Találatok: 0

210

Minden jog fenntartva, beleértve bárminem ű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.

A magyar irodalom és kultúra értékeinek ápolása és terjesztése érdekében az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárával együttműködve kiadja a Mercator Stúdió. Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője

Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf

ISBN 963 606 165 3

© Mercator Stúdió, 2006

Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17. www.akonyv.hu Tel/Fax: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail: peteryk@axelero.hu

JÓKAI MÓR

A DAMOKOSOK

Tartalom

A csemátoni ezermester 5

A Csetátye Drakuluj 10

A mikóújvári ágyúk 15

Benn az ellenség a várban 22

Buzdurgán 25

Kalme 31

Hogy hozzák táncba a törököt? 48

Munduka Ravasel 54

A csodatevő kígyókő 64

A négyezer özvegyasszony ostroma 69

A szerelem bosszúja 91

Az egérfogó 107

A dráku popi 115

Van Isten a föld alatt is! 121

Asszonyok versenye 124

A Damokos-vágás 128

A csernátoni ezermester

Lám megmondta jó el őre Küprili nagyvezér Rákóczi György nagyfejedelemnek: „Ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve: – aki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki”. – Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy az aranyszarvakat nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harcoló seregét is. Azokat elfogta a krímiai tatárok kánja, akit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába. A székely csapatok vezére, nyújtódi Damokos Tamás, amint azt látta, hogy a fejedelem aláírta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, s aztán maga mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János pedig oda alázta meg magát,

hogy személyesen átmenjen a tatár kán táborába, kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt mondá a hadnagyának, CzirjékBoldizsárnak: „édes játom, nekünk már itt lőttek!” – Nemcsak lőttek, de harangoztak is.

• Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: „ettünk sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe – mi az?”
• Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az őseink.
• Meg vagyunk mink már fogva csőstül.
• Én még tudnám, hogy merre kén’ kibújnunk.
• Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom az én népemmel harcban, rabságban egyiránt. – Akkor bizony én is itt maradok veled.
• De nem maradsz! Éppen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hírt mondanod.
• Hát az igen könnyen fog menni. – Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű- szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned. Az a „turba” a régi háborús világban valami emberhátra felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva s vasrúddal lakatra bezárva. (Innen maradt fel a közmondás: „ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!”) – S van benne valami? – Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a számát. De annyi súlyt vet, mint egy kisborjú. Ezzel több terhe lesz a lovadnak; vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Márpedig a bundádat sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell cepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj. – Mind akad annak gazdája.
• Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: amint a pogány tatár bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti: csak egy rézgombot is az mirajtunk sem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek hazaviheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója belőle, amit a gonosz tatár a fejemre fog róni, akiről tudja, hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.
• De akkor hát elviszem magammal. – De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár!

– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen rusnya tatáron se tudjak kifogni?

Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére; mert valósággal az volt ő.

Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, amit a patak hajt, s magától megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, ami ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin utazik. Megjárta ő ezen Nagyenyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan fegyvert is fundált ki, amivel a medve saját magát lövi agyon: mégpedig puskapor nélkül.

Nem kell Czirjék Boldizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy százezer tatár nem járna túl rajta.

Miel őtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy bádog szelencéből, amit magával hordott erre az alkalomra, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a tatárok, akik rögtön üldözőbe vették, amint látták, hogy szökni indul, el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? Amint azok közelbe érték Czirjéket, mind visszafordultak, rúgtak, kapálóztak, lehányták a hátukról a gazdáikat, semmiképpen nem akartak nekimenni a megérzett farkas szimatnak.

Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátrafordítva a képét.

A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal ugyan megtalálhaták. Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy vasorrú madár, akinek hátul a tolla. „Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba lesz” – mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta ki, hogy amint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába, hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. – Az a vízbe mártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspáncél lett volna. A bolond tatár egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni. – Megint csak ő nevetett. A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok pénzüket tartják. Ez drága ma

dár! Érdemes utána nyargalni.

Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak addig használ, amíg a futása e hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben tart, ahol nem kerülhetnek eléje, de amint valami lapályra fog jutni, ahol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát valami mást kell kigondolni.

Egyszerre egy s űrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott, mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az erdős hegyoldalon a mély völgybe. Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csúnya, kitanított vérebeket hordtak magukkal, amik az üldözött áldozatot, ha az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a cudar sinkoránok.

• Ne te né! Még bizony csúffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár aző nevük. Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyű elfogni. Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle cókmókot, belekötött mindent a bundájába egy

nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.

• No most már édes lovam, eredj a magad esze után, amerre látsz! – monda, nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; amint a kötőféket kiakasztották a nyakából, nekifordult az erdőnek, s teher nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e vagy testvérgyűlöletből; de kikerüli, ha lehet.

Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérutat, s azt arra használta fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejjebb ereszkedék a völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, amin ha keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet eléje. A túlsó oldalon aztán kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért. Talált ám, de nem hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, körös-körül bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.

A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a lovag elbújt; nagy hamar visszatértek: barom sok nép volt, elállták az egész erdőt, csak úgy visszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól: „Marrha! Marrha!” ami az ő szokott csatakiáltásuk.

• Marha ám az öregapád! – mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit lehetne itt csinálni?

A tengerszem be volt fagyva.

Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgyhogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Boldizsár bá megpróbálta a balta fokával. Az bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hídnak nagyon vékony volt.

• No csak ne ijedj meg magyar – biztatá magát az ezermester: – Így van ez jól. Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakásszámra a sok fiatal fenyő, amit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni. Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az üldözők előtt, hogy hol bujkál, akit keresnek. Minden oldalról csörtettek arrafelé. – No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! – dörmögé Boldizsár bá. – Még megizzadtok, s száraz kehet kaptok bele. Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő targallyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.
• Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!

Mikor a legels ő lovasok egy-két nyíllövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a kétölnyi hosszú fenyőfakorcsolya; még csak a szánkót rakta meg. A bunda, az itt maradhat, anélkül is elég melege van az embernek, amikor kergetik; kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: „most laktunk jól, holnapra is majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!” – Nem tett a szánkóra egyebet, mint a turbát meg a fegyvereit: a szánt odakötötte az övéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a kezébe, s azzal nekiiszánkodott a vékony jegű tónak. Egészen helyes volt a matematikája. A vékony jégkéreg a hosszú fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztüliramló embernyi terhet is, és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával együtt, mint a vízipók; még csak meg sem reccsent alatta a jéghíd.

„Marrha! Marrha!” – ordítá az üldöz ő had, amint meglátta a jég hátán a menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó „fenékig tejfel”, utána rúgtattak, amivel azt nyerték, hogy valami húszan-harmincan a bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a túlsó partig, de pórul jártak vele, mert a vékony jég mind öszevagdalta a lovak szügyét, hogy nem bírtak előrehatolni. Boldizsár bá hátra sem pillantott addig, amíg a túlsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza, nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben: egynehány hegyes kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban káromkodtak, amit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész rajszámra repíték a nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt az a tó!

– Ejnye, nem szégyellitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök nektek valamit.

Azzal lefektette a puskáját a favillára, s oda célzott, ahol legs űrűbben álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők „már”, hogy a tüzet adó likas vas messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanóc kell, az pedig az üldözött kezében nincs; – azt pedig „még” nem tudták, hogy kanóc nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak a závárába tűzkövet tesznek; s ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt annak a visszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős menkü csapása, s a benne levő három golyóbis ki is likasztotta éppen egy murzának az oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük nélkül táncoltak vissza az erdőbe. – Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!

Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton, s úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy mit fundálnak mármost a tatárok. Azt kivehette, hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat. – Ilyen a buta ember, aki nem járt a fehérvári kollégiumba; nem tanulta a geometriát! Azt gondolják, hogy ők nem engem megkeríthetnek: holott nekem oda fel a hegytetőig csak egy fél diamétert kell átballagnom; nekik pedig egy fél circulust. Aki nem ért a matézishez!

A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más kollégiumban járták ki a primi anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon való körülkerítésnek. Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban bosszantsa őket, még magasra feltartá előttük a turbát, s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malacpecsenyére! Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a túlsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott. A túlsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy összevissza hányta volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan szakadékba sehonnan nem vezet.

– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy! Erre számítottak bizonyosan a tatárok, akiknek oláh vezetőik voltak; azok árulták el előttük, hogy amerre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.

A Csetátye Drakuluj

Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem történik meg enélkül, édes atyámfia! – mondogatá magának Boldizsár bá. – Pedig még akkor nem is született Montgolfier, hogy az égből leszállás mesterségét megtanítsa.

Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a keze ügyében, aminek a lombos ágai gyászfűz módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól kiszámítva (Newton nélkül), hogy ami nehezebb, az megy lefelé estében előre; még felső ruháit is levetette, azokat is akörül csavargatta. – Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, ahol a meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy cseppet előre is hajlik: oda cepelte a levágott fenyősudarat.

Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erd őből nagy rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csúsztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: „no, most pislants, uram, Jézus!”

Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról, s alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.

A tatárok elszörnyedve csapták össze az els ő lábaikat erre a látványra: „Ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!” Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan egenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt, s a vastag vége ment előre úgy, hogy mikor leért a völgybe, még meg is állt a földben, belefúródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki. – No, ezt csináld utánam, kutyafejű! – kiálta fel onnan az ezer- meg ezer lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülőgépéről. – De biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás mesterségét. Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de hogyan már most tovább? Mert nem jó a pokolban lakni! Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember, sehogy sem érzi benne magát valami jól. Ami onnan felülről csak morzsa, az itt kolonc, amire dolog felmászni. Amikor pedig felmászott az ember egy ilyen nagy koloncra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; dél felé nyitottnak látszik, arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország. Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok mindent megszálltak már. Amint ott a sziklapárkányon meggyújtják a lármafát, végtül végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.

„Azért mégiscsak elvigyük mind a kett őt!” Nagy szemfüleskedés mellett felfedezett az átelleni hegyoldalban valami ösvényformát, ami veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, ahol az ember a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe kapaszkodva haladhat csak előre: áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját álló szakadékot, s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a „gőzsikló!”

Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drakulujban odáig eljutott, ahol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny vágányba, ahol csak egy ember fér el. De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak azt kockáztatta, hogy valahol a feje tetejéig szakad be, s soha ki nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragna? Nincs itt más fa, mint nyomorék törpefenyő meg boróka; azért is falra kellene elébb mászni.

Hát amint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, éppen azon a sz űk úton, amin menekülni kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából. – Ejnye, mackó pajtás! – zúgolódék Boldizsár bá: – hát már te is a tatár zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?

Hát biz a mackó azért ébredt fel édesded álmából, amit a vízkeresztig el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli rezidenciája volt. A felzavart fenevad aztán megugrott, s most jön felfelé nagy bőszülten, a nyári pavilonját keresni, az ott van a somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája. Amint a mackó megint embert látott maga el őtt, elordítá magát vérivó kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással. – No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az ítélet napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medvecukor?

S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, azalatt ő igazi székely tempóval odaugrék hozzá, s úgy eltrafálta a hosszú késével a medvének a szívét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép világtól.

Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az üdvességre. Mert amint a medve megszűnt ordítani, rákezdték odalenn a mély útban mások.

Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magátul a medvét ől. Annak a bőrébe bele volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az egyik talpa össze is volt égve, amint a tüzükön keresztülgázolt. Íme azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat. Hallik onnan alulról a rikongatásuk. No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drakulujba annyi, mint az egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári barlangja, oda jó lesz elbújni. De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy! Miért? Azért! Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégiscsak felvonszolta az odúig.

Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a hóban, s amilyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord csizmát; ember van ott az odúban. Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát, s azt a két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, ahol megölte a vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett

négykézláb visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb medvetalppal, ameddig csak a hó tartott. Most aztán, ha jön a tatár, amennyi tudománya van, kifundálhatja belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte a barlangjába, és azóta meg is ette.

Egészen így történt. Amint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő fáklyákkal a szoros útban, a medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, ahol a medvenyom és a csizmanyom összetalálkozott, s egy vértócsában veszett el: ott megálltak tanácsot tartani.

Egynehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang szájáig, megnézi, hogy mi van benne?

Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát is odavitte. Meg kell azt ott kapni. Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel. Hát, amint az első tatár közel ért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre kidugta rajta a medvének fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az bevált akármiféle basszista medve szólóénekének. A tatárok hanyatt-homlok bukfenceztek vissza a szűk ösvényről, s azt a hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.

Ezeket pedig vérmedvéknek híják, akik már embert ettek: ezekkel nem jó komázni.

A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?

Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek, fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szájáig lebocsátanak, az mindenféle nyers ciherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a cihert égő nyilakkal felgyújtják, s a medve vagy ott fullad, vagy kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem ette meg a pénzes turbát. – Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! – mondta magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét széjjelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni? Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?

Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig: azok ott akarnak sütkérezni

hajnalig: szökve sem lehetne közöttük elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy el ne aludjanak.

„Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a k őszikla, meg a hó!” Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg éppen derék cimbora, mikor úgy maga jószántából elkezd fújni, aztán hordja a havat, csak úgy sziporkázik tőle a sziklák párkánya! „Hadd szóljak mármost veletek egy szót, édes vendégeim!” monda Boldizsár bá, s előbújva a medveodúból, csinált a két markával egy kis hólabdát, azt továbbhentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy hordó, még előbbre görgette maga előtt, amíg lett belőle egy nagy hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, ahol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, amiket kitördelt, míg végre egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, amitől még idefönn is megrázkódtak a sziklák. „Ez tiszta munka volt!” mondá Boldizsár bá, amint széttekintett, s látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a hógörgeteg; de még akik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak majd elbámulni, mikor fölébrednek, s akkor látják, hogy a másvilágon vannak.

No mármostan szabad az út. A görgeteg még simára is seperte az egész csúszkapályát. Mármost csak még egy szánkó volna! – De hát, hogyne volna, mikor van? – Gyere mackó! Menjünk szánkázni! – Boldizsár bá előcepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem lehetne: ő maga ráült a hasára, s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve két első lábában; a mackó feje volt a szánkó orra, az ő saját csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csak úgy repült az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében egyegy szakadékot, amibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még azután is iramodott előre, amikor leért a völgybe, a veszedelmes nekilódulástól: úgyhogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a fejéről a nagy repülésben; de nem ért rá felvenni; inkább veszni hagyta: azzal is egy gonddal kevesebb.

Hanem amint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a tatárcsapat

főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre tágasabb a világ, hová lettek a tatárok?

A tatárok nagy része, akit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. – Hanem tova egy magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, aki iránt semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását. Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek, s úgy belehúzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle; – hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap kívánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a tatárnak:

– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat meg a bundádat holnaputánig? Utolsó torjai vásárkor visszahozom. – Hanem ezt csak azután mondta neki, amikor már fejszéjével hátulról úgy fejbe kólintotta, hogy a tatár keresztülesett a lova fején, s nem is mondott neki ellent: kiadván lelkét.

Boldizsár bá aztán lehúzta a nyakából a bundát, s saját vállára keríté, a prémes süveget is a fejébe tette: „É bizony nem is rossz csere volt: hiúzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt”. Azután a tatár lónak valamit súgott a fülébe, az egyik orra likát befogta, a másikba belefújt, amitől az egyszerre olyan kezes lett, hogy fel hagyta ülni a hátára; pedig különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha felveszi, de aztán oda viszi, ahová az nem akar, a társai közé, haza. Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett, s ügetett előre. Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már arra meszsziről rákiáltott: „Majd nem alszol! De kinyitod a szemed, álmos kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!” Az a jámbor még meg is kínálta a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot: jó lengyel pálinka volt benne; szükség van arra ebben a hidegben.

Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepcéjéb ől, s virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantól aztán nem is üldözte még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jól lett volna már, csak olyan

nagyon éhes ne lett volna. – Bánta szörnyen, hogy el nem hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!

De hát jó az Isten! Akkor ád, amikor nincs. Délben Boldizsár bá egy pakulár gunyhóhoz jutott, ott éppen sajtot öntöttek. Hatan voltak a legények; amint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották, hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy juhászbundát is martalékul felejtettek.

Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!” s aztán kegyetlenül megtömte a horpaszait a túróval, nagyot nyakalt rá a savóból, s azzal, mint ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára, s olyan jót aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy le voltak fagyva. Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést: a falu nevét is tudta, ami ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu, hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy „Jön a tatár!” S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal processziózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.

– Ejnye, rusnya békák! – rivallt rájuk mérgesen Boldizsár bá – Hát már engem sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá? – Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: – látszik, hogy nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig amazon, mint a csíki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek, jöjjetek utánam: én megbátorítlak.

A

mikóújvári ágyúk

Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá meg a nagy
veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására, azt megírtuk egy másik
könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak. Apor
Andrásné, Cserey Györgyné előkelő úrasszonyok vezetése alatt az
ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt örökíté meg
hírét-nevét a hős Puskás Klára, ki jó reményben levő állapotja mellett mégis
kiment az ütközetbe, s naphosszat harcolva, hét tatárnak kioltá élete mécsét,
s azzal hazament estére, és szült három fiút. – Igaz történet ez; a tatárhalom a
bizonysága, ahol ezerhétszáz tatárnak a csontja porladozik, akiket tűz, vas,
asszonykéz és lezúdított tóvíz rakásra ölt a Szár-hegy szorosában. Ez a

veszedelem tehát el lett fordítva Mikóújvárról, mely a tatároknak innen leghamarább esett volna útjában, de hátra volt a másik, az ojtozi-szoroson betörő tatárhad, amelyik Csíkot, Háromszéket elözönlötte; – ez ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a tatár, miután az erdélyi hadsereget fővezérestül együtt elfogta Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek, s azt véges-végig pusztítja, de még Magyarországba is áttör.

Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, akinek árnyékában oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arcra borultunk előtte, s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk a táborában hadainak számát szaporítani, s elég ennivalót is hoztunk magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, amikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valamire olyanra bátorkodtunk vetni a fejünket, ami őneki nem tetszett, fogott egy korbácsot, s úgy végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krímiai tatárság. A szultánnak csak intenie kellett: „indulj meg korbács!” s az leszállt magától, s paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat, elvette a játékszereinket, tömlöcbe csukatta a nagy embereinket, akiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel. Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz. Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb úton hazajutni Mikóújvárra. Ott is nagy szükség lesz őreá. Mikóújvár ott feküdt Csíkszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferenc építteté azt, aki nagy becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczi fejedelem előtt. A temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kísérték a halottas szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József örökölte, aki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; – neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka, menyasszonyi koszorúval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harcban és békében egyaránt előkelő „primor” Damokos Tamás, „ex genere Nyujtód”. Mikóújvár, a gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre szállt volna, de I. Rákóczi meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta azután székhelyét Damokos Tamás, aki főkapitány vala Csíkban. Rövid idő múlva II. Rákóczi György

következett az erdélyi nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, ami mindennel bővelkedett, amivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy országot. De Rákóczi mindezzel nem érte be, furdalták a máját a nagyravágyás férgei. El hagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kívánják királynak a mostani helyett: óhajtanak egy országgá lenni a kis Erdéllyel. Elhitte nekik, és felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se hallott, berontott Lengyelországba, s egész Krakkóig ment, azt el is foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan Sztambulból hiába kiabált utána: „Megállj gyerek, mert biz a fenekedre verek!”, hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diaeta, hogy megkoronázzák. Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az útját Erdélyország felől. Maga aztán aláírta a legcsúfosabb kapitulációt, ami alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott, s egy oldalugrással elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, körös-körül fogva a lengyel király, a tatár kán meg a szepesi sztaroszta hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve: vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár kán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: amint az erdélyi vitézek táborát elvitte Krímiába, betört minden oldalról Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a gyilkos csordával, akit annyiszor visszavertek a székelyek. Végigpusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva s a nép színét-javát szőrpányvára fűzve. Kilencvenötezer férfit hajtottak el Erdélyből Krímiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.

Biz ez nemigen szép történet; de hát el őre kellett bocsátanunk, hogy az ezután következőket hozzáépíthessük.

Mikor Boldizsár bá a tatár kölcsönözte lovával megérkezék Mikóújvárra, még akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi hadsereg hadifogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg. Ő volt tehát a legelső gyászhírnök, aki Ilka asszonnyal tudatta a hős Damokos Tamás szomorú végzetét. – Gyászholló vagyok, galambom: szegény rab uradnak izenetét hozom.

S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméb ől, s átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.

Ilka sírva fakadt erre a gyászhírre, s kezét tördelé kétségbeestében.

• Jaj, édes mézem, ne kezdj most a síráshoz: nem érünk most arra, hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még semmi baja az uradnak. Hadifogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdíjat várnak érte. A váltságdíjat íme elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna: mert akkor ugyan ott veszne Krímiában a jó Damokos Tamás urunk.

Az asszony letörülte a könnyeit, s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog hát többet sírni, amíg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?

• Hát legel őbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikóvárát úgy megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa. – Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár. – Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bízd rám, édes húgomasszony. Én mindenről gondoskodom, te csak az után láss, hogy legyen a hadi népségnek mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a többit majd előteremtem én. Biz azt a Mikóújvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, aminek a három oldala megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a síkság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély, vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésre. Van ugyan egy kis gyarló bástyája, s azt vízárok veszi körül, de az a víz fenékig befagy, ott megy át rajta a tatár, ahol akar, s vasfejű gerendákkal rést tör a falon, akármilyen vitézül védi magát a bennszorult népség. Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték magukat a kis várukban a tenger sokaságú tatár ellen, akkor rájuk döntötték a sáncot, akiket le nem vágtak belőlük, mind elhurcolták rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, aki a folyam partja alá elbujt. Az illyefalvi nagy veszedelemnek a híre csak egy héttel később érkezett meg Mikóújvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem múlt el hiába. A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép aprajaörege. Jól mondám: mert csak az apraja meg az örege volt otthon; a deréksereg,

a férfihad el volt már fogva.

Azért csak összegy űjtött egy védőcsapatot Boldizsár bá: minden öreg mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb

pixidáriussal. (A „lófő” mind ott maradt a táborral.)

• Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, ahogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel eresszük a falainkhoz a tatárt, ahonnan kanócos nyilakkal ránk gyújthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy, távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, túl is Csíkszereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele. – Leágyúznók ám, ha volna mivel? – mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. – De az a négy réztarack, ami a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való. – Márpedig énnekem huszonnégy ágyú kell. – Ha csak a földből nem nő ki? – Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen sem lesz az a tatárnak, ha mi faágyúval lövöldözünk belé. Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, amik a bányavíz szivattyúcsöveihez valók, végigfúrták valamennyit.
• De mármost hogy lövünk mi ebb ől? – aggóskodék Mihály bá – hisz az elöl-hátul lyukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint amekkorát előre. De hogyan is süssük el? Hisz ha az oldalán gyújtólyukat fúrunk akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.
• Majd lesz annak módja! – nyugtatá Boldizsár. – Ugyebár, ha a puskád csöve telemegy homokkal elöl a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán elébb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig akképen sütjük el, hogy egy ember odatart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pöröllyel ráüt a kopjanyél túlsó végére, s mindjárt kész lesz a durranás. Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő cindnádelfegyvernek a fortélyát! Még azután a faágyúkat belül kibélelte összegöngyölített vaspléhvel, kívül behúzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.

De mármost puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell. Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fabrikált ő; mégpedig nem feketét, hanem fehéret:

azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyújtja meg az ágyút.

Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földb ől hányt bástyákra, s azt mondta, hogy „No már most nem bánom, ha jön is az a tatár”.

Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csíkszeredán jó préda vár reá, csak Mikóújvárával kell neki elbánni: az pedig fél agyarára is kevés.

A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, ami útját állta, utcát taroltatva maga előtt az előrehajtott foglyaival. Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg elszállt, amit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek. – De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! – mondta Boldizsár bá, s jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földtúrást ott a síkságon, s lóháton akartak rajta átgázolni. Mikor aztán már jó közel jöttek, egy parittyavetésre: akkor megszólaltatott ellenük Boldizsár bá egypár ágyút.

Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák meg a láncos golyóbisok csúnya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint megrőkönyödének, s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban korbáccsal terelték ismét össze a csapatjaikat, s pokolébresztő nagy zsivajjal zúdíták tömegestől a lovasságukat a földsánc ellen.

Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszerre a sárkánytüzet a fejeikre: egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt, hogy mi az odahátul, alig múlt el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük. Nem ettek ilyet a tatárok még soha. Azok ott ördögökkel vannak. A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarcon, s elővéve szokott taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: akik együtt járnak.

Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli:

„Kozák kurtány falat vágja tatár tüzét ránk bocsátja.”

A vad nép nyílzáporral szokta messzir ől megtámadni, sebbe ejteni, lángba borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt, hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, ami az ő tegzénél messzebb

hord. Pedig bizony a csíkszeredai ágyúk sem voltak különb fegyverek a számszeríjnál.

Amíg a kerül ő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre nyargaltak, vitézi párbajra hívogatni fel a székely daliáit. Kár, hogy olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas, mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a bölcsességhez kellett folyamodni.) Odafenn a vár sáncain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett, bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az ostromoltak mindennek: a gyerkőcök sem maradtak dologtalan, hordták az ételt, italt a harcoló csapatoknak. Azőrt álló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásán keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város megkerülésére, s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal utasítást adott az alhadnagyának, ki a túlsó sáncban vigyázott. Ez pedig Mihály bá volt. A hátulsó sánc pedig úgy el volt rejtve gyalogfenyőbokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő gyümölcsöskertnek nézhette.

A megkerül ő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak, s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sáncok ellen, amikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mérföldnyi kerületben minden vad elszaladt az erdőből. De nemcsak a vad, a tatár is elszaladt, aki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhancok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük. A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sánc ellen, a mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. Ekkor azonban egy ilyen fenyőfa-csatakígyó azt a tréfát mívelte, hogy nagyon erős lőportöltést kapván, a kartáccsal együtt magát az ágyú bélését, az összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon erős argumentum volt! Ahol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott ijedtében, hogy a saját hívei sem érték éjszakánál elébb utol.

Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer megverte, akkor még ne tartson „Te Deum laudamus”-t, mert az annak még nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú bosszút áll. Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a tanácsot.

Amint leszállt az éjszaka, sötét felleges id ő lett: – Boldizsár bá kiválogatott százat a legjobb lábú fickók közül; azoknak a számára készített óriási nagy fakardokat: mikor aztán már nagyon sötét volt, akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő oltalmában valamennyinek a képét meg a fapallosát bekente valami ördöngős zsírral, amitől az ábrázat és a kard úgy fénylett a sötétben, mintha tűzből volna.

