Találatok: 3

200

A harc elkezdődik

1.

1848. Hirtelen felragyogó fényben tündöklik a nevezetes nyomdagép, Landerer és Heckenast nyomdájának kézisajtója. Lassan felemelkedik a súlyos nyomólap… Megszületett a sajtószabadság első terméke.

Talpra magyar! – ezt kiáltották a karcsú, szép betűk.

_*

Hatalmas tömeg verődött össze a Nemzeti Múzeum előtt. Fent, a Múzeum oromfalán álltak a márciusi ifjak, legelöl Petőfi Sándor. Az ő szájából hangzott fel a forradalom szózata. Zengett a hangja a széles sokaság felett:

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

Ezer és ezer torok kiáltotta vele:

A magyarok istenére

Esküszünk

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk.

_*

Kolozsvár főterén nem kisebb embersokaság csoportosult. Este volt, fáklyák lobogtak körös-körül. Minden tekintet a szembenálló palota erkélyére tapadt. Onnan szárnyalt a kolozsvári országgyűlés szónokának szava.

– Erdély területén az önkényuralomnak vége! A mai napon törvénybe iktattuk a forradalom vívmányait…

2.

Az erdők között kanyargó berecki országúton nemrég még külföldi szolgálatra kísérték az összefogott székely férfiakat.

A tavaszi ragyogásban mennyire megváltozott ugyanez az út! Kíséret nélkül, vidám énekszóval vonultak rajta hazafelé a székelyek. A legtöbben még az idegen katonaruhában voltak, de virágosán, nemzeti szalaggal.

Szép szál ember vezette a menetet: Csukás Mózes. Ő civil ruhát viselt, kardot a derekán.

Szállt az ének, vidáman dobbantak a lábak.

_*

Az ojtozi határban is apró levelek csipkézték már az út menti bokrokat. Ragyogott a tavaszi fény, friss szél játszott az ágakkal.

Ahol az út kétfelé ágazott, csoportnyi ember állt a tisztáson. Közelről idelátszott az ojtozi parancsnokság épülete, Gábor Áron, Mészáros Ignác és Tódorán Pável nemrég szabadultak ki a börtönből. De itt volt Gábor Imre és Pető Gergely is, ők meg az Áron kiszabadulására jöttek Ojtozra.

Mészáros Ignác és Tódorán Pável búcsúzkodtak a többiektől, mert ők másfelé mentek.

– Most vedd elő a tudományod! – markolta meg vidáman Mészáros Ignác Áron kezét. – Szerkeszd meg az ágyút újra, most már megáll a talpán!.

*

A három „ágyúfaragó” leereszkedett a berecki dombtetőről és elérték a falu szélét. Már közeljártak az Áronék házához, amikor valaki elébük futott a kapuból. Azaz hogy nem is elébük, hanem egyenesen Áron karjaiba. Jusztina volt – piros réklijén, tarka szoknyáján színesen játszott a napfény.

Áron öleléssel, csókkal köszöntötte.

*

Bereck főterén csoportban ácsorogtak a hazatérő székelyek – éppen akkor érkeztek. Köztük volt Csukás Mózes civil ruhájára kötött nagy kardjával. Mészáros Ignácot hallgatták.

– Kétszáz évig sanyargattak bennünket a legsúlyosabb szolgálattal – magyarázta az öreg nekihevülten. – Alig cserepedtünk fel, máris ránk húzták a német mundért, s küldtek a határokra, vagy idegen országba. Azt kérdezem én, magunknak védtük-e az országot? Nem bizony, hanem Bécsnek, meg az uraknak! Emberek! Most már magunkat védjük! Alakítsunk nemzetőrséget…

Helyeslő zúgás követte a beszédet.

_*

Tódorán Pável is tanította sorstársait a maga falujában. Roskadozó viskók, szalmatetős kunyhók előtt sokan hallgatták a szavát, rongyos, sovány parasztok; – öregek, fiatalok, asszonyok, gyerekek.

– Jól értsétek meg, emberek! – magyarázta Tódorán. – Nincs többé robot! Nincs többé uraság és jobbágy! Nem botozzák többé az embert!

