Találatok: 3
200
1.
Az áruló Balázs Manó, akit honvédjei lelepleztek és elfogtak, a széki tanács előtt felelt tetteiért Sepsiszentgyörgyön. Ruhájáról letépték a rangjelzést, csuklóit hátrakötözték – Pető Gergely, Gábor Imre és Laczó tizedes kísérték reggel a tárgyalóterembe. A tanács átvette tőlük a foglyot, s két fegyveres hajdút állítottak mellé. Petőék mögöttük foglaltak helyet.
Az emelvényen most kevesebben ültek, mint néhány nappal ezelőtt. Itt volt Berde Mózsa – ő elnökölt – azután Pongrácz Albert, Baróti Ákos, Cseh Ignác, Dobosy ezredes és még ketten-hárman. A hallgatóság helye teljesen üres, zártan folyt a gyorsan összehívott tárgyalás.
Cseh Ignác beszélt. Nagy indulattal, szónoki erővel mondta a vádbeszédet, s meg-meglobogtatta az áruló levelet, melyet Pető Gergely talált meg Petz kapitánynál.
– Elkövette a legszörnyűbb, leggyalázatosabb bűnt, amit egy nyomorult ember elkövethet! – kiáltotta Cseh Ignác vádbeszéde végére érve. – Ez a levél a teljes bizonyíték: Balázs Manó aljasul elárulta a hazát! Szabadságharcunk nehéz órájában, egész népünk nevében követelem a nyomorult áruló halálát!
A levelet Berde Mózsa elé tette és leült, eleget téve közvádlói tisztének. Pillanatnyi csend támadt, ám azonnal megszólalt Pongrácz Albert. Ő az emelvény másik oldalán ült, fel sem állt a beszédhez, lekicsinylő hangjával is igyekezett csökkenteni az ügy jelentőségét.
– Cseh Ignác tiszteletes úr szépen beszélt – szólt gúnyos mosollyal – , és nyilván igazat is mondott, de szavaiból hiányzott a bölcs megfontolás…
A hirtelenmérgű Cseh Ignác elvörösödött, fel akart ugrani, de Berde Mózsa a karjára tette a kezét.
A megkötözött Balázs Manó felélénkülve tekintgetett a tanácsra, s különösen Pongrácz Albertre.
A királybíró ekkor felállt és hirtelen hévvel beszélni kezdett.
- Én nem akarom védelmezni Balázs Manó őrnagyot, de…
- Nem őrnagy többé! – vágott közbe Berde Mózsa keményen.
Pongrácz mintha nem is hallotta volna.
- . de intem a tanácsot, ne hamarkodjuk el a dolgot. Ne vessük el a kockát, mert hamar meglehet, hogy súlyosan kell megfizetnünk érte. Ha megfogadnánk Cseh Ignác úr tanácsát, olyan útra lépnénk, mely romlásba döntené egész népünket!
Balázs Manó összehúzta a szemét és sunyin pillantott vádlójára.
- Hát kérdezzük meg azt a népet! – ugrott fel Cseh Ignác.
Pongrácz ismét lekicsinylő csitítással mosolygott.
- Azért vagyunk itt, hogy okosabbak legyünk a népnél.
- De a nép nem kér az ön okosságából! – vágott vissza Cseh tiszteletes.
A királybíró felemelte a kezét, szinte úgy, mintha gyerekeket intene csendre.
*
A városban híre futott Balázs Manó árulásának és elfogatásának.
Már talán százan is összegyűltek a tanácsház előtt, de nem mehettek be, szakasznyi fegyveres hajdú őrizte a bejáratot. Újabb és újabb embercsoportok érkeztek, egy-kettőre növekedett a tömeg.
Izgatott beszélgetés töltötte be a teret.
- Bújtatják előlünk a gazembert! – mondta Mészáros Ignác felindultan. – Majd mi rátesszük a törvényt!
A körülállók egyformán helyeseltek.
Nem messze egy parasztasszony magyarázott.
- Ránk hozta volna a németet a kutya, ha el nem fogják idejében.
Máshol Gábor Áronról beszéltek.
– Egy hétre tette az ígéretet, két nap hiányzik még!
– Megjön, bizonyosan megjön!
– Nekünk csinálja a fegyvert!
A sokaság rohamosan növekedett.
A hajdúk szorosan egymás mellé állva, kézben fogott fegyverrel őrizték a bejáratot, kergették vissza az előrenyomúlókat.
