Találatok: 3

200

Gábor Áron tizenhét éves korában már sor alá került. A torzonborz szakállú cseh ezredorvos alighogy ránézett az erősen fejlett, izmos legényre, máris kimondta, hogy tauglich! Mély hangjával, cserzett, sárgás arcbőrével jóval idősebbnek látszott a társainál.

Áron a II. székely gyalogezred 11. századához került.

Éppen az angyalbőrt kezdte magára szedni és a bakancsbefűzéssel bajlódott, mikor valaki hátulról jól a vállára ütött:

– Hát te is itt vagy, fiam! – szólt egy dörmögő hang, melynek gazdájában Áron Sulyok őrmestert ismerte fel. A szikár, hórihorgas,

lecsüngő bajszú szolgálatvezető szintén berecki születésű volt. Jól esett neki, hogy földire talált. Nagy tisztességnek vette Áron, hogy egy ilyen magas sarzsi beszédbe elegyedett vele. Úgy viszonozta az emberséges szót, hogy a félig felhúzott mundérban haptákba állt.

Sulyok elnevette magát, mikor Áront a harmonikázó, bő nadrágban meglátta.

– Hej, ha most a berecki lányok látnának, ugyancsak elvihognák magukat rajtad!

Áron is elmosolyodott az őrmester mókázásán.

Egy félóra se telt bele, Sulyok őrmester saját szemmértéke szerint adta ki a „paszintos” ruhákat, amelyek most már úgy álltak a fiún, mintha ráöntötték volna.

Áron hamarosan beletört a regulába. Zokszó sem jött ki a száján, pedig akkor sem volt tréfa szolgálni a határőrezredeknél. Jó szívvel végrehajtott mindent a kaszárnyában meg a gyakorlótéren, amiről Sulyok őrmester Frühlingheim kapitánynak sokszor tett jelentést.

Áron lelke kétség és nyugtalanság között hánykolódott. Vívódásai közben egyszer meggondolatlan tettre szánta el magát. Egy instáciát nyújtott be egyenesen a nagyszebeni Generál Kommandónak, amelyben – hivatkozva tüzérségi tudására és műtani ismereteire – a tüzérséghez való áthelyezését kérte.

A nagyszebeni Generál Kommandó a kérvényt szörnyű dörgedelemmel adta vissza és utasította a századparancsnokságot, hogy Gábor Áron gyalogost a szolgálati út be nem tartása miatt szigorúan fenyítsék meg.

Sulyok őrmester lógó orral, izgatottan nyitott be az egyik legénységi szobába:

– Nagy bolondot csináltál, Áron – pattant keményen Sulyok. – Nem tartottad be a „dinstwég”-et. Miért nem szóltál nekem, én majd felokosítottalak vóna! Na, egy-kettő, szedd csak rendbe az adjusztirungodat, oszt gyere velem!

A kaszárnya órája tizenegyet ütött. A fehérre meszelt, puskákkal teleaggatott prófunt- és bakancsszagú folyosón már állt a raport és

Sulyok őrmester az érkező kapitányt látva, harsányan vezényelte: „Raport, rech schaut!”

Frühlingheim, mielőtt a kihallgatásra rendeltek jelentését fogadta volna, vad haraggal és villámló tekintettel állt meg Gábor Áron előtt és éktelen káromkodásba kezdett:

– Donnerwetter, krucifix – ordította bőszen. – Na, du vagabund Gábori, te jó madár, kell neked „nem dinstwég”! Jó menázsi itt megzabálsz és kell neked Artillerie; Infanterie nem smakkol nekednek! Majd adok én sofort magam nekednek Artillerie. Zehn tage arest – mérte ki a büntetést Gábor Áronra, aki mereven, önérzetesen, pillarebbenés nélkül nézett szembe mennydörgő haragú kapitányával.

Frühlingheim viharzó indulattal rohant el. Sarkantyúja vészesen pengett. Toronysapkája szinte remegett az indulattól. Szegény Áron este már kifűzött bakancsban kuporgott az „egyes” áristom zsíros fapriccsén. Rossz bakaköpenyegét magára húzva, szunnyadt el. Gyönyörű álma volt. Fényes atillában kivont karddal egy tüzérüteget vezetett…

_*

Az idő egyhangúan telt. Változást csak az őszi nagygyakorlatok hoztak. Ilyenkor Áron mindig fürkésző tekintettel nézegette a tüzérek felvonulását. Ott lázadozott lelkében az örökös, nyugtalan vágyakozás: tüzér akart lenni. Alkonyati órákban, mikor az ágyúkat pucolták, ott sündörgött az ütegek körül és tágra nyílt szemekkel figyelte a pattantyúsok foglalatoskodását. Ezzel a vággyal lelkében mondott búcsút a katonaéletnek, amikor lejárt a szolgálat, s 1839- ben hazament szülőföldjére, Bereckre.

