akkor megvédheti Minisink erődjét is – felelte Stephan Kearny tábornok.

_*

Imre komoran meredt az erdei tisztáson épült favárra, amely Minisink lakóit védte. Érkezésére a milícia katonái nyomban hazaindultak az állam védettebb, déli részeibe. Talán kétszáz katonája maradt. A település lakói eleinte idegenkedve fogadták a tolmáccsal intézkedő ezredest.

– Sáncokat kell húznunk a házak elé is! A lovak nem maradhatnak itt sokáig, kevés a takarmány, és az erdőben lóval nem harcolhatunk. A várat is meg kell erősítenünk. Kérem önöket – fordult Sámuel Coffin polgármesterhez -, segítsenek a vár megerősítésében! Nekünk nincsenek szerszámaink. Balták, fűrészek, kalapácsok, szögek, vaskapcsok, ásók és kapák kellenek.

– Mindent megadunk, ezredes úr! – örvendezett Coffin, amikor megértette Imre szándékát. – A mexikóiak rendszeresen dúlnak- fosztogatnak. Tíz lakos fejbőrét húzták le eddig az indiánok.

A munka másnap reggel megindult. A seregben ácsok is voltak, akiknek a segítségével kijavították a gerendavár sérült részeit, cölöpsort vertek a földbe az épülő palánkhoz, és sáncokat ástak a folyó felé vezető ösvények elzárására. Mégis akadtak polgárok, akik húzódoztak a közös munkától, sőt panaszra mentek a légió ellen.

A mexikóiak hamarosan észrevették, hogy milyen tevékeny munka folyik Minisinkben. Az egyik hajnalon támadni próbáltak. A meglepetés elmaradt. Imre sokat tanult a határon. Válogatott emberek őrizték az utakat és az erdei ösvényeket. A lassan lopakodó indiánokat is puskatűz fogadta. A vörös, kék, sárga ruhákat és barna

bőröket viselő rézbőrű harcosok jó célpontot mutattak. A mexikói támadás összeomlott, az indiánok is halottaikat felkapva menekültek vissza táborukba.

Sámuel Coffin már megette a kenyere javát. Özvegy, magányos ember. Tubákszínű a haja meg a ruhája is…

• Lakjék nálam, ezredes úr! – kérte.

Imre hozzáköltözött az egyik katonájával, egy régen bevándorolt, Easton városában élő német család fiával, Kari Müllerrel, hogy tolmácsuk legyen.

Az öreg Coffin nagyon örült, hogy Imre elfogadta a meghívását. Esténként sokat beszélt a régi gyarmati világról. Mesélt Washingtonról és a franciákkal folytatott harcokról az Ohio völgyében.

• Mit tud az indiánokról? – kérdezte Imre.
• A huronokat jól ismertem. Ők is az irokézekhez tartoznak. A Szent Lőrinc folyónál laktak. Megmentettem egy főnökük életét. Gyorsszarvas volt a neve, golyó sebesítette meg, csaknem elvérzett, amikor rátaláltam. Elkötöttem az erét, a sebét kimostam, aztán a sátramba vittem. Amikor lábra állt a táborukba vezetett. Én lettem a nagy fehér varázsló, azt hitték, minden betegséget meg tudok gyógyítani. Régen volt. Valamikor Franklin azt mondta az indiánokról: kipusztulnak, mert a rum végez velük. A tenger partján élőket valóban kipusztította a rum. Már alig van az oszagokból, a mondanokból vagy a pawnikokból.
• Miért skalpolnak? – kérdezte Imre.
• A hitük miatt. Azt hiszik, a megölt ellenség száma teszi dicsővé a harcost. A skalpok ezt a dicsőséget jelzik.
• Csak ebben hisznek?
• Hisznek még a lélek halhatatlanságában és a szellemekben. Kicsi Manitu a jó szellem, Micsi Manitu, a púpos szörnyeteg, a világ gonosz szelleme.
• Mit tud még róluk? – faggatta Imre.