Ekkor nagyszerű hír érkezett!
Lovas parasztlegény vágtatott be a térre, az embersokaság szélénél lefékezte a lovát és felegyenesedett a nyeregben.
– Emberek! – kiáltotta torkaszakadtából. – Emberek! Jön Gábor
Áron! Hozza az ágyúkat! Már a határban jár, a vásárhelyi úton…
A tömeg, mint a meginduló tenger, tört előre.
– Induljunk Gábor Áron elé! – kiáltotta Mészáros Ignác s maga futott elsőnek. Áradatként felzúgva követte a sokaság.
*
Már a vásárhelyi úton özönlöttek, zsúfolásig töltve a széles utca medrét.
– Jön Gábor Áron!
A kiáltás mintha megrázta volna a házakat, ajtók, ablakok csapódtak és emberek, gyerekek peregtek elő. – Jönnek az ágyúk!
Végigzúgott a kiáltás a környező utcákon, s egyszerre előcsalta még a betegeket is.
*
A lovaslegény a város másik részén is végignyargalta az utcákat. – Jön Gábor Áron!
Kiáltására megelevenedtek a házak, az udvarok, az utcák.
*
A főtér kiürült. A város túlsó oldala felől még át-átszaladt rajta néhány ember, de azonnal nekivágtak mind a vásárhelyi útnak.
A tanácsház bejáratánál, a hajdúk szakasza izgatottan kavargott. Az egyik lecsapta a fegyverét a bejárat oszlopához, s futva indult az elsiető emberek után. A többiek tétovázva nézték, aztán egyszerre meglódult az egész szakasz.
*
A sokaság már a városon kívül özönlött előre. Emelkedő országúton vágtak felfelé, kétoldalt is kicsapva a szántóföldek szegélyére. Kiáltások szárnyaltak mindenfelől.
– Nekünk hozza az ágyúkat! Ez lesz a mi fegyverünk! Mészáros Ignác haladt az élen, hatalmas lépésekkel tört előre az emelkedőn.
– Gábor Áron vezesse a tanácsot! – hallatszott hirtelen egy kiáltás, s egyszerre bejárta az egész tömeget. Újra kiáltották innen is, onnan is.
A sokaság éle az emelkedő tetejére ért s megtorpant. Szempillantás alatt óriásira szélesedett, ahogyan a hátrább jövők is előretörtek. Mészáros Ignác felemelt karral kiáltott lefelé s már ezernyi kar integetett, ezernyi torok kiáltott zúgó köszöntést Gábor Áronnak.
Ott lent, a domb aljánál jöttek az ágyúk! Két-két ló vontatta őket, küszködve az emelkedővel, s mögöttük maroknyi csoport: Áron, a mesterek és még asszonyok is. Integettek, kiáltottak örömmel ők is.
Ekkor a tömeg megújult erővel megmozdult ismét, s nekizúdult a domb lejtőjének.
*
– Én vagyok hazaáruló?! – kiáltotta Balázs Manó a tanácsteremben. Arca már pimasz és fölényes, – jól működtek a
/ 1 // •
védői.
Folyt a tárgyalás, látszott, nagy viharok voltak közben.
Berde Mózsa megőrizte nyugalmát, de Cseh Ignác feldúlt és vörös lett a felháborodástól. Pongrácz és Baróti rideg elszántsággal, körömszakadtáig védték az árulót.
Balázs Manó nekivadulva beszélt, egyenesen Berdéhez és Cseh Ignáchoz.
– Én vagyok hazaáruló? – kérdezte még egyszer. – Ti nyakaskodtok itt ostobán! Fejjel mentek a falnak! Engem nevezel bitangnak, Cseh Ignác! Te vinnéd romlásba a népet!
Cseh Ignác dühtől fuldokolva ugrott fel.
– Elég a beszédből!
– Nem elég! – vágta rá rögtön Pongrácz Albert. – Az őrnagy úrnak törvényes joga van védekezni!
– Úgy van! – helyeselt Baróti Ákos.
– De nem rágalmazni! – felelte vissza Cseh Ignác.
Dobosy ezredes idegesen figyelt és hallgatott, nem tudott hova állni. Nem csatlakozott Pongráczékhoz, mert Balázs Manó tettét maga is megvetette, de nem helyeselt Cseh Ignácnak sem.
