Találatok: 81

428

KRISTÓ GYULA

HÁBORÚK ÉS HADVISELÉS AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN

Kristó Gyula

HÁBORÚ ÉS HADVISELÉS AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN

Szukits Könyvkiadó

2003

A II. rész 3. fejezete és képanyaga KOVÁCS LÁSZLÓ munkája

ISBN 963 9441 87 2

© Kristó Gyula, 2003 Második kiadás © Szukits Könyvkiadó, 2003 Lektor: Juhász Levente

Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRO BT., Szentmiklósi Csaba Színre bontás: InnovaPress, Szeged Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 231049 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

1. RÉSZ

A KATONAI ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA

1. FEJEZET A KÁRPÁT-MEDENCE BIRTOKBAVÉTELE

A honfoglalás

Kelet felől, korábbi szállásterületük, Etelköz irányából érkezve, a magyarok 895-ben (esetleg 896-ban) lépték át a Kárpátok hágóit, s ezzel kezdetét vette a Kárpát-medence birtokbavétele, a honfoglalás. r

Egyszersmind ez a nyitánya a magyar történelem Árpád-korának is. A honfoglalást előidéző események két szálon futottak. Az egyik fonal r

Ázsiába vezet, ahol Iszmáil ibn Ahmad szamanida (Aral-tó vidéki) uralkodó hadat vezetett szomszédai, a karlukok ellen. A karlukok vereséget szenvedtek, kimozdították lakhelyeikről a tőlük nyugatra és északnyugatra élő kimekeket és oguzokat (úzokat), akik a Volgától keletre levő besenyő szállásterületre zúdultak. A besenyőknek tovább kellett mozogniuk nyugat felé. Feltehetően 894 táján átkeltek a Volgán, majd a Donon, s talán már ekkor elérték az etelközi magyarok Dnyeperig húzódó szállásait. Ezzel megkezdődött a magyarok kiszorítása Etelköz keleti részéből.

Ugyanezekben az években a Balkánon is olyan események történtek, amelyek nem maradtak hatás nélkül az etelközi magyar szállásterület nyugati részére. 893-ban lépett trónra a dunai Bulgáriában Simeon, aki rövidesen hódító hadjáratba kezdett déli szomszédja, a Bizánci Birodalom ellen, amelynek élén ekkor VI. (Bölcs) Leó császár állt. A bolgár-bizánci háború jelentős bolgár sikerekkel indult. A Thrákiában vagy Makedóniában a bolgároktól vereséget szenvedett bizánciak a magyarokhoz fordultak segítségért. A bizánciak ezen elhatározása természetes lépés volt. A magyarok fennhatósága alatti terület délnyugaton egészen az Al-Dunáig nyúlt, tehát a bolgárok észak felől közvetlenül határosak voltak a magyarokkal. A bizánci politikától soha nem állt távol szövetségre lépni saját ellensége ellenségeivel. Márpedig van ok annak feltételezésére, hogy a magyar-bolgár viszony a IX. század utolsó évtizedében feszült volt. Ráadásul a magyarok éppen ezekben az években többszörösen is tanújelétadták annak, hogy felkérésre szívesen avatkoznak be a környező országok egymás közti viszályaiba, ami saját szempontjukból annyit jelentett, hogy készséggel vezetnek portyázó, kalandozó hadjáratokat szállásterületük közvetlen vagy tágabb szomszédságába. 881-ben a magyarok és a hozzájuk csatlakozott kabarok bizonnyal Szvatopluk morva fejedelem megbízásából harcoltak a keleti frankok ellen Bécsnél, valamint Melk és Pöchlarn között.

‘ Egy évtizeddel később, 892-ben a magyarok immár a keleti frankokkal szövetségben Szvatopluk ellen folytattak katonai akciót, 894-ben pedig éppen fordítva, Szvatopluk hívására keltek hadra Arnulf frank császárral szemben. A magyar seregek ez utóbbi hadi cselekményeinek java része a Kárpát-medencében zajlott le. Amikor tehát – feltételezés szerint 894 végén vagy 895 elején – Bölcs Leó bizánci császár követet küldött a magyarokhoz, hogy megnyerje őket bizánci szövetségben a bolgárok elleni harcra, nem cselekedett egyebet, mint amit gyakorta megtettek a frankok és a morvák is a magyarokkal, azaz felbérelte őket kalandozó hadjáratra, és nyilván a szabad rablás ígéretével rábírta őket az oldalán való hadba lépésre.

Leó császár a követet hadihajókkal küldte a Duna folyóhoz, „hogy adjon ajándékokat a türköknek [magyaroknak], és késztesse őket harcra Simeon r

ellen. Nikétasz elment, találkozott azok fejeivel, Árpáddal és Kuszanésszal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz.” Az itt idézett görög forrás mellett az orosz őskrónika ezzel egybehangzó híradást örökített ránk: „Leó császár felfogadta az ugrokat [magyarokat] a bolgárok ellen”. Bizánci hajóhad szállította át a szövetségessé vált magyarokat a Dunán. Ily módon a bizánci­bolgár háborúban újabb, északi front nyílt meg. A Bizánccal harcoló Simeon az addigi egyetlen arcvonalról, a déli frontról a magyar betörés hírére északra sietett. Az első összecsapások a magyarok – egy értelmezés r

szerint Árpád fia, Levente volt a vezérük – és a bolgárok között magyar sikerekkel végződtek. A magyarok mélyen behatoltak északi irányból Bulgária belsejébe, Preszláv és Madara vidékén győztes csatát vívtak a bolgárokkal. Ezzel azonban a magyarok teljesítettnek tekintették Bizánc irányában vállalt kötelezettségüket, és kérték a bizánci császártól bolgár foglyaik kiváltását. Miközben a magyarok elhagyták Bulgáriát, s visszavonultak az Al-Duna bal partjára, Havasalföldre, amely akkor szállásterületük részének számított, Simeon békét kért Bölcs Leótól, s abizánci seregek szintén távoztak Bulgáriából. Ekkor a harapófogó szorításából megszabadult Simeon „a besenyőkhöz küldött és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket [magyarokat]”¹‘⁵¹ Ha erről a bolgár-besenyő alkalmi szövetségről itt idézett görög forrásunk egyetlen kútfőként szól is, hitelében aligha kételkedhetünk. Egy ilyen szövetség egyaránt érdekük volt a bolgároknak és a besenyőknek. A bolgárok bosszúra vágytak a magyarok ellen a tőlük éppen frissen elszenvedett katonai vereségek miatt, a besenyők pedig, akiket az úzok támadása hajtott nyugat felé, csak az etelközi magyar szállásterület elfoglalásával remélhettek maguknak új hazát. E görög forrásunk a magyar honfoglalást közvetlenül a bolgár-besenyő szövetség magyarok elleni támadásából vezeti le: „És amikor a türkök [magyarok] hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak”.’⁶¹ Hogy a besenyő támadásnak, amely kelet felől érte az etelközi magyarokat, döntő szerepe volt a magyar honfoglalásban, egy másik, nyugat-európai forrásunk is bizonyítja. Eszerint a magyar népet „saját szállásaiból kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak”.^[7]

Ugyanebben az időben nem csupán kelet felől a besenyők, hanem dél felől, a Duna jobb partjáról a bolgárok is támadást intéztek a magyar fennhatósági terület al-dunai része ellen. Erről az újabb magyar-bolgár összecsapásról egy nyugati kútfő ekként számolt be: a bolgárok és az általa avaroknak nevezett magyarok „kemény csatába kezdtek, mindkét fél igen hevesen küzdött; végül Isten könyörületessége folytán a győzelem – ámbár véres – a keresztényeknek [bolgároknak] adatott meg. Mert ki tudná a pogány avaroknak [magyaroknak] az oly nagy ütközetben elszenvedett veszteségét számba venni és elmondani? Amikor a bolgároknak is, akikhez

[8] a győzelem pártolt, szám szerint 20 ezer lovasát találták levágva”. Feltehető, hogy az elemi erejű besenyő támadás időpontjában a magyarok éppen Havasalföldön, a délről támadó bolgárokkal harcoltak, ami megkönnyítette a besenyők dolgát. A besenyőkkel felvették ugyan a harcot az Etelköz őrzésére hivatott csapatok, valamint a szintén Etelközben maradt főfejedelem (szakrális fejedelem, künde) – minden valószínűség szerint Álmos – személyes kísérete, testőrsége, de ezek a magyar fegyveres erőkisebbik részét alkották. A Havasalföldön hadakozó seregek távollétében a szerény etelközi katonai kontingens nem számíthatott sikerre. A besenyők kivetették Etelközből a magyarokat, még ha azt túlzásnak kell is minősítenünk, hogy az Etelközben tartózkodó családtagokat (jobbára nyilván nőket és gyermekeket) „teljesen megsemmisítették” volna. Görög forrásunk tud arról, hogy a besenyő támadás idején – úgy tűnik: a Havasalföldön a bolgárok ellen – hadban volt magyarok Etelközbe „visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak”.^] Az Al-Dunánál harcolt magyarok tehát visszatértek Etelközbe (a Prut folyó vidékére), és onnan eredhettek a már a Kárpát-medence felé elindultak nyomába. A besenyőktől és a bolgároktól egyazon időben, legnagyobb valószínűség szerint 895-ben elszenvedett katonai vereség eredményezte azt, hogy a hazájukat vesztett magyarok – a családtagok és a harcosok együttesen – a Keleti-Kárpátok hágóin át beléptek a Kárpát-medencébe.

Nem volt ismeretlen számukra e vidék, többször is keresztülhatoltak már területén az elmúlt évtizedekben, nemegyszer harcoltak itt, sőt az sem kizárt, hogy a medence Duna-Garam-vonaltól keletre eső részét immár 892 óta a Magyar Fejedelemség haderejének elővédjei tartották laza fennhatóságuk alatt. De mindennek ellenére a magyarok 895-ben nem hazajöttek a Kárpát-medencébe (mint a kettős honfoglalás elmélete vallja), s nem előre eltervezett szándékkal érkeztek. Katonai kényszer eredményezte a régi szállásterület, Etelköz feladását és új haza szerzését. A vereséget szenvedett magyarok útja szükségszerűen vezetett a Kárpát­medencébe. Keletről a besenyők szorították őket, délről a szintén ellenséges bolgárok emeltek elébük falat, észak felé pedig a különböző szláv törzsek (mindenekelőtt a Kijev környéki poljánok) zárták el előlük az utat. Egyetlen lehetőségként a nyugatra menekülés maradt: behatolás a Kárpát­medencébe. Maguk a magyarok katasztrófának tekintették etelközi hazájuk elvesztését, hontalanná válásukat, amire az is utal, hogy „Álmost Erdély országban megölték”.¹‘¹⁰¹ Álmos, a magyarok első számú fejedelme, szinte istennek tekintett (szakrális) feje volt, akinek tisztéhez tartozott az égiekkel való kapcsolattartás, a népét fenyegető veszély elhárítása. Mivel képtelennek bizonyult erre, a kündének kijáró rituális gyilkosság áldozatául esett. Az a sors jutott osztályrészül neki, ami a magyar szakrális fejedelmi méltóság mintájául szolgáló kazár kagánnak járt ki abban az esetben, ha „a kazárok földjére aszály nehezedik, vagy más baj éri országukat, vagy anemzetek valamelyikével háborúba keverednek, [egyszóval] ha bármiféle kellemetlen dolog szakad rájuk”: az erőszakos halál. A kazár előkelők a második számú királytól azt kérték: mivel őt „balvégzetű embernek nézzük, öld meg, vagy add át nekünk, majd mi megöljük”.¹¹¹ Ez játszódhatott le a Magyar Fejedelemség első számú vezetőjével, a már hosszú idő óta a künde tisztet betöltő Álmossal is, közvetlenül a Kárpátok hegyein való átvergődés után, a hagyomány szerint Erdélyben, a magyar honfoglalás szinte első lépéseként. Utóda fia, Árpád lett, s ezzel a lépéssel kezdetét vette az új haza r megszerzése, illetve a magyar történelem több mint 400 évet átfogó Árpád­kora.

A honfoglalás tényleges menetéről nincs megbízható információnk. Igaz, több mint három évszázaddal az esemény után keletkezett egy latin nyelvű történeti alkotás, a rejtélyes kilétű Anonymusnak (Névtelennek) Gesta Hungarorum (A magyarok története) című műve, amely jobbára a magyar honfoglalásnak szenteli tárgyát. Ez azonban nem tekinthető a honfoglalás megbízható leírásának. Ennélfogva nem tarthat számot hitelre sem az ország elfoglalásának Anonymus által megörökített mikéntje, sem a honfoglalásban a névtelen jegyző szerint szerepet játszott magyar és kun rr .

vezérek, vitézek legtöbbje (Ond, Ketel, Ősbő, Velek, Tas, Szabolcs,

Szovárd, Kadocsa, Huba, Lél, Bulcsú, Botond stb.). E magyar és kun

előkelők nagyobbik részét Anonymus maga keltette életre, jónéhányat

azonban más történeti korokból „telepített át” a honfoglalás idejére (így pl. Tast, Lélt, Bulcsút és Botondot a X. század közepéről). Úgyszintén

nélkülöznek mindenféle történeti hitelt azok az ellenséges vezérek, akikkel szemben Anonymus művének lapjain a magyaroknak az ország birtokbavételéért meg kellett küzdeniük. Helynevekből alkotta meg a névtelen jegyző Laborcot, Ménmarótot, Gyalut, Salánt és Zobort. Nem éltek a magyar honfoglalás korában a Kárpát-medence IX. századi etnikumaiként az Anonymus által szerepeltetett kazárok, kunok (kománok), görögök, blakok (románok), csehek és rómaiak sem.^[12]‘

DUNAI* bolgár

kazar kaganAtus

SZAMAVDj

5üaL(^m\

J1W5DALOM HÖf&fy

VOLflil .

0OLGA ÍrOk/í

eURDASZoA ^B>^JW‘ ¹

ESZKJlEK / _A.„ ..

i sÉse^AtK 4r

* LENGYELEK

I. A honfoglalás, 895-596

Miután Anonymust a magyar honfoglalás menetére nem használhatjuk forrásként, a megbízható kútfők elszórt híradásaiból nyerhetünk erre vonatkozóan információt. Bizonyosra vehető, hogy a magyar honfoglalás két (sőt, amennyiben a honfoglalás előzményének tekintjük azt a lehetőséget, hogy a Magyar Fejedelemség elővédjei már 892-ben kiterjesztették laza fennhatóságukat a Kárpát-medence keleti felére, a Duna- Garam-vonaltól keletre eső területre, abban az esetben három) lépcsőben játszódott le. Az ország tényleges megszállásának, birtokbavételének első felvonása a besenyőktől és a bolgároktól 895-ben elszenvedett vereség közvetlen következménye volt. A Keleti-Kárpátok hágóin átkelt magyarok – a későbbi magyar krónika még azt is tudni véli, hogy a hegyekből való leereszkedés három hónapig tartott – Erdélybe jutottak. Ugyancsak e krónika tudósít arról, hogy „Erdélyben megpihentek, és nyájaik új erőre kaptak”. Erdélyben rendezhették zilált soraikat a magyarok, egyebek r r

között éppen azzal, hogy Álmost feláldozták, s helyette Árpádot tették szakrális fejedelmükké. Mivel a honfoglalásról a magyar krónika csak évszázadokkal az események után emlékezett meg, nem kell feltétlenül hitelt érdemlőnek tekinteni azt az információt, hogy a magyarok Erdélyen át vonultak be a Kárpát-medencébe. Ez utólagos kombináció is lehet annakismeretében, hogy a magyarok keletről érkeztek.¹¹ A 895-öt közvetlenül követő években a magyarok a belső dolgaikkal voltak elfoglalva. Megbízható forrásban egészen 899-ig nem találkozunk velük, és sokat mondó, hogy nem avatkoztak be a frankok és morvák között 898-ban kiújult, majd 899-ben folytatódó ellenségeskedésekbe sem, jóllehet korábban ilyen zsákmányszerző alkalmat nem mulasztottak el. Mivel a honfoglaló magyarok nomádok voltak, szállásterületükként kizárólag olyan térség jöhetett szóba, ahol állataikat legeltetni és itatni tudták, vagyis lakhelyüknek csakis síkvidéki, alföldi vidék felelt meg.

895-ben a magyarok a Kárpát-medence keleti felét foglalták el, mindenekelőtt a Nagyalföldet. Egyelőre aligha lépték át a Duna-Garam- vonalat, ugyanis ettől nyugatra viszonylag erős szomszédok – a keleti frankok és a morvák államai – állták útját további terjeszkedésüknek, míg e folyóktól keletre ilyen erejű államalakulattal nem találkoztak. Görög forrás szerint a honfoglaló magyarok Nagy Morávia megsemmisítése árán foglaltak maguknak szállást a Kárpát-medencében. Valószínű, hogy eredetileg két Morvaország volt, az egyik a Dunába – Pozsony mellett – ömlő Morva folyó két partján, amely kelet felé a Garamig terjedhetett, a másik pedig a Kárpát-medence déli részen. Ez utóbbi Morvaország pontos elhelyezkedése bizonytalan. Mindenesetre ezt – és csak ezt – nevezi görög forrásunk Nagy Moráviának. Lehet, hogy a Duna-Tisza közére terjedt ki, esetleg a Duna-Száva közére és a Temesköz déli részére is. Bizonytalan, hogy mi volt a kapcsolata a magyar honfoglalás idején az északi, a Morva folyót körülölelő Morvaországgal. Elképzelhető, hogy Szvatopluk negyedszázados országlása során (870-894) egyesítette ezt az eredetileg két különálló Morvaországot, s ily módon északi Morávia nem ért véget a Garamnál, hanem a Duna-Tisza-közén folytatódott.‘¹⁶¹ Aligha kétséges, hogy egyik görög forrásunk a magyar honfoglalásról írván e déli Morvaország sorsáról tudósít: a besenyő támadás után „a türkök [magyarok] tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Morávia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak”. E kútfő másutt Szvatopluk morva fejedelem fiairól szólva jegyzi meg: „Miután ennek a Szvatopluknak a halála [894] után egy esztendőt békességben töltöttek, viszály és meghasonlás támadt köztük, belháborút indítottak egymás ellen, jöttek a türkök [magyarok], teljesen tönkretették őket és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak. A [morva] népmaradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, a bolgárokhoz, türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek”^aA morva föld pusztulásáról más kútfő is hírt ad: „akiket [a morvák közül] az ugrok [magyarok] nem r

ejtettek foglyul, a bolgárok közé futottak. És elnéptelenedett földjük az

[181

ugrok hatalmában maradt”. Azok a morvák, akik a magyarok támadása következtében a bolgárokhoz futottak, természetesebben gondolhatók a déli Nagy Morávia lakóinak, semmint az északi Morvaország népének.

Még Nagy Morávia sorsánál is kevesebbet mondhatunk és bizonytalanabbak vagyunk a Kárpát-medence keleti felének bizonyos területein egészen a honfoglalásig érvényesült bolgár fennhatóság 895 utáni története kérdésében. Hogy Erdély egyes részei 892-ben bolgár uralom alatt állottak, kétségtelen tény. Ennek perdöntő bizonyságát szolgáltatja az a nyugati forrás, amely arról tudósít: ez évben, 892-ben Arnulf császár követek útján kérte a bolgár uralkodótól, Vladimirtól, „hogy ne engedélyezzék a morváknak onnan a sóvásárlást”. A bolgárok sóbányái ugyanis Erdélyben voltak. Bizonyosnak látszik, hogy az Alföldön, elsősorban annak déli részén bolgár népességgel számolhatunk a IX. század folyamán. Csongrád a bolgárság egyik központja lehetett, de ilyen etnikum élhetett ettől délre, a Szerémségben, valamint ettől északra, Nógrád vára vidékén is.^[201 A bolgárok lakta alföldi terület egy része a IX. század végén feltehetően Nagy Moráviához tartozott. Az erdélyi bolgár uralom magyar honfoglalás utáni sorsát illetően megoszlanak a vélemények. Az egyik nézet szerint az itteni bolgár fennhatóságot már a honfoglaló magyarok felszámolták, míg más álláspont szerint Dél-Erdélyben ennek maradványa – élén Keánnal – egészen I. István király idejéig fennmaradt. A Duna- Garam-vonaltól keletre eső terület egésze vagy csaknem egésze a 895-öt követő néhány rövid esztendő alatt magyar uralom alá került, s ezzel a magyarság közvetlenül határos lett a 898 óta újra egymás ellen hadakozó keleti frank és (északi) morva állammal.

Az új erőre kapó magyarok 898-899-ben elkezdték nyugtalanítani a Pannóniát (a mai Dunántúlt) kezükben tartó frankokat. Theotmár salzburgi érsek 900 tavaszán a pápához írt levelében arról számolt be, hogy ők, vagyis a frankok – a szlávok vádja szerint – „a magyarokkal a katolikus hitet megsértettük, és kutyára vagy farkasra és más istentelen és pogány dolgokra esküt tettünk és békét kötöttünk velük, valamint pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába menjenek”. A frankok a pénz mellett még egyszerűlenből való ruháikat is a magyaroknak ajándékozták, csakhogy „vadságukat valamelyest megszelídítsük, és hogy üldözésüktől nyugtot szerezhessünk”. [221

Arnulf tehát pénzzel, ajándékokkal kívánta biztosítani a frank Pannónia nyugalmát. Hogy a frankok korábban számítottak a magyarok támadására, azt az jelzi, hogy Arnulf császár már 896-ban „Pannónia védelmét a [231 Mocsárvárral [Zalavárral] együtt vezérére, Braszlavra bízta”. Az a fenyegetés, amely már 896-ban veszélyeztette a magyarok részéről Pannóniát, 899-ben újra jelentkezett. Arnulf azonban a zsákmányra éhes magyarokat – pénzzel felbérelve – Itália ellen fordította. A császár ugyanis féltékeny volt az egész Itáliára igényt tartó Berengár királyra, s a maga gesztenyéjét a magyarok révén kívánta kikaparni a tűzből. Így esett hát, hogy a Kárpát-medence keleti felében alighogy berendezkedett magyarok máris zsákmányszerző útra indultak, s a szállásterületüktől viszonylag távoli Itália lett célpontjuk, bár határaik közvetlen közelében is találtak volna alkalmat hadakozásra a frank-morva ellenségeskedés keretében. Mindenesetre a 899-ben indított itáliai hadjárat számít az első kalandozó akciónak, amelyet a magyarok immár kárpát-medencei hazájukból vezettek.

A magyar sereg 899 elején (február-március havában) kelt hadra. Nem Pannónián keresztül vonult, hanem annak déli peremén, a Száva-Dráva vonalán jutott el Észak-Itáliába. Később a magyar kalandozások gyakran járt útvonalává vált ez, a források egyenesen Strata Hungarorumnak (a magyarok útjának) nevezték. Ez – már itáliai területen – Aquileiától északra vezetett Treviso felé. A 899 elején felvonuló magyarok azonban sem Aquileiát, sem Trevisót nem foglalták el. Észak-Itáliában a sereg több ágra szakadva folytatott portyázásokat. Egyik része az Alpok lábáig előretörve Feltre városát pusztította el. Egy másik seregrész tagjai messze nyugatra vonultak, és Padován, Veronán, Brescián és Bergamón keresztül Milánóig, illetve Paviáig jutottak, sőt egészen a Szent Bernát-hágóig hatoltak. Ez utóbbiak okozhatták a vercelli püspök halálát, akinek esetét, illetve a magyarok itáliai kalandozását egy kortárs nyugat-európai krónikás így írta le: „A magyarok népe a longobardok területére rontva öldökléssel, gyújtogatással és rablással könyörtelenül mindent elpusztít… Igen sok püspököt, valamint grófot mészároltak le. Liudward, a vercelli egyház püspöke., magához véve vagyonát és mérhetetlen kincseit., amikor minden igyekezetével azon fáradozik, hogy elmeneküljön a magyarok vérszomjas vadsága elől, tájékozatlanságában beléjük ütközik, s csakhamar megölik; vagyonát pedig, amelyet magával vitt, elrabolják”. Bizonnyalegy harmadik seregrésznek tulajdonítható a Velence elfoglalására tett kísérlet. Napi dátumát tudjuk: június 29-e, de bizonytalan, hogy az esemény 899-ben, avagy 900-ban történt-e. Menetét egy későbbi, de megbízható információt közlő krónikából pontosan ismerjük: „A magyarok Itáliába érkező, gyújtogatásaival és rablásaival mindent feldúló, az emberek óriási sokaságát lemészároló, pogány és szörnyen kegyetlen népe számtalan embert fűzött rabszíjra… A magyarok… velencei területekre is betörtek lovaikon és bőrből készült hajóikon: először Cittanuovát, ahonnan elmenekült a lakosság, hamvasztották el tűzzel, azután Equiliót, Finét, Chioggiát és Capo d’Arginét perzselték fel, és végigdúlták a tengerpartot is. De azokat az említett magyarokat, akik azon helyeknél, amelyeket Albiolának neveznek, kíséreltek meg a Rialtóra és Malamoccóra betörni a szent apostolok, Péter és Pál kínszenvedése napján [június 29-én], akkor az Isten segedelmétől oltalmazott Péter doge úr hajóhadával megfutamította”. [25]

A magyarok kegyetlen dúlása megrémisztette I. Berengár itáliai királyt, „ezelőtt ugyanis még a nevét sem hallotta ennek a népnek”. Gyülekezőhelyre rendelte a fennhatósága alatt álló itáliai népeket, „és így a magyarokénál háromszorta erősebb lett a serege”. Más forrás szerint az itáliai királynak 15 ezer katonája volt. A toborzás sikere gőgössé tette Berengárt, a magyarok pedig, „amikor meglátták az óriási sokaságot, lelkükben megrettenve nem tudták eldönteni, mit tegyenek. Megütközni rettegtek, elfutni meg egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek át, úgyhogy a szerfeletti sietségükben igen sokan elmerültek és meghaltak”.¹²⁶¹ Mivel az Adda Milánótól keletre folyik, Berengár bizonnyal azt a magyar csapatrészt vette üldözőbe, amely mélyen benyomult Észak-Itáliába. Felmerült olyan nézet, hogy Berengár hadát „a kalandozók legnyugatibb előhadai tervszerűen maguk után vonták” a Brenta-vidék felé, ahol az Észak-Itáliában szanaszét [27]

portyázó magyar seregek bázisa lett volna. Más kalandozó hadjáratok ismeretében e feltevés nem tűnik megalapozatlannak. A brentai csatáról tudósító legrészletesebb kútfő mindenesetre – nem ismerve fel azt, hogy itt taktikai megfutamodásról lehet szó – a megrettent magyarok keleti irányban, kárpát-medencei hazájuk felé történő meneküléséről beszél. Eszerint a magyarok még arra is hajlandók lettek volna, hogy „a zsákmányt minden szerzeményükkel együtt” visszaszolgáltatják, csak „térhessenekhaza bántatlanul”. Berengárék visszautasították az ajánlatot, s tovább üldözték a magyarokat, akik „futva elérkeznek a veronai széles mezőkre. A keresztények elővédjei üldözőbe veszik amazok utóvédjeit, és a csatának egy előjátéka kezdődik itt, amelyben a pogányoké [magyaroké1 lett a győzelem. Amikor pedig egy erősebb [itáliai1 sereg közeledett, a megkezdett úton tovaszáguldanak, nem feledkezve meg a futásról”. Az idézett feltételezés szerint ez a veronai közjáték is arra mutat, hogy a „kalandozók egyesült előcsapatai az ellenséggel állandó érintkezésben – hol megfutamodva, hol meg jelentéktelen küzdelembe bocsátkozva – csalogatták, húzták maguk után Berengár seregét a Brentához, arra a kiszemelt csatatérre, ahol a gondosan elhelyezett oldallesek már felkészülten várták az elbizakodottságában rendet nem tartó, gondatlan, a hosszú, »üldözésben« kifáradt keresztény sereget”.

A brentai csatáról, amely 899. szeptember 24-én zajlott le, e forrásunk ekként tájékoztat: „A Krisztus-imádók [itáliaiak] és a bálványimádók [magyarok] egyszerre érkeztek meg a Brenta folyó mellé; ugyanis a szerfelett kifáradt lovak nem tették lehetővé a magyarok számára a futást. A két sereg tehát egyszerre érkezett oda, s csupán az említett folyó medre választotta el őket egymástól. A magyarok végre a szerfeletti félelemtől kényszerítve megígérik, hogy odaadják minden felszerelésüket, foglyaikat, minden fegyverüket és lovaikat, csupán egyet tartva meg belőlük, hogy azon hazamehessenek. Hogy kérésük annál megtisztelőbb legyen, hozzáteszik még ezenkívül, hogy ha mindenük átadása után, a puszta életük meghagyásával hazaengedik őket, akkor megígérik, hogy soha többé nem fognak Itáliába betörni, s erre fiaikat is kezesül adják. De sajnos, a keresztények gőgös felfuvalkodástól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozzák el, mintha már le lennének győzve. A magyarok tehát e követségük után reményüket vesztve egybegyűjtötték a legvitézebbeket, és. beszéddel vigasztalják egymást. E buzdító beszédtől visszanyerve lélekjelenlétüket, háromfelől lesbe állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve egyenesen az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették a lovukat, és ezektől annál kevésbé féltek, mivel lovak nélkül látták őket. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek apogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben. Végül a magyarok, miután legyilkolták és megfutamították a keresztényeket, dühöngve végigszáguldoznak az ország egész területén”.¹‘³⁰¹‘ A Padovához közeli térségben megvívott brentai csatát követően a magyarok átkeltek a Pó folyón, s az attól délre cső vidéket dúlták: Piacenza, Reggio és Modena környéke szenvedett súlyos károkat.

Az Itáliában kalandozó sereg 899-900 telét a Pó vidékén töltötte, s csak 900 tavaszán tért vissza onnan. Ennek a szokatlan eseménynek az értékeléséhez tudnunk kellene azt, hogy kik és mennyien vettek részt az itáliai portyázásban. Analógiák alapján lehet arra gondolni, hogy a legmozgékonyabb elővéd harcolt itt. Könnyen lehet, hogy a 899-900. évi észak-itáliai kalandozás olyan kísérletnek számított, hogy a néhány éve még Etelközben élő, ám kényszerűen új hazát kereső magyarság tovább vonuljon a Kárpát-medencéből. Eszerint nem kizárt a magyarok Pó-völgyi tartózkodását „honfoglalási kísérlet”-nek nevezni.

Az itáliai akcióban részt vevők száma néhány ezerre tehető. Ama két forrás kombinációjából, hogy Berengárnak 15 ezer katonája volt, illetve hogy ez háromszorosan múlta felül a magyar haderőt, 5 ezer fős sereglétszám adódik. Ezt csakis mint felső határt tekinthetjük. Mivel 880

[32] táján a magyarság – arab kútfő szerint – 20 ezer lovast tudott kiállítani, így még egy akár 5 ezer fős katonai kontingens is az összes fegyveresek kisebbik részének számított. A honfoglaló magyarság létszámának megállapításához is lényegében egyedül ez a 20 ezres seregnagyság nyújt szilárd fogódzót. Vagyis azt kell megbecsülnünk: mekkora össznépesség állíthatott ki 20 ezer lovast. Az arányok lehetőleg helyes megállapításához nyújt támpontot az a körülmény, hogy a IX-X. század fordulóján a magyar társadalom férfinépességének zöme fegyverrel rendelkezett, illetve hogy a nomádok esetében (amilyenek a magyarok is voltak) minden fegyverképes férfi egyszersmind katona is. Az eddigi szakirodalomban a honfoglaló magyarok lélekszámául leggyakrabban a 100-500 ezres szám szerepel. Ha 500 ezres honfoglaló magyarságot tételezünk fel, ez azt jelenti, hogy közülük csak minden 25. számított fegyverforgató lovasnak. A nomádokra nézve egy efféle arány nem alkalmazható. Ha viszont 100 ezer katonával számolunk, akkor a teljes népesség minden ötödik tagját fegyveresnek tekintjük. A nomádokra vonatkozóan nemzetközi összehasonlítás eredményeképpen is nagyjából 1:5 arány adódik, vagyis minden öt emberrejutott egy fegyveres. Hogy a felnőtt (és még nem öreg) férfiak harcosok voltak, frappánsan támasztja alá egy, más összefüggésben már említett adat. Eszerint, amikor a besenyők rátámadtak az etelközi magyar szállásterületre, a magyarok éppen hadjáraton voltak. Így a besenyőknek – a szinte teljes férfinépesség távollétében – csak a szálláson maradt családtagokkal, illetve a „földjük őrzésére hátrahagyott” magyarokkal kellett felvenniük a harcot. [33]

Ennek alapján a honfoglaló magyarság teljes létszámát (a kabarokkal együtt) mintegy 100 ezer főre tehetjük, és ezt inkább maximális, semmint minimális létszámnak tekinthetjük.

Az Itáliában kalandozó magyarok 900 tavaszán visszavonultak onnan. Ebben szerepet játszott Arnulfnak 899 végén bekövetkezett halála, aki itáliai hadjáratukban a megbízó szerepét játszotta. Ugyanakkor távozásukban része volt Berengár pénzének is, mivel „túszok és ajándékok adásával rávette az említett magyarokat, hogy Itáliából vonuljanak ki

[35]

mindazzal a zsákmánnyal együtt, amit szereztek”. Itália elhagyásához kapcsolódik Pannónia (vagyis a Dunántúl) birtokbavétele, amelyet Arnulf halála megkönnyített. Mint egy nyugati forrás hírül adja, az Itáliát elhagyó magyarok „ugyanazon az úton, amelyen benyomultak, nagy területen pusztítva, visszatértek Pannóniába”. Ez még aligha jelentette Pannónia elfoglalását, a magyarok csupán a birtokbavételt készítették elő azáltal, hogy főleg a városokat és monostorokat feldúlták, a lakosságot pedig megfélemlítették. Pannónia megszerzésére ezt követően a Kárpát-medence keleti feléből előretörő magyarok akciója nyomán került sor. Hogy elaltassák a bajorok éberségét, akik ekkor hadban álltak a morvákkal, előbb követséget küldtek hozzájuk, s alkalmasint felajánlották támogatásukat a morvák ellen. A magyarok hadba is szálltak, az északi Morvaország egy részét elfoglalták, majd rövidesen bajor szövetségeseik ellen fordultak. „Váratlanul erős csapattal és igen nagy haddal az Enns folyón túl [a Kárpát­medence felől nézve az Enns folyón innen] ellenségesen Bajorországra törtek, úgy, hogy 50 mérföldnyi hosszúságban és szélességben tűzzel-vassal gyilkolva és pusztítva egy nap alatt mindent megsemmisítettek. Amint ezt megtudták a túlnan élő bajorok, a fájdalomtól ösztökélve elhatározták, hogy ellenük sietnek, de ezt a magyarok előre megtudván rablással szerzett zsákmányukkal visszatérlek oda, ahonnan jöttek, övéikhez, Pannóniába”. Egy másik forrás 899-re tett (de csakis 900-ra értelmezhető) híre szerint „a magyarokat Linznél lemészárolták”.¹³⁶¹ Ez arra utal, hogy a Bajorországbamélyen behatoló magyarokat Linznél állították meg. Az Ennsen túlig, Linzig hatoló katonai akció szolgáltatott lehetőséget a magyaroknak arra, hogy a frank Pannóniát, vagyis a Dunántúlt birtokba vegyék. Röviddel ezt megelőzően Morvaországtól elfoglalták a Morva és a Garam folyók közti területet. A 900. évi sikert az sem kérdőjelezte meg, hogy egy frank előkelő a Duna északi partján győzelmet aratott a visszavonuló magyarok ellen. Nyugati forrásunk 1200 magyar haláláról ad hírt. Maguk a bajorok is tudták azonban, hogy egyelőre a 900 előtti politikai helyzet nem állítható helyre. Még a győzelem után is az volt a bajorok legfontosabb dolga, hogy „országuk védelmére”, vagyis a Keleti Frank Birodalom biztonsága érdekében az Enns folyó partján levő Ennsburgot fallal vegyék körül. A magyar-keleti frank határ 900-ban, azt követően, hogy a magyarokat Linznél megállították, az Enns folyó mentén (Linztől keletre) állapodott meg, azaz a magyaroknak a 900. évi bajorországi betörés révén több száz kilométerrel nyugatabbra sikerült kitolniuk fennhatóságuk nyugati határát.

Ezzel a katonai akcióval a Kárpát-medence birtokbavétele befejeződött, de hátravolt még a fegyveres foglalás biztosítása a határok kiterjesztése, illetve a visszavételt célzó támadás elhárítása révén. 901-ben a magyarok Karintiára támadtak, de vereséget szenvedtek. A következő évben, 902- ben sikerült megdönteniük az északi Morvaországot, s annak a Morva folyótól nyugatra eső területe a magyar hódítás áldozatául esett. 903-ban megint magyar-bajor háború volt,^[40 904-ben pedig a bajorok tőrbe csalták [41]

és megölték a magyarok katonai vezetőjét, Kusált, aki azonos a fentebb idézett görög forrásban említett Kuszanésszel, és a gyula tisztséget viselte. A honfoglalás eredményei 907-ben kaptak végleges szentesítést. Ez évben nagy bajor támadás indult a magyarok ellen, amelyet Germánia királya, Lajos vezetett. A bajor sereg három oszlopban, a Duna két partján, valamint a Duna vizén haladt kelet felé. A július első napjaiban lezajlott véres (és bizonnyal több napos) csata helyéül említett Brezalauspurc, illetve Braslavespurch minden valószínűség szerint Pozsonnyal azonos (más nézet viszont Braszlav várára, Zalavárra gondol lokalizálásakor). A magyarok megállították a kelet felé törő bajorokat, s az összecsapás az ő győzelmüket hozta. A magyarságnak sikerült megvetnie a lábát a Kárpát-medencében. [43J

1. FEJEZET

A KALANDOZÓ HADJÁRATOK A Dunától az óceánig

rr _t

Őseink kalandozó hadjáratai nem a honfoglalással kezdődtek. Amióta ismerünk bizonyosan a magyarokra vonatkozó írott tudósításokat, azaz a 830-as évek óta, e forráshelyek szinte kivétel nélkül kalandozó népként és éppen hadjárataikról szólva említik őket. A 830-as évekből a még Levédiában lakó magyarokat említő két legkorábbi írott kútfő szintén kalandozásaikról szól, illetve azzal van összefüggésben. Az egyik szerint a kazárok a magyarok elleni védekezésül építették fel a Don mellett Sarkel [44]

erődjét, a másik szerint pedig a dunai bolgárok hívására harcoltak magyarok az Al-Dunánál a makedónokkal. Az Etelközbe átkerült őseink a 860-as évektől kezdődően nyugati irányú portyázásaik során a Kárpát­medencén áthatolva jutottak el a frank területekre, s 862-ben fegyveresen avatkoztak be az ottani belviszályokba.^[46 Két évtized múltán, 881-ben a kabarokkal együtt a mai Ausztria területén kalandoztak. Ugyanakkor rendszeresek voltak a tőlük északra lakó szlávok (és oroszok) elleni sarcoló hadjáratok.⁰⁸¹ A 890-es évek első felében megsokasodó katonai akcióik a frank-morva ellenségeskedéshez kapcsolódtak. 895-ben bizánci felkérésre vezették azt a hadjáratukat a bolgárok ellen, amely – a besenyő támadás mellett – a Kárpát-medence birtokbavételét eredményezte.

A honfoglalás eseménysora nem jelentett törést a kalandozásokban, hiszen 899-900-ban már itáliai portyázásra vállalkoztak bizonyos magyar katonai egységek. Nem kizárt, hogy 901-ben újra Itália elleni fegyveres támadásra került sor.^1A1 904-905-ben ismét Itáliában kalandoztak, s Berengár király, a brentai csata vesztese oldalán avatkoztak be a közte és III. Lajos császár között az Észak-Itália birtoklásáért folyó harcokba.¹⁸¹¹ Néhány, a X. század elején lezajlott, határaik biztosításaként értékelt katonai akciót – így a 901. évi karintiait, a 902. évi morvaországit, a 903. évi bajorországit – kalandozó hadjáratnak is ítélhetjük.

A bizánciak e korbeli tudós császára, Bölcs Leó az általa türköknek nevezett magyarokról ismereteit elsősorban a 895. évi, bizánci kezdeményezésre kirobbant magyar-bolgár háború kapcsán szerezte, ám amikor munkáját írta, 904-et követően, már javában zajlottak a Kárpát­medencéből kiindult kalandozások. A magyarok – és az azokkal általa azonosnak tekintett VI. századi türkök – haditaktikáját ismertető sorainak különös aktualitást kölcsönöz az a körülmény, hogy a lényegében itt leírt módon ment vagy mehetett végbe a legtöbb portyázó akció a X. század későbbi évtizedeiben is. A császár szerint „a türkök törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, és mivel telhetetlen kincsszomj rabjai, semmibe sem veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján… Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is. Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett. Nem körülárkolt táborban táboroznak, mint a rómaiak [bizánciak], hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltetik lovaikat folyvást, télen-nyáron. Őrseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezik el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket. A harcban nem, mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A főseregen kívül van tartalék erejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket. Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek, és kíméletlenül utánuk vetik magukat, másra nem gondolva, mint az üldözésre”. A lényeget illetően hasonló képet rajzolt a honfoglaló magyarok haditaktikájáról egy, a közép-európai hadszínterektől távol élő nyugat-európai krónikás is, aki 906- tal zárta munkáját: „kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorlottsággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogylövéseiket bajosan lehet elhárítani. Mindenesetre nem tudnak szemtől szembe, csatasorban harcolni vagy körülzárt városokat ostrommal bevenni. Előrenyomuló vagy visszavonuló lovaikon harcolnak, de gyakran tettetnek menekülést is. Nem képesek hosszú ideig küzdeni: különben – ha erejük és kitartásuk is olyan lenne, mint a támadásuk – elviselhetetlenek volnának.

r

Általában a heves küzdelem közepette abbahagyják a harcot, és kevéssel ezután a menekülésből visszatérnek az ütközetbe, úgyhogy amikor már éppen győztesnek hinnéd magadat, akkor kerülsz a legnagyobb veszélybe… Minden idejüket lovaikon töltik, azokon szoktak utazni, tartózkodni, gondolkodni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy igyekezettel tanítják lovagolni és nyilazni.”

Nem érdektelen, hogy Bölcs Leó miben látta a honfoglaló magyarok gyengéit: „Türk [magyar] ellenfeleinknek hátrányos a legelő hiánya, tekintve a magukkal vitt lovak sokaságát. Ütközet idején főleg a hadirendben álló gyalogosalakulat fog nagy kárt tenni bennük, amely ártalmukra van nekik, akik lovasok, és a lóról le nem szállnak; gyalogosan ugyanis nem képesek helytállni, minthogy lóháton nőttek fel. Hátrányos nekik a lapályos és puszta vidék is, továbbá a lovasság sűrű csatasora, mely szakadatlan nyomukban van. Hátrányos nekik a fegyveres kézitusa is és az éjjeli támadások, melyek biztos sikerűek abban az esetben, ha a támadók egyik része hadirendben áll, a másik része pedig rejtve marad.” A Kárpát-medencéből főleg nyugati irányban indult magyar portyázókat egyelőre azonban még nem fenyegette az a veszély, hogy széttagolt, erőtlen A

frank (német és francia) ellenfeleik felismerik gyengéiket. Évtizedekre volt szüksége Nyugat-Európának (főleg a Német Királyságnak), hogy összeszedje erőit, leküzdje politikai megosztottságát, és – saját kárán tanulva – felismerje a magyarokkal szemben sikeresen alkalmazható haditaktikát. Így a kalandozások a X. század első évtizedeiben – az esetenként elszenvedett vereségek ellenére is – felszálló ágban, kiteljesedőben voltak mind intenzitásukat, mind területi kiterjedésüket illetően.

r

Új területet kapcsolt be a kalandozások hatósugarába a 906. évi portya. Ekkor a Meissen környéki szláv dalamancok felkérésére vonult egy magyar sereg Szászországba. Ez, „miután Szászországban nagy mészárlást vitt véghez, és mérhetetlen zsákmányt ejtett, visszatért Dalamantiába, ahol szembetalálkozott egy másik magyar sereggel. Ezek azzal fenyegetőztek, hogy [dalamanc] barátaik ellen háborúba kezdenek, mivel az ő segítségülhívásuktól eltekintettek, miközben ők oly nagy zsákmányhoz juttatták az előzőeket. Emiatt történt meg az, hogy a magyarok másodjára is végigpusztították Szászországot, ám miután a második sereget Dalamantiában várta be az első, a dalamancok földje is. nyomorúságos ínséget szenvedett”. Ami a 899. évi brentai csata, illetve a 899-900. évi itáliai portyázás kapcsán még csak gyanítható volt, hogy tudniillik e hadjáratban a törzsszövetség nem teljes katonai ereje vett részt, hanem csak egyik egysége, az perdöntő bizonyságot nyer e 906, évi akció kapcsán. Itt a dalamancok már – hihetően – nem is a Magyar Fejedelemség vezetőihez fordultak segítségkéréssel, hanem eleve egy sereget (bizonnyal egy törzs katonaságát) béreltek fel a szászok ellen. A 906. évet követően, kivált miután a 907. évi (pozsonyi) csatában a magyarok biztosították uralmukat a Kárpát-medence valamint az azzal szomszédos nyugati területek felett, mind messzebbre merészkedtek a portyázó csapatok. 908-ban előbb ismételten Szászországot, majd Türingiát dúlták. Itteni csatájukra talán Eisenach mellett augusztusban kerülhetett sor. A következő évben, 909- ben megint új német hercegség, Svábföld (Alamannia) következett soron a kalandozások történetében. E portya szintén a nyári hónapokban zajlott le, mivel júliusi és augusztusi dátumokat ismerünk a magyarok ez évi svábföldi pusztításairól. A honfoglalást közvetlenül előidéző események óta ekkor érte az első katonai vereség őseinket. Arnulf bajor herceg a Pocking melletti Rottnál legyőzte a kalandozókat.

2. A kalandozások, 899-970

Sikeresen indult a 910. évi portyázó akció. Bajorországon keresztül vonultak fel, majd ez évben első ütközetüket a svábokkal Augsburg mellett, a Lech-mezőn vívták meg. Itt ugyanazt a hadi taktikájukat alkalmazták, amely már feltehetően a brentai győzelmet is eredményezte: futást színlelve vonultak vissza, s ilyen módon magukra vonták a támadásba lendülő és gyanútlan ellenséget. Amikor az besétált a magyarok gyűrűjébe, körbefogták és a sváb sereget megsemmisítették. Ez az ütközet június 12-én zajlott le. A Lech menti csatát követően a kalandozók „keresztülszáguldoznak a bajorok, svábok, frankok és szászok országán, mindent felperzselve”. Ennek során harcoltak első ízben a németek egy másik tartománya, Frankföld (Franconia) ellen, ahol csatára június 22-én került sor. Visszaútjukban azonban a bajoroktól vereséget szenvedtek az Erding melletti Neuchingnél. A sikertelen befejezés ellenére a magyarok több német tartományból (a bajoroktól, sváboktól, frankoktól) rendszeres évi adót hajtottak be.^[56] A kalandozók 911. évi portyája azért nevezetes, mert ebben az esztendőben keltek át először a Rajna folyón, s intéztek támadást Burgundia ellen. A 912. évi katonai akció irányát, amely

[58]

Frankföld és Türingia ellen irányult, mindenekelőtt az befolyásolta, hogy

911 végén a gyermek Lajos (a 907. évi pozsonyi csata vesztese) halálával a frank Konrád lett Germánia királya. A magyarok frankföldi támadása az új német uralkodó adójának kicsikarását célozta. 913-ban ismét a Rajnán túli területre vezettek hadat a magyarok, s egészen Burgundiáig hatoltak. Visszaútjukban azonban az Inn folyó mellett a bajorok minden eddiginél súlyosabb vereséget mértek rájuk. Ha lehet hinni egy forrásunk tudósításának, Arnulf bajor herceg tökéletesen alkalmazta ellenük saját haditaktikájukat: cselt vetett a magyaroknak, serege zömét elrejtette, hogy alkalmas időpontban váratlanul bevethetők legyenek, míg kis létszámú csapattal futást színlelt. A magyarok hosszasan üldözték e bajor csapatot, ám amikor tábort ütve győzelmi ünnepbe kezdtek, a rejtekhelyről előjött Arnulf katonaságának színe-java, s nagy vérfürdőt rendezett soraikban. Van olyan kútfőnk, amely mindössze 30 magyar harcos megmeneküléséről tud, a többi a csatatéren maradt, vagy az Innbe veszett.

A 899 óta eltelt másfél évtized alatt elődeink minden évben vezettek külországi hadjáratot, vagy – mint 907-ben – nekik kellett saját területükön belül harcolniuk az ellenséggel. A 914. esztendő az első olyan év, amely szünetet jelent a portyázó katonai akciók történetében. Szerepet játszhatott ebben az előző évi, Inn menti súlyos vereség, valamint az, hogy a német belviszályok következtében többszöri legyőzőjük, Arnulf bajor herceg Magyarországra menekült.¹⁶⁰¹ 915-ben aztán ismét folytatódtak a kalandozások. Ebben az esztendőben „a magyarok az egész Svábföldet tűzzel-vassal pusztították, egész Türingiát és Szászországot bejárták, és egészen a fuldai monostorig mentek”. E hadjárat kapcsán jutottak el a dán határig vagy éppen Dániába. E kalandozó hadjárat utolsó eseményeként Fuldánál kudarc várt rájuk; a kolostor apátja sikeresen ellenállt az ostromlóknak, s visszavetette őket.^[6il Nem kizárt, hogy a Bajorországban 916-ban sikereket elérő Arnulf herceg magyar támogatást élvezett.¹‘⁶²¹ Bizonyos viszont, hogy egy újabb portyázó hadjáratnak már 916 végén – tehát viszonylag szokatlan időben – el kellett indulnia, mivel Bázel lerombolására 917. január 21-én került sor. Ezt követően a kalandozók Elzász, majd első ízben Lotaringia ellen támadtak.¹⁶³¹ 917 az első olyan év, amelyből tudomásunk van arról, hogy egyazon esztendőben két irányban hadakoztak. Míg egyik seregük Nyugat-Európát pusztította, addig egy másik csapat bolgár szövetségben vett részt a Fekete-tenger parti

Ankhialosz mellett megvívott csatában a bizánciak ellen, amely Simeon

bolgár uralkodó győzelmével végződött.¹‘⁶⁴¹

A következő esztendőből, 918-ból nincs hírünk magyar katonai akcióról. A 919. évi portyázást elsősorban a Germániában 918-ban bekövetkezett változás magyarázza. Konrád király halálát követően Henrik szász herceg lépett a trónra. Egy forrásunk nyíltan megmondja: a németországi trónváltásról hallva a magyarok arról beszélgettek egymás között, hogy „nem kis csapatot gyűjtve szálljunk lóra, és vizsgáljuk meg, vajon Henrik király hajlandó-e a nekünk járó adót megfizetni. Mert hogyha nem különbözik a többi királytól – mint hisszük -, akkor öldöklés és mérhetetlen tűzvész pusztítja el országát”. A magyarok beváltották fenyegetésüket, mert végigdúlták Szászországot, és Püchen mellett magára Henrik királyra mértek vereséget. Bizonytalan, hogy a Szászországban járt kalandozók vagy pedig egy másik sereg jutott-e el még ebben az évben a Rajnán túli Lotaringiába, amelyet ugyancsak megsarcoltak. Károly francia király csatára készült ellenük, de nem gyűlt össze elegendő katonája.

Egyetlen forrásunk a magyarok 919. évi itáliai hadjáratáról is szól.¹⁶⁵¹ Nem kizárt, hogy ezzel azonosnak tekinthető az az itáliai katonai akció, amelynek dátumaként 920. februárt ismerjük.¹‘⁶⁶¹ A következő néhány év kalandozó hadjáratainak időpontjai különben sem mentesek a problémáktól. r

Így mindenekelőtt bizonytalan, hogy Verdun felgyújtása 921-ben volt-e,

avagy a 917. évi kelet-franciaországi portyázáshoz kapcsolható-e inkább.¹⁶⁷¹ 922. február 4-én a Dursac és Bugat vezette csapatok már Apuliában (azaz Dél-Itáliában) hadakoztak. (A Dursac nevet nem tudjuk megbízhatóan magyarázni, a Bugat név pedig Bogátnak hangozhatott.) Ezt megelőzhette észak-itáliai szereplésük, ahol talán Berengár király hívására jelenhettek meg, aki immár sok év óta rendszeres évi adó fizetésével tudhatta magát a magyarok „szövetségesének”. Berengárt éppen 922-ben űzték ki Itáliából, s helyébe Rudolfot, Gallia Cisalpina királyát hívták be. Verona és Brescia között a magyarok győzelmet arattak Rudolf lombard hívei felett. Ezen itáliai hadjáratnak tehát még 921 végén kellett indulnia, s 921/922 telét a portyázók Itáliában tölthették.^[68]

r

Újabb egyévi szünet után, 924-ben folytatódtak a magyar kalandozások. Ekkor ismét Berengár király hívta segítségül őket, akik Salardus (magyarosan Szalárd) vezetésével törtek be Itáliába, s március 15-én – a dátum megint tél végi hadba szállásra mutat – felégették Pavia városát. Apusztítást túlélő paviaiak nagy mennyiségű ezüsttel váltották meg életüket és városukat. Ezt követően a magyarok az Alpokon átkelve Galliát kívánták pusztítani. Alighogy kitették azonban lábukat Itáliából, ellenfelei megölték Berengár királyt, így a kalandozók galliai terve nem valósult meg. Rudolf (Berengár riválisa, Gallia Cisalpina királya) és Provence-i Hugó beszorították a magyarokat az Alpok hegyszorosai közé. Onnan ugyan úttalan utakon sikerült még kitörniük, és a Földközi tenger melléki Gothiára támadniuk, de mivel Rudolf és Hugó nem hagyott fel üldözésükkel, sokan ennek estek áldozatul, másokat pedig fertőző betegség támadott meg, s ez okozott körükben nagy emberveszteséggel járó pusztítást.¹‘⁶⁹¹

924-ben egy másik portyázó haderő harcosai Szászországra törtek, ahol az országon „végigszáguldozó magyarok lángba borították a városokat és a településeket, s mindenütt akkora mészárlást rendeztek, hogy szinte végpusztulással fenyegettek”. A szászoknak sikerült elfogniuk egy magyar főembert, akit társai mindenáron igyekeztek kiváltani, nem sajnálták volna érte az aranyat és az ezüstöt. Henrik király azonban békét kért az országot fosztogató csapatok vezéreitől, akik – miután a foglyot „egyéb ajándékok kíséretében” megkapták – ráálltak erre, s kilenc évre békét kötöttek. Henrik a béke megváltása fejében rendszeres évi adót fizetett a magyaroknak.¹⁹⁰¹

Újabb egyéves szünet következett a portyázásokban, majd 926-ban ismét messzi útra indultak a kalandozók. Előbb Bajorországot pusztították, majd Svábföld következett soron. A magyarok Sankt Gallen monostorára támadtak, amelynek lakói készültek az ellenállásra, az apáttal az élen a barátok közül többen fegyvert öltöttek, még a cselédségre is számítottak. A szerzetesek megerősítettek egy, a monostorhoz közeli helyet, ahová – a magyarok támadását közvetlenül megelőzően – átvitték legértékesebb kincseiket. Mivel azonban a támadás váratlanul érte a barátokat, akik ráadásul kételkedtek abban, hogy az ellenség megrohanja monostorukat, majdnem elkéstek értékeik menekítésével, s nem egy kincs ott maradt. A Sankt Gallen-i portyázásról becses és részletes leírás maradt ránk, úgyszólván az egyetlen, amely életteli, emberközeli képet nyújt a többi forrásban csak alaktalan, barbár tömegként ábrázolt kalandozókról. E leírás szerint a portyázó támadások váratlanságát haditaktikájuk idézte elő, mivel a magyarság „nem együtt vonult, hanem csapatonként támadta meg a városokat és a falvakat, mivel senki sem állt ellen, és kifosztván felperzselte azokat, s így váratlanul tört rá a készületlen emberekre, ahol csak akart. Az erdőkből is százasával vagy olykor még kisebb csapatokban törtek elő az ottrejtőzők; a füst azonban, és a tüzektől vörös ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok”.