– Jobban látnak és hallanak, mint mi. A szaglásuk is kitűnő. Az állatok nyomaiból meg tudják mondani, milyen állat hagyta ott, és mikor járt arra. Láttam olyan indiánt, aki térképet rajzolt szarvasbőrre emlékezetből. Jó térképet! Büszke emberek, egy indián sohasem árulja el, hogy fáj valamije. A kínhalált is mozdulatlan arccal képesek elviselni. Szépen szónokolnak. De gonoszak is tudnak lenni, ezredes úr. Ölnek és skalpolnak bennünket. Nemrég az egyik mexikóiakkal szövetséges indián törzsfő lenyúzta Miss Mac Crea fejbőrét a határon, ezért aztán a farmerek beálltak Kearny tábornok seregébe.

– Ezt már én is tudom, Mister Coffin. De nekem itt az a feladatom, hogy megvédjem önöket, ehhez pedig az szükséges, hogy legyőzzem a betolakodó mexikóiakat és a békétlen indiánokat.

– Látom, ezredes úrnak van távcsöve. Holnap felvezetem a Vadászdombra és megmutatom az indián tábort. Valamikor a vadászok onnan lesték a bölényeket. Túl vannak a folyón, de nem tudjuk legyőzni őket, amíg a mexikói felbujtókkal nem végzünk. Örülök, ha megvédjük a települést.

A domb alján Imre fegyveresei őrködtek. Napfényes, hűvös volt a reggel. Imre szeméhez emelte a távcsövet.

Coffin oda sem nézett, úgy mondta:

– A tábor úgy készül, hogy földbe vert cölöpökre állatbőröket feszítenek. Legjobban a bölénybőrt szeretik. A cölöpök között a földet fahánccsal vagy gyékénnyel takarják be.

– Mik lebegnek azokon a hosszú botokon?

– Azok földbe szúrt dárdák, rajtuk lenyúzott fejbőrök, vagyis skalpok, azután ruhadarabok, gyógynövényes zacskók és tollnyalábok lengedeznek.

• Kutyákat is látok…
• A kutyákat meg is eszik, úgy tartják őket, mint a disznókat.
• Fene a gusztusukat! – mondta Imre, és úgy elkanyarította magyarul, mint a dühös, káromkodó legények a berecki kocsmában.

– Lát még ezredes úr sikítozó gyerekeket, ordítozó harcosokat, no meg karattyoló banyákat, de nevetgélő fiatalasszonyokat is. Igazam van? – kérdezte Coffin nevetve.

– Igaza van, ha nem is hallom, csak látom őket.

– Örüljön ezredes úr, a banyák úgy kárognak, akár a varjak.

Nehéz volt a légió élete Minisinkben. A tél hidege, a hiányos ellátás, a szórványos, de mindig váratlan mexikói és indián támadások meggyötörték a katonákat. A sereg mégis együtt maradt, mert Gábor Imre ezredest szerették az emberei. A vidék népe is barátságosabb lett iránta, mert kezdték biztonságban érezni magukat. Ételt-italt hoztak a katonáknak, no meg a nagy bajszú németnek, mivelhogy az ezredest németnek gondolták. A lovak azonban legyengültek, lefogytak, ezért Pontowski az egész lovasságot Easton város környékére küldte. A Delaware és a Leight folyók találkozásánál több volt a takarmány. Imre Minisinkben maradt, a lovasságot Monfort és Segond kapitányok vezették. Ők aztán még délebbre vonultak, és könyörtelenül igyekeztek takarmányt szerezni. Ezért Reed kormányzó még Kearny tábornoknál is panaszt tett ellenük.

_*

Pontowski belefáradt abba, hogy New York-i és washingtoni hivatalokban kilincseljen.

– Értsék meg már végre – kiáltotta -, a katonáknak enni kell, a lovak sem legelhetik a havat! Maguk kevesebbet törődnek saját ügyükkel, mint mi a magukéval.

A fővárosból egyenesen Kearny tábornokhoz ment New Yorkba, aki azonnal fogadta.

– Jöttem, hogy lemondjak, főparancsnok úr! Én nem azért hajóztam át a tengeren, hogy értetlen és rosszindulatú tisztviselőkkel civakodjam, vagy lovasokat vezessek sűrű erdőben koszos mexikóiak és indiánok ellen. Megyek vissza Európába. Mi, idegen tisztek

harcolunk, az amerikaiak nagy része pedig üzletnek tekinti a háborút, lesi, mennyi hasznot húzhat belőle.

