Találatok: 3
200
1.
1847-ben Erdély délkeleti szélén, az ojtozi völgyben szolgált a székely határőrezred, s itt volt a kerületi katonai parancsnokság telepe. Középen széles, kővel alapozott épület emelkedett, tetején nagy császári zászlót lebbentgetett a szél. Ez volt a parancsnoki épület. Fából ácsolt, hosszú barakkok sorakoztak mögötte, s az egyik oldalon tárt ajtajú istállók. Sötétzöld hegyhátak fogták körül a garnizont, messze égig érő, kéklő hegylánc húzódott. Szelíd, derűs kora őszi nap volt, dél felé járt az idő.
Elől, a hegyek közül idekanyargó út torkolatánál fekete-sárga faköpenyegek álltak. Hat fegyveres katona tartotta itt az őrséget. Az úton emberek csoportja közeledett, – az őrség közömbös nyugalommal várta, hogy odaérjenek.
Beljebb a téren egy szakasz katona állt, szabályos rendben.
Egyenruhájuk, mint mindenkié a telepen, a Második Székely Határőrezred viselete: sötétbarna kabát és kék nadrág. A kabát rózsaszín hajtókáján fehér gombok.
A gőgös Petz kapitány és a jól megtermett Müller őrmester álltak a szakasz előtt. A hiéna-fejű nyeszlett kapitány pattogva magyarázott az őrmesternek és úgy, hogy a katonák is jól hallják.
– Haladék nincs! Értjük? Fél óra se! Mire esteledik, itt sorakoznak mind az ötvenen, útra készen.
– Jawohl! – harsogta az őrmester.
– Még az éjszaka útnak indítjuk őket! – közölte a kapitány.
A főépület bejáratánál is őrség állt, két oldalról két katona, feszesen. Látszott a tartásukon, hogy nagy urat strázsálnak.
Az istállók felől ingujjra vetkőzött bakák felnyergelt lovakat vezettek elő hosszú sorban.
Az úton érkezők csoportja a parancsnokság külső őrségéhez ért. Parasztok jöttek, húszan – huszonötén s megálltak az őrbódék előtt.
Petz kapitány teleírt papírlapot nyújtott át Müller őrmesternek, s előbbi utasításait megtoldotta még eggyel.
– Nehogy idecsődüljenek nekem az asszonyok! Ha csak egyet is meglátok itt siránkozni…
Nem fejezte be a mondatot. Eddig háttal állt a külső őrségnek, most hallott valamit, elharapta a szót és arrafelé kapta a fejét.
A parasztok csoportja félkörben vesztegelt az őrség előtt. Nagyobbára öregebb emberek nyűtt ruhákban. A bizonytalanodó elszántság tartásával várakoztak. Kimagaslott közülük egy szálfatermetű, keményarcú öregember: Mészáros Ignác.
Egy másik, zömöktermetű öreg előrelépett, – ő vitte a szót. Az őrség vezetője letorkolta hivatalos keménységgel.
- A parancsnok úr nem rendelte ide kendteket. Csak úgy ideállítani pedig tilalmas! Tudhatjátok!
Az öreg úgy tett, mintha nem is hallaná! Benne volt a panaszban, legalább végig akarta mondani.
- Elvitték a lovainkat, – magyarázta a katonáknak. – Balázs Manó nagyságos úr nevével jött a parancsolat, hogy oda kell adni, de tíz napra visszakapjuk mindet. Aztán, ehol ni, már hónapja is van.
A katona hangot váltott. Látszott, hogy együtt érez a parasztokkal, de nem tehetett semmit.
- Azt mondom, menjenek békével, míg jó dolguk van. – mondta szinte barátian.
- A magunkéért jöttünk! – vágta közbe Mészáros Ignác.
Az előlálló öreg meg szinte rimánkodott:
- De hát mi lesz a lovainkkal? Nem tudunk dolgozni.
Petz kapitány dühödten sietett errefelé. Még ide sem ért, máris ordította az őrök hátán keresztül.