A magyarok május 1-jén jelentek meg Sankt Gallenben. A szerzetesek már biztonságos helyre menekültek, csak egy félkegyelmű barát, Heribald maradt vissza a kolostorban, akinek az apát még nem adta ki évi járandóságát. Félelem nélkül várta a magyarok betörését, és éppen nyugodtan sétálgatott, amikor „azok betörtek tegzesen, fenyegető dárdáik és nyilaik miatt ijesztően. Minden helyet alaposan átvizsgáltak; biztos, hogy sem a nemet, sem a kort nem kímélték. Egyedül őt találták ott állva középen, rettenthetetlenül. Csodálták, mit akar, miért nem menekült el. Eközben a tisztek a gyilkolásra elszánt embereknek megparancsolták, hogy tartsák féken fegyverüket, és tolmácsok közreműködésével kikérdezték, s mikor belátták, hogy együgyű szörnyszülöttel állnak szemben, valamennyien kinevették és megkímélték életét. Szent Gál kőoltárát érintésre sem méltatták, mivel korábban már gyakran csalatkoztak az efféle dolgokban, hiszen semmi egyebet nem találtak bennük, mint csontokat és hamvakat. Megkérdezték végül balga emberüket, hol van elrejtve a hely kincstára. Midőn az buzgón a templomkincstár rejtett ajtójához vezette őket, feltörvén azt, gyertyatartókon és aranyozott koronákon kívül, amelyeket a sietve menekülők hagytak hátra, semmit nem találtak ott, pofonokkal fenyegették meg, mert becsapta őket. Közülük ketten felmásztak a haranglábra, úgy gondolván, hogy az annak csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehet az így nevezett hely istene csak akkor [Sankt Gallen védőszentje Gallus, azaz Gál volt, ami latinul kakast jelent], ha értékes fémből van öntve, s miközben egyikük erősebben előrehajolt, hogy azt lándzsájával leszakítsa, a magasból az udvarra zuhant és elpusztult. Ezalatt a másik az Isten szentélyének meggyalázására a keleti szárny csúcsára ment és nekikészülődött, hogy szükségét végezze, hátraesve azonban lezuhant, és teljesen összezúzta magát. Miközben e keltőt ajtószárnyak között égették – amint azt később Heribald elmondta -, és a lángokádó máglya hevesen belekapott a szemöldökfába és a mennyezetbe, s husángokkal többen versengve szították a tüzet, Gallus templomát. semmiképpen sem tudták felgyújtani”.

„A tisztek, elfoglalván a kolostor udvarát, gazdagon lakmároztak. Heribald is jól belakott velük együtt, úgy, ahogy még soha, mint később maga mondogatta. Mivel azok szokásuk szerint székek nélkül a zöld fűre heveredtek le a lakomához, Heribald magának és egy bizonyos foglyulejtett klerikusnak [papnak] kis székeket hozott. Miután pedig azok a lapockákat és az áldozati állatok más részeit félig nyersen, kések nélkül, fogukkal marcangolva falták fel, a lerágott csontokat tréfálkozva egymáshoz dobálták. Bort is, amit tele csöbörben középre helyeztek, egyformán mindenki annyit ivott, amennyit akart. Miután pedig a színbortól felhevültek, valamennyien félelmetesen kiáltoztak isteneikhez, a klerikust és a balga emberüket arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A klerikus, jól ismervén nyelvüket – ezért hagyták ugyanis életben -, hangosan velük kiabált; miután az ő nyelvükön eleget tombolt, könnyek között elkezdte a »Szentelj meg minket« kezdetű, a szent keresztről szóló antifónát, a kereszt feltalálásának ünnepe [május 3.] másnap volt, ezt vele énekelte – bár rekedt hangon – Heribald is. Mindazok, akik ott voltak, a foglyok szokatlan énekére összesereglettek, s túláradó jókedvükben táncoltak és birkóztak a főemberek előtt. Néhányan fegyverrel is összecsapva megmutatták jártasságukat a haditudományban.”

„Az erődítmény irányában fekvő erdőben a felderítők hirtelen kürtjel és nagy kiáltozás közepette sietve közelegtek. Jelentették, hogy fegyveres csapatokkal megerősített erőd található közelükben. A férfiak, egyedül hagyván a kolostorban a klerikust és Heribaldot, sebesen kifelé igyekeztek, ahogyan csak tudtak, s gyorsabban, mint bárki hinné, harcra készen csatasorba álltak, ahogy szoktatták őket. Miután értesültek az erőd adottságáról, hogy tudniillik nem lehet megostromolni, hogy a támadók számára a hely csak egy hosszú és igen szűk földszoroson keresztül közelíthető meg igen nagy veszteséggel és biztos veszedelmükre, hogy annak védői sokaságuk előtt – ha férfiak – nem fognak meghátrálni, amíg élelmük van, odahagyván tehát a monostort, mivel annak istene, Gallus – véleményük szerint – ura a tűznek, a falu néhány házát felgyújtották, hogy lássanak, közeledett ugyanis az éjszaka, és elhallgattatván a kürtöket és az embereket a Konstanzba vezető úton eltávoztak. Az erődbeliek azonban azt gondolták, hogy a monostor áll lángokban, értesülvén távozásukról rövidebb utakon üldözni kezdték őket, és a sokaságot messziről követő felderítőket szemből megtámadván néhányat közülük megöltek, egyiküket pedig megsebesítve fogolyként magukkal hurcolták. A többiek, nagy nehezen elmenekülve, kürtökkel jelt adnak a sokaságnak, hogy óvakodjanak. Ők pedig a lehető leggyorsabban birtokba vették a mezőt és a síkságot, s a csatasort – a körülményekhez képest – serényen felállítva, a kocsikat és az egyéb málhát körben elhelyezve egymást váltva őrködtek azéj folyamán, és a füvön elterülve csendben borozgatással és alvással töltötték az időt. Amint megvirradt, rárontottak a közeli falvakra, felkutatták és elrabolták mindazt, amit a menekülők hátrahagytak, és az összes épületet felgyújtották, ami mellett csak elhaladtak.” Az erődítménybe eljutó Heribald és a klerikus így formált véleményt a Sankt Gallent dúló magyarokról: „Midőn pedig pihenés közben megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen oly nagy számú »vendégei«, így szólt: »Bizony, igen tetszettek, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a kolostorunkban, higgyétek el nekem. Ételt és italt ugyanis bőkezűen adtak nekem…« A klerikus pedig így szólt: »Ha nem akartál volna inni, pofonokkal kényszerítettek.« »Nem tagadom – válaszolta -, az az egy bizony nagyon nem tetszett, hogy annyira műveletlenek voltak. Igazán mondom nektek, soha nem láttam ilyen bárdolatlan embereket Szent Gál kolostorában. Ugyanolyan féktelenséggel viselkedtek a templomban és a kolostorban, mint kinn a mezőn.«”

A Sankt Gallent elhagyó magyarok Konstanz külső falait felégették, de a város nem jutott kezükre. Elözönlötték a Rajna mindkét partját. A déli oldalon tartózkodókat az egyik éjszaka kellemetlen meglepetés érte. Amikor már az álom és a bor elnyomta őket, és készületlenek voltak, egy helyi erőkből álló csapat megrohanta őket, s nagy pusztítást vitt végbe köztük. „A folyón túl tartózkodó ellenség [magyarság] társai pusztulását tétlenül nézte, haragjukban felfegyverkezve a folyó partjára rohantak vadul, dühüknek eleget téve igen sok nyilat lőttek ki, s kutyaszerű üvöltéssel rettenetes hangon kiáltoztak”, de a győztes helyi seregvezérnek sikerült a magyaroktól rablott zsákmányt magával vinnie. Ezt követően a kalandozók Elzászra támadtak, ahol győzelmet arattak Liutfred ellen, noha maguk is nagy veszteségeket szenvedtek. A portyázó sereg – hihetően annak egy része – északi irányban, Lotaringián átkelve az Ardennek hegységig jutott, míg másik része nyugat felé fordulva, Franciaországon át, egészen az Atlanti-óceánig haladt előre. Galliai sikereiket elősegítette, hogy Rudolf király kitért az ütközet elől. A 926. évi kalandozó hadjárat elhúzódására mutat, hogy noha már május 1-jén megérkeztek Sankt Gallenbe, de még július 29-én is a keleti frank területen portyáztak. Mindjárt a következő évben, 927-ben X. János pápa testvérének a hívására vállalkoztak itáliai katonai akcióra. Ennek során sikerült visszatérnie megbízójuknak Rómába, ahonnan riválisai kivetették, a magyarok pedig nem csupán Toscanát dúlták [72]

fel, hanem Dél-Itáliát, Apuliát is pusztították.

Az itáliai hadakozást követően szokatlanul hosszú, hatéves szünet következett a magyar kalandozásokban, bár nem lehet kizárni, hogy kisebb jelentőségű portyázások ezekben az években is történtek Itáliába. Nem került viszont sor németországi katonai akcióra, amelynek alapvető oka a Henrik által 924-ben pénzen vásárolt, kilenc évre szóló béke volt. 933-ban viszont két irányban is hadra keltek a magyarok. Az itáliai kalandozásról, a puszta tényen túl, nincs hírünk. Sokkal részletesebb tudósítások szólnak viszont az ugyancsak 933. évi, Szászország elleni támadásról. Ennek közvetlen előzményét az szolgáltatta, hogy – nyilván a kilencévi béke lejártával – „a magyarok követei a király [Henrik1 elé járultak a szokásos ajándékokért, de elutasításra találva üres kézzel tértek vissza földjükre”. Erre a magyarok fegyveresen indultak Szászországba, s ehhez az akciójukhoz a dalamancoktól kértek segítséget, de egykori szövetségeseik most nem nyújtottak nekik támogatást. A magukra maradt portyázók tehát, „amilyen hirtelen támadással csak tudtak, a türingiaiak határaira törnek, ellenség módjára keresztül-kasul beszáguldozva azt az egész területet. Itt azután a fegyvertársak két részre oszlottak, s egyik felük nyugat felé nyomult, hogy a behatolást Szászországba nyugati és déli irányból kísérelje meg. Az időközben a türingiaiakkal is egyesült szászok felvéve velük a harcot, miután vezéreiket levágták, azon az egész vidéken szétszórták eme nyugati rész maradékát. Egyesek közülük éhen vesztek, a többit a hideg tizedelte meg, sokan pedig vagy levágva vagy fogságba esve, amint erre rászolgáltak, nyomorultul elpusztultak” – írja erről az akcióról a jól értesült szász krónikás.

A keleten maradt magyar sereg egy város ostromához kezdett, amit el is foglalt volna, „ha az éjszaka nem korlátozza látásukban a harcolókat. De mert ezen az éjszakán szereztek tudomást társaik sorsáról és az erős sereggel ellenük vonult király [Henrik1 megérkezéséről is – a király ugyanis ama hely mellett táborozott le, amelyet Riadénak hívnak -, rémület töltötte el őket, és táborukat hátrahagyva szokásuk szerint hatalmas tűz- és füstjelek révén összevonták a szétszóródott csapatokat”. A Merseburg mellett március 15-én megvívott csatáról egy másik forrásunk ekként emlékezik meg: A királynak Merseburg közelébe érkezését követően „haladék nélkül megkezdődik az ütközet, és a keresztények oldalán gyakran hallatszik a szent és csodálatos Kürie eleiszon »Isten irgalmazz!« kiáltás, míg amazok oldalán az ocsmány és ördögi hui, hui”. A szászok – Henrik király tanácsára – „rendezett hadsorokban egyszerre rohamoznak, s nem akad olyan, akigyorsabb lovával megelőzné a lassúbbat, hanem ahogy a király mondotta, egyik oldalról a pajzsokkal fedve, pajzsaikon felfogják az ártalmatlanná vált nyíllövéseket, azután, ahogy a bölcs férfiú megmondta, gyors rohammal rájuk mennek, úgy, hogy amazokból nyögések közben előbb távozik az élet, semmint másodszor kilőhetnék nyilaik villámait. És Isten kegyes ajándéka folytán bekövetkezett az, hogy amazoknak inkább a futáshoz, semmint a csatához jött meg a kedvük. Lustának szidják akkor a gyors paripát; ezenfelül a melldíszek ékessége és a fegyverek tekintélye sem nyújt védelmet a magyaroknak, hanem csak terhet jelent számukra. Eldobálják ugyanis íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket elvetik, hogy a lovak annál könnyebben futhassanak, és csupán a menekülésre van gondjuk. De a mindenható Isten – írja a jámbor középkori krónikás -, aki elvette tőlük a bátorságot a harcra, megtagadta tőlük a menekülés lehetőségét is. Miután tehát legyilkolták és megfutamították a magyarokat, kiszabadítják a foglyok mérhetetlen tömegét, és a gyászt az öröm énekével cserélik fel”. A nyugati források elképesztően nagynak ábrázolták mind a magyarok seregét, mind személyi veszteségeiket. Az egyik szélsőséget az a forrás jelenti, amely 36 ezer főben, a másik végletet pedig az a kútfő, amely 100 ezer főben adta meg a magyarok halottainak számát. A már idézett szász forrásunk egyértelműen a nehézfegyverzetű szász csapatok fölényében jelölte meg „a könnyűfegyverzetű ellenség”, vagyis a magyarok vereségének okát; szerinte a portyázók az ütközetben nem sok embert vesztettek, mert „amikor észrevették a páncélos sereget, annyira futásnak eredtek, hogy nyolc mérföldön keresztül alig néhányukat tudták csak levágni vagy

[74]

fogságba ejteni”. A 933. évi szászországi kalandozás igazi balsikere a magyarok számára nem elsősorban maga a riadei (merseburgi) katonai, csatabeli vereség volt – hiszen különböző mértékű hadi kudarcok már a megelőző évtizedekben is érték őket -, hanem az, hogy a kilencévi fegyverszünetet jól felhasználó, kellően megerősödött Henrik német királyt nem tudták az egészen addig rendszeresen behajtott adó megfizetésére kényszeríteni, továbbá hogy nagy hasznot hajtó foglyok nélkül voltak

[75] kénytelenek visszatérni Szászországból.

Hogy maguk a magyarok sem tekintették súlyos kudarcnak a riadei vereséget, mutatja: nem okozott törést a kalandozásokban, hiszen 934-ben szintén két irányban indultak portyázások. A nyugat-európai katonai akcióról csak annyi ismerettel rendelkezünk, hogy egészen Metzig nyomultak előre a csapatok.¹²⁶¹‘ Részletesebb híradás maradt ránk a dél feléfolytatott hadakozásról, mivel erről bizánci és arab kútfő is beszámol. A görög forrás szerint 934 „április havában történt a rómaiak [bizánciak] ellen a türkök [magyarok] első hadjárata, akik a fővárosig [Konstantinápolyig] száguldván minden thrák lelket zsákmányul ejtettek. Elküldetett tehát Theophánész patrikiosz., hogy egyezséget kössön velük. Theophánész csodálatos módon és okosan járt el velük szemben, amit csak akart, keresztülvitte, és részükről okosságáért és leleményességéért sok dicséretben és csodálatban részesült. Romanosz császár pedig tanúságot tett nagylelkűségéről és emberszeretetéről is, amennyiben nem kímélt semmi pénzt a foglyok kiszabadításáért”. Semmi kétség tehát, hogy a bizánci uralkodó pénzen szerzett időleges nyugalmat a magyaroktól. Erről a katonai akcióról egy részletes, bár helyenként nehezen értelmezhető arab forrás szintén megemlékezik. Innen tudjuk, hogy a 934. évi portyázásban a magyarok a besenyőkkel együtt vettek részt, s előbb W.l.n.d.r város ellen vonultak fel „mintegy 60 ezer lovassal. Ezt a sereget nagyobb toborzás és csapatösszevonás nélkül állították ki, egyébként 100 ezer lett volna a számuk”. A forrásban városnak nevezett W.l.n.d.r-on a dunai bolgárok értendők. E támadás hírére a bizánci császár „12 ezer kereszténnyé lett mohamedán lovast küldött ellenük, akik arab módra lándzsával voltak felfegyverezve, 50 ezer bizáncival együtt. Nyolc nap alatt érték el W.l.n.d.r városát. Tábort ütöttek mögötte, majd felvonultak az ellenséggel szemben. A türkök [magyarok és besenyők] előzőleg már nagy tömeget megöltek W.l.n.d.r népéből, a város lakói azonban falaik védelmében kitartottak egészen addig, amíg oda nem érkeztek a segédcsapatok”. Az első napi csata eredményeképpen a keresztény mohamedánok és a bizánciak „kerültek előnyösebb helyzetbe, minthogy kétszer annyian, voltak, mint a türkök”.

Másnap a besenyő „király” vette át a türk sereg vezetését. „Mikor megvirradt, a besenyő király sok lovasosztagot rendelt a jobbszárny mellé, mindegyik osztag ezer lovast számlált, ugyanígy a balszárny mellé is. Mikor azután felsorakoztak a csatasorok, a jobbszárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a balszárnyra. A balszárny lovasosztagai is felvonultak, és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobbszárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék. Maga a türk jobbszárny, középhad és balszárny azonban nem mozdult. A lovasosztagok tovább folytatták akciójukat ezres csoportokban: azok, akik a türkök

jobbszárnya mellett voltak, elkezdték nyilazni a bizánciak balszárnyát, majd a bizánciak jobbszárnya felé törekedve, állandó nyilazás közben a bizánci derékhadig is eljutottak. Azok a lovasosztagok pedig, amelyek a türkök balszárnya mellől indultak ki, a bizánci jobbszárnyat nyilazva haladtak a bizánci balszárny felé, miközben a derékhadig is eljutottak. A lovasosztagok a bizánci derékhadnál találkoztak, és a leírt módon váltogatták egymást. Mikor pedig a kereszténnyé lett mohamedánok és a bizánciak látták, hogy miként bomlanak fel soraik, s hogyan tér rájuk vissza állandóan a nyílzápor, rendezetlen soraikkal támadásba mentek át, s az eddig mozdulatlanul álló türk [fő-1sereget rohanták meg. A [türk1 lovasság utat is nyitott nekik. Utána azonban egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Ez a nyílzápor lett az oka a bizánciak megfutamodásának: a türkök ugyanis a nyílzápor után rendezett sorokban végrehajtott támadásukkal megszerezték a győzelmet. Az ő soraik ugyanis rendezett állapotban maradtak, és nem bomlottak fel. A lovasosztagok jobbról és balról száguldoztak. Előkerültek a kardok is. Elsötétült a láthatár, és sűrűn hangzott a lovasok kiáltása. A bizánciak és a kereszténnyé lett mohamedánok közül mintegy 60 ezren estek el, úgyhogy a türkök az ő holttesteiken át hágtak fel a város falára. A város elesett, s a kard nem nyugodott benne napokig, népét fogságba vitték.” A Bulgáriában megvívott csata jól szemlélteti a besenyőkkel szövetkezett magyarok Bölcs Leó által leírt és más ütközetekből is jól ismert hadi taktikáját. Az itt olvasható sereglétszámok mindenesetre erősen túlzók. A győztes összecsapás után a türkök Konstantinápoly felé vonultak. A bizánci császárváros „falai alá érve 40 napig táboroztak ott. Közben a nőket és a gyermekeket eladták szövetből készült ruhákért, valamint brokát- és selyemruhákért. A férfiak között azonban nagy öldöklést vittek végbe, és egyet sem hagytak élve közülük, bár néha leöldösték az asszonyokat és a gyermekeket is. Ezután kiterjesztették portyáikat ezen a vidéken”. Valószínű, hogy a honfoglalás után, 934-et megelőzően is vezettek a magyarok portyázó akciókat a Balkán-félszigetre – így pl. a 917. évire, vagy talán egy 924 körüli mozgolódásra források utalnak -, de a Bizánci Birodalom, illetve annak székvárosa elleni első komoly támadásukat 934-ben indították.

935-ben ismét távoli útra vállalkoztak a magyarok nyugati irányban. A Rajnán átkelve Burgundiát és Aquitániát dúlták, majd amikor arról értesültek, hogy Rudolf király felvonult ellenük, Itáliába mentek át. A 936. évben nincs hírünk magyar portyákról, viszont a 937. évi nagyszabásúnyugat-európai kalandozás közvetlen előzményei a 936-ban ott bekövetkezett változásokkal voltak kapcsolatosak. A Rajnától nyugatra és keletre egyaránt személyi változások történtek a frank államok élén. A nyugati frankoknál (franciáknál) a Karoling-családbeli Lajos került a trónra, a keleti frankoknál (a németeknél) pedig az elhunyt Henriket, a riadei győzőt fia, Ottó váltotta fel. Egy szász forrás szerint a magyarok 937. évi portyája azért indult, hogy „kipróbálják az új király [Ottó] vitézségét. Betörtek a Frankföldre, és elhatározták, hogy ha lehetséges, a nyugati égtáj felől megtámadják Szászországot. Amikor pedig erről Ottó király értesült, késedelem nélkül eléjük sietett erős hadsereggel, megfutamította és határairól kiűzte őket”. Ottó nyugati irányban egészen Metzig üldözte a magyarokat, akik így nem tudták elérni céljukat, azt, hogy az új német királyt adófizetőjükké tegyék. A Rajnán átkelve Lotaringiára támadtak. Reims környékén megismétlődött a Sankt Gallen-i eset: az egyik magyar a templom tornyán megcsillanó aranyozás miatt mászott fel oda, de a földre zuhant és meghalt. Március 24-én érték el a Párizstól nem messze levő Sens városát. E dátum arra enged következtetni, hogy a magyarok e portyája még a hideg téli hónapok valamelyikében indulhatott el. Lajos királynak nem volt elég ereje ahhoz, hogy megakadályozza franciaországi pusztításaikat. Orléans-nál helyi ellenállással kellett megküzdeniük, de azt legyűrték. Nyugati irányú akcióik során – a kalandozások történetében immár másodízben – eljutottak az Atlanti-óceán partjáig. Visszafelé július hónapban Burgundiát dúlták, majd Itáliában fosztogattak. A mérhetetlenül sok magyar mélyen behatolt az Appennini-félszigetre, Capua környékén „elpusztított és felprédált mindent.; senki nem akadt, aki ilyen sokasággal képes lett volna szembeszállni”. Veszélybe került Nápoly is, de végül a csapatok nem ostromolták meg a várost. A Capua környéki nagy győzelem miatt elbizakodva és temérdek zsákmánnyal megrakodva vonultak – nyilván már jócskán őszi időben – haza Itáliából, amikor a helyi lakosok által állított csapdába estek, akik sokakat megöltek közülük, és rablott kincseiket elvették.¹⁷⁹¹

Nyilván a 937. évi szászországi kudarc adja magyarázatát annak, hogy a következő évben, 938-ban a portyázók ismét bevonullak oda, ezúttal Türingia felől. Erről a hadjáratukról a gyakran idézett szász forrás ekként számol be: „Régi ellenségeink, a magyarok hirtelen betörtek Szászországba, s miután letáboroztak a Bode folyó partján [Merseburg vidékén], elözönlötték innen az egész vidéket. Az egyik vezér pedig, akit egyseregrésszel a táborból kiküldtek, aznap estefelé a Steterburg nevű város környékére irányította hadtestét. A városbeliek viszont észrevéve, hogy az ellenség részint a megtett úttól, részint a roppant esőzés miatt igen nehézkesen mozog, merészen kitörtek a kapukon, s előbb csak kiáltozással rémisztgetve, majd váratlanul megrohanva ellenfeleiket igen sokat megöltek közülük, és miután néhány hadijelvényükkel együtt lovaik nagy tömegét is hatalmukba kerítették, megfutamodásra kényszerítették maradékukat. A menekülésükre felfigyelt, útjukba eső városok mindenütt fegyverekkel zaklatták őket, s legtöbbjüket levágták, az említett vezért pedig egy eliszaposodott vízgyűjtőfélébe szorítva veszejtették el. A sereg észak felé tartó részét ugyanakkor egy szláv – cselből – a Drömlingnek mondott helyre vezette, ahol a viszontagságos helyi körülmények következtében, illetve fegyveresek csapatától körülzárva odavesztek, nagy ijedelmet keltve ezáltal a többiekben. Eme sereg vezére kevesedmagával elmenekült ugyan, de elfogták, s miután a király [Ottó] elé vezették, súlyos váltságdíj fejében váltották ki. Ezek hallatára zűrzavar uralkodván el az ellenség összes táborán, futásban kerestek menekülést.”¹‘⁸⁰¹ A 937. évi szászországi csorba kiköszörülésére indított hadjárat tehát teljes kudarccal végződött. A korábbi évtizedekben oly könnyű zsákmányt kínáló Szászország – előbb Henrik, majd Ottó király céltudatos politikájának következtében – egyre keményebb, feltörhetetlenebb dióvá vált a portyázó magyarok számára. A gyors egymásutánban két ízben, 937-ben és 938-ban elszenvedett vereség véget vetett a magyarok szászországi portyáinak. A nyugati irányú kalandozó hadjáratok útján a 930-as évek végére kezdett felépülni az a szilárd „fal”, amely meggátolta a magyarok behatolását az ezen túli területekre.

Egyévi szünet után, 940-ben ismét folytatódtak a magyar katonai akciók, ez alkalommal Itália ellen. Áprilisban törtek be az Appennini-félszigetre, hadakoztak Róma közelében, majd Rietinél vereséget szenvedtek a langobardoktól. 941 táján déli irányban akartak hadat vezetni, de nem tudtak átkelni a Dunán, „belefulladtak annak sodrába, .közülük csak kevesen maradtak életben, s tértek vissza országukba, azok is üres kézzel”. [82]

A magyarok 942. évi portyájáról – a távoli Ibériai-félszigetre – nyugati és arab források egyaránt tájékoztatnak. Az előbbi alapján tudjuk, hogy e hadjárat itáliai katonai akcióval kezdődött, de Hugó király „tíz mérő pénzt adva békét kötött a magyarokkal, és túszokat kapva tőlük, kikergette őket Itáliából, és vezetőt adván nekik, Spanyolországba küldte őket”. Hugó ispénzen vásárolt tehát békét tőlük. Az arab kútfő arról tájékoztat bennünket, hogy a magyarok erős lovashadserege a frankok országa (vagyis Dél- Franciaország) felől tört be az Ibériai-félszigetre. Andalúziában pusztítottak, arab kézen levő várakat ostromoltak, de Lérida városának megvívása, amely nyolc napig tartott, nem járt sikerrel. Az élelmiszer és az abrak hiányában vissza kellett vonulniuk, s hazafele útjukban a frankoktól súlyos vereséget szenvedtek. Egy másik arab forrás is említést tesz a magyarok Andalúzia és a szintén az Ibériai-félszigeten levő Galícia elleni

portyáiról.¹⁸³¹

A következő esztendőben, 943-ban megint két irányban indultak a magyar portyák. A déli katonai akcióban részt vevők áprilisban betörtek a Bizánci Birodalom területére, végigszáguldozták Görögországot, de

Theophánész patrikiosz békét kötött velük, amely öt évre szólt.¹⁸⁴¹ A nyugat felé induló csapatok csak alig 30-40 km-t tettek meg az Enns folyónál levő határuktól számítva nyugat felé, amikor az Ottóhoz hű bajor és karantán herceg serege a Traun folyó mellett, Wels városánál megállította őket, s augusztus közepén csatában győzelmet aratott felettük. A nyugati irányú kalandozások útjában tehát tovább épült az e portyázásoknak gátat vetni hivatott „fal”. Többéves szünet után, 947-ben nem is német területek, r

hanem Itália felé indultak katonai akciók. A sereget Árpád unokája, Taksony vezette. II. Berengár itáliai király pénzen szerzett békét, azt követően, hogy a magyarok egész Otrantóig végigdúlták az Appennini- félszigetet. A sikerek mellett veszteség is érte ekkor Itáliában a portyázókat. [861

Miután 947-ben Bajorországban uralomváltás történt, s a Welsnél győztes herceg halálával Ottó király öccse, Henrik lépett bátyja örökébe, a magyarok már 948-ban támadást intéztek ellene. Ezúttal sem tudtak azonban mélyen behatolni az ellenséges területre, mert a mai Nyugat- Ausztria Dunától északra eső részén, egy közelebbről meg nem határozható [871 helyen lezajlott ütközetben a bajorok ismét legyőzték őket. Az összecsapások egyre közelebb kerültek a magyar szállásterület nyugati határához, az Enns folyóhoz. Határ menti fegyveres villongások lehettek 949-ben és 950-ben is. Sőt 950-ben Henrik herceg vezetésével – 43 év óta első ízben – német sereg lépett magyar uralom alatti földre. Henrik betört az Enns folyótól keletre levő területre, s onnan nagy zsákmánnyal és értékes foglyokkal tért vissza. A magyarok 951. évi portyájuk során is elkerülték

r

Németországot, s Észak-Itálián keresztül vonultak – az Alpokon átkelve – Aquitániába, ahol csaknem egész nyáron dúltak és pusztítottak. Visszafelé szintén Itálián át vezetett útjuk. Közben azonban Itália északi részén uralomváltás történt: Ottó király szerezte meg a hatalmat, amelyet megosztott testvérével, Henrik herceggel. A hazatérő csapatok így Itáliában belefutottak a németekbe, s november végén súlyos vereséget szenvedtek tőlük.¹‘⁸⁹¹ 951 végére tehát immár a Balti-tengertől az Adriai-, illetve a Ligur- tengerig húzódott az a „fal”, amely a nyugatra járó kalandozók útját zárta el. Ekkor úgy tűnt, a német fejedelmek végleg eltorlaszolták az utat a magyar portyák elől.

E több évtizedes szívós munkával megépített „falon” azonban még egy alkalommal rés támadt. 953-ban ugyanis Ottó király ellen belső lázadás tört ki, amelynek élén közeli rokonai álltak: Liudolf herceg, a fia, valamint Vörös Konrád lotaringiai herceg, a veje. A magyarokat 954 elején a lázadó hercegek hívták be Németországba. A magyarok Karintián át vonultak fel Bajorországba, majd onnan Frankföldre. Ottó király a magyarok megjelenésének hírére hadba szállt, de Liudolf nem apja ellen vezette alkalmi szövetségeseit, hanem továbbküldte őket nyugat felé. A magyarok március 1-jén keltek át a Rajnán – ami megint korai, téli időszakban történt hadba vonulásukról vall -, s ettől kezdve a másik lázadó herceg, Konrád vezette őket saját személyes ellenfelei ellen. Az észak felé fordult lovascsapatok végigpusztították a mai Belgium területét, ütközetet vívtak a lobbes-i monostor mellett, majd Cambrai városa alatt, április első napjaiban. Ez utóbbi ostroma során vesztették el a kalandozók a seregüket vezető Bulcsúnak az öccsét vagy unokaöccsét, aki kevesedmagával a városfalak kikémlelésére indult, de társai magára hagyták, s így a városiak fogságába került. Azok megölték, s fejét a fal tetejére tűzték ki. Bulcsú meg akarta bosszulni közeli rokona halálát, de nem tudta az ostromot sikerrel befejezni. Ekkor a magyarok azt ajánlották fel, hogy a fej ellenében minden foglyukról és zsákmányukról lemondanak, s békét kötnek. A cambrai-iak visszautasították ezt az ajánlatot, s emiatt el kellett viselniük azt, hogy az ostromlók tűzhalálra ítélték a be nem vett várost, s égő nyilakat lőttek rá. A védők azonban eloltották a tüzet, s megakadályozták, hogy a város az ellenség kezére kerüljön. A magyarok viszont a váralját elpusztították, foglyaikat megölték. A sikertelen ostrom után délre fordultak. Franciaországot dúlták, majd Burgundiában nem kevesen estek áldozatul a csatáknak és a betegségeknek. A megmaradottak Italian át tértek haza.¹⁹⁰¹

A következő év, 955 első felében, miután a belső lázadás fészke, Regensburg, Ottó kezére jutott, a lázadó hercegek meghódoltak a királynak. Szász forrásból tudjuk, hogy Ottó király „július 1-je táján bevonult Szászországba, szembetalálkozott a magyarok követeivel, akik látszatra a régi hűség és jó viszony kedvéért látogatták őt meg, valójában azonban – mint egyesek tartották – azért, hogy szemügyre vegyék a polgárháború alakulását”. Alighogy néhány napi tartózkodás után „némi szerény ajándékkal ellátva békében elbocsátotta őket”, hírt szerzett arról, hogy a magyarok betörtek a Német Királyságba. A portyázók itt minden bizonnyal a belviszályok folytatódására számítottak, amelyek – hitük szerint – 954- hez hasonlóan 955-ben is akadálytalan áthatolást biztosítanak Németországon keresztül, és bőséges zsákmányt ígérnek. Tudhattak arról is, hogy a szászok és a velük keletről szomszédos szláv fejedelmek között már 955 első felében fegyveres összecsapásokra került sor, ami nehezítette Ottó helyzetét. A magyarok július közepén törhettek be Bajorországba, a Duna és az Alpok pereme között pusztítottak. A Lech folyón átkelve Svábföldre támadtak, elvonultak Augsburg mellett, s annak vidéket – a Dunától az Iller folyóig – feldúlták. Az addig a környéken szanaszét portyázó és zsákmányszerző magyarok augusztus elején gyűlhettek össze, hogy megostromolják Augsburgot.

A város nem készült fel tartós ostromra, s a 954. évi polgárháború pusztításai következtében nem is volt sok esélye egy nagyobb támadás kivédésére. Erősítést jelentett viszont számára, hogy a környékbeli lakosság egy része behúzódott oda, s részt vett a védelemben. A magyarok előbb állandó rohamokkal zaklatták a védőket, majd koncentrált támadást intéztek a keleti kapu ellen, amely a Lech folyó fölé magasodott. A védelmet a város püspöke, az utóbb szentté avatott Ulrich (Udalrik) vezette. A keleti kapu megrohamozásának legvalószínűbb dátuma augusztus 8-a. Az ostromlók nagy erővel támadtak, de „a püspök katonái vitézül küzdöttek a kapu előtt, és egészen addig ellenálltak, míg a magyarok egyike, aki a többieket a harcban felülmúlta, és akinek vezetésébe és kiválóságába vetették minden bizodalmukat a csata órájában, megölve össze nem rogyott. Végül is a többiek, amint látták, hogy ez holtan roskad a földre, nagy félelemmel és siránkozással elragadták testét, és visszavonultak táborukba”. Az augusztus 8-ról 9-re virradó éjszakán a magyarok minden oldalról körbekerítették, ostromgyűrűbe fogták a várost. A falak lerombolása érdekében ostromgépeket vonultattak fel. 9-én reggel már éppen hozzákezdtek volna aváros megvívásához, amikor tudomásukra jutott, hogy seregével együtt Augsburg közelébe érkezett Ottó király. E hír hallatára – mint egy megbízható német forrás írja – a magyarok királya (azaz vezére) „megfúvatta kürtjét, amely az egész hadsereg előtt ismeretes volt, a kürtjelre az egész sereg felhagyott a város vívásával, és a királlyal való tanácskozásra sietve összejött, ő pedig megbeszélve embereivel a helyzetet, Isten adományából abbahagyta a város elleni harcot, és a dicsőséges király [Ottó] ellen vonult azzal a szándékkal, hogy őt embereivel együtt leverje, és győztesként térve vissza a várost és az egész országot szabadon elfoglalhassa”.

Ottó király az augusztus 9-i napot a csatára való előkészülettel töltötte. Az Augsburg melletti táborban csatlakozott hozzá a védők egy része, valamint veje, Vörös Konrád. Kölcsönösen folytak a felderítések, a szemben álló felek pontos ismeretekkel rendelkeztek egymás helyzetét illetően. Augusztus 10-e hajnalán a német sereg felkerekedett táborából. Amint megbízható szász forrásunk írja: „A sereget viszontagságos és nehezen járható terepen vezetik keresztül, nehogy az ellenségnek alkalma adódjék a csapatok megzavarására nyilaikkal, amelyeket oly átütő erővel használnak a bokrok rejtekéből. Az első, a második és a harmadik légiót a bajorok állították ki, s élükön Henrik herceg tisztjei álltak, mivel a herceg maga távol maradt a háborúból, ugyanis betegség gyötörte testét, amelyben meg is halt. A negyedik légiót a frankok alkották, akiknek vezére és gondviselője Konrád herceg volt. Az ötödikben, amely a legnagyobb volt, és amelyet királyi légiónak is neveztek, a katonák ezreiből kiválasztott vitézek és az elszánt ifjúság vonta gyűrű védelmében maga az uralkodó vonult. A hatodik és a hetedik légiót a svábok képezték, élükön azzal a Burcharddal [sváb herceggel], akihez a király testvérének leánya ment férjhez. A nyolcadik légióba ezer válogatott cseh vitéz tartozott – akiknek inkább jó fegyverük, semmint hadiszerencséjük volt -, s rájuk bíztak minden málhát és útipoggyászt, mintegy azt a légiót tartva a legbiztonságosabbnak, amely az utóvédet alkotja”. A német sereg abban a tudatban nyomult előre, hogy a magyarok a Lech folyó túlsó, jobb partján vannak.

a mhw< V /

mozgAti irfcnya \magviv Mbar ?

*

a $*gy«f fce’og visua vonulatnak

■ ranya

3. Az augsburgi csata, 955

A csata azonban váratlan módon kezdődött el, a szász krónikás szavai szerint „az események másként következtek be, mint ahogy [a németek1 elgondolták; a magyarok ugyanis semmit sem késlekedve átkeltek a Lech folyón, és a hadsereget megkerülve az utolsó légiót kezdték el nyilaikkal nyugtalanítani, majd hatalmas kiáltozások közepette rohamot indítottak, s miután egyeseket levágtak, másokat foglyul ejtettek, a légió többi fegyveresét – a teljes málhát hatalmukba kerítve – megfutamították. Hasonló módon támadtak a hetedik és hatodik légióra, s miután többségüket szétszórták, azok is megfutamodtak. A király [Ottó1 pedig, amint felismerte, hogy az ütközet az ellenkező oldalon zajlik, s hogy hátul az utóvédcsapatok veszélyben forognak, odairányította [Konrád1 herceget a negyedik légióval, aki a foglyokat kiszabadította, elragadta a zsákmányt az ellenségtől, s messzire űzte annak fosztogató csapatait. Miután a fosztogató ellenséges csapatokat mindenünnen kiverték, Konrád herceg győztes hadijelvényekkel tért vissza a királyhoz”. Ottó maga is beavatkozott a küzdelembe. A magyarok kénytelenek voltak elfogadni – az előre felállított hadrend felbomlása folytán – a számukra előnytelen kézitusát, amely a nehézfegyverzetű német sereg számára volt kedvező. Bár súlyos veszteségek érték a német sereget – Konrád herceget egy torkába fúródó nyíl ölte meg, s életét vesztette Ulrich püspök testvére is -, a csatában mégis ők kerekedtek felül. A magyarok közül a bátrabbak megkísérelték az ellenállást, de „amint látták, hogy társaik meghátrálnak, zavarodottan a mieink [németek1 közé keveredve elveszejtetnek. A többiek közül pedignémelyek a szomszédos falvakba húzódnak, ahol fegyveresektől körülzárva az épületekkel együtt égnek el, mások a közeli [Lech] folyón úsztatnak át, de mert a túlsó partoldal nem kínál a vízből kilépőknek kaptatót, visszabuknak a folyóba és odavesznek”. Az Augsburg közelében, a Lech- mezőn 955. augusztus 10-én megvívott csata a kalandozók súlyos vereségével végződött. A kudarcot tetézte, hogy a németek nem engedték szabadon menekülni a legyőzött magyarokat, hanem tovább üldözték őket a Lech jobb partján is. Ottó király őrizet alá vette a környező folyók összes réveit és gázlóit. A menekülők augusztus 11-én, a Lech-mező keleti részén csatára kényszerültek a Boleszláv herceg vezette, a németekkel szövetséges cseh sereggel, s vereséget szenvedtek ettől. A menekülés az újabb kudarc hatására még fejvesztettebbé vált. Ugyanakkor a magyarokat, akik éjszaka érkeztek a révekhez, „a hajókon levők részint a folyókba süllyesztették, részint megölték. Akiknek mégis sikerült átkelni, azok a partot őrzők keze által pusztultak el. Egyetlen utat vagy kitérőt sem sikerült találniuk úgy, hogy ott ne teljesedett volna be rajtuk nyilvánvalóan az Isten bosszúja” – írja a megbízható nyugati forrás. Német kézre kerültek a magyarok vezérei, Bulcsú, Lél és Súr is; őket haladéktalanul Regensburgba szállították, s ott augusztus 15-én akasztófán végezték ki. Csak a hagyomány szépítette meg utóbb ezt a szégyenletes eseményt azáltal, hogy Lél a kürtjével agyonütötte a németek császárát. Nem ismerjük az ütközetben részt vettek és elesettek pontos számát. Más vonatkozásban megbízható forrás a magyar sereg 100 ezres létszámáról szól, egyéb hagyomány 26 ezer német és 128 ezer magyar harcosról tud. Ezt mindenképpen túlzásnak kell tekinteni. A ma elfogadott (vagy elfogadható) nézet szerint a kalandozók kétségtelen számbeli fölényét a német sereg néhány ezres létszámához viszonyíthatjuk. Azt roppant valószínűnek tartjuk, hogy 955-ben igen jelentős, a korábbi években megszokottnál bizonnyal népesebb, talán 8-10 ezer fős magyar hadsereg vett részt a balul végződött katonai vállalkozásban, amely nyugat felé az utolsó volt.

Ezt követően már csak déli irányban vezettek a magyarok kalandozó hadjáratokat. 959 áprilisában a Bizánci Birodalom elleni katonai akció során egészen „a fővárosig [Konstantinápolyig] száguldottak, minden thrák lelket zsákmányukká tettek, és sok prédát szereztek”. A bizánci had azonban egy éjszaka rajtuk ütött, „levágták és leverték őket, zsákmányt és foglyokat szerezve. Azok pedig a nagy veszteség és vereség miatt megszégyenülve visszatértek saját földjükre”. A hagyomány feltehetőenezzel a hadjárattal kapcsolatban őrizte meg és színezte ki Botond történetét, [92]

aki Konstantinápoly falai alatt párviadalban legyőzte a görög óriást. Két év múltán, 961-ben újabb jelentős haderő csapott be Bizánc területére, és a császári hadvezér nem is merte csekélyebb számú katonaságával felvenni velük a harcot, hanem rejtve készítette elő támadását. „Erdőkön át titkon odalopódzott, a hunok [magyarok] táborát a távolból megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel rátört a szküthákra [magyarokra], és a hirtelen támadással a legrövidebb idő alatt olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan

r

tömegből nem sokan menekültek meg.” Újabb adatunk 968-ból van a délen kalandozó magyarokról. Ekkor Thesszaloniké mellett 300 portyázó elfogott 500 görögöt, akiket – nyilván fogolyként – Magyarországra vittek. Ez a siker bátorított fel Makedóniában, Konstantinápolytól nem messze 200 magyart, hogy hasonlót cselekedjék. Mivel visszatérőben a szűk úton vigyázatlanul vonultak, közülük 40-en fogságba estek, s ezeket a bizánci császár testőrei közé sorozta be.^[94]

Az utolsó déli irányú magyar kalandozás egy, az oroszokkal, a bolgárokkal és a besenyőkkel közösen indított, Bizánc elleni katonai akció során, 970-ben történt. A szövetséges seregek „átkeltek a Balkán­hegységen, és miután tábort ütöttek Arkadiupolisz falainak közelében, és ott várták a háborús összecsapást, egész Thrákiát felégették és kifosztották. A barbárok három részre voltak osztva (ugyanis a bolgárok és oroszok tették ki az első részt a türkök [magyarok] önmagukban külön voltak, a besenyők hasonlóképpen).” A bizánci sereg előbb a besenyők haderejét morzsolta fel, majd a hosszabb ideig eldöntetlenül folyt csata végül is a győzelmükkel ért véget. A vesztes sereg pusztulása csaknem hasonló lehetett, mint amilyent a magyarok 955-ben Augsburgnál szenvedtek el: a szövetségesek „megfutamodtak, és nemtelenül, nagy rendetlenségben menekültek. Követik őket a rómaiak [bizánciak], s ez egész mezőt hullákkal borítják. Foglyok is kerültek kézre, többen, mint az elesettek. Kevés kivétellel valamennyi túlélő sebesült volt. S nem került volna ki senki sem a veszélyből, ha a leszálló éjszaka nem akadályozta volna meg a rómaiakat az üldözésben. A sok tízezernyi barbárból – írja a bizánci forrás – mindössze néhány menekült meg.” Az arkadiupoliszi vereséggel véglegesen lezárultak a magyar kalandozások. A megerősödő Bizánci Birodalomellenében a portyázásoknak immár nem lehetett esélyük a sikerre. A bizánciak által húzott „fal” délen is útját állta a katonai akcióknak.

A magyarok 899 és 970 között legkevesebb 47 hadjáratot vezettek (38-at nyugat, kilencet dél felé). Bizonyosra vehető, hogy ezek a számok – közelebbről nem ismert, csak általánosságban említett hadjáratok idesorolásával – növelhetők, amint rendelkezünk információval azt illetően is, hogy északi irányban (a Kárpátoktól északra levő fehér horvátok ellen), valamint dél-délnyugat felé (az Adria melléki horvátok és a tőlük keletre élő szerbek ellen) is folytattak – esetleg megismétlődő – katonai akciókat. ¹⁹⁶¹ A kalandozások lezárultak, a portyázások keltette hadizaj elcsitulása egyaránt nagy jelentőségű volt mind Európa, mind pedig a magyarok számára.³³

1. FEJEZET

AZ ÁLLAMALAPÍTÁS ÉS A FIATAL ÁLLAM VÁLSÁGA

A befelé fordulás évtizedei

Miután lezárultak a nyugati irányú magyar kalandozó hadjáratok, a német területen megerősödött királyi hatalom 962-ben császárivá változott át, s lendületet kapott a keleti irányú terjeszkedés. A hasonlóképpen erőt gyűjtött Bizánc 970 után nem csupán a további magyar portyáknak emelt gátat, hanem hozzákezdett északi irányú hódításához, amely a Dunától délre elterülő bolgár államot fenyegette elsősorban. A magyar törzsek kárpát­medencei szállásterülete rövid időn belül két, terjeszkedésre vágyó császárság erővonalába került. Miután a kalandozások nem oldották meg a belső társadalmi feszültséget, amelyre pedig hivatva lettek volna, a válságból való kilábolásnak új módját kellett megtalálniuk. A magyar társadalom a maga problémáit és ellentmondásait 955, illetve 970 után többé nem „vitte ki” az országból, azaz nem idegen földön, Nyugat- és Dél- Európában kísérelte meg megoldani, hanem arra kényszerült, hogy ezt saját földjén tegye meg. Az egyre határozottabb arcélt öltő társadalmi csoport, az előkelők köre immár többé nem más országok rovására jutott gazdagsághoz és kincshez, hanem saját területén próbálta ezt megszerezni. A magyarok hosszú évtizedek óta a nomád államiság keretei között, fejedelemségi r

keretben éltek, ám ennek kötelékei meglazultak. Újra a társadalmat alkotó egységek, a törzsek szerepe értékelődött fel a központi irányítás rovására.

Hogy milyen sokkot idézett elő a Kárpát-medence nyugati részén élő magyarok körében az augsburgi vereség, arról kortárs forrás ekként szólt: „a magyarok népe a legszentebb és felettébb győzhetetlen Ottó király hatalmától megrémülve… mukkanni sem mer”.^[98 Kései, XII. századi nyugati források részint ugyanezt visszhangozzák, és meglepően életteli képet festenek arról a helyzetről, amelybe a magyarok 955, illetve 970 után jutottak. Az egyik szerint az augsburgi csatában a németek „annyira legyőzték és megalázták a magyarokat, hogy azok többé már mukkanni semmertek”. Egy másik szerint Ottó király oly súlyosan megverte a magyarok népét, hogy az nemcsak nem mert többé Németországra támadni, hanem reménytelenségében cölöpökkel és karókkal erősítette meg a mocsaras

[99]

helyeket a németek ellen. Hogy Géza békére törekedett, és nem a háborúságokban lelte nagyfejedelemmé tétele után az örömét, hazai forrás is megerősíti. Eszerint „valamennyi szomszédos, körös-körül elterülő tartománnyal figyelmesen béketárgyalásokba kezdett, noha azelőtt sosem telt kedve ilyesmiben”.¹¹⁰⁰¹ Ugyanakkor Géza nem ürítette ki az Enns folyótól keletre eső területeket, hanem próbálta megtartani a keleti irányú német előrenyomulás ellenére is. Ennek a küzdelemnek a részleteit nem ismerjük, végeredményét viszont annál pontosabban: a magyarok kénytelenek voltak fokozatosan feladni a mai Kelet-Ausztriára kiterjedő szállásterületüket. 970 táján jött létre a Duna völgyében Bajorország keleti őrgrófságaként Ostarrichi (a későbbi Osztrák Hercegség magja). Ettől délre a (976-ban hercegi rangra emelt) Karintia részét képező Karniola vagy Krajna őrgrófsága 973-ban bukkan fel első ízben. Ez arra mutat, hogy a 955-970 közti időben megkezdődött és előrehaladt a magyarok kiszorítása fennhatóságuk legnyugatibb területeiről. Ugyanakkor van adatunk arra nézve, hogy ez nem csekély ellenállásba ütközött. A regensburgi püspök a Melktől nyugatra levő, Erlauf folyó melletti földet, amely korábban az avaroké (vagyis a magyaroké) volt, Bajorországból származó telepesekkel népesítette be, ám hogy „ők ott a magyarok támadásaitól biztonságban lehessenek”, még egy földterületet nyert el főpap II. Ottó császártól 979- ben.¹⁰⁰¹¹ A magyarok nem avatkoztak be fegyveresen a nyugati határaik mentén dúló német belviszályokba, amelyek II. Ottó császár és Civakodó Henrik bajor herceg között robbantak ki a 970-es években, de szívósan törekedtek hadállásaik és szállásaik megtartására a mai Kelet-Ausztria vidékén. 985-ből, III. Ottó király okleveléből arról értesülünk, hogy a passaui püspökség keleti része súlyos károkat szenvedett el a barbárok sűrű pusztításai miatt.¹⁰⁰²¹ E barbárok csakis az éppen e térségben a passaui egyházmegyével határos – és a 970-es években elindult, de megtorpant keresztény térítések következtében még mindig pogány – magyarok lehettek. Kései (kizárólag XII. század közepe utáni) források szólnak csak arról, hogy 991-ben Civakodó Henrik herceg győzelmet aratott a magyarok ellen.¹⁰⁰³¹ Ha emögött valós esemény áll, akkor ez annak tanúsága, hogy aterületet megvédeni akaró magyar katonai akciókkal szemben maga a bajor herceg fogott fegyvert a bajor telepesek érdekében.

A magyar források elejtett megjegyzéseiből tudjuk, hogy Géza r nagyfejedelem bent az országban belháborúkat vívott az Árpádok hatalmának kiterjesztése érdekében. Erre utal az a megjegyzés, hogy az uralkodó kezét – bizonnyal belső csatározásokból származó – embervér szennyezi. Az „övéivel erős kézzel bánt, az idegenekkel – elsősorban a keresztényekkel – szemben viszont irgalmas és nyájas volt”. Belháborúi elválaszthatatlanok a római (latin) rítusú kereszténység terjesztésének szándékától. Amikor a keresztény hitre kezdte téríteni a magyarokat, „azokat, akik a pogány szertartásoknak hódoltak és buzgólkodtak, intéssel nem tudta megtéríteni, némelyeket fegyverrel kellett megzabolázni…, mivel többen voltak a hit ellenségei, mint az azt elfogadók”. Megtudjuk Gézáról az egyik forrásból azt is, hogy akik a kereszténységtől eltérő utat követtek, „azokat fenyegetéssel és megfélemlítéssel törte meg”^Q04] Géza mindezen belháborúkat csak a Kárpát-medence nyugati részén vívta, saját törzsi területe közelében. Elsősorban azon egy-két törzsre terjeszthette ki saját befolyását, amelyek Augsburgnál elvéreztek. A Kárpát-medence nagy részén tényleges hatalommal nem rendelkezett, legfeljebb a nagyfejedelmi méltóság révén élvezett jogigénye élhetett e térségekre vonatkozóan.

A Gézát e tisztségében 997-ben felváltó István ott folytatta, ahol apja abbahagyta. Míg azonban Géza belső ellenfeleit név szerint nem ismerjük, s csak sejtésekre hagyatkozhatunk azt illetően, hogy a Kárpát-medence mely r

területeit sikerült e harcok eredményeképpen az Árpádok tényleges uralma alá vonnia (mindenekelőtt a Dunántúlnak, valamint a Felvidéknek egyaránt a nyugati részét), addig István ellenségeit többnyire már konkrétan meg tudjuk nevezni, s megközelítően pontos lokalizációt adhatunk e harcok színhelyéről. Mint ismeretes, az ifjú uralkodónak legelőbb Koppánnyal ^rr . ^r •

kellett megküzdenie. Ő közeli rokona volt Istvánnak, Árpád-házi családtag, r

aki Géza nagyfejedelem 997. évi halálakor magának követelte az Árpádok vezette törzs főnöki tisztét, s ami ezzel immár hosszú ideje együtt járt: a nagyfejedelmi méltóságot. Koppány szerepére és erejére mutat Géza életében az a körülmény, hogy ez utóbbi osztozni kényszerült vele az Árpád-törzs fennhatósága alatti területen. Géza főként a Balatontól északra húzódó dunántúli vidéket birtokolta. E területen állt Esztergom, ahol – a hagyomány szerint – István született, amely az Árpádok ekkori székvárosa F

volt. Itt feküdt Veszprém, amely az Árpád-házi nagyfejedelem feleségénekszolgált központul (itt tarthatta udvarát Géza felesége, az erdélyi Gyulák családjából származó Sarolt, s ide hozhatta 996-ban István is bajor feleségét, Gizellát), valamint ehhez a politikai egységhez tartozott Győr. Ezen a területen állt a Géza életének utolsó egy-két évében megalapított pannonhalmi apátság, s nem kizárt, hogy 996 körül megvetették az alapját az első kárpát-medencei latin rítusú püspökségnek is, Veszprém központtal. Ezzel szemben Koppánynak a Balatontól délre eső vidék jutott, ezért nevezi forrásunk Koppányt somogyi vezérnek. E vidék még mentes volt egyházi intézményektől. Vagyis István és Koppány ellentétének a nyílt hatalmi kérdés mellett vallási, hitbeli eltérés is nyomatékot adott: az ifjú nagyfejedelem a Kárpát-medencében, a magyarok körében friss, fiatal kereszténységet, ellenfele pedig a pogányságot testesítette meg.