– Nyugodjék meg, ezredes úr! Foglaljon helyet! Én éppen olyan jól ismerem a bajokat, mint ön. Sok csatát vesztettem, mégis bízom a győzelmünkben. Együtt szenvedtem véres talpú, rongyos katonáimmal a mexikói határon egy borzasztó télen át. Miért? Mert hiszek Amerika szabadságában. Akkor is hiszek, ha árulók élnek közöttünk, és egyes kufárok sápot akarnak húzni a kiomló vérből. Beismerem azt is, sokszor voltam bizalmatlan az Európából jött tisztekkel szemben, mert sok volt köztük a kalandor, és csak kevesen voltak Pontowskik, Kosciuszkók vagy Gáborok. Bízzék bennem, és maradjon! Én azt is tudom, hogy az önkéntes katonákat nem mindig ügyünk szeretete hozta táborunkba, hanem a zsákmányszerzés reménye. Ilyen az ember, ezredes úr…

A komor férfi arcán meglágyultak a vonások. Mosolygott. Acélszürke szemének tekintetéből bizalom sugárzott a lengyel grófra. Lassan megfontoltan beszélt tovább:

– Itt, északon még csend van, mert senki sem szereti a téli háborút, de délen Georgiában, súlyos események történtek. Én nem mozdulok a szedett-vedett martalócok miatt, akik bármikor rám támadhatnak, viszont sereget kell küldenem délre Monfort őrnagy megsegítésére. A szomorú hír igaz, december végén felbőszített mexikóiak elfoglalták Savannah kikötőt, ezért Georgia állam is elveszhet. A városi őrség nagyrésze elesett vagy fogságba került, odalett a sok hadianyag és ágyú is. A tengerről és szárazföldről támadtak egyszerre. Szeretném, ha a Pontowski-légió is délre indulna, hogy megerősítse Monfort seregét. Ők még keményen ellenállnak a savannahi erődben, sőt visszafoglalták a várost. Nem engedhetjük, hogy Dél-Carolina idegen kézre kerüljön. Savannahnak Henry Clay, a Kongresszus elnöke a díszpolgára. Önnek nagy tisztelője, brigadéros úr, a fiával John Clay alezredessel együtt. Gondoskodom róla, hogy a légiót ellássák mindennel.

Kazimierz Pontowski lecsillapodva hallgatta a fővezért, nem szólt közbe, csak egyszer simította végig gesztenyebarna haját, és pödört egyet vékony bajuszkáján.

– Velünk marad, brigadéros úr? Elindul Carolinába légiójával? – kérdezte Kearny tábornok, és most érződött először hangjának rezzenésében a türelmetlenség izgalma.

– Maradok, főparancsnok úr! – válaszolta rövid gondolkodás után Pontowski.

New Yorkra a téli nap szórta sugarait, füst derengett a nagy házak négyszögletes kéményeinek száján. Egyre hidegebb lett, a kikötő felől szurokszagot hozott a városba a szél. Stephan Kearny a tengerre néző ablaknál állt, és egy karcsú vitorláshajó árbocainak árnyékát figyelte, amely messzire látszott elnyúlni kelet felé. Az arca szürkének tetszett, és olyan mozdulatlannak, mintha megkövült volna. Szürke szemében elszánt ravaszság csillogott, vékony szája körül a ráncok kegyetlenné tették ezt a sima arcot, amelyből horgas orr ugrott előre.

– Délen sok a királypárti angolbarát, az ültetvényesek pedig attól is félnek, hogy fellázadnak a néger rabszolgák – tette hozzá Kearny tábornok, s búcsút intett a légió főparancsnokának.

_*

A vége felé járt a tél, amikor a légió felváltására Minisinkbe érkezett Edward Hand ezredes gyalogsága, hogy a védelmet ellássa. A település népe búcsúlakomát rendezett a távozó Pontowski-légió tiszteletére. Vasserpenyőkben izzó parázs melegítette a hideg hodályt. Még azok a polgárok is eljöttek, sőt tiltakoztak a légió távozása miatt, akik előzően panaszt tettek ellene. Az összetákolt asztalok roskadoztak az ételektől. A település nem volt gazdag, de most polgárai igazán bőkezűnek mutatkoztak. Ebéd közben felállt Sámuel Coffin, és hosszú beszédben méltatta a távozókat.