„No most rajta, hopp a Jézus nevével! Sz űz Mária hírével!” A tüzes arcú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint akiket az ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.

Boldizsár bá fakardos suhancai még jobban megverték a tatárt másodszor is, mint ahogy a faágyús aggastyánai. – No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! – mondá Czirjék Boldizsár a sívó-rívó asszonyoknak – ezek már nem bántanak minket többet. Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak tájékára sem többet. A murza visszafutott a kánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre még .nem akadt, mint a „kísértetek völgyében”.¹ Mindig óvták attól az oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak; de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz ágyút sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyút is közéjük röpíték; éjjel pedig tüzes arcú dzsinnek szálltak le az égből, lángpallosokkal: akire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg lett sza badítva mindenféle kelletlen látogatástól.

Benn az ellenség a várban

Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a zivatar is csak elmúlt a maga jókedvéből, a tatár telerabolva magát, hazament a prédával meg a sok rabszíjra fűzött fogollyal. A fejedelem is hazakerült, az országgyűlés is összeült; azok aztán kegyetlenül egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit

száműztek: egyszóval minden rendbe jött. Százezer harcos férfi ugyan ott sínylett Krímiában rabláncon, hanem az is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, s ennél többet nem lehet kívánni. Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csíki hadakat, nincs rájuk több szükség; lássanak a mezei munka után. A csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyúkat olvasztassa be, s az anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár bá híven tűzre tétette a faágyúit, és a hamuját lelkiismeretesen felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját. Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóújvárára, ahol a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga. Legelébb is felkereste az ő kedves úrasszonyát, aki talpig gyászba öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, amit neki és családjának tett; ígérte, hogy sohasem fogja elfelejteni.

– Mármost hát, édes húgomasszony – (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti rokonok voltak), mondá Boldizsár bá – a legelső dolgunk az legyen ám, hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két kis ártatlan poronttyal.

¹Az akkoriban dívó néphit szerint a legfélelmesebb réme volt a csíkszeredai völgynek a „Simó Péter”, egy nagy fekete óriás, aki az éjjel utazók szekereire felült, s gazdáikat birkózni hívta az ólomszérűre. J. M. – Minden bizonnyal az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem gondoskodott róla, hogy a diaeta rendeljen ide „tutort” a kis gyermekeim számára, s nekem szükségben tanácsadót.

Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (bosszúságtól viszketett az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy elvitte a családapákat az Óperenciákra, koronát vadászni, akiknek a helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni? Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram őkegyelme.

H űh, be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyú. – Ó, te Szent Pilátus! Ó, te Szent Heródes! s még ahány fűzfánfütyülő szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség! – Micsoda ellenség?

• Micsoda ellenség? Az, aki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; aki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás. Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni? – Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?
• De bizony eleget. Amit a pápisták hét f őbűnnek hínak, az mind megvan benne, csordultig tetézve.
• Példának okáért?
• El őször nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a hatalmas Aporoktól származik, akik hajdan Erdélynek vajdákat adtak; Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden atyafiát, aki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután irigye minden embernek, akit csak az Isten valamivel megáldott; az egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, ami neki nincsen. – Azután jön a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni, uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni ebben ő mind tudós. Kétszeresen árva az, akinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben, mezítláb teszi az utcára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres verekedő, belevész az édesapjába is, s a papját is megveri; haragtartó lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő múltával is bosszút áll érte. Mindjárt kész a keze a kardjához kapkodni. Hanem annál restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mind azt mondja, „Majd holnap, majd holnap!” Ha egy irgalmas kiáltással megszabadíthatna valakit, még azt is restelli; ha a lábával eltaposhatna egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.
• Ejnye, de összegyűjtötte kegyelmed a hét főbűnöket szegény Apor István fejére.
• Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; aki előtt semmi aszszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja: akkor nincs az a gonosztett, amitől visszarettenjen, csak célját elérje.

Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt gy űlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel: – De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény jó Tamásomnak

régi jó barátja. – Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna! – Még atyafia is. – Mint Ábelnek Káin. – Aztán énnekem meg nagyon jó akaróm. – Hiszen azt is tudom. – Gyászos özvegységem szomorú napjaiban igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; amit csak kívántam tőle, mindent megtett értem. Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzátoldá:

• Úgy, úgy! Még gitározott is neked, és énekelt mellé! Mert azt hitte, hozzámegy. Szerelmes volt beléd. – Énbelém? – szólt Ilka elbámulva. – Én nem adtam arra neki semmi okot. – Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Tenálad azonban még eggyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, akire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donációzni az egész Mikóújvárt dominiumostól, aki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet feleségül veszi. – Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s őtőle függ, hogy visszakerüljön-e valaha, vagy végképp odavesszen. „Kecskére bízták a káposztát!” Ilka asszony csak mosolygott.
• No, hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a szultán tihajájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit lótott- futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív. – Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz ennek a saroglyájában. Az én Están komám sohasem tett még semmit nemeslelkűségből, s nem hiszem, hogy a klimakterikus esztendeje jött volna meg, amikor az embernek a természete rögtön megváltozik. Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól van. Te csak légy nyugodt, és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok

vigyázni az ő árva fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg a gyászruhától.

Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok jóságát, s az egész beszédéből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy az olyan ember, akinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint amennyi valósággal létezik. Apor István uram számára berendezték a várkastély legszebb szobáit. Boldizsár bá a földszinti boltozatban lakott.

Buzdurgán

Amit Ilka asszony megtudott az elfogott férje fel ől, az mindössze annyi volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza. Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, akiknek sikerült rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomorúság után a „záptenger” halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel hazakerülni.

Ezek ugyan rettenetes dolgot tudtak regélni Krímiáról és az odahurcolt rab magyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurcolták őket ló mellé kötözve, hogy etették, itattákőket olyan „gazzal”, amit meglátni is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, amit idehaza a barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb vala az állatbőrök kallózása, csávázása, cserzése, lúgzása. A krími tatárok maroken-bőripara híres volt az egész világban. Nem tudták azt sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a kikészítéséhez. Eszes állat, aki baromszolgálatot végez. A krími tatárok hírhedt bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a bahcsiszeráji és akhtiári (most Szevasztopol) fejedelmi paloták bőrből lettek építve. Minden finom saru, kesztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak inkunábuláin, a préselt borítékok a karosszékeken, az úrnők cipői s a fejedelmi paloták arannyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krími tatároktól származtak. Átkozott munka volt annak az előállítása!

A legels ő csáva, amibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék, marótrágya keveréke volt, aminek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt a purgatóriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette volna.

Azoknak, akik ezzel a legels ő csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna kölcsön. Azután jött a b őröknek ecetben, fűzfahéjlúgban, savanyú lótejben keresztül erjesztése, aminél megint olyan hőséget kellett kiállniok, hogy az bevált a pokol előcsarnokának. De legrosszabb sorsuk volt azoknak, akik a finom szattyánbőrt készíték, mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták, szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig kellett belefújni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének előbb-utóbb meg kellett szakadni. No, hát erre volt jó a rabszolga.

A derék krími b őrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne szenvedjenek: az európai uraságokat marokennel, szattyánnal és bagariával mindig elláthassák. A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai kán alatt Moszkvából és környékéből nyolcszázezer munkást hajtottak el bőrt gyártani Krímiába, s egy egész százötvenezer főre menő orosz hadsereget elfogtak mindenestől. A rabszolgákból ritkán került valaki haza.

Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid id ő alatt elpusztította a vele foglalkozókat; akik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét (ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új ivadék. Akit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában, vagy elmúlt magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten a tatáron kívül, csak éppen a koraita zsidó, aki ott földműveléssel, kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.

A leghíresebb b őr volt ez idő szerint a „buzdurgán”. Azt a zománcos színt, azt a kígyófényhez hasonló aranyezüst ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas ízlésre mutató rajzot, pompát, színvegyüléket, ami e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem bírták utánozni se a franciák, se a mórok Spanyolországban. Ez a tatárok titka volt. S ezt a bőrt azért hívták „buzdurgán”-nak, mert akinek a gyárában az készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy híres krímiai körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta, de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.) Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; akinek a legmagasabb férfi is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliát második kiadásban. Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva, mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy

lovagolt, mint más jámbor ember, aki a kengyelbe dugja a lábát; hanem ahogy a kutyán szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s ahányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgyhogy hat lábbal futottak; s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, amivel egy vágással ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyeregkápájáig; s a tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a parittyával.

És amellett tet őtől talpig páncélba volt öltözve, mikor csatába ment. A páncélja csupa egymásra fekvő articsókaszerű lemezekből állott, amik mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom acélból voltak készülve; de elöl a mellükön aranyveretű Korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán pedig ezüst madarakkal és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a páncélja nyomott egy mázsát, s megért három falut. A dárdája pedig beillett árbocnak. Hanem hát Buzdurgán murza holmi dibdáb csatában elő se vette a kardját, buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú, szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal. Akire ezzel egyet végighúzott, nem kellett már annak többet semmi kenet ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört bogáncs. Amellett a hangja olyan volt, hogy egy mérföldnyire meg lehetett hallani, mikor nekiereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hívogatta vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak is.

No hát ez volt az a Buzdurgán murza, aki a jó Damokos Tamásnak a rabtartó gazdája lett.

Így hozták azt hírül Ilka asszonynak a hazatér ő illyefalvi menekülők. Így tudósítá őt Apor István uram is.

Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza fel ől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a menekültektől, akiket Apor István uram a várba hozogatott, s Ilka asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelt meg, hogy mindig a könnyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel vagy pedig lóhúst, amihez nem kapnak sót, úgyhogy a bőrgyártáshoz való salétromot használják só helyett.

Boldizsár bá, akinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést; s a hírhordó menekülteket még a kapuban

elfogdosta: „Mit akarsz? Honnan jössz?” Ha azt mondta a jámbor: „Krímiából”, akkor azt kérdezte: „Ettél-e altyinnát?”, arra akár azt mondta a góbé, hogy „Ettem bizony”, akár azt, hogy „Nem ettem”, mindenképpen kidobta a nyakánál fogva a kapun mert aki valaha akár koldus, akár rabszolga volt Krímiában, annak tudnia kell azt, hogy az altyinna a legkisebb tatár rézpénz, amit csak alamizsnának osztogatnak.

Emiatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony el őtt; hogy nem ereszti a hírmondókat őeléje. Ilka asszony ezért négy szem között előfogta Czirjéket, s zsémbelni kezdett vele. – Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt a tatár rabságban; hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége szerint tíz más. – De már ugyan mért akarnának engem ezzel keseríteni? – Hát az Están komám tudja jobban. – Csak nem gondolja tán kegyelmed?

• De bíz azt gondolom én, hogy ő uszítja terád ezeket a Szent Lázár vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek. – De már ugyan miért tenné azt? – Hát azt is kitalálom én, ugyebár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk váltságdíjára a tatár tihajájával? Azt mondja: négyezer aranyat követel a murza, azon alul ki nem adja az urunkat. Teneked pedig azzal a pénzzel együtt, amit az urad küldött énáltalam, alig van több készpénzed kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdúlás után, alig lehet pénzt kapni egész Erdélyben: akinél van is, a maga családjához tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már ami arany-, ezüstmarhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de mégsem telik ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóújvári uradalmat is, várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem aggódnál, hogy akkor meg a két kisfiadat rontod meg. Ezért rémítget Están komám mindennap új meg új hírekkel, hogy állj rá minél elébb az ő föltételeire, s az uradért cserébe add

oda a várad, az egész birtokod: majd ő kerít rá pénzt. – Hisz oda is adnám – mondá rá Ilka asszony.

• No ugye, hogy kivakkantottad a titkot, amit súgtok-búgtok a tutor urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol neked érte. Ne hagyd magad agyonijesztetni. Nagy pénz az: kiadják érte Damokos Tamást.
• De mikor énnekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, amit neki ott kell szenvedni, egy örökkévalóság énelőttem.
• Hiszen ne vedd ám azt úgy, ahogy ezek a gyászvitézek híresztelik. Én is ismerem a cserzővarga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat használják, akik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagyeszű, írástudó embert, amilyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár a cserzőcsávába: hanem beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonnyal abban foglalkoztatják, hogy ezeket a szép aranyosezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele a kész préselt bőrre, amiket itt a karosszékeiden látsz; az pedig kellemetes munka. Ő ért az írás mesterségéhez: vele íratják bizonnyal a nevezetes mondásokat azokra a páncélbőrökre, amiket a tatár uraságok hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból ítéld meg ám a krími tatár nemzetet, akiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr, dúskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az egész Krímia egy olyan dögletes pusztaság, amilyennek a kezdetén, a záptengernél mutatkozik, ahonnan a szökevények elillantak; belül fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel, erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, amiket mi csak aszaltgyümölcseik után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos kertben a jácintokból meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram feleségeinek. Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá a szegény kesergő asszonyt.
• Aztán még egyet teszek hozzá – mondá Czirjék. – Azt is vedd fontolóra, hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő székely ember, főkapitány primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás? Őérte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket, a te uradat mandulával meg mazsolaszőlővel hizlalják; s még a helyét is megtörlik a murza feleségei, ahová leültetik. Úgy él az ott, mint a paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi. Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.
• No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon.

Nem hagyja ő el az ínségben levőket. Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.

• Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket, amiket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot fundál ki. Hej, mert sokfábulfaragottember ám az én komám. Te csak mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen, többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz, amíg megszottyan.

Ilka asszony megígérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak semmit. – Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, amiben vigasztalását találta. Egyszer aztán megint csak kisírt szeműnek találta Boldizsár bá Ilka asszonyt. – Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? – támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a húgára. – Miért itattuk meg ismét az egereket? Az csak húzódozott, s felelt is, meg nem is: „hát csak van énnekem elég okom, hogy sírással töltsem a napjaimat”. – Éppen annyi, mint százezer özvegyasszonynak Erdélyországban, aki mind úgy van, ahogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sírást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De teneked még kevesebb okod van annyival, hogy hírt hallasz az uradról.

• Hírt ám – szepegett az asszony -, de milyen hírt? – No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát? – Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!
• Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Láncra verték? Ütik-verik? – Azt nem teszik. Sőt inkább. – Talán bizony ölelgetik, csókolgatják? Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint aki mindjárt sírva akar fakadni.
• Mondtam ugye, hogy tovább ne add Están komámnak azt, amit t őlem hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony, a Tamás szemrevaló legény: az bizony megtetszett a murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát táncol, a tatár ifjasszony meg a timburán muzsikál hozzá; – ugye, hogy ezt mondta neked Apor István uram? – Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.

– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár őtőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat? Aki a hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen súlyos látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted te az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi. Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé a szemeit a könnyektől, hogy hát jól van, nem sír többet, nem gondol erre a bolondságra. De mégiscsak komolyan vette a dolgot. – Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szerethet, nem engem. Nem vagyok én olyan irigy. De attól reszket a szívem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csúfondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat. – De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, akitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő teneked álmodban ilyen híreket hord haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára – álmomban -, hogy ébren is megtapogatja a helyét.

Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arcuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az másképp. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiú erényről: az is, ki tudja, igaz- e? Az a történet Putifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő a másik amúgy. Hogy melyik mondott igazat: az excellenciás asszony-e vagy a zsidógyerek? ez a kérdés még nem volt Nyíregyházán? (Ezeket Boldizsár bá óggta-mógta így magában.)

Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett őneki magának felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut; mert amit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.

Kalme

Buzdurgán murzának a híres-nevezetes telepe ott vala, ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak, s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közül, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még aki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncnak, oldalai sz őlőkkel, gyümölcsfákkal beültetve, amiknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos teraszokkal, amiken alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak a vízhez közel kellett lenni: ott voltak az erjesztő, posajtó medencék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közbe egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért kívül-belül lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utca, csak szűk sikátorok, amikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalú, ablaktalan rakodók, sötét boltodúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilencia a lehetőség minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurcolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, akikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokent meg a bagariát.

Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lúgszaga, sem a rabszolgák jajveszékelése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, amidőn a magasabb hegyekről egy hatalmas

patakot irányzott a félszigetre, ami aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.

Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserz ő lúggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ámbrája terjedez.

A hegyláncon túli része Krímiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Éppen úgy díszlenek a szabadban a babérfák a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kisázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, barackok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgyhogy mikor már a székelyek a szilvából „ízet” főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték, s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.

Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, amiket vezetett, zsákmányon és foglyokon kívül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is hazahordta, s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte, s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába, s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurcolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg akik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglánbasi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával. Február végével, amikor még a Székelyföldön haragosan fújdogál végig az öreg nemere, s rázza a havat a szakálláról, a Krím félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák, s a talitarka virágágyak csak úgy nevetnek kinyílt jácintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele, s a Fekete-tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.

Hanem hát van az öreg nemerének egy felesége, a burána. Ez orosz születés ű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az Adriai-tenger befagy, s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, aki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krímiát is. Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csúnya, rongyosszélű, ólomszürke felleg, s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes

esőt szitálva alá, hogy szinte szúrja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a termometrum.

Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit; különösen sokat elidőzött az éppen egész pompájukban díszlő gránátalmák alatt, s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponként háromszor végig nem táncolják a kert minden útjait, s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXII. szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.

Pedig hát éppen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Úgy szokta azt a burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép „fogas verőfény” lett.

Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörg ő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.

Egyszer egy rabszolga, aki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja: – Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, amit a derviseid mívelnek; attól a fagy el nem múlik rólunk; hanem én tudnám egy módját, ahogy mi szoktunk az ellen védekezni, székelyek.

A murza végignézett rajta, s ráhorkantott bosszúsan. – Hát te székely vagy? Mi a neved? – Damokos Tamás. – Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát? – Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok. – Héj ha azt tudom, nehezebb láncot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, akik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbújjatok?

• Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.
• Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyújtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosé tele van az illatával.
• De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem t őzeggel, nyers gazzal, ami nehéz bűzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram: hadd tegyek vele egy próbát.
• No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogyha engem lóvá tartasz, s nekem hiába bűzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden:

hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba húzatlak. – Ott is ott leszek én – felelt vissza a rabszolga. – No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem. Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, rekettyét, s tüzet gyújtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni, s elülte az egész kertet. De egyúttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dúlt-fúlt, prüszkölt az orrtekerő illattól, s szidta a székelynek még a dédükeit is, aki ezt támasztja; de kénytelen volt eltűrni, mert maga rendelte meg. – Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyílt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyílt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyújtatott meg Tamás a kert minden részében, aminek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinceboltokba menekült, s a müezzinnak odafenn a minaretban a torkába rekedt a „la illah il Allah!” Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe. És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkút medencéjében befagyott a víz.

Amint kisütött a hajnali napsugár, s Buzdurgán murza el őjött a pincéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkút medencéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva. – Átkozott hitetlen kutya! – ordítá Buzdurgán féktelen dühében, s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, aki egész éjjel így megkínozta a maga füstölésével őt és egész háza népét, s ehun ni! még joban megharagítá vele Allaht! – Amíg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, azalatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfújta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, íme eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jácintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág fűszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.

• Allahé a dics őség! – kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hívatta Damokos Tamást.
• No te székely! látom bizony, hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.

Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embert ől valami kis kegyelem nem jöhet.

• El őször is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, amit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a láncodat; ezentúl lánc nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel. Ennyi nagylelk űség csak elég egy napra egy tatár murzától. – No most már elmehetsz dolgodra. – Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdíjat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?
• De az csak egy van. – Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.
• Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy fel őle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban. – Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás. Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.

Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza b őrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokenjét, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok, s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb úton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, aki alatt kilenc orta állt, valahányszor egy hadjáratból hazakerült, s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: amelyiké fel volt törve, az paraszt, földmíves, nem sok váltságdíj néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; amelyiknek a tenyere sima, ez úrféle, ezért váltságdíjat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az úri köntöst már az elfogáskor lehúzta róluk a tatár, s rongyos darócot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, ami nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Úgy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.

A kedvenchölgy volt Kalme, a kadina cserkesznő, a csecsenc fajból, mely a török padisah szerájának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukázusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a

murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.

Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni; mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltűnni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rinocéroszbőr korbácsokkal, végigszaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak! Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedence körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat, s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagy hamar; mivelhogy az úrfelének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, aki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van az végezve, s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szíve volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verő- fény, s ne csípjék a legyek: amitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.

Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végigtoporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfinépet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagóriás kösköket: nem bújt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.

A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt, s eszébe sem jött, hogy a trombitaszóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő éppen most hazatérőben volt Mikóújvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvívott harcból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harci trophaeumokkal, tatárlengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak azalatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta! Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer: No, van csókolódás! Hát

anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, amit Erdélyben beszélnek. A szeráj felőli rácsozatos kertajtó megnyílik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind kadina, a nagyobb rész odaliszk, aki az úrnője arcát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz vagy csengős nakarát, ami tánchoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, ahány annyiféleképpen. Azt, hogy ki közöttük a legelső úrnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arca, a termete. „Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arcát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!” – így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között. Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorúkat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, táncolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántáncot járni leterített szőnyegen, s míg az a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, azalatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dúdoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dűlve gyönyörködött bennük.

Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csíkszereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, táncolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy „A Sionnak hegyén, Úristen, Tiéd a dicséret!” Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, amilyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melódia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek táncolni a zsoltárhoz.

A tánc után sorbetet meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy perzsaszőnyegre, amit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, amik fölött egyszer­egyszer valamennyi felkacagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kacagó női ajkot látott megnyílni, hát azt mondta, hogy „de bizony szebb a földön, mint az égben”. Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, ciprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak körös-körül, akkor a kadina megkívánta a fürdést. A nagy medencében a szökőkút sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hívogatásnak ellene állani.

A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot űzve, kergetölőztek a nagy medencében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor odaállt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végigperegni. Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek. „No, micsoda bolond ez már megint!” mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyúlj hozzá te menyecske, mert megrúg! Egyszer csak felrúgott a lova, s ő keresztülesett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóújvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is. Már csak mégsem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, amelyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, ami csak az olümpi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. Ahol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénnyé vált mézcsepp! A mítoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, amint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszú, aranyba játszó hajfürteit, amik lebontva végigomlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét, s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, amire, amint a pálmafák közül kilövellő rózsaszín alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medence vize a szétterülő olajtól gyöngyházszínben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, aminek közepette csak a szökő- kutat elfojtó bizbariba néger rabnő jáspisszobor-alakja fekete. A vidám, csintalan női kacaj s a fülemülecsattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahúr pendül, s a megzavart víz habja loccsan, dallamos lubickolással.

– Ne lássam ezt az álmot! – sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Sohasem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Szibaritának, mohamedhívő töröknek való ez. „Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!” – S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt, s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kacagást, a csalogány cuppogást, a habok loccsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy újra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén. Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbújtatta magát:

egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kacagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.

Csakhogy egyszerre az a k őkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristállyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szerájában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, aminek a falai aranybetűs Alkorán mondásokkal vannak teleírva.

Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: táncolnak, dalolnak, vízben lubickolnak, hinták himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják. A világ mindenféle színű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldökűek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültáncolják nevetve, gúnyolódva; kínálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyúlhat hozzá: nehéz az a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.

• Pokol tüze emésszen meg benneteket! – mormogá magában az álomlátó. Tüzet kívántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.

Nagy hirtelen odahoznak eléje egy roppant nagy medencét, aranyozott vörösrézből, amin virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból. Ez a medence tele van parázzsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé: olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orcáját.

• No mármost mi lészen ebb ől? – dörmögi a fogai közt. Az üstre valami tömjénformát hintenek, amiből egyszerre nagy fehér füst támad, ami eltakar mindent. – No, ezt jobban is szeretem – mondja magában. De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: „jön az asszeki szultána! A padisah kedvenc kadinája!” A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit. Most száll le a szultán a negyven márványlépcsőn a nagy fürdőtükörbe, melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.
• Vakulj meg két szemem! – nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné, pogány török császárnak a rabfelesége.

Óh, mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őtet ebben a kristálykoporsóban, hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orcáján, hogy szépsége vásárra

bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen arca! Csak legalább arcát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt. S az álmodónak csak kívánni kell, mindjárt beteljesül. A rabnők előhoznak egy kis szelencét, abban van egy arany fátyol. Az egész nem nyom talán többet egy aranynál. Egy nehezék arany oly finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást. De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha semmi sem volna rajta, még az arcvonásai is mind oly híven kitűnnek alóla: az maradt, aki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, aki mozdul és jár.

S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet körítenek. De nem is öv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van rajta. – Távozz tőlem, sátán! Ez meg éppen hívogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős mosollyal jön hozzá közelebb, s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja ebben a zárkában, fel ne kacagjon rajta. A kacagástól szétreped az arcán az aranyfüstlemez, s most már egész mivoltában látja őt maga előtt. Aző Ilkája az, nem más. Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya. A fantom leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén módra?

Dehogy azt cselekszi! S őt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a rózsafüzérnek, s aztán szemenkint belehajigálja a parázzsal tölt füstölőbe, s a fejével bólint hozzá: „Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez az Ave Mária!” s aztán tovább megint szemenkint: Hiszekegy! Úrimája! Üdvözlégy!

A t űzbe hajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arcába, aki egyre nevet és bólingat.

Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsófödelet, s aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, aki minden mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor. Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem tudná ledobni – az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár födelét sem bírnák fölemelni. Az a sok rabnő, milyen dévajul kacag ott körös-körül! Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga maradt még meg a zsinóron. – A csábalak most azt is odaveti a tűz közé. A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkínoktól látszott vonaglani; Damokos Tamás a Megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserűség szállja meg idegét; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül ledobni magáról a nehéz

koporsófödelet, s azzal odaugrik a rézmedencéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz, s felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – igenis – az egész nagy kosár tulipánhagymát Kalme asszonyság és a lubickoló rabnőinek a nyaka közé … A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza rejtegették az arcaikat tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes lobogásában!

• Fogjátok meg a vakmer őt és korbácsoljátok halálra! – kiálta istennői durcával, félig befont hajtekercsét ökölre szorítva, mintha az is korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá Tamásra minden oldalról. Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajon ez is álomlátás-e még? A dévaj menádsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, aki se kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit egymáshoz kötözze. Hanem amint az a feketebőrű leánycseléd egy irgalmatlan nagy bőrkorbáccsal reárohant, egyszerre visszatért a szívébe a lélek; nagyot sikoltott, szétszakítá az öklére tekert selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót, mint egy gyermeket, s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival, mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet, hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül használt szerecsen nőt visszadobta a vízmedencébe, s akkor aztán odaállt annak a szélére, s kevélyen kifeszítve széles mellét s megrázva büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához: – Én nem vagyok gyáva rabszolga cenk, hanem igaz magyar nemes! Hivass ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!

