Találatok: 19

454

JÓKAI MÓR

DEKAMERON

(Válogatás)

Tartalom

A láthatatlan seb 6

Cseréljünk vőlegényt 14

Egy női szó 17

Bölcs Hamlet 20

A hold Egy szenzitív hölgy naplójából 28

Velezke 32

A régiségbúvár 35

A csillagos szoba FURCSA KALAND (Beszéli az, akivel megtörtént) 40

Én lehettem volna az HUMORESZK (Egy divatlapszerkeszt ő naplójából, aki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én) 43 Régi h ű szerető 47

Egy komondor naplója 51

Még egy csókot 58

A peregrinus (GENRE) 61

Az áruló gyűrű (TÖRÖK REGE) 72

Emberek és kétlábú állatok ORBIS PICTUS 80

Sic vos, non vobis 87

A kénytelen mulatság (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL) 94

A bizebán 102

Három a tánc 107

Xelenhoa és Toipingvang KÍNAI NOVELLA 111

Bolivár (TÖRTÉNETI BESZÉLY) 115

Violanta 142

Ne légy Othello! 149

Hogy nyerik meg a nőket 151

Tízmillió dollár 153

Mit beszél rólunk a világ? 174

A vén sas 178

Mi van a föld alatt? (NOVELLA) 182

Zöld mulatság (HUMORESZK) 212

Eget vívó szerelem 219

Történetek egy ócska kastélyban 220

A jó ember 245

Aki nem talál haza 247

Mit tudnak a nők?! 250

I love you (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL) 271

A láthatatlan seb

** orvos, egyike f ővárosunk leghíresebb műtőinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni; az előszobájában várakozó férfi azt üzente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára, s bebocsátá a siet őt. Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról ítélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arcán testi-lelki szenvedés látszott, jobb keze selyemkendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas szisszenés ne hagyja el ajkait. – Kegyed ** orvos úr? – kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon. – Igen, uram. – Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne. Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán, s leültette pamlagára.

• Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom mi. Tán pokolvar vagy rákseb; eleinte csak sajgott, később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilallni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogyégessevagyvágjaki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele. Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató, vagy gyűjtő szerek is megorvosolják a bajt.
• Nem, nem, uram! Semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból. Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató kínnal nyújtá oda bepólyált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé lebontogatni a pólyákat arról.
• Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, amit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta. ** orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van mindenhez szokva, s nem szokott semmin megütközni. Azonban mégis megdöbbent, s ijedten ejté el akezet, midőnlebontá róla a takarót -mertazonnem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz. A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel, tanúsítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban szenved.
• Hol fáj önnek? – Itt, uram – szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két főér elválik egymástól, s szinte végigborzongott egész teste, midőn az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.
• Itt fáj önnek? – Irtózatosan. – Érzi a nyomást, ha ujjamat ráteszem? A férfi nem tudott felelni, de a könny kicsordult szeméből, úgy fájt neki. – Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit. – Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fej emmel afalnakrohanni. Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált. – Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyulladás vagy rákdaganat alatta, egészen olyan, mintmásutt. – Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott. -Hol? Azidegen irónt vett elő a tárcáj ából, s körülkerített egy félkrajcár nagyságú helyet kezén vele: „itt”. Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben szenved. – Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.
• Nem várhatok. Ne higgye uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok. Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz, s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki innen. – De én azt nem fogom tenni
• szólt az orvos. – Miért nem? – Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen. – Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy tréfálok – szólt a beteg; azzal elővett tárcájából egy ezer pengő forintos bankjegyet, s letette az orvos asztalára. – Ím lássa, uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni, s a szolgálat, amit öntől kívánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezemből.
• Én pedig azt mondom önnek, uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná, sem bírna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem, s kést vágjak bele.
• Miért nem?
• Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, énfelőlem pedig vagy azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni. – Jó; akkor hát legalább egy szívességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan a bal kezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik. Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget, s tollkését bal kezébe fogja. Egy pillanat, s a tollkés mély vágást csinált a bőrben. – Megálljon – kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni -, ha csakugyan múlhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal el ővette műtőkését, s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve, kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja. – Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel. És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés, kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében, s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint akinek ez igen jólesett. – Nem égeti önt semmi itt többé? – kérdé az orvos.

• Minden megsz űnt – szólt az idegen, és még mosolygott is. – Tökéletesen vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, amit a vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség után. Valóban jólesik, hogy így látom folynia véremet. Csak engedje ön folyni. Nekem igen-igen jólesik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebb ől elfolyó vérét; az orvosnak komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a sebet bekötni.

Azalatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arca egészen átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arca színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül. Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forróan megszorítá az orvos jobbját, s meleg, szíves hangon mondá neki:

• Fogadja ön leg őszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemről éppen nem áll arányban a nagy szolgálattal, amiben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemet leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban éppen ellenkez ő véleményben volt, s nem akarta elfogadni az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s, végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.

** még azután néhány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, ami legkisebb akadály nélkül megtörtént, s azalatt alkalma volt felőle meggyőződhetni, hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga,aki sokoldalú műveltséggel és helyes világnézetekkel bír, s amellett, hogy vagyonilag előkelőnek mondható, egyszersmind kitűnő hivatalos állást foglal el, s legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatatlan seb eltávolítása után semmi lelki vagy testi kórnak. A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét hazament békével a maga falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, mid őn egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában,jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki aminapmég az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor. Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jöttbeaszobába,sarcvonásai akíntól az ismerhetetlenségig el voltak torzítva. Midőn kínálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem bírt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyújtá kezét az orvos elé. – Mi történt? – kérdé ez megdöbbenve.

• Nem vágtuk ki elég mélyen a minap – lihegé érctelen hangon a beteg. – A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassanként majd a szívig, vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arcomra, és látni fogja rajta. A férfi arca olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt homlokán.

Az orvos kibontá a bepólyált kezet. A m űtét helye szépen be volt hegedve, ép, új bőr képződött fölötte, az egész kezében egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett. – Ez a csodákkal határos! – szólt elbámulva az orvos. – Ez eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon. – Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkéssze az okát, hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem. Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghezvitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve akést,s látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arcán, azt a gyönyörködő kíváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani, s midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmúlt a beteg arcáról ama halottiviaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, anélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyreállna azon. – Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot.

– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt fog látni. – Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot. – Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égető kín – szólt az idegen levert kedéllyel. – No, de amint végezve van felőlem. A viszontlá tásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböz ő véleményt mondtak felőle, anélkül, hogy valaki teljes magyarázatát bírná adni. A hónap vége felé aggodalmasan leste **, ha nem jelentkezik-e nála újra a külö nös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt, s a rejtélyes beteg nem tért vissza. Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos betege lakhelyéről. Felbontá; látta az aláírásról, mely a s űrűn teleírt lap végén állt, hogy azt betege saját kezével írta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az írásban. Ez volt a levélben: „Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot kétségbe hagyni azon különös baj titka felől, melyet nemsokára magammal viszek a sírba vagy talán még máshova is. Leírom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok írására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok a fáj ó részre, s azalatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint amit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév el őtt. Jövedelmemből gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek örülni, amiben az ember harmincöt évvel örömet talál. Egy évvel ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt ésj ószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Fél év úgy telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek azalatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton, melyen várt, s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva; ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még aznap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes őt fél napnál tovább ott tartani, s utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a táncról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyém helyett, s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egyszóval én egy ártatlan gyermeket bírtam nőül, akinek nem volt más gondolatja, mint én, aki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétkét, ha álmában nem énrólam álmodott. Én nem tudom, micsoda démon volt az, ami egyszer azt sugdosta fülembe, hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt n őmnek egy kis varróasztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot, és soha nyitva nem hagyta a fiókot. Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, amit előlem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arcának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás? Egy napon ismét eljött érte a grófnő, s nagykéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak egymástól, s én megígértem nőmnek, hogy magam is utánamegyek.

Alig robogott ki a hintó udvaromból, én el őszedtem minden kulcsot, ami házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, mid őn a fiókot kihúztam, mint aki először lop életében; én tolvaj voltam, zárfeltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, mid őn óvatosan, egyenként szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dúlásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy lövellt bennem valami végig fejemtől szívemig; oh ezek olyan levelek, minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek.

A levélcsomag ezüstszegély ű rózsaszín szalaggal volt átkötve. Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez.Becsületes emberhez illő munka ez? Felesége titkait elorzani; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midőn még nem volt az enyém? Lehetek-e én féltékeny azon időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyém volt. Felbontottam a szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig. Oh, az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, amit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom írta azokat, és milyen hangon? Minő feljogosított szenvedéllyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind-mind azon idő óta keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, amit éreztem. Az olyasvalami volt, mint aki halálos méregtől részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenként mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot. Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére ő fog hazajönni a grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém, ki a tornácon vártam; úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észrevenni magamon. Együtt beszélgettünk, vacsoráltunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én nem hunytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első negyedet ütötte éjfél után, felkeltem, és átmentem az ő hálószobájába. Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint ahogy a kis angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a természettől ilyen ártatlan vonásokat adnia bűnnek! Elvoltam határozva, makacsul, mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen odatettem jobb kezemet fehér nyakára, s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy percre felnyitotta nagy, sötétkék szemeit, s bámulva tekinte rám, azután lassan lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt anélkül, hogy védte volna magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott rám, midőn megöltem. Egyetlen vércsöpp jött ki szájából, mely kezem fejére esett – ön jól tudja, hogy hová -, azt is csak reggel vettem már észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük, pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? Nemvoltak sem rokonai, sem pártfogói, akik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el idejére.

Mid őn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen. Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással nem követett el ember, mint én.

Mid őn kastélyomba értem, éppen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit többször említék. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről, s látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a fájdalom, vagy nem tudom én mi, összezavarták szavait, úgyhogy azt sem értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra! Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban bizalmasan megfogá kezemet, s félig súgva mondá, hogy egy titkot kénytelen discretiómra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza; azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami hideg borzongás futott át testemen tetőtől talpig e szavakra. Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? – A nőmegrezzentekérdésemre,saztfeleléhevesen:»Uram,azönnejenagylelkűbbvolt, mint ön; mert midőn elvállalá irataim megőrzését, nem kérdezte, mi van bennük, sőt szavát adta, hogy beléjük nem fog pillantani, s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézettbeléjük soha, mert ő nemes lélekvolt, aki önmaga előtt szégyenlette volna adott szavát titokban megszegni.« – »Jól van, mondám; miről ismerek azon csomagokra?« – »Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.« – »Fel fogom keresni.« Azzal fogtam nőm kulcsait, s elkezdtem keresni a csomagot, amiről jól tudtam, hogy hol van. Nagy nehezen kellett ráakadnom. »Ez-e az?« – szóltam odanyújtva azt a grófnő­nek. »Igen, igen! Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, ahogy én csináltam a szalagon a csokrot: derék neje sohasem bontotta azt fel.« Nem mertem szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen, én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle és kimentettem magamat, hogy félrevonulhassak. A grófnő újra hintajába ült és hazament. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan nőm legyen. Oh, de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, aki férjét még akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy fel akarjam őt ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azthittem, hogy ő azt hallani fogja. »Amilyen igazán szerettél engemetvalaha, amilyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az irgalmat, hogy állj rajtam bosszút ebben az életben. Ne halaszd bűnhődésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne várj reám a halál után a bosszúállással!« Ilyen őrjöngésselbeszéltemanémahamvakhoz,sottegyszerreazálomvagytalánazájulás elnyomott. Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a koporsó szélére téve, s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány volt, de egy piros vércsöpp függött rajta. Lassan odahajolt hozzám, felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp ismét ottmaradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nemsokára éles fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsípés; sietve mentem fel a szabadba, korán reggel volt,senki sem vett észre. A vércsepp nem volt kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak és mégis úgy égett ott, mintha edző méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról órára nőtt és soha szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes öntudatával. Senkinek nem panaszkodhattam: úgysem hitte volna senki, amit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem, s mennyire megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét eltávolítá kezemből. Azonban amint behegedt a hely, a kín is kiújult; most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene. Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő bosszút állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.”

_*

Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy **, egyike leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondták: felesége utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatatlan sebet adtak okul, a legokosabbak azt mondták: monomániában szenvedett, s csak képzelte a kínzó sebet, melyet nem tudtak kigyógyítani.

Cseréljünk vőlegényt

Sohasem láttam olyan meglep ő hasonlatosságot testvérek között, mint aminő a két Kondorossy leányé volt. Illendőbb volna ugyan, ha per „kisasszonyok” beszélnék róluk, hanem akkoriban, amikor ők még azok voltak, a kisasszony nevezet nem tartozott a megtiszteltetések közé; a „leányka” pedig mindvégig megmarad legszebb címnek.

Tehát a két leány annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt soha senki meg nem tudta mondani: melyik a Tinka, melyik a Minka; annyira egyformán piros, gömbölyű arcaik, egyformán nevető és duzzogó ajkaik, egyforma kék szemeik voltak, még a beszédben, a kacagásban is annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy különbséget nem lehetett közöttük tenni. Efelett még szüntelen egyforma divatot tartottak; a legkisebb toiletterészletig hasonlóan szoktak öltözködni. Minkánál egy hajfürtnek nem volt szabad másképpen állni, mint Tinkánál; csupán a ruhaderékra nézve nem voltak egymással egyességben. Minka azt hitte, hogy Tinka vállfűzője neki bő; Tinka viszont karcsúbbnak tartotta magát testvérénél, s emiatt elégszer megtépték a szegény szabó üstökét, aki összezavarta őket, azt állítva, hogy úgyis mindegy az, mikor egy mértéke van mind a kettőnek.

Még a derék f őfiscus is, aki gyámjuk volt a leánykáknak, sokszor összetévesztette őket, az egyik által kikért pénzt a másiknak számítva be, mely miatt minden évben sok eligazítanivalója maradt. Nem is bánta volna már, ha férjhez vennék mind a kettőt, hogy megszabadulna a gondjától.

Járt is a házhoz két fiatal katonatiszt, aki élet-halálra udvarolt a két leánynak. Ne tessék hinni, hogy csupa szimmetria kedvéért ezek is testvérek lettek légyen és szintén egymáshoz minden hajszálra hasonlók; sőt inkább az egyik nádorhuszár volt, a másik Civalart-uhlanus; amazt Kertészynek hívták, emezt pedig Bratanszkynak, amaz alacsony, barna fiú volt, fekete kondor hajzattal, barnapiros ábrázattal, emez nyúlánk szőke ifjú, alig látott bajusszal és szelíd kék szemekkel. A huszár vidám, tréfás mulattató volt, az uhlán finomabb, érzelgőbb; a huszár rosszul beszélt németül, az uhlán rosszul magyarul; egyszóval ég és föld volt közöttük a különbség. Hanem azért ezek sem tudták, hogy melyik az egyik leány, melyik a másik, hanem udvaroltak mind a kettőnek, táncoltak velük vis-á-vis; confundálták az engagemen-t; kétszer köszöntekjó reggelt az egyiknek, a másiknak meg egyszer sem, s elmondták Minkának az üzenetet, amit ő küldött Tinkának; a szív dolgában pedig egyáltalában nem voltak tisztában velük. Egyszer Kertészy komolyan előveszi a lengyelt: – Te pajtás, egyszer mégis tisztába kellene afelől jönnünk, hogy e két leány közül melyikaz egyik, melyik a másik?

• Azt én is gondoltam már. – Mert azt mégis meg kellene tudnunk, hogy melyikbe vagyok én szerelmes, és melyikbe te? – Azaz, hogy tulajdonképpen azt kellene megtudnunk, hogy melyik szerelmes énbelém és melyik tebeléd? – No, mert a többi aztán mindegy. – Hát az igen egyszerű dolog. Lépjünk fel, és kérjük meg őket. – Hogyan? Mind a ketten mind a kettőt, ahogy aztán nekik tetszik? – De nem úgy, hanem külön mindenikünk a magáét. – De hátha valami bolondot csinálunk: én azt találom megkérni, aki téged szeret, te meg az enyémet, s kosarat kapunk mind a ketten?
• Hát egyikünknek fel kell áldozni magát; húzzunk sorsot. Amelyikünkre jön a szerencse, az elébb lép fel mint kérő. Válasszon ízlése szerint; ha választásával szerencsétlenül jár, az annak a jele, hogy a másik bátran nyomába léphet; ha pedig szerencsés lesz, a másik szintén tudni fogja, hogy melyik az övé.
• Áll az alku! A két vitéz rögtön leült egy parti sakk mellé, amelyik elveszti a játékot, az fog előbb leányt kérni. Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való. Kertészy indult az első rohamra; mintjó huszárhoz illik, nem sokat válogatott az ellenségben, amelyiketlegelébb találta, azt rögtön megkérte. A megtámadott ellenség Minka volt. Nem állhatott ellent: capitulált. Kertészy rögtön sietett vissza diadaltól ragyogó arcával barátjához.
• Gy őzelem, bajtárs, győzelem; én meghódítám az enyémet, siess te a magadéért. Egy negyed múlva aztán Bratanszky is éppen olyan fényes arccal jött hozzá; őneki is igent mondtak. Most aztán ketten őrültek a győzelemnek.

Pedig nem volt okuk olyan nagyon örülni; mert ha megfordítva tettek volna kérdést, akkor is igent kaptak volna.

A leányok mindjárt siettek az öreg f őfiscusnak bejelenteni, hogy ők férjhez mennek: no hála Istennek, mondáaz, s tíz évvel fiatalabb lett örömében; hát kik a vőlegények? És a többi. A leányok elmondák a tudandókat, kérték a gyámapát, hogy egy napon szeretnének mind a ketten megesküdni, szerezze meg számukra a dispensatiókat, adja elő a költségeket s több efféle. Az öregúr örömmel ígért mindent; ő is sietni fog vele, hanem hátmondjátokmármostmegkülön, hogy melyik a Tinka, és ki veszi el?Háta Minka melyik, s a vő- legénye? Nehogy a dispensatiókérésnél, moringolásnál, s más hivatalos dolgoknál valami confusió teremjen.

Azok szépen lediktálták neki: Minka megy Kertészyhez. „Éljen!” Tinka pedig Bratanszkyhoz. „Vivát!” Na, már most két hét alatt minden rendben lesz. Két hét azonban nagy idő. Két hét alatt Minka kezdte észrevenni, hogy Kertészy nagyon szereti a borfélét, Tinka viszont azt tapasztalá, hogy Bratanszky nagyon örömest kártyázik. Aztán Minka eszéből nem tudott az kimenni, hogy Bratanszky milyen szépen táncolja a valcert – viszont Tinka mindig sóhajtva emlékezett rá, hogy milyen pompásan tud Kertészy lovagolni. Egy este a két menyasszony nagyon szomorú képeket csinált egymásnak.

• Te Minka – kezdé egyszer az egyik -, nekem jobban tetszik a te v őlegényed, mint az enyém. – Te Tinka, én éppen úgy vagyok a tieddel. – Még most ráérnénk őket elcserélni. -Ejnye, én is éppen azon gondolkoztam. De hátha ők nem állnakrá?-Oh,dehogynem: ez a férfinép örül, ha alkalmat lel minél hamarabb hűtlenné válni. Bízd csak azt rám. Hanem nagyobb baj a főfiscus bácsi, az már mindent megíratott; a dispensatiót is kivette a neveinkre.
• Az nem nagy baj; majd rajta megyünk mind a ketten, s addig lármázunk, míg elhiszi, hogy ő tévesztett el bennünket, már most írasson mindent újra.

No, képzelhetni azt a f őfiscusi savanyú képet, amit a gyámapa művelt, mikor a két gyámleány rajtament azzal a jajveszékeléssel, hogy el van tévesztve a nevük, visszájáról vannak a dispensatiók, másikat kell kérni az alispántól. Az öregúr szörnyen lamentált, azok még jobban lamentáltak, utoljára sem volt mit tenni egyéb, mint elmenni az alispánhoz, magára vállalni a tévedést, s új engedélyeket kérni megcserélt nevekkel. Hanem annyi belátása volt az öregúrnak, hogy a régieket sem dobta azért a tűzbe, gondolva, hogy holnaputánig megint változhat a dolog, s újra szükség lehet rájuk.

Azonban a leányok csak megmaradtak a második határozatnál, s Minka szerencsésen hozzáment az uhlánushoz, Tinka pedig a huszárhoz; Bratanszky nemsokára azután kilépett a tisztségből, s felesége jószágára vonult gazdálkodni, Kertészyt pedig áttették Olaszországba, ott volt három esztendeig. Három évig nem látta egymást a két testvér.

Három év múlva Kertészy is visszajött Magyarországra, akétnővérsietettegymással találkozni.

• No, te Minka – monda Tinka az els ő összecsókolózás után, bánatos akcentussal.
• Oh, te Tinka – felelt az rá hasonló hangsúlyozással. – Hát ti hogyan? – sóhajta ez kétakkorát. – Nem bántad-e meg a cserét? – Óh, dehogynem. – De még én is. .. .Ezzel aztán meg voltak mind a ketten vigasztalva, s nem beszéltek többet e

tárgyról. Segíteni – fájdalom – nem lehetett a dolgon többé.

Egy női szó

Els ő Péter, Cyprus királya, a saracen harcokban nevelkedett; mint ifjú már réme volt a félhold martalócainak tengeren és szárazon, tulajdon népe pedig imádta. Neje, Arragoni Leonora, a nápolyi király unokahúga volt, kit a cyprusi hős végtelenül szeretett. Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny, de fényes birodalmát; Rómában adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesebb fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen indítandó hadjárat felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.

Péter, mid őn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a nőre; országát azalatt testvérei kormányozták. Mennyire szerette nejét a király, azt egy vonás is rajzolni fogja: elutaztával Eleonórának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka mindig azt teríté vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele álmodjék attól.

Mikor legj avában folyt a fej edelmi tanácskozás, Péter levelet kap Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte fel. Alevélígyszólt:„Bárinkább kezemet látnám levágva, minthogy e sorokat írjam le vele. Király, tudd meg, hogy nőd hűtlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet, és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te vagy az utolsó, aki azt megtudod. Tudom, hogy szívedet tépem ki e szóval, de hallgatásom bűnrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha fájdalmat okoztam, s ítélj el, ha nem mondtam igazat.” A királynem törődött tovább európai kongresszussal, nem a saracénok hódításaival, hajóra ült, kifeszítteté minden vitorláját, s a legdühödtebb viharra bízva ma gát, hogy annál sebesebben érjen haza, sietett Cyprusba vissza.

Miel őtt nejét látta volna, összegyűjté az országtanácsot, s felolvasva előttük Visconti levelét, szívükre köté, hogy ítéljenek e tárgyban szigorún; semmi kímélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. Akit bűnösnek találnak, az lakoljon. 18 Egy női szó

Azzal bezárkózott palotájába, s az ítélet hozataláig eltilta magától mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyítsa valaki kérlelhetetlen haragját.

Két hétig vitatkozott a f őtanács, akkor meghozták az ítéletet, s leírva a király elé terjesztették; neki csak alá kellett még írnia nevét. A király dobogó szívvel fogott az ítélet olvasásához, mert hiszen egy nőnek, akit szerettünk, halálítéletét olvasni mégis megrendítő.

De mennyire meg volt lepetve, mid őn a sorokon keresztülfutott. A főtanács ítélete – felmenté a királynét minden büntetés alól.

A f őurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel Arragoni Eleonóra terhelve van, igazakés nehezek; hogy bűneköztudomású, az utolsó cypriota ismeré azt; ámde – a királynék nem azon törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bűnhődnek, s ami törvényt a király alattvalói számára hozott, azőt sem nem kötelezi, sem neki elégtételt nem ad! – Az országlás rendje nem engedi azt a kérdést megvitatni, hogy egy királynő hű volt-e férjéhez, vagy sem, mert az a trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről hallgatni kötelesség. Az ország nem vetheti oda a kesztyűt Nápoly és Arragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve. Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, amik a királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra ítéli Visconti Jánost, e botrány indítóját, mint aki beszélt akkor, midőn hallgatni volt kötelesség. A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az ítélet olvastára. Önmaga volt elítélve abban. Elítélve, egy hitszegett nő gyalázatát hordozni lelkében mindhalálig.

Nem tépte szét az ítéletet; meghagyta azt tanulságul az utódok számára, aláírta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módosítva benne, hogy hívét, Visconti Jánost ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a tanácsnak. Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtönében tarták, azalatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt éhen. Amelynaphalálahírüljött, a királyné nyílt orgiát rendezett palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.

Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának hírét. Ez óra cserélte ki lelkét: – Legyen hát tinektek a ti törvényetek szerint! Vége a saracen hadjáratnak, idebenn kezdődik a harc! És bosszúállása rettenetes volt. Ugyanazon fegyvert fordítá főnemesei ellen, amivel azok döftek szívéhez. Az ország connetableje volt, ki amaz ítéletet indítványozá! Péter egy nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát, palotájába hurcoltatá őket, s másnap ismét kitaszíttatá őket palotájából.

És aztán így tovább.

Nem volt nemes család, melyb ől egy fiatal nőt, leányt, csábítás, vesztegetés vagy erőszak palotájába ne hurcolt volna, ahonnan azután csak a kész gyalázat tért a családokba vissza. Mindenki vérigvoltmársértveazokközül, akik a felmentő ítéletet hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törülve a lovagi büszkeség; futottmindenki az udvar közeléből; kit még nem ért a szerencsétlenség utol, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba, s aki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét eltagadta, aki tagadhatta.

Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesb ől, a lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite oltalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit, elrabolta a nemes szűzeket az oltár elől, s ha ráunt könnyeikre – eladta őket a töröknek. Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő férje, apja, testvére rossz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni, tömlöcbe vettetni; börtönei éppen úgy teltek, mint gynecaeuma.

S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött, hogy egy várat építtessen velük, amelyből, ha alattvalói fellázadnak ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s láncaikat csörgetni, szemeiket törölni mellette.

Csak egy férfi volt még a bírák közül bosszulatlan, Carion de Giblet, nicosiai gróf, kinek egyetlen leánya, Mária, hírhedett szépség volt Cyprus szigetén.

Nemcsak szépségér ől, de erényéről is híres. Péter király sokáig járt utána, hogy hova tűntel ehölgy, kinek hollétét kémei nembírtákfölfedezni;mígvégremegtudá, hogya Santa Clara zárdában van elrejtve. Hangjáról ismertek rá, aminténekeltazárdaszűzek közt a rácsozott orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni! Éjjel a király testőrei rajtarontottak a zárdán, s Máriát az oltár lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába. A király hízelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást: – Az én házamnak is van szüksége oltárképre. – De a te házad nem templom, hanem bűnbarlang. – Nem én adom-e az égnek a mártírokat? – szólt gúnyosan mosolyogva a király. – Miért hozattál ide? – Gyönyörködni akarok benned. – Könnyeimet akarod látni? – Vagy könnyeidet, vagy szerelmedet. – Egyiket sem fogod bírni.

– Oh – szólt nevetve a király -, sokan mondták már ezt nekem! – S azzal negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni. Hanem ekkor Giblet Mária úgy üté őt ököllel arcul, hogy visszatántorodott. Péter szívében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő kéz ütésére a düh lángjától forra fel. – Láncot kezére, lábára! – ordítá őreinek. – El vele a sáncásók közé.

És Giblet Máriát ott el őtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a sáncásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezítláb, fedetlen fővel az égető nap alatt a sáros földet hordani a sánchoz, mely zsarnoka védelmére emelkedék. Péter naponként kilovagolt „munkásait” nézni. Gyönyörűségét lelte bennük. Ím a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva és járnak előtte mezítláb és átkozzák azt az országot, ahol a törvény a királyt nem védi – de nem is kötelezi.

Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófn ő előtt, mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arca szépségének; Mária mindennap olyan szép volt, mint azelőtt. Az udvaroncoknak, kik a királyt kísérték, feltűnt az, hogy a fogoly hölgy, midőn a király feléje közelít, feltűzött ruháját lebontja, hogy szép fehér meztelen lábszárait eltakarja velük. Ha a király elfordult s odább ment, ismét övébe tűzte ruháj át s láthatta márványszép lábszárait, aki akarta. Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta után hátramaradt s megszólítá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden lehajlásnál nagyot csörrent kezein a béklyó. Azt kérdezé tőle de Cive lovag: – Szép úrnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelít? – Azért, mert nem illő, hogyazokat meglássa egy férfi. – S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott? – Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak asszonyok vagytok, mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit szégyenlenem. – Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király? – Ha volna férfi, nem viselném én e láncokat itt! E szó talált. Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.

Bölcs Hamlet

A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál, mint aki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit, s száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másikután, átengedte a feledékenységnek a nemzeti életünket jellemzőősregéket. A dán történetíró nem restellte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a regényes mondákat, mik ott szájról szájra adva élnek, belefűzte őket nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e a mondák fölszedegetése által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaroncok hízelgő krónikáiból, vagy külföldi írók epés koholmányaiból kölcsönözte volna. Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz: Shakespeare. A drámát mindenki ismeri, s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, ahogy az kezdve és bevégezve van; mert a brit költőkirály csak egy epizódot emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát végzi, még azután kezdődik életének zajosabb, fényesebb fele, a költő csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, min ő erővel bírta a költő a magában túlgazdag tárgyat kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal válogatva ki azt, mi mű- vének hatását sokszorozza, s ritka tárgyismerettel mellőzve, ami az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel, melyik a való, melyik az árny.

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harcos szárazon és tengeren. Egyszer harcba keveredett Kollerrel, anorvégkirállyal. Hogyvégetvessenaharcnak, kihívta ellenfelét az északi tenger egyik szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a tengertől körülzúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi vezér. Koller elesett. Horwendill megölte. Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét, királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy négyszögű követ; így egyezének meg a harc előtt; ha Horwendill esik el, bajfele teszi ővele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét eltemetni, mert a jütlandi király e hőstettéért jutalmul leányát adta hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme. Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon, míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta el őtte a megholtat, s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki, és férjhez ment férje testvéréhez – és gyilkosához. Hamlet már ekkor felnőtt ifjú volt, s amit a drámában apja szelleme ad neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tejtestvére tudatá vele.

Ez ifjú szemei el őtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell. Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnektettetve magát. Nemes arcvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, amit beszélt, merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni, s ha nagyon rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre, s elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából, miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti tisztességtételéhez, amin azok nagyokat kacagtak. Kacagtak az együgyűek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő titkosabb gondolataitól, s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének mélyebb értelme is van, s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajon Hamlet valódi vagy csak színlelt őrjöngő-e. Evégett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje szórakozzék, hoszszabb kéjutazásra, két meghitt udvaroncát adva mellé, hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét. Az ifjú királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s visszásan ült fel a nyeregbe.

Amint egy erd őbe értek, farkasok futottak keresztül az úton: – Nézd csak – mondának kísérői – milyen szép paripák!

– Az ám – szólt Hamlet – milyen szépen illenének rájuk nagybátyám vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: „Nézd, Hamlet, milyen nagy kés!” szóltak kísérői bámulást színlelve. – Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, amit ezzel vágnak – válaszolt Hamlet. Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy az milyen szép liszt. – Nem csoda – felelt rá Hamlet -, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt ily tisztára. A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet, s megírták azt Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtuk, s midőn Hamlet visszatért az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? „Egy tulokkörmön és egy kakasfejen”, volt rá a felelet. Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond. Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával, az előtt bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, amint anyjához hívták, rögtön sietett a kijelölt szobába, s el őbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták márvány padozata finoman szőtt gyékénnyel volt takarva; egy ilyen összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett. Hamlet elkezdett bolondos szökellésekkel táncolni a teremben, s végre felugrott a gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait szokta a kakas. Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját, keresztülszúrta a leskelődőt, s azzal kihurcolta azt és elrejté. Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását, s szemére hányta a gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett, s hogy borzalma, amit Hamlet szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt hallani és odábbadni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltűnt, senki sem tudta meg, hová lett. Hamlet azt mondá az udvaroncoknak, midőn nagyon keresték a vén tanácsost: „Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak valamit a vén bolondról”. A lovagok ezt is pompástréfának találták, pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta szétdarabolt hulláját. Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos üzenettel Britannia királyához. A brit király fegyverfrigyese volt Fengónak; az üzenet, mit Fengo küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban. Hamlet megérzé a veszélyt, és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult, titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, amikor ő vissza fog térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy terem egyik végétől a másikig, ahol Fengo harcosai szoktak lakmározni, feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból. Amint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kísérőit, s felkutatva poggyászaikat, meglelte azokban apjának titkos üzenetét, akkori idők divatja szerint fatáblába ékírással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az írást s azt metszé helyébe, hogy a brit király adja nőül őhozzá leányát, kísérőit pedig nyakaztassa le. A küldöttek nem tudtak olvasni (még akkor a betűk ismerése különcségnek járta), s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni. Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle, hogy miért nem eszik, csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben.

Hamlet azt felelte: „A kenyér vérrel voltkelesztve, a víz vas utánízlett,ahúsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább szolgálónak látszik, mint szabad nőnek”. A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herceg kísérői kinevették e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér, mely az asztalon volt, oly búzából készült, mely csatatéren termett; a kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt, s azon sertések, miket a lakomára leöltek, nemrég egy rabló hulláját tépték szét. Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született szabad nő, mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától Hamlettól kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: „A királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna”. A király átlátta, hogy Hamlet bölcs ember, s nőül adta hozzá leányát, kísérőit pedig leöleté. Ezen meg Hamlet jött dühbe, s haragosan követelte a királytól kísérői vérdíját, amit az, csakhogy kiengesztelje, kifizetett neki. A vérdíjban kapott aranyat Hamlet megolvasztá, s beletölté két üres bodzafapálcába.

Így élt azután álló esztendeig a brit király udvaránál mint boldog férj és okos ember. Amint az év lejárt, Hamlet búcsút vett nejét ől, kisgyermekétől, s hajóra ülve, egy szép napon kiszállt Jütland partján egyes-egyedül.

Éppen eltávozásának évnapja volt, a nagy teremben Fengo és h ősei vígan ünnepelték boros kancsók mellett Hamlet halotti torát, midőn a királyfi egyszerre közéjük lépett. Láttára visszarettentek, azt hitték, Hamlet lelke az; de amint megszólalt, ismét visszatért a régi kedv; hisz ez az igazi Hamlet, akinek nincsen lelke. A régi jó bolond Hamlet állt ott ismét, s mi lehetett volna tőle bolondosabb gondolat annál, hogy saját halotti torára hazajöjjön. Hamlet még azzal növelte a jó kedvet, hogy ruháit felgyűrve, csodálatos táncokat járt, s maga töltögette a bort a vitézek kupáiba. Végre azt kérdezték tőle, hogy kísérőit hová tette, erre Hamlet elővette a két bodzafabotot,azoknak vérdíjával teleöntve: – Ez az egyik – ez a másik… Ki ne kacagott volna rajta? Utóbb Hamlet maga is ittasnak tetteté magát, elkezdett kardjával hadonászni, és saját ujját vágta meg vele; mire, hogy több kárt ne tehessen magában, egy nagy szeget ütöttek a kardján és annak hüvelyén keresztül; ilyen formában nem lehetett azt többet kihúzni.

Végre a dorbézolók egyenként elázva a bortól, eldülöngtek ül őhelyeikben; Fengo hálószobájába viteté magát, a többi ittasan hevert a leterített gyékényeken.

Ekkor Hamlet leereszté azt a csomós kötelet, mellyel anyja az ő megérkeztének örömére feldíszíté a termet, s azokra a fahorgokra, mik arról csüggtek, sorba ráhurkolta az ittas lovagokat,valamennyitúgy megkötözve,hogy moccanni ne tudjon. Azzal felment Fengo hálószobájába, őrök, csatlósok mind mámortól elnyomva hevertek szerteszét; mélyen aludt maga Horwendill gyilkosa is.

Hamlet akkor szép csendesen kicserélte saját kardját Fengóéval, s akkor felébreszté a gyilkost.

Ha nem értette volna Hamlet szavából, megérthette kivont kardjából a király, hogy kivel van dolga.

Hirtelen kardot kapott ő is; hanem az Hamlet kardja volt, amit a keresztülütött szeg nem engedett kihúzni; Fengo hasztalan kiáltozott segély után, míg Hamlet csapásai alatt elesék.

Hamlet ekkor üszköt vetett a várba; rázárta a bennlev őkre a kapukat, a sötét éjszakában messze világító égésre összefutott a nép; hasztalan, odabenn nem talált már egyebet, mint elhamvadt csontvázakat páncélba öltözve. Ezalatt Hamlet, atyj ának híveit maga köré gyűjtve, hirtelen föllépett a nép előtt, s elmondá az egész véreseményt: a gyilkosságot és a bosszút. A nép gondolva, hogy ki oly sokáig tudott magán uralkodni, jó uralkodó lehet, elfogadta őt fejedelmének. Nemsokára három hajót felszerelve, hívei kíséretében, nagy pompával indult útnak Hamlet, Britanniában hagyott nejét meglátogatni. Ott öröm és diadal fogadta; a király nagy vendégséget adott a kedvéért; azonban, mikor az első áldomást Fengo egészségére akarta üríteni, mondák neki, hogy annak már fölösleges minden egészség, mert az meghalt. Hamlet volt, aki egészségét elvette örökre.

A brit király és Fengo fegyverfrigyesek voltak, kik egykor felfogadták, hogy egyik a másik haláláért bosszút fog állani, bárha tulajdon rokonai ellen kellene is. Azon időkben nem arra volt az embereknek gondjuk, hogy tisztességgel meghalhassanak, hanem, hogy haláluk meg legyen bosszulva.

Az adott szó teljesítésre várt, most már egy halottnak adott szó volt az, s a régi emberek jobban féltek a halottól, mint az élőtől.

Azonban Hamlet a király veje volt és azonfelül vendége is, mást kellett kigondolni, hogy a bosszú be legyen töltve rajta.

Magas éjszakon, erd ős Skócia hegyei között élt egy királyi amazon, Hermotruda, kinek szépségéről és eszéről sokat tudott beszélni a hír. De amilyen szép és okos, oly harcias és kegyetlen is volt a királyi szűz, kiben annyira ment a férfigyű- lölés, hogy aki őt szerelmével merte megkínálni, azt irgalom nélkül megölé. Nem egy ifjú hős, kinek rossz sorsa a báj os tündér arcát megmutatta, vesztette el szívével egyszerre fej ét. A király tehát azt gondolá ki, hogy miután az ő neje meghalt, Hamletet elküldje Hermotrudához, hogy azt az ő számára nőül kérje. Hamlet elindult kísérőivel a veszélyes leánykérésre; azonban előbb egy ezüstvértet készíttetett magának, melynek küllős hasábjaira eszes tettei voltak képekben kiverve, mindenik alatt egy rövid magyarázó mondat – az egész pajzson egy regényes élettörténet leírva.

Amint Skócia rengeteges hegyein áthágva, az örök ködlepte mocsárokon, sötét hegyszakadékokon át egy szép viráglepte völgybe jutottak, ott Hamlet pihenést engedett kíséretének, s lovaikat lenyergelve, egy kis csergedező patak partján letelepedett velük, hol a hosszú fáradság és a déli verőfény s az erdei madárfütty és a mezők illata addig csábítá őket, míg mindnyáját elnyomta az álom. Pedig a halál ott függött fejeik fölött. Hermotruda előre hallva jöttüket, kémeivel mindenütt nyomon kísérteté őket, s most, hogy elaludtak, hirtelen rajtuk rontott, hogy álmukban meggyilkolja a vakmerő leánykérőket.

De amint meglátta a szép deli királyifjút, ezüstpajzsával betakarva, szánalmat érzett iránta, s mire végignézte a vértre metszett képeket s azok mondatait, már akkor a szánalom szerelemmé vált szívében.

Nem ölte meg és nem ébreszté fel; új érzelmekt ől égve, eddig ismeretlen gondolatok közt tért vissza várába az alvó ifjútól, ki nemsokára maga is megérkezék oda kíséretével együtt s üdvözölve a királynét, átadá neki a kettős fatáblát, mely kívül a király aranypecsétjével lezárva annak házassági ajánlatát tartalmazá.

A királyné felbontá a küldeményt, s mindenki bámulatára azt olvasá ki bel őle, hogy a király „Hamlet számára” kéri meg Hermotruda kezét, előszámlálva annak hősi tetteit. A szerelmes hölgy nem a levélből, hanem szívéből olvasott, s Hamlet először járt életében úgy, hogy nem tudá megfejteni, mi történt vele. A büszke amazon mosolyogva és pirulva nyújtá neki kezét, asztalához, szíve mellé ülteté őt; amit a bor meghagyott a királyfi eszéből, azt elvevék a szép szemek, hogy végre elfelejté otthon hagyott szelíd nejét és kisfiát, s elbűvölten omlott a bűbájos szűz keblére, melyen férfiszív azelőtt nem dobogott soha. Ezzel minden rendbe volt hozva: a vazallokat összehívták, a nászt nagy pompával megülték, s Hamlet, mintha a feledés kelyhéből ivott volna, boldog mámorban tölté a csodás szerelem hónapjait s nem gondolt egyébre.

Végre jött az id ő, hogy vissza kellett térnie Britanniába, a királynak hírül adni új házasságát s kisfiát újra meglátni. Hermotruda, féltve Hamletet, mellé adott kíséretül egy sereg vitéz skót ifjút, úgy bocsátá el őt magától. A brit király már „várt” reá; míg ő gyönyöre perceit élvezé Hermotruda ölén, addig amott köszörülték számára a halálos acélt. Ha meg kellett Hamletnek halnia egyszer, mivel Fengót, a király bajtársát megölte, meg kellett volna halnia százszor, amiért leányát meggyalázta, más nőt vevén feleségül. Midőn a brit határra ért, eltaszított neje eléje jött az úton, kisgyermekét karján hozva. Mindent tudott már. Nem jött sírni, panaszkodni, sem szemrehányásokat tenni férjének, hanem azt jött tudtára adni, hogy óvja magát atyja haragjától, mert az halált esküdött fejére.

Hamlet ezt megtudva, öltönye alá finom páncélinget vett magára, s úgy ment a király elé. Ez barátságos mosollyal fogadta hitszegő vejét, s maga mellett engedé lovagolni egész vára kapujáig. Itt a felvonóhídhoz érve, a király udvariasan maga előtt bocsátá az ifjút, s amint az előreléptetett, hátulról hirtelen ráhajítá kelevézét.

Ámde a páncéling feltartá a halálos döfést, Hamlet hirtelen kardot rántva visszakiálta hátramaradt skótjainak, kik a brit katonákkal párosával egy sorban lovagoltak. Egyszerre kivillant minden kard a hüvelyből – a két ellenséges csapat vad viadal között leterelte egymást a vár alatti síkra, s ott harcolt egész a nap leszálltáig, amikor a nyugalomvágyó köd szétválasztá a két sereget. A király és lovagjai viszszatértek a várba, Hamlet csapatja az erdőben szállt meg. Mindkét részről sokan hullottak el, Hamlet megszámlálta halottait és elborzadt. Nagyon sokan feküdtek ott.

El őre el lehetett gondolni, hogy másnap a király összegyűjtött erővel fog rájuk támadni, s hogy álljon vele szembe Hamlet megfogyott erővel?

Ekkor azt gondolta ki, hogy mindazokat, akik a múlt napi csatában elestek, felkötözteté lovaikra, megmaradt kezeikbe szoríttatta a kiszegzett dárdát, s minden két élő harcos közé egy halottat oszta. Amint a hajnal szürkült, már harsogtak a király seregének trombitái, s újra jött az Hamlet ellen új és kipihent erővel. Ekkor Hamlet is előjött a maga seregével az erdőből, s amint a britek meglátták, hogy a holtak ismét lovon ülnek s mindazok, kiket ők előtte való napon megöltek, azon halaványan, véresen rohannak reájuk, holt szemeik kinyitva, dárdáik előreszegezve – dermesztő ij edtség fogta el mindnyáját.Besem várták a támadást, elhányták vértj eiket, s futottak a csatatérről; csak kevesen álltak ellen, azok az utolsó emberig elhulltak, közöttük volt a király is. Hamlet ekkor mindkét nejét magához véve, hadi prédával megrakta hajóit, s viszszatért saját országába. Ott sokáig uralkodott bölcs fejjel és erős karral, harcban dicső és szerelemben boldog; ha egy karjára néha négy ellenség is jutott, miért ne juthatott volna szívének is két szerelem?

Azonban azalatt Rorik, a f őkirály meghalt, s utána Wiglet következék, ki féltékenyen nézte a jütlandi alkirály hírét és erejét, s az elég ok volt arra, hogy őt harcra hívja fel. Hamletjól ismeré Wiglet túlnyomó hadi erejét, hanem azért elfogadta a kihívást. Csak egy aggodalma volt: mi lesz Hermotrudából, ha ő elvész? De a bátor amazon miatt nem kellett férjének aggódnia; ő is vértet, páncélt öltött, fegyvert kötött oldalára, úgy szállt férjével együttaharcba, melyből sem Hamlet, sem őnem tértek vissza. Ott esett el a hős király, nejével és bajnokaival hősi viadalban. Ez a vége szokott lenni minden hőskölteménynek. Mennyi erőtudattal kellett bírnia a nagy brit költőnek, ki Hamletet a költészetben megérdemelt nagyságára emelte, hogy ennek tettgazdag életéből éppen azon Egy szenzitív hölgy naplójából

részt választotta, mely csupán lélektani ábrákat mutat, holott a kés őbbi események sokkal ragyogóbbak, sokkal jobban kínálkoznak regényes és csodálatos alakulásaikkal a hevült fantáziának. A múlt századbeli vitézi regények írói bizonyosan inkább a brit királlyali eseményeit választották volna; s az újabbkori drámakészítő társulatok alighanem tudnának valami csinos vaudevillet származtatni Hamlet és Hermotruda történetéből. Szinte csodálkozni lehet rajta, hogy még addig felhasználatlanul hagyták e kínálkozó alkalmat, ily sokat ígérő címmel lephetni meg az újdonságvágyó közönséget: „Bölcs Hamlet, vígjáték, táncokkal és görögtűzzel”.

A hold Egy szenzitív hölgy naplójából

…1849-ben ismertem meg Emilt Komáromban. Mindkett őnket a véletlen sors hozott oda; én atyámat követtem, ő más parancsából volt ott. Szerettük egymást, azzal a kínzó tudattal, hogy sohase lehessünk boldogok. Neki neje volt, jó, hűséges asszony, akitEmil hálából vettel, mertegészlételétneki köszönheté;deakitsohasem szeretett. Tisztelnünk kellett a nőt, ki férjét nemes önfeláldozással követte minden veszélybe, s ez a tisztelet volt az örök válaszfal köztűnk és a boldogság között. Nem is árultuk el soha senki előtt, amit egymás iránt érzünk s az érzelem nem vált szégyenünkre soha. Gyakran észrevehette Emil szemeimen az éjszakai sírás nyomait, gyakran láttam őt csüggedtebb, sápadtabb arccal, anélkül, hogy egyikünk a másiktól kérdezhette volna, mi baja, anélkül, hogy egymást vigasztalhattuk volna.

Nagyon kellett őrizkednünk, azilyen őrült titok nem lehet eléggé mélyen elásva, hogy ki ne törjön sírja alól; egy tekintés egymás szemeibe, a hangnak egy pillanatnyireszketése, egy meg nem őrzött sóhaj elárulhatott volna bennünket az emberek előtt, s ez árulás boldogtalanná tett volna egy nemes szívű nőt, megbélyegzett volna engem. Néha úgy jutott, hogy egymás mellett kelle ülnünk; mint vigyáztunk, hogy egymás kezéhez ne érjünk, pedig szíveink úgy reszkettek belül, hogy egymáson nem doboghatnak; pedig gondolataink úgy ölelkeztek egymással!

És mégis olyan sokat tudtunk egymással beszélni. Mikor szép holdvilágos esték voltak, kiültünk a szabadba, s azt mondtuk egymásnak: „Te nézz a holdvilágba, én is odanézek, mondd el magadban, amit hozzám gondolsz, én is elmondom, amit hozzád gondolok, onnan elolvashatjuk.” És azután órákig elmerengtünk így, akárhány ember volt körülöttünk, járt, kelt, fecsegett; senki sem gondolta, hogy mi most egymással beszélünk, oly édes dolgokat, minők a szívet boldogítják, vagy oly szomorúkat, amiktől el kell csüggednünk; a holdsugár vitte, hozta a titkos gondolatokat egyikünktől a másikhoz, és nem árult el bennünket senkinek. Mikor aztán elváltunk, egyikünk kérdé: „értettél-e?”, a másik felelte: „értettelek”, és bizonnyal mi értettük egymást, és sokat elmondtunk egymásnak így, amit szó nem fejezett volna ki.

Egyszer azután el kelle távoznunk Komáromból. Hirtelen, készületlen kelle mennünk. Emilnek Amerikába, annak ki tudja melyik részébe; nekem atyámmal, előre nem is sejthetni: hová?

A dolog változhatatlan volt: úgy kelle lenni. Nekünk el kelle válnunk, még pedig úgy elválnunk, hogy soha még csak hírét se hallhassuk egymásnak. Mi úton is lehetett volna? Titkunkat nem bízhattuk levélre, visszatérő vándorra, mert az mind elárulhatott volna bennünket; de ha tehettük volna is, nem tudhattuk egymás hollétét. Ő nem tudhatta meg soha, hogy minket hova vet a sors; én nem azt, hogy ő hol marad meg; csak annyit tudtunk, hegy egy éktelen, kietlen tenger fog közöttünk lenni, melyen át egyikünknek sem szabad menni, s még csak az a vigasztalásunk sem marad, hogy a messzeségbe nézve, a láthatár valami távoli pontja után sóhajtsunk, mert az egész földgömb fekszik közöttünk, akár keletnek, akár nyugatnak, egyforma a távolság közöttünk. Arra a kérdésre, hol kedvesünk? mi nem mutathatunk a távolba: „arra, messze”, hanem lábaink alá: „itt alant!”, s még csak az sem boldogíthat bennünket, hogy egymásról egyszerre álmodunk, mert itt nap van akkor, mikor ott az éj.

Mikor az utolsó istenhozzádot mondtuk egymásnak, szép telehold volt az égen; Emil megszorítá a kezemet és azt mondta:

„Látod, mennyit tudtunk egymással beszélni, mikor a holdba néztünk, mennyi édes dolgot elmondtunk egymásnak, te is értetted az én szavamat, én is a tiedet. Miért ne szólhatnánk tovább is így?” Én sokkal levertebb voltam, mint hogy ez a szó most megvigasztalt volna. Az a gondolat, hogy soha, de soha egymásnak hírét ne halljuk, ne tudjuk, merre jár? Él-e? Boldog-e vagy meghalt: sokkal jobban kétségbeejtett, minthogy egy puszta ábrándban nyugalmat tudtam volna találni.

– Azt mégsem fogja nekem megmondani a hold, hogy te hol vagy – mondám Emilnek csüggedten. Ő egy percig elgondolkozott, azután hozzám fordult. – Én azt mondom, hogy igen. Aki erős akarattal és öt érzékén túl is bír valamivel, arra nézve nincs lehetetlenség. Ha mi úgy akarjuk, úgy lesz. A New York-i parton nézve, körülbelül akkor megy le a hold, mikor itt felkel. A legelső naptárból megtudhatod, mikor van telehold. Akkor vigyázd meg feljöttét. Aminő betűre én akkor gondolni fogok, merőn a hold tányérjába nézve, te ugyanazt a betűt fogod azon a Egy szenzitív hölgy naplójából

fényes lapon írva látni, másnap a következ ő betűt és így a többit naponként, amíg a holdnegyed nem következik, amikor közlekedésünk félbeszakad, a hold lemente a nappali órákra esvén. Én ezt a titkot egy belgrádi dervistől tanultam. Az indu bűvészek ezen módon tudatták az afrikai mágusokkal Nagy Sándor halálát, mit ezek elébb megírtak, mint Görögországban tudva lett volna; a holdra írás régi mesterség, s miért ne volna a szerelem olyan hatalmas bűvészet, mint a többi. Ha erősen akarunk, erősen szeretünk, minden lehetővé lesz. Erős akarattal és nagy szerelemmel a túlvilágról is vissza lehet jönni.

Ezzel elváltunk egymástól. Ő elment nyugatnak, én keletnek, bár mehettünk volna addig, míg a világ más oldalán ismét összehoztak volna útjaink. Egy hónapba belekerült, míg az újvilágba átutazott; ez a hónap érdektelenül telt le tőlem, a másik hónapban már nyugtalanul vártam a holdtöltét. Akarat és szerelem bennem is erős volt, de hinni nem tudtam azt, amit akarok. Minket atyámmal egy felföldi városba vetett a balszerencse, ott volt egy kis lakházunk éppen keletnek. A magaslatról széles rónára lehetett látni. Én ott ültem az ablakban, midőn közelgett az ígért perc, s szívem dobogása jelenté, hogy várom azt, amit nem hihetek. Mögöttünk tiszta égen áldozott le a nap, széles küllőket vetve a hegyek ormai mögül a kék égre; a keleti síkságot köröskörül barnáslila színű köd fogta körül, mely mindig magasabbra kezdett emelkedni az égre; a földnek önvetette árnya. Egyszerre halvány rózsaszín derengés kezdett pirulni a ködös árny közepén, mely mindig szélesebbre terjedt; az a sápatag hajnalfény ez, mit a kelő hold küld maga előtt, gyönge utánzása a királyi nap hajnalbíborának; perc múlva egy égő pont támadt a láthatáron, egy fénytelen izzó tűzdarab, mely csendesen kidomborult, mintha égő hegy duzzadna ki a föld felületén. Újabb perc múlva egészen kiemelkedék a halovány égi csillag, izzó tüzes tányérjával, mely elé mintha rózsaszínű fátyol volna húzva. E pillanatban úgy tetszék – vagy úgy láttam – vagy úgy álmodtam, hogy ama fényes tüzes lapon egy nagy T betű jelent meg előttem; egy világosan kürt betű, mely azután rögtön el is tűnt onnan. Egy pillanat századrésze volt csak, ameddig ott láttam; azután vége volt. Szemeimet dörzsölém – újra odanéztam – többé nem láttam semmit; órákig fenn voltam, folyvást a holdat figyelve, nem látszott többé annak ezüst tányérján semmi egyéb a szokott foltoknál; csendesen haladt tovább a néma csillag: szomorú képe az élettelenségnek, lakatlan völgyeivel, halott hegyeivel.

Egy T bet űt nyertem, vagy talán az is csak káprázat volt? Másnap ismét ott vártam az ablakban a hold feljöttét.

Azon pillanatban, mid őn alsó széle a láthatártól elvált, ismét egy világosan kiírt betűt láttam benne, mely rögtön eltűnt. Az egy E betű volt.

Reszketni kezdtem. Félelem vagy a bámulat valami szívszorító neme fogott el. Bántam már, hogy ezt láttam, mert egészen felháborítá lelkemet. De azért harmadnap ismét rálestem a holdra: akkor egy X betű villant el szemeim előtt. – Negyedik éjjel egy A – ötödik éjjel egy S…

Tehát Texasban van! Hatodnap beborult az ég: nem láthattam semmit; de hiszen ennyit éppen elég volt tudnom. E világért nem közöltem volna senkivel titkomat. Féltem, hogy tagadni fogják mások, s az képes lett volna megtébolyítani, mikor én mindazt oly világosan láttam. Minő nyugtalanul vártam a következő holdtöltét!

Az id ő ismét kedvezett titkos látásainknak, a fényes égi lap hat napon át hat új betűt hozottaz új világ határáról; e hatbetűez volt: „SZERET”. „Szeret!”Mitis üzenhetett volna kedvesebbet onnan. Mi lehetett nagyobb

gondolatja? Oh, bizonyára ez üzenet nem bántá meg a sz űz holdat, mert tiszta volt e szerelem, miként maga a hold. Harmadik holdtöltén egész hétig láttam a holdban végig villanó betűket: „CALIFOR”. Ebből megtudtam, hogy Californiába ment át. Oh, miért ment még messzebb tőlem? Negyedik holdforduláskor e szót vettem tőle: „ARAN”. Aranyat keresni ment; minek volt az neki? Akinek annyi észt, oly szép lelket adott az ég, hogy szánhatja az magát arra, hogy éhes, önző rablócsorda közepette a földet túrni álljon nem boldogító kincsért?

Meg is b űnhődött érte. A következő holdújság csak egy betűt hozott tőle, ez a betű volt egy „O”. Egy semmi. Tehát azt is elveszté, amije volt. E holdforgással többet nem is üzent hozzám. Azt hittem, a földi vágy elvette tőle az égiekre gyakorlott varázst. A következ ő holdtölte is betű nélkül hozta fel a sápadt csillagzatot, elmúlt az egész negyed egy jelentés nélkül; én sajnálni kezdtem szép ábrándomat, midőn az isméti holdtöltén még egyszer rászántam magamat e bűvös vizsgára, pedig szemeim nagyon meg voltak gyengülve. Éppen júniusban voltunk, a holdsugarak legbűvösebb havában, méla, szellőtlen este volt, mintha minden falevél ez égi tündér megjelenését várná hallgatva s nem merne addig mozdulni. A hold csaknem vérvörös volt, midőn feljött a láthatárra; fénypontjai, mint a tűz, úgy égtek, míg völgyes sötétjei, mintha tele volnának töltve vérrel. Amely percben egészen feljött a láthatárra, egyszerre egy fekete kereszt jelent meg fényes táblája közepén, hirtelen támadva és eltűnve. A falevelek egyszerre mind rákezdték susogni a csendben, mintha ők is látták volna azt. Én reszketve távoztam el az ablaktól és bementem szobámba imádkozni.

Két hónap múlva olvastam a hírlapokból, hogy ugyanazon a napon hajnalban, mely minálunk az estével összeüt, San Francisco csőcseléke fellázadt, egy városrészt felégetett, s egy csoport európait legyilkolt – azok között volt Emil.

Velezke

Krisztus urunk után a nyolcadik században történt az a hallatlan eset, hogy a n ők terhesnek találták a férfiak uralkodását a földön, és azt mondák egymás között: „miért nevezzük mi a férfit uramnak? Miért nincs megfordítva a dolog, hogy a férfi nevezné így az asszonyt?”