– Minisink polgárai sohasem fogják elfelejteni az önök hősies odaadását, nagyszerű helytállását – kezdte, majd köszönetet mondott az erőd és a település megerősítéséért, hangsúlyozva, hogy mennyivel nyugodtabb lett az életük. – Mindezekért elsősorban Gábor Imre ezredest illetik a hála virágai. Még tél van, igazi virágaink nincsenek, de a szívünkben kivirágzott hála virágait, íme, most leteszem az

ezredes elé. Mi szegény emberek vagyunk, mást nem adhatunk hálánkon, csodálatunkon és tiszteletünkön kívül, mert örökre szívünkbe zártuk azt a hőst, aki a végtelen tengeren azért jött át egy sohasem hallott országból, hogy a mi igaz harcunk katonája legyen…

Irány Dél!

Pontowski újra elemében volt. Rohant a Kongresszus tagjaihoz, járt a hivatalokban, mert egy ezrednyi légióval szeretett volna délre útra kelni. Ezt nem tudta elérni, mivel a Kongresszusnak nem volt pénze. A kereskedők nem akarták hitelre odaadni a drága felszerelést. Annyit elért, hogy újra megszavaztak a légiónak ötvenezer dollárt, és felvehetett hat kiváló európai tisztet.

A szervezés gyakorlati munkáját Imre végezte. Ő irányította az embereket a pensylvaniai Yorkba, a gyülekezés helyére. Főképpen a legénység pótlása okozott gondot, mert egy év volt a kötelező szolgálati idő, és kevesen akartak tovább szolgálni. Önkéntes alig akadt, a jelentkező német és angol emigránsokat pedig nem akarta besorozni. Mégis, március közepére Imre az engedélyezett kétszázhatvannyolc helyett háromszázharminchat újoncot toborzott a légióba.

Tovább nem lehetett várni. Pontowski szemlét tartott, majd március 18-án útnak indította a gyalogságot a négyszázötven mérföldes, hosszú útra dél felé. A gyalogosokat tíz nap múlva követte a lovasság, hogy majd valamikor május elején találkozzanak a határ közelében.

_*

A sors nem volt kegyes a légióhoz. A gyalogság Henry Bedkint őrnagy és a két lengyel hadnagy vezetésével hetekig vonatozott Pennsylvania, Maryland, Virginia, Észak-Carolina államokon keresztül, amíg a célja közelébe érkezett. A lovasság ugyanazt az utat negyvenkét nap alatt tette meg. Tavaszi áradások, potyázó mexikói csapatok és az indiánok támadásai tették keservessé a katonák útját. Sokszor nagy kerülőket kellett tenniük, hiszen minden összecsapás a légió létszámát apasztotta volna. A betegségeket azonban nem tudták elkerülni, mert azok orvul törtek a szörnyű megpróbáltatásokat

kiállt, elcsigázott, rosszul táplált emberekre. A zord tavaszban sokan meghűltek, de a hurutos megbetegedéseknél sokkal veszedelmesebb volt az a himlőjárvány, amely halálos áldozatokat is követelt, és vagy ötven emberrel csökkentette a légió létszámát. Megállni nem lehetett, a betegek pedig nem bírtak a gyalogság után vánszorogni. A legtöbben Salem városában maradtak le, ahol a protestáns egyház szerzett helyet a betegeknek.

Május tizedikén érkezett Savannahba a Pontowski-légió. Gábor Imre ezredesnek útközben még sikerült a gyalogság megerősítése, a lovasság nem vesztett embert, ezért most százötven főnyi, nagy részben harcedzett, jól kiképzett legény érkezett a városba.

Pontowski valóságos dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy nem örülnek neki a város vezetői, sőt fogadni se akarják. Először is végigvonult a város utcáin, a sereg élén. Az egyszerű polgárok még meg is tapsolták az egységes fegyverzetű lovasságot. Ezután főtisztjei kíséretében bevonult a tanácsterembe, ahol francia, német és angol szavakkal kevert beszédében megmagyarázta jövetele célját.