Koppány a régi szokásokhoz való ragaszkodásának nem csupán abban adott hangot, hogy mint az Árpád-ház akkor élő legidősebb tagja jogot formált a főhatalomra, hanem abban is, hogy feleségül akarta venni Géza özvegyét, István anyját, amit a keresztény szellemben fogant magyar forrás egyenesen „vérfertőző házasságnak” tekintett. Az összecsapás a két politikai erőtényező között elkerülhetetlenné vált. Istvánt elsősorban a bajor feleségével bejött német lovagok támogatták. A csatába indulás előtt Esztergomban – német szokás szerint – karddal övezték fel, vagyis felnőtté avatták, alkalmassá nyilvánították a fegyveres harcra. Hadseregének vezetői kivétel nélkül németek voltak. A nagyfejedelem személyes őrizetére Hontot és Paznant rendelte. „Egész serege élére és vezetőjéül a német nemzetségű jövevényt, Vecelint tette”, aki Bajorországból, az Inn folyó melletti Wasserburgból jött – talán Honthoz és Paznanhoz hasonlóan szintén Gizellával együtt – Magyarországra. István seregének egy további vezére, Orci, neve szerint szintén német származású lehetett. Már a magyar krónika sejteti, hogy a nagyfejedelem Koppány elleni háborúja tulajdonképpen magyarok ellen folyt, mivel a Koppányhoz csatlakozott nemesek „a keresztséget meg a hitet elutasították”. Másik hazai kútfőnk a kirobbant összecsapást egyenesen a németek és a magyarok közti háborúnak minősítette.

A fegyveres harc Koppány oldaláról indult ki. Forrásunk szerint „bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, a régi élvezetekhez lelkükben visszafordultak, s őellene [István ellen] fegyvert ragadtak. Várait kezdték elpusztítani,

birtokait fosztogatni, földjeit feldúlni, szolgáit leöldösni, hogy a többit ne is említsem, egyszóval: a királyba bele-belekötni. És minthogy ferde útjaikról letérni nem voltak hajlandók, s őrjöngésük nem csillapult, a király maga indult, hogy a mennyei erőkben bizakodva ellenségei bősz dühét népes hadával letörje. Épp azokban a napokban vették ostrom alá a közkeletű

nevén Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel meg nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott. A király akkor az isteni kegyelem irányításával rr

ellenük indult. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak, s így küzdöttek meg egymással”. A feltehetően Somogyvárról kiinduló Koppány tehát a Balatont megkerülve látott a német származású fejedelemasszony székvárosa, Veszprém ostromához. Az Esztergomban kardot nyert István is ide sietett jobbára németekből, illetve hozzá hű magyarokból álló seregével, s a döntő ütközetre Veszprém alatt kerülhetett sor. Krónikánk szintén kiemeli, hogy „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak”, vagyis ádáz összecsapásra került sor. A csata végül is – a középkori szerző hite szerint „az isteni irgalmasság segítségével” – István seregének győzelmével végződött. Koppány elesett, holttestét István – ősi és Magyarországon még évszázadokig feledésbe nem merült szokás szerint – négy részre vágatta. Három testrészét saját tartománya főbb városainak, Esztergomnak, Veszprémnek és Győrnek a kapujára tűzette, a negyediket pedig Erdélybe küldte, amelyet szintén saját uralma alattinak vélt, hiszen ő a dunántúli Géza és az erdélyi Gyulák családjába tartozó Sarolt nászából született. Ugyanakkor a csonk Erdélybe küldése azt a politikai érdekazonosságot is kifejezte, amely Koppánnyal szemben az István vezette Árpádokat és a Sarolt testvére, Gyula által irányított erdélyi törzset egy táborba kényszerítette.¹¹⁰⁵¹

Egyebekben azonban nem állt fenn érdekazonosság István és anyai nagybátyja, az erdélyi Gyula között. Miután a nagyfejedelem megerősítette hatalmát a Dunántúlon, és saját törzsének elismert vezetőjévé vált, uralmának nemzetközi elismerést is kívánt biztosítani. Ezt a célt szolgálta a koronakérés, valamint a koronával történő királlyá avatása, ami szimbolikusan befogadást jelentett a latin rítus szerinti európai népek

„családjába”, a keresztény közösségbe. Alig telt el azonban két-három év István koronázása óta, a fiatal király immár újabb belháborút vívott, ezúttal szintén rokona (ha – eltérően Koppánytól – nem is vérrokona), az erdélyi

Gyula ellen. Az összecsapás alapvető motívuma itt is hatalmi kérdés volt. Istvánnak ahhoz, hogy ne csupán formálisan legyen a magyarok királya, hanem ténylegesen is uralkodjék a hajdan erős szövetségbe tömörült, ám

idő múltával egyre nagyobb önállóságra szert tett törzsek felett, sorra meg kellett vívnia ezek vezetőivel, kivel a kard, kivel pedig a szó, a hit

fegyverével. Az erdélyi Gyulák a Kárpát-medence keleti felében önálló hatalmat építettek ki, s az Árpádok dunántúli (illetve dunántúli központú) államától eltérő volt politikai orientációjuk. Még Sarolt apja lépett szövetségre a X. század közepén Bizánccal, s onnan térítő püspököt kapva megkezdődött a Gyulák területén a görög rítusú kereszténység terjesztése. Bár ez lassan haladt előre, a XI. század elejére már a Gyulák udvarában és azon kívül is teret nyerhetett a bizánci kereszténység, ugyanakkor a tömegek körében tovább élt a pogányság. A politikai szembenállást tehát itt szintén vallási ellentét színezte. Magáról a fegyveres összecsapásról nincs részletes hírünk. Egy megbízható német forrás annyit közöl velünk, hogy „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen, s miután őt feleségével és két fiával együtt elfogta, országát erőszakkal a keresztény hitre kényszerítette”. Ebből kétségtelen, hogy a hadjárat kezdeményezője István volt. A magyar források utólagos magyarázkodásának kell tekintenünk az összecsapás azon okait, hogy Gyula – István király sokszori intése ellenére – „sem Krisztus hitére nem tért, sem a magyarokkal szembeni károkozást nem hagyta abba”, vagy hogy a Gyulák tovább is birtokolták volna az erdélyi földet, ha a „kisebbik Gyula két fiával, Bolyával és Bonyhával keresztények akartak volna lenni, és nem cselekedtek volna mindig a szent király ellenében”. A hadjárat igazi célját – és egyben okát – mégis a magyar forrásanyag örökítette ránk: István király Gyula „teljes országát, amely igen tágas és nagyon gazdag volt, a Magyar Királysághoz csatolta”. Ezzel a keresztény uralkodó tényleges hatalma kiterjedt az ország keleti részére. Semmi közelebbi hírünk nincs Istvánnak a fekete magyarok (a kabarok egy csoportja) ellen 1008-ban folytatott háborújáról. Ennek eredményeképpen a Dunántúl délkeleti része és az azzal szomszédos területek kerültek a király tényleges uralma alá.^[106]

Bizonytalan időben – valószínűleg 1028 táján – István a Kárpát­medencén belül újabb katonai akcióra vállalkozott, ezúttal a Maros-vidék rr

nagy hatalmú ura, Ajtony ellen. Ő volt az utolsó törzsfő, akivel a királynak fegyveresen kellett leszámolnia, s akinek személyéről, államáról (törzsi államáról) viszonylag részletes információ maradt ránk: „Volt akkoribanMarosvárott [Csanádon] egy roppant hatalmú, Ajtony nevű fejedelem, aki Bodony [a bulgáriai Vidin] városában a görög rítus szerint vette fel a keresztséget. Igencsak nagyra volt tulajdon erejével és hatalmával. Hét feleséget is tartott, merthogy a keresztény hitben nem volt éppen tökéletes. István királynak pedig a legkevésbé sem adta meg a tiszteletet, annyira bízott ama harcosok és nemes emberek sokaságában, akik fölött uralmat gyakorolt. Szilaj lovainak se szeri, se száma nem volt, azokról nem is beszélve itt, amelyekre a lovászok gondozásában a házak táján vigyáztak. Barmokkal is végtelen számban rendelkezett, minden csordát egy-egy gulyás keze alá adva, s voltak azonfelül uradalmai és udvarházai is, de még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is bitorolta a hatalmat, amikor e folyó réveiben végig a Tiszáig vámszedőket és őröket helyezett el, s nem hagyott kisiklani semmit a vámoltatás alól. A görögöktől pedig felhatalmazást szerzett, majd az említett Marosvárott kolostort emelt Keresztelő Szent János tiszteletére, amelybe apátot tett görög szerzetesekkel együtt a maguk rendszabálya és szertartása szerint. S minthogy a föld e férfiút szolgálta a Körös folyótól egészen az erdélyi részekig, illetve egész Bodonyig és Szörényig, amelyet végig mindenestül a maga hatalma alatt tartott, s ezért fölényben volt a fegyveresek sokaságát illetően, a királlyal pedig a legkevésbé sem törődött.” Az összecsapást megint nyíltan hatalmi tényező – a Kárpát-medence egy darabja feletti uralom kérdése – indokolta, amelyet vallási szembenállás is motivált.

A kezdeményezés Istvántól indult ki, nyíltan azzal szólította fegyverbe főembereit: „Készüljetek fel a harcra ellenségemmel, Ajtonnyal szemben, és foglaljuk el az ő országát!” Serege vezéréül azt a Csanádot tette meg, aki előbb Ajtony közvetlen munkatársa, legmagasabb rangú tisztségviselője volt, ám az Ajtony udvarában ellene folyt intrikák elől a királyhoz szökött, aki megkeresztelte őt. A hadjáratot így örökítette meg egy forrásunk: István emberei Csanád vezetésével a sereget összegyűjtve „hadba szálltak. Amikor pedig átkeltek a Tiszán, ütközetbe bocsátkoztak Ajtony és hadereje ellen. Nagy lárma és hangzavar támadt; a küzdelem egészen délig tartott; mindkét oldalról sokan estek el sebeket kapva innen is, onnan is. Majd Csanád serege menekülésbe fogva elrejtőzött a kökényéri csalitosban meg Szőregen és végig egész Kanizsán, ki egészen a Tiszáig. Csanád pedig arra az éjszakára egy domb tövében táborozott le, amelyet később Oroszlánosnak nevezett el. Ajtony ugyanakkor a Nagyősz nevű mezőn verte fel táborát. A felderítők pedig mindkét fél részéről ébren töltvén az éjjelt, hol erre, holamarra bukkantak elő”. A jámbor középkori szerző Csanád sikerét azzal magyarázta, hogy az éj folyamán Szent György vértanú tanáccsal segítette r

István hadvezérét. Álmában oroszlán jelent meg neki, s figyelmeztette: tüstént szedje össze seregét, támadjon az alvó ellenségre. „Késedelem nélkül harcba szálltak hát mennyei segítségre számítva Szent György vértanú érdemei alapján, aki őket oroszlán kepében látogatásra érdemesítette. S Ajtony serege, amely a mezőn táborozott, nemsokára már egymást kaszabolta az éjszakában, majd hátat fordítva futásnak eredt. Ajtonyt pedig Csanád serege a csatatéren megölte. Fejét vették és elküldték a királynak, s azon a napon bőséges zsákmányt ejtettek, és nagy öröm töltötte el őket, hogy a király ellensége elesett.”

•Szór&g

Cftanád

Kokényer

roa dános

Síeged

Kartusa

• Nagyősí

4. A nagyőszi csata, 1028 körül.

A fenti csataleírás azonban nem minden problémától mentes, s ez onnan gyanítható, hogy egy másik forrás úgy tájékoztat bennünket, miszerint Ajtonyt „Szent István király idejében Doboka fia Csanád, a király unokaöccse, Maros menti várában megölte, mivel mindenben szembefordult az említett királlyal”. Eszerint Ajtony nem a csatamezőn, hanem Maros menti várában, azaz Marosvárott, a későbbi Csanádvárban vesztette életét. Kételyt ébresztenek a leírásban említett földrajzi távolságok is. Oroszlános, ahol Csanád serege állítólag tábort vert, légvonalban mintegy 40 km-re van Nagyősztől, Ajtony hadának tartózkodási helyétől. Ekkora távolságot egyetlen éjszaka alatt aligha tehetett meg egy előző napi csatában és visszavonulásban fáradt sereg. Mindamellett a leírást teljesen képtelennek sem minősíthetjük, mivel a királyi csapatoknak a Tiszáig történt visszavonulása nagy valószínűség szerint nem más, mint az ősimagyar haditaktikának, a színlelt megfutamodásnak és a cselvetésnek az alkalmazása. Mindezeket figyelembe véve az újabb szakirodalomban felmerült az események másfajta elrendezésének kísérlete is: „István megtámadta Ajtonyt. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a kétszeri átkeléssel járó bonyodalmakat (ti. a Tiszán és a Maroson), a Tisza felől támadtak csapatai.” A királyi sereget nem Csanád vezette, aki ekkor Marosvár helyőrségének parancsnoka lehetett. A királyi had vezére „a kanizsai álkelés után seregét két részre osztva egyik hadtesttel Ajtony ellen vonult, míg a másik Kanizsa és Szőreg között a Tisza árterének erdőségeiben megbújt. Az első seregrész megütközött Ajtony csapataival, majd a csata hevében adott jelre megfutamodott Szőreg irányába. Ajtony serege üldözőbe vette a menekülőket”. (Feltehető, hogy Ajtony etnikailag sokszínű seregében számosan nem ismerték az ősi magyar haditaktikát.) „Az üldözőket aztán oldalba kapta a másik hadseregcsoport, majd a visszaforduló első hadtesttel két tűz közé fogva megfutamították és szétszórták Ajtony seregét. Oroszlános környékéig üldözték a vert had maradványait, s itt táborba szálltak. Ajtony szétzilált serege Nagyősz környékén gyülekezett az éj leple alatt.” A vereség hírére Csanád Marosvárott orvul meggyilkolta Ajtonyt, s a levágott fejjel a királyhoz szökött. A fejedelmüket vesztett csapatoknál általános zűrzavar támadhatott. A királyi sereg vezére támadást rendelt el, s „a felkészületlen, bár még maradékában is tekintélyes ellenséges haderőt sikerült ezzel a támadással térdre kényszeríteni”.¹‘¹⁰⁷¹ A győzelemmel a Tisza, az Al-Duna, az Erdélyi-középhegység és a Körösök közé zárt terület ténylegesen is a király uralma alá jutott.

Az István több évtizedes uralmát átszövő belső háborúk, az azokra történő felkészülés, illetve a belső szervezőmunka (a nomádok letelepítése, az egyház- és vármegyeszervezés) nem adtak lehetőséget a királynak arra, hogy élénk külpolitikai tevékenységet folytasson. Saját kezdeményezésére, bár mindkét esetben gyaníthatóan szövetségese felkérésére, összesen két külországi katonai akcióban vett részt (ha nem is személyesen, de serege révén). Az egyik háború a német-lengyel fegyveres harcokhoz kapcsolódott, amelyek rövidebb megszakításokkal 1003-tól egészen 1018- ig tartottak. Ezeknek tétje a jobbára szlávok lakta Elba és Odera közti terület, valamint az ettől délre eső Cseh- és Morvaország feletti uralom volt. Morvaországból, amely egészen 955-ig laza magyar fennhatóság alatt állott, s amely a nyugatra irányuló kalandozások felvonulási terepének számított,az augsburgi csatát követően fokozatosan kiszorultak a magyarok, s így a terület további állami hovatartozásának ügye kérdésessé vált. A Morvaországért folyó küzdelmekben a csehek is érdekeltek voltak. A XI. század elején kirobbant német-lengyel ellentétekben Magyarország az előbbiek oldalán állt. Meghatározta helyét az a körülmény, hogy István feleségének, Gizellának a testvére, Henrik bajor herceg 1002-ben német király (utóbb német-római császár) lett, valamint az a tény, hogy az Erdély elleni katonai akció után börtönbe került Gyula Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóhoz menekült, aki egy határvár őrizetét bízta a magyar uralkodó nagybátyjára. (István nagylelkűségére jellemző, hogy Gyula feleségét utóbb a fogságból kiengedve férje után küldte.) 1014-ben Boleszláv hadat indított a Morva folyó völgyében az akkor még magyar kézen levő várak ellen, s egészen a Dunáig hatolt előre. István néhány évvel később – az osztrák őrgróffal együttműködve – e várakat visszafoglalta. A német-lengyel ellentéteknek az 1018-ban megkötött bautzeni béke vetett véget. Ez javított az eladdig ellenséges magyar-lengyel viszonyon is. Vitéz Boleszlávot kijevi hadjáratára a békekötést követően már 500 magyar lovas kísérte.^Q08

Nem kizárt, hogy az István idejében Erdélyt sújtó besenyő betörés is kapcsolatos a bautzeni békét megelőző kelet-európai viszályokkal. 1016- ban német-magyar-orosz szövetség jött létre, amelyben orosz részről Bölcs Jaroszláv vett részt, s ennek az együttműködésnek az éle testvérbátyja, Szvjatopolk ellen irányult, aki mint Vitéz Boleszláv veje, lengyelbarát politikát folytatott. Könnyen lehet, hogy az egyébként is a besenyők támogatását élvező Szvjatopolk bérelte fel Magyarország elleni katonai akcióra őket, hogy ily módon gyengítse a német-magyar-orosz szövetség erejét. Mint hazai forrásunk írja: „a besenyőknek a hittől messzire esett, de értelemnek is híjával levő, már-már vadállatian oktalan népe döntögetni kezdte az ország végeit”. Más adatok szerint a Gyulafehérvárig előrehatolt besenyők „gyújtogatásainak és rablótámadásának minden áldozatul esett”, de mivel István előrelátása következtében az erdélyi lakosok e városban leltek menedéket, kevésbé sújtotta őket a besenyő dúlás. Nyílt csatára került sor a királyi csapatok és a besenyők között („a felek kölcsönösen megütköztek” – írja egyik forrásunk), amely a magyarok győzelmével ért _vé^, _get^, _.^109]

István balkáni hadakozása ahhoz a bolgár-bizánci ellenségeskedéshez kapcsolódik, amelynek újabb felvonása éppen 970-nel (a magyarok számára is nagy fontosságú arkadiupoliszi csatával) kezdődött el. A megerősödöttBizánc ekkor látott hozzá Bulgária elfoglalásához, de az első évek lendülete hamarosan megtorpant, s csak 1002-től, Vidin elestétől vettek a hadiesemények újabb fordulatot. A magyarok 970-ben bolgár szövetségben harcoltak, s ezt követően is fenntartották még egy ideig jó viszonyukat velük, majd irányvonalváltás következett be a külpolitikában: Bulgária helyett Bizánccal lépett István szövetségre. Felbomlott István nőtestvérének házassága a bolgár trónörökössel, ami sokat rontott a magyar-bolgár kapcsolaton, illetve a király egy másik húga Orseolo Ottó velencei dogéval lépett frigyre, ez viszont jelentősen javított a korábban ellenséges magyar­bizánci viszonyon. István új szövetségesének, II. Baszileiosz császárnak a felkérésére kapcsolódott be Bizánc oldalán a bolgárok elleni háborúba. Egy közelebbről meg nem határozható helyen – a forrás Cesariesnek nevezi, s felmerült a mai macedóniai Ohriddal való azonosításának lehetősége – 1015 táján együttes akcióra került sor. Külországi forrás szerint „mialatt a konstantinápolyiak zsákmányt raboltak, és a várost kincseitől megfosztották, a valóban katolikus férfiú, István a fosztogatástól elfordította elméjét. Belépve Szent György templomába, az ereklyéket, amiket ott talált, magával vitte, gondozta és – amint keresztényhez illő – egész életében tisztelettel megőrizte”. Ez volt István egyetlen olyan külországi háborúja, amelyben bizonyosan személyesen vett részt. A krónika egy nehezen értelmezhető része beszámol arról, hogy István király „hadat indított Keán, a bolgárok és szlávok hercege ellen, amely népek természetes fekvésüknél fogva igen megerősített helyeken laktak. E herceget sok fáradsággal és hadi verejtékkel is nehezen fogta el, megölte, aranyat, drágaköveket és [más] értékes köveket tartalmazó kincstárát megszerezte”. A szakemberek közül többen a magyar forrás e tudósítását összekapcsolták István most tárgyalt bolgárellenes hadjáratával. Ennek azonban ellene mond, hogy e hadjárat leírása a magyar krónikában egy sorban van említve a Koppány és a Gyula elleni katonai akcióval, vagyis ez belháborúra enged következtetni. Míg István a bolgár cárt nyilván nem ölte meg, a neki ellenálló hazai főnökkel – sikeres háború végén – ezt ugyanúgy megtette, mint Koppánnyal vagy Ajtonnyal. Sokkal valószínűbb e Keánban egy dél-erdélyi (eredendően bolgár származású, szláv népesség felett uralkodó, de idővel magyar törzsfővé vált) nagyurat látni, mint bolgár cárt. Efféle értelmezés esetén Istvánnak Keán elleni katonai akciója nem minősül külpolitikai vonatkozású eseménynek, hanem a király azon harcainak sorába illeszkedik, amelyeket a Kárpát-medence birtokbavételéért,tényleges uralma kiterjesztési folytatott. A dél-erdélyi Keán elleni háború követhette a Gyula ellenit, azaz az 1003 utáni esztendőkre tehető.¹¹⁰¹

Az évtizedeken át felhőtlen magyar-német viszonyban István sógorának,

1. Henrik német-római császárnak 1024. évi halála idézett elő változást. Az új uralkodó, egyszersmind egy új dinasztia első képviselője, II. Konrád agresszív külpolitikát folytatott. 1026-ban megdöntötte Velencében István sógorának, Orseolo Ottó dogénak az uralmát. Ottó Bizáncba menekült, fia, Péter pedig talán már ekkor Magyarországon talált menedéket, s a királyi sereg vezetője lett. 1026-ban megürült a bajor hercegi szék, amelyre – Imre r fiuk számára – alkalmasint István és Gizella is igényt jelentett be. Ám a hercegség Konrád gyermek fiának, Henriknek, a későbbi III. Henrik császárnak a kezébe került, s ezzel a németországi változások Magyarország nyugati határáig kihatással voltak. A magyar-német viszony fokozatosan romlott, így 1027-ben István megakadályozta Konrád császár Bizáncba küldött megbízottjának magyarországi áthaladását. Ezt követően, feltehetően 1029-ben, a bajorok kezdeményezésére határincidens történt. A magyarok visszacsaptak, az ellenséges területet (a mai Kelet-Ausztriát) pusztították, és zsákmányt szedtek. István készült az elkerülhetetlen összecsapásra. Egy értelmezés szerint a király a nyugat-magyarországi határvédő oroszok élére tulajdon fiát, Imrét állította, aki így rövid ideig az „oroszok hercege” (dux Ruizorum) címét viselte. (Utóbb a királyi testőrséget is oroszok alkották.)

II. Konrád Magyarországot alávetni hivatott hadjárata 1030 nyarán indult el. Egyik forrásunk szerint Konrád „megtörvén a béke nyugalmát, egész Németország egyesített haderejével Pannónia határait fenyegette ellenséges szándékkal. A király [István] tanácsot tartott ellene a püspökökkel és főemberekkel, majd az ország védelmére egész Magyarországot fegyverbe szólította”. E kútfő sejtetni engedi, hogy a magyarok cselhez folyamodtak az ellenség visszafordítása érdekében: „a germán vezérek mindegyikéhez követ érkezett a táborba, mintha a császár küldte volna, és visszafordulásra szóló parancsot adott át nekik”. Mivel ez az akció meglepő hasonlóságot mutat egy másik magyar-német összecsapás – az 1051. évi – vitathatatlanul hiteles történetével, s a két esemény lejegyzésében szó szerinti egyezések vannak, az 1030. évi háború ezen epizódját nem tekinthetjük feltétlenül megtörténtnek. Annál kevésbé, mivel megbízható nyugati kútfő egészen mással, a német sereg éhezésével magyarázza a hadjárat kudarcát. Konrád seregének már a nyugat-magyarországi folyók természetes mocsarain és amesterséges határvédő erődítményeken való átjutás sem bizonyult könnyű feladatnak. Ám amikor a Rábáig eljutott, gyötrő élelemhiány lépett fel. István eredményesen alkalmazta a felperzselt föld nomád taktikáját, vagyis minden élelmet és eleséget elpusztított, elhordott a német sereg útjából. Konrád visszavonulásra kényszerült. Német forrásunk szerint Konrád „Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza azért, mert seregét éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták”. Az országot elhagyó ellenséget tehát a magyarok egészen Becsig üldözték, és a város is a kezükre jutott. Az 1031-ben megkötött békében István megkapta Konrádtól a Lajta-Fischa közét, valamint egy kis területet a Morva folyó jobb (nyugati) partján.^QW Az 1030. évi sikernek katonai értékén túl politikai haszna volt: a fiatal magyar állam elhárította az alávetésére irányuló első komoly fegyveres kísérletet.¹¹¹²¹

A következő évtizedekben is az ellenségessé vált magyar-német viszony határozta meg a külpolitika alakulását. Miután Imre, a király akkor már egyetlen fia 1031-ben távozott az élők sorából, az 1038-ban István halálával megürült magyar trónra unokaöccse, az apai ágon velencei származású Péter került. Röviddel ezt követően Németországban Konrádot fia, Henrik váltotta fel a főhatalomban. A magyar-német feszültség a személyi változások következtében sem tompult. Péter király 1039-1040 telén az országával szomszédos német határra támadt, zsákmányt szedett, foglyokat gyűjtött, felégette a területet. 1040-ben magyar csapatok jelentek meg Csehországban, és a német királlyal szemben Péter a cseh fejedelmet támogatta. Amikor azonban 1041-ben Péter uralma megdőlt Magyarországon, s István sógora, Aba Sámuel követte a trónon, Péter III. Henriknél lelt menedéket.¹¹¹³¹ A magyar politika németellenességét ekkor Aba Sámuel vitte tovább.

Az új magyar király uralmának legalitásához, valamint biztonságához szükséges volt a német elismerés. Miután 1041 végén eredménytelenül próbálkoztak ennek megszerzésével III. Henrikhez küldött követei, 1042 februárjának közepén Aba fegyverekhez nyúlt, s mélyen behatolt a Duna mindkét partján az akkori keleti bajor (a mai osztrák) területre. A déli parton a király vezetésével vonuló csapat a Traisen folyó mentén véghezvitt tisztogatás után Tulln vidékén át hatalmas zsákmánnyal tért vissza. Az északi parton hazajövő sereg azonban sokkal szerencsétlenebbül járt, a Morva folyó közelében vereséget szenvedett az osztrák őrgróftól, s a kudarc nagy személyi veszteséggel párosult. A Bécsen túli magyar pusztítás Henrikbosszúját váltotta ki, ezért szeptemberben betört Magyarországra, s a Duna északi partján haladva, Pozsony feldúlása után, egészen a Garam folyóig pusztított. Az 1043. év megint azzal telt el: Aba Sámuel kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a német királyhoz menesztett többszöri követjárás révén békét kössön vele, s ezáltal szilárdítsa meg uralmát. Törekvéseit végül is akkor koronázta rövid életű siker, amikor az év vége felé Henrik újra Magyarországra támadt, s Aba nem kis áldozatok révén – egyebek között az 1031. évi békében a magyarok számára biztosított területi gyarapodásról való lemondással – fegyverszünetet kötött a német uralkodóval. Henrik azonban azzal vádolta Abát, hogy nem teljesíti a fegyverszünetben előírtakat, ezért 1044 júniusában, Péter trónra történő visszahelyezésének célzatával, újból haddal indult Magyarország ellen. Krónikánk, amely tudósításának megformulázásában erősen támaszkodott egy megbízható német forrásra, ekként számol be a fejleményekről: Henrik „gyors ütemben Magyarország határaira tört, áthaladt Sopronon, és amikor a Rábcán Babótnál át akart kelni, a kiárasztott vizek, a sűrű berkek és a süppedékes mocsarak miatt átjárhatatlan Rábca folyó állta útját. A magyarok, akik a császárral [Henriket csak 1046-ban koronázták császárrá] és Péter királlyal voltak, egész éjjel lovagolva fel s alá a Rába és a Rábca mellett, hajnalban a sereget egy könnyű gázlón átvezették. Aba király Győr mellett, Ménfőnél fegyveresek nagy sokaságával szállt szembe vele, túlságosan bízva a győzelemben, mivel egyes bajorok megsúgták neki, hogy a császár kevesedmagával jött ellene. És, amint mondják, Aba király győzelmet aratott volna, ha bizonyos magyarok, akik megőrizték a barátságot Péter király iránt, zászlóikat a földre nem dobták volna, és el nem futottak volna. A németek azt adják hírül, hogy amikor a csatához készülődtek, égi jellel kicsiny felhő ereszkedett alá, isteni rendelésre heves forgószél támadt, iszonyú [mennyiségű] port szórt a magyarok szemébe, akiket már korábban – mint mondják -, mivel királyukat, Pétert meggyalázták, a pápa úr kiközösítéssel sújtott. A csatát mindkét oldalon sokáig és hevesen vívták, de végül a császár isteni segítségre támaszkodva szerencsés győzelmet aratott”. A német szempontokat érvényesítő híradás ellensúlyozását szolgálta a magyar krónikában ezt követően annak elmondása, hogy „a németek közül azon a napon, azon a helyen végtelen sokaság veszett el, úgy, hogy azt a helyet a mai napig az ő nyelvükön Ferlorum Payernek, a miénken pedig Westnemptinek [elveszett bajorok,illetve németek] nevezik”. A vesztes csatából menekülő Abát a Tisza vidékén magyarok meggyilkoltak.¹¹¹⁴¹

A királyi trón ismét Péteré lett, aki 1045-ben német hűbért vállalt. Uralmát azonban 1046-ban a Vata vezette pogány mozgalom megdöntötte. A tömegharag végzett Péter tisztségviselőivel és híveivel. Az északi Felvidékről az uralkodó Fehérvárra igyekezett. A magyarok azonban „szándékát meghiúsították, elfoglalván a város harangtornyait és bástyáit, a kapukat bereteszelvén őt kizárták”. A közben Oroszországból bejött két Árpád-házi herceg, Levente és András a pogány magyarok és a hozzájuk csatlakozott, jobbára idegen etnikumú eretnekek kíséretében már a pesti révig hatolt előre. Itt szenvedett vértanúhalált Gellért püspök. „Péter király pedig látta, hogy a magyarok egy lélekkel András és Levente hercegekhez csatlakoztak, németjeivel futásnak eredt Moson felé, hogy onnan Ausztriába menjen át, de nem tudott kijutni”, ugyanis a magyarok az ország kapuit és kijáratait már előbb elfoglalták. András herceg követe csalárd szándékkal visszahívta Pétert az országba, s az hitt neki. „Amikor betért Zámoly faluba, az említett követ csellel el akarta fogni, és megkötözve András herceghez vezetni. Az ezt megsejtő Péter egy udvarházba vette be magát, és három napon át férfiasan harcolva védekezett. Végül az íjászok összes vitézét megölték, őt élve elfogták, és megvakítva Fehérvárra vitték, a szörnyű fájdalom miatt életét rövidesen befejezte”. A császár pártfogoltjának detronizálása újabb ürügyet teremtett Henriknek a Magyarország elleni katonai akcióhoz.¹⁴¹⁵¹

Henrik az új magyar király, I. András követei előtt sem titkolta: háborút akar Magyarországgal, csak egyelőre ennek időpontja volt kétséges. 1050- ben – a császári támadás bevezető mozzanataként – határvillongást kezdeményeztek a németek, majd a magyarok is visszacsaptak. A német hadjárat 1051 szeptemberében indult el. A császár hajóit Gebhard regensburgi püspökkel a Dunán indította útnak kelet felé, maga pedig szokatlan helyen, délről, a Zala forrásvidékénél tört be magyar területre. I. András király és testvére, Béla herceg – aki 1048 táján az ország területének harmadára kiterjedő hercegséget nyerte el – ismételten a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mint krónikánk írja: „András király és Béla herceg az összes gabonakazlakat és szénaboglyákat fölégette, és a lakosokat minden állatukkal együtt messze elvezette azokról a vidékekről, amelyeken a császár készült átvonulni”. Így a német sereg viszonylag akadálytalanul hatolt egyre beljebb az országba. A császár „fölégetett vidékekre ért, semkatonáinak, sem lovainak nem talált élelmet, azt sem tudta, hol vannak a hajói, így azokról sem kaphatott semmiféle segítséget. Átkelvén az erdőkön elérkezett a Bodajki-hegyekig, pedig mindenféle élelemben hiányt szenvedett”. Nem kizárt, hogy a Vértes vidékén hadi cselekményekre is futotta a németek erejéből (van forrásunk, amely szerint még Székesfehérvárt is megostromolták), de a mindjobban fenyegető éhség, meg a seregüket állandóan zaklató, de nyílt ütközetbe nem bocsátkozó magyarok akciói visszafordulásra kényszerítették a császárt. Közben a magyarok csellel távozásra bírták a Dunán egészen Győrig elért Gebhard püspököt. Így hát „a császár csalódott abban a reményében, hogy a hajókról segítséget várhat, s csaknem éhen halt; ugyanígy nyomorúságos éhínség fenyegette egész seregét a lovakkal és málhás állatokkal együtt. Ezenfölül a magyarok és a besenyők éjszakáról éjszakára szüntelenül nyugtalanították, mérgezett nyilakkal öldösték őket”. A hagyomány utóbb a Vértes-hegység nevét onnan magyarázta, hogy a németek ott hajigálták el vértjeiket, a Bodajktól Győr felé vezető út mellett levő Bársonyos nevét pedig onnan, hogy az ellenség ott hagyta bársonyból való ülőalkalmatosságait. A császár csak nagy nehézségek és nem csekély áldozatok árán tudott kimenekülni az országból. A következő évben, 1052-ben ismét Magyarország ellen indult

1. Henrik: „nagy sereggel ostrom alá vette Pozsony várát. A vár megvívására sok hadigépet állított fel, de nyolcheti ostrommal sem ért el semmit. Hajóhaddal érkezett Pozsony várának ostromlására. Ekkor a várbéli magyarok találtak egy Zothmund nevű, úszni igen jól tudó férfit, akit elküldtek az éj csendjében a császár hajóihoz. A víz alatt jutott oda, megfúrta az összes hajókat, és ezek hirtelen megteltek vízzel. A németek hadereje megtört; gyengén, erejüket vesztve tértek haza.”’¹¹⁶¹ A fiatal, belső válságoktól (trónviszályoktól, pogány mozgalomtól) sújtott magyar állam újabb német hódító kísérleteket hárított el.

A békét a magyarok és a németek között 1058-ban kötötték meg; I. András fia, a gyermek Salamon, valamint az új német uralkodó, IV. Henrik testvére, Judit között házassági kapocs létesült. András fiának, Salamonnak szánta a trónt, de arra igényt tartott a király öccse, Béla herceg is. A trón birtoklása újra fegyveres összecsapás eredményeképpen dőlt el. András természetesen német, Béla pedig, aki korábban hosszabb ideig Lengyelországban élt, lengyel segítséget élvezett. A Tiszántúlon 1060-ban megvívott csatában „mindkét fél vitézül küzdött. De – mint a magyar krónikás véli – Isten segítségével Béla herceg aratott győzelmet, csaknemaz összes németet megölték, vezéreiket pedig foglyul ejtették.” A Németország felé menekülő András-pártiaknak nem sikerült elhagyniuk az országot, magát a királyt a mosoni kapunál elfogták, s rövidesen meghalt. A trón I. Béláé lett, aki uralma tömegbázisának biztosítása érdekében minden faluból két-két vént hívott a királyi tanácsba. Ezt az alkalmat használták fel a már lesüllyesztett szolgák és az alávetés előtt álló szegény szabadok, hogy felkeljenek a keresztény vallás és az állam intézményei, valamint képviselői ellen. Béla nem kegyelmezett a lázadóknak: „parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, néhányukat megölték, vezetőiket az emelvényről letaszítva eltiporták, a többieket megkötözték és keményen megkorbácsolták, és egy részüket megölve, másokat megkötözve és megkorbácsolva nagy nehezen lecsillapították a lázadást a katonák”. Béla uralmától félve András özvegye és fia, Salamon, valamint híveik Németországban találtak menedéket, s kezdeményezői voltak egy újabb, Magyarország elleni támadásnak. A császár vezette hadjárat 1063 szeptemberében indult el. Mint már nem először a XI. századi német támadások történetében, a császár seregét magyarok (Salamon párthívei) vezették a határvédő erődítmények között Moson várához, ahová közben IV. Henrik is megérkezett. A várnál ütközetre került sor az ország kapuját védők és a németek között; az erősség egykettőre ez utóbbiak kezére jutott, s megnyílt számukra az út az ország belseje felé. Béla súlyos betegen vonult fel a császár ellen, s bár nagy serege volt, a mosoni ostromba nem avatkozott be, a vár elestének hírére meghalt, a vele együtt jelen levő fia, Géza pedig elmenekült, így Henrik akadálytalanul vonult be Székesfehérvárra, ahol Salamont királlyá koronázták.¹¹¹⁷¹

Salamon, valamint a Béla-fiak (Géza, László és Lampert) között néhány évig béke honolt. Ez idő alatt számos együttes katonai akciót bonyolítottak le. 1066-ban a Béla-fiak sógora, a Horvátországban báni méltóságot viselő Zvonimir kérésére nyújtottak neki segítséget a karantánok elleni harcához, „akik akkoriban szállták meg Dalmácia határvidékét. A király és a herceg [Salamon és Géza1 tehát mozgósítván a sereget Dalmáciába mentek, és teljes egészében visszaszerezték számára, ami elveszett”. A következő évben, 1067-ben a Trencsén felé törő és zsákmányoló cseh sereg akciójának megbosszulására seregeikkel betörtek Csehországba, ahol nagy pusztítást vittek véghez. Közös katonai fellépéseik közül a legnevezetesebb az 1068- ban Magyarországra tört besenyők legyőzése és kiűzése volt. A pogány besenyők ez évben „áttörték a határerődítéseket, a Meszes-kapu felsőrészénél betörtek Magyarországra, és miután kegyetlenül kirabolták az egész Nyír-vidéket Bihar váráig, számtalan férfit, nőt és állatot vittek magukkal, majd váratlanul átkelve a Lápos patakon és a Szamos folyón, visszahúzódtak”. Salamon, Géza és László a Meszes-kapun át vonult ellenük, Doboka vára érintésével az észak-erdélyi Kerlésnél találkoztak össze az ellenséggel. A besenyők egy magas hegy tetején, biztonságos helyen vonták meg magukat, míg a magyar sereg a hegy lábánál gyűlt össze. A bátrabb besenyő íjászok „leereszkedtek a hegy lejtőjének a közepéig, hogy a magyarokat meggátolják a feljutásban. Sűrű nyílzáporral árasztották el a király és a herceg seregének csapatait. Néhány jeles magyar vitéz rárontott ezekre az íjászokra, és sokukat megölte a hegyoldalban”. A király, valamint Géza és László személyesen mutatott példát bátorságból a magyar seregnek, maguk is a hegyoldalon nyilazva törtek előre. Mások kardjukkal aprították a besenyőket. Kerlésnél a magyar sereg nagy győzelmet aratott az országba becsapó, portyázó besenyők ellen.¹¹⁸¹

Salamon és a Béla-fiak jó kapcsolata az 1071. évi hadi események kapcsán romlott meg. Ekkor ismét a besenyők okoztak gondot, ezúttal dél felől, a bizánci kézen levő Nándorfehérvár (a mai Belgrád) irányából törtek rá a Szerémségre, s „rengeteg foglyot, zsákmányt raboltak és hurcoltak haza”. Mivel a király és a herceg úgy ítélték meg, hogy Nándorfehérvárnak szerepe volt a besenyők magyarországi akciójában, Szalánkeménnél összegyűjtötték seregüket, s elhatározták, hogy megostromolják a Száva- parti várat. Átkelésük a folyón nem ment minden nehézség nélkül, „mivel a görögök és a bolgárok sajkáikon odaevezve gépezeteikkel kénes tüzet fújtak a magyarok hajóira, és a vízen gyújtották fel azokat”. Bár a magyarok itt a félelmetes görögtűzzel találták szembe magukat, a Száván átkelt sereg mégis bekerítette Nándorfehérvárt. A városiak ekkor besenyők segítségét kérték, akik megjelentek, de a soproniak csapata legyőzte őket. Fatornyokkal vették körül az ostromlók a várost, amelyek magassága kétszeresen múlta felül a falak magasságát, s onnan nyilaztak és hajigálták a köveket az emberekre. Faltörő kosokat készítettek a falak megbontására, hosszú védőfödeleket ácsoltattak a tornyok bejáratának megközelítéséhez. „Némely helyen le is rombolták a falakat alapjukig, de a várost nem tudták bevenni, mert belülről igen vitéz harcosok védelmezték. Két hónapig ostromolták a várost, ezalatt gyakran összecsaptak a városból kirohanó szaracénokkal [mohamedánokkal]”. Az ostrom harmadik hónapjában egy, már korábban fogolyként Nándorfehérvárba hurcolt magyar leányfelgyújtotta a várost, a tűz gyorsan terjedt épületről épületre. „Így a magyar sereg azon a részen tört be a városba, ahol a falak az ostromgép- lövedékektől már leomlottak.” Az ostromlók a várost – nagy öldöklés kíséretében – birtokba vették, a védők a várba vonultak vissza. Majd amikor szabad elvonulás fejében elhagyták azt, a várvédő Nikétasszal az élen a többség Géza irgalmasságára bízta magát, csak kevesen adták magukat Salamon király kezére. Salamon és az egyre nyíltabban a királyi hatalomra törő Géza között viszálykodás tört ki. Az 1071. évi háború hódításai közül egyelőre csak Szerémvár maradt meg magyar kézen, mivel Nándorfehérvárt a következő esztendőben a bizánciak visszafoglalták. Ám Salamon és Géza azon nyomban hadat indított dél felé, és nem csupán a Száva torkolatánál fekvő város visszafoglalása sikerült, hanem mélyen benyomulva a Bizánci Birodalom területére egészen Nisig hatoltak előre. A nisi emberek „bőven hoztak a királynak és a hercegnek aranyat, ezüstöt meg drága köntösöket.” E hadjáratban azonban László már nem vett részt, ő tartott Salamon támadásától. Újabb belháború fenyegette Magyarországot.’¹¹⁹¹

Hiába kötött Salamon és Géza 1073 végén közel hat hónapra szóló fegyverszünetet, mindkét fél az összecsapásra készült: László, miután Oroszországból segítség nélkül tért meg, Csehországba ment, hogy onnan biztosítson támogatást. Távollétét használta fel a Németországból katonákat szerző Salamon arra, hogy még a fegyverszünet lejárta előtt megtámadja Gézát. 1074. február 26-án a Tiszántúlon, a Szolnokhoz közeli Kemejben került sor az ütközetre. A befagyott Tiszán átkelő király legyőzte Gézát, „mert a herceget segítői álnokul elhagyták. Géza főemberei. három várcsapattal az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték. Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem riadt vissza attól, hogy csupán egy csapattól kísérve a legádázabb küzdelembe bocsátkozzék Salamon harminc csapatával”. Az árulók azonban pórul jártak. Hiába emelték fel pajzsukat megadásuk jeleként, a királyi sereg nem ismert kegyelmet. A király had látva, hogy „a herceg csapatai futnak, üldözőbe vette és elpusztította őket, úgyhogy az árulók közül csak nagyon kevesen kerülték el halált. A herceg pedig, miután minden katonája elpusztult, abbahagyta a harcot”. A vesztes csatából távozva Vácnál találkozott össze öccsével, Lászlóval, aki sógoruk, Ottó és erős cseh segédcsapat kíséretében tért vissza Csehországból. Az újabb csatát Salamon és a Béla-fiak 1074. március 14-én vívták Mogyoródnál. A magyar krónika így számol be az összecsapásról: „Amikor pedig megkezdődött a csata, Vidispánt [Salamon legfőbb hívét1 és a bácsiakat a csehek mindjárt az első összecsapáskor irgalmatlanul leterítették. László herceg pedig fölcserélte jelvényeit Géza herceg zászlajával azért, hogy Salamon merészebben támadjon a Géza jelvényeit viselő csapatra abban a hiszemben, hogy az Géza serege, amelyet a minap legyőzött. László herceg ugyanis meg akarta oltalmazni testvérét, Géza herceget Salamon támadásától, és ezért ő akarta felfogni a csata első rohamait. A király tehát, amikor László csapatához érkezett, felismerte őt, és a félelemtől rémülten megparancsolta a zászlóvivőknek, hogy irányítsák a csapatokat Géza herceg csapatai ellen. László azonban látva, hogy a király félelmében kitér előle, mindenkit megelőzve maga rontott rá a király csapataira, és az összes vitéze hátulról támadt a királyra. Szemből meg Géza herceg rohanta meg őket hevesen vitézeivel. László katonái pedig a kegyetlen halálba küldték Salamonnak a völgykatlanban hátra tekingető, rémítően csattogó kardoktól megsebzett csapatait”.¹‘¹²⁰¹ Salamon nem csupán az ütközetet vesztette el, hanem királyi trónját is, amelyet Béla legidősebb fia, I. Géza foglalt el.

Salamon az ország nyugati részére, Mosonba és Pozsonyba szorult vissza. Géza és László mindent megtettek annak érdekében, hogy ellenfelüket kivessék az országból. Megerősítették a Salamon országrészével határos várakat, Kapuvárt és Babótot. Géza besenyőket bérelt fel az exkirály elleni harcra. A „silány” – azaz könnyűfegyverzetű – besenyők azonban nem állhattak ellen Salamon jobban felszerelt hadának: „amikor pedig összecsapásra került volna sor, a besenyők megfutamodtak Salamon elől, mint ahogy a viasz elolvad a tűztől; sokan elestek közülük, mások a Fertő tóba merültek, s csak kevesen menekültek meg Zoltánnal [besenyő vezér1 együtt”. A sikertől felbátorodott exkirály ezután egyenesen

1. Henriktől kért segítséget trónja visszaszerzéséhez. 1074 augusztusában a német uralkodó „nagy sereggel bejött Magyarországra. Seregének ellátására pedig bőven hoztak élelmiszereket dunai hajókon”. A Dunától északra a Felvidéket pusztítva haladt kelet felé. Henrikkel vonult Salamon is. Nyitra mellett összecsapásra került sor Salamon dandárjai és a helyi várkatonaság között. Ettől eltekintve csatát nem vívtak egymással a szemben álló felek, mivel Géza – bevált eljárást követve – a felperzselt föld taktikáját alkalmazta. A német uralkodó oly mélyen nyomult be Magyarországra, mint az meg egyetlen más elődjének sem sikerült: egészen Vácig jutott előre. Tovább azonban részint az élelem hiánya, részint pedig amiatt nem haladhatott, mert Géza pénzen megvesztegette és visszafordulásra bírta azaquileiai pátriárkát és más német vezéreket. Vácnál tehát IV. Henriknek vissza kellett fordulnia, s az ország elhagyására kényszerült. Salamont sem sikerült visszaültetnie a trónra. A bukott király Pozsonyban húzta meg magát, amelynek várát egyelőre eredménytelenül ostromolta László herceg. ¹¹²¹ Mivel pedig I. Géza rövidesen, 1077-ben meghalt, s két fia, Kálmán és r

Álmos még gyermekek voltak, az ország feletti főhatalom testvéröccse, a vitéz harcos hírében álló I. László kezébe került. Uralma a végét jelentette a fiatal állam válságának, s keménykezű, erőszaktól sem visszariadó országlása alatt az I. István korában kialakult feudális viszonyok megerősítése, továbbépítése terén komoly sikereket mondhatott magáénak. [122]

1. FEJEZET NYITÁS EURÓPA FELÉ

Hadjáratok I. Lászlótól III. Béláig

Nem csupán Magyarország helyzetében következett be változás a XI. század utolsó negyedétől kezdve (amennyiben a belső viszonyok fokozatos javulásával, a feudalizmus erőinek erősödésével megnőtt az ország külpolitikai érdeklődése, a befelé fordulás évtizedei lezárultak), hanem ehhez a nemzetközi körülményekben is megfelelő feltételek alakulta ki. A következő évtizedekben a római rítus uralma alatti Európát (a földrész nyugati és középső részét) megosztotta a pápa és a császár közt a keresztény világ feletti főhatalom kérdésében kirobbant rivalizálás (az invesztitúraharc). Ugyanakkor a század végén induló, a mohamedánok ellenében a Szentföld visszafoglalását („felszabadítását”) célul kitűző keresztes hadjáratok a keresztény világ egységének erősítését is szolgálták. Magyarország – valamilyen módon – mindkét kérdésben érdekeltté vált. Mindjárt a Németországgal fennálló viszonyban változás következett be 1079-et követően. Amíg az ezt megelőző évtizedekben egymást érték az ország elleni német támadások (amelyek nemegyszer az állam függetlenségét veszélyeztették), addig az invesztitúraharc kitörése lényegében hosszú évtizedekre véget vetett a fegyveres összecsapásoknak. A pápával tartó László 1078-ban maga ajánlott segítséget a német ellenkirálynak IV. Henrik ellenében, s 1079-ben elfoglalta Mosont Salamontól. Igaz, 1079 tavaszán Henrik még egyszer betört Salamon megsegítése érdekében az országba, de akciója nem járt eredménnyel, ráadásul hosszú időre az utolsó volt ez a magyar belügyekbe történt német beavatkozások közül.^[123]

Salamon okozott még bonyodalmat Lászlónak. Előbb összeesküvést szőtt ellene, majd István szentté avatását (1083) követően a besenyőkhöz ment, s esküvel ígérte azok Kutesk nevű vezérének, hogy „az erdélyi tartományt tulajdonába adja, és a leányát feleségül veszi, ha megsegíti László ellen.

Kutesk vezér pedig a hiú reménytől vezetve nagyszámú kunnal [besenyővel] megtámadta Magyarországot, és egészen Ung és Borsovavárak vidékéig jutott el. Ezt hallván László király rájuk rontott, megsemmisültek a színe előtt, és sok ezer kun hullott el kardélre hányva. Salamon király pedig Kuteskkel együtt futva úgy menekült, mint tépett tollú kacsák a keselyű karmai közül”. A döntő ütközetre 1085-ben talán Kisvárda környékén került sor.~Salamon ezt követően nem sokkal (1087-ben) meghalt, s így megszűnt létezni és hatni a Lászlót a német uralkodóval szembeállító legfőbb ok. László pápapárti politikájában az alapvető fordulat 1091-ben, illetve azt követően a horvátországi események miatt következett be.

Az évszázadok óta önálló, de 1075-től kezdődően pápai hűbérnek számító Horvátországban meghalt Zvonimir király, akinek felesége I. Béla leánya volt, testvére tehát Lászlónak. E Zvonimir még bán volt 1066-ban, amikor sógorai (Géza és László) már segítettek neki. Most Zvonimir özvegye fordult segítségkéréssel testvéréhez, a magyar királyhoz. 1091-ben László haddal ment a Kapella (Gozd) hegység és az Adriai-tenger közti szűk területen fekvő Horvátországba, s annak egy részét meghódítva Tengerfehérvárnál (Biograd na Moru) kijutott az Adriai-tengerhez. Ekkor írt levelében maga László király ekként emlékezett meg hódításáról: „Szlavóniát [Horvátországot] már majdnem egészen megszereztem”. Az Árpádok monarchiájának első tartós és maradandó területi nyeresége volt László e foglalása. A horvátországi hódításnak egy váratlan kun betörés vetett véget. A Volgától nyugatra a XI. század közepén megjelent kunok (kumánok) az oroszok tanácsára támadtak Magyarországra. Rövid idő alatt nagy területet pusztítottak el: előbb Erdélyt dúlták végig, majd Bihart és a Tisza-vidéket sarcolták. „Annyi zsákmányuk volt Magyarországról, amennyit még soha egyetlen nép sem szerzett. A nemesek feleségeit és fiait is magukkal hurcolták fogságba. László király pedig embereivel Szlavóniában volt. Amikor visszatérésekor mindezt hírül vitték neki, amilyen gyorsan csak tudott, hazatért, és vitézeivel sebesen utánuk lovagolt. A Temes folyó környékén talált rájuk. Azok azt hitték, hogy már teljesen megszabadultak, és szívesebben vadászgattak, mintsem háborúztak.” László – legalábbis a magyar krónika szerint – vörös zászlajával elsőként támadt az ellenség táborára. A magyarok váratlan akciója meglepte a kunokat, akik a Pogáncs folyó menti csatában súlyos vereséget szenvedtek. A kunok Al- Dunától délre levő csoportjai értesültek a Magyarországra betört társaik kudarcáról, s ennek megbosszulására indítottak hadat László ellen. A király azonban elébük ment, s a Dunához közel legyőzte őket.¹¹²⁵¹ A keletrőlfenyegető pogány népek (besenyők, majd kunok) súlyosan veszélyeztették Magyarország függetlenségét, és megközelítően ugyanolyan fenyegetést jelentettek arra, mint a korábbi évtizedek sorozatos német támadásai. 1091- et követően viszont a keleti nomádok hosszabb ideig nem indítottak számottevő hadjáratot, s nem követtek el jelentős betörést Magyarországra.

Miután László megszabadította az országot a kunoktól, újabb hódításba r

Horvátországban már nem fogott (unokaöccsét, Álmost tette királlyá ott), viszont aktív külpolitikát folytatott más szomszédos országok irányában. Mindjárt 1092-ben Oroszországba ment hadseregével, mivel a kunok az előző évben Vaszilkó tyerebovli fejedelem tanácsára rontottak Magyarországra. A magyar krónika szerint „amikor az oroszok látták, hogy szorult helyzetbe kerültek, a király kegyelmét kérték, és mindenben hűséget fogadtak neki”. 1094-ben a lengyel fejedelem, Herman Ulászló felkérésére vonult Lengyelországba, hogy segítséget nyújtson neki lázadó alattvalói ellen. Az ottani viszonyokkal megismerkedő László azonban végül Ulászló ellen fordult, s a fejedelem kezén levő Krakkó várát ostromolta. A magyar krónika még arról is tud, hogy Krakkó csel révén a magyarok kezére került volna (ugyanis az ostromlók a vár előtt épített nagy dombot liszttel szórták be, hogy elhitessék a védőkkel: bővében vannak az élelemnek, akik így megadták magukat), de ennek hitele vitatható. Hazafelé László Csehországot ejtette útba, és „sok cseh foglyot hozott el Magyarországra büntetlenül”. 1095-ben annak az Ottónak a fia kérte családja örökösödési jogának védelmében Lászlót csehországi beavatkozásra, aki két évtizeddel korábban Gézát és Lászlót segítette Salamon ellenében. El is indult a király a csehek ellen, de a határon súlyos betegségbe esett, és rövidesen meghalt. ¹¹²⁶¹ László nem volt lovagkirály, ugyanis maga a lovagság mint társadalmi csoport a XI. század végén még Nyugat-Európában sem létezett. Utóbb, szentté avatását (1192) követően, amikor már Magyarországon is megjelentek a lovagi kultúra elemei, Lászlót történetietlen módon lovagkirályként kezdték ábrázolni.¹²²⁷

Lászlónak nem volt fia, az elhunytával megürült magyar trón birtoklása csak mintegy esztendei belviszály után dőlt el I. Géza két fia közül Kálmán javára, Álmos ellenében. Pedig hogy László inkább az alkatilag hozzá hasonló, háborúkat kedvelő Álmost látta volna szívesebben a magyar trónon, mint a könyvekhez vonzódó, a „tudományok” iránt érdeklődő Kálmánt, nemcsak az mutatja, hogy a magyar krónika szerint László Álmost jelölte utódául, hanem az is, hogy a magyarországi kormányzás

r ^A [128]

előiskolájaként 1091-ben Álmost ültette a horvát trónra. 1096 tavaszán és nyarán azonban a belpolitikai ellentéteket háttérbe szorította az előző évben meghirdetett és rövidesen nagy tömegeket keletre, a Szentföld mohamedánoktól való megtisztítására vezénylő első keresztes hadjárat. A pápa szavára hadba szállt seregek egy részének útja több csoportban Magyarországon vezetett keresztül. Az első, jobbára franciákból álló keresztes had, Valter lovag vezetésével, még viszonylagos nyugalomban haladt át az országon, csak a Száva környékén került sor kisebb incidensre. Már sokkal több bonyodalommal járt Amiens-i Péter német-francia seregének átvonulása. A déli határvidéken elfoglalták Zimony várát, s csak Kálmán közeledtének hírére vonultak tovább dél felé. Folkmár hadát

Nyitránál állították meg és verték szét a magyarok. A német Gottschalk vezette keresztes sereg mindjárt az országba való belépést követően garázdálkodott, Pannonhalma környékén Kálmánnak fegyverrel kellett szétvernie a lovagokat, akiket könyörtelenül kiűzött az országból. A következő, vegyes etnikumú keresztes hadat már nem is akarta a király r

beengedni az országba. Ám annak tagjai mégis behatoltak, s hosszasan ostromolták Moson várát. A védők, köztük Kálmán király is, kritikus hetek után tudták csak elűzni a vár alól a kereszteseket. A Bouillon Gottfried

vezette, zömében franciákból álló haderő rendzavarás nélkül haladt át az , [129]

országon.