Csehországban egy fiatal, tizenhat éves leányzó, kit Velezkének neveztek, támasztá legelébb szívében azt a visszás eszmét, hogy nem lehetne megfordítania világ eddigi rendjét, hogy a nők, kik addig férjeik rabjai voltak lennének ezután az urak és a férfiak az ő szolgáik.

Egyszer csak elkezdték a n ők a kalákákból kizárni a férfiakat; ha legény jött oda, azt kilökték, nem tűrték maguk között, csak az asszonyt és leányt.

Ott azután egész éjjel elsugdostak; a szép Velezke tartott háborító beszédeket közöttük, amit áhítattal hallgatott a többi. – Miért van mirajtunk a férfiaknak hatalma? Nem olyan emberek vagyunk-e mi is,

mint ők? Sőt szebbek, jobbak náluknál. A nő jobban szereti gyermekeit, mint a férfi, a nő szemérmesebb, tisztább, érzékenyebb, és mégis azok írják nekünk a törvényt, azokból telnek ki bírák, papok, vezérek és írástudók. A leányokat készakarva gyöngéknek és tudatlanoknak nevelik; a férfigyermeket oktatják és erősítik. A gazdagságot, jószágokat csak a férfiak öröklik, aleány kegyelemkenyeret eszik. Fiak, testvérek dorbézolnak, pazarolnak; leányok, anyák otthon ülnek és dolgoznak értük. A nő bilincsbe vert rabszolgája a férjnek, az őt megverheti, megvetheti, szerelmétgyalázattal oszthatja, senki sem mondja érte, hogy becstelen; ha egy leány egyszer vét életében, azt a templomajtóhoz térdeltetik, tollszárral koszorúzzák, haját levágják, s még az álnok csábító is sárt vethet rá; ha pedig a nő szeret mást, azt a férj meggyilkolhatja, s csak Istennek számol érte!… Isten rendelte-e ezt így? A férfiak szerezték ezt. Minden dolgukat úgy intézték, hogy rajtunk hatalmasok lehessenek, hogy a legutolsó koldusnak is legyen egy rabja, akin uralkodjék:felesége; s az ország legelső asszonya, a királyné is csak olyan rab legyen az ő palotájában, mint mi kunyhóinkban. Ilyen ádáz beszédekkel tartotta társnéit Velezke: és a beszéd elszivárgott szájról szájra, egy faluból a másikba, az egész kerületbe; a férfiak, ha meghallották, nagyokat nevettek rajtuk, legfeljebb akadt egy-egy, aki jól megverte értük a feleségét. Velezke szép, deli hajadon volt, szőke, kék szemű, telt arcú. Kinek jutott volna eszébe, hogy tőle féljen? Sőt, inkább gondolt arra, hogy szeresse, aki sokáig nézett rá. Sok szép ifjú volt a környékben, elegen jártak utána, de ő egyre sem hallgatott; arra gondolt: a leghízelgőbb vőlegény is durva, erőszakos férj lesz egykor, ma megcsókol, holnap megver, s nem akart férjhez menni. Az anyja nem erőltette, hanem az apja egy napon véget akart vetni a helytelen kényeskedésnek s erőnek erejével rákényszeríté a leányt, hogy egy fiatal molnárt vőlegényül elfogadjon, ha nem teszi, agyoncsapja, s hogy az agyoncsapásból előre kóstolót is adjon neki, megverte irgalmatlanul; az anya engesztelni akarta, szegény, csak ő is osztozott a verésben. S ezzel el volt határozva, hogy Velezke pünkösd másodnapján megy feleségül a molnárhoz. Velezke és édesanyja megmutogatták a fonóban testeiken a kék foltokat. Olyan emlékjeleket pedig a többi asszonyok is tudtak mutatni eleget. Ott elpanaszlák egymásnak, hogy a nők sorsát íme, így szokták intézni, adják, veszik, mint a barmot, akitől nem kérdik:akarja-e ezt vagy azt gazdájának látni?

Hat hét volt még pünkösd második napjáig hátra, minden hétf őn, még a vasárnapi mámortól ködösen, megkérdezéVelezkét az apja:van-e kedve férjhez menni? Aleány mindig azt mondta „nem”; apja pedig, hogy rá emlékezzék a hétfordulóra, megverte őt újra.

Az asszonyok hat hét alatt suttogtak és tanakodtak, a férfiak nevették őket. Aszszonyharag – libaméreg.

Eljött végre piros pünkösd másodnapja, a leányok, az asszonyok ilyenkor az erdőkön koszorúkat fonnak, egyet kiválasztanak a szűzek közül, s azt megteszik királynénak, pünkösdi királynénak. Pünkösdi királynénak tették meg Velezkét pünkösd másodnapján, s körülhordták a leányok, vállaikra felemelve, zöld ágakból font trónusban, s énekelték, hogy „eljött, eljött piros pünkösd napja; itt van, itt van a szabadulás napja”.

A férfiak hagyták őket bohóskodni délutánig. Délután apünkösdi királynét leszállíták trónusáról, s elvitték erővel, megeskették vőlegényével.

Mikor ez megtörtént, azt mondá Velezke a templomban lév ő asszonyoknak és leányoknak: „Hogyha éjszaka lesz, minden asszony, minden leány emlékezzék meg felőlem”. A nők sírtak, a férfiak nevettek e szóra: mentek sátor alá, ittak késő estig; éj szaka, éjfélkor tért haza minden férj ittasan, haragosan a mérges erős sertől. És azon az éj szakán háromezer férfit gyilkoltak meg tulajdon feleségeik, testvéreik, leányaik, az anyák is megölték fiaikat, hogy az egész környéken nem maradt egy férfi élve. Velezke is meggyilkolta v őlegényét a menyegző éjszakáján; a legelső csókot késsel fizette vissza neki. És akkor felvették az asszonyok a férfiak fegyvereit, puzdráikat, kardjaikat, feltették a sisakot fejükre, a páncélt kebleikre, megválaszták Velezkét vezérüknek és megindultak a király ellen. Premizláv volt a király, annak megüzenéVelezke, hogy szálljon le trónusáról és adja azt át nejének, és a főhivatalnokok mind jelvényeiket nőknek adják, mert ezentúl azok fognak uralkodni a világon. Üzenetét a rémítő hír követte, hogy a fellázadt nők tábora megveré az eléje küldött seregeket, elfoglalá az egész megyét, a nők mindenütt hozzájuk csatlakoztak, azőrült eszme terjedni kezd; egy férfi sem biztos alvó ágyában többé, minden házban benn van az ellenség!

A férfiak sok helyütt el őre kifutottak az erdőkre, otthagyva a falvakat az asszonyoknak, azok a férfi gyermekek jobb szemeit kiszurdalják, s hüvelykujjaikat lemetszik,¹ hogy a kézíjat megvonni, s a nyíllal célozni ne tudjanak, ha megnőnek, ahelyett a leányokat tanítják kardforgatásra, céllövésre, dárdahajításra. A király az első veszély zavarában várába zárta magát, a zendülő nők oda is utánamentek, körülfogták a várat, s minthogy ostromszereik nem voltak, hogy azt bevehessék, az átelleni dombon egy másik várat építettek fel ellene.

Onnan üzent hadat az egész férfivilágnak a vérittas asszonyhad vezére, Velezke, s felhívta a némbereket, hogy rázzák le a férfiak jármát széles e világon; ezentúl a férfi legyen otthon ülő szolga, a nő parancsoljon!… És talán felfordítja az egész világot ez az egy őrült leányzó, ha a királynak egy hatalmas vezére hirtelen fel nem ülteti a nemesi hadakat, s egyszerre négy oldalról nem támad a nőtáborra.

Akkor mégis megsajnálta: ennyi szép ragyogó szemet halállal lezárni, ennyi szép dobogó keblet vassal átszúrni, ennyi édes, piros ajkkal a föld porát csókoltatni, s felszólítá Velezkét, hogy rakják le a fegyvert együtt, vegyék fel újra a guzsalyt, válasszanak férjet maguknak ismét és legyen minden feledve.

De a leány azt üzente: „csak te ölj meg bennünket, ha tudsz, mert különben mi ölünk meg téged”.

Ekkor azután megfuvatta a vezér a trombitákat, s j elt adott a seregnek, hogy kezdj enek el nyilakkal lőni a körülfogott táborra; nehéz egy nőt megölni közelről, karddal. A nők sokáig állták a harcot, azőtegzeikiselröpítékanyilatolymessze, mintaférfiaké, s a vezér kétszer érzé páncélján koppanni a nyilat, amit Velezke külde számára.

Végre kifogytak az asszonyok a l őszerekből; ekkor Velezke két sorba állítá a csataszekereket, azokon kaszákkal felfegyverzett nők állottak, maga a többiekkel lóra ült, kezébe vette a zászlót és a kardot, és azzal kirontott az ostromló férfihad közé.

A szekerek sok jó férfit eltiportak, a bárdok, a kaszák sok bajnokot elvesztének csúf halállal, kinek asszonykéz által kell elveszni; s csak késő éjszakára bírták a férfiak elfogyasztani a nők táborát. Egyet sem fogtak el élve; a nő harcolt, amíg egyet bírt mozdulni, és nem kért kegyelmet egy is. Estefelé csak egy maroknyi

¹ A régi rómaiak idejében is élt már az a hit, hogy a hüvelykujj elvágása által a férfi elveszti bátorságát, ezért a csatából megfutóknak hüvelykét szokták levágni; innen támadt e szó: „poltron” a gyávák elnevezéséül (polex troncatus). csoporttal vergődött még a sík közepén Velezke; társnéi szorosan körül, s felemelt pajzsaikkal védték; úgy elhullottak azután egyenként, egy domb támadt a helyen megölt szűzek holttesteiből, utoljára csak egyedül harcolt az őrült szűz, jobbkezét is levágták már, balkézzel forgatja kardját; nincs mit tenni, keresztül kell szívén ütni azt a dárdát; úgy fekszik le a többiek közé. A nőlázadás ebben érte végét, s többé nem lett ismételve a történetekben.

Más eszközökkel, más tudománnyal vitte azt ki azóta az emberi nem szebbik része, hogy az erősebben uralkodjék; nekünk hagyta csak a nevét, a látszatát az uraságnak; voltaképpen ő parancsol, mi vagyunk, akik engedelmeskedünk és azt mondjuk rá, hogy jól van az így.

A régiségbúvár

Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilenc esztendeig élt abban a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt. Hajdan physices et archaeologiae professzor volt az *** líceumnál, s mint ilyen és

mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép el őtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett belőle, hogy vénségére a múzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyonkoplaltatta, szolgálóját szélnek ereszté, reggelenként bevásárlotta fületlen bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy öszszeragadt szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani, hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra. S mégis, mikor halála után holmiját összeírták, a legszabadelvűbb fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mond: száz hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre az árát.

Hová tette? Hová nem tette? Arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s máig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal, hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a padlókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő, kaputbélésben, kalapbélésben keresték, csizmaszárban, kéményben, pincében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! Régi képek rámái szétbontattak, avas könyvek levelenként szétszedettek, füstös régi pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb vélemény, mit ez esetről hallani lehete.

Voltak, kik a dolgot er őnek erejével meg akarták magyarázni. Némelyek azt állították, hogy ez ember titokban poligámiát űzött – mások, kik még bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány szarkalábírás között – a kuckóban, amiből az angyalok sem értenek egy szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, smindent, demindent, aminek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben megállapodának. Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.

Már az igaz, hogy annyi ócska cinkanálnyelet és korsófület még nem láttam, mint itt egy rakáson.

Rozsdás kardok, t őrt pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók, kengyelvasak, rézgombok, acélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak, darázsfészkek, diribdarab csontok, kővé vált zápfogak, spirituszba tett kétfarkú gyíkok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak, mindenféle színű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok, tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák, pecsétek, régi krajcárok s ki tudná, mi mindenféle kopott kacatbirodalom, mely között három regiment eleven pók indigenálta magát.

Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba szedve. Mindenikhez odaírva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről egyik vagy másik vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.

Itt volt: 1. Egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett írva lenni. Akasszák föl, aki egy betűt is látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.

1. Az az olló, mellyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor éjjel az Enns hídján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. Eladatott 17 krajcárért.
2. Egy dárda, melyet római triárius viselt a carthagói háborúban. Én ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.
3. Szent L őrinc imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék betűkkel írva, mellyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben voltak. Ezt vette a megboldogult kilencven forinton, kapcsostul, táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.
4. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány macskakaparás, aminőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt, pedig a hátára 25 arany volt írva.
5. Egy feketerigó fej ű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig csodálta e természettünemény eredetét, és sohasem jött rá, hogy a fej úgy van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.
6. Egy kő, mely a holdból esett le, 100 arany.
7. Lollia Paulinának egy papucsa, 8 arany.
8. Három Lukács-cédula. Boszorkányt lőni való, 12 forint.
9. Aisach köténye, melyet Muhamed később zászló gyanánt használt.
10. Emeza hálófőkötője, melyet akkor viselt, mikor tűzzel álmodott. Hirtelen azonban egy festményre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt már valahol… Egy borzas szkítafej ezüstös dolmányban, aláírva: „Attila, plaga Dei”. A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a gazdájukkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna;úgy van, úgy, mikor festeni tanultam, éppen ilyen háromhasú orrokat szoktam festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz esztendővel utánozott? Utánanézek a lajstromban, hát oda ez van írva: E ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan tízszerte többet ér, festőjeama híres mór festő Ben-Ali-Hassan-yokaimahmud. Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila? Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi! Legalább Beregi Bandi volt, aki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot festettem.

Most már világos volt el őttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy húszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni, mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.

.Bandi öcsém tüskére való fiú volt. Unokaöccse volt a jámbor professzornak, s egyike volt azoknak, kikre öröksége nézett. De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt. Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, aki valaha valakinek valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett, hogy abban bízni lehetett volna, hogy valaha meghal.

Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, mellyel a cherubim Ádám, Évát kikergettea paradicsomból, le hagyta volna a nyakát vágatni vele, csak hogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért, melyen egy római imperator autographiája volt, egy darabtégláért,mely Pompejibólhozatott, egy kétfejű csibéért,egyÁrpád korábóli pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott, minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.

Bandi öcsém tehát így gondolkozott: Ha teneked nem kell egyéb, mint csak az, ami rongyos és rozsdás, akad az ősi kacattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle lúdgége-sodorító és fánkmetélő, amit csak ősi, megillatosodott üveges almáriomok fiókjában összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni célokra szolgálhattak mindezek, mennyiből három csodamúzeumot ki lehet állítani. Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának megpenészedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót, cifra pacalmetélőt, mozsártörőt, ódivatú, gömbölyű üvegvasalót, kolmizó vasat, giraffefésűt, kettévált porcelántálakat, tollatlan kulcsokat, srófokat, szegeket, csatot, rokkakapcsot, cipőhúzót, famacskát, harisnyastoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott azokat egyenként a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen eltemette, s hagyta állni vagy egy hétig.

Egy hét múlva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkit ől, ki hozzá belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma, mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való volt.

Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, március 10-e vagy 20-a – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt ütközet, kit koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés. Melyik tudós miféle klepsidrát talált fel, s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle kegyelmes élcet méltóztatott mondani e napon.

• Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Ottó az id őjóslót; ott a szegletben láthatsz egyet, geraniummag van tűzve a közepébe, annak a farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azazhogy ezelőtt 214 esztendővel. – Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet. – És én pedig mit találtam! – szólt ez phlegmatice (úgy szokott beszélni).
• Nézze csak, professzor urambátyám. S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy- whistmarqueot, melyet a mi hölgyeink egy szóval „tantusz”-nak neveznek, s mutatja az öregúrnak. Ez azt hitte: régi pénz.

Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi írás rajta, hanem egy sereg apró cifraság között látni való volt rajta vagy egypár rózsaforma is.

Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéb ől való lehet e pénz. Régibb nem lehet, mint III. Incze pápa idejéből való, ez kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a vadrózsát ismerték, s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a gyóntatószék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani kimondatása: sub rosa dictum. – Mármost csak az a kérdés, hogy vajon a Lancaster család verette-e a pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál a pénzhez, öcsém?

• Hát itt a régi vár udvarában a f űben feküdtem és olvastam; egyszer a lábamnál mozog a föld. Hát egy vakond túrta a földet; én egy követ veszek s lesem, hogy majd agyonütöm, mikor hirtelen valamit látok csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.
• Nem kerested tovább? – Csak amint a sarkammal szétrúghattam a túrást, találtam még ilyet vagy hatot. – S ezzel előremutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító whistmarqueot. Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékaihoz, ott áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál, lélekröpülésnél. S mi természetesebb, minthogy Bandi öcsém minden fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól bírta az öregurat megszabadítani. Így jutottak ősi kacattára elmorzsált cserepei egyenként Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen, s kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan. Máskor összeírt Bandi öcsém egy sereg autographiát, mindmegannyi Napóleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s minthogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öregúr utóbb is saját kezűleg utánrajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s tetejébe meg is fizetett érte.

Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi! Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s nekemesett, hogy pingáljam le őt. – De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez. – Éppen olyan kell nekem.

• Senki sem ismer rád róla. – Annál inkább meg leszek vele elégedve… – Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, amit én festek, minden szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi más olajat nem kapni.
• Ment ől zöldebb lesz, annál jobb lesz. – S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni. Denique, a fiú nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus úrnak, mint Attila képét, mit egy szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végével a kaftánja bélésére. Másszor szemtanúja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos porzót a papírárusnál. Szerelmes leveleket szokott írni, arra kellett neki. Az öregúr meglátja nála, s kérdi: mi az? Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum. – Mennydörgő arany?
• Hohó! Vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost leveg őbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül. Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki, s végre megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, amilyenért három véka aranyporzót lehetett volna venni. Ritkítja párját az a comicus helyzet, amily óvatossággal ezek a veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a papiroson, s mikor össze volt FURCSA KALAND (Beszéli az, akivel megtörtént)

seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett, s alló!, szétröpült az egész dics őség. Végre is az egész üveggel meg kelle szerezni Thaddeus úrnak.

Ő rizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül, s kiveti a földet a sarkából. Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből, földre esett, összetört, ső szegény ijedtében azt gondolva, hogy most az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyethalt. Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak. Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa Mátyás táblabíró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah kötényében és Emeza hálóf őkötőjében szintén másik két compressor saját menyecskéik eltévedt jószágaira. Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e név szerinti tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.

A csillagos szoba FURCSA KALAND (Beszéli az, akivel megtörtént)

Párizsba érkezve els ő dolgom volt, mint afféle hárompróbás magyar gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek a franciák, hogy kivel van dolguk.

Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti varrólánykáktól, hogy én szép fiú vagyok; sokat is tartok efelől. Azzal a biztos öntudattal hordozám végig lorgnettemet az átelleni páholysorokon, hogy amennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy óra alatt mind szerelmes lesz belém, s csak azt sajnáltam, hogy azok is nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek. Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden operngucker megbámult; grófnők, hercegasszonyok vetettek felém epedő pillantásokat, amit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párizsban is csak legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egypárszor büszke lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, amit íme most egy igénytelen utódja… no, de nem illik olyan nagyon belemerülni a dicsekedésbe. Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami hercegasszony tökéletesen a lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak úgy lebegett a csipkefelhők kőzött, mikből gyémántok villogtak elő, akár a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény istenasszony.

Azéntündéremazegészel őadásalattlenem vette rólam a lorgnonját. No, márahhoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az ember. Tudom, Trés humble serviteur, madame. Ott leszek. Előadás végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett haladni. Az én istennőm egy percig sem engedett várakozni; ő is jött. Ah, közelről valóban vakító szépség volt! Én nem szoktam elragadtatni, ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek, mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten; gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, amit poéta valaha kigondolt.

Mid őn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen, s midőn ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, ami egy gyűrűbe volt beleszorítva.

A vizitkártyán ez a név pompázott: „Marchesa Barcheschi, boulevard dés Italiens”, alatta pedig finom-finom írással plajbászolva: „holnap 12 órakor”.

A gy űrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap mindjárt megkérdeztem egy bijoutiérnél, hogy mit érhet, azt mondta rá, hogy megér ötszáz frankot. Ez nagyszerű! Aki meghívó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy, sigenszéptőle, hogy egy idegen férfira rámeri aztbízni:nemféltőle, hogy ez a légyott helyett viszi azt a zálogba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar vagyok. A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12 órát, egész elegantiába vetettem magamat, bérkocsit hozattam, s hajlaték a Boulevard des Italiensra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét, ah, ki ne tudná azt: hol van, egyenesen odatalált. De be nem volt neki szabadhajtatni az udvarra, ott csak urasági equipázsnak van joga zörögni; most is állt az udvaron egy pár.

Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieur-k, ha én megmutatom ezt a gyűrűt!

Mennydörg ő mennykő nagy portás cammogott elém, infamis mogorva pofával; amint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett; ezüst vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan nyitottak előttem mindenféle ajtókat, s vezettek pompásnál pompásabb corridorokon, előtermeken, szalonokon keresztül, ahol az embernek a szeme fénye elveszett. No, már kérem alássan, én láttam elég pompás szalonokat és corridorokat, s ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.

Végre egy pompás amphitheatrum alakú szalonba bocsátának be, aminek adjusztírozása felülmúl minden képzelhetőt: csupa márványszobrok, amerikai virágok, selyemszőnyegek, porcelán és ezüst lárifári s körül a falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől (úgy hiszem, hogy művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején volt egy üvegcsillag, ami igen FURCSA KALAND (Beszéli az, akivel megtörtént)

jól vette ki magát. Negyvennyolc kép volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegáns ötlet.

De nem soká volt id őm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert íme nyílt az ajtó, s belépett az én istenasszonyom.

Most még szebb volt, mint tegnap. Szelíd, nyájas és nemes tekintet, nagy, b űbájos szemek és epedő ajkak, és ez mind az én kedvemért mosolyog. A hölgy elém jött, és kezét nyújtá (ah, mi bájos, puha kéz!); leültetett maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kért, hogy ne ítéljem meg érzelmei bevallása miatt. Én térdre estem előtte és mondám neki, hogy imádom. Erre ő megijedt, és el akart futni. Én jobban megijedtem, hogy nagyon hevesen bántam vele, s azután szelídebben kezdék hozzá. Arra ő kiengesztelődött, és megnyugodva ült le megint; én bocsánatot kértem tőle elragadtatásomért, ő könnyezni kezdett, és fájdalommal vallá meg, hogy még nem talált férfira, aki őt valóban megértette volna. Én esküdtem, hogy az én leszek, aki őt megérti, s aztán elkezdtem neki poétázni; verseket mondtam és sóhajtoztam. Ő nem hagyta gyöngéd figyelmemet viszonzatlan, letörlé könnyeit és mosolygott. Én odaültem lábaihoz egy zsámolyra, ő hajfürtjeim közt játszatta szép, finom ujjacskáit; én szívemhez szorítám e szép fehér kezet, ő aztán odahajolt hozzám, s megcsókolta homlokomat gyöngéden, én aztán megcsókoltam az ő arcát, de forrón; ő szerelmes hangon „kedves Rómeójának” nevezett; én őt kedves Júliának viszonzám, s így szépen eljátszottuk Rómeó és Júlia első felvonását, ahol az emberek még csak ígérik egymásnak, hogy milyen szerelmesek fognak majd egykor lenni, s amellett mindenféle gorombáskodástól távol maradnak.

Aztán gyöngéden búcsút vettünk egymástól, s azzal az én deln őm azt súgá fülembe: „Kedves Rómeóm! Holnap ilyenkor jöjj el ismét!” S azzal egyik ajtón eltávozott, ott még egyszer megállt, csókot vetett felém: „Adieu, kedves Rómeóm!” – „Adieu, mennyei Júliám!” Úgy rohantam ki, mint egy valóságos megőrült Rómeó.

Egészen ki voltam forgatva magamból. Ki lehet, mi lehet ez az asszony? Annyi bizonyos, hogy nem közönséges nő. Végtelenül szerelmes belém. Ilyen szenvedélyt még nem láttam soha. Ez megöl, ez egész lelkemet átváltoztatja. És most egy egész napig kell várnom, hogy őt újra lássam! Ismét holnap tizenkét óráig számlálnom minden percet. Vajon nem vesztem el addig azt a kis eszemet, amit hazulról elhoztam?Estefelé, hogy hamarább múljék az id ő, meg azon reményben, hogy őt újra látom, ismét az operaszínház felé mentem, amidőn útközben szemközt találkozom régi ismerősömmel, gróf X. Arthurral Magyarországról, ki már tíz éve itt lakik. Az első öröm után, hogy egymást véletlenül láttuk, szó lett róla, hogy hova menjünk. Én indítványoztam, hogy jöjjön velem a színházba.

• Ejh, ki járna a mai világban a színházba; unalmas ostoba mulatság az, ahol a súgó után betanult darabot beszélnek el a csinált emberek; az ember tudja, hogy az nem igaz szerelem, nem valódi szerelemféltés, hanem csak úgy hazudik minden ember napidíjért, amennyi ívszámra rá van bízva. Gyere velem, majd én elviszlek valahová, ahol igazi komédiát látunk. Az igaz, hogy száz frank egy páholy ára, de megéri. Ott az ember valódi színdarabot lát, a vendégszereplő tudta nélkül; ma éppen egy Othellót fogunk látni, pompásan mulatjuk magunkat.

Én engedtem magamat vinni. Száz frank utoljára is nem nagy dolog. Mindenféle álutcákon és keresztházakon átegy sötétudvarrajutottunk, ottfelmentünkegy hátulsó lépcsőn, beléptünk egy homályos előterembe, ott egy pénztári őr kezébe lefizettük a száz frankot, arra egy szolgálattevő génius mindenikünket betolt egyegy külön ajtón egy olyan kis szűk ketrecbe, ahol éppen maga elfért az ember. Az a ketrec egészen sötét volt, csupáncsak egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, amelyen amint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a színpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, ahol én délben eljátszottam Rómeót és Júliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, amiken keresztül a publikum nézi a komédiát.

Ezúttal az én marquisn őm egy Othellót léptetett föl; angol volt szegény, s rettenetesen furcsán viselte magát. Hanem annyit meg kell vallanom, hogy az én delnőm épp olyan jól játszotta vele Desdemonát, mint énvelem Júliát; az angol lord utoljára majd felakasztotta magát a girandolra, szerelemféltési dühében. A komédia, igazán mondom, megérte a száz frankot. El lehet képzelni, hogy másnap nem kompáreáltam Barkhez marquisnőnél a csillagos szobában, Rómeó és Júlia extrapostán, nehogy valakivel találkozzam az utcán, aki azt mondja, hogy „engedelmet kérek, tegnapelőtt egy pár tapssal adós maradtam önnek Rómeóért!”

Én lehettem volna az HUMORESZK (Egy divatlapszerkesztő naplójából, aki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én)

Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség (megfordul nálam több is), teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; ahogy külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, ami a borba van rejtve.

• Ugyebár, nem tetszik engemet ismemi? – Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém. – No, nézzen meg jobban.

HUMORESZK (Egy divatlapszerkesztő naplójából, aki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én)

• Úgy, igenis. No lám! Ett ől a nagy hajától nem ismertem meg. – Pedig tegnap nyírattamle.(Úristen,milyenlehetett,míglenemvoltnyírva.)-Ismerem,ismerem;

ugyebár, kegyed a… a… a – Vilmos. – Igenis, az – a Sándor. – Úgy, úgy, Gál Sándor… – Nem, hanem Schirting Sándor. – Ah, tudom már, Debrecenből. – Nem, hanem Miskolcról. – Emlékezem. Iskolatársak voltunk. – Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban, amelyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá? – Uramfia, hisz annak száz esztendeje éppen. Nem emlékezem én abból az idő- ből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem tudtam enni, mert még nem volt fogam.

-Pedigén nagyon jól emlékezem rá;én tanítottam kegyedet hintázni. -No, iszugyan jól megtanított, máig sem tudok.

• Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben múlt, hogy nem én vagyok ön, és nem kegyed én. – Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével? – Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény írnok vagyok, akinek eléje teszik a beírt papirost, s arról leírja a dolgot a másik papirosra. – Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beírt papirost, úgy kell leírnom a dolgot a másik papirosra. – Igen, de sokszor meg is szidnak érte. – Engem pedig meg is kergetnek érte. – Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik. – Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik? – De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem. – Cseréljünk látatlanba adósságot. – Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyém. – Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind megvan. – Persze. De ami belül van.

-Nopéldául, nyolc fogamat húzattam már ki bel őle. Tavaly karácsonyi meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst meg két épet. Ezzel már most kevesebb van belül. – No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene énnekem lenni és énnekem kegyednek.

-Háthogy tévesztette el ekképpen a kvártélyozást a sors? – Oh, uram, bolondhistória az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy igazságom van. Volt nekem egy anyám. – Ugyan ne mondja!

• De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, aki igen szép leány volt a maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem. – Ezt már igazán csodálom. – No, hát régen, igen régen, kegyednek az édesatyja nőül kérette az én anyámat, azazhogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány volt. – Ezt egyelőre is tagadom. Az csakolyan mendemondalehet. -No, kérem. Én csaktudom. Hiszen haesze lett volna az anyámnak, hozzá is

ment volna, de hát nagyon könnyelm ű teremtés volt szegény, s engemet a könynyelműsége által többszörösen megkárosított.

• Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja-e ön, err ől a témáról nem szeretem a humorizálást.
• Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van: főszolgabíró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csakegy. Tessékcsakhallgatni tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, akinek az egyik fia most kétezer forint fizetéssel van a debreceni vaspályánál, a másik tiszttartó herceg Coburgnál, a harmadik gőzhajókapitány a tengeren. – Természetesen most ön volna az mind a három.

-Igen. Hanem ehhez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi esperes, ahhoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia, sem leánya. – No, azzal járt volna ön legjobban. – Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat őnagysága Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő Boldizsár urat? Ugyebár? – Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukács Sándort… – Nono; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő Boldizsár úr. – Nem előfizetőm.

• Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s nincs több egyetlenegy fiánál hozzá. -Hogyan? Azszántjaazegészföldet? HUMORESZK (Egy divatlapszerkesztő naplójából, aki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én)
• No, ne izéljen. Lássa, az a fiatalember most négylovas hintóban jár; sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; énutánam néznének a szép konteszek az ablakokból, ha az anyám ilyen szörnyű módon meg nem károsított volna. Képzelje, márki voltak hirdetve, gyűrűtváltottak, a vendégeket összehívták a lakodalomra; meg voltírva a móringlevél; csakegyhajszálon múlt, hogynemén vagyok most nagyságos Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német muzsikamesterrel, s megesküszik vele. – Hát aztán?

-Hátaztán. Lehet ennél nagyobb bajénrám nézve? Haaföldesúrhoz megy, mostegy domíniumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt meg egy halom hangjegyet.

• Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.
• Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az apámat, jó ember is volt, de minek vette el éppen az én anyámat? Ha meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, akiknek leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe éppen nem szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ezáltal. – Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem tudná. -Nem úgyvan; dehogylegalább azok közül, akikazembernekazanyjátn őül kérték, ment volna ahhoz, akinek fiává lenni legjobban esnék az embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse, candidálva voltam, s ahol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem minden javamtól; nem az lett belőlem, akinek kellettem volna lenni. (Ki ne igazítsa valami philologus „kellett volna lennem”-re.) -Ön tehát személyével sincsen megelégedve. -Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszoreszem krumplit. Szeretném látni, hogy haön volnaén, mit csinálna? -Hátlegelőszörismegmosdanám. -Nebántson engem. Lássa, én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan porcikám, amivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan ügyet

len, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni, haragszom még a hajamra is, mert nem bírom simára fésülni, s mert tudom jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért, ahogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagyurak szép ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, anapszámosokizmoskarját, a kereskedőkbolond szerencséjét; irigyvagyoka feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére; irigy vagyok minden emberre, aki tud, tesz és bír valamit, minthogyén magam semmitsemtudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én, mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni, nem jobb volna, ha úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról, és hétszámra ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, amit a zöldségpiacon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat, mikorsemmi okom sincs rá. (Különös neme a monomániának, hogy az ember magát valami olyan idegen embernek nézze, akit ki nem állhat.) Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a tréfa. – Tehát voltaképpen mi cél vezette önt hozzám? Mert azt csak nem gondolnám, hogy önmagát „váltott gyermeknek” hiszi, s velem akarja magát elcserélni. – Nem ám, hanem éppen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, akibe valami úton beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az önébe, mitévő lenne akkor ön?

• Hát jöjjön vissza hozzám egy hét múlva, majd akkor megmondom. Az alatt a hét alatt írtam egyjó ismerősömnek, aki grófX. jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóravaló tanult fiatalembernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági tisztség körül.

Az én furcsa praetendensem egy hét múlva helybe volt állítva. Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni, fel volt frizérozva, s kesztyű volt a kezén.

• Ejnye, bajtárs uram, de kicsípte magát! – Elhiszem azt – felelt ő ragyogó orcával, melynek nagyon használt a falusi levegő -, mert jegyben járok! Mégpedig egy gyönyörű szép leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…

Azt a hangot nem lehet leírni, amivel ő azt mondta: „aztán szeret”. – Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános örökösével? – De még a kínai császárral sem.

Régi hű szerető

1827-ben egy összeesküvést fedeztek fel Lyonban, melynek célja volt X. Károlyt ottani látogatása alkalmával elfogni. Károly király nem ment Lyont látogatni, hanem elküldte maga helyett a 9-ik municipal garde ezredet az összeesküvők elfogására. Azok korán hírt vettek a fenyegető veszélyről, s akik legsúlyosabban érzék magukat terhelve, hirtelen szétrebbentek előle; ki Angliába, ki Belgiumba menekült; egy rész szétfutott a departement-okba, ott elrejtőzve jó barátai, ismerőseinél. Az ilyen igénybevétele a jó barátságnak rendesen sok kellemetlenséggel jár, s a házigazdának készen kell arra lenni, hogy vendége helyett ő maga lakol meg; hanem ezért a ritkaságok közé tartozik, hogy a menekvő elől valahol ajtót zártak volna. Azok között, kik benn Franciaországban iparkodtak elrejtőzni, volt egy fiatal költő is, Saint Creux, kinek néhány szabadságdala a nép ajkán élt már, s kit igen szép tehetségnek tartottak ismerősei.

Saint Creux-nek azért volt nehéz magát elrejtenie, mert arcképe minden kézen forgott; dalai előtt, miket az utcaszegleteken is árultak, ott volt metszésben, s nagy sötét szemeiről, vékony ajkairól könnyű volt ráismerni, aki egyszer arcképét látta. Emellett oly fiatal volt, hogy még szakáll nem jelentkezett arcán, amit levágva, magát ismeretlenné tehette volna; inkább öltözhetett át fiatal leánynak.

Valóban nem is tehetett okosabbat ennél, egy Rhone melléki parasztasszony felöltöztette őt pórleánynak, piros szegélyű rokolyába, piros sarkú cipővel; a fejére bóbitás, fehér főkötőt, karjára egy kosarat tele tojással, így szépen keresztüljutott a municipaux-k őrszemein, még a sergeant meg is csípte az orcáját.

Ígyjutott el egész Chateauxde quatre Rivieres-ig, ahol Thermé grófné lakott. Thermé Josefine ismeretes volt szépsége és politikai szabadelvűsége miatt. Ez utóbbinakköszönheté, hogy az udvartól száműzetett, s tiltva volt neki quatre riversi várát elhagyni; az előbbinek köszönheté pedig azt, hogy férje ellen indított válópere sehogy sem haladt előre, akit pedig szívéből gyűlölt, s aki azt meg is érdemelte. Thermé gróf különben azontúl is Párizsban lakott. Ő kegyben állt. – Egyik oka ez volt neje gyűlöletének férje ellen. Saint Creux megérkezve a quatre riversi várba, ott szolgálatba ajánlotta magát. Ott pedig az volt a szokás, hogy a grófnő híre nélkül cselédet fel ne fogadjanak, tehát őt is bemutatták a grófnőnek.

Jospehine meg volt lepetve a fiatal pórleány ifjú szépsége által, s felfogadta őt belső szobaleányának.

Ha Saint Creux és a grófn ő ahhoz a fajához tartoztak volna az embereknek, kikről az Oeil de Boeufkrónikái annyi mulatságos botrányt tudnak susogni, e tévedésből csinos kis vaudeville leendett, aminőt bizalmas társaságokban szokás elmesélni, hasonló neműek hallatára – azonban a költő éppoly nemeslelkű volt, mint tiszta szívű a grófnő; s midőn Josephine az első este behívatá új szobaleányát, hogy esti toilettjánál legyen segélyére, Saint Creux kezei reszkettek az első kapocs kibontásakor, mely ama sima hófehér vállakat kiszabadítá, a másodikhoz nem mert nyúlni; hanem térdre esett Josephine előtt, s megvallá neki, hogy ő nem leány, hanem férfi, az üldözött, szerencsétlen Saint Creux.

A grófn ő meg volt rettenve e fölfedezésen. Mit tegyen? Ha elűzi magától a férfit, kit mint költőt tisztelni tudott, azt ellenségei kezébe juttatja; egyik legderekabb politikai párthívét; ha pedig ott tartja magánál ez álöltözetben, mivé lesz jó híre, erénye, ha elébb-utóbb kitudódik, akár jó barátok, akár ellenségek által.

A nemes n ő hirtelen elhatározta magát; választása volt, hogy kit áldozzon fel: a menekvőt-e, vagy önmagát. És ő a menekvőt – nem áldozá fel.

Akkor azt mondá Saint Creux-nek, hogy távozzék a mellékszobába és maradjon ott, s ezentúl is legyen úgy, mintha szobaleánya volna; majd ő rajta lesz, hogy más segélye nélkül ellehessen. Azzal elzárta magát hálószobájába, mely Saint Creux-ére nyílt. A grófnő nem volt hozzászokva, hogy maga fésülje haját. Szép hosszú szőke haja volt, mely, ha leült, egészen a földet seperte. Sehogy sem tudott vele boldogulni. Mit cselekvék? Fogott egy ollót, és a szép haját levágta. Mikor ismerősei kérdezék, hogy miért tevé azt, azt felelte, hogy fejgörcsei miatt. Saint Creux tudta, hogy ez őmiatta történt.

Néha, mikor magányos létükben nem kellett meglepetést ől félniük, Saint Creux elmondá élete viszontagságait a grófnő előtt, s Josephine megismeré, hogy a breton ingváll alatt valódi férfiszív dobog, mely tele van szerelemmel minden nemes eszme iránt. A grófnő maga is óhajtott e nemes eszmék sorában állani.

Lassanként bizalmas viszony fejl ődött ki közöttük, mely annál édesebb volt, minthogy a veszély óvatosságra kényszeríté őket. Josephine nemsokára egy tervet készített, mely szerint keresztülszökjenek Angliába, s ott bevárva a válóper lefolytát, melyet az esemény után bizonyosan mások még inkább sürgetni fognak, ott egymással megesküdjenek. Talán éppen e terv kivitelének apró készületei vonták a grófnőre a százfülű leskelődés gyanúját – egy este véletlenül egy szakasz lovas municipal-garde jelent meg a quatre riversi vár előtt, elállva minden kijárást.

Szerencsére a kapuk már be voltak zárva, a kutatók nem lephették meg véletlenül a bennlevőket; azoknak néhány pillanatjuk maradt mentségükre.

A grófn ő hirtelen megragadta Saint Creux kezét, és hálószobájába hívta; ott egy nagy falitükör rámáján levő arany faragvány egyik kígyótojás alakú golyóját megnyomva, a tükör lassan felnyílt, egy háta mögé rejtett fülkét tárva fel. – Rejtsd ide magadat -szólt Josephine Saint Creux-nek -, s maradj itt, míg a kutatók eltávoznak; ha fejed fölé nyúlsz, egy szőrzsinórt fogsz találni; azt húzd meg, mert az nyitja fel a szellentyűt, melyen keresztül friss levegőjut hozzád. Különben zárva kell lennie, mertdenevérek jönnek bele, s cincogásukkal elárulnák a rejteket, melyben egyszer másfél napig volt rejtve a hugenották üldözésekor Gaston marquis, s innen szabadult meg.

Saint Creux szót fogadott, és beállt a rejtekbe, s magára hagyta zárni a tükrös ajtót.

– Még egyet – súgá neki a tükrön keresztül Josephine ha engem el találnának innen erővel vinni, mikor látod, hogy eltávoztak, könnyen kijöhetsz, ha a belső zár rugóját magad felé húzod. Innen aztán a melléklépcsőn a kutatók eltávoztával észrevétlenül menekülhetsz. E pillanatban már ajtaja előtt csörömpöltek a katonák. A grófnő bátor nyugalommal lépett eléjük, s kérdezé, hogy mit akarnak.

A gárda kapitánya tudatá vele, hogy ők Saint Creux-t keresni küldettek ide, akinek biztos tudomás szerint Ghateaux de quatre Riviers-ben kell rejtőzködnie. – Megengedem önöknek, hogy keressék nálam – szólt a grófnő. A kapitány három őrt állított a grófnő mellé, felvont fegyverrel; rájuk bízva, hogy minden mozdulatára figyeljenek, ő maga pedig a többiekkel elment a várat felku tatni.

Egész reggelig tartott a kutatás; akkor visszajött a kapitány, arcán rejthetetlen bosszúsággal, s jelenté a grófnőnek, hogy Saint Creux-t ugyan nem találták meg, hanem azért parancsa van a grófnőt fogva vinni magával Párizsba.

A grófné mondá, hogy készen van. Ő maga sietteté a kapitányt, hogyinduljanakminél előbb. Nem akarta Saint Creux-t sokáig várakoztatni szűk menhelyén. Öt perc múlva útban voltak a grófnő hintójában és a lovasok nyergeikben. Josephine könnyebbült szívvel tekinte vissza várkastélyára, midőn már messze hagyták azt. Ezóta Saint Creux megmenekült. A grófnőt bezárták a statusbörtönbe, s ott ült azután évekig, anélkül, hogy csak hozzá is szóltak volna. Eleget könyörgött, folyamodott, nem kapott soha semmi választ. 1830-ban a júliusi meleg napok alatt a párizsiak elűzték X. Károlyt, a statusbörtönökből kibocsáták a foglyokat. Ekkor kiszabadult Josephine is. A szabadulás fölötti örömét növelte az a tudomás, amit legelőször siettek értésére adni: hogy válópere rég be van fejezve; Thermé gróf azóta meg is házasodott. Tehát második börtöne is megnyílt. Két lánctól szabadult meg.

Öröme mámorában sietett haza kastélyába Chateaux de quat re Riviers-be, melyhez egykor annyi szomorú, most már annyi kedves emlék kötötte.

A júliusi napok diadalszavára bizton reménylette, hogy Saint Creux sietni fog őt felkeresni, amit annál inkább várhatott, minthogy Saint Creux felől gyakran hallott is hírt, majd ismerősöktől, majd hírlapok által. A megindult politikai mozgalomban e név kezdette szerepét játszani.

AzonbanJosephinehiábavárthetekig, hónapokig; Saint Creux nemjött felé; őkésőbb türelmetlen, féltékeny, majd haragos és méltatlankodó kezdett lenni; utóbb annyira ment, hogy ő maga egy ízben, midőn Saint Creux éppen valami szomszéd megyében demagógoskodott, odasietett, hogy őt meglepje.

Elszomorodva tapasztalá, hogy ez nem volt az ő kedvence, nem a leányarcú költő, hanem valami brutális alakoskodó, ki az ismeretes hazafi nevét felhasználta a világ bolondítására. Még két vagy három ilyen ál-Saint Creux-t fedezett fel azután, kik mind a könnyen hívő közönség ámítására, majd dicsvágyból, majd aljasabb érdekekből felhasználták a nép rokonszenvét e név iránt, s ha egyhelyütt leálcázva, odább kergették őket, másutt megint újrakezdték ugyanazt a komédiát. Később ennek a divatja is elmúlt, s Saint Creux-ről egészen elhallgatott a világ. Josephine máregészen letett róla, hogy az igazi Saint Creux-t feltalálja, s csüggedten tért vissza elhagyatott kastélyába. Bizonyosan vagy elfeledte őt a régi hű szerető, vagy elveszett a kietlen nagyvilágban. Ott képzetében fölidézte az édes emlékeket, mik lelkét e név viselőjéhez csatolták. Hogy élt hónapokig körüle, egyszerű bretonleány öltözetében, milyen jól illett az neki. Szelíd arca alig hazudtolá meg köntösét. Milyen boldog volt, ha fejét úrnéja kezére lehajtá, mint ragyogtak szemei, azok a szép fekete szemek, mikor arról beszélt, milyen boldog jövendő vár reájuk, akkor meghazudtolá arca a hajadoni mezt. És mintha csak tegnap, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna, hogy őt Josephine a tükör mögötti fülkébe elrejté. A nagy zavarban egymást utoljára megcsókolni is elfelejték. Nem is hitték talán, hogy ez utoljára van; azt gondolák, egy óra múlva ismét felnyithatja a grófnő kedvese börtönét. Milyen különös is volt az. Mintha még most is ott kellene neki állani.

A grófn ő ábrándozva, félig öntudatlanul nyúlt a tükör titkos rugójához, tán azt remélte, hogy valami útbaigazító jelt találhat ott Saint Creux-tól. A tükör elfordult lassan, s a feltárult fülke mélyében – akkor is ott állt Saint Creux. A régi hű szerető, breton leányöltözetében – csakhogy már régen meghalva.

Lábainál hevert a szellenty ű zsinórja. Azok az apró kis férgek, miknek lepéi este a gyertyavilág körül repkednek, miket molyoknak szoktak nevezni, azok ölték meg Saint Creux-t, összerágva a szőrzsinórt, melynek a szellentyűt kelle fölnyitni, s az ifjú ott fulladt meg.

A tükör hátulsó részére t űvel ez volt felírva: – Kedvesem, a szellentyű zsinórja elszakadt; én itt megfulladok, de el nem árullak. Adieu. Az ifjú még azalatt halt meg, amíg a grófnőt a három őr szobájában tartóztatá – szó nélkül, a halálküzdelem legkisebbneszenélkül,afalnakdűlvesfejétkezéretámasztva.Aligháromlépésnyire kedvesétől lehelte ki lelkét, anélkül, hogy ő maga hallotta volna végsóhaját, amely őhozzá és őérte szállt el…

Egy komondor naplója

A KÖZL Ő ELŐSZAVA Ha Pythagorasnak szabad volt harmincháromféle madárnyelvet értenie, ha Melampusnak egy sárkány megnyalván a fülét, megengedtetett minden állatok beszélgetéseit kihallgatnia: szeretném tudni, miért ne lehetne nekem eme komondornyelven írt munkát közzétennem. Hogy pedig a komondornyelv nem poétai fikció, hanem a tudományos világ előtt nagyon ismeretes idióma, arról mindenki meg lehet győződve, aki valaha nyájas irodalmi vitatkozásokat olvasott. Az előttünk fekvő memoárok szerzője tehát éppen nem valami átváltoztatott tündérherceg, sem egy állatnakmaszkírozottmesebeli személy, hanem egy valóságos, becsületes négylábú állat, aki büszke arra, hogy komondornak született, s nem vizslának, kopónak vagy más efféle fürkésző baromnak.

I. Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy kis kétlábú állat is élt, amelyet kisúrfinak neveztek. A kisúrfiak rendesen szeretni szokták a kiskutyákat, míg mindketten meg nem nőnek. Így történt velünk is. Amennyire visszaemlékezem gyermeknapjaimra, a kisúrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok, miután azt sem tudom határozottan, vajon az ember, kit a háznál instructornak hívtak, voltaképpen engemet nevelt-e, vagy a kisúrfit. Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, ameddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, énszolgálni, őt az üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem Paminának hívtak.

Egy napon a kisúrfiról lehúzták a szép ruhákat, s velem együtt kivetették a házból. A kisúrfi papája megtudta, hogy a kisúrfi mamája kívüle mást is szeretett; az aszszonyság megszökött a háztól, az úrfit pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily scrupulosusok.

A kisúrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap cukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én anyámra is sült volna ki valami.

A kisfiú sírva-ríva bolyongott azután az utcán, sem dolgozni, sem koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este összebújtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az hazavitt a tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak, engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.

II.

Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a klasszikusokat idéznem, velük együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a cukor rontotta el a gyomromat, szegénykoromban a koplalás hozta helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem bírtam ébren lenni, most kinn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam is, legalább ugathattam amennyi tetszett, a koldusok, utcafiúk és idegen kutyák ellen, sőt kollégáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifogtam a lyukából, de azt legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.

Egyszer a gazda gyapjút vitt a városba, s engemet is bevitt magával, mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom. A gazdám bement a zsidóhoz, akinek a gyapjút hozta rég megivott bor árába, én odakinn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban valami kollégám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant lyukából, iszonyatos kutyanyelven tartott szitkozódást intézve hozzám, meg azonban nem kaphatott, mert láncra volt kötve, hanem azért egymásra dühösködött, szidta apámat, anyámat.

– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? – kérdém az atyafitól. – Kititit. .. Mizantróp vagyok. – Hát a zsineg minek a nyakadon? – Éppen azért, mert mizantróp vagyok, hogy meg ne harapjak valakit. Krrrrrr. – Hát aki megköt, azt nem harapod meg? – Nem, mert a gazdám, aki ennem ad. – Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég. – Krrrrrr! Kell is ebszőr valakinek! Azt gondolod, hogy ha bundánkat, bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen megnyírtak, megnyúztak és megettek volna bennünket? Krrrrrr. – ezt mondva, visszament házába a mizantróp, összevissza forogva és sehol sem találva helyét benne. E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért élhetünk. Ez öntudat egészen elbízottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban kezdék széttekintgetni az utcákon, melyeken a juhászt végigkísértem.

Egyszer azonban találkoztam itt is, amott is rokonokkal, kiknekazorrukramindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. „Hát ez miféle megszorítása a szólásszabadságnak?” – kérdém egytől közülük; az egy fényes fekete szőrű állatlévén, végignézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe húzva, viszonza: „Látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a te gazdád mezítláb jár, az enyém még a kezére is tokot húz; én pedig, mert gavallér vagyok, az orromra húzom a kesztyűt, ez csak civilizáció.”

Ez idő óta kezdtem félni a civilizációtól.

III.

Hogy az ember üldözi az állatokat, az t őle elég embertelenség, de hogy még a kutya is üldözi, az pláne kutyátlanság. Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem hevesebb volt, állat felebarátaimat én is segítettem pusztítani. Különösen a macskák iránt rendkívül gyűlölettel viseltettem mindenha.

Már ez velünk született ellenszenv. Nem t űrhetjük ezeket az állatokat, akik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a szomszédba járnak, s amellett a legutálatosabban énekelnek.

De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kisúrfi, kit a juhász bojtárnak fogadott, éppen nem akart nőni. Hiába szidta, ütötte a juhász, a fiú verve sem nőtt, már kamasz volt, s még mindig oly kicsike, hogy egy becsületes szűrujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak csúfolták. A juhász már el akarta verni.

Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a n őni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte Dzsemmynek.

Dzsemmy elment, elbúcsúzott t őlem, s én búmban azon este a juhászné valamennyi cirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.

Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva, feltaláltam őt az anglus udvarában, ahol a többi inasok rámfogták, hogy vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és elneveztek Filáxnak. Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is igaz, hogy mire a vadászok odaértek, azt meg is ettem. Megvertek. Amiből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha valamit fog, azt maga költse el.

IV.

Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, ahol békesség van, s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki menni oda. Dzsemmyt is elvitte, engem is, sohasem tudtam, hogy miért. Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült a spanyol előőrs, mezítláb, hajadonfővel, kezében volt egy nagy vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte a szájába erősen. Ahogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel, zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s kérdezte, hogy mit akarunk. Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk, elvezetett a tanyáig, ahol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is árendába kérték. Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy „egy ember sem veszett el”. Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek főnökévé én lettem kinevezve. Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim küldettünk előcsapatul. A mi nevünk volt „los maracoderos”.

Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a hidalgók az új ellenségtől.

„El őre!” – ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatt-homlok az ellenség soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezítlábos sereg oly zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka volt győzni.

A guerillavezérnek az egész csata folyamata alatt oly iszonyú hasrágása volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmúlt, akkor állt ki belőle a fájás. A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam voltam az utolsó, nekem is egy fustéllyal leütötték a hátulsó lábamat, az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyúgolyó úgy felrúgott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmyt pedig úgy pofoncsapta egy haldokló alguazil, akit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.

A guerillavezér felkelvén a földr ől, megírta a bulletint, kinevezve magát feldmarsallnak, engem pedig és Dzsemmyt mint invalidusokat obsitra eleresztett.

1. Mentünk, vándoroltunk.

Szerencsénkre kóborlásaink közben egy majom-komédiatársaságra bukkanánk, mely bennünket nem eresztett tovább. Éppen szükség volt ránk. A gazdám majmokat játszott, én pedig koket dámákat, pedáns tudós orvosokat, egyszóval karakterszerepeket. Különösen force szerepem volt mistress Hauvau; mintha most is látnám a tutu főkötőt, mely oly kecsesen illett frizérozott füleimhez.

Amerre jártunk, mindenütt kegyence valék a közönségnek, özönlött a taps és konc minden oldalról, nemcsak a két hátulsó, hanem a két első lábamon is tudtam járni. Három darmstadti drámaíró járt utánam városról városra, specifice számomra írva szomorú- és vígjátékot, mint egykor Klischnigg számára béka- és orangutang- drámákat. Három marionett-színház bukott meg miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejuttatott menageriákat, kétfejű bornyúkat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat, ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz operákat és kötéltáncosokat nem is számítva. Utoljára is a sok megbuktatott művész ellenünk röffent, elüldözött bennünket, a társaság feloszlott; nekem is le kelle lépnem művészi pályámról, melyen annyi maradandó babért arattam.

1. A művészet után következnek a tudományok. Éngem a gazdámmal együtt egy tudós vásárolt magához, akit ugyan az irigy világ kuruzslónak csúfolt, azért, mert mindenhez értett és mindenből tudott pénzt teremteni.

Ez a becsületes ember két hónapig tanított engemet és gazdámat mindenféle mutatványokra, s akkor elkezdett mutogatni városról városra: engemet mint olyan komondort, aki írni és olvasni tud, gazdámat mint olyan felnőtt embert, aki az ábécéből a két első betűt semmi törekvés után sem tudta megtanulni.

Ámde jól mondja az írás: „a bölcsnek nincs kenyere”, hiába volt minden tudományom, hiába tudtam betűkből feleleteketösszerakni, hiába tudtam egy ismerős garast száz ismeretlen közül kikeresni, hiába vetettem ki a kártyából a kért lapot, az embereksemazéntudományomért,semagazdámtudatlanságáértnemadtaksemmit. A kuruzsló kétségbeesett. Elhatározá magát, hogy elmegy oda, ahol a rubelek teremnek, ott fogják tudni méltányolni az érdemet; festett egy nagy ponyvát, engem meg a gazdámat rá, aláírva: Doctor Coplaló a bölcs komondor és Babszem Jankó a törpe ember, s ezzel nekiindult az északi Eldorádónak. E tervét nem vihette ki, a boldogtalan az úton dugárusok közé keveredett, azok agyonütötték, s engem gazdástól együtt maguknak tartottak.

A tudós szerencsétlenségre született mindenütt.

1. A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba, melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is belülről egyet-mást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, eközé csipkét pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom, s kutatás nélkül ezreket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt Snipf mester. Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önként feladta magát, hogy életemet megmentse.

Lám, az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezúttal egy őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert, de nem vehetve el tőlem az én nyolc körmömet. Éjszaka akkora lyukat kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő gyávasága miatt újra elcsíptek bennünket, s kimondatott ránk a deportatio.

1. Három állat terem meg minden égöv alatt; egy kétlábú, egy négylábú és egy hatlábú. Az egyik az ember, a másik a kutya, a harmadik a bolha, melyek mindhárman különös ragaszkodással viseltetnek egymás iránt. Ezen észrevételt akkor tevém, midőn oly országba hoztak bennünket, ahol e három állaton kívül semmi élő lelket nem találni, ahol jégből vannak a hegyek, hóból van a föld.

Elbúsulva gondolkozám róla, vajon mi hivatás várhat reám ily szomorú földön, hol sem kisúrfi, kit mulattatni, sem juhnyáj, melyet őrizni, sem nyúl, melyet elfogni, sem hidalgó, melyet megmarni, sem színpad, melyen debutírozni, sem tudomány, melyből praelegálni kellene, nincsen. A sors azonban minden égöv alatt kimérte az univerzálzsenik sorsát. Engem itt szánkó elé fogtak; lovat csináltak kutyából. Neveztek Csihipuhinak, legalább mindig ezt a szót hallottam, amikor az ostor pattant. Ily nehezen semmiféle sors sem esett. Ez keserű volt. Igavonó állatnak csakugyan nem születtem. Úgy látszik, az ittlevő embereknek sem igen tetszett a klíma, mert egyszer összebeszéltek, szert tettek egy hajóra, arra felkuporodtak mind, s elhajókáztak a tengeren. Én és gazdám is velük mentünk.

IX.

A tengeren zivatar támadt, bennünket egy k ősziklához vágott. Az egész személyzet ott fulladt. Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba kapaszkodott. Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vademberek laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki eleven öltözetül s ahelyett, hogy ruhájukat hímeznék ki, tulajdon testükre stikkelnek mindenféle paszomántot. E derék vademberek, amint engem megláttak, arcra borultak előttem, bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra, s elkezdtek hozzám imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.

A gazdámat ellenkez őleg, megfogták, levetkőztették, s tudtára adták, hogy megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba, töltöttek be neki szentjánoskenyeret és kukoricát, hogy hízzék meg előbb egy kicsinyt. Én azonban napról napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták, hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. Amikor tehát a gazdámat éppen egy ünnepnap kedvéért le akarták bicskázni, már táncolták körüle a tám-támot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden tiszteletről, közéjük rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket, összemartam az egész udvart, s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve az egész összegyűlt népség szeme láttára elnyargaltam vele.

Senki sem üldözött, a nép szent rémülett ől eltelve borult arcra haragom előtt, s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, ami annyit tesz, hogy bekente magát korommal.

1. Jótét helyett jót ne várj. Ez arany mondatot későn tanultam meg. Eljöttem Caraib országból, hol a kutyákat becsülik s az embereket megeszik, s jutottam olyanba, hol az embereket imádják s a kutyákat eszik meg.