A kadina elbámult a merész szavakon; ez a merész alak megigézte. Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek ott van az öve mellett a görbe kés, aminek a sarlóéle arra való, hogy ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el vele a nyakát. Ezek voltak az ő rokonai.

• Hagyjátok őt! – parancsolá a hölgyeknek. – Ne hívjátok az őröket. Magunk tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard által

haljon meg. – Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe, és várd el további sorsodat.

Tamás megfordult, s bement a cifra nyári lakba, anélkül, hogy csak egyszer is visszafordította volna a fejét. Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arcaik lefátyolozva. Kalme maga felült a kösk közepén levő díványra; a többi hölgyek félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre. – Jőjj ide, és beszéld el életed történetét- parancsolá Kalme Damokos Tamásnak. A délceg ifjú a rabszolgaköntösben is daliás alak volt, s a nyomort is megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de aki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme volt. Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az asszonyokról, akik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos érzésről, ami a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra jutását, sok szenvedéseit, bizony könnybe lá badt az asszonyok szeme: de valamennyié.

Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott. – Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az ítéletedet. Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is ezt a kárt helyrehozza, amit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a tulipánhagymákat a vízből, s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a köskből, már helyre volt hozva minden kárté

tel.

• Hallgasd meg ítéletedet – mondá Kalme kegyesen. – Életedet meghagyjuk, s őt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképpen?

Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos fátyolon keresztül a forró lélegzete érte az arcát. Suttogva beszélt hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igaz járatbeli ember.

• Te azt mondád – szólt Kalme -, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós ember vagy? Tehát írni is tudsz? – Igenis, hogy tudok. – Úgy van az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betűket írni, de a lányokat csak a betűket elolvasni. Azért én el tudom olvasni a mehdruli írást: de

leírni nem tudom. – Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni magyarul meg diákul, egy kicsit görögül is; a gót betűkhöz is konyítok valamelyest; de a

m ehdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik. – Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll vagy a nád, vagy a karcolótű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára egyik betűt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik. – Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székellyel „Még nem próbáltam, hogy tudok-e hegedülni, de meglehet, hogy tudok”. – Hát példaképpen tekints ide. – Kalme lecsatolta karcsú derekáról a karmazsinpiros maroken bőrövet, melyre domború rajzokban mindenféle kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.

• Látod: ez a m ehdruli írás. Ez egy mondat az Alkoránból. Annak a mehdruli írásnak (ami a cserkeszeknél a nemzeti kalligráfia) betűi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a zsinórkacskaringókhoz, amik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni. Azért ezek az írásjegyek pompásan díszítik a préselt marokent, sokkal inkább, mint az arab vagy akár a török talik írás betűi, vagy a tatárok szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai. – Le tudnád-e ezt erről az övről írni? Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás. – Ha rávetném a fejemet, miért nem?
• No hát tartsd ezt az övet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig pitymallatkor, amidőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes késsel karcold fel ezeket a betű- ket, jobbról balra kezdve, ennek a kösknek a falára. A fal veres, a karc fehér lesz, elolvasható. Holnap reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt a felkarcolt írást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog kiáltani: „Ki karcolta ezt az írást ide erre a falra?” Te akkor lépj elő bátran és mondd meg neki: „Én karcoltam azt oda!” A többit azután várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá, megteszed; ha nincs, abbahagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni, kiállhatsz; ha nem mersz, elbújhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet. Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat megóvják. Most pedig rejtsd el magadat oda, ahonnan előjöttél. Kalme ott hagyta Tamást a ciprusbokroktól rejtve, s hölgyeivel együtt visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás visszafeküdt a kas alá, s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata

előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandzsik és izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve. – Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás szolgám.

Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a kerti köskbe. Tamás ott kapargatta a pálmafák derekáról a tarjagot, s vizsga figyelemmel nézte a murza orcáját.

Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles, hosszú és lapos, nagy kiül ő ökörszemekkel, amik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint amennyi a szépségre megkívántatik, s hozzájárult még az a hiányosság, hogy a széles ajkon alig berzengett ittamott öt-hat szál bajusz, mint a kandúrnál.

Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érz ő idegei olyan lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt bele, hogy az arra támadt érzés az arcvonásaiban kifejezze magát, s az is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni, vajon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?

• Ki karcolta ezt ide a falra? – ordítá Buzdurgán az ott kapargáló Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós cserkesz írást, s aztán széthúzta a száját, fogait kivicsorítva (ki tudja, mosolygás-e ez nála vagy emberevési szándék?)

Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.

• No csak ne szepegj! – mondá neki Buzdurgán. – Hiszen csak suttogtam most! Mássz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?

S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.

S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyújtá eléje a hosszú kezeit, s megfogta az orrát, annál fogva húzta közelébb. – Milyen nagy orra van a cudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra. Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.

• No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki írta ezt ide?

Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: „Ha van bátorságod, megteszed.” De hát hogyne volna. Máris magasra emelte az orrát. – Én írtam azt oda.

Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos Tamást.

• Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer írni?
• Le biz én.

Azzal Tamás fogta a kaparóvasát, s annak a hegyével rendén leírta az egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a mehdruli írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette. Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már csakugyan az hitte, hogy meg akarja őt enni. Ő pedig, amilyen gyors volt, mint a párduc, hátraszökkent, s kirántva kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának: – Meg ne gyalázz, mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.

Buzdurgán el őbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arccal kiálta reszketőssé vált hangon Tamásra: – Jaj fiam, el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám. Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édesanyádnál sem volt jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal. – No hát! – monda Tamás dacosan, – mit akarsz hát velem?

• Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legels ővé teszlek. Te parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, amikor akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat, amiben lakhatol; ahányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz, mit iszol, hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, hazaküldheted az atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos pereputtyaidhoz vissza nem kívánkozol. – De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam légyen én rá erre a nagy dicsőségre? – Megérted, fiam, azonnal: csak nyisd ki a füledet, s csukd be a bicsakodat. Ülj le ide mellém a fűbe. Vigyázz, hogy meg ne csípjen a hangya. Hát azt tudod ugye, hogy énnekem van a leghíresebb bőrgyáram a világon. Az én bivalybőrömből készítik a páncélokat, az én marokenomat viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, akik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, éppen úgy, mint az igazhivők templomaiba, ahol azokat szőnyegek gyanánk leterítik; az én korbácsaim osztják az igazságot a Jeges­tengertől elkezdve a Veres-tengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a moszkó meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök

papucsnak, az én kordoványomat a magyarok sarunak. És ezért mégsem az én hírem a legnagyobb a világon: nem a „buzdurgán” név a legragyogóbb a bőrök között; mert van a csecsencek közt egy bőrgyáros, aki azokat a híres öveket és tüszőket készíti, amik drágábbak az aranynál. Ez veszi el előlem az erzerumi vásárt, ahol az örmények, cserkeszek, oszétek, mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő bőreire ilyen szép kacskaringós írásban vannak arannyalezüsttel rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem tudtam szert tenni olyan rabszolgára, aki írni tudja a mehdruli ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás meg az írás közt, tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betűt kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, akik ezt az írást tudják, olyan kutyahitűek, hogy amint egyet közülök harcban vagy éjjeli megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a láncot a kezére tehetnők, kirántja a görbe kését, s elvága vele a nyakát, s azzal porba esett a pecsenyém. Értheted már most édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged, azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mehdruli írást! Ugyebár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják. Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári főmedreszben. – Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! Majd meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenceket az erzerumi vásárból! Micsoda? Még Bag dadból is! De még Aleppóból is.

(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mehdruli Alkoránból, azt is csak úgy tudom, mint a tyúk az ábécét!) Hanem hát már benne volt. Úszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?

Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba, hogy hozzanak Tamás számára pompás öltözeteket, s nagy rimánkodásába került Tamásnak, hogy azt a gráciát elengedjék neki, ami együtt jár a turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berber-basi simára leborotválja a koponyját; jó lesz az így is.

Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a cifra ruhákat ráadták, ami csupa prém és paszománt volt.

• Nem bánom: napestig kész vagyok a te b őrödre arany mondásokat festeni; hanem azután engedd meg, hogy este kijöhessek megint a kertbe dolgozni. Ez a munka énnekem a gyönyörűségem. De még meg is dicsérte ezért a kívánságáért a murza.
• Ember vagy, fiam! Ilyen szolga kellene nekem, sok. Látjátok ti többi kutyafül űek! Ez nem azt cselekszi, amit ti, hogy amint a müezzin estét ordít, rögtön abbahagyjátok a dolgot; hanem amikor az egyik munkájába belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betűket ír szakmányban, este gyönyörűségből nekiáll kapálni. Ne félj, fiam, megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a talpára leszámlálni a botokat.

Tamás köszönte szépen ezt a szívességet: nem kíván bel őle. – Nem kívánod? Pedig én azt gondolom, hogy ez a legnagyobb gyönyörűség a világon. Buzdurgán felvezette maga a kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára. A nagy négyszögű tér, amit a palota négy szárnya képezett, olyan tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még csak egy fűszál sem volt látható; a középső, napkelet felé fordult részén volt a széles lépcsőzet, amin a palotába fel lehetett járni, s ennek a tornácából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, amelyen folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert azokon a vasajtókon belül, amik e folyosókról nyílnak, dolgoznak azon a munkán, ami Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök aranyozásán, virágokkal és betűkkel itt festik azokat tele. Ezt a tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.

Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig éppen csak négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni. Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő tímár-basinak, lelkére kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs. Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az arany cikornyákat s azután miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt mívelte.

Estefelé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia sz őlőt, mihelyt egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az előtte fekvő bőrt ütögesse kalapáccsal. Ennél sokkal kellemesebb a kertben

kapálni. Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret, sörbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?

Amint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának odatettek eléje egy övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mehdruli Alkorán mondást.

Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa kacskaringókból állnak a betűk; de estig mégiscsak elkészült meglehetős sikerrel. Erre, amint a müezzin a napot elbúcsúztatta, bejött a műhelybe a murza. Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét, s olyat csókolt az orcájára, hogy az majd megsüketült bele. – Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük az erzerumi vásáron a csecsenceket. Nagyon jól van, fiam! Holnap mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az Alkoránból.

(Másfélével ám! – gondolá Tamás. – Ha tudnék másfélét! De ebb ől az egyből áll az egész tudományom a pogány szentírásból.)

• Nem, uram, ez még tökéletlen munka – kifogásolá a dolgot ravaszul. – Nem vagyok vele megelégedve: kell hozzá egynehány hét, amíg a kezem úgy belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint amilyen a mustrája.
• A mustrája? – kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. – Hát hol láttad te ennek a mustráját? Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem vétek.
• Hát biz én azt a fehérvári kollégiumban, a múzeumban láttam. Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.
• No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári nagy medreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kívül. S ilyen öve van neki huszonnyolc: a hold minden napjára más-más. A murza nagyot fújt. Tán csak nem fogott neszt? Azt mondják a cethalról (aki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába beleütik a szigonyt, kell neki öt perc, amíg az értesítő ideg egész a fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul, s aztán megint másik öt perc, amíg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. Ilyen cethal volt a szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonnyal, de kell neki rá egy hónap, amíg féltékennyé lesz miatta.
• No, hát eredj most a kertbe kapálni. Tamás lerakta a cifra ruhát, felvette a kertészgúnyát, s kiment kapálni a kertbe. A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan. Amint Tamás a nagy vízmedencéhez ért, ahol azt a furcsa álmot, meg azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajon nincs-e még ott a kadinának az öve, amit tegnap odarejtett. Amint lenyúlt a levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el érte a kadina. – Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a bizonyos övet. Hát amint kihúzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen másszínű öv: a tegnapi karmazsinszínű volt, ez pedig égszínkék. Aztán a cifra mondás is egészen más betűkből van összerakva rajta.

Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarcolta a tövises hegyével az egész cifra mondást a kék övről, ezt azután nagy hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről mindaddig rajzolgatta a porondba a cikornyákat, míg könyv nélkül megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza ismét a murzával a kastélyba a festőműhelybe.

Ezúttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab újdonat égszínkék marokinra ezüsttel. Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába ütötte a fejét meghókonyodtában. – Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben találtad? – Ott biz én. Van ott a múzeumban ilyen huszonnyolc; a hold minden napjára más-más.

• No! Ne lássam addig a mekkai kábát, amíg a fehérvári nagy medreszt meg nem látogatom.

(„Én is ott leszek akkor!” – mondá magában Damokos Tamás, elfeledkezve rab voltáról.)

Hogy hozzák táncba a törököt?

Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krímiai állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves fogságból; mert nem tréfadolog az, hogy igazhitű keresztyén ember mindennap pogány Alkorán-mondásokat másolgasson mehdruli írásban olyan mustra után, amit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen visel.

Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart el őremenni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan eloldozgatná azt. Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak: – No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehérvárra. Írj két levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajájának csak azt írd, amit már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán őfelsége, kinek Allah nyújtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalomleveleket adván neki is, meg nekünk is, akik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.

Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül; de Boldizsár bá csak azt mondta, hogy „Ne kínálj te neki egy batkával se többet, meglátod, hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele”.

Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának: – No már most, édes ragyogó csillagom: írj egy másik levelet a te tutorodnak, Apor István uram őkegyelmének is. Ezt majd én diktálom. Kezdd el: „Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!”

Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a padlóban. – De már ilyen megszólítást csak nem írok őkegyelmének! – Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, amit én diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak írjad te, ahogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gálickő? Megállj, majd új kalamust csinálok, szép fáin írást tégy, ahogy az asszonyember a szerelmesének küld érzékeny

izenetet. De tán jobb is lesz, ha én magam elébb leírom azt a levelet; te aztán magadban lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon diktálom, megég az arcod a szégyennek miatta. Tehát elkészíté Boldizsár bá papíroson a levelet, ami ekképpen szólt:

„Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot nyitott a számunkra, hogy valahára egymáséi lehessünk. Az én uramat, akihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de akivel soha egy örömnapja sem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom rosszabb vala a purgatóriumnál, elfogta a tatár. Minekünk kettőnknek ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom legyen, s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte el legkívánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól, hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle valóság. Mert ha esztendő egy nap elmúlik Damokos Tamás elfogatása után, akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle, és bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk. Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihajáját mindenféle szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak. Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj miatta, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöci aranyakra, akiket az bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; holott mennyivel jobban el tudnók ezt mi a magunk örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos aszúval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért csak okosan bánjék el kegyelmed az tihajájával, hogy őrajta múljék el a kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orcáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.”

– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyámuram – mondá Ilka asszony, mikor ezt a levelet lemásolva, a pennáját kiverte az asztal széléhez -, ha a miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna elmondanom (ahogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna annyi lelki kínomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leírni. Azonban

az utolsó két sort nem is írtam ám le. – De pedig azt is odaírd, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz meg a fogfájás. Anélkül nem valóságos ez a levél. – De hogy írjam én le azt a szót „csókollak” egy idegen férfinak? – Hiszen ne félj, sohasem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe: sőt inkább visszahozom én ezt teneked, mihelyt elkészült vele a gálickő, s akkor a tűzbe dobhatod. – De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor ilyen fertelmes mondást leír vele a toll…

• Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem veresedik az meg száz esztendő múlva sem, mert gumiarábikum van benne. Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen. – No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát, s úgy ölöm el magamat. – No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig írasd fel az íródeákoddal erre a két kopertára a két úrnak a titulusait: Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne legyen a te kezedírása.

Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek címzett borítékba csúsztatta bele az Apor Istvánhoz írottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós gyűrűjével. – Meglátod, hogy gálickő lesz ebből.

Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyírta a bajuszát, székely zekét, harisnyát, tört bőrsarut öltött magára; nyakába akasztott egy zsíros szeredást, kölcsönkérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot az öreg gazdától, s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota? Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha nem tudna más nyelven, mint székelyül, s a palota előtt strázsáló szász gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez; ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.

• Hát kied az az Akmet basa? – kérdé bebotorkázva. A tihaja kicsiny, cingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott arabs. – Látod: buksi! – Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy „török basa, nagy a hasa”; hogy maradt kied ilyen keszeg? – Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?
• Ejnye no. Sohasem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle csudát láttam. – Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy téged küldtek ide? – Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik. – No hát ki küldött? mondd el.
• Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán, vagy mi?
• Ördög bújjék a kelepel ő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött? – Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött? – Ki az a te nagyasszonyod?
• Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tűlem, hát csak tudni kell kiednek, hogy ki írja azt az instanciát? – Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, amíg fel nem bontom. Adsza a levelet.
• Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az Están úrnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a balabbikat meg a bal csizmám szárába dugám, s mármost nem tudom, hogy melyik légyen a bal, melyik a jobb!
• Óh, hogy a ménk ű csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?
• Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek: hat lovon járnék. – Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?

Czirjék nagy küszködéssel el őkereste a két levelet a két csizmaszárból. Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette. – De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának. Akmet bég kikapta a neki címzett levelet Boldizsár kezéből, aki egészen odaállt az orra elé. – Jól van! Most állj oda az ajtóhoz, és meg ne mozdulj! Befogd a szádat: ne fújd rám a fokhagymás kolbásznak a szagát. – Aújnya! Kied talán prófétaepret evett, hogy még azt is kitalálja, hogy mit evett a székely ma? És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek, s az egyik szemét be is hunyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit fog az most mind járt mívelni, ha azt a levelet (ami nem neki van írva) elolvassa.

Akmet bég a díványon ült akkor, amid őn a levelet felbontotta, a két lábát törökösen maga alá szedve. Amint elkezdte a levelet olvasni, egyszerre csak kirúgta maga alól az egyik lábát, amint tovább ment, menmeg a másikat;

aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után, s nagyokat dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a cserszíne csokoládészínűre vált; elkezdett toporzékolni dühében. – Boldizsár csak nézte ezt nagy delektátióval, s aztán mikor látta, hogy nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját, s elkezdett rajta kedélyesen furulyázni. – Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem most furulyázol? – Hát azt gondoltam, hogy a „boricát” akarja kied táncolni.

• Majd táncoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem szól.
• Nem mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után kapkodott, amelyik zsírosabb volt. – Hozd ide, hol a másik? – Nem én addig, amíg az egyiket vissza nem adja kied.
• Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az íródeákjára vágasson tizenkettőt, amiért a kopertákat elcserélte.
• Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván. – Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket: ez szól

az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem adod százért! – Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Sohasem hazudok én igazán. Ha peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki, hogy sohasem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né! Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.

• Elmehetsz már Isten hírével! Mire vársz még? – Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem a nagyasszonyom: „No te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa úrnál!” – hát mit mondó legyek neki?
• Vagy úgy? – dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, odadobott egy fél piasztert Boldizsárnak, amit az elkapott a nagy kalapjával röptében. – Itt van! Igyál rajta egyet! – Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No, ezt hazaviszem a gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa uram ezerannyit (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az

Isten, jártában, keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga országába haza; adjon Isten kiednek bort, búzát, bölcsességet, jámbor, csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez ámyékvilágból…

• Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! – riaszta rá Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgyhogy ha ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont üstökcibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna. Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, amitől az megijede, azt vélvén, hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán még egyszer Boldizsár kinn volt a piacon, akkor abbahagyta a futást: a szájába vette a tilinkóját, s nagy gyönyörűséggel billegette el rajta azt a szép székely nótát, hogy „Aluszol-e te juhász? Hej, dehogy aluszom”. Hagyták menni békén. Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a cigányutcára szaladt levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánckapun, nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában. No, hanem az szép találkozás volt, ami erre következett Akmet bég és Apor István uram között! Én nem tudom, mert nem voltam ott: de csak elképzelem, hogy mikor a nemesúr szokás szerint délután ellátogatott a tihajához, akinél mindennapos volt feketekávéra, hogy micsoda szemekkel nézett az rajta végig.
• Ejnye, de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, ugye? Szeretnél ugye, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal kivarrva, ugye? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre! Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság jussán őt egy díszkaftánnyal akarja megajándékozni. – Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az lehet valami jó! Magam is megiszom, amikor nem látják. Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy olyan faedényt, amiről a magyar azt énekli, hogy „aszúszőlős átalag, jaj de régen láttalak!”
• Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, aki szalmaözvegy; akinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát, és nem jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? Szeretsz-e macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én ki a te két

szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet! A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos dologban töri a fejét. Ez aző gyönge oldala. Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja maradékát, s odahajolva a joldásához, azt súgá neki a fülébe: – No, hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a lovas stafétát tatár Krímiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást Perekopig; elfogadtatik a kínált váltságdíj érette: kétezer arany! aminek egy tizede az enyém, két tizede a káné, a többi a murzáé. Egy hónap múlva otthon lesz a várában Damokos Tamás. Apor István uram bosszúsan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a gézengúz, aki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen még becsületesen fordítani?

• Nem iszol te abból a tokajiból!

A tutor nem értett bel őle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, amit a bég elolvasott.

Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vet ődött haza gyalogsorban Mikóújvárra.

Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére (azt lóháton hozták), amiben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik a kínált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az urát érte. Jaj, milyen nagy örömsírással fogadta Boldizsár bát a szegény jó asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta: „olvassa kegyelmed a tihaja levelét!”

• Tudom én, édes mézem, mi van benne, ha nem olvasom is; – én pedig visszahoztam neked azt a másik levelet, aminek megírása neked annyi sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül: sokszor elővegyük, s nagyokat nevessünk rajta!

Munduka Ravasel

Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött ötlovas hintóval Mikóújvárra, s még a dobogóhídon elkezdett valamit kiabálni; de amit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, újra kezdte.

• Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Megvan már Damokos Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura! Én hozom a szabadságát!

Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában. – No no! – mondá erre Boldizsár

bá. – „Lassan a testtel!”

A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, amint azt a zajt meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát megszűnt lobogtatni a kezében, s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta benne azt a sok török szarkalábat, de amiknek közepette piros tintával pingálva maga a név ugyan olvasható vala: „Tomasius Damokos de Newtood.” Ez már itt van! – Itt van már a mi Tamásunk! – monda Apor István, s olyan ragyogó orcával tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértésbe jött, hogy kezet nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá, hogy elment a kedve a kézszorongatástól. – Itt biz a „rák a levélben” – monda Czirjék -, de nagy út az odáig, amíg azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába. Mint afféle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni. Amíg pedig azt az írást (visszájáról) kisillabizálta, sok fejcsóválást mívelt azalatt.

• Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg bel őle, hogy a Tamást csak Perekopig hozzák ki, s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni magával, se puskát, se pisztolyt.
• Jól van, jól – mondá Apor -, de ellenben meg van hagyva mindenütt a bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat fegyveres lovast adjanak egy csausszal együtt kíséretül a pénz vivőinek; hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt. – Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a szpáhi uraknak meg a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban rá merném én bízni magamat az én hóka lovamra meg a kovás puskámra, mint arra az egész kíséretre.
• Márpedig az így van elrendelve. Ez kötött marsruta: ett ől el nem szabad térni. – Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy cseppet; mert nem tréfadolog ám kétezer arannyal, puska, mordály nélkül keresztülutazni Moldvaországon.

Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna Perekopba.

• Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell gondoskodni – mondá Boldizsár bá.

Ilka asszony rögtön futott az övér ől lekapott kulcscsomóval, kiadni az éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.

• Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstöl őből – monda Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül voltak a kamrában, azt mondá: nem akartam az előtt a másik előtt szólni; de énnekem most éppen eszembe jutott az a mese a révészről, akinek egy folyón egy farkast, egy kecskét meg egy káposztát kellett átszállítani, mégpedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át a lélekvesztőjén, azalatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas a kecskével, ha pedig őrá bízom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást kiváltani, akkor a túlsó parton lesz a kecske a káposztával!
• Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.
• Ez az egy virtusom van, amiért szeretem magamat.

Mid őn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája: – No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégiscsak kitalálta végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, a kecskét is, meg a káposztát is egyik partról a másikra, anélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így mármost a farkas is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad. – No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zúzáját.

(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt minálunk az a szokás még mai nap is. hogy_ mikor azt a drága jó lúdgégés² levest kiosztják, annyi szerecsendiót reszelnek föléje, amennyi elég egy magyarnak, hát még azon felül ami aprólékja van a kacsának, lúdnak, a májával és zúzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, anélkül, meg paprika nélkül nem volna igazi a leves).

(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, ami azt mondja, hogy „hamis a zúzája!” Valakit a lúd zúzájával megkínálni, gyönge célzásnak vétetik.)

No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem győzték a lengyel meggyvizes karcsú palackokat újra töltögetni, amiknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.

Ilka asszony tudatá az útra kelend ő uraságokkal, mi mindenféle drága elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell egy fogadott mokány ló.

Ebéd után aztán Apor István uram meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kívánkozott.

• Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé – monda Czirjék Boldizsár. – De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? – veté ellen Apor István uram – mikor az először is nagy kerülő: háromszor annyira van a határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mintha Gijmes felé mennénk ki; másodszor, amíg a Gijmesi-szorosban a székely határőrség strázsál, addig Ojtoznál, a híres Rákóczi várat a török tartja megszállva, annál kell kéredzkednünk.
• Az ám, mert nem kellett volna a vár őrségnek éppen akkor szedni széjjel a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy aztán egyet se tudjanak lőni. – No de már az megvan. Az a vár most a töröké.
• Hát az nem baj. Legalább amint el őmutatjuk a fetvánkat, azonnal kapunk kíséretül hat szpáhit, aki elkocog velünk Bakuig.

² Hát ezt ki tudja, hogy mi? (Jókai Mór jegyzete.)

• De miért mégis az a nagy kerülés? – Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz: Munduka Ravasel. – A rablóvezér?
• Elég jó híre van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes perszónáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete álarcot visel.
• Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.
• De én a füstjét sem szeretem (hogy töltené vele a poklokat). Azt azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalóc most az egész hajdemák csapatjával ott kóricál a Gijmesi-szoros körül, s lesi a Bakuba menő vásárosokat. – Kitől tudja ezt kegyelmed?
• Hát kit ől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon két falu áll egymással szemben: Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az Oláh- Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.

– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé – monda Apor István; megadva magát ennek az arguválásnak.