– Engem a Kongresszus és Kearny főparancsnok küldött ide, de nem azért, hogy megadjam magam a mexikói csapatoknak. Négyszázötven mérföldet vonatoztak és lovagoltak katonáim, hogy ezt a legfontosabb várost és kikötőt megmentsük. Én nem vagyok amerikai, ezredesem, Gábor Imre sem az, mégis harcolunk Amerika függetlenségéért, az önök boldogabb jövőjéért. Szégyelljék magukat, akik nem segítenek minket és saját hazájuk szolgaságát akarják!

Senki, sem mert ezután megszólalni. Imre örvendezve szorongatta Pontowski jobbját. Eközben a mexikóiak és a szövetséges indiánok az ágyúk lőtávolán kívül vertek tábort, hogy felkészüljenek az erőd ostromára, a város bevételére.

Cselvetés

Együtt ültek a keleti erődítés mögött lévő kis ház szobájában. Imre beszélt, szemöldökeit összevonta, kuszált haja égnek meredt:

– Ide figyelj, Kazimir! Hajdan az iskolában nekem nagyon jó történelemtanárom volt. Tőle tanultam meg Julius Caesar, Marius, Sulla és a császárok híres hadjáratait, de megtanultam őseim, a még nomád magyarok harci taktikáját is. Ezt most elmondom, és le is rajzolom, hogy lásd. Szerintem Lopez és Ferguson csapatát váratlan és fergeteges rohammal lehet szétszórni. Ha ez sikerül, a város megmenekül az ostromtól.

– Hallgatlak, Imre! – élénkült fel Pontowski.

– A lovasság élén kirontok. Nézd a rajzot! Itt az erőd, itt állnak az indiánok és a mexikóiak. Lovasságunk mögött elrejtőzik a gyalogságunk. Ha a lovasroham áttöri az ellenség gyalogságának első sorait, hirtelen megfordulunk, mintha visszaverettünk volna. A mexikóiak üldöznek majd bennünket, ezért becsalhatjuk őket gyalogságunk elé. Akkor szétválunk, és gyalogságunk szabadon és váratlanul adhat sortüzet rájuk. Ekkor támadunk újra, most már együtt, az előretörő gyalogosainkkal – és sebes vonásokkal fejezte be a vázlat felrajzolását.

– Remek! – kiáltott fel Pontowski. – Mikor akarsz támadni?

– Amikor megvirrad. Még hajnal előtt vonul ki a gyalogság, és elrejtőzik a bokrok mögött, helyet hagyva az előretörő lovasságnak.

– Hívd össze a légiót, és készítsd fel őket a holnapi támadásra! De nekik se áruld el a támadás időpontját!

*

A rengeteg mexikói kém és ügynök közül az egyik legügyesebbet Stephan Kreitlnek hívták. Német ember volt, de angolul éppen úgy beszélt, mint anyanyelvén. Jól tudott franciául is, nem jött zavarba,

ha hollandokkal találkozott, sőt beszélt néhány indián tájszólást is. Ismerte a különféle vallások szertartásait, ezért nem esett nehezére, ha egy-egy városban vándor prédikátor szerepét kellett eljátszania. Megbízói kívánságára gyapotügynökként is tevékenykedett, üzleteket is tudott kötni mexikói kereskedők számára. Semmi más nem érdekelte, csak a pénz. Háza volt New Yorkban és Lancasterben, kisebb földbirtoka Virginiában. Középtermetű, sovány, de erős ember volt, semmitmondó, jellegtelen arcú, fakó szőke hajú és bajuszú, ha kellett, szakállt is növesztett.

Amikor a táborőrség Patrick Ferguson sátrába tuszkolta, Keitl éppen szőlőmunkásnak volt álcázva, övéről szőlőmetsző olló lógott, vállán pedig olyan zsinegnyaláb, amellyel a Savannah körüli szőlőkben dolgozók a szőlőt kötözték.