Mindnyájan egyenlő jogú emberek vagyunk.

_*

Balázs Manó szobájában, az ojtozi parancsnokságon, még változatlanul ott függtek a falakon a császári képek, jelvények. Az őrnagy és Petz kapitány is a régi uniformist viselték, de csokros kokárda virított a mellükön.

Soha nem látták még ilyennek az őrnagy arcát! Feldúlt volt és ideges. Az íróasztalnál ült és papírlapra hajolva számolt valamit. Csak úgy ugrált a kezében a lúdtoll, ahogyan végigfutott vele egy hosszú számoszlopon.

Petz kapitány az ablaktól nézte, sunyi, aggodalmas képpel.

Nyílt az ajtó s egy katona lépett be a szobába feszesen.

– Mit akarsz? – kapta fel a fejét Balázs Manó.

• Parancsnok úrnak tisztelettel…
• Mit akarsz?! – vágott közbe az őrnagy ordítva és felugrott az asztaltól.

A katona hadarva jelentette:

• Parancsnok úrnak tiszteletteljelentem, küldönc jött Szentgyörgyből.

Az őrnagy homlokán összefutottak a ráncok. Petz kapitányra pillantott, aztán a katonára és végül erőszakolt egykedvűséggel, – mint aki a legrosszabbra is elkészült – mondta:

• Küldd be.

A pillanatnyi szünetben, míg a küldönc belépésére vártak, a két tiszt sápadtan nézett össze. Az őrnagy az íróasztala elé ment, ott fogadta a székvárosi hajdút.

A küldönc tisztelettel megállt előtte és nagy, pecsétes borítékot nyújtott át. Balázs Manó a tenyerén tartotta rövid ideig, aztán hirtelen feltépte.

Petz kapitány nagy lélegzettel, kimeresztett szemmel figyelt.

Nagy csend lett.

Az őrnagy összehúzott szemmel olvasott és az arca, – mintha lassan kicserélnének rajta minden vonást – sorról-sorra

megváltozott. Pirosság futotta át, lecsillapodott, elsimult feszült nyugtalansága majd a győzelem gőgje áradt szét rajta.

Közben pillanatra felütötte a fejét s a küldöncre szólt:

– Mehetsz!

Az szó nélkül fordult, s távozott.

Balázs Manó még egyszer a levélbe pillantott, aztán fenséges fölénnyel mosolyogva szólt rá a visszafojtott lélegzetű Petzre.

– Rendelj sorakozót! Óra múlva szemlét tartok!

A kapitány óriásit sóhajtott, s hátradőlt megkönnyebbülten az ablak párkányára.

– Megjött az elismerésünk a széktől – nevetett rá Balázs Manó. – Pongrácz Albert úr és Baróti úr is ott vannak, ők írták alá. Meg valami Berde Mózes kormánybiztos^

Petz hirtelen előrelépett, feszes tartásba húzta magát és vigyorogva tisztelgett.

– Őrnagy úr! A szemlét elrendelem!

Balázs Manó bosszankodva intett, bántotta a kapitány vigyorgása. De az már sarkon fordult, s kisietett.

Az őrnagy az ablakhoz lépett. Kint kürtjel harsant, pattogva, hosszan. Ekkor hirtelen a melléhez nyúlt, és egyetlen rántással letépte a nagy kokárdát. Pillanatig nézegette a tenyerén, aztán az íróasztalra vetette.

3.

Lassanként Berecken is kitavaszodott. A felhők fölszívódtak az ég mély kékjében, a levegő napról-napra enyhébb lett. Kilombosodtak a fák, a fiatal levelekből csodaszép zöld fényesség áradt.