Soknapi fáradság után nagy hegyek lábához jutottunk, Tibet-országba. Láttuk Kőrösi Csoma Sándort is.

Éppen Láma-választás volt. (Így hívják ott a hivatalos emberbálványt.) – E hivatalra rendesen a legkisebb embernek kell következni.

Odaérkeztünkkel egész világ orrára borult az én törpe gazdám el őtt. Kisebb volt ő, mint a legkisebb ember az országban. Ő lett a Láma.

Engemet is körülfogtak, megtapogattak, vigyorgó, széthúzott szájjal csamcsogtak körül, s azután betettek egy ólba hizlalni. Mihelyt a szentjánoskenyeret megláttam, mindjárt tudtam, hogy meg akarnak enni. – A kannibálok! Gazdám még megszabadíthatna, hanem ahhoz ő nagy szamár. Ő is fog belőlem enni. Ennyire jutottam! Ki hitte volna? Miután voltam öleb, nyájőrző és nyúlfogó; voltam guerilla, művész és tudós; voltam iparlovag és ló; voltam bálvány; most mint csemege halok meg. Ilyen változatos élete csakugyan nem volt még embernek soha.

Még egy csókot

Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok voltak. Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is élhetnek, s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani. Egy „közös üzlet” társai valának, anélkül, hogy egymást megcsalták volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek. Úgy éltek, úgy j ártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és Pilades. Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyersanyagot, senor Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindkettő szenvedéllyel űzé a maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki nem fogyott annak részletezett magasztalásából. Szükséges pedig tudni, hogy senorEstebandeBandozvoltatoledói vérbíró, senor Juan de Cavalor pedig -ahóhér. Az pedigkétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi bíróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi bíró, ha azt akarja, hogy minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék, kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban Toledóban. Bámult azon az egész világ, mily rettenetes gyorsasággal folytak le a perek e két férfiú idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek, kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdeműközönségnek a seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát nyújthatni valának szerencsések.

Senor Juan de Cavalor minden sepr űzésért kapott a várostól két ezüst durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két dublont; egy teljes ornátusú megégetésért pedig tíz aranyat.

Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részér ől a gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább figyelmét a körül fekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló orvost nagy epidemia idején.

De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább a művészetéhez láncoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.

Mikor a tömérdek összegy űlt sokaság előtt felállhatott arra a magas színpadra, ahonnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a vörös inget, mikor kezébe vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orcáján, s ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt mint művészete iránt tanúsított elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.

Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva, s annak túlvilági dühtől és halálkíntól vonagló arcába nézhetett – ilyenkor vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a gyönyörtől éppen irtózatosakká váltak. Egyszer Toledótól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése. Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, akik alamizsnát kéregettek az utasoktól – persze pisztollyal kezükben. A feladatot nem lehetett egy nap alattelvégezni, sokan voltak, ésidőtkellettnekikhagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék. A legelső elítélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, amint meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá: – Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát? A nép kacagott e kérdésre, ami senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé. – Ostoba kölyök, én csak érzem magam valahogy, de majd azt mondd meg, hogy mint érzesz te engemet?

Erre a tromfra megint kacagott az érdemes közönség, s senor Juan meg volt elégedve magával. A fickót leülteté a kisszékre. – Hát senor Juan – kérdé Squirro vigyorogva -, hány fej van most a rováson? – A tieddel együtt tizenkettő. – Eltart az ma, meg holnap, ugyebár? – De el is végzem, ha az idő kedvez. Squirro röhögni kezdett: – Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?

A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit, s marokra kapta a pallost. Squirro még egyet mondott neki: – No, hát tudd meg te vén bolond, hogy amíg te itt mást alacsonyabbá tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon magasabbá

tesznek téged egy pár szarvval. A következő percben lerepült a rabló feje. A hóhér dühösen kapta azt föl a fövenyről, hogy szokás szerint szeme közé nézzen, s íme, most a leütött fő vigyorgott csúfondárosan őreá, pokoli gyönyörérzettől eltorzulva, s a hóhér arca rángatózott halálos düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve, s valami ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket. A nagyérdemű közönség rengeteg hahotába tört ki erre a tréfás jelenetre, ami senor Juant annyirakihozta sodrából, hogy földhöz csapá a pallost, leszállt az állványról, s összeszedvén szerszámait, öszvérre ült, s otthagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a nemes tanács, amit akar. Ó szalad öszvérhalálában Toledóba vissza.

Most kezdett el el őtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes nagy barátság senor Esteban részéről! Hát ezért iparkodik az egész Arragonia tolvajait mind rendre elítélni, hogy amíg a férj a status szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul vigasztalhassa! A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül lévén, észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyíló ablaka ki lévén világítva, azon betekinte, s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik senor Esteban; mégpedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna, hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép Juanita karcsú derekát.

Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, anélkül, hogy cselédei észrevették volna; azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.

Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, amivel a gályarabokat szokás megbélyegezni; egy akasztófa van rávésve; azt a konyhán megtüzesíté a vacsoráról fennmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a függönyök mögött.

A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarcú Juanitát, azokkal a kláris ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel, s kéjittasan suttogott hozzá: – Még egy csókot, Juanitám. Azt megkapta. – Még egy csókot szép Juanita. Azt is megkapta. – Ah, még egyet. No még azt is.

-Nesze hát még ez az egy!- ordítá senor Juan el őugorva, s úgy nyomá a tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón, s elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lettbelőle?Arról már nem értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette az akasztófa bélyeget a bal pofáján – ez már bizonyos.

A peregrinus (GENRE)

A jó Wielandnak van egy regénye, melyben a korában elhatalmozott tüneményes regények íróit persiflálja oktalan meséikkel, következetlen meglepetéseikkel. E gúnyregényeknek az a főalapja, hogy van egy elátkozott herceg, Biribinker, akinek az a fátuma, hogy mikor legjobb dolga van, még a feje sem fáj, ha véletlenül valaki a nevét kimondja előtte: „Biribinker”, egyszerre beleüt a szerencsétlenség; (GENRE) a herceget baj bajra éri; üldözik, megverik, szeret ője elváltozik, boszorkányok megnyomják, orra nagyot nő, egyszóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé: ami elég szép drámai indok. Pedig én ismertem egy ilyen elátkozott herceget, egyilyenmesebeli boszorkányüldözések választottj át, akinekcsupáncsakegyveszett név, egy rajta száradt szó volt egész életére való fátuma, mely üldözte városról városra, faluról falura, ismerősök közül ismeretlenek közé; üldözte egész a sír fenekéig. Néhanapján Nagy Jánosnak hívták, ez bizony nem nehéz név, könnyen megtanulhatja minden ember; hanem ezt csak az ezredik ember tudta; nem is igen szokták rá vesztegetni.

Nehézfej ű fiúcska volt kisdiák korában; mindig a hátulsó padban ült, és faragott meg legyeket fogott, legjobb esetben aludt, míg a többiek feleltek. Mikor rákerült a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül, minden szabódás mellő- zésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta a hat botot sírás nélkül, s visszament a helyére, mint aki dolgát legjobban végezé.

Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatni, mint mustráját a semmit nem tudásnak, aki minden iskolát kétszer, háromszor ismételt; úgyhogy tizenkét éves kamasz volt, mire az akkoriban conjugistának nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, anélkül, hogy valami ragadt volna rá belőle.

Egy közvizsga alkalmával a tanár, aki maga is szerette volna, ha valamit produkálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kívánta vele megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét: „ego sum” (én vagyok). Iskolát járt emberek tudják, hogy az éppen az elején van a nyelvtannak, s hogy ennek a második személye: „tu es”. Ez olyan ismeretes dolog, hogy aki soha nem tanult is, tudja.

A jámbor Nagy Jankó azonban soha ilyen állatnak hírét nem hallván, a világ rendes folyásából azt következtette, hogy semmi okosabbat nem mondhat e kérdésre, mint azt, hogy „sus”. „Sus!”

Azt a rengeteg hahotát és hihitét, ami erre a szóra minden öreg és apró embert fölvett az ülő helyéből, csak az képzelheti magának, aki elgondolja, hogy valamilyen hallatlanul comicus és csodálatos dolog az, ha valaki azt mondja „es” helyett, hogy „sus”.

Ez a három betű rontotta el Nagy Jancsinak az életét.

Az emberek nem gy őzték magukat kinevetni rajta egy óráig, nem egy hétig, nem egy esztendeig; halála napjáig mindig nevettek rajta.

Ezt a szót kellett neki minden lépten-nyomon hallani; ahova leült, a padra maga elé írva találta; az utcán utána kiálták, krétával felírták a hátára, úgy vitte haza,mindennap összeverekedett miatta, mindennap kikapott érte; dühös lett, dúlt-fúlt; késsel ment az embereknek, akik azt mondták neki: sus! S akkor még jobban mondták. Néha akadt olyan gondolatja, hogy elbúsulta magát, nekifeküdt a könyvnek, egész nap hadart belőle fennhangon; föltette magában, hogy ezentúl tanulni fog, nem hagyja magán azt a szégyent, hogy úgy csúfolják úton-útfélen; mikor aztán kővágásnál kevesebb fáradsággal belevert a fülébe – nem is a fejébe -, egy-egy árva paragraphust, s lecke idején előállt vele, hogy már most megmutatja, mit tud, valamelyik impertinens nebuló a háta mögött azt találta neki súgni: sus; s vége volt az egész tudománynak, ezerfelé szaladt minden betű a fejéből; egy szónak nem volt többé ura; ilyenkor aztán sírt, ordított keservesen, amiért tanulótársai még jobban kinevették; valamennyinél mind egy fejjel nagyobb volt, s valamennyi háta mögött ült – a Sus.

Üggyel-bajjal felverg ődött a magasabb osztályokig; ott sem tudott semmit megtanulni; a tanárok restellték már látni, s eresztve eresztették odább, csakhogy ne példáskodjék már előttük. Mondhatták volna ugyan neki, hogy menj Isten hírével, látod jó erős tenyereid vannak, szép dolog a kapálás, az ember minden pályán szerezhet magának érdemeket, hanem ezt nem mondták neki. Kellenek az ilyen példás rossz tanulók is valamire. Vannak olyan világtól elrugaszkodott árva helységek, itt- amott a hegyek között, ahova jóravaló ember nem megy magát eltemetni; pedig ott is emberek laknak, akiknagyonóhajtjákazöregÁ-tésavelejáróhatpálcátmegismerni, azoknak is kell rektor, kántor és praeceptor, aki nekik énekeljen és a gyerekeit megvirgázza. Hát az ilyen helyekre bizony csak az olyan qualifikált emberek jutnak, mint domine Sus; ott azután élete folytáig oszthatja a tudományt; elég az oda,amennyit ő tud; akinek több van, az nem megy oda. Tehát az volt a reménység, hogy majd domine Sust, ha már nagyon megunták mind a kilenc osztályban, majd valahova egy ilyen deperditus községbe bedugják, hogy onnan többet a füle se látszik ki; ezért nem utasíták el egyenesen a múzsák csarnokaiból. Azonközben vastürelme volt az embernek; tűrt, elviselt készséggel minden boszszantást. Soha fel nem táthatta a száját, nem mondhatott sem okosat, sem oktalant, hogy azt ne válaszolták volna rá „sus”, senkihez sem mert közelíteni, mert jól tudta, hogy ővele barátságban élni, ővele együtt járni az utcán nevetséges dolog; tanáraihoz nem volt bizalma; hisz az a sok drága oktatás, amit azok őrá vesztegettek, mind kárba ment; azok bizonyosan úgy tekintették őt, mint tolvajt, aki elől zárni kell minden könyvet, mert kilopja belőle a bölcsességet; gyűlölt mindenkit, gyűlölte még a kis conjugista gyerekeket is, mert azok is tudják már, hogy sumra nem következik sus; bújva ment az utcán végig, mert minden emberre gyanakodott, aki rá talált nézni, hogy ez most azt mondja magában „sus”.

Apródonként az igazi neve kezdett feledésbe menni. Mikor reggelenként az esküdt diák felolvasta a catalogust, az ő neve után nem várták, míg maga kiált, megelőzték a feleléssel: „hic sust”. Odahaza a kvártélyadó asszonya egész jó lélekkel titulálgatta Sus uramnak, azt hitte, ez annak becsületes neve, s mikor egyszer egy pár inget kapott a zsidó leány, kihez jelzés végett azokat odaadta, S betűt varrt rájuk. (GENRE) Minden ember úgy hívta már őt, és nem volt sem hatalom, sem tudomány többé, mely ezt a nevet róla képes lett volna levenni, amihez pedig soha egy pillanatig sem tudott hozzászokni; amit valahányszor említeni hallott, mindig mintha ötfontos kalapáccsal ütöttek volna feje lágyára, ami oly dühössé tette, hogy annak kimondóját éppen olyan jó szívvel tudta volna agyonütni, mint egy dongó legyet, mely fülébe zizeg, ha attól nem félt volna, hogy felakasztják érte.

Pedig rettenetes öklei voltak; egyszer pajkoskodásból becsukták társai az iskolai börtönbe, s puszta kézzel összetördelé az ablak keresztvasait.

Végre mikor már szakálla, bajusza kezdett n őni, mint egy büntető szemrehányás, mely haszontalanul eltöltött éveit eszébe juttatni jön elő, egyszer az az örvendetes hír jutott tudomására, hogy valahonnan Bergengóciából presbiterek vannak itten; kosta kell nekik: a régi meghalálozott. Bergengóciának neveznek pedig diák műnyelven minden olyan falut, aminek a nevét még a mappán sem találni.

A tanárok legel őször is őt hívatták, egyenesen az ő számára tartogatott szerencse volt ez.

– Hát domine Nagy János – kérdé t őle a rector professzor -, akar-e elmenni rectornak? Régi id ő óta szólíták őt most először ismét valóságos nevén. Hogyne akart volna, hogyne kapott volna két kézzel rajta. Meg sem hallgatta a conditiókat, miket az érdemes deputatusok eléje adtak; hány véka kása, hány zsák karórépa lesz conventiójában? Van-e kijárás a faluból valamerre? Elég volt neki annyit tudni, hogy az messze-messze, embernem ismerte hegyek közöttfekszik, ahová sem legatus, sem suplikáns nem jár; ahonnan sem meszet, sem szenet nem hoznak a városba, ahol senki sem tud diákul sem declinálni, sem conjugálni. Itt bizonyosan nem fogja neki senki azt mondani, hogy „sus”.

Hamar készen volt az egyezség, csupán arra kérte az elöljárókat, hogy ne mondják itten senkinek, hogy őt akarják elvinni; ne is várjanak rá, majd utánuk megy batyujával. Nem is búcsúzott el senkitől; volt egy kék köpenyege, azt nyakába kerítette, egy tarka zsebkendőbe összekötötte minden ruháját; egy csomó könyvet elrakott a zsebeibe, s kivándorolt szépen a városból; szerencséjére senki sem kérdezte,hová megy. Mikor az utolsó ház elé ért, ott mégis nem állhatta meg, hogy szívének egész keserűségét ki ne öntse azon, megrugdalva azt az egész város nevében. Azt is meglátták, és az is rajta maradt. No, de végtére mégis egyszer helyben volt már. Átkozott csúnya, ronda faluba vitték, ahol a sár befolyt az utcáról a házba; az egész világ kenderáztatásból és fokhagymatermesztésből élt. Képzelhetni azt a maradandó illatot; azt is beszélték, hogy az ottani víztől minden embernek golyvája nő; a megboldogult rectornak is volt. Mind nem bánta ő azt; asylum volt ez őrá nézve, s a kenderáztató pocsolya az elysium mezeje. Itt nem hívta őt senki Susnak, a jámbor falubeliek olyan szépen megnagyjánosuramozták, mint akik semmit sem tudnak a kollégiumbeli diákok istentelenkedéséról.

Itt kezdett apródonként visszatéregetni belé az élet, mint a k őszénből kiesett teknősbékába; mert fennhangon is beszélni; elfoglalta az iskola katedráját, s kezdett örülni annak, hogy vannak kétlábú teremtések, akiket ő verhet meg azért, hogy nem tudnak semmit. Utoljára még pipára is mert gyújtani mások szeme láttára; a collegiumban csak bújva tehette azt, mert egyszer lepingálták krétával a fekete táblára furcsa torzalakban: Sus pipázik.

Olyan jólesett itt a világ háta mögött lenni; nem félni attól, hogy egyszer-egyszer valami mosolygó ismerős arc toppan elé, valaki, aki élete gonosz titkát tudja és elárulhatja. Nem jön ide jóravaló ember, ebbe a sárba, ebbe a nyomorúságba, nincs itt se nézni, se venni, se eladnivaló; éppen arra való hely ez, hogy aki egyszer beleveszett, azt onnan többet ki ne húzzák.

Ebben a boldog megnyugvásban már-már hasat kezdett ereszteni a jámbor – jó dolga volt, mindennap paszulyt vagy köleskását főzetett, s télen sorra hítták a disznótorra; kabátját sohasem kellett neki megkefélni, szobáját soha kisöpretni, azon módon fekhetett le az ágyba, ahogy fölkelt belőle – egyszóval minden kényelme megvolt. Hozzájárult az, hogy ott volt vagy negyven borzas kölyök, aki rágta a betűt helyette, s nyűhette a hátukon a pálcát, ami királyi mulatság, kár, hogy az átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a legszebb gyönyörűségétől; esténként pedig még azt a merészséget is elkövette, hogy átjárt a jegyzőhöz filkózni. Ha volt kréta, arra játszottak, ha nem volt, anélkül is lehetett. A jegyző csak unalomból nótáruskodott itt, inkább nagy méhes kertje kötötte a helységhez, melyből sok pénzt bevett; legalább annyi pénzt, hogy minden ember fejéről megvehette volna a kalapot az egész faluban. Nota bene, hogy ott sohasem volt senkinek új kalapja. Volt a jegyzőnek egynéhány leánya is; egy pár lehetett volna szebb is, a többi nem. No, de hiszen nem csupán a szépeké a világ. Megesnék bele! Nagy Jánosnak valami titkos érzés kezdett megmozdulni a szíve táján; valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy e hat leány közül valamelyik az ő számára született, de melyik? Szép időbe került, amíg ezt kitanulmányozta. Abból állt a tudománya, hogy kileste, melyiknek van a hat közül már választottja a falubeli fiatalság közül. Ötnek volt. Annyit tudott az algebráról, hogy ötöt a hatból marad egy. Annyit viszont tudott az applicata mathesisből, hogy vannak esetek, amikor ha egyet egygyel sokszoroznak, lesz belőle három, néha hét is. Krisztinának hítták azt a leányt, akinek még nem volt párja. Nagy János uramnak fontos okai voltak azt hinni, hogy megjelenése ez ártatlan teremtésre nem voltminden hatás nélküli. Valahányszor beszédbe elegyedettvele,aleány egyre nevetett, ha nyájasan szólt hozzá, a markát a szája elé kapta, abba vakkantott bele; ha az asztalnál megkínálta valamivel, majd belebújt a nénjei nagykendőjébe; egyszóval rendkívül meg volt általa babonázva. (GENRE)

Itt minden rendében van, gondolá Nagy János uram, s el őre elképzelte magában, milyen szép dolog lesz, ha a Krisztina majd a rector-ház udvarán eteti a libákat; persze a libákat magával hozza; akkor majd ő is hizlal disznót… Átkozott szó; minek is jutott eszébe. Minek is hívják a disznókat diákul susnak? Nem, sohasem fog a házánál sertésttartani,ámbátorebben afaluban senki sem tudja,hogysusmitjelent.No,ésha tudná is? Hát mi köze őneki ahhoz? Hát nem olyan közömbös szó ez őrá nézve, mint anser, anas, gallus s más egyéb enni való állat? Sus? Furcsa? Ki tudhat arról valamit ebben a Bergengóciában?

Ő bizony azért is fog sertést hizlalni, ha megházasodik. Csakazértis. Hanem hát a házassághoz komolyan kell látni; igenis, komolyan. Kileste, hogy mikor nincsenek otthon az öregek, akkor kicsípte magát szörnyen; a csizmájáról levakarta a sarat, a nyakravalóját megfordította, hogy a tisztább fele legyen kívül, megmosdott egész odáig, ameddig a keze kilátszott a kabátból, s egy csizmakefével lesimította a haját. Azzal nekiindult a merész fogadásnak.

Krisztina éppen az utcaajtóban állt,és abba úgy beléfogózott, hogyNagyJános uram semmi stratagemával rá nem bírta venni, hogy bemenjen vele a szobába. Azt felelte a leány, hogy senki sincs odabenn. Oh, liba! Kénytelen volt neki az utcaajtóban szépelegni.

• Krisztina kisasszony, én magának most valami igen komoly dolgot akarok mondani.
• Krkkhkh… – vakkantott Krisztina, orrát, száját eldugva a markába, hogy oda nevessen. – De ne nevessen hát. – Nem nevetek már, bhühűhi. – De már ugyan minek nevet? – Nem tehetek róla. Mindig nevetnem kell, mikor magát látom. (Tetszem neki, gondolá magában Nagy uram, s kezdé emelgetni a sarkát.) – Kisasszony, maga nem is gondolja, hogy én mit akarok most magának mondani? – Nem ám, hihihi. – Nem is találja ki? – Nem én. Rhihihi. – Hát azt akarom magának mondani, hogy én szeretem és elveszem feleségül. -Jaj, Susbácsi!. -kiáltaaleány ijedten, s azzal becsapta az utcaajtót a jámbor előtt, s ijedtében felszaladt a padlásra. Sus bácsi! Tehát már itt is Sus bácsi!

Mennybéli tüzes gerundiumok! Hár már az Óperencián túl is tudják ezt a nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? Vagy currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?Hisz eztaz egészfalutudjamáreszerint. Ezek a kérges, emberfélő pofájú parasztok csak szemtől szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta mögött mindenki úgy hívja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, aki ránéz, aki jó napot kíván, aki süveget emel előtte, tudja jól, hogy van egy átkozott szó, amivel őt a világvégére lehet kergetni, alegelsőember, aki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az utolsó ember, aki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja magában; én csak vagyok, ami vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, amíg csak élsz; sohasem is tesz senki mássá.

Oh, ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, ami a kezébe akadt, ízzé-porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész Bergengóciát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben, s éjnek éjszakáján nekivágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel. Ettől a perctől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak. Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta így nevezni, kiket a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi városnak, csak úgy bolyongnak faluról falura, papok és rectorok kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, ami náluk nemtesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló, ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem adott, azt is jól tette.

Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, akit ezzel a szóval üldöznek. Kisdiákok hallottak róla beszélni öreg diákoktól, s mesélték egymásnak lecke előtt a csodadolgot, miket Susról beszélt a hír; s mikor néhanéha megvillant a városban, a collegium udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a talián mutogat, s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!

Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom volt, mialatt a lecke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem, szinte elhordtam a lábáról.

• Hohó, fráter! – dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki, s megfogta a galléromat.
• Hová szaladsz hát?

Én megijedtem, hogy megesz. Rövid, vastag nyakú férfi volt, széles vállai és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje alacsony kidülledt homlokkal; az arc legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló, melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak, s mely nem volt olyan vörös, mint a szeplőverte arcbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott (GENRE) zöld kabát, mely vastag izmain egészen megfeszült, könyökén és hónai alatt szét volt repedezve, lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami falusi komondor téphette le. – Megállj, öcsém! Hová szaladsz? – kiálta rám, folyvást tartva a galléromat. – Elkéstél az iskolából, ugye? Korhely vagy. Majd kikapsz most. Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül. – Kérem: én első eminens vagyok. – Első? Hát azután mit tanulsz már? He? – Conjugista vagyok. – No, hát ha conjugista vagy, tudod-e, hányadik conjugatióra tartozik „apexabo”. – Igenis: az elsőre: apexo, apexavi, apexatum, apexare. – Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka. Azzal szörnyű jóízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A mamutok nevetéséről van ilyen fogalmam. – No, ne sírj no. Odabenn van a professzorod? – Igenis – mondám én nagyon megszégyenülve. – No, hát eredj be, hívd ki. – Mit mondjak neki? – Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele. – Hogy hívják? – Sehogy se hívnak, csak mondd, hogy a peregrinus. – Hová való peregrinus? – kérdém én egész ártatlanul. – Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma idevaló, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha nem akar, ott benn marad. Én bementem és elmondtam a tanáromnak az üzenetet, hogy van idekinn egy ember, aki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.

Társaim már többet tudtak nálam; ők amint meglátták az ajtón keresztül, elkezdtek viháncolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket: senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet – kedvence voltam -, s kiment a jövevényhez.

Tudhatta el őre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyűszerrel lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: „Mi kell, Sus bácsi?”, az elfutott volna, és egy fillérét nem kívánta volna többet. Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé, s keményen rászólt. – Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?

A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette. – Rogo humillime, professzor úr…

• Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? Nem fogadta akkor, hogy rendes életet fog élni, s most megint itt van? – Rogo humillime.
• Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? Csakhogy ne csavarogjon a vallás gyalázatára.

Az ember megsunyta a fejét, s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid, kezdett mentegetőzni. – Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám is tisztességes; hanem… hanem… – Nos, mit hanem? Álljon elő vele.

A peregrinus itt egyszerre visszatette magát el őbbi bestiális dacos alakjába, s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:

• Bolondnak tartottak, s azt én észrevettem – s azzal megint felöltem rongyos ruháimat, s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt többet. – Hát azután mit csinált? – Három nap óta nem ettem. – Hanem csak ivott? – Igenis, ittam.
• Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos botrány. A peregrinus hátracsavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez elszakadva. Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába. – Botrány biz ez. Scandalum. Hisz éppen azért jöttem nagyon tisztelt professzor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast. -Nem én, egy fillért sem.
• No, csak egy pár garast; no, ne haragudjék, rogo humillime; hogy a köpönyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva; valami átkozott szegbe beleléptem. Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is. Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte. – No megálljon; pénzt nem adok, mertazt tudom bizonyosan, hogy megissza; hanem adok egy pár jó csizmát meg egy becsületes köpönyeget. A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét. (GENRE)

-Rogohumillime; jónekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár garast, haadna.

• Pénzt nem kap. – De hát legalább ne hívjon így per „ön”; nevezzen te-nek, mint hajdan a kollégiumban, mikor inasa voltam, professzor úr meg contrascriba; minden ember csú

folt, csak professzor úr nem – ha önnek hív, azt gondolom, haragszik rám. – Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba. Ott az én kegyetlen haragos professzorom tetőtől talpig felöltözteté újra a meghunyászkodott fenevadat: adott neki tisztességes meleg kabátot, mely az ujja hegyéig eltakarta, egész csizmátés magas tetejű kalapot. Nem bámultam profeszszorom szigorú arcát annyira soha, mint e percben, midőn meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi szenátort. Ő nem nevetett.

• Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze, s ajándékozza oda valami rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta. Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte. – Takarodj ék! – Rogo humillime. -Mondtam már, hogy pénztnem kap. elmehet.

Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünkaclassisfelévissza; egyszervisszaordít, oly hangon, mint egy megrettent víziló. – Professzor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy húszas van! És mutatta két ujja közt tartva az ezüstpénzt nagy rémülettel.

Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedtreá vissza. -Mondtam már, hogy takarodjék, s ne szóljon többet hozzám! Azzal betette maga után az iskolaajtót. A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot, s a kopott sipkát tette fel helyébe.

Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes öltözetben.

Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került el ő; azt állította, hogy a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert jönni. Félt a professzoromtól, jobban, mint akármelyik leckenemtudó gyerek. Egyszer azonban egy fiatal tréfás praeceptor az utcán találkozva vele, azt találta neki mondani: – No, Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius-leány? Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy nekirohant ököllel a megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten becsukták a vasajtót, és tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne feszítse azt vállával.

Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt rakva. Más embernek csákánnyal is dolgot adott volna azt kivenni, ő kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja odabenn ölni. A kőcsapások helyei máig is láthatók a vaslemezeken. A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt embert megtámadni; világos volt, hogy akit azzal a kővel megüt, azt semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a vármegye segítségét kell igénybe venni, s nagy volt az aggodalom, hogy nem fogja-e Sus azt a néhány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.

Ebben a percben érkezett oda az én professzorom. Amint azt meglátta a dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ, s ott leejtette a földre, mintha a kezében sem lett volna.

A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen odament hozzá, megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végigvezette az udvaron egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás nélkül. Ott elereszté a tanár, és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen bennünket, kisfiúkat szokott megfeddni: – E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen, ésvisszanemerjentöbbétérni soha. Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és továbbment, két öklével törölve szemeit. Voltak kíváncsi emberek, akik messziről kísérték, s látták, hogy csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha valami ok nélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután duzzogva, morogva ment odább

Sohasem mert többé abba a városba visszajönni. Pedig de szép földet beutazott azóta. Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az afalu, melyről ő tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak benne, hogy hívják benne a papot meg a rectort.

Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy el őször láttam; másodszor az úton találkoztam vele, rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd: gyalogoltam a sárban, és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, amit legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás mostmáraz egészhátánvégig, fel agallérjáighasadt;olyan volt vele, amint aszél hol azegyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mintvalami nagybagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két szárnyát húzza maga után, igyekezve.

Én ráismertem, ő persze énrám nem.

(TÖRÖK REGE)

A peregrinus most is olyan pufók volt: keveset változott. Feje nem szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok, szégyellem magamat előtte.Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még. Ez ellen tiltakozott: most már nem olyan hiábavaló ember, mint azelőtt volt, szolid mestersége van, amiből él, nem terhe az emberiségnek többé, kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát – írótollakat metsz, azokat hordja faluról falura. Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag tollat, amire az úton különös szükségem volt. Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professzoruramat. Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy amióta a tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott magát mutatni többé; „de – hozzátevé ravaszul – most meg fogom őt tréfálni . Más városba tették át professzornak, s onnan nem tiltott ki, majd hogy fog szidni, ha meglepem”. Azzal előkeresett gúnyájából egycsomag szépen megmetszetthollótollat, s gyönyörködve mondá: „Ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon szeret hollótollal írni. De hogy le fog az engem majd hordani, ha meglát!”

• Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak el őre, amit kapni fog tőle. A peregrinus elkomorodott e szóra.
• Lássa ön: ez az egyetlen ember a világon, aki úgy szólt hozzám mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál – de nem csúfol, mint más. E néhány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész életfátuma. Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kísérheti a gyorskocsi járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá. Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az

úton kegyetlen hózivatar lepte meg, s odafagyott.

Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professzorát, akit ől olyan jólesett volna neki még egyszer szidást hallani.

Elébb meglátta azt a boldog világot, ahol a bölcsek tudománya s a bolondok bolondsága egyforma füst és pára.

Az áruló gyűrű (TÖRÖK REGE)

Pompás Szolimán szultán idején élt Stambulban egy gazdag keresked ő, akinek Muhzin volt a neve: drágakövekkel és ékszerekkel kereskedett.

Ennek volt egy igen kedves felesége: Eminha, akit jobban szeretett minden drágakövénél, kinek piros ajkait többre becsülte a rubin fényénél, szemeinek ragyogását a gyémánt tüzénél, ajkainak beszédét az ezüst csengésénél. Nem is adta volna ezt a szemet, ezt az ajkat a világ minden kincséért cserébe.

Pedigah, a ragyogó szem, azédesajkveszend ő kincs; egy lehellete a szélnek Morea szigete felől, mely a pestist hordja magával, megfosztá Muhzint e kincsétől; homályt vontacsillagfényűszemekre,némaságotabeszédesajakra.Mitavilágmindenjaváért nem adott volna Muhzin cserébe, odaadta a halálnak ingyen, és eltemette a háládatlan földbe, mely vissza sem adja, meg sem köszöni, amit elvesz.

A jámbor Muhzin sokat sírt e vesztesége miatt; sem étele, sem itala nem volt, még aludni sem bírt; hanem éjszakánként kiült a háza tetejére, és ott sírt egész hajnalig. Hiába vigasztalták szomszédai, barátai, nem sokat használtak vele neki; ő csak nem tudott ahhoz a gondolathoz hozzászokni, hogy az a szép szem többet ne mosolyogjon őrá, hogy az a kedves száj többet ne szólítsa őt meg. Egy éjszakán, midőn Muhzin ismét nyugtalanul hánykódott álmatlan fekhelyén, egyszerre a bezárt ajtón keresztül egy bűbájos tünemény állt eléje. Egy ősz szakállú öreg, kinek szakálla és turbánja úgy világított, mintha lángolna.

Ez a tünemény így szólt hozzá nyájas, vigasztaló hangon: – Muhzin; én megszántam a te keserveidet, szomorkodásodat; látom, hogy érdemes vagy arra, hogy emberfölötti hatalmak segítsenek rajtad, mert emberfölötti módon szerettél. A te nőd nem halt meg, mert nem volt halandó leány, hanem tündérek leánya. Eminha most is él; mert tündéri hatalmánál fogva annyiszor tud meghalni, ahányszor kívánja, s azután egy másik országban ébred fel ismét, hogy ott kezdjen új életet, és ismét meghaljon és tovább vándorolj on. Azért övezd fel derekadat és vándorolj el rögtön Mekkába, ottülj le a Zenzemet kút közelében levő temetőkert ajtajába, és várakozzál ottan. Mindaddig várakozzál, amíg egyszer jönni fog egy temetői menet, mely hoz egy kékre festett koporsót, sárga selyem szemfedővel letakarva; a szemfedőn kék betűk és ezüst cikornyák lesznek varrva; te rohanj akkor oda, állítsd meg a temetői menetet, takard fel a halott arcát, és ott fogod találni Eminhádat. A halottkísérők majd nem fogják hinni, hogyazatenődvolt, hanem akkor te vedd elő övedből ezt a kis szelencét, ebben van egy ír, azzal kend meg ujjaid hegyével a halott nő szempilláit és ajkait, s akkor ő fel fogja nyitni szemeit, és ajkai azt fogják suttogni: „Muhzin”, és senki sem fog többé kételkedni, hogy az a te nőd volt, s visszahozhatod őt Stambulba, ahonnan nem fog többé elkívánkozni tőled. Hogy pedig azon ideig, amíg odazarándokolsz, ittlevő kincseidet el ne pazarolják, vagy ha veled vinnéd, gonosz emberek ki ne raboljanak, bízzad azokat a te hűséges barátodra, a becsületes Ali Hodzsiára, ki törvénytudós és az Alkorán magyarázója, annál visszajövet ismét megtalálod.

E szavak után elt űnt a fényes szakállú agg Muhzin elől. A kereskedő ámultan kelt föl, szemeit dörzsölve két kezével, ha nem álmodék-e, mécset gyújtott, s bámulata nőtt, midőn asztalára téve találta azt a kis szelencét, melyet a túlvilági öreg hozott számára: gyönyörűen dolgozott elefántcsont mű volt (TÖRÖK REGE)

az, gazdagon kirakva türkizekkel és arannyal áttörve. Emberi munka nem is lehet ilyen.

Másnap elmondá ez esetet Ali Hodzsiának, kire őt a rejtélyes agg figyelmezteté. A törvénytudós fejét csóválta rá, mintha nem hihetné a dolgot, s iparkodott ellenvetéseket tenni Muhzinnak, hogy tán álmodta azt vagy elevenen képzelé, svégre azzal erősíté meg kétkedését, hogy Eminha holtteste bizonyosan most is ott fekszik a sírban, ahova őt Muhzin eltemette; csak bontassa fel a sírt. Muhzin sietett azt tenni és íme – a felbontott sírban nem volt többé Eminha holtteste… Most már semmi hatalom sem lett volna képes Muhzint visszatartani, hogy a tünemény tanácsát kövesse. Ami készpénze volt, magához vette; ékszerei tárházát pedig mindenestől rábízta Ali Hodzsiára, aki legközelebbi barátja és amellett derék, köztiszteletű férfi volt, hogy viselje addig gondjukat, míg ő Mekkából visszatér, mit a jámbor férfiú a barátság kedvéért el is vállalt. Muhzin négy hét múlva sok viszontagság után megérkezett Mekkába; az úton rablók támadták meg, minden pénzét elrabolták; de szerencsére a kis szelence a bűvös írral megmaradt, az el volt rejtve turbánja alá, azért nem találtak rá. Koldulva érkezett meg a szent városba, s úgy tengődött tovább a kegyes vándorok alamizsnáiból.

Mindennap ott lehete őt látni a Zenzemet kút melletti temető ajtajában, ott vigyázta a halottas meneteket, miket naponta elvittek előtte, mert az a mekkaiak legnépesebb temetkezőhelye. Esztendő is elmúlt már, és ő mindhiába várt; olyan koporsó, aminőt neki az éjjeli tünemény leírt, nem jött elő azalatt; vagy kék koporsó volt, de nem sárga selyem szemfedővel, vagy a szemfedő is olyan, de nem kék virágok rajta, vagy meg a virágok is kékek, de a cikornyák nem voltak ezüstből, sőt az is megtörtént, hogy minden jel ugyanaz volt, de a halott nem volt nő, hanem hatéves fiúgyermek.

Muhzin kezdett csendesen közeledni ahhoz a lélekállapothoz,amit azutánőrültségnek neveznek, midőn egy napon azt hallja a többi koldusoktól, hogy ma fényes temetés lesz; a Kadileszker neje halt meg, a szép Eminha. Eminha!

Ez a név feléleszté Muhzin lelkét újra; aznap el nem távozott a temet ő küszöbétől, s majd megfojtá szívének dobogása, midőn a siralmas zenét hallotta közelíteni, mely a temetői menet előtt járult.

Muhzinnak nem volt most gondja a gyászmenet pompájára, nem a keringel ő dervisekre, nem a jajveszékelő asszonyokra, még a sziligdárokra sem, kik bőrerszényből apró ezüstpénzt szórtak a tolakodó nép közé, ő csak a ravatalra nézett. Már messzir ől látta, hogy a koporsó kék, a szemfödél világossárga; midőn közelebb hozták a halottat, kiveheté a kék virágokat rajta, és midőn eléje értek vele, jól láthatá azon az ezüst hímzetet. Muhzin őrült erővel taszítá félre az előtte állókat, utat törve a kíséreten keresztül a ravatalig és kiáltva:

• Megálljatok! Megálljatok! Ez Eminha. Ez az én n őm! A kísérők, a nagyurak, a holt férj e, a Kadileszker, bámulva néztek ez őrjöngő alakra, ki vakmerően megzavarta a temetés rendjét; de Muhzin nem hajtott rájuk, hanem lerántotta a halott arcáról a szemfödelet.

A fiatal n ő, ki ott feküdt, valóban hasonlított az ő Eminhájához. A halál nagy mű­vész. Egy hideg lehelettel olyan hasonlóvá tudja tenni az arcokat egymáshoz.

• Ő nincs meghalva! – kiálta Muhzin a szörnyűködő népnek -, én fel tudom őt támasztani, s akkor meglátjátok, hogy engemet fog nevezni férjének, ki itt várok reá már egy év óta. Menjetek az utamból, mert én ölök és gyilkolok és átkot szórok magam körül. El ne temessétek azt, aki él! A nép meg volt rettenve Muhzin őrült tekintetétől, de még inkább dühös szavaitól; a gyászoló Kadileszker nagyon szerette meghalt nejét; arra a szóra, hogy Muhzin fel bírja azt támasztani, ő is megörült, s még ő maga csinált neki helyet a halott körül, hogy e csodát elkövethesse. Muhzin buzgó áhítattal vette elő övéből a kis szelencét, s felnyitá azt: valami sárga színű ír volt benne, zöldes aranyszín pontokkal keverve, melynek tündéri hathatóságáról már akkor meggyőződött Muhzin, midőn jobb kezének mutató ujját belemártá; mert úgy megégeté azt, mintha forró olajba mártotta volna. De ez a rendkívüli tulajdonsága az írnak csak annál nagyobb tanúbizonyság volt tündéri származása felől, amint hogy Muhzin nem is késett az ujjára ragadt kenettel a halott szemhéjait és ajkait végigdörzsölgetni.

Mindenki figyelmesen leste, visszatartott lélegzettel a csodaír hatását, de senki sem oly hívó áhítattal, miként maga Muhzin. Íme azonban, ahelyett, hogy a halott szemei és ajkai megnyílnának, azon a helyen, ahol Muhzin megkente azokat az írral, elkezdének megfeketülni, a bőr felpattogzott, hólyagokat vetett rajtuk; a tetem arca egészen eléktelenült… Muhzin testét elállta a rémület. Ez nem azon hatás volt, amit ő várt, a nép zúgott körüle; a Kadileszker dühösen rohant neki és torkon ragadva leteperte a földre: – Átkozott varázsló, ki gyalázatosan eléktelenítéd halottam arcát, hogy élve légy olyan, minővé őt halottan tevéd! – Vessétek a tűzbe – ordíta a nép körös-körül, Muhzinra dühödve -, tüzes verembe a bálványimádóval, a bűbájossal, ki halottakat csúfít meg! – s a jámbor Muhzint nyomban megégették volna, ha szerencséjére a damascusi helytartó basa ott nincsen, ki látva, hogy inkább őrülttel, mintbálványimádóval van dolguk, csauszaival elfogatá Muhzint, s megelégelé, hogy oszlophoz kiköttetve kétszázat veretett a vállára tevehajtó korbáccsal, s akkor maga eléviteléőt, hogy valljaki, miféle őrült gondolat követteté el vele azt a merényt, hogy a Kadileszker halott nejét úgy eléktelenítse?

Muhzin elbeszélte a helytartónak az egész bűvös tüneményt, mely őt ideküldte. (TÖRÖK REGE)

• Óh, te szegény Muhzin – monda neki a helytartó, mid őn megérté a dolgot -, de nagy világbolondja vagy te, hogy ilyen otrombául rá hagyod magadat szedni. Bizonyosan csúfot űzött valaki belőled; hiszen az az Eminha, ki a Kalideszker neje volt, itt született, itt élt gyermeksége óta, hogy lehetett volna az a te nőd ezelőtt esztendővel? Azon ír pedig, melyet neked ama csaló mint tündéri szert adott át, nem egyéb, mint maró méreg, mivel a pestis idején a betegek testén hólyagot szokás húzatni. Ismeri azt minden dervis. Térj eszedre, végezd be a búcsújárást, s azután eredj haza Stambulba, s láss a mesterséged után. Kívánom, hogy nagyobb baj ne várjon rád otthon. Muhzin megcsókolta az emberséges basa kezét, ki néhány dinár útravalót is adott neki, s azzal visszaindult Stambul felé, elrongyosult ruhával, megkorbácsolt testtel, összetört szívvel és félig megháborodott elmével.

Hetek múlva ért haza betegen, nyomorultan Stambulba; egy –egy karaván elhagyta, a másik fölvette; hozott haza egy lándzsadöfést a tomporában beduin kalóztól, négy fog helyét combjában kósza párductól, mitől félholtan vették el; és rettentő ürességet a szívében, ahonnan kihalt minden hit és remény.

Amint Stambulba megérkezett, föltette magában, hogy annyi veszedelem közül megmenekülve nem kísérti többé az Istent, hanem megnyugszik abban, amit rámért, s ismét hozzáfog elhagyatott üzletéhez.

Evégett mindjárt fölkereste a derék Ali Hodzsiát, egyetlenegy jó barátját, kinek kincseit átadta megőrzésül. Az igen szívesen fogadta a megérkezőt: „No, csakhogy megjöttél, Muhzin, bizony azt hittem, hogy oda fogsz veszni, minden este imádkoztam egyet érted, hogy visszatérj.”

Muhzin azután elmondá el őtte, hogy milyen gonoszul járt és mennyire csúffá tette őt ama tündér, és hogy ezentúl nem fog hinni a tündéreknek sem, habár holdvilágból lesz is a szakálluk. – Ez bölcs beszéd, Muhzin – szólt Ali Hodzsia -, mondtam ugye, hogy ne menj el. Ha itthon maradsz, ki sem rabolnak, csúfot sem látsz. Most már bolondot csináltál magadból és koldust. De ne búsulj; egy héten egyszer terített asztal vár reád házamnál, a többi kegyes muzulmánok majd gondoskodnak többi napjaidról is. – Köszönöm jóságodat, Ali – felelt Muhzin -, nem akarok én koldulni. Előveszem félretett kincseimet, s kereskedem velük, mint azelőtt: megélek tisztességesen. – Tehát megvannak még a kincseid? – kérdé Ali, szörnyűképpen elbámulva. – Meg bizony; mégpedig tenálad vannak – felelt Muhzin. Ali Hodzsia megcsóválta fejét:

• Muhzin barátom. Neked a sok szerencsétlenség elvette az eszedet, hogy magad sem tudod most, mit beszélsz. Az imént mondtad el, hogy az úton kiraboltak, és most meg azt állítod, hogy kincseid nálam vannak, amiket én sohasem láttam. Tudod mit? Eredj most innen, aludd ki magadat, majd ha eszed egy kissé kitisztul, akkor megint szívesen látlak.

Ezzel a derék Hodzsia szép nyájasan kitolta Muhzint az ajtón, és bezárta magát előle. A boldogtalan keresked ő most esett még igazán kétségbe. Már maga is kételkedni kezdett felőle, hogy vajon eszénél van-e, vagy pedig csakugyan megtébolyodott, s félretett kincseiről való álma is csak agyrém, mint a többi? E kétségbeesésében futott a nagyvezérhez, lábaihoz veté magát, és elmondá előtte az egész történetet. – Van-e tanúd, aki látta, hogy átadtad kincseidet a Hodzsiának? – kérdé a nagyvezér.

• Egyedül Allah, senki más. Hiszen olyan jó barátok voltunk, mintha egy test, egy lélek volnánk. – Akkor maradj veszteg, míg szólni fogok a szultánnal. Mikor a nagyvezér elbeszélte a szultánnak a dolgot, Szoliman azt parancsolá neki, hogyhirdesse ki minden utcaszegleten a kikiáltók által, hogy bizonyos Muhzin nevű kereskedő, ki most jött haza mekkai búcsújáratából, az éjjel a Bosporusba ölte magát. Holttestét a halászok kifogták; ha tehát vannak a megholtnak jó barátai vagy rokonai, akik illő tisztességgel akarják eltemetni, jöjjenek érte; ellenkező esetben a tetem a közönséges szegények temetőjében fog elte mettetni.

Természetesen, aki nem jött el Muhzint eltemettetni, az Ali Hodzsia volt, s őt inkább felé sem nézett; csak több nap múlva látogatta meg alattomban a szegények temetőjét, ott fel is találta a lapos sírt, melyre két durva kő volt hengerítve; az egyiken durva mázolással Muhzin neve.

Muhzint pedig a szultán elcsukatta a hét toronyba, hogy még ha akarná, se láttathassa magát senkivel. Ott különben jó bánásmódban részesült, s nem volt fogyatkozása semmiben. Szolimán maga tudakozá meg a kereskedőtől az általa letett kincsnek alakját, ismertetőjeleit darabról darabra, s jól megjegyzé azokat magának. Akkor megparancsolá a nagyvezérnek, hogy kössön barátságot a Hodzsiával valami szín alatt. A nagyvezér óvatosan fogott a dologhoz; néhányszor alkalmat talált a törvénytudó bölcsességét észrevehetni, ígérte neki, hogy ajánlani fogja a szultán előtt. A szultán beszédbe elegyedett a törvénytudóssal, s rendkívül gyönyörködött annak előadásában.

Kés őbb sokszor felkérteőt véleményadásra egy-egy furfangosabb perbeli kérdésnél, melyre nézve a divánban megoszlottak a vélemények, s mindig nagy súlyt fektetett Ali szavaira. Sőt, annyira kiterjeszté reá kegyelmét, hogy kinevezte őt Hudzsirjának (főalamizsnamester), s a szeráj első hivatalnoki rangjába emelte. (TÖRÖK REGE) Ennyi kegy egészen elvakítá Hodzsiát; fél év múlt el már azóta, hogy Muhzin halála ki volt hirdetve, talán nem is gondolt rá többet.

Egy napon a szultán egy olvasót látott meg a Hodzsia övébe dugva, mely éppen olyan volt, minőt neki a kereskedő eldugott kincsei között említett. Mogyorónyi korallgömbök, körös-körül ájtatos szavakkal telifaragva, mindegyik nagyobb gömb kirakva dinnyemódra gyémántokkal.

A szultán elbámult ez olvasón. – Minő pompás olvasód van – monda neki -, ilyen valóban egész kincstáramban nem találkozik. A klárisokrendkívül szépek, ésamunka megbecsülhetetlen. A Hodzsia el volt ragadtatva örömében, s nem késett azonnal átnyújtani a szultánnak az ékszert, mely szerencsés vala megnyerni a nagyúr tetszését. A szultán magasló keggyel fogadta az ajándékot, s adatott helyette a Hodzsiának három erszény pénzt, ami többvoltazékszeráránál, ésmeghívtaőtmásnapraadzsirid térre, hol pompás mulatságot fog tartani. AHodzsiajobbanörültakitüntetésnek, mint az ajándéknak; a dzsirid téren megjelenhetni a szultán kíséretében! Az egy szabad tér a szerájban, hol a török urak kopjavetéssel, nyíllövéssel s egyéb férfias játékkal mulatják magukat; a szultán maga is részt vett e játékban, sokszor a legjobb célbalövőnek tartották a dzsirid téren.

Ezalkalommal isrésztvettaszultánalövöldözésben, de mindig rosszul l őtt;sohasem talált a célba. Emiatt haragos kezdett lenni, s mint szokták a lövészek, okozta a szelet, az ideget, a tegzet, a sütő napot a rosszul sikerült lövésért, végre kifakadt az ujján levő gyűrűre, az az oka, hogy a lövés mind félremegy.

Mert a nyíllövéshez szokás volt a hüvelykujjra egy kígyóformán tekerg őző gyűrűt felhúzni, azzal fogták meg a tegez húrját, hogy a hüvelyk könnyebben húzhassa s éppen a kellő időben pattanthassa el az íjat. A szultán zúgolódott gyűrűje ellen, hogyrosszul van csinálva, nagyon megfogja az ideget, s nem tudja elég gyorsan elbocsátani; ezzel rántja fel a tegezt. – Adjatok más gyűrűt!

Kísér ői siettek saját gyűrűiket nyújtani a nagyúrnak. A szultán sorba próbálgatta azokat.

• Ez se jó: egy se jó! Hajh, nem tud olyan jó gy űrűt csinálni a nyíllövéshez senki, mint Szulasszán ötvös csinált; de már az nem él. Nincs senkinek Szulasszán csinálta gyűrűje?

Mohón kapva a kérdésen, rohant a szultánhoz Ali Hodzsia, sjelenté, hogy az ő gyűrűje a megholt nagy mester készítménye; fogadja azt tőle ajándékba a padisah.

Szolimán ezt akarta. Ez volt a legkiválóbb ékszer, mit el őtte a kereskedő leírt; elfogadá azt a Hodzsiától, s felhúzta hüvelykére, és azután olyan jól lőtt a célba mindig, hogy mindenki tapsolt neki; legjobban maga Ali Hodzsia; pedig mindegyik nyilat annyiba vehette, mintha az ő szívének lett volna szánva. A dzsiridjátszás után a szultán maga elé vitette Muhzint. Kezében volt az olvasó és a hüvelykujján a gyűrű, úgy imádkozott az Alkoránból.

A keresked őt egyszerre meglepte az ámulat, midőn elveszett ékszereit meglátá Szolimánnál. Odaveté magát a szultán lábaihoz, és két kezével megfogá palástját. – Óh, uram, e gyűrű és olvasó, mit kezedben tartasz, az enyém.

A szultán kérdezé t őle: mi van az olvasó egyes szemeire írva? Miféle kövek vannak a gyűrűbe rakva? A kereskedő megfelelt pontosan minden kérdésére. A szultán újra visszavitette a hét toronyba. Másnap hívatá a Hodzsiát. Beszélt vele mindenféle érdekes jogesetről, mik a divántanácsban előjöttek, s véleményt kérdett azok felől a törvénytudóstól. A többi közt egyszer elmondá neki azt az esetet, más személyeket nevezve meg, miként tagadta el egy barát elutazott társa bizományát, s kérdé tőle, hogy mit érdemel az ily szörnyeteg büntetésül, ki jó barátját így megrontá.

Ki miben vétkes, abban legszigorúbb bírája másoknak. Hodzsiának tán eszébe sem jutott, hogy hasonló bűnt ő követett el valaha. Aztán a bűn el is volt temetve mélyen Muhzin sírkövei alatt, nem tudhat arról senki semmit. A jogtudós azt felelte a szultánnak, hogy ily rendkívüli vétség rendkívüli visszatorlást kíván; a bűnös nem érdemel egyebet, mint hogy elevenen megtörjék egy mozsárban.

• Te mondád ! – kiálta ekkor a szultán elítél ő szóval, s tapsolására négy izoglán ugrott elő, kik megkötözték a Hodzsiát; elvevék háza kulcsait, s felkutatva lakását, ott találták mindazt a kincset, mit a kereskedőőrizetére bízott. A meglepett Hodzsia, ki a legmagasabb kegyelem napfényében vélt fürödni, s nem gondolt rá, hogy a napfényben minden keresztüllátszó lesz, rémülten vallott meg mindent; még azt is elmondá, hogy ő maga volt a tündér, ki éjszaka phosphorkenettel mázolt szakállt kötve, a gyászoló Muhzin szobájába ment, s azzal oly kárhozatos játékot űzött, mely miatt a nyomorult szinte eszét és életét veszté.Ő maga lopta el a sírból Eminha holttestét is. A szultán rögtön összehívatá adivántanácsot; elmondáa vezérek előttaz ügyet, s elmondá a Hodzsia véleményét is a büntetés felől. A vezérek azt mondták, hogy a Hodzsia véleménye helyes. A büntetés neme új, és ő kóstolja azt meg maga legelőször.

A szultán parancsára egy nagy mozsarat vágattak márványból; hozzá roppant törőkallót, melynek négy nyele volt. Azt a szeráj udvarán felállíták. A Hodzsiát elővezették bíbor köntösében, aranyos turbánjában a fején, pillangós öve derekán, úgy veték bele a mozsárba.

Azután négy bosztandzsi megfogta a tör ősulykot, s fölemelé négy nyelénél fogva; a bosztandzsi aga intésére egyszerre leejték azt a mozsárba. Egy irtóztató ordítás hangzott fel abból, névtelen, szótagolatlan üvöltéssé nyúlva; a bosztandzsik máORBIS PICTUS

sodszor is fölemelték a kallót, másodszor islezuhantatták; most már csak egy fuldokló hörgés hangzott vissza a zuhanat után, harmadszor már csak rémletes nyögés; és azután semmi egyéb, mint a csontok ropogása. És azután addig zúztak a sulyokkal a mozsárba, míg ki nem fáradtak bele, és ami akkor ott maradt, az csak egy alaktalan tömeg volt, vér és csont és selyem és arany pillangók egy összedagasztott halomban. Így büntette Szolimán szultán a csalót.

_*

Ezel őtt hetven évvel még ott látta Tavernier francia utazó a divánterem ajtajában ezt a mozsarat, rettentő emlékét az ozman igazságtételnek.

Emberek és kétlábú állatok ORBIS PICTUS

Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a struccok, gólyák és pelikánok, melyek szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképpen nemes kortes atyánkfiai, kik ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nemkülönben az írók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképpen csak a kaputjok tollas, s az úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni, míg az ellenlábasok osztályában minden rendű és rangú táncmesterek és kötélverők, hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mindazon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni, foglalnak kisebb-nagyobb helyet.

Jelen sorok írójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban egyik lábát elhordta a szakállas golyóbis; az egylábú állatokról pedig sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű írója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképpen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hívnak, irigykedjék, s őket rágalmakkal kisebbítse. Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a dicsekedés, és egyikünk sem tehet róla. Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát szenvedélyből, melyet nem bírok magamról levetkőzni, s annyira még nem qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem ígérteti velem, hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok táncolni – egy lábon: eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett, míg be nem váltottam ígéretemet, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe fognak esni.

Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:

Els ő rágalom EGY FÉRFI, KI MINDIG PÁRBAJT VÍV

Soha olyan vérszopó hiénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg börzeárfolyam meg nem rongálta, s a zsidók hittek benne.) Én nem tudok ráismerni, úgy elváltozott. Nőtlen korában agalamb is griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a legbosszantóbb vexát elszívelni (mire bizonyság az, hogy két egész hónapig lakott a F-ts-házban). A nagyvilágban ő volt a társaság bűnbakja, akinek a contójára pulykapirossá nevette magát ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg – az volt istenesebb, ki legtöbb élcet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngébb érzelmei (pedig azok voltak nagy rakással) sem maradtak kímélve, valószínűdolog. Demindezeketőéppen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott saját rovására a többivel együtt röhögni, miképp az ember azt hihette volna, hogy őt mindaz rendkívül mulattatja, amitől más lélek embert ennék és tüzet okádnék.

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja magát, de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyv nélkül a párbajok célszerűtlensége felől, s annyira csordultig volt keresztyén felebarátai bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy itce vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni. Ő volt az, ki soha színházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta venni a kalapját – egyszóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiú feleséges ember. Garázda, házsártos, ákácius lett egyszerre (persze odahaza), finnyás, mint egy parvenü; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense; impertinens, mint egy mazur-előtáncos; és dörmögő, amilyen csak egy férj lehet – otthon.

Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek. Annyi azonban históriai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan tudnak. ORBIS PICTUS

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori kolera el őtti ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni utazásomból visszatérve, a praefectust lerázhattam nyakamról. Díván Euphemiának hívták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám úriházánál nevelkedett – nem tudni, minő qualitásban -, később jól megnővén, a méltóságos mama kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban kisasszonyhúgaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú esztendőket, melyeknek folytában egy quietált major, ki gazdag volt és amellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony húgomtól, kit előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának, solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy bosszújában Euphemiát megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig. Rövid idő múlva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis állapotával, snyomára jött, hogy tízezer forintja van készpénzben, készülőben levő pénzben talán több is, s mindennek az lett a vége, hogy Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni. Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nép sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a hauta creme még a reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionable ember ebédhez ül), tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve, csokoládémat szörpölgetem (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e felolvasásában sokszorkeresek mulatságot, merttudvalevődolog, hogymorva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani aztán, ha fennhangonelkezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, mellyel azt a legfonákabbul illusztrálni törekszik: e declamatorius cigánykerék-hányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül, mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rám ront Bankóné asszonyság iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és pláne kesztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

• Ah, édes Ó úr! Végem van, oda vagyok!