_*

Gábor István titokban örült, hogy Áron fia hazakerült és felhagy
végre az üres ábrándok kergetésével. Lesz legalább, aki a
gazdaságnak utánanéz. Ő úgysem ér rá hivatali foglalatossága miatt.

Amióta beválasztották Bereck város tanácsába – annyi instáncia van
az asztalán, hogy akár éjjel-nappal körmölhet.

Áron ebben az időben töltötte be a huszonötödik évét. Naponta tíztizennégy órát dolgozott egyvégtében, de nem a gazdaságban. Számításokat végzett, műszereket szerkesztett. A kerti kis házban, – amelyet az ő számára rendeztek be – még éjféltájban is világított a lámpafény.

Közben megindultak a suttogások Áronról. Nem rendes ember – mondogatta Csóka Tamás tímármester, a falu szóvivője. Borcsa néni, a javasasszony meg egyenesen kijelentette, hogy az ördöggel cimborál, mert különben nem tudott vóna ollan zenélő masinájú órát machinálni, aki hajnalban a kakaskukorékolás idejében felébreszti, oszt még muzsikál is a fülibe!

Szörnyű nagy volt a megrökönyödés, mikor Ágnes asszony, Áron nagynénje, azt állította, hogy a kerti asztalon látott egy száraz malmot, amék magától forog. Folyjon ki a szeme, ha nem való igaz! És szűz Anyám – suttogta Ágnes asszony – láttam olyan masinát is, amékbe alighanem éles kések lehettek, mert Áron csak megbirizgálta, oszt magától lekaszálta a kórókat, meg a füveket a kertben.

A szomszédok álmélkodva hallgatták Ágnes néni mondókáját, aki egyszerre csak keresztet vetett.

– Minden jó lélek dicsérje az Urat – mondta babonásan. – Én tudom, amit tudok, de jobb, ha nem beszélem ki!

Ezeknél a szavaknál vetődött oda Csikorgó Julis, aki lelkendezve mesélte el, hogy a kerítésen ő is bekukucskált és a kerti úton egy szekeret látott, amék magától ment. Áron ült rajta a hátulsó ülésen, oszt mintha csak éppen a lábait emelgette vóna. Ördögszekér ez biztosan! Nagy szörnyülködés fogadta Julis szavait.

– Rontást hoz a falura ez a fiú, meglássák! A beszédje se olyan, mint más embernek! – pattant fel Győrbíró fazekasmester, aki közeli rokonságban állt Gáborékkal és így szavának nagy hitele volt.

– Azt mondják – folytatta Győrbíró – , hogy a Nagy Estány temetésén azt a versezetet is ü csinálta, améket a kántor úr énekelt.

– Hát ezt már honnan veszed? – kapott a szón Gerde Anikó, a tekintélyes bábaasszony.

– Onnan, hogy megtanálták a verses cédulát, amit a kántor elvesztett. Azon pedig Áron írása volt. Ezt senki le nem tudja tagadni.

– Hát rigmusfaragó is – mondták többen egyszerre.

– A súly egye meg azt a kántort, ü erőszakolta be ezt a félkegyeiműt a diákoskolába, ahun a fejit csak arra használta fel, hogy kitanulja a praktikákat!

A harang vecsernyére kondult. Az emberek szedelőzködni kezdtek.

– Megálljatok – szólt Ágnes asszony és szentelt viaszkkal megérintette szomszédjainak homlokát. – Ez megvéd benneteket a rontástól, mert jöhet még nagyobb baj is. Azért ne ijedjetek meg, ha a kísértetek óráján Áron boszorkány képében vijjogni fog a házatok felett. Ez ellen is van nekem varázsszerem, csak éppen az köll hozzá, hogy valamékőtök az első hódtöltekor a zenélő masinából a mozgató kereket csenje ki!

– Meglesz, Ágnes néni! Állom a szót! – verte a mellét a nagy virtusáról ismert Furkó Bence, aki Áronnal lehetett egykorú.

Gesztenyebarna ember volt, sötét szemű, nagy bajuszú.