– Én megmentettem volna Háromszéket és meg is fogom menteni! – folytatta Balázs Manó.
A beszéd hevében egyszer-egyszer megfeledkezett a csuklóit hátraszorító kötélről és gesztusokra rángatta a karját. Hangja egyszerre megváltozott, átcsapott a személyes fenyegetésbe.
– Tudjátok mi vár rátok? – meredt rá Berdére és Cseh Ignácra. – Ha hozzám mertek nyúlni, a fejetekkel fizettek! De nemcsak én miattam, hanem ellenszegülésetekért is! Még van időtök gondolkozni, de holnap, vagy lehet, hogy egy óra múlva már nem lesz!
Valami morajló, távoli zaj hallatszott be a terembe. Az emelvényen ülők nem vették észre, de Pető Gergely és Gábor Imre összenéztek a különös zsibongásra. Gergely gyorsan súgott valamit Laczó tizedesnek, aztán Imrével együtt észrevétlenül eltűntek a teremből!
Berde Mózsa nyugodtan, keményen vágott vissza Balázs Manó fenyegetésére.
– Az árulásról beszéljen, semmi másról! Miben egyeztek meg a Generál Kommandóval?
A kinti moraj erősödött valamit, Dobosy ezredes már észrevette, idegesen tekintett a bejárat felé.
*
Megérkeztek az ágyúk! Lovak helyett emberek húzták, repítették előre őket. Az ágyúk mögött Áron jött, Mészáros Ignáccal. Körülöttük Jusztina, Petőné, Pajzs Antal. A nagy hasú Thuróczi mester fújtatott, alig bírta a lábát, de tele volt lelkes izgalommal. Különben lépnie se nagyon kellett, mert az ágyúk után özönlő sokaság megállíthatatlanul sodorta, hömpölyögtette előre.
Amint az ágyúk megjelentek a téren, két ember futott elébük a tanácsház ajtajától: Gergely és Imre. Áronhoz furakodtak és az áradattól sodortatva, izgatottan magyaráztak valamit.
A sokaság hatalmas zúgással töltötte meg a teret. Áron a tér sarkában emelkedő kis dombra mutatott, és az ágyú vontatói arrafelé indultak.
*
Elcsendesedett a tér, a várakozás izgalma elnémította a zajt.
Ott állt a két ágyú büszkén, hatalmasan az emelkedő tetején. Ezernyi, ragyogó tekintet függött rajtuk. Az eddigi segédkezők visszahúzódtak, kicsiny, szabad térség övezte a dombot.
Áron, a mesterek, Gergely és Imre sürögtek az ágyúk körül. Áron már töltött, mindkettőt, aztán nagy gonddal egy távolabbi hegyhát felé irányította a csöveket.
Néma csend lett, pattant az izgalom…
*
Bent a tanácsteremben most tört ki a legnagyobb vihar. Balázs Manó előreugorva, karjait rángatva kiáltotta.
– Meglakoltok mindnyájan! Egy menekülésetek van, mondjátok ki az azonnali meghódolást! Akkor szabadultok, én kezeskedem érte!
– Úgy van! – ugrott fel Pongrácz Albert. – Az őrnagy úrnak igaza van!
– Úgy van, azonnal követeket Brassóba! – kiáltotta Baróti Ákos. Már felugráltak valamennyien.
Cseh Ignác az asztalra verve ordította.
– Kifelé a hazaárulókkal!
Berde Mózsa hirtelen megoldásul a foglyot őrző hajdúkra parancsolt.
– Vigyétek vissza és őrizzétek!
– Nem! Maradjon! – kiáltotta Dobosy ezredes. – Meg kell fontolnunk, hogy…
Ebben a pillanatban két hatalmas lövés rázta meg a termet. Óriásira csapó zúgás, kiáltozás ömlött be a térről.
A tanács tagjai kővé váltan meredtek kifelé.
Balázs Manó ordítva rángatta a karjait. Hangja elrekedt a vad diadalérzéstől.
– Gazemberek! Oldozzatok ki! Itt vannak a császáriak! Most pusztulni fogtok!
Az emelvényen vad kavarodás támadt.
Dobosy ezredes a bejárat felé rohant, néhány tanácstag fejvesztetten futott az oldalajtó felé. Berde Mózsa keményen és rémület nélkül állt a helyén, s a bejáratra nézett várakozóan. Cseh Ignác óriási pisztolyt rántott elő és felemelve szegezte az ajtóra.