– Ez az ember, azt hazudja, őrnagy úr…

• Nem hazudik, őrmester – vágott közbe Ferguson, aki örvendezve fogadta emberét, és nyomban hellyel kínálta. Az őrmesternek a szája is tátva maradt a csodálkozástól, és csak akkor távozott két katonájával, amikor Ferguson határozott mozdulattal kiküldte.
• Beszéljen, kedves uram! – kérte mosolyogva. – Mit tudott meg az új amerikai csapatról?
• Sokat! – válaszolta, és diadalmasan mosolygott. Ettől a mosolytól egyszerre megváltozott a semmitmondó arc, tekintete is értelmet sugárzott. – A híres Pontowski-légió a városba érkezett. A lengyel herceg vagy gróf szabadságcsapata. Lovassága kiváló. Szóba elegyedtem egy öreg német legénnyel, tőle tudtam meg, hogy azok a lovasok is itt vannak, akik megmentették az amerikaiak fővezérét a Rio Grandé folyó partján, amikor Santa Anna tábornok vezette a mexikói fősereget.
• Milyen ember az a Pontowski? Öreg, fiatal?
• Talán harmincéves lehet. De nem ő a veszélyes, hanem a helyettese, valamilyen Gábor ezredes, akinek tüzércsapata volt az elbukott magyar szabadságharcban.
• Milyen nemzetiségű?

– Magyar ember. A legény annyit tudott, hogy a Habsburgok egyik országából, Magyarországról került a légióba. Az osztrák császárok legvitézebb lovasai egyébként mindig magyarok voltak. Gábor is ördöngös lovas, ráadásul az ágyúkhoz is ért.

• Igen, igen… ő valamivel idősebb ember – mondta Ferguson, és egyszerre maga előtt látta a folyónál támadó vad lovasokat, akik kaszabolták az embereit meg az indiánokat. Előlük menekülnie kellett, nem foghatta még egyszer fegyverét Kearny tábornokra.
• Tetszik ismerni? – csodálkozott Kreitl. – Negyvenéves lehet, de még úgy megüli a lovat, mintha húszéves lenne. Láttam. Borzas, nagy bajsza van, fekete hajába ősz szálak keverednek. A német legény szerint valójában ez a Gábor a vezér! Ő képezte ki a gyalogságot is.
• Egyszer láttam mindkettőjüket ott a Rio Grandé partján. Ők lehettek, a fiatal Pontowski és az idősebb Gábor. Hallani azonban annál többet hallottam róluk. Főleg Gáborról. Köszönöm Kreitl úr, a jelentését! Santa Anna tábornok úr is kíváncsi önre. Majd intézkedem, az őrmester nem sérti meg még egyszer.

_*

Még alig derengett. 1852. május tizenegyedikének hajnala közeledett. A fehéredő homályban árnyékként osontak előre a légió gyalogosai. Nem tudták, hogy az egyik legény a készülődésről fecsegett egy jámbor szőlőmunkásnak, aki még olyan kedves is volt, hogy borral kínálta. Nem tudták, hogy az ellenséges tábor előtt húzódó kert egyik fája mögött a mexikói hadsereg legkiválóbb mesterlövésze rejtőzködik és teleszkópjával figyeli az erődből kiosonó árnyakat. Kelet felől, mintha az óceán végtelen vizéből akarna megszületni, előre küldte rózsaszínű sugarait a nap.

Virradt.

A légió lovassága némán tört előre. Csak a paták dobogása hallatszott. Az ellenség nem várta ezt a hajnali rohamot. A kém későbbre jelezte. Imre az utolsó pillanatban döntött a kora hajnali támadás mellett. A mexikóiak sorai megbomlottak és hátrálni

kezdtek. A huszárkardok sokat levágtak, vagy a lovak gázolták halálra a betolakodókat. Úgy látszott, minden úgy sikerül, ahogy Imre tervezte. Nem így történt. A légió gyalogsága, látva a lovasság sikeres előrenyomulását, feledve a parancsot, előrelódult, éppen akkor, amidőn a lovasság, Imre vezetésével megkezdte tervezett, színlelt visszavonulását.

Kezében puskájával Ferguson egy terebélyes fa mellett toporgott. Az összekeveredett harcolók között eltűnt, akit keresett. Végre megpillantotta a magyar ezredest.

Imre látta a zűrzavart, felállt a nyergében és új parancsot kiáltott. Ekkor dördült el Ferguson őrnagy kezében a fegyver. Kétszer egymás után lőtt. A vékony, kegyetlen száj körül megjelent a győztes mosoly.