Jusztina egyedül volt otthon. Az egész család elment vecsernyére, Krisztus megfeszítése napján. Nagypéntek volt, és az emberek az egész faluból a templomba tódultak meghallgatni a szentbeszédet. Jusztina csak nehezen tudott megküzdeni a nagyanyjával. Az

öregasszony ragaszkodott hozzá, hogy ő is menjen. Ilyen szent napon nem üldögélhet otthon. Jusztina betegséget színlelt és maradt. Megvárta, míg elmegy a ház népe, és bereteszelte a kaput. Megijesztette a nagy udvar némasága, lelke úgy remegett, mint a megriasztott kismadár. Jó, hogy a csalogányok megszólaltak, felment a ház emeletére, egy széket húzott a kert felőli ablakhoz, és leült. Felhős volt az ég, távoli tavaszi villámlásokkal, mennydörgés nélkül. Elkésett hívők siettek az utcán. A szűk sikátorokban visszhangzott a szavuk. Aztán elcsöndesült az utca. Hirtelen egy alak mászott át a kőfalon, a szilfa vastag törzséhez lapult és eltűnt az orgonabokrok között. Jusztina szíve meglódult, oly sebesen vert, hogy majd kiugrott. Ez csak Áron lehet, senki más… A sötét alak kivált a bokrok közül, és megállt az ablak alatti, kúp alakú kis fenyőnél. Jusztina felkapta a tisztaszoba gyertyáját, meggyújtotta a mécsesről, és az ablakhoz lépett.

• Én vagyok – hallotta Áron hangját.
• Máris! – susogta zsibbadt ajakkal. Tenyerét a szívére szorította, és a falnak támaszkodott egy pillanatra, azután szégyenében és örömében reszketve, kinyitotta a ház ajtaját.

Zavartan, de boldog mosollyal fogadta a férfit, aztán hozzábújt a hűvösödő éjszakában.

• Áron! Áron! – rebegte Jusztina, forró homlokát a férfi nyakához szorítva. – Mit tettél velem?

Már sírt; Áron nem kérdezte, miért. Körül leszakadt a ház, a falu, s ez az egyetlen bizonyosság, ők ketten, itt a berecki éjszakában. összefogódzva, szétválaszthatatlanul.

Áron úgy érezte: repülnek a tetők felett, a templom felett, csókák között. Innen a magasból is látszottak a messze kéklő hegyek.

• Szeretek veled repülni – szólt Áron. – Szeretek veled. Szeretlek – és a lány közelebb húzódott, kissé hozzá is törleszkedett röptében.

Hogy kerültek be a lány emeleti szobájába? Ki tudná megmondani, talán a nyitott ablakon át? Odabenn magához vonta Jusztinát, csókolta, bontogatta. A lány még védekezett, nem nagyon

meggyőzően, aztán egyszerre ledobta ruháit, utoljára az aranyláncát tette az éjjeli szekrényre. Valószínűtlenül vékonyan, súlytalan feküdt az ágyon, halványfehéren bontakozva ki a sötétből a kinti derengés gyönge visszfényében…

Áron ugyanazon az úton távozott. Tenyerében érezte Jusztina kezének melegét, mellét szinte égette a lánytól kapott kis aranykereszt. Nem akarta elfogadni, de Jusztina erősködött: bokrétát is készített neki, de az hamar elhervad, ezért hát el kell vinnie a keresztet. Búcsúzáskor Áron széles mellére támasztotta szőke hajkoronás fejét, és némán elsírta magát. A férfi csak gyönge vállainak remegéséről tudta, hogy sír. Esetlenül, ügyetlenül megsimogatta.

_*

Eltelt a szabadság első tavasza.

Gáborék udvara kihaltnak tűnt a nyári délután. Erősen tűzött a nap, távolról vidám énekszó hallatszott – a földeken daloltak az aratók.

A műhely ajtaja tárva-nyitva állt, a besütő napfényben Áron dolgozott. Ingujjban, zöld asztalos-kötényben festegetett egy takaros ágyvéget. Arrább kész székek és egy asztal várták, hogy majd sorra kerüljenek.

A műhely sarkában más is volt. Egymásra rakva feküdtek egy fából készült ágyúmodell darabjai. Ez nem a régi öntőminta, sokban különbözött amattól. Tavasz óta csinálta Áron, az elkobzott és elpusztított első modell helyett.

