Találatok: 3

200

A Csíksomlyó fölötti hegyen hóvihar dühöngött. Az éj ólomszürkére sötétedett, ránehezedett a völgyre és a városra. A hegyek és felhők egyszínűre olvadtak össze. A piactér elnéptelenedett. Futottak az emberek egyik portától a másikig, súlyos ködmönökbe burkolózva, fülükig húzva a kucsmát. Nesztelenül suhanó kis szán csúszott a gimnázium elé, új diák érkezett Bereckről, Gábor Áron.

A ferences barátok csíksomlyói gimnáziumának messze földön nagy híre volt. A szomszédos Háromszékről – ahol akkor nem volt diákos iskola – ide küldték a papnak és tanítónak szánt gyerekeket, így került az intézetbe Kis Mózes kántor nógatására Gábor Áron is.

A kántor úr előérzete nem csalt. Áron hamar beilleszkedett az iskolai fegyelembe. Értelmes, kötelességtudó, szorgalmas, figyelmes tanuló lett, akit tanárai és diáktársai is egyformán kedveltek.

Nem mindennapi szellemi képessége már itt is megmutatkozott. A gyerekek hangoskodó szilaj örömeiben és játékaiban ritkán vett részt. Szabadideje alatt legtöbbször egyedül sétálgatott, csak Pető Gergelyhez vonzódott, aki hozzá hasonlóan komoly fiú volt. Bereckről jött ő is, elmélyedő, a természet szépségei és a gépek titkai iránt érdeklődő, fogékony diák. Magas homlokától a szemöldökcsont kissé előrehajlott, mintegy árnyékot vetve világoskék szemére. Álla szögletesen hegyesedett, szinte utánozta meredező orrát. Szája körül futkározó mosolyába finom gúny keveredett.

Áron már a negyedik deákosztályt járta, mikor a Somlyótól nem messze fekvő Szeredába tüzéreket szállásoltak be. A kiránduláson lévő iskola gyerekei ámulva nézték a Szereda főterén felsorakozó tüzérütegeket, amelyeknek megtekintését a parancsnok engedélyezte. A pirospozsgás, pufók Tóbiás igazgató úr a marcona Grubenholz tüzérmestert kérte fel, hogy az ágyúk titokzatos világát a gyerekek előtt fedje fel. Két zacskó finomra vágott pipadohány volt a jutalom a szemléltető előadásért.

A diákok izgalommal, élményekkel megtelve érkeztek haza Somlyóra. Észre sem vették, hogy Gábor Áron hiányzik.

Lett is riadalom, vajon mi történhetett a fiúval? A direktor úr tüstént parancsot adott a köpcösödő Dénes fráternek, hogy az eltűnt nebulót – a föld alól is – kerítse elő.

A nagy testű, karvalyorrú Dénes fráter Csíkszereda felé vette útját. Fényes, kövér fejét csak a halánték fölött borította kétoldalt egy kevés haj. Módfelett bosszankodott, hogy már az esti szürkület is leszállott és neki még mindig ezen a poros országúton kell botorkálni, hogy nyomára akadhasson az elveszett gyereknek.

– Még jó szerencse, ha nem esik vele valami nagyobb baj! – töprengett magában, mikor a Zerge-malomnál valaki ráköszönt. Nagy kő esett le a szívéről, mert Gábor Áron hangjára ismert.

– Hát te hol maradtál el a pajtásaidtól? – kérdezte keményen.

– Fráter uram, kérem, nagynénémnél voltam a Görgényi utcában, oszt a kovácsműhelyben magamra feledkeztem.

– Ebből pedig alighanem baj lesz – szólt Dénes fráter, – mert Tóbiás igazgató úr csak egynegyed óra eltávozást engedélyezett!

Mindenki örült, az igazgató is, hogy az elveszett diák előkerült, de fegyelemsértésről lévén szó, kénytelen volt mégis megfenyíteni. Két napra elvonta tőle a húsételt.

_*

Hetek múltak el az eset után, már éppen a húsvéti szabadságra készülődtek, mikor Tóbiás igazgató úr Szabó Gergely osztályfőnök kíséretében váratlanul szobavizitet tartott.

– Nyissátok ki a ládáitokat – adta ki a parancsot Tóbiás.

Gábor Áron nyugtalan tekintettel nézett hol az igazgatóra, hol a nyitott ládára. Amitől tartott, bekövetkezett.

Tóbiás felhajtogatta a fiú ládájában lévő ruhákat és fehérneműket, amelyek közül álmélkodással emelt ki egy jókora súlyú, arasznyi nagyságú, két kerékre szerelt, tábori ágyúcskát.

Minden szem odaszegeződött és Áron megszeppenve állt az igazgató előtt.

– Hát ezt honnan vetted? – kérdezte Tóbiás.

– Én csináltam, igazgató úr – felelte félénken.

– 12 órakor gyere be a tanári szobába – szólt Tóbiás és a kis ágyút magával vitte.

A direktor a 11 óra után kezdődő tanári ülést azzal nyitotta meg, hogy elmondta Gábor Áron hetekkel ezelőtt elkövetett fegyelemsértését, majd a zöld posztóval borított asztalra helyezte az ágyút.

A tanárok álmélkodva nézegették ezt a kis mesteri csodát, melyből olyan tökéletesen formázódott ki a valóságos ágyú külső és belső szerkezete, hogy csak a kanócos tüzér hiányzott mellőle.

Déli 12 órakor Áron remegve állt meg a zöld asztal előtt. A tanárok szigorúan kérdezték, hogy honnan vette a mintát és hol öntötte formába és valóban ő csinálta-e a kicsinyített ágyúmasinát?

A fiú először pirulva hebegett, majd nekibátorodva mondta el az eseményeket attól a perctől kezdve, mikor Szeredában megmutatták neki az ágyút, egészen addig, míg nagynénje uránál, a Fazekas kovácsnál látott ágyú mását – agyagba formázva – megöntötte.

Tóbiás szelíd szóval pirongatta meg Áront:

– Ezek a dolgok még nem neked valók. Ilyennel foglalkoznod itt nem szabad, majd lesz időd rá akkor, ha a gimnáziumot elvégezted. Elmehetsz!

Három hónap múlva Áron a negyedik gimnázium elvégzését igazoló jeles bizonyítvánnyal tért haza Bereckre. Anyja, apja és Imre öccse határtalan örömmel fogadták. A jeles előmenetel jutalmául, kapcsos Bibliával ajándékozták meg.

A Biblia átadásakor Kis Mózes kántor nem minden dicsekvés nélkül idézte a boldog apa emlékezetébe:

– Ugye megmondtam, hogy ráválik a fiú a tanulásra!

Áron megköszönte a gyönyörű könyvet és mikor tekintete az almáriumra esett, lábai szinte meggyökereztek. Saját készítésű ágyúját pillantotta meg, amelyről azt hitte, hogy Tóbiás igazgató úr végleg elvette. Az öreg Gábor atyai melegséggel a fiú felé fordult:

– Most már látom fiam, hogy ördöngös kezed van. Anyád apjára ütöttél!

3.