Balázs Manó átkozódva ordított.
Pongrácz és Baróti egyszerre rohantak oda hozzá, hogy feloldozzák, de ebben a pillanatban szétcsapódott a bejárat ajtaja és szinte előredobva a nyomában özönlő sokaságtól megjelent Gábor Áron.
Balázs Manó még diadalmas arccal fordult meg a robajra, de amint megpillantotta Gábor Áront, megrándulva összeroppant és szűkölve hátrált a terem belső sarkába. Laczó tizedes utána ugrott és megmarkolta a karját.
A beözönlő nép egyetlen lendülettel nyomult előre az emelvényig. Körös-körül ropogtak, törtek, kidőltek a korlátok. Egyetlen áradás volt a terem, de mégis teljes csend lett, amikor Gábor Áron megállt az emelvény előtt és hangosan, nyugodtan bejelentette:
– Megjöttünk az ágyúkkal.
*
Az első pillanatok a beteljesedett csoda örömzajában múltak el. A népsokaság boldog, felszabadult vidámsággal töltötte be a termet. Gábor Áron már ott állt az emelvényen, Cseh Ignác öleléssel, Berde Mózsa kézszorítással köszöntötte.
Pongrácz és Baróti dermedten lapultak.
Balázs Manó görnyedten sunyított a terem sarkában. Az emberáradat nem ért el eddig, kis szabad térség vette körül, de Gergely és Imre gyorsan ott teremtek mellette, s markolva fogták a karját.
Ekkor a csendesen morajló tömegből előrelépett Mészáros Ignác. Hatalmas szálfaalakja maga a nép ítélete. Ahogyan felemelte a karját, néma csend lett.
– Őseink törvénye teljesedjék az árulón! – kiáltotta a tanács előtt. – Aki hazájáért fegyvert fogni késlekedik, aki hazáját nyomorultul elárulja, haljon meg kard által és lovak tapossák szét testét!
Csend volt, csak Balázs Manó ordított szűkölve.
Berde Mózsa végignézett a tömegen.
– Teljesedjék az igaz törvény!
Mészáros Ignác ekkor előrelépett, kinyújtotta hatalmas karját az áruló felé és mellénél megragadva, szinte a levegőbe emelve húzta előre. A felzúgó tömeg utat nyitott nekik, s amint a honvédektől és másoktól kísérve eltűntek az ajtónál, összezárult ismét.
Pongrácz és Baróti halálos rémületben nézték a jelenetet, moccanni se mertek.
Berde, Cseh Ignác és Áron előrejöttek az emelvény szélére. A tömegből mindenfelől Áron nevét kiáltották.
– Gábor Áron vezesse a tanácsot! – hangzott újra és újra.
Berde Mózsa felemelt kézzel csillapította le a zúgást.
– Polgártársak! – szólította a sokaságot. – Én, Berde Mózes, a Független Magyar Minisztérium háromszéki kormánybiztosa, törvényes jogomnál fogva ezennel megszűntnek nyilvánítom Háromszék mostani, tizenkettős tanácsát és javaslom, hogy szabadságunk megvédésére alakítsunk állandó Békebizottmányt!
Feltörő helyeslés volt a válasz. Pongrácz és Baróti hiába lengették a karjukat tiltakozóan, az előrenyomult tömeg sarokba szorította őket.
– Gábor Áron vezesse a bizottmányt! – hangzott egy kiáltás.
Berde Mózsa örömmel fogadta az indítványt, látszott, maga is ezt akarta.
– Úgy van! – kiáltotta ő is. – Gábor Áron vezesse a Békebizottmányt!
Odafordult Áronhoz és nyújtotta a kezét.
De Áron még szabadkozva hátrált.
- Én gyártok ágyút, de a vezetés…
Szava elveszett az ünneplő kiáltásokban.
- Nem elég fegyvert adni a népnek – mondta Cseh Ignác Áronnak. – A népet vezetni kell, ez a te igazi feladatod!
- Nem leszel egyedül! – mondta Berde is. – A nép legjobbjai állnak melletted!
Ebben a pillanatban Mészáros Ignác tűnt fel ismét a tömeg élén. Megállt Aronék előtt, csendet intett és dörgő hangon kiáltotta:
– Beteljesítettük a törvényt! Harc lesz, és a harcot vezesse Gábor Áron!