De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység. Mi lehet ennek a köpönyege alatt? Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a maga kedves komájának az igazi okot, amért nem akar a rövidebb úton menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról? De annyira csak mégsem bírt szkeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon verni a lelkében annak a gyanúnak, hogy előkelő magyar főúr, az Apor famíliából, amelynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy „Apor”, akinek ha a nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh hoszpodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, aminek a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem, ilyen rosszat már csak mégsem tudott róla föltenni. Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. Akit annak a göbölye megcsíp, kirúg az minden hámból: még a becsület hámjából is. Hogy aki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa, magához köthesse. No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd megadja az árát keservesen ő is, meg más is. Amint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot nyújtózkodott, s azt mondá: – Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siketfajdot megettem majd egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csúszik le? A „tálbansült” kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az erdőben. Hátha csapázás közben még egy vadkocát is elejthetnék. Boldizsár bá ráhagyta, hogy no, hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást, ha másképp nem bír vele. Apor István aztán előhozatta a paripáját, s kilovagolt a várból; csatlóst sem vitt magával. De olyan soká kimaradt a főúr, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá nem győzte tovább várni; lefeküdt, elaludt.

Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy amint a hídon meghallatszott a hazatérő főúr lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol, s tán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből? Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, amit a lováról leszálló főúr elkövetett a cselédség

között odalenn az udvaron, aztán meg a pitvarban, végig a tornácon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról. Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót. Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán jobb kitérni az útjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan kőszentbe is.

Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat, mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemózsiás tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának a hátára a nyereg mögé; hát eközben, folyvást a rossz álmait magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért is Gijmes felé venné az utat?

Hej, ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet ezúttal valami gonosz büdübe.

De nem akart most már az útitársával emiatt ungorkodni. Lett arra alkalom anélkül is. Mert amint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt előtámadni gránátszínű karassia posztóköpönyegben, ezüst gallércsattal és az alatt karmazsinpiros kamukadolmányban, arany sújtással.

• Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a cifra öltözet erre a nehéz útra. – Az nem a kendtek gondja! – förmedt rá a főúr. (Mikor nagy krapulája volt, mindenkit „kend”-nek traktált.) – De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok útközben, mind azt hiszik, hogy hercegek vagyunk, s rézgaras helyett aranyat várnak tőlünk fizetésképpen. – Hadd várjanak! Én fizetem! – horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. – Lássák, hogy urakkal van dolguk. – Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van veres dolmányom, gránátszín köpönyegem. Különben azt hiszik, hogy én kegyelmednek az inasa vagyok.
• Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! – toporzékolt rá mérgesen a f őúr. – Kendnek abban is jó!

Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgysem vette volna fel az ünnepl ő köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel bélelt dóka meg a nagy kerek köpönyeg brassói posztóból.

Még az elindulás el őtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől, s mindenféle izeneteket kössön az emlékezetükre, amiket azok az ő szerelmes urának átadni el ne

felejtsenek: még a két kis poronty is küldött egy-egy üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit, hogy „pá-pá!” Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, amit a hátratekingető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor így hátramaradott visszaköszöngetni, olyan édes volt, mint a reszelt füge, midőn megint odarugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges volt, mint a fias ménkű. De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nemigen érték őket utol, mert amire Kézdivásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni, s az egész lovat újra megvasaltatni. De még más idő- haladék is támadt. A török azt rendelte, hogy aki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre, annak el kell magát látni paksussal; mégpedig a brassói tanácstól, mert a mostani nyomorúságos időkben a háromszéki királybírákat mind rabszolgaságra hurcolták. Ki menjen hát Brassóba?

– Lóduljon be kelmed hamarjában! – monda Apor Czirjéknek. – Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szúnyogot nyúzni fanyelű bicskával! Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap estére került vissza. Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel indulhattak neki az Ojtozi-szorosnak.

De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás miatt. Végig kellett menniük a hosszú Nyujtódon, a Damokosok eredethelyén s az Aporok mostani birtokán: ott egyik kastély a másikat éri, valamennyiben mind atyafi lakik: annak a portája előtt meg csak nem lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán Berecknél tovább megint nem juthattak naplementig, s csak negyednap láthatták meg a szép Rákóczi-várat az Ojtozi-szorosban. A többi szép, nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, akik erre vonultak ki, a Rákóczi-vár akkoriban még új vár volt.

Itt már aztán kezd ődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő aga előtt, aki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt melléjük hat darab szarácsit, régi, kanócos puskákkal, aztán meg tizenkét szál oláh plájászt, akiknek a salláriumát előre mindjárt le is fizették.

Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, ami a legközelebbi határszéli város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczi-vártól hegynek lefelé.

Idáig csinált út volt egész a határig; régi várak romjai a hegytet őkön; kallók, ványló malmok, kásatörők, fűrészmalmok, érczúzók az Ojtoz folyam mentén, bekerített szilvások a szép kőházak körül, az oláh határon egyszerre mindez megszűnt, az út nem út többé, csak görgeteg kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig; csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulárgunyhó, mellette egy szénaboglya, felpóckolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa, melynek minden oldala tele van írva cirill betűkkel. Ott valami gazdag bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a hírmondó keresztet az utódok. Egy helyen ezt az útnak csúfolt járókát egy meredek palakő sziklapadmaly annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfiteátrum alakban karéjt fog, amiben a folyó fennakad; ezt még azután mesterségesen összébb vonja valami ciklopszi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami hajdankori agathyrz munka, amikből azután a meggyűjtött vizet, ellenséges berohanás idején a támadók fejére zúdíták. Azóta senkinek sem jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt, színig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a tavak zöld „úszszakálla”, a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a vízi tök meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel. Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.

Elöl ügettek a plájászok, mokány lovaikon, középen a két utazó magyar uraság, hátul a hat török szarácsi. Mikor a palakő padmaly mögül kikaptattak a nyílt térre, hát egyszerre a közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt. Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség erre az orvtámadásra. A plájászok egyszerre mind hason feküdtek a földön, hogy még tanúnak se lehessen őket híni: ők nem láttak semmit; a szarácsiak pedig megfor dították a lovaik fejét, s hátrafelé gyorsan elszeleltek.

S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant el ő az erdőből minden oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. Aki a parancsot osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete selyem álarccal, az arnót harámbasák módjára öltözve.

Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek írják le, akik vele találkoztak, s élve megmenekültek a körme közül.

Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor éppen ki akarták kerülni. Valaki elárulta neki az errefelé választott útjukat. Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s nekirúgtatott – a hátrafelé vonulásnak, amerre a szarácsiak is elinaltak. Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán keresztülszökdelve, s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő visszhangzott bele:

„A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.” Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem erre való volt-e az a pirosbaveresbe való öltözködés?

Hanem efölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több puska ropogott körülötte, s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A lovát sebesítették halálra.

No, innen most nincsen menekülés. Apor István már messze elrúgtatott a veszedelem helyéről, anélkül, hogy a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitó rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva, egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele! A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát. Csak nagy ügyességének köszönheti Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt, s kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe kapaszkodhattak volna. Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkűcsapásnak századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyűjtő tó: abba ruhástól, köpönyegestől bele!

Csak azután, mikor odalenn vala a biztos vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most? Itt már volt rá egy kis ideje.

Élni kell! Ez volt az els ő tézis. Ez volt a feladat. A „quis? – quid?” – „ubi?” meg volt állapítva. De „quibus auxiliis?” Ez várt még megoldásra. Micsoda segítséggel? Kik vannak itt? Nagy víz. Nimfeabokrok a víz alatt, leveleik fölötte, jó árnyék, rengeteg sok pisztráng. Megvan! A köpönyegét kikapcsolta a nyakából, s víznek ereszté. Hallotta jól, oda

fenn hogy biztatták egymást a rablók, „amint felbukik, l őjed!” „Csak te lőjed!” Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt a pisztrángok rögtön megsejtették, s prédálni kezdték. Ettől a víz színére felemelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi

ember volna alatta. Hangzott is rá a puffogás, és a köpönyeg nem egy golyót kapott. Hanem az azért úszott és rángatózott tovább, míg belekerült a folyam árjába, s akkor aztán haladt a víz sodrában. Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz fenekén lélegzeni is kell. Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú törökmeggyfa pipaszár, amit az ember az övébe dugva visel, annak az egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nimfeabokrok közé, s olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa gyönyörűség a dolga.

Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn. – Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! – parancsolá a vezéri hang. „Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?” Ezt jó volt megtudni.

Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt, s arra a távozó dobaj jelenté, hogy a rablók tovamentek.

De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes búvóhelyét. Azt mondá: fürödjünk, ráérünk: urak dolga ez.

Élt a gyanúperrel, hogy a rablók hátrahagytak egypár őrt, puskával a lesben, aki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az ezermester? Hátha nem halt meg igazán, s csak a köpönyege lett agyonlőve? S nagyon jól sejtette. Két martalóc ott hasalt a parti fövénybokrok között, s őrizte a tavat. Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt, és levegőt pipázott. Egyszer a két rabló megunta magát, s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a béka. – Ahá! – gondolá Boldizsár bá. – Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, ahol pisztrángok laknak? Ezzel árulták el éppen a rablók a jelenlétüket. Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot. Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán felbocsátá a víz színére. Amint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a marék göbecstől, ami érte. Erre a közelebb álló martalóc elkezdett kacagni. – Sus ki! de ne lú! (Tréfásan: Süsd ki, de ne lőj!) – Nem ember volt, csak süveg – mormogá amaz távolabbról. – Bizonyosan elvesztette, s most jön fel. – Pedig szép süveg, nyestből van. – Piros bársony a csákója. – Boglárt is látok rajta. – Ki kellene halászni. – Tudsz te úszni? – Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam. – Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet. Ráállt a másik. Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája. Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló nekivetkőzik, a másik

meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s aztán ketten egye

sült erővel kihalásszák a drága szép süveget.

Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrúgta magát a víz fenekér ől, kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, ami a falnak volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását elereszti, az a vízbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi. Az utolsó esett meg rajta.

A parton maradt rablót Boldizsár keresztüll őtte; a másiknak elég volt a vízbe fúlni; azt elvitte a folyó.

Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit a csizmaszárába dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe. Maga pedig fölvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott az istennek a megszabadulásért, s azzal nyakába vevé az erdőt. S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett, mert alig volt annyira a sűrűben, hogy a fák eltakarták, amidőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal. Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát. Munduka Ravasel pogány káromkodást mívelt, mikor a két otthagyott őrt nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel az erdőt a helybenhagyottakért, s ahol megkapják, mindjárt fára húzzák. – Ne te né! Bolondok! – mondá Boldizsár bá. – Bizony még felakasztanának tolvajképpen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma már becsületes emberképpen is. Nem úgy verik a cigányt. Talált is nyomban egy odvas fát, amelybe bizton elbújhaték, s annak a padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az egész erdőt idefenn, s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán a halászoknak megvan a nagy örömük: meglelték, amit kerestek. Ruhája, kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a csizmaszárában. Azt azután nagy diadallal viszik el dorongokra fektetve, míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltű- nik az erdők sötétjében, s a kurjantások hangját elnyelik a sziklák. De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad. Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, amerre a vén Nemere ormait látta fehérleni a csillagfénynél. Azt már megtette, hogy életben

maradt. „Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer arannyal. Oda van Damokos Tamás!”

A csodatevő kígyókő

Amióta útra kelének a követ urak, Ilka asszony minden este ott nézte a naplementét a vára erkélyén, ott várta, míg a csillagok feljönnek, számlálgatta magában, hány nap tölt le? milyen messze járhatnak már?

Egy ilyen szép estén aztán, valami hetednapra az elindulás után, egy magános lovagot lát bandukolni a vár felé vezető úton, akinek már messziről virít a gránátszín és karmazsin öltözete. Éppen olyan gúnyája van, mint Apor István uramnak. Vajh ki lehet?

Az biz éppen ide tart a várkapunak. De nehéz arra ráismerni, mert a homloka és félszeme át van kötve kendővel, ami erősen véres, a jobb karja pedig be van bugyolálva vastagon s a nyakába felkötve.

Még mikor felvezetik a jámbor lovagot az úrasszony elé, akkor sem akar az ráismerni; még a szavának is alig akar hinni.

• Jaj, édes lelkem húgomasszony, nézze kegyelmed, micsoda állapotban kerültem haza. – Az Isten szent szerelmeért! Kegyelmed az, Apor István uram? Mi történt? – Jaj, ne is kérdezze. Oda vagyok. Össze vagyok kaszabolva. A fejemet végig hasították, a jobb karomat összezúzták. Egy oláh kovács kötözte be. Most is zsin

dely között a jobb karom. Úgy nyögött a főúr, s olyan vékony hangon beszélt, mint egy leégett ember. – Kik? Hol? Micsoda? – kapkodott rémületében a szóhoz Ilka asszony. – Hát az az átkozott Munduka Ravasel meg a cimborái. Jaj, minek mentünk mi Ojtoz felé? Mondtam annak a bolond Czirjéknek, hogy rövidebb út lesz Gijmesnek. Ő vitt belé a veszedelembe. Meg is lakolt érte. – Mi történt Czirjék Boldizsárral?

• Megl őtték, a vízbe fojtották. Jaj, nem tudok tovább beszélni. A fejem oda van. Fektessenek le. Azóta mindig lovon ülök. Mindjárt elájulok. Majd holnap elmondok mindent. A szegény megrémült asszony maga is segített a roskadozni készülő lovagot felkarolni s a szobájába vezetni. Maga húzta le neki a csizmáit; elkészíté a feje alját, ahová nagy keserves nyögések között lefekteté a halálra sebesültet; azután sietett a laboratóriumába: a rendes háziasszonynak abban az időben kellett ilyent tartani a háznál; mert nem volt ám akkor se patika, se tilógus egész Kolozsvárig, magának a háziasszonynak kellett érteni a mithridátok és theriákok készítéséhez.

Ebben járatos is volt Ilka asszony, s ami csak életserkentő szer van a világon, azt mind előhordta a nyavalyás főúrnak, akit egész éjjel őrizni és ápolni kellett, mert a sebláz következtében egyre félrebeszélt és hadakozni akart: rablókra kiabált és az ágyat rugdalta. Reggelre azonban a hétféle balzsamoktól és julepektől lehetetlen volt meg nem gyógyulnia; úgyhogy felébredvén, nyögdécselő szóval, megmegszaggatva a fulladozástól, elbeszélheté Ilka asszonynak az egész történetet, elejétől végig, úgy, ahogy igazán megesett. Az ojtozi nagy vízfogónál hogy rohanta meg háromszáz hajdemákkal Munduka Ravasel az ő kíséretüket, mely vitéz ellentállás után keresztülvágta magát vissza Ojtoz felé. Ő maga a tutor úr négy hajdemákot a pokolra küldött, mikor a jobb karját összezúzták, akkor a bal kezébe kapta a kardot, úgy harcolt tovább. Hanem a nyomorult Czirjék az ott veszett, mert keresztüllőtték, s aztán beledobták a vízfogó tóba.

– Hát a pénz hová lett? – kérdezé rémüledezve Ilka asszony. – A pénz bizony! – sápítozék a sebesült úr. – Hisz az a legnagyobb veszedelem! Mindig mondtam annak a Czirjéknek, hogy ne a maga lova nyergére kösse a turbát, hanem az enyimre. Íme, én visszahoztam volna. De makacs volt; nem engedett. S íme, ez lett a vége. – Elvették a pénzt? Jézus, szent Megváltóm! Mi lesz az uramból, ha nem viszik oda érte a váltságot! – Dejszen, galambom, húgomasszony; afelől legyen kegyelmed nyugodt. Annak a pénznek elő kell kerülni! Ha az utolsó bogláromat eladom is; ha úgy koldulom is össze, a Damokos Tamás váltságának ki kell kerülni. Eladunk mindent: gulyát, nyájat, még a rézmozsarakat is a bástyákról; de a Tamás váltságának össze kell kerülni. Mihelyt én az ágyat elhagyhatom: esküszöm minden szentekre, hogy ez lesz a legelső dolgom. Ne essék kegyelmed kétségbe. Másodszor nem rabolják azt el tőlem. De bizony nagyon is kétségbe volt esve Ilka asszony, a kezeit tördelve és zokogva járt fel s alá a szobáiban, felnyitotta a szekrényeit, halomra hányta a köntöseit; az arany-ezüst kincseit: még ma elviszi mind Brassóba, eladja a görögnek. Egyébre sem gondolt, mint hogy az elrabolt váltságdíjat a férjének újra kiteremtse, ha egy szál köntösben marad is miatta.

Dél felé azonban már annyira magához tért a sebesült úr, hogy egy gyámolító inas támogatása mellett átbiceghetett az ebédlőterembe. Igazán: a pogánynak is megeshetett volna a szíve, olyan nagyon tudott nyögni. – Nincs nyugtom az ágyban! – mondá Ilka asszonynak, aki gyöngéd aggodalommal feddé, hogy minek kelt még föl lázár létére. – Nincsen maradásom, amíg hozzá nem foghatok annak a váltságdíjnak a

visszavívásához, amit az a szerencsétlen Czirjék elveszített. Ilka asszonynak azonban volt rá gondja, hogy a lábadozó számára egy kis jó betegnek való csirkebecsináltat készítsen, ami annak nagyon jól is eshetett.

• Két nap óta egy falatot sem vettem magamhoz, édes lelkem, húgomasszony. Ha egy szegény oláh asszony meg nem szán egy harapás mamaligával, éhen is vesztem volna. Mert mindenütt a hegyi utakon kellett menekülnöm a rablók elől. Szegény Czirjék! Mondtam neki, hogy ne menjünk Ojtoz felé. Ő félt legjobban a zsiványoktól, s ő vezetett a fészkükbe. Csak már a pénzt ne vitte volna magával! Őtet magát bánná a szösz!
• De én bizony sajnálom szegény Boldizsár bátyámat – mondá Ilka asszony. – Nekem nagyon kedves emberem volt, meg a szegény uramnak is. Úgyis hozzá vagyok szokva, hogy íme most is feledtemben neki is ide terítettem az asztalhoz, mindennapi szokás szerint. Szegény Boldizsár bá, ő sem iszik hát többet a kedves kupájából. – Biz az már eleget ivott az Ojtoz vizéből. Halak prédája lett.

S még részletesebben elmondá, amit látott, Ilka asszonynak; hogy annak már a hidegtől borsózott az egész teste. Jó, hogy már felhozták azt a becsináltat. Ilka asszony maga kötötte fel az asztalkendőt a tutor úr nyakába, sőt még a csirkehúst is feldarabolta a tányérjában, mivelhogy az a jobb kezét nem használhatta. Egy kis jó aszúborral is megkínálgatta: hadd jöjjön erőhöz. Semmi sem olyan jó orvosság a nagybetegnek, mint a tiszta jó bor. S minthogy a tutor úr nagyon beteg volt, annálfogva nagyokat is ivott ebből az orvosságból. Meg is használt neki. A két csirkéből főzött becsináltat mind elfogyasztotta. De még a leve is nagyon jó ám annak: a drága sáfrányos, petrezselymes lé. Azt kanállal szokták megenni. Csakhogy az ember nagyon ügyetlen a bal kezével, mikor kanállal dolgozik, mind félreöntözi a levet. Ilka asszony megszánta a gyámoltalant, fogta az egyik kezébe a tányért, a másikba a kanalat, s gyöngéden megetette kanállal a kedves beteget, amitől az csak úgy éledt szemlátomást. Hanem egyszer csak nagyot csuklik, s hátrakapja a fejét az etetett lázár.

Ilka asszony azt hitte, tán egy csirkecsont akadt a torkán. Nem biz az. Hanem amint Ilka asszony megfordult, s hátratekintett az asztal felé, hát ott látta Czirjék Boldizsárt ülni a szokott helyén, ahol fel volt számára terítve. – Ejnye de hideg van odakinn! – monda Boldizsár bá a tenyerit dörzsölve. – Ugyancsak fúj a nemere.

Ilka asszony csak kiejtett tányért, kanalat a kezéb ől. – Minden jó lélek dicséri az urat! – Ámen! – mondá rá a jó lélek. – Boldizsár bá! Kegyelmed élő testben van itt? – Csak hozzák azt a tokányt, majd meglátod, hogy nem vagyok lélek. De bizony úgy megörült ennek a nyilatkozatnak Ilka asszony, hogy minden tartózkodást félretéve, odarohant Boldizsár bához, és a nyakába borult. – Óh, csakhogy kegyelmedet visszahozta a jóságos Úristen! Hogy nem ölték agyon a zsiványok. – No – egy kicsit – talán mégis – dünnyögé Boldizsár bá, s nagy flegmával elkezdett a késsel, villával dobolni a cintányéron.

Hanem Apor István uram háromféle színt is váltott ez id ő alatt, s alig akart helyrejönni a csuklásból.

• Hát nem l őtték kegyelmedet keresztül a zsiványok? – kérdezé Ilka asszony -, ahogy Apor István urambátyám látta. – De ugyan keresztüllőttek, édes mézem. – S azután meg a vízbe is fojtották.
• Az is igaz. Úgy van, ahogy István komám látta. Beléml őttek tíz golyóbist, s belé is fojtottak az Ojtoz tavába. Hanem azért se annyi ólmot nem ettem, se annyi vizet nem ittam rá, hogy most pogányul éhes és szomjas ne lennék. Azért csak hozzad azt a sóbanfőttet, tálbansültet meg egy jó veder mézesmálit, hadd felejtsem el az én bajaimat. Látom bizony, hogy Están komám is kiheverte már a magáét. No engem, fogadom, még etetni sem kell, mint őkegyelmét.

Apor István összeszedte magát az els ő meghökkenéséből, s látva, hogy Boldizsár bá milyen igazi parasztikus mohósággal tehénkedik neki a felhozott ételnek, bele kezdett helyezkedni a kényelmetlen állapotba, hogy vele szemközt ülve maradjon, s a nyilazó szemeinek gúnyos tekintetét nyugodtan kiállja.

Ilka asszony tétova tekintettel nézegetett hol az egyik, hol a másik férfinak az arcára, mintha kezdene a kettő közül valamelyiknek a szavában kételkedni. De még nem határozta el magát. Boldizsár bá pedig sokkal praktikusabb ember volt, mint hogy egy olyan témát diskuszióba hozzon, aminek bizonyára asztalbontás lesz a vége (minekelőtte az ebédnek vége volna). Csak hadd folyjon le elébb a lakoma.

Ilka asszony ugyan nagy aggodalommal járogatott körülötte, kérdezgetve t őle, hogy hol van meglőve, nehogy a fájós helyén érinteni találja a kezével. Talán a mellén, vagy az oldalán? De Boldizsár bá mindenre csak azt mondta, hogy „ühüm”, amíg a szája tele volt. Mikor aztán az utolsó falatot is lenyomtatta a kupa borral, akkor hátraveté magát a székében, s elkezdte a

török kése hegyével a hatalmas szép egészséges fogait piszkálni. – Hát biz ez mind úgy történt, ahogy Están komám elbeszélé. A cudar hajdemákok elébb összelövöldözének, s azután a vízbe dobának. Nem is lett volna soha belőlem élő ember, ha ezt a gyűrűt az apám rám nem hagyta volna, akinek még a szépapja örökölte ezt a híres Rapsonnétól; aki nagy tündérasszony volt. Ennek a köve egy kígyókő! Nézzék kegyelmetek. Párja ez annak a kígyókő- nek, amit Bethlen Gábor dicső fejedelmünk a testamentumában különösen felemleget. Minden szerencséjét annak köszönhette. Az ilyent a kígyók fújják a királyuknak a fejére, s aki ezt elkaphatja a kígyókirálytól, csodákat mívelhet vele. Már a nagy Theofrastus ismerte ennek a felséges tulajdonságait. Az ilyen kígyókő minden sebeket begyógyít, rögtön és azonnal: az eltört csontokat összeforrasztja, s a golyókat a sebből kihúzza. Íme élő példa vagyok én magam itt. Még csak meg sem látszik rajtam, hol lőttek keresztül? De még ez nem minden. Még arra is használ a kígyókő, hogy ha ezt egy vízbe esett ember a szájába veszi: soha bele nem fullad a vízbe, ha egész nap a fenekén hever is: mert ez a kígyókő annyi életesszenciát izzad ki magából, hogy a lelkét visszatartja. Ennek a segítségével maradtam élve. Így szabadultam meg a halálos sebektől, vízbefulladástól.

Hát biz ezt hitte, aki akarta. De ellene mondani senkinek sem vala kedve. Ha lódít,ő lássa!

• Bizony olyan csodatev ő kő ez – bizonyozék Boldizsár bá, tovább magasztalva a gyűrűje varázserejét. – Kiállja ez a próbát akárhányszor. Merek rá fogadni, hogyha ezzel a kígyókővel megérintem a szörnyűséges nagy mély vágást, amit kegyelmed kapott, Están komám, a nagy dulakodásban, egybe összeforr az, a helye sem marad ott. Apor István most vette csak észre, hogy micsoda veszedelmes tréfával szándékszik őt megkeríteni Boldizsár bá, s haragos kemény hangon, mely az eddigi nyögdécselő nyöszörgéstől nagyon is elütött, eléje kezde vagdalni.
• Hagyja kend! Maradjon kend azzal az ostoba babonás hitével távol a testemt ől. Felvilágosodott magyar emberek a tizenhetedik században az ilyen bolondságot már repudiálják! Kígyókirályok nincsenek. Kígyókövek csodaerejében keresztyén ember nem hisz többé.
• Micsoda? – kiálta felugorva helyér ől Boldizsár bá, s áthajolva az asztalon az átelleneséhez. – Ezt akarja kegyelmed eltagadni? Okosabb akar kegyelmed lenni a mi fejedelmünknél, dicsőült Bethlen Gábornál, aki igaz kálvinista fejedelem volt? Meg akarja kegyelmed cáfolni Hatvani

professzort, a nagy asztrológust? Látott már kegyelmed igazi kígyókövet? Valóságos igazit, amilyen az enyim? Ezt nézze meg jól! De amíg gyűrűjét az öklével odatartotta Apor István uramnak az orra alá, egyszer csak lerántotta a fejéről a véres köteléket, a nagy sebtapasszal együtt, s íme – azon a magas homlokon nem látszott de még csak egy karcolás sem. – No látja kegyelmed, hogy milyen csodát mível az én kígyókövem. Hogy begyógyította kegyelmednek azt a nagy vágást a homlokán.