(Közbevet őleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, minthaezazÓ, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon jutottam, hogy üdvözült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hívták, s innét fordíttatta nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja elő.) Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a morvának, hogy tegyen neki széket. – Ah, édesÓ úr! Nézze csak, olvassa e levelet! – sipánkodék a jó hölgy nagy prosopopoeiával, s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra, zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végigolvassam a levelet. – Hát látott ön ilyen iszonyú tigrist? – kérdezé kezeit kulcsolva.

• Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt írta a feleségének, hogy ma reggeli nyolc órakor a budai hegyek között élet-halálra vívni fog N. N. urammal (itt egy vad pávián nevét írta oda, melyet sem annakelőtte, sem annakutána nem hallottam).
• Mit csináljak, én uram Istenem? – jajveszékelt a hölgy, mikor látta, hogy meglepetésemben a kezemben levő csípővasat nem nyeltem el. – Menjen haza, madame, és olvassa Lamartine-t.
• Könny ű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják, s mi lesz énbelőlem?
• Ugyan, Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürtjeimet; hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy orvosnövendékekkel, de ne énvelem. Ön férje csupán érdekessé akarja magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében soha.
• Dejszen Laji igen heves vér ű ember, neki igen sok párbaja volt már, tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott. – Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben. – Istenem! Hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsúfoljon. -No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én n őktől sohasem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezúttal éppen a gúnyt találom kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen megnyugodva afelől, hogy haLajivalakivel csakugyan verekedik, úgy azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy hímszúnyognál, s választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz vagy vízipuska.

De hiába! Az asszonnyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát, s mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem írását nem adtam, hogy mekkora sebet fog kapni Laji a hátára vagy akárhova máshova, én akkorát hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre, és elment. Szegény asszony! Úgy szerette azt a himpellért. A nők sohasem szűnnek meg szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e „sohasem” szóban célzást vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is éppen annyiidős vagyok, legfiatalabb kisasszony húgom pedig kit maga az esperes keresztelt Georginának, pláne két évvel több. Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy csontja sem hiányzott, hanem tetőtől talpig részeg volt. Euphemia afölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat törődött annak rendkívüli bóbitájával, s félrebeszéléseinek okát hajlandó volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, ORBIS PICTUS

er ős hiszemében azon szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fenntisztelt ellenfelét úgy lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény aszszony, hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltrancsírozott, meg ne haljon férje lelkére; ami csakugyan nem is történt meg; gondja levén a sorsnak arra az egyre, hogy aki nem született, meg se halhasson.

IlyenludatcsináltBankó öcsém az ő áldottfeleségéből, valahányszor excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként egyre-másra ilyen tartalmú cédulákat talált asztalán: „Ha holnap reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat” – ismét másik: „Midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál hideg küszöbén állok, s ott is rád emlékezem” – majd megint: „Imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés legyen. Iszonyú bűnt megtorolni megyek; ha meghalok, tudd meg: hogy az teérted történik és a szent becsületért.” – A szegény asszony ilyenkor majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig tivornyázott korhely pajtások és szegődi táncosnők társaságában; tudva, hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő, tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott borospalack forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének röpülni, hogy rögtön egész arcát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a vér, s másnap arca úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket írtak volna rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem bírta megmagyarázni: vajon gereblyével vagy tojáshabverővel duellálnak-e ott, hol az ember ily cifra sebeket kap.

Ez így tartott hat hónapig. Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a kénytelen vigasztalás miatt, mint azon bosszúságból, hogy ez az ember fél év óta mindig egy élcen nyargalózik. Nem, Bankó öcsém! Találj ki már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával, s éppen azt akarta tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahhoz hasonlíthassa, megkérdém tőle, hogy nem volna- e kedve velem együtt a viadal helyén megjelenni, s ezáltal a veszedelemnek elejét venni. A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a mankómat, felültünk, és legelőször is hajtattunk az Akácfa utcába; itt lakott Ludmilla kisaszszony, táncosnő a német színháztól, ki Don Sebastianban szokta a fátyoltáncot másodmagával járni, hogy akármely szmirnai bajadér se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajadér tánca végeztével egyetlenegy szál tapsot hallani a galérián. Az Bankó öcsém volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-cheflett volna, mely az ő pas de merveille-jeit halhatatlanítani született. A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá, mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe nem szoríték; attól nagy nehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt mi is kiszálltunk, s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült. Messziről ráismerék a színpadok és choreák királynéjára, s egyenesen nekitarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni, hanem rákiálték:

• Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg, hisz látja, hogy kettőnknek van három lába. Megállt. – Ah, kegyed az, Herr von Ó? – sipegé nyájas coulissa-mosollyal. – Hol jár itt ily korán? – Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen párbajt akar vívni, azt kell megakadályoznom. – Párbajt? – viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy milyen képet csináljon e szavaimra: párbajt! – És kicsoda? – Ennek a fiatal hölgynek a férje, aki itt a karomba csibenkedik: az a bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el! Az én táncosném kicsinyben múlt, hogy nem skizzírozta magát e szóra; de megfogtam a kezét. – Lássa kegyed – mondám -, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt provokálja. Csu pa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen, hogy elsikoltám magam.

• Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Óh, maradjon itt, kérem, szép kisaszszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres szándékáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsakegyikkezétatenyeremben nem akarta hagyni, amivel megjártam volna.

Mindhárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én pedig Ludmillát fogtam.

Kis id ő múlva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos, cifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik ceglédi kisbéresseszebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjútenorban „Óh, égi üdv, te vagy csupán”…

• Ez már hidegvér – mondám -, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. – Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a másik. Mindenik tudta, miért? ORBIS PICTUS

Végre el őtűnt az én párbajt vívó pacsirtám, s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve. Itt megállt, bal kezét szívére tette, s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel éppen odaért már, ahol „lelkem az égbe szálla”, midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból, s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálvánnyá változott. Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok. Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven múmia.

• Megijedtél t őlem, ugye rossz ember? – feddé szelíd szemrehányással Euphemia -, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig búsítani? Te, te rossz ember! Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl, sazthiszi, hogy igen okosat mond. -Én-imádottPhémi
• talán – nem – haragszom – akarom mondani – ne haragudj – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger – akarom mondani, a piac -gyalog – az óra – felment a toronyba – kitörte a lábát – (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, amit útközben hallott, hogy a piacon az órásmester leesett a toronyból). Féltem t őle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre-zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje bicegtem én is. Amint a fiú minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult, mint Tigris Robertben a királyleány. Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiúnak a párbajok célszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar vívni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok színpadául kevésbé nyilvános helyeket választ. Ó azonban mennyre-földre esküdött, hogy sohasem bánt többet senkit.

• Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? – kérdé Euphemia, miután férje szakállát könnyeivel és csókjaival illően benyirkosítá. – Majd mi kettenelbánunkvele
• mondám, karomat nyújtva a szabadabban lélegző Ludmillának, melyet ő azonban
• dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen id ő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért? Bankó öcsémmel, ha találkozom az utcán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög – Ludmilla még a színpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját-anyj át öltem volna meg; szintén látom, hogy másféllábú j ambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujj akkal fenyeget, mondva: „Ön, ön Istentagadó!”

Sic vos, non vobis

Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel úrnak hívták. Született itt a kontinensen, odalenn, Nyírbátorban. Soha sem ő, sem valahány apja volt, édesapja, nagyapja, ősapja,szépapja, csúnya apja és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttekki lóháton. Sámuel uratmégis anglusnak hívták. Mert ismerni kell azt a passiój át ennek a mi városunknak, hogy ezmindenkit,aki nem szakasztott ismerőse, szeret újrakeresztelni, megbérmálni, megajándékozni extra titulusokkal; ahogy pedig a nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg pláne túlmegy minden egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek; akire haragszik, zsidónak; a polgári zenekart polgári cigánynak, sőt mióta egy hajdani francia nyelvmester egyúttal a város hivatalos levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett levélkihordót franciának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is úgy akarta. Eleinte tetszettneki ez az elnevezés, míg csakjó pajtásaitól hallogatta, midőn kikijött az utcára valami bolondos frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába kásájában, a kis lencsényi gimbek-gombok fel voltak varrva a háta közepére; vagy mikor végigijesztgette az utcát valami embertől soha nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolc zsebe volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul azinánál álltak meg. Tetszett neki, hogy őt az emberek nézik, s hogy még j obban megnézzék, leborotvált a képéről minden odatartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni, hogy ez mekkora szenzációt okozhatott, oly vidéken, ahol a

papon kívül nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba vásárolni s a fiú azzal fogadta, hogy „mivel szolgálhatok őanglusságának?”, elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még eddig nem produkált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak. Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta valamennyi utcára nyíló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt semmi élő teremtéssel, s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különcködésből később haragból, végre kénytelenségből idézett magára. Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzájutni. Szomszédunkban lakván pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s midőn egyszer rajtakaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal, hova piacon vett halakat szokott eregetni, azt ígérte, hogy meglő.

Egy id őben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy neki feleség kell, és emellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez menendő némberek közül neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog feleséget nevelni, egy növendék gyermekből ki még a világ hivalkodásai által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagy tenyer ű borbély, akit, mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan Szilvának is neveztek városszerte, akinek kilenc magzatja volt, mind a kilenc leány, a legidősebb kilencesztendős, és így sorban a többi. Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolcat akart neki adni. Az anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítani. Kiválasztá tehát a kilenc közül a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a legkevésbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi jelességképpen mind görbe szemmel nézték a világot. Az örökbefogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai megajándékozni, az anglusnak ez derogált, s meghagyá, hogy ezentúl Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen n őtt fölfelé. Fogyasztotta a cukrot meg a képes könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy máris mily szeretettel ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha valahonnan megjön, s mily szenvedéllyel kutatja ki mind a nyolc zsebét kaputján, füge és cukros mandula végett, s ha néha a szakácsné megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öregúrnak a kitálalt holmira: „Ezt én főztem.” Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mindaddig, míg feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni, mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt elküldeni a növeldébe, s otthagyni, amíg megnő, s majd csak készen venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolc éves koráig nem látta Zsuzsabella kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer levelet, megtöltve írott szarkalábakkal – minden születésnapján egy kis fogpiszkálót vagy óratokot, s minden negyedévben egy nagy árjegyzéket: felfogyasztott tű, cérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász, toll, tenta és kitörött ablakokról, s ilyenkor sohasem mulaszthatá el magával azon észrevételt közelni, miszerint vannak piszkálók és óratokok, melyek igen sokba kerülnek. Mikor aztán a tizennyolc évet ütötte azesztendő, nekiindult Sámuel úr a szomszéd városnak, ahol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a szellemi üvegházból a házasság paradicsomkertjébe átültetendő. Nyolc esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre meglátja, az eközben történt átváltozás hatása rettenetes legyen. Csakugyan rettenetes is lett. Zsuzsabella ezalatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megn őtt, képe nekiterült, s ami legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt öltött magára, mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel urat a madame, mivel a kisaszszony minden elővigyázat dacára marokkal ette a meszet meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzájutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre, s felpakolta a csézába a sárga plusquam-perfectumot, ki is az egész úton olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent, amit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó városokat, szárazföldi cethalakat, technológiát, porcelánkészítést stb., stb. Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal megölte volna. – Tudja, bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja, én tudom – „Dublin”… – Tudja, bácsi, mit eszik az armadilla? – Az ármádia? Prófontot, fiam. – Haha! Az armadilla! A pikkelyes armadilla! Lám, én azt is tudom. Fülemiletojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemiletojást, az armadilla – magyarul hangyászmedve – az – az – izé – izét eszik – édesgyökérrel él.

• Hát azt tudja-e, bácsi, hogy mib ől csinálják a porcelántányért? – Azt tudom, fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt. – Haha! Hát egy adag szén meg két adag salétrom és három adag kéngyertya. – Abból aztán majd lesz puskapor. – Hát azt tudja-e, bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit? – Nem bánnám én, fiam, ha otthagyta volna is. – Haha! Gutenberg. – Hát azt tudja-e, bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom. Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől. – Hát azt a szép verset tudj a-e, bácsi:Kennstdudas Land, wodie Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, aki írni tanított bennünket. – Hát franciául tud-e, bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz az, hogy „sé fu zém té dú mon kér?” Hihi, ugye furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a „haudujudú”-ra kerül a sor, s nézte, hogy merre lehet kiugrani a kocsiból. Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az examen. – Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobban? – Ugye szép volt az a rózsa, amit nevenapjára festettem?

• Hát az rózsa volt, fiam? Én pipacsnak néztem. – Ugye szépen tudok zongorázni, bácsi? Hátméghaa„Potpourri fürdieJugend”ethallaná;azám a szép opera. -Tud-e bácsi kacsukát táncolni? Látja, én azt is tudok. – Kancsukát? Hisz az fájhat. – Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van írva, hogy „chachucha”. – Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tud sz. -Főzni istudokám – szereti a dara smornit? -Azapám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele. – Ugye, még énekelni sem hallott? Disquantot énekelek, a hangom igen szép, egy kicsinyt ternolo is, ami nagy ritkaság.
• No, fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban. Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, amire csak szükség volt a háznál, mire nézve, amint hazaértek, kezébe szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, amint a legjobbnak látandja.

Lettisreorganisatio. A minisztérium tárcákat cserélt, a szakácsnéból lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett kertész, akonyhabelügyeitmaga akisasszonyvettekezei alá. A szállások új felosztásban részesültek, a pipázószobából lett ebédlő, a zongora a dolgozószobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőberendeztetett el, úgyhogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a lucernás helyébe tulipánokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett provisori kaporral, egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a baromfias udvarba a közbátorság fenntartásául sinkoránok eresztettek a rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták paréjjal, tudván, hogy azt a malacok szeretik. Egyszóval fenékkel felfordult az egész administratió.

Ami pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az éppen minden kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megcukrozva, s fővés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velük négyszemközt találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandulával és mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, amit pedig Sámuel úr szívéből gyűlölt és lenézett.

• Nem, fiam, ez így mégsem lesz jó – szólt végre egyszer Zsuzsabellához az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább -, csak hadd főzzön ezután is a Jutka, te pedig légy kisasszony, s ülj a zongora mellett. A conservativ rendszer helyreálltával lőn kínja a füleknek. Mert nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongoraagyalásnak, hanem amellett hallhatta, akinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó mikmákolást, amit merész fantáziával éneklésnek is lehetett volna nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a közellevők füleit.
• Lelkem, Bella – szólt egyszer az öregúr a zongoradönget őhöz, megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot -, danoltál már nekem eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt, nem mondom, hogy profánus színházban, sőt inkább nagyon is istenes helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nemsokára híre terjedt, hogy ekkor s ekkor az anglus kisasszony énekelni fog a templomi zenekarban. Aznap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kíváncsiak voltak, ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit.Akülönben vékony hangafélelem miatt annyira elpusztult a trombiták és bőgők kísérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el. Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát. „Nem tud biz ez semmit – mondá jó magában -, no, de legalább szép és az enyém, s nekem ez is elég”. Ekkor valami ismer őse találkozott vele, aki rég nem látta, ki is, hogy megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint sárga cselédet, féltréfálva azttaláltatőlekérdezni, hogyholvetteaztabirsalmát.Mindenillúzióodavolt.Sámuel úr sohasem tudta többé kiverni fejéből azt a „birsalma” szót, annyira megfeküdte a fantáziáját. Tehát nem is szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan, amilyen, be kell vele érni.

Ideje l őn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak, hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki, hát nem is tudná meg azt soha.

• Látod, fiam – szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához, maga mellé ültetve azt valami akácfa alá -, mert nagy és nemes hivatása van ám az asszonyi nemnek. Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arca sárga voltára igen kedvező változást gyakorolt. – Az emberi szívnek vannak titkos kívánatai, miket nem bír magánakkifejezni. Zsuzsa felsóhajtott. – Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem. Zsuzsa el akart szaladni.
• Bella lelkem, te sem vagy már gyermek – szólt megkapva a futni akarót az anglus -, idestova férjhez is kell menned.
• Nem merem én azt – szepegé az ártatlan.
• Kell merned, gyémántom, t őlem semmit se félj, én semmi kívánatodnak ellene nem állok, teljesítem, amit akarsz, mert vétenék a természet ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit, s a kezében lev ő batisztkendőt félig betömte a szájába. – No, én nem kívánom, lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel egy vagy két hónapot.

• Majd holnap – mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt. – A tatárba! Hiszeztúl arendinjól megy -mondámagábanakérő-, én két hónapot akarok neki engedni, s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultsággal lépett be Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát, elkezde sűrűn zokogni, s amennyire a szepegés megengedé ismerni az emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: – Hm – hm. Édes bácsi. – Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm

• megértettem. – Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves bácsi megígérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, ahogy kívánta.

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe, s azzal odarogyott – nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz, s kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását. – Majd az csak a pap dolga lesz, fiam – biztatá Sámuel úr, fel akarva őt emelni, ami pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart kelni, míg áldását ki nem nyeri.

• Magamat csak nem áldhatom meg – mondá magában Sámuel, s amíg azt mondá magában, bebukik az ajtón egy pirospozsgás siheder, két nagy, kifelé fordított vuklival a füle mellett, s az is odarogyik a lábaihoz, s szinte megragadja egyik kezét, és áldását kéri.
• Hát te ki vagy? Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek titkos kívánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek, s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is beéri.

Sámuel úr k ővé változott legottan. Sokáig nem bírt szóhoz jőni; hát ez a leány mindazt, amit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt, hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta, hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna megcibálni, mert azt már nem biztatta.

• Hát hogy mersz te idefurakodni? – Mert velem jött a szerelem… – Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy micsoda vagy? – A bátyám Posenben Stadt-Comissaeren- Hallunk. – Adjunkt! Szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad? – Hegedűvirtuóz leszek. – Tán bizony cigány? – Nem, a chorusban én húzom a bőgőt. – Hát ott ismerkedtetek meg? Ste akarod elvenni abirsalmát? Te? -Csak kegyes áldásavagyon még hátra. – De biz abból semmi sem lesz. – Hát ha már lett is valami? – Megütheti a forgószél! – Csak atyám uram meg ne üssön. -Atyád urad? Tán biz engem értettél alatta? – Hát kit is mást, az én Izabellám atyja énnekem is atyám, mert én neki férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött zsarnokságotgyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal b őgős, orlandói positurába vetette magát, s szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két liffleffegő vukli.

• De már akkor eltévesztettétek az ajtót – röffent rá a felülkereked ő Lear -, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke, tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni. Az ifjú fidicinnek torkán akadt meg a hang, ránézett azzal a két kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára. – Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.
• Hát azért kevésbé fognál szeretni, mivel rangom nem el őkelő? – kérdé nemes érzékenységgel a birsalma. – Igen, de hol fogunk lakni? – A bátyád Posenben Stadt- Commissaeren-Hajdunk… – Igen, de meghalt. – Erről meg te nem szóltál nekem semmit.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez végre is megszánta őket.

• No, hogy azt ne mondjátok, hogy sohasem adtam semmit, megveszem számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a mesterséget; hanem én szakállt növesztek, engem nem borotváltok meg többet. Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá, mondván, ne válogass, Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel úr kezeit, aki is nevének megfelelő flegmával adta rájuk áldását, mondván: (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)

-Mármosthátvigyen benneteketazördög. Az ekként vallott kudarc annyira le találta verni Sámuel urat, hogye perc óta Szerényfi uratis okos embernek kezdé tartani, aki pedig nem volt az. Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset írt, melynek az volt a refrainje, hogy „ördög az asszony”.

És Sámuel úr éppen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, amióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és sohasem átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerintazon vers nagyon is igaz, mihez Szerényfi úr sohasem volt rest utána tenni: „és nagyon szép”.

A kénytelen mulatság (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)

Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? Az ifjabbikat, nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű coboldomat – nem az enyémet, dehogy az enyémet, csak úgy szavam járása ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sóhajtoztatok utána eleget: te is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyiktek sem volt, mintén, hogy vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze, a társalkodóné is ott volt. De mindamellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az ilyen nagy szerencsét. Egyszer Kerékváron, akastélyábaneszébe jutneki későeste, hogy holnap casino-bál lesz Aradon, őneki okvetlen ottan kell lenni; azonnal befogat; nem volt más nála, csupán csak én: „Kérem, kedves báró, legyen szíves, kísérjen el Aradra.” No, kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! Sötét van, felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy táncolunk aztán kitört lábbal? Három Körösön kell keresztülmennünk, egynek a hídja okvetlenül el van romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn kell keresztülmennünk, az tele van zsivánnyal, én meg nem védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? Holnap reggel szépen tea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.

Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszélileazembervalamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálában nem akar sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az milyen szép, milyen ideális: a csillagok, abékékmegmás mindenféle; pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea, ami az ő mignon fejecskéjében született s aminek teljesülni kellett, ha mindjárt az ég-föld összeszakad is.

Enfin, mi választásom maradt? Vagy vele menni, vagy ottmaradni egyedül a kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, amiértő megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban. Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassanként egészen elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle, amennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő felébredt, akkor kérdezett sorba: megvan-e a necessaire? Hol a táska? Hol a ridicule? Nem feküdtem-e rá a kalapskatulyára? Azután megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni, hogy Herrgott! Milyen migraine-je van; akkor aztán én is úgy tettem, mint aki alszik. Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki. Az én grófném is fölébred, s nagy álmosan kérdezi, hogy mi baj. Az inas leugrik a bakról, s odajön a hintóablakhoz. – Nagyságos asszonyom, aligha el nem tévedtünk.

– Nos, aztán? – kérdi a grófn ő. – Azért nincs mit megállnunk, ha út van előttünk, valamerre csak eljutunk rajta. – Igenis, de… – Mit igenis, de? Valahová csak visz az út. – Visz ám, de attól tartok, hogy nem jó helyre. – Bolond vagy. Van is nem jó hely a világon. Hát mi tájon vagyunk? – Instállom, a szalontai erdőben. – No, biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük. – Igenis, kérem, de attól fél a kocsis. – A kocsis? Hát az vana conventiójában, hogy féljen? – Igenis, hogy valami baj éri a nagyságos asszonyt. – Hát mi köze hozzám a kocsisnak? – Vagy pedig a lovakat. – No, már azokhoz van köze. – Merthogy ebben az erdőben szoktak lenni szegénylegények. – De bolond az a kocsis; hát ő nem szegény legény?

• Igenis; olyan szegénylegényeket gondol a kocsis, akik a lovakat elveszik az embertől. (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)

Erre én is közbeszóltam: – Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk el éjszaka hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.

• Hogy még azt is elvegyék, ugye? – tréfált a kis daemon kacagva; azzal, miel őtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját, s kiszökkent belőle.
• Ah, min ő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a fénybogarak a fűben. Nézze csak, báró. – Nézzem? Mikor háromlépésnyire nem lehet látni a sötétségben. – Dehogynem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami világosság? Bennem meghűlt a vér. Valami haramiabarlang közelébe jutottunk. A kocsis a bakról olyan hangon felelt, mint akiknek a torkát szorongatják. – Igenis, nagyságos asszony, az a vendégmarasztó csárda. – Vendégmarasztó! Ah, bravó. Ez hát éppen nekünk való. Térjünk arra. Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hírhedett haramiabarlang, ahol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhírű gyilkosverem, aminek a kocsmárosa egyetértésben áll a vidék minden rablójával, ahol már számtalan

embert megöltek. A gonosz lény még kacagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a rémdol

gokat csak a

VaterlandischerPilger

-b ől olvastam, amik sohasem történtek meg;

és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte megy gyalog, s mutatni fogja az utat.

Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett cakumpak az elátkozott csárda felé; mertő azzal fenyegetett, hogy egyedül is odamegy, ha mi félünk.

Már az igaz, hogy ez a kis rossz tündér nem is fél semmit ől. Amint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztülhangzott. – No, mon Dieu; most éppen tele van zsiványokkal.

• Lássa! – szólt kötekedve a grófné. – Bálba indultunk, bálba jövünk, sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.

Én egy percig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, otthagyom és elszaladok; de ez mégsem illett volna, meg nem is tehettem, mert mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy belecsimpajkozott a karomba, hogy nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak félelevenen követte grófnéját.

Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj táncrobajt s a víg rikoltozást, amit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mindettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába. Csúnya, nagy, hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, táncolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tűnt ki, hogy csak kilencen vannak, azok közül is egy a kocsmáros, aki nem táncol, és három cigány, aki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk.

Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállú fickók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe. No, mi jó helyre jöttünk. A fickók, amint megláttak bennünket, egyszerre abbahagyták a táncot, s bámulni látszottak merészségünkön. Az én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:

• Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk erre utazva, s minthogy odább nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha szállást adnának.

E szóra egy karcsú, nyalka fickó kivált a többi közül, egyet pödörintett a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, összeüté bokáit, s meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy éppen nem találja megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát. Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány). Hát a nagysága kicsoda? Mielőtt megránthattam volna a grófné mantille-ját, hogy meg ne mondja, kinek hívják; már ő felelt is: „Én gróf Repeyné vagyok innen Kerékvárról.” – Óh, van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla puskájával, de nem talált. Tessék leülni, grófné. Kellemes ismeretség! A grófné leült a lócára, a fickó melléje, engemnem is kínált. -Shová tetszik utazni ilyen éjszaka? (Meg ne mondja! – inték neki szemeimmel.) – Aradra megyünk a casino- bálba. (Adieu, báli ékszerek!)

• Óh, akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak tovább menni, mi is éppen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat. Igen jó cigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak. More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!

A semmirekell ő nem is kérdezősködött tovább, hanem amint rárántották a csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét, s kipördítette a középre.

Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinéhez, azt félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután sohasem kellett magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy sohasem érte a lába a földet. Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzellejtett. Sohasem láttam őt csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már magyar táncot, s akkor legfeljebb is (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)

furcsának tetszett el őttem, de így meg nem értette még velem senki, hogy mi az, mint ez a semmirekellő betyár.

Eleinte nagy délcegen jártatta körül táncosnéját, mintha neki volna legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról büszkén tekintve le rá, majd meg belerikkantott a zenébe, mikor már sok volt, ami sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva táncosnéját, aki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott, hogy ér-e a lába a földhöz. A legény nagy nyalkán oda-odahajlott hozzá, mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda csalogatta maga után, néha egészen odafutott hozzá, mintha keblére rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha neheztelne, elfordult táncosnéjától, odaállt a cigány elé, s annak járta a maga dacos haragját, mikor aztán kitáncolta a bosszúját, egyszerre visszapattant, elragadta táncosnéját, megforgatta maga körül, mint a forgószél; a grófné úgy táncolt, mint egy villi. Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a vad fickó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében. Tudjátok, a kísértés nagy volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a fickó úgyis régen halálfia, egy gonosz tettel több vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá határozva, hogy amint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet, s agyonlövöm a gazfickót. Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.

Azonban erre nem volt szükség: a táncosok eljárták a három táncot, a zsiványvezér szépen helyére vezette a táncosnéját, s tisztességgel kezet csókolt neki; megköszönte szívességét, s azzal odalépett hozzám, s kegyesen vállamra veregetve kérdé:

• Hát öreg uracskám, nem táncol? (Én, per öreg uracskám!) – Köszönöm, nem tudok táncolni. – No, jól van. – Szólt és visszament a grófnéhoz.
• Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illend ően elkészülve ilyen díszes vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, amink van; nem sok az, de jó.

Érté alatta a báli lakomát.

Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst tettek fel a hosszú asztalra, s azt körülülték.

Tányér nem volt a világon, ki-ki körme közül falatozott, egy darab kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a koncot a bográcsból.

Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta fehér cipóra. Azt mondta, hogy valami fölséges!

Egyszer eszébe jutott a fickónak észrevenni, hogy én nem eszem. – Egyék, öreg uracskám; ettől hízik az ember, mert lopott jószág. Szépen vagyunk. – Köszönőm, nem ehetem, mert nagyon paprikás. – No, hát jól van. – Azzal ismét békét hagyott. A bort persze kulacsban adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután megtörülve annak száját bő inge ujjával, a grófnéra köszönté; az elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez! Ekkor megint felém fordult a gazember, s megkínált. – Igyék hát, öreg uracskám (megint öreg úr!), mert biz elalszik itten. – Köszönöm, nem ihatom; homoeopathiával élek. – Ahá!

• kacagott a fickó. – Similia similibus. – (Még deákul is tud a kópé.)
• Én is homoeopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma borral gyógyítom magamat.

Szentül meg voltam gy őződve felőle, hogy majd mikor lerészegednek, akkor azután agyonvernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is. Míg a cigányokat traktálták, a zsiványvezér megint odajött hozzám.

• Ejnye, öreg uracskám – (ördög vigyen el öreg uraddal) -, hát se nem eszik, se nem iszik, se nem táncol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e kártyázni? Azzal egy tucat kártyát vont elő a zsebéből. No, most ez azt akarja megtudni, mennyi pénz van nálam? – Nem tudok semmiféle kártyát. – No, majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon. Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra teszek én, ame

lyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a másikat.

A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam megtanulni tőle.

Mit volt tennem? Le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.

• Micsoda? Csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a malom

alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új húszast és aranyat.

Erszényemben volt egynéhány húszas is. Nagy félve föltettem bel őle egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; otthagytam az egészet. Másodszor megint (EGY ÖREG BÁRÓ FECSEGÉSEIBŐL)

megnyertem. Megint nemvettemel.Negyedszer,ötödször,hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsivánnyal kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyém lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét otthagytam az egészet, magamban imádkozva: óh, uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt. Hiába, nyolcadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A fickó nevetve mondá: „Öreg uracskám, maga alighanem szerelmes ebbe a szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.” A semmirevaló még példálózni mert velem. Én reszkettem minden porcikámban, mikor a kilencedik forduló következett. Ott van! Az is az én részemre ütött ki. A zsivány nagyot ütött az öklével az asztalra, s kacagva mondá: „No, öreg uram, ha maga így nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Bihar vármegyét!” – Azzal összeszedte, ami pénze maradt, és felállt az asztaltól. Én remegve bátorkodtam őt megkínálni az általam nyert pénzzel. A fickó büszkén, mint egy hidalgó nézett le rám: „Kinek néz az úr engem? Eltegye a pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.” Uram Isten, mit csináljak már most ezzel a pénzzel? Olyan pénzzel, amiért már valakit agyonütöttek, samiértengem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet, oda adtam a cigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember vagyok.

A gaz cigányok aztán körülfogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam meg, melyik az én nótám. Azzal vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz utasítottam őket, húzzák az ő dalát. A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni hangján dalolni a „Télen, nyáron pusztán az én lakásom”-at, olyan szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam, Pesten vagyok a casinopáholyban, s elkezdtem neki tapsolni. A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a grófnét, ez az ő nótája. A vad gazember aztán fújt valami mezei ritmust, amit én bizony nem tanultam el tőle. – Nomármost, öreg uracskám, önön a sor, énekelje el ön is a magáét. Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos szorongattatásban énekeljek, aki egyéb nótát sem tudok, mint „isten hozzád, te csöndes ház”. – Én egyáltalán nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidérc asszony mindig rettentő- ket szokott kacagni rajtam, mikor egy operarészt öntudatlanul elkezdtem dúdolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint egy pávának.)

A grófné ekkor franciául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.

No, még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak. Mit tehettem? Szívemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos félelem anginájával rákezdtem az „Isten hozzád”-ot s eresztettem magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magátagrófné;deaminta„csakbennedlehettem boldog”- nál fölfelé erőlködve, egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kacagás; utána az egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is nevettem, pedig tulajdonképpen egy csepp okom sem volt rá. Azután megint táncolni kezdtek, a grófné kifáradhatatlan volt. Ott járta kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött azablakon, akkor azt mondá a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be a lovait, hadd menjen odább. No, most lesz mindjárt agyonverés. A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s visszajött jelenteni, hogy felülhetünk. Bizonyosan az úton akarnak bennünket leöldösni.

Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanús volt előttem nagyon, hogy a tárcámat nem kérik el tőlem.

A fickó maga is lóra kapott, s hintónk mellett nyargalva elvezetett bennünk az országútig, ott útbaigazított; kalapot emelt, jó mulatást kívánt és visszafordult.

Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gazfickók tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta. Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal táncolni a csárdában. A kis hamis végighallgatta szemrehányásaimat, s akkor azt mondta: – Apropos, kedves báró, nem álmos ön? – Nem biz én – felelék neki bosszúsan. – Úgy elénekelhetné most azt a dalt, aminek a végével adós maradt. – Mármost hát álmos vagyok.

Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi kegyre lesz a grófnénak szűksége, hogy a detestabel kaland titokban tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, amíg a fogadó ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősnek mondta el ő maga, hogy mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még ettől a profitomtól is megfosztott. Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta, különben minek is ment volna oda! Hiszen egy lépést sem táncolt! Azt felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem. Tizennyolc csárdást táncolni éjféltől reggelig. Én nem táncoltam, mégis alig álltam a lábamon.

Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak. Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem nettó ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy félek tőle. Fél esztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a hírhedett haramia, a szegedi rögtönítélő bíróság által halálra ítéltetvén, felakasztatott. Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot, s mutattam az újdonságot neki. – Ejnye – szólt ő, végigolvasva az ítéletet -, pedig milyen jó táncos volt.

A bizebán

A szultán siketnémáit nevezik így.

Egyszer ű a mesterség, ahogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tíz-húsz rúpiáért, minőség szerint a gyermekeket egyéves korukban, amikor még nem tudnak beszélni.

Azután valami növényekb ől készített maró nedvet töltenek a füleikbe, amitől azok tökéletesen megsiketülnek. Kétharmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben; azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága. A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni.Ember, akinek nincsen lelke. Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett cikkek a szerájban.

Ő k vannak mindig a szultán körül ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait, s keze alatt vannak, midőn vezérekkel tanácskozik.

Hiszen ők nem hallják, amit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket szemeik láttára írnak: nincs lelkükben a leírt szónak megfelelő gondolat; és nem szólhatnak senkinek afelől, amit szemeik láttak.

Ezek a nyomorult bizebánok. Hanem azért bíborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak, s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a papagájok, miket nagyurakjátékul tartanak szobáikban. Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, amire őket szoktatják. Ahogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a nekivetett tárgyakat hordja ura után. III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves bizebánja, a többieknél szelídebb, szánalomraméltóbb. Azokban a nagy olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? Úgysem hallja, ha megszólítják. A bizebán rendesen eunuch is; a szeráj belsejében járhat. Mustafa sokszor küldött testvérének, a szép Salihának bizebánja által azon dudaimokból, mik a szeráj kertjében teremnek, s miknek az a szomorú történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.

A szép Saliha olyan jószív ű teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelíd, nyájas fiú, s nem restellt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, amit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiút: miért nincsen ennek lelke?

Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a ciprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni elevenholt gazdájának.

Ha megmutatná neki valaki a bet űk sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem ismerné-e meg ezáltal lassanként az egész világot? Saliha megkísérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szeráj egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú fogságban zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra táncolni; és mivel volna a szeráj fogsága kellemesebb a bástyákénál, s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?

Salihát az els ő kísérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása. Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta rajzolni a földre eső áttekintés után, s ami tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté. Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a bizebánnal? Hogyan? Beszélni? Igen, éspedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse – a kezek által.

Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, amennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így egyetlenegy kéz mozgásával egész szavakat leírhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.

A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid id őn tulajdonává tette e néma beszédet, s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla. A bizebánra ki gyanakodott volna? Hiszen ő siket és néma.

Azonban Mustafa herceg Ozmán császár halálával trónra került, s az ifjúi tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje. A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei körös-körül mind megnőttek.

Volt akkor egy nagy embere az országnak. Raghib basa, kinek er ős keze még egy ideig fenntartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyiptom lázadó fejedelmeit letörte, s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá. Raghib basa nemcsak hős volt a harcban, hanem hírhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori írók mint államférfit „vezérek főnökének” (Szadrul vezír), mint írót „Rumélia költői fejedelmének” (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a „Zezinet olulum”-ban (tudományok hajója), mindazon kincs össze van gyűjtve, amit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette a gazdag medreszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepette a csorgó szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja. De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az időről, mikor még a szép Saliha arca friss volt, mint a hajnal előtt kinyílt lótuszvirág szirma.

Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint amid őn őt testvére kezével megajándékozá.

Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilenc esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána. De íme, újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik, nemcsak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója, a padisah felett is, kinek szívét teljesen meghódítá azáltal, hogy még gondolatait is kitalálja.

Ezt a szó teljes értelmében kell venni. Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, amíg egy nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem írta az elmúlt nap eseményeit s saját szíve érzéseit, gondolatait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, amelybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a kedvenc bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.

Kijöhetett volna arra a gondolatra, hogya siketnéma olvasni tud, és az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak? Ama kis szobának volt egy kerek szelelőablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé

nyílt, azt pedig úgy eltakarta a kígyós folyosó, hogy éppen csak a szeráj mecsetjéből lehete odalátni.

Minden este, mid őn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy amint szobájából megindult, a murzim egy kis csengettyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapáccsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: „Ahamdu lillahi Rabbil alemün!” (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.) Erre mindenki leborult arcra és úgy maradt mindaddig, míg a szultán a mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: „Allahú ekbér!” (nagy az Isten), s errefölkeltek a földről. Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követte el ujjaival, s azután ismét sebesen visszahúzódott. Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott mindent, amit azon este a szultán naplójába beírt, s még azon éjjel megmondta férjének.

Raghib basa pedig bölcs férfi volt, aki a titkoknak hasznát tudta venni. Ezúton kiismerte ellenségeit, s el tudta őket távolítani útjából; megtudta a szultán vágyait, s megelőzte őket; ami jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget; mit ő szerzett, mind neki engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.

Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hatmillió piaszterrel szaporodott, ami az ő érdeme volt.

És azt nemcsak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem Mustafa uralkodik Stambulban; hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.

Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent, s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.

Íme most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, aki csak por az ő ura előtt.

Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszében bízva, őt szövetségre felszólítá, s a szerződés már alá is volt írva. Ha az létrejön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt az, ami csak egyszer szokott kínálkozni egy nemzet életében. De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. Amint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleírta abba, amit szívében elgondolt. Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát, s ment az esteli imára. Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Salihának. „Raghib, fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Írásai dat elveszik!”

Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetb ől ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, akik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.

És íme a bosztandzsik, akik másnap a szultán parancsával siettek Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, akit meg nem öl többé senki.

Asztalán el őtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt címezve, bársony borítékba téve.

Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták. A szultán ezt olvasá a levélből. „Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az országjavára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. -Raghib.”

A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?

Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától író tollat, az álomlátásokat – csak ami hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni. A gyaurok nagy fejedelme, Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összeköteni vele, azt felelte neki, hogy egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát, s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségre méltatá, vele a minden hívők urával, a királyok királyával szóba sem ereszkedett. Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot, s lassanként egész búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások. A bizebán ez eset után megszűnt Salihát értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé.

Hanem rövid id őn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a szeráj kapujában ezüsttálcára kitéve.

El őször jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, „ki alatt a krónikaíró szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban”. Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt. HarmadikvoltMohamedEminnagyvezér,kitmegöletettaszultán,mivelgyáva volt a harcban.

Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket, hanem a felejthetetlen Raghibot, aki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt. A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat. Csak ő tudta, hogy mi történt.

Három a tánc

Bécsben, ezel őtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert egyrésztnagyontréfás, másrészt meg nagyon különös. Előkelő urak bált adtak és táncoltak. Ebben még semmi rendkívüli sincsen. A táncolók között volt egy szép halvány baronesse, fiatal tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány esztendős, azt majd néhány sorral alább megmondom. Oh, énnekem igen hiteles bizonyítványom van erre. „Schwarz auf Weisz”, ahogy Bécsben mondják. Ebben az esetben „Weisz auf Schwarz”.

A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szerepl őké sem. Elég azt tudni, hogy mi történt.

Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen táncol. Nagy bájjal a franciát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a walzert.

Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincssenkinek,mint neki, arasszal át lehet érni a derekát. Mindez nem titok, szabad volt tudni akárkinek.

Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetre méltó volt, s minthogy méltó volt rá, szerették is, és éppen jegyben járt egy derék, fiatal huszárkapitánnyal, aki nem volt ugyan magas származású és amellett szegény legény volt is, de azért, mint nemes szívű derék ember, megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem anyja, s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is volt. Akárkire nézve jó parti; a kis huszártól elegen is irigyelték. Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronesse-nek, fehér gyöngyvirág díszítménnyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsatja egy rubinokból alkotott virág. Azért írom le olyan körülményesen egész öltözetét, mert arca is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról valami kérdés. Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy táncra. Kitűnő ifjú volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni sem lehet, mint az övé. A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tündér, kiket Strauss hegedűje megbűvölt.

A táncterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültáncolni. Az Adonis és táncosnéja kétszer megtették ezt a körutat pihenés nélkül. Ez már bravour: ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. Mikor másodszor visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta köszönni táncosának a fáradságot, de az nem bocsátá. – Óh nem, baronesse – súgá neki -, három a tánc.

S azzal továbbrohant a tündérkaréj, egyik kering ő pár a másikat üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.

Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak összerogyott, és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá. Rózsaszínű táncruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb viaszsárga halott, amilyent csak valaha egy táncteremben láttak. Persze hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesse-t eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy tizenhat éves volt; fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.

Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte; ő lett a lyon- királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele táncolhassanak, szalonjaikba megnyerhessék -, liaisonokat kezdhessenek vele stb.

Hogy is ne! Egy férfi, aki egy deln őt halottá táncol! Lehet ennél érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy holt nővel táncolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy egyszer csak kezdte észrevenni, hogy táncosnéja egészen a karjára nehezül, hogy fejét nagyon hátrahajtja, hogy szemei elvesztik fényüket és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és mégsem jött zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános bámulat tárgya maradt.

Hát még az a jó élce hozzá, hogy ezáltal a kis huszárkapitány egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgyszólván a szeme láttára ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiú! Azt mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki tehet róla? Pedig éppen quietált is, mert menyasszonya úgy kívánta. Némely embernek különös fátumai vannak.

Úgy hiszem, hogy amennyien bámulták a divatlyont, éppen annyian nevettek a szegény pórul járt vőlegény fölött, s legelébb is az ő baját felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltűnhetett, amerre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett volna alkalma bejuthatni a parfumeös régiókba, smost is elwalzerezték a szerencséjét. Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor leszorította a dicsőségből valami muszka herceg. A divatvilágban nincsenek nemzetiségek, ott kozmopoliták vagyunk. Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál – nem a szónok latok asztalánál -, hanem ahol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit, birkáit és jövendőbeli árendáit.

Ott ő elkezdett különös kegyence lenni a szerencsének. Amilyen félelmes vetélytárs volt eddig a szalonokban a férfiakra nézve, éppen olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, ahol nem beszélnek szerelemről. Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett rajta egy csinos domíniumot valahol Morvaországban. A finom körökben erre egy ügyes élc kezdett el körutat tenni: – Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot? – Hol? – Makaóban… Ez az élc elég jól elterjedt az ismer ős körökben, casinókban, a sportemberek gyűlhelyein: hallhatta, aki beavatott volt, hanem azért profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék azokkal? Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jókedvében mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az ember. Hát egyszer egy bécsi újság hírtárcájában szóról szóra nyomtatva lehete olvasni ezt a tréfát: „derék sportmaneink egyike, ** Asztolf, egy on dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni”. Ah, ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki írta azt az újdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy amit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a nyomorultnak!

Adandy rögtön sietett a szerkeszt ő irodájába, sigen röviden, szárazon elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válasszon a kettő közül: vagy nevezze meg azon cikk íróját, vagy menjen verekedni maga. A harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.

A szerkeszt ő öreg ember volt és rövidlátó, aztmondta, hogy őbizony verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses cikk íróját előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifjú, ki nemrég jött a laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.

– No, hát csak ide azzal a tudós ifjúval! – mondja Asztolf, s szembeállt az ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!

De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt az. -Énírtamacikket, uram, ahol és amikor önnek tetszik, felelekérte, hogy miért tettem. Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára. Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, ha nem hiszen könnyű volt minden találkozást kikerülni, csak nem kellett saját rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.

És íme, a kelepce olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni azt, akivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres elégtételre, akinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az kihívhassa őt. Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt. Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni. Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni. A segédek pisztolyt választottak.

Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikertlenné tegyék, amit csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.

Harminc lépésre szabták a barrieret; két nagy közönséges új pisztolyt vettek el ő, amikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat tettek, mint amekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután alig valószínű, hogy valamelyik közülük egy emberalaknyi nagyságú célba beletaláljon.

Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy v őlegény azt mondá halkan a dandynek:

– Nem találja ön különösnek, hogy éppen ma egy esztendeje annak, hogy menyasszonyom meghalt? A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre léptettek. A lyon sokáig célozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová. Gonoszul rúgott mind a kettő.

Másodszor is megtöltötték azokat, s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.

Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte. – Uraim! Három a tánc!

S a harmadikra úgy l őtte főbe azzal a rossz pisztollyal a gavallért, hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.

Xelenhoa és Toipingvang KÍNAI NOVELLA

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok. Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilencedik városnegyedben; a költők így írják le őt:

Arca fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság sohasem látszott azon, szemei szép hosszúkásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahhoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengettyűcskék lógtak, amik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porcelán, melyről a császár ebédel. Kezeit sohasem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Bal kezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, ahogy előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, ami kezeiknek erejére válnék. Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; hároméves kora óta egyforma acélcipőkbe valának azok befűzve, hanem a cipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő hölgynek nem is illik, nem is szükséges, hogysajátlábainjárjon.

Termete Xelenhoának derékban két arasszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponként nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását vízben főve, s cukros vizet naponként háromszor; mert az előlkelő leánykák fő erénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.

Hanem azért meg volt neki minden gyönyör űsége, ami után előkelő hölgy vágyódik; voltak selyemruhái, arannyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüsttükrei, amikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, amiknek illatával eltelhetett, voltak énekesmadarai, amiknek énekében gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, amit csín nyelven fum hoannak hívnak: a barbárok úgy hívják azt, hogy „napmadár” és ez olyan ritka madár, hogy ilyet csak főfőmandarinok tarthatnak maguknak, és azt áruba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképpen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan madarak örökös ura. Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok. KÍNAI NOVELLA

A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszínkék öv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíborpiros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsinpiros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengervíz színűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén aranyozott rojttal.

Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, mellyel magát egész nap múlatta; a madár ott ült mellette és Xelenhoa cirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így múlt el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, amidőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, akivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendő- vel. Toipingvang pedig igen derék nagy férfiú.

Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiú Toipingvang, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang igen derék férfiú; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, amit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbárok innen tanulták el, s most azzal dicsekszenek, mintha az ő találmányuk volna – hogy a világon az a legtökéletesebb, ami gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiú, mert neki gömbölyű az arca, aszemei, akörmei;ésami legnagyobb ékessége a férfiúnak, ahasa is gömbölyű.

Mikor Toipingvang az utcán végigviteti magát elefántcsont zsöllyeszékében, el őtte két ember megy hosszú bambuszbotokkal, akik a csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüsttáblákat, mikre vörös betűkkel van felírva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, akik bilincseket hoznak azok számára, akik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.

Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsöllyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, amit magától elhagynia sohasem illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezi, és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések. Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang. Ilyen hatalmas és nagy férfiú választá Xelenhoát szerelme tárgyául.

Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? Ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behúzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.

Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, amit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket. Arannyal áttört elfántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre. Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve; egyik nap bohócok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélugrálók és lovontácolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.

Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát. Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon. Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? Ha akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok. Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgája, akik szépen tudtak énekelni, táncolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenélni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak? Szobáiban pézsma- és ambraillat volt, bútorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjúból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát se tudta; lehetne-evalaki boldogabb, mint ő volt? – Íme, ez mind a tied, Xelenhoa – monda neki Toipingvang -, amit szemed, szíved kíván, amit füled hallani óhajt, ajkad ízlelni szeret, azt kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.

Mert aki már egyszer n ő lett; annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hizlalt tyúkot, s ami csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.

– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt? Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok. Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum hoan madarat, mellyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjúságát. Különösek az asszonyok kívánságai. Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, aki azt a császártól kapta. Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.

Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a két férfiúnak elcseréli a fejeiket. KÍNAI NOVELLA

Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bajadér-táncban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele. Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilencvenkilenc szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta. Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilencvennyolcat. És így mindennap eggyel több rizsszemet kapott a napmadár, eggyel kevesebbet Xelenhoa – a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoaegyet sem többé. Már ekkor olyan fehér volt az arca, mint a mutangvirágé lehullás előtt.

A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint ahogy a mutangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal. Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása. Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára. Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok. Az első napon könyveket nyomatott sárga bambuszpapirosra zöld betűkkel, amiket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megírva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben; lerajzolva a ruhák, a cipők és süvegek alakjai, aminőkben a látogatóknak meg kell jelenniük a szertartásnál, kinek- kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni senkinek. Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel felékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.

Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy leveg ő nem férhetett a halotthoz. Harmadnap azután felállíták az aranyos árbocokat Toipingvang háza elé, mikr ől földig érő selyemzászlók függtek alá, azokra volt megírva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jöjjenek őt megnézni. Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt megnézni. Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász színe a mennyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség, és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség. Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.

A ravatal el őtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.

A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabn ői fehér fátyollal földig leterítve. Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, aki még szebb volt most, mint mikor élt.

Mellette balfel ől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni úrasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, ami keresztülhangzott a trombiták üvöltésén is.

Jobbfel ől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha. És ez így tartott nyolc napig – nyolc napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolcadnapon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyújtották, megégették. Nincs úrnő, aki azokat viselje többé. Azzal bezárták a kapukat, és Toipingvang egyedül maradt a halottal.

Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponként, magának csak tízféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafavánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynéhány rableánnyal.

Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!

Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.

Bolivár (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

1. El Libertador

Gy őztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók sze(TÖRTÉNETI BESZÉLY)

me láttára, akiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, aki nem harcos, egy nő sem, aki nem rajongó, ahol nem siratta meg az özvegy harcban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harcba. Pedig a hetedik is elesett. Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérűket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta, jó, nemes vér volt az, amilyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önként kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, akik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs meszticét, akivel egy sorban harcolt. Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya. Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott ahölgyekmindoly szépek. Mikor a bogotai sétányon végigment, minden ifjú beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. Aki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia sem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhítatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes. Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperónak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah, az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengettyűszó, mely áhítozni enged maga után. De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifjú volt; amilyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák, ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmúlhatatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kéz

hez sem mert hozzányúlni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhúzá.

Mikor a hetedik fiú kardját is hazahozták a csatából, melyben annak visel ője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hívatá dona Laurenziát.

– Íme, bátyáid egymás után mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, deSan Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szíved olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szívedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Osszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szívéhez szorítá azt, és utolsó könnye volt az, amit annak markolatjára hullatott. Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, aki ott állt zsöllyeszéke mellett. – Íme, itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, ahol bor helyett vért töltenek a pohárba! Légy mellette, ahogy vőlegényhez illik; ha az van írva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyúkban a fáklyák, koszorúkkal díszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jöjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá.

Ekkor történt legel őször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.

Oh, ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délceg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében, és fölemelte csengő hangját a harcos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szívet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébresszen, akkor azt mondák a férfiak: „Íme a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!” És mindenki újerőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s ahol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, akikgyőzelmesen vertékvisszafalairól s visszakergeték sáncai közé: akik ott is fölkeresték éjjel-nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A páncélos szűz vezetteőket mindenütt, azjártlegelöl, s ahol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harcosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: „Vitézeim! Nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harcolni az Istent!”, mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy otthagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba viszszavonulni. Másszor, amint összerontott két csapat, ahős leány vakmerően nekilovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: „Tristán! Ne védd magad, hanem imádkozz lelkedért!” És valóban, Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harcát, amelyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség. Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak múlhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap m űködtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.

Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést, s ottmaradt egész éjjel don Gideon társaságában.

Éjfél után volt az id ő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint aki nem hiszi, hogy több szűksége legyen rájuk; koronként egy-egy bomba repült az ostromló ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan széjjel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét, s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát éppen odaesett eléje,tüzes fejét süvöltő fütyüléssel fúrva bele a földhányásba.

Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedv űen tekinte rá, s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a gránát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak: – Nem mindegy-e, egy órával elébb vagy utóbb?

Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjút: odatérdelt dona Laurenzia elé, kezét könnyeivel áztatva össze: „Óh, Laurenzia, teneked nem szabad meghalnod!” Maga sem tudta mit beszél?

• Akarnád-e inkább, Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? Inkább sajnálnád elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harcos kezei közt? – Oh nem, nem.
• Széttépve, de meg nem gyalázva! Így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?
• Az lesz legboldogabb órám.
• Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, akik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csúfságot? – Ott legyek mindenütt veled.
• Akkor figyelj arra, amit mondok. Amint oda alant ostromot fúvatnak, gyújtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harcban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sáncainkat, s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sánc mellett, az alatt lelsz egy kinyúló kanócot, melynekvége a többi zsákokalattvész el. Azt gyújtsd meg égő szivaroddal. Azután jöjj vissza, ahol engem harcolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harc. Éppen annyi ideig, amennyi elég arra, hogy a kanóc túlsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére. Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával, ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepette, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé. A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap visszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő percét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szaggatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen. Don Gideon meggyújtá szivarát, s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nemfordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a percet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végigsöpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása meg egy haldokló üvöltése, akit a csatasorból kilőttek. A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassanként elfoglalta a tért a sáncok és víárkok között, az ostromhágcsókat már nekiveték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok: a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, odafordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli gránátok hullottak sűrűen a sánc belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart, s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve. A hajadon inte neki, hogy várjon még.

A harci lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyulladt ki Laurenzia arcán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztülhangzott hozzá: – Ide, ide, don Gideon! Az ifjú sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét, s a hegyek felé mutatva szólt: – Látod ott ama porfelleget? (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

• Látom. Forgószél lesz az. – Az nem forgószél. Az lovagok csapatj a; nemlátod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket. – Ellenségeink számát szaporítani jönnek – szólt kedvetlenül Gideon.
• Oh, nem ellenség az – szólt Laurenzia -, miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát. Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban. – Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előttegy perccel? – Egy életbe! – kiálta fel azlelkesülten.-Jó. Fogadjunk egy életbe. És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a gránát úgy fütyült fej eik körül, mintéjjeli fény körül a cserebogár. A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egy

szerre eloszlott, amint a lovasok a zöld mez őre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.

A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy percre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott túlnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira. Ah! Ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalak; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni agyors lovas roham előtt, s csapatonként gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, ami él ő ember útjába akadt. Egy délceg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elöl járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de kör alakban fogja be arcát, mely oly fehér, mintegy európai delnőé; csupán szemöldei barnák, és szemei, mint a tűz, oly égetőek, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan. Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában.E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sáncot. – Nézd – szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. – Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! A sárkányölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csakjátszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? Ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador!

A sáncokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor h ős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanócot, s repülni menyasszonyával együtt az ég felé. Aszabadító nemsokára egész arésig tört magának utat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arca lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, snevénszólítva, felkiáltahozzá:-Üdvneked, dona Laurenzia di San Sol!

A hajadont magán kívül ragadta az üdvözlet; arca, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira tele lett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete. – Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét? Don Gideon szomorúan felelt: – Én látom, hogy elvesztém a magamét. – Ő értette, hogy mit mondott. – Jó. Én megtartom azt – szólt vissza Laurenzia -, és gondját fogom viselni. Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatai sietve érkeztek a kuszált csatatérre, s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve dühösen támadták azt meg. – Veszve vannak! – kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők. – Ide, ide! – kiálta Laurenzia a lovagnak. – Meneküljetek a várba; hányjátok el útjukból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken! De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s amily sebesen idáigtört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánckarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik percben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.

Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor aszabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; amilyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.

Bogota fel volt szabadítva. Nem lelkesülés, nem örömláz – merőőrjöngés volt, ami a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint „éljen a szabadító!”, ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat. Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, amit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador. A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy perc alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Ah, ez gyönyör ű találkozás volt! Az utcán végig lelkesült néptömeg, még a harci portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arcokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dőlt házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkoréppen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is odavitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyílik szemük világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni? A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett. Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára. Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjük mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők. Elöl lovagolt az aranyrőt hajú lovag, egy délceg, nyájas arcú férfi, aki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marcona tekintetű arccal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök-, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldúlták azt.

A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok, s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott. Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arccal járult a hős elé, és megszólítá őt: – Állj meg e helyen, hősök vezére! E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik, s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetetlenül. – Ezrek könnye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, oh Libertador.

A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára. A hős nyáj asan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni. Dona Laurenzia arca lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.

– Ne siess e helyr ől, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják arcodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.

A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra, s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állították fel a Libertadort. A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon, s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a dél-amerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkeseredésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében. – Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon… A nép nem hagyta tovább mondani; közbeordítá: „Éljen Bolivár, a szabadító! Élj en a Libertador!” – Köszönöm a nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.

A nép között a csodálkozás zúgása hallatszott. – Igen, a spanyoloknak – folytatá Bolivár -, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ad kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, sohasem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített városotokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint idebenn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöctartói Pug, Boves, Avmericli… – Átok neveikre! – ordított közbe a nép.

• .. .Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetett amnesztiára visszatért h ő- söket százával gyilkolákle, kik előtt elég volt egész családokat tömlöcre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadták csapataink, ahol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülük, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon. A borzalom és átok zúgása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)
• Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo el őtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolc-, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak, s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, anélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? – kiálta Morillo. – Bakó! Folytasd. – A bakó keze reszketett. – Halál fia vagy, ha reszketesz! – ordítá rá a véreb.
• A gyermekek másik füle is lehullott, ésők még csak egy vonással sem mutatták arcaikon, hogy eznekikfáj. Aszörnyetegetehősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta;mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat, s ottmind a hármat agyonlövette. Ah! Még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.
• Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harcot testvéreik ellen, haaspanyol tábornokírottparancsanem volna kezünkben, melyímeazthirdeti, hogy aki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti, s ahol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti, s fizettet vele minden szökevényért tízezer spanyol piasztert.

A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kacagni. – Elégokisanevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni. – Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrióták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, avarinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kitacaracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket,szabadságot ígérve nekik, ha a patriótákat kiirtják. – Kilencszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifjú Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat ádáz vezéreikkel együtt… Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.

– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát, s megtölté halottaival annak sáncárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mialatt a harc, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat, s hajókra, dereglyékre szállva, keresztültörte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt márveszítve, csakVenezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harcos, nem voltjó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak le a harcban s sohasem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. Evezértmegadtaasors.

Itt marcona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arcán semmi változást nem mutatva.

-EhősneveJoseAntonioPaez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is olyan együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillónak is tudott hinni, s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta, s egy szűk börtönbe háromszáz más fogollyal együtt összecsukatá, harmincfontos vasperecet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harmincfontos bilincs? Játékszer, képzelt lánc, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincfontos béklyót, egyet csavart rajta, s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok láncait is összetörte, s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, s megrohantaavárőrségetselfoglaltapusztakézzelVarinasvárát.²Íme,ezahősJose Antonio Paez. Az ő hívására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újrakezdte a szabadságharcát; a második, mely sohasem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam, s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl visszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Solnak.

² Egy más jellemző eseményt is jegyeztek föl az egykorú emlékírók e ritka férfiról: Midőn egyszer Llaneroival egy spanyol lovas csapatot fogott el, a spanyolok kapitánya azt mondá Paeznek, hogy csak azért győzhette le őt, mert aző lova rossz,Paezé pedig jó. A Llanero vezér nem engedte ezt magának mondatni; hanem büszkén felszólítá a spanyolt, hogy cseréljenek hát lovat, s ha a spanyol meg tud menekülni Paez lován, legyen szabad; ő csak egyedül fogja üldözni a tiszt rosszabb lován. A spanyol kapitány ráállt az ajánlatra; de Paez ötszáz lépésnyire utolérte őt, s megkapva az előtte futó ló farkát, annál fogva felfordítá a lovagot lovastól együtt. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyújtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi ifjú, kinek tréfás munka volt láncokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le a lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.

Bolivár keblére öleié a h ős Llanerót bal kezével; jobbját kitárva tartá – nem volt- e következetes dolog, nem súgta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat -, hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat múlva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.

Bolivár egy öleléssel egy törhetetlen jó barátot s egy halálig híven szeret ő nőt nyert magának egy pillanatban.

A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret húzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, akiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, amit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban – don Gideon. A kőszobor előtti jelenet után szomorúan, lesütött fővel sietett az ifjú bajnok az öreg Esteban di San Solhoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:

• A haza ügye meg van mentve – hanem az enyém elveszett…

1. A dictator Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flottillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor, a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát. Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelában. Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás,ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte, maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére, idehozatta magát zsöllyeszékében a vak San Sol Esteban is, kísérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az els ő diadal utáni mámort kipárologtaték fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihívó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt: – Nos, öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz? Az öreg összeráncolá homlokát fénytelen szemei fölött, s kelletlenül dörmögé:

• Nem tudom, hogy értetted. Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt.

-Te láttad? – kérdezte Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak. – Igen. Láttam szavaiból. – No, és milyennek láttad őt szavaiból?

• Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harcból, nem visel páncélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetetlennek higgyék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőlteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Sohasem mondja azt, amit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arcát afelé, akivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, amit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal. – Ej – szólt az öreg Bermudez. – Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél. A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát, s átment a másik oldalonálló csoportokhoz, ahol Bolivárt magasztalták. -A jó öreg arendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy avezériránt mást is lehet érezni, mint hódolatot. Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harcosok mindig bírálgatják, ezeknek egyszerű sárga-kék egyenruhája, a lovasoknál feketebivalybőrpáncéllal fedve, aligtűnikfel a tarka caballerok fantasztikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülöncségnek iparkodnak magukat feltűnővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kívánta feladatni; pedig ránézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten, s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig éppen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyemdolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélcegebb. Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh, Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.
• Bolivár jön! – hangzik kívülr ől. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul, s minden ajakról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harcosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldíszítés nélkül. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal, s melyet minden guerilla caballero és Llanero visel szíve fölött. A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt. Mindenki várta, hogy beszéljen.

• Hazafiak – szólt a h ős -, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, amit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz.
• Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; ahol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! Győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk, s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot,

mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harcosánál, és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit. A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.

• Le fogunk gy őzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk, s akkor veszünk el, midőn azt hisszük, hogy megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végcéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres káosz, ahol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy, amerre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös cél utáni küzdés nélkül, s amit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hova lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? Túlnyomó erő közé rohant, s az elfogta őt és kivégezteté. MiértnincsenittSanjagoNarino, a popayai győztes?Mertdiadalautánkétnapmúlva Aymerich kelepcéibe rohant, s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörgetett kardja végével e szavakra, mint aki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége, s türelmetlen azt elvárni. – Hazafiak! – szólt végül Bolivár. – Háborúban csak egy embernek szabad felül lennie, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kímélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egyévi rabszolgaságot kérek tőletek. Válasszatok magatoknak saját kebletekből egy zsarnokot, aki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni ésaki forrón tudja szeretni hazáj át. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk. Ha ez azt mondja: előre rohanjatok! Ne kérdje senki, mi vár ott ránk, hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! Ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arcával néz is szembe, shaez azt mondja: fussatok innen! Ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, ahogy ő parancsolja! Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egyévi önkéntes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak.

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gy űlésterem közepén don Gideon, s mutatta, hogy felelni fog neki.

• Ellentmondok neked, Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, amelyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harcol, mi küzdünk lelkesülésből, s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, ahol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben visszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítani magát a csata hevében. – A mi harcosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela körös-körül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sáncokon: „Hazafiak, ez az utolsó pont!” És ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbíróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchói ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harcosaimnak: „Emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!” És ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem ésszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harcban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigyúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi stratégia kiszámítani nem tudott volna.Mi úgyis odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgyis odaadjuk vagyonunkataz utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önként adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, éppen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan úrrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, amit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid, és eladhat, ha szíve rossz. E szó, „dictator”, előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló. Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz, és megszorítá annak kezét, és törülgette homályos szeme könnyeit: – Jól van, fiam, nagyon jól van! -mondá.

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arcokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arca nem változott.

• Ifjú bajnoktárs – szólt don Gideonhoz -, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchónál kisded csapatoddal keresztül(TÖRTÉNETI BESZÉLY)

törtél az ellenségen, s bámulatos körutat tettél a Cundinamarcán keresztül, és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, ahogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, míg ez Narinóval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchói hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha diktátor vagyok, főbe lövetlek. Hanem eztmost ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Íme ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek éppen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában és ne hajtson semmire akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditerünk csomója; ehelyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről, s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, ahol a szabad akarat érvényét vitatják, de ha én diktátor vagyok, Piart főbe lövetem azonnal. Don Gideon kivonta kezét Piaréból.

• Mid őn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyílt harcmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhívást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha diktátor vagyok, ezt parancsszóval teszem; így, mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az utat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arcpirulásában; nem, don Gideon, nem a te vitézi heved a fő bűn, amiért diktátor kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kíván maga fölé.

E szóra haragos zúgás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arcával előlépett, kihívóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Solleány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szelíden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, amit a férfiak kemény, erőszakos hangja már kettétörött.

A venezuelai leány szólt:

– Barátaim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben, fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy akit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint akit elűztél. – Teneked is igazad van. – De hát egymással összeférhetetlen két gondolat-e az, amit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk advaistentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? Nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiúra, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: „kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?”… E férfi Bolivár.

Paez és társai ameglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem bírt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Estebán állt fel székéről, s vakon beleszólt leánya beszédébe.

-Skimondánekedazt, gyermek, hogye férfi Bolivár? Nővagy, megveszteget a szív, amit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót afelől, hogy Bolivárvalóban azon csodalény foglenni, akimamégazegészországnakhatártalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerűjelentésére le fogjatenni ésengedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket efelől?

-Én!-kiáltafelcsattanóhangon aleány. -Te? -hebegéEsteban, s megvakult szemei előremeredtek, minthaerővel látni akarná, bámulni azt, aki beszél. -Igenis, én -szólt a leány, kinek vére arcába gyűlt e szóra. – Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a perc hatalma kényszerít; többször láttátokvéremetharcban tépettöltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arcomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, amíg ő diktátor leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által diktátori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele . Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én íme, kezes maradok a haza előtt, aző igaz szíve felől.

A patrióták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e percben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arccal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziánakés Bolivárnak, a diktátornak. -És mostesküszöm azegy élőIsten színe előtt – szólt a venezuelai leány -, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha, és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke deln őt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki: (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

• Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg hogy mindkettővel teneked tartozom. E jelenet elvevé a honfiak haragját; e dél-amerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn néhány szót rebegett hozzá. – Tehát légy diktátor – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, aki náladnál nagyobb úr, aki teneked parancsol… Nem én… hanem hazad…

Don Gideon is kezet fogott Bolivárral. Laurenzia volt vőlegénye az újjal.

• Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, ahol valakinek szívesen föl kell áldozni életét – arra a helyre én éppen jó leszek. Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés diktátornak egy évre. Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét, és sírt, mint egy gyermek örömében. Legvégül jött Laurenzia.Bolivárszerelmesen tekintett a leányka szemébe, ésaztsúgáneki gyöngéd érzelemmel:
• Óh, bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!

1. A válság perce Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.

Csak az utolsó nap volt még hátra az évb ől, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe diktátori hatalmát. Ezen nap reggelén találkozék dona Lurenziával.

• Milyen különös meghasonlásban érzem magamat – szólt jegyeséhez -, egyik percben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesítveled, ez a nap távolíta kormányról. Oh, én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de saj nálom hazámat. Előre látok mindent; amint én markomat szétnyitottam, széjjelhull minden, amit összetarték. Az apró emberek öszszevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az úrrá lett népkegy hetenként fogja változtatni uralkodóit, mint rossz gazda a rossz cselédet, s a dicső harcok után következni fognak az aljas marcangolások. Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére. – Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őtönmagának.Anemzetfiatal még, csaknéhány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példájabuzdítás lesz atöbbieknekhasonlótcselekedni.Ate élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugye, Bolivár, te leteszed a kormánybotot? – Megesküvém rá: úgy teszek. – Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor. – Inkább a te ígéreted, mint saját esküm. – Oh, ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani. – Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőnte első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák. – Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket naggyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.

-Le fogok mondani. -Oh, én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és énjól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint diktátor többé, hanem mintférj. Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez, s fölkísérték a terembe. Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg. Ezúttal diktátori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kísérete állott.

A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani. -Hazafiak!-szóltBolivár. – Az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd ítélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – Ami még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Íme, én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önként leteszem elétek. Adja az ég, hogy amit egy év fölépített, a másik le ne rontsa. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Azzal Bolivár meghajtá térdét a gy űlés előtt, s letette a szószékre aranyalmás botját. Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.

Midőnagyémántcsillagotisleakasztákebléről,smintegyszerűpolgárálltagyű-lés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon, s azt mondá neki: – Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy. – Vádolva? Én? – kiálta Bolivár meglepetve.

• Vádolva vagy, hogy megbízatásodon túlmentél, mint diktátor, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harcolj; megszegéd megbízásunkat, midőn Morillóval alkudozál.
• Az alku javunkra ütött ki – szólt Bolivár mérsékelten. -Ezalkuárulásvolt! Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.
• Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! Ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.
• Csendesen, Paez – csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak -, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat! Ezek az urak itt az én bíráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat, s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.
• Jól gondolod. Bár az els ő vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önként olyan helyzetekre állítád, ahol el kellett veszniük, kitetted ok nélkül a végveszélynek. – Talán veledtörtént ez, Don Gideon? – kérdé Bolivár gúnnyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogyGideontveszélyeshelyreneküldje.DonGideonarcaelvörösödötteszónál.
• Nem velem történt, hanem ezzel itt. Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követe közül Piar Manuel, a mulatt. Bolivár megdöbbent a meglepetéstől. – Mit keres ez az ember itt? – Téged keres itt, hogy bevádoljon – felelt rá Gideon. – Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen
• kiálta Bolivár fölemelt hanggal -, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok

végvárát ostromzárolja?

• Igen. Te odaküldted őt, hogy elvesszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát. Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.
• Megadta magát hadseregest ől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő, te hadseregmentő gazember! – Bolivár! – kiálta közbe Gideon. – Parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.-Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a haditörvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelsőőrnek a termen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe! A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: „Egy követet elfogatni!” – „A gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!” – „Bolivár távozzék!” Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanatvolt ránézve.- Vagy azt akarj a a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?

E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: „Ki vele! Ki innen a katonai diktátorral! Le az árulóval!” De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár mennydörgő szava:

• Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül úsztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! Gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harci szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen!Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? Ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház, és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! Nem ti vagytok énfölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra ítéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, mégsem védné őtmeg ítéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességeteket!

Egy pillanat múlva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harcolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

• Ne érints, szolga! – kiálta a hozzá közeled ő katonákra. Azok kikerülték. Néhány perc alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz. – Mit csináljunk az elfogottakkal? – Piar Manuel tábornokot mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény ítéletét végrehajtjátok rögtön. A többi haddfusson, merre lát. – Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád. – Nem katonák, hadd fussanak. – Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni. – Azt nem teszed. – Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled. – Ahogy istennek tetszik. – Hát ez öreggel itt mit csináljunk? – kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült. – Hadd maradjon ott ülve – szólt Bolivár, és eltávozott a többiekkel.

Néhány perc múlva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar ítéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.

Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást: „Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!” A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá: – Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni. És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkálva, keresni a kijárást a teremből. Bolivár pedig sietett Laurenziához. San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza az vissza. – Férjem-e nekem Bolivár? – kérdezte remegve az érkezőtől.

• Igen, férjed – felelt Bolivár büszkén. – Megsz űntem diktátor lenni, s a nép megválasztott – királynak.

Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.

1. A szeret ő és honleány Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz. – Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal odasiessek és elfogjam őket. – Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.

• De ellenségeid sokan vannak. – Jó barátaim még többen.
• Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három él ő jó barátnál.
• Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolc gyilkost küldtek ellenem a spanyolok; a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok ötlépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszűnt őrzeni, akkor hadd vesszek el. …A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött. Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szívűek az erősebbekkel: vajon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.

A tanácskozás közepette felnyílt egy rejtekajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.

Az összeesküv ők fölriadtak; néhány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védeni s elleneit lefegyverezni jött. Dona Laurenzia fájdalmas arccal állt meg közöttük.

• Ne ijedjetek meg t őlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most idejött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt mint Bolivár kezese esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhődni Bolivár helyett jöttem közétek ide; hallgassatok meg. Don Gideon fájdalmas arccal fordult el tőle.
• Oh, ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmatjöttél nekünk szerezni, s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.

-Nem helyesen szóltál, donGideon-viszonzaneki a hölgy büszkén. – Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. Aszeretőhölgy szíve megszakad férjéért; a honleány elítéli a bitorlót. Nem ellentmondás ez, amit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, amely bizonnyal megállítandja őt. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Mély figyelemmel hallgatott mindenki. – Az én leányom ő… – suttogá az öreg Esteban.

• Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű barátai, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, snemléphetsehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve, s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, aki gyanúra ölet. Paez bizonnyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot, s fejeitek meg vannak számlálva nála.

Többennyugtalanul kezdték magukat érezni eszavakra. – Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral – folytatá Laurenzia. – Ezt a napot nem éri ő meg – szólt keserűen közbe don Gideon. – Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldogislesz. Mindenkészenazesküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghezmenni egész ünnepéllyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azokbeszélni tudnak;haigaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mitegy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától, és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

• Jól van, jól van. Megbocsátunk neki – szóltak többen elérzékenyülten. Dona Laurenzia folytatá elsötétült arccal:
• De ha nem sikerülne az, amit szívemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elítélem – és megsiratom. Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadj a a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely aházi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbé reszket, jöjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.

Minden arc sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket. -Nos? Ki lesz közöttetek az a férfi, akinek keze e munkában nem fog remegni?

• Én leszek az – szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn Laurenziának nyújtá. A hölgy oly szomorúan mosolygott reá. – Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend. – Ha el akarsz árulni, én legyek, akit elárulsz. – Nem árullak el senkinek. – Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni. – Még én jobbat remélek – szólt Laurenzia elfordítva tőle halovány orcáját. – Amit én remélek, az is nagyon jó
• dörmögé keserűen a megvetett szerető. – Tehát holnap este – suttogá Laurenzia. – Ott leszek. – Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküv ők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arcukat köpenyeikkel, s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harcosával: „ah, desdicado!”

1. Ki hal meg? Este nyolc órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal. Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.

Mind diadaltól ragyogó arcok álltak körüle ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arcok. De igen, egy halovány arc a legnagyobb fény közepette is volt; dona Laurenziáé. Azt mondák: „menyasszony, azért oly halovány”. A templomból örömriadal kísérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott kinn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifjú hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Mid őn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orcáját, s visszatiltá a férj forró csókját. – Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

• Idegenné tesz e korona engem előtted? – Mintha álarc volna minden vonásodon. Rettegek tőled így. – Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.
• Oh, én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek, hiszen egy év el őtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És íme, rosszul esküdtem akkor. – Laurenzia – szólt Bolivár komolyan -, ha ismersz e hazában férfit, aki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte. (TÖRTÉNETI BESZÉLY)

Laurenzia erre nem tudott felelni. – De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak civódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mintaki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik. Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte, s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez aző fájdalmuk, de ez az, mely újjáteremti e szétzilált országot. Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyújt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről, Laurenziám. Hideg kígyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe. – Bolivár, csak egy szót még – könyörge a hölgy. – Majd holnap. – Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

• Kérhetne olyat, amit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.
• Oh, nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mintőrszentemet, s megbántom Istenemet miattad, hogyj obban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát. Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet, s keblére szorítva mondá neki: – Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megosszam. A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül. – Ez végső szavad első kérésemre? -Visszavonhatatlanul. Laurenzia reszketve fogódzott egy magas karszékbe. -Jó, úgy menj alvótermedbe. Fél óra múlvafölkereshetsz. Addig imádkozom istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, amiért oly nagyon szeretlek. Bolivár megcsókolá a hölgy kezét, s nyugodtan hagyta őt magára. Tudta jól, hogy akit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen.

. Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkély ajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen. A hölgy felnyitá az ajtót, s halkan jelt adott. A jeladásra másik jel felelt. Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót. A férfi ott várakozott alant. – Itt vagy, Gideon? – kérdezé a felkapaszkodótól. – Négy óra óta. – Elhoztad fegyvered? – Itt van – szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva. – Jól van-e töltve? Nem sül-e föl? – Ne féltsd, akinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett? – Nem. – Hála az égnek. Így óhajtottam azt. – Én szeretem őt most is. – Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála. – És mégis átadom őt neked. – Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

• Én megbocsátok neked – szólt a hölgy, s odanyújtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könnyet ejtett.
• És most figyelj reám – monda neki. – Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arcát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőj rá, midőn az ament kisóhajtá, s a térdeplőről fölkelve a kereszt jelét megcsinálta. – Úgy teszek, Laurenzia.
• És azután biztosan célozz! Kínt ne okozz neki! Ha a kereszt alatt veszed célba talárján, éppen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, amikre utasítalak!

Gideon ígérte, hogy mindenre figyelni fog, s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Néhány perc múlva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni. Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak, és arcára borulva, elkezde buzgón imádkozni. Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia. Don Gideon fegyverét arcához emelve várta, míg imádkozik. A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégezé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: „Az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében, Amen!”

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, éppen a kereszt alatt. A hölgy öszszeroskadt. Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült. A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva. – Bolivár – szólt a hölgy, fél kezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arcát. – Ez a lövés teneked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jómeghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el, és végtelen szerelmemet, amit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza!

És ott meghalt a n ő. Kinn az utcán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: Éljen Bolivár, a király!”

Bolivár pedig levette a koronát, kettétörte azt és elhajítá, s megsemmisülve rogyott szerelmese mellé.

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet, s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket. A széthullt dél-amerikai státuszok azóta is civódnak egymás között a kormánybot diribdarabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, anélkül, hogy valaki tudná, miért.

Violanta

I. Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel tisztelt meg, mely barbár norman nyelven annyit jelent, mint „ravasz”, egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére, s az alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult. Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy, gyönyörű ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág letépetlenül zöldül abban.

Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül jó kardja hegyével szerzett magának két országot, és érdemesnek tartotta magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja. Nem tudnak már harcolni az óvilágban; nem ért már a kardhoz senki a normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztüljárja már, merre neki tetszik az egész világot, s ahol megkívánja, ott üti fel trónját; norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein, norman úr parancsol Latium klasszikus földjén. Hová ne mehetne még? Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia, Konstantin jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe, mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött, melyet egy felhő árnyéka elrombol.

Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg egyforma apállyal, dagállyal számlálni a napokat, s nem jut eszébe neki egyszer elfoglalni egy- egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen szaladni, ki a fal széléhez érve egy percig megállt, mintha imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát. Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána, s fogják ki őt élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány perc múlva a fejedelem előtt állt, ki tőle kíváncsian kérdezé:

– Miért akartad magadat elölni? – Mert nem találok semmit jót ezen a világon. – S mi rosszat találsz a világon? – Éppen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül szerencsétlen az ember. Kockajáték az élet; a halál legalább nem az, mert azt magunk is adhatjuk magunknak.

• Te bizonyosan manichaeus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le alapját, de arról örömest elfelejtkezik. – Én nem tettem semmit azok ellen, akik szenvedéseim okozták; jámbor kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és íme most vettem a rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték, leánykámat Komnén háremébe vitték, és mindezt mi bűnömért? Csupán azért, mert arcom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…

Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál, azután nyugodtan mondá a boldogtalannak:

• Valóban elég okod van rá, hogymagadatelöld;deneöldelmagadat. Teddésmondd azt, amit én parancsolok, és én kincseket adok neked elvett jószágodért, bosszút állok megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon palotában tartsák is őt fogva.

II. Másnap trombitaharsogás mellett hirdették a fejedelem heroldjai, hogy az elűzött Dukas Mihály, görögök császára, menekülve érkezett Guiscard udvarába, s az udvari népnek azon érzékeny látvány jutott, hogy bámulhatá, mint lép a fájdalomtól roskatag férfi, a görögök császára, egy vándorbotra támaszkodva, Guiscard trónja elé, ki eléjetártkarokkal lép le hozzá, sbíborpalástjátajövevény nyakába akasztva fölvezeti őt trónjába leülteti maga mellé, s megcsókolva a szomorú férfi homlokát, könnyező szemekkel átöleli, s édes testvérének nevezi őt, s azzal kirántva győzelemmel ismerős kardját, haragos esküvel fogadja, hogy letöri a bitorlók hatalmát, s visszaülteti a boldogtalan császárt elvesztett trónjába. Elmondá hívei előtt, mennyit szenvedett ez ősz monarcha, minő csodák között menekült meg, hogy látta híveit egyenként elhullani, ami még jobban fájt, csoportostól elpártolni oldala mellől, mily rémek közt rejtőzött itt, amott;hogy költötte saját halálhírét, hogyöltemegazárulót, ki őtüldözői kezébe akarta szolgáltatni, s annak fejét adta át saját magáé helyett és felvette saját fejének vérdíját. Másszor páncélostól úszott egy sebes folyamon keresztül, hogy megszabaduljon, s végre mint közhajós menekült Itáliába egy olajhordó hajón.

A normanok nagyjai hódolattal fogadták a férfit, kit Robert koronás f ővel, bíbor palástban hordoztatott végig Apulia minden községén, s őmagafegyveresen lovagolt annak diadalkocsija mellett s buzdítá a népet, mely virágokkal hinté a nagy császár útját, s üdvözlő énekkel fogadta kapui előtt.

Robert mindenütt, ahol emberi szem látta, tisztelettel és hódolattal kísérte – a bábalakot, melyet önmaga öltöztetett fel császárnak; hívei előtt kezét szorongatá, arcát megcsókolta; ha hozzáment, előbb engedelmet kért a megjelenhetésre; a püspököknek intést adott, hogy a templomokban imádkozzanak a császár életéért, ső magaisjelenvoltazimán, s a pápa előtttérden állva könyörgött könnyekkel szemében hűbarátjáért, a szerencsétlen uralkodóért, hogy segítse azttrónjábavissza, buzdítsafel hatalmas szavával az olasz népeket ez égrekiáltó jogtalanság megbosszulására; míg másfelől tele marokkal szórta a pénzt, és tele szájal a fényes ígéretet, hogy fegyveres hadat gyűjtsön.

Mikor pedig azután egyedül voltak, akkor Dukas Mihály leveté bíbor palástját, s állva fogadta az asztalánál ülő Robert parancsait, ki nyomról nyomra közlé vele tervét, az első partraszállástól egész Byzancz ostromáig. Az utolsó szó pedig az volt: és akkormidőn elfoglaltam számodra a keleti trónt, visszatérsz ismét házadba, és lészesz, ami voltál: nem aki viseli a bíbort, hanem aki méri azt singgel.

III.

Két évig gy űjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császára ellen a régi nevében; két év után harmincezer harcos férfi szállt Otrantónál hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és színe. A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött fia, Bohemund, a másik: hős neje, Gaita. E hölgy férjétől tanult harcolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem is látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert, de kihallatszott a csatarobajból csengő acélhangja, amint a viadal közepette lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a Pallas, aki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, aki az Ilias harcaiba páncélos kebellel szállt alá.

Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompeius hidat vélt verhetni a tenger fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven gálya Guiscard seregét Görögországba. Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egyál-Michaelcsászárthozva magával, és azért mégsem állt senki ellene sem a vízen, sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo, Görögország déli kapujának kulcsa. Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makedonok védték a bástyákat, akik még nem feledték el, amit Nagy Sándor idejében tudtak, sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög jól tudott harcolni a falak mögött. A normanok kegyetlen leckéket kaptak tőlük a hadtudományból. Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik közé, a mérges scorpiót, mely ezerölnyire elröpíté a nyílvégű kopját, s keresztülfúrta azt minden pajzson, páncélon; a sornyilazót, mely egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az soronként esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiúsítá az ércholló, mely a fal tetejéről lenyúlt s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító vitézt is felragadta tízölnyi magasra, s onnan hajtá ismét vissza; roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görögtűz a bennlevő harcosokkal együtt; majd Epirus régi istenei is segítségükre jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak közül, ha ugyan volt, aki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbárok hajóhada ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét azátkozott acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan jutott a görögök segélyére siető velencei hajóhad torkába, hol a szakálltalan ifjú, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s vesztett dicsőséggel menekült a partra.

Guiscard kés őbb keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a visszatérhetéstől is. A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az ostromlott város állt megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt, ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velence hajói hosszú félkörben az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta alászállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.

És a harc sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra írt jelszavak jelentése hazug; a harckiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás – és Guiscard mégsem veszté el lelkét.

Mid őn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a hírhedett varaegerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei fajrokonaiknak, a norman vitézeknek oldalt, Thraczia manichaeus hadai s a szövetséges török szultán lovas íjászai, mind harchoz szokott nép, nem az elpuhult görög faj), akkor Guiscard lerontatott minden hidat, mely háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre. És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harcolt Caesar és Pompeius a világ uralmáért, Caesar helyén most mi állunk, Pompeius helyén áll Komnén!

1. Komnén Alexius leánya, Anna, a ragyogó tollú históriaíró-nő, azon nap éjszakáján, melyen császári atyja seregei Durazzo mezején tábort ütöttek, négy követet küldött Guiscard táborába. Kettő titokban jött, kettő nyilvánosan.

A két követ, ki ünnepélyes szertartással jött a táborba, a fejedelemnek hozott alkudozási ajánlatokat, olyanokat, minőket görögök szoktak szemközt álló ellenfeleiknek tenni; nem felelős személyek szíves ígéretei az egyezségre oly főszemély nevében, aki azokat nem fogja tagadni; homályos, jobbra-balra magyarázható föltételek, miknek értelme más a győztesre, más a legyőzöttre nézve, furfangos kérdések, miknek nincsen egyéb céljuk, mint fogyasztani az időt s az ellenfél szívét oktalan reményekkel elpuhítani.

A két követ a császári hölgy kegyeinek nagyobb bizonyságául egy nagybecs ű ajándékot hozott úrnőjétől: Komnéna Anna kedvenc énekes leányát, egy fiatal tizennégy éves gyermeket, ki a byzanczi udvarnál növekedett, mindenkitől bámulva és csodálva.

E leányka neve volt Violanta. A fiatal rabnő arca, termete oly elragadó szép, éneke oly bűbájos, hogy a byzanczi udvar hízelgő nyelve „muzá”-nak nevezte őt el, s híre nagyobb volt, mint a mai kor énekesnőié, amivel nagyon sok van mondva.

Anna Guiscardnak ajándékozá a drága kincset, melynél becsesebb drágaköve a byzanczi udvarnak bizonyára nem volt. Ismerte-e Guiscard a klasszikus kor költő­jének mondását a görögök veszélyes ajándékairól, vagy csak ösztöne súgta meg neki, hogy határozott válasz helyett azt üzenje a császári hölgynek, hogy majd a holnapi reggel meghozza válaszát az alkudozásra? A másik két követ közül pedig az egyik Guiscard nejét, Gaitát sietett alattomban figyelmeztetni, hogy férje, Robert, ez éj magányos óráit egy fiatal rabnő társaságában fogja tölteni, míg a második az ál- Michael császárral tudatá, hogy elveszett leánya itt van, itt Guiscard táborában, az ő sátorában, az ő karjai közt.

Violanta az ál-Michael leánya volt.

1. Guiscard maga elé ülteté a leánykát, s hallgatá annak énekét, s bámulá ártatlan arcát. Mind a hang, mind az arc olyan volt, mint az angyaloké az égben.

Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüstharangnál cseng őbb rezgéssel tört az ég felé, áthatá a kemény harcos szívét; lelke megszelídült, felmagasztosult e bánatos danáktól, s amintott ült aleányka avezérpáncélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival, selyemszőke hajfürtjei ártatlan arcát beárnyékolták, tiszta kék szemei gyanútlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy szánta ezt a gyermeket magában.

Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudotttőle, sarcael nem pirult, midőn a bajnok érckarja karcsú derekát átölelte.

Kinn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony, másik az álMichael, a bosszúálló apa. Guiscard szelíden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét; elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat, miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy szédülés kell rá, hogy vagy az egyikbe, vagy a másikba belebukjék.

De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az énekl ő szép leánykát, simogatá lágy fürtjeit, megcsókolá szelíden, óvatosan rosszban tudatlan fejecskéjét, s valami oly mondhatatlan édes, magasztos gyönyört érzett abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem volt ez érzésben semmi földi eszme.

Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát, s azt mondá neki: – Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani. És elküldé Violantát neje sátorába.

Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szívét ől, két olyan kardét, mely az utolsó csapásig őérte fog küzdeni most az életre-halálra menő harcban.

1. Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jötttámadásraAlexius serege Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman lovasságot Michael, az álcsászár.

Tehát Michael és Gaita! Ah valóban, Violantának egyetlenegy könnye nagyobb teher lett volna ez órában Guiscard Robert fején, mintAlexius császárnakegészhadserege! De e könny nem hullott ki, és Guiscardnak oly két hőse volt ott, aki elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve volt a fejedelemnek. Csak e szóért: „Gyermek vagy mégy, menj játszani!”

Az els ő roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva lombardhad elriadt a kemény varaeger csapat kettős fejszéitől, mik elől nem védett sem pajzs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart felé, hol a velencei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést kapott, hogy ezüstpáncélján végigcsorgott a vér. A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte lobogós kopjájával: – Robert! Itt van a perc, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső halálra! – s azzal kopjáját előreszegezve, a török lovasság tömegébe rohant elszánt kísérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát, fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard szeme elől. Guiscard szemeinek nem volt ez órában könnye. Nyolcszáz norman lovas állt mellette, kik a harci zajban még meg nem mozdultak; azoknak közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.

Most, miként szokás a válságos percekben, elveté Robert pajzsát kezéb ől, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost, s azzal megfúvatá a rohanót a görög tábor közepe ellen.

Egy perc alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolcszáz norman lovas legázolta a varaegek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös kíséretét; senki sem bírt velük szemben megállani. Guiscard legelöl jártaz öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találjameg aharcban. Aminte zajban széttekinte, bámulvalátta, hogy ama fejedelemnek öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álcár, aranynakhazudottkoronájával sisakj a fölött, mégrajtais túltesz; valóban úgy harcol, mintha igazán Michael volna, ki országát viszszafoglalni jön. Íme az álcár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott vele. És az ál-Michael kopjája kiüté a sisakota császár fejéből, véres nyomot hagyva halovány homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kísérő hívei testükkel védik a menekvőt, míg az álcár végre tépett bíborpalástjában, tört koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.

Robert ádáz er őszakkal tört magának utat hozzá. Mire odaért, a férfi haldoklott. Odaemelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé neki utolsó fohásza erején: – Róbert, én voltam Violanta atyja – légy ezután te az – gyermek még, hadd jatszszék… És azzal megszűnt beszélni örökre.

A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a diadalkiáltás közepette hallani kellett Guiscardnak a kürtök gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas ütközetben elesett.

Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló vérébe mártott ujjával e nevet írta fel fehérpalástjára: „Violanta”. Ekkortudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki: „Gyermek vagy még, menj játszani”. Igaz, hogy sokat vesztett is érte. Néhány nap múlva Durazzo el volt foglalva.

Ne légy Othello!

Tudod, barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod, barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsódzik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, amit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajon amíg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha el találok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh, mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragrafussal, hogy senkiseudvarolhatnaaférjnevében,ügyvédimeghatalmazásnélkül,ahogynemlehet enélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átíratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás. Hát egyszer pláne el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No, képzelheted, kedves barátom, ezt a tortúrát: hatnapignemlátni, hogykijárbe a házam ajtaján! Ott megígértettem az asszonnyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el azalatt, míg én odaleszek, hogy zárva tartja az ajtót, s ha csengetnek, megkérdi: ki 150 Ne légy Othello!

van ott? Ha férfihangot hall, azt mondja, jöjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegánsul öltözött rablók bekéredzkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok, s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára. Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet, s ahelyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábbanjövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárvatalálok minden ajtót, s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. Ekettős gondolat hányt-vetett az egészúton,jobban, mint a döcögős szekér.Végre lakásom elé érek, három lépcs őt átugorva rohanok fel, s a legelső, amit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt! „Jérum! A tensúr!” – sikolt fel a fehércseléd ijedten. – Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony? -I-i-i-izé. – I-i-i-izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé! Széttekintek, hátazel őszobábanazasztalonegysipkátpillantokmeg, egy férfisipkát. Odarohanok, felragadom: „Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni ! ” Arra félretaszigálok magam elöl minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva

találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal. – Ahán! Itt van valaki! De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani! Berohanék. Jaj annak, aki itt van. És íme mit látok? Egy gyanús külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött. – Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? – ordíték rá, mint egy oroszlán. Az átkozott gonosztevő hidegvérrel válaszolt szavaimra: – Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politúrozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új. Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármátcsaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s akitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a porolópálca akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy „Othello”. Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak, mert én úgy is érthettem, hogy „ó, te, ló!”.

Hogy nyerik meg a nőket

• Asszonyom, ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet; én nem bírom tovább a kínokat; ön kacag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkísértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.

-Nem tudom, elfelejtettemmár. – Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt. – Sőt, dühösködni is. Egy porcelánvedrem letört füle tanúbizonyság rá. – No, ahelyett hányat vettem már másikat? – De én sohasem fogadtam el.

• Mert kínozni akar. Hanem mármostvége. Én azért jöttem ide, hogy haön megnem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat. – De sokszor mondta már; csakmárlegalább egyszer tenné meg. -Oh, ne tessék rajta nevetni. Nemúgyvan az, ahogy ön gondolja; persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a percig mindig nevetne, amíg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt – éhen akarok meghalni az ön szobájában. Legyen meg önnek

az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról órára elmúlni leghívebb imádóját.

Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra, s mereven megesküdött rá, hogy e perctől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából. Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen, s kacagva otthagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza.

Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr. Clarisse most már haragba jött; odament hozzá. – De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?

• Itt akarok meghalni. Megmondtam. – Jól van, hát akkor én megyek el hazulról. – Sajnálom, de én itt maradok.

152 Hogy nyerik meg a nőket

Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, otthagyva makacs imádóját a szállásán.

Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz tréfának. Az imádó még mindig ott ült.

• Uram, ez már szemtelenség! Ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom. – Mondtam már, hogy itt akarok meghalni. – Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen. – Nem, én itt akarok meghalni. – Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék. – Nem. Én itt akarok meghalni. Clarisse dühösen rohant ki szobájából, s bezárta ráaz ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség! Az már bizonyos. Másnap reggelig még csak felé sem nézett. De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap nem evett már

semmit.

• De az úristen áljda meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa önt ől. Ne csináljon bolondságot. Mit művel ön?
• Asszonyom. Megmondám, hogy mitakarok-sóhajtaez, sfejétmásikoldalrahajtá, szemeit lankadtan behunyva.

Clarisseel nemtudtaképzelni, hogymitcsináljon. Hogy gátolj on meg ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem bírt nyugtalanságával. Egy csésze levest vitt neki saját kezűleg. – No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa, magam hoztam, egyék belőle. – Hm! Leves? – szólt megvetőleg a szerető. – Kell is nekem leves? Én meg akarok halni. És valóban alig bírt már mozdulni, szemei beestek, arca elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálra váló volt. Ez igazán meg akar halni. Máranegyediknapiseljött, a szerető mégsem kapitulált. Csodálatosneme az ostromnak, ahol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget feladásra bírja. Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz, ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni – éhen, és nem nyújtott neki segélyt! Hiszen lám, szívesenkínálnámindenfélejóval, de ha annak semmi sem kell; ha nem akar enni! Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, aki ennyire képes szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.

• No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No, nyissa föl a száját, engedje belétöltenem!

A szerencsétlen imádó már nem tudottbeszélni, csakfejévelintett, hogynemkellneki semmi. – De hát, istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon. A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben. Clarisse mellé ült a pamlagra, s kezébe fogta kezét. – Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra! Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arcát. – Hiszen – szeretem önt, hát no… Azzal odaborult rá Clarisse, s hogy ajkait megnyílásra bírja, inkább hát, isten neki,megcsókolá. Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét, s visszacsókolá a makacs kapitulálót – hanem azután sietett is a leveshez nyúlni. Még egy nap és többé sem leves,

sem csók nem használt volna neki. Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett belőlük. Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni. Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyúlnom, volna annyi eszem, hogy egy pár zemlyét eldugnék az atillám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó vajon nem praktizálta-e ugyanezt a furfangot!

Tízmillió dollár

Tízmillió dollár! Húszmillió peng őforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!

Húszmillió forintaranyban,egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogyne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húszmillió, nyúlj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved… és oda nem adnad…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet. és nem felednéd el.

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, akit legjobban szeretsz. és el nem adnád. És ha azt mondanák: itt van húszmillió, áruld el érte hazádat! . És el nem árulnád. akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberr ől, aki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

_*

A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az id ő éppen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jó barát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harcolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóccal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harcolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen. Amint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott. Robertson fiatal volt, eleven képzel ődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal bírta regényes, a rendkívüli után, ami tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikoratengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályáks kalózhaj ók is járnak. Els ő szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hírhedett kalózvezért, Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a chilei partokat végigrabolja, gyilkol és gyújtogat egész Arauco hosszában. Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadultmeg közülük, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson bare hegyét, ami a sebben törött.

Az araucói parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy akik messziről nézték,mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonyfát ajándékozott valaki, cukorbábokkal megrakva. Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalábbis aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság. Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul. Ez egészen lehangolta a nagyravágyó ifjú kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait, s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól. A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, lakatlan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remetelakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett creol nőt, akik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erő- sen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember-generációt alapít meg tengerközepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete, s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végképp.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült, s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott mint kormányos szolgálatot vállalt egy spanyol hajón. Mikor a sík tengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe, s maguknak tarták a hajót. Martelin hallotta már hírét annak a karácsonyfának, amit Robertson a chilei parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha-szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja, s őt magát akassza arra a fára, ahonnan társai lógnak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mochaszigetén dereglyével, s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét éppen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.

Robertsont tehát láncra verték, s ledobták a hajó fenekére. A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú utat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra, s elkezdett ellenük lázongani; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát, s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, aki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani láncai közül, s szépen könyörögni neki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől. A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elvesszenek. Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert amint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát, s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében viszakövetelni. Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharcosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki. A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, amit a Mocha-szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle, s többé nem gondol vissza rá. És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időtöltése, sőt maga az a jelentéktelennémber is, aki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint ahogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni, s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát? Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfi lett, akinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, amennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt. Szavatartó, amit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, aki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ránc sem támad homlokán amiatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

S őt, még amellett kegyes ember is, aki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; ami annyival jellemzőbb volt ránézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katolikus templomok voltak minden városban épülve. Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hívők templomait ott az aranyozott szentképeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyemszövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománcos gyertyatartók mellett ezüstkalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést. Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson, s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melódiáiba a régi Tolteque-dalok búsongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely fantasztikus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kacérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhítatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól. Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a kórusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apácák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemiledal az erdők zúgásából. A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, amelyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hoszszúkás arcban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelíd ajkakban őrangyala képét vélte látni. Pedig az nem őrangyala volt. A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna, s onnan hallgatná a boldogok énekét. Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól bezárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól. Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn vissza ment hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébren alvó hajósra, aki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is álmodozott, s a tengerész könnyelmű gondatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása. Ilyen kedéllyel tett meg egy utat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, aki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban mid őn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? Ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott, s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők tarka selyembasquinjébe öltözve, melynekelöl rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák piros sarkú szattyáncipőkbe szorítva, a rózsaszín selyemharisnyák kezdete – a könnyű mantilla és a magas fésűre akasztott rebozó fátyol csak alig rejtették szem elől délcegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig. Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy, sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglep ően hasonlított az ő álomképéhez, s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett, s egy bizalmas hang megszólítá. – Ej, kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.

Robertson visszatekintett; valami régi ismer ősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, akit különben nemigen nagyon szeretett, sőt, kissénemisvoltiránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egész istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, amit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóba állni, tudta, hogy Williams ismer ős Limában. – Ki lehet ez a hölgy? – kérdezé tőle. – Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerészkapitány özvegye.

• Tehát özvegy nő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez. – Ugyan kihez?
• Nevét nem tudom. Ezel őtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…
• No, ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a szoprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév, s ő kilépett a kolostorból. – Hát lehet ez? – kérdé Robertson elbámulva.- Limában minden lehet. Robertson le voltrántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe. Williams az első beszélgetésből észrevevén, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őtvezetni donna Terezához. Robertson szemből szembe láthatáa hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az atünemény, akitő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ezalegveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kacérul mosolyogni látja; az asszony olyan könynyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy akit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre süllyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei. Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd voltaz, nem méltó férfi szájába;csakrabszolgabeszél így urához. Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

• Kapitány úr! Ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, ahírt;én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakitcsakazért, mertcsinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, akit irántami szerelme naggyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, ahol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; ami alul van, az fordul felül, ki-ki azt a helyet foglalhatja el, amit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez! Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom – jöjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát!

Robertson teljes lázban volt, mid őn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, amit a hölgy válaszolt neki.

• Bizony, barátom – szólt neki nevetve Williams -, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szívét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelül tízmillió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alul ő szóba sem áll veled. Robertson szívében keserű salakot hagytak e szavak – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni ránézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül őtőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással bírt; tízmillió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, aki éppen egy pénznek ura, hogy adjon el ő tízmillió dollárt. Az isőrült volna, aki ilyesmiről gondolkozik magában. Pedig Robertson ilyen őrült volt. Elvitte magával Williamst hajójára, s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig afelől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre. Végigment annak legfantasztikusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsüllyedt hajók felkutatása, s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennük kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle. A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak vége szakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltűntek a tenger fene kére.

Egy este a Callari kiköt őben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, akinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tízmillió dollárocska. Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűen szürcsölgeté teáját. Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki: – Hiszen pajtás, ha csak tízmillió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban Mr. Ingres hajója, a Peruvian, az éppen tízmilliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kacagott ez enyelgésen. Robertson is elmosolyodott rá. Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól, s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak. Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták. Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

• Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tízmillió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban. Sötét volt – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arca. A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit. Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőporkamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyé

vel hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett. Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenest ől; nekem kell ez a tízmillió dollár; szedje össze amije van, s szálljon ki a dereglyén a partra! Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem amint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát. Hajóslegénységének egy része a födözeten volts Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy perc alatt rábeszélték őket, hogy ahelyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniuk; mindegyik úr leend belőle. Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni. Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltűnése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utánaerednek, meghiúsult, mertazonpillanatbantűz támadt a Congreson, mitRobertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az általános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből anélkül, hogy az valakinek feltűnt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe, s elsötétült

minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt. Robertson megmenekült roppant zsákmányával. Tehát amiről annyi kínzó álmot álmodott, a tízmillió dollár, most, mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, amitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol címerrel, dúlhatott két kezével a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyém vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú utat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalóc, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni. Oh, bizonyára azok mind, akikj ogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell bírni és kívüle senkinek. Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két fő cinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tonga sziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szíves a két bajtárs huszonöt embert magához venni, és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

Georges mosolyogva cirógatá meg Robertson állát. – Szívesen, pajtás, elmegyekakár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymástés eszünkönjárunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, akik a dollárokból osztozni akarnak. Aztmi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, ahogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, akik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, aki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedv űséggel fogadta ezt a gyanúsítást, melyben pedig szívének legtitkosabb gondolata volt kitalálva. – Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyantartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek, és itthagyom a hajót és a tízmillió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt! Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; odavitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztülvezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészéért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyébe, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, ahol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergeték belőle, miket vízzel akartak telemerni. A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, amint azok a parton megjelentek és elkezdtek velük csereberélni. Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üvegklárisért malacot, kókuszdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még hátra, még azzal vesződtek a martalócok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az el őre meghatározott jel, melyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal. Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga lőtt el a dereglyepárkányról, éppen apró golyókra volt töltve, s azok éppen az indus fejedelem oldalát találták keresztüllyuggatni? A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél, tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt, s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik, mint saját veszélyére. Azokat körülfogtákaz indiánok; menekülniük lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda süvöltött még feléjük a partról, éppen Williams válla fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe fúródott, az kibukott a vízbe.

Eggyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evez őt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek. „Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.” Egyik főosztályos is ottveszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vízb ől Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után. Nevetve emelé fel arcát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva, gúnyosan mondá neki: – Élek ám, patrónus uram, nem vesztem el.

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban; csak harmincnégy maradt élve.

Harmincnégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon – és azután még ezt a kettőt. Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fújt, a vitorlák lankadtan verődtek az árbocfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, aki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partj ai körös-körül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklái hozzájárulhatatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, skerüli mégaz indiánis veszedelmes vizei miatt. Ámdebelül e sziget valódi ősképe a paradicsomnak: buja, illatos mezők, mik önként termik a legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind fölemészteni, amit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztítj a őket, mégcsakhúsevővadállatsem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyíló virágból gyűjtik azt fullánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni, és amellettgyapjút adnak, mely vetekedik a legfinomabb merinóval. Vanegy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás vizet ad, s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak álmodozni a hajósok, mikor körös-körül az egykedvű tenger csapkodja hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a vizekbe, anélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyör ű élet volna egy ily elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban drága pénzükért kaphatnának asszonyokat, szebbnél szebb indián és kreol nőket; rabszolgákat is, akik a földet műveljék, minden munkát végezzenek, építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a vég nélküli gyönyörű- ség maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha nem vehetné ki őket onnan senki többé, s évek múlva egész új nemzedék virulna fel a kis telepítvényen. A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket, s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet. Robertson nem ámította őket, s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban olyan volt, amilyennek ő leírta; kívül zord, elijesztő tekintetű, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez, ahol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen percét élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten-nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolj a az ég madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még tízmillió dollár! Harminchét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, amennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben! Lehet-e valakinekboldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeit ől, s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat ésrabszolgákat vásároljanak. Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre, s ott mulattak együtt, két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, amennyit el bírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt aki meg tudott lábán állani, ha kétfelől fogták, és volt közöttük négy, aki egészen józan volt.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az el őőrs… Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet mindig kiválasztottak maguk közül, aki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotukban el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket. Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi őrá vigyáz, azért józan. A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára, sakikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté, s akkor tudtukra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a cimborák közül elárulta őket az otahaiti kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyzó spanyol háromfedeles hajó Alhambra parancsnokához, feljelenteni a gazdag zsákmánnyal rakodott martalócokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő; gyorsan vissza a hajóra! Még napfölkelte előtt ki a kikötőből reggelre hírüket se hallják! A négy előőrs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta kezét, felhúzva pisztolya sárkányát. – Hát e részeg haddal itt mi történjék? – kérdé tőle az egyik, sötéten nézve rá. Ha Robertson azt mondja: „itthagyjuk, aki fel nem tud kelni”, abban a pillanatban lelövik. Azonban ő minden percben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

-Azvilágos, hogybarátainkatnemhagyhatjukelaveszélyben, bárhaazokisközöttük vannak, akik árulóink voltak. Akik még bírjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket, s lecipeljük a dereglyébe, ott majd kijózanodnak. Dologra, legények! Az előőrsök megbánták magukban, hogy Robertson felől rosszat gondoltak, lám, ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e, nem feledtek-e valakit ottan, ő mégis csak hű cimbora! A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel bírt kapaszkodni a hajóra; a többit otthagyták feküdni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, ahelyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s amellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlétlakikezemberben, és sietett parancsait telj esíteni. Egy óra múlva ki voltak feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős, hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlük Robertson, hogy hát a dereglyében levő cimborákat ne hordják-e most fel.

• Hát az ördög? Most is agyon vagyunk fáradva; örül, aki aludni mehet. Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány!
• Nem is őket féltem, hanem magunkat őtőlük. Ez a húsz ember nem mind részeg. Néhány van, aki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak bennünket. Attól tartok, haéjjel még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát. Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejét ől annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak, s a fedezeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival, végre látva,hogy a kapitány úgyis ébren van a kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját, s aludt egyik úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már, az id ő éjfél után járt, hideg szél kezdett nekieredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve a dereglye a hajó mögött el-eltűnt meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árbóckosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéb ől, kihajolt a hajó párkányán, s amint a dereglye kötele a hánykódás közben megfeszült, csendesen keresztülmetszette azt; a kötél nagyot bődült, mint egy túlfeszített húr elpattanása, s a dereglye szabadon táncolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, aki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Sohasem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamiképp megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger. Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint akit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé, s úgy tett, mint aki aluszik.

Fél óra múlva élesebben kezdett fújni a szél, er ősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előőrs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett, s észrevette, hogy az eltűnt.

– Ébredj, kapitány! – ordítá, felrángatva Robertsont. – A dereglye elveszett! Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú, fekete felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol sem látott semmit.

-Agazemberek! – dörmögé a tengerésznek -, csakugyan elszöktek t őlünk. Magában pedig azt mondá: „hússzal megint kevesebben vagyunk”.

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt, ami húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arcot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is, és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba, s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasítani. A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre futamodik gazdagságuknak, s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a Sandwich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, akik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten. Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani. Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, miképp rejtsenek el annyi pénzt, anélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd úgy találnak j árni, hogy visszajövetmaguk sem akadnak rá;Robertson segített mind a két aggodalmon – a szigetbelsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor avízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az arannyal telt hordókat egymás után. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos ezeregyéj szakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetetta barlang nyílására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára – találja ki, aki tudja, melyik alatt van a tízmillió dollár!

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik cinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna. Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalócok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniuk, efölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit, s ittak, amíg el nem dűltek, még a négy előőrs is kidűlt a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé, őrizze mostő maga az üres hajót.

Mikor a legénység mind egyt ől egyig ittasan hevert az első födözet alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, amitoly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. Ami élelmiszer és ital volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; ami bele nem fért, azt kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a vitorlaköteleket, leereszték az árbocokat s kapcsaikat kiszedve, a tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt, szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a vitorlarudakról leszedtek, s körös-körül beteríték velük a hajót, sűrűn legszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tovalibegni a nagy tehetetlen, vitorlátlanbárkát, mint egy nagy koporsót, melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó hasonlat.

Két hétig hányódott a nyílt tengeren az elhagyott hajó, anélkül, hogy elsüllyedtvolna; akkor találkozott vele egy cethalász; az főlfeszíté lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt tengerészek közül, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében. A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsüllyedtkereskedelmi hajóról menekültek-ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá Rio de Janeiróba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan apródonként elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana, úgyhogy a három férfiún kívül mégalegénység se tudjon róla semmit, hogy mi van a hajón. Rio de Janeiróban eltöltöttek egy hetet, azalatt egy a három közül ismét elveszett. Georgest egy este az utcán, mikor a kávéházból a szállására tért, késsel keresztüldöfték. Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a gyilkos. Robertson most már másodmagával maradt. Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz. Minő roppant osztályrész jutott egyre? Ötmillió dollár mindegyiknek! Azzal meg lehettek elégedve. Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkacag erre a szóra! Lehet-e megelégedése annak, aki annyi kincset rabolt, aki annyi osztályosát el tudta veszteni – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs van már hátra?

Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy szobában nem akart hálni soha, és nem ivott olyan pohárból, amibe az töltötte a bort.

Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól barnított, viszontagságoktól edzett arcokkal, viseltes, szakadozott öltözetben.

A creol n ő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az előszobánál, s kérdezte, hogy mi a nevük és mit akarnak.

• Úrn őddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy itt van az a két férfi, akinek tízmillió dollár van a kezében.

A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, aki tízmillió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn bejelentve őket úrnő­jének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a férfiakhoz, s egyiket jobb, másikat bal karjára fűzve, bevezeté belső termébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit. Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan Limában, s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.

• Tehát ketten maradtatok? – szólt, mid őn szobájába értek, végignyúlva bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét. – Soknak találod-e, vagy kevésnek? – kérdé tőle Williams. – Mindenesetre soknak. Ami fél, sohasem egész, s ti ketten képeztek egy számot.
• Tízmillió dollár – dörmögé büszkén Williams. – Egyikünkre ötmillió jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert, akármilyen rongyos is.
• Annál nehezebbé teszi a választást közöttetek. – És a szív? Az semmit sem nyom- e nálad? Donna Tereza kacagott; ez volt válasza a kérdésre. Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve nézett maga elé. – Márpedig választanod kell közülünk, szép donna – folytatá Williams -, mert bizony mondom, mi ketten, akik édes testvéröcséinket túléltük, olyanmakacstermészettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik kedvéért meghalni, s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre. Ugye, Robertson? Robertson föltekintett Williamsra, s ennek úgy tetszék, mintha e pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott végig testén.

Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a deln ővel, elmondá neki, hogy nemsokára lábai elé fogják rakni osztályrészüket, s akkor majd elválik, hogyki felé nyomja le az aranyos serpenyőt a szerelem Brennus kardja. Mikor elváltak tőle, Robertson hátramaradt, s azt kérdé suttogva a delnő- től: – Melyikünket fogod választani? A creol nő ránézett két pokoltűz-szép szemével, s visszasúgá: – Azt, aki az egész tízmilliót hozza magával. Azzal táncolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény, melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem isten alkotott. Robertson az ajtóban utolérve társát, mosolyogva mondá neki: – Te nem említéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terezába. Williams nevetve válaszolt rá: – Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára. – Igaz – szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is van egy titka, amit nem mond el barátjának; az a titok, amit donna Tereza súgott neki: „Azt választom, aki az egész tízmilliót elhozza!”

Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekb ől csupán húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt aközött. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio de janeirói kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre; mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a hajót, odaveszett a pénzük.

Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak a pénzét! A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta, s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniuk. Éppen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenceket szállított Újhollandiába, annak a kapitányával megismerkedtek, selvitették magukat Sidney-ig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között tekintett szét Robertson, s talált is maga számára való legényeket közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti a jó szándékot, aminek az lett következése, hogy a két kalandort kiutasítják Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett utazniuk Hobartownba. Nyomorult ország nyomorult városába a végínséggel küszködve jutottak el; pénzük elfogyott, és a tízmillió dollár tulajdonosainak nem volt annyi képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket továbbszállítsa.

Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, mid őn egy kis köpcös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.

– Mit búsul, master?

Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös hímzésnek, amiből gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya. – Köszönöm kérdését, kapitány – felelt neki Robertson, kinek az agyában hirtelen villant meg mostan egy gondolat. – Nekem igen jó okaim vannak a búsulásra; ha meg akarja tudni, jöjjön be velem egy pálinkás butikba, ott majd egy pohár grog mellett elmondom. Útközben a kis köpcös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány, tulajdonosa egy derék goelettnek, s hogy tengeri kutyákra szokott vadászni, ez a keresete, ami elég jól jövedelmez, évenként öt-hatszáz dollár haszna is szokott rajta lenni.

A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengeri kutyavadásznak, hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandwich-szigetek között hajótörést szenvedett, háromárbocos zátonyon akadt a Saypan-sziget mellett, s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak martalékul hagyni; azonban volt a hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá a partra, s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon kereskedelmi társával, Mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig. Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet másfélmillió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki. A kis cethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a bőrt! És most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázezer dollárt, félmilliót kínálnak neki, amiért csak érte kell menni.

Az igaz, hogy messze van, de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst! Hátha még azt tudta volna, hogy arany!

Thomson még azon este aláírta a szerz ődést, melyben kötelezi magát Mr. Robertson és Mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi upercargóval, s ezért viszont kap a két tiszletreméltó férfiútól, mihelyt Rio de Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre lefizetve.

Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett mindnyájuk számára útlevelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve alatt, s azzal tengerre szálltak együtt.

A silány járm ű nehezen haladt a kitűzött cél felé, egész nap azzal volt bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a víz szüntelenbeszivárgott, s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb szélfúvás hol itt, hol amott elszakasztott.

A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog. Ettől is tanult valamit Robertson, amit eddigelé régi tengerész létére nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával, könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény cethalvadászok, kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében; azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel meg egy kevés kétszersülttel. Az Isten fizessemeg!Ígymentekodább,mígmásikhajóval találkoztak. Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek, hogy majd azon keresztülkoldulja magát. Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. Amint a Sziget tengerre értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az élelmezést.

Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út; Robertson ittamott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malacért, minden pillanatban saját életét kockáztatva a betevő falatért. Néhol küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni; egyhelyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok körülfogva azt gyors pirugjaikkal.