A magyarországi trónviszály s annak olyanféle megoldása, hogy Kálmán a királyi korona fejében az ország egyharmadára kiterjedő hercegséget r

átengedte Álmosnak, aki így elhagyta az Adria vidékét, kérdésessé tette a Horvátország feletti uralmat. Péter személyében helyi család sarja állt ekkor királyként a horvátok élén. A keresztes hadak átvonulását követően Kálmán figyelmét ismét Horvátországra fordította, fegyveresen győzte le a székhelyét Kninben tartó Pétert a Bihácshoz közeli Petrova gorában (a Gozd-hegységben). 1097 tavaszán Kálmán – hódítása eredményeképpen –

Tengerfehérvárnál kijutott a tengerhez.¹¹³⁰¹ További adriai terjeszkedésének azonban több körülmény szabott egyelőre határt. A dalmát városokat és a szigeteket kézben tartó Bizánc ezek védelmét a tőle függő viszonyban levő velencei dogéra bízta. Márpedig egy érlelődő belpolitikai válsággal a hátában Kálmán nem vállalkozott a Velencével megvívandó háborúra. A belső ellentéteket Álmosnak a korona megszerzése iránti vágya szította. 1098-ban fel is vonultak a király és a herceg seregei a Tisza mentiVárkonyhoz, de az előkelők egyik oldalon sem látták értelmét a harcnak, így a fegyveres összecsapás elmaradt.¹¹³¹¹

A következő évben, 1099-ben a kijevi nagyfejedelem, Szvjatopolk hívta segítségül Kálmánt Oroszországba a részfejedelmek, a vlagyimiri Dávid, a peremisli (a mai lengyelországi Przemysl) Volodár és a tyerebovli Vaszilkó ellen. Ez utóbbi ellen már László király is vezetett hadat 1092-ben. Kálmán, két püspök társaságában, személyesen vonult Peremisl vára alá. A szemben álló tábor is idegen segítség után nézett, lengyel és kun segédcsapatokat tudott felvonultatni. A csatát orosz forrás ekként írta le: „Hajnalban Bonjak [kun vezér] csatarendbe állította seregét, Dávidnak volt 100, neki magának 300 katonája, és három részre osztva [őket] megindult a magyarok ellen. Előhadul Altunapát [kun vezért] a küldte 50 emberrel, Dávidot a zászló alá állította, maga meg két részre oszlott, 50-nel egy-egy oldalon. A magyarok, akik szám szerint 100 ezren voltak, védőcsapatokban állottak fel. Altunopa az első csapathoz száguldva lövetett, és tovarohant a magyarok elől. Azok pedig utána rontottak. S amint a rohanás közben elhaladtak Bonjak előtt, ez oldalba küldte szekercéseit, Altunopa pedig visszafordult, és nem engedték vissza a magyarokat, s így többszörösen reájuk rontva tömegbe szorították őket. Bonjak három részre osztva seregét, mintegy tömegbe nyomták össze a magyarokat, mint ahogy a sólyom öldökli a gerléket. S megfutamodtak a magyarok. Sokan a Vjagrba, mások a Szanba fulladtak, a futottak a Szan [folyó] mellett a hegyek közé egymást tapodva. Amazok két napon át űzték öldökölve őket. Ott megölték Kupán [Koppány] püspöküket is, és sokat a bojárok [előkelők] közül. Mondják ugyanis, hogy 40 ezren vesztek oda.” A sereglétszámoktól eltekintve hiteles csataleírást őrzött meg az orosz kútfő. Megbízható voltát a magyar krónika sokkal rövidebb híradása is igazolja: „Nagyon sok kun jött Mirkoddal [Bonjak fejedelem voltára utaló név] az oroszok segítségére. Még éjszaka felkerekedtek, kora reggel rajtaütöttek a király táborán, tönkreverték és kegyetlenül megsemmisítették… A kunok pedig üldözőbe vették Euzem ispánt az Almási nemzetségből, ezt a vitéz és serény férfit, és megölték őt is, meg mindazokat, akik vele voltak. Ugyanígy Koppány meg Lőrinc püspököket és sok más vitéz harcost is megöltek nyilaikkal átdöfve. A király és minden embere gyorsan futva érkezett meg Magyarországra. A király kincseit pedig és mindazokat, akik nem tudtak gyorsan elmenekülni, elragadták a kunok. Olyan nagy vereség volt ez, hogy ritkán szenvedtek ekkora vereségei a magyarok”. A csata orosz forrásbeli leírásából világosan kitűnik, hogy a kunok a magyarokellenében azt a sajátos nomád steppei haditaktikát alkalmazták, amelynek lényege a cselvetés, a színlelt megfutamodás, majd a bekerítés volt. Így értelmezhető, hogy az Altunopa által felingerelt magyarok „besétáltak” a kunok kelepcéjébe, s a mindenfelől ellenség által közrefogott sereg valójában kalitkába zárt madár módján vergődött. A magyar hadszervezet és haditaktika átalakulására mutat, hogy a XI. század végére immár elfelejtették azt a nomád hadakozási módot, amelynek alkalmazásával másfél-két évszázaddal korábban maguk arattak egész Európában emlékezetes katonai sikereket.^L1321

Az oroszországi kudarc után Kálmán politikájában ismét a félbemaradt horvát hódítás került előtérbe. 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát, majd 1105-ben fegyveresen szerezte meg az előző években Velence védelme alól közvetlenül Bizánc fennhatósága alá visszakerült dalmát városokat és szigeteket. Ezek egy része (így Trau) ellenállás nélkül megadta magát a magyar seregnek, más részét viszont fegyverrel kellett hódolásra bírni. Zárát ostromgépekkel vívatta Kálmán, majd megegyezett a város átadásáról a védőkkel. Spalato is vonakodott teljesíteni a király megadásra vonatkozó kérését, de miután a magyarok feldúlták a környéket, ez egyezségre késztette e várost. A szigetek közül egyedül Arbe (Rab) tanúsított ellenállást, a többiek – Veglia (Krk), Osero (Cres), Brazza (Brac) – meghódoltak. Kálmán immár Magyarország és Horvátország királya mellett Dalmácia uralkodójának is tekinthette magát. Adriai hódítása nem jelentett automatikusan ellenséges viszonyt a Dalmáciában teret vesztő Bizánc és Velence irányában. Sőt 1107-ben, amikor a dél-itáliai normann Bohemond fegyveresen támadt Bizánc európai (balkáni) területére, Kálmán Velencével együtt Bizánc oldalán vett részt e háborúban. Magyar seregek hajóztak át Itáliába, s hónapokon át harcolva Apuliában Monopolt és Brindisi városát ostrommal bevették, nagy

L133] segítséget nyújtva ezzel Bizáncnak a fenyegető veszély elhárításában.

Ezekben az években újra nem kis gondot okozott Kálmánnak öccse, Álmos nyughatatlansága, több, a király ellenében támaszt kereső külországi akciója. Álmos 1105-1106 fordulója táján IV. Henriknél kísérelt meg támaszra lelni, de a német császár éppen saját fiával a későbbi V. Henrikkel r

viaskodott, így nem tudott segítséget adni. Álmos erre Lengyelországba ment, ahol sógorától III. Boleszlávtól elnyerte a remélt támogatást. Magyar és lengyel seregekkel 1106-ban elfoglalta Abaújvárt, de amikor a király megjelent ott, hogy ostrommal vegye be a várat, Kálmán és Boleszlávidőközben megkötött szövetsége hatására Álmos feladta az erősséget. A magyar-lengyel együttműködés első jele az, hogy Kálmán sereggel segítette Boleszlávot a féltestvére elleni belháboruban.¹¹³⁴¹ Álmos az újabb kudarc után sem nyugodott, mivel nem sikerült a dömösi prépostság 1107-1108. évi felszentelésén merényletet elkövetnie bátyja ellen, megint külső támasz után nézett. A frissen trónra került V. Henrik nem tagadta meg a segítséget tőle, s 1108 szeptemberében nagy német és cseh sereg tört Magyarországra. Közel harmincévi szünet után ismét német támadás ellen kellett az országnak védekeznie. V. Henrik Pozsonyt ostromolta, Szvatopluk cseh herceg a nyugati Felvidéket dúlta. Szvatoplukot azonban Kálmán szövetségesének, Boleszláv lengyel uralkodónak Csehország elleni támadása visszavonulásra késztette, V. Henrik pedig, nem boldogulván Pozsonnyal, megelégedett Kálmán ígéretével Álmos visszafogadását illetően, és eredmény nélkül távozott. 1108 novemberében magyar fegyveresek hatoltak be Morvaországba, majd visszacsapásként 1109 februárjában a csehek egészen Nyitráig ütöttek be az országba. Henrik hadában vonult annak idején Lipót osztrák őrgróf is, valószínű, hogy ennek megbosszulására tört 1112-ben magyar sereg Ausztriára.¹¹³⁵¹ Álmos még egyszer, 1115 táján tett kísérletet a hatalom megszerzésére, de Kálmán lecsapott az összeesküvőre, mind őt, mind fiát, Bélát megvakíttatta. Még ugyancsak Kálmán életében látott hozzá Velence az elvesztett dalmáciai területek visszafoglalásához. 1315 augusztusában annak egy részét sikerült is elfoglalnia (Arbe szigetét, Zárát és Tengerfehérvárt), majd a következő év tavaszán, 1116 májusában és júniusában, immár az új magyar király, Kálmán fia, II. István uralkodása alatt eredményesen fejezte be az adriai hódítást. Magyarország elvesztette alig egy évtizede megszerzett dalmáciai területeit.¹¹³⁵¹

II. István kedvezőtlen külpolitikai helyzetben, Magyarország igen elszigetelt állapotában vette át a hatalmat. Legelőbb a csehekkel próbálkozott, hogy kitörjön az elszigeteltségből. 1115 májusában az Olsava folyó mellett, a magyar-cseh határon találkozott Vladiszláv herceggel. A békésnek indult megbeszélés azonban fegyveres összecsapássá változott. A határ menti konfliktusról magyar és cseh forrás egyaránt tájékoztat. A magyar kútfő szerint ármánykodás eredményeképpen ugrottak egymásnak az uralkodók seregei. Amint a csehek megmozdulni látták a magyarok íjászait, megtámadták azokat. „A hitvány besenyők és székelyek egészen a király táboráig futottak, anélkül, hogy sebet kaptak volna. A király ezt

meghallván néhány emberével gyorsan Magyarország felé lovagolt. A r

csehek pedig kegyetlenül elpusztították a király táborát.” Ám Janus nádor megtámadta a tábort dúló cseheket, diadalt aratott felettük, s így a magyarok számára győzelmes csata zajlott le végül is az Olsava partján. A besenyők és a székelyek a magyar királyi had elővédjét alkották, és könnyűfegyverzetük miatt kapták a magyar krónikástól a becsmérlő jelzőt. A cseh forrás szerint a magyarok eleve nem békét akartak kötni, hanem háborúzni. Ezért Vladiszláv nem ment el a II. Istvánnal tervezett találkozóra. Amikor pedig az Olsava túlsó partján hadi mozgolódást észlelt, támadást parancsolt, a csehek átkeltek a határfolyón, s rögvest csata alakult ki. A magyar sereg első hadsorai (bizonyára ezek lehettek a székelyek és a besenyők) derekasan küzdöttek, mivel megfutamították a támadókat, köztük a fejedelmet is. A csehek más egységei azonban megkerülve a csatateret hátulról támadtak a király táborára. A roham váratlanul érte magyarokat, a csehek nagy pusztítást vittek végbe közöttük. Magát a királyt is nehezen tudták megmenteni. A magyarok fejvesztetten menekültek az ország belseje felé, míg a csehek a királyi tábort kifosztották. Az időközben a Vladiszláv üldözéséből oda visszatérő, idegen etnikumú hadsorok (a székelyek és besenyők) sem tudták megfordítani a harc menetét, ők is gyorsan elmenekültek onnan. Amint pedig távolról meglátták ezeket közeledni a királyi sereg katonái, őket üldöző cseheknek vélték saját harcostársaikat, s ijedtükben szétszaladtak, sokan vesztek bele a Vág folyóba. A kétféle leírás közül bizonnyal a cseh kútfő tudósítása áll közelebb a valósághoz, azaz 1116 tavaszán a magyarok vereséget szenvedtek a csehektől, és II. Istvánnak nem sikerült kitörnie a külpolitikai elszigeteltségből.

II. István nem csupán a csehekkel, hanem szinte a szélrózsa minden irányában, többi szomszédaival is folytatott háborúkat. 1118-ban kísérletet tett arra, hogy Velencétől visszaszerezze a nemrégiben elvesztett Dalmáciát. A Zára közelében megvívott csatában ugyan maga a doge is elesett, de a magyarok terve nem sikerült, az öt évre megkötött fegyverszünet [138] szentesítette Velence uralmát a dalmát városok és szigetek felett.

Ugyancsak ebben az évben előbb a király vezetésével magyarok törtek be osztrák területre, mire válaszul Lipót őrgróf és a cseh fejedelem hatolt be Magyarország nyugati határvidékére, egészen Vas várig (castrum ferreum), amelyen aligha Vasvár, hanem inkább – a ma ausztriai – Eisenstadt (Kismarton) értendő. Néhány évi szünet után Oroszországból egy részfejedelem, a Vlagyimirt (Lodomériát) kormányzó és onnan eltávolított

Jaroszláv kérte II. István segítségét a központi hatalmat erősítő kijevi nagyfejedelem, Vlagyimir Monomah ellen. Orosz kútfő szerint Jaroszláv nagy erőket vonultatott fel, saját hívein kívül magyarokat, cseheket és F ‘

lengyeleket. Ám mielőtt még Vlagyimir ostromához kezdett volna, két lengyel megölte, „erre a magyarok és a lengyelek… szétszéledtek”. Hazai forrásunk egyenesen arról tudósít részletesen, hogy az orosz fejedelem halálát követően a vlagyimiri vár alatt jelen levő II. István kifejezett parancsa ellenére sem akarták a magyarok az erősséget megostromolni, s akaratuknak érvényt is tudtak szerezni.¹¹⁴⁰¹ Miután az öt évre kötött magyar­velencei fegyverszünet lejárt, II. István 1124-ben Zára kivételével elődei minden korábbi adriai foglalását visszaszerezte, de sikere rövid életű volt. A keletről hazatérő velencei hajóhad 1125 tavaszán visszaállította e területen a doge uralmát, Tengerfehérvárt fegyverrel véve be, a többit pedig megadásra és hódolásra késztetve.¹¹⁴⁴¹ A dalmát hadjárat után (1126 körül) a király „a lengyel határvidékeket pusztította odaküldött seregeivel”. A külpolitikai kudarcok is elősegítették, hogy a vak Álmos 1125 táján újból kísérletet tegyen a hatalom megszerzésére, de próbálkozása nem járt eredménnyel. Bizáncba menekült híveivel egyetemben, s ezzel egyik okául szolgált az 1127-ben kirobbant magyar-bizánci háborúknak, amelyeket kereskedelmi ellentétek is motiváltak.

A

Miután Bizánc megtagadta II. Istvánnak Álmos kiadására vonatkozó kérését, a magyar király háborút kezdett déli szomszédja ellen. Istvánnal együtt vonult fel 700 – hihetően zsoldos – frank katona is. A király „átkelt a Duna folyón, a mellette fekvő várost, Belgrádot ostrom alá vette: mikor pedig elfoglalta, földig leromboltatta, a köveket hajókkal elvitette, s azokból Szirmionban LSzerémségben1 Zeugme LZimony, a Belgrád részét képező mai Zemun1 városát emelte”. Másik bizánci forrásunk szerint a magyarok „nyár idején keltek át a Dunán, Branitzobát LBarancsot, a mai Branicevót1 feldúlták; falait lerombolták, és köveit átvitték Zeugminonba LZimonyba1, sőt Szardikét LSzófiát1 is kifosztották”. Adatok bizonyítják, hogy a magyarok szófiai sikerüket megelőzően elfoglalták Nist. A harcok idején Plovdivban tartózkodó bizánci császár csak a következő évben, 1128-ban tudott visszacsapásra vállalkozni. Igaz, a háború kirobbantásában nagy szerepet játszó Álmos bizánci területen már 1127-ben meghalt, de elhunyta nem jelentette a megindult ellenségeskedés beszüntetését. 1128- ban a császár vonult fel a Dunához, lombard zsoldosok és perzsa segédcsapatok is támogatták. Hadiflottáját „a Fekete-tengeren át a Dunáravezényelte, és szárazon és vízen az ellenségre támadt. A vezérlő háromevezősorossal átkelt a folyón, és a sereget a túlsó parton állítva fel lovas- és dárdaharcban szétszórta az összegyűlt hunokat [magyarokat]… Meghódította Phrangokhoriont [Szerémséget], mely a hunok földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul, s amely a Száva és a Duna folyók közt terül el, továbbá Zeugminont is elfoglalta, majd közvetlenül Khramosz [Haram, a mai szerbiai Banatska Palanka] ellen vonulva nagy zsákmányt szerzett”. A bizánciak a Karasó folyóig üldözték a magyarokat, akiknek a folyót átívelő hídon összetorlódott nagy tömege alatt „a híd leszakadt, és a legtöbben a folyótól elsodortatva itt lehelték ki r lelküket. Sokan kerültek a rómaiak [bizánciak] kezébe, köztük volt Ákos és Keled, a hunok között igen nevezetes férfiak”. A magyarok súlyos vereségéről krónikánk is beszámol. A bizánciak „Haramnál keltek át Magyarországra, és a magyarok nem tudták ezt megakadályozni, mert a görögök hadigépekkel kénes tüzet fújtak a magyarok hajóira, és még a vízen felgyújtották őket. Az Úr segítő keze a görögökkel volt, és a magyarok nem tudtak ellenállni. Ritka az olyan nagy mészárlás, amekkora ott esett. A Karasó patak vizébe annyi emberi vér keveredett, hogy szinte az r

egészet vérnek lehetett gondolni. Úgy hevertek a páncélos emberek a folyóban, mint a tuskók, rajtuk keresztül keltek át a patakon a menekülők és az üldözők, mint valami hídon. Vágták a magyarokat, mint a vágómarhát, és nem volt, aki megváltsa őket a görögök kezéből. Ott esett el Ciz ispán és más derék vitézek is”. II. István király személyesen nem vett részt az 1128. évi harcokban, mivel betegen Egerben kezelték, seregét a német nevű – és talán valóban német – Setepel vezette. A császár megtorló akciója sikerrel járt, s visszaútjában az előző évi magyar támadás során kárt szenvedett Barancs várát „erősítette meg katonai őrséggel”. Az 1129. évi magyar­bizánci harcokhoz II. István cseh segédcsapatokat kapott, s így megerősödve harcosai Barancsot „körülzárták, elfoglalták, és az ott levő rómaiakat részben legyilkolták, részben fogságba ejtették”. A bizánciak helyzetet nehezítette, hogy ezzel egy időben a szerbek is felkeltek ellenük, s a Raska völgyében levő Raszon erődjét feldúlták. Amikor a császár odajutott, hogy a lerombolt Barancsot újjáépítse, már télre fordult az idő, ami katonaságát erősen megviselte. II. István erről értesülve „elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, átkel a Dunán, és a mit sem sejtőkön rajtuk üt”. A császár nem vállalta a nyílt összeütközést a magyarokkal, visszavonult Barancstól, s nehéz, meredek terepen vezette csapatait. „Itt ahunok serege ugyan hirtelen rátört a hátvéd osztagokra, de a rómaiakat semmi másban nem károsították, csak a császári udvar beterítésére szolgáló függönyök darabjait rabolták el”. A három évig tartó magyar-bizánci ellenségeskedésnek az 1129 végén a Duna Barancshoz közeli szigetén megkötött béke vetett véget, amely területi nyereséget egyik hadakozó fél számára sem biztosított.¹¹⁴³¹

A mindinkább belső bázisát vesztő II. István halála után a megvakított r

Álmos fia, II. (Vak) Béla következett a trónon. A hatalom Kálmán ágáról Álmoséra került át, ami együtt járt a két csoportosulás köré tömörülő előkelők összeütközésével, sok vért követelő belső meghasonlásukkal. Az uralomváltás külpolitikai vetületet is kapott. Miután II. Istvánnak nem volt utóda, a Kálmán-párti előkelők a korábbi király állítólagos fia, a Lengyelországban tartózkodó Borisz köré csoportosultak. „Behívták a fattyú Boriszt, hogy jöjjön, és segítségükkel követelje magának a királyságot; azt hitték ugyanis, hogy Kálmán király fia. Borisz tehát oroszok és lengyelek támogatását megnyerve Magyarország határvidékére jött, egyenesen arra a helyre, amelyet Sajónak neveznek.” II. Béla, nővérének osztrák házassága révén, III. Lipót őrgrófra támaszkodott; összegyűjtötte seregét, s Borisz ellen vonult. A csatát megelőzően azonban ez utóbbi hívei azzal próbálkoztak a királyi tanácsban, hogy elismertessék Borisz jogát a magyar koronához, de nem jártak eredménnyel. Béla király pedig Borisz oldaláról külországi szövetségeseit akarta leválasztani, de ez csak az oroszok esetében sikerült, III. Boleszláv lengyeljei kitartottak támogatottjuk mellett. Az 1132. július 22-én megvívott ütközetben Béla és osztrák szövetségese győzelmet arattak, noha a lengyelek derekasan küzdöttek ellenük. Béla „Borisz minden erejét megtörte a csatában, és kardjával megfutamította őt, a lengyelek seregét a halál gyűrűjébe zárta., zsákmányt szedett tőlük, és nagy diadallal tért vissza”. Maga Boleszláv is nehezen tudott megmenekülni a csatatérről. Borisz számos híve esett Béla

[144]

fogságába, hatalomátvételi kísérlete nem járt tehát eredménnyel, s az ország megerősödött II. Béla kezében. Ezzel magyarázható, hogy a magyar királynak sikerült 1136-ban Dalmácia egy részét, Spalatót és környékét visszaszereznie Velencétől, 1137-ben pedig Boszniában a Ráma folyó vidékét fegyveresen elfoglalnia. Királyaink címében ettől kezdve rendszeresen szerepel a Ráma királya titulus. A hódítás hatására Bosznia

elismerte a magyar uralkodó fennhatóságát.¹^ A középkori államterület e foglalással újból gyarapodott. Ugyancsak a II. Béla kori állammegerősödésére mutat, hogy másfél évtizedes szünet után a magyarok megint beavatkoztak az orosz belviszályokba. Jaropolk kijevi nagyfejedelem hívására királyi sereg jelent meg Oroszországban, hogy megvívják a Jaropolk ellenfele által tartott Csernyigov várát, de végül a szemben álló felek harc nélkül békét kötöttek.¹¹⁴⁶¹

II. Bélát fia, II. Géza követte a trónon, akinek két évtizedes uralkodása méltán minősíthető a nagy külpolitikai vállalkozások korának. 1144-ben Belos bán, nagybátyja vezetésével királyi had segítette volna Oroszországban Vlagyimirkó halicsi fejedelmet Vszevolod nagyfejedelem ellen, de a magyarok – mint orosz forrásunk hírül adja – „semmiféle haszonnal nem voltak számára”. Egy másik orosz információ szerint ennek az volt az oka, hogy előbb az ellenséges hadak között levő Szeret folyó akadályozta meg a harcot, utóbb pedig, Zvenyigorodnál, a megduzzadt L147]

mocsarak tették lehetetlenné a csatát. II. Géza következő hadakozásai Borisz újabb mozgolódásához kapcsolódtak. III. Konrád német király és a Babenberg családból való Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf (egyszersmind bajor herceg) engedélyével Borisz a birodalom területén zsoldosokat toborzott magának, akik 1146 áprilisának elején elfoglalták Pozsony várát. Német forrás szerint ez úgy történt, hogy „a keleti határgrófságban egynéhány lovag felkerekedik, lopva Pannóniába nyomulnak, és Bosan LPozsony1 várát, amelyet régente LIII.1 Henrik császár ostromolt L1052-ben1, éjnek idején váratlanul megrohanják és elfoglalják, amikor is némelyek fogságba kerültek, néhányan elestek, mások pedig futva elmenekültek”. A magyar krónika tudni véli, hogy Pozsonynál árulás történt, azaz „Rápolt német vitéz Julianus ispán gonoszsága folytán foglalta el Pozsony várát”. Ezt megerősíti német kútfőnk, amely megírja: amikor II. Géza ispánjai révén tudakolta meg „a várbeliektől, hogy mely okból követtek el ily súlyos jogtalanságot a királlyal LII. Gézával1 szemben, azok azt felelték, hogy ők ezt. uruk, Borisz érdekében tették”. II. Géza felvonult Pozsony alá, a várat „különböző hadigépek, ostromszerek és az íjászok egészen körülözönlötték”. A várbeli németek – miután segítséget nem remélhettek – pénz fejében átadták az erősséget.

A magyar király, aki elég erősnek érezte magát az országán esett sérelem megbosszulására, beavatkozott a német belviszályokba (rendszeresen pénzelte az uralkodóval és a bajor herceggel szemben álló VI. Welf herceget), s hadat üzent Henriknek. A döntő ütközetre 1146. szeptember 11- én a Lajta folyó mellett került sor. A csatáról német és magyar forrásegyaránt tájékoztat bennünket. A részletesebb német tudósítás szerint II. Géza 70 ezer vagy még több harcossal a mosoni kapunál tört ki, s tábort ütött az e kapu, valamint a Lajta közti síkon. Henrik a folyó másik partján táborozott le. Német oldalról kémek próbálták felderíteni az ellenség hadállásait (magyar forrásból tudjuk, hogy II. Gézának szintén dolgoztak kémek, akik jól tudtak németül). A még szinte gyermekember II. Gézát (15­17 éves volt ekkor) „a püspökök – mivel addigelé még nem öltötte fel a lovagi ruhát, minthogy gyermekéveit élte – az ilyen alkalommal elrendelt papi áldás elnyerése után fegyverekkel felövezik”. A magyar forrás is szól arról, hogy „a királyt karddal övezték fel”. II. Géza úgy rendezte el seregét, hogy „előre két szárnyat helyez, amelyekben az íjászok voltak, hogy távolról visszaverhessék az ellenség támadását, és egyenes vonalban egy nagy csatasort, amelynek élén nagybátyja, Béla [Belos] herceg állott, míg a maga légiójában – amint mondják – több mint 12 ezer lovast tartott vissza”. A támadást a magyar király kezdte azzal, hogy átgázolt a Lajta folyón. Krónikánk szemléletes képe szerint „a németek – mint az óriások – mereven ültek magas, jó lovaikon, gőgösen és szemtelenül csúfolódva támadtak a magyarokra, hogy gyalázkodásaikkal félelmet keltsenek bennük”.

A csata lefolyásáról a német kútfő informál megbízhatóbban. Értesülése szerint a német felderítés hibája okozta, hogy II. Géza seregei át tudtak kelni a Lajtán. A herceg körében tanácstalanság támadt, hogy vajon azonnal harcba avatkozzék-e serege, vagy pedig várjanak, vonuljanak vissza a Fischa folyóhoz, s csak akkor lendüljenek támadásba, ha biztos híreik lesznek a magyar csapatmozdulatokról. Ugyancsak rosszul ítélték meg a helyzetet Henrik környezetében, amikor a magyarok Lajtán túli pusztítása kapcsán fellángoló tűzről úgy vélekedtek: „a megfutamodott ellenség [a magyar sereg] tulajdon táborát áldozta fel a tűznek”. E kedvezőnek ítélt pillanatban Henrik „gyorsan fegyvert ragadott, és másképpen, mint ahogyan azt a katonai szabályzat és rend követelték, nem lassan-lassan előrevonulva, hanem hanyatt-homlok sietve rárontott az ellenségre. A légióban a rend egészen felbomlott, összevissza meneteltek. Végre a lázas futás túlontúl nagy gyorsasága következtében a támadó íjászokhoz jutott, akik elöl két csapatban voltak felállítva, és azokat az élükön álló két ispánjukkal együtt csaknem teljesen megsemmisítette”. A csata e mozzanatát a magyar krónika világítja meg jobban. Eszerint „a gaz besenyők és a hitvány székelyek valamennyien egyszerre futamodtak meg, mint a juhok a farkasok elől,pedig szokás szerint a magyar csapatok előtt jártak. És ekkor, mielőtt a magyarok ütközetbe kezdtek volna, néhány magyar csapat is megrémült a németek dühétől. Az összecsapás elején a németek erősebbek voltak a magyaroknál”.

A kocka azonban hamarosan fordult. A német forrás szerint, amikor az íjászok felett Henrik herceg győzelmet aratott, „a királynak és nagybátyjának, [Belos] hercegnek a csatasorát támadta meg; azonban a király légiójából senki sem hagyta el helyét, hanem mozdulatlanul maradtak, mint egy erdő. A magyarok már-már a futáson gondolkodtak, és hátat akartak fordítani, és íme, a németek, akik hercegüket [Henriket] a hátulsó csapatokban követték, megszaladnak anélkül, hogy a herceg tudta volna, mi történt, mert nem láthatott a roppant por miatt, amely szárazság idején azon a helyen igen nagy szokott lenni. Most aztán a barbárok [magyarok] összeszedik erejüket, és az övéitől mintegy elhagyott herceget körülözönlik. Erre a herceg az ellenségnek hátat fordítani kényszerült, és miután mind hadakozó jobbjának, mind a levegőt betöltő pornak az oltalma alatt a harc veszélyeiből kimenekült, a szomszédos Bécs városába ment.

A magyarok egészen az említett Fischa folyóig üldözték az ellenséget, s aztán hazatérnek. Ebben a csatában a nemes és kiváló férfiak nagy része elesett, a népből pedig megszámlálhatatlan tömeg, de – zárja szinte kötelező fordulattal a csatáról szóló tudósítását a német szerző – még nagyobb a magyarok részéről, amint mondják”. A magyar krónikának a csatáról szóló rövidebb tudósítása egy ponton azonban árnyaltabb, mint a német forrás. Innen értesülünk arról, hogy a könnyűfegyverzetű, íjjal harcoló – és becsmérlő jelzőiket ezért kapó – besenyők és székelyek mögött két vonalban helyezkedtek el a magyar seregek: előbb Belos csapata lépett akcióba (közülük néhány egység gondolhatott a magyar elővéd megszalasztásakor futásra), majd a király válogatott vitézeinek hadba lépése pecsételte meg a németek és a csata sorsát. A krónika szerint 7 ezernél több német vesztette ott életét. Ha a számok kétségtelenül túlzók is, jól mutatják, hogy nagy erőkkel vívták meg a Lajta menti csatát, ahol a magyarok főseregei immár szálfegyverekkel, közelharcot vállalva küzdöttek, csak az elővédet alkotó besenyők és székelyek használtak íjat.¹¹⁴⁸¹

Az 1145. őszi magyar hadi sikert követő évtizednyi időben II. Géza állama párját ritkító mértékben vállalkozott katonai (és diplomáciai) akciókra. Ezek sorát az 1147. évi második keresztes hadjárat magyarországi eseményei vezették be. Előbb az a III. Konrád vonult át német hadaival,akivel II. Géza ellenséges viszonyban volt, s akiről a magyar krónika azt jegyezte meg: „Magyarországon nem Krisztus zarándokának mutatkozott, mert nem békésen viselkedett, hanem egy zsarnok rabló dühével dühöngött”, s csak az egyházaktól behajtott nagy összegű pénznek volt köszönhető, hogy komolyabb összecsapás nélkül kelt át az országon. VII. Lajos francia király átvonulását az tette veszélyessé, hogy seregében húzódott meg a magyar trónra vágyakozó Borisz. A francia uralkodó ugyan nem adta ki a trónkövetelőt II. Gézának, ami Borisz későbbi fellépéséhez teremtett lehetőséget, de VII. Lajos és a magyar király e feszültséggóc ellenére is szövetségesi viszonyt létesített.¹¹⁴⁹¹ Európában éppen ebben az időszakban jött létre – történelme során első ízben – a kontinens nagy részére kiterjedő szövetségi rendszer, amelynek meghatározó ellentéte az Itália birtoklása kérdésében kiéleződő és testet öltő szembenállás volt a dél­itáliai Normann Királyság és a Bizánci Császárság között. Az előbbit támogatták a franciák, Bizáncot a Német Birodalom. A normann-francia koalícióba tartozott a pápa, VI. Welf német herceg, a bizánci uralom alatti Szerbia, valamint Izjaszláv volhíniai és kijevi orosz fejedelem (1146 óta II. Géza sógora). Magyarország is ebben a hatalmi csoportosulásban találta meg helyét. A szemben álló tábort Bizánc és Németország mellett Velence, valamint a Jurij Dolgorukij vezette orosz fejedelmi csoportosulás alkotta. A magyaroknak a következő években egymást érő hadakozásai e szövetségi rendszerek egymás elleni katonai (és diplomáciai) vállalkozásaiba illeszkedtek.

A hadi események 1148 kora tavaszán vették kezdetüket. Izjaszláv az Olgovicsok központja, Csernyigov ellen ment, magyar segédcsapatok is vele tartottak. A vidék felégetése után Ljubecs alá vonultak, de ott a harci cselekményeknek a Dnyeper jegének olvadása gátat szabott. A beszakadt jég néhány magyar halálát okozta.¹¹⁵⁰¹ A következő évben, 1149-ben Jurij Dolgorukij kivetette Kijevből II. Géza sógorát, aki a lengyel és a cseh uralkodók mellett a magyar királytól is segítséget kért. Géza a feltehetően ősszel hozzá érkezett orosz követségnek azt válaszolta: „Hadban vagyok a császárral, ha szabad leszek, magam megyek, ha nem, csapataimat küldöm”. Hogy az itt említett összecsapás 1149 őszén a konstantinápolyi uralkodóval folyt, azt egy bizánci vers teszi bizonyossá, amely az ekkor kirobbant, Bizánc-ellenes szerb felkelés kapcsán említi a szövetséges magyar segédcsapatokat, illetve a császárral szemben normann ösztönzésre folyó, közös szerb-magyar harcot. A magyarok tehát 1149 őszén a

szerbeknek nyújtottak fegyveres segítséget Bizánc ellenében.^Li5iJ‘ Izjaszláv újra követséget küldött a lengyelekhez, csehekhez és magyarokhoz, s azt üzente uralkodóiknak, hogy karácsony körül szálljanak lóra. „És ők karácsony múltával lóra ültek. A király LII. Géza1 pedig nem volt szabad, és r _{t t} r

küldött neki 10 ezer magyart. És mondta neki a király: »Íme, küldöm neked csapataimat, én magam a hegyek alá akarok menni, hogy a halicsi fejedelmet ne engedjem kimozdulni. Te pedig rendezd el, akivel sérelmed van. Ha a csapatok kimerültek, akkor ismét küldök erősebbet, vagy magam is lóra ülök«”. Még tartott tehát a magyarok részvétele a szerbek oldalán a Bizánc elleni harcokban 1149 őszén, amikor egy másik sereg Oroszországba indult Izjaszláv megsegítésére. Az ellene felvonult erők megrettentették a magyarokat és a lengyeleket, ezért tárgyalást kezdeményeztek az orosz fejedelmek között: maguk határozzák el, hogy kit illet Kijev. Ezt követően a magyarok és a lengyelek harc nélkül visszatértek hazájukba. A külső támaszától megfosztott Izjaszlávnak Kijevet át kellett adnia Jurijnak.^L1521

A következő hónapokban Izjaszláv előbb megszerezte, utóbb újra elvesztette Kijevet. Szorult helyzetében 1150 őszén ismét II. Géza segítségét kérte. „A király ezt hallva széjjelküldött egész országában a kíséretéért és összes csapatáért”, majd lóra ült, és személyesen vezette a hadat Oroszországba. Izjaszláv ellensége, a halicsi Vlagyimirkó megijedt II. Géza kezdeti sikereitől, aki bevette Szanok városát, és sok falut foglalt el Peremisl környékén. A halicsi fejedelem „látva mindezt megijedt, és küldött Kuknis LKökényes1 érsekhez és két másik püspökhöz és a király embereihez. És így hosszasan könyörögve sok aranyat adott, és rávette őket, hogy fordítsák vissza a királyt. A király meghallgatta őket, és kezdte mondani: »Ez pedig most nem alkalmas idő, a folyók már jegesednek, menjünk haza, mielőtt még a folyók teljesen beállnak«”. Az uralkodó 1150. október 26-án indult haza Oroszországból, s visszatérése idején üzente Izjaszlávnak: „a görög császár haddal támad ellenem. Ezen a télen és tavaszon nem ülhetek lóra, hogy hozzád [menjek1”.^Li531

A görög támadás, amelytől II. Géza tartott, 1150 nyár vége felé indult el, amikor Manuél bizánci császár Nisbe gyűjtötte össze seregét, hogy a szerbek ellen 1149 végén félbeszakadt háborút befejezze, és végképpen leverje a felkelést. A szerbek ekkor is élvezték a magyarok katonai támogatását. Manuél Nistől a Száva folyó felé vette útját, hogy megakadályozza a magyar és a szerb csapatok egyesülését. A császár a Tarapataknál (a szerbiai Valjevo közelében) pillantotta meg a „megszámlálhatatlan sokaságú vértest”, amely Magyarországról jött a felkelők megsegítésére. A kémek igazolták ezt: a Tara túlsó partján valóban nagy „sereg áll hadirendben, nemcsak az ország lakói, hanem részben hun [magyar] lovasok, részben a köztük élő, de más hiten levő kálizok [iráni nyelvű mohamedánok] közül”. Ezenkívül besenyők is voltak a magyar haderőben, Manuélnek tehát nem sikerült a szerb és a magyar csapatok egyesülését megakadályoznia. A bizánciak üldözni kezdték az ellenséges haderőt. Közben ugyan a rejtekhelyeken lesben álló szerbek és magyarok zaklatták a bizánci hadat, de nem tudtak sok kárt tenni benne. A császár vezette sereg utolérte a Bágyon ispán irányítása alatt álló magyar segéderőt. Az egyik bizánci előkelő hátba döfte Bágyont, de a lándzsa nem ütötte át teljesen, a fegyverzet ellenállt. „Heves kézitusa támadt.” A császár is bekapcsolódott ebbe, „megsarkantyúzta lovát, közibük ugratott. Közülük valakit dárdájával mindjárt le akart döfni, de ez nem sikerült. A barbár [magyar] ugyanis félrehajlott, s így oldala mellett, célját el nem érve hullt le a lándzsa. Erre kézitusára tért át. Mikor ezt Bakchinosz [Bágyon] és kísérnie meglátta,. a császárra rohantak. Borzalmas látvány volt. A császár azonban lándzsáját eldobja, s az oldalán csüggő kardot kirántva sűrűn forgolódott köztük, szüntelenül csapásokat adva és kapva, mígnem mikor a többiek már szétszóródtak, az egész csata eldöntése már csak rajta és Bakchinoszon múlt, aki vitézségben kitűnő és hatalmas testű ember volt. Sok összecsapás után Bakchinosz kardjával odavágva a császárt állkapcson sújtotta, de nem tudta a sisakról oldalvást lefüggő arcvédőt is átvágni. A csapás mindamellett olyan erőteljes volt, hogy a kapcsok, melyek meglehetős mértékben belenyomódtak a húsba, többnyire ott hagyták a nyomukat. A császár azonban kardjával megfosztva a barbárt kezétől, gyorsan unokaöccsének adta át, maga pedig égett a vágytól, hogy ismét az ellenségre törjön”. Manuél személyes sikere volt, hogy „40 ellenséges hadifoglyot hajtván tért vissza a táborba”. Az ütközet, amelyet 1150 késő őszén vívtak, bizánci sikert hozott, II. Uros szerb nagyzsupán kénytelen volt meghódolni a császárnak.¹¹⁵⁴¹

Van olyan bizánci forrásunk, amely szerint a Tara menti csatát követően „a császár azon melegében, izzadságtól ázottan, még a port sem törölvén le arcáról, a magyarok ellen vonul, szemükre hányva a szerbeknek nyújtott segítséget, és kihasználva védelmezőjük távollétét. A magyarok királya ugyanis nem volt az országban, mert a szomszédos oroszokkal csapottössze”. A most már kifejezetten Magyarország ellen indult bizánci hadjárat eszerint 1150 végére tehető, amikor II. Géza még nem ért haza Oroszországból. A Dunán – hajói távollétében – fatörzsből kivájt sajkákon kelt át a császár és serege, s kíméletlenül pusztította a Szerémséget. Zimonyt rohammal nem tudta elfoglalni, viszont a környékén levő falvakat végigdúlta. A bizánciak ellen vonult magyar sereg nem volt képes számottevő ellenállást kifejteni. Közben Zimony őrsége megadta magát, mert II. Géza nem jött felmentésükre. A bizánciak már éppen visszatérésre készültek a Száván át seregük létszámát felülmúló hadifoglyaikkal, amikor híre jött, hogy az orosz háborút befejező Géza király érkezése várható. Manuél meg akarta bosszulni Gézának a bizánci szövetséges halicsi Vlagyimirkó elleni háborúját, s válogatott sereggel vonult Géza elé. De – mint kiderült – nem Géza jött meg, hanem a magyar király nagybátyja, Belos, aki viszont kitért a császárral való összecsapás elől, így a bizánci uralkodó visszavonult Barancsba. A császár egy másik serege a második keresztes hadjárat során Bizáncba került Borisz vezetésével a Temesközre támadt, „azt végigportyázva az ott levő mezővárosokat pusztította. Ekkor történt, hogy három hun [magyar] csapatrésszel megütközve mindenestül megfutamította őket – akik úgy vélték, hogy maga a császár van jelen -, és zsákmánnyal terhelve ért vissza a római [bizánci] táborba”. A közben a magyar-bizánci hadszíntérre érkező II. Géza üldözte Boriszt, de nem tudta csatára kényszeríteni, mert az átmenekült a Dunán. Az 1150 végén lezajlott magyar-bizánci háborúság utolsó felvonása az volt, hogy a Dunánál farkasszemet nézett egymással Manuél és Géza, a császár újabb összecsapásra gondolt, de végül ez elmaradt, a szemben álló felek fegyverszünetet kötöttek.¹‘¹⁵⁵¹

Még ki sem vonultak a bizánci seregek a Szerémségből, amikor Izjaszláv már újra üzent II. Gézának: „Ha a császár haddal támadt ellened, [legyen,] amint Isten adja. Ha te magad nem jöhetsz, de küldj nekem segítséget, ahogy magad mondtad. Engem segítsen az Isten: Gjurgyi [Jurij] és az Olgovicsok és a halicsi feledetem ellen. Testvérem, a te sérelmed nemcsak a tiéd, de az enyém is; az enyém pedig a tiéd is”. A magyar király 10 ezer embert küldött Izjaszlávnak, de maga nem kelt hadra sógora megsegítésére. Izjaszláv a magyar sereggel megerősödve elindult Kijev felé, útközben értesült arról, hogy Vlagyimirkó halicsi fejedelem ellene vonul több orosz szövetségese társaságában. Ezek serege már csaknem ütközetre tudta kényszeríteni Izjaszlávot, de végül sikerült egérutat nyernie. Izjaszláv bízottabban, hogy Kijevet elfoglalhatja, mivel terve végrehajtásához a magyarok további támogatásukról biztosították. Ezt mondták neki: „Mi a vendégeid vagyunk. Jó, hogy bízol a kijeviekben, te ismered a magad embereit. Mi nyeregben vagyunk, fejedelem”. Izjaszláv előbb Belgorodot vette birtokba, majd megnyílt előtte Kijev is. Ott „magához hívatta a magyarokat ebédre. És a kijeviek is ott ebédelvén velük a híres Jaroszláv-udvaron, nagy vígasságban voltak. Ekkor pedig a Jaroszláv-udvaron a magyarok nagyon sokat játszottak hátas- és vágtázó lovaikon Lülve1. A kijeviek pedig csodálkoztak a magyarok sokaságán és szolgáikon és lovaikon”.¹¹⁵⁶¹ Itt aligha lovagi játékokról lehet szó, a magyarok sokkal inkább azon készségeikből tarthattak bemutatót, amelyeket a lovakkal való szüntelen foglalkozás során sajátítottak el.

Alighogy hazaérkeztek Oroszországból az Izjaszlávot Kijev trónjára segítő seregek, máris újabb követség jött a szorongatott helyzetben levő fejedelemtől a magyar királyhoz: „Téged személyesen nem hívunk, mivel háborúd van a császárral, de küldj segítséget, vagy ugyanilyet, vagy ennél erősebbet. Gjurgyi LJurij1 erős, a Davidovicsok és az Olgovicsok is vele vannak, és még a vad polovecek Lkunok1 is. Most pedig, testvérem, ezen a tavaszon segíts nekünk! Ha szabadok leszünk ezen a tavaszon, mi leszünk segítségedre”. 1151 tavaszán tehát újabb összecsapásra készültek a szemben álló orosz erők. Jurijt támogatta a halicsi Vlagyimirkó is, míg Izjaszláv megsegítésére minden korábbinál nagyobb magyar sereg kelt át a Kárpátokon. Még ennek megérkezése előtt Izjaszláv legyőzte Jurijt és a kunokat. Vlagyimirkó sem folytatta ezt követően útját Jurijhoz, hanem visszatért Halicsba, és az Izjaszlávhoz Kijev felé tartó magyarok után eredt. Egy hajnalon, amikor azok az oroszoktól ajándékba kapott italtól lerészegedtek és aludtak, Vlagyimirkó seregével rajtuk ütött: a magyarok közül „keveset elfogtak, a többit lekaszabolták”. Izjaszláv követek útján tájékoztatta II. Gézát a balsikerről: a halicsi Vlagyimirkó „a kíséretemet és a tiédet is szétverte. Most pedig, testvérem, gondolkozz ezen, gondoljunk magunkra, hogy adja az Isten, ne kelljen ezt elviselnünk, hanem azt, hogy bosszút álljunk kíséretünkért”.¹¹⁵⁷¹

A bosszú nem váratott sokáig magára. 1152 nyarán II. Géza személyesen vezette 73 csapatból álló seregét Oroszországba. Az 1148 óta eltelt négy esztendő alatt immár hatodik alkalommal keltek útra orosz földre magyar hadak. A király egyenesen Vlagyimirkó fejedelemségére, Halicsra támadt, ide jött elébe orosz szövetségeseivel Izjaszláv is. Peremisl közelében, aSzan folyó mellett állapodtak meg, Vlagyimirkó pedig a túlsó parton állomásozott csapataival. Éppen vasárnap volt, márpedig a király „szokása szerint vasárnap nem fogott semmibe”. Másnap II. Géza és Izjaszláv seregei átkeltek a folyó sellőin, és mindnyájan együttesen rárontottak Vlagyimirkó csapataira, „pusztították őket, sokat ott megöltek, mások megfulladtak, megint másokat elfogtak, Vologyimer [Vlagyimirkó] pedig látván a magyarok erejét, elmenekült előlük. Bemenekült Peremisl városába”. Innen küldözgetett követeket a királyhoz, az érsekhez és a had vezéreihez, békéért könyörögve. Vlagyimirkó „sok ajándékot küldött az érseknek és azoknak az embereknek, hogy arannyal, ezüsttel, arany és ezüst edényekkel és bársonnyal vegyék rá a királyt, hogy tegyen le róla, és királyi akaratát ne hajtsa végre”. A megvesztegetés elérte célját: Géza nem adta sógora kezébe Vlagyimirkót, hanem arra késztette a szemben álló orosz fejedelmeket, hogy egyezkedjenek. Vlagyimirkó mindent megígért, így hát „Izjaszláv a királlyal egy helyen összegyűlt, és ott voltak nagy szeretetben és vigasságban. És szétváltak: a király a saját földjére ment, Magyarországra”. II. Géza többé nem vezetett hadat Oroszországba, pedig számos alkalom kínálkozott volna későbbi években is, egyebek között éppen az, hogy távozása után Vlagyimirkó nem teljesítette iménti ígéretét, megszegte esküjét.^[158] Az orosz ügyektől való távolmaradásának részint az volt az oka, hogy Vlagyimirkó 1153-ban, Izjaszláv pedig 1154-ben meghalt, részint pedig az, hogy a kétfrontos, Bizánccal és Oroszországban vívott háborúk kezdték kimeríteni az országot. Pedig a bizánci háborúknak még nem volt végük.

Talán 1153-ban történt, hogy mind II. Géza, mind Manuél felvonult a Dunához. Bizánci híradás szerint „Géza. az elmúlt dolgokon keseregve a Duna melléki [bizánci] városok ellen váratlan támadást” készült intézni. Manuél már éppen a dunai átkeléshez fogott, amikor a magyar király békét kezdeményezett. Ezt Gézára nézve kedvezőtlen feltételek mellett kötötték meg, egyebek között a magyar uralkodónak a legutóbbi (1150-1151. évi) bizánci betöréskor szedett foglyok közül 10 ezerért váltságdíjat kellett fizetnie.¹¹⁵⁹ A béke feltételeivel elégedetlen Géza csak alkalomra várt, hogy megtámadhassa Bizáncot. Beavatkozva az ottani belügyekbe, a császár unokaöccsét, a Magyarországgal határos bizánci területek (Belgrád, Barancs, Nis) elöljáróját támogatta a Manuél elleni, a korona megszerzését célzó akciójában. Géza 1154 vége felé – a csehek, szászok és boszniaiak katonai támogatását is élvezve – Barancs ostromához fogott, majd a császárközeledtének hírére Belgrád felé vonult. Manuél hadvezére megütközött a magyarokkal, akik legyőzték és megfutamították a bizánci sereget. Maga a császár ekkor nem bocsátkozott harcba, viszont 1155 tavaszán ismét nagy erőkkel felvonult a Dunához, hogy megbosszulja az előző évi kudarcot, s mélyen behatoljon Magyarország területére. II. Géza azonban békét kezdeményezett, amely szerint visszajuttatta Manuélnek az 1154. év végén foglyul ejtett bizánciakat, valamint a jobbára fegyverekből és lovakból álló hadizsákmányt.‘¹⁶⁰‘¹‘ Ezzel a fél évtizede tartó magyar-bizánci összecsapások sora véget ért, egyik ország sem jutott a másik rovására területi gyarapodáshoz.

A gyakori háborúk igen súlyos bel- és külpolitikai helyzetet eredményeztek Magyarországon II. Géza uralkodásának utolsó éveiben. Géza öccsei közül előbb István kísérelt meg hatalomátvételt, s ennek sikertelensége után menekült a Német Birodalomba Barbarossa Frigyeshez, majd Manuélhez. Utóbb László is követte Istvánt Bizáncba, amely a II. Gézával szemben álló magyar hercegek menedéke lett. Ugyanakkor fenyegetett az európai hegemóniára törő Barbarossa Frigyes német-római császár Magyarország elleni katonai akciójának veszélye is. Ezt II. Géza oly módon kívánta elhárítani, hogy politikájában közeledett Barbarossához, és 1158 kora őszén mintegy félezer főnyi, mohamedán vallású izmaelitákból álló magyar segédcsapat vett részt Jasomirgott Henrik osztrák herceg seregében az Itália feletti uralomra törő császár oldalán a milánói harcokban.¹¹⁶¹¹ Miután a fenyegető német veszélyt Gézának sikerült elhárítania, a német-római uralkodó ellenében újra a pápához közeledett, s vele kötött megegyezést. Mivel Frigyes ezekben az években Itáliában volt elfoglalva, Gézának nem kellett német visszacsapástól tartania. Változatlanul fennállt viszont a magyar-bizánci háborúk felújulásának lehetősége, amelyhez alapul nem csupán trónkövetelő hercegek bizánci tartózkodása szolgált, hanem az is, hogy Manuél – Barbarossához hasonlóan – szintén európai hegemóniára tört, s ehhez jó kiindulópontként kínálkozott Magyarország alávetése.