- Mit akartok itt?!
A parasztok csoportja rettenve húzódott összébb, a sovány, beesett arcú öreg elnémulva hátrált társai közé.
– Megmondtam, hogy menjenek – fejezte be a maga részéről az őrség vezetője. – Most aztán itt van Petz kapitány úr…
2.
Erdők között vezető országúton fekete-sárga őrbódé előtt néhány közkatona és egy tizedes őrködött. Távolból Bereck házai, tornyai látszottak.
Vállas, erősnyakú férfi állt meg a katonák előtt, jó harmincas lehetett. Minden jelzéstől megfosztott, kopott katonamundért viselt, nyűtt darócnadrágot, nagy, poros bakancs volt a lábán. Vállán hatalmasan megtömött háti poggyász, kezében frissen vágott bot. Keményvonású, napszítta arca csupa nyugalom, – noha éppen arról volt szó, hogy az országúti katonai őrség feltartóztatja útjában.
- Induljunk csak, atyafi, – bíztatta a tizedes – majd a parancsnokságon elmondhat mindent.
Gábor Áron – mert ő az országúti vándor – bosszankodás nélkül magyarázott. Olyan ember ő, aki bírja nyugalommal.
- Leszerelt katona vagyok. Bécsből jövök egyenest, s ide igyekszem haza, Bereckre. Itt az útilevelem.
Kabátja belső zsebébe nyúlt, keresgélt, de a tizedes nem volt kíváncsi az útilevélre.
- Ha leszerelt katona, – vágta ki győztesen – akkor meg éppenséggel jelentkezni kell a parancsnokságon! Gyerünk csak!
Kicsit tuszkolta is Áront s az már látta, hogy kár a szép szóért. Megindult előre, maga mellett a tizedessel s az egyik katonával.
Letértek az országútról s eltűntek egy ösvényen, a fák között.
*
Az ojtozi parancsnokságon, a főépület kitárt ajtaja mellett olyan feszesen állt a két katona, mintha szoborrá merevedett volna. A bejárathoz vezető lépcső felső fokán magasodott a vidék rettegett ura: Balázs Manó őrnagy, kerületi katonai parancsnok.
Magas, középkorú, önteltarcú alak, tartása a hatalmaskodás megszokott póza. Puha és omlatag volt, arca puffadt fehér, mint a vízbe áztatott zsemle.
A parasztok félkörben álltak előtte.
Arrább még mindig ott vesztegelt az előbbi szakasz, a behemót Müller őrmesterrel. A szikár, csontos Petz kapitány a parasztok oldala mellől hallgatta az őrnagyot.
Balázs Manó szinte halkan, semmibevevő fölénnyel beszélt a parasztokhoz.
- A császárnak szüksége van a lovatokra. Mehettek és… Mészáros Ignác vad haraggal közbevágott.
- A Pongrácz királybíróéra miért nincs szüksége?!
- Neki harminc is van! – csapott fel egy másik kiáltás azonnal. Pillanatig dermedt mozdulatlanságban állt az egész tér, de aztán megkavarodott, mintha ágyúgolyó robbant volna.
A parasztok csoportja riadtan megmozdult. Néhányan máris rémülten iszkoltak hátrafelé, mások Mészáros Ignác mellé húzódtak.
Petz és Müller előrerontottak, a kapitány a katonák felé kiáltott valamit, mire a szakasz szétugrott, s hátulról a parasztok közé tódult.
Balázs Manó pillanatra elnémulva, kivörösödve állt a lépcső tetején, aztán lerohant, odaugrott Mészáros Ignáchoz és a ruhájába markolt.
- Te bitang! Te lázítod a többieket?! – ordította.
Vadul rángatta Mészárost, de az meg sem mozdult, állt, mint a torony. Sőt, rázott egyet magán. Balázs Manó hátratántorodott, egyensúlyozott, majdnem elvágódott és ordított a rettenetes sérelemtől.