Áron fütyörészve, elmerülten dolgozott. Egyszerre csak árnyék vetődött rá, felnézett, s ott találta maga előtt Gergelyt és Imrét. Megtörölte a kezét kötényébe s örömmel nyújtotta üdvözlésükre.

• Most bútort vagy fegyvert csinálsz? – kérdezte Gergely.
• Van itt mind a kettő, csak össze kell rakni! – mosolygott Áron. Imre a frissen festett ágyat mustrálgatta elégedetten, úgy mondta:
• Majd meghozza az idő, melyikre lesz szükség inkább… Gergely és Imre a határőrhonvédek egyenruháját viselték. Nyár elején rukkoltak be, az általános toborzásra. Gergely őrmester, ő már nem először szolgál, – Imre közvitéz, de hamarosan tüzértiszti kiképzésre küldik.

Álltak a műhelyajtóban.

• Nekem bizony mindkettőre szükségem van, – mondta Áron a bútorra is, az ágyúra is. – Őszre megkötjük a házasságot Jusztinával. Az ágyúval meg azt tervezem, hogy felterjesztést teszek a kormánynak, állítsanak fel ezen a vidéken ágyúgyárat. Van itt vasérc elegendő, én vezetném a gyártást, elrendeznék mindent. Megvannak a pontos számításaim.

Közben leoldotta a kötényét és odavetette a műhelyajtóra. Megindultak mindnyájan a tornác felé.

• Nagy gondolat! – helyeselt Gergely az ágyúgyártó tervre.
• Beállanánk hozzád – nevetett Imre, de komolyan gondolta.

_*

A férfiak ott ültek a tornácon, az asztal körül. Langyos, csöndes délután volt. Az öreg Gáborné szívesen forgolódott körülöttük, tányért hozott, ennivalóval kínálta fiait és a vendég jóbarátot.

Gergely vitte a szót, Balázs Manóról beszéltek.

• Igen megváltozott a kolozsvári gyűlés óta – mesélte Gergely. – Valóságos kezes bárány lett belőle, nem hisz az ember a szemének.
• Lassan két hónapja már, hogy beállottunk – mondta Imre is. – Azóta se hallottunk rossz szót tőle. Nyájas szinte és kedvez mindenkinek, de azért sokan gyanakszunk, hogy most is a németekkel paktál.

Áron a fejét csóválta.

• Álnok ember az! Tudja, mit csinál. Vigyázzatok, mert még elad benneteket.

Nyílt a kapu, Jusztina jött kipirulva, virággal a karján. Sugárzott róla a friss egészség, az öröm.

– Mit hoztál, Jusztinka? – lépett elébe Áron.

• Én virágot – nevetett a lány – , már csak asztal kellene hozzá…
• Ha kellene, akkor már meg is van – viszonozta Áron. – Akár reá is teheted.

Egymásra nevettek boldogan, Áron szerelmes kedvességgel karolta át Jusztinát.

4.

Az 1848-as magyar képviselőház üléstermében diákok kerestek helyet maguknak a zsúfolt karzaton. Hallották, hogy lent felindult hangon olvasott valaki.

• Felolvasom az október harmadikán kelt királyi kiáltványt: Mi első Ferdinánd isten kegyelméből ausztriai császár, Magyar-, Cseh-, Horvát-, Tót-, Dalmátországnak e néven ötödik királya, Erdélynek nagy fejedelme…

A diákok utat törtek maguknak a karzat széléhez. Lent tömött padsorok előtt olvasta az elnök, az őszszakállú Pázmándy Dénes, a királyi kiáltványt. Szavai dermedt csendben járták be a termet.

A hosszú bevezetés után most érkezett el a kiáltvány rendelkezéseihez.

• A királyi kiáltvány első pontja: Az országgyűlést ezennel eloszlatjuk, úgy hogy a jelen legkegyelmesebb leíratunk közhírré tétele után üléseit azonnal berekeszteni köteles.
• Második: A jelen országgyűlésnek általunk nem szentesített mindennemű végzéseit és rendeleteit törvénytelennek és semmit érőnek nyilatkoztatjuk.
• Harmadik: Minden Magyar- és Erdélyországban levő hadseregek és felfegyverzett csapatok Horvátország bánja, báróJellachichJózsef tábornagynak főparancsnoksága alá rendeltetnek, aki is mint királyi felségünk teljhatalmú biztosa küldetik ki.