Amikor II. Géza 1162-ben meghalt, s a trónon fia, III. István követte, Bizánc, illetve az ott tartózkodó István herceg támadásba lendült. Bizánci haderő vonult a Dunához, a magyar határra, sőt egy csapat az országba is behatolt. Ez alkalommal azonban nem harcoltak a katonák, hanem csak nyomatékul szolgáltak a szemben álló felek tárgyalásához. A magyarok azonban még így sem fogadták el királyuknak Istvánt, Géza öccsét, hanem

Lászlót ismerték el uralkodónak. III. István menekülni volt kénytelen, Kapuvárnál megütközött a vele szembeforduló hűtlenekkel, majd Ausztriába ment, de rövidesen Pozsonyban épített ki hídfőállást.’¹⁶²¹ László féléves országlás után meghalt, testvére, a Bizánc által már előbb is trónra szánt IV. István követte az uralkodásban. Még két hónapja sem viselte az ország koronáját, amikor már Manuél katonai segítségét kellett kérnie helyzete megszilárdításához. A császár el is indult Magyarország felé, de a határhoz közelgő bizánci hadra IV. István – rosszul mérve fel hatalmát az országban – nem tartott igényt. Unokaöccse, a Barbarossa Frigyes jóindulatát elnyert III. István, aki német területről jött zsoldosokra is támaszkodott, fegyveres összecsapásra készült az ellenkirállyal. A trón birtoklását eldöntő ütközetet 1163. július 19-én Székesfehérvár közelében vívták meg. Itt III. István győzött, s nagybátyja, IV. István „úgy elfutott előle, miképpen a pogányok menekülnek”. A csatában IV. István sok nemest vesztett, más forrásunk azt emeli ki, hogy menekülésekor, már a csatavesztést követően, „kevés volt a hadinépe”, így unokaöccsének fogságába került. A koronát ugyan elvesztette, de életét nem. III. István azzal a feltétellel bocsátotta szabadon, hogy „az országból távozzék, és soha többé ne akarjon visszatérni”.‘^A

IV. István azonban makacs volt, féktelenül hatalomvágyó, akit ráadásul Bizánc európai hegemóniára törő császára támogatott. Még ugyancsak 1163-ban Manuél – IV. István visszahelyezése érdekében – hadat küldött Magyarországra. Már a magyar-bizánci határon fekvő Belgrádban tartózkodott a császár, amikor „felismerte annak lehetetlenségét, hogy LIV.1 István a továbbiakban a hunok Lmagyarok1 földjén uralkodjék”. Mivel azonban továbbra sem mondott le Magyarország megszerzésének és alávetésének tervéről, új taktikát követett: leányát, Máriát eljegyezte III. István öccsével, Bélával. Az ifjú herceget magával vitte Konstantinápolyba, s így jutott hozzá Manuél Dalmáciához, amely Béla atyai öröksége volt. Bizánc egyébként szívesen számította Béla örökségéhez a hozzá legközelebb fekvő, gazdag Szerémséget is. III István ugyan elismerte a császár jogát Dalmáciához, de már 1163-1164 fordulója táján nagy létszámú, 30 ezer főből álló magyar had jelent meg ott Ampod bán vezetésével, amely megakadályozta a bizánciakat abban, hogy e tartományt ténylegesen birtokukba vegyék. Ezzel az akcióval függött össze Zárának a velencei uralom alól való felszabadulása és Magyarországhoz csatlakozása. [1641

A következő évben, 1154-ben IV. István kezdte a háborút. A Fekete­tenger felől tört be Magyarországra, ám – még bizánci kútfő is kénytelen elismerni – „inkább vakmerően, mint előrelátóan vágott bele a dologba”. Ha nyert is meg ügyének magyarokat, amikor III. István ellene támadt, már apadt hadserege, mivel „a vele levő hunok [magyarok] egyre-másra pártoltak át a királyhoz [III. Istvánhoz]”. A császár is Magyarországra indult, „az volt a szándéka, hogy Bélának visszaszerzi apai örökségét, [IV.] Istvánt pedig megszabadítja a közvetlen nehézségektől”. Manuél a Száván átkelve, Titelen és a Duna menti Kőn (Bánmonostorán) keresztül egészen Bácsig jutott előre az országban. Közben III. István cseh, osztrák és halicsi segítséget szerzett magának. A fegyveres összecsapás azonban elmaradt, a cseh uralkodó közvetítésével megegyezés jött létre III. István és Manuél között. Az előbbi lemondott Béla örökségéről, Manuél pedig ígéretet tett, hogy nem engedi többé pártfogoltját Magyarország ellen támadni. De IV. István nem akarta elhagyni az országot, még akkor is a déli végeken maradt, amikor a császár már visszatért bizánci területre. A nagybátyja ellen támadó III. István kis híján elfogta az országból az utolsó pillanatban kimenekülő trónkövetelőt.¹¹⁶⁵¹

Az 1155. évi magyar-bizánci háború azzal vette kezdetét, hogy III István a Manuél kezére került Szerémség visszafoglalására tett kísérletet. A terület nagy részét birtokba vette, központját, Zimonyt – ahol ez idő tájt IV. István is tartózkodott – keményen megostromolta. III. István előbb a szárazföld felől próbálta bevenni a várat, majd a Duna felől. Szabályos folyami ütközet alakult ki a kissé ormótlan magyar és az ügyesen épített, gyors bizánci hajók között. Ez utóbbiak vonalalakzatot véve fel közrefogták a magyar hajókat, sűrű nyilazás közepette többségüket megfutamították, de „egy [hajó], mely náluk parancsnoki tisztet betöltő férfiakkal volt tele, a rómaiak [bizánciak] hatalmába került, akik azt görögtűzzel elpusztították”. Végül is az ostromlók IV. István megmérgezése révén április közepén jutottak Zimony birtokába. Manuél június végén indult újabb magyarországi hadjáratára, s rögtön Zimony ostromához fogott. Előbb azzal kísérletezett, hogy fatornyot építve hatol be a városba, „a védőfalakon álló barbárokkal [magyarokkal] közelharcot víva”. Majd az erősséget övező mély és széles árkokat – rőzse- és vesszőnyalábok híján – „kövekkel töltötte meg, s így vitette át a hadigépeket. De a város elfoglalása szempontjából ezzel sem ért el semmit.” Mivel állítólag közeledett Zimonyhoz egy felmentő sereg, harmadik kísérletre a bizánciak még elszántabban rohamozták a falakat.

r

„Újból megindult a harc. Egyfelől a hunok [magyarok] a mellvédeken kövekkel, nyilakkal és minden kezük ügyébe eső dologgal védekeztek a római [bizánci] sereg ellen, másfelől viszont csak még inkább, mint előbb, aláásták az alapépítményeket, és hajítógépekkel zúzták szét a kövek toldásait, s mindkét részről sűrű biztatások és buzdítások hallatszottak, kiáltozás és üvöltözés támadt, és zűrzavaros lárma kavargott.” Egy másik bizánci kútfő szerint végül a négy hajítógép megtette a magáét, megbontották a falak szerkezetét, „a bástyák közti fal is, amelyre a kövek súlya irányult, ingadozni kezdett, s nem állt már egyenesen, annál is kevésbé, mert az aknaásók is aláemeltyűzték”. Utóbb „maga a fal is összeomlott, és lehetővé tette, hogy a rómaiak létrákon felkapaszkodva hatoljanak a városba. Sokan megsebesültek, s így vesztek el, de nem kevesen voltak, akik megadták magukat a győzteseknek, s így életben maradtak, és akadtak, akik a futásban találtak menedéket”. A bizánciak kifosztották a várost, nem tanúsítottak kíméletet: „mint a birkákat öldösték az ott levő embereket”. A vár védelmének bizánci kézre került irányítói csak az ostromnál a császár oldalán jelen levő Béla herceg közbenjárásának köszönhették életüket. Egy másik hadszíntéren – velencei segítséggel – Bizáncnak sikerült elfoglalnia Boszniát és Dalmáciát, Zára pedig visszakerült a doge uralma alá. Az 1165. évi magyar-bizánci megegyezés a ténylegesen elért császári sikereket szentesítette.¹”¹

III. István nem nyugodott ebbe bele, s már 1166 tavaszán sereget indított a Szerémség visszafoglalására. Az egymással viszálykodó bizánci hadvezérek éjszaka támadtak volna a Dénes ispán vezette magyar hadra, de ahol annak táboroznia kellett volna, ott egyetlen embert sem találtak, s „félelem fogta el őket. Mert ha valami, a néptelen vidék és szokatlan halasztás elég ahhoz, hogy ellenséges földön a katonák lelkét megzavarja”. Már világos nappal volt, amikor a magyarok észrevették a bizánci sereget, „és egyfelől kezdték a lovakat a táborba terelni (mert éppen a legelőre csapták ki azokat), másfelől a szokás szerint mindig a sátrak előtt állókra pattanva csapatokba rendeződtek, és látva, hogy a rómaiak [bizánciak] nagy rendetlenségben haladnak (mert a lovakat terelő hunokra [magyarokra] rátámadva a legtöbben szétszóródtak), nekik vágtattak, és megfutamítva sikerült őket a hátul jövő csatasornak hajtani. Ettől azok is megzavarodtak, hátrálni kezdtek, végül a rómaiak teljes erejükkel megfutottak, abban a hiszemben, hogy a látottnál sokkal nagyobb sereg támadt rájuk”. A győzelem a magyaroké lett. A bizánci császár azonban, aki belátva, hogynem képes alávetni és elfoglalni az országot, elfordult a magyar ügyektől, személyesen már nem is vonult ez évben hadba III. István ellen, a szerémségi vereséget nem hagyta bosszulatlan. Három sereget indított útnak. Az egyik Béla vezetésével a Dunához ment, hogy elhitesse: Bizánc a szokott irányból fog támadni, ám ez csak a magyarok megtévesztésére szolgált. A másik sereg a Fekete-tenger felől zúdult Erdélyre, s ebben nagy számban harcoltak az Al-Duna és a Fekete-tenger vidékén élő románok. E hadtest „kíméletlenül lekaszabolt mindent és letiporta, ami csak útjába került. Nagy öldöklést vitt végbe az emberek között, s nem kevesebb foglyot ejtett. Azonkívül igásállatoknak, lovaknak és egyéb mindenféle fajtának nagy seregeit hajtva érkezett a császárhoz”. A harmadik sereg északkeletről, Halics irányából csapott be az országba, „nehezen megközelíthető, ember nem lakta vidékeken haladva át”, majd „számos népes falura bukkanva rengeteg zsákmányt ejtettek, sok férfit megöltek, temérdeket foglyul ejtettek”. A magyarok és bizánciak végül Jasomirgott Henrik osztrák herceg közvetítésével léptek fegyverszünetre.¹⁶⁶⁷¹

A fegyvernyugvás ezúttal is rövid ideig tartott. A magyarok „megint azt tervezték, hogy Dalmáciát elfoglalják. Ezért több seregtesttel odaérkezett az is Lbizonnyal Ampod1, aki köztük a báni méltóságot bírja (ennél a népnél ez a király után leghatalmasabbat jelenti)”. Amikor a terület bizánci helytartója „értesülvén, hogy az országban hun Lmagyar1 sereg van, a nála levő seregből némelyeket magához vett, és kivonult Szpalathaszból LSpalatóból1. Mialatt meneteltek, az őt követőknek jó része apránként lemaradozott, s így lehetővé tették az ellenség számára, hogy ezt a férfiút könnyűszerrel elfogják. Körülfogták, s noha kemény kézzel vitézkedett, foglyul ejtették”. Ekkor jutott vissza a király birtokába a dalmát városok közül Sebenico. A magyarok e dalmáciai katonai akciója 1166 végén vagy 1167 elején történt. Manuél követelte a bizánci helytartó kiadatását, ellenkező esetben háborúval fenyegetőzött.‘¹⁶⁸¹

A fegyveres összecsapást a magyarok kezdték azzal, hogy a Dunán átkelve behatoltak a Szerémségbe, amely az 1166. évi katonai siker ellenére is bizánci kézen maradt. Manuél ezúttal sem személyesen állt a had élére, hanem rokonát, Andronikosz Kontosztephanoszt bízta meg a sereg vezetésével, aki a szokástól eltérően nem küldött ki felderítőket és megfigyelőket az ellenséges táborhoz, hanem frissen foglyul ejtett magyar katonától tájékozódott a szembenállók erejéről. A fogoly készségesen adott felvilágosítást: „Ezt a sereget 37-en vezetik a mi vezéreink közül,valamennyi fölött a parancsnokság azonban Dénes kezében van. A sereg mindenestül 15 ezer vértes lovasra, íjászra és könnyű gyalogosra rúg”.

5. A Száva menti csata, 1167

Az ütközetre 1167. július 8-án a Száva folyóhoz közel került sor. A bizánciak csatarendjét pontosan ismerjük. A hadvezér „a szküthákat [besenyőket] és a perzsák [szeldzsuk-törökök] legnagyobb részét előreküldte egy kevés lovassal, akik dárdákkal harcolnak. Hozzájuk csatlakoztak mindkét oldalon a rómaiak [bizánciak] csatasorai… Ezek háta mögött a nehézfegyverzetű gyalogosok haladtak, keverve íjászokkal, valamint a perzsák fegyveres hadsora. Utánuk következett. [több, név szerint felsorolt bizánci hadvezér] válogatott rómaiakkal, alamanokkal [németekkel] és perzsákkal. Leghátul Andronikosz, a fővezér haladt sok más nagynevű férfiúval., továbbá zsoldos itáliaiakkal meg szerbekkel, akik hátul követték őt, dárdáikat és hosszú pajzsaikat előrefeszítve”. A szomszédos népek, köztük az osztrákok segédcsapatát magában foglaló és pogány (nyilván besenyő) kontingenst is tartalmazó magyar sereg felépítéséről ellentmondó híreink vannak. Az egyik bizánci forrás szerint „a megszokott módon álltak csatarendbe. Mindig az a szokásuk, hogyválogatott harcosaik töltik be az élvonalat”. Az e vonatkozásban kevésbé hihető – bár a magyar seregről és a csatáról szinten szemléletes képet rajzoló – másik bizánci kútfő szerint Dénesnek „fogalma sem volt arról, hogy az adott helyzetben mit is kell tenni, ezért a parancsnoksága alatt levő sereget nem osztotta jobb- és balszárnyra, hanem egy akkora hadat egyetlen egységbe gyúrva-tömörítve, ahogyan volt, …durva elbizakodottsággal eltelten közeledett. Zászlaja is fennen lobogott egy vastag és magasba feszülő rúdon, melyet négy pár ökör vont kerekeken. Maga az ellenséges [magyar] sereg valóban ijesztő és félelmetes látvány volt: csupa lovas és dárdás. Nem csupán az emberek viseltek lábig érő, teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is homlokszíjakat és szügykötőket lehetett látni, és homlok- meg szügyvédők borították őket körül, hogy védjenek a lövedékektől. A lovak nyerítése, a ragyogó fegyverek csillogása a napfényben, amikor a hadseregek egymáshoz már közel voltak, a félelem, illetőleg a csodálkozás folytán mindkét tábor katonái számára még rendkívülibbé tette a látványt”.

Délidőben, „miután a seregek egymáshoz közel jutottak, Andronikosz parancsot adott, hogy az elülső csapatok nyilazzanak a hunokra [magyarokra]. Mihelyt pedig azt látják, hogy azok rohamra indulnak ellenük, fussanak el, de nem egyenesen a római [bizánci] sereg felé, hanem inkább oldalvást, hogy így a hunok két irányba szétszakadva a hadrend középső részét üresen hagyják”. A bizánci balszárny nem állta a magyarok támadását, egészen a Száváig futva meghátrált, a jobbszárny azonban teljesítette feladatát. Az eredeti helyzetükből kimozdított hadsorok egymásnak feszültek. „Mozgó és pikkelyeit meresztő sárkányként hullámzottak a hadseregek. Dénes azonban, mint egy fal, rendíthetetlenül nyomult előre, és Kontosztephanosz meg a körötte felsorakozottak felé feszítette lándzsáját. Amikor a rómaiak felvették vele a harcot, kölcsönösen dárdákat hajigáltak, s egy ideig támadások és ellentámadások váltották egymást. Miután azonban a dárdák összetörtek, és a dárdanyelek halmazaiból a seregek közt mintegy gátféle keletkezett, hosszú kardjaikat rántották ki, és megint összecsapva tovább küzdöttek. Amikor azután ezek éle is kicsorbult, hiszen a seregek csupa bronz meg vas voltak, a paionok [magyarok] egyszeriben tanácstalanná lettek, mert az meg sem fordult a fejükben, hogy az ő rohamukat a rómaiak feltartóztatják, a rómaiak viszont kézbe kapták vasbuzogányukat (szokásuk, hogy ilyen fegyvereket is visznek magukkal, ha csatába mennek), s azokkal csépelték a paionokat. Azilyen csapás, ha a fejet vagy az arcot érte, halálos volt. Sokan eszméletlenül fordultak le nyergükből, soknak nehéz sebben folyt el a vére. A széttörhetetlen Lmagyar1 csatasor így szétszakadozott. Mikor azután a nap beesteledett, a trombita éles hangja visszavonulót fújt, és Dénes fennen lobogó zászlaja ronggyá lett.” Elfogták e zászlót, „továbbá Dénes lovát teljes fegyverzetével együtt”. Maga a vezér nem esett áldozatul, de „akik a barbárok Lmagyarok1 közül el tudtak menekülni, azokat, mikor a folyó mellé értek, a rómaiak hajóhada fogta el”. Fogságba került öt magyar ispán és 800 katona, s a halottak száma több ezerre rúgott. A bizánci hadizsákmány igen bőséges volt: 2 ezer páncélra, megszámlálhatatlan sisakra, pajzsra és kardra tettek szert. A súlyos vereségről hazai forrás is beszámol: a görög sereg „olyannyira halálra verte a pogányokat és a magyarokat, hogy Dénes csak kevés néppel menekült”.’¹⁶⁹¹ A Száva menti csatával lezárultak a magyar-bizánci háborúk. Dalmácia és a Szerémség császári uralom alá került. 1167-tel egyszersmind a XII. századi magyar külpolitika látványos hadi és diplomáciai vállalkozásokban gazdag korszakának végére is pont került. Az egy évtizede trónküzdelmektől, ellenkirályoktól megosztott, a sorozatos háborúkban meggyengült Magyarországon a konszolidáció békés időszaka vette kezdetét. III. István életének hátralevő öt esztendejében már nem is vállalkozott katonai akcióra.

Ugyancsak a háborúktól való tartózkodás jellemezte az 1172-ben trónra lépett III. Béla országlásának első nyolc esztendejét. Fegyverhez csak akkor nyúlt ez időben, amikor az bel- vagy külpolitikai ok miatt elkerülhetetlen volt. Mivel uralkodása elején szembefordult vele tulajdon öccse, Géza, aki Jasomirgott Henrikhez menekült, Béla 1175-ben és 1176-ban fegyveresen tört be Ausztriába, s dúlta, pusztította az osztrák hercegség határterületét. Ugyancsak 1176-ban Manuél kérte katonai segítségnyújtásra Bélát, amelyre a Konstantinápolyban nevelkedett magyar herceg királlyá tételekor neki tett esküje jogosította fel a bizánci uralkodót. A császár az ikoniumi szeldzsuk- török szultánnal kívánt hadakozni, s már a tavasz kezdetén Ázsiába ment, de „a hun Lmagyar1 szövetségesek meg a szerbek, akik a rómaiak Lbizánciak1 alattvalói, nem kellő időben érkeztek meg, s ezzel azt idézték elő, hogy a hadakozás nyár idejére maradt, ami a dolgoknak nagy kárára volt”.’¹⁷¹¹‘ A magyarok és szerbek által segített bizánci uralkodó a kis-ázsiai Müriokephalonnál súlyos vereséget szenvedett, ami európai hegemóniára törő terveit végképpen keresztülhúzta. Különben is Manuél 1180-ban meghalt, a bizánci „aranykornak” egy csapásra vége lett, a birodalomsúlyos válságba zuhant. Ez az esemény új korszakot nyitott a magyar külpolitikában is, mivel III. Béla és fiai alatt lehetővé tette több fronton

[172]

rendszeres hódító háborúk indítását.

1. FEJEZET SOROZATOS HÓDÍTÓ HÁBORÚK III. Béla és fiai kora

III. Béla alatt, 1180 után indított hódító háborúk nyitánya a mintegy másfél évtizede bizánci uralom alatt levő magyar államterületek visszaszerzése volt. Röviddel Manuél halála (1180. szeptember 24-e) után, bizonnyal még 1180 végén hozzálátott Béla Dalmácia elfoglalásához. Ottani forrás utal arra, hogy Spalato a bizánci császár elhunytát követően visszatért a magyar uralom alá. Feltehető, hogy a többi dalmát város sem tanúsított ellenállást, továbbá Zára is átkerült Velencétől Magyarországhoz. Ezzel egy időben – de még bizonnyal 1182 májusát megelőzően – a

J1731

Szerémségben szintén helyreállt a magyar fennhatóság. Mivel Manuél halála után Bizáncban az uralkodóváltás súlyos belpolitikai válságba torkollott, ez kedvező alkalmat teremtett Bélának arra, hogy fegyveresen hódítson a Balkánon, ahol megélénkültek és sikerre vezettek a bizánci uralom alól szabadulni igyekvő szerbek és bolgárok önállósulási mozgalmai. Nyugati forrás tájékoztat bennünket, hogy „Béla, Magyarország királya Bulgáriában elfoglalta a görögök várait és városait”. Bizánci forrás szerint a magyar uralkodó Belgrádot és Barancsot vette birtokába, s ez 1182-ben történt. A következő esztendőben, 1183-ban Béla „ismét erős sereggel dúlja a görögök földjét”. Ez évben a bizánci hadvezérek „Niszosz [Nis1 és Branitzoba [BarancsJ vidékén szálltak szembe Bélával, Magyarország királyával, aki feldúlt és kardélre hányt ott mindent”. E hadjárathoz kapcsolódott Szófia elfoglalása, amikor III. Béla J174]

elhozta onnan Rilai Szent Iván ereklyéjét. A magyar foglalást követően sikerült a bizánciaknak Béla seregét visszaszorítaniuk Belgrád és Barancs vidékére. A magyar király 1185. évi balkáni hadjáratáról csak általánosságokat őriztek meg a nyugati források. Közülük az egyik arról ír, hogy II. Vilmos normann fejedelemhez hasonlóan „Magyarország kiváló királya, Béla… is nagy haddal támadta meg Görögországot, és elfoglalt a birodalomtól” területeket.¹¹⁷⁵¹ Miközben a dél-itáliai uralkodó Thesszalonikét szerezte meg, s Konstantinápoly felé vezette hadát, addig

Béla talán a Morava-völgyben hódított, s Nist és esetleg Szófiát kaparintotta r

meg. Ám a normann fenyegetés miatt végveszélybe került Bizánc megmentéséhez is Béla járult hozzá azzal, hogy az új császárhoz, II. Izsákhoz feleségül adta leányát, s vele hozományként az általa elfoglalt területeket, amelyekre a császári fennhatóság alól ezekben az években függetlenedő szerb és bolgár állam is igényt tartott.^[176] A magyar uralom alá visszakerült Dalmáciában Béla sikerrel védte meg Zárát a velenceiek

[177] megújuló, 1187. évi és 1192-1193 fordulója körüli támadásaitól.

Az 1180-as évek végén III. Béla keleti, északkeleti irányban is a hódítás útjára lépett. Az alkalmat erre az orosz fejedelmek egymás közti belviszálya szolgáltatta. Vlagyimir halicsi fejedelmet a szomszédos Volhínia uralkodója

1. ban megfosztotta a tróntól. Vlagyimir ijedtében „sok aranyat és ezüstöt magához véve a kíséretével, feleségével, két fiával Magyarországra ment a királyhoz [III. Bélához]… A király fogadta Vologyimert [Vlagyimirt], és egész seregével Halicsba ment. És Román meghallván, hogy a király már a Hegyen [a Kárpátokon] túl van, menekült, nem tudva szembeszállni vele. A király pedig bement Halicsba, ám nem Vologyimert ültette oda.; fiát, Andrejt [Andrást] ültette trónra. Vologyimert pedig visszavitte magával Magyarországra, erőszakkal elvette vagyonát, és feleségével együtt egy toronyba ültette”. Halics népe sokat szenvedett az erőszakos uralomtól: a magyarok „a halicsi férfiaktól elragadták feleségüket, leányaikat, és a saját ágyukba vitték, és a templomokba lovakat kötöttek, és a házakban sok más erőszakosságot cselekedtek”. Vlagyimir
2. ben szabadult ki magyarországi börtönéből, s lengyel segítséggel kiűzte Andrást Halicsból.¹”¹

1189-ben, a harmadik keresztes hadjárat során Barbarossa Frigyes császár mintegy 100 ezer fős seregével vonult át Magyarországon. A feszült magyar-német viszony ellenére lényegében összeütközés nélkül hömpölygött keresztül az országon a keresztesek hatalmas létszámú hada. Barbarossával együtt hagyta el az országot a király öccse, Géza herceg, aki évtizedes börtönbüntetéséből szabadult, s jutott el a keresztesekkel Bizáncba. III. Béla kisebb csapatot bocsátott a császár rendelkezésére, hogy segítségére legyen a Balkánon való átkelésben. Magyarországtól messze, már Plovdivban járt a német uralkodó, amikor Béla a kísérőkül adott katonákat visszahívta. Csaknem Edirnéig jutott a had, amikor – írja a német forrás – „a kegyes császár megengedte, hogy azoknak a magyaroknak a csapata, akik, fájdalom, vissza akartak menni hazájukba.,

visszatérjenek… király urukhoz. Ily módon aztán csak három magyar ispán vagy báró maradt velünk társaikkal együtt, hat ispán pedig az összes többivel és a győri püspökkel [1189.] november 19-én visszaindult országába”¹¹⁷³

Az 1190-es évek elején ismét dél felé hódított III. Béla. Támadásai középpontjában a Bizánctól függetlenné vált Szerbia állt, amelynek földjére azonban az előbbi szintén igényt tartott. Béla szerbiai katonai akciójáról sajátos módon éppen vejének, II. Izsák császárnak a római pápához intézett leveléből értesülünk. A bizánci uralkodó arról panaszkodott, hogy még az is, aki „felségemnek egészen a minapig szerfelett kedves apósa volt [III. Béla]., nem elégedvén meg saját ősei földjével, amelyet Romania [Bizánc] hadainak és pénzének segítsége révén nehezen szerzett meg, a Szerbia feletti uralomra tört, pedig az régóta Romaniához tartozik, és soha senki másnak nem hódolt meg. Most – noha felségem ezt nem akarta – mégis ez [Szerbia] ellen vonult, s úgy vélte, hogy ellene seregeket küldve első rohammal elfoglalja azt. Felségem azonban, miután értesült erről, s miután seregéből hadat küldött Szerbia nagyzsupánja [Nemanja István] számára Szerbia földjének megvédésére, arra törekedett, hogy a másik [III. Béla] által küldött csapatokat visszafordulásra késztesse. De. ezek egyáltalán nem akartak visszatérni”.¹¹⁸⁰¹ E hódító hadjáratra 1192-1193 fordulója táján került sor. Béla azonban nem vállalta a levélben említett bizánci haddal az összecsapást, s feladta az elfoglalt szerb területeket. Ebben szerepet játszott az is, hogy éppen ekkor kellett Velence támadásával szemben megvédenie Zárát. Így hát a magyar-bizánci viszony nem jutott el a szembenállásig, s ez adja magyarázatát, hogy amikor II. Izsák 1194-ben vereséget szenvedett a bolgároktól, a császár követet „küldött apósához, a hun [magyar] királyhoz is, és segédhadak támogatását kérte. Az készséggel megígérte a segítséget, és kötelezte magát, hogy Vidinen keresztül küld katonai egységéket”.¹¹⁸¹¹ Erre azonban már nem került sor, mert II. Izsákot 1195-ben megfosztották trónjától, III. Béla pedig a következő évben, 1196. április 23-án meghalt. Déli és keleti irányú hódításai ugyan semmiféle területi gyarapodást nem eredményeztek, de a balkáni és halicsi expanziók megindításával évtizedekre kijelölte a magyar kül- és katonapolitika útját fiai számára.

III. Béla után a magyar trón idősebb fiáé, Imréé lett. Hatalomvágyó öccse, András azonban megnyerte magának VI. Lipót osztrák herceg

támogatását, és 1197-ben a szlavóniai Macskinál fegyveres győzelmet aratott Imre felett. E sikerének köszönhetően nyerte el 1197-1198 fordulóján a dalmát-horvát hercegséget. Innen vezetett hadat 1198 első hónapjaiban a középkori Ráma és Hulm (a mai Bosznia és Hercegovina) vidékére, ahol győztesen mérkőzött meg az előretörő szerbekkel. A fenti területeket még 1198-ban felvette hercegi címébe Dalmácia és Horvátország mellé.¹¹⁸⁴¹ Az ország egy részére kiterjedő hatalom birtokában András összeesküvést szőtt Imre ellen, amely azonban lelepleződött. Az 1199 közepe táján a Somogy megyei Rádnál megvívott újabb testvérháború Imre győzelmével végződött. András VI. Lipóthoz menekült, Imre pedig az osztrák határvidéket dúlta. A következő évben, 1200-ban létrejött a béke III. Béla fiai között, s András visszatért tengermelléki hercegségébe.¹⁴⁸⁵¹

A belső fegyvernyugvás jó alkalmat teremtett Imrének a külországi hódításhoz. Elsőként Szerbia ellen fordult, ahol egykori ellenfelének, Nemanja Istvánnak két fia, István és Vukán vetélkedett a hatalomért. Imre beavatkozott a belviszályokba: 1201-ben fegyveresen hatolt be Szerbiába, Istvánt legyőzte, helyébe Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig uralkodói címei közé felvette a Szerbia királya titulust.¹⁵⁸⁶¹ A következő évben a másik, Bizánctól nemrégiben függetlenedett balkáni állam, Bulgária ellen vezetett hadat. Okot – még inkább ürügyet – erre az szolgáltatott, hogy a Bizánc rovására történt bolgár terjeszkedés egészen az Al-Dunáig ért el, s így annak fennhatósága alá jutott a Morava-völgy északi része is, amelyet nászajándékként engedett át 1185-ben III. Béla vejének, II. Izsák császárnak. Imre érvelése azért sántított, mert Barancs és Nis vidéke tartósan soha nem képezte a Magyar Királyság részét. Van adatunk arra, hogy a bulgáriai kunok magyarországi betörését követően nyúlt 1202-ben Imre a fegyverekhez, s vezetett hadjáratot Bulgáriába a Morava folyó mellett. Pápai oklevél adja hírül 1202-ben Gubanus ellenségeskedését Imre királlyal szemben. Későbbi oklevelek hol Imre és Gubasel csatájáról szólnak, hol meg arról, hogy Imre Görögországban meghódította a Gubatusokat. Valószínű feltételezés szerint e Gubatusok egy, Bulgáriában élő – s talán a háború kirobbanásához vezető magyarországi betörésben részt vett – kun népcsoport tagjai lehettek.¹⁵⁸⁵¹

Az 1202-ben indult negyedik keresztes had résztvevői nem tudván kifizetni Velencének az élelmezésükért és szállításukért járó teljes pénzösszeget, adósságukat „természetben” rótták le. A doge buzdításárafegyvereiket keresztények ellen fordították, november 10-én körülzárták Zára városát, s ostromolni kezdték. Több napon át tartott annak megvívása ostromgépeik segítségével, mígnem a védők megadták magukat, s november 24-én a keresztesek – jobbára velenceiek és franciák – behatoltak a városba. Óriási pusztítást vittek ott véghez, temérdek zsákmányt szereztek. Zára elnéptelenedett, s hiába állt a keresztesek ellenében Ince pápa a kárvallott Imre oldalára, a megtörténtet nem lehetett visszavonni. Amit Velence évtizedeken át nem tudott elérni, az most a keresztesek fegyverei révén sikerült: Zára meghódolt előtte.

A nemzetközi küzdőtéren Imre a pápát támogatta a német uralkodó ellenében. 1203-ban hadat küldött a Német Birodalomba III. Ince kérésére. Serege a cseh király, Premysl (ejtve: Przsemiszl) Otakár (egyébként Imre sógora) katonaságával együtt segítséget nyújtott a pápapárti IV. Ottónak a német belviszályokban riválisának számító Sváb Fülöppel szemben. A hadjárat eredményesen folyt: a szövetségesek elől Fülöp meghátrált. 1204- ben Imre ugyancsak segítette Otakárt Fülöp ellenében.¹¹⁸⁹¹ Imre és öccse, András szembenállása megfelelt az európai hatalmi ellentétek fő vonulatának. Amíg Imre a pápapárti IV. Ottót támogatta, addig András – a meráni Gertrúddal kötött házassága révén – annak a Bertold isztriai és krajnai őrgrófnak lett a veje, aki Sváb Fülöp oldalán állt. 1203-ban már majdnem fegyveres belháborúra került sor Imre és András között, a szemben álló csapatok felsorakoztak Varasd közelében a Dráva mentén, de egyik forrásunk szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával kezében fogta el saját táborában Andrást, más kútfő szerint azonban csellel kerítette kézre öccsét, akit börtönbe vetett.¹”¹ Az öcs nem sokáig volt azonban fogságban, még Imre életében kiszabadult onnan, majd annak halálát és Imre fia, III. László rövid országlását követően, 1205 tavaszán II. Andrásként Magyarország trónjára lépett,

Míg Imre király hódító politikájának középpontjában a Balkán-félsziget állott, addig II. András elsősorban a nyugati orosz fejedelemség, Halics elfoglalása érdekében vezetett gyakorta hadjáratokat. Közülük az első már koronázásának évében, 1205 végén bekövetkezett, amikor a Román halálával megürült fejedelmi szék betöltése dolgában maguk a halicsiak kérték II. András segítségét Román fiai, a kisgyermek Danyiló és a még csecsemő Vaszilkó érdekében. A magyar király megjelent orosz földön, Szanokban találkozott Román özvegyével, majd Danyiló védelmében őrséget hagyott Halicsban. E hadjárata eredményeképpen illesztetteuralkodói rangjai közé a Halics és Lodoméria királya címet. Román özvegyét és fiait azonban – a tekintélyes számú magyar őrség támogatása ellenére – 1206-ban Igor fiai kiűzték Halicsból. Leszek (ejtve: Lesek) krakkói fejedelem a Román-fiak visszahelyezése érdekében buzdította II. Andrást, mondván neki: Román a „barátod volt, s megesküdtetek egymásnak, hogy egyikőtök elhunytával a hátramaradt családot védelmezni fogjátok. Most ezeket [Román fiait] megtámadták és elűzték. Menjünk tehát, és visszafoglalva atyai örökségüket, adjuk vissza nekik”. 1207-ben felvonultak a magyar és a lengyel csapatok, de az egyik Igor-fiú aranyai eltántorították a hadjárattól a magyar és a lengyel uralkodót, s így Danyilót sorsára hagyták. Halics trónjára mégsem ez az Igor-fiú, hanem testvére rr

került. Ő sem élvezhette azonban zavartalanul a hatalmat, mert ellentéte támadt a halicsiakkal. „András király értesülvén a halicsi fejetlenségekről és viszálykodásokról, elküldte oda Benedeket hadaival, aki a fürdőben mosakodó” Igorjevicset elfogta, és Magyarországra küldte. A leplezetlen hódító szándék kifejezéseképpen 1210-ben Halicsban magyar főúr, Benedek kezdett el uralkodni. Őt – halicsi országlásának temérdek bűne

miatt – az Antikrisztussal tekintették azonosnak az oroszok. Forrásunk elmondja róla, hogy „kínozta a bojárokat és polgárokat, és bujálkodott,

megszeplősítve az asszonyokat, szerzetesnőket és papnékat, úgyhogy valósággal Antikrisztus volt piszkos tettei miatt”. A halicsiak Msztyiszláv pereszopnyicai fejedelmet léptették fel Benedek ellen, de az nem tudott eredményt elérni. Benedek uralmának 1211-ben a két Igor-fiú fellépése vetett véget, akik közül az egyik ekkor szökött meg magyarországi fogságából. A halicsiak könyörögtek hozzájuk, hogy mentsék meg őket kínzójuktól, Benedektől. „S ők csakugyan megtámadták Benedeket, aki Magyarországba menekült.”^[i9iJ

A kutatás 1210-re tette annak a hadjáratnak a dátumát, amelyet csak 40 évvel későbbi okleveles említésből ismerünk. Eszerint Boril bolgár uralkodó – a Vidinben ellene támadt lázadás leverésére – II. Andrástól támogatást kért. A magyar király Ivachin szebeni ispán vezetésével szász, román, székely és besenyő erőkből álló csapatot küldött megsegítésére. Ez a sereg az Ogoszta folyónál megütközött a vele szembeszálló három kunországi (havasalföldi) vezér hadával. Közülük kettőt e csatában megöltek, a harmadikat pedig a szebeni ispán megkötözve küldte el II.

Andráshoz. Az Ogoszta folyó oklevélbeli említése nagy valószínűséggel

megadja az ispán seregének vonulási irányát. Az Olt mentén haladtak dél

felé, Nikápolynál kelhettek át a Dunán, majd a Duna jobb partján Vidin felé r

vezető útjukban csaptak össze a kunokkal. Így jutottak el a Duna-parti Vidin várához, ahol derekasan harcoltak, a város két kapuját tűzzel felégették, s kemény ostrom után, nem kevés személyi veszteség árán, az erősséget visszajuttatták Boril uralma alá. A bolgár uralkodó megsegítésére indított magyar hadjárat csak rövid időre szakította meg II. András halicsi hódító hadjáratainak sorát, amelyek rövidesen folytatódtak.

Az Igorjevicsek uralmával elégedetlen halicsi előkelők 1211-ben Magyarországra futottak. „Midőn a magyar földön ráakadtak a gyermek Danyilóra, kérték őt a magyar királytól: »Add nekünk Danyilót Halics fejedelméül, mi az ő részére elfoglaljuk azt az Igorjevicsektől.« A király pedig nagy örömmel küldte hadait, igen nagy erőt, legfőbb udvari tisztségviselőjével [nádorával], Pottal, akire összes hadai vezérletét bízta.” A magyar seregben vonult a tízéves Danyiló is. Peremisl még megnyitotta kapuit előttük, de már „a zvenyigorodiak makacsul védték magukat, és sem a városfalakhoz, sem az őrkapukhoz nem engedték őket”. A magyarokat több orosz fejedelem, továbbá Leszek krakkói uralkodó, míg a védőket egyebek között a kunok támogatták. A csatában kezdetben a magyarok hátrálni kényszerültek. Fordulatot az jelentett, hogy a városból meggondolatlanul kijövő egyik Igor-fiú az ostromlók kezére került. Ekkor a zvenyigorodiak feladták a várost. Ezt követően a másik Igor-fiút Halicsból kivetették a szövetséges magyar-orosz hadak, s így a fejedelemség II. András pártfogoltjának, a gyermek Danyilónak a kezére került, aki a hatalmat megosztotta özvegy anyjával. A halicsiak azonban elégedetlenkedtek az asszonyi uralommal, s az özvegyet elűzték onnan. Ez röviddel utóbb, 1211-1212 telén megint II. András beavatkozását váltotta ki. A király Halicsba érkezett, az uralkodni vágyó bojárokat megkínoztatta, közülük egyet fogolyként Magyarországra vitetett. A helyi előkelők kérésére beavatkozott a halicsi trónért folyó küzdelembe Msztyiszláv pereszopnyicai fejedelem is, aki végül elnyerte azt. Danyiló és anyja újra Magyarországon találtak menedéket. Ez 1213-ban alkalmat teremtett II. Andrásnak újabb oroszországi akcióra. Ennek előkészületeként szabadon bocsátotta a fogolyként Magyarországon tartott előkelő bojárt, ezt követően pedig „maga is nagy sereget gyűjtve megindult Halics felé”. Leleszig jutott, tehát még bent volt az országban, amikor hírül hozták, hogy „hűtlen nagyjai. nejét megölték, sógora pedig, az avliai [aquileiai] pátriárka aligtudott megmenekülni; sok németet is megöltek”. A németeket szerfelett [193] kedvelő Gertrúd elleni merénylet visszafordulásra készletté az uralkodót.

Ugyancsak 1213-ban – de még a torzóban maradt halicsi hadjáratot megelőzően – II. András sereget küldött IV. Ottó császárral szemben II. Frigyes és I. Otakár megsegítésére Szászországba.¹¹⁹¹ E lépésével a magyar uralkodó a pápai irányvonalhoz csatlakozott a császár ellenében. Ugyancsak 1213-ban vagy 1214-ben létesült – az utóbb felbontott – jegyesség Boril bolgár uralkodó leánya és II. András elsőszülött fia, a későbbi IV. Béla között. Bizonyosan ennek a révén, és nem fegyveres hódítás eredményeképpen jutott ekkor Belgrád és Barancs II. András kezébe.¹¹⁹⁵¹

A halicsi hadjáratokban azonban még Gertrúd halála sem idézett elő törést. A merényletet követően a Magyarországon tartózkodó Danyiló és anyja – nyilván mert nem bízott András király újabb hadjárata megindulásában – Lengyelországba ment Leszekhez, aki 1214-ben vállalkozott is halicsi katonai akcióra, ért el sikereket, de magát a fejedelemséget nem tudta elfoglalni. Erre András szintén megmozdult, „megtámadta Leszeket, amikor Danyiló ennél tartózkodott”. Ekkor szepességi találkozójukon a krakkói fejedelem családi összeköttetés létesítését ajánlotta a királynak. Ennek megfelelően II. András másodszülött fia, Kálmán eljegyezte Leszek leányát, Szalómét. A szövetséges magyar­lengyel sereg talán még ugyancsak 1214-ben elfoglalta Halicsot, amely F

Kálmáné lett, Peremisl pedig Leszeknek jutott. Ám a magyar király 1215­1216 fordulója táján elvette tőle Peremisl várát. Ezzel 1216 elejére az egész Halicsi Fejedelemség Kálmán uralma alá került, akit III. Ince pápa hozzájárulásával 1216 elején Halics királyává koronáztak. Kálmán erőszakosan látott hozzá a római egyházzal történő unió előkészítéséhez, az ortodox papokat kiűzte a templomokból, és helyükbe latin rítusú papokat hozott.¹¹⁹⁶¹

Annak a keresztes hadnak a megindítását, amelyre mind II. András, mind korábban apja és bátyja többszörösen ígéretet tettek, nem lehetett tovább halogatni. A magyar uralkodó mellett VI. Lipót osztrák herceg, valamint német egyházi és világi méltóságok vettek részt az ötödik keresztes hadjáratban. II. András tengeri utat választott, velencei hajókat bérelt, s ezek díja fejében lemondott Záráról Velence javára. Spalatóban szállt hajóra, útba ejtette Ciprust, majd őszi időben, októberben ért a keresztesek r

közel-keleti támaszpontjára, Akkonba. Útközben a ciprusi, az út végén a

jeruzsálemi király csatlakozott a keresztesekhez, akik immár túlságosan sokan lettek; az ellátási gondok miatt nem kevesen visszatértek hazájukba. Az ott maradottak november elején indultak a mohamedánok ellen, de

a Genezáret tó vidékén, semmint harci tettet hajtottak volna végre, ellenséggel ugyanis nem találkoztak. November végén vállalkoztak újabb megmozdulásra, de ebben András király már nem vett részt. Ekkor Názáret közelében egy hegytetőre épült és mohamedánok által védett vár ostromához fogtak, de nem tudták bevenni. A magyar király közben a Tripoliszi Grófságot kereste fel: ereklyéket vásárolt, gazdag adományokat tett, minden pénzét kiélte, s magyarországi jövedelmeiből is ajándékozott. Eközben a keresztesek még egy harmadik kísérletet tettek a mohamedánok legyőzésére. Ebben a seregben magyarok is voltak, de hegyvidéki akciójukat nem kísérte szerencse; alig néhányan menekültek csak meg.

1218 januárjában indult szárazföldi úton hazafelé András, útba ejtve a kis- ázsiai Örmény Királyságot, a szeldzsuk-törökök Ikoniumi Szultánságát, az ugyancsak kis-ázsiai székhelyű Nikaiai Császárságot, valamint Bulgáriát. Útközben gyermekei kiházasítására vonatkozó, alkalom szülte ötleteit próbálta megvalósítani. Ekkor létesült eljegyzés András legidősebb fia,

lett.11971

A Magyarországra a Szentföldről eredmény nélkül hazatérő királyt nem csupán belpolitikai viszályok és polgárháborús állapotok fogadták, hanem – egyelőre csak rövid időre – Kálmán halicsi királyságának is vége szakadt. 1219 elején Msztyiszláv elfoglalta Halicsot, és kiűzte onnan Kálmánt. Ekkor Leszek megújította szövetségét II. Andrással, s 1219 késő őszén együttesen „nagy sereget küldöttek, mely Peremisl alá ért”. Innen továbbvonulva legyőzték Msztyiszláv hadát, majd Halics vára ellen indultak, amelyet az időközben Msztyiszláv vejévé lett Danyiló védett. A város alatt „nagy csatározás folyt” egészen addig, amíg az első hó le nem esett. Már éppen tábort bontottak a szövetséges hadak, amikor sikerült Msztyiszlávot kiűzniük a tartományból, s Danyiló is feladta Halicsot, ahol így az év vége felé helyreállt Kálmán uralma. Msztyiszláv első próbálkozása Halics visszaszerzésére nem járt eredménnyel, de 1221-ben kun segítséget szerzett, továbbá kezére játszott a halicsi magyar helytartó, Füle (az orosz forrásban Fila) bán magatartása. Füle ugyanis szerfelett gőgös volt, ami kiváltotta a halicsiak ellenszenvét. Füle Kálmán királytHalics várában hagyta, ahol még a Boldogasszony-templomot is erődítménnyé alakították át, ami az oroszok megbotránkozását váltotta ki, ő maga pedig magyar és lengyel haddal elhagyta az erősséget, és a kun szövetségben közeledő Msztyiszláv serege ellen indult. Augusztus 14-én „kora hajnalban Msztyiszláv megtámadta a büszke Filát, a magyarokat és a r

lengyeleket. És nagy verekedés történt. Msztyiszláv győzött. A magyarok és a lengyelek megfutamodtak, és roppant sokan leölettek közülük”. Maga Füle is fogságba esett. „A győztes Msztyiszláv Halics alá vonult, amelynek kapui előtt csatát vívtak. Egyesek a templom felső emeletére menekültek, mások csigákon húzódtak fel, a lovaikat azonban elfogdosták. Fent a templomban ugyanis vár volt alakítva, s az olt levők nyilaztak és köveket dobáltak az alant állókra, de mert vizük nem volt, elepedtek a szomjúságtól, úgyhogy amikor Msztyiszláv megérkezett, megadták magukat, s levezették őket a templomból. A magyarok és a lengyelek egy részét lekaszabolták, a másikat elfogták. Egyesek elmenekültek ugyan, de ezek részint bujdosás közben pusztultak el, részint a köznép verte agyon őket. Senki sem menekült meg”. A háborúságot jegyesség zárta le: II. András harmadszülött fia, András eljegyezte a halicsi trónra visszakerült Msztyiszláv kisebbik leányát. Ez volt annak az ára, hogy Kálmán és a vele együtt volt magyarok kiszabaduljanak fogságukból.¹¹⁹⁸¹ Mindenesetre e dinasztikus kapcsolat a későbbiekben is lehetőséget biztosított II. Andrásnak az orosz (halicsi) ügyekbe való beavatkozásra.

Fél évtizednyi szünet következett ekkor II. András hadjárataiban. A felgyülemlett belső problémák, amelyek az 1222. évi Aranybullában, az azt kierőszakoló palotaforradalomban és az ekkor kirobbant tömegmozgalomban öltöttek testet, nem tették lehetővé az ország határaitól távoli hadakozást. Még 1225-ben is voltaképpen belpolitikai indíték miatt küldte harcba II. András a seregét. Az ország délkeleti szegletébe (a Barcaságba) 1211-ben befogadott Német Lovagrend mind nagyobb hatalmat vívott ki magának, s e helyzet már azzal fenyegetett, hogy szinte állammá válik az államon belül. A kunokkal szemben fegyveresen helytálló Német Lovagrend tagjai nagy hódításokat mondhattak magukénak a Havasalföldön (Kunországban). Az ország szuverenitását fenyegető lovagok ellen II. András hadat indított, kiűzte őket a Barcaságból és a [199] Kárpátokon kívüli területekről, kunországi erős várukat megvívta.

1226-1227 fordulóján újra mozgásba jöttek a halicsi ügyek. Msztyiszláv fejedelem leánya vőlegényének, András hercegnek odaadta Peremislt. Eznem elégítette ki András igényeit, aki apjához fordult segítségért, II. András személyesen kelt hadra. A királyfi „tél felé Peremisl elé érkezett, amelynek parancsnoka. átadta a várost. A király maga Zvenyigorodnál állapodott meg, hadait pedig elküldte Halics alá. Személyesen nem mert velük menni, mert a magyar jósok azt jövendölték neki, hogy ha meglátja Halicsot, nem fog többé élni. Ő tehát hitelt adva a jósoknak, nem mert személyesen Halics alatt megjelenni. A Dnyeszter ekkor már áradni kezdett, aminek következtében a sereg át nem kelhetett rajta. Msztyiszláv is megindult seregével, amit midőn azok megtudtak, visszatértek a táborba, ahol a király segélyére megjelent Pakoszláv is a lengyelekkel. Onnét a király Tyerebovl alá ment, s bevette azt, majd Tyihoml alá jött, melyet szintén bevett Onnét Kremjanyec alá indult, ütközetet vívott, amelyben sok magyar esett el és sebesült meg”. A vesztes csata után II. András Zvenyigorod alá vonult vissza. A Halicsból kijövő Msztyiszláv újabb ütközetet vívott a magyarokkal, „legyőzte és a királyi táborig űzte, kaszabolva őket, ekkor öletett meg Martinis [Martonos], a király vezére”. A magyar uralkodó r

visszavonult orosz földről. Ám a katonai vereséget mégis politikai győzelem követte. Egy halicsi bojár meggyőzte Msztyiszlávot, hogy a fejedelemséget ne a népszerű Danyilónak adja, hanem az ifjabb Andrásnak. A bojár fő érve ez volt: „ha a királyfinak adod, vissza is veheted tőle, amikor tetszik, ha ellenben Danyilónak adod oda, soha többé nem lesz a tied”. Msztyiszláv hallgatott a szóra, Halicsba András ült be, aki feleségül vette Msztyiszláv kisebbik leányát.¹²⁰⁰¹ Alig egy évtizeden belül András királynak immár egy másik fia is Halics élére került.

Az 1220-as évek végén megélénkültek a katonai események Magyarország déli határai mentén. II. András testvére, Margit, aki II Izsák bizánci császár felesége volt, fiával, Kalojánnal 1223-at megelőzően hazatért Magyarországra. III. Honorius pápa ugyanis ez évben, 1223-ban jogosnak ismerte el a magyar uralkodó által a császárné számára tett adományokat, az Al-Duna menti Keve megyét, valamint a Szerém és Bács megyei birtokokat. A következő években innen kiindulva Margitnak és fiának sikerült a magyar uralmat kiterjesztenie a Szávától délre eső vidékre, amelyet utóbb Macsónak hívtak. Kaloján felvette a Szerem ura címet, amely egyaránt kifejezésre juttatta a Duna-Száva közit Szerémség, valamint a Szávától délre fekvő túlsó Szerémség (a későbbi Macsó) feletti uralmat. ¹²⁰¹ Részt vállalt a déli irányú hódításokban Béla herceg, aki 1226 óla Erdély élén állt. A Déli-Kárpátok és a Duna közti terület nyugati sávja,

Szörényvár és vidéke az 1220-as évek végétől kezdve kapcsolódott Béla erdélyi hercegségéhez, s így Magyarországhoz. E jobbára románok lakta területen 1233-ban jelent meg a magyar állam tisztségviselője, a szörényi bán. Béla dél felé egészen Vidinig terjesztette ki fennhatóságát, s 1228- ban e fontos Duna menti, bolgár kézen levő vár elfoglalására tett kísérletet. Az erődöt azonban nem sikerült bevennie, s az idegen földet dúló magyar sereg sem járt szerencsével. A bolgár cár testvére (aki pedig Béla herceg sógora volt) cselt vetett a magyaroknak, maga a sereg vezére, Bogomér

székely ispán fogságba esett. Erdélyből keleti irányban is terjeszkedett Béla herceg, Kunország (Havasalföld és Moldva) területén kezdetét vette a lakosság keresztény hitre térítése. Az egyházi befolyás kiterjesztését nyomon követte e terület Béla fennhatósága alá vonása, majd 1233-ban felvette uralkodói címei közé is Kunországot. Ugyancsak az 1230-as évek elején már arról kezdett terveket szövögetni, hogy kapcsolatot épít ki azokkal a keleti magyarokkal, akiknek létéről feltehetően a kunok megtérítését végző missziók hoztak Magyarországra híreket. Béla messze keletre kívánta kiterjeszteni a római rítusú egyház és ezzel együtt a magyar állam fennhatóságát, valamint saját uralmi területét. 1232 táján útnak indult a keleti magyarok felkeresésére az első, négy tagból álló domonkos

,, • , I2041

expedíció.

A halicsi ügyek sem jutottak nyugvópontra azáltal, hogy András herceg került 1227-ben a nyugati orosz fejedelemség élére, Danyiló csak az alkalomra várt, hogy felléphessen sógora ellen (András és Danyiló egyaránt Msztyiszláv egy-egy leányát vették feleségül). A kedvező pillanat 1230 elején jött el, amikor a halicsiak kérték fel arra: tegyen kísérletet a fejedelemség megszerzésére. Ezért azonnal Halics alatt termett. „A halicsiak és a magyarok kijöttek a városból, és a jégen [a Dnyeszter jegén] egész estig verekedtek” Danyiló seregével, döntésre azonban nem tudták A

vinni a dolgot. Ám amikor a következő napokban a bojárok tömegesen csatlakoztak hozzá, az erők viszonylagos egyensúlya felborult. „A városbeliek, látva, hogy gyengébbek, feladták a várost, melyet Danyiló birtokába vett. És ekkor megemlékezett András király szeretetéről, és szabadon bocsátotta fiát.” A Magyarországra visszatérő András herceg, valamint halicsi bojár pártfogoltja újabb háborúra ösztökélték II. Andrást és Béla herceget. E hadjárat élére, amely 1230 nyarán indult, Béla állt, élvezte a fennhatósága alatt levő kunok katonai támogatását. Hetvenkedve mondotta indulás előtt: „egyetlen város sem marad meg Halicsban, nincs,aki megvédje karomtól”. A Kárpátokban hatalmas felhőszakadás tizedelte meg seregének lóállományát, de a herceg folytatta útját. Halics alatt is azzal kérkedett: a várost „ki képes most megvédeni karjaimtól és seregeim hatalmától?” Danyiló azonban, akit Kötöny kunjai és lengyelek segítettek, fölébe kerekedett Bélának: a herceg „elvonult alóla [Halics alól], embereit, sok harcost és lovagot hátrahagyva, kiket a városiak megtámadtak, s azután részint a folyóba vesztek, részint foglyul estek, megölettek vagy megsebesíttettek”. Béla a sereg másik részével a Prut folyóhoz húzódott, ám a hosszú gyaloglás, a szakadatlan esőzés megtizedelte ezt a csapatrészt is. Halics Danyilóé lett, a megbuktatására indított magyar hadjárat súlyos kudarccal végződött.¹²⁰⁵¹

Ugyanebben az évben, 1230-ban meghalt VI. Lipót osztrák herceg, aki évtizedeken át jó viszonyt tartott fenn unokatestvéreivel, Imre és II. András magyar királyokkal. Elhunyta egy csapásra véget vetett a szívélyes magyar­osztrák viszonynak, mivel az örökébe lépett fia, Frigyes harcias természetű volt. Mindjárt 1230-ban megkezdődtek a határ menti összecsapások. Ekkor a németek törtek be Magyarországra. Vas megyében Borostyánt és Langecket foglalták el. A magyarok ostrommal visszafoglalták e várakat, és kiverték a betolakodókat az országból. 1233-ban a magyarok csaptak be Stájerországba, majd amikor visszavonultak onnan, a stájerek tovább üldözték őket. A régi haditaktikára emlékeztető módon a visszavonulók egyszerre megfordultak; az ellenség szembetalálta magát az eladdig menekülőkkel, ráadásul a lesben álló magyarok minden oldalról közrefogták a stájereket, akiknek túlnyomó többsége ott veszett. Ugyanennek az évnek a vége felé királyi sereg hatolt be Ausztriába, az osztrákok pedig a magyar határszélt pusztították. 1235 nyarának elején Frigyes herceg tört be Magyarországra, rabolt és pusztított, de Léka várát nem sikerült bevennie. II. András fiaival, Bélával és Kálmánnal vonult fel Frigyes ellen. Egy forrásunk – túlzással – 30 ezerre teszi az osztrák és 200 ezerre a magyarok sereglétszámát. A magyaroktól megrémült osztrák sereg ütközet nélkül elfutott, az üldöző haderő egészen Becsig hatolt előre, s Frigyes pénzén vásárolt békét.¹²⁰⁶¹

Közben a halicsi ügyek sem jutottak nyugvópontra. 1231-ben nyílt ismét alkalom, hogy a magyarok beavatkozzanak az ottani belügyekbe. Orosz felkérésre vezetett hadat II. András király, vele mentek fiai, Béla és András is. Előbb Jaroszláv városára támadtak, s ott „egész naplementig harcoltak” a várost védő oroszokkal. Jaroszláv megnyitotta kapuit. Innen Halics alávonultak, ahol csatára sem került sor, „az összes bojárok megadták magukat” a királynak. Vlagyimirhoz érkezve András elcsodálkozott: „Ilyen várost – mondta – még a német tartományokban sem találtam, annyi fegyveres állott a falakon, kiknek páncéljai vakítóan csillogtak a napfényben”. A város védője azonban, fegyvereseinek nagy száma ellenére, békét kötött a királlyal, és átadta neki Vlagyimirt. Miután Belz és Cserven is Andrást támogató orosz fejedelem uralma alá került, a magyar uralkodó sikeres hadjáratot mondhatott magáénak. „A király a hűtlen halicsiak tanácsára András fiát ültette a fejedelemségbe”, maga pedig visszatért Magyarországra. Az ifjabb András ezt követően megtámadta Danyilót. A magyar herceget számos orosz fejedelem, valamint „igen sok magyar” támogatta. A kemény csata nem hozott változást a halicsi főhatalom kérdésében, az továbbra is Andrásé maradt. Az összecsapások 1232-ben folytatódtak, ezek a magyarok számára nagy veszteségekkel jártak. 1233- ban Türje nembeli Dénes vezetésével segédcsapat érkezett Magyarországról Halicsba András támaszául. Az ez évben Peremiljnél megvívott csata Danyiló győzelmével végződött, a magyarok „megverettek, és visszafordultak Halicsba, fegyverzetüket is eldobálva”. II. András tervezte 1233-ban személyes vezetésével oroszországi hadjárat indítását, de ez elmaradt. Közben a fejedelemség területének túlnyomó része – Halics vára és környéke kivételével – már Danyilónak engedelmeskedett. A Halicsban tartózkodók – köztük András és Dénes – „végső szükséget szenvedtek”. Danyiló serege pedig arra várt, hogy a Dnyeszter befagyjon, s átmehessen a jégen Halicsba. 1234 elején András elhunyt, a fejedelemség Danyiló kezére jutott. Nagyon rövid ideig uralkodott azonban Halicsban, mivel már 1235- ben lázadás tört ki ellene, s kénytelen volt Magyarországra menekülni.^⁰³ r

Éppen akkor ért ide, amikor uralkodóváltás volt: II. András meghalt, a trónon fia, IV. Béla követte. Danyiló részt vett Béla koronázásán, a király lovát vezette. Ez annak kifejezése volt, hogy újabb segítség fejében hajlandó vállalni a magyar uralkodót hűbérurának. Az évtizedeken át tartó, Halics elleni magyar hódító akcióknak azonban vége szakadt. IV. Béla nem vállalkozott oroszföldi katonai akcióra. Danyiló saját erejére támaszkodva foglalta vissza fejedelemségét. Ottani riválisa, Rosztyiszláv, amint meghallotta, hogy Halics meghódolt Danyilónak, „Magyarországba távozott azon az úton, amely a Boriszuk-bércen vezet keresztül”, s Radna bányaváros érintésével megérkezett oda. Miképpen Danyiló, úgy Rosztyiszláv sem kapott IV. Bélától katonai segítséget, akinek az oroszhódítástól való tartózkodása több tényezőre vezethető vissza. Bizonyára belátta, hogy a gyakori hadjáratok végeredményben semmi eredménnyel, területi gyarapodással nem jártak Magyarországra nézve. Ugyanakkor megingott az ország társadalmi és politikai stabilitása, a királyi hatalom hanyatlott. Még II. András életében, de Béla herceg támogatásával újabb négytagú domonkos expedíció indult el a keleti magyarok felkeresésére. Ennek a küldöttségnek volt tagja Julianus, akinek sikerült fellelnie a Volga- vidéki magyarokat, s amikor 1236 utolsó napjaiban a négy domonkos közül egyetlenként hazatért, hírt hozott felőlük, valamint egy, kelet felől

[209] veszedelemről: a tatárok készülő támadásáról.