De már ekkor a f őúrnak nem volt több tréfálni való kedve. Kirúgta a széket maga alól, s most már aztán a jobb karjáról is lerántá a zsindelyes burkolást, s nagyot ütött az öklével az asztalra. – No lám! Még az összetört karját is hogy meggyógyítottam kegyelmednek a kígyókövemmel! – dicsekedék Boldizsár bá. Ilka asszonynak ekkor nyíltak ki egyszerre a szemei. Végignézett villámló két szemével Apor Istvánon. De olyan nézés volt az, ami túltett minden fegyveradta seben: megölő, lesújtó tekintet egy asszony szeméből, akinek olyan fegyvert adott a természet, ami ellen semmi sem védelmez. Apor István látta, hogy le van róla rántva minden álarc, s a tetten kapott kalandor fogcsikorgató dühével rázta a felemelt öklét Boldizsár felé fordulva, aki csendes nevetéssel tekinte szemébe. Azzal kirohant a teremből; de az ajtóból visszafordulva, rekedtes hangon hörgé: „Megkeserüli még ezt ez a ház!”

_*

El is vágtatott még abban az órában a négylovas hintaján, amelyen idejött, minden búcsúvétel nélkül: rengeteg haraggal és megszégyenüléssel.

A négyezer özvegyasszony ostroma

• Most már mindent elhiszek err ől az emberről! – lihegé Ilka asszony, reszketve a haragtól. – Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a torkán, mint Júdásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy összecimborált a rablókkal.
• No, hogy éppen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani, hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért, hogy szegény Damokos Tamás ott vesszen a rabságban, s te özvegyen maradj.
• Mit teszek én most? Mit teszek én most? – töprenkedék Ilka asszony, kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arca, s mégis veríték gyöngyözött

rajta. – Bizony nem tudom én, édes húgomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az

ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra menjek. Hová? Brassóba? A szindikushoz? Inkább kiskutyát fésülni. – Hát én tudom, hogy mit teszek! – Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az utolsó körömszakadtáig. – Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá. – Akkor furcsa munka lesz az! – Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy oly kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam, a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok pénzem, íme én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Íme megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, akiknek nincs miből előteremteni a rabságban sínylő uraik váltságát. Olyan lettem, mint az uram szegény társainak szegény aszszonykái. Hát én most nekiindulok, és összeszedem valamennyi özvegyasszony van Erdélyországban, akinek az ura rabságban sínylődik: magam köré gyűjtöm egész táborszámra, felviszem magammal, ahol az ország rendei tanácsot tartanak, az országgyűlésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját, ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország, most váltsa is ki őket egyszer

re az ország és a fejedelem! Boldizsár bá csak a falnak esett ámulásában. – Ó, te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik tebenned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása. Akiket rabságba ejtett az ország és a fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész hadsereg a fogoly vitézek gyászba borult özvegyaszszonyaiból. Nagy gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata előtt, aminek az asszony nekimegy, s áttöri! Ne hallgass senkire: semmi csitításra. Bölcs dolog az, amit mívelsz. Ne hátrálj; ne engedj senkit szóhoz jutni. Aki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, amekkorát csak tudsz, olyan patáliát, hogy hét országra szóljon! S amíg azt nem mondják rá:

„deliberatum”, ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos orcájától!

• Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!
• Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csíkszeredán: ma hetivásár van. Eredj ki a piacra a trombitásoddal, és fúvasd el vele a „háromszáz özvegy táncát” s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egypár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz Dés városát megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan lesztek, mit követeljetek: halld meg tanácsom. Mert minden munkánál az az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, aminél megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy „Kutya ugat, pénz beszél”. Hiába minden dekrétum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Ezért tartsad eszedben. – A mi dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű testamentumában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak, rendkívüli szükségekre nyolcvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántffy Zsuzsánna asszonyomnál, ki ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az országban, amiket a bölcs fejedelem célzásképpen előre megjelzett. – No hát most már itt van az a „rendkívüli szükség”. Annyi sok tízezer magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. – Ezt követeljed hát. Parancsolja meg az országgyűlés a fejedelemnek és az özvegy fejedelemnőnek… (igenis: parancsolja meg! mert az országgyűlés az úr, a fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a Bethlen Gábor nyolcvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le; nehogy kézenközön még azt is elmundukázza valaki: s akkor egyszerre az egész elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy, helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, amit kigondoltál. Amit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!

Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához vette az udvari trombitását, s egyedül, minden más kíséret nélkül átlovagolt a csíkszeredai vásártérre, ahol éppen akkor sokadalom vala.

Ott a templom el őtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fújja el a „háromszáz özvegyasszony táncát”.

Híres nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya összed őlt, s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul. Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek híre futamodott volna, a bánya tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában, s arra felhívatta a háromszáz asszonyt, akiknek a férjeik ott vesztek a bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó kedvök lett a sertől, bortól, akkor megfúvatta a trombitásával az új nótát, aminek a láb alá való hangjaira a menyecskék táncra kerekedtek, s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvígabban járták, a palota ura elkiáltja magát: „No, még sohse láttam háromszáz özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vígan táncolni”.

Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg viháncolásból: a szegény asszonyok a tánc közben tudták meg, hogy özvegyek lettek!

Kegyetlen tréfa volt biz az attól a f őúrtól, másféle mulatságot is találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.

Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban, s mindenütt úgy hívták, hogy a „háromszáz özvegy tánca”. Hej, mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas dikciót fundált ki magában, amit elmondjon az összegyűlt nép előtt. De nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy „az én lelkem uram tatár rabságában…” ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben, mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, amit el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: „menjünk! menjünk fel a diétára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné asszonyom!”

Jámbor öregek, a férfi székelyek odafurakodtak közéjük, hogy szép szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: „nem kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, ahány özvegyasszony!” Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját, s azt is kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott egy menyecske, aki nagyon jól értett a tárogatófúváshoz, a háromszáz özvegy táncának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk. S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden város szaporította a sereget, mikor Dés felé közeledtek, már akkor egy tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgyhogy mikor annak a közeledtét meglátták a dési öregtoronyból, félreverték a harangot, hogy jön az

ellenség. Iszonyú volt a porfelleg, ami a tömérdek szekér s az előrevágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovas hadnagyot egynéhány huszárral, hogy menjenek előre, s tudják meg, hogy mi az? A hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete zászlójuk volt, a végére békós lánc akasztva. Kérdésére nem egyen, de tízen-húszan felelték: – Megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha elvesztette, hozza vissza!

A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy h űlt szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára, követelni, hogy a tatár rabságra esett harcosokat váltsa ki azonnal. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s ami hátul jön, az mind férfi. Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott; Dés városa nyitott város: azt nem lehetett megvédelmezni, úgy elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosújvárig.

Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odábbállt, maguk is azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe, és utánasiettek a fejedelemnek. Damokosné meg az özvegyek tábora már csak a hűlt helyüket találta Désen.

– No, jól van! – mondta Ilka asszony – el őlünk ugyan a világból ki nem futtok! Valahol majd csak utolérünk benneteket.

Ott Désen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, akiknek a férjeit elvitte a tatár. Ezalatt a fejedelem és a diéta legalább időt nyert Szamosújváron elhelyezkedni. Rákóczi György beült a várba, aminek akkoriban még védhető sáncai is voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz rablógyilkos és más gonosztev ő számára.) Hanem a diéta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb termek.

Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése céljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, ami pajták szokása szerint nyitva volt (hogy a terhes szekerek által- s kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, ami már ideszokott, nem szűnt meg csiripelni

odafenn a házban a tanácskozás folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy hosszú asztalt lecövekelt lábakra végignyújtoztattak a középen a rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt ragasztottak, ami a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferenc uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket kaptak, a rendek beérték lócával. De mind jó ez, ha bölcsesség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt. Mégis milyen jól ment minden! Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szíve van meghűlve, s azt mással, mint porrá tört csörgőkígyó-szívvel nem lehet felmelegíteni; az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikaíró ellenben azt mondja, hogy biz az csak afféle „febris scholaris” volt. Mikor a gyerek nem tudja a leckéjét, azt mondja, a hideg leli. Bizony pedig a jó Rákóczi György ugyancsak nem tudott azokra a kérdésekre megfelelni, amiket az ország rendei hozzá intéztek. Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát keresni?

Hát erre bizonnyal a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy megh űlt a szíve.

A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja mármost az elfogott tömérdek rab hazafit a tatárok láncából kiszabadítani? Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a kasszája. A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán tihajája, Akmet bég, s a tatár kán követe, Dája-Lot-Ali bég, kik mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczi Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem teszik le ezt a „lázadót”, aki a felséges szultánnak nem engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől, az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válasszatok magatok közül egy „emberséges embert!” Ez volt a mindennapi szavuk. És a magyar urak naponként nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek hol egy cifra kaftánt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek ajándékba, hogy csak türtőztessék a haragjukat. Mindennap újra be kellett a szájukat csukni vagy arany nyal, vagy ezüsttel.

Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamosújvár alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processzióval a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.

Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes szivárványba játszó tág udvar öblösült, s annak a karimáján, délponton és a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap éppoly sápadtnak látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak, s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s nagy vérontás, országromlás lesz az vége. S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön, mint az a másik odafenn az égen. Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, amint egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja azt szekérsáncaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna. Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az „urak”, hogy idelenn a földön is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér nagyobbik fia) mint háznagya a diétának, találkozék legelébb az asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:

– A diétára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni! – Azt ugyan helyesen teszik – mondá a nyájas levente. – Tessék besétálni. Odabenn tanakodnak már a rendek. Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lócákkal; azokra a hölgyek szépen letelepedének, s kezdetben igen csendesen viselték magukat.

Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték. Azok aztán a pajta mind a két oldalán nekifeküvének a deszkázatnak, s a deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diétán történendőket: mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba, s onnan dugták be a fejeiket, úgyhogy minden ablak tele volt kíváncsi ábrázatokkal.

Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditóriumuk van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.

Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, ahol Désen elhagyá; követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki bírta rá, mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba beleugorjon? Igen kezeügyébe eső orátori fordulat volt tőle, amidőn odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása mellett.

E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak, hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsay Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon választ, ne tartsa a világot véka alatt! Barcsay Ákos bement a várba, azalatt az urak, több ismerősre akadván az aszszonyságok között, azokkal eldiskurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos visszajött, ismét a helyeikre ülének. Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és beleegyezésével kezdte meg.

No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ül ő rendek mind felugrálának, s húszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt nem, hogy derék emberek.

Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra aprítják az urak a tanácsosokat. Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferenc uram. Mind a két kezével megüté a mellét, így kiálta: – Isten engem úgy segéljen, hogy senki énvelem e hadjáratnak semmiféle okát nem közölte! Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma. – Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! – követelték az urak a hosszú asztalnál.

S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat okairól.

Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé unalmasnak találni, s fészkelődtek a helyeiken.

– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz? – kiáltá Ebéni.

Rédey Ferenc, sarokba levén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a válasszal.

• Hát énnekem Kemény János, a f ővezér, azt mondotta, hogy igen fontos okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a tűzbe dobná.
• Nekünk is mind azt mondta! – bizonyozának a többi tanácsurak a fels ő asztalnál.

Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!

• Meg kell notázni Kemény Jánost! Száműzessék! Tűztől-víztől eltiltassék! A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonótarius felmutatá az összehajtott ív papírt, tudatva a rendekkel, hogy íme készen van a „nota” Kemény János ellen. Száműzetik Erdélyből örökre. Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláírás végett. Ha beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia. Amíg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két legény fiai, s az idősebb Simon kirántva kardját, nekihevült arccal kiálta a rendekre: – Én az apám becsületében gázolni nem hagyok! Aki az én apámat hazaárulónak meri nevezni, mind kihívom egy szál kardra. Csúnyaság, léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; aki nem jöhet ide magát kitisztázni! Azt ítélni száműzetésre, ki maga is ott sínylődik tatár Krímiában rabláncokra verve.

De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek. – Csúnyaság! Gyalázat! A rab vezért ítélni el! Ahelyett, hogy kiszabadítanák!

A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s aközben maguk is rájöttek, hogy biz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény Jánost ítélni el számkivetésre, aki anélkül is rabságban ül, s nagy nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelybe a kardját, s aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek értelmében Kemény János fővezérnek fennhagyatik, hogy ha hazaszabadul a fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes hadjárat okainak igazságát kimutassa. Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan nagy kocódásba került a fejedelemmel aláíratni, akkor azt mondták neki, hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a második határozatot.

• Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott őnagysága, doktor Reineckius pedig mindenkit a klistéllyal fenyeget, aki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja. – No hát, felviszem én! –

ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták, elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, akinek a rend fenntartása kívül is, belül is hivatalos kötelessége. Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek semmit.

S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felcihel ődni s abba a gyűlésbontó csendes zsibongásba általmenni, amikor senki se bánja, hogy vajon miért tátog az elnök.

Az asszonynépben forrt a méreg.

• No, feleim! – mondta Ilka asszony – most kezdődik már az országgyűlés! Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:
• Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higgyétek aztat, hogy mi azért jöttünk volna ide, hogy a ti kocódásaitokban gyönyörködjünk, hanem hogy tőletek a mi rabságban sínylődő férjeink kiszabadítását követeljük! Ez a felszólalás nagy indignációt keltett a rendek közt.
• Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! – kiálta recseg ő hangon az egyik tanácsúr nagy dölyfösen.

De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.

• Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok üres szalmáról, amit úr uraimék itt csépeltek.

Ez már szörny űség volt. – A tyúk kukorékol! – Mulier taceat in ecclesia!

• Fájdalom, hogy nem vagyok „mulier”, nem asszony, hanem „vidua”, özvegyaszszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot adnak mindenha! Tudjátok, akik a törvényt ismeritek.

Ez egy kis gyenge lef őzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön párthívei, akik azt kiálták: – Halljuk! halljuk! Mások ellenben, különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták: – Vége van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak. S valóban a szamosújvári toronyban éppen akkor kezdtek el delet harangozni. – Uraim! – kiálta Damokosné – kilencvenezer jó magyar hazafinak nem harangoznak ebédre, akik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, amíg kilencvenezernyi vérük, atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, amíg a rab uraink kiváltását el nem végzik. – Nem

bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk! – kiáltozák egy szívvel és szájjal mind a száz asszonyok, akik odabenn voltak. Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok sivalkodása. A kívül levő asszonynép pedig, aki a bejáratnál leste a kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik, nekivételkedék annak a gyarló deszkapalánknak, ami a pajta nyílását elzárta, egyet reccsent, kettőt roppant, azzal bedűlt, s a résen keresztül tódult be az egész asszonysereg, amennyi csak befért.

A túlsó oldalán a pajtának éppen olyan deszkafal volt felállítva, nagy hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek azt is be nem döntötték volna; most, aztán mind a két oldalon megtelt az országház asszonnyal, amennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz küldöttet előre tolták, úgyhogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára lettek szorítva, egy- kettő a tolongásból felugrott a lócákra, utoljára Damokosné valami tizedmagával éppen a zöld asztalra jutott fel.

Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá. Soha még országgyűlést, mióta a világ áll, még ilyen „presszió” alatt nem tartottak. Szép lett volna feloszlatni a gyűlést, csak lehetett volna. De minden követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.

Végre aztán Damokosné addig integetett a becs ődült asszonynépnek, mutogatva, hogy ő akar beszélni, amíg lassanként elcsendesülének.

Az els ő csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy mérgesen protestáljon az erőszak ellen. – Micsoda violencia ez? – Igenis, violencia – felelt rá Ilka asszony. – De igazat ad nekünk hozzá ez a gyászfátyol a fejünkön, amit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár akkor tették volna az asszonyok ezt a violenciát, amikor kegyelmetek elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, ami országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után, hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni. Ez az igaz mondás egy kis derültséget keltett az urak között is. „Füge egy menyecske!” – dörmögték a szakállukba. Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:

– De nem jöttünk mi ide z űrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi szemére sem a diétának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek azt, ami megtörtént. Tudjuk, neki is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a megtörtént

veszedelem megszüntetését követeljük. Amit az ország és a fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.

Rédey Ferenc elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak. – Hiszen éppen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon? – Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár kán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat, s azonnal hazaeresztik a fogoly sere günket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák tovább.

• Igaz az, jó asszony! – helyeslé az elnök. – De hát a mostani ínséges id őkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint amekkorát a kán követel, jó asszony? Damokosné megsokallta már a sok „jó asszonyt”-t, mert neki más titulusa is volt.
• Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát egyszerre. Megvan az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a nyolcvanezer arany, amit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli szükség; ott a nyolcvanezer arany! Tessék approbálni.

Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, akinek elég erős szíve legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni, mely az első szót kimondja.

Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte tanácskozni, napirendre kitűzés nélkül.

Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele rendelkezni.

Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások után, amik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek, kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a mai gyűlés csakugyan nevezetes lépést tett előre. – No, mármost, húgomasszonyok, szálljanak le az asztalról, s menjenek haza Isten hírével!

• mondá az elnök. – Dehogy megyünk! – viszonzá Ilka asszony. – Nincs még ezzel vége. Ha egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyűlésnek olyan nagy vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából minden küldés nélkül.
• Hát mi kívánságuk van még? – Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért, mert »hoszszú haj, rövid ész«, hát mi sem látunk tovább az orrunknál? Amióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, aki azt nem látná, hogy amint Lorántffy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol Fogaras várában, és úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, mégpedig vasmarokkal. – Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el – dörmögé az elnök a protonótáriushoz. – Meg hét diplomata – toldá hozzá a főjegyző. – Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom? – Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy fejedelemasszony elfogását is.

De már erre nagy zúgás támadt az urak között. – Ez mégsem megy. Ez már lehetetlen! – Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne értsék.

• Hoc non pergit! Hoc non pergit! – ez hangzott legsűrűbben. – Márpedig, akár „pergit”, akár nem „pergit”, de uraságtok innen addig el nem „pergit”, amíg ezt el nem határozza a diéta: ha holnapután ilyenkorig együtt mara dunk is.

Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a diétát.

Keresztülrontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak akik odabenn vannak is, rengeteg sokaság, de hát még aki a pajtán kívül áll! Az egész áttörhetlen hadsereg!

Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és torokköszörüléssel konszenciáljanak. Protonótárius uram soha olyan nehezen nem koncipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette, amíg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a konceptusával; de biz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a szót, a másik amazt kívánta beleszúratni, ide egy klauzulát, oda egy mentális rezervátát, a „pedig” helyett „mindazonáltal”-t. Utoljára addig fúrtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel együtt az egybegyűlt Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék. Porzót és pecsétet rá! De mármost ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláírás végett? Minden ember

eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.

De hogy kell innen kimenni? Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok pedig nem nyitnak utat. Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán mint egy hanyatt úszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről kézre a tenyereiken, amíg valahol odakinn a szárazföldre jutott.

A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ezalatt akkora dózis ipekakuánát adott be, hogy afelől annak még ettől az egész planétától is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek ma még egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláírja – vagy valami mást cselekszik vele. Az elsőbbet tette meg. Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.

Barcsay Ákos mégis célszer űnek látta, per apices elmondani a fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolcvanezer aranyról van szó. – Bánja a szösz! – Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy fejedelemaszszony személyét biztos helyre akarják tenni. Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják, el is temethetik az egész világot. Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, ahol most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, amely azonban ismét összerázódott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a szerencsétlen kincskereső után.

Abból a jelenségb ől, hogy az aláírás ilyen hamar megtörtént, mind a rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le, hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus procedendit.

Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanúja a lelke fenekén. Nem hisz ő már senkinek, amióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. Amilyen szelíd, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig az ideig, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy a szerelmetes férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelídség haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerő- ség. Eddig soha még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.

– Ne örüljetek még, asszonyok! – kiálta onnan az asztal tetejér ől a zsibongó hadnak. – Még hátravan az ebek harmincadja, nem estünk át rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de körülfogva tartsuk a várat, s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a fejedelem előrefuttassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öregasszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje megérkezik, már akkor csak hűlt helyét találja a fejedelemnőnek meg a nyolcvanezer aranynak.

S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utánagondolt annak, hogy mit határoztak a rendek. Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgyhogy annak egypár órai egérútja volt az országgyűlés kiküldötte előtt.

Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messze járt a kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette. De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczi György, hanem a Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári kapitányához, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel Szamosújvárra. (Mert azalatt, amíg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a nyakukon ülő törököt, tatárt arannyal és szép szóval, azalatt Rákóczi György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát az országnak – vassal. Új hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a fegyverén esett kudarcért készült bosszút állni. De ezt nem mondhatta meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon bölcsekké tette az országos pusztulás.)

Egész csendességben megteltek a Szamosújvárral szomszédos falvak: Mikola, Boncs, Hezdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra menő szász, Gaudé András kapitánnyal, meg a szász egyetem darabontjaival; Dés felől pedig közeledő- ben volt Bethlen János és Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, akiket Rákóczi sógora: Lubomirszky marsall „pacificando” szabadon bocsátott. Úgyhogy Szamosújvárt egy valóságos ércgyűrű fogta körül a Rákóczihoz hűnek maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, amidőn az országgyűlés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hírrel, hogy mire ő Fogarasra egész parádéval becafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő

hopp hírével hegyen-völgyön túljárt; azóta odakinn van Magyarországon, sárospataki várában. És így a nyolcvanezer aranyat bizony elvitte a „patak”. A diéta erre az értesülésre fülét-fejét elereszté, s nem tudta, hogy most már szégyenkedjék-e, vagy ungorkodjék.

Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kívül, mert annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.

Damokos Tamásné erre a rossz hírre kétségbeesetten rohant be Szamosújvárra, s berontott egyenesen a szultán tihajájához, Akmet béghez. A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta. – Óh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegyasszony, akinek az ura még él. – Ahá! Te vagy az a kacki menyecske, aki Apor István uramhoz levelet írtál, hogy hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban. – Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.

– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem a lépre. Elfogadtam a váltságdíjat. No hát mi lett a váltságdíjból? – Őrá bíztam, hogy vigye el Tatárországba, s a moldvai határon megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt. – Máskor a rablókra bízd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez adják. Én pedig az uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdíja. Nem tudom, mit csinál vele haragjában. – Óh hisz éppen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon a nagy keserűségtől, s a falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért zúdítottam fel azt a sok aszszonynépet, hogy jöjjünk egyesülten fel a diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az országtól kérjek segedelmet. – Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hírét. Derék asszonyság vagy. Hát aztán mi történt? – Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hírrel, hogy amit az ország váltságdíjnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált nyolcvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előrefuttatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön a sok pénzzel, a mi uraink váltságdíjával! Ó, uram! Könyörülj rajtunk, nyomorultakon, szegényeken. – Ó, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti

szegények, erdélyi asszonyok. Több kincsetek van tinektek, mint a világ akármi asszonyának. – Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni az elcsízelt nagy pénznek.

– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti perg ő-forgó nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam úgy hadakozni szablyával, dzsiriddel, mint ahogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni az ő szájuknak éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok. Gyakoroljátok, ahogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, akik tojásokon ülnek, amikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha anynyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem az ő parancsolatjának engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszitek, elkergetitek; választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind valamennyi rab magyart, urat és szegényt szabadon bocsát és hazaereszt a felséges szultán ingyen, váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek, hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár kán mind valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja. Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utcára, s elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a raboknak.

De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek. Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen. Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyűléshez.

A pajtának a két nyitott oldalát ezúttal már vastag gerendákkal rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón lehetett belépni a gyűlésterembe, s azt fegyveres darabontok őrizték. De többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, akik eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, amely nőttön növekedett az országházig érve. Valamennyinek az arca piros volt már a haragtól s a kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei úgy szikráztak, mint egy fúriáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kívánságuk megint, csak annyit mondtak: (egyszerre húszan) hogy rá akarjuk gyújtani az országházat a rendekre.

• Nono, asszonyaim! Hátha megalkudnánk? – De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, hacsak. – Hacsak? – Hacsak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.
• Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is éppen ugyanabban fáradnak odabenn. Higgyék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még forróbb az „aer”, mint idekinn. A szultán és a tatár kán kegyetlenül befűtöttek a rendeknek. Éppen most olvassa fel a protonótárius a leveleiket, amikben kegyetlen fenyegetőzéssel követelik Rákóczi György letevését, száműzetését.
• Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? – heveskedék Ilka asszony. – Miben válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja nekik talán a fogvacogásuk, hogy melyik a nagyobb? Amelyiktől jobban rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni vagy a szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el nem kergeti az országgyűlés a fejedelmet, felgyújtjuk az országházat. – De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, amíg Bánffy Dénes uram vissza nem jön a várból. – Hát mi dolga ott?
• Íme felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a fejedelemségről.
• Mit, kérelem neki? Mit instánciáznak? Ha a számadó juhászom szét hagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz nem több a birkánál? – De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.
• No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy: „eb ura a fakó!” – akkor mit lesznek teendők?
• Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját magunk és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyűlésbe; hanem maradjanak kívül. Nehogy majd egy másik országgyűlés azt mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata presszió alatt hozatott, konfúzio volt benne, rend és forma ellen történt, s ennélfogva érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy a mai szent napon Rákóczi György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik. Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom kegyelmednek, Damokos Tamásné asszonyom,

az édes kedves kardomat az oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha hazugságban maradok, sohase adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen kard helyett. Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, ahogy lecsillapítá az asszonyokat; de még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a hír, amit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: – Lovas katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől! S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozták, hogy a hezdáti úton nagy porfellegek mutatkoznak, amikből számos dárdák hegyei villognak elő. A fejedelem katonaságot hoz az országgyűlés ellen! – No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogba hagyott kardját! Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk? S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsú derekára, s hamarosan parancsokat osztott, amik nyomban végre is hajtódtak. Egyfelől a szamosújvári utcákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokon se gyalog, se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hídjáról pedig felszedték a padlókat. (Tudvalevő dolog, hogy a Kolozsvárról Désre vezető országút olyan elmésen van fundálva, hogy az útba eső Szamosújvárt nem érinti, hanem a Szamos túlsó partján halad el: ide csak hídon lehet bejönni. Armeniopolisz lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!) Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész stratégiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és országgyűlés épülete felé.

Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressziót gyakorolni az országgy ű- lésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.

Bánffy Dénes ezalatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával. Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem dacol vele, s kész fegyveres erővel megvédni az országát és trónját a török hatalom ellen. Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. Amint a visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczi György nem lép le, egy szívvel és szájjal kiáltának fel valamennyien: – No, hát letétetik! Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, amikor a vér a fejnek tódul. A zaj lecsillapultával az elnök, Rédey Ferenc kimondá, nyugodt, elhatározott ma

gatartással, hogy az egybegy űlt erdélyi rendek a törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik trónjáról. Az első felindulás zaja

olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kívül álló sokaságnak, hanem magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját többször az országgyűlési pajta felé néző ablakban, amint összefont karokkal merően odaállt; sápadt arca, kőmerev szemei, beharapott ajkai elárulák, hogy miben szenved most. Gyű­lölnie kell azt a népet, amelyet kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegyasszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös menád felmarkol egy csomó porondot, s feléje hajítja. – Egy nagy szál árbocfa van az országház elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély címere, a másikon a Rákóczi családé. – Ezeket a zászlókat bámulja mereven. Azután a harsogó lármára mély csend következik. – Mi történik odabenn? – kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.