Imre valahol a mellében szúró, kegyetlen fájdalmat érzett, minden elsötétült előtte. Felkiáltott, s lehullott a nyeregből. Puhán omlott a smaragdszínű fűre. Egy fatörzsig vonszolta magát, nekivetette hátát, ülve maradt.

Élt még, a golyó a tüdőt érte. Vért köhögött fel, de látott, és hallotta, ahogy harcolnak körülötte.

– Most meghalok – gondolta és nagy-nagy nyugalom ömlött el rajta. Szeme előtt lágy ködök úsztak. Ki tudja, mit rejtenek előtte, talán az utolsó partokat?

Érezte, ahogy lefelé hull, akár a kútba vetett kődarab. Vörös foltok ragyogtak föl előtte. Csakhamar kialudtak. Zuhant, és már csak a sötétség vette körül.

Nehezen halt meg, de torz kis mosolya ajkán maradt. Kimeredt szeme az égre fordult, nem látta már a déli napot. Vonásai iszonyú keserűséget és csalódottságot tükröztek.

Körülötte kusza hullahegyek, lódögök. Elszórt fegyverek tömege. Volt, aki holtra sebzetten nyögött, vagy vérezve vonszolta magát. Mindenki menekült. Dühöngő szelet hozott az alkony.

A futókat Pontowski sem tudta megállítani. Santa Anna tábornok újabb rohamot vezényelt. Ferguson katonáinak gyilkos tüzében a

légió gyalogsága csaknem egy szálig odaveszett. Pontowski csak hetven lovassal tudott visszamenekülni a városba.

A mexikóiaknak mégsem sikerült Savannah elfoglalása. Az erődöt nem tudták bevenni. Utolsó rohamuk véresen összeomlott Monfort ágyúinak tüzében.

Hosszabb szünet következett. Temettek. Az erőd körül az amerikaiak, távolabb az ellenség. Tárgyalások is kezdődtek, de Santa Anna feltételeit se Monfort, se Pontowski nem fogadta el. Az indiánok elfogták Kearny tábornok futárját, akitől megtudták, hogy az amerikai főparancsnok négyezer emberével gyors menetben közeledik Savannah felmentésére. Santa Anna tábornok a huszárroham és az ágyútűz miatt nem bízott a város gyors elfoglalásában, ezért az amerikai sereg közeledésének hírére visszavonult dél felé.

_*

Doktor Johnson savannahi orvos később ezt jegyezte fel Gábor Imréről:

Gábor ezredes, miután az ellenséggel bátran szembeszállt, súlyosan megsebesült, és a visszavonuláskor az úton lebukott a lováról. Ott temették el, ahol leesett, az út nyugati oldalán, azon a fóldön, amely most John Margart tulajdona, a Huger Street sarkán. Ő nagyérdemű és nagyon tapasztalt, magyar születésű katona volt, aki tüzértisztként harcolt a magyar szabadságharcban.

Shelly vezérőrnagy 1852. május 12-én ezt írta naplójába a Pontowski-légióról:

Ez volt a legjobb lovasság, amellyel az amerikaiak valaha is rendelkeztek.

Stephan Kearny levele az Egyesült Államok elnökének:

Elnök úr! Értesítem az 1852ájus hó 11-én történt savannahi győzelmünkről. Ez az egyik legdicsőségesebb esemény, amely eddig megtörténhetett, és a legnagyobb megbecsülést hozza majd fegyvereinkre. Ez a győzelem meghiúsította azt a mexikói cselszövést, amely függetlenségünket végveszélybe sodorta volna… Egyben értesítem, hogy az őrizetlenül hagyott New Orleansba puskalövés nélkül bevonultunk és helyreállítottuk régi rendünket.

New Orleans, 1852. június 13.

Stephan Kearny tábornok főparancsnok

Fillmore amerikai elnök levele Londonba, Kossuth Lajosnak:

Végezetül kormányzó úr, engedje meg, hogy megköszönjem önnek Gábor Imre ezredes hősi helytállását, s őszinte részvétemet tolmácsolom mártírhalála miatt. Fiatal köztársaságunk, amely függetlenségi harcát vívta, hálával fogadta Gábor Imre ezredest, aki segített Kearny tábornok lovassági alakulatainak megszervezésében és kiképzésében. Gábor Imre életét áldozta az amerikai függetlenségért a mexikói határon, Savannah védelmében. Nagyra értékeljük az ön honfitársának hősies önfeláldozását: méltán kerül be az Amerikai Egyesült Államok történetébe.