1. FEJEZET

AZ ORSZÁG PUSZTULÁSA

A tatárjárás

Julianus és társai jelentése az 1235-1236. évi keleti útról ugyan elsősorban a Volga vidéki magyarokról szól, de feltűnnek benne a közelükben élő tatárok is. „A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában [1223-ban] vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen 15 tartományt teljesen elpusztítottak. A magyaroknak ezen a [Volga vidéki] földjén az említett barát [Julianus] találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul. Ő azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, Németország ellen készül menni.”¹²¹⁰¹ Ez volt az első közvetlen információ, amely az Európa keleti peremén tartózkodó és nyugati hódító hadjáratra készülődő tatárokról Magyarországra került. Különböző szállongó hírek nyilván már ezt megelőzően is eljuthattak az országba, hiszen a mongol hadak első ízben 1220-ban léptek Európa földjére, s 1223 tavaszán győzelmet arattak az orosz fejedelmek, valamint az őket támogató, Kötöny vezette kunok felett. Magyarország számára, amely éppen az 1220-as évektől kezdve a kunok felé irányuló missziós tevékenység központja volt, s amelynek királya és hercegei gyakorta vezettek éppen ezekben az években hadjáratokat orosz földre (e háborúkban a kunok különböző csoportjai hol szövetségesként, hol ellenségként maguk is részt vettek), nem maradhatott rejtve a tatárok kelet-európai mozgolódása. Ugyanakkor sok oka nem volt az országnak arra, hogy idejekorán felfedezze a tatár veszélyt, ugyanis a mongolok 1223 óta közel másfél évtizeden át nem folytattak Európában hadakozást. Csak a tatár előkelők 1235. évi gyűlése hozott arról határozatot, hogy a haderőnek – miután leszámolt a birodalom ázsiai ellenségeivel – Európában kell folytatnia az előzőleg éppen csak megkezdett hódítást.

Amikor Julianus 1236-ban a Volga vidékén a tatárok Németország ellentervezett katonai akciójáról értesült, akkor ennek a gyűlésnek az állásfoglalásáról szerzett hírt.

Az Európa elleni mongol invázió 1236 végén indult el. A birodalomalapító Dzsingisz kán egyik unokája, Batu már 1236-1237 fordulóján a volgai Bolgárországban volt, s a következő hónapokban sorra estek áldozatul támadásának a Volga-melléki városok és államok. Megsemmisült az a volgai Magyarország is, amelyben Julianus még az előző évben időzött. 1237 végén elesett Bulgari, az erős volgai Bolgárország fővárosa. Magyarországról – mit sem tudva az időközben megindult tatár támadásról – 1237 nyarán újabb domonkos misszió indult el keletre, amelynek Julianus szintén tagja volt. Poroszországon keresztül Szuzdalig jutottak, itt vették a hírét annak, hogy mekkora pusztítást vittek véghez a tatárok a Volga vidékén, s itt értesültek azok további terveiről is. „Most pedig, amikor Oroszország végein várakoztunk, megtudtuk a való igazságot, hogy a tatárok egész serege nyugat felé vonulva négy részre oszlott. Az egyik rész az Etil [Volga] folyó mellett Oroszország keleti végeinél Szuzdal felé közeledik; a másik rész dél felé már elérte Rjazany határait, ez egy másik orosz fejedelemség, melyet mindeddig nem győztek le; a harmadik rész a Don folyóval átellenben Orgenhusin (Voronyezs] várnál táborozik, ez szintén egy orosz fejedelemség. Azok az oroszok, [volgai] magyarok és bolgárok, akik előlük menekültek, élőszóval mesélték nekünk, hogy a tatárok arra várnak, hogy a következő télen, amikor a föld vizei és mocsarai befagynak, egész Oroszországot teljes sokaságukkal… feldúlják.”

A tatároknak azonban már ekkor Oroszországon túlmutató terveik voltak. Ugyancsak a Julianus második útjáról készült jelentés adta hírül: „Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuzdali fejedelem élőszóval megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény [kárpát-medencei] Magyarországot. Ezért követeket küldtek Magyarország királyához, akiket – mikor Szuzdal földjén átmentek – a szuzdali fejedelem elfogott, és a királynak küldött levelet a fejedelem elvette tőlük. A fordítás pedig így hangzik: ».Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.«” Más forrásból tudjuk, hogy tatár követ – legalábbis két alkalommal – biztosan járt IV. Bélánál, „és

nagyon világosan, határozottan megfenyegette őt baljós dolgokkal – melyek utóbb be is következtek -, ha nem adja magát és országát a tatárok szolgaságára”. Innen még azt is megtudjuk, hogy a tatárok magyarországi követe és tolmácsa (bizonnyal az a sok nyelvet beszélő követ, akivel Julianus 1236-ban találkozott) angol származású volt; az 1217. évi ötödik keresztes háború kapcsán jutott el Akkonba, ahol szerencsejátékon mindenét elveszítette. Mérhetetlen nyomorából az emelte ki, hogy jó nyelvérzéke volt, több nyelvet megtanult, köztük a magyart is (bizonnyal a volgai és nem a kárpát-medencei Magyarországban), majd „a tatárok kémjeik útján kiszemelték, és magukhoz hívtak sok ajándékkal

hűségükre és szolgálatukra kötelezték, mert tolmácsokra volt szükségük”. [211]

Ugyancsak Julianus második útja kapcsán jutottak a magyarok becses információkhoz a tatár hadviselést illetően. A tatárok „messzebbre nyilaznak, mint más népek. Az első összecsapáskor mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban. Seregüket meg úgy rendezik, hogy tíz ember élén egy tatár áll, száz ember felett pedig egy százados. Ezt azért csinálják ilyen fortélyossággal, nehogy befurakodó kémek valami módon meglapuljanak köztük, és ha történetesen számuk lecsökken a csatában, tüstént ki tudják egészíteni, és hogy a sokfelől összegyűlt nép, amely különböző nyelvűek és nemzetiségűek közül verődik össze, ne tudjon valamilyen hűtlenséget elkövetni. Minden elfoglalt ország királyát, fejedelmeit és főurait, akikről feltehető, hogy valamikor ellenállást szerveznek, haladék nélkül megölik. A katonákat és erős parasztokat meg a csatába maguk előtt küldik felfegyverkezve, harcra kényszerítve őket. Más parasztokat pedig, akik harcra kevésbé alkalmasak, meghagynak földművelésre, és mindegyik csatába hajszolt vagy megölt ember feleségét, leányait és nőrokonait szétosztják a földművelésre meghagyottak között, némelyiknek tízet vagy többet juttatva, és kötelezik őket, hogy azontúl tatároknak nevezzék magukat. Azok a katonák, akiket harcra kényszerítenek, ha jól harcolnak és győznek, kevés kegyben részesülnek, ha viszont csatában elesnek, semmi gond nincs velük. Ha azonban harc közben meghátrálnak, a tatárok tüstént megölik őket; így hát a harcolók inkább törekednek arra, hogy harcban essenek el, semmint hogy a tatárok kaszabolják le őket. Tehát nem azért küzdenek vitézebbül, hogy a jövőben éljenek, hanem hogy gyorsabban meghaljanak. Erős várat nemostromolnak, hanem előbb a földet elpusztítják, és a népet kifosztják, ugyanazon föld népét egybegyűjtik, és ezeket hajtják csatába és a saját váruk ostromára. Ennek a seregnek a sokaságáról nem írok nektek egyebet, mint hogy minden elfoglalt ország fegyverfogható katonaságát maga előtt hajtja, és harcolni kényszeríti.” Ami a tatárok – a körülmények miatt is állandóan változó – sereglétszámát illeti, a Julianus-féle második útleírás egy kézirati hagyománya azt említi meg, hogy „seregükben van 260 ezer, nem az ő felekezetükből való szolga és 135 ezer fajtájukbeli legválogatottabb a csatasorban.”¹²¹²¹

V a recket

At iújult

X1ACSÖ

&e>rc«jeí£i

l.ttrodaw’J

Y^Ai^Aev <s’^GV

Z , Ktícuífcr Pöfög / /

a_f«|<!4h*f¥4j_z

*■ a Balti vezette lösereg jlja _. . _r a Borunda} vezette . serag < az Orda éa .Bajda’ vezette ^{útja (déli szárny 3}‘⁾

EGrsg útja (északi irány} . 8 J tíz se k .és Bcrurwjaj

_ _ e Kadart vezette sereg ’ ^{egyesített 1 seregének üj a}

” útja {déli szárny i.j a Síban vezette előőrs útja ¹

.. a Büdzsék vezette sereg _lrtlin._r ._ ^{nem meghatároz}ható

útja. (<tefi szárny 2 | tatár seregek útja

6. A tatárok Közép-Európában, 1241-1242

Julianus értesülései általában megfeleltek a valóságnak. A tatárok a vizek és a mocsarak befagytával, 1237-1238 telén sorban egymás után elfoglaltáka Rjazanyi, a Vlagyimir-Szuzdali Fejedelemséget, míg a szmolenszkit és a csernyigovit végigpusztították, északon pedig egészen Novgorodig nyomultak előre. Egyévi szünet után, 1239 őszén folytatódtak a tatár támadások. Elesett Csernyigov, 1240. december 6-án kemény ostrom után Kijev, majd a volhíniai Vlagyimir. Ezt követően a Dzsingisz-unokák vezette sereg két, illetve rövidesen három részre oszlott. Az északi szárny Orda és Bajdar vezetésével Vlagyimirból Lengyelországra zúdult. A derékhad és a déli szárny elfoglalta Halicsot, majd ez utóbbi Kadan irányításával Moldva ellen vonult. A derékhadat Batu vezette, ebben volt Siban nevű testvére, valamint a mongol hódításokban derekasan harcoló Szübeetej is; ez Halicsból egyenesen Magyarország felé vette útját. A sereg három részre osztása, az egyes csapatok útirányának megválasztása világosan mutatta, hogy a tatárok legfontosabb harci feladata 1241-ben Magyarország körülkerítése és lerohanása, elfoglalása volt.

A magyar katonai előkészületek az évek óta várható tatár invázió elhárítására meglehetősen késedelmesen és lanyhán indultak. Igaz, IV. Béla 1235. évi trónra lépte óta külországi hadjáratot nem vezetett. 1238-ban tervezte ugyan pápai óhajra háború indítását rokona, II. Aszen Iván bolgár uralkodó ellen, de végül is erre nem került sor. 1237-ben viszont Kálmán herceg fegyveresen meghódította Boszniát és Hulmot. Az is igaz, hogy Béla nagy energiákat fordított a királyi hatalom erősítésére (ami, siker esetén, talán javíthatott volna valamit a védelem esélyein), de az uralkodói javak visszavételében kicsúcsosodó programját nem sikerült kompromisszumok nélkül végrehajtania, és ez szembefordította a magyar társadalom fegyverforgató, katonaállító köreivel. IV. Bélának jelentős belső ellenzéke alakult ki: „a nemesek keserű szívvel mondogatták, hogy amikor őket vagy elődeiket a királyok gyakorta hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengyelek és mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak el, némelyek éhhalált haltak, némelyek börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle kínzóeszközökkel gyötrettek, a királyok, akik az időben éltek, a visszatérőknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és megfelelő jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásra. Ez [IV. Béla] pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokukat is visszavette a saját jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illető polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére ítéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét.”^[2i41

Olaj volt a tűzre, hogy a tatároktól vereséget szenvedett és Magyarországra bebocsátást kérő, Kötöny vezette kunokat a király befogadta. Kötöny kunjai a halicsi háborúk idején rendre a magyarok ellen harcoltak, mivel azonban 1238-ban alulmaradtak a tatárokkal szemben, kénytelenek voltak súlyos feltételek mellett kérni betelepülésüket IV. Bélától. Szabadságuk, a független jogállás megőrzése fejében vállalták a keresztény hit felvételét, az, alávetést a magyar királynak. IV. Béla örült a kunok kérésének; ebben a keresztény hit kiterjesztését látta, s arra gondolt, hogy „ha történetesen háborút kellene viselnie ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel [a kunok segítségével] nagyobb erővel és keményebben” harcolhat. Hamarosan azonban súlyos viszályok támadtak magyarok és kunok között. Amikor „a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt – mivel ezek nomád emberek voltak -, undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát., bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni”. A IV. Bélára amúgy is sanda szemmel néző magyarok (főleg az előkelők) között az terjedt el, hogy mindig csak a megkárosított kunok kaptak a királytól elégtételt, a hasonló sérelmet elszenvedett magyarok soha. Míg a magyar urak nem találkozhattak személyesen a királlyal az uralkodó udvarában, „de ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt előtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat – vádaskodtak a magyar előkelők – mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben a magyarok elé helyezte a király”. Ha volt is túlzás ezekben a vádakban, legtöbbjük aligha volt légből kapott. IV. Béla tudatosan kedvezett a betelepülőknek, hiszen ha ezt nem tette volna, azok „nem maradtak volna meg Magyarországban”. Márpedig a kun fegyveresekre égetően szüksége volt a királynak. Ami pedig a vándorlásuk révén a magyarok szántóföldi gazdálkodásában okozott károkat illeti, IV. Béla sietve intézkedett, hogy „a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlő igazságot az ispánok”.¹²⁵¹

Kijev eleste és a tatár sereg Magyarország határaihoz való közeledése döbbentette rá Béla királyt, hogy országa nagy veszedelem elé néz. Az Orosz kapu, a Vereckei-hágó védelmére a nádort, Tomaj nembeli Dénest küldte el. „Egész Magyarországon kihirdettette, hogy mind a nemesek, mind azok, akiket királyi szervienseknek neveznek, mind a várkatonák, vagyis. a várakhoz tartozók, készüljenek fel a hadra, és készen legyenek akkor, amikor a király értük fog küldeni”. Maga az uralkodó is „elindult a határ felé, elment azokhoz a hegyekhez [a Kárpátokhoz], amelyek Oroszország és Magyarország között húzódnak egészen a lengyel határig. Ott körüljárva megszemlélt minden könnyebben járható hágót, óriási erdőrészletek kivágatásával hosszú csapdákat [gyepűket] készített, a keresztbe fektetett fákkal eltorlaszoltatta mindazokat a helyeket, amelyek könnyen járhatóaknak látszottak”. IV. Béla kétségbeesett erőfeszítései nem a kívánt hatást váltották ki Magyarországon. A farsangi vigasságokat ülő magyarok nem hitték el a közeledő tatár támadásról szóló híreket, „azt csak valamiféle tréfának vagy alaptalan mendemondának fogták fel egyrészt azért, mert az efféle hírek már sokszor bizonyultak valótlanoknak, másrészt meg azért, mert hatalmas hadseregükben túlontúl megbíztak”. Nagyon érdekes, amit dalmát forrás mond a magyarok harckészültségéről, illetve éppen harckészültségük hiányáról: „a hosszú békében már elpuhultak, a tábori élet szigorától elszoktak, kizárólag a testi örömöknek éltek, s a lomha tétlenségben elerőtlenedtek. Ugyan mi más is volt az ifjúság gondja, mint üstökét fésülgetni, bőrét tisztogatni, férfias öltözködését asszonyi piperészkedésre változtatni? Egész napjaikat rafinált lakomákkal vagy puhány játszadozásokkal töltötték, éjszakai alvásukat még kilenc órakor sem igen tudták befejezni”. Felmerült az a gyanú is: Kötöny Magyarország viszonyait kívánta betelepedésével megismerni, hogy megkönnyítse ily módon a határok felé közeledő ellenség betörését Magyarországra.¹²¹⁶¹

Az Orosz kaput védő Dénes nádortól 1241. március 6-a körül érkezett követ a királyhoz. Dénes sürgős segítséget kért, mivel a tatárok a kapuhoz érkeztek, „a gyepűakadályokat lerombolták”, és a nádor nem tud „ellenállni nekik, hacsak a király nem küld” azonnal csapatokat. A tatároknak volt – a szám alkalmasint túlzás – 40 ezer fejszésük, „akik a sereg előtt járva erdőket irtottak, utakat egyengettek, és mindenféle akadályt elhárítottak a bevonulók elől”. A király nem tudott segítséget küldeni, de még ha képes is lett volna erre, az mindenképpen késve érkezett volna. A tatárok ugyanis március 12-én az Orosz kapunál csatát vívtak a hágót védő Dénescsapatával, s annak „csaknem minden emberét nyíllal és karddal leöldösték”. Ezzel kezdetét vette a tatár sereg beözönlése a Kárpát­medencébe. Az éjjel-nappal vágtatva lovagló nádor március 15-én érkezett a királyhoz, s beszámolt neki a történtekről. IV. Béla gyors mozgósításba kezdett. Elbocsátotta környezetéből az egyházi és világi előkelőket, „szigorúan meghagyva nekik, hogy ki-ki összegyűjtve katonaságát, a lehetőség szerint térjen vissza hozzá, és időt nem vesztegetve siessen”. Levélben kérte Babenberg Frigyes osztrák herceg segítségét. Továbbá „megparancsolta az összes kunoknak, hogy halogatás nélkül jöjjenek hozzá”. Gyülekezőhelyül Pestet jelölte ki.

A tatárok azonban ennél gyorsabban cselekedtek. Egy előőrsük, Siban vezetésével, az Orosz kaputól kezdve egészen Pest határáig üldözte a nádort, s ugyanazon a napon, március 15-én, amikor Dénes a királyhoz érkezett, már e sereg is csak félnapi járóföldre állt Pesttől, és elkezdte a magyarok gyülekezőhelyének zaklatását. Béla király, egyelőre megfelelő had híján, nem tudott és nem is akart visszacsapni. Március 17-én azonban Ugrin kalocsai érsek az uralkodói parancs ellenére „kiment, és meg akart ütközni velük. De amazok [a tatárok] hátat fordítottak neki, és lassan vissza kezdtek vonulni. Ennek láttán az érsek sebes vágtában üldözőbe vette őket. Végre, amikor amazok egy mocsaras helyre találtak, nagyon gyorsan átkeltek a mocsáron. Az érsek nem vette észre ezt, és mivel már igen közel voltak hozzájuk, beleszáguldott a mocsárba. Mivel őt és embereit a fegyverek súlya lenyomta, sem átmenni, sem visszamenni nem tudtak. De amazok nagyon gyorsan visszatérve hozzájuk, körülvették a mocsarat, és nyilaikat záporként rájuk lőve azon a helyen mindnyájukat megölték. Az érsek három-négy emberével megszégyenülve kimenekült, és visszatért a városba”. Ugyanezen a napon, március 17-én esett a tatár pusztítás áldozatául Vác, a gazdag püspöki székhely. Az egyház kincstárát a tatárok magukhoz vették, „a kanonokokat és más személyeket, úrasszonyokat és leányokat, akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben elégették”.

Megjött közben Frigyes osztrák herceg, „de csak kevés emberrel és felkészületlenül”. Frigyes vakmerően a Pest alatt portyázó tatár seregre támadt. „Amikor már össze kellett volna csapniuk, amazok [a tatárok] hátat fordítva eltakarodtak, ahogy ez szokásuk volt. De a herceg megsarkantyúzva lankadó lovát elérte az egyiket, és a lándzsával úgy rásújtott, hogy – bár a lándzsa nyele eltörött – őt lováról a földre terítette. Egy másiknak pedig, az ő kánjuknak, azaz főbb emberüknek, aki aleterítettnek segítségére akart sietni, a hadiszokás szerint nyerge mellett levő pallosát hirtelen megragadva egy csapással levágta a karját. Ez a nyeregből azonnal lebukott, és kilehelte a lelkét. Mivel a többiek futásnak eredtek, elfogták a leterítettet, és megkötözve elhozták a sereghez a lovakkal együtt. Ezért a magyarok, megragadva az alkalmat, egyhangúlag ócsárolni kezdték a királyt és magasztalni a herceget”, aki egyébként rövidesen távozott a táborból.

Az amúgy is nehéz helyzetet tovább súlyosbította, hogy a tatárok gyors sikerei táplálták a gyanút: Kötöny összejátszik a tatárokkal (akiket még ekkor is kunoknak hittek), s halálát követelték a Pesten tartózkodó magyarok és az e településen nagyobb számban élő németek. Végül is Kötönynek és kísérete tagjainak a felbőszült és a palotába betört nép fejüket r vette. Éppen ekkor érkeztek meg a tatárok ellen fegyverbe hívott kunok, akik hallván fejedelmük halálát „megzavarodtak, és mélységesen felindullak, nem tudván, hogy mit tegyenek”. De mivel Kötöny halálhírére valóságos üldözés és pogrom kezdődött az országban a kunok ellen, erre r azok is szembefordultak a magyarokkal. Így a király seregéhez csatlakozni akaró csanádi püspök csapata csaknem egészében a kunokkal vívott csata áldozatául esett, a főpap csak nagy nehezen tudott megmenekülni. „A kunok pedig ezután úgy pusztították az országot, mint a tatárok”, s dél felé törve utat maguknak elhagyták az országot, miután a Szerémség határán még egy, számukra győztes csatát vívtak helyi erőkkel.

r

Útban volt a király táborba a váradi püspök is, aki azonban, amint meghallotta, hogy a tatárok elpusztították Eger városát, ez ellen a gazdag zsákmányt szerző csapat ellen vonult. „Mivel a tatároknak igen sok lovuk volt, s ők maguk kevesen voltak, a következőt koholták ki és rendezték meg. Készítettek ugyanis kísérteties figurákat és igen sok szörnyalakot, és ezeket szabad lovakra ültetve, mintha katonák lennének, sorba állították, és a lovakat egy kis hegy alá vezették, s néhány szolgát velük hátrahagyva megparancsolták, hogy amikor ők a magyarokkal csatába kezdenek, rr jöjjenek elő rendezett harcvonalban, és lassan vonuljanak feléjük. Ők maguk a síkságon várták a magyarokat. Amikor ezek megérkeztek, .igen kemény ütközetet vívtak velük. És mivelhogy a tatárok számukat tekintve kevesebben voltak, színlelésből hátat fordítottak, és a kis hegy felé kezdtek visszavonulni. És amikor amazok a kísértetalakokkal a hegy alól előjöttek, méghozzá – ahogy megbeszélték – rendezett hadsorokban, a magyarok ennek láttán úgy vélték, hogy csapdát állítottak nekik, és ezért hátat fordítvagyors futásba fogtak. A tatárok pedig visszafordulva ellenük üldözőbe vették, leterítették és öldösték őket. A püspök pedig kevés emberével visszatért Váradra.”

A király elindult Pest városából a tatár sereg elébe, amelynek előőrse – elvégezve feladatát: a felderítést, a zsákmányszedést, az elrettentést – lassan visszavonult, engedte kelet felé nyomulni a magyar haderőt. Siban, az előőrs parancsnoka – ha lehet hinni egy korabeli perzsa történetíró tudósításának – kétszer akkorának ítélte a magyar hadat, mint amekkora a tatár sereg volt. Becslésének azonban nagy jelentőséget – a seregek létszámát illetően – éppen úgy nem tulajdoníthatunk, mint azoknak a középkori forrásoknak, amelyek a magyar, illetve a tatár katonaság létszámát irreálisan magas, 4-500 ezer főben jelölik meg. Mértékadó feltételezés szerint az európai hadjáratra indult tatár katonai kontingens létszáma 150 ezer fő lehetett, de van olyan vélemény is, amely 90 ezerre teszi a csapatok harcosainak számát. Ennek a seregnek északi és déli szárnya ekkor még nem állott szembe a magyar király hadával, így a Batu vezette tatár fősereget legfeljebb 60 ezer fősnek (vagy még ennél is kisebb létszámúnak) gondolhatjuk. Ekkora hadat IV. Béla 1241 tavaszán még kedvezőbb feltételek esetén is aligha tudott volna kiállítani, vagyis ha nem néhány hét lett volna csak a gyülekezési idő, illetve ha a kunok nem váltak volna ki a magyar haderőből. IV. Béla minden valószínűség szerint 60 ezernél jóval kisebb létszámú haddal vonul a tatár fősereg elé.

A Sajó folyóig történt zavartalan előrenyomulás elbizakodottságot szült a magyarok körében. Miközben a király „buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra, és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között, a magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebből gúnyt űztek, .nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki”. Azt hitték, most is olyan kun betöréssel van dolguk, amilyen korábban gyakran esett meg; ugyanis a „kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak”. Nagy különbség volt a Sajó folyó két partján elhelyezkedő haderők pozíciói között. A magyarok sík terepen vertek tábort, ahol jól szemügyre vehetők voltak, míg a tatárokat a magyarok szeme elől jobbára ártéri sűrű erdők rejtették el, ráadásul az ő oldalukon volt egy kisebb, felderítésre, megfigyelésre alkalmas domb. A táborverésnél IV. Béla „úgy rendelkezett, hogy neszanaszét, hanem összetömörülve üssék fel sátraikat. Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül. A sátrak tehát úgy összezsúfolódtak, a sátorkötelek úgy összefonódtak, kölcsönösen úgy összebogozódtak, hogy az út teljességgel be volt hálózva, a táborban nem is lehetett járni-kelni, olyanok voltak, mintha mindnyájukat valamiféle háló tartaná fogva. Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket. Akkor Bath [Batu], a tatár sereg fővezére felment egy dombra, gondosan megszemlélte a magyar hadsereg egész elhelyezkedését, és visszatérve övéihez így szólt: »Örvendezzünk, társaim, mert bár nagy annak a népnek a száma, mégsem menekülnek ki kezeink közül, mert rövidlátó tanács kormányozza őket. Láttam ugyanis, hogy nyáj módjára valamiféle szűk akolba vannak berekesztve«”. A két sereget a Sajó folyó, valamint az azon átvezető híd választotta el, amelyen a Siban vezette előőrs visszatért a fősereghez.

BelsőbAcro

ajóhldvég

_P ykíadháza

GirinCS

Saj6- kési nyélen

vatKisesécs^Ar

í’i Külsöbőcs

SajópGirí

x/v Sa^Zti<Ö^pB

‘Sajőszőged

Lsitifij Talár táborok

Magyar tábor ■x — Szekérvár T Templomosok K Kálmán herceg u Ugrin érsek

A tatárok előnyomulása

A tatárok harchoz fejlődése

Magyarok visszavonulása

7. A muhi csata, 1241

Muhi falu közelében a hadi cselekmények azzal kezdődtek, hogy Batu parancsot adott a hídon keresztül a támadás megindítására. Egy, a tatár seregben levő orosz fogoly átment a magyarokhoz, s hírül adta, hogy a hídon át tatár támadás várható. E hírre Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek fegyvereseivel kivonult a táborból, éjféltájban érkeztek a hídhoz, slátták, hogy „az ellenség egy része már át is kelt rajta. Mikor a magyarok meglátták őket, tüstént rájuk rohantak, és velük elég vitézül harcolva legtöbbjüket megölték, másokat meg a hídhoz szorítva a folyóba fullasztottak, S miután a hídfőhöz őröket állítottak, nagy ujjongással visszatértek övéikhez. A magyarokat tehát a diadalmas esemény igen nagy örömmel töltötte el, s mintha már kivívták volna a végső győzelmet, lerakták fegyvereiket, és egész éjjel mivel sem törődve aludtak”. Az április 11-re virradó éjjelen a tatárok azonban nem tétlenkedtek. „A hídfőre hét hadigépet állítottak, a magyarok őreit jó messzire elűzték, mert hatalmas köveket dobáltak feléjük, meg a nyílvesszőik is állandóan záporoztak rájuk,” A tatárok a hídon, illetve több, a tábortól nem messzire levő gázlón átkeltek a Sajón. Kezdetét vette a magyar tábor bekerítése. A híd őrei a táborba futva nagy lármát csaptak, de alig bírták felverni a gondtalanul mély álomba merült embereket. Míg a magyar sereg többsége csak nehezen eszmélt a váratlan támadás miatt (a dalmát forrás szerint sokan lassan keltek ki ágyukból, és szokásukhoz híven hajukat fésülgették, karpereceiket csatolgatták, arcukat mosogatták), addig Kálmán herceg, Ugrin érsek, valamint a templomosok rendjének magyarországi főnöke, „amint az a serény férfiakhoz illik, az egész éjszakát fegyverben és ébren töltötték, s amikor a lármát meghallották, azonnal kirohantak a táborból”. Hősiesen harcoltak a sokszoros túlerőben levő ellenség ellen, de mert sok társukat elvesztették, visszavonultak a táborba. Az érsek fennhangon korholta a királyt hanyagságáért, az ország előkelőit pedig gyávasággal vádolta. A magyar hadból mindazok, akik már felkészültek a harcra, Kálmánnal, Ugrinnal és a templomos rendfőnökkel együtt újra harcba szálltak a Sajó jobb partjára átözönlő tatárokkal. A templomosok mestere egész csapatával együtt elesett, Kálmán és Ugrin súlyosan sebesülve ment vissza a táborba.

„Reggel hét óra tájban, íme, a tatár sereg teljes sokaságával, mint valami tánckórus, körbefogta a magyarok egész táborát, majd felajzott íjakkal mindenünnen szórni kezdték nyilaikat, mások meg a tábor gyűrűjébe tűzcsóvákat próbáltak behajítani. Amikor a magyarok látták, hogy az ellenséges csapatok mindenfelől körülvették őket, fejüket és eszüket vesztve már nem gondoltak sem csapataik felállítására, sem egy általános támadásra, hanem a roppant veszedelemtől megrémülve ide-oda járkáltak, mint az akolban levő juhok, meg akarván menekülni a farkasok torkától. A mindenfelől körülözönlő ellenség azonban nem szűnt meg nyilakkal és dárdákkal támadni őket. A magyarok szerencsétlen sokasága pedig,megfosztva minden menekülési lehetőségtől, nem tudta, mit csináljon, mert egymással még csak nem is beszélhettek, ki-ki csak önmagával törődött, a közjóról senki sem tudott gondoskodni. A dárdák és nyilak záporával nem a fegyvereiket helyezték szembe, hanem megfordulva, a hátukat tették ki a csapásoknak, hullottak is mindenfelé olyan sűrűn, mint ahogy a makk szokott potyogni a megrázott tölgyfáról. És amikor az életben maradásnak már minden reménye elveszett, a halál pedig úgy tűnt, mintha tátongó torkával mindenki szeme láttára ott járna-kelne a táborban, a király és a herceg, elhagyva zászlóikat, a futásban keresték menekülésüket. Akkor a többi sokaság is, itt a gyakori haláltól megrémülve, ott a körös-körül harapózó lángoktól rettegve, szívvel-lélekkel már csak a futás után áhítozott. De amikor e roppant nagy bajból futással akartak kimenekülni, íme, egy más, mégpedig egy belső és maguk okozta veszedelemmel találták magukat szemben. A kötelek összevisszasága, a sátrak sűrűsége ugyanis olyan veszedelmesen akadályozta az utakon való közlekedést, hogy amikor futva kifelé igyekeztek, egyik ráesett a másikra, és bizony nem tűnt kisebbnek az a veszteség, amelyet a saját hadseregük egymás agyontaposásával előidézett, mint az, amelyet az ellenséges nyílvesszők találatai okoztak. Mikor pedig a tatárok látták, hogy a magyarok serege futásnak ered, mintegy kaput nyitottak előttük, megengedve nekik, hogy távozzanak; nem rohamozva, csak úgy lépésben követték őket mindkét oldalon, megakadályozva, hogy erre vagy arra szétszéledjenek… Amikor [a tatárok] látták, hogy [a magyarok] az út gyötrelmeitől kifáradva már sem a kezüket nem bírják kinyújtani a fegyverek után, sem a lábukat további futásra felemelni, akkor kezdték őket innen is, onnan is kopjáikkal leszúrni, kardjukkal lenyakazni, nem kegyelmeztek senkinek, barmok módjára mindenkit leöldöstek. Hullottak a szerencsétlen nyomorultak jobbra-balra, mint télen a levelek. Végig az egész úton hullák hevertek, rohanó patakként ömlött a vérük, a szerencsétlen haza földje széltében-hosszában piroslott fiainak kiomlott vérétől. Akkor a nyomorultaknak azt a tömegét, amelyet a tatárok kardja még nem emésztett el, nekiszorították egy mocsárnak, nem engedve meg, hogy más útra térjenek. A magyarok nagyobbik része tehát a tatároktól hajtva belegázolt a mocsárba, és ott a vízben, sárban elmerülve majdnem mind megfulladt.”

A tatárok IV. Bélát szerették volna elfogni. A királyt hívei északi irányban menekítették. A tatárok azonban felfedezték a menekülő királyt és kíséretét. Évekkel utóbb az uralkodó úgy emlékezett vissza egy híve hűszolgálatára, hogy az „a Sajónál vívott ütközetünkben földre döntött egy, a hitetlenek sorából felénk törő és bárdját felemelve már-már nekünk támadó tatár harcost”. Közel egy évtizeddel a tatárjárást követően egy előkelő azért kapott Béla királytól földadományt, mert „midőn a tatárok barbár népe háborús támadással lerohanta és elárasztotta országunkat., mikor a mind növekvő szerencsétlenségben lovaink kidőltek, ő életével nem törődve, a mi életünket élete árán is megváltani kívánva, a saját menekülésére szánt lovat személyünk megmentése érdekében átadta nekünk; ő maga, üldözőinkkel harcba bocsátkozva, több lándzsadöfésből és nyíllövésből kapott sebbel vitézül ellenállt az ellenség rohamának, és – véli a király nevében szóló oklevél – Isten segítségével nagy nehezen ki tudta magát szabadítani azok gyűrűjéből”. Az uralkodónak végül is sikerült egérutat nyernie üldözői elől, s az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment. A súlyosan sebesült Kálmán herceg is megmenekült: ő „a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon, megeresztett gyeplővel sietett. Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon”. Pestről a somogyi Segesdre, majd Zágrábba ment, ám sérüléseibe rövidesen belehalt. Figyelmet érdemel egy nyugati évkönyv, amely nemcsak azzal tűnik ki, hogy napnyi pontossággal megjelöli a tatárokkal vívott csata időpontját, hanem egyéb információja megbízhatóságával is: „Magyarország királya, Béla, megszámlálhatatlanul nagy hadserege élén megütközött Bathunnal [Batuval], a tatárok idősebbik királyával, de az ütközetből alig tudott kimenekülni. Elveszített övéiből – még kimondani is szánalmas dolog! – több mint 10 ezer katonát; ugyanezen csatában elesett három püspök is meg két érsek is.” Mivel a veszteséglistán valóban két érsek és három püspök szerepelt más forrásokból bizonyíthatóan, ez további bizalmat ébreszt annak a hírnek a hitele iránt, hogy a magyarok személyi vesztesége Muhinál nem volt katasztrofális. Mindenesetre a tatárjárás feltétlen hitelű krónikása úgy nyilatkozott erről: „A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendű világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tűz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el”. Túloznak azok a csata után néhány évtizeddel vagy évszázaddal később keletkezett hazai kútfők, amelyek szerint „ebben az ütközetben Magyarországnak csaknem egész hadereje elpusztult”, vagy hogy ebben a csatában „az ország egész katonaságát megölték”.

Bizonyos, hogy a muhi csatában elesetteknél sokkal nagyobb volt azok száma, akiket a tatárok szerte az országban kardélre hánytak, vagy más r

módon vandálul elpusztítottak. Így rengeteg emberáldozatot követelt Pest ostroma. A Muhinál győztes tatár fősereg előrenyomult egészen a Dunáig. Pest lakossága, amikor a menekülő Kálmán hercegtől tudomást szerzett a várható támadásról, „elkezdte a helységet erősíteni, árkot ásni, sáncot hányni, vesszőből sövényt fonni. De mielőtt a megkezdett munkálatokat legalább félig elvégezték volna, íme, hirtelen megjelennek a tatárok, s a magyarok sokaságán vakrémület és szellemi kábultság lesz úrrá. A tatár sereg tehát, miután körös-körül elhelyezte táborát, elkezdte mindenfelől ostromolni a várost, nyilaztak kegyetlenül, és dárdáikat zápor módjára hányták befelé. A másik oldalon azonban a szerencsétlen magyarok felvették ellenük a harcot, és minden erejükkel igyekeztek magukat megvédeni; megfeszítve hajítógépeiket és íjaikat, nagyon sok dárdát, nyilat lőttek az ellenséges csapatokra, vetőgépeikkel meg rengeteg követ dobáltak rájuk. A tatárok gyilkos nyílvesszői azonban pontosan csapódtak a célba, s így biztosabban okozták a halált is. Nem volt ugyanis se mellvért, se pajzs, se páncél, amelyen a tatár kéz által kilőtt nyíl át ne hatolt volna. Így harcoltak tehát egymással két vagy három napig, s amikor a szerencsétlen nép már nagyon nagy veszteségeket szenvedett, s az elfáradt jobbjukkal alig bírtak ellenállni, és mert a hely sem volt eléggé megerősítve, egy bizonyos napon egyetlen rohammal betörtek a tatárok, de ekkor már nem volt se harc, se ellenállás. A kegyetlen halál több mint 100 ezer embert nyelt el egyetlen nap alatt és nem is nagy kiterjedésű területen. A Duna vize széltében-hosszában embervértől piroslott”. Ha e szám erősen túlzott is, mégsem lehet kétséges, hogy egy-egy megerősített helyre gyűlt nép elpusztítása esetenként nagyobb áldozatot követelt, mint amennyien a muhi csatában vesztették életüket.

E katonai eseményekkel nagyjából egy időben a déli és az északi tatár szárny is átlépte Magyarország határát, s hozzákezdett az útjába eső területek pusztításához. A Kadan vezette déli szárny több kisebb seregből tevődött össze. Az a seregrész, amelyet maga Kadan irányított, 1241. március 31-én lépett Erdély földjére, s „elérkezett a gazdag Radnához, a németek magas hegyek között épült városához, a király ezüstbányájához, amelyben a nép megszámlálhatatlan sokasága tartózkodott. De mivel ezek harcos emberek voltak, és fegyverekben sem szenvedtek hiányt, miután meghallották azok megérkezését, a városon kívül az erdők és hegyek közöttkimentek eléjük. Kadan pedig, meglátva a fegyveresek sokaságát, hátat fordított nekik, megfutamodást színlelve. A győzelemmel visszatérő népek ekkor letéve fegyverüket kezdtek a bortól lerészegedni, ahogyan a németek dühe ezt megköveteli. De a tatárok, hirtelen visszatérve, mindenfelől bevonultak a városba, mert annak sem árkai, sem falai, sem semmiféle erődítményei nem voltak. És noha innen is, onnan is nagy öldöklés támadt, amikor a nép látta, hogy nem tud nekik ellenállni, kegyelemre megadta magát mindenestül. De Kadan, miután a várost védelme alá vette, Aristaldot, a város ispánját 600 válogatott német fegyveressel együtt besorozta saját katonái közé”. Más forrás szerint egyedül Radnán „négy vagy ennél is több ezer embert megöltek” a tatárok. Radna után Beszterce következett, itt – nyugati évkönyv szerint – 6014 keresztényt gyilkoltak le április 2-án. „Ugyanígy egy bizonyos, Klusának nevezett várban [Kolozsvárott] is végtelen sok magyar esett áldozatul.”

Nagyvárad lakói készültek a tatár ostromra; mivel a vár egyik oldala leomlott, széles falait kijavították. A település könnyűszerrel jutott a tatárok kezére, „nagyrészt felégették a várost, a vár falain kívül semmit sem hagytak meg nem kegyelmeztek sem nemnek, sem életkornak”. A vár

ostromához azonban nem fogtak, sőt a feldúlt várost is elhagyták. Erre „a várbeliek azt gondolták, hogy a vár erős volta miatt elvonultak. Mert ez nagy árkokkal és a falakon fatornyokkal volt megerősítve, és sok páncélos vitéz volt benne, és valahányszor a tatárok szemlét tartva odajöttek, a magyar vitézek gyors vágtában üldözni igyekeztek őket. És mivel a tatárok több napig egyáltalán nem jöttek el a várhoz, és mivel mindenki azt hitte, hogy egészen elvonulnak, a vitézek (és mások is, akik a várban voltak) bátorságot merítve azok elvonulásából, kimentek a várból, és a váron kívül eső házakban kezdtek lakni. És így hajnalban a tatárok, akikről nem halhatták, hogy hol vannak, megrohanták őket, és nagy részüket, akik nem tudtak bemenekülni a várba, leöldösték, és tüstént körülvéve a várat, hét ostromgépet állítottak fel az új fallal szemben, és éjjel-nappal, megállás nélkül hajigálták a köveket mindaddig, amíg az új fal teljesen le nem omlott. A tornyokat és a falakat szétrombolták, majd rohamra mentek, a várat erőszakkal elfoglalták, és elfogdosták a vitézeket, kanonokokat és másokat, akik a vár elfoglalása közben nem pusztultak el kardtól. A váradi székesegyházat a tatárok tűzzel pusztították el, foglyaikat pedig, a nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat, a városon kívül, a mezőn könyörtelenül lefejezték”.

A déli szárny további seregrészei Büdzsék és Borundaj vezetésével az Ojtozi-, illetve a Vöröstoronyi-szoroson keresztül törtek be Erdélybe. A Barcaságban „megölték az erdélyi hadsereg vezérét, valamennyi katonájával együtt”; ez nyilván az erdélyi vajda volt. A másik katonai egység éppen a muhi csata napján, április 11-én Nagyszebenben – irreálisan magas e szám – 100 ezer embert pusztított el. A két kisebb seregrész, egyesülve, a Maros mentén hatolt nyugat felé, s Kadant megelőzve foglalta el a gazdag püspöki székvárost, Csanádot. A környék népe, összesen 70 falu lakossága Peregen (a mai Kaszaperen) gyűlt össze. A tatárok ennek elfoglalására „a harcba a magyar foglyokat küldték előre, és amikor azok mind elpusztultak, utánuk az oroszok, izmaeliták és kunok harcoltak. A tatárok pedig a hátuk mögött meghúzódva nevettek pusztulásukon és romlásukon, és azokat, akik az övéikkel való harcból visszavonultak, többnyire vérszomjas kardjukkal megölték, úgyhogy ezek egy hétig éjjel­nappal harcolva és a várárkokat betemetve elfoglalták a falut”, s az ott tartózkodó nép nagy részét kegyetlenül kivégezték. Egres ciszterci monostorában, „mint valami megerősített várban, harcosok húzták meg magukat, és igen sok úrasszony is”. Pereg feldúlása után a tatárok Egrest vették ostrom alá, védői rövid ellenállás után megadták magukat az ostromgépeket felsorakoztató tatároknak, akik vérfürdőt rendeztek közöttük.

A tatár sereg északi szárnya Orda és Bajdar vezetésével – miután Lengyelországban, Morvaországban és Kelet-Ausztriában pusztított – magyar földre lépett. A helyzetet súlyosbította, hogy Frigyes osztrák herceg ellenségesen viselkedett IV, Bélával szemben. Előbb a Pozsonyba menekült magyar királyt osztrák területre, Hainburgba hívta, s ott megzsarolta, a hat évvel ezelőtti béke fejében kifizetett tekintélyes pénzt követelte vissza Bélától. Mivel a magyar uralkodó nem tudott fizetni, három nyugat­magyarországi megyét magának kötött le a herceg. Most pedig, amikor Frigyesnek sikerült Kelet-Ausztriából kiszorítania a tatárokat, fegyveresen kezdett foglaláshoz Magyarországon. Serege Győrig nyomult előre, a várost is birtokba vette, de a magyarok kiűzték onnan az osztrák hadat.

A Magyarországra törő tatárok elfoglalták az ország északnyugati részét, a Dunától északra fekvő területet, de a vidék várai (Trencsén, Nyitra, Pozsony, Turóc, Komárom, Fülek, Abaújvár) megvédték magukat, s nem jutottak az ellenség kezére. IV. Béla évekkel később így emlékezett vissza Nyitra vár megvédésére: amikor „országunk a tatár vész kegyetlenül ésmegállíthatatlanul tomboló vadságát elszenvedte – mivel lakói egy részét nyomorultul megölték, másokat rabságba hurcoltak, a föld elnéptelenedett, egyszersmind pusztává lett -, híveink, Nyitra vár népei a szerencsétlenség idején megingás nélkül, a sors változásában változatlanul, a jeles hűség tüzében dicséretesen kitartva, éber vigyázattal törekedtek Nyitra várát megőrizni, hiszen a tatárok támadása nemcsak rájuk, hanem sokakra másokra is bajt hozhatott volna, birtokunk lakóira és népeire, akik, hogy testüket mentsék, a várba húzódtak”. Magyarország területének nagyobbik része tatár uralom alá jutott, egyelőre csak azok az országrészek (a Dunántúl, Szlavónia és a tengermellék) menekültek meg a hódítók fennhatóságától, amelyeket a Duna vize védett meg a több irányból betörő ellenséges seregek támadásától.

Hiába fordult kérelemmel IV. Béla a pápához, a német-római császárhoz, a francia királyhoz, a keresztény Európa nem mozdult meg a magyarok megsegítésére. Pedig II. Frigyes császárnak az ország hűbérként való átadását is kilátásba helyezte, annak katonai támogatása fejében. Még 1242. január 19-én is azt írta a király a pápának, hogy „minél gyorsabban küldjön Magyarországra olyan harcosokat, akik tudják, akarják és képesek velünk, és Istennek hála, még szép számmal levő mieinkkel együtt Istenért magukat falként odavetni, főképpen azért, hogy [a tatárok] a Duna folyót át ne léphessék”. Pedig a tatárok éppen a téli időre vártak, hogy a jégen átkeljenek a folyó jobb partjára. Amíg csak vékony jég fedte a folyót, azt a magyarok mindennap feltörték, ám utóbb a szerencse a tatárok kezére játszott, megtörtént, ami kevésszer szokott előfordulni: a folyó teljesen befagyott. A tatárjárás krónikása beszámol arról a cselről, amelynek révén a tatárok meggyőződtek a Duna jégpáncélján való biztonságos átkelésről: „Sok lovat és állatot vezettek a Duna partjára, és három napon keresztül senkit sem hagytak ott ezek őrizetére; úgy látszott, hogy az állatok őrizők nélkül kóborolnak ott, és senki nem mutatkozik azon a vidéken. Ekkor a magyarok, abban a hitben, hogy a tatárok elvonultak, hirtelen átmentek, és ezeket az állatokat átvezették a jégen. A tatárok megfigyelték ezt, és meggyőződtek, hogy lovon is nyugodtan át lehet menni a jégen. Meg is tették, és egy nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet.” A magyarok már 1242. február 2-án azt írták a pápának, hogy „mivel a Duna befagyott, mindenütt szabaddá vált az út előttük [a tatárok előtt], és átkelhettek hozzánk. Miután pedig átjöttek, rossz szándékkal telve széledtek szét szerte a vidéken, hogy eltervezett

gonoszságukat betöltsék. Mi azonban elég sokan és megfelelően felfegyverkezve behúzódtunk Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár, Léka várába és más, Dunán inneni várakba és erődített helyekre”. A tatár sereg három szárnya még 1241-ben egyesült, központjuk Pesten volt. A Dunán átkelő tatárok így elsőként a Pesttel szemközti várost, Óbudát rohanták le. Batu serege Óbuda felégetése után Esztergomra támadt, 30 ostromgépet állítva fel.

„Az esztergomiak eközben árkokkal, falakkal és fatornyokkal megerősítették városukat. És a városban határtalanul sok volt a köznép és a nagyon gazdag polgár, vitéz, nemes és úrasszony, akik úgy gyűltek oda, mint egyedülálló erősségbe; de akkora volt az önérzetük, hogy azt hitték, ellenállhatnak az egész világnak. Íme, a tatárok egy napon körülvették a várost, és a foglyok, akik velük voltak, annyi rőzsenyalábot hordtak oda, hogy a város egyik oldalán a rőzsenyalábokból a védőárok szélére együttesen és egyszerre egy magas falat szerkesztettek, és a fal mögött azonnal felállították a mondott 30 ostromgépet, úgyhogy a városra és a fatornyokra éjjel-nappal lődözték a köveket. És emiatt akkora zavar támadt a városban, és akkora homály árnyékolta be az emberek elméjét, hogy megfeledkeztek a védekezésről, és mint a vakok és bolondok, egymás között marakodtak. Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták, földdel telt zsákokat hajítottak a gépekkel az árkok feltöltésére.” A város védői, látván a kilátástalan ellenállást, a váralját és a faházakat felégették, s a kőpalotákba húzódtak vissza. Rövidesen azonban ezeket is megvívták a tatárok, s „az egész városban talán ha 15-en voltak, akiket nem öltek le hitvány módon”. Esztergom várát azonban „nem tudták elfoglalni, mert a spanyol Simon ispán sok számszeríjászával bátran megvédelmezte”. Székesfehérvár külvárosi házait szintén felégették a tatárok, a vár azonban ellenállt. Szerepe volt ebben annak, hogy a hóolvadás nehézzé tette a mocsarakkal körülvett Székesfehérvár vidékén a közlekedést, másrészt pedig „a helység eléggé erős volt, meg a mindenfelé felállított gépekkel az olasz őrség is igen bátran védelmezte”. Az Esztergom és Fehérvár védelmében részt vállaló „idegenek” nem külországaik voltak, s nem onnan jött segítséget jelentettek, hanem idegen származású, de mar régebben Magyarországra került és itt élő népességet.

A Dunántúlon azonban nem a terület birtokbavétele volt a tatárok célja, mint a Dunától keletre és északra levő vidékek esetében, hanemmindenekelőtt a király kézre kerítése. Kadan feladata kifejezetten ez volt. Szlavóniában ugyan hozzákezdett Kemlék vár megvívásához, de felhagyott vele, nem akart időt veszteni ezzel. IV. Béla, valamint kísérete fokozatosan hátrált az előretörő tatárok elől. Előbb Spalatóba ment, majd a szigeten fekvő Trauba. Kadan serege Szlavóniából ennek megfelelően előbb Spalato ellen fordult, majd arra gondolva, hogy az uralkodó Klisszában tartózkodik, hozzákezdett annak ostromához. Amikor a tatárok értesültek arról, hogy a király Trauban van, e városhoz vonultak. A király és családja hajóra szállt, hogy a tengeren találjon menedéket. E tatár sereg csaknem az egész márciust Horvátországban és Dalmáciában töltötte, majd mind ez, mind a többi katonai egység elhagyta az ország területét. Tervszerű, összehangolt kivonulás volt ez. Az erdélyi tatár hadak az Olt völgyén át, Batu főserege a Duna két partján, Kadan csapata pedig a tengermellékről Bosznián és Szerbián át vonultak kelet felé, s Bulgária területén egyesültek. Bár gyors távozásuk okaként szóba jöhet Ögödej nagykán halálának ekkortájt ide megérkező híre, de magyarázatul szolgálhat erre a tatár haditaktika is. A tatárok egy meghódításra kiszemelt ország ellen általában két támadást indítottak; az elsőben – Magyarország esetében ez volt az a 141-1242. évi akciójuk – „letették névjegyüket”, megfélemlítették a népet, kifosztották a földet, kikémlelték, felderítették az állam belső viszonyait, s e tapasztalatokat hasznosították második, immár az ország teljes alávetésére indított hadjáratuk során. A Tatár Birodalomban bekövetkezett változások következtében azonban újabb, az 1241-1242. évihez mérhető erejű invázió már többé nem indult Magyarország ellen. A pusztítás mértéke így is, az, egyszeri katonai akció nyomán, minden korábbi, az országot ért dúlást felülmúlt. A vélemények a tekintetben, hogy Magyarország népességének mekkora hányada pusztult el a tatárjárás következtében, igen megoszlanak. Több körülmény együttes mérlegelése alapján a veszteséget a teljes népesség 10-15%-ára lehetjük, ami – ha az ország ekkori lakosságát kb. 1,3 millióra becsüljük – 130-200 ezer fő halálát jelenthette. IV. Bélának a tatárok kivonulását követően gondoskodnia kellett az ország védelméről egy várható újabb támadással szemben, s hozzá kellett kezdenie az újjáépítéshez.¹‘²¹⁷³

1. FEJEZET

AZ UTOLSÓ ÁRPÁDOK KORA

A közép-európai hegemóniáért folyó harcoktól a tartományurak elleni belháborúkig

A tatárjárást közvetlenül követően csak akkor nyúltak tömegesen fegyverhez Magyarországon belső gondok miatt, ha elemi érdekek kívánták ezt meg. IV. Béla mindjárt 1242 tavaszán elhárította Frigyes osztrák herceg Pozsony elleni támadását, majd az év második felében csapatai visszafoglalták a herceg kezére jutott városokat (Kőszeget és Sopront), s ellentámadást indítva behatoltak osztrák területre. A Frigyesnek lekötött három nyugat-magyarországi megye visszakerült az országhoz.¹²¹⁸¹ A következő évben, 1243-ban azért kellett fegyvert fogni, mert a doge megtámadta a magyar uralom alatti Zárát. A velencei hajóhad június 5-én indította meg támadását: sikerült a katonáknak partra szállniuk, s hozzákezdtek a város megvívásához. A hajókról ontották a köveket és a dárdákat a védőkre, a gyalogság létrákat támasztott a várfalakhoz, s mindenképpen elejét akarták venni, hogy a tengerparton a magyar lovasság akadályozza a falak megmászását. E cél érdekében a falak és a hajók közé köteleket húztak ki. Az ostrom közben a védelmet irányító Türje nembeli Dénes bán megsebesült, ami ugyancsak visszavetette a további ellenállást. A velenceiek megmászták a falakat, behatoltak a városba, amely így ismét a városállam birtokába került. A velenceiek megkísérelték elfoglalni Nonát, ahová a Zárából elmenekültek futottak, de itt akciójukat nem kísérte [219] szerencse.