_*

A sok kósza hír, pletyka, becsmérlő szó Áron fülébe is eljutott. Nem lepődött meg, hisz ismerte az emberek hitványságát. Azért titokban mégis fájt neki, hogy éppen szűkebb hazájában nem becsülik meg. Órákig magába mélyedve ült kis kerti székén és sorsának reménytelenségén elmélkedett. Felvetette már azt a kérdést is, hogy van-e célja életének, hiszen anyján és Imre öccsén kívül a legközelebb állók sem értik meg vágyait.

_*

Az idő múlásával egyre nyugtalanabb lett. Amit eddig elért, kevésnek érezte. Odakint vastag, fehér prémként csillogott a hó,

lovagolni próbált, de a nagy hóban csak botorkált. Gyakran feküdt csukott szemmel, és ilyenkor Bálint nagyapja jelent meg képzeletében. Szinte látta ismét ráncos arcát, vastag kezének intését, derekán feszülő övét, amelyről tíz agyonvert farkas szemfoga lógott alá, felfűzve madzagon.

– Milyen fogak ezek, Bálint bá? – kérdezte egyszer, mire az öreg büszkén válaszolta:

– Farkasfogak, Aronka. Ezeket a farkasokat én vertem agyon a botommal.

Hunyt szemmel hevert és mosolygott.

Egyébként minden olyan volt a faluban, mint a bevonulása előtt. Csak az apja változott meg. Ajka körül mosoly fényesedett, mikor Áronra nézett, de lesoványodott arcából ijesztően ugrott előre az ívelt sasorr. Lefelé konyuló bajusza és maradék haja hófehér lett, keskeny vonalú szája mellett kétoldalt a szenvedés barázdái húzódtak megsárgult arcbőrén.

– Hozott Isten Fiam! – kiáltotta egyik este, mikor hazaért. Örvendezve még meg is ölelte. – Gyere befelé! – hívta, majd Imrét megkérte, vezesse be Áron lovát az istállóba.

Amikor lemosta az út porát, az öreg asztalhoz ültette, hogy együtt vacsorázzanak.

– Beteg vagyok, Áron – mondta szomorúan, aztán csak piszkálta az ételt.

– Mi a bajod édesapám?

– Az orvosok szerint az epémmel van baj. De hagyjuk! Annyira még nem vagyok vén, hogy a betegségekről beszélgessünk.

Áron anyja a sarokban kötögetett, haja ezüstösen csillogott. Egyre soványabb, beesett arcú lett, úgy tűnt, lassan elfonnyad ő is.

_*

A bereckiek úton-útfélen gúnyolták. Pedig ő csak szép és dicső tetteket akar. Olyan „kitalálásokat”, amelyek megkönnyítik az

emberek életét. Hiába! Minden ellene esküdött. A brassói öntödében is azt mondták, hogy szép, szép az az „aratógép”, meg az a „magába járó kocsi” is, de a megcsinálásukra nincs pénz! Legjobb lenne, ha vándorbotot venne a kezébe, s vándoriparosként kereshetné kenyerét.

Így vívódott Áron sötét gondolataival, mikor töprengéséből a kerti ajtó nyikorgása riasztotta fel.

Legjobb barátjának, Pető Gergelynek a húga közeledett felé a kerti úton. Úgy nézett fel a belépő lányra, mint éjszakai munkás a hajnali napra. Az almafák rózsaszín, fehér mennyasszonyi díszben pompáztak. Megtermékenyítő, buja, földszagú tavasz volt. Egy párját hívogató csíz az újra sarjadó élet himnuszát zengte.

Áront elöntötte a szeretet, ahogy a lány alakját nézte. Szép volt ez a 14 éves kislány. Sudár testalkatú, szelíd tekintetű, selymes barna szemű. Aranyszőke hajfonatai úgy tekergőztek keskeny vállán, mint két kígyó, megcsillant rajtuk a tavaszi napsugár. Vászonszoknyája és tarka hímzésű inge annyiféle színű, hogy belekáprázott. Sarut viselt sárga bőrből, amelyet csak úgy a meztelen lábára húzott. Csinos volt, és élettel teli.

– Isten hozott, Jusztina – szólt Áron és a mellette levő kis kerti székre mutatva, hellyel kínálta meg a lányt.

Jusztina leült. A közéjük szakadt csöndet a lány törte meg.