- Fogjátok ezt a bitangot! Verjétek agyon!
Az őrmester és katonák rohantak rá Mészárosra. Az szétcsapott közöttük, de már tízen is rárontottak, lefogták és rángatták a lépcső felé.
A külső őrbódéknál állt Gábor Áron. Mögötte a két katona, akik idekísérték. Áron döbbenten meredt az épület felé, arca vörös volt, szemét összehúzta. Rémült parasztok rohantak el mellette, ketten- hárman együtt.
Idehallatszott Balázs Manó ordítása.
- Lovat!? Ló kell neked? Hozzátok a lovat…
A hegyek közé vezető úton összeverődve futottak a parasztok.
A parancsnoki épület előtt nyolc-tíz katona rángatta Mészáros Ignácot. Ketten hoztak elő egy hosszú padot, arra cibálták rá a nyakas öregembert. Kötél lendült a levegőben, máris hurkolták a derekára, combjára. Hasán elnyúlva, lekötözve feküdt, tehetetlenül.
Balázs Manó már a lépcső tetején állt újra. Elégedetten mosolygott.
- Verjetek rá ötvenet! – mondta a katonáknak. – Hadd lássam, milyen nagy legény!
Gábor Áron némán nézte a jelenetet a tér széléről.
A tizedes vigyorgott mögötte s odaszólt a másik katonának.
- Most ráncba szedik az öreget.
A másik katona hallgatott, felháborodott arccal.
Mészáros Ignác tehetetlenül feküdt a deresen. A téren néma csend volt. Bot lendült a levegőbe és lesújtott.
3.
Másnap egy szegényes berecki ház udvarára ragyogott az aranyos, délutáni napsütés. Frissen mosott ruhák borultak egy kifeszített kötélre, szép fiatalasszony teregette őket, hajladozva, dúdolgatva.
Hirtelen felneszelt valamire, kiegyenesedett s az utcakapu felé fordult. A ruháskosár ott maradt a kezében.
Pillanatra csend lett. Mozdulatlanság. Egyszerre a ház elé sereglett egy szakasz lovas katona. A parancsnokságról jöttek. Müller őrmester és két katona leugráltak a lóról.
A fiatalasszony elrémülve állt, tartotta a ruháskosarat.
Müller őrmester, háta mögött két kísérőjével, becsörtetett a kapun.
– Csukás Mózest keressük! – mondta rossz hangsúlyú magyarsággal.
- Az uram… – dadogta a fiatalasszony.
- Hívd ide! Hol van?
A ruháskosár a földre hullt. Kisgyerek-ingek borultak ki belőle.
- Nem lehet. – válaszolta az asszony kétségbeesetten – kint dolgozik a földeken.
Müller habozás nélkül rendelkezett.
- Indulj érte rögtön! Ketten majd kísérnek. Mire esteledik, itt álljon az urad útra készen. Külországi szolgálatra kell neki menni.
A fiatalasszony arcához kapta a kötényét, s feltörő zokogással indult a kapu felé.
*
Balázs Manó őrnagynak tágas szobája volt az ojtozi parancsnokság épületében. Kényúri testtartással, kigombolkozva ült az íróasztal mögött, s Gábor Áront vizsgálgatta tekintetével. Itt volt Petz kapitány is, háttal az ablakpárkányra támaszkodva figyelt.
- Miért küldtek haza idő előtt? – kérdezte Balázs Manó.
Gábor Áron nyugodt és határozott volt. Semmiképpen sem hatottak rá az őrnagy hatalmaskodó gesztusai.
- Már harmadízben szolgáltam – felelte. – Imre öcsém helyett is én vonultam be, engedelmet kaptam rá!
- Az igaz – mondta az őrnagy előrehajolva. – De kémkedtél a bécsi ágyúgyár körül, gazember! Megkaptam már rólad a jelentést!
Áron keményen előrelépett a „gazember”-re.
– Őrnagy úr!