Azonban folyvást közeledtek az ígéret földje felé; Robertson kiszámítá, hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni, átveszik a roppant kincset, amiért annyit fáradott – amiért annyit ölt! És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, aki a tízmilliót kétfelé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Tereza szívét is. A kreol nő pedig azt mondta: „Azé leszek, aki az egész tízmilliót elhozza”. Ez a suttogás azóta mindig hangzott fülében.

Williams nagyon jól tudta azt, hogy akivel egy szál deszkán utazik, az őt minden percben kész megölni, s jól vigyázott magára. Került minden civódást Robertsonnal, s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy amíg Williams aluszik, addig Thomson van ébren, s csak akkor fekszik le, ha Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek, s mind a ketten vigyáznak Robertson kezére. Egy éjszakán éppen Williams állt a kormányon, a két hajóslegény evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a födözeten. Olyan hő- ség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni. Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt, s kettőjük között sétált alá s fel a hajóskapitány. Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle ötmilliót és egy asszony szívét, ami annál is több, el akarja venni. Csakegy éjszaka van még a Saypanszigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak kell lenni ránézve!

A kis cethalász-kapitány nem akar elálmosodni. A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy sor hullám végigsöpör a tengeren. Robertson éppen közelíteni lát messziről egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér tajtékgerincéről. – Kapitány – szól Thomsonnak -, nézze ön meg a térképen, micsoda ponton járunk! A francia zátonytól félek.Thomsonodalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és hosszúság összevágó vonalait.

Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal a hajót egészen oldalvást fordítá a habtorlasznak, ahelyett, hogy élével hasította volna azt

ketté. A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a hajót a hullám, árboca hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez, s azután keresztülcsapott rajta. Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre, mikor a fürd ő- ből kiszabadultak. – Mi történt velünk? – kiálta Thomson, ki egy árbockötélbe kapaszkodott meg. – Semmi sem – szólt Robertson csendes vérrel. – A tenger duzzad. Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab zúgott; még egyszer hangzott halálkiáltás, még távolabbról, még lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt, a hajót ragadta a szél.

„Ötmillió dollár”, gondolá magában Robertson, s kereste a csillagok között donna Tereza szemeit. Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket, s megkérdezé, kicsodák és hová mennek. Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol kapitány továbbereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás. A kis köpcös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.

• Ifjú barátom, nemsokára célnál leszünk. Vajon mit gondol ön, megbírja-e goelettem az ötven hordó terhet? – Hogyne bírná. – Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve nehéz. – Az igaz. – Arannyal terhelve pedig még nehezebb. Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot. – Fedezett önnek fel valamit Williams?
• Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja, mely percben hal meg; a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el. Azután meggondolva, hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.

Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikorakiscethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára, megragadta őt derékon, s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe, hogy ő se legyen kevésbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy feszítsenek fel minden vitorlát, s hagyják a kapitányt odaveszni.

Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már. Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a spanyol hajót, mellyel nemrég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?

Az valóban őt üldözte. A kis cetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián-sziget partját, ott találta még a spanyol hajóst, s fölfedezett neki mindent. A spanyol rögtön visszafordult Robertsont és tízmillióját kézre keríteni.

Robertson észrevette, hogy el van árulva, s fegyvereit ragadva hirtelen a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajszát rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az üldöző kiáltozásokat, és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak szellemei volnának, akik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott előlük. A végcélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el nem bírták fogni, végre úgy el tudott bújni, hogy nem tudtak ráakadni.

Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part mellett kikötve, s távolabb néhány tengerész elbújt körüle. A csel sikerült. Robertsonrejtekéből észrevéve az elhagyott csónakot, s végigmászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen beleszökött.

Akkor egyszerre rárohantak üldöz ői. Kettőt agyonlőtt közülük, a másik kettővel is tusába elegyedett, s egyiket összemarcangolta késével, de a másik végre leteperte a földre, s ott elnyomták és megkötözték. Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé vitelé a kalózt, s mondá neki, hogy minden titkát tudja. – Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem – felelt neki dacosan a kalóz. – Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs? – Tehát azt nem tudod? No, hát nem is fogod megtudni soha. – Élted kezemben van. – Készen vagyok a halálra. – Gondold meg, hogy én spanyol vagyok, azok jól értenek az inquisitióhoz. – Próbáld meg rajtam. – Nem úgy, kapitány. Vallja meg őszintén, hová tette a kincseket, én biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést. Gondolkozzék rajta, kétórai határideje van. Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, akit ember meg nem ütött büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra múlva azt mondta, hogy fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. Amint azonban a csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkosvagyonértannyitársátmegölte,mostcéljavégénilyostobáulengedjeátprédáját másnak, s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek alakját soha nem bírta elfeledni?

Gondolkozott, gondolkozott, s azzal a tengerbe vetette magát. – Oh, így nem alkudtunk! – kiálta Pacheco utánaugorva, a tenger fenekén utolérte rabját, s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott megragadták a többi búvárok, s újra megkötözték.

– El őlem a tenger fenekén sem bújhatol el – szólt a spanyol. Robertson átkozódva küzdött őreivel, s fejét akarta szétzúzni; majd látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket ígérve a tengerészeknek, ha őt megszabadítják, s kapitányukat megölik.

Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még bilincseiben is megrontani. És ekkor leköttette a hídra, s előhozatá a korbácsot. Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco parancsolá, hogy üssék tovább. Ekkor felordított, mire elbocsáták. Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni. Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget túlsó oldalára, ott lesz a hely. Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak hívnak, s amik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő cápafajnál.

Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismer ős hörgést, amit a tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik, s ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély víz alatt, amint a hajót kísérte. A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a csónak párkányát, hirtelen megrúgta azt, s abban a percben a hajó és csónak között lecsúszott a víz alá.

Egy gyakorlott búvár hirtelen utánaugrott, s utolérte, miel őtt a fenékre jutott volna, két perc múlva a víz színe fölé emelkedve látszott mind akétfő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási cápa, nagy sorfogai fehérlenek, amint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta őket keresztül, ahogy egymás mellett voltak. A búvár felordított. Robertson néma maradt.A másik pillanatban eltűnt mind a kettő a víz színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassanként elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.

A cápa eltemette a tízmillió dollár titkát. Kereshették azt a Saypan-szigeten! Sohasem talált rá senki.

A mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret választott, s most tán Robertson magasemtalálnarátöbbé tízmillió dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt. Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, akinek tetszik. Tízmillió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát, túlvilági üdvét, anélkül, hogy egyetlenegynek csak egy órai boldogságot szerzett volna. Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány bizonyítja világkörútja leírásában, hogy ennek minden körülménye való.

Mit beszél rólunk a világ?

Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utcában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, anélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikat kinek hívják? Miből él? Boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? Kálvinista vagy pápista? Kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? Hány font húst hordat ebédre? Jól él-e a feleségével? Tanul-e a fia vagy sem? Tud-e a felesége vasalni stb., stb.! Amit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén és senki sem amagáéval. Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol, mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt, mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kisleányuk is volt.

A férj szelíd kis alacsony emberke volt, sima sz őke hajat viselt középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kisleány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.

No, de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a n ő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, akiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.

A két kis ember meg a harmadik sohasem jár sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kisleányt sem küldték varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjük kössön. Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? Hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vademberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ. A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki: – Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ? – Ugyan mit? – Azt beszéli rólunk, hogy mi vademberek vagyunk. A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni. – Mi vademberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni? Azzal fölkapta kisleánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét,

olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelíd ábrázattal vad ember, őpedig vad asszony: vadember-család, aki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat. – De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit. – Éppen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

– No, hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé. Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellé ültek, egymás tányérjából ettek, egymássaltáncoltak, egymást húzták ki a kútból; egyszóval botrányosan viselték magukat. A férj egy napon megint megütődve ment haza. – Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ? – Ugyan mit? – Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban. – Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább… – Éppen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással táncolunk, egymással csókolózunk. A kis menyecske összecsapta tenyereit.

• No, hát ezután beszéljünk mindig mással, táncoljunk mással és csókolózzunk. nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázószobákba, a kis n ő ottmaradt az ifjú emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jóakaratát. Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.

• Asszony! (Már nem is feleségecske.) Tudod-e, mit beszél rólunk a világ? Az „asszony” címtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit. – Azt mondja a világ, hogy te kacér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj. A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szív ű akart lenni. Megmutatta, hogy ővele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüstfeszületecske, arra meg kellett esküdni a pici, pici asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtlen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították. Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt. És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét, s puskával lesi az embereket, akik a ház előtt elmenve az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akart inni.

Egyszer aztán meghalt a kisleányuk; azt eltemették, elsiratták. A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kisleány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és íme, betelt rajta. Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, ahol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával. A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserűmandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.

_*

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azazhogy elmondta ő azt mindennap valakinek, deaki nemhallgatottreá. Kijárdogált naponként a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, ami sírnak is kisebb volt, mintmás nagy emberé, saminmégidejesem voltmegéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellevő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:

• Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy énelőlem siettél ide; pedig ugye mennyire szerettük mi egymást? Ugye még most is szeretjük egymást? Te odalenn, én idefönn. Pedig ugye még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.

A kíváncsi emberek azt is kihallgatták, továbbadták szájról szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal. Ezen azután végképp elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztülhűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! Még a harangok is negyvennyolc óráig mind arról discuráltak. És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ, még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedvéért se ne élj, se meg ne halj.

A vén sas

Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog.Birtoka, a proverbialis hét szilvafa,jobban tele volt márpörrel és adóssággal, mint falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas féreg pusztítja, kaszálóját feltúrja a vakondok, vetéseit megeszi a sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet gazdája elveszített. A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, amihez csak hozzáfogott. Amíg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb eredménnyel. Az egész diákszótárból egy igének sem volt birtokában, még csak ennek a szócskának sem: connexio, ami maga is többet ért volna az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a bírákat megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár szolgabírát megvasvillázott, aki exequálni akarta; már arról volt szó, hogy becsukják, amidőn kiütött a burkus háború.

Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem kérték elő a nemeslevelét, aki insurgálni akart, azt sem igen nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio, csak azt nézték, van-e jó két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó; bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni naphosszat, mikor a nyulakat kergette az ugarban, s aztán idehaza nem volt neki mit veszteni, ha elmegy, ami háború idején virtus.

A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabadcsapatot fog alakítani, mellyel a fenyegető ellenség földjére berontván, annak mindenféle károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, amilyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter praktikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat, rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek miatta a tekintetes vármegye ingyenszállásait élvezé, s e vállalkozó csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia, s azzal útra bocsátá őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az országra, vagy elvesznek rendjén, s úgy is jól van. Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapata az első intrádánál oly szemtelen szerencsével és oly stratégiaellenes bátorsággal rontott be a poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is, túl is.

Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy poggyászvonatot elfoglalni, s azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami táncvigalomban együtt lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonként mindig szaporítá merész szabadcsapatát; midőn pedig egyszer egy burkus osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá több mint félmillió készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának, s legénységét ex propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra látogatta, olyankor, midőn legkevésbé várták; egy kis ezreddel úgy össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint rendjelekkel rakott vitéz harcos és – mint éktelenül gazdag ember, s nevezteték Várhelyi grófZsilipy Péternek.

Mostmárbezzegnem ijesztgették a szolgabírák, hogy becsukatják hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem kérdezték a megyegyű- lésen, hol az armálisa. Most már, ha akart, akár főispán lehetett a vármegyében, ahol esküdtté sem választották hajdan. Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó kisasszonyok közt feleséget, pedig mostmárősz volt a bajusza. De az új gróftól távol voltak a bosszúállás emlékei. Eszébe semjutottak a szolgabírák, hogymostfőispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok, kik nekik kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt amazok dacára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, aki a legszebb és legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifjú asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, akit különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének minden kívánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy nagy baj volt közöttük, az, hogy grófZsilipy egy hangot sem tudott másképp, mintmagyarul. Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv közül éppen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e ezt az ember, vagy a fogával?

Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást, házasságuk második évében fiuk született, akit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys és nem tudom én még minek.

Azt a fiút természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikormárnőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professzort nevelőül, nagyobb fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással. Egy napon odahívatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti maga elé, s beszédet kezd vele.

• Mondja csak, professzor uram, hányféle nyelven tud beszélni? – Tizenhaton. – Mennyi ideig tudott egyet megtanulni? – A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő alatt.

-Hm, ez nagyon szép. Lássa, professzor uram, én nem tudok beszélni a feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami panaszom van, azt meg én nem mondhatom el őneki. Néha úgy álmodom, hogy beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik, hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegenember akár szemtől szemembe összeszidhat, és én még azt mondhatom rá, hogy köszönöm a gráciáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg engem németül? – Gyakorlat mellett viheti nagyságod fél év alatt annyira, hogy bárkivel elbeszélgethet. – No, ha engem annyira megtanít professzor uram, kap tőlem ezer darab aranyat. A tanár örömmel állt rá az ajánlatra. – Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak! Ha maga a teremtett ég alatt valami kétlábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor én magát főbe lövöm. – Másodszor: hamagaelneveti magát, mikor én valami furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbe lövöm. A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.

Alig lépettki a grófszobájából, mid őn meg agrófné hívtabe szobájába, s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt fél esztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és őneki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ezáltal tanúsítandja legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról senkinek egy szót sem szabad tudni.

Doctor Langer arra is szépen ráállt, s aztán naponként két órával több leckét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kisfiúnak gymnastikai órája volt s a grófné toilletjétvégzé, másikat délután a grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkotpedig már csak azért is jól tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.

A grófn ővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly könnyen megtanulta lágy magánhangzóinak kiejtését, s később még határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.

Annál veszedelmesebbek voltak a leckék a gróffal. Bezárt ajtó mellett, az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: aki nevet, azt lövik főbe. A profeszszor nem nevetett. Pedig de sokjó alkalmat szalasztott el rá! A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való az a der, die, das. Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok szót tudott, szeretett mindent úgy megfordítva adni, ahogy ő azt kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a lecke alatt magyarul mondani. – Herr Leerer! Wo is majn – – handbeschmier? (keszkenő). A professzor nem tudta, hogy mi az. – No hát! Zum blasen den Nasen (orrot fúni)! Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki? -Bin heute sehrschlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut, und hat mich das Kalte ausgetroffen. A jámbor professzor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf úr roszszul van; jóllakott töltött káposztával, s kilelte a hideg. – Welcher Sonne ist? (Micsodanap van ma?) A professzor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.

• Welcher Sonne dem Sieben?! – kiálta rá haragosan a gróf(micsoda napja a hétnek?). Erre meg már éppen nem volt készen a professzor. A grófdühbejött miatta. -Wiesagt man „teremtette”? – Teremtette – felelt a tanár nyugodtan – „erschuf, hat erschaffen”.
• No hát – kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve -, „himmelstein hatscaffeh!” (mennykő teremtette). (A professzor nem bánta, ha úgy van is.) Zsilipy Péter három hónap múlva azt vette észre, hogy nagyon kevésre ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett? A délutáni álmot lopta el magától. Amint az ebédet végezte, megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá senki be ne merjen lépni, amíg alszik, mert ő mindenkit személyválogatás nélkül agyonlő, aki álmából fölveri. Akkor aztán nekifeküdt a der, die, dasnak, s magolta a grammatikát, hogy a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes foglalkozás közben a sokéves előjogait követelő álom elnyomta szemeit, a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kisfia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére berontott apja szobájába, s rajtakapta az öreget a titokteljes munkán. A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leckét tanul: el is aludt rajta.

Leonórát leikéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfikorban egy asszony kedveért nyelveket tanulni annak, aki megvénült egy mellett, nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár, nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál; a nő felcsókolta őt álmából, s amint a ha(NOVELLA) dastyán fölveté szemeit, az az édes cseng ő hang fogadta, aminél kedvesebbet nekünk a sphaerák zenéje sem mond: magyar szónak hívják.

– Mit álmodtál, férjem? – kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. – Nem álmodtad- e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban? Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a professzornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.

Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is föllépett kísérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa; egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy udvarhölgynek: „Selber hat schönes Leder” (magának szép bőre van). – Nemsokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött, s arcán meglátszottak a betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával mondá neki: „Lássa, odavan a schönes Leder.” Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel, csak a szíve legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: „Sie Saumagen!”

Mi van a föld alatt? (NOVELLA)

I. Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis Malmont a nejét? Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemfélt ő, a marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja. Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nősülésig belebolondult, s most már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére; a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak. Olyan középszerű városban, mint Issodune, ahol egy vidékről feljött birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal, hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az ismeretes meghívó jegyeket, amikben obligat epthietonokkal ellátott férj felkéri egész tisztelettel ismerőseit és nem ismerőseit, hogy ebben vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy szeretett egyetlenegy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Mármost tehát nincs többé elzárva a titokteljes n ő, mindenki meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua, elmés volt-e vagy műveletlen. A halottak mind igen okosan viselik magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók. Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő csodaszép volt! Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk. Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe szedett arany hajról, mely a gyönyörű arcot körülveszi s arról a pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér rózsa guirlandokról, miken ezüstlepkék rezegnek, a színes viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen szépen illik az a fehér arcú halott. Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.

Honnan vette magát ez a vak hír, mib ől támadt, azt ki nem lehet találni, mert arra okot senki nem mondhatott. A méregtől megholtak arca nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét. A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy aki ily makacsul rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje, és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, anélkül, hogy valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendjén.

Ez a mendemonda a marquis-nak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni, hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesetei felől, az iránt rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot. A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták afelől, hogy ellene értelmes ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra. (NOVELLA)

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, amit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden márványemléken és vasajtón keresztültörte magát az a hideg hírszellő, hogy ez a nő meg volt mérgezve férje által… És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy miért tette ezt? Azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra kellrájönnünk. A marquis fiatalabb korában Syriában utazva egy görög chymistával ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen vásárolta meg tőle a marquis. A chymista „acheronion”-nak nevezte azt.

És ez valóban megérdemelte pokoli nevét. Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, aki öt-hat napig semmi szertől fel nem éled. A gondolat démoni!

Ha vád támad a temetés el őtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik – akkor néhány perce van felébredni és meghalni; néhány perc élni a sötét föld alatt; ha később támad a gyanú, s a halottat felássák, megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion. Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki sem kérdezte hová, bútorait, hintaját, lovait nyakra-főre elárverezték, s cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körüln őtte a fű, párkányain megtelepedett az a sárga virágú szaka, ami úgy szeret a sírkövek repedéseiben tenyészni, kíváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a sírkövet is, a cirfa rácsot is meg a szép asszonyt is, aki azon belül fekszik, s nem beszéltek róla többet.

Mi történik tovább a föld alatt? Senki sem igen kérdezi.

II. Párizsban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja.

Tudjuk biz azt jól, hogy ezt a címet senki sem kapja ingyen, s hogy a különösségek, amikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset használnak a nő jóhírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre sincsen. Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember, mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég kétértelmű- ség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett. Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért mégsem tartozik az előkelő világhoz, a hautecreme-hez, mert nem tudja egész világosan dokumentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a világra; a középvilágnál, az úgynevezett demi-mondnál megint feljebb áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; szalonjai tárva vannak ugyan az elegáns világ őrültjei és unatkozottjai előtt, de azok közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép, igen kacér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni. Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudjatitkolnivalamimeglévőviszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. Akik még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogyőmegegyfiatal hercegbe szerelmes, akinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább -nem iskétszép szemére, hanem -szépen hangzó nevére vanszüksége.Akik pediglegbizonyosabbatmondanakróla, azmárolyanhitványságésképtelenség, hogy nem érdemes ide leírni.

A való körülbelül ez: Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édesanyja, Delmaure Camilla, aligvolttöbb tizenhatévesnél, mid őn a zárdából kikerült, hol a nagyurak leányait szokták nevelni. Mert a jó erkölcsű Franciaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak. Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesültversenyző fiatalokkal, kiknek mind legforróbb óhajtásuk volt egymást a hölgy kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk). Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifjú közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is megjelenni.

Az nagy hódítás, ha egy férfi egy n ő álomlátásait is el tudja foglalni. A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá atyjának, hogy szeret, és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, amikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiúgyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen üt ődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt mondta neki, hogy tehet amit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány nem számít a családban semmit. (NOVELLA)

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, ahogy a színpadon szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem adnak neki hozományt. De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghívott lelkész, s ő boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, mid őn a sors megsokallta örömeit, ifjú férje azt mondá neki, hogy el kell utaznia távol lakó szülőihez, hogy azokat házassága felől kiengesztelje. Merthogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, amiért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott n ő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok múlva hírét veszi, hogy azon ifjú, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegyasszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás érzete, s utánament a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a régi meghalt volna.

Ott pedig kinevették. Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta, nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött cimborája; a tanúk szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv volt, amibe házasságuk napján saját kezűleg beírták neveiket; meglehet, valami avult szatócs-számviteli könyv volt az is, amit a zsibvásáron vesznek fontszámra.

A szerencsétlen megcsalt n ő szégyentől égő arccal, fájdalomtól tört szívvel ment magát a világ elől elrejteni; ami annál nehezebb lett már, mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságírók is megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi rovatok, azután írt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt, utoljára a vaudeville-színházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy nehezen. Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni. Ilyen világban született Oliva. Olyan anyától, akiről regényt és népszínművet írtak, anélkül, hogy bűneivel megérdemelte volna. Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhiggye, hogy mindazon keserűségnek, amitaz anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, amivé később fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Kés őbb, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig oly bánatos, hogy ha ránéz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik a boldogtalan nő fájdalma. A bánatot, a gyalázatot tetézte még a nyomor. Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el, hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítania világ előtt, hogy a feddhetetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tízéves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében. Pár év múlva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! Hányszor el voltak rá határozva, hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be szobáikba, azt meggyújtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és sohase keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jöv ő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette benne. Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit és kedves egyetlenegy tékozló fiát valameglependő;amint a lakoma vége felé közöttük motozna – melyik jöjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek éppen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a palota széttört ablakain vulkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolc terem közfalát döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok omlottak az ablakból alá, s tűzkígyók süvöltöttek a kiütött háztetőn keresztül. A tűzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért tökéletesen sikerült; percek múlva az egész palota lángba borult, aki még eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kísérté meg a fiatal tékozló fiú is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a végrendelet is. Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának. Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült hajért? Hát aztán mit tettek a rokonok? A világ?

Természetesen kiengesztel ődtek.Agúnyolókból tömj énezők váltak. Camillának már nemigen lehetett hízelegni, de magasztalhatták leányát, a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn hízelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak. (NOVELLA)

De hátra volt még utolsó b űnhődése a könnyenhívő nőnek, amiért egyszer tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhődése: a halál. Oliva ott volt ágya mellett, midőn haldoklott. Meglátszott a nő arcán, hogy tizennégy évig imádkozott haláláért.Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: „ne szeress senkit” – és megszűnt élni. Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh, a kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal, hanem egy szép kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arranem íratottmást, csakannyit: „Anyám”. Hisz azt csak nem vésethette odaegészvilággúnykacajáraaranyosbetűkkel, hogy„ittnyugszikDelmaureCamilla kisasszony, kit leánya sirat”. Az előítélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs kegyelem. A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása eltörölhetetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igazi szerelem, az ő számára még ritkábbá lett az. Mindenkin, aki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó bizalmasságot, amire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végképp elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miketmás ifjúleányelőttlegalább hazudni szoktak. Néha pedig éppen olyan emberre is akadt, aki nagylelkűnek akart előtte feltűnni, midőn saját vagyonát elpazarolva hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy törvényes és világképes névvel és címmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal n ő, akinek a sors emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keser ű élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjtémagakörül avilágbolondjaitésmulattamagát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte bokrétáikat, engedte őket estélyein táncolni, borától megrészegülni, mosolyától megőrülni, szerelmet vallani, magukat oktalan pazarlással tönkretenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés, levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek semmit. A nő csak játékszernek nézteőket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebb ől az következnék, hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az élet másképpen játszik, éppen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan kificamodott ésszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiú, akit Oliva már régebben ismert. Onnan ismerte, hogy éppen ez volt azon tanúk egyike, akik anyjának színlett házasságán jelen voltak, s körülbelül ő rendezte az egész tréfát, úgy ahogy az végbement. Ez az ember volt Malmont marquis.

A marquis Párizsban lakott akkor, mid őn legelőször meglátta Olivát a színházban, és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő, már akkor az késő volt rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk függönyös páholyban, őrizkedett volna odanézni, de így elébb megtörtént rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, ami éppen olyan keveset használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkísérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e nő valóban az a démon, akinek a rossz világ mondja, ha éppen csak azt a férfit keresi, aki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, akinek őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen. Nemes bánattal, töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől megfosztá, de jóvá teszi azáltal, hogy egy új, fényes névvel kínálja meg – saját magáéval. A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet tesz kockára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó, s azontúl segít az ész vagy az esztelenség.

Az els ő lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen nyáj asan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában, szeretetre méltó kezdett lenni, új imádój át kitünteté; engedte szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon, s a marquis egy őrült pillanatban minden vagyonát odaajánlá igézőjének… Akkor azután kitiltá őt a házából, s többet meg sem látta, akárhol találkozott vele.

A marquis értette a dolgot. Ő „csak” vagyonát ajánlá fel a hölgynek, s azért kiadták neki az utat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azazhogy a név. Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Mégpedig fiatal neje, akit pár év előtt vett el. Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott más áron megvenni szigorú szüleit ől, mint a házasság árán. Amáliának hívták a szerencsétlent. A marquis amilyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is unta. A n ő nem szerette férjét, s mindig szomorú volt előtte. Ez a legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön. (NOVELLA)

A n őnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos, Floiron Ardentnak hívták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette, hogy a szív, amit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belülről van bezárva, valaki lakik már ottan. A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy közbenjárójuk: Amália szüleinek egy régi hűséges inasa, az hordta a leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet megtartotta magánál a küldöttekből, hol a férfitól, hol a nőtől. Azért nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen volt, mert a szeretők sohasem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson, elvitte azokat a marquis úrhoz, s eladta neki egy jó csomó pénzért. Malmontnak éppen aznap adták ki az utat Olivánál, mikor e leveleket kapta. Volt neki legalább min mulatni magát. Először felbontott egy levelet Ardenttól. Abban ez volt: „Elveszett mennyországom! Utolszor akarok előtted megjelenni a síron innen. Amennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.) Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz rám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem körüled fog járni, s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég, enyém leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.” Malmont elnevette magát.

– Ez a fiú várni akar addig, míg én meghalok; vajon hány esztend ővel fiatalabb nálam? A másik levél a nőtől volt. Ebben még szebb dolgokat talált a marquis:„Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egynéhány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm (ah, ez én vagyok! – gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a percet, melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas gondolata lelkemnek. – Oh, légy könyörülő irántam, csak egy sort, melyből megtudhassam, hogy meg leszek siratva, s örömmel távozom innen. – Isten veled! Csókold meg a levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy engemet csókolsz benne.”

Malmont széttépte a levelet, s azután hidegvérrel mondá magában: – Amit kívántál, az megtörténhetik.

Másnap kocsira ültette nejét, s elvitte magával Issoduneba. Fél évig éltek ott, akkor meghalt a nő, és eltemették. Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban, s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot neje halála után. A marquis visszatért Párizsba, s ezúttal mint kérő mutatta be magát Olivánál. A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta a háznál. A további még kérdés alá jött. Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis, hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet. Oh, pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt őt még annál jobban nem szeretni. Malmontvagyonát, nevét, szerelméttevé a hölgy lábai elé, s az nevetettrajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

• Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat. – És ha éppen urat akarnék venni? – Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édesanyám már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén, higgye el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit nevethetek rajta. A marquis-t nem hozta e célzás zavarba. Régen készen volt rá.
• Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen, s ha nem bántam volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvátegyem. Én kegyednek elrablottnevéértennevemetadom,anyomorért,mitszenvedett,átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél a szenvedésekért, miknek könynyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet sorsom fölött, hatalmában áll azokért bosszút állni rajtam, vagy megbocsátani.
• Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden n őhöz, midőn feleségül kérik. És én még egyet sem ismertem, akinek helyét irigyeltem volna. Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn, ahol anyámat megcsalták; oh, ott még esküdtek is! Igaz, hogy nem valódi lelkész előtt, de az Isten előtt, és azt sem tartották meg. Lássa marquis, énbennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még vallomásait is végighallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok; mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, amit ön iránt érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől, hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, akik hisznek, szeretnek, aztán gyűlölnek és panaszkodnak, akik megkötöztetik magukat egy vékony pókhálóban, s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó. Nem tartozom közéjük. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző alegidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez, mert ön maga is az. (NOVELLA)

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a deln ő pedig figyelmesen nézte a gondolkodó arcát, mert meg akarta tudni, hogy az mire gondol most. – És – talán meg is tudta. – Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben – szólt Oliva könnyű elbeszélés hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely éppen eszébe jutott – egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét, s kénytelen volt futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő ismerte menhelyét. A férj egészen a nő kezében volt. Mennyi aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez aszszony, mennyit fáradt, tűrt, nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönnyűi üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s aki őt egy szavával semmivé teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni. Malmont arcán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt érzett lelkében. – Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a vérpadra küldheté?

• kérdé a marquis olyan csodálatos mosollyal, amit ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.
• Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy démon; amiatt, akit szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt, s azután kezébe adta magát annak életre-halálra, akit szeretett. Hogyne lett volna viszontszeretve! A marquis arcát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszontszeretve, a marquis elveszté józan eszét, s reszketve mondá a csodálatos hölgynek: – Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön az életet kívánja a szerelemért.
• Én átadom önnek életemnek titkát, melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatatlanul elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni fogom örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszűntem önt szeretni. – Beszéljen
• rebegé a hölgy jól rejtett borzalommal. Malmont közelebb hajolt hozzá, halkabban beszélve. Az, amitmondott, szinte égeté a hölgy fedetlen vállát. -Ön aztmondá, hogy e férfinak, ki azért, akit szeretett, megölt egy embert, akit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Íme, én is megöltem egy embert, akit gyűlölék, azért akit szeretek.
• Kit? – Nőmet. – Ez mese. – Méreggel öltem meg őt, senki sem tud róla semmit. Olivaszédüléstérzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni; arcát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni, s könnyű vérrel susogá: – Minő együgyű mese!
• S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak, az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: „Szeress vagy ölj meg!” mit tenne ön? A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem haloványult el, nem sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan hajolt a marquis felé, s kezét nyújtá neki. -Azelsőt! Azzal hirtelen megfordult, s mint egy szemérmes gyermek, kinek az els ő vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, otthagyva Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján. Még abban az órában visszajött hozzá Malmont, s egy kisszekrénykét adott neki által, melyben valami volt, aminél drágább nászajándékot vőlegény nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos szelencéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyúlt, ő mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s másnap – megesküdött a marquis-val a Saint-Eustache templomban – és akkor is mosolygott.

1. A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt, s megszólíták, mikor egymás után eltűntek a teremből. Elébb Oliva hagyta el a termet, szobaleányát hívatá, hogy öltöztesse át. Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni nászéji pongyolájában, ahogy az előkészületekből kivehetni, még haját is újrafodroztatja. Boldog ember ez a marquis.

Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá komornájának:

• Most távozzék ön Jeanette, s bocsássa be a marquis-t, ha jönni fog. Ha engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot, írószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra. (NOVELLA)

A deln ő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki lelkeket idézett elő, s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket közellétüktől.

Az ajtó nyílt, szenvedélyt ől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a szobába, de elsápadt és hátratántorodott, amint abba lépett, s mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt.

Mit látott? Mi tette azt, hogy a v őlegényi hálószoba láttára megaludjon szívében a vér? A vőlegényi hálóterem sírbolttá volt alakítva. Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete bársonnyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.

Azalcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E halálfő előttültés imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren ércfeszület csüggött alá, halovány arcát hoszszú hajfürtök árnyazták körül, zöld mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.

Így volt öltözve marquis Malmont neje, mid őn a koporsóban feküdt; s ez volt a menyasszonyi pongyola, amiben őt új neje várta.

Valami távolból, valami mélységb ől hangzott enyészetes zúgással a „de profundis” gyászéneke. Marquis Malmont reszketett. Most felállt a haloványalak a halálfős asztaltól, s eléje lépett. – Marquis Malmont! Ön megijed menyasszonyától? – Ah, ez öltöny… – Nagyon tetszhetik önnek, mert megholt nejét ebben temették el. – Hogy jutottál hozzá? – lihege irtózattól fuldokolva a férfi.

• Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam, hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél, halottrablók társaságában. – Ah, te nem vagy nő, hanem pokolbeli bosszúálló.
• A szél süvöltött, bolygó t űz táncolt a sírok lapályain, a sötét akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs, egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját. – Oh, hallgass! Hallgass!

A n ő egy percig hallgatott; azon percet kitöltötte a mélységből felhangzó ének sora: „dolores inferni circumdederunt me!”

A n ő megfogta a férfi kezét, és fülébe súgá: – Kinyitottam én. A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett, erőtlen volt. – Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha valaki jajgatna, sóhajtana odabenn, s láthatlan ajkakról nehéz fohászok hangzottak a sötét mélységből elő, az emberarchoz ütődve fagyasztó hidegen. – Irgalom, irgalom!

• A tolvajlámpa világánál el őtűnt a koporsó: arannyal kivert fekete bársony koporsó, fehér szemfödéllel.
• Asszony! – ordíta Malmont, térdre esve Oliva el őtt. – Ölj meg ha akarsz, de ne szólj tovább, ne szólj tovább! Az pedig folytatá kegyetlenül: – A koporsón nem volt a födele. – Isten! – sikoltá Malmont, önkéntelenül ragadva meg a feszületet, mely a fekete gyöngyfüzéren függött. – Valóban ez is az övé volt. Malmont ijedten ejté azt ki kezéből. – A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt egy fehér alak, arccal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva, halottan. – Ez az öltözet

volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg!

A férfi kétségbeesetten sikolta fel, megakartfordulni, hogy elfusson, felnyitá az ajtót, s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.

Oliva el őcsengeté cselédjeit, s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni. A vendégek a tivornyateremben nevettek, és csúfolódva mondák: ugyancsak címere a vőlegényeknek, akit nászestéjén kitör a nehéz nyavalya. Úgy szánták a szegény menyasszonyt.

Az pedig kielégített bosszútól ég ő orcával járt szobájában fel s alá, úgy ragyogtak a szemei.

Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, ami bársonnyal van bevonva s arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.

1. Pedig az, amit Oliva Malmontnak elbeszélt, nem volt mesénél egyéb.

Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, amit az Amália számára készített. Ha azt tette volna, amit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, deakriptábannincsenhalott. Marquis Malmont eltemetett nej e eltűnt onnan: asírbolt üres.

Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a h ű szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét, s hazavitte azt magához. (NOVELLA)

Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával szülőföldre, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.

Ott lefektette ágyára a szép halottat, és vallott neki szerelmet. Tehette bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm, én szerelmem, anélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének. És amint elnézte a szép halvány arcot, olyan nehéz volt elhinni neki, hogy ez már most meg van halva. Jutottak eszébe esetek, mikor négy, őt napig elrejtőzött halottak ismét életre tértek, s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos, ez arc még oly üde, ez ajkak oly elevenek. Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetetlen.

Az ifjú el ővette, amit a tudás hatalmába adott, s megkísérté a szép halottat életre hozni. Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé. Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az ágy előtt ülve elaludt.

Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arcán; föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyúlt és arcához ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből, s amint Amáliára tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint aki mély álomban szunnyad.

A halálból az álomba! A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az álom még egyre tartott. A szép arcra visszatért az élet rózsaszíne, a gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még tán nem hallotta meg a dobogó szív hívogatását.

Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó arcát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassanként felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az élő világba, a megnyíló ajk halkan susogta: „Ardent”, a lecsüggedt kar lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arcát a magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyempillák, elnémult az ajak, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.

Hajh, a halál országa messze fekv ő vidék; idő kell hozzá, míg onnan valaki viszszatérhet.

V.

Ez álomkórság csak hetek múlva tünedezett el a megmérgezett n ő idegeiből. Azalatt csak percekre ébredt fel néha; akkor megismeré Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végigjárt a szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, ami elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint aki még félig álmodik, s azoknak felelget, akik álmában beszélnek hozzá. Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott fél évi anyai ápolás lassanként visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyrejött, kedélye feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az isten előtt magáénak az a férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal édesgette vissza a földi világba? Nem szűnt-e meg neje lenni Malmontnak, amidőn a koporsó födelét rászegezték? Nem szakadt-e ott ketté minden viszony közöttük, ahol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy új élet-e ez, amelyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát fél évmúlva.Mostkezdettel még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró háziállatkáknak, a boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesetthalványteremtés, akit azelőtt marquis Malmont őrzött a kastélyában, sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény támadt volna fel helyette, aki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg jókedve mindenkit földerít, aki közelében él, aki néha oly túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: „A nagy öröm megárt! Malmont még él!” Igaz ugyan, hogymegházasodott, elvette Párizs leghíresebb delnőjét, de azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét. Ardent sokszor felment Párizsba hírt hallani Malmont felől, aki őt sohasem látta; olyankor megfoghatatlan meséket regéltek neki e csodálatos viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ el őtt, ki hideg szívével szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelíd volt úrnője közelében, s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente valami csodálatos kór szokta gyötreni; félrebeszélt; ilyenkor kiküldötte cselédeit, s orvost sem eresztett magáhozközel. Nem is állta volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kísértetes sóhajtozást órákig hallgassa; közbe a marquis eleven vízióinak töredékes felkiáltásait. Csak Oliva volt az, aki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban a teremben, ahol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? Azt nem tudta senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem bírták szemeiket lehunyni attól a suttogástól, amit a nő beszélt férjéhez, s amire ez kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább, és mégsem merte neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy meggázolt féreg. Ilyenek voltak marquis Malmont mézeshetei.

Fél év alatt a délceg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utcákat, gyakran reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a feszületet görcsösen szorítva két kezébe. Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki nem sajnálta ifjú életét azon emberével összekötni, akit gyűlölt, csak azért, hogy kínzója lehessen neki, amíg él. (NOVELLA)

A marquis-ról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az utcán, aki be akar jönni a házba. A cselédek unják már a sok szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután kérdezi tőlük, hogy milyen. Azok leírnak előtte valakit, ahogy éppen eszűkbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt a képet, ami az ő lelke előtt jár, csak néhány lépésnyi távolban szüntelen előtte, sohasem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár. Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy nincs az előszobában valami delnő, aki őt keresi: az leírt előtte egy olyan alakot, amelytől a marquis arcából eltűnt a vér, amitől reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; amit ez természetesen nem fogadott meg. Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban; azoknak ígért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy szögletben, aki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére, és szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem indultak el szavára.

Végre egy este, amint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arckép volt, megholt nejének arcképe, melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé függeszteté.

A marquis hová futott el házától? El őször a Szajna partjára; de ahhoz nem volt bátorsága; végigsietett a parton, egyik hídon keresztül, a másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt bátorsága a korláton keresztülugrani. Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá, hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz. Még a bérkocsisnak is feltűnt a férfi feldúlt arca; azt kérdezé tőle: „odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?” Malmont komolyan vette a humorisztikus kérdést, s azt felelé, hogy csak odáig.

A rend őrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen amik azzal második házassága óta történtek. Malmont ebben az órában fölfedte a hivatalnok előtt, hogy ő első feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy inkább szabadulni kíván az élettől, s enyhülést talál abban a gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon. Vallomását azonban annyira keverte titkos víziókkal, képtelen lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki, amit beszélt, egészen másvalamit hitt felőle.Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arcán; a mániákusok nagyon éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi magában azt, amit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki, hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a részletes gyilkosság leírásával együtt neje kezében vannak, kinek ő azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rend őrfőnök egyet gondolt: levelet írt rögtön Olivának, hogy azonnal siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquis-t, s azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s személyesen fogja őt oda elszállítatni, ahol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a f őhivatalnok rangja iránt tanúsított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön, ott beült a rendőrfő- nök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet; fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon. Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk együtt, pedig a börtönbe visznek.

Éspedig nem a börtönbe vitték. Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija megállt vele, egy szelíd, komoly arcú férfiú fogadta őket, kinek vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a bíró szigorúságát, vagy a tömlöcőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos emberhez, például orvoshoz. A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen nyílt, mondja el neki, amit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek, ön ismét vissza fog jönni. Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset adatait lélektani folyamatával, vízióival és chemiai műtéteivel együtt elmondani, amiből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, amilyen neki hírt s nevet szerezhet. Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, amit már a rendőrfőnök előtt is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha véletlenül tennék, néhány percig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd lehet ez. Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában, hogy arcán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe kellett azt szakítania a titkos borzadály miatt.

Ezalatt a rend őrfőnök várta a mellékteremben Olivát. Néhány perc múlva az is megérkezett. A rendőrfőnök eléje sietett. – Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének nagy baja van. – Sejtem – mondá Oliva. – Ő följelentette magát mint gyilkost. – Valóban azt tevé. – Azt állította, hogy első nejét megölte. – Igen. Azt mondta előttem. (NOVELLA)

• S valószín űleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit; kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szívesen ki fogom adni, mert én gyűlölöm, mert üldözője vagyok… – Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Éppen ezért hívattam önt, s ön már előre tudja, amit mondani akarok. – Szegény ember – szólt Oliva szánalommal -, ez rögeszméje; előttem is sokszor rajongott vele, mindig más meg más verzióját találva ki a történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.
• Tehát az esemény, amit mondott, nem való? – Nem, uram, az csak egy szomorú hallucináció, egy képzeletben festett rém; a mesének semmi alapja, amit megítélhet ön abból, hogy a szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nemrégidő előtt önként választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig. – S mi ok lehetett e képzelgés alapja?
• Igen természetes ok, uram. Mid őn nőül vett, a nászestén epilepticus roham szállta meg. Ő drasztikus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez mindent legjobban kimagyaráz.
• Ez sokszor megtörténik – mondá a rend őrfőnök, ki semmi csodálnivalót sem talált abban, hogy egy párizsi delnő ilyen orvostudományi titkokkal ismerős legyen. – Kegyed férjét eszerint gyógyíttatni fogjuk. – Valóban, én is azt hiszem, hogy legfőbb idejeerregondolnunk. Amíg monomániáj a csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam, rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Éppen néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt lője főbe.
• Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van? – Gyanítottam. – Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni? – Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból választottam férjemül, anélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem, nejével, egyetlen boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó helyen van, és nekem őt itt kell hagynom – akkor akár magam is ittmaradjak. -Teljesenértem kegyedfájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy ki fogják őt gyógyítani. Ami bajnak természeti okai vannak, azt természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószínűleg hosszú leend.
• Ön meg fogj a tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.
• Meg vagyok fel őle győződve. – Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám? – Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza. Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz. A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a különös ügyvéd forró homlokát simogatta. – Uram – szólt hozzá a főnök -, legyen ön bizalommal e derék férfiúhoz, ő szívén hordozandja az ön ügyét; benne valódi jóakaró barátját; addig is, míg önt hívatni fogják, maradjon itt és viselje magát nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután b űnét kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell csendesenaludni, reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza. Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott. Komolyan úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, amidőn az gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ővele nem úgy bánnak, mint bűnössel, hanem mint őrülttel… És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos, annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát, és úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte. Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy bérelt lakba vonult a Bicétréhez közel. Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről, reagensekről,heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik, hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

…A marquis-ra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétrében.

1. Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és úgy tenni, mint aki gyógyulóban van. Nappal sikerült ez neki; nyugodtan, szelíden tudott orvosaival beszélni, feleltértelmesen, nevetett a mulatságos adomákon, miket olvasni adtak neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon játsszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van egy megmozdíthatatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódikés untalan új ra kezdi magát, s mely annyival (NOVELLA)

iszonyúbb az őrültek rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatatlan tudás. Hanem éjjel a csendes, árnyékos lélekjárta órákban nem volt hatalma többé lelke rémei felett; akkor azok lettek aző urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy perc múlva tagadja annak lételét, és beszél láthatatlan alakokhoz, küzd velük, fut előlük, küldözi őket maga elől, mígvégre kifáradtan rogyik össze elviselhetetlen terheik alatt. Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad. Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül rajtuk csapott a vihar. Akkora j egek kezdtek el hullani, mintegy dió, a heves szél gyökereikből tépte a lakat, egy villám éppen a kert vízmedencéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, mennydörgés közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a helyről. Azőrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre, mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől, senki sem vette észre az első zavarban, hogyegy tébolyodott ember felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból, pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a kockára, hogy összezúzva marad a földön.

Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté hatölnyi távolra, mint egy labdát, s ott az utcai jeges árba vetette le. Semmije sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba. Tudta jól, hogy merre kell mennie, amerre a zivatar húzódott: ez volt aző természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében senki sem jőőt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte ruháit, a villám cikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, amerre a szél vitte, amerre a hulló jég kergeté, arra száguldott; ahol elesett, ott megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után. Két óráig tartott, amíg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb futó, mint az őrült; az tovament, őt pedig elhagyta egy összedőlt erdő közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Párizstól kétórányira; a kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és jegenyék voltak, lehasogatott gallyak temették el az alacsony rózsaákász- és jázminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.

Ezéppenarravalóhelyvolt, hogy Malmont éj szakai tanyául válassza magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni. Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egészszép csoport taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát. Lassanként egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után percről percre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó kékes színt adva mindennek egy percre. – Jó világítás ez annak, aki úgy keresi az utat, mint marquis Malmont. Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétjében, nem aludt, nem is arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti tervet, mindent, amit annyit forgatott fejében, ha egyszer kiszabadulhatna, mit tenne, hová menne és hogyan érne oda.

Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel világított előtte, s hívogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbújt egy híd alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött rejtekéből.

Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a szomorú pásztából, amit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak. Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, ső elég éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is teleszedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol fognak a számára teríteni. Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg többet, vagy sem.

Néhol mégis a mérföldmutatók kedvéért ki kellett mennie az útra, hogy megtudja, vajonjól megy-e erre; olyankor az út melletti árokban lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék. A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem hegyszakadék nem volt, ahol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt mondták: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.

Aztán megint éjszaka lett, és ő megint futott odább, s azután még egy fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó éjszakán azután célt ért. Reggelre ott volt az issodunei temetőben.

Ott volt azon sírbolt el őtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak olyan keveset használják a kilincseket! – Itt vagyok, halovány kísértő lélek! – suttogott e rácson keresztül. – Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy éjszakát várj még, csak ajövő éjfélt, akkor majd többet beszélünk egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál… (NOVELLA)

Malmont tudta, hogy e sírbolt el őtt áll egy régi római sarcophag, mit ő díszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.

A marquis oda rejté magát. És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer ajövő században, ha ez a sírboltis rommá lesz, s szétbontják, atemető helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta, hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsója mellé, ki lehetett az és mi hozta oda. Hogykapnak majd rajta a regényírók és a tárcaköltők! Tetszett neki ez a gondolat; hiú volt rá.

A nap szépen feljött, sz űk odúja nyílásán keresztül látta, hogy ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vadvirágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh virágról virágra szállva, és azt kívánta magában, hogy csak már elmúlna ez az utálatos napfény.

Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt; szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a mulatókerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor. Ott jártak-keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat labdázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt, s betűzték fennhangon az aranyos írást a sírlapról. Némelyik rosszul olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket zörgettyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni. Azután délre harangoztak, s egy kis csendesség támadt. Megint hallható lett az örökös bogárdongás,sezalattMalmont szemeit elnyomta az álom. Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, amidőn hirtelen felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál. Ami felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, amitől egész idegzete megrázkódott: eltemetett nejének hangja.

De nem az a sírokból jöv ő hang, mellyel a rémek ijesztgetnek, éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám, enyelgő beszéd, vegyülve nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal. Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt; ugyanazon arcot és alakot, akit ő a sírba letett, és aki most itt jár a virágos fűben. De mégsem ugyanazon arc; mert akit ő eltemetett, az szomorú, hervatag virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, akinek arcáról a boldogság sugárzik. A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelíd arcú ifjú, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.

Egészen olyan, mint ő, de mégsem ő! A hölgy odafutott a sírkőhöz, s elolvasta, ami rá volt írva.

„Itt nyugszik Lizardin Amália, marquis Malmont feledhetetlen neje; a vigasztalhatatlan férj ide temettette el minden boldogságát, óhajtva a boldog feltámadást, mely őket ismét egyesítse.”

A n ő olyan jókedvűen tudott kacagni erre. – Ne nevess, Charlotte! – feddé őt szelíden az ifjú, s elvonta onnan a sírkőtől. Malmont gondolá, hogy minőt tévedt, ez más: ez Charlotte. A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifjú nyakát, s azt mondá neki: – Miért nevezesz te engem ilyenkor is Charlotte-nak, midőn egyedül vagyunk?

• Hogy hozzászokjam. Látod, te oly gondtalan vagy. Ah! Malmont figyelni kezdett. A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra. – Haragszol rám? – kérdezé tőle gyermeteg hízelgéssel.
• Féltelek; merész szeszély volt tőled idejönni. – Ah! Ah! Ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög volt benne, és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd. Látod, én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: „Köszönöm neked, jó halál, hogy engem Ardentomnak adtál.” A férj magához ölelte nejét és megcsókolá.
• Látod, most itt ülünk együtt sírhalmomon; olvassuk sírversemet és kacagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját sírján ülhetett és sírversét olvashatta? – Bohó gyermek, te! A boldogság elbizakodottá teszen.
• Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte. Aztán éppen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduenban nem látott senki élve, egy vén cseléden kívül, aki azóta meghalt, senki sem ismert; csak akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?
• Oh nem, oh nem! – mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá, mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána. (NOVELLA)
• S végtére kinek volna érdeke engmet az egy halálon túl is üldözni; Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatatlan tébolyult… – De hátha meggyógyult? – szólt ekkor a hátuk mögött egy hang, s a szétváló orgonabokrok között ott állt Marquis Malmont.

1. Oliva Párizsban nemsokára egy levelet kapott a marquistól, mely így szólt: „Kedves kisasszony! Ne fárassza kegyed magát tovább keresésemmel; itt vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi címzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak: ilyen bolond jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé teszi. Kegyed sohasem szűnt meg Delmaure Oliva kisaszszony lenni, és én sohasem adhattam kegyednek a Malmont nevet. Aminthogy azt kénytelen is vagyok mostan kegyedtől elvenni, mégpedig azon oknál fogva, mert ezt a nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ezáltal ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hívatta magát, azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok, hirdettesse ki kegyed egynéhányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon, kinek éppen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani azokat, akiknek éppen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék magukat; tetszése szerint fog választani közülük. Biztosíthatom önt, hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert férjre. Adieu! Marquis Malmont.”

Amennyi id ő alatt egy levél Issoduneból Párizsba repül, s egy dühös ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva. Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él; hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

Oliva át sem öltözött útiköntöséb ől, úgy sietett őt felkeresni. A marquis nevetve fogadta.

• Ah, szép menyecske! Ön reklamálni jön? Bizony mondom, hogy kés őn, nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.
• Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom, mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes gondnoka vagyok mint betegnek, s önt visszavitetem oda, ahonnan elszökött. – Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony, mert ön nekem nem törvényes nőm. – Hát mi vagyok? – Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, ami ön anyja volt önnek atyjára nézve.

-Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz arra, hogy megölesselek?

• Oh, éppen nem. Légy afel ől megnyugodva, hogy nem teheted. Én kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők vagyunk. De utoljára mégiscsak én nevetek. Ami iratokat tőlem bírsz, azokat akár rámába tetesd. Bohóság házasságiszerződésed, bohóság az egész vallomás, amit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább. – Csakugyan megőrült – mondá halkan Oliva. – Nem őrült meg – kiálta fel diadalmas arccal Malmont -, hanem megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él! – Amália!
• Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, amidőn téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; nem voltál egy rászedett némber, aki nem tanult anyja példáján, és most keresheted igazságodat; mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni. Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyent ől égő arccal futott el onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt bizonyítá, hogy valami érthetetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

Aprefét arcából láthatta, hogyőnagyonrestellerreakérdésrefelelni;valamikelletlen sajnálkozást mutatott, aminek sértenie kellett Olivát.

• Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember csaknem azt mondhatná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt egy régi híve, aki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a halottat. Hazavitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet különös rendje folytán ismét életre tért. A régi szerető titokban tartá a dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrébe került. Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte nejét. Erre az ifjú szerelmespár biztosnak kezdte magát érezni a világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétréből, s a véletlen szeszélyéből éppen akkor találkozott velük össze, midőn azok a legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle, hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött; az ifjú akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem tudni hova, önmaga önként a hatóságok kezébe adta magát, és mindent bevallott. (NOVELLA)
• Mindent bevallott? – Igen, asszonyom. Az ifjú igen becsületes ember, aki nem tud hazudni. Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert, aki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség, mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született. Az ifjú azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az méltán sajátja…
• És a törvényszék nem veszi azt tekintetbe? – Ah, asszonyom, a bíró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin Amáliával nincs felbontva, mihelytanőéletben van. Akárhogy történt ez, a tény megváltoztathatatlan, s ennek csak egy kimenetele van. – S mi az?
• A fiatal n őrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik; kegyed pedig, madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely érvénytelenül köttetett, s ezkegyedre nem fog azért homályt vetni, mert a bona fides kétségbevonhatatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben derék notairünket, Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember.
• Köszönöm. Én magam fogok perelni. – Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen papier timbréere írni, mert különben bírságot fizet. – Minthogy ez ügy hovadőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem, hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint felperes-e vagy alperes, mint vádló vagy vádlott vagy tanú vagy kárvallott, az majd ki fog derülni később.
• Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket., hogy mentől előbb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet. Azzal szép barátságosan elváltak egymástól.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól megtudta az egész város, hogy a hírhedett szépségű delnő, Oliva maga isjelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni. Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre ostromoltákjegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította Olivát. A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől, melyet amint elolvasott, hirtelen eltitkolhatatlan felindulással sietett a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halassza el egy héttel a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová, és addig nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta. A prefét udvarias ember volt, a szép el őkelő cliensnő kedvéért elhalasztá egy héttel az ülést. Ez még százszorosan felfokozta a kíváncsiságot, most már még az utcát is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben. Minden szem, minden látcső az ő arcához volt fordulva, de annyi tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány. Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem lehetett észrevenni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, aki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vígan fecsegve sokszor tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá. Oliva nem látszott őt észrevenni. Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében igen prózai invectivákkal, néha gúnyos célzatokkal is, nem pirult rá, nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt, ahogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett. És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten adta e nőt őneki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán nevezheti-e őt magáénak?

A jó közönség olyan szívesen mondta volna neki: igen, igen! Vidd haza és éljetek boldogul!

Azután elmondá az ifjú, mi történt volna e n ővel, ha ő el nem rabolja őt a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly borzasztó fantáziával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszottborzadni. Azután szóltazifjúagyöngédápolásról, ameleg szerelemről, arról a gyógyító figyelemről, amivel e már egyszer letört virágot újra életre kelnikényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, ami annak arcán virul – az ő saját életének fele. Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott körös-körül, hogy törülték a nők könnyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír rajta; de egyszer mégis nagyot sóhajtott, midőn az ifjú azt mondta, hogy ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjük halála volna. Akik jól figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az esküdteknek, azok félrevonultak más terembe tanácskozni. Mindenki feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza. Oliva egykedvű maradt; az elnök azalatt odament hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá, s azt felelte, hogy „az mindegy”, mint aki eddig semmi érdekeset sem talál még a tragédiában.

Pedig marquis Malmont azt várta t őle, hogy majd elő fog állni bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes adatokkal, miknek ereje mind elmúlt (NOVELLA)

már, mint elmúlik bizonyos méregé, ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; éső készen is volt igen furfangos, igen mulatságos replicára, mellyel e nőt összetörni, megalázni kívánta, de íme nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem beszélt a gyilkosságról.

Fél óra múlva az esküdtek visszajöttek, s kimondák, hogy Floiron Ardent marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkorfelszólítá az ifjút, hogy vallja meg, hol van Amália rejtekhelye, miután ahhoz fog méretni büntetése, ami szerint a törvény parancsának engedelmeskedik. Az ifjú indulatosan felelt: – Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Ítéljetek holtig tartó gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha. Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az ifjú szava túldörgött a zajon.

• Öljenek meg mind a kett őnket. Ekkor látták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt. Vajon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosollyal arcán fordult felé, és azt hivé, hogy mindent el őre tud, amit hallani fog, s előre nevethet azok haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon. Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kívánhatna magának.

• Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ gúnyának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak. Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita nem egyéb, mint két szánalomra méltó alak tévelygő monomániájának csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem észre. Önök ítéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt, életre jött, megint eltűnt asszonyt odaítélnek előbbi férjének, anélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajon ez a nő csakugyan elraboltatott és életrejött- e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban, és alszik szép csendesen.

Ah! Ah! Az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehetet hallani. Ez váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, amit fel kellett emelni. – Megbocsássanak, uraim – folytatá Oliva -, hogy észrevételeimmel önök terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek vagy alakoskodásnak legyek áldozata.

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e kérdésre választ követelhet. Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból hozzák fel Malmont Amália ravatalát, ahogy ott találják. Velük ment három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy roppant néptömeg. Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt nyitották fel a sírboltajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a leszegezett koporsót, azt kiemelték, s vitték címereivel, szemfedőivel a törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szívét, mid őn e szomorú tárgyakat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van írva. Remegve, lélegzet visszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit, mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott. Most félreemelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s íme, ott feküdt Lizardin Amália meghalva

• meghalva, igazán és felébreszthetetlenül meghalva. Az emberi borzadalmas zúgás közepette egy őrjöngő sikoltás volt hallható, mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; odaszökött kedvese koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő is.

Csak a szíve szakadt meg, semmi más. Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak. Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé mindenki hallatára: – Másodszor is én öltem meg. Oliva pedig felindulását erőszakosan elnyomó hidegséggel mondá: – Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen tébolyodottakkal volt dolgunk – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet visszaviszem gyógyulása helyére.