Az utolsó szavak már alig hallatszottak a felháborodás kirobbanó zúgásában. Lent a padsorokból tiltakozó kiáltásokkal ugrottak fel a képviselők, fent a karzaton tüntetve kavargott a sokaság.

_*

Sárgafényű lámpa állt egy asztalon. A mellé terített papírlapra rohanva írt egy kéz. Petőfi Sándor keze.

A lúdtoll percegve futott, vers született a hegyén. Az első sorok már elkészültek.

Akasszátok fel a királyokat!

Lamberg szívében kés, Latour nyakán

Kötél s utánok több is jön talán,

Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!

_*

Zordan álltak a 48-as Erdély legnagyobb erősségének, a gyulafehérvári várnak hatalmas kőfalai. Őszi táj fogta körül.

A várkapu kitárult s osztrák seregek özönlöttek elő a falak mögül. Lovas, gyalogos századok, jól felszerelt, villogó fegyverzetű sorkatonaság. Aztán ágyúk, három-négy üteg. Szabályos rendben vonultak el.

_*

Pazarul berendezett, kivilágított teremben egy osztrák tábornok járkált az íróasztal körül, s tollba mondott valamit. Bajsza mint két sarló keretezte széles száját. Magas, szigorú arcú, ötvenes ember. Fiatal tiszt jegyezte a szavait, sebesen futó kézzel. Még néhány magas rangú katona tartózkodott a teremben, figyelmesen hallgattak. A

bronz gyertyatartóban már égtek a gyertyák. A lángocskák megvilágították a gondterhelt arcokat.

– Jelen rendeletemmel, – diktálta a tábornok – a legkegyelmesebb császári és királyi kiáltvány nyomán Erdély nagyfejedelemséget ostromállapot alá vetem. A polgári rendelkezéseket felfüggesztem. Ki másnak engedelmeskedik, haditörvényszék elé állítom.

Ekkor felemelte hangját, úgy mondta aláírásul a maga nevét:

– Báró Puchner Antal, Erdély császári, királyi tábornoki helytartója és főparancsnoka.

Megvárta, míg a tiszt befejezi a leírást, s akkor rendelkezett.

– Százados úr! Gondoskodjék a kiáltvány azonnali kinyomtatásáról és szétküldéséről…

A berecki faluszélen őszi színekben játszott a táj.

Gáborék kapuja előtt hárman beszélgettek. Áron, az öreg Gáborné

• Tegnap este jött a hír, – mondta komoran hallgató bátyjának – hogy a császáriak megszállották Kolozsvárt. Úgy mondják, Urbán ezredes harmincezer emberrel özönlik lefelé. Rabolnak, gyilkolnak, pusztítanak.

Judit asszony csendes szörnyülködéssel hallgatta a fiát.

• És Balázs Manó?
• Újra a régi már! Valami galádságot tervez, úgy vélem. A múltkorában három napra eltűnt, senki sem tudja, hová? Cinkosai vannak a tisztek között.

Imre már Ojtoz felé ügetett, a dombok között kanyargó úton. Lovas emberek jöttek vele szemben, parasztok, de fegyveresen. Imre

megállította őket s néhány szót váltott velük. Aztán tovább ügetett, alakja eltávolodott és eltűnt a szemhatáron.

_*

Báró Puchner dolgozószobája esti kivilágításban fénylett, a gyertyák olvadoztak, de a férfi nem törődött a koppantóval… Az íróasztalon nagy térkép, Erdély térképe.

Puchner az íróasztal mögött állt s ujjával mutatva magyarázott a térképről. Honvédruhás tiszt állt előtte, előrehajolva figyelt. Csupán a háta látszott.

• Marosvásárhelynél megsemmisítettük a lázadók egész seregét.

– mondta a tábornok – Ma már csupán Háromszék az egyetlen fehér folt a számunkra. Ujjával körülkerítette Háromszék területét s folytatta.