Petz mozdult, hogy közbevesse magát, de a leszerelt katona már nyugalommal folytatta.
– Bebizonyosodott, hogy hamis volt a vád! Egy osztrák barátom lakott az ágyúöntő utcában. Őt látogattam.
– Ne járjon a szád! – torkolta le az őrnagy. – Mire készülsz itthon, arról beszélj!
– Folytatom a mesterségem. Asztalos vagyok.
Balázs Manó unottan hátraeresztette magát a karosszékben.
– Majd a kezedre nézek – mondta befejezésül. – Mars! Mehetsz haza.
Gábor Áron megfordult és nyugodt léptekkel indult kifelé.
*
Öreg délután volt, hosszan nyúltak az árnyékok, amikor Gábor Áron hazatért Bereckre. Dombhátról vezető úton érkezett meg a falu széléhez. Nagy batyuja húzta a vállát, botjával meg-megütögette az út menti bokrokat.
A hosszú, faluszéli utcán egy szekér haladt. Távolabb két parasztasszony sietett elő a házak közül, s kendőbe kötött csomagokkal nekivágtak a domboldalnak.
Egészen közel egy parasztgyerek álldogált s bámulva vizsgálgatta a közeledő Gábor Áront.
Áron elsietett néhány ház előtt, az udvarok üresek voltak, csak az ötödik ház tornácán motozott egy öregasszony. Felneszelt az utcán hallatszó léptekre, a kapuhoz sietett és meglepetten nézett a nagy háti poggyász után.
– Nini, jól látok-e, vajon? – kérdezte magától. Kilépett az útra és úgy leskelődött.
Gábor Áron ekkor ment el a gyerek mellett. Úgy menetközben tarkón kapta pillanatra.
– De megnőttél kis Maksa! – nevetett rá barátságosan.
– Meg én! – nevetett a gyerek is. Hirtelen kiperdült az erős tenyér alól és beszaladt az egyik ház kapuján.
*
Néhány lépés után Gábor Áron megállt egy öreg szétterpeszkedő parasztház rozoga kapuja előtt. Hazaérkezett. A tágas, hosszan nyúló udvar üres volt és a ház tornáca is. Pillanatig csendesen nézelődött, aztán megemelte a kapu kallantyúját.
Ekkor lépett ki a házból Áron testvéröccse. Csaknem öt évvel fiatalabb volt a bátyjánál, jól megtermett, vállas legény. Az elmúlt években alig változott. A kapunyitásra felkapta a fejét s arcán felragyogott a váratlan öröm.
- Bátyám! Áron!… – sietett a kapu felé.
Megölelték egymást, már amennyire a csomagoktól lehetséges volt, aztán néhány lépés a tornácig, s Áron már bújt is kifelé a háti poggyász hevederjéből.
- Cudarul meghúztam a vállam – nevetett rá az öccsére. – Siettem, hogy napszálltára hazaérjek. Hát anyánk?
Imre mosolyogva nézegette bátyját, aztán kérdésére beszólt a ház ajtaján.
- Anyám. Jöjjön kelmed egy kicsit!
Áron a lócára rakta a csomagját és várakozva felnézett. Özvegy Gáborné, a hajlott hátú, őszhajú öregasszony, még jóformán ki se lépett az ajtón, de már kihallatszott a hangja.
- . lemorzsoltam egy vékányit.
Megjelent kis vékával a kezében, s ahogy meglátta a fiát, azt lehetett hinni, rögtön elpityeredik.
- Áron. te.
Nyúlt volna a fia felé, de hirtelen örömében nem tudott mit kezdeni a vékával, rakta ide is, oda is. Áron nevetve kivette a kezéből,
gyorsan a lócára tette, s gyengéden megölelte az anyját.
– Hát itthon vagyok megint! – mondta aztán nagy lélegzettel.
Gáborné a lócán rendezkedett, hogy Áron leülhessen.
– Szabadság? – kérdezte Imre. – Meddig?