– Gergely elmondta, hogy megint bántottak, Áron. Nem kell mindent annyira a szívedre venni – vigasztalta Jusztina. – Ne törődj az emberek beszédjével!

Áron lehajtotta fejét és megszorította a lány kezét.

– Ti tartjátok a hitet bennem – sóhajtott Áron – , ti feledtetitek el az emberi gonoszságot velem, igaz lelketekkel. Most is jókor jöttél. Megint kigúnyoltak, kinevettek és már azt forgatom a fejemben, hogy pozdorjává töröm minden találmányomat és elhagyom örökre ezt a falut, ahol nekem annyi keserűséget okoztak!

– Azt nem teheted meg, Áron, mivel a találmányaid nemcsak a tiéd, hanem a székelyeké, az egész országé!

– Igazad lehet – felelte Áron, felállt és a lányt gyöngéden magához emelve, csókokkal borította el aranyló haját.

Megmámorosodott tekintetükben ott táncolt az egész kert: a virág, a napsugár és mintha a madár is új, vidámabb dalba kezdett volna.

Egymásra nevettek. A lány egészen megváltozott, ha nevetett. Arca kipirult, szája megnyílt, kivillant fehér fogsora, haját hátravetette és huncut ráncok keletkeztek a szeme sarkában. Áron nagyon vonzónak találta.

– Te, Áron taníts meg engem a fúrás-faragásra – fordult hozzá Jusztina.

– Hát az nem olyan könnyű. Ahhoz veszélyesen sokat kéne velem lenned – mosolygott Áron.

– Veszélyes? Kinek? – sóhajtott Jusztina, fejét puhán Áron vállához hajtva. – Kinevetsz, ugye? Egy kis falusi lány, holnapra a nevét is elfelejti az ezermester úr…

A mozdulat természetes folytatása, hogy átkarolják és öleljék egymást, igazi csók azonban még nem lett belőle, csupán amolyan kis összebújás. Áron az elutasítástól is félt, biztosítani akarta, ha kell, a visszavonulást: szájával könnyedén végigcsiklandozta Jusztina arcát, halántékát, szemét, nyakát, majd, hogy az nem ellenkezett, futólag a langyos eperízű ajkát.

Ő maga se tudta, miképp esett, Jusztina egyszer csak ott volt a nyakában, és olyan szenvedélyes csók lett belőle, hogy a lány is egész testében beleborzongott, vérvörösen bontakozott ki, pihegve:

– Nem szabad! Ezt nem szabad! Akármilyen régen ismerlek, akkor se szabad.!

_*

Nem volt otthon maradása. Leginkább egy léggömbhöz hasonlított, amelyből kieresztették a levegőt. Hiába tartóztatta öccse meg az anyja, Pető Gergely és Jusztina. Hívták az ágyúk! 1840-ben újból szolgálatra jelentkezett, a pesti V. tüzérezrednél.

Úgy érezte, hogy vágyai végre beteljesedtek. Lelkesedéssel látott neki a munkának. Jól értett az ágyúkezeléshez, és a legkülönbözőbb mintájú ágyúszerkezetek legkisebb részeit is ismerte. Mint kiváló „pattantyúst” elöljárói is elismerték, még sem érte el, hogy a „bombászkarnál” kapjon további kiképzést. Lobermeier kapitány, a tüzérség parancsnoka kilátásba helyezte egy újabb kérelem felterjesztését, de az első visszautasítás annyira elkedvetlenítette, hogy azonnali elbocsátását kérte.

Hazatért, de otthon ismét nem találta a helyét. Eltemette apját, Imrére bízta a gazdaságot és egy év múlva – immár harmadszor – öccse helyett újra fölcsapott tüzérnek. Öt esztendeig, 1847-ig tartott az újabb szolgálata.

Különös játéka a sorsnak, és az akkori osztrák katonai szellemre jellemző, hogy kitűnő magaviselete, példás szorgalma dacára sem vihette többre káplárságnál.

Ekkor aztán végleg elkeseredve, búcsút mondott a katonaságnak, ahol még annyit sem érdemelt ki hű szolgálatáért, hogy a generális megveregesse a vállát.

Jusztinára gondolt, amikor hazaindult. Régóta tetszett neki a lány. Egyszerűen gyönyörű volt, szeretetreméltó, melegszívű, érzékeny és ha ez még nem lenne elég, a testét egy istennő is megirigyelhetné! Akárki beleszerethetne! A bátyja, Gergő megírta neki, hogy még mindig nem felejtette el és várja őt.