• Ma ultimátumot küldtem a széki tanácsnak, három napon belül feltétlen megadást várok. Dorschner alezredes hatezer emberrel áll szemben önnel. Ha a széki tanács kimondotta a kapitulációt, akkor ön haladék nélkül megnyitja az ojtozi szorost és leteszi a fegyvert az alezredes előtt. – Az előrehajló hát felegyenesedett, a honvédtiszt Puchner felé fordította az arcát.

Balázs Manó őrnagy állt a tábornok előtt.

• Pontosan így lesz, báró úr!
• Rendben van, – mondta Puchner – de ez még nem minden. Ha megtörténnék, hogy a széki tanács halogatná a kapitulációt, úgy az ön feladata, hogy ezredét átvigye Dorschner alezredes táborába.

Ismét a térkép fölé hajoltak.

• Kiindul Ojtozról, – mutatta Puchner – s a folyó mentén előrehalad Sósmező felé. Annyira, hogy Dorschner számára könnyű módot adjon a bekerítésre. Ebben az esetben dolgozzék ki pontos tervet és időveszteség nélkül juttassa el az alezredeshez. Őt már, természetesen, mindenről tájékoztattuk.

Puchner felegyenesedett, mozdulata és hangja jelezte, hogy vége a kihallgatásnak.

Balázs Manó feszes tartásba húzta magát.

– Báró úr! Pontosan értettem mindent s így fogok tenni!

A báró előrejött az íróasztal mögül s valamivel közvetlenebb hangon tájékoztatta az őrnagyot.

– Nem árt még, ha tudja, hogy Pongrácz Albert királybíró és Baróti Ákos követ a mi embereink a széki tanácsban. Rájuk mindenben számíthat…

Balázs Manó halványan elmosolyodott. Tudta ezt ő jól!

Közben az ajtóhoz érkeztek. Az őrnagy ismét feszesen tisztelgett, Puchner mosolyogva nyújtotta a kezét.

– Őrnagy úr, – mondta biztatóan – remélem, hogy rövidesen alezredesként üdvözölhetem.

_*

Puchner báró egyedül maradt a szobájában. Gondolkozva hajolt a térkép fölé.

A térképen vastag, piros vonal kerítette körül Háromszék területét. Ez a megye most, 1848 őszén a szabadság utolsó szigete, az üldözöttek utolsó menedéke egész Erdély területén.

Puchner a térképre tekintett, s aláhúzta Háromszék székvárosának vastag betűkkel nyomtatott nevét: Sepsiszentgyörgy.

5.

A borús, őszi reggelen szemerkélve hullt az eső.

Háromszék szabad területére hosszú menetben vonultak a menekülők. Szekerek, lovasok, gyalogosok özönlöttek az országúton. A szekereken ládák, dunyhák, edények halmozódtak zsúfolt összevisszaságban, – látszott, hogy hevenyében dobáltak fel mindent. Kétségbeesett asszonyok, síró gyerekek kuporogtak a málhák tetején.

A férfiak karddal, lándzsával, bottal felfegyverkezve gyalogoltak vagy lovagoltak kétoldalt. Mások tehenet vezettek, juhokat, disznókat terelgettek…

_*

Úttalan, bokros hegyoldalon lovasok ereszkedtek lefelé. Polgári emberek voltak valamennyien, de jól felfegyverkezve. Az egyik lovas előresietett s hátrakiáltott társainak:

• Szabad földön vagyunk! Az már ottan Szentgyörgy!

A távolból idelátszottak Sepsiszentgyörgy házai. Mindnyájan ügetésre fogták a lovakat, s megkönnyebbülve néztek a ködön át feltűnő tornyokra.

_*

Alkonyodott, zuhogott az eső. Valahol, egy hegyi falu szélén másik lovascsapat bukkant fel. Polgárok szintén, erősen felfegyverkezve. Feketehajú, feketeszakállú férfi vezette őket: Jakab Elek.