Judit asszony is utána kérdezte.
– Meddig?
- A császártól akár ítéletnapig is… – nevetett jóízűen Áron. – Jubiláltak idő előtt, vége a katonáskodásnak.
- Vége hát – sóhajtott fel megkönnyebbülten az anyja.
- Jól jártál, látod. – mondta Imre.
*
A Maksa gyerek, a kerítésre ágaskodva leselkedett be Gáborék tornácára. Látta, hogy mindenki bement a házba, erre ő is leugrott a földre, s máris szaladt visszafelé az utcán.
A szomszéd öregasszony még mindig a kapu előtt állt, de már nem egyedül. Nagybajuszú, deresedő öregember beszélgetett vele. Amint a gyerek elszaladt mellettük, hallani lehetett az öregasszony csúfolódó hangját.
- Hazajött a hóbortos.
*
Beljebb a faluban takaros parasztház állt – a gyerek nagy sebbellobbal törekedett befelé a kapuján.
A ház tornácán Pető Gergely foglalatoskodott. Lószerszám függött az egyik oszlopra akasztva, azt kenegette. A diákkori jóbarát Áronnal egyívású, erős, nagy szál parasztember volt. Háta mögött a ház konyhájában Pető felesége tüsténkedett. A tűzhely mellett az ételt kavargatta. Fürgekezű, fürgenyelvű fiatalasszony volt. Egészségtől sugárzó, szép, fiatal lány segédkezett neki:Jusztina, Pető Gergely húga.
Kint a tornácon a gyerek odacsöppent Pető elé, s nagy lélegzettel máris hadarná az újságot.
– Téged meg ki kerget? – nevetett rá Gergely.
- Áron bátyám hazajött… Éppen most jött… Nagy batyuval… – lelkendezett a gyerek.
Gergely egyszerre abbahagyta a munkát.
- Gábor Áront mondod?
- Azt a!
Jusztina kipirultán szaladt a tornácra, Petőné is kisietett utána.
- Hallod? – pillantott Gergely a húgára.
Jusztina tartóztatta az örömét, de boldogan ragyogott a szeme.
- Gábor Áron hazajött? – kérdezte halkan.
- Azt mondja! Megnézem. – kapta fel Gergely az ujjasát a lócáról.
- A vacsora – vetné ellen a felesége, de hiábavaló.
Gergely már az utcakaput nyitotta, a gyerek kisuhant a karja alatt. Együtt lendülnének az útnak, de Jusztina is előreszaladt a kapuhoz.
- Gergő. – szólt utána a bátyjának.
Gergely cinkos, bátorító mosollyal nézett vissza kipirult húgára.
- Én is tiszteltetem. – súgta Jusztina.
- Átadom – ígérte Gergely és nekivágott az utcának.
*
A szomszéd öregasszonynak már négyre szaporodott a társasága.
- Szedik az embereket. – mondta az egyik.
- Ötvenet összefogtak – tette hozzá az őszhajú öreg. – Az én szegény vömet is.
Pető, nyomában a gyerekkel, elsietett mellettük és nagy jó estét köszönt. Fogadták a tereferézők szívesen s aztán – amint magukra maradtak – Gábor Áronra fordították a szót. Ellenségesen beszéltek
róla, ahogyan az öreg emberek szokták nézni a számukra érthetetlen dolgokat.
– Másnak egyszer is kínszenvedés – kezdte az egyik – ha be kell állani a németekhez! Ez meg már harmadízben volt katona…
- Úgy vélem, most hazaküldték…
- Pedig jobb szeret Bécsben flangálni, mint itthon a gyalut húzni.
- Mert tiszt úr akart lenni!
- Azt hitte, hogy belőle is nagyságos parancsnok úr lesz, mint a Balázs Lázár fiából, aztán ideilhet a nyakunkra, saját véreit ildözni!
Így folyt volna a ócsárolás vége-hossza nélkil, ha az őszhajú öregember védelmébe nem veszi Gábor Áront.