A zárai eseményekkel egy időben, 1243-ban IV. Béla fegyveresen támogatta vejét, Szemérmes Boleszlávot, amelynek eredményeképpen Krakkó Boleszláv kezére kerültél la. IV. Béla többé személyesen nem is vezetett hadat Halicsba, az ottani belső viszonyok következtében az 1240-es években járt magyar segédhad orosz földön. A tatárjárást követően egy(esetleg gyors egymásutánban két) oroszországi hadjárattal számolhatunk. Ennek előzménye az, hogy a Magyarországon már korábban megfordult Rosztyiszláv 1243-ban csatát vesztett a tatárok ellenében, és ismét „a magyarokhoz futott, a magyar király pedig mindjárt odaadta neki [feleségül] a leányát”, Annát. Az Oroszországból kiszorult fejedelem azonban nem nyugodott bele sorsába, esetleg már 1244-ben, ám 1245-ben bizonyosan „sok magyart nyerve [saját] részére, kérte apósát [IV. Bélát], hogy Peremisl alá vonulhasson. Kimenvén pedig, sok parasztot szedett össze, kik mindannyian gyalogosok voltak, Peremisl alá vonult velük… Rosztyiszláv gyalogosainak túlszáma következtében győzedelmeskedett”, de végül is a Jaroszláv vára alatt 1245 augusztusában megvívott kemény csatában Rosztyiszláv és az őt támogató magyarok megfutamodtak. Danyiló üldözte őket, sok magyar esett fogságba, illetve vesztette életét. A segédhad vezetőjét, Fülét is elfogták, majd kivégezték. Füle (az orosz forrásban Fila) azonos lehet a II. András idején halicsi magyar helytartóként szerepelt Fülével. Ezt követően Rosztyiszláv letett arról, hogy Halicsot elfoglalja. Visszatért Magyarországra, s utóbb tevékeny szerepet játszott a déli irányú magyar külpolitika alakításában. 1246 után IV. Béla és Danyiló szövetségre lépett egymással, 1250-ben pedig dinasztikus kapcsolat létesült a magyar király és a halicsi fejedelem között: Danyiló fia elvette IV. Béla leányát. A

[221] szövetségnek főként tatárellenes éle volt.

A tatárjárás utáni években megnőtt Frigyes osztrák és stájer herceg hatalma; megerősítette pozícióit a Német-Római Császárságon belül, 1246 elején legyőzte a cseheket, majd a magyarok ellen támadt. Csatára a magyar-osztrák határvidéken, a Lajta folyó közelében, 1246. június 15-én került sor. Béla oldalán vonult fel veje, Rosztyiszláv orosz herceg is. Az ütközet az osztrák had győzelmével végződött, ám Frigyes herceg halálos

[222]

sebet kapott, s holtan maradt a csatatéren. Vele kihalt az Ausztriát évszázadok óta kormányozó Babenbergek dinasztiája. A következő évtizedek közép-európai diplomáciai és katonai eseményeiben ez a körülmény meghatározó szerepet játszott. A megürült osztrák és stájer hercegi méltóság a pápa és a császár között húzódó ellentét erővonalába került, végül a pápai álláspont győzedelmeskedett, s a keleti német tartományok nem szállottak vissza II. Frigyes császárra, hanem a Szentszék által támogatott német gróf, Hermann uralma alá jutottak. A Babenberg- örökség sorsa kiváltotta a szomszédos országok, Magyarország és Csehország érdeklődését. Amíg Hermann élt, a pápa pártfogoltjávalszemben IV. Béla nem lépett fel. A cseh belviszályokban I. Vencel király és fia, Premysl Otakár összecsapásában a magyarok 1249-ben fegyveresen az előbbit segítették. A következő évben egy, osztrákok kezdeményezte határ menti betörés lángra lobbantotta a magyar-osztrák ellenségeskedést. IV. Béla nagy sereget vezetett Ausztriába, a magyarok mellett részt vettek annak soraiban a közben Magyarországra visszahívott kunok is. A nyáridőben (június-július hónapokban) lebonyolított katonai akció nagy pusztítást okozott az osztrákoknak. A magyar és kun sereg tönkretette a r termést, monostorokat, templomokat foglalt el és gyújtott fel. Áldozatul esett a magyarok dúlásainak Mariazell, Kirchschlag várát pedig megvívták. [224]

Kevéssel a magyarok távozás után meghalt Hermann osztrák herceg, majd még 1250-ben II. Frigyes császár is.

Ausztria rövid időre uralkodó nélkül maradt. 1251-ben a hercegséget Premysl Otakár őrgróf, Vencel cseh király fia szerezte meg. Ez kiváltotta IV. Béla katonai akcióját. Kétségtelen, hogy Bélát Hermann özvegye is kérte a beavatkozásra, de a magyar uralkodó szintén részesedni akart a Babenberg-hagyatékból. Orosz forrás szerint Béla annyira komolyan vette a háborút, hogy „Danyilóhoz küldött, segítséget kérve tőle”, mire az meg is jelent, és együttesen törtek be 1252 júniusában Ausztriába. Kétségtelen túlzással 80 ezerre tették a hadba vonultak számát. Bécset fenyegetve egészen Tullnig dúltak Ausztriában a magyarok, a velük együtt levő kunok pedig Otakár tartományát, Morvaországot fosztogatták. Otakár nem szállt szembe Béla hadaival, ám amint a magyar király visszavonult, újabb hódításhoz látott, s elfoglalta Stájerország egy részét. Ez ismét okot szolgáltatott IV. Bélának arra, hogy hadba vonuljon riválisa ellen. 1253 nyarán (június-július hónapokban) serege Morvaországra zúdult, s óriási pusztításokat tett ott. Ismét templomok tucatjai és várak váltak a lángok martalékává, rengeteg ember vesztette életét vagy esett a magyarok . Béla és Otakár háborújának IV. Ince pápa közreműködése vetett véget. A magyar király, valamint az időközben – apja halálát követően – cseh királlyá vált II. Otakár hajlottak a pápai békekezdeményezésre, s 1254 tavaszán megegyezésre léptek egymással. Ausztria, valamint Stájerországnak a Semmering-hágótól északra eső része Otakáré, a Semmering-hágótól délre eső terület pedig IV. Béláé lett.¹²²⁶¹

Béla négy éven át gyakorolt viszonylag zavartalan fennhatóságot a birtokába jutott stájer országrész felett. Ennek a helyi előkelők 1258 elejifelkelése vetett véget. Az idegen uralom népszerűtlen volt a stájerek körében, amit csak elmélyített a magyarok fennhéjázó, erkölcsileg sem feddhetetlen viselkedése. Az egyik stájer főúr megzabolázására indult Gutkeled nembeli Istvánt, aki stájer kapitányként a magyar uralom megtestesítője volt, fegyveresen legyőzték és megfutamították. A sérelem megtorlása és a magyar fennhatóság visszaállítása érdekében IV. Béla és fia, István személyesen vezettek hadat Stájerországba. Akciójuk sikerrel járt, visszaszerezték Pettau (a mai Ptuj) várát, s ott rendezték be a helyreállított magyar uralom központját. Béla fiát, Istvánt stájer herceggé tette, aki energikusan kormányozta a rábízott országrészt: 1259 elején bosszuló hadjáratot vezetett a vele rivális karintiai herceg ellen, s annak birtokai nagy részét serege feldúlta. A stájer urak elégedetlenségét Otakár király is szította, aki az egész Stájerország feletti uralomra áhítozott. 1259 végén támogatásának köszönhetően a stájerek területük nagy részéről kiszorították István csapatait, és csak Pettau környéke maradt még magyar [2281

uralom alatt. A stájerek meghódoltak Otakárnak.

Noha ezekben a hónapokban Lengyelországot tatár támadás sújtotta, amely Magyarországot is fenyegette, IV. Béla fontosabbnak ítélte az újabb összecsapást Otakárral a Babenberg-örökség birtoklásáért. Az 1260 elején megkötött három hónapos fegyverszünet lejártakor, június 25-én indultak meg a fegyveres harcok. Szinte egész Közép- és Kelet-Európa képviselve volt a szemben álló hadakban. A magyarok oldalán sorakoztak fel a kunok, a halicsi oroszok Danyiló vezetésével, lengyel fejedelmek, székelyek, románok, mohamedán vallású izmaeliták, a déli területekről szakadár bolgárok, szerbek, boszniaiak és görögök. Otakárt elsősorban saját alattvalói, csehek, morvák, osztrákok segítették, élvezte továbbá a stájerek, a karintiaiak, a sziléziai lengyelek támogatását. A hadi cselekményeket István herceg, Béla király fia kezdte, aki 10 ezer fős seregével átkelt a Morva folyón. A túlsó parton válogatott, bár kis létszámú osztrák lovasság vette fel velük a harcot. István serege hátrált, cselt vetett az osztrákoknak, majd a székely, román és kun katonaság körülzárta és lemészárolta őket. A visszacsapás elmaradt, mivel Otakár serege meg csak gyülekezőben volt.

Amint azonban összeállt a cseh király hada, felvonult a Morvához, csak a folyó választotta el egymástól a két hatalmas (a forrásokban 100 ezerre vagy még többre tett létszámú) sereget. Lovagi szabályok szerint akartak megvívni egymással, úgy, hogy előre kijelöljék a csata idejét és helyét. Béla vállalkozott arra, hogy átkel a Morván, s ennek érdekében Otakár seregénekhátrább kellett vonulnia, hogy teret engedjen a folyó jobb partjára érkező magyaroknak. A folyón való átvonulás idejére – július 12-re és 13-a első felére – fegyverszünetet kötöttek. Az ellenség ennek megfelelően hozzálátott a visszavonuláshoz. A magyarok július 12-én hajnalban kezdtek hozzá az átkeléshez, de nem álltak fel harcrendbe, hanem előőrseik megütköztek a stájerekkel. Gyors toborzás kezdődött a fegyverszünet idejére szanaszét szóródott cseh seregben. Maga Otakár is szembefordult a Morván átkelőkkel, akik elsősorban kunok voltak. Ezek nyilai azonban nem tudtak ártani a teljesen páncélba öltözött cseh seregnek. Megfutamodtak a r

kunok, a csehek pedig üldözték őket. Állítólag 18 ezer magyar, kun és orosz esett el a csatamezőn, ahol István herceg is küzdött, s további 14 ezer veszett bele meneküléskor a Morva folyóba. A túlpartra még át nem kelt Béla király szintén menekülni volt kénytelen. A magyar tábor az ellenség kezébe került. A Morvamezőn Kroissenbrunn (a mai Marchegg) vidékén megvívott csata a csehek győzelmével végződött, így Bélának le kellett mondania Stájerországról. A Babenberg-hagyaték II. Premysl Otakár birtokába jutott. A magyar krónika éppen e vesztes ütközet kapcsán jegyezte meg Béla királyról: „Békeszerető ember volt, hadviselésben és

[229] ütközetekben a legkevésbé sem volt szerencsés.”

A Béla és Otakár közti megállapodással István is elvesztette stájer hercegségét, és visszakerült Erdély élére. Ez a körülmény az 1260-as években előtérbe állította a magyarok (kiváltképpen István) érdeklődését az országtól délre eső államok viszonyai iránt. Ennek előzményei az 1250-es évekre mennek vissza. 1254-ben a Margit királyné és fia, Kaloján halálával megüresedett Száván túli, magyar fennhatóság alatti terület IV. Béla vejének, az Oroszországból végleg kiszorult Rosztyiszlávnak a kezébe került, aki magát Macsó urának nevezte. Legkorábban 1250-ben vezethetett IV. Béla hadat a boszniai eretnekek ellen, ami e terület Magyarországhoz való csatolását eredményezte. Ha ennek a Bosznia elleni fegyveres hadnak az indítását 1254-re tesszük, akkor nem lehet elvitatni azon gyanú indokoltságát, hogy a fenti akció mögött Rosztyiszláv háborúja húzódott meg. Erre mutat az az aktivitás, amelyet a herceg 1254-et követően Bulgária irányában is kifejtett. 1255-ben I. Mihály bolgár cár, aki hadban állt a nikaiai görög császárral, feleségül vette Rosztyiszláv leányát, maga Rosztyiszláv pedig területi hódítás eredményeképpen Bulgária egy részére (az északnyugati vidékre) terjesztette ki fennhatóságát. Csak ez adhatja magyarázatát, hogy IV. Béla királyi címében 1255 óta rendszertelenül ésnem véglegesen fel-felbukkan a Bulgária királya megjelölés. Bizánci forrásból tudjuk, hogy Mihály cár a nikaiai császárral vívott sikertelen harcok után apósa, Rosztyiszláv közvetítését kérte a béke megkötéséhez. Mihály azonban a szerződés tető alá hozása után röviddel meghalt, s Rosztyiszláv – mivel magva szakadt a Bulgáriát kormányzó Aszenida dinasztiának – felvette a bolgár cár címet. A bolgárok azonban nem őt, hanem Konstantint választották meg uralkodójukká. 1259-ben magyar sereg ment Rosztyiszláv megsegítésére Konstantin ellen. Ugyancsak 1259-ben 1500 főnyi (más, kevésbé valószínű szövegváltozatok szerint 3, illetve 13 ezer) válogatott lovas íjász (feltehetően kun segédcsapat) segítette az új nikaiai uralkodót a Latin Császárság ellen. E harcok eredményeképpen 1261-ben megdőlt Konstantinápolyban a latin uralom, s visszaállt a Bizánci Császárság. 1260 második felében a magyar had kiűzte a bolgárokat a

Szörénységből. Amikor tehát István erdélyi hercegként átvette az uralmat Kelet-Magyarország felett, az ország déli határai mentén Bosznia, Macsó, a Szörénység és Északnyugat-Bulgária tartozott fennhatósága alá.

Az 1260-as évek sorozatos bolgár hadjáratai azzal a katonai akcióval vették kezdetüket, amelyet 1261-ben, tehát a Babenberg-örökségért folyó háború lezárása és a béke megkötése után indítottak IV. Béla király és fia, István erdélyi herceg. Vidin vára alatt győzelmet arattak a bolgárok ellen. István még tovább nyomult előre a Duna jobb partján, Lom várán túl Nikápoly felé, s az Iszker folyónál újabb ütközetet vívott. 1262-ben meghalt Rosztyiszláv, Boszniában és Macsóban fiai, Mihály és Béla léptek apjuk örökébe, Északnyugat-Bulgária pedig az orosz származású Szventszláv Jakabé lett, aki Magyarországra támaszkodott uralma gyakorlásában. Ellene fellépett Konstantin cár, aki szövetségesül megnyerte a Nikaiából Bizáncba visszakerült császárt, s együttesen rátámadtak Jakabra. István herceg hadat küldött Jakab megsegítésére. Az erdélyi vajda vezette sereg mélyen behatolt a Balkán-félszigetre, s Bulgárián áthaladva közvetlenül a bizánci császár hadával ütközött meg, s győzelmet aratott. Ezt követően azonban Szventszláv Jakab elfordult a magyar szövetségtől, a bizánci császárral és Konstantin bolgár cárral került egy táborba, s a magyar fennhatóság alatti Szörénységre támadt. 1266 nyarán István haddal vonult Jakab ellen. A magyar krónika rövid tudósítása szerint a herceg „Vidint, a bolgárok városát ostrommal bevette, legyőzte a bolgárokat, és királyukat [Jakabot] arra kényszerítette, hogy szolgáljon neki”. Oklevelekből tudjuk, hogy az erdélyi had egészen a fővárosig, Tirnovóig hatolt, Bulgáriában öt ütközetre kerültsor, ezek közül kettőben maga István is részt vett. A csaták rendre magyar győzelemmel végződtek. E sikerek adják magyarázatát, hogy amikor István 1270-ben elnyerte a királyi hatalmat Magyarországon, uralkodói titulusai

[231]

közé felvette a Bulgária királya címet.

Az 1260-as években az ország határai mentén és bent az országban is számos hadi esemény zajlott le. 1263-ban, miután a halicsi Danyiló alattvalójuk lett, a tatárok beütésekkel kezdték zaklatni István erdélyi hercegségét. Neki részint a keleti határ gondos védelmével, részint a tatárokhoz küldött követségekkel sikerült távol tartania Magyarországtól a mongol hadak támadását. Gondja támadt Istvánnak – aki erdélyi hercegi címe mellett viselte a „kunok ura” (dominus Cumanorum) titulust – a kunokkal is. Ezek 1266-ban, rabolt hajókon az ország (azaz főleg az István uralma alatti keleti részek) elhagyására készültek. A herceg sereget indított ellenük, s az ország határaitól elűzte őket. 1268-ban a Macsót pusztító szerb király ellen IV. Béla hadat küldött, amely győzelmet aratott, még a szerb uralkodó is fogságba esett. Rövidesen azonban kiszabadult, s házassági kapcsolat létesült a két dinasztia között. Az 1260-as évek közepén nagyszabású, a korábbi időszakban nem tapasztalt méretű belháború robbant ki Magyarországon IV. Béla király és a területi hatalommal felruházott erdélyi herceg, István ifjabb király között. Az Árpád-ház két, ténylegesen kormányzó tagja között jelentkező, fegyveres összecsapásig fajuló ellentét arra a társadalomfejlődési tényre mutat, hogy a XIII. század folyamán fokozatosan megerősödött a világi nagybirtokosság. Az előkelők ekkor még meghúzódtak a király, illetve a herceg mögött, de a következő évtizedekben már a királyi hatalomtól független belháborúiktól hangos az ország. Az összecsapás 1264 második felében IV. Béla saját fia elleni támadásával kezdődött. Noha részsikereket István is ért el (seregvezére győzelmet aratott az erdélyi Dévánál, visszafoglalta a Bereg megyei Baranka várat), de az első szakaszban a király látszott a harcok győztesének. Kezére került Patak vára, ahol foglyul ejtette István feleségét és gyermekeit. István Erdély délkeleti zugába, a barcasági Feketehalom várába szorult vissza. Helyzete kritikusra fordult, mivel az erősséget a királyi sereg ostromzára fogta körül. Rövidesen azonban megérkezett István felmentő serege, a herceg kitört a várból, s ezzel a háború új fordulatot vett. Fokozatosan nyomult nyugat felé, útközben legyőzte a kunok seregét, majd egy újabb királyi hadat. Átkelt a Tiszán – ekkor már igencsak téli idő volt -,s egyenesen Pest felé tartott. A király és a herceg döntő ütközetére 1265. március elején a Pesthez közeli Isaszegnél került sor. A kemény lovascsatában, amelyet karddal és kopjával vívtak, a herceg serege aratott győzelmet. István ezzel biztosította fennhatóságát az ország keleti része

[235] felett, s fogságba esett családtagjai is visszanyerték szabadságukat.

Hiába követte megbékélés az 1264-1265. évi belháborút a király és a herceg között, a feszültség IV. Béla 1270. évi haláláig ott lappangott, vibrált közöttük. A király halálos ágyán feleségét, leányát, Annát (Rosztyiszláv özvegyét), valamint hű báróit II. Otakár cseh király védelme alá helyezte, ¹²³⁶¹ aki Anna leányával, Kunigundával kötött házassága révén kapcsolódott szorosabban az 1260-as évek folyamán IV. Bélához. A király jobban bízott tehát unokája férjében, hajdani ellenfelében, mint tulajdon fiában. Amikor IV. Béla meghalt, s a trónon fia, V. István követte, Anna hercegnő a királyi kincstár értékeivel vejéhez futott, számos báró pedig ugyancsak Otakárhoz [237] ment, és nyugat-magyarországi várait átadta a cseh uralkodónak. A magyar-cseh viszony egy csapásra újra feszültté vált. Az ország nyugati határszélén zavargások támadtak, német csapatok törtek be oda. Nem zárható ki, hogy ezek mögött a Karintiában hódító Otakár állt. István hívei 1270 végén Stájerországra törtek, míg maga a király – kétségtelen túlzással 50 ezerre tett – magyar-kun seregével Ausztriára rontott, s a Dunától egészen a Semmering-hágóig pusztított, zsákmányolt.¹²³⁸¹

II. Otakár a keleti német tartományok elfoglalása után Magyarország ellen hódító célzattal kezdeményezett háborút. 1271. április havának első felében a forrásokban nem csekély túlzással 90 ezer főnyire tett cseh sereg átkelt a Morva folyón. A magyar had lassan gyűlt össze a túlsó parton, így Otakár katonasága gyors sikereket aratott. Elfoglalta Dévényt, Pozsonyt, majd észak felé fordulva Stomfát, Szentgyörgyöt, Bazint, Vöröskőt és Nagyszombatot. A Vág folyó sem állta útját az ellenségnek, átkelt rajta, következő foglalása Nyitra vára volt, s egészen a Garamig nyomult előre. A Duna bal partján végzett dúlás és erőszakos foglalások után a cseh sereg a Duna jobb partjára terjesztette ki tevékenységét. Május 9-én hiába igyekeztek V. István hadai megakadályozni a cseh sereg dunai átkelését, r

vereséget szenvedtek, s visszahúzódtak Óvárra és Mosonba. A csehek átjutottak a Lajta gázlóján, és május 15-én Óvár előtt újabb csatára került sor. Ez megint a csehek győzelmével ért véget, a magyarok visszahúzódtak a Rábca mögé. Ezután Óvárt kezdte el ostromoltatni Otakár, s amikor márostromgépeivel „telehányatta” a vár árkait, a védők megadták magukat. Moson ellenállás nélkül jutott a cseh király kezére. Az ellenség egészen a Rábcáig nyomult előre, s onnan mentek portyákra egyes seregrészek a környékre, ahol gyújtogattak, raboltak. Közben megindultak a béketárgyalások a két uralkodó között, de nem vezettek eredményre. Otakár cselből visszavonult a Rábca vonalától, hogy a magyarokat kicsalogassa természettől (a Rábca mocsaraitól) védett állásaikból. Erre azok valóban megmozdultak, s május 21-én a Rábca vidékén csatára került sor. Kezdetben a cseheknek kedvezett a hadiszerencse, akik nem csupán a Rábcáig szorították vissza a magyarokat, hanem egyes egységeket a folyón is átnyomva a Rábáig üldözték. A háború menetében ekkor fordulat következett be: a dárdákkal, nyilakkal felszerelt magyar sereg (amelyben megint sokféle népesség volt együtt: kun, székely, bolgár, orosz, román és görög) lovasrohammal, sűrű nyilazással megfutamította a cseheket. A döntő csata magyar győzelmet hozott. Otakár Pozsonynál átkelt a Dunán, és Bécsbe tért vissza. A magyarok mindenütt a menekülők nyomában voltak, s betörtek Ausztriába, Morvaországba, ez utóbbi területen egészen Brno (Brünn) városáig jutottak. A rövidesen megkötött béke visszaállította a IV. Béla-kori területi állapotokat, a cseh király magyarországi hódító hadjárata tehát nem járt eredménnyel. Otakár visszaadta a kezére került nyugat­magyarországi várakat, V. István ugyanakkor elismerte a cseh király jogát az osztrák, stájer, karantán és krajnai területekre. Az Anna hercegnő által Otakárhoz menekített magyar királyi kincsek új tulajdonosuknál maradtak. [239]

A magyarországi arisztokrácia vezető képviselői 1272-ben jutottak el oda, hogy immár kibújhattak a királyi család tagjai közt általuk szított ellentétek spanyolfala mögül, s önállóan a politikai cselekvés mezejére léphettek. 1272 nyarán Gutkeled nembeli Joachim bán elfogta V. István fiát, a tízéves László herceget, s a Dráván túli Kapronca várában fogságba vetette. A király haddal vonult a vár megostromlására, de nem ért el eredményt. Amint rövidesen meghalt V. István, Joachim Fehérvárra sietett Lászlóval, akit királlyá koronáztak. A főurak egy másik csoportja V. István halálának hírére rohamot indított az elhunyt uralkodó özvegyének, Kun Erzsébetnek fehérvári háza ellen. A vereséget szenvedett támadók – elfoglalva Pozsony várát – Otakárhoz futottak, s hűségesküt fogadtak neki. A korszak egyik leghatalmasabb nagyura, Kőszegi Henrik megölte Rosztyiszláv herceg és Anna hercegnő fiát, IV. Béla unokáját, Béla macsóiés boszniai herceget. A szerencsétlen herceg országrészéből olyan, kisebb területű bánságok jöttek létre (Ozora, Só, Bosznia, Macsó, Barancs és Kucsó), amelyek élén immár nem királyi ivadékok, hanem arisztokraták, világi előkelők álltak. Új korszak kezdődött a politikai és hadieseményeket tekintve: megindult a tartományúri hatalom kialakulása, rendszeresekké váltak a belháborúk, rohamosan hanyatlott a királyi hatalom, s ennek arányában szorult vissza mind szűkebb térre az önálló kül-, illetve katonapolitika.^[240

A magyar-cseh ellentéteket az 1271. évi béke nem oldotta fel. Olaj volt a tűzre Béla herceg meggyilkolása, aki Otakárnak sógora volt. A cseh király újabb háborúra készült Magyarország ellen. Az ellenségeskedések már 1273 elején kirobbantak azzal, hogy magyar seregek törtek be Karintiába, Stájerországba, valamint Ausztriába és Morvaországba, sok embert öltek meg, illetve hurcoltak fogságba. A visszacsapás nem sokat váratott magára. Az osztrákok a Dunán hajókkal vonultak fel, Győrt elfoglalták, s onnan végezték portyáikat délkelet felé a Bakony hegységig, dél felé pedig Körmendig, amelyet felégettek. A Duna bal partján az osztrákok és a morvák, mélyen becsapva az országba, Nyitra várát vették birtokukba. Mivel az osztrákok e sikereiket alig 1-2 ezer fegyveressel érték el, foglalásaikat sokáig nem tudták megtartani. Rövidesen – kemény ostrom után – Győr visszakerült V. István uralma alá, s Pozsonyban is helyreállt a magyar fennhatóság, amely még az előző évi árulás következtében jutott Otakár kezébe. A cseh király nagy sereget gyűjtött össze, hogy hadat vezessen Magyarország ellen, Pozsony vidékén, a Morva bal partján pedig a magyar katonaság gyülekezett. Augusztus 5-én ez utóbbiak sikeres portyát hajtottak végre a Morva folyó túlsó partján a cseh-osztrák sereg ellenében. Ezt követően indította meg Otakár 60 ezerre becsült seregét a magyar hadjáratba. A Duna északi partján egészen a Vágig hatolt előre anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna, így Pozsony, Nagyszombat s több más erősség került a kezére. A Dunától délre szintén nagy foglalásokat tett, megszerezte Győrt, Sopront, egészen Pannonhalmáig hatolt előre, s csak kisebb veszteségeket szenvedett helyi ellenálló erőktől. Október közepén fejezte be katonai akcióját. Távozta után látott hozzá a magyar sereg a cseh uralom alá került várak és városok visszafoglalásához, de csak Nagyszombat ostroma járt sikerrel. A nyugati határszél, s annak erős várai – r

Pozsony, Sopron, Óvár és Moson – megmaradtak Otakár birtokában , ■ I24U.

egészen 1277-ig.

A magyar-cseh háborúk időleges lezárulta azonban nem hozott nyugalmat, békét az országnak. Hol a határok mentén kellett hadakozni, hol belháború rázkódtatta meg az országot. Még 1272 végén IV. László hadat küldött Havasalföldre, ahol egy román vajda a magyar király fennhatósága alatti területeket foglalt el, s az uralkodót megillető jövedelmeket bitorolta. A sereg a vajdát megölte, testvérét fogságba ejtette, a magyar részre való adózást visszaállította. 1273 tavaszán az országban élő kunok lázadtak lel, megostromolták a Bodrog megyei Hajszentlőrinc prépostságát, s csak nagy nehézségek árán sikerült azt megvédeni.¹‘²⁴²¹ A belháborúk immár állandósultak. A világi előkelők két nagy táborában a vezető szerepet a Csákok, illetve a Kőszegiek játszották. A Csákokra inkább a királyhűség, a Kőszegiekre – akikkel egy táborban volt Joachim is – az uralkodóval való gyakori szembefordulás a jellemző. A két főúri csoportosulás első fegyveres összecsapására 1274. szeptember végén Fejér megyében, a Tác melletti Fövenynél került sor. Itt a Csák nembeli Péter vezette bárói csoport aratott győzelmet, az ellentábor vezére, Kőszegi Henrik holtan maradt a csatatéren. Ezt követően a király vezette had Nyugat-Magyarországon a Kőszegi Henrik-fiak Szalónak nevű várát ostromolta eredménytelenül. A belháború 1275 végén folytatódott, s 1276 tavaszáig tartott, színtere megint a Dunántúl volt. Az erővonalak ezúttal is a Csákok és a Kőszegiek, valamint a két nagy oligarcha család mögött felsorakozott bárói csoportok között húzódtak. A király a Csákok oldalán beavatkozott a belháborúba, s Zalaszegnél ütközetet vívott e haderő, valamint a Henrik-fiak serege. Ennek a Dunántúlt sújtó háborúságnak köszönhető 1276-ban Veszprém feldúlása, az ottani káptalani iskola elpusztítása. Ezt Csák nembeli Péter követte el, oka pedig az volt, hogy Veszprém püspöki székében a Kőszegi családbeli Péter ült.^43J

A királlyal szembeni lázadás, illetve egyes nagy hatalmú urak egymás elleni fegyveres akciói már az 1270-es években sem korlátozódtak a Dunántúlra. 1274-ben Szepes várát kerítette kézre egy, a király ellen fellázadt előkelő, és hosszas ostrommal sem – csak diplomáciai közvetítés eredményeképpen – sikerült visszajuttatni a fontos erősséget az uralkodó kezébe. 1277-ben az erdélyi szászok égették fel és pusztították el Gyulafehérvárt. Ugyancsak 1277-1278-ban súlyos belháború dúlt a Dráván túlon egyfelől a Babonicsok, másfelől pedig Gutkeled nembeli Joachim és az őt támogató Kőszegiek között. Ebbe az összecsapásba beavatkozott I. Anjou Károly szicíliai király is, és sereget küldött vejének, IV. Lászlónak alázadó Babonicsok ellen. 1277 augusztusában IV. László a Dunántúlon hadakozott az ellene felkelt, hűtlen Henrik-fiak ellen. Ugyancsak ennek az évnek a végén egy lázadó magyar főúr a Szepességet, valamint a Nyírségtől Erdélyig húzódó területet foglalta el. S miközben bent az országban állandósultak a belháborúk, a király csökkenő erejét az ellene támadt lázadások elfojtása kötötte le, a keleti német tartományokért folyó harcokban új fejlemények álltak elő. Szemben azonban a IV. Béla-kori viszonyokkal, amikor Magyarország tevékeny, mondhatni vezető szerepet játszott a Babenberg-hagyaték megszerzését célzó akciókban, most, IV. László alatt, ebben a küzdelemben a magyar államnak – idézvén az ország erejének, valamint a királyi hatalomnak és a tekintélynek a hanyatlását – már csak epizódszerep jutott.

Nagyjából éppen azokban a napokban, amikor 1273 októberében Otakár visszavonult Magyarországról, a német fejedelmek királyuknak nem a hatalma teljében levő és a keleti német területeket kezében tartó Otakárt, hanem Habsburg Rudolf svájci grófot választották, aki erőben, tekintélyben nem versenghetett vele. A német birodalmi gyűlés röviddel ezt követően megfosztotta Otakárt, Cseh- és Morvaország kivételével, összes uralmi körzeteitől (azaz Ausztriától, Stájerországtól, Karintiától és Krajnától). Nem véletlen, hogy IV. László Habsburg Rudolffal, és nem minapi ellenfelével, Otakárral kötött szövetséget. 1276-ban kitört a fegyveres összecsapás Rudolf és Otakár között. Szövetségese támogatására magyar sereg indult Ausztriába, s ekkor tért vissza Sopron IV. László fennhatósága alá. A hadiesemények Rudolf győzelmét hozták, Otakár kénytelen volt meghódolni, átadta neki a keleti német tartományokat, s ígéretet tett a r

Magyarországtól elfoglalt várak visszaadására. Ám erre ténylegesen csak 1277 őszén került sor. 1278-ban Otakár is, Rudolf is újabb megmérkőzésre készült egymás ellen. A két főszereplő mellett annyiban várt időlegesen fontos epizódszerep Magyarországra, hogy melyik fél segítségére mozgósítja nem lebecsülendő katonai kontingensét. Otakár még az ellenségeskedés kitörését közvetlenül megelőzően is követséget küldött IV. Lászlóhoz, s – ekként tájékoztatta a magyar király erről Rudolfot – azt indítványozta, „hogy kössünk vele örök békét mindenki ellen, és viszonzásul azt ígérte, hogy egész kincsünket [az Anna által elvitt kincseket] mindenestül visszaadja, és szívünk kívánsága szerinti elégtételt szolgáltat minden nekünk okozott kárért és sérelemért”.¹‘²⁴⁶¹ A magyar uralkodót azonban nem tudta eltántorítani Rudolf szövetségétől.

A források szerint 30-40 ezer ember kelt hadra Magyarországon Rudolf megsegítésére. A magyar seregnek tekintélyes számú kun eleme volt: a hadat maga az ifjú király, László vezette. Útját a királyi oklevelek keltezési helyeiből követhetjük nyomon. 1278. július 31-én Győrött, augusztus 6-án a Pozsony mellett levő táborban, augusztus 23-án pedig már a Morva folyó mellett, Marchegg közelében állíttatott ki oklevelet. Mivel a Rudolfot támogató csapatok csak lassan gyülekeztek Bécsben, a német király igen megörült a jelentős magyar haderő útra kelésének. Marcheggnél találkozott össze a két sereg, ahol – magyar krónikás szerint – Rudolf „úgy várt [László1 megérkezésére és segítségére, mint az Istenére”. A Morva folyóig eljutott magyar és kun csapatok, osztrákokkal egyetemben, portyákkal derítették fel Otakár hadállásait, így jutott egy sereg a Laa vár alatt táborozó cseh had közelébe. A cseh király felhagyott Laa ostromával, s a Morva folyóig nyomult előre. Ekkor már a magyarok is átkeltek a folyó jobb partjára. A csehek, valamint a németek nehézfegyverzetű lovasok voltak, a magyarok zömmel könnyű fegyverzetűek. A létszámok bizonytalanok: a csehek serege 30 ezer fős lehetett, Rudolf páncélos németjei alig 2 ezer főt tettek ki. Alig hihető, hogy ez a szám Rudolf seregének teljes katonaságát magában foglalná. Ha a magyar had 30-40 ezres létszámát reálisnak tekintjük, akkor bizonyosan mennyiségi túlsúlyban voltak a magyar-osztrák hadak, ha viszont – s ez a valószínűbb – ennek a létszámnak csak mintegy a felével számolunk, feltételezhetően a cseh sereg volt a népesebb.

7. A dürnkruti csata, 1278

A döntő ütközetet augusztus 26-án vívták meg Dürnkrutnál. Külön hadtestet képeztek az osztrákok, külön a magyarok. Ez utóbbiak seregét Csák nembeli Máté, valamint Gutkeled nembeli István vezették. László király a csatatér szélén levő dombon tartózkodott; zászlaját Básztély nembeli Renold vitte. A kunok a jobb- és a balszárnyon szabadon mozogtak. Otakár oldalán csehek, morvák, lengyelek, valamint meisseni, türingiai, brandenburgi (szász) és bajor erők sorakoztak fel. A csehek jelvénye a zöld kereszt, a magyar-osztrák seregé a fehér kereszt volt, az előbbiek a „Prága”, az utóbbiak a „Krisztus” csatakiáltást hallatták. A támadást a magyar és a kun íjászok kezdték, nyilaik nagy veszteségeket okoztak, a cseh sereg vezetője, Milota Dedic (ejtve: Gyedic), akiben pedig katonái igen bíztak, nem tudott ellenállni a magyar és kun nyilaknak, futásnak eredt, majd a lengyelek is kiváltak a kötelékből, és a csehekkel együtt menekültek. A magyar sereg nehézfegyverzetű katonái karddal, lándzsával támadtak, s lovagi módon vívtak a páncélos csehekkel. Közbenhadba léptek a másik szárnyon az osztrákok is, itt azonban kezdeti sikerük után a csehek kerültek előnyösebb pozícióba, hátraszorították Rudolf németjeit. Maga a német király is lebukott lováról, a csatateret átszelő Weidenbach patakba esett; magára borított pajzsa mentette meg a haláltól. Amint azonban lovára ültették, folytatta a harcot. A szorult helyzetben levő osztrákokat a magyarok segítettek ki, oldalba kapták a cseheket, a Morva folyó felé szorították őket. A kunok a cseh király táborát foglalták el, Otakár a veszni látszó ütközetet személyes példamutatásával akarta megfordítani: az osztrák seregnek rohant, de lováról lebukott, s az osztrák harcosok igazán nem lovaghoz illően lemészárolták, személyes felszerelését is lehúzták holttestéről. A cseh sereg teljes vereséget szenvedett. Magyar krónikás szerint a halottak számát e csatában „csupán az isteni bölcsesség tudta volna számba venni”. A cseh had nem kis része odaveszett, sokan a csatamezőn, sokan pedig a Morva folyóban lelték halálukat. Akik elmenekültek, azokat az osztrákok és a magyarok másnap űzőbe vették. Rudolf észak felé ment, László király pedig északnyugatra, Laa várához. A magyar uralkodó a morvamezei (dürnkruti) csatát követő napon, augusztus 27-én már Laa vára alatt állíttatott ki oklevelet. Rudolf azonban nem akart osztozni tovább a magyarokkal a zsákmányban, megköszönve László segítségét elbúcsúzott az uralkodótól, aki sok fogollyal, számos értékes hadizsákmánnyal tért haza; a pajzsokat és a zászlókat a győzelem emlékére a fehérvári egyház falára szögezték lel.¹²⁴⁸¹

A dürnkruti csata volt IV. László utolsó, személyes részvételével lezajlott hadviselése külországi csatamezőn. Az uralkodásából még hátralevő 12 esztendőt a meg-megújuló belháborúk letörésére tett kísérletek töltötték ki. 1279 elején jött Magyarországra Fülöp fermói püspök, pápai legátus, s kezdeményezésére adta ki László 1279 nyarán kuntörvényét, amelyben a kunok megkeresztelkedését, letelepedését irányozták elő, eltiltották őket a hatalmaskodástól, birtokok elfoglalásától, keresztény foglyok tartásától. László azonban mit sem tett e törvények megvalósításáért, sőt a pápai legátust 1280 elején a kunok kezére juttatta. Erre viszont a bárók egy csoportja fogságba ejtette a királyt. Hamarosan mindketten kiszabadultak kényszerű rabságukból, ám Lászlónak ígéretet kellett tennie a kuntörvény végrehajtására. A kunok ettől való féltükben elhatározták, hogy kivonulnak az országból. A király 1280. október 18-án még Váradon keltezett, viszont november 11-én már az Al-Duna melletti Szalánkeménben, ahová az országból távozó kunokat követte. Tervét, hogy a kunokat rábírja azországban maradásra, valószínűleg nem tudta valóra váltani, a kunok anélkül távoztak Magyarországról, hogy a király csatára kényszerítette volna őket. 1281 nyarán újabb belháború rázkódtatta meg az országot. Aba nembeli Finta nádor nyílt lázadásba tört ki uralkodója ellen. László hadat vezetett ellene, és sorra ostromolta várait, Gömörben Gedét, Abaújban Szaláncot és talán Göncöt.^[250‘¹ 1282 nyarán Patak várát kellett a királynak megvívnia.

A pataki ostromot követően, 1282 őszén érte Magyarországot egy kun támadás, amelyben hazai és külországi kunok egyaránt részt vehettek. A kunok megtámadták a Maros menti Egres monostorát, ahol ekkor a királyi kincseket őrizték, és – amennyiben hihető e hír – a Szegedtől délre volt Tömörkény templomát is felégették. A magyar krónika 1282-nél számolt be László király és a kunok csatájáról: „Oldamir, Kunország fejedelme, összegyűjtvén a kunok seregét a Hódnak nevezett tó környékén, ellenségesen be akart törni a magyarok országába, hogy uralma alá hajtsa. László király mint vitéz Józsué harcba vonult ellene népéért és országáért. Seregében Loránd, Tamás fia, a derék vitéz, bátor rohamban támadott lándzsájával a kunok ellen, és sokakat dicséretesen levert és leterített. Később, amikor az ellenfelek között megkezdődött a kemény ütközet, az isteni kegyelem hirtelen és váratlanul nagy záport zúdított a pogányok arcába, és ők, akik íjukban és nyilaikban reménykedtek, a sűrű eső miatt – a próféta szavaival – olyanok lettek, mint a föld sara. És így László király az isteni segítségben bízva győzelmet aratott”. László király udvari papja még tömörebben szólt a Hód-tavi (a mai Hódmezővásárhely területén megvívott) ütközetről. Eszerint, amikor a király értesült arról, hogy a kunok álnokságot terveznek ellene, „oly vitézül támadt rájuk, hogy abban a csatában [a kunok1 kemény vereséget szenvedtek, igen sokan elpusztultak közülük, mások pedig feleségüket, gyermekeiket és minden ingóságukat hátrahagyva a barbár népekhez menekültek. Néhányan viszont, akik visszamaradtak, a király parancsai előtt úgy meghunyászkodtak, hogy szívük félelmében alig mertek a király szemébe nézni”. IV. László kunok ellen küldött seregének élén bihari főemberek álltak, Borsa nembeli Loránd és István, valamint Debreceni Rofojn. A Rofojn érdemeit méltató oklevél szerint a „kun nép hitszegő módon fogott fegyvert” a királyi méltóság és az [2531

ország romlására. A kunok elleni győztes csata azonban nem jelentette az uralkodó hatalmának megszilárdulását.

1284. január 9-e és február 16-a között IV. László az okleveleit a Vas megyei Borostyánkő vára alól keltezte, amelyet a hűtlen Henrik-fiak ellenében eredménytelenül ostromolt hosszú heteken át. 1285 elején tatár támadás érte az országot. A magyar krónika ezt oly módon hozta kapcsolatba a Hód-tavi csatával, hogy „a kunok közül azok a kevesek, akik [onnan] megmenekültek, a tatárokhoz futottak, és az ő ösztönzésükre az Úr 1285. évében a tatárok… bejöttek Magyarországra, és egészen Pestig mindent irgalmatlanul fölégettek”. Alig néhány évvel később, 1288-ban Lodomér esztergomi érsek úgy nyilatkozott a királyról: „a tatárokkal összeszövetkezett, és maga is olyan lett, mint a tatár”, táptalajt adva ezzel annak a gyanúnak, hogy a Magyarország keleti határai mentén tartózkodó tatárokat maga a király hívta volna be, ezzel ellensúlyozandó a bárói erőfölényt. A tatárok gyors, alig egy-két hónapos magyarországi portyája nagy veszteségeket okozott az ország keleti felében. Helyi ellenállástól eltekintve – ilyen volt Abaújban Regéc váránál – viszonylag akadálytalanul zsákmányolhattak, egészen a Dunáig sok pusztítást okoztak. Visszaútjuk Erdélyen át vezetett, ekkor azonban a székelyek, a szászok és a románok nagy károkat okoztak a kivonuló tatár seregnek. A Nogáj és Telebuga vezette tatárok sok foglyot vittek ki az országból. Ennek mértékére mutat, hogy az erdélyi Torockó vár alatt az aranyosi székelyek több mint ezer embert szabadítottak ki a tatárok fogságából. A tatárok egy része bentmaradt az országban, s ők, valamint az országban tartózkodó kunok – a forrásokban nyögér néven említve – a későbbiekben a királyi kíséretet alkották.¹²⁵⁵¹

Az 1285-1290 közti esztendőkben mind IV. Lászlónak, mind pedig Rudolf német király fiának, Albert osztrák és stájer hercegnek a legtöbb gondot a Dunántúl nyugati felében több várat birtokló, ott erős hatalmat kiépítő Kőszegiek okozták. A nyugati határon szinte állandósult magyar­osztrák csetepaték közül kiemelkedett Albert herceg 1285 nyarán indított támadása nyugat-magyarországi területek ellen. A határ menti osztrákok és stájerek figyelmeztették Albert katonáit, hogy a magyarokkal nem lehet úgy harcolni, mintha francia lovagok volnának. Hol futni, hol támadni kell, ahogy az alkalom kívánja. A magyarok haditaktikája nem cáfolt rá erre. Amikor a páncélos németek felálltak a harcra, nem szabályszerű, lovagi párviadalra emlékeztető csata bontakozott ki, hanem a magyarok, kilőve nyilaikat, visszavonultak, távolról nyugtalanították, zaklatták a szembenállókat. Amikor előrelendült Albert hada, a magyarok kitértek anehézfegyverzetű lovassággal megvívandó csata elől. A németek már azt fontolgatták, küldenek egy hírnököt a magyarokhoz, hogy hagyják abba a lövést, jöjjenek ide, verekedjenek meg vitéz módra, de magát a követet is nyíllövés érte. A sokórás, a németeket több irányból érő nyilazás megtette a magáét, Albert serege megadta magát, a Kőszegiek katonái elvették értékeiket (fegyvereket és ruhákat). A határ menti háborút béke és szövetség zárta le Albert és Kőszegi Iván között.¹²⁵⁶¹ Az alakuló tartományuraság hozzákezdett önálló, a magyar királytól független, esetenként pedig – mint 1285-ben is – éppen az uralkodó érdekeivel ellentétes külpolitika alakításához.

A következő év, 1286 végén IV. László indított hadat a Kőszegiek ellen, s a királynak sikerült elfoglalnia Iván legfontosabb erősségét, nyilván a nyugat-dunántúli Kőszeget. Iván egyik testvére a csorbát akarván kiköszörülni átkelt a Dunán, és más, a király iránt hűtlen előkelők társaságában elfoglalta Pozsony várát, és emberei onnan kicsapva pusztították a környéket. 1287 elejére azonban Pozsony már visszakerült IV. László kezére a várnépek hű szolgálata következtében. Röviddel ezt követően, az év tavaszán azonban a király serege a Zsitva folyónál vereséget szenvedett a Henrik-fiak, Borsa nembeli Loránd és lázadó társaik hadától. Ugyancsak e tájt megjelentek Magyarországon Albert herceg csapatai is, hogy segítsenek IV. Lászlónak; megostromolták Pozsony várát, elfoglalták azt, s a fontos erősség 1291-ig osztrák kézen maradt. 1288-ban felújultak a határ menti összetűzések Albert herceg és Kőszegi Iván között. Az ekkori csatározások Iván sikerét hozták, majd a rövid fegyvernyugvás után, 1289-ben Albert ért el számottevő sikereket. Előbb Nagymartont vették harcosai ostrom alá; az ostromgépek szüntelenül szórták a köveket a várfalakra és a várba. Az erődítmény védői Kőszegi Ivántól nem kaptak hathatós segítséget, így felmentés híján megadták magukat. Ezt követően egymás után kerítette kézre a német sereg a nyugat-magyarországi várakat, egyebek között Majádot, Sopront, Nyéket, Kaboldot, Lánzsért, Rohoncot, Szalónakot, Pinkafőt, délen Németújvárt, északon pedig a mosoni Óvárt. IV. László nem mozdult, hogy a Kőszegieknek segítséget nyújtson. Az osztrák herceg támadása a tavaszi sikeres hódítás után ősszel folytatódott. Ezúttal Iván családjának fészke, a Vas megyei Kőszeg vára volt a célpont. Egy hónapig tartott az erősség ostroma, amelynek védői minden eszközt felhasználtak arra, hogy megőrizzék a várat: harcoltak karddal, bárddal, nyíllal, kővel, a várfalakat megrohamozó osztrákokra forró vizet, égő rőzsétdobáltak le. Az elhúzódó ostrom miatt a vár élelmiszer- és vízkészletei fogyóban voltak, a támadók pedig attól tartottak, hogy IV. László mégiscsak beavatkozik a Magyarország területén folyó harcba, s megsegíti a Kőszegieket. Végül is megadta magát a vár, mivel a királytól nem érkezett felmentő sereg. Az év végén még egyszer Nyugat-Magyarországra tört Albert serege, s ekkor Szentvid várát foglalta el a Kőszegiektől. Míg a nyugati határszélen Albert herceg és a Kőszegiek háborúztak, az ország más pontjain ismételten királyellenes lázadás ütötte fel a fejét. Bizonytalan időben, talán 1285 második felében a Szepességben kellett IV. Lászlónak hadakoznia, hogy leverje a Szepesvárra ostrommal törő ellenszegülőket. Ebben a királyi hadjáratban már részt vettek, és a szepesi káptalan feldúlásával kétes hírnevet szereztek maguknak a nyögérek.^[258 Ilyen viszonyok közepette érthető, hogy külországi hadakozásra 1278 után a magyar király nem vállalkozhatott, mindössze két alkalommal (1285-ben és 1287-ben) küldött Baksa nembeli György vezetésével csekély létszámú magyar hadat Lengyelországba rokona, Leszek fejedelem megsegítésére: első alkalommal egy belháborúban, másodízben pedig a tatárok ellen. A lengyel földről Magyarország felé törő tatárokat ugyancsak e György

[2591 állította meg, miután a szepesi gyepűk környékén csatát vívott velük.

IV. Lászlót kunok gyilkolták meg, utóda az utolsó Árpád-házi király, III. András lett, II. András állítólagos unokája. Trónja megszilárdításában szerepet játszott az a Baksa nembeli György, aki egy időben híven szolgálta Lászlót, de halála évében, 1290-ben már szembefordult vele. György vette fel a harcot 1290 őszén egy, Lengyelországból behatoló trónkövetelővel, aki magát IV. László korán elhunyt öccsének mondotta. Ugyancsak e Györgynek volt szerepe abban, hogy III. András magyar segédhadat küldött lengyel felesége révén rokona, Ulászló fejedelem megsegítésére.^[260 Többféle ellentét állította szembe III. Andrást a Német Birodalommal. A IV. László halála után a magyar trónutódlás kapcsán támadt r bizonytalanságban Rudolf király, nem fogadva el III. András Árpád-házi voltát – arra való hivatkozással, hogy 1241-ben a tatárok elleni támogatás elnyerése fejében IV. Béla hűbérként ajánlotta fel országát II. Frigyes német-római császárnak -, Magyarországot hűbérbirtokként fiának, Albert osztrák hercegnek adományozta. Ráadásul Albert többtucatnyi várat tartott ténylegesen elfoglalva a Kőszegiekkel vívott háborúk eredményeképpen, sőt még 1289 óta is növelte az uralma alatti magyarországi területet.

Napirendre került a magyar-osztrák háború (amelyet – szokás szerint – határszéli csetepaték előztek meg), miután III. Andrásnak az elfoglalt országrész visszaadását célzó diplomáciai akciója nem talált kedvező fogadtatásra Albert hercegnél.

1291. június végén gyűlt össze a magyar had Székesfehérvárott. Alapos túlzással 80 ezerre tették létszámát; a magyarokon kívül székelyek, kunok, oroszok, románok és szerbek képviseltették benne magukat, egy részük könnyű-, más részük nehézfegyverzetű volt. Július 10-én Győrött volt a király. Egy kisebb sereg a Duna bal partjára csapott át, s Nagyszombat mellett – maga a város 1289-1291 között jutott idegen kézre – győzelmet aratott az osztrákok felett. A fősereg a Duna jobb partján haladt nyugat felé. Osztrák területen legelőbb Rohrau várát vette be, amely július 21-én már kezükben volt. A király a Lajta menti Bruck és a Fischa folyó között levő dombon ütött tábort, s innen portyázva pusztították katonái a környező vidéket. Majd Schwechatnak fordultak, letáboroztak itt, s egyes kisebb egységek zaklatták, nyugtalanították Bécset. Albert herceg Bécsben tartózkodott, de serege alig 3 ezer főre rúgott, III. András augusztus közepén Bécs alatt állíttatott ki okleveleket. Mindennaposak voltak a város falai alatti kisebb összecsapások, de nagyméretű ostromra nem került sor. Mindössze Albertnek Bécsből kitört seregével vívtak egy ütközetet a magyarok, amely az utóbbiak győzelmével végződött. A magyar király azonban sem ezt a kedvező katonai helyzetet, sem a két szemben álló sereg létszáma között javára megmutatkozó különbséget nem tudta kihasználni. Egyre nehezebb volt nagy sereggel idegen, elpusztított földön tartózkodni, ráadásul a magyar egyházi előkelők kiváltképpen szorgalmazták a békét. Ezt augusztus végén Hainburgban megkötötték. Eszerint az Albert által elfoglalt területek és várak (így egyebek között Nagyszombat, Pozsony és Németújvár) visszakerültek III. András fennhatósága alá, de a kisebb nyugat-magyarországi erősségeket, ahonnan állandó veszély fenyegette a herceget, le kellett rombolni.¹²⁶¹¹

A hainburgi béke fő vesztesei a Kőszegiek voltak, hiszen elsősorban az ő váraik ítéltettek pusztulásra. Elfordultak III. Andrástól, a nápolyi Anjouk híveinek szegődtek, akik – mint az elhunyt IV. László közeli rokonai – nem ismerték el III. András uralmát, s magukat tekintették a magyar trón jogos örököseinek. A Kőszegiek 1292-ben nyílt lázadásban törtek ki uralkodójuk ellen. Elfoglalták Pozsony várát, amelyet Csák nembeli Péternek, Veszprém 1276. évi feldúlójának fia, Máté, a következő évtizedek leghatalmasabbmagyarországi tartományura foglalt vissza az uralkodó számára.¹‘²⁶²¹ Ebben az évben III. Andrást fogságba ejtették a Kőszegiek, s csak néhány hónapos fogság után engedték szabadon. 1292 után szinte nem volt a századfordulóig olyan esztendő, amikor belháború, király elleni pártütés ne okozott volna zavarokat az országban. 1293-ban a békétlen, nagyúri ellentétektől szabdalt Szlavónia hercegségét, az Adriától a Dunáig húzódó óriási terület kormányzásával együtt III. András anyjára, Morosini Tomasinára bízta. Jellemző, hogy amikor Csák nembeli Ugrint az uralkodó anyja fogadására a tengerpartra küldte, szabályos csatára került sor a király hívei, valamint a velük szemben álló nagyurak között.¹²⁶³¹ 1294-ben a tiszántúli Borsák ellen kellett hadat vezetnie a királynak, mivel e nagy hatalmú előkelők főleg Bihar megye területén okoztak hatalmaskodásaikkal súlyos károkat mind a váradi püspöknek (akinek Fenes nevű várát ostromolták), mind a környék népességének.¹²⁶⁴¹ Ugyancsak 1294-ben Tomasina anyakirálynénak fegyverrel kellett visszafoglalnia a Baranya megyei Szekcső várát Mizse volt nádortól, IV. László hajdani bizalmasától. 1295-ben megint csak Tomasina csapatai vertek le egy királyellenes lázadást, ezúttal a Száván túlon, ahol a Babonicsok Orbászkő nevű várát

, .[265J

vívták meg.