Ez a pillanat a néphatalom győzelme volt.
Áront megragadta az erő, előrelépve beszélni kezdett. Erős, nyugodt hangja mély csendben szárnyalt.
– Én elfogadom a Békebizottmány vezetését, ha mindnyájan mellettem álltok! Minden ember, aki méltó a szabadságra, érezze magát a Békebizottmány felelős tagjának. Vegyen részt minden határozatunkban, s ha majd kell, vegyen részt a harcban! Elfogadjátok-e?
Egyszerre csapott fel az ezernyi kiáltás:
– Elfogadjuk!
Erre már Pongrácz és Baróti is előrehúzódtak. Felmérték a helyzetet és tüntetően helyeseltek.
Berde Áronhoz hajolt és átadta neki báró Puchner múltkori leiratát.
– Válaszolnunk kell Puchner tábornok törvénytelen rendeletére! – kiáltotta Áron. – Mit válaszoljunk, mondjátok meg magatok!
Fenyegető zúgás csapott fel, fegyverek emelkedtek a levegőbe, kiáltások kavarogtak, de Mészáros Ignácé túlszárnyalta valamennyit.
– Megvédjük a szabadságunkat! Fegyvert fogunk valamennyien!
*
A zsúfolt terem olyan volt, mint az eleven erdő.
A tizenkettes tanács tagjai közül csak Berde és Cseh Ignác, meg Pongrácz és Baróti urak maradtak fent az emelvényen. De rajtuk kívül húsz-huszonöt ember állt még ott: parasztok, mesteremberek.
Gábor Áron előtt kiterített, nagy papírlap feküdt. A nép megbízottai sorban odaléptek és aláírták az ívet. Mészáros Ignác
szentesítette utoljára, – derékig le kellett hajolnia, hogy elérje az asztalt. Mikor letette a tollat, Berde Mózsa nagy pecsétet ütött az okmány aljára.
Gábor Áron a készenlétben várakozó három hajdúhoz fordult és összegöngyölve, tokba zárva átadta Háromszék Békebizottmányának válaszát báró Puchner tábornok címére.
– Induljatok azonnal, – mondta – és térjetek vissza haladék nélkül.
A hajdúk az oldalajtó felé tartottak, mikor kiáltások hangzottak a bejárattól.
– Hírhozók jöttek!
– Hírhozók a határról!
Három zilált, kiizzadt honvéd törekedett előre. Út nyílt előttük és még az emelvényig sem értek, az egyik máris kiáltotta:
– Győzelemből jövünk!
Áron, Berde előrejöttek, mellettük a nép megbízottai. A honvéd hangosan kiáltotta:
– Bodzáról jövünk! Gál Sándor századosunk nevében jöttünk ezt jelenteni. Ma hajnalban reánk támadt Heydte őrnagy serege, délre megfutamítottuk őket!
Egyik társa közben szétgombolta kabátját és összegöngyölt császári zászlót húzott elő. Magasra emelve mutatta a sokaság felé.
*
Kint a tanácsház oldalánál lóra készülődött a három hajdú. Kihallatszott hozzájuk a benti hirtelen feltörő örömzúgás. Pillanatra fülelve megálltak.
– Jó kézben van a szabadságunk! – mondta az egyik. Lépésben indultak, hogy még hallgatódzhassanak egy kicsit.
– A magunk kezében! – felelte rá a társa. Ügetésre fogták a lovakat és eltűntek a tér sarkánál.
2.
Egy kopár, téli park közepén szép, tornyos kastély emelkedett. Oszlopos bejáratánál császári katonai őrség posztolt, kézben tartott fegyverekkel. A Generál Kommandó – az osztrák császári főparancsnokság központja volt ez a kastély, báró Puchner császári, királyi helytartó szállása.
Lassan beesteledett. Kigyúlt a hold, utolsó negyedében járt vagy még annál is vékonyabb lehetett, éles, fényes kardvágás volt az égen. A bejáratnál felsorakozott őrség egyre-másra tisztelgésre feszült, magas rangú tisztek érkeztek és tűntek el a kastély kitárt ajtaján.
*
Báró Puchner tábornok szobája esti kivilágításban ragyogott. Az íróasztal előtt némán hallgató császári tisztek álltak, századosok, őrnagyok és két ezredes is.
Puchner arca vöröslött a dühtől.
– Bodzánál széteavarták a hatodik ezredet! Heydte őrnagy úr, – és ekkor gúnyba vágott át a tábornok hangja – a nagyképzettségű hadvezér, a bécsi szalonok kedvence, megfutott néhány kiabáló paraszttól!
Szárnysegédéhez fordult:
– Heydtét azonnal visszarendelni!
Egy fiatal százados jegyzetelt.
– Parancsára!
– Azonnal levél Balázs őrnagyhoz! – folytatta Puchner. – Meddig késlekedik még?! Holnapra jelentést várok tőle.
A százados mindent feljegyzett.
Az íróasztalon ott feküdt a Háromszéki Békebizottmány válasza. Pirosan virított nagy pecsétje, az aláírások oszlopai alatt.
A báró hirtelen a levélre tekintett. Nem először tette, de a düh újra elfogta tőle.
– Ezt merészelik! – csapta rá a tenyerét. – Korbáccsal verem szét ezt a lázadó csiirhét!… Augusz ezredes úr!
Az egyik ezredes előrelépett.
- Ön holnap hajnalban átkel az Oltón és elfoglalja a hídvégi szorost. Nyitott kapunk lesz Háromszékbe, ágyú nélkil fél napig sem tarthatják! Holnap estére jelentést várok.
*
Hajnalodott a hídvégi szorosban. Erősen emelkedő, sziklás hegyoldalon néhány sátor látszott, körilötte pár honvéd és a parancsnoki kildöncök. Néhány lépéssel feljebb, egy kiemelkedő sziklán öt-hat honvédtiszt állt. A keményarcú, tömött bajuszú Zsombori Sándor százados messzelátóval figyelt a távolba.
A szikláról végig be lehetett látni a hídvégi szorost. Hosszú, szinte meredek falu völgy, patak kanyargott a mélyén. Túl a szoroson lankásan terilt szét a völgyhát. Aki innen látja a tájat, megérti, hogy ez a szoros valóban Háromszék kapuja.
Zsombori százados átadta a távcsövet fiatalabb tiszttársának, Urházy főhadnagynak. Az is a szeméhez illesztette. A távcső jól megmutatta, hogy a szoroson túli lankán, a ködös messzeségben szirke csapatok vonultak fegyelmezett, sűrű sorokban.
A tisztek lejöttek a szikláról a sátrakhoz.
- Mozgolódnak – mondta Urházy -, kétfelől ereszkednek le, ahogyan számítottuk.
Zsombori megállt a sátra előtt.
- Nagy tánc lesz! De majd ott leszink mi is. – mondta, aztán kis gondolkodással az egyik kildönchöz fordult:
- Indulj, fúvass sorakozót!
A kildönc eltávozott, Zsombori elindította a másik kettőt is.
– Vágtassatok Szentgyörgybe! Jelentsétek a tanácsnál, hogy nagy támadás készül. Aki teheti, jöjjön a segítségünkre.
A tisztek félkörben várakoztak.
– Uraim! – lépett elébük a százados. – Mindent úgy, ahogyan az este megbeszéltük; Urházy főhadnagy úr felvonul a patak mellett. Kolozsi kapitány úr a jobboldali, én a baloldali hegyháton előremegyünk a szoros kapujáig. Dániel őrmester úr két szakasszal őrzi a gázlót.
Lentről harsogó kürtjel hangzott fel.
Zsombori közelebb lépett társaihoz.
– Barátaim, – folytatta megváltozott hangon – hazánk szabadsága nyugszik a kezünkben! Ha elvész a szoros, elpusztul a szabadságunk utolsó szigete, elveszünk valamennyien. Ne feledjétek, ebben a csatában nincs visszavonulás, nincs hátrálás!…
*
Sötét, decemberi reggelre ébredtek, vastag hófellegek gomolyogtak az égen.
A hídvégi futárok egy sepsiszentgyörgyi utcán vágtattak. A házak udvarán emberek jöttek-mentek, itt-ott kaszákat, lándzsákat kalapáltak, máshol köszörűkőről pattogott a szikra, ahogyan rásimult a kard éle.
A két lovas bevágtatott a főtérre. A tér most üres volt, csupán az emelkedésen látszott egy kisebb csoport ember. Ott állt a két ágyú, nyolc honvéd őrizete alatt.
A lovasok eltűntek a tanácsház mögött.
Hosszú perceken át nem történt semmi. Üresen ásított a tér, az ágyúk körül egymásnak magyarázgattak az emberek, valaki nagybuzgón a csövek torkolatán leselkedett be.
Hirtelen – olyan vad csapkodással, hogy szinte látni lehetett a kötelet rángató kezet – kongani kezdett a torony nagy harangja.
Riasztó zúgás szállt a házak felett.
Néhány ember rohant át a téren, a tanácsház elé, aztán a környező utcák, szinte egyszerre ontani kezdték a tömeget. Tömött csoportok rohantak elő, sokan lovon, mások gyalog, de mindenki fegyverrel. Lándzsák, kiegyenesített kaszák villogtak a szürke derengésben. Sokan puskával, karddal jöttek, volt, aki csak egy hatalmas dorongot hozott.
*
A hídvégi szoros mélyén, a patak partján, mindössze egy keskeny kocsiút vezetett, azután azonnal bokrosán, sziklásán emelkedett fel a hegyoldal. Innen, a völgy fenekéről, még alig szállt fel a reggeli homály.
A kocsiúton honvédszakaszok nyomultak előre, legelöl a zömök, öreg Dávid őrmester. Nem messzire látszott már előttük a lankás hegyoldal, a szoros kapuján túl.
Az egész tájon csend uralkodott, csak a futó lábak dobogtak.
*
A szentgyörgyi tanácsház előtt hatalmas, fegyveres tömeg kavargott. Elöl a gyalogosok, hátrább széles karéjban a lovasok.
Gábor Áron a tanácsház lépcsőjéről beszélt a sokasághoz.
– Ránk törtek a hídvégi szorosnál! – kiáltotta. – Fegyverre mindenki és induljunk azonnal! Visszük az ágyúkat!
*
Tomboló csatazajtól visszhangzottak a hídvégi hegyhátak.
Lent a szorosban szakadozó füst kavargott, rohamra induló honvédszakaszok bukkantak ki belőle. Az ellenség összeszedett erővel ostromolta Háromszék kapuját.
Fent a hegyoldalon sziklák, fák fedezékéből tüzeltek lefelé a honvédek, a szoros bejáratánál özönlő császáriakra. Ezt a századot
Zsombori kapitány vezette.
Kis pásztorkunyhó látszott lejjebb a hegyoldalon.
– Honvédek! – kiáltotta a százados – Előre a kunyhóig! – s maga is rohant lefelé. Széles vonalban követték a katonái, ketten sebesülten dőltek ki a sorból…
Hirtelen távoli, hangos dörrenések törték át a harc zaját.
Emelkedő hegyi úton vágtattak a szentgyörgyi lovasok, legelöl Mészáros Ignác. Szélvészként zúgtak el a fák között.
Áron, Gergely, Imre és még néhány lovas.
Alig tűntek el, megjelent a gyalogosok serege. Kiegyenesített
kaszák, lándzsák, dorongok nyugodtak az emberek vállán, kardja,
puskája kevésnek volt. Berde Mózsa vezette a sereget, mellette Cseh
Ignác, kezében hatalmas – pallosnak is beillő – kard. A testes ember
vörösen fújtatva taposta az emelkedőt.
A hídvégi hegyoldalon, a pásztorkunyhó körül vadul tombolt a harc. A császári sereg egyik szárnya megközelítette az emelkedőt, hogy fedezze a honvédek elől a szoros kapuját. Süketítő puskaropogás töltötte meg a térséget, s gyakran hatalmas
dörrenések, zúgó ágyúlövegek hasították át a levegőt.
Zsombori százada előrenyomult a kunyhótól, de a százados még a kunyhó fedezékében állt.
Küldönc rohant feléje.
- Százados úr! Ágyúval lövik a szorost!
- Azonnal menj a második századhoz! – kiáltotta Zsombori. – Parancs: mindenáron előrejutni a szorosból a hegyoldalra!
A küldönc eltűnt, Zsombori kiugrott a kunyhó fedezékéből és saját százada után rohant. Pillanatra feltűnt a kavargó füstben, ahogyan karját emelve kiáltott, de süvöltő zúgás elnyomta a hangját.
Egy honvéd ordított:
– Ágyúznak bennünket!
Újra Zsombori tűnt fel, másik küldönc rohant felé.
– Betörtek a szorosba! – jelentette kiáltva.
Zsombori a küldönc elé akart futni, meg is lódult, de hirtelen egy honvéd markolta meg a karját.
– Százados úr!
A százados magával rántotta a honvédet, de az nem engedte el.
– Százados úr! Ágyúk! Ágyúk jönnek hozzánk!
Zsombori megtorpanva fordult meg, a honvéd hátrafelé mutatott a hegyoldalra.
Ott, az ereszkedő úton, ott jöttek lefelé Gábor Áron ágyúi! Zsombori szédülve bámult, az ágyúktól vidáman kiáltoztak feléje. Hirtelen megragadta a honvéd karját.
– Rohanj, vidd a hírt! Ágyúink vannak! Maga megfordult, s rohant felfelé az ágyúk elé.
*
Csendesen esni kezdett a hó. Csillogó kristályai tapadósan ülték meg a csupasz fákat és bokrokat.
Magasan a hídvégi szoros kavargó előtere felett, sziklákkal körülvett tisztáson állt a két ágyú. Gergely, Imre és néhány segítő sürögtek körülötte. Áron és Zsombori magasabban álltak egy sziklán, a százados távcsővel vizsgálta a terepet, s úgy magyarázott.
– Át a szoros előtt, oda a facsoport köré…
Áron jól megnézte a célpontot, aztán az ágyúhoz lépett és gondosan irányította a csöveket. Gergely és Imre töltöttek, s hátrább
húzódtak. Gyulladt a kanóc és hatalmasan megdördülve lobbant az első cső, azután a második.
*
Kavargó osztrák század… Egy császári tiszt ordított:
- Vissza!
Másik tiszt döbbenten nézett fel a hegyre.
- Saját tüzérségünk lő ránk?! Zsombori kiáltott a szikláról:
- Hátrálnak! Növelni a távolságot!
Mészáros Ignác lovascsapata vad vágtatással tört ki a szoros kapuján. Fejétvesztett császári szakasz rohant előttük, fegyverek hullottak a lovaik lába elé.
Áron ingujjra vetkőzve igazította a csöveket s gyújtotta a kanócot.
Augusz ezredes kövér, tokás arca tűnt fel. Két küldöncére ordított tajtékozva:
- Nem igaz! Gazemberek!
Gábor Áron ágyúinak csövén dörrenve csapott ki a tűz. Két parasztember vizes pokrócokat borított rájuk, a gőz sisteregve vágott fel a levegőbe.
Berde Mózsa gyalogos serege széles karéjban rohant rá az ellenségre. Cseh Ignác a feje felett emelte rettenetes pallosát, úgy tört rá egy puskáját emelő császárira. Kaszák éle hasította a levegőt, dorongok zúgtak, cséphadarók zuhogtak.
*
Dániel őrmester és honvédjei lent álltak a szorosban, a patak gázlójánál. Valamennyien felfelé figyeltek a hegyhátra, ahonnan felfelcsapott Áron ágyúinak torkolattüze.
– Lám, a mienk sokkal nagyobbat szól… – mondta az öreg őrmester. A szoros kapuja előtt csend honolt, messze hátrább gomolyogtak már a becsapódások füstfelhői.
*
Beesteledett. Hullt a hó. A lónyerítés is elhalt a nagy ködben. Az ágyúk csendesen pihentek. Három hatalmas máglya világította meg körülöttük a tisztást. Ujjongó honvédek fogták körül az ágyúkat. Egyik átölelte a csövét, másik a torkát nézte, mindenki, aki odafért, simogatta, tapogatta őket. Gergely és Imre magyarázták a töltést, mutatták a gyújtónyílást.
Az egyik égnek lobogó máglya mellett ott álltak valamennyien: Áron, Zsombori, Urházy, Berde Mózsa, Cseh Ignác, Mészáros.
– Az öcsém, meg Pető őrmester itt maradnak és betanítják a kijelölt embereket – mondta Áron a századosnak, azután a honvédekhez fordult:
– Honvédek! Ezek a ti ágyúitok! Becsülettel használjátok őket! Lesz még több is, három nap múlva ismét küldök kettőt, aztán még többet!
Hangja elveszett a feltörő éljenzésben, az ujjongó kiáltásokban. A lobogó tüzek fényudvarában ott állt a megfogyatkozott, hősi század. A hegyek hatalmas hátai feketén húzódtak a sötét ég alatt, de mindenütt tüzek égtek közelben és távolban.