- Nem a! – vágott közbe az asszonyok kelepelésének. – Úgy hallottam én, az ágyúkat akarta kitanulni!
- Az ágyúkat?!
- Német tudomány az!
- Nem bízták azt reá!
*
– Nem bízzák az ágyúöntést magyarra! – mondta Gábor Áron is öccsének és Pető Gergelynek.
Gáborék udvarának végében álltak, a kilön kis épiletben berendezett asztalosműhely előtt. A műhely ajtaja nyitva állt, belil a széles gyalupad, a sok szerszám. Minden poros volt, látszott, hogy hosszú idő óta ritkán járt itt valaki.
A műhely sarkában kilönös szerkezeten akadt meg a szem. Négy lábon állt az egyik sarokban, hatalmas bádog-tölcsérét a mennyezet felé tátotta, nagy lendítőkerekét és összefogódzó kis fogaskerekeit fából faragták ki gondosan. Gábor Áron mindig is fúró-faragó ezermester volt, s ez a kilönös szerkezet szintén az ő találmánya. Egy kezdetleges cséplőmasina!
Áron kigombolt ujjasban támaszkodott az ajtófélfának, már lemosta magáról az út porát. Hazajöveteléről számolt be öccsének és jó barátjának.
– Nem bízzák az ágyúöntést magyarra! – ismételte meg. – A tüzérségnél még csak megtűrik a magyar katonát, hanem a gyárnak a tájékára se mehet. Két éven át kérelmeztem, mozgolódtam, hogy beosszanak az ágyúgyárba. Még segítő munkásnak se kellettem! Végül rám tették, hogy kémkedek, mert sokat ólálkodtam az ágyúöntő utcában és össze is komáztam egy mesterrel. De hát én semmit se kémkedtem, erre aztán kinyilvánították, hogy eszelős vagyok. Hát ezért küldtek haza…
A többiek hallgattak. Áron kis szünetet tartott, aztán csendes elégedettséggel tette hozzá az eddigiekhez.
- Azért nem jártam én hiába! Mihamar megláthatjátok!
Elhallgatott ismét és várta a biztatást, hogy megmagyarázza titokzatos kijelentését.
Gergely egy kézmozdulatot tett, békés csillapítás és némi türelmetlenség volt benne. Beszédének is olyan volt a hangsúlya, mint mikor egy mániákust szelíden le akarunk szállítani a vesszőparipájáról.
- El leszünk most már itthon – mondta csendesen. – Rád meg éppenséggel nagy szükség is van, mert nincs asztalos Berecken. Toroczkai mester kivénült már a gyalupad mellől, három napig is elbabrálgat egy-egy asztallábbal. A fiát meg éppen máma fogták be, viszik külországba. Majd örülnek a házasulandók, ha híre jár, hogy hazajöttél. Sok új bútor kellene.
*
Alkonyodott. Távolabb a zöldbe borult lankákon nyájak gomolyogtak a kolompszó után. Az öreg Gáborné buzgólkodva terítette az asztalt a tornácon. Cseréptányérokat rakott fel, kerekfejű cinkanalakat és az asztal közepére nagy, szegett kenyeret.
Áron, Imre és Gergely lassan lépegetve közeledtek a műhely felől. A tányércsörömpölésen is áthallatszott Áron keserűen méltatlankodó hangja.
– … nem értetek meg engem! Még megérem, hogy ti is eszelősnek tartotok!
Gergely szelíden, tiltakozóan intett a kezével.
- Nem, Áron… Hanem azt akarom…
Áron megállt, megragadta Gergely karját és gyorsan közbevágott. Azzal a pontosan fogalmazó izgatottsággal beszélt, mellyel a hirtelen megtalált, döntő érvet mondja ki az ember.