• Nem! Nem a Bicétrébe! – ordíta fel Malmonttajtékzóajakkal -, hanem a guillotinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült. Oliva odasúgá az elnöknek: – Látja, uram, ez rögeszméje szegénynek, hogy nejét megölte. – Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt – tevé hozzáazelnök. Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta szétzúzni.

Csakugyan a Bicétrében halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem iszonyúbb annál: az öntudat. Az egész rejtelmes történet kulcsa örökre rejtve maradt a világ el őtt. Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első határnapja előtt kapott, smelyakkor történt rögtöni elutazását okozá. (HUMORESZK)

Azon levelet Amália írta hozzá, ez volt benne: „Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és résztvesz abban. Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem Malmonthoz – ami iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt tőle egy halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én visszaadom Malmontnak azt, amit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressenönfel, aminteleveletelolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, ahol egyedül lakom. Mire ön ideér, én akkor már halva vagyok. – Az égre kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát megtalálja íróasztalomon. – Vén cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. – Mondja meg Ardentnek, hogy én előrementem és várok reá. – Éljen boldogul! Amália.”

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erd ő mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét feltalálta, már akkor Amálianem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá, mert a holt kedvese első látására odament, ahol a törvényszék sem parancsol azoknak, akik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan bosszút állt az emberen a két szeret ő szívért és édesanyjáért, kit az úgy megrontott; sohasem volt hozzá annyi irgalommal, hogy elárulta volna azt a titkot, ami a föld alatt van, s mely Malmont szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.

Zöld mulatság (HUMORESZK)

A nap felébredt, a szél pedig lesem feküdt, a pacsirták, fülemilék szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények és a diákok és diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a cigányok és kintornások és egyéb művészek, újságírók, kardalnokok és más efféle gentlemanek hasonlatosképpen felébredtek, a por is felébredt, s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.

Korán reggel, amint az els ő klarinét megzendül, már kezdődik a népvándorlás,jön aki jöhet, mintha elöl húznák, hátul űznék. Felvette mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott, megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.

• Jól fogunk ma mulatni – mond a becsületes krisztinavárosi bádogos, ferencvárosi rézöntő komájához fordulva. – Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz esztendővel milyen vígan voltunk itt? – Azóta is mindig készültek ki a jó emberek, de csak húsz év múlva jutottak ki másodszor e helyre.
• Jól fogunk ma mulatni – mond egymásnak két jó húsban lev ő tímárlegény, egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográccsal. Csak úgy izzad mind a kettő. – Jól fogunk ma mulatni – mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva imádottjához, kinek barnapiros arca ragyog az izzadás és öröm miatt. – Lesz tánc késő estig!
• Jól fogunk ma mulatni – mond az emberséges családapa, unokaöccséhez, ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöccs karját, s ez azt feleli „igen”. A férj egyik kezén kisfiát vezeti, másikon kiskutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előreszalad, a másik hátramaradoz; a nő minden percben kérdi: megvan-e a kiskutya?
• Jól fogunk ma mulatni – biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek kifejezésdús arca és gesztusai egytől egyig elárulják az employét valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.
• Jól fogunk ma mulatni – mond hat diákgyerek közül kett ő, kik hat húszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész Svábhegyet.
• Jól fogunk ma mulatni – mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik fokhagymával, a nagyobbik leány egy gyermekkocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólyált csecsemő; a nagyobbik fiú egy fickándozó kuvaszt cipel az ölében, mely nálánál is nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját s az anyjuk kalapját viszik nagy jókedvvel. – Jól fogunk ma mulatni – szól két cirmos vargainas, ki gazdájától megszökött -, fogunk ma madarat! – Jól fogunk ma mulatni – szól a

szerelmes poéta, megszorítva karján vezetett ideálja hófehér kesztyűjét. – Ah, egy egész nap egyebet sem tenni, mint angyali szemedbe nézni, oh!

• Jól fogunk ma mulatni – szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a ballagó tömeg között. – Ma az elite mind a Fácánnál lesz, az X fiúk Ferenchalmára ígérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok. – Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába akasztott zöld szalagos guitarral, három cigarófábrikáns kisasszonyt mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején ideális szalmakalap, ideális zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg nyaka néz nagy ideálisan elő.

S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon mit elménckedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat, a kisasz(HUMORESZK)

szonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre kuporodott cigányok pedig minden embert megilletnek tréfás észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigúnyolni, egyetlenegy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar színész, kinek ma éppen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek aztán kijut minden nyelvtől: – Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni. – Ez már kimulatta magát. – Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza. – Haragszik érte, hogy mi kijöttünk. – De bizony vendégeket vár ki a hegyre. -Csakaztakarja, hogy sokan megnézzék. – S több efféle mindenféle hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni. Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat. – Nini, komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám.

• Térjünk be egy pohár sörre. – Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő estig ki sem mozdulnak onnan.

A két tímárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de sót elfeledtek hozni.

Azért az egyiknek megint fél mérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá inni.

Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után cipelni a kisfiút és kiskutyát, míg az unokaöccs karján úgy sietett a menyecske, mintha szárnya volna. Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már. – Hát a kiskutya hol van? – kérdi tőle a menyecske hátrafordulva. Hát a kiskutya sehol sincs; az bizony kihúzta a fejét a madzagból, s tudja a kő, hová szökött el. – Pamina! – kiált ijedten a családapa.

• Pisz, piisz Pamina! Ta, ta, ta, Pamina! – S azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve, kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan állatképpen, gazdáját elvesztve minden emberhez szegődik, s ha egy helyről elrúgták, a másik lába alá került, pajkos fiúk kővel dobálják, a kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.
• Itt a kutya – szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy bokor árnyékában az unokaöccsel. – Hát a kisfiú hol maradt? – kérdi akkor a nő. – Hát nincs itt? – kérdi az apa elijedve. -Hiszveledvolt. Nosza, még egyszer vissza a publicum közé.
• Ferkó! Fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? – kiabál a családapa, lót-fut minden fiú után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda utasítják. Van, aki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s agyonütötte magát, vagy a cigányok loptákel, mintha nem volna nekik maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztülvergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel viszi vissza a porontyot feleségéhez; azazhogy vinné, de nem tudja, hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot, ahol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, amelynek azután késő estig nem is szakad vége.

A teuton Thalia vándorpapjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári lakáig, s messzir ől hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra. A mosolygó arcok elkomorulnak. Odamennek, az ajtókat zárva találják. A jelenet tragikai kezd lenni.

Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr éppen most ment csak el hazulról. – Hová? – A Disznófőhöz. – A Disznófőhöz! Új remény, megyünk oda.

És mennek a Disznóf őhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől. – Ebben a pillanatban mentel innen. -Ejnye, ejnye, nemmondtahová? -Deigen, Savanyu uram maj orj ába.

• No, hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.

S ismét új remény éleszti a küzd őket. Egyórai kitartás után tengeri istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyúképpen viszonoz kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt perce hogy elindult Budára, ha sietnek, még utolérhetik.

A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat húszas; amit csak az úton elöl-utol találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat? Hogy adja ezt a kulacsot? Hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyük, ne – azt vegyük, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek valahová aludttejezni, az útban valami olasz cirmos cukorsüteményeket árult, kaptak rajta. Továbbmenve tanácsosnak (HUMORESZK) találtatott a borral való megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára nekiültek sörözni.

A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték, tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall: – Itt nem szabad letelepedni! – Hát már miért nem? – Mert oda van írva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik. – Már az más, akkor megyünk odább.

A kalapokat, kend őket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt ételt edényestől odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember. – Tán biz itt sem szabad lennünk? – kérdik tőle elförmedve.

• Dehogynem – felel az jámborul -, hisz ez a tehénlegel ő -, s azzal jön vagy hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép csendesen legelészve. A két vargainas pedig megsejtett egy vadcseresznyefát, melynek akkora a gyümölcse, mint más cseresznyének a magja, s fel is kapaszkodott rá szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a fickókat, s végigkeni mogyoróhájjal.

Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Normafáig, ott azt a mulatságot gondolják ki, hogy nagy, félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes meredeken.

A meglódult k ő mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, ahol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, amiknek nekimegy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá-felé felfutva a túlsó hegyoldalra. A fickók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, akik káromkodva fenyegetőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a kölykek erre megriadnak, s nekifutnak a meredeknek, aki pedig ott megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok lejutva, ott vár rájuk még csak a nemulass, a bosszantott sétálók kézről kézre adva döngetik, amíg érhetik, akármerre futnak, még az is püföli őket, aki azt sem tudja, mit vétettek. A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna egy világhírű táncosné utolsó fölléptére. – Ah, hogy szeretem én a fülemüléket – mond a kedves. – Én is – szól a poéta. – Bárcsak foghatnánk ma egyet. A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog. – Nini, ott mozog valami a levélen. – Odamegyek és leborítom kalappal. – Bárcsak fülemüle volna. – Bizonyosan az, mert zöld. – Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön. – Itt van, megvan, nem repült el.

A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva a megfogott tárgyat. Biz az egy kis levelibéka volt. – Hol mulatunk ma? – kérdi a két dandy egymástól. – Én a Fácánba megyek, ott jól főznek. – Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok menni. Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit, s elkezd belőlük jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s nagyot alszik rajta.

A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, ahol az asztaloslegény vörös rákká táncolta magát Dulcineájával együtt, s jóízűen engedi magának esni a hatkrajcárost. Eközben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a hintát előre-hátra ráncigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle, s ijedtében és szégyenében legottan elájul. A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, amint a lovag odaér, sikoltva felugrik, s végigkarmolja a galant férfi arcát, míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve egymással, az interveniált félnek rohannak, s megfogdosván ellökdösik az ingyen publicum nagy mulatságára.

– Pesten jártam iskolába, kukk! – Az ideális rozsolisfabrikanslegény most már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván egy polkát csavartassanak általa, melynek hangjára az ideális galan, most már comicumra térve által, szólótáncol végig a göröngyön nyakába vetett gitárján accompagnírozva a kintornának.

Estefelé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az udvariatlan, kíméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön, ki hovatud, mindenünnen van lótás- futás a házak felé, a férfiak kendőbe takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek. (HUMORESZK)

Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, akinek azután senki sem akar helyet adni. – Jaj a cipőm, jaj akalapom, jaj a nagykendőm, jaj acicruhám! -hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kacag és nyihog, az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekszik mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a hírrel, hogy a városban tűz van. – Hol? Merre? – kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elöl tűz, hátul víz. Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepette elkezd hazafelé futni, a többi csak a zápor szűnését várja.

A t űz Budán van, és Budán egy lélek sincs otthon, aki oltaná. Pestről kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az ötödik ház is leégett. A népség ezalatt hullong haza. A boldog családapa éppen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották. „Hanem azért jól mulattunk” – mondja magában. A két tímárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, hazafelé indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt, csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.

Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól mulattunk.

Thalia vándorpapjai ismét egy perccel kés őbben érkeztek Stiglicz úr budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a gőzösön. Hanem azért jól mulattunk. A két dandy ismét találkozék a hegy alatt térdig sáros fehér nadrágokban. Mindkettő kifogyhatatlan volt élvezetei magasztalásában, egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben forgott.

• Hát ez a fél kifli a zsebedben? – Ah, a kis baronesse dugta oda tréfából. – És ez a karcolás arcodon? – Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtesse-nek egy cameliát akartam leszakítani. Fölségesen mulattunk.

Akétvargainasishazavergődöttaszóteljesértelmében,méghazáigsemmaradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk. A hat diák iszonyú tengeribetegségeket állott ki hazáig, otthon valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem azért jól mulattunk. Az asztaloslegény elköltötte fél évig gyűjtögetett pénzét, az óráját összetörték, szeretője viganója tönkreázott, selyemkendője elveszett az úton, cipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk. Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferencvárosi rézöntő komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták, míg elmúlt az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt sokat változott ez a Svábhegy, kár, hogy odább is nem tekintettünk – szólt az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.

Az es ő elállt – az ég kitisztult – van csillaga a földnek is, távol Budapest lámpái ragyognak – a közelben a tündéries fénybogárkák – a távolból enyészetesen hangzik az ének:

• Pesten jártam iskolába, kukk!

Eget vívó szerelem

Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után sohasem hajtott ki a nagyok sarjadéka. Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák után deszkabódék paródiái!

Szép, mert fönséges az els ő magyar király fiának története. Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kívánt adni, mely őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifjú lelkét. És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára tette őt érdemessé.

Az ifjú azon id őkorban volt már, amelyben a férfiszív egy nőalak ideálképével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról álmodott, azt kereste ébren, ahhoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a szent szűz maga. Imre herceg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi asszony arca sötét volt mellette és holt. A bölcs atyai gondszépkirályleánytválasztakiélettársul egyetlen fia számára. Azifjú nem nyújtá érte kezét. – Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi szenvedély. Akit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat, engem is fölvisz magához.

A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! Mely asszony lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek? A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélegzetű asszony mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán, s társalog a láthatatlanokkal.

Semmi sem érdekli őt, ami földi? Nem országa, nem népei, nem koronája; sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.

Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját. A király szomorúan monda a püspöknek. – Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az országot!

És els ő István után következett utolsó Péter, és efelől nagyon szomorú lapok vannak teleírva a magyar történetben.

Történetek egy ócska kastélyban

Apámtól, ki keresked ő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás. Oh, azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta földdel

bíbel ődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanóval, chilisalétrommal dolgozni a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, ami nem veszteség másnak; ez az a munka, amire az ember esténként elmondhatja: „Uram Isten, adj rá áldást.” Hanem annyi kereskedővér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószágvételbe, hanem úgy spekuláltam, hogy haaz ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvanezer forintért, igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, ami nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát mindennap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik fels ő vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500 hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára 70 000 forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdez ősködtem az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, ahogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is. – De hátha azok nekem nem kellenek. – Az mindegy. A jószág ára a holmikkal vagy azok nélkül ugyanaz marad: 70 000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.

• Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kívánhatja tőlem senki. – És hát tulajdonképpen miért adják el az örökösök ezt a jószágot? – Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána. – Milyenek azok a földek? – Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek kitűnően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlőmalma, egy fűrészmalma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, amit

kívánnak érte, b őven megéri, s kamatját beadja. – Nem jár valami maleficium vele?

• Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, amit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsöskertje van, melynek eredményéül most is láthat kegyed egy pár Napóleon-vajaskörtét ott a szekrényem tetején. (Szép gyümölcsös, Napóleon-körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.) – Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?
• Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér 15 ezer forintot.

Valóban, ahogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért. Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

• Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahhoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak. – Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgyis kellene tartani; ha életrevaló emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgysem lakhatik. Az ügyvéd egy kissé visszahökkent. – Kegyed ott akar lakni maga? – Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahhoz van kedvem, samihez az embernek kedve van, ahhoz van szerencséje is. – S ott akar lakni a kastélyban?
• Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?-No, merténaztnemtudtam, hogy kegyed ott akar lakni. – Tán bizony kísértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! Valamely elátkozott várféle az, ahol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni, holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óraütéskor, éjszakai vámpírok, amilyenekről Alexander Dumas senior írt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem, uram, bennem nem folyik arisztokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, asajtszagától pedigmindenkísértetelszalad; tudjaön, uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyomot akarom nagyban tökéletesíteni. Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újólag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rinocérosznak, azt mondá, hogy eszerint bátran megköthetjük az alkut; meg is írtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vételárt, meghatalmazva egy X megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beiktatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár, én pedig mint afféle kereskedő­

ivadék, az ok nélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, ami egy kis rémeskedés hírében áll, aminek saját kísértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kísértetekkel lakni egy házban, akiről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, akit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, akinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nemigen. Én tehát néhány nap múlva a statutio után megindultam jószágom felé, elbúcsúztamitthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kívánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, ahol úgyis vannak lovaim. A tiszttartónak előre írtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám. A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a Szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokróc, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki. Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk bejutni, mert majd beesteledik, rossz az út. Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a kocsismesterséghez, hanem

az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s amint megkérdeztem tőle, hogy mi baja, azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, amilyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Szép, csak a nyakamat ki ne törd. Majd elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – Mi lelte kendet? – Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram. Hanem azért jól hajtotta a lovakat. Egy mély útba érve, ahol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom éppen elkezdett fennhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – Mi a baja? Miért sír?

• Hogyne sírnék, nagyságos uram, mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvéröcsémet. – Készakarva? – Igenis, készakarva. – S kiállotta érte a büntetését?
• Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül. Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizalmat! Már most mit csináljak én ezzel az emberrel; feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem. Hát most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyonjól hajtott különben; úgy vitt ezen a döcögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás

után mit csináljak vele. Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tor

nyocskával, nagy fehér k őkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak. – Tudják a cselédek, hogy jövök? – kérdém a kocsisomtól. – Ott áll már az őr – mondá ő egy alakra mutatva, ki egészen katonai pozitúrában állt az út mellett egy magas kő tetej én, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. Amint közel értünk, elordította magát az ember: „Queraus!” – Azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolcféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát, s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: „Queraus! Ki a házból! Az úr pokolban is úr!” – Ez az ember bizonyosan részeg! – mondám a kocsisnak. Ez nem felelt semmit.

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, mid őn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, amit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy cövek, leszállt a pálcalóról, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arcot nem lehet képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik:egy kissé „ultra”. Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem. – Jó estét, atyafi; ön a vadász?

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végignézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét, s odábbment.

Uhm; be fucsa emberek ezek itt énkörültem; be különös saj átsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk? Erre azonban egyszerre vidám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, fickándozó legény, valami negyven éventúl, furcsa képe csupa ránc volt az erős nevetéstől, ami azt egészen igénybe vette.

• Hahaha! Csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! Meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni! Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha. -No, hála Istennek, csakhogy egy nevetőemberre találok már a háznál . (Ez ugyannem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, j ó fiú!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.
• Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha! Úgy? Ezt nem tudtam. – Hát az a kapuőr, vagy micsoda, aki előttem végig kiabált az utcán? – Az? Hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.

Szép társaság.

• Hát ez a kis büszke gnóm, aki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten? – Jaj, kérem alássan, az meg a legnagyobb bolond; most bizonyosan hava van neki, s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! Hahaha. Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson. – Itthon van-e a tiszttartó? -Igenis, itthon van, kérem alássan, hahaha! Áthívjam? Hehehe. – Nem, majd magam megyek át hozzá.
• Hahaha. Szerettem volna már, ha egy kicsit abbahagyta volna a nevetést. – Hogy hívják magát, atyafi? – Louis, nagyságos uram, hahaha! – Hát maga Louis mindig szokott nevetni? – Nem, kérem alássan, én sohasem nevetek, hahaha. – Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond. – No, édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz. A fiú a legügyesebb szolgálatkészséggel segített úti öltözékemet rendbe hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kacagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak. Teringettét! Itt már csak vígan fogunk élni. Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem. A tiszttartó egy harminc éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arca a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a j ószág j elenlegi birtokosa, gratulált; elmondá, hogyigen j ó karban levő j ószágot vettem által, amegholtgrófszenvedélyesgazdavolt, sminden javítást létesített jószágán, amitazújabbkorrendszereüdvösnektalált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainírozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi lóheréről; angol malacokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, amik húsz icce tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, amikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség, tisztek beléokultak. Nekem valóban igennagy okom van megelégedve lenni azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Éppen ilyen volt az én ideálom.

Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva el őkészületeimet, igen udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében. Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárcámat. Bizonyosan mellbeteg szegény, s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.

• Hanem egy dolgot találok furcsának – mondám a tiszttartónak -; mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? A víz okozza ezt, vagy a levegő? Hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt, s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálcalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi ígérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy percre abba a nevetés dolgát. A tiszttartó bámulva nézett rám: – Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől? – Miféle felvilágosítást? Miről?
• Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekr ől; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No, ez nem volt rendjén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek, uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniacus volt, aki búskomolyságból háromszor el akarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sírdogál még, ha bűntetteire gondol, amiket sohasem követett el.
• Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte? – Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, aki még a megenni és nemenni valók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor idehozták, láncra volt kötve, tépett, harapott; lassanként ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig éppen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, aki egyre lármázott, kacagott, bukfencet hányt, és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiú. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint ami igen nagymértékű emberbaráti foglalkozás, amihez nem mindenkinek van szenvedélye, s éppen azért hiba volt az ügyvédtől azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig ittmaradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek.
• Nem mondott az énnekem err ől egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is idejöjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült? – Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelíd, szánalomraméltó tébolygó, akivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, ahonnan külön van kijárás, s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik. – Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egyházban? – Uram, nincs különben. – Kérek tintát és papirost; hadd írjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, amiért ezt elhallgatta előlem.
• Tessék. Itt az írószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában. Leültem írni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, amit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű, vékony ércsodronnyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? A tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megírtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlámot veszek én itt a nyakamra, és hogy most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülők a dologgal, s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

• Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát meg spanyolviaszt. A tiszttartó a fogát szívta. – Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni? – Nem! Spanyolviasz kell. – Az ostya erősebben zár. – Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? Denique haragos voltam!) – Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz gyertya. – Dehát nem könnyebb azt a gyertyát idehozni, mint nekem odamenni?
• Bocsánatot kérek – szólt a tiszttartó, egészen elsápadva -, meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hydrogénné válik, úgy, hogy az a szoba, ahol én egy óráig vagyok, lassanként megtelik hydrogennel kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyújtanak, a robbanó lég egyszerre explodál, s az egész házat felvetheti. Én csak hátraestem a székemben – hisz ez a fő-fő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, aki ezt a szép társaságot megvettem pénzen. Mármost mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha ittmaradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen, cserbenhagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.

Mégis elmegyek. Alászolgája, uram. Ne kísérjen ki, kérem, hátha valaki meg odakinn oxygent lehell ki, s a hydrogen meg oxygen összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle? Összetéptem az ügyvédnek írt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fennhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no, iszen szép mulatságot szereztem én magamnak! Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton, annyit tudok, hogy a legutolsó, akinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik. Nevetett rajta szörnyen.

-No, öcsém Louis, hiszen mostgyere ide nevetni, mertvan minek. Nevessünk ketten, majd én kontrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, mennykő csapjon a két nevető füled közé, hordd elő- lem magadat, s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jöjjenek, merténmegolyanbolond vagyok,akiemberhússalél,srajtadkezdem. A fiú takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jókedvét.

Én pedig bezártam utána az ajtót, s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mintaki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallóbam tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! Ki tudja, miféle bolond főzte ezt is; hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, aki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arrólgondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek? Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? Azért mégiscsak ittmaradnak a bolondok, s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerz ődés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre! Azután azt gondoltam, hogy ittmaradok; nem tör ődöm senki fiának a furcsaságaival, aki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot, s úgy eldöntögetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? Ki ütne meg egy őrültet, aki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen? Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám-bundám, ahogy vettem, rászedek vele én is valakit, ahogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz citromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a citrom? Megmondta neki őszintén: „bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte”, hát én sem lehetek kevésbé jámbor, mint ő. Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egyötöd részét? Pedig igazán mondom, ha akkor valaki odajön, s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húszezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy, tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.

De hát hiába, ilyen valaki nemjött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kísértet jönne ide, hogy megijesszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy bosszúság. Ha ezek a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzálátnának a vacsorámhoz, s beszélnének egymással olyan nyelven, amiből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arcképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csakvolnánakhátbárezekis olyan régimódi becsületes kísértetek, akik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyíláson illendő lánccsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre, s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Oh, be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kísért ő lelket ugrattam ki: ugyanjól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Éppen olyan kedvemben vagyok most, amikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket. A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy gót ablakokon aztán bebámult hozzám a hold – ez a bolondok patrónusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, minthogy grimaszokat csináljon az én szemem közé: sohasem láttam még, hogy így félrehúzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel: soha nem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolódó emberarchoz; úgy bosszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, amivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon. Akkor meg egészen sötét lett a szobában, csak amint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tűnt elő félhomályosan a megholt gróf arcképe a falon. Éppen az ágyammal szemben volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha odajönne hozzám, megmozdítaná erős, fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet, s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egyszóval minden él ő és nem élő tárgy hozzáfogott, hogy engem itt üldözzön. Amint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő, az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszázhuszonötödiknél abbahagytam a számlálást, nem tudom, hánnyal végezte be? Kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, amiknek ki találtam nyitni a lélegző csapjukat, s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitúra! Nemcsak a cselédek bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág is! Hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! Semel nem szököm a háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem ittmaradok s kihányok mindent az ablakon, ami nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket, órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort, aki kilencven esztendeig fenn tudja tartani a lélegzetet egy életrevaló processusban. Holnap reggel – szerződés ide, szerződés oda – talyigára pakolom az egész armentum ferreumot, s beküldöm *Bányára, nem bánom én, tegyék őket ott az archívumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt az úr a háznál! Egyszer csak, amint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani, amitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? Dal-e vagy zene? A sphaerák harmóniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom, honnan jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, amiben saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Néhány perc múlva elhallgatott, miel őtt kivehettem volna, mi volt az. Hanem én meg voltam már babonázva.

Nem tör ődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom, kinyitottam az ablakot, s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam. Ez az ablak az udvarra nyílt, itt éppen nem lehetett semmit hallani: legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; amint saját visszhangzó lépteimre megálltam hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kísértet: a láthatatlan dal; most már úgy hangzott, mintha alattam volna.

Valami búskomoly dal volt az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, amit valaki öntudatlanul énekel, se ríme, se melódiája, mint az erdei madár dalának, de olyan izgató, olyan túlvilági valami volt azt, hogy én elbűvölve álltam ott, és szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.Szerencsémre a dal megint elhallgatott, sénmegint ura lettem ép eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, aki nem tesz egyebet, mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam levő szobában lakni. Fogtam egy gyertyát, s megindultam keresni az én dalkísértetemet. Nemigen szép kíváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajtarontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át hallgathassam őt. A nagy ódon kastély egészen arra a célra látszott építve lenni, hogy ha valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel s végigmegy egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjona szobájába. Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem tudom én hogyan: ahol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, amely egészen ismerősnek tetszett előttem: az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én, hogy kerültem oda. Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz ismét égett, s az ágy előtti nagy arckép elé egy sűrű zöld függöny volt lebocsátva – itt valaki járt. Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy hangzott, mintha fölöttem volna. Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a gyermek, akit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek – mármint én – csak reggel nyolc óra felé ébredt fel álmából. Azt mondj ák, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen más formának találtam az engem környező világot, mint azelőttvaló nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, s őt, ellenkezőleg, ez a sok különös ember, akit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt első tekintetre fel nem fogja. Először is ez a bohó fiú, ez a nevetőgép: hát lehet ennél becsesebb specialitást felfedezni, hogy hozza be a reggelimet táncolva, nevetve; hogy kacag annak a pár csizmának, amit fénymázzal barátságosan keneget; azután az a komondorhűségű kapus, akitől sem tolvaj, sem tűz meg nem lephet, s aki minden mondását azzal fejezi be: „az úr pokolban is úr”, ami rám nézve, aki szintén úrféle vagyok, átkozott jó vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy francia regényíró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az előszobájában;továbbáakocsis, aki elkövetett bűneit siratja, segyszemzabotelnem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát illető fogalmaira nézve, de aki azért a gazdálkodást egészen alaposan érti. Oh, bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak, de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna tőlem, az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni. Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is. Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint egy-egy jó ötlet. Fél esztendő alatt annyira hozzászoktam helyzetemhez, mint ha benne növekedtem volna. Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk.

Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzájuthatott, akkor aztán olyan jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele bírni a folytonos nevetés miatt.

Mikor leggyönyör űbben kacagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy palack vizet. Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam: – Mit tettél ebbe a palackba? – Én? Semmit. Azazhogy vizet – felelt ő kacagva. – Nem tettél mérget bele, egérkövet, légyvesztőt, he? – Én? Ohoho! Hahaha. – Hadd látom, ki mered-e inni magad?

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregt ől, hanem a víztől. – Ha azt állítod, hogy ebbe a palackba nem tettél mérget, idd ki előttem! A jámborfiú rettenetest fohászkodott, felvette a palackot, ivott belőle egy párt kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett kétkedve: vajon tréfa ez, vagy ko

moly dolog? – Idd ki mind! – kiálték rá toporzékolva. A nyomorult, mit tehetett, hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa, palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet. Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és keserítve szörnyen.

• És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tész a tálcára, egyikből iszom én, a másikból te. Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s odalenn

er ősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg nem bolondult egy kicsit. Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megissza velem a bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer tette meg velem azt az élcet, hogy mikor bort hozattam véle, akkor is két poharat tett a tálcára, s egyikbe magának töltött, hogy bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény d őrének az volt a legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, amilyet egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne ember, aki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénnyel. Mikor egyszer nagyon megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen: – Te Pista! Voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért? – Nem én, még sohasem – felelt az nagyot fohászkodva.

• Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? Ha én vagy harminc botot rád veretnék lerovás fejében?

Az ember nagyon kapott rajta. – De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! Régen gondolkoztam én azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jólesett volna aztán. S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.

• Nem, Pista öcsém, én hajdú nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a Louis, az elvégzi.

Azzal el őkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá. A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással fogadta a bűnhődést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy elmaradjon a harmincból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön ! No, még jobban ! Hiszeznem is fáj, mit ér azzal akispálcával? Hozzon nádpálcát, dorongot, petrencerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük elégedve. Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája olyan harminc botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harmincat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges, dacos kis fenevad, aki maga jószántából képtelen munkákat el bírt végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve, s maga bebújt a borz után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne, ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta id ő volt, mikor a hold, ez a betegek tükre egész erejéből világolt alá, s befehérítette az ócska kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni; mindjárt fojtogatni kezdte az embert, akire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erd őből, s az én kukoricámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet, s kiálték Nimródnak (nem tudom én úgy hívták-e, én annak neveztem el), hogy emeljen ő is egy puskát a vállára, s jöjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett, mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított. Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: „Nem hallottad, mit mondtam?”

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre, szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt; az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi. Louis egyszerre ijedten bújt be az ágy alá, nem volt erős oldala a bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

-Hátte hogy merszénrám ilyen szemeket vetni? Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára hivatkozni, mint amilyen keserű kevélységgel mondá az én lidércem, nagyot ütve a mellére:

• Én vagyok a lapponiai király! – Én pedig az orosz cár vagyok! – viszonzám én rá hirtelen, megfelelő rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe, meghajtá magát, amennyire bírta, vette a puskát, s jött utánam engedelmesen.

-Azmármás!-mondászilárdmeggy őződés hangján. S azontúl sohasem ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudális hűséggel fogadta minden szavamat, ahogy illik Lapponia királyának tisztelni az ő urát, az orosz cárt. Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy neki csak a fél világ ura, a nagy potentát parancsol, és senki más a földön. Az én tiszttartóm, aki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: „Könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a bolondságán, de fogj ki az enyémen.”

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen ha vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség. Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, aki meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse végett.

Egy napon hozattam Pestr ől egy nagy kaucsuk zsákot, odavittem hozzá. Éppen este volt, aző szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó estét kívántunk egymásnak; én a kaucsuk zsákot lehelyeztetém a szögletbe. – Mi az? – kérdé a tiszttartó.

• Holmi gumilasticum zsák – feleltem én neki komoly képpel -, most hozattam ebben a percben. – Hát aztán mire való lesz az? – Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban gázvilágítást akarok létrehozni, s ebben a zsákban szállítottam odáig a légszeszt.

-Jól van;dehátelébb m űhelyt és katlant kellene felállítani, aztánmegnemishiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

• Oh, én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát, ha ugyan kegyeddel okszerű alkut köthetek. – Velem? – kérdezé az én emberem, aki nem látszott érteni, hogy mit akarok. – Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélegzés útján estétől reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy fújtatót hozok ide, s telefújtatom a zsákomat levegővel ebből a szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell eresztenem a gázt, s meggyújtanom a végit. Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.
• Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgyis kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy hónapra ki is fizetem előre a díját. Nos
• áll az alku?

Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal. Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire én a büszkét kezdtem eljátszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet, mint hogy lélegzetet vesznek, s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon, kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt odatettem az asztalára; valami két szellem oly gonosz harcot űzött lelkében belül, hogy az arcán meg lehetett azt látni; két óriási démon, mindkettő egyenlően hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta; ha elveszed e pénzt, talán nemlétező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen. – Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?

Az őrült melle olyan terhesen lélegzett, szemei zavarodtan tekintének felém, egypárszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét, utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok elhatározottságával, ki kanócot akar vetni a lőporos hordóba, hogy magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett íróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá magától. Ezzel kimerülten rongyott le egy székre, mint aki egy kínos, lidércnyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van. Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem gyulladtunk meg a gáztól. Hanem az én tiszttartóm egy perc múlve elájult, annyira meg volt minden idegében rázva: hogyne? Akit a kapernaumi ördög elhagy… Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott meg, amidőn a hirtelen előtóduló föld alatti gáz, amit a bányászok gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony folytonos világítása mellett, őt is magukkal ragadva. Ez a néhány perc támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak sajátságos savanyú káposzta-szerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura használt. Az én emberem egészen okos ember lett, aki nem nyugtalanított többé azzal az eszmével,hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyíró ollóval elvágja a gégémet. Most már csak kétőrültem volt még a háznál, akiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos szirénem, a másik meg saját magam, aki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! És mit tudom én még mi mindenféle variatiója van ennek a szónak: „őrült”, én az mind magam vagyok. Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem itt

még más él őlény is lakik; de amint beesteledik, amint sötét lesz, megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta, majd felébredek rá, és nem tudom kitalálni, honnan jő.

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes kísértet, néha órákat tölt ott nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi, hogyan alszom.

Hogyan tudom én azt, ha alszom? Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam. Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyújtva lenni, ami, valahányszor felébredék, mindig ki van oltva; a csavar által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el. Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki van nálam. Azután – egy falióra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet, kettőt, hármat és amellett egész nap jár rendesen, s inkább siet, mint késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát, hogyütésével fel neébresszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja; erről tudom meg, hogy hány óráig, hány percig volt ott.

És nem tudok rájönni, hogy honnan jön be hozzám? Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva; ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet süllyesztő, mert az szőnyeggel van bevonva s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal leszegezve; a falakat is körülkopogtattam, sehol valami rejtett ajtó nyoma, aminek különben is meg kellene látszani a mindennapos nyitogatástól. -Nem restelltem minden képrámát leemelgetni a falakról, hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót. Nem találtam mögöttük egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről találok valami leereszkedőt szobámba. Nincs az ott – éppen felettem van letöltögetve száz mérő morzsolt kukorica, ha nyitogatnák plafondomat, az omlana legelőször is a nyakamba. De hát egyáltalában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki, mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? Ablakain szintén keresztvasak vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való tárggyal, hacsakugyannem szellem, aki elvan ruha és eledel nélkül? Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdez ősködtem bolondjaimtól, akiktől azután még kevésbé lettem okosabb. A kapust elő sem vettem, mert azt úgyis tudom, hogyaztfeleltevolnará:„azúrpokolban is úr”. Holott én saját házamban sem vagyok úr. A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna, hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, amit elbeszéltem neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zege-zugait kutatni s nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdez ősködtem tőle, s azt mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kísértet; valaha a gróf feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd talán megnyugszik.

Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni. Elővettem Louist. A jámbor fiú nem nevetett, attól félt, hogy megitatom; ahelyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami csodálatos szépségű tündérkisasszony, aki aranyban, ezüstben jár, nem iszik mást, csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken felolvadt foltot: ott ment ő ki.

No, ez legalább költ ői felfogással bír felőle. Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, aki azt a titkot közölte velem, hogy nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, aki éjszaka szakállas farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kisgyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Őmársokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja, mert meg van babonázva. Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, aki kisgyerekek húsával él; jó hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok. Egyszóval senki sem tud felőle semmit.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: amíg valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna fortélyomat, hangosan kacagott rajtam. Hogy hol kacagott? Azt meg nem tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Ítélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy meg őrüljek. De még több okom is lett.

Minthogy mindig fel őle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam előtt tudom őt látni; amit ki nem egészítettem, azt hozzáálmodom, s azután képzelődöm és álmodozom egy képről, amit sohasem láttam: valóságos őrült vagyok.

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke hajánakkell lenni, hosszú, földig érő szőke haj ának, ami ragyog, mint az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap;fehér, haloványarcalehet, melynekátlátszózománcátavérsemmi pírjasemteszi elevenné; vékony, sötét szemöldök, hosszú, fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel világítanak elő zafírfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak, halvány rózsa színével rajzolva. Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják, bolond ember, aki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy amint elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha ránézek, elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom, azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után. Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogyjöjjönel ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, amit ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az er őtvevő álomjárást, hogy egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy szép gránátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett világot szép tündérem arcára, ami azt még túlvilágibbá vette.

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és gránátfa- erdő.

A gránátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok megennivaló van rajta; ha az ember felmetszi, apró, áfonyaforma szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a gránát; ezek megenni valók. Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Én egy gránátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki vele. Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megízlelte azt, s azt mondta rá, hogy savanyú. Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy, hogy a piros szem kilátszott közülük, s azt mondám neki: – Lásd, emez édesebb, vedd el.

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember másképp, mint álmában? Oh, ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szelíden azokkal a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye számból a számára nyújtott gránátszemet; mindig közelebb, egyszerre forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, ahogy nem szellemek, nem álomképek, hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatatlan gyönyörtől ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi sikoltás volt. És még sincs itt senki. Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni, hogytündéremakürtőnjárbe!Pedigaznemislehet:akandallómostistelehamvadó parázzsal, s azonfelül a rostlappal is el van zárva. Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan vannak tündéri lények, akiket egy hang láthatatlanná tesz, egy pillanat más csillagzatba visz át? Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az öleléstől, ajkam most is ég a csóktól. Amint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tűnik a szemembe. Egy kis hímzett cipő ágyam előtt.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró láb, ami ezt viseli. Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik cipőjét is elveszté, s nem ért rá azt felvenni. És mindez tagadhatatlan, mert hiszen oly igaz, hogy ez itt a kezemben nem más, mint papucs, mint amilyen igaz, hogy élek, és nagyobb igazság kedvéért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégiscsak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó parányi portékát, ezt a bábuzni való cipőcskét elzárom ide a fiókomba, de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre mégsem lesz itt; mert hiszen sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasasládába, hogy mire felébred,ott találja; az ember álmodik ilyen furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan. Erre aztán megint lefeküdtem, s szokásom ellenére addig aludtam, míg Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra lesz. A szegény fiú megijedt, azt hitte, felakasztottam magamat, s már rám akarta törni az ajtót. Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt íróasztalom fiókját kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban. A kis hímzett cipőcske – most is ott volt, azon módon, fehér csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviolamegegy lepke volt ráhímezve finoman. Attól a perctől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész nap mindig egy megfejthetetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és nappal mindig egy kép után szaladni, mely sohasem engedi magát elfogni, ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel a furcsa emberekkel, akiket a néhai úr idegyűjtött maga körül. Nem! Ennek véget kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de nemnekemvaló.El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom a jószágot haszonbérbe, vagy rábízom a tiszttartóra az egészet, azt adjon belőle, amit akar. Felhívattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itthagyom őket; a fizetéseiket, azonfelül, amit a grófhagyománya biztosít számukra, tőlemismegfogjákkapni egész évre; hanem már most menjenek és ne bámuljanak rám. (Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, amikor az ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.) A jámbor fiúk kotródtak, éppen csak a bohókás kapus maradt hátra a szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy „az úr pokolban is úr”. Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? Bántja önt, hogy az a szegény leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte? Én alig bírtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyú. – Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint egyébkor. – Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem, sokat meg fog érteni, ami eddig különösnek tetszett, s ha megértette, nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkéntelen megkínáltam, hogy üljönle, amitőel is fogadott. Szívdobogva vártam, mit fog mondani.Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly d őrének látszó arcvonásai egészen át voltak alakulva; tulajdonképpen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak láttam, s el hagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által. – A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, ami igen szerencsétlenül végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ nem ítélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már ítél felettük az, aki mindnyájunknak ítélő bírája az égben. A gróf legalább a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, amely órában született, a másik órában már árva volt. A grófidevette őt magához, saz volt a szándéka, hogy itt fogja neveltetni, störvényes gyermekévé fogadja. De nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját; csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában – a leány felnőttszépen, de sohasem tanult meg beszélni, hanemahelyett csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb neszt ismeghallja, s lám, dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak énekel; mint a kismadárnak az erdőn megvan a maga hangja, amivel örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, akik nyelvén értenek, amint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen hívja, vagy ha veszedelem fenyegeti, éppen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát. – Óh, a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom, hogy mit beszél. A gróf egyedül énvelem közölte minden titkát. Mi oka volt rá? Mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tízéves volt: „Ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyém, mi fog történni vele, bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem az: hiszen természetes esze, jó szíve, ragaszkodása van, ki tudja találni az ember gondolatját! Akkor berekesztik valami tébolyodottak házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek vele?” Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett saját kastélyából csinált őrültekházát. Összekereste a vidéken távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos őrültekházából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlenember, akinekmindaz öt érzéke rendben volt, hanem éppen én űztem azért a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel, lassankéntcsendes, szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy utoljára nem volt egy cselédje sem, akit valami elmebajból ne gyógyított volna ki. Oh, én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak, hogy halandó ember a másvilági bűnhődésből még e földön leszolgáljon, a grófmegtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, amit ő elkövetett. S miért tette ő mindezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közül senki sem jön ide lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örökáron meg nem veszi senki; kénytelenek lesznek végrendeletem szerintcselédjeimetotttűrni, s kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merőőrültekkel lakni egy házban.

• Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha el őre tudom. – Megvallom, uram, hogy mikoröne jószágba bejött, nagyon számítottam rá, hogy kéthónapalattel fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy van építve, hogy valami titkos tornácokon keresztül minden szobát össze lehet járni, anélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül Viola tudja.
• Mit? Viola? (Annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem, aki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az aleány neve -úgy képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá.) – Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenként az udvarra; én készen tartom szükséges élelmiszereit, azokat átveszi tőlem; ha én meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, ahelyett, hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra, kezeivel, arcával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.
• Oh, igenis jól tudtam. – Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte. Hogy azután kissé nyugodtabb lett, mutatta arcával, szemeivel, hogy amíg ön aludt, ismét odalopózott, és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom írni, amivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arcát és térdre esett,kezeit összetéve, esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, amilyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá; bocsásson meg neki, sohasem fogja önt többé háborítani, még énekével sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé ittlétét; csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgök önnek, jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény boldogtalanokkal – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi elveszett lélekért?
• Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.
• Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, amivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember. Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez. Miután megnyugtattam afelől, hogy nem fogok elszökni a háztól, Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgysem hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan mendemonda. Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy éreztem magamat, mint akinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki élhet, aki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt, s azon gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, aki még él.

Ezekben az id őkben valami jól szemezett rablóbanda hősködött itt ezen a tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe lőttek; egyszóval nevezetes dolgokat vittek véghez. Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy úriembert, aki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Tör ődtem is én ezzel, aki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a világon. Egy novemberi este csúnya havas, esős idő volt; odakinn nem volt mit csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz fából, amik olyan nagy barátai a táncnak, amidőn egyszerre egy ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik – mind a két kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függ ő revolveremet kapva s ajtómat felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján éppen akkor lépett be két álarcos alak. Egy pillanat alatt két lövésem fogadta őket, egyik visszalőtt, de nem talált, a másik valószínűleg találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét fogva egyfelől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt üdvözölhessem. Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám túlsó ajtaját is elkezdik feszegetni. Kétoldalról vagyok megtámadva, kétfelé kell magamat egyszerre védenem.

Hirtelen bezártam az els ő ajtót, s a második felé fordulva, amint azon egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az első ajtót is kezdék döngetni mögöttem. E veszélyes percben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most szobámban nem világítana a kandalló; így az ostromlók minden lövése eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, íme az tüzestől, mindenestől együtt eltűnt a szobából, s ahol azelőtt volt, ott egy halovány, fehér alak állt előttem,reszketeg éji méccsel kezében, mit másik kezével eltakart – az én álmaim megtestesült képe.

Egyvillámpercabámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám, megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a percben, mint a színpadi süllyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat. Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyílás támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy ember elmehessen felemelt fővel közötte; amit sem kívülről, sem belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismétközelebb vont magához, s egy rugót hátranyomva a falban, a padlatkocka, amelyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy perc el őttaminden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás egy olyan csendes, hozzájárulhatatlan helyre, ahol tündérem lakik. Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, aki a gránátfa alatt megcsókolt. Azon arc, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután az a rögtöni eltűnés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde ezúttal nem volt álom, amit láttam; egy pillanat múlva hallottam a kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! Amint a kastélyban váltott lövésekb ől megtudta a veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak árán megszabadítson, scsak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a veszélyről. Kis idő múlva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom felé; azután valami heves dulakodást a tornác alatt, melyből vadászom rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott, kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi rablót egy év alatt imitt-amott mind elfogdosák. Ámde nekünk is volt egy halottunk: ajámbor kapus. Mikor a cselédek lámpáthoztak elő, s annak világánál az önfeláldozó hű ember véres tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett sírni, leborult arccal a földre, azt hittem, most igazán megőrül. Én gyöngéden fölemelém őt a földről, és mondám neki, hogy ezentúl én leszek rá nézve az a hű oltalmazó, akit a megöltben elvesztett, mire reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól gördültek elő a könnyek. Tehát megérté szavaimat.

Aki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó múlt el az esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy nem e földről való tündért a mi emberi beszédünkönszólni tanítsak. Munkám sikeréhez közelg. Most egy rövid kis mondatot tanítokbeneki, melyetolyanjól ismer minden ember; utolsó verse így hangzik: „Isten engem úgy segéljen.” Ha azt megtanulta, akkor – akkor el fogjuk azt egymással mondani.

A jó emberAdándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban. Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát, s tőkepénzei kamatából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s akik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, s azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? Azt egészen bizonyossággal nem tudta senki.

Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt, melynek ernyőjéből egy kaucsukköpenyeges utazó száll le, s meggyőződve a ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e. Mondják neki, hogy odabenn van.

• Jól van. – Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérr ől; a szerekes szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az, lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a folyosó alá, s azzal bekocogott Adándy úr szobájába.
• Jó estét, uram. – Jó estét. – Ön Adándy György? – Szolgálatjára. 246 A jó ember
• Én pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul beszélek? Annak igen rendes oka van: valakinek a kedvéért megtanultam. Akarja ön, hogy leüljünk? – Biz az jó lesz.
• Nekem volt egy feleségem, aki magyar n ő volt. Annak én csodálatos módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan? – Ráérek. – Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még akkorfahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment sebesen egy fiatal női alak. Amint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen keresztülbújt a híd karfája alatt, s beleugrott a vízbe. Én rögtön utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam, s öt perc alatt kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt perc volt. Ott bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy a nő meg volttébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. Egy nőt kifogni a vízből, aki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt sem lehetett kitudnom, hogy kinek hívják. Akkor azt felelte szegény, hogy ő Medea, az a hajdani görög aszszonyság; de amit én nem hittem el neki. Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy elviszem Angliába, s ott nagyhírű orvosaink ápolására bízom. Szép. Hanem mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit lehetett tennem? Mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig. Egy esztendő múlva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melankólián kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arcához. Unja ön a történetet, uram? Gyújtson pipára. Adándy úr csakugyan nem bírta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a történetet meghallani. A mylord folytatá nyugodt szavakkal:
• Mikor a hölgy egészenvisszanyertelelkitehetségét,énaztmondám neki: „Mylady, van önnek valakije, akihez visszakívánkozik?” Ő azt felelte: nincs. – „Van önnek valami oka valahová elmenni?” – Semmi sincs. – „Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?” – Hogy ő nem tud. – „Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?”
• Lesüté szemeit, s azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram. Adándy úr nagyot vont a vállán. – Bánja is ő.
• Én tehát n őül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem vele; annak már tizennyolc esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét! Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony volt. Mikor haldoklott, odahívatott engem,s azt mondta nekem: „Mylord, uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben van; kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, címét megtalálja tárcám belső pergamentjére írva.” És aztán meghalt.

Adándy úr felugrott székér ől e szóra, mintha vipera csípte volna meg. Az angol hidegvérrel vonta elő a mylady tárcáját.

– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne. A myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt. Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik, s mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és tovahajtatott. Adándytcsak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón útját állta a hosszú deszkaláda.

Csakugyan neje volt benne, kit húsz év el őtt oktalan szerelemféltésből elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s kit végre mint halottat kapott vissza.

Aki nem talál haza

„Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. Aki már nem bírta bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis táncosleány? Az a fekete szemű, még most is a fülemben van a hangja, ahogy az nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bújt ördög. De mi az ördögnek emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm! Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen, lesz majd mit hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két órakor? Részeg disznó, s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint? Micsoda parfüm érzik rajtad? Ez valami táncosnéról ragadt rád! És így tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, hogy ha meg nem javítom magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd. Hát azért vesz az ember vénaszszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel? Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugyebár? Hát nem elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogynem fizeti. Ha én három szót szólok vele, odavan; fizet mindent, ugye, barátom?”

Ezt a monológot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két cimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették, kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel. Az ifjú gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kívántak neki, kézbe adták a csengettyűhúzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve csengettyűkötélnek, s rábízták, hogy szerezzen magának bejutást elátkozott várába; ők meg odábbmentek. 248 Aki nem talál haza

A hazaérkezett megrántotta a csengetty űt, aztán ásított és danolt, s megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás. Nem nyitották az ajtót. Hármat, négyet rántott a csengettyűfogón, de úgy vette észre, mintha az éppen nem akarna szólani. „Ahán! Kivették a csengettyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják magukat csendes álmukból felháboríttatni. Ni, ugyan rosszul számították ki.” Azzal nekiállt a sarkaival a kapunak, s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyílt éppen a kapu

felett, s egy hálóf őkötős fej kidugódott rajta. – Ki az? Mit akar itt? „Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! Én jöttem haza.” – Én? Ki az az én? Micsoda „haza”. Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól. – Senki-e? Az volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje. – Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus. – A kapus? Amennykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No, hát eresszen be, én vagyok a madame-nak a férje! – Oh, persze. A madame-nak nincs férje; a madame özvegyasszony. – Özvegyasszony? Hát nem madame Corbiáné ez a ház? – Nem bizony; hanem madame Mouilletnéé.

• No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a mossziő Corbián én vagyok. – Azt én nem tudom. A házasság a pap dolga, nem a kapusé. – Nem ám, akasztófára való, hanem az a dolgod, hogy nyisd ki a kaput.
• Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem önt áristomba. – Te fickó! Így mersz beszélni gazdáddal? – Nekem gazdám nincs, csak gazdasszonyom; most takarodjék ön!

Azzal becsukta a red őnyt, s Mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy dörömbözzön- e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, ahol az éjszakát eddig töltötte, s fényes nappalra halassza a tettleges elégtételt. Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele okos szót beszélni.

Másnap korán, tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem álmodta. Csak ment nagy bátranaszobájafelé. Akomornyikútjátállta. -Mi tetszik, kérem? -Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mi tetszik? Majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm. Az inas erre lármát csapott. – Hej, gyilkos, rabló, segítség! Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító, szobaleány, az inas segélykiáltásáramagaamadameismegjelentszobájaajtajában. -Mi történik itt? -Ez azidegenúrerővel akart törni madame szobájába. – Uram! Mit akar ön? – Mit akarok én? Hogy én mit akarok? Hát ki vagyok én? – Azt én nem tudom. – Hát nem vagyok én önnek a férje? – Az én férjem? Az régen meghalt. -Patvarba!De a második. – Én másodszornem mentem férjhez. Özvegy vagyok. -No, no, Eliz, minekez a komédia a cselédek előtt?

• Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem tudom kicsoda? Mit akar? Minek jött? Menjen Isten hírével!

Azzal otthagyta a deln ő Corbián urat, ki ha nem akar az összeröffent cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy elmenjen a háztól, s siessen egyik cimborájához, ki törvénytudó volt, elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.

• Ostobaság t őle! – szólt az ügyvéd biztatólag. – Te csakugyan bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek meg? – ASt. Eustache egyházban.
• Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági bizonyítványokat tőle. Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt, helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom napjára, arról könnyű volt ráta lálni a jegyz őkönyv őt illető lapjára. Rá is találtak, de abba nem volt írva semmi. Semmi: egy betű sem. – Mi történt ezzel a lappal?

Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint klóroldattal mázolta be valaki a sorokat, s attól eltűnt minden betű a papírról.

• Barátom, a te házasságod meg van semmisítve.

Hogy férhetett valaki a jegyz őkönyvhöz, azt senki sem bírta megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegett meg erre valakit. A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, minthogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni, hogy együtt éltek majd egy évig, s habecsülete meg lesz támadva, majd önként előáll a jegyző- könyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.

Azonban csalatkozott. Amadameengedtemagára bizonyulni azt, hogy Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére sem adta elő házassági bizonyítványát. Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.

És amellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy nem tudja azt bebizonyítani.

Mit tudnak a nők?!

Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.

Voltak birodalmai az aequatoron innen és túl, mik a strucctól a jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle színben; fehérek, feketék, olajszínűek; gyapjúhajúak és sáfrányfürtűek; erdőlakók és városépítők; arannyal, ezüsttel, igazgyönggyel és vérrel fizetők; éneklő, táncoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos, mogorva és dacos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már hódítva.

Meg volt hódítva az idegen férfier ő; a római hadtudomány és fegyverzet lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem lengeté már a határon. Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a Caesarok trónja előtt térdepeltek, címeket és római lovagnemesi rangot esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza császári hivatalokban büszkélkedni. A hő- sök java Róma idegenlégióiban harcolt; egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt „aranykezet”, mint harci jelt, mely hazáját lesújtá. Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos ragállyal leptemegazidegennemzeti életet; az elbukott nép egyszerre szokta meg a jármot és a civilizációt.

Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új, ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az úr a földön – és az Róma.

Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.

Mintha mindaz a nemes dac, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért, az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át, mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, amikor férfinak lenni ismét dicsőség leend. A rómaiaknak egymás után csupa „istenek”-nek hívott császáraik voltak, akik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádónépekre, s éppen úgy nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; éppen úgy nem ismerték ezt a szót „lehetetlen”, s éppen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint amazokban.

A sok „isten” után valahára következett egy „ember”: Vespasian.

Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár! Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat, s aztán a nyereségben osztozott vele; ki újadónemeket talált fel, s helytartóiról azzal a tréfás véleménnyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép zsírjából teleszíják magukat, s akiket azután ő egyszerre kifacsar. Ezek mind igen szép „emberi” tulajdonok. Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a császári bíborért folytatott harc kiterjedt a világvárosra, Rómára is, s a profán küzdelemben meggyulladt és porig égett a szent Capitolium. Az ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a föltámadásra, és ami tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint amilyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát. Két hölgy volt a harcok indítója.

Az egyik egy druida sz űz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia férfiainak kiáltá a jelszót: „Tűzben a Capitolium! Utána a többit!” Mind a két nő szava gyújtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le senki.

Velleda h őse, Civilis, legalább véres harcok után veszett el; de Sabinust árulás volt, ami elejté; saját honfitársai, a sequanok faja, támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés, s nem a fegyelem tartott össze.

Sabinusnak menekülnie kellett.

Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány harcosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék, amint a hidat maga után felvonatta. Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sáncon. Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harcosának:

• Testvérim, most már csak hárman vagyunk.

Egy harcos szomorúan monda rá: – Holnap megint ezren leszünk együtt. – A földben, ugye? – Ott, uram.

• Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus és Tutor vezetése alatt, még harcol germán szövetségesünk, Civil, a rómaiak ellen; jó volna még tovább élni, s folytatni, ahol elhagytuk. Én még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.
• Szólj, mi cselekszünk. – Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem. – Nyilat vetünk rá; akire a második esik, az a vesztes. – E várnak van egy pincéje; abban állnak élelmiszereink: eztmindenki ismeri. E pincéből egy szűknyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy harmadik üreg, amit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: sti ketten a követ annak nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyújtja a raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, aki ezt cselekszi, maga is bennég a várban. A másik ezalatt kiszökik az ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen, elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe nőmhöz és Trierbe Classicushoz, s titokban tudatja velük, hol vagyok, a többi azután az istenek dolga.

A két h ős helyeslé Sabinus tervét. A vezér a kettős pincén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy sziklába vágott verem volt, semmi más; éppen jó sírnak. A két bajnok egy „élj boldogul”-t kiálta a sírjába leszálló után, s azután a nyílásba illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve. Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat páncélostól, fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak. Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.

Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyíl volt a szökevényé, a hosszú a gyújtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek dicsően halni kellett.

És mégis – mind a kett ő örült a választott sorsnak! Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó „lingo” szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz; Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire, miknek könnyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó – egy hallgatás. Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot láttak a vár közepéből fölemelkedni, s egy futó érkezett a vár sáncai közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet, s magának szabadságot kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban.

Megígérték, amit kért, s akkor azt mondá, hogy a vár őrség, mely még most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.

Már akkor jutalmat és decuriói rangot is ígértek neki. Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sáncárkok vize segített az oltásban; a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet, s ura lett a romnak. Csupán romokat talált, s korommá égett holttesteket. A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére égett halálfő; az ércpajzsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban; néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa. És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról, szögletes pajzsáról, melyen címer helyett négyágú villám volt kiverve aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan, akik csapásait látták és kikerülték. A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azzal követet külde Langresbe Eponinehez e rövid üzenettel:

„Végy fátyolt, férjed h ős halállal veszett el.” Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a pincék fölül, s megosztoztak a zsákmányon. Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.

Ekkor a sequán vezér azt mondá Tetrixnek: „Eredj asszonyodhoz, és mondd meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó dísszel van eltemetve.”

Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az eltemetett h ős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye fölül.

_*

Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még visszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új kín szólaltatá meg.

– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek! Ez volt az első jajszó. – Sabin várát ostromolják. Ez volt a második. – Annius, a római propraetor közelg Iberia felől győztes légiókkal! – Sabin magára gyújtá várát, s benneégett! – A római légiók a város alatt vannak! Ezt mind egyenként kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenként kiüríteni.

Egyszerre férjet és hazát veszíte; ifjú férjet és öreg hazát. Ha siratta az egyiket, meglopta könnyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt, egy gyásztora lett.Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius légiói a város túlsó kapuján beérkeznek vala. Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az udvart. Eponine zila tekintettel futott eléje azérkezőkövetnek. Megismeré benne férje leghívebb hadnagyát. – Meghalt Sabin? Olyan kérdés ez, amire egy feleletet nem hisznek el. – El van temetve már.