Az történik e nagy csendességben, hogy az országgy űlés főjegyzője a rendek határozatát szerkeszti írásba; aholott renddel elősoroltatnak azok a súlyos indító okok, amik Rákóczi Györgyöt megéretté teszik fejedelmi süvegének elvesztésére. A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a súlyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik, némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.

De a fejedelmi trón egy percig sem maradhat üresen. Választani kell mást! Ki legyen a fejedelem?

Új rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek. – Mi történik ott most? – kérdezi a sokaság. – Mi történik ott most? – kérdi az a márványarc fenn a várablakban. Az történik, hogy új fejedelmet választanak. Ki legyen? – az a kérdés.

Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére, s elkiáltja magát: – Éljen Rédey Ferenc, Erdély fejedelme! Az a nagy rivallás ezt a „vivát”-ot sokszorozza. A derék főúr váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öregember, lovon sem ülhet már, csatákat intézni, sereget vezetni sohase volt kenyere! Nem hagyják szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára megharagszik, nagyot sújt a buzogányával a zöld asztalra, s kivívja, hogy legalább mint elnököt hallgassák ki.

– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, ahogy a kozákok választják a kosevoj atamánjukat: akik addig cibálják a megválasztott

üstökeit, s ütik agyba-főbe, amíg kötélnek áll, s elfogadja a fejedelmi süveget; hanem válasszunk rend és törvényes szokás szerint, kandidatúra s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a kandidációban az ország mind a négy bevett vallása reprezentálva legyen. Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a kandidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy őrá ne szavazzanak. Ezalatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad. Mi történik ott benn? Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árbocon lengő zászló egyike elkezd alászállni: és Rákóczi György onnan a várablakból láthatja, hogy hull alá a címeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.

Most már tudta mindenki, mi történt. A lehulló zászlót frenetikus „vivát” ordítással üdvözlé az asszonyok serege: ezer meg ezer kéz fordult mutatóujjával a fejedelem felé, kinek az arca ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt halotté. Perc múlva eltűnt az ablakból.

De kevés vártatva dobpörgés, trombitarecsegés hangzott a várudvaron. A kapuk megnyíltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.

Mit akar azzal a kivont karddal? Szét akarja verni az országgyűlést, amely őt letette.

Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon keresztülugratni, s a trónról elűző határozatot visszakergetni a kalamárisba. Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a fegyveres hadat az országházig.

Mint egy mozdulatlan sánc, úgy fogják körül az országházat, vállat vállnak szorítva, s szitokkal, gúnnyal fogadják a fejedelmet, ki lovasai élén rést keres az országházhoz. – Minket öless elébb halomra! – kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően a fejedelem paripája elé. – Tapostass el a lovasaiddal! Ha az urainkat elvesztetted, veszíts el bennünket is! Otthon vannak az árváink, azokat is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, aki megátkozzon! Sújts ide azzal a karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele. Ahol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele: most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. – Vágjad, fejedelem!

Rákóczi György a fogait csikorgatta dühében, s szeméb ől könnyet facsart ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját. Nem lehet asszonyok ellen

harcolni. – Eh, mit! – kiált egy dacos hang a fejedelem kíséretéből. – Korbács kell ezeknek meg seprű, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy utat nyitnak! Ilka asszony Apor István szavát vélé megismerni a goromba tanácsadóéban, s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a Kemény Simon szablyája. – No ha te miránk korbáccsal akarsz jönni, mi fogadunk téged doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét, asszonyok, azt a kerítést! Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el, keresztberótt fenyőfadorongokkal. Egy perc alatt szét lett bontva a kerítés, s ahány do

rong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.

Jöjjenek hát azok a szász universitas darabontjai a korbácsaikkal! Jertek, zöld angyalok: kék angyalok lesztek!

Rövid id őn úgy járt Rákóczi György, hogy az ő serege volt megtámadva a fenyegetőző asszonynépektől.

A felrendelt hadak pedig se Szamosújvár fel ől, se a hezdáti útról nem jöhettek át a szekérsáncok és a felszedett híd miatt, hogy együttes megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a lándzsások cucáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.

Ezalatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás. A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség Rédey Ferencre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolcat, a lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.

E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosújvár fel ől, de ebben Rákóczi nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sípnak hangja volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török síppal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmadmagával jött, de azzal a magabíztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának személyét képviseli.

Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! Mi gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal. A civakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafúvó és boncsokvivő lovasai előtt.

Mikor Akmet bég Rákóczi György elé ért, azt meglátta, s ott megállítá a lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának, s erre a trombitás három cifra rivallást bocsátott el a török sípjából. Az azt jelenté, hogy hallgassatok! A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég: – Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán (kinek árnyékát Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja tinektek, alázatos jobbágyainak, hogy akit a ti rendeitek mai napon az ő legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó, hitszegő és nagyravágyó Rákóczi Györgyöt se pártolni, se követni többé ugyan ne próbáljátok, hanem akit az erdélyi három nemzet a megrögzött főrendek vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak bizony engedelmeskedjetek. Mert íme megparancsolá a felséges nagyúr (kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon Erdélyország felé, és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és a diplomát a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképpen megparancsolá a felséges krímiai kánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon bocsátaná, s őket hazakísértetné legkisebb sarcolás nélkül. Ha pedig az ország a maga veszedelmét kívánná, s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, aki a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek által, és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, amik örökké győzhetetlenek, az egész szpáhik és janicsárok válogatott seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár kán is (kinek nemzetségét Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de sőt még egyszer annyit hurcoljon el rabszolgául Erdélyből: hanemha a magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, amik mind igazak. Mondám a Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges

Mohamed Musztafa ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e avagy bolondot.

Erre ismét hármat fúvatott a török síppal, s visszafordítá a lovát. És Rákóczi Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, aki a szultán cselédjeinek rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét, még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák s tele marokkal szórják felé a port. Az a tenger mélységű keserv, ami a szívét e látványra eltölté, egyszerre meggyógyította – a testét. Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arca. Szemei fehéréből elmúlt a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a fejét, és kacagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: – No, hát lássuk azt a budai basát! Aki törököt akar ütni: jöhet velem! Ez a szó gyújtott.

Az impertinens hang, a dölyfös modor, amit a török követ használt el őttük, dühvel tölté el a harcosok szívét. Annak nem fojthatták azt a torkába, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak bosszút, mert az gyávaság volna; az országgyűlés rendeit nem verhették széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy hol keressék a koszorúikat, s ezzel bizonyítá be, hogy mégiscsak ő az igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!

Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot, s azt mondá, vele megy a pokol ellen is. Rendelkezett, hogy a szekérsáncokat hányják széjjel, s a hidat állítsák helyre. Amíg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kancellárját azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem akadályozza őket semmiben, válasszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő most a rendeknek békét hagy, és másfelé fordítja haragját.

A szekérsáncot maguk az asszonyok önként elbontották, amint azt megtudták, hogy Rákóczi György seregével együtt el akar vonulni.

Mikor a híd helyre volt állítva, s Rákóczi György a lovasai élén átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árbocfa hegyére. Rákóczi György ráismert a címerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a homlokán, karddal a markában: ez a Rédeyek címere. A jó Rédey Ferencnek a fia, János, éppen hadsegéde volt Rákóczi Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya. – Ej ha, édes öcsém –

mondta Rákóczi a mellette lovagló Rédey Jánosnak. – Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édesapádat választották meg helyembe fejedelemnek. No, ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni onnan elkergetnem, ha visszatérek. – Magam is azt hiszem – felelé Rédey János; s aztán a vitéz urak közt nagyon derült hangulat támadt erre a hírre. Jobb tréfát nem lehetett volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem vétett Rédey Ferencet válassza meg Erdély fejedelmének. Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd játsszák, akiket mulattat. Rákóczi György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat kiváltani nem volt pénze, új zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra, Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.

Azzal egyenesen Jen ő felé indult, ahol Ujlaky László várkapitány, Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hívei védték a várat a nagy sereggel megérkezett budai fővezér, Ali basa ellen. A Maros partján megütközött Rákóczi György a török fővezérrel, s úgy pozdorjává törte az egész ozmán sereget, ahogy már régóta nem volt a félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak belekergette a Marosba, aki oda nem fúlt, csak az menekült meg. A fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az egri basa meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden zászlója, lófarka, ágyúja, poggyásza.

Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a ketrecéb ől, s a gyilkos bosszantói közé veti magát.

Agya-feje törötten került haza az a sereg, amelynek Erdélyt a lovak patkói alá kellett volna gázolnia.

Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő rabtársainak.

A szerelem bosszúja

Buzdurgán murza ezalatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor érkezik meg a Damokos Tamás váltságdíja? A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal hozza ki az

úri foglyot „Órkapu”-ba; ahogy a tatárok hívják Perekopot (Arany kapu), mert a váltságdíjjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész kényelemmel odautazott. A kedvenc kadináját is magával vitte, s asszonnyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt kívánta, hogy a foglyot

nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű lánccal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saroglyájába kapaszkodjék, amelyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy falatot a szultánkenyérből Buzdurgán uram minden szemfüleskedése mellett is. A murza nem is hitt egyebet, mint hogy amikorra ő megérkezik a záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel. Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a kutyafülű gyaurra!

Perekopot pedig nem azért híják Aranykapunak, mintha volna rajta valami aranyos. Cudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szúnyog, repülő poloska annyi van, amennyi csak kell. A levegő dögletes, a víz émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte. Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.

Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, ami már csak azért is szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöcöt, abba elcsukta Damokos Tamást. A kulcsokat aztán övébe dugta, s unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló medencéket végiglépni, aztán meg a moséba a keringelő dervisekben gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott kitalálni.

Mikor már nagyon sok nap elmúlt, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki egy fatálon. – Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy énnekem valami nagy gyönyörűség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót sepernek össze a záptenger partján? Hogy hány legyet kapnak el a kutyák, akik a kávéház elejét körülülik? Meg hogy hányat fordulnak egy óra alatt a keringelő dervisek? – Magamnak sincs jobb mulatságom – felelt rá Tamás.

• Neked! Dagadj meg! Te rab vagy, abban kell megnyugodnod, amiben megvagy. De nekem senki sem parancsolja, hogy én itt a számba repkedő szúnyogokat köpködjem, s a büdös víztől az orromat fintorgassam, mikor így is elég pisze. Az a te váltságdíjad csak nem jön.
• Magam is eleget aggódom miatta, hogy miért nem jön. – Én azt mondom, azért nem jön, mert nem küldik.
• Afel ől bizonyos lehetsz, uram, hogy a feleségem azonnal elküldte a pénzt, amint megtudta, hogy te elfogadod.
• Én pedig azt mondom neked, hogy a te feleséged egy nagy … (Itt egy olyan szót használt a murza, amit nem szokás papirosra leírni.)

Erre Damokos Tamás úgy teremtette neki a fejéhez az egész tálat piláfostul együtt, hogy a murzának szeme-szája tele lett faggyús rizskásával.

• Ne volna csak kétezer aranyam a b őrödben, hogy összetörnélek most! – agyarkodék a murza, letörölgetve pofájáról az ételmaradványokat. – Veszett bolond! Most már az a büntetésed, hogy nem kapsz más ételt. Feleheted a földről, amit hozzám vágtál! Hanem aztán, ha itt találsz veszni a nyakamon: akkor lesz ám még majd neked drága ez a piláf! Ezzel a fenyegetéssel kiment a zárkából a murza, s rálakatolta az ajtót Tamásra. Azután átment a háremébe, felhordatta a maga lakomáját, s annak az elköltése közben elpanaszlá Kalménak, hogy hogyan járt Tamással.

Kalme nevetett rajta. – De hát minek is mondtad neki azt, hogy a felesége „az”? – Hát mert az! – Miért gondolod? – Nem gondolom, hanem tudom. Megírta nekem a levelében Akmet bég, hogy ugyan siessek elfogadni a kínált kétezer aranyat, mert a menyecske félrecsapó. Olvasta neki egy levelét, amit egy másik gyaur béghez írt az asszony. Nem bánná az, ha itt veszne az ura, hogy másikat kapjon helyébe.

S nagyobb igazság kedvéért el ő is vette Buzdurgán murza azt a levelet, amit Akmet bégtől kapott, s megmutatá azt Kalménak; Akmet bég szórul szóra közölte abban annak a levélnek a tartalmát, amit Ilka asszony Boldizsár tanácsára fintábul Apor Istvánhoz írt.

• Meglátod, hogy itt hagyja az átkozott a nyakamon veszni az urát. Kalme lecsillapította a murza haragját. Volt neki ahhoz való szere. Jó adag mákonyt tömött a pipájába: mire azt kiszítta a murza, úgy aludt tőle, mint a só. Akkor aztán Kalme kivette az övéből a zárka kulcsait, összegyűjté a lakoma maradékát, amiket ő a saját szájától megvont, s ahogy azt rendesen tenni szokta, mikor a murza mély álomba dőlt ebéd után, felnyitá a Tamás börtönét, s átvitte hozzá a körömfaladékot.

Tamás tudta azt, hogy ilyenkor a murza alszik, s dongó legyen a talpán, akinek a csípésére csak annyit is szusszant, hogy „hess légy!” Ilyenkor történhetik felőle akármi. – Elébb egyél, lakjál jól. Aztán majd zsémbelek veled – mondta Kalme, odakuporodva Tamás mellé a szalmára. Mikor aztán Tamás mindent elfogyasztott hűségesen, akkor rákezdte Kalme a zsémbelést. – Micsoda bolondot cselekedtél a murzával? – Fejéhez vágtam

az ételes tálat. – Miért tetted? – Azért, mert rossznak mondta a feleségemet.

• S azért úgy fel kellett gerjedned? – Mikor azt bántják, akit szeretek? – Hát te azért, akit szeretsz, minden vakmerőségre képes vagy? – Még a halálra is.
• Még a halálra is? Akkor hát egy másik életre is? – A másvilágon bizonnyal. – Nem a másvilágon, hanem ezen a világon. – De már ezt nem értem. – Hát megmagyarázom. Nézz a szemembe. S ha valamit a szám rosszul mond, olvasd ki a szememből jobban. Engem is sokszor háborít az álom, hogy miért nem született a számomra olyan férfi, aki mikor szeret, a haláltól sem retteg? Egyet találtam, s az is a másé. S ennek olyan bolond vallása van, ami tiltja, hogy egy szív két szívet zárjon be. Annak csak egy nőt szabad szeretni. Damokos Tamás elértette biz ezt a vallomást, s lesütötte a szemeit szégyenletében. Az oroszlán nem olyan rettenetes állat, mint egy idegen asszony, aki szerelmet vall egy feleséges embernek. Nem tudott rá felelni semmit. Eszébe jutott József története Putifárnéval. S neki még csak köpönyege sincs, amit a kezében felejtsen. Pedig biz azt sejthette volna előre is, hogy a sok nyájasságnak, barátságnak ez lesz a vége. – Szebb a feleséged, mint én? – kérdezé Kalme, megtaszítva kezével az elmélázót. – Nem tudom. A feleségemet nem láttam. (Már tudniillik „úgy”, mint a kadinát.)
• De engemet láttál. Tudhatod, hogy semmi hibám nincsen. Még ahol tizenketten vannak is mellettem, nem én vagyok a tizenharmadik; hanem én vagyok az első.
• Az már igaz. – Rossznak sem igen ismerhetsz. Mindenkor csak jókat tettem veled. Sok kínzás elmaradt rólad az én könyörgéseimre, ami különben rád volt mérve. Én enyhítettem a rabságodat. A falatomnak felét félreraktam, hogy teneked juttassam.
• Elismerem. Áldjon meg érte az Isten. – Azt is tudod, hogy nem játék, amit teszek. Mert ha megtudná Buzdurgán, hogy téged meglátogatlak, mozsárban töretne össze. – Elég bolondul cselekszed.
• Nem gondolok akkor arra. Azt hiszem, a mennyországban vagyok, mikor hozzád közel vagyok; azt hiszem, hogy idvezültem, mikor a szemedbe nézek. Meg tudnék halni azért, hogy szeress. És te engem mégsem szeretsz.
• Mert teneked már van urad; s nekem is van feleségem.
• Az igaz, hogy Buzdurgán az én uram, mert megvett a derbenti vásáron, mint legszebb leányt háromezer aranyon, éppúgy, mint megvette a legnagyobb lovat ugyanakkor kétezer dénáron; de ha a Kara-Kush lovának embernyi esze volna, mint nekem, az is azt tenné, hogy nem őtet venné fel a

hátára, hanem tégedet meg engem, s elfutna velünk a világba. Az a te feleséged pedig ki tudja, a te aszszonyod-e még?

• De én tudom. – Ne bizonyítsd. Tudod, hogy a ti országotokban van olyan törvény, hogy ha egy asszonynak az ura egy esztendeig, egy napig a feleségéhez meg nem tér, az asszony felszabadíttatik, s választhat más urat magának.
• Én ugyan ilyen törvényr ől semmit sem tudok, pedig jártam volna Gyulafehérvárott a kollégiumba. De hogyha mindjárt Zandirhám kőpajzsára volna is bevésve aranyozott betűkkel egy ilyen törvény, és hogyha azt kemény parancsolás mellett hagynák meg az én drága Ilkámnak, hogy kövesse, és éntőlem elválasztva, magát más férfinak adja: még akkor is kétszer Tamás vagyok benne, hogy ő engemet nyomorult rabságomban elhagyjon, mással fölcseréljen.
• Akkor nem jól ismered az asszonyokat. – Az igaz. Több asszonyt sohasem ismertem, csak a feleségemet. Annak se tanultam az indulatait: nem fürkésztem, nem kutattam, nem jártam utána. Nem kerestem a bizonyságokat, nem tettem próbára a hűségét, nem őriztem árgus szemekkel, hanem hiszek benne, úgy mint az egy Istenben! Kalménak a szemébe szökött a könny. Bosszúsan törlé le a fátyolával.
• Mit keres ez az ostoba víz a szememben? Hát te hiszesz az asszonynak? Vajon hisz-e tebenned és éppen úgy az asszony?
• Bizonyára ő is úgy hisz.
• Nem álmodja-e meg, hogy egy más asszonynak szemei égnek az orcádon? S ha megálmodta, nem fáj-e a szíve bele? – Aki maga is igaz, annak nincsen gyanúja. – És azért, látod, mégis az, akiben úgy hiszesz, mint az Istenben: itt hágy kiváltatlan, nem küldi a váltságdíjad; míg az, akit megvetsz, föl sem veszesz, mindennap újra kezdi a szabadításod munkáját. Te nem is álmodol arról, micsoda éles tőr függ a fejed felett asszonyi hajszálon? Az az én hajszálam. Ennek a szörnyetegnek itt, akinek a horkolását hallod, ahányszor fölébred, az az első szava: elhozták-e már a váltságdíjat azért a láncos kutyáért? S mikor megtudja, hogy még nincs itten, dúl-fúl, átkozódik. Mennyi hízelgésbe, mennyi szép szavamba kerül énnekem, mindannyiszor lecsillapítani a haragját! Aki próbálta már bőszült vízilovat, dühödt elefántot megszelídíteni, csak az tudja, mi az én munkám. Szörnyű bosszút akar rajtad állni, hogyha ki nem váltanak. Napról napra egymásra tetézi a félrerakott haragját, hogy egyszerre elborítson vele. Úgy kell neki mindenféle csábítással, édesgetéssel a kezére járnom, hogy még

egy napot várjon, ne vigyen még vissza, hátha holnap megérkezik a küldött a pénzzel. De annál nagyobbra nő mindennap az adósságod kínszenvedésekben, ha végre is itt találsz rajta veszni. – Én hiszem, hogy ez a mai nap utolsó napja a várakozásnak.

• Én óhajtom, hogy az legyen. Ma még meg is sértetted a murzát. Ez nem megy ingyenbe. Ha te őt ismernéd, lélegzetet se vennél, mikor előtte állsz, mert amit a szájából kilehel, még az is tele van méreggel. Ez legyen az utolsó napod az ő keze közelében. Ha holnap ki nem vált a feleséged, akkor csak Isten segít rajtad – vagy én. Ezzel magára hagyta Damokos Tamást a szép kegyencnő, s ismét rázárta a börtönajtót, és visszatért az alvó szörnyetegéhez, akinek a horkolásától rengett a vár.

Másnap délig senki az ajtót sem nyitotta a fogoly úrra. Még csak neszt sem hallott magányos zárkájában, ahová még a napvilág is gyéren hatolt be, az ajtó fölötti szűk kerek ablakon át. Csak arról tudta meg, hogy dél van, mikor a murza hazaérkezett a délelőtti unalmas csavargásából, végig káromkodva a hosszú folyosón. Mikor az ő zárkájának az ajtaja előtt elment, nagyot rúgott rajta: „Kell piláf, láncos kutya!” Azután kinyitotta az átelleni ajtót kulccsal, s akkor meg Kalme csengő, hízelgő hangját hallá egy pillanatra Tamás, s aztán becsukódott az ajtó, ismét csendes lett körülötte minden. Csak egy nyomorult légy zümmögött a szögletben, amit megfogott a pók.

„Úgy látszik, hogy a murza ma böjtöt akar tartatni velem” – gondolá magában Tamás.

Hosszú id ő telt bele, amíg újra hallá nyikorogni az átelleni ajtót, amire azonnal következett aző börtönajtajának felnyitása: előtte állt Kalme.

A kadinának arcán valami ördögi jókedv látszott ez alkalommal: a szemei tüzeltek, az ajkai nevetésre voltak nyílva; hanem amellett a szemöldökei összehúzódtak, mint két kígyó.

• Jó hírt hozasz? – kérdé Tamás lelkendezve. – Hát mit hoznék mást? – Megérkezett a váltságom? – Megérkezett a szabadulásod napja. Jöjj át a murzához. – Veled együtt? – No, hát mi az?
• Nem haragszik meg a murza, ha a felesége fátyol nélkül mutatja magát idegen férfi előtt?
• Óh, a murza sohasem haragszik, mikor alszik – szólt Kalme dévajul nevetve. – Olyankor mindent megenged. – De ha föl talál ébredni? – Holnap reggelig nem. Annyi hasist tettem a kávéjába, hogy egy napig ott

marad a paradicsomban. Táncolhatunk, dalolhatunk miatta. Ott lakomázhatsz a hátán. – Ne tégy velem bolondokat.

• Csak te bízd rám magadat. Mondtam, hogy megszabadítalak. Elébb lakjál jól. Ne félj semmitől. Magunk vagyunk. A murza szolgái mind meg vannak nyerve. – De a tánchoz nem kell a lánc. Elvettem a lakat kulcsát; elébb leoldom kezedről, lábadról.

Tamás engedte a láncait levetetni. – No, jer velem. Az asztal meg van terítve. A tatárok nem esznek asztalról. Tudta ezt Tamás. Hanem azért neki mégis terített asztala volt: Buzdurgán murzának a háta. Amint az esetlen nagy kolossz ott feküdt hosszan elnyúlva a földön hasmánt, Kalme az ő széles hátára rakta fel az étkeket és csemegéket: oda kellett Tamásnak letelepedni és a gazdája hátáról lakomázni. Bizony olyanformán érezte magát, mint a siralomházba kitett rab, akinek a nyakán van már a hóhér kötele, s úgy kínálják mindenféle drága étellel és itallal – utoljára életében.

Kalme csintalanul nevetett a vendége rettegésén. – Ne félj tőle! Nincs ez itthon. A paradicsomban van most. Nézd, hogy ragyog az arca a gyönyörűségtől! Most a tubafa virágkelyheiből szürcsöli az édes mézet az ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik termében. Hetvenhét huri táncol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk! S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégiscsak nagyon feszeng, s kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rinoceroszbőr korbácsát, s nagyokat húzott vele az alvónak mezítelen talpaira: amire az összevissza rándult.

• Légy Istennel! – rebegé Tamás. – Ne kísértsd az ördögöt. – Hahaha! – kacagott Kalme. – Hiszen most a hurik csiklandozzák. No, hát csak te egyél nyugton.

S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy szerelmes románcot dalolni Mirza Shaffitól, s aközben egy nagy pávatoll- legyezővel hüselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, aki neki asztalul szolgált. Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hírre: hogy megérkezett-e hát a váltságdíja? Csakugyan itt van? Hogy jött meg? Ki hozta el? – Ki végezne egyszerre két dolgot? – enyelge vele Kalme. – Mikor eszel, akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején mindent. – Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?

• A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higgy, hanem a kezemnek hihetsz.

Azzal felkapta Kalme a láncot, amit Tamás kezér ől, lábáról levett; odafutott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.

Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a lánc az ő személyének kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is odafutott az ablakhoz, amelyen Kalme kidobta a láncot, s kidugva rajta a fejét, utána nézett, hogy hová esett a lánc? Az biz egy mély sáncárokba esett, aminek a feneke hat ölnyi mélyen volt az ablak alatt; e sáncárokba nyíltak az istállók kapui, amikben a várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt paripát egy félmeztelen rabszolga, aki meghallva a leeső lánc csörrenését, megállt és felemelte az arcát ahhoz az ablakhoz, ahonnan a láncot ledobták.

De hát arc volt-e az? Ember arca? Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi ábrázaton úgy el volt csúfítva Isten remeklése, hogy irtózat volt ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg. Tamást úgy megigézte ez a rémtekintet, hogy nem bírt tőle megválni; a keble elszorult; szerette volna megsiratni.

A szép kadina odahajolt föléje, az arcát az övéhez illesztve s a haját hátra simítva szép bársony kezével.

• Látod – mondá neki. – Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt ígérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött meg: bosszúból így elcsúfíttatá az arcát a rabjának, amilyennek látod. Talán nemesúr volt; most istállót tisztít.

Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért mert rab volt, s itt feledték. A könny is meggyűlt a szemében. Az a megcsúfolt ember a föld felé fordítá az arcát. Tudta, hogy irtóznak tőle. Kalme a kezével inte az elcsúfított arcúnak, hogy vegye fel a láncot, s vigye el onnan. – Ez a mi hívünk – suttogá Tamásnak. (- Miféle hívünk? Kiknek „nekünk”? – töprengett magában Tamás.)

Amennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes sivatagba beharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől; sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.

• Jer innen! – mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. – Milyen fagyos a kezed! Nézd, az én arcom milyen forró. – S odaszorítá Tamás kezét lángoló arcához. – Nesze, igyál ebből a muskavitból; ez fölmelegít.