- Engem hiába rekesztettek el a tudománytól, s hiába hatalmaskodik rajtam Balázs Manó is! Én felértem ésszel az ágyúgyártás minden titkát, s ennek bizonyságát is adom!. És ne csak az én dolgom tekintsétek! A két magyar hazában nincsen ember, aki ismerné az ágyútartás mesterségét. Nincs gyárunk, nincs öntőműhelyünk! Hát talán nekünk nem lehet?! Alábbvalók vagyunk mi más nemzeteknél?
Gergely és Imre meglepetten hallgatták Áron kirohanását. Az előbb – a műhelynél – még csak azt látták, hogy Áron változatlanul ragaszkodik régi ágyú-hóbortjához. Most hirtelen megértették nagyratörő szándékát, s ez megragadta őket.
- Hát alábbvalóak vagyunk? – kérdezte még egyszer Áron.
4.
Erősödött a szürkület az ojtozi parancsnokság környékén. A kékes homály sötétkékre mélyült, majd megfeketedett. Zsongva kavargott a tér. Közepén ötven öreg és fiatal férfi állt, összeterelten, felbatyuzva. A fáklyák fényében fel-felvillant egy-egy arc, mérhetetlen keserűségtől feldúlva.
Köröskörül katonák jöttek-mentek, lovakat nyergeltek, kiáltások hallatszottak.
Petz kapitány a főépület előtt állt s rendelkezéseket adott néhány útrakész őrmesternek.
– Lemhényen, Nyújtódon csatlakoznak a többi csapatok, aztán irány egyenesen Brassó. Holnap estig jelentés a Generál Kommandónál, átadni az embereket, azután vissza…
*
A külső őrbódéknál kettőzött őrség állt, kézben tartott fegyverekkel. Vigyázták a téren álló csoportot.
A sötétségből néhány asszony alakja vált ki. Sírós szemmel, ijedező arccal óvakodtak az őrség felé.
Az őrség vezetője észrevette őket, rájuk akart ripakodni, de az egyik asszony elébe vágott.
- Hová viszik őket? Őrmester úr. Csak legalább azt tudjuk.
- Külországba, a császár parancsára! – felelte a katona. – Menjenek innen, mert.
Fenyegető mozdulatára rémülten hátráltak vissza az asszonyok. Távolabb még többen álltak, sokan sírtak. Ideszűrődött hozzájuk a készülődés zaja: fegyvercsörgés, nyerítések, elmosódott kiáltások, vezényszavak.
Egy öregasszony barázdás arca tűnt fel előttük. A parancsnokság felé meredt a sötétben, s maga elé beszélt.
- A császár parancsára. Az isten verje meg még azt a büdös anyját is.
*
Egészen besötétedett már. Az égen telehold ragyogott. Az öreg Gáborné felnyújtózkodva olajmécsest akasztott a tornác egyik oszlopára.
Három férfi ült a mécses alatt, az asztalnál. Lassan kiürültek előttük a tányérok. Gergely is itt vacsorázott a beszélgetés
melegében. Judit asszony a fal mellé telepedett, egy kis székre, onnan hallgatta Áront csendesen.
Két vastag, feketekötéses könyv feküdt Áron előtt az asztalon.
– Még Bécsben szereztem ezeket – fektette rájuk a tenyerét. – Igaz, sok bajjal, de most már itt vannak.
Felütötte az egyik kötetet, lapozgatta, aztán egyszerre egészen kitárta egy ágyú keresztmetszeti vázlatánál.
– Hát látjátok, itt van – kerítette körül ujjával az ábrát. – Próbára kifaragunk egyet fából, minden porcikáját. Azután összeállítjuk. Esténként eldolgozgatunk rajta…
Imre és Gergely hitetlenkedve hajoltak a könyv fölé, de szemükben már ott csillogott az ezermesterek érdeklődése. Áron a vállukra tette a kezét.
- Nem lesz ez hiábavaló mesterkedés – biztatta őket. – Ha minden részét kifaragjuk, megismerjük a szerkezetét, aztán meglesznek az öntőminták is. Ezekből a könyvekből mindent megtanulhatunk. Segítsetek, no. Mi leszünk az elsők, akik magyarul ágyút csinálunk.