Az egyik viskó kapujában kíváncsian nézelődő öregember került elébük. Körülvették s Jakab Elek kérdezte:

• Mennyire érjük Szentgyörgyöt?
• Lovon félnapra – felelte az öreg s kérdezett ő is: – Honnan?
• Csatát vesztettünk Marosvásárhelynél, most Szentgyörgyön gyülekezik a sereg. – felelte Jakab Elek, s máris indultak tovább.

_*

Őszi reggelen Gábor Áron műhelyében javában folyt a munka. A kályhában már égett a tűz. Áron az ablakhoz állított gyalupadnál dolgozott. Előtte kitárva feküdt az ágyúkönyv és a maga jegyzőkönyve, melyet Jusztina mentett meg Balázs Manó elől. Áron egy fából kifaragott ágyúcsúcs-idomot tartott a kezében s horzsakővel dörzsölte, hogy szabályosan simává váljék.

_*

Bent a berecki faluban forgalmas élet zajlott az utcákon. A kapuk előtt itt is, ott is emberek álldogáltak, beszélgettek, izgatott kézmozdulatokkal.

Hirtelen négy lovas hintó kanyarodott be abba az utcába, ahol Pető Gergelyék takaros háza állt. Robogva futott végig a házsorok között, az úton. Pongrácz Albert királybíró ült a hátsó ülésen.

Petőék házából Jusztina sietett elő, nagykendőjét fázósan összehúzta a vállán. Amint a kaput nyitotta, éppen akkor robogott el a ház előtt a királybíró hintója. A lány utánanézett, aztán sietve indult el az utcán. Mások is érdeklődve nézték a királybíró kocsiját. Amikor Jusztina elsietett egy beszélgető csoport előtt, hallotta a párbeszédet.

– Máma határoznak Szentgyörgyön.

– Oda indult Pongrácz úr?

• Oda, hogy törne össze alatta a kerék…

_*

Mészáros Ignác sürgetve kopogtatott Áron műhelyének ajtaján. Az ajtó kitárult, Áron meglepett örömmel állt meg a küszöbön, de szólni sem volt ideje.

• Széki gyűlés van Szentgyörgyben! – kezdte azonnal Mészáros Ignác. – A széki urak máma határoznak a császáriak beeresztéséről, vagy a harcról.

Ekkor ért oda hozzájuk Jusztina is, kipirultán állt meg Mészáros mellett.

• Én is azért jöttem. Most indult Pongrácz úr is.

Áron izgatottan hallgatta a hírhozókat, szólt volna, de Mészáros Ignác ismét megelőzte.

• Én indulok tüstént, kint a lovam.

Pillanatig mosolyogva nézte Áront, – nem búcsúzom tőled – mondta és elindult.

– Nem is szükséges! – szólt utána Áron.

_*

Áron és Jusztina magukra maradtak a műhelyben. A gyalupadon egy fél ágyúcső-modell feküdt, Áron ezen igazgatott valamit. Jegyzőkönyve és az ágyúkönyv is ott hevertek. Áron sietve hajtogatta be a könyveket, aztán felemelte az ágyúcsövet, s odatette a többi modell-darabra, a műhely sarkába.

– Jusztina, nézd, – mondta közben – itt vannak az öntőminták, minden… Vigyázz rájuk jól, vedd majd a műhely-kulcsot…

Torokszorító izgalom érződött Áron hangjában. A történelem csodálatos pillanata ragadja így meg az embert, – a pillanat, melyről már érzi, már tudja, hogy az övé lesz!

_*

Felnyergelt ló várakozott Gáborék kapuja előtt. Áron ködmönben állt a tornácon. Odahajolt Jusztinához, két kezét a karjára tette.

• Nagy útra lépek, Jusztina – mondta csendesen.

A lány arcán ragyogott a szerelem. Áron igazi társa ő, tiszta és erős ember.

• Én veled leszek. A leghívebb társad leszek.

Áron magához vonta és megcsókolta. Esküt pecsételt meg ez a csók.

Az öreg Gáborné jött ki a házból, szőrtarisznyával a kezében. Áron átvette tőle, lehajolt és megcsókolta anyja barázdás arcát.

• Fiam – suttogta az őszhajú öregasszony, s végigsimította Áron bozontos haját.