Az 1291. évi magyar-osztrák háború óta eltelt fél évtized alatt ellenségesből barátivá alakult a két, korábban hadviselő ország viszonya. Ezt megpecsételte III. András újabb házassága, amelyet Albert osztrák és stájer herceg leányával 1296 elején kötött. Ezt követően fordult újra a magyar király figyelme a nyugati országrész felé, ahol a Kőszegiek továbbra is Anjou-párti politikát folytattak. Albert herceg fegyveres segítséget nyújtott vejének Kőszeg ostromához, de még így is csak hetekig tartó kemény ostrom után sikerült 1296 októberében elfoglalnia III. Andrásnak a Kőszegiek fészkét. A következő két évben a magyar uralkodó szerény létszámú segédcsapatokkal segítette külországi szövetségeseit. 1297-ben Ulászló lengyel fejedelem számára küldött sereget, amely Szilézia területén vívott harcokat.¹²⁶⁷¹ Apósát, Albert herceget 1298-ban néhány száz lovassal támogatta abban a küzdelemben, amelyet Albert folytatott a német királyi koronáért az azt birtokló Nassaui Adolf ellen. A magyarok hadviseléséről a német kútfők azt emelik ki, hogy nehézfegyverzet nélkül vonultak, viszont íjakkal és nyilakkal fel voltak szerelve, ezeket ügyesen használták, a mély folyókon is biztonságban keltekát lovukon. Feltűnt a németeknek a magyarok befonva viselt hosszú haja és hasonlóan hosszú szakálla. A segédhad vezetője a Balassa családbeli Miklós fia Demeter volt. A Rajna bal partján, Göllheimnél megvívott csata Adolf halálával, Albert győzelmével végződött. Habsburg Rudolf után így fia, Albert is elnyerte – némi magyar segédlettel – a német királyi méltóságot.^[2681

Az 1290-es évek végén is – a korábbi esztendőkhöz hasonlóan – a mindinkább megerősödő tartományúri hatalom jelentette a legfőbb gondot III. András számára. 1297-ben Csák Máté fordult szembe az uralkodóval, és két évvel később, 1299-ben királyi megbízásból a göllheimi seregvezér, Miklós fia Demeter vezetésével had indult ellene, amely az ország északnyugati határszélén elfoglalta tőle Újvár (Holics) várát.^[269 Az ugyancsak 1299-ben, Szlavóniában, a Babonicsok által keltett zavarokat Tomasina serege csillapította le. A Babonicsok – több más délvidéki oligarchával együtt – a nápolyi Anjouk magyarországi szálláscsinálói voltak. Közben Nápolyban is felgyorsultak az események: II. Károly király elhatározta, hogy Magyarországra küldi 12 éves unokáját. Károly Róbertet. A gyermek trónkövetelő 1300 augusztusában érkezett meg a dalmát tengerpartra, Spalatóba. A tartományurakkal szinte folytonosan szemben álló III. András nem tulajdonított nagy jelentőséget Károly Róbert Magyarországra érkezésének, bár 1300 őszén fontolgatta, hogy az éppen akkor pártján álló Kőszegiek és más főurak támogatásával hadat indít a közben az ország belseje felé nyomuló Anjou-trónjelölt ellen.^[2Z0‘¹ Erre azonban nem került sor. Az év vége felé meghalt a király legfőbb támasza, anyja, Tomasina. Röviddel utóbb, 1301. január 14-én III. András is eltávozott az élők sorából; az „utolsó aranyágacska” letört, elhunytával férfiágon kihalt az Árpádok dinasztiája, amely több mint négy évszázadon át uralkodott Magyarországon. Az Árpád-kor véget ért.^[2721

A

9. Katonai események színhelyeinek térképe az Árpád-kori Magyarországon.

II. RÉSZ

A HADVISELÉS TÁRSADALMI ÉS TECHNIKAI FELTÉTELEI

1. FEJEZET A HADJÁRATOK TÍPUSAI

A könyv korábbi fejezeteiben áttekintettük a magyarokkal kapcsolatos katonai eseményeket 895 és 1301 között. Több mint 300 hadieseményről adtunk számot, hol részletesen, hol éppen csak utalásszerűen, attól függően, hogy a forrásanyag mennyi információt őrzött meg számunkra a hajdani háborúkról. Bármily tetszetős is lenne összegző számot mondani a tekintetben, hogy az itt bemutatott 405 év alatt hány hadjáratot viseltek a magyarok, ilyen szám megadására nem vagyunk képesek sem összesen, sem pedig külön a kül- és külön a belföldi katonai akciók vonatkozásában.

Ami a külországi hadakozásokat illeti, fentebb utaltunk már arra, hogy kiélezett politikai helyzetekben, a szomszédos országok közti ellenséges viszony időszakában (de sokszor még békés, sőt baráti viszony esetén is) szinte állandóan folytak kisebb-nagyobb határ menti csetepaték. A források ezeket legtöbbször csak akkor örökítették ránk, ha jelentősebb háborúk előjátékául szolgáltak. Mivel e határ környéki összecsapásokban az uralkodók legtöbbször nem voltak érdekelve, a királyokat előtérbe állító középkori történetírás nem mutatott különös érdeklődést a határ két oldalán élők háborúi iránt. Ráadásul a középkori országhatárok nem voltak oly mértékben merevek és ellenőrizhetők, mint a mai időkben, ami önmagában r is kedvezett a szomszédos területekre történő becsapásoknak. Az Árpád-kor folyamán úgyszólván a szélrózsa minden irányából vannak összefoglaló híreink ilyen határ menti vagy a határszélt sújtó kölcsönös becsapásokról, pusztításokról. Most csak XIII. századi adatokat tartva szem előtt, keleti irányban az 1241. évi tatárjárás előtt rendszeresek voltak a kunok betörései Magyarországra (mielőtt magyar had összegyűlhetett volna, a pusztító és zsákmányt szedő ellenséges csapatok már vissza is vonultak földjükre), „olykor a magyarok is ezt tették Kunországgal”. Ezekről a kölcsönös incidensekről a források részletező leírásokat nem őriztek meg. Ugyancsak általánosságban tudjuk, hogy mindennaposak voltak a határ menti fegyveres összecsapások Magyarország déli határai mentén. Amikor IV. Béla király 1247-ben a Szörénységet a keresztes lovagrendnek adta, az egyházi rend elöljárójának meg kellett ígérnie, hogy „fegyvert fog minden, bármily nemzetiségű pogány ellen, továbbá a bolgárok ellen és más szakadárokellen, ha azok az országra vagy az ország határaira törnének”. Az osztrák határszélen kiváltképpen a XIII. század második felében voltak rendszeresek a csetepaték.¹²⁷³¹

A belháborúkat illetően azért nem adhatunk még csak megközelítően pontos számot sem, mert ezek a feudalizmus évszázadai alatt még gyakrabban és még nehezebben megállapítható módon folytak, mint a határ menti fegyveres villongások. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat a tekintetben, hogy hol végződik a helyi érdekű katonai összecsapás, és hol kezdődik a tulajdonképpeni (országos jelentőségű) belháború. Ennek igazolására elég I. István király egyik törvénycikkét idézni: „Azt akarjuk, hogy szilárd béke és egyetértés legyen a nagyobbak és a kisebbek között… Senki ne merészeljen mást megtámadni. Ugyanis ha az ispánok közül valaki e közös gyűlés határozata után olyan megátalkodott lenne, hogy – elveszejtése és javai felprédálása céljából – mást keressen fel házában, ha az úr otthon van, és vele harcol vagy megöli, a kard kirántásáról hozott törvény szerint [halállal] bűnhődjék. Ha pedig az ispán hal meg ott, elégtétel nélkül feküdjék. Ha viszont nem maga jelenik meg, hanem vitézeit (miles) küldi, 100 tinóval fizesse meg a támadást. Ha pedig valamely vitéz más vitéz udvarházát vagy házát támadja meg, 10 tinóval fizesse meg a támadást.” Tehát már az Árpád-kor elején sem volt egyedi eset, hogy a nagy hatalmú előkelő katonáival együtt vonult hatalmaskodni, fegyveres erő r alkalmazásával vívott – bizonyos értelemben – belháborút. Az Árpád-kor későbbi századaiban még inkább mindennaposakká váltak a fegyveres támadások, rablások egy-egy falu vagy a rivális nagybirtokos javai ellen. 1228 táján Lőrinc volt gorai és podgorjei ispán a Dráván túlon Podgorje várához tartozó „24 falut személyesen égetett fel, és két templomot, pénzt gondolván ott lelni, lerombolt”. Lőrinc nyilván nem egymaga, hanem katonasága segítségével vitte véghez e pusztításokat. 1295-ben a Hontpaznan nembeli Kázmér fiai – egyebek mellett – Börzsöny faluban „Péter volt nádor fia, Csák mester famulusait [fegyveres szolgálóit] magukhoz véve előbb három, másodízben 28 lovat foglaltak le, és ebben a faluban maguknak szereztek meg 60 aprómarhát”. Nagyjából ezekben az években foglalhatta el Csák nembeli Máté katonai erő alkalmazásával az egyik ellenlábas nagyúri család, a Hontpaznan nembeli Bozókiak Csábrág nevű várát, továbbá valamennyi Hont megyei birtokukat, a tulajdonost

[274]

pedig a megye elhagyására kényszerítette. Ilyen körülmények között, amikor az Árpád-kor több mint négy évszázada alatt lényegében szintemindig folyt valahol, valamilyen szinten katonai esemény, a háborúk számának megadására nem vállalkozhatunk.

Ha azonban figyelmünket a könyvünk első részében érintett, illetve tárgyalt, az országos politika szintjén jelentkező vagy arra hatást gyakorló hadi cselekmények körére fordítjuk (s nem tévesztjük szem elől, hogy ezek r

az Árpád-kori, széles értelemben vett katonai, azaz fegyveres akciók „jéghegyének” a csúcsát jelentik), akkor a siker reményében lehet vállalkozni e hadjáratok különböző típusainak elhatárolására. Lényegében véve e tipologizálás elvégzése annak a kérdésnek a megválaszolásához nyújt segítséget, hogy milyen indítékok vezettek az Árpád-korban háborúkhoz. Elöljáróban utalnunk kell arra, hogy az Árpád-korban a magyar történelem egyik legfontosabb választóvonala húzódik. A honfoglalásra következő egy évszázad még az európai típusú állam megjelenése előtti időszak, s csak a X-XI. század fordulója körüli évekre, valamint a XI. század első évtizedeire tehető ennek az államnak a kialakulása. A hadi események, katonai akciók szoros kapcsolatban vannak a társadalmi berendezkedéssel, a politikai viszonyokkal, összességükben attól függnek, tehát a háború tipologizálásában e cezúrát érvényesíteni kell. Ilyen megközelítésben az Árpád-kori hadjáratok egyik sajátos, önálló típusát alkotják a kalandozó hadjáratok. Ezek alapvetően zsákmány- és fogolyszerző akciók voltak. Ha külsőleges jegyek, funkcionális szempontok alapján minősítenénk a kalandozó hadjáratokat, felületes benyomások alapján azonos megítélés alá lehetne venni más, később is szép számmal előforduló zsákmányoló hadjáratokkal. Ám az a körülmény bizton elválasztja a kalandozó hadjáratokat (értve rajtuk a 955-ig, illetve 970-ig tartó katonai akciókat) más zsákmányszerző hadi vállalkozásoktól, hogy e IX-X. századi portyázó háborúk nem pusztán a zsákmány és a fogolytömeg megszerzését szolgálták, hanem voltaképpen életmegnyilvánulást, életformát jelentettek.

A magyarok kalandozó hadjáratait csak annak a konkrét történelmi helyzetnek az ismeretében lehet megérteni és megmagyarázni, amely megszülte és éltette ezeket a katonai akciókat, ez pedig a társadalom militarizálódása, hadi jellegének szembeszökő megerősödése. Ez nem magyar sajátosság, hanem a jelenség Eurázsia legtöbb népénél megfigyelhető, a germánoknál, a szlávoknál, az araboknál, a vikingeknél. Ezt a magyarok – és a többi steppei nép (hunok, avarok, kunok, mongolok) – esetében felerősítette lovasnomád voltuk. E nomádok általában kiválókatonák, férfiaik valamennyien fegyverforgatók, akik készek fegyvereik révén legelőterületük megvédésére csakúgy, mint katonai portyák lebonyolítására. Emellett e hadi akciókban nagy szerepet játszott a társadalmi feszültség. A honfoglaló magyarok társadalma szociális értelemben már nem volt tagolatlan társadalom. Noha tagjai jogi értelemben túlnyomórészt szabadok voltak, rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, amelyek hasonló társadalmak szabadjait megillették (a személyes szabadság, a közügyekben való részvétel joga, a fegyverviselési jog stb.), vagyoni szempontból nem álltak azonos szinten. Elenyésző kisebbségük különböző okok folytán meggazdagodott, nagyobb állatállományra, több kincsre tett szert. Ezek politikai vezető szerepre törtek. Nem csekély számban viszont e társadalom tagjai elindultak és előrehaladtak az r

elszegényedés útján. Állatvagyonuk megfogyatkozott. A tehetősek tovább kívántak gazdagodni. Saját társadalmuk rovására azonban ezt még nem tehették meg, mivel ehhez hiányzott az a szociális és termelési-technikai feltétel, amely jelentős mértékben felesleg képződéséhez és kisajátításához vezethetett volna. A meggazdagodásnak, a bizonyos szintű gazdagság gyarapításának sajátos módja kínálkozott: idegen (külországi) társadalmak rovására kellett ezt véghezvinni. Egyebek között innen szerezték be azt a fogolynépességet, amelyet vagy rabszolgapiacon értékesítettek, vagy pedig gazdasági hatalmuk növelése érdekében szolgaként dolgoztattak. Az elszegényedők szerettek volna megállni a lejtőn, szerették volna megállítani, sőt visszájára fordítani elszegényedésük folyamatát. Saját társadalmuktól, ahol viszonylagosan sok embernek volt ugyanez a törekvése, e téren nem remélhettek segítséget. E gondjukon szintén idegen társadalmak rovására tudhattak csak enyhíteni. A szabadok tömegei a katonai akciókban példát láttak és kaptak arra, hogy miként lehet meggazdagodni, anyagiakban gyarapodni. A vagyonilag differenciálódó társadalom különböző csoportjainak tehát egyaránt érdekük volt saját problémáik megoldásának külországi színtérre való áthárítása. Így a kalandozó hadjáratokban – a szolgák kivételével – az egész társadalom közös érdeke öltött testet.^[275]

A magyarok portyázásai közel másfél évszázadon át – írott forrásokban való első biztos előfordulásuktól, a 830-as évektől kezdve egészen 955-ig, illetve 970-ig – a fenti okokra visszavezethetően folytak. A kalandozó hadjáratok sikeres évtizedei azzal a reménnyel kecsegtettek, hogy a társadalmi feszültségeket idegen társadalmak rovására lehet megoldani,vagyis hogy a gazdag tovább gazdagodik, s a kevésbé gazdag is hozzájut annyi értékhez, amennyi elegendő elszegényedése megállításához, szociális helyzete stabilizálásához. A X. század első évtizedeiben a nyugati források szinte egybecsengően tudósítanak bennünket arról, hogy a magyarok megszámlálhatatlan, temérdek, mérhetetlen zsákmánnyal (foglyokkal, állatokkal, nemesfémekkel) vonultak haza portyáikról.¹²⁷⁶¹ Ha ezekből a seregvezér az átlagnál többet kapott, nyilván szintén jutott valamennyi a kalandozások egyszerű harcosának is. Ezek az évtizedek azt a csalfa látszatot keltették, mintha e külországi katonai akciók betöltenék eredeti rendeltetésüket, megoldanák a társadalmi válságot, hiszen a gazdag is tud tovább gazdagodni, s a szegény is megáll a teljes elszegényedés, végső fokon a szolgaság felé vezető úton. Ám mihelyt megszaporodtak a kalandozó hadjáratokat kísérő kudarcok, ez az ábránd szertefoszlott. Egyre kevesebb zsákmányhoz és fogolyhoz jutottak a portyázások résztvevői, így abbamaradt a vezetők további meggazdagodásának folyamata, viszont újra megindult a szegények lesüllyedése. A magyar kalandozások útirányába emelt „falak”, valamint a sűrűsödő fiaskók, amelyek nyugati és déli irányban csattanós befejezőként súlyos vereségbe torkollottak, nem tették lehetővé további, szinte „össznépi” keretben folyó portyázások indítását. 955-tel, illetve 970-nel a zsákmány- és fogolyszerző akciók mint életmegnyilvánulást, életformát jelentő tömeges fegyveres vállalkozások örökre megszűntek.

A kalandozások évtizedei alatt nagymértékben megnövekedett a társadalom életében a fegyverek szerepe, s mivel minden szabad rendelkezett ekkor még nem csupán a fegyver viselésének elvi lehetőségével, hanem magával a fegyverrel is (még ha hadi, azaz lovasfelszerelése egyszerűbb is volt a szegényebbeknek a sereget vezető gazdagokénál), technikai akadálya sem volt annak, hogy tömegesen vegyenek részt a portyázásokban. Megnőtt tehát a hadi cselekmények súlya és becsülete. A magyar kalandozások korában élt nyugati szerző azt írta a portyázó magyarokról, hogy „vágyódtak az öldöklés után, és kívánták a harcot”. Egy, évszázadokkal a X. század utáni magyar krónikás meglepően pontos képet rajzolt az egykori elődökről: „a magyarok lelke abban az időben semmi másra nem vágyott, mint hogy földeket foglaljanak maguknak, népeket hódoltassanak, és hadi vállalkozásokat folytassanak. Akkoriban a magyarok vérszívó pióca módjára örömüket lelték az emberi vér ontásában.” A kalandozó hadjáratoknak nagy szerepük volt olyan,

egyre inkább hivatásszerűen katonáskodó réteg kialakításában, amely rendre egyazon úr, vezető oldalán, kíséretében vonult fel a háborúba. Ezt a réteget kíséretnek (druzsina, Gefolgschaft) nevezzük. Természetesen a fegyveres szabad nem egyik pillanatról a másikra vált a kíséret állandó tagjává. Mindenesetre aki azzá lett, az fokozatosan elszakadt a termelőmunkától. Amíg tartottak a portyázó akciók, a főnök körül lassan kikristályosodó kíséret idegen társadalmaktól erőszakos úton sajátította el a felesleget, a többletterméket, amikor pedig a kalandozásoknak bealkonyult, a hatalmát, gazdagságát saját társadalma rovására növelni akaró előkelő bent az országban használta fel a fegyveres kíséretet. Így vált a kalandozások során külországi terepen megszülető kíséret a magyar állam kialakításában szerepet vállaló katonai erővé, hogy azután az európai típusú állam létrejöttét követően elkülönüljön a lesüllyedésre ítélt (és szabadok tömegétől, s attól élesen elváló fegyveres hatalommá alakuljon. Többé nem volt semmi lehetőség arra, hogy zsákmány- és fogolyszerző akciók széles társadalmi méretekben, fegyveres szabadok tömeges részvételével induljanak.¹‘²⁷⁸¹

Mindezek alapján választóvonalat kell vonnunk a Szent István államalapítása előtti (kalandozó) hadjáratok, valamint az állam megszületését követő időszak háborúi közé. Formális oldalról tekintve a dolgot, védekező és támadó katonai akciókat különíthetünk el a XI-XIII. századi magyar hadtörténelemben. Szóljunk előbb a védelem kérdéseiről! Önmagában már az bizonytalan, hogy a Kárpát-medencébe települt magyarság mikor és milyen módon építette ki a terület biztosítására szolgáló védelmi rendszert. Felmerült annak a lehetősége, hogy a puszta (lakatlan) határsávval való védekezés a megtelepült, földműves népekre jellemző, s efféle határvédelem a nomádoknál nincs.¹²⁷⁹¹ Ez azonban aligha tartható álláspont, ugyanis minden olyan adatunk, amely Európában az I. évezredben ilyet említ, legalább egyik oldalról nomád népre vonatkozik. Adatok szólnak többnapi járóföldnyi lakatlan, műveletlen elválasztó közökről a hunok esetében, továbbá a frankok és az avarok, a besenyők és a kazárok, a besenyők és a szlávok országai között. Ilyenek létéről a Kárpát­medence környékén X. századi arab forrás tudósít: a magyaroktól keletre vannak „a besenyők és a lakatlan puszták (qafr). Ezek a besenyők országa és a szlávokhoz tartozó bolgárok között terülnek el. Délre a bolgárok országának egy része és a lakatlan puszták sávja található”. Az arab qafr szó a lakatlan nomád gyepűket jelöli. A leírás akként értelmezhető, hogy

e térelválasztó közök a mai Moldva és Havasalföld területén húzódtak.

Mivel ekkor a magyarok még nem voltak földművelők, továbbá a velük határos besenyők sem, világos, hogy a gyepűket a nomádok létesítették. Ők, akik nagyszámú, mozgékony lovassal rendelkeztek, nem letelepült életmódot folytattak, megelégedtek „a természetes védelmi övek, lakatlan, puszta területek »gyűrűjével« szállásaik biztosítása céljából”, míg a „letelepült, támadásra csábító értékeket előállító társadalmak és népek…

[281] mesterséges védelmi rendszert (sáncot, sövényt) építettek ki”.

A magyarok esetében a fentebb idézett X. századi arab adat mellett településtörténeti mozzanatok szólnak amellett, hogy maguk is gyepűket létesítettek a leginkább veszélyeztetett határszakaszokon. Mivel nyugatra és délre rendszeres portyázó (azaz támadó) hadjáratokat vezettek, északon és főleg – a besenyőktől való távolságtartás miatt – keleten kellett határvédelemre gondolniuk. Itt elsősorban nagy területek szabadon hagyásával, azaz el nem foglalásával tettek eleget a határvédelem elemi követelményének. Ez összefüggött azzal, hogy a Kárpát-medencében északon és keleten nagy hegyek vannak, sűrű erdőségek húzódtak, amelyek eleve alkalmatlanok voltak a lovasnomád magyarok eltartására; ezeket a területeket eleve nem szállták meg, de a lakott síkvidéki területek peremén elhelyezett őrségek révén az általuk lakatlanul hagyott területet szemmel tartották, azaz fennhatóságuk alá tartozónak tekintették. Ezzel a körülménnyel lehet kapcsolatos, hogy noha a magyarság keletről jött be a Kárpát-medencébe a honfoglaláskor, Erdélyt egyelőre megszállatlanul hagyta. Az Erdélyi-medencét a magyarok csak a X. század második felétől kezdve szállták meg, olyan mértékben, ahogyan feladták nomád életformájukat. Az Erdélyi-medence déli és keleti peremterületének benépesítésére pedig nagyobb mértékben a XII. század második felétől kezdve, főleg a XIII. század folyamán került sor.^[2831‘ Északon, a Felvidéken, pl. Bars megyében lakott területnek még a XI. század végén is csupán a Garamszentbenedek-Kistapolcsány közti vonattól délre eső vidék számított, „e vonaltól északra viszont lakatlan erdőségek honoltak”. Vagyis a Kárpát-medence benépesítésének története is egyértelműen amellett szól, hogy a X. században a magyarság elsősorban északon hagyott szomszédai felé – magyarul gyepűnek mondott – széles, lakatlan sávot.

Gyepű szavunk ismeretlen eredetű, de roppant valószínű, hogy összefügg a gyep szóval. Közös eredetű gyepű ~ gyep szavunk eredeti jelentéseműveletlen (lakatlan) föld volt. Ezt a jelentést vihette tovább a gyep szó, míg a gyepű szó a természetes védelmi öv átalakulásával a mesterséges védelmi rendszer objektumainak jelölésére ment át, és ‘sövény’ jelentése mellett kifejezetten mesterséges építmények: fatorlaszok, földhányások, kőrakások megnevezésére szolgált. A gyepűvonal Magyarországon nem r

volt folytonos, s a szállásterület legnagyobb részén ezek az Árpád-kor folyamán kifelé mozogtak annak megfelelően, ahogyan a gyepűn túli területek – a magyar nyelv gyepűelvének nevezte – benépesültek. A középkori Magyarországon négy helyütt bukkan fel a Gyepűelve név (illetve annak valamilyen alakváltozata). A sárosi-szepesi határon Gyepölység terület, Sáros megyében Gyepöly kerület, Zemplén megyében ugyancsak Gyepely kerület szerepelt, míg Ung megyében Gyepűelv birtokkal találkozunk a XVI. század elejét megelőző okleveles anyagban. Érdekes, hogy ezek az adatok az ország északi, északkeleti részén sűrűsödnek. A gyepű szó latin megfelelőjét, az indagót gyakran használják más országrészek határ menti területei vonatkozásában. Amikor az oklevelek a király vagy az ország indagóját (gyepűjét) említik, biztosan határvédő objektumokról van szó. Mivel a gyepű általában a később állandósult országhatár felé mozgott, ezért (főleg, ha a korai időszak határvédő alkotásairól van szó) nem tekinthető azonosnak a később kijjebb tolódott országhatárral. Az idézett gyepűn túli területek is végtére a magyar államhatáron belül voltak; elnevezésük azt mutatja, hogy benépesítésük előtt a határvédő építmények még bentebb húzódtak. Ám egyazon időpontban a gyepű és az országhatár nem lehetett nagy távolságra egymástól, vagy egybe kellett esniük, vagy pedig igen közel kellett egymáshoz lenniük.

Az ország nyugati részén elsősorban a vizek képeztek mesterséges határvédelmi objektumot; egy-egy területet a magyarok itt vízzel elárasztottak, elmocsarasítottak. A szervezett határvédelemre utaló legkorábbi adat az 1043. évi német támadás kapcsán merül fel, amikor nyugati forrás említi azt az opust, ember alkotta objektumot, amellyel a magyarok a Rábca vizét elzárták. Magyar kútfő szerint az 1044. évi német támadáskor, amikor III. Henrik császár „Babótnál át akart kelni a Rábcán, nem tudott, mivel a Rábca folyó az áradás, a nagyon sűrű bozót és a bugyogó mocsarak miatt áthatolhatatlan volt”. A Babóton túl levő, közönségesen osztrónak nevezett vízi gátat még a XIII. század első felében is említi oklevél.^[286 A gyepűkön, gátakon kapuk vezettek át.

Magyarországnak Oroszországgal határos részén, a Vereckei-hágón állt az Orosz (másként Hegyi) kapu, „amelyen keresztül vezet az út Magyarországba”. Ugyanezt a kaput Oroszországban mint Magyar kaput nevezték, s Halics nagy kapujának tekintették. Késmárktól északra említette oklevél a XIII. század közepén Magyarországnak Lengyelország felé való r

kapuját. Országos kapu lehetett Észak-Magyarországon a bártfai kapu is. Az e tájon felbukkanó Kapu helynév az országból való kijáratra utal. Ugyanezt a funkciót látta el a nyugati határszélen Kapu vára, a mai Kapuvár. Fontos kapu volt nyugaton Mosonnál. Délnyugaton, a Mura folyónál a Német kaput említik források, amely a Németországba való átjárást biztosította Muraszombat és a stájerországi Radkersburg között. Keleten, Erdély felé egykoron a Meszesi kapunak volt nagy jelentősége.^⁸⁷¹

A határvédő objektumok elhelyezéséről már a honfoglalás korára nézve olvashatunk magyar krónikás tollából – természetesen nem megbízható – tudósítást: eszerint a magyarok a Kárpát-medence birtokbavételekor „az ország határán kőből kapukat és fából komoly torlaszt emeltek”, illetve „erős torlaszokkal jelölték ki az ország határát”. E leírás persze nem a honfoglalás kori, hanem a későbbi, a XI. századtól a XIII. század első feléig határvédelmi módra értelmezhető. Erről az 1241. évi tatárjárás előkészületei győzhetnek meg bennünket. Eszerint IV. Béla felkereste az Oroszország és Magyarország között húzódó hegyeket egészen a lengyel határig. „Ott körüljárva megszemlélt minden könnyebben járható hágót, óriási erdőrészletek kivágatásával hosszú csapdákat [gyepűket, indagines1 készíttetett, a keresztbe fektetett fákkal eltorlaszoltatta mindazokat a r

helyeket, amelyek könnyen járhatóaknak látszottak”. Ám a tatárok „a gyepűakadályokat lerombolták”, amelyek nem szolgáltak különösebb gátként az országba való betörésük megakadályozására.¹‘²⁸⁸¹ Éppen az a körülmény, hogy a tatárok nehézség nélkül hatoltak be az országba, juttatta IV. Bélát arra a következtetésre, hogy a határvédelemnek ez a – még a X­XI. században kialakult – formája változtatásra szorul, s megkísérelte azt új alapokra helyezni.

A király IV. Ince pápához az 1240-es évek vége felé intézett levelében tett említést arról, hogy a keresztes lovagok egy részét „országunk belsejében azoknak a váraknak védelmére állítottuk, melyeket a Duna vonalán építettünk, mivel ebben a mi népünk járatlan. Tanácsunk ugyanis többszöri megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy üdvösebb lenne nekünk, valamint egész Európának is, ha a Dunát várakkal erősítenénk meg.Mert ez az ellenállás vize: itt szállt szembe [a VII. században1 Heraclius Chosroesszel a Római Birodalom védelmében, s mi magunk is, mindenképpen készületlenül és porig sújtva, tíz hónapon keresztül itt álltunk ellen [1241-1242-ben1 a tatároknak, akkor, amikor országunkban még szinte egyáltalán nem voltak erődítések és védők”. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy „az 1220-as évekig Magyarországon csak a király emelhetett várat”. A magánvárak építése az 1222. évi Aranybulla kibocsátását követően kezdődött el, ám e folyamat IV. Bélának a tatárjárást megelőző birtokvisszavételei során megtorpant. Apja politikáját újította fel Béla, amikor mind maga, mind jobbára világi tisztségviselői lázas várépítésbe kezdtek 1242 után. Uralkodásának 1242-1270 közé eső 28 éve alatt 52 vár épült az országban, ezek közül 14-nek az építése fűződik a király nevéhez, a többi magánosokéhoz. Az új várak „több mint fele határvédő vár” volt, azaz az országhatár közelében épült. A IV. Béla levelében említett helyzettel szemben a Duna vonalán szinte alig épült vár (voltaképpen Visegrád vára létesült csak 1242-1259 között, valamint a budai Várhegy betelepítése esett a tatárjárás utáni évtizedekre), viszont annál több az ország nyugati szélén. Sajátos ellentmondás, hogy egy újabb tatárjárástól félő ország és királya elsősorban a nyugati határon építtetett nagy számban várakat.

A cseh és az osztrák határon természetesen a tatárjárást megelőzően is álltak régi típusú, a vármegyék központjául szolgáló ispánsági várak (Trencsén, Pozsony, Moson, Sopron), ezek a király kezén voltak. A tatárjárás előtt a határvédelem az uralkodó kötelességének számított. Amikor 1242-t követően tömegesen jelenlek meg az új típusú, kőből való, jobbára magánosok által épített várak, ezek gyökeres átalakulást eredményeztek a határvédelemben. A királyi várakhoz kapcsolódó korábbi szervezet felbomlott, a határvédelem ügye a határvárak tulajdonosainak, vagyis alapvetően magánosoknak a kezére került. Éppen a nyugati határszél példája mutatja ezt jól. „Az 1242-1270 között a Dráva és a Duna közötti szakaszon felépült kilenc vár közül már csak egy (Dobra) épült a király tulajdonaként. Ez azt jelentette, hogy a Muraköz védelme teljesen a Hahót nemzetségre, a zagorjei kerületé pedig Farkas ispánra maradt. Még ennél is feltűnőbb, hogy a Szalónakot és Szentvidet megalapító Héder nembeli Henrik 1260-70 között megkapta a nyugati határ másik két erősségét, Borostyánkőt és Kőszeget, így nemcsak négy vár birtokosa volt 1270-ben, hanem a határ Vas megyei szakaszán az országba vezető utak és egy hosszúhatárszakasz egyedüli ura. Sem várai között, még kevésbé azok előtt nem található királyi erősség, nem csoda, ha 1270-ben – két szövetségesével és a Hahótoktól meg a Zagorjei Farkastól elfoglalt birtokokon – 12 várral állt Ottokár [Otakár1 oldalára, s a nyugati határt a Fertő-tótól a Száváig” megnyitotta a cseh király előtt. A IV. Béla halálától az Árpád-ház magva szakadtáig eltelt 30 év alatt sem változott lényegesen az építendő várak helyének megállapításában a korábbi azonos időszak alatt megfigyelt tendencia: ha nagyobb számban keletkeztek is erősségek az ország más pontjain, „a várak még mindig az országhatáron sűrűsödnek össze”,

[2901 elsősorban a nyugati határszélen, kiváltképpen pedig Szlavóniában. A határvédelem – nyugat felé – továbbra is magánosok várain nyugodott.

A tatárjárást követően nem volt ez másként az országhatár más pontjain sem. A királyi vármegyerendszer, illetve várszervezet bomlása e területeken is éreztette hatását, a régi típusú ispánsági várak népelemei már nem voltak alkalmasak katonai (határvédő) feladat ellátására. Igaz, az ország keleti és főleg déli részén sokkal kevesebb új típusú, azaz kővár épült, mint a nyugati határszélen, így itt nem elsősorban a magánosok várai szolgáltak a határvédelem szinte egyetlen eszközéül. Déli irányban IV. Béla megpróbálkozott a keresztes lovagok (johanniták) rendjének betelepítésével, akik 1247-ben megkapták a Szörénységet, hogy e ponton védelmezzék az országot. Mint az uralkodó kevéssel ezt követően írta: e rend tagjai „nemrég fegyvert öltöttek a pogányok és szakadárok ellen, országunk és a keresztény hit védelmére. Egy részüket már el is helyeztük a legveszélyeztetettebb helyen, tudniillik a kunok és bolgárok határán, a Dunán túl, ahol már országunk megszállása idején is [1241-ben1 behatolt hozzánk a tatárok serege”. Mivel a keresztesek csak alig egy évtizedig álltak őrt Magyarország délkeleti határai mentén, az 1260-as évektől kezdve ezen a vidéken is, miként körben az ország szélein, elsősorban a magánosok, a külországi támadásnak kitett területen birtokos nemesek vállán nyugodott a védelem ügye. Nem véletlen, hogy 1264. évi adat szerint Erdélyben, a keleti határok mellett a tatárok ellen helyi előkelő, 1288. évi adat szerint pedig a Szepességet fenyegető tatárokkal szemben ugyancsak helybeli nemes vette fel a küzdelmet. Ez utóbbinak, Baksa nembeli Simon fia Györgynek éppen ekkor engedte meg a király, hogy saját maga és övéi védelmére a Sáros megyei Sóváron várat építsen.¹²⁹²¹

f _t r

Áttekintve az Árpád-kori hadakozások történetét, rögvest megállapítható, hogy nem a védekező hadjáratok voltak többségben, hanem a támadócélzatú katonai akciók. Ha eltekintünk a szinte állandó határ menti csetepatéktól, lényegében századonként alig néhány olyan próbálkozást kellett a határvédelemnek, illetve a hadseregnek elhárítania, amely az ország elfoglalására, függetlenségének aláásására irányult. A XI. században ilyenek voltak a meg-megújuló német támadások (1030-ban, 1042-ben, 1044-ben, 1051-ben, 1052-ben, 1063-ban, 1074-ben és 1079-ben). A nyugati határszélt az ispánsági várak katonasága, valamint kiépített védelmi rendszer (elsősorban vízelzáró gátak, torlaszok, gyepűkapuk) óvták, mégis legtöbbször valamilyen módon sikerült ezek megkerülésével, az ezeken való átjutással a támadó seregeknek – olykor mélyen – behatolniuk az országba (hol a Garamig, hol a Dunáig, hol pedig a Bakonyig és a Vértesig). A német támadásoknál nem kisebb veszélyeket hordoztak a XI. században az országot kelet felől, a nomádok (besenyők, úzok, kunok) részéről ért inváziók (az 1010-es években, 1068-ban, 1085-ben, 1091-ben). Itt jó szolgálatot tettek a természetes akadályok (a Kárpátok magas hegyei), valamint az ezek előterében levő, a magyarok által még meg nem szállt, gyepűelveként használt területek. Ezek lelassították, felfogták a támadások erejét, időt adtak a magyaroknak arra, hogy felkészüljenek a behatolókkal való megmérkőzésre. A XII. század elején előbb német és cseh támadás okozott zavarokat a nyugati határrész védelmében, majd a század közepén dél felől a bizánci fenyegetés vált komoly veszélyek forrásává. Itt nem védte gyepű az ország határát, ami ugyan megkönnyítette a bizánci had betörését, de Bácsnál északabbra nem tudtak jutni a császárság seregei. A XIII. században a legnagyobb pusztítást a tatárok 1241-1242. évi betörése okozta, mivel ellenük a sebtében felállított keleti gyepűrendszer teljesen hatástalan volt. A század második felében nyugat felől a cseh támadások értek el sikereket. Ha tehát a magyar határvédelem a századok folyamán számos alkalommal nem is állt feladata magaslatán, de – az egy tatárjárást kivéve – a többi esetben az ország katonasága távozásra tudta kényszeríteni a támadókat anélkül, hogy azok céljukat meg tudták volna valósítani, azaz hogy a magyar államot függőségbe vonták volna. Számos esetben már a határok közvetlen közelében sikerült megállítani az ország közepe felé igyekvő, hódító szándékkal támadó ellenséget (mint pl. a németeket 1052- ben és 1108-ban, a bizánciakat pedig több alkalommal a XII. század közepén). Alapvetően a határok szilárd védelme, valamint az állam katonai ereje adja magyarázatát, hogy az Árpád-kori hadtörténelemben a támadójellegű katonai akciók voltak a meghatározók, nem pedig a védekező, elhárító hadműveletek.

Az Árpád-házi királyok többféle indítékkal vezettek támadó hadjáratokat. A leggyakrabban politikai ellentétek katonai síkra terelését jelentették, s nem célozták a megtámadott ország meghódítását, alávetését, hanem csak bizonyos részei feldúlását tekintették feladatuknak. Zsákmány- és fogolyszerző akciók voltak ezek, de gyökeresen különböztek a IX-X. századi kalandozó hadjáratoktól. Míg ez utóbbiak a társadalom széles köreire kiterjedő, szinte életformát képviselő katonai megmozdulások voltak, addig a XI-XIII. századi, eleve az ellenséges ország pusztítását célul kitűző hadi vállalkozások meghatározott fegyveres egységek, a társadalom egy szűk rétegére szorítkozó kör akcióinak minősültek. Ilyennek tekinthető pl. II. István 1127. évi, Bizánc elleni háborúja. Magyarország és a császárság számos ok folytán állt szemben egymással az 1120-as évek közepén: szinte ahány forrásunk szól e fegyveres összecsapásról, annyiféle indíték szerepel a támadás megokolásául a kútfőkben. Az egyik bizánci híradás szerint a császárság északi területein bekövetkezett magyar r

pusztítást az váltotta ki, hogy a II. István és Álmos közti hatalmi ellentét következtében ez utóbbi „a [bizánci1 császárhoz jött, aki szívesen látta és vendéglátóként fogadta e férfiút. A hunok [magyarok1 királya [II. István1, miután hallott a testvérével [nagybátyjával, Álmossal1 történtekről, követeket küldött a császárhoz, s azt követelte, hogy testvérét távolítsák el a rómaiak [bizánciak1 földjéről. Mivel pedig a császárt erre rávenni nem tudta, átkelt a Duna folyón, a mellette fekvő várost, Belgrádot ostrom alá vette”. Másik bizánci forrásunk emellett még egy újabb indítékot is megjelöl. Fogalmazata szerint a magyar-bizánci „viszálynak mélyebben fekvő oka az volt, hogy Álmos a császárhoz érkezett, és részéről szíves fogadtatásban részesült, lévén ő [II.1 Istvánnak, a hunok [magyarok1 fejedelmének testvére [nagybátyja1. A tetszetős és hangoztatott alkalmat azonban az szolgáltatta, hogy Branitzoba [Barancs1 lakosai a kereskedés végett odaérkező hunokra rabló módon rátámadtak, és a leggonoszabbul bántak el velük.” A magyar krónika kevésbé valószínű – és nyelvileg sem pontosan értelmezhető – magyarázata szerint „a konstantinápolyi császárné, [I.1 László [magyar1 király Piroska nevű leánya hírül adta [II.1 István királynak, hogy férje, Mauritius császár [Piroska férje Komnénosz János császár volt1 azt mondta, ő parancsol István királynak, vagyis a magyar király az ő hűbérese. Mikor ő [Piroska1 ellene mondott, a császárrendreutasította. Mikor ezt a király meghallotta, nagy sértésnek vette, és összegyűjtvén seregét, lelke felháborodásában megrohanta Görögország vidékeit”.¹‘²⁹³¹

Hasonló megítélésben részesíthető a XIII. század számos magyar-osztrák háborúja. Közülük idézzük emlékezetünkbe az 1233. évi összecsapásokat! 1230-ban, VI. Lipót herceg halálával, vége szakadt a hosszas békés viszonynak Magyarország nyugati határán. Utóda fia, a Harcias melléknevet teljes joggal kiérdemelt II. Frigyes lett, aki már apja halála évében betört Magyarországra. A kialakult ellentét törvényszerűen vezetett el magyar kezdeményezésű visszacsapáshoz, támadó katonai akcióhoz. 1233-ban két alkalommal is hadba szálltak a magyarok az osztrák és stájer hercegi címet viselő Frigyes, illetve tartományai ellen. Előbb Stájerországra támadtak, pusztítottak, zsákmányoltak ott, majd a magyar területre becsalogatott stájer sereget – a régi haditaktikára emlékeztető módon – úgy megsemmisítették, hogy csak alig 50-en tudtak visszamenekülni földjükre, a többiek életüket vesztették vagy fogságba estek. Feltételezhető, a hajdani haditaktika – úgy tűnik – tudatos alkalmazása is arra mutat, hogy ezt a katonai akciót a határvédő, jobbára idegen etnikumú népelemek hajtották végre. A magyar-osztrák ellentét azonban már ekkor a hivatalos politika szintjére emelkedett, ugyanis ezt követően II. András király és Béla herceg látott hozzá egy újabb, immár ausztriai hadjárat előkészítéséhez. Nem gátolta ennek megvalósítását sem II. András halicsi hadjárata, sem a belpolitikai problémákat rendezni hivatott beregi egyezmény aláírása. Az osztrák háború 1233. november 1-je körül tört ki. A magyar király vezette sereg német területen Höfleinig nyomult előre, az osztrák pedig a határon fekvő Dévényt dúlta lel.¹²⁹⁴¹

A támadó hadjáratok másik csoportját azok a katonai akciók alkotják, amelyek felkérésre, legtöbbször az uralkodóházak tagjai közti rokoni összeköttetések alapján (dinasztikus alapon) indultak. A középkor e századai még – kevés kivételtől eltekintve – nem hozták létre a szilárd, Európa nagy részét átfogó politikai és katonai szövetségi rendszereket, vagyis e hadakozások jobbára nem ezek keretében történtek. Ha voltak is ilyen szövetségi rendszerek, az azonos érdekeknek a dinasztiák közti házassági-családi kapcsolatok adtak nyomatékot, vagy éppen a rokonság létesítése teremtette meg az érdekek hasonlóságát. A magyarországi támadó hadjáratok igen nagy része dinasztikus alapon, felkérésre, a segítségnyújtás szándékával indított katonai akció volt. Főleg a XII. század közepioroszországi magyar háborúskodások nyújtanak értékes adatokat annak bemutatására, hogy maguk a hadakat vezénylő uralkodók miként vélekedtek az ilyen, dinasztikus célzatú hadjáratokról. 1149-ben II. Géza király sógora, Izjaszláv fejedelem, miután megbizonyosodott arról, hogy mind közeli rokona, mind a lengyelek és a csehek készek őt támogatni, „elküldte követeit Magyarországra a királyhoz, és Lengyelországba és Csehországba nagy hálával és nagy ajándékokkal. És mondta nekik: »Isten segítsen benneteket, hogy készek vagytok nekem segíteni. Azt mondom nektek, testvéreim, karácsony múltával üljetek lóra!«” Amikor pedig megérkeztek orosz földre Izjaszlávhoz „segítségül a magyarok és Boleszláv lengyel fejedelem a testvérével, Indrihhel és nagy erővel, Izjaszláv meghívta őket magához ebédre, és így ebédelvén nagy vigasságban voltak, és nagy tisztelettel vette körül őket; sok ajándékot adott nekik”.

A házassági kötelékkel megpecsételt dinasztikus kapcsolat érdekeket azonosító erejét jól mutatja II. Gézának Izjaszlávhoz 1150-ben intézett üzenete – II. Géza a nagy korkülönbség miatt apjának nevezte Izjaszlávot -, amelyet Izjaszláv fivére, Vlagyimir (tehát Gézának szintén sógora) közvetített: „Üdvözöld apámat, a testvéredet, Izjaszlávot, és jelentsd neki: a görög császár haddal támad ellenem. Ezen a télen és tavaszon nem ülhetek lóra, hogy hozzád [menjek1. De, apám, a te pajzsod és az enyém nem válik szét. Ha én magam nem tehetem is, de segítséget küldök, ha akarod: ezret vagy többet is. Ha Isten adja, nyáron rendelkezésedre állok, és akkor mindketten megbosszuljuk a sérelmeket, ahogy majd Isten adja”. Izjaszláv azt üzente vissza Gézának: „Ha te magad nem jöhetsz, de küldj nekem segítséget, ahogy magad mondtad… Testvérem, a te sérelmed nemcsak a tiéd, de az enyém is; az enyém pedig a tiéd is”. A magyarok segítségét ekként köszönte meg a fejedelem II. Gézának: „Az Isten segítsen meg, testvérem, amiért te nekünk úgy segítettél, ahogy csak egy édestestvér tud a testvérének, vagy egy fiú az apjának. Te így segítettél nekünk!” Hasonlót üzent Izjaszláv magyar sógorának fia, Msztyiszláv révén: „Te úgy segítettél nekünk, ahogy csak egy édestestvér tud a testvérének, vagy ahogy a fiú az apjának tud segíteni. Mi pedig ismét mondjuk, testvérem, adja Isten, hogy mi semmi által szét nem választhatóan veled legyünk. Ha valahonnan sérelmed támad, adja Isten, hogy mi álljunk helyt a sérelmedért, vagy atyafiságunkkal, vagy fiainkkal és csapatainkkal. Most pedig, testvérem, ezen e tavaszon segíts nekünk! Ha szabadok leszünk ezen a tavaszon, mi leszünk segítségedre”. II. Géza 1152. évi, Izjaszlávhoz küldött üzenete aztmutatja, hogy az orosz rokonán esett sérelmet személyes ügyének tekintette: „Tiszteltetlek, apám! Küldtél hozzám a halicsi fejedelemtől való sérelmed miatt. Én itt készülődöm, te is igyekezz, de nem mi döntünk magunkról, hanem úgy lesz vele, ahogy Isten adja”.

Ugyancsak a XII. századi magyar-orosz háborúságok adnak esettanulmányt arra nézve, hogy milyen helyzet állt elő, ha hadakozás közben a „felkérő” meghalt. A segítségért folyamodó orosz fejedelem ezúttal Jaroszláv volt, annak a Szvjatopolknak a fia, akit Kálmán király 1099-ben haddal támogatott, de Peremislnél súlyos vereséget szenvedett. A fejedelem közeli rokoni kapcsolatban állott az Árpádokkal, mivel testvérét, r

Predszlávát 1104-ben Álmos herceg vette nőül. Jaroszláv az orosz belviszályok következtében 1118-ban Magyarországra menekült. Öt esztendővel később, 1123-ban magyar és lengyel segítséget élvezve tett kísérletet fejedelemsége visszafoglalására, s „hadainak sokaságában bízva” hetvenkedett. Amint a volhíniai Vlagyimir megvívandó várát vette szemügyre, s azt körüllovagolva hazafelé tartott, két lengyel kopjáival összeszurkálta. Halálhírére az őt támogató magyarok és lengyelek szétszéledtek. A magyar krónika lényegében az orosz forrással egyezően adja elő a történteket; az orosz herceget Bezen néven nevezi. Eszerint II. István király Bezen kérésére indított hadat Oroszországba, hogy visszasegítse őt hercegségébe. „Midőn odaérkezett, először egy várat vett ostrom alá. Kora hajnalban pedig az történt, hogy az említett Bezen herceg a vár körül járkált helyet keresve az erősség megostromlására, az ostromlottak azonban kijöttek a várból, hogy kikémleljék a magyarokat. Mikor a herceg megpillantotta őket, rájuk támadt, azok vitézül harcoltak, és halálra sebezték a herceget. Amikor a király értesült a herceg haláláról, nagyon megharagudott, és megparancsolta az összes magyarnak, hogy ostromolják meg a várat, és válasszanak: még aznap elfoglalják az erősséget, vagy meghalnak. Magyarország főemberei azonban tanácskoztak, és azt mondták: »Miért és mi végre haljunk meg? Ha magunknak követeljük a hercegséget, melyikünket teszi herceggé a király?

F

Állapodjunk meg tehát abban, hogy senki sem ostromolja a várat, és mondjuk meg a királynak, mindezt főembereinek tanácsa nélkül teszi.«” Az egyik magyar előkelő, Kozma a tanácsban azzal fenyegetőzött a király előtt, hogy ha a várat „meg akarod ostromolni, harcolj csak magad, mi visszatérünk Magyarországra, és választunk magunknak királyt”¹‘²⁹⁶¹ A megbízó halálával értelmetlenné vált maga a hadakozás.

A magyar királyok természetesen nem csupán dinasztikus kapcsolatok esetén nyújtottak segítséget más, idegen hatalmaknak, hanem különböző rendű-rangú szövetségi és függőségi kötelezettségeiknek is hódító hadjáratban való részvétellel, abba való bekapcsolódással tettek eleget. Már amikor I. István király serege részt vett II. Baszileiosz császár Bulgária alávetését célzó háborújában, voltaképpen a bizánci uralkodóval kötött szövetség következtében jelentek meg magyar katonák a Balkánon. Milánó 1158. évi ostromában azért harcoltak magyar egységek, mert II. Géza szorosra fűzte – politikai okokból – országa kapcsolatát a Német-Római Császársággal. Nem egy esetben viszont éppen a pápa németországi híveit, közvetve pedig magát a pápát segítették magyarok külországi csatatereken, mint pl. 1203-ban vagy 1213-ban, amikor III. Ince pápa jelöltjeit, a német ellenkirályokat támogatták az Imre és II. András által küldött hadak. A pápai érdekek kielégítését szolgálta II. András részvétele az ötödik keresztes hadjáratban. IV. László nevezetes sikere 1278-ban a dürnkruti csatamezőn annak volt következménye, hogy szövetségesét, Habsburg Rudolfot segítette II. Otakár cseh király ellenében.

A támadó hadjáratok egy további típusa volt a hódítás, a területszerzés, illetve a megtámadott ország elfoglalása és önálló állami létének felszámolása. Az Árpád-korban hódító célzatú magyar hadjáratok olykor éppen a dinasztikus jellegű (a szövetségesek megsegítését szolgáló) háborúkból is kialakulhattak. Mindjárt a legelső hódítások egyike, Horvátország jelentős részének 1091. évi elfoglalása onnan indult ki, hogy Zvonimir király özvegye, I. László magyar uralkodó testvére beavatkozásra kérte fel fivérét. László azonban nem elégedett meg az egyszerű segítségnyújtással, hanem kihasználva az anarchikus horvát viszonyokat, r

unokaöccsét, Álmost tette ott meg királynak, így biztosítva a magyar uralmat Horvátországban. „Szlavóniát [Horvátországot1 már majdnem egészen megszereztem” – írta László 1091-ben a Monte Cassinó-i apátnak, [2971

“jelezve ezzel azt, hogy a dinasztikus jelleggel, a fegyveres támogatás biztosítása célzatával indult hadjárat menet közben hódító katonai akcióvá változott. Hasonlóképpen vált egy, felkérésre elindított halicsi hadjárat III. Béla király korában a több évtizeden át tartó orosz hódító háborúk előfutárává. Vlagyimir (Vologyimer) halicsi fejedelmet 1188-ban megfosztották trónjától, aki „sok aranyat és ezüstöt magához véve feleségével, két fiával és a kíséretével Magyarországra ment a királyhoz. A király fogadta Vologyimert, és egész seregével Halicsba ment. A királypedig bement Halicsba, ám nem Vologyimert ültette oda, [hanem1.fiát, [2981

Andrejt [AndrástJ ültette oda”. Ugyancsak eredetileg dinasztikus szempontok vitték II. András királyt az orosz hódításokba. Amikor 1205- ben rokona, Román halicsi és vlagyimiri fejedelem meghalt, két kisgyermeket hagyott hátra, Danyilót és Vaszilkót. A magyar királyt a lengyel Leszek figyelmeztette az árvák iránti kötelességre: Román a „barátod volt, s megesküdtetek egymásnak, hogy egyikőtök elhunytával a hátramaradt családot védelmezni fogjátok. Most ezeket [Román fiait1 megtámadták és elűzték. Menjünk tehát, és visszafoglalva atyai örökségüket, adjuk vissza nekik”. András király hadat vezetett Halicsba, ám ekkor még megelégedett azzal, hogy saját uralkodói címébe felvegye a Halics és Lodoméria (a volhíniai Vlagyimir) királya titulust. Utóbb azonban már valamelyik magyarországi főember, illetve hol egyik, hol másik fia Halics élére helyezésével ragaszkodott a közvetlen magyar uralom érvényesítéséhez az orosz fejedelemség területén. Más esetben (pl. Bosznia, illetve további déli területek, Szerbia, Bulgária vagy Kunország részei esetében) vallási szempontok fedték el az egyébként leplezetlen hódító szándékot: az eretnekek elleni harc, illetve a latin rítusú kereszténység terjesztése a szakadárok vagy pogányok lakta területen.

A X. századi magyarok elsősorban nyugati irányban tágították ki kárpát­medencei szállásterületüket. Ennek nyugati határa az Enns folyónál húzódott, s északnyugati irányban a Magyar Fejedelemség fennhatósága alá tartozott Morvaország területe. A portyázó hadjáratok 955-ben történt lezárulta nyugat felé kezdete volt a magyar szállásterület visszahúzódásának, a határok a területi alapon szerveződő európai típusú állam kialakulásával az ezredfordulón állandósultak, és hosszú időn át nagyjából változatlanul