Amazok már beleegyezően nevettek és Áron is velük, örömmel, hogy megnyerte őket.
Hirtelen zörrenés hallatszott a kapu felől. Mindnyájan arra kapták a fejüket s Áron gyorsan becsukta a könyvet.
*
Jusztina érkezett.
Kedves elszántsággal közeledett, mintha csak a bátyjáért jönne, hogy vacsorázni hívja, de amint a lámpa fénykörébe ért, elillant önmegnyugtató bátorsága.
Gergely nevetve tekintett fel és maga tette fel a kérdést.
- Menjek, ugye? Elhűl a leves.
Áron felállt az asztaltól, s a lány elé sietett. Jusztinának egyszerre elmúlt a zavara, boldogan nyújtotta a kezét, s ő köszönt előbb. – Jó
estét, Áron!
– Neked is jó estét, Jusztinka! – viszonozta Áron, s együtt jöttek az asztalhoz.
Imre és Gergely is felálltak, Gergely a bicskáját kattantotta be és zsebre rakta.
- Hát látod, hazajöttem újra… – mosolygott Áron a lányra. – Végleg kitelt az időm.
Jusztina is Áront nézte. Nagyon szeretett volna valamit mondani, de nem is tudta, mit? Ezért aztán a bátyjára szólt rá, hirtelen választással.
- Te is hazajöhetnél már! Majd ad neked Erzsók néném!
Áronra nézett aztán újra, hogy ugye milyen jól kivágta magát?
- Ne kergesd már, meg, te se siess! – marasztalta Áron. – Hoztam neked valamit.
- Nekem? – kérdezte felragyogó szemmel.
Áron a poggyászában keresgélt, – ott állt az még mindig a lóca végén. Mindnyájan kíváncsian várták, mi bújik ki a batyuból? Volt csodálkozás, amikor meglátták. Kicsi, téglaalakú ládikát vett elő Áron. Díszesen kifaragott dobozkát, egyik oldalán három kis fagombbal. Odatette a lány kezébe.
Jusztina kíváncsian nézegette, szerette volna felnyitni, de a ládika nem nyílt. Erre kérdően tekintett Áronra.
Áron hallgatott. Jusztina ujja odatévedt a doboz egyik gombjára, lenyomta – és ekkor igazi csoda történt. A ládika csengő hangon zenélni kezdett. Egy székely népdal hangjai szálltak ki belőle.
Te túl rózsám, te túl
A Málnás erdején,
A Málnás erdején…
Én meg innen sírok
A bánat mezején,
A bánat mezején.
Jusztina félve tartotta a ládikát s ámulva gyönyörködött.
– Neked hoztam, Jusztinka, neked csináltam még Bécsben – mondta Áron, amint a zene elhallgatott. Tud ám még mást is, nézd csak meg a másik gombját…
Jusztina óvatosan lenyomta a másik gombot, s most vidámabb dal csendült fel.
Én istenem, add megérnem,
Kit szeretek, avval élnem…
között kanyargó országúton hosszú menet vonult. A korhadt fatörzsek hideg, kékes fénnyel világítottak a sötétben, mintha hatalmas, eddig sohasem látott szentjánosbogarak lepték volna el. Elől néhány lovas ügetett, Müller őrmester vezetésével, kétoldalt és hátul egész lovas szakasz. Középen mentek gyalog az összefogott székelyek. Valaki csendesen énekelni kezdett közülük.
Sirass édesanyám,
Míg előtted járok,
Mert aztán sirathatsz,
Ha tőled elválok.
Néhányan csatlakoztak hozzá, azután egyre többen, s már áradva zengett a Székely Keserves, az egész nép zúgó panaszaként.
Eltemetnek engem
Az erdei vadak
Megsiratnak engem
Az égi madarak.
A menet elfordult az út hajlásával, s eltűnt az erdők sötétjében.