Anősikoltvaveté magátaföldre, s a márványnak könyörgött, hogy legyen érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.

• Elhoztam magammal aranymarkolatú t őrét – folytatá Tetrix -, mit rám bízott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin címere, mellyel a szent szövetséget megpecsételé; vasát egy római propraetor vére szentelé föl, kitSabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Ím, vedd magadhoz. Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről, s könnytől ázott arcát ég felé emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaikhoz, kebléhez szorongatá azt, s két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne neki. Tetrix irigyen nézte azt a nőt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!

Eponine szép, hosszú aranyszín haja amint Tetrix lábainál térdelt, körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak lépni lehetetlen. Oh, a drága, szép selyemmel olyan kár söpreni a földet. Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könnyező égszínkék szemekbe, anélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arcát, hogy eszébe jusson, miért jött. Egy eltemetett férj küldi őt üzenettel ifjú nejéhez; egy nőhöz, akit ő szeret és aki bizonnyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely sírban él eltemetett férje. Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit szeret, övé lehet. Amint félrefordított arccal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá: – Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van aző sírja, hogy odamenjek és mellé temetkezzem.

Tetrix harmadszor is érezé a n ő forró csókját reszkető kezén. Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét, s halkan súgva mondá neki:

• Elvezetlek asírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és ölelheted -mert Sabin él, és nincsen halva. A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül. Tetrix mondá halkan:

-Mindenki rád néz. Arcodel neárulja, amit mondék. Hallod: Annius trombitái már az utcán szólnak. Most temesd el ajóhírtarcod vonásain, ahogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szíved örüljön, szemeid sírjanak. Azzal hátravonult, s otthagyta a nőt a földön. Ott találta őt a római vezér. Csörtető kíséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott követelni még a falaktól is, hogy ahova ő lép, ott rengjen a ház.

Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kímélve bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával dacolt.

Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háládatos szerep. Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit mondott, hogy szép és fiatal.

Annius még szebbnek találta őt, mint ahogy a hír lefesté. A fájdalom eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arcát, termetét. Egy mítoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé tartozott.

Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve érzelmein. Belül örömt ől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre, hogy Sabinus él; míg kívül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie, hogy más ne gyanítsa a titkot. Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy tovább ne jöjjön.

• Megállj, vezér. Szememben könnyet, kezemben t őrt látsz: amaz szívemből jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük özvegyi fátyolt és római láncot; de e kés kezemben visszavisz engem hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.

Annius távozást inte kísér őinek, s egyedül maradt Eponine előtt a rómaiak közül. Nem félt tőlük. A páncélnál jobban védte őt az a név: „római”.

• Nemes hölgy – szólt a fej edelemn őhöz -, fordítsd el bátor szíved felől a vas hegyét, s engedd könnyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat eltiporni, nem hozok új láncokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet forradalmát, s nem áll bosszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: „Mit kívántok? Miért vontatok kardot? Ím, a kardot kivertem kezetekből, de kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt, a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, sjutalmazok, ahol más büntetni fogna.” Íme, acsászárengembízottmeg a fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, amit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál légiók közvitézeivel szoktam beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink oltárain harminc év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat; de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én enyhíteni fogom a szigort; ha a sarc volt rajtatok nehéz, szóljatok; én megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én meghallgatom. Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra, s keserű büszkeséggel válaszolt: – Igaz, hogy oltárainkat széthányták, s ősi törvényeink tábláit összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezítelenre vetkőzteték a népet, s kivették szájából afalatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt, egy az, ami megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a meghódolás! A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem. Anniust e szavak sem ingerelték. – Tehát ne fájjon ez sem – szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. – Ha nehezen esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk, elviszem légióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez országban, ím tartsd meg a fejedelmi pálcát, mit Sabinus elejtett, s légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, ítélj, áldj, büntess; hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy egyedül a trónon. A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a dacoló nő nemes

ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.

Eponine könnyei még s űrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait. – Miért sírsz? – kérdezé tőle Annius. – Én mondám, hogy egyedül állsz magad a trónon. – Éppen azért – rebegé a fejedelemnő -, hogy „egyedül” állok ottan, honnan férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom, mit ér, hogy hazát és szabadságot adsz – ha nem adhatod vissza férjemet! Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a férjet, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a könnyek, miknek azért kell hullaniuk, hogy egy rejtett férjnek holt híre maradjon.

Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz, s gyönge ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelídséggel mondaneki:-Talánmégvesztettférjedetis visszaadhatom. Eponine nem jól érté ez ígéretet, de Tetrix elérté. Sezmindkettőjükre nézve nagy veszélyt támasztott.

_*

Hogyan élnek a sírban? Mir ől gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással, hogy ott már senki sem bánthatja őket? Vagy odalenn is kínozza őket a dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó keservét s a honfiak lánca csörrenését? Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pince legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hatmárle;eleinte hallottvalami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint civódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harcban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronként föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig süketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? Vagy tán elhurcolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? Ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres, s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében amint fogyott az éltető lég, akként fogyott szívéből a remény, érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul. Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt. Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsüketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, föld feletti csaták zaja, tengervihar és mennydörgés töltékbe hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatatlan éjszaka volt körüle.

Már utolsó élelmiszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; acél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni. Ekkor egy visszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha akik érte jönnek, azok éppen ellenségei; s aki rejthelyét fölfedezte, az nem jóbarát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pincéjéig? Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert. A másik percben el volt emelve a k ő feje fölül, s a gömbölyű nyíláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölöt, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajkán, kinek a szabad lég és Eponine arca minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen – súgá Eponine -, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, minthogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh, a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást! A felemelt kő ismét bezárta az üreget. – Ki van odafenn? – kérdé Sabinus. – Tetrix – felelt Eponine. – Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki. Azzal gyújtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyújtott, s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták. Boldog halottak a sírban.

A sír őr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog. Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez. Amabban halni, ebben élni tanult.Uráért sokszorvérzettek sebei, denemfájtegyisúgy, mintami belül vérzett, a szép Eponine miatt, ésami felől még panaszkodnia sem szabad. Nem inkább halott-e ő, ki ül a sír felett, mint akik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan? Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna. Mikor idejöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték. A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetetlennek tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fész két szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus el őbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva, egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mintvalami bűvkörbe csalt gonosz szellem.Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a kesely ű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.-Ismerlek, uram, Tyr; uram, hadisten; tudom, hogy tej össz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyiszép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, akiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem másképp. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széjjel, ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni. A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzávágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy perc múlva ismét viszszafordult, s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni. Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, amennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közeljönni. – Tyr, ne bánts, én sem bántalak; Tyr, ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne. Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova, s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig. Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

• Ismerlek, uram, Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram, Sabinus és neje, Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, ameddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, amit akarsz; de addig ne jöjj rám, hadisten, mert bizony megharcolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a k őhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és bal karjába vágta éles karmait, s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mintha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a kesely ű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék. Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

• Nem, uram, ma nem ölsz meg! – nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négyölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre. – Lásd – nyöszörgé Tetrix, miközben összemarcangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. – Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a kesely űt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül s vérével összefecskendé a sziklákat. Gál harcos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr bosszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koccintás a zárkövön. Tetrix sietett aztfölemelni.AlebocsátottkötélhágcsónfeljöttelébbEponine,azutánegyismeretlen férfi, kit Tetrix még sohasem látott. Rábámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyírt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arcszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betelrágóké; füleiben nagy ezüstkarikák. – Most sietve jerünk Angresbe – monda afejedelemnő -, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk. – Hát Sabinus? – kérdezé Tetrix.

• Nem ismersz rám? – kérdezé t őle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. – Én vagyok az. Tetrix megrendült, azt hivé, a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőke fürtű arc,

piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez. Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arcát néhány óra alatt. – De hangjáról még ráismernek – súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek. – Éppen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van. Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius. Saját magát szánta kárpótlásnak. – A császárjónak látja, vagy tán éppen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát bírom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni; ő helyeselte szándékimat; kíséretet fog adni mellém, amely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt aszszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölj e ki a proscriptusok lajstromából. Miértne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy holt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemn ő kezeit. Azokban szépség és erő volt. Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak, s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé. Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnnyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen… Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

_*

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn az kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, ami egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a história már ezt is érdemül számítja be neki. – Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult, s minden további üldöztetéstől ment legyen.

• Férjed meghalt? – monda a császár. – Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mertSabinusneveel van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra bíztad országod egy részét, midőn rám bíztad. – Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelőnőt, s biztatva bocsátá el; Lucilius át fogj a neki adni, amit kívánt, mégmaeste. Eponine sokkal inkább n ő volt, hogysem vakon higgyen a biztató szónak. Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak füleivannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, akik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, minthogy ez aranyos döglegyek el őtt elárulta volna, hogy az a megsiratott még él és közel van. Más kémek a szolgákat vették elő; azokat faggatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mintegy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint akik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrn ő cselédjével szokott: ha taktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett, s segíté abból kiszállni, ahol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig amennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem. A császári kegyhallgatás estéjén megjelent Lucilius a fejedelemnőnél. Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva. Mielőtt azt átadta volna Eponinenek, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt: senator, nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaronc volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal tizenkét kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig éppen a hátaslovát nevezhette ki senatornak?) – Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni, és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt? – Bizonnyal tudom – szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt. – Láttad őt, midőn halva feküdt? – Ellenségei találták meg hulláját, és édemeihez méltón eltemették. – Hátha csalatkoztak azok? Hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arcod, szép fejedelemn ő – szólt mosolyogva Lucilius. – Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Íme a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, amit az imperatortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előreláthatatlan esetekre gondolva, mégaztisel lapokraíratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek, s előbbi rangjában a propraetorok által megerősíttessék. Íme, olvasd magad!

Eponine reszket ő kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt, s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldöztetéstől. Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek nem. Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harcolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt? A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá, és hallhaták, amit Lucilius beszél.Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj? Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak. – Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint amennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelméért háláját rebeghesse hozzá.

• Mutasd meg, melyik az! Én magam fogom őt hozzá elvezetni. Eponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt. Tetrixhez lépett. Súgva szólt hozzá:
• Egy csókot kell t őlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy- e rá? Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel: – Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átf űzé gömbölyű karjaival, s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva: – Kedvesem, Sabinus! Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki! És megcsókolá Tetrix arcát.

A bajnok megroskadt e gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott.

• Az égiek veled… – suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyújtá az ifjú h ősnek, s elvezeté őt magával.

Egy óra múlva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

• Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét. Eponine fölemelé az urna födelét, s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét. A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten bosszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté,

s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

* Kilenc év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük. Megkísérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitűntetésekkel, kincsekkel, hízelkedéssel, majd megfordítá indulatait, s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, ínséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, koronként értesíttetni kívánta magát Angres fejedelemnője felől. Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél, mivel mulatja magát, s minderről tudósíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hívták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szívéhez utat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kísérik Annius megbízottjai, de nem bírnak semmi gyanú nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltűnik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, ahol vadászni szokott, hétmérföldnyi kerületben, katonai őrlánccal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül. És mégis megtörténik,hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tűnni a fejedelemnő, hogy kísérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércnek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt, azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utánamentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek, s azontúl nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, amennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanúbizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte, s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilenc év alatt Annius megvetett szerelme a bosszúálló gy űlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett. Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortűz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy, hogy a feje, amint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény púpját képezi, s azáltal tökéletesen azt az alakot adja a lónak, ami az idomtalan, vastag derekú bölényé. A púpon elöl nyílás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Így a gyanútlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat, s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait. – Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én terád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, azáltaladleírtálcaalatt, ahol az angresi asszonyvadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza, s kövesd nyomról nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltűnni e vadászatok alkalmával. Balbus ügyesen hajtá végre a rábízott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarca Eponine vadásztanyája közelében, s a fejedelemnő rögtön paripájára ült, s üldözőbe vette azt. Az álfenevad hurcolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad, s amint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról, s lovátkantáronvezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult, s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap, s szerepet cserél vele.

A fejedelemn ő nemsokára észrevette a fenevad közeledését, azonban ahelyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt, s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje. Balbus érzé, hogy éppen arca mellett vágott be a nyíl. Ha Eponine a bölény púpjára céloz, éppen Babus fejébe talál. A megsebesült mén egyszerre ijdedten fordult vissza, s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, amit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül, s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz. A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tűnt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négyöles magasról zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahhozférhetést, minthogy éppen fedezte a nyílást, s a bejutnikívánót kétségtelenül lezúzta volna. Amint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról, s a barlang nyílásához közel háromszor belefújt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb visszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassanként mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem ahelyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszűnt omolni. A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a föld alatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt. Annyit látott csupán, hogy amint a zuhatag megállt, Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe, s lovát maga után vonva a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltűnt. És azután nemsokára ismét elkezdett csorognia vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett, néhány pillanat múlva éppen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemn őt tovább. Ahelyett sebten visszafordult, s gyalog kiverg ődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy amely nő szavára a víz megáll, s a szikla meghasad, a víz újra megered, s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni. Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

_*

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül, s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe a zuhatagig. Négy izmos férfi, egy öblös pajzsot domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett. Annius pajzsát előretartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húszlépésnyire a sz űk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengeni. Ott megállítá harcosait Annius és csendet inte. Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképpen a barlang mélyén, fényes vilá got vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldíszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiúcska játszott, egyik hétéves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg- megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól meg tudta vonni azt. Annius megismeré Eponinét.

A n ő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürtjeit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán függött annak deli vonásain.

• Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság? – suttogá a játszó gyermekekre pillantva.
• Még mindig a zsarnoké a föld felszíne? – Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától. – S én a sírban lakom. – Már kilenc év óta. – Már kilenc év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni,amik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jössz, akkor a te szemeidben.
• Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha. – Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek. – Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt. – Oh, a szabad napsugár! – sóhajta fel az eltemetett hős -, ki ne éledne föl attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra? – Csitt, mintha csörrenést hallanék. -A zsilip fel van húzva; aföld alatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen átnem jöhet ide senki. – Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet? – Oh, ez mindennapi imájuk. – Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék? – Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéb ől, s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertáncot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harci dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

„Fel, fel a sírból! Törd le a láncot! Kardot a kézbe! Elleneidnek Döfd kebelébe! Vágd a bitorlót! Hulljon a vére! Gallia földe Zöld lesz utána!”

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméb ől a könny. E pillanatban Annius pajzsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harcosok előrohantak: – Sabinus, add meg magad! A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegezét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva. Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött, s azt magasra tartva, világított vele harcosainak. – Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala! Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog. Pajzsát nem használta, nem akarta testét védeni, két kézre fogá a hosszú pallost, úgy sújta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva. Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeled őre röpítve, ártó sebekkel rontá a harcosokat.

• Római, ne légy gyáva! – hangzék Annius parancsszava. Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve. Annius a fájó sebtől nem izgatott acélhangon kiálta: – Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré! Egy újabb b őszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

_*

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a haj dani Róma erkölcseivel határos. Hogy egy nő kilenc évig rejtve tudja tartani férjét, s föld alatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a föld alatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi er őnek kellett azon szívben lenni, hogy a föld feletti fényt, mely őt gúnyképpen környezé, el bírja viselni, s minden gondolatában ahhoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon! Vespasian halálra ítélte őket.

El őször csak Sabinusra mondá ki az ítélete; amidőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét. Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arcot; kilenc év előtt térdepelt már előtte. – Vespasian! – szólt anagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. – Kilenc év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt ígérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólni. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éj szaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyúlj on trónod elé, esdve Sabinus életéért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arcaiba, s azokból többet fogsz olvashatni, mint amit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilenc évig halott volt, megbűnhődött érte. Légy te most isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian bíborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez. – Sabinus özvegye! – szólt hozzá szárazon. – Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségképp halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál kevésbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. Aki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, dacos arccal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyém, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigúnyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt téged gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hízelgők napraforgó arcainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass! Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt t őlük? Azért ölette meg? Oh, nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végképp kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…

I love you (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

.Hétéves voltam, mid őn anyám meghalt. Tizennégy éves koromig nevelőintézetben tartottak; ki fizette ott értem a nevelési díjat, azt sohasem jutott eszembe tudakozni. Mondták, hogy van egy nagybátyám, anyámnak valami távoli rokona Sz** úr; ez kezeli vagyonomat, s gondoskodik tartásomról. Amennyire nevelőintézetben a fényűzés lehetséges, én úgy voltam tartva, hozzászoktam, hogy mindig szép ruháim, finom fehérneműim legyenek; zsebpénzem elég volt, névnapomon és ünnepeken mindig ajándékokat kaptam, egészen el voltam kényeztetve. Mikor tizennégy éves lettem, azt mondták, hogy nagybátyám hazakíván, s ezentúl sajátházánál fog tartani . Én előre örültem e változásnak. A nevelőintézet kimért napirendjét, szúk diaeteticus életmódját, szigorú felügyeletét örömest cseréltem fel egy kényelmes otthonnal, hol egy kényeztető nagybátyán kívül senkivel sem kell törődnöm. Annak pedig, előre elgondolám, mennyire kedvét fogom majd keresni. Ő bizonyosan valami jókedvű nyájas öregúr, aki szereti, ha ősz hajszálait simogatják, esténként papucsait ágyáhozkészítik, teáját megfőzik, szája ízét eltalálják. Én nem tudom, honnan jöttem ezekre a gondolatokra, annyi bizonyos, hogy így gondoltam. Pompás hintó jött értem, vállrojtos inas segített felülnöm; én arra gondoltam, hogy nekünk okvetlenül gazdagoknak kell lennünk. Egyik nevelőnő elkísért odáig. A hintó a város legfényesebb utcáiba vitt, egy elegáns ház kapuján hajtatva be, mely előtt prémes kapuőr állt; a lépcső, melyen felmentünk, pokróccal volt behúzva; az első emelet elzárva a többiektől; egyéb lakosság más lépcsőn járt fel. Minden úgy, ahogy urak szokták. Az előszobában a komornyik várt ránk, az felnyitá előttünk a terem ajtaját, s udvariasan kért, hogy foglaljunk addig helyet, míg a nagyságos úr ki fog jönni. Egy pillanat alatt végigjárták szemeim a szobát; minden meglepő volt rám nézve, a bútorok tarka eres fából, székek, pamlagok nyomtatott bársonnyal bevonva; különös faragványok ismeretlen kövekből; a boltozatról üvegprizmákkal rakott csillárok függtek, emlékezem reá, hogy e percben arra gondoltam, milyen pompás táncestélyek lehetnek azok, midőn azon csillárokat felgyújtják.

Most a mellékterem ajtaja nyílt, s én felkeltem helyemr ől, hogy várt nagybátyámnak eléje siessek. Szívem dobogott, nem tudva, minő arcot fogok látni, mennyire lesz az hasonló ama nyájas, kedves öregúr képéhez, akit magamban képzeltem. (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

A látás megdöbbentett. A valóság éppen nem közelíté meg ábrándomat. A várt nyájas öregúr helyett félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arc, szenvedélytelen kék szemek, szőke szakálla állán simára leborotválva; viselete úrias és elegáns.

Én annyira meg voltam lepetve, hogy nemmertem közelebb lépni hozzá, nem akartam őt elismerni nagybátyámnak. A nevelőnő azonban odavezetett hozzá, s mondta, hogy üdvözöljem Sz** urat. Erre ő is megfogta kezemet, s hidegen megszorítva mondá csendes, szelíd hangon, melynek lágysága szinte szomorúvá tette az embert. – Kedves Jenny, ezentúl itt fog ön lakni; Szálli kisasszony majd elvezeti kegyedet szobájába, s rendelkezésére fog állani.

Azután a nevel őnőnek köszönte meg a velem tett szíves fáradozásait, s mint észrevettem, egy csomó bankjegyet takart keszkenőjébe, és ezt oly gyöngéd kímélettel tevé, hogy alig lehetett volna különben észrevenni, ha a nevelőnő hálálkodása el nem árulja az ajándékot.

Szálli kisasszony, kire nagybátyám rábízott, negyven és ötven között lehetett akkor; de nem látszott annyinak, szép fekete haja és piros orcája volt, ha mosolygott, fehér fogsora látszott, s én még akkor nem tudtam, hogy ez mind hamis is lehet.

Nagybátyám igen parancsolólag viselte magát irányomban; meghagyta neki erő-sen, hogy ügyeljen rám, mutassa meg a kertet, a szobákat, tegye zongorára hangjegyeimet, három órakor vigyen ki kocsikáznia városligetbe, fél ötre itthon legyünk ebédelni – ha addig valami kell, adasson fagylaltot a szakáccsal, de ne legyen közte vanília, mert az fiatal leányoknak nem jó; estére ha opera, vagy népszínmű lesz a színházban, elmehetünk a páholyba.

Én magamon kívül voltam örömömben. Futottam kezet csókolni nagybátyámnak; ő engedte azt. Valóban úgy viselte magát irányomban, minthaötvenévvel vénebbvolna nálam – pedig csak tízzel volt öregebb. Ő eltávozott; én pedig siettem végigjárni a pompás szobákon, összevissza bámulni mindent; Szálli kisasszony mindent megmutogatott, még a zárva tartott ezüstneműeket is, bevezetett nagybátyám szobájába, segített elrakosgatni a sok írást az asztalon és magasztalt, hogy milyen okos vagyok, ha az írásokon megismertem: ez német, ez francia, ez számadás. Azutánzongorához ültem, Szálli kisasszony el volt ragadtatva játékomtól, hogy ő sohasem hallott annál fölségesebbet; mikor elhagytam, minden körmömet megcsókolta a kezemen, s azt mondta, hogy aranyba kellene azokat foglaltatni.

A szobalánynak azt mondta hátam mögött, de úgy, hogy én is jól hallottam: „valóságos angyal, olyan szép, mint egy angyal”.

Napestig nem sz űnt meg dicsérni; akármit tettem, mondtam, az mind rendkívüli, bámulatos csodatett volt előtte; ha valamit kértem tőle, azért futott; ha valamiért mosolyogtam rá, kezet csókolt, s végtelen boldognak vallá magát, hogy nekem szolgálhat. Ebéd idején hárman ültünk az asztalnál, nagybátyám, én és egy öreg, hallgatag úr; mint később mondták, nagybátyám házi ügyvédje. Szálli kisasszony csak reggelinél szokott az asztalhoz ülni; ebédnél, nem tudom máig sem miért, sohasem volt ott.

Az ebéd felett sok minden közönyös tárgyról folyt a szó nagybátyám és ügyvédje között, amik nem érdekeltek; nagybátyám annyit gondolt velem, ahogy egy gyermekkel szokás: megtanított, hogyan kell az osztrigát felnyitni és kihörpenteni, mit szedjek le a szardíniáról, a gránátalmát hogy facsarjam poharamba. Ebéd végén megkérdezte tőlem, hogy nem maradtam-e éhes, azzal elbocsátott Szálli kisaszszonnyal, hogy öltözzünk színházhoz, mert éppen Ernánit adják, amit én végtelenül szerettem, s magam is tudtam zongorán játszani belőle.

A színház egészen boldoggá tett; dalolva, táncolva futottam fel a lépcs őkön, midőn hazaértünk, s kétszer is megcsókoltam nagybátyám kezét, s kedvem lett volna őt megölelni, ha oly végtelenül hidegen nem tekintett volna rám. Három idegen férfi volt még nála, kik vele együtt teáztak, azoknak bemutatott, mint unokahúgát. Egyik közülük ismert.

• A kis Jenny? Ej, be megn őtt a nevelőintézetben. Lehet már hét éve, mikor láttam.
• Valóban hét éve. A gyermek felnő – monda nagybátyám. Azzal kártyázni kezdtek. Valami nagyon hallgató játékot, úgy gondolom, whiszt volt. Én odatámaszkodtam nagybátyám székének, s néztem hol a játékot, hol az ő arcát. Úgy illett egymáshoz mind a kettő. Olyan nyugodt, szilárd volt arca, oly tekintélyes minden vonása fiatalsága dacára; mentül tovább néztem rá, annál

jobban tetszett nekem, úgy szerettem volna – leánya lenni. Az első játék végével hozzám fordult, megsimogatá fej emet, snyájasanszólt. -Jenny, mármostelbocsátom aludni.

Én azt hittem, hogy meg akarja csókolni homlokomat, s odatartottam fej emet hozzá;ő azonban elfordult és tovább osztotta a kártyát.

EngemetSzálli kisasszony szobámbavezetett, és segítettlevetkőztetni. Mindenolyan kedves volt e kis szobában; nappal rá sem értem azt úgy szemügyre venni, mint most, lefekvés előtt; ágyamon fehér csipkés függönyök, asztalom rakva ezüst pipereszerekkel, éji asztalkámon metszett kristályokban ivóvizem, mellette ezüst csengettyűm, mely Szálli kisasszonynak szól; másik csengettyű a szobalányokat ébreszti; ennek hímzett szalagja ágyamon belül függött; és ami legkedvesebb volt, a fehér márvány kandalló leghátul, melynek széllyukain át most is vidám parázs fénylett elő; én odafutottam, s egészen kitártam a kandalló ajtaját, hogy a vidám láng bevilágítá egyszerre kis szobámat.

E rózsavilágítás mellett szobám oldalfalán egy kép t űnt egyszerre szemembe, mely most úgy meglepett. Nagybátyám acélmetszetű képe volt az. Éppen oly hidegen, oly tartózkodva nézett onnan, mint valódi arca. (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

Mikor lefeküdtem is, sokáig elnéztem ez arcot. Addig néztem, míg el nem álmosodtam. Le-lehunytam szemeimet, s megint felpillantottam rá; a kandalló tüze elellankadt, homályba ejtve a képet, meg fellobbant, újra elém tüntetve azt… Mégsem álmodtam felőle.

Két évet töltöttem nagybátyám házánál ezután. Öröm, játék és mulatság közt telt el minden órám: nem volt óhajtásom, ami teljesületlen maradt volna, mindenki alkalmazta magát szeszélyeimhez, s iparkodott kedvemben járni. Egy elkényeztetett leány minden játékszere közt legnélkülözhetetlenebb egy hízelgő, engedékeny társalkodóné; egy nyomorult alárendelt személy, ki egy kis haszonért, egy kis kényelmes életért mindennap össze hagyja magát töretni tízszer, s ugyananynyiszor ismét kényünk szerint újraidomíttatni; ilyen volt nekem Szálli kisasszony. Hagyta magát szidatni, ha rossz kedvem volt; dicsért, mikor rossz színben voltam, s együtt nevetett velem, ha derültnek látott, akár volt rá oka, akár nem; mindent sietett megtenni, amit rábíztam, s ha azután a másik percben megbántam aztés szidtam érte, miérttette, kezetcsókolt, s elragadtatással mondá, hogy mennyire illik nekem a harag; milyen szép vagyok, mikor indulatbajövök. Nagybátyám voltazonban, akilegjobban kedvemben járt. Nem múlt el tőle semmi alkalom, melyen valami kellemes meglepetésben ne részesített volna. Szobám mindig tele virággal, pipereszekrényemben új ékszerek, ruháim a legpazarlóbb divat szerint; a madaraknak, háziállatkáknak bolondja voltam; ő majd egy pár elválhatatlant, majd egy kis kapucinus majmot lopott be szobámba, míg én távol voltam; úgy hogy be sem zártam ajtómat, sem szekrényeimet, mert tudtam, hogy valahányszor hazamegyek, mindig valami újat, meglepőt fogok ott találni; a második év farsangján fényes estélyeket adott a kedvemért, mikben én úgy tetszettem magamnak a háziasszony szerepében, azt hittem, egészen értek már hozzá; viszont mi is meglátogattuk mások estélyeit, egy pár nyilvános dalidót is, amidőn én mindig nagybátyám karján léptem a világ elé. Szép, elegáns férfi volt, s nekem úgy tetszett az a gondolat, hogy most sokan azt hiszik, hogy ő férjem. Pedig nagybátyám.

Hanem egy bántott mégis. Minden szívessége mellettolyan hideg volthozzám, olyan tartózkodó. Sohasem tegezett. Azzal a nyájas, de bizalmas részvéttel szólt velem mindig, amivel egy orvos beszél betegéhez, vagy egy ügyvéd védencéhez; pedig én úgy szerettem volna, ha jókedvű lett volna, ha lehetett volna vele enyelegni, tréfálni; ha lehetett volna szobájába bemennem, munkájában megzavarnom, bálokról, bohóságokról, Szálli tréfáiról beszélnem vele; ha lehetett volna tőle megkérdeznem, miért oly szomorú mindig, miért oly hallgatag, ha beszélt volna nekem élete korábbi eseményeiről, én azt úgy elhallgattam volnahideg, ködös estéken, apattogókandalló előtt, mellette ülve, tán éppen azon a széken, melyen ő, s kezemet vállára téve és fejemet odahajtva az ő fejére. Olyan sokszor elképzeltem ezt így magamban, de sohasem mertem úgy tenni.Mikormellette voltam, egy hideg tekintet, egy hideg hang úgy visszautasított, hogy kezéhez sem mertem nyúlni. Pedig hiszen, gondolám, ki lehetne bizalmasabb, meghittebb barátnéja, mint én tudnék lenni, aki úgy szeretem, úgy becsülöm, aki annyival tartozom neki.

Valahányszor évenként az a nap el őfordult, melyben házához kerültem, mindanynyiszor este meghítt magához, s komoly, hivatalos hangon kért, hogy üljek le mellé, s vessekegy pillantást azon iratokba, amik bizonyíták, hogy a lefolyt évben mennyikiadásttettrám.Én előszörsem tettem azt, hogy végignézzem, annyit láttam, hogy az összes szám a tízezresen felül ment; a második esetnél pedig éppen sírva fakadtam, s kértem, hogy ne mutasson nekem számadásokat, mikor én tudom, hogyúgy is rendjén túl tesz velem ennyi szívességet, amit meg nem érdemlek, s meghálálni nem tudok.

Sírásom nagyon megindította; felkelt, odajött hozzám, kért, hogy ne tegyem azt; az neki fáj, ha sírni lát. Én azonban tovább is szomorú maradtam; ő leült mellém, s kérdezé, hogy miért vagyok oly lehangolt. Én bátorságot vettem magamnak arról beszélni, ami szívemen fekvék. – Mert nagybátyámnak nincs bizalma hozzám. – Miből hiszi azt, Jenny? – kérdezé ő reszkető hangon. – Mert mindig olyan szomorú, és nekem nem mondja meg, miért az. Ő nem felelt rá semmit, csak merően nézett maga elé. Én hirtelen odaborultam vállára, s átfonva nyakát karjaimmal, hévvel unszolám, hogy vallja meg nekem, miért oly bánatos. Ekkor rámnézett, valami olyan különös ragyogott szemeiben, amit akkor nem tudtam magamnak kimagyarázni, mert ha tudtam volna, nem engedém magamat oda vonni keblére, derekamat átfűzni karjaival, leheletének arcomat érinteni.

– Az a bánatom van – suttogá h ő hangon -, hogy szeretek, és akit szeretek, az nem tud róla semmit…

Az a hang, az a forró ölelés egy perc alatt világot vetett lelkembe, s az er ősebb fény volt, mint hogy eszem elbírta volna; sápadtan, reszketve váltam ki karjaiból, s mozdulatlan, gondolatra képtelenül ültem előtte a pamlagon. Ekkor ő megfogta kezemet, és azt mondá sebesen: – Akarsz-e nőm lenni? Én e szóra felugrottam helyemből, s lefutottam szobámba, oly ijedten, oly kétségbeesve, mintha gyilkosok üldöznének éles késekkel; ott leültem az ablakba; azt hittem, megfulladok.

Ez a perc irtóztatón felforgatá egész lelkemet. Amennyire szerettem őtegy perc előtt – nem annyira -, szászorta jobban gyűlöltem most. Szeret engem! Nem úgy szeret, mint gyermeket szeretnek, hanem mint férfi szereti a nőt!. Reszketett minden tagom e gondolattól. Oly irtózatom támadt tőle, hogy ha e percben utánam jön, levetem magamat az ablakon át az emeletből. (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL) Tehát minden jóságának, kedvezésének egy oka volt, egy eltitkolt, önz ő gondolat. Nem az az angyali magasság, amiben őt megszoktam látni magam előtt, hanem a mindennapi vágy tette őt oly szelíddé hozzám, nem szeretett, hanem szerelmes volt. Oh, milyen boldogtalanná lettem egyszerre ett ől a gondolattól! Mennyi nyugalmat adott az az ábránd, hogy egy jó férfi őrködik felettem, ki engemet szeret, s kit én szeretnék atyámnak nevezni – s mennyi borzalom támadt egyszerre azon rémeszmétől, hogy egy férfitól kell őriznem magamat, aki szerelmes belém, s ki nejének akar nevezni, s akit én gyűlölök. Eddig minden este belefoglaltam őt imáimba, s ezentúl úgy kell róla megemlékeznem imáimban, mint arról a rosszról, akitől őrizzen meg az Isten.

Enaptól fogva sohasem feküdtem le anélkül, hogy szobám ajtajátbene zártam volna. Még Szállitsem engedtem magamnál aludni. Nem bíztam már senkiben. Gyanakodó lettem, egész életemre. Különben senki sem vehette észre, hogy közöttünk mi történt. Azután is találkoztunk ebédnél, vacsoránál, a páholyban; ő ismét hallgatag volt, hideg arcot mutatott és távol tartotta magát tőlem, mint azelőtt.

Hanem Szálli mégis észrevette, hogy velem valami változásnak kellett történni, s addig unszolt, míg kivallottam azt neki. Nem titkoltam előtte, hogy ez idő óta mennyire gyűlölöm nagybátyámat. Szálli semmitsem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg volt rettenve, minthogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi napokban egypárszor megkísértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy abbahagyta, és többé nem kísértett. Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömemtöbbé. Ami máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a gondolat, hogy azt az őrömet azért szerezte számomra egy ember, hogy szeressem érte; nem öltőztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöcöm, melyben fogva tartanak, mint egy madarat. Azt gondoltam végre, hogy nekem legjobb lesz megölnöm magamat.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az; eszembe jutott minden eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg. Elhatározám erősen, hogy mérget fogok bevenni.

A nevel őintézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan szépítő­szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jóasszony azért ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen méregnek mondá a hercegnő­vizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ó nevetett, azt mondta, szép vagyok én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer, este bezárkóztam szobámba, levelet írtam Szállihoz, melyben búcsút vettem tőle, s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy levelemet tegye el jól, s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam aző szobájába, s azzal ágyamra fekve, a palack tartalmának felét kiürítettem. A szer természetesen nem tette rám azt a hatást, amit kívántam tőle; rosszul lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a levelemet, s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom volt, azt nem mondtam meg másnak, egyedül őneki. Az orvos talán sejtette.

E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott, s nem tréfált a kedvemért annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett, s mutatva sápadt arcomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal. – Bár még rútabb lennék – feleltem neki -, hogy ne tetszeném Sz**nek. Ő arra összecsapta kezeit.

• Oh, kedves Jenny, afel ől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút. Nem olyan ember Sz**, aki egy leányt a szépségéért tudjon szeretni. Ne volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele. – Hát én gazdag vagyok? – kérdém elámulva.
• Bizony, ha az nem volna, ne is higgye ám, hogy talpig csipkében járatná urabátyja; hidegvérű ember ő, jól ismerem; pénz az istene; ha ő kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezret bizonyosan megtakarít magának. -Deháthonnangondoljaazt?Maradt nekem szüleimről valamim? – Ejnye, no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága úrbátyja soha? – De igen, akart többször számot adni, de én nem engedtem.
• Kár volt. Én biz így könyv nélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a megboldogult nagyságos asszonynak, hanem azt tudom, hogy a Bálvány utcában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is hívják; mikor kisleány volt, tudhatja, hogy abban laktak, azonkívül jószágai vannak, amiktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba. Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más színben állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek, egyszerre ismét félelmesen rútnak találom őt; most egy mindennapi, jelentéktelen alakká süllyedt le előttem, akinek jelenlétét egykedvűleg lehetvenni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, akikről tudjuk, hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden bosszúnk abból áll, hogy nem gondolunk rájuk.

Most már nem féltem t őle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem magamban éjjel­nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom, hogyan tudnék gyámsága alól megmenekülni és magam úrnéja lenni. (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL) Semmi ismer ősöm sem volt, akihez pártfogásért folyamodhattam volna, táncvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy cél és ok nélkül nem hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk. Aző terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek, s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipereboltot fog nyitni. Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz, én egyszer meglátogatom őt, s azzal végképpen ottmaradok nála, míg törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más gondnokot rendelnek, aki nem követelheti, hogy nála lakjam.

Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára köteleztem magamat neki, ha szándékunk sikerül. Egyszer tudom, valami kötelezvényt is adtam neki tízezer forintról előre, amit ő azonban rögtön összetépett, s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel.

Néhány nap múlva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas szállást, azt bebútoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak. Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.

Amely napra el őre terveztük eltávozásomat, Sz** éppen távol volt a háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet, drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy levelet írtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: „Uram! Amíg azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak törvényes úton fogunk. Adieu.” A levelet otthagytam asztalomon pecsételetlenül.

E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt. Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.

Másnap reggel alig vártam, hogy virradjon, azonnal dolgom után láttam. Valamelyik estélyen egy fiatal ügyésszel ismerkedtem meg, ki akkor meglehetős közönyös volt rámnézve, most ezt fölkerestetém Szállival, és odahívattam magamhoz. Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehhez semmi esetre sem fogok visszamenni többet; ha őerőszakolna talán rá, akkor maj d azt is kimondanám, hogymiért nem. Jövedelmem valószínűmennyiségétfurfangosravaszsággalszámítámkielőtte;bebizonyítva,hogy az 25-30 ezer forint között lehet, s ígértem, hogy évenként kétezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül.

Annyira hidegvéremnél voltam ezalatt, hogy amíg beszéltem, ráértem azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre. Eleinte azt láttam arcán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban rajta.

Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb id ő alatt ki fog szabadítani Sz** úr körmei közül, s rögtön sietett bérkocsit fogadni, hogy elébb eljárhasson, ahova kell. Délután Sz** hintaját láttam szállásunk el őtt megállani. Ügyvédem és nagybátyám ügyésze, Livádi léptek ki belőle. Ez utóbbi egy halmaz iratot hozott magával.

• Egyezkedni jön – gondolám magamban, s készen voltam rá, hogy eszemen legyek. Mid őn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig odajött egészen hozzám, rámnézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot sóhajtott: – Mit csinált, Jenny kisasszony? Mit csinált? Mit csinált?

Olyan őszinte jóakarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben, szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, dacosan feleltem neki: – Meggondoltam jól, amit csináltam. -Oh, istenem, istenem, hátnem volt kegyednek egyjóakarój a, akitől tanácsot kérj en? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna felvilágosítást? Én soha el nem árultam

volna.

Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit rágta; úgy feleltem vissza, ahogy nyelvemre jött.

• Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra bízzam.

Az öregember akkor hidegen végignézett, s amit ezután mondott, azt igen száraz hangon tevé. – Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet; any

nyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. Amint fiatal kollégám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben él, hogy kegyednek 25-30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi – éppen semmi -, de éppenséggel semmi vagyona sincs. Én gúnyosan kezdtem mosolyogni. -Hogyan, uram? Hát anyám háza a Bálvány utcában? Hát békési birtokunk? (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha haragba jött volna.

• Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a házat az ő nevéről hívja az utcai közönség most is, hanem gondatlansága miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni. Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért ötvenet százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz** árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka. Kegyedet ő saját költségén nevelteté, amit kegyedre költött, az tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött kegyedre. Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre, s rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez, mire ő haragosan rámtámadt:
• Persze, hogy igaz! De az Isten szerelméért, kisasszony, minek tett engemet is ilyen bolonddá; énvelem fellármáztatj a a bírákat, a törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát egy vagyonért, amit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész renomméem miatta. Azzal kapta a kalapját, és elszaladt. Livádi egyedül maradt velem. Én elszédülve roskadtam egy székre, minden gondolatom megállt.
• Ha nekem nem hisz kegyed – szólt Livádi -, itthagyom ez iratokat, nézze át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg kegyednek ezeket.Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.

Láttam, hogy semmivé vagyok téve. – Így nincsen hátra más – rebegém -, mint egy éjszaka a Lánchídról a vízbe ugranom. – Ah, Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon is ott van az Isten. – Csak nem mehetek vissza nagybátyámhoz…

• Oh, semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném lehetőnek azon levél után, amit kegyed neki írt. – Megmutatta azt önnek. – Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni. Hiszen ha nem szeretteőt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett volna őt úgy megbántani. – Akkor nincs mit tennem, mint hogy koldulni menjek.
• Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet még egyebet. Ez persze csak jámbor tanács, amit ha tetszik, megfogad kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszűnt ugyan kilátással bírni azon fényűző kényelemre, amiben Sz** úr házánál élt, hanem azért a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent átadjanak, amit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, aki nem veszi vissza, amit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti;paripáját sem tarthatja; ékszerei sem célszerűek, azokat mind eladhatja. Sz** úr nemrég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el helyette; így kegyednek úgy hiszem, négy-ötezer pengő forintnyi készpénze fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni. Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy amidőn kegyed oly fényes vagyont, mint Sz** úré, visszautasítani elég erős volt, gondolta magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez szerelem nélkül. Én elkezdtem sírni, megragadtam az öregember kezét, s könnyeimmel áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen ember a világon, aki igazán javamat akarta.
• Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondának kitenni, ámbár én azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli kisasszonnyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárusboltot, kegyednek jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképpen mondom. Lehet, hogy kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet, emez, mint mondá kegyed, a Lánchíd oszlopához. Még egy harmadik is van, hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha. Itt elhallgatott az öregember, s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan gyermek, aki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát. Azután hirtelen rendbe szedte magát, megszorította kezemet, s őszinte hangon mondá: – Legyen meggyőződve afelől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem gyűlölik; s ha valamire szüksége lesz az életben, ha jó tanács kell, ne kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, akik most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem tartogatnak a múltból.

Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat éreztem magambanújrakezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer pengőt kaptam kezemhez, mint azonholmik árát, mik nagybátyám kegyéből tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, amit vele tevék, s ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

leend el őbbvaló kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.

Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én maradtam amellett.

Azután valódi t űzzel fogtam a munkához. Oh, én nem szégyenlettem azt. Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen hasznossá tudta magát tenni rámnézve. Sohasem éreztem magamat megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám kalapot vagy karmantyút vásárolni, ki azelőtt szalonjaiban szokott elfogadni. Ha rámismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nemkeserített meg vele. Őszintén, szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal, s nem volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év múlva ötszáz forint tiszta nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt visszafizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget. De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában jártam, s megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember dolgozik, olyan jólesik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam ki olyan dologra, ami nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban sem voltam, ami pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.

Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy el őkelő vásárlónémtól, ki nagyon megdicsért, hogy ízlését mindig eltalálom, megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé számomra páholyjegyét: a Nemzeti Színházban hatodszor adták Troubadourt, és az igen szép opera. Ő már többször hallotta, s ez este máshová hivatalos. Én egy percig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni: igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet nem szerezhetett volna nekem, mert a színház volt legnagyobb gyönyörűségem, s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.

Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az el őadásból, s úgy hiszem, még akkor gyújtogatták javában a lámpákat, mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba. Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová;mitis nézegettem volna. Érdekelt engem valaki az egész túltömött színházban? Volt ott nekem ismerősöm? Úgy hiszem, minden régebbi ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét. Egy percre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre leültem, végignézni a páholysorokon: kik vannak itt? Gróf ez és gróf amaz észrevette-e ittlétemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak öltözve? Mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a színpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló színészekre pedig éppen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a színházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rámnézve; báró X. Y. kisasszonyokpiperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy éppen tőlem vették; ahelyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s az utolsó dobütés után, mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzobuetól, vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végignézném, s meg nem mozdulnék a helyemből.

És utoljára mégis jobb lett volna nem mennem a színházba. Valami szomorú vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, ami megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni, mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat, felugrottam, hogy zongorához üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozóasztal. Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy amíg odavoltam, egy levelet hozott a posta, aminek a vevényét ő írta alá; a levél ötezer forinttal van terhelve.

Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél címe angolul volt írva; világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől jöhet ez?

Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt beletakarva. A levél írójának neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor is, hogy a levél tartalmát meg tudtam érteni; az elején bocsánatot kér, hogy más nyelven nem tud írni, mert nyelvtanuláshoz nincs semmi fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér – hallott felőlem beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, amit nekem ajándékba adott, s mit én csak kölcsönképpen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó; sohasem hitte volna, hogy a kontinensen ily karakter fejlődhessék ki nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, amidőn egykori rabszolgasága urától megválthatja magát, s azt mondhatja neki: nem tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott célra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a színházban: ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt sohasem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés nélküli.

Ez a rejtély megfoghatatlan volt el őttem: mentől tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam tisztába jönni vele.Egyetéreztem, egyet megsúgott az a tiszta ösztön, amely minden női szívben lakik, amíg szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak, aki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

mondá, hogy nekem jellemem van; tudnia kellett volna, hogy azt akinek jelleme van, nem lehet „akárkinek” ajándékkal megkínálni.

Egy igenudvarias és elismer ő leveletírtam a lordhoz, s beletevém a küldött öszszeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja át neki minél elébb. Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem, s nem biztatott a pénz elfogadására. Estefelé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord Hardingról Pesten. Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel; legelőször a postára siettem; azt vélve, hogy ott valami nyomára akadok a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy inas adta fel a levelet, másik azt,hogy egy gavallér, egyik ősz emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam, hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az idegenek között.

Ahelyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon pecséttel, ugyanazon írással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt írja, hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni. Biztosított felőle, hogy sohasem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jóakarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon. Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy nem bírok elég tisztult ítélő tehetséggel, megkülönböztetni a tiszteletet a pironkodástól, s bántó gyanakodással taszítok el egy értem láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csakegykézszorítást sem követel. Sokat tűnődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jóakaróm ellen, ha ajándékát el nem fogadom, s oda nem fordítom, ahová ő kívánta. Azzal összetéptem a hozzá írt levelet, s elmentem Livádihoz. Elvittem hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.

Az öregember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam, hogy elpirul. Valami gondolatja támadt felőlem, amit szégyell – éreztem, hogy az én arcom is ég. Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem is fogom látni soha. Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, nyugtatványt írt róla, azt kezembe adta, s nem ügyelt rám többet. Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem nézett írásából, ahogy eltávoztam. Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett, mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el. Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam minden emberi tár saságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.

Azalatt folyvást újabb meg újabb megfoghatatlan események történtek velem. Az ismeretlen gyakran írt leveleket, s azokban megdöbbenéssel láttam, hogy mindent tud rólam, amit teszek, ahova járok, még amit kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimatkitalálja, helyzetemet alegparányibbpénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? Hol van ez az ember? Láthatatlan szellem képében jár-e körülem, hogymindenütt lát, míg én őt sehol sem tudom megtalálni? Sorsomat igazgatja anélkül, hogy az legkevésbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, anélkül, hogy valami hálára várna; mindenütt felkeres, és magát sehol sem engedi feltalálni! Szokásom volt esténként naplómba írogatni, ami gondolatom támadt; ez este is följegyeztem naplómba fentebbi tűnődésemet. Azonban midőn elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykorkezébe jutna; ha véletlenül hívatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene. Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem. Két ujjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle semmi.

Másnap egy levelet kaptam ez ismeretlent ől, mely ezen szavakkal kezdődött: „Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom ellen sok nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együttérzésnek nevezzem-e, de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám – kegyed ilyen kérdéseken tű­nődik: ki lehet ez ember, aki úgy jár körülem, mint egy láthatlan szellem? Ki látengem, míg én őt sehol sem találom, ki sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve, ki áldozik hálára nem várva?…” Csaknem szóról szóra tulajdon naplóm sorai…

Megdöbbenve ejtém ki kezemb ől a levelet, s naplómért futottam. Azon levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta többet, leírásától elégetéseig emberi szem, enyémen kívül, nem látta azt meg. Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas. Őrangyalom volna-e ez? Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét véltem érezni, svalami mondhatatlan gyönyörterj edt el érzékeimen arra a szimpatikus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja, tudja, hogy nincs egy szégyenlendő (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

gondolatom, s kit ől megkérdhetem, mielőtt álomra hajtanám fejemet: meg vagy-e velem elégedve?

Csak azután bírtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem éstovább olvassam.

„Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legel őkelőbb családjából születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam, akkor családom iránti tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg, érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni, és én elhagytam őt. Öregapám kedvenc eszméjevoltezaházasság, ki olyan végrendeletet hagyott maga után, hogyhanőmtől valaha minden igaz ok nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé, és én tisztán egy schilling jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis odaiktatta nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen lenne hozzám, egyéb körülményekfelől igazi gentleman tud segíteni magán;de ez ajogom is enyésszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a kontinensen keresztül hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas, s a kérdésben forgó vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok körös-körül véve, közeli barátai, s vadonat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomról nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomatkifürkésszék; száz meg száz új meseéskoholmánylőn perem folyamábanbevezetve, mely annak lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtlen, mert nem tudtam nőt szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hátha e két szép szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel kínál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól. Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd hajlamot.

Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva gy őződtem meg jellemerejéről; és most – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem kegyed előtt bevallani azt, amit érzek. Nem hiszem, hogy férfi eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta eddig magát, mint egy acéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és oly tiszta indulat, mint az enyém, nem csalatkozhatik

igaz vonzalmában. Én azt hiszem, hogy kegyednek látniakelllegtitkosabbeszméimet, ahogy én képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt láncaitól megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig semmi kegyet se kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el. Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem, miért nem szabad addig kegyednek engemet látni. Egy vigyázatlan szó, egy meg nem óvott tekintet oly gyanút kelthetne ellenem, mely kínzó perem végét ismét évekkel vetné vissza, még most remete gyanánt elzárkózva élek, hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor ez üres sort egészítse ki

kegyed angyali szíve. L. Harding.”

.. .Én meg voltam igézve. Egy ember, akit soha nem láttam, oly hatalmat nyert szívem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az. Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e földön, aki önmagamért szeret, aki szeret azért, mert becsül, s szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom, álmom és gondolatom ő volt: magam elé képzeltem őt százféle alakban, s alkottammagambanvalami elevenideáltfelőle, aki hívásomra megj elent, sszavaimra felelt.

Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen deln ő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárcáját valahol, s azt állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem, megöl aszégyen, az elszörnyedés. Adelnővádjaalaptalan volt, ki tudja, hol veszté el erszényét, tán el sem veszté; meg is sértett több ízben, amiért a rendőrtisztőt meg is bünteté száz pengőig, mit a kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól. De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságban áll-e engemet gyalázni, bevádolni, aki nehány forinttal bír alaptalan vádjáért büntetést fizetni? Hiszen nem avilági hatóságennekazoka, merthiszazlám megvédett: de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett? Egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, amiért szegény vagyok és dolgozom. Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől. Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így írt hozzám: „E percben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, aminek kegyed mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet, s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még mafogokkegyednekannyi ősszeget küldeni, mennyi rangjához illő háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggódnia tőlem azt elfogadni. L. Harding.” Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha azt kívánta volta, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem volna. Ha azt mondta volna, hogy éljekvele nyílt viszonyban, nem törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ, hisz az, ki engem mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, bíró elé hurcolhatott, egy bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El tudtam volna magamat vetni, ha ő kívánta volna: de ő (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

nem úgy tett, ő felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna el azt?

Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy n ő korábban kérte azt már tőlem, most ajánlottam azt neki azért az árért, amiben nekem volt. Fél óra alatt készen volt az alkunk. Még aznap este lord Hardingtól minden levélkíséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.

Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém magamat. E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt, s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kísérni szokta, volt zongorám is, amit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot, kitől a viszonttalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a színházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt tarthassak, s egy napot el nem mulasztottam ottan, és soha el nem vettem szemeimet a színpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.

Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva. Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az utcán, egyszer egész óra hosszat kísért a Városligetben, én én nem láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát, hol vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s könyvemben koszorút nyomtattam orgonaviragból… És én nem láttam őt meg! Egy negyedév múlt el így. Engem napról napra jobban elandalított e tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, akit nem ismerek, akit nem láttam soha, aki hozzám soha nem közelít, akinek neve gyönyörrel tölti el szívemet, akinek láthatatlan karjai közt alszom el mindennap, akinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s akit mindig magam előtt látok, anélkül, hogy valaha látnám.

A negyedév leteltével ismét küldött ötezer peng őt; azt hitte, hogy a másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni három hónap alatt. Néhány nap múlva egy levelet kaptam tőle, melyben ez volt: – Kedves Jenny! (Sohasem nevezett még e bizalmas címmel.) Ma kaptam londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve – rám nézve kedvezően! Csupán az ítélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tiéd. De e két hónap egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni tőled, anélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen anélkül, hogy veled először egy szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem találkozhatom veled anélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, őrökre el vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre nincs más mód, mintha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg. E kívánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy tiszteletlen szóval megbántanálak, csengettyűd kezedben van, cselédeid a mellékszobában állhatnak parancsodra, s engem kiutasíthatsz. Én nem kívánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom bolondság, s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort küldj Lord II. cím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L. H.” Estig töprengtem e levél fölött, este megírtam a választ: „jöjj, várlak!”, és magam felvittem azt a postára. Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam mindenembert; nem tettem úgy, ahogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog ölelni.

Minden szobám sötét volt: szívem tisztaságában bíztam és a keblembe rejtett tőrben; és végre abban, hogy ő nem lehet csalárd, ki oly soká, oly önzetlenül szeretett. Mikor egészen sötét lett, hármas kocogás hallatszott előszobám ajtaján; kérdezém, ki az? „Lord Harding”, volt a felelet. Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét mégsem volt, hogy a tárgyakat ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.

Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, amin én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.

Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint akit a hideg lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni. Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt azáltal, hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem kevesebbet kockáztattam, mint ő – ő minden vagyonát, én minden jóhíremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon szerelem fölött, amit eddig érzett. Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látjaaztis, amite percben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek tőle, éppen azért, mert szeretem.

Néhány perc múlva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).

• Nem kérem kegyedt ől, hogy búcsúra kezét nyújtsa – suttogá szelíden -, de egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor. Igaza volt. Valamit kellene neki mondanom. És én egy szónak nem voltam ura. – Csak három szót – suttogá ő -, csak ezt a mondást: I love vou… Bennem elszorult a szív; ajkaim vonaglottak…

(EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

• I shall. – No, no, no „I shall”; „I love”.

Nem bírtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat, akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve. – I cánnot. – I cánnot? – rebegé ő szomorúan. – Önnek igaza van – adieu.

És azzal eltávozott; anélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de küzdtem vele addig, míg legyőztem, s elkéstem a visszahívással. És azután korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt neki : mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? Miért szomorítám megmás szóval, mikoraz magamnakis fájt? Valami lappangó láz terjedt el minden ereimben, idegeim uralkodtak lelkem fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e rövid szóval: „jöjj ma este”. De vajon fogja-e ő ma e levelet keresni? Kezéhez jut-e elutazása előtt? Estig mind ez a gondolat gyötört. Este ismét úgy vártam rá, miként előttevaló nap. Nem csalatkoztam: arendes órán eljötthozzám. Köszönte, hogy e leveletírtam hozzá; boldog volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a nehéz szót, amit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I love you. Szívem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám: – I – love – you. És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltemnyakát,elborítámarcátcsókjaimmal, szokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love you! I love you! I love you!

Eszméletem most is elhagy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom, mi történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? Vagy csakugyan boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám kezét, s azt susogtam fölébe: „Ne utazzál még holnap”. Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá kezemet, s azt mondá: „Eljövök”. Érzém, hogy nem vagyok az a lény, aki voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét órakor elmentem a színházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem emlékezem a színműre, amit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom ajtaja nyílik, s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt, mosolygott; tréfásan szólt hozzám:

• Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én elismerem, hogy igaza volt, s ezzel szent a barátság köztünk. Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, minthogy elfogadtam azt; s kínáltam, hogy üljön le átellenemben. – Ah, oda nem – szólt ő nevetve -, nem szeretnék okot adni a féltékenységre. Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanúsítani akar. Ő is azt hiszi, amit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok, csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.
• Csalatkozik, uram – feleltem neki könnyedén -, miattam senkit sem tehet ön féltékennyé.
• Ah! – nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló padra ült fel. – Jennykém, kegyed most is Turandot játssza. – Én? Játszom? – No, no, no; de énelőttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen. Előttem csak nincsenek kegyednek titkai? – Sőt, éppen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)
• És ha mégsem volnának?

Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán? Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, ami őt elbízottá teszi? Félelemmel fordultam el tőle, s a közönség felé kezdtem nézni. Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe: „I – love – you”. Azzal eltávozott.

Szívemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg. Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre kiterjedt. El vagyok árulva! Meg vagyok csalva; az, akit szerettem, elárult annak, akit gyűlölök; elárulta szívemnek legszentebb, legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy perc előtt a mennyország volt szívemben, most az egész pokol költözött be abba. Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az egy pillanatra sem távozott el tőlem.

Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jöjjön; hiszenmittartanaőtőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól? Tizenegy órakor kocogtattak ajtómon; felnyitottam. – Lépjen be, mylord.

Aférfi odasimulthozzám, átkarolta derekamat, énkebléreborultam, és fülébe súgám: „I love you”, s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a szívébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan. Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember arccal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arcát, s mindenki ráismert benne – nagybátyámra… (EGY GYILKOS NŐ VALLOMÁSAIBÓL)

Uraim, akik ítélni fogtok fölöttem, a tanúvallomásokból ismeritek az egész esemény titkát.

Tudjátok, min ő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérence volt, s ő tudósította azt minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő volt az, aki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papírhamvon maradt betűket az érces tinta csillogása után elolvasta és elárulta, míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli kiszámítással lassanként ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek dicsfényében meglopták szívemnek tisztaságát. Minden terv szerint történt – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet elhagyjam; még az elvesztett tárca miatti vád is kiszámított terv volt, és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt, az öreg Livádi, s éppen azért őhozzá voltam a legbizalmatlanabb. Nem védelmezem magamat. Ítéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy férfit, aki elárult, azt menthetném szívem kétségbeesésével; de amidőn tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hidegvérrel tettem azt és – nem bántam meg!

Ítéljenek önök halálra! Úgyis iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy férfinak, kinek irtóztam neje lenni – szeretője lettem. Ítéljenek önök halálra.