Washington, 1852. október 9.

Millard Fillmore

Egyesült Államok elnöke

Jusztina

Szent György havának közepe volt, de Berecken még nem virágoztak az óriási hársfák. Az 1853. esztendő április havában készült el egy kis kápolna a templom közelében.

– Azt mondja, plébános úr, hogy ezt a kápolnát nem szentelhetem a férjem emlékezetének?

Sztankovánszky András már roskatag öregemberként állt özvegy Gábor Aronné, Jusztina mellett.

– Sajnos, az őrnagy úr, Isten nyugosztalja, protestáns ember volt. Én így is nagyon megszerettem és tiszteltem, de protestáns embernek nem szentelhet fel kápolnát katolikus pap. Holnap éppen Nepomuki Szent János emléknapja van. Szenteljük fel az ő tiszteletére és Gábor Áron emlékezetére! Ön aztán elhelyezhet egy márványtáblát, amelyen rajta lesz a szent és az őrnagy úr neve. Én majd a misében megemlékezem Áronról, hiszen az Úristen előtt mindnyájan egyformák vagyunk, bármilyen hittel imádtuk.

– Ön tudja, plébános úr. De ki volt ez a Nepomuki Szent János?

– Most már Csehország védőszentje. Jó száz évvel ezelőtt avatta szentté XIII. Benedek pápa. Négyszázötven esztendeje végeztette ki IV. Vencel cseh király. Megkínoztatta, és a Moldvába dobatta.

– Miért tette? – kérdezte elszörnyedve Jusztina.

– Mert nem akarta elárulni a gyónás titkát. A király feleségének volt a gyóntatója. A király gyanakodott a hitvesére, ezért követelte János kanonoktól, árulja el, mit gyónt a királyné.

– Szörnyű dolgok történtek a világban. Nem bánom, plébános úr, szentelje ezt a kápolnát a két meggyilkolt emlékének. A kolozsvári lap meg azt írta, hogy Imrét is megölték valahol a világ másik végén.

– Gábor Imre, az amerikai hadsereg ezredese harcban esett el, egy idegen nép hősi halottja lett.

– Ebben én is vétkes vagyok, plébános úr – mondta Jusztina. – Ha visszatarthattam volna!

Felnézett az égre, ahol esővel terhes felhők vonultak lassan délkeletre, a berecki havasok felé…

Jusztina arcán könnycsepp gördült le, de senki sem látta. Mire letörölte, az öreg plébános már nem volt ott.

Valami megszakadt bennem. Mindent elvesztettem.

Mély ránc jelent meg a homlokán. A kápolna kerítéséhez kötött lovához lépett, s az állat meleg nyakára hajolt. A puha szőrön át érezte a vér lüktetését. Aztán hirtelen felegyenesedett és határozott mozdulattal kivette fegyverét a nyeregtáskából.

Hanyatt feküdt a tisztáson. Alatta a fű rozsdaszínű lett a vérétől. Jobbja még mindig szorongatta a pisztoly markolatát. A csőből vékony, alig észrevehető füstcsík kanyargott. Végigfutott Jusztina kezén, és beleveszett szőke hajába.

Eleredt az eső, dörgött és villámlott. A hegyek dübörögtek. A dübörgés nekiütközött a környező csúcsoknak, felkapta a visszhang, belemerítette az erdők zöldjébe, majd visszaadta Jusztinának. A felkapott és visszavert hangok furcsa párbeszéddé bontakoztak ki.

• Miért vetted el a Gábor fivéreket? – kérdezte a Haza a zord Kárpátokat.
• Elvittem őket halandóként, – felelték a havasok – de halhatatlanul adom vissza neked.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu

Felelős kiadó: Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-
vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó
Zsolt

Projektvezető: Földes László

ISBN 978-963-09-8014-2

© Dr. Illés György Phd. 2014
© Kossuth Kiadó 2014