S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy sz űk nyakú velencei kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megízlelte először, belemártva piros

nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.

Ez csakugyan b űbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben, s minden érző idegébe szétfut. Még a szívet is csiklandozza. – Jer. Ülj ide mellém! Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgysem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a nyakát, úgy rántá oda maga mellé, s egy hirtelen csókot nyomott az ajakára, amitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit lángja nem bátorítja vala. – Haragszol érte? – suttogá Kalme. – Ha nem tetszett, add vissza.

De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a szájárul a dolmánya ujjával.

• No, hát ha nem akarod, hogy szerelemr ől beszéljünk, hát beszéljünk a szabadságról – mondá Kalme.

Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak. – Akarsz-e megszabadulni? – Éjjel-nappal azért imádkozom. – Kihez? – Az Istenhez. – Hát azt gondolod, hogy az a tízezer meg tízezer társad, aki veled együtt esett rabságba, nem imádkozik éppen úgy a szabadságért, ugyanahhoz az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a tízezernek meg azt mondja: „Nem hallok!” – Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsessége felett: azt nem bízták halandó emberre. Én igazhívő keresztyén vagyok. – Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska, madár, asszonyi állat él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét, amíg itt ezen a földön vagyunk.

• De ne töltsük az id őt az istenség és az asszonyi lélek fölötti vitatkozással
• mondá bosszúsan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan asszonyi állat eszeveszett okoskodásán. – Kénytelen vagyok ám azon kezdeni – mondá Kalme -, mert hogyha Istentől vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy hiába vártad.
• Mit szólsz? – Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdíjad, a murza pedig nem vár több napot. Ha akarna, sem várhat. És ha minden hízelkedésemet elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód nélkül agyarkodó volt, amikor hazakerült. Mindenféle csábítással, édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A kántól kapott levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszú hadjáratra: holnap már meg is érkeznek az agák, akik alatta vannak, a felültetett lovas ortákkal, s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös

ilyenkor, mert itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is és az egész bőrgyárát, a várva várt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni, s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, amíg az ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, ahová betörnek? – Bizony, jaj annak a népnek – sóhajta fel Tamás.

• És hát tudod, hogy kinek lesz ezúttal jaj? A te nemzetednek, a te hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg kell fenyíteni; a Ghirai kán törjön be azonnal egész seregével, s pusztítsa végig az egész országot, ahol csak magyar lakik, amíg csak a német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.
• Én uram s Istenem! – Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát, akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: „No de legalább meglátogatom azt a Gyulafehérvárt, ahol a nagy medreszben tanítják a mehdruli írást, de aztán ott találjam azt a huszonnyolc asszonyi övet, amiről ez a láncos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőből kiforgatom az egész Gyulafehérvárt, s megeszem a népet kanál nélkül!”
• Jézusom! Máriám! – No, ugye most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé, mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit forgatta fölfelé. „No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom meg az ő pereputtyai a nyomorult rab urukért megküldeni azt a rongyos váltságot ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam őhozzá, s majd elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy csomóban”.
• Óh, mennybéli szentek! – nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a homlokához verve.
• De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! Amíg azok ideérnek, addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.
• Hogy én most nem lehetek otthon! – hörgé Tamás, az öklével törülve könnyez ő szemeit.
• Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon – hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon, s találj szabadulást a magad emberei számára, akik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről beszéljek? – Kérlek, asszonyom.
• Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No, hát közelebb húzódol-e hozzám?

Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé, hogy az a fülébe suttoghasson.

• A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, aki az emberek vérét kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már felnyitottam, a láncodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek. – Nem hiszek én a varázslatokban.
• Te bolond! Hisz az én varázslatom nagyon is könny ű. Látod ezt a nagy bőrerszényt? Emeld meg, ugye milyen nehéz? Tele van arannyal. Ahány marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele. – De hisz ez a murza pénze. – Hát kié volna másé? Azért jó nekünk. – De hisz ezt elvenni rablás volna. – Hát mi az? – Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet? – Annak, aki lop, jó. – De tiltva van. Megbüntetik érte. – Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett magával. – Ez nem az én hitvallásom.
• De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. Amit elrabolni sikerült, azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: ahol kapják. Aki elvihette, ha utol nem érték, az övé. Engem is úgy raboltak el az apám kertjéből. Hát téged meg valamennyi társadat, akik rabok vagytok Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? Vagy kérdezték tőletek, hogy akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek, s elhajtottak. Éppen olyan igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még hírmondót sem hagysz neki itt belőle.

Tamás nagyon meg volt akadva a filozófiájával. Ez a szofizma nagyon hasonlított az igazsághoz.

• Aztán látod – mondá Kalme -, ebb ől még az a jó is lesz majd, hogy ez a pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, amíg Moldván, Havasalföldön keresztülmennek, ahol rabolni nem szabad, mert azok a szultán tartományai. Mármost ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából, addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s amíg újra összeszedi a költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmúlik, s nem küldi a tatárokat Erdélybe.

Ez er ősen súlyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe, s tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.

• Csak te bízd magadat egészen énreám – suttogá Kalme. – És ne tarts semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszú kötél: ezen leereszkedünk a sáncárokba az ablakból. – Te is? – kérdé Tamás.
• Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A murza darabokra tépne. – Ez már igaz. – Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amíg a két tenger közül kijutunk. De még azontúl is, te, aki idegen vagy, járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, ahol az én népem lakik. – Hát te engem oda akarsz vinni? – kérdé megdöbbenve Tamás. – Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként az emberek; ahol szikla, folyam, erdő tele van istennel; maga a nap is egy isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is. Kalme arcát olyan tűzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi. – Igen ám, jó asszony – mondá Tamás -, csakhogy én nem azért akarnék innen kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát lássam

meg, ami énnekem éppen olyan gyönyör űséges, mint teneked Circassia. – De ott megint csak szolgaságba futsz. – Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt. Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.

• No, ha teneked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: err ől sem beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé, s tűrd majd a nyomorúságot, amit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom veled. – Mit akarsz te velem megosztani? – kérdé hüledezve Tamás.
• Minden nyomort, sanyarúságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezet őd, bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért, se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s ha elrúgod onnan, megint visszatérhessen oda.

Damokos Tamás szívét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Er őt vett rajta az érzékeny indulat.

• Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztev ő volnék, ha ez irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítsz, az én szájamban az „Úr imája” egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te nevedet is belefoglalom. De az, hogy velem jöjj, merő lehetetlenség. A mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt, és fel nem oldoz.
• Nem kívánom én, hogy te légy hozzám kötve – mondá Kalme szelíd lemondással. – Követlek, mint a kutyád, s amit eldobsz, ami másnak nem kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem panaszkodom. Féltéssel nem kínozlak, még csak egy kihulló könnyel sem mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. Ó, vígy el magaddal. – Nem lehet! Nem lehet! – tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem. Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, akit én szeretek. Kivel én megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap előtt; akinek nevemet adtam, akinél zálogban van a becsületem. Én annak az egész szívemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is ennek a szívemnek visszavegyem tőle, s odavigyek hozzá egy másik asszonyt, akiért őróla a napnak csak egy pillanatáig is el kell felejtkeznem. Én őt meg nem bántom. Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márvánnyá halaványult arcát magasra emelve.
• Hát te azért nem akarsz engemet magaddal vinni, hogy a szívedet odaadtad a feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom teneked, hogy hová jutott az a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te kőszívedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg benne?

Damokos Tamás azt látta ezekb ől a villogó szemekből, hogy minden rosszra el kell készülnie. Ez a szép szfinx bizony összetép, ha a találós meséjét meg nem fejtetted. Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, amit keresett. – Itt van! A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy csak úgy rengett bele a ház. No, ez éppen hozzá illő zenekíséret volt ahhoz a románchoz, amit Kalme előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer belekapott az ujjaival a mellette heverő timbura húrjaiba.

• Hát volt egyszer egy szép asszony, akinek az urát fogságra vitték, messze földre.

Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!

• De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát kiválthassa, mihelyt a sarcoltatásáról hírt vesz. Azt elküldték, meg is kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmúlt, őszi levél lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibújt: az ő váltsága nem jött.

A timbura közbepengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.

• A szép asszonynak azalatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója, védelmezője. Tamás közbevágott. – Tudod, asszony, megkínozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok; olybá veszem, mintha a lánc rajtam volna: de a feleségemről hiába mondasz me

séket, mert én semmit sem hiszek el belőle.

• Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát ismerem én Apor István uramat?
• Apor István! – kiálta fel Tamás. Ez a név hegyes nyíl volt, át is fúrta magát a szíve páncélján.
• No, ugye hogy van ilyen nev ű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, amit Akmet bég, a szultán tihajája ír Buzdurgán murzának. Azt mondja levele elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal kihozni Órkapuba, s az érte küldött kétezer arany sarcot fogadja el; mert különben bizony rajtavész az egész fogoly, és senki azt egy réz oszporáért sem váltja ki. Hozzáteszi Akmet bég: most jutott éppen a kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, amit Apor István uramhoz írt, a Rákóczi György által kinevezett tutorához, de mely levél tévedésből az énhozzám címzett kopertába lett pecsételve. Szép dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy tudjad mit cselekedjél, csak a következőket írom ide: a megszólítás így szól: „Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!”
• Nem igaz! – ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.
• Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a murzával? Hallgasd tovább! Szép nóta ez. „Pimpilimpim” – szólt közbe a timbura.
• „Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta a tatár. De nem bánom. Sohase volt vele egy örömnapom. De éjjelem és nappalom rosszabb a purgatóriumnál. (Pimpilimpim!) Damokos Tamás

keserűen nevetett. – Ah, nem igaz az! Dehogy igaz. – Én nem az ujjamból szopom: ide van írva. Én azt sem tudom, mi az a „purgatórium”. – Hallgasd tovább. „A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék.” (Pimpilimpim.) „De rettegek attul a gondolattól, ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna valamit: engem talán meg is ölne.” (Pimpilimpim, tintirintim! pengedezett a timbura, az óriás meg fújta a pokol harsonáját hozzá.)

Damokos Tamás az összeszorított két öklével a leveg őbe csapott szét, s majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg, pokolsár, vitriol hullott a szívére. – Minő szavak! – Tovább, tovább. Még nincs vége. „Azért vigye kegyelmed az alkudozást úgy a szultán tihajájával a váltságdíj iránt, hogy sohase legyen vége. Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok tőle, s férjhez mehetek kegyelmedhez.” (Pimpilimpim, tintirintim.) Damokos Tamás minden tagjában reszketve dűlt arccal a falnak, s égő homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött. – Most jön a legszebbje; „mert a szívem fáj, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöci aranyakra, akiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel jobban.” – Elég már! Elég! – ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.

• Dehogy elég, dehogy elég! Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez gyógyít meg. „Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orcáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.” Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál nehezebb.
• Hazugság, varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog! Átkozott légy élve is, halva is, aki ezt kigondoltad, boszorkány!

Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, aki erre egy kissé felhagyott a horkolással.

Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéb ől kikerült. Fuldokolva tért magához. És aztán térden csúszva mászott oda a kevély férfi lábaihoz, aki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király, mint egy bosszúálló angyal. – Bántottalak? – rebegé alázatosan. – Engem nem! De azt, akit szeretek. – Akit te szeretsz, meg van az szeretve! – Ez mind

káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én feleségem. Mert az egy szent.

• Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál érte; engem, aki oly nagyon szerettelek. Szépen megöleltél – fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. Nem kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj magadban. Utad elkészíteném. Itt van a szőrkötél, amin éjjel leereszkedhetel az ablakból a sáncba, ott vár rád a híved, az elcsúfított arcú, két gyors paripával, ha nyugatnak tartasz folyvást, eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.

Damokos Tamás megrázta a fejét, büszkén s félvállról szólt vissza, az ajtónak fordulva.

• Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna, ha szárnyas paripa várna rám, aki repül velem; még akkor sem. Mert egy Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza rabja vagyok, akinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megígértem neki: adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.

Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott el őtte. – Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre önti: rettentőn fog veled bánni.

• Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam, hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen bosszút állani. Az én sorsomat viselem magam. Ami csupán nekem van szánva: érjen engem, senkit se mást. Hozasd fel a ledobott láncomat, s veresd rám újra. Börtönömbe vágyom!³
• Ó, mi rettent ő ember vagy te! – Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a láncomat, és zárj a börtönömbe, ne higgye a murza, ha fölébred, hogy szökni akartam, amíg ő aludt.
• Hát er őnek erejével el akarsz pusztulni? – Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, amíg a murza fölébred, megérkezik a váltságdíjam, amit a feleségem elküldött. Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás, s átment a zárkájába. Kalme egész a börtönajtóig követte.

Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva. S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:

– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak el, mint hitszegő rabot, akiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki! Azzal becsapta rá a börtönajtót.

³Igazolja ezt a krímiai rab uraknak egy levele 1658. május elejéről, melyet Rákóczi Györgyhöz írtak, elpanaszolván, hogy két társukat erős eskü mellett elbocsáták az uraik, hogy hazamenvén Erdélybe, mind magukért, mind rabul maradt társaikért a váltságdíjat meghozzák. De azok hitszegően elmaradtak. „Ímmár pediglen a terminus elmúlván, minket szegény megnyomorodott rabokat érettek rontnak, vernek, kínoznak és keservesen csigázván, orr-, fülmetéléssel, fogkivonással, szemeink kivájatásával fenyegetnek, ha vissza nem jönnek: kiért az Úristen erős haragját rájuk bocsátani fogja (a szökevényekre). Mert mikoron kibocsátották volt őket, erős hittel igen esküdtenek, hogy az élő Isten őket, ha kötéseknek nem állanak, semminemű dolgaikban meg ne segítse, sőt istennek minden áldása fejeiken átok legyen, és a gyermekeiket is az átok és Istennek rettenetes haragja, mint az ég a földet, úgy borítsa be: sőt ha meghalnának is, az testeket az földnek gyomra kiokádja, és lelkek ítéletnapig se mennyországban, se pokolban ne mehessen! Mégis az napjára be nem jövének az hamis hitű, istentelen, minket nyomorgattató és örökkévaló rabságba borító emberek..

Ezen levélben Damokos is fel van említve a sanyargatott rabok között: tévedésb ől Péter keresztnévvel, de a családi okmányok és Kemény János fejedelem levele, melyet Tamás is aláírt, ez utóbbit igazolják.

L. Történeti tár 1882., IV. füzet, 614. 1. (Jókai Mór jegyzete.)

Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy miért nem érkezett meg, azt már régen tudjuk.

Az egérfogó

Rájöttem én már arra, hogy a dics őség nem ér egy fadorombot. Hannibal cannaei diadala, meg azé a „névtelen hősé”, aki a távgyaloglásban a „viador” címet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele Karthágót, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna azalatt.

II. Rákóczi György fejedelem jen ői diadala a törökökön éppen ily hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi. Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a török szultánt, aki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős ármádiával Temesvár felől. Rákóczi György ennek nem volt elég erős ellene állni, csak meghúzta magát Nagyváradra, onnan nézte el, hogy kapitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a megfogyott székely lakosságon kívül éppen senki sem akadt, aki a tatár kán hordáit feltartóztassa Erdélyről. Amire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett, hogy Rákóczi György most aztán a maga híveit beküldé Erdélybe feles csapatokkal, s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja. A jó Rédey Ferenc rögtön le is szállt róla, s azt mondta: „Tessék!” ő maga megy haza a jószágára birkát nyíratni; a népet nyírja más!

De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg is erősítette, s a temesvári basa sereget is adott a kezére, akivel a fejedelmi székét körülvegye. Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a négy nappal négyet ígért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a quadratum!

II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, akik a letevését kívánták, s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.

A székelyek mindvégig hívei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se Rédey, se Barcsay. Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczinak, csak afelől biztosítani magát, hogy el ne pártoljanak tőle. Evégből a saját legjobb híveit küldé oda a váraikba kapitányoknak, akik az őrséget a hűségre feleskették.

Egy szép napon Mikóújváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres kísérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?

Ilka asszony, amint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a legbels ő szobájába, s betegnek mondatá magát. Apor István a tornác erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő szolgálatára bocsátja, s őt a vár kapitányává és urává rendeli, akinek gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot fegyveres erővel megvédelmezze.

Ez pedig hogyne tetszett volna a székelyeknek. – Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! – parancsolá Apor István a vitézeknek. De

azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornácra a hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.

• Adjon Isten, ami nincsen; vegye el, ami van! Kedves komám, Están uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már „holnap” volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy „ma nem”. Mert hát, tudja kegyelmed: „szóbul ért az ember!”, aztán meg „több nap, mint kolbász”, az is igaz pedig, hogy „jobb egy lámpás elöl, mint kettő hátul”, s „az oláh is okosabb a vásár után”, azért azt tartják a székelyek, hogy „kötve kell hinni a komának”, mert „ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja”, pedig hát „az ökröt szarvánál, az embert szavánál fogják meg”, azért nehogy „szappant vegyünk sajt helyett”.
• Hagyd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet – vágott közbe Apor István -, rukkolj ki vele magyarán, mi csípte meg a góbékat?
• Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképpen szeretnék tudni, hogy miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen? Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is elébb való az aszszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed, hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóújvárát domíniumostul Ilka asszonytól elvegye, s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a földet. No ugye, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi csíp? Mondja!
• Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget nyugodni. – Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten. Apor István behívta magához Boldizsár bát, s elment vele egész a szélső gömbölyű torony szobájáig, ahol senki sem hallgathatja ki, hogy mit beszélnek, hacsak

nem madár vagy denevér.

• Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? – kezdé a szót Apor István. ( Ő került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely „hadnagy”, akinek ötszáz pixidárius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a „kapitány”, akinek csak húsz darabont áll a szolgálatára.) Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt: – Isten úgy tartson, hogy szívemből kívántam, hogy újra megláthassam kegyelmedet ebben a várban.

Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami

lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, amit kimondott; annálfogva ő is nagyon nyájas lett hozzá, s megcirógatá az orcáját.

• No, hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu. – Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kívántam, hogy visszajőjj ide, de hogy itt is maradj. – Hát hisz magam is azt óhajtom. Éppen abban járok. Megmutatom neked fejedelem őnagysága levelét is, amelyben nekem kondonálja egész Mikóújvárát, a hozzá tartozó domíniummal együtt, mint amelyet perduellióiért Damokos Tamásné fiskaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a kázusát Szamosújvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a fejedelemre! Hogy betört a diétába, s még a rendeket is kényszeríté, hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.
• Bizony Isten, nagy bolondság volt! – er ősíté Boldizsár bá. (Az ember úgy is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is, hogy a fejedelemé volt az.) – Hanem hát én is megmondom igazán, ami a szívemen van. Én sajnálom az Ilka húgomat, de különösen a két kis ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká, földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember többé. Tudom a tatárok szokását. Akit szökésen kapnak, vagy akiért a sarcot meg nem hozzák Órkapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsúfítják, hogy nem marad rajta emberi ábrázat, s örök baromrabszolgaságba vetik, ahol a nehéz munka, sanyarúság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka aszszony özvegy lett már. Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit erre a szomorú hírre. – Ne fújd az orrodat, mert veres lesz! – mondá Boldizsár bá. – Inkább szóljunk vidámabb dolgokról. Ugyebár, valld meg igaz hitedre, hogy most is szereted Damokos Tamásnét?
• Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a menyecskét; akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a fejedelem is visszavonná a megnótázást.
• Ejnye, de éles eszed van, komám! – Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa. – Azért van hát olyan nagy szerencsében őnagysága.
• Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non

putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna. – Holmi fejedelemváltozás esetére, ugye?

• No igen. De még hogy a f ődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem megvetendő egy falat.
• De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.
• Ne ébresztgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgyis szomjazom a szíve vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, amíg a Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba rekedt férjétől elválaszszák, egyedül őneki lehet kérni a Szentszéktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, amennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott anynyira megy az irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek mondatja magát, s minden ajtót bezár előttem.
• Ez nagy bolondság t őle – mondá Czirjék. – Mert már a Damokos Tamásról egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt sohasem látja többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem teérted, hanem őérte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégiscsak beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni, hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését. – Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az? – Hát az egzekúción kell kezdeni a processzust. – Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod, az „occasio bona!” – No hát azt megszerzem én neked, ha rám bízod. .A szép menyecskének a hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, aminek csak egy ablaka nyitott, ami a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét folyosó vezet, ami a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, ahol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyílik egy alacsony ajtó, aminek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velencei tükör fedezi. Ez előtt a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani s újra befonni.
• Hát te ezt honnan tudod? – Ej no. A fatábla végig van hasadva, s a tükör hátuljáról egy helyen levált az ezüst.

– Hej, te vén, gaz kópé! Magad is leskel ődtél már a szép menyecske után egyszer-másszor! – Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No, hát értsd meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban nem nyílik kulccsal, hanem alul van egy fordító retesze; amint azt szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában, s nyitva az utad a szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét „De vanitate scientiarum”, abból kikeresheted. Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által. – Addsza azt a kulcsot. – Hohó, komám. Csak lassan a testtel! Szegődött bér, osztott konc. Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám. – Ha sikerül a praktikád, bizony jól megjutalmazlak érte. – Mi az a „jól”? – Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inskribálok neked három portát. – Jól van. Hanem azt add írásban.

Apor István megírta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt a címerterembe, ott a szeme láttára félretolta az említett szekrényt, felnyitotta a kis ajtót, végigvilágítva egy szövétnekkel a keskeny rejtekfolyosón, ami annak a háta mögött nyílt. Aztán odaadta a kis aranyozott kulcsot Apor Istvánnak. – Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a székelyeket. Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt afelől, hogy Czirjék igaz jóakaró embere. Hiszen nincs abban semmi gonoszság, amit az most ekképpen kifundált. A szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, akivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas turbékolásra, „susogóra”; praktice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak mint jövendőbeli férje jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de egyenes mód! – Magának is van benne érdeke a lófőnek!

Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek fel ől, miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a székely meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell nyúlni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.

Mégis nagyobb bátorság okáért azt a húsz darabontot, akiket a fejedelmi szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a címerterem előtti

tornácba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a terve sikerüléséről.

Amint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülr ől a fegyverterem ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa mellett a keskeny folyosóba. A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfújta a gyertyát, észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik keresztül. Odalopózott az áruló hasadékhoz, ahonnan a világosság derengett. A tüköramalgám kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon. Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek alvóhelye. Éppen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja: „Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza friss jó egészségben”. Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még sokáig elviháncolnak az ágyban, gyermekek módjára. – Nem tudtok már eldögleni, fattyúk! – mormogja magában a türelmetlen leskelő- dő.

Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet, s letérdelve az Istenanya képe elé, hosszan, keservesen, könnyhullatások közt imádkozik. – Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?

De még aztán egy másik festett kép is el őkerül; arany keretbe foglalt elefántcsontra festett miniatűr arckép. Azzal is sokáig el kell beszélgetni, megmegcsókolgatni, szívéhez szorongatni. Ez bizonyosan Damokos Tamás képe. A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.

Végre aztán mégis rászánja magát a szép n ő a lefekvésre, maga levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját, hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál közte: ez akkor támadt, mikor hírét hozták, hogy a férjeért küldött váltságdíjat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van az ősz szál. A leskelődő lator lihegve emészti sóvár szemével a deli hölgy bájait. Türelmetlen is már. Alig bírja magát addig tartóztatni, míg a nő ágya félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán fél karját a feje fölé emeli, az arcát ráfekteti, s Istenben elalszik. – No, most itt van az én időm! – mondja magában Apor István, elfordítva a csavarreteszt a deszkapad alján, ahogy Czirjék megtanította rá, s abban a szent percben – kiesik a föld a lába alól, s ő az

elbillenő padlóról lezuhan valami nagy sötét mélységbe. Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.

Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony, s kiugorva az ágyából, azt kérdé: – Ki jár ott? Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három ölnyi

mélységben kucorgott, ahová nem hat le se szó, se világosság; de a föld alatti kajabajának mégis fel kellett hozzá törni még a vastag bástyafalon keresztül is, amibe az a süllyesztő volt lemélyítve, ahová Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, amelyben az első Mikó a drágaságait dugdosá, s ami felől csak Czirjéknek volt tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi csapóajtó helyett, s a bevezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor végezte ő ezt az egész munkát, amikor Ilka asszony Szamosújvárt járt diétát és fejedelmet regulázni. Amint a jenői győzelemnek híre terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnotázzák, – Mikóújvárt elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, akinek mindig fájt rá a foga – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha egyszer itt lesz, az ő luxuriózus természeténél fogva könnyű lesz őt belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még meszszebb látó-céljai voltak. Azonban a megmagyarázhatatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, amidőn a hálószobája ajtaján halk kopogtatást hall. – Ki van az ajtón? – Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e? Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.

• Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a kisgyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen! Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté. – Mi van ott? Sohasem hallottam itt semmi neszt még.
• Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze hirtelen, ami drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrágábbakat, a kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra megyünk, Brassóig meg sem állunk. – Az történt meg, amiről beszéltünk?
• Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat. Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen. – De hová? – Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, ahol már a világ be van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, aki idelenn

zakatol.

Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból, s kifutott velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben a kísértetes szobában. Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a nagy falitükröt, s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a mély bástyaüregbe. – No, kedves komám, nem ütötted-e meg magadat? Hathatós káromkodás volt rá a felelet.

• Látod, így jár ám az, aki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elöl is, hátul is. Nem hallik ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki akarsz innen kerülni valaha. – Mi kell? Haramia! – kiált fel onnan alulról a fogoly.
• Mi kell? Kitaláltad. „Haramia.” Azt mondd meg nekem azonnal, hogy kinek hívják igazi néven a Munduka Ravaselt, aki a Damokos Tamás váltságát elrabolta, s hol találok rá minden bizonnyal. – Mit tudom én?
• Hát csak törd rajta a fejed, ha elfelejtetted, míg eszedbe nem jut, mert nekem nem hosszú az idő idefenn rá várnom, amíg megmondod: ha neked nem hosszú. Teneked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe, majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a pékbolt, ahol cipót vehetsz, – odalenn a sutban.
• Csak nem akarsz éhen megölni? – Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a cipót, megmondtam az árát. – No hát, vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora Lupujnak hívják. – Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes bíróviselt ember. Hát annál vannak az elrabolt aranyok? – Azt nem tudom. – Dehogy nem tudod! Vajon hol tartja őket? – Az ördög jobban tudja.
• Könny ű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg tőle, közelebb vagy hozzá, mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz ítéletnapig.
• No hát, süketülj meg t őle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva, az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! Mit bánom én, süsd meg! – Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam. – No, mármost adj le egy létrát, hadd megyek fel.
• Jaj, de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le, s máris ki akarsz jönni! Hát ha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az olyan hamar! Várnod kell egy kissé! Előbb én majd elmegyek a Mundukát felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen. Ha

a szalmát félrehárítod a lábad alól; találsz egy csapóajtóra, azt a vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, amelyik egy csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban. Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben; meglátod, van enni-innivaló akár két hétre is. Én azalatt csak megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonnyal megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor azután rögtön hírmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a kapitányukat, akik bizonyára addiglan, ha eget-földet eggyé tesznek, sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra: akkor visszajövök ide, erre a szent helyre, s megint lekiáltok hozzád: „Hol vagy, Ádám! Jer elő; ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel?” S ezt mindaddig újra ismételem, amíg csak te meg nem unod.

• Az igazi nevet mondtam – dörmögé a mélységbe jutott. – No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó egészségben.

Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillen ő ajtót; helyrefordítá a csavaró reteszt; a nyílást záró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá, s aztán végighaladva a rejtekfolyosón, kijött a címerterembe; a nehéz szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztülsétálva, végigballagott a külső tornácon, úgy került Damokos Tamásné elé, aki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint amelyen bement.

• Merre jött ki az ágyasházból? – Repültem, galambom! – magyarázá Boldizsár bá. – De most már repüljünk veletek együtt, amíg a csillagokban tart. Azzal a két kisgyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a nagyobbikat Boldizsár bá, s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik nyűgösködött. – Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál voltam.
• Őnála fogsz lenni, kicsikém, nem soká! – mondá Boldizsár bá. – Odaviszlek hozzá! – Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony. – Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!

Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két gyermek, és összecsókolták. – Igaz ez? Igaz ez?

• Ha én mondom, hát igaz!

A dráku popi

Útközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekb ől s az ezután tervbe vett dolgokból annyit, amennyibe azt szükséges volt beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának, hol kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?

• Tehát mégis az ő tudtával történt! – szörnyűködék Ilka asszony. – Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem valami nemtelen indulat. – Pokolra jusson érette! – „Ott” van már, ne kívánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi királyság lesz az, két ellenfejedelmünk már van, mire visszakerülünk Krímiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most legelébb is az a fő gondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.
• Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybírónál, hogy fogassa el az embert.
• Dehogy jelentem, édes mézem! Hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék fogni, s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybíró nélkül, egy nap köze alatt. Aki az emberek bölcsességére számít, az bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig célba talál. Ilka asszony tehát egészen rábízta az ügyet Boldizsár bára.

Másnap délre beverg ődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban nem hajtatott a belvárosba, ahol igen díszes vendégfogadók valónak; hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, amit akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, ami csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban őket; de valóságra macedón görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek, s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a görögök saját bírót választottak magok közül, aki kereskedelmi ügyeikben ítéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög bíró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan, becsületes árért. Szívesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt, vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, amin magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra megy a csekélység, amit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy most nincsen pénze, hát „Az

Isten áldja meg! Majd megadja, ha visszajön megint.” A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha Brassóban vala dolguk. Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a búzát, gyapjút ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével, fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát meglátta Damokosnéval meg a két kis fiúcskával.Ő maga segített a nagy bőröndöt behozni Boldizsárnak. – Az ilyent nem kell cselédre bízni! Észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.

• Biz a’ van ebben – mondá Boldizsár bá. – A Damokosok minden családi kincse itt van. György fejedelem megnotáztatta a húgomasszonyt, s most futnunk kell az országból. – Tudom, tudom – mondá a görög. – Az Isten áldja meg őtet a notájával! Majd mi táncolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket most; ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok rá nektek majd pénzt, amennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem minden darabját. Lehet rá kölcsönadni kétezer aranyat. Nem kérek sokat érte; egy oszporát egy aranyért, amíg visszafizetik. Ha egy hónap múlva vagy kettő múlva, vagy egy esztendő múlva. Azért csak egy oszporát.

Damokos Tamásné bizony megadott volna akár egy dénárt is szíves örömest a kölcsön ajánlott két ezer aranyért darabonként.

• Itt énnálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem jön a tatár. Van minekünk olyan abrakunk, amit ha a tatár lovának adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb. – De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint a múltkorit? – aggságoskodék Ilka asszony. – Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen: meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes levelet, jóféle pergamenre írva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe, Galacba, Bahcsiszáraiba, majd felírom a neveiket, kikhez? Annak ott megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felírja erre a levélre, amit kifizetett, ti meg írást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a másiknak? Így az egész úton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben;

mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; akit aztán a keze írásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha akarjátok, Bagdadig elküldelek benneteket ilyen szép szerével. Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krímiáig, Buzdurgán murza uram palotájáig. Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit megértett Nogáli uramtól. Megvolna tehát a váltságdíj ismét: a kétezer arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova zablájához? Miért nem kereste fel inkább azonnal Nogáli uramat? Mennyi idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. No, majd az urának visszaadják, ha előkerül Krímiából, hisz az nem vétett Rákóczi Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségéért szenved. Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak még más kétezer aranyak is, amikre bizonyosan számít. Azt kell kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor egy batyuba kötözött mindent, amire szüksége volt. Ha valaki rajtakapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul, sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletű bádogszelence. Vajon mire lesznek mindezek használhatók?

Azt ő tudta. Amint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy hosszú szeges bottal a kezében elindult Zernyest felé. Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.

Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, ahol az ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem lakik benne? Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A falu félmérföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad pásztornép lakja, aki még papot sem lát soha, s vándorol a nyájával, keresztül-kasul a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország, az idelenn lakók pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy Galacig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! De nem a Riu patakban, hanem a „zavarosban”. Egy olyan

név, mint a Munduka Ravasel, nem is valami megszégyenítő arra nézve, aki azt híressé tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt. Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko, egész ütközetet vívott Báthori Gáborral, s meg is verte (a szászok segélyével) a fejedelmet. (A Deli Marko név mindenütt népszerű.) Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon találja. Az nem jár fuvarozni. A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy híre van óriási erejének: az bánná meg, aki reá törne. Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi darabontja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik. A Dimbora Lupuj háza, ahogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni, alul kő- ből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornác; afölött azután szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, cifrán kifestett ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasaganccsal. Boldizsár bá a csendes éjszakában toalettet csinált a diófa alatt; felvette a bivalybőrt, a szarvasbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó alakban indult meg a Munduka látogatására. Ismerte a dörgést: ott alszik őkegyelme a hátsó szobában, ahonnan az erdőre lehet látni – és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is. Úgy alszik ott a décbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.

Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába, pokolbeli hangon mormogá: – Munduka Ravasel!

A décbunda megmozdult, a bárányb őrsüveg felütötte a fejét. Dimbora Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.

Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, amit látott, bizony a legkeményebb szívet is megpróbálná! Ott táncolt a falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előregörbült két szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a farkába pedig három ördögfiú kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga: az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiúzfeje, a harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen illetlen hangokat adogattak közbe.

Jaj! Uram irgalmazz! – didergé fogvacogva a rablóh ős. Munduka Ravasel! – mormogá az ördög. – Készen vagy-e a halálra? Jöszte velem! viszlek a pokolba. – Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a

bűnöm! – Tudom! Fel van nálam írva. Én vagyok a dráku popi. Ez a „pap ördöge” ama titokteljes személy, aki eljár az ablakra, ahol lopott pénzt érez, s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa incassator! – Jaj, mondd meg, mit kívánsz? – Add ide azt a furulyát az ágyad fölül – dörmögé az ördög. – Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével! – Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek? Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a fején.

Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harc. Nem volt ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta. Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent György kép előtt meggyújthatja, attól egyszerre el kell futni minden pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a pestesig azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta, s folyvást imádkozva és könyörögve, odacsúszott térdén a szent képig, s akkor aztán meggyújtotta a viaszgyertyát.

De ebben a pillanatban egy olyan t űzsugárt okádott a sárkány a szeme közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind leperzselődött.

• Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével – tanácslá mély hangon az ördög. A sárkány pedig prüszkölt, és nagyokat horkantott.
• Jaj nekem! Adom már! – nyöszörgött a rablóvezér. Harminc mérföldnyire eredj tőlem! – Mihelyt a furulyád ideadod. – Nesze, fogd meg. Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak arannyal kell tele lenni. Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak: „Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum! – ami valami rettenetes átokmondás lehet, Munduka az ágy alá menekült tőle rémületében; arra aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint. – No hát! – mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen hazakerült Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté Nogáli uram asztalára a két ezer aranyakat.
• Valamennyi bíró, polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a fejét, mégse csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a pénzt, ahogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy laterna magicával meg egy kis törött gyantával!

Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is produkálta a b űvlámpa csodaműveleteit; ami a kisgyermekeknek különösen megtetszett. Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle. Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a tudósoktól.

– Ez hát nagyon jól jött így – mondá Nogáli uram. – Mármost ezt a pénzt egészen a váltságdíjra adhatjátok, amit a zálogra felvesztek tőlem, az csak az útiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a dráku popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem rabol. Neki mindenütt kémei vannak, akik tudósítják, ki utazik a vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával, azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, amerre a világnak nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, akik megszokták a havasi utakat járni (amiken egykor a jó Thököly betört a német seregekre). De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt korrigálom ki, amit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy nekünk görögöknek nem szabad kénesőt meg salétromot szállítani ki az országból; hanem csak őnekik. Hát az az én kéneső meg salétromszállító utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. – Ezen az úton olyan szépen kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész Ploesti-ig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig.

Rövidebb volna ugyan az út Foc janinak s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán evezős hajóval leereszkedtek Galacig, ott kaptok vitorláshajót, az én embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét múlva ott lesztek az akhtiari kikötőben. – Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten – monda kegyes szóval Ilka asszony. Ebben aztán megnyugodtak.

Van Isten a föld alatt is!

Boldizsár bá azonnal levelet íra a mikóújvári hadnagynak, melyben tudtára adá, hogy hol keressék az eltűnt várkapitányt, Apor István uramat, s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült személyéhez, akinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben sem kellemes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti őméltóságát, a furulyát megkapá, s igen szép nótákat fújdogál rajta. Amit ő jobban meg fog érteni stb. stb. Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István uramnak. A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni a maga kellemetlen állapotába. Bosszantotta nagyon, hogy ilyen együgyű módon engedte magát a konkupiszcenciája kötőfékénél fogva belevezettetni a kelepcébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle; kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszívű Richárdot is elfogták, azért mégiscsak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek, hanem kitör innen. – Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát keresztülássa, akármilyen vastag is az.

Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy k ő körül. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba dolgozott volna, bizony megkeresett volna a kőműves pallérnál három dénárt egy nap alatt. Sohasem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét. De volt is láttatja. Másodnap már akkora rést vájt a falban, hogy maga is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon keresztül már a külvilági neszből meghallhatott annyit, hogy a toronyőrök trombitálnak. Hej, ha őneki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna innen a föld alól, s azt a hívei majd meghallanák. 122 Van Isten a föld alatt is!

Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az id ő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált, amin az egész tudománya kudarcot vallott. Azt a rést, mit ő a falon keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt; egyszerre csak elzárta egy olyan nagy kőkolonc, aminek széleire sehol sem akadt rá; de amit onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna is. Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül? A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték. „Hát nincs Isten a föld alatt!” zúgolódék nagy

keserűségében. Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!

No de jól van: alig hogy e szót kimondá Apor István uram, mit hallanak fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Éppen ottan, ahol ő az alagútját elzáró nagy követ találta. – Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő hívei kívülről ássák a falat. Tulajdonképpen nincs is benne valami különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni nagy áhítatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek. A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő főkapitányukat, aki eltűnt, sem Czirjéket, aki Mundukát keresni szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell neki valahol eldugva lennie a vár bástyáiban. Most azután, az éj csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kívülről bontsák a köveket, amik a fogolynak útjában állanak!

Dehogy jutott neki eszébe az imádság meg a félmázsás viaszgyertya, amit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. „No megállj, Czirjék! Megállj, Damokosné! Ezért véres bosszút állok!” – Még az is eszébe jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni, s eszére adni a veszedelmet.

Egyszer aztán nagyot roppan a fal, a nehéz alapk ő kigördül; a csillagos ég derengése bevilágít a földalatti odúba.

– Itt vagyok, fiaim! Itt a f őkapitánytok, Apor István! – kiált a megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.

De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzákötötték a nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a pányva a nyakára szoruljon. No, ez szép kis megszabadulás volt!

Aminek pedig az a magyarázatja, hogy nem Apor István uram darabontjai voltak azok, akik a bástyát kikezdték, hanem a krímiai tatárok, Buzdurgán emberei. A haragos murza, amit megígért, sietett megtenni. A maga csapatjával legelébb

betört Erdélybe, az Ojtozi-szoroson keresztül, mit senki sem védelmezett; éjszakára ott termett Mikóújvár alatt. Fogadása tartotta körmére keríteni Damokos Tamásnét, aki az uráért sajnálta megküldeni a váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a várban találni,

akiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott most Czirjék Boldizsár, aki a faágyúival egész tatársereget pocsékká vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban. Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, aki az őröket fegyelemben tartsa. Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.

A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a süllyeszt őn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen, s a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, aki vezette volna őket, felnyiták a kaput, és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk elől, akit útjokban találtak, s aztán elmenekültek a hegyek közé. A kapitány ám lássa, mitévő legyen? Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, amíg a murza elé nem érkezének. – Itt hozzuk az Apor Istvánt!

Hej! Mekkora kacagásra nyitotta fel az állkapcáját ennél a névnél Buzdurgán murza.

• Hehej! Hát te vagy az a híres? „Kedves egyetlen Pistukám!” A szép asszony szerelmes bálványa? Akiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a csávában! Terád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No, ne félj, elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a talpán? Szerettél a közös tálból enni? No, majd lefetyölöd a közös moslékot, a közös vályúból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja mind a kettőtök hátát. Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan embernek, aki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, ahogy ő járt.

Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra, mikor a kurtányok, akik a várból visszatérének, hírül hozták neki, hogy a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehérnépek többen, de azok mind vének és ráncos képűek. Hogy az asszonyuk hová lett, azt senki sem tudja.

• Akkor csak te tudod magad, Apor István – dörmögé Buzdurgán. – Ha nekem el ő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el, bizony mondom neked, hogy olyan dolgot hallasz, amilyent még sohasem hallottál. A talpadnak mondják, s mégis a fejed érti meg.

Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, amiken keresztül Nogáli uram lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.

Asszonyok versenye

Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a kadina. Nem telt öröme se a bajadérek táncában, se az almék dalaiban. Virágnyílás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle paradicsom volt, de belül volt a sivatag. Akiket maga körül lát, azok rá nézve nem emberek: asszonyok s eunuchok, engedelmes szolgalelkek. Üres neki ez a világ. Azőrt álló cseléd jön feléje sietve, s arccal a földre borulva, jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság könyörög bebocsáttatásért, a nevét felírta erre a teszkerára.

Kalme arcán valami villámlott át, amint ezt a nevet elolvasta: „Damokos Tamásné!” Megköté magát kevély indulattal, s azt felelte: – Mondjad neki: „jöjjön holnap!” Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kívánta, hogy valaha az életben ezzel az asszonnyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák, melyik volt a szebbik? Ő-e, vagy a másik, akiért őt megvetették, cserébe el nem fogadták? Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő este szamártejből, azután reggel korán damaszkuszi rózsavízből, utoljára délben a bűbájos szűzleánytejből, amit ámbrával és pálmaborral készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott üvegekben. Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé; előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyűit, karpereceit; macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arcát kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszín pirosra; minden száj azt mondta, de még a

tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet a földön Kalménál! Jöhet az a másik! Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a hárembe.

Biz az a violaszín ű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy makulányi sem,

de van azért neki két olyan ékszere, aminővel nem bír a kadina, s ha az övé volna, bizony csak odadná érettük cserébe minden drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arcú, olyan kökényszemű mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a nyakát, s szégyenkedve rejti az orcáját az anyja fátyola közé, amint ez a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja, hogy ne féljen semmit; csak ővele van elfoglalva, egészen felejti, hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja vágytársnéja arcán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél! S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát őelőtte, úgy ahogy illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre, s aztán, ahány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, akit kézen vezet: – Térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt! – Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten! No, hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét. Azőrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst csíptetővel veszi azt el a vert ezüsttálcáról. Buzdurgán murzának szól a levél, kívül ráírva: „Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.”

A murza kedvenc nejét bízta meg azzal, hogy távollétében az érkez ő leveleit felbontsa, s ami sürgős elintézni való, azt az ő személyét képviselve, elvégezze. (Ez már egy kissé európai erkölcs volt nála.)

Kalme felbontá a levelet, s amíg elolvasta, addig hagyta maga el őtt állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával. Ez volt a levélben:

A Damokos Tamás nev ű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, amint ezen levelemet veszed, szultán őfelsége parancsolatjából (ki ura minden igazhívőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt majd innen hazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor lészen, azt ő tudja lészen. Amit is pedig neked az ő feleségéről írék, hogy más lator férfival, az Apor István urammal őkegyelmével boronálta volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az aszszony sőt inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczi György fejedelmet is megkergette őmiatta. A kétezer arany váltságdíjat is megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben elkaparinthassa, akibe fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig

rögtön hazaküldjed, különben elhívattatol Sztambulba, a Tsiragány- palotába, ahová tudod, hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: – a feje az egyiken, a teste a másikon.

Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. Amint véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy velencei tükrébe, s elijedt magától. Halálsárgára volt sápadva az egész arca, amely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek pírja, mint ahogy a bealkonyult ég sárga színétől elválik egy elszakadt rózsapiros felhő. Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arcának azt a ragyogást, ami arról eltűnt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb. – Mit hoztál, jó asszony? – kérdezé, Ilkához fordulva. – Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes jó uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam, s az uramat kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg, s aztán adasd nekem által az uramat: nézd, ez a két kisgyerek hogy örül, hogy repes, hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat. Kalme összevonta vékony szemöldeit, s hidegnek mutatta magát, erőltetve.

• Jó asszony, én addig el nem fogadhatom a váltságdíjat, amíg az uradra rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik az, akiben ráismersz hajdani férjedre.
• Óh, én bizony ráismerek, ha darócrongyban van is, ha nap elégette is, fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre kilátom. – Kívánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá, bizony visszaadom az erszény aranyad. Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, akiknek még tisztességes kinézésük va

gyon.

Azokat ott sorban felállíták, s akkor Damokos Tamásné végighaladt a sor el őtt, arcaikba nézett, búsan fejet csóvált, és visszatért a kadinához, aki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte ezt a szemlét. – Az én uram nincsen ezek között.

Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a b őrgyárból, akik ott dolgoznak.

Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marcona alakok voltak, naptól agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arcokkal; félig mezítelen, ronggyal tél-túl

fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végigszemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végignézett rajtuk, s csüggedten tért vissza: „Egy sem az én uram!”

Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könnyt ől alig látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.

Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák el ő a bőrlúgzóból a foglyokat. Ezek végzik a legkínzóbb munkát, melyre azokat szokták kárhoztatni, akik vagy szökést kísérlettek meg, vagy a váltságdíjukra hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kísértetek!

Ilkának a szíve úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez ijeszt ő alakok eléje lépdeltek, arcuk elcsúfítva, megcsonkítva, Isten képe kitörölve róla. Oh, mily szívfájdalom őket ígyen látni, egy kedves alakot közöttük keresni!

De mégis megtalálja! Arcát szétmarcangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő kedvesére, s odarohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró csókjaival, s mondja édes szóval ennek az elundokított arcnak:

• Én angyalom! én szívem bálványa! Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem törődött vele, hogy férfiszem látja fátyolatlan arcát, odarohant az ölelkezőkhöz. – Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad! Azzal odaveté az erszényt a lábaihoz Ilkának. – Nem akarnád őt kiadni? – kérdé megrettenve Ilka. – De kiadom ingyen!

Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijeszt ő! De még mindig kevély. – Vedd fel azt az erszényt – mondá a nejének -, s add vissza az úrasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem. – És én mégsem veszem vissza – mondá Kalme; s most már ő is versenyre szólító a maga büszkeségét. – Most vettem Akmet bégnek a levelét, amely mást pa rancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni. (Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.) Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcnak is volt ragyogása.

• Lásd – mondá a levél elolvasásánál Kalme -, a feleséged ilyen h űséges volt hozzád.
• Tudtam én azt mindig! – kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes egyetlenét. – No, hát vedd vissza a pénzed! – Mégsem veszem vissza – mondá Tamás. – Hanem ha kegyelemosztó napod van, fogadd el hát ezt a váltságdíjat nem értem, hanem kétszáz fogolytársamért,

kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd jöjjenek ők is velem.

• Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen, szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a ménesem. Válassz ki belőlük annyi paripát, ahányan vagytok, magyar rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket megcsúfoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot, lándzsát, amennyit elbírtok. De meg az sem illenék, hogy útközben fosztogatásokból tartsátok magatokat: útiköltségnek vegyétek el tőlem ezt az erszény aranyat. S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a Damokos Tamás kezébe. Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszonyi versenyben. Most már Ilka asszony könnyező szemekkel fordula hozzája.
• Ó, úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én teneked ezért? Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak. – Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam össze.

Ilka odanyújtá két kezével a kis, szégyenked ő, piros pofájú angyalkát. Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arcát, szemeit, homlokát forró csókjaival: a könny, mint a zápor, úgy szakadt szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a másik asszony.

Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére. – Fogjad, vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: amíg jókedvemben találsz, amíg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor, nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a gyermekedet! De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának, másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette lovazva, s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint aki lopott kincset visz magával. Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti, tért magához, s azt kérdé az urától: – De vajon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy a felesége ennyi rabot elbocsátott, s még lovat, fegyvert is adott nekik? – De bizony nem fogja. – Talán meg is haragszik érte a feleségére? – De nagyon megharagszik. – Mit fog vele tenni? Uram

Jézus! – Bőrzsákba varratja, s beledobatja a nagy vízesésbe. – Hogy az Úristen pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne! – Magam is azt kívánom neki!

(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha el őre tudta volna, hogy az Úristen meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást; hanem éppen őrá fogja bízni annak a végrehajtását.)

A Damokos-vágás

Siralmas dolog volna azt leírni, amik ezalatt Erdélyben történtek.

A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek engedelmeskedjék, annyi volt a fejedelme. A krímiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra, olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki ellentállni, csak futott előle minden nép, ahol az előcsapatja megjelent, s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el Gyulafehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy gyújtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy megterhelték magukat zsákmánnyal, hogy többet nem bírt el a ló meg a rabszolgahad. A Rákóczi György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.

Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a rabszíjra fűzött férfit, aszszonyt, marhát, birkát vegyest. Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz bajtársával. Mikor az Ojtozi- szoroshoz ért, ahol II. Rákóczi György által épített vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krímiában senki se varrt az ő számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:

– Eredj csak, édes bátyám, el őre be a várba. Neked magyar gúnyád van, beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk tatárok, különben még közénk ágyúznak, puskáznak; elnéznek bennünket. – De nem megyek biz én – mondá Boldizsár bá. – Mert ha én bemegyek a

magyar ruhámmal a Rákóczi-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget meg egy hosszú dárdát, aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés népen bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hídon, ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a várat. A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a Rákóczi-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe! Amint annak híre futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a lófők hada Krímiából, hogy be is vették a Rákóczi várát, egyszerre nagy lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csíkből, Háromszékből a hegyek közt lappangó székelység mind odasietett. Volt ott ember is, fegyver is elég; csak a vezető hiányzott. Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóújvárát is elvette a tatár, nagyon szidta érte a csíki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni a várukból? Azok azt felelték rá, hogy „mikor nem volt lovasságunk!” Aztán beszélj velük, ha tudsz!

– No, hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza. – Megyünk is! S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a száguldó tatárra.

Ott találkozának Buzdurgán murzával a csíkszeredai síkon. Az jött Ojtoz felé a nagy prédájával, s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt látott maga előtt; amiről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a földből. Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad! Bizony fel az! A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy ahol váratlan ellenállásra talált, ott mindjárt lekonyult a taréja. Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.

Kilovagolt maga a két sereg közötti síkság közepére, s kirántva a pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy félmértföldnyire is meg lehetett hallani. – Ti hitetlen kutyák! Majd elbújtok egérlyukaitokba, ürgének születtek! Ha van

közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!

Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy Cohárdról, ahol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy bolond hústoronnyal, akinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel sem tudja megemelni. Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő Góliáttal nem

tudnak senkit szembeállítani. Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél. – Hej, édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell ezzel a csodával összeakaszkodnod! – mondá Czirjék Boldizsár a főkapitánynak. A többi hadnagyok is mind nekiesének:

• Te vívhatsz meg vele, senki más. Damokos Tamás látta, hogy ezt a harcot nem kerülheti ki.

És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, ami fel van jegyezve a Damokoscsalád hagyományaiban.

• Hej becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!

S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keser űségét nagy búbánatában. Aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis árvámat! És most „segíts uram Jézus!” azzal a lovát megsarkantyúzva, kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Buzdurgán murzával szembeiramodvást. Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsúfolt orcájáról a kiszabadult rabját, s rárivallt csúfondárosan:

• Hát te hogy szöktél meg a csávagödörb ől, Tamás a Damokosok között? Tán biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! No iszen! Voltam a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolc övet, akiről te mehdruli ábécét tanultál; egyet sem találtam; no, majd odahaza esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon szerettek, osztozzanak rajtad. Azzal felemelte faág vastagságú karjával magasra azt a széles pallost, ami egy bikát is képes kettészelni, s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reá rohanó Damokos Tamást.

Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, amíg az ő feje azt mondja a kezének: „vágj”, míg az ezt megteszi, azalatt a tömzsi régen odavágott. Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a pallosa őreá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül, s amint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehúzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát, s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: „Ej, Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!” A

fej nélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit. Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen Istennel, s ne kívánja a felebarátja romlását.

Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját Alsócsernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai. Mind olyan derék emberek, mint ő volt meg a felesége.

_*

Nemsokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, akit egyúttal megtett Erdély fejedelmének. És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy fejedelme fog lenni egyszerre. Két év múlva mind a négy elmúlt: három csatákban esett el. Szegény Erdély, de sokat szenvedett!

De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain, Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: „Hej becsület! becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!”

És aztán az olyan vágást, amilyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá e világról, máig is úgy hívják, hogy „Damokos-vágás”.

Adjon Isten mindenkinek belőle, aki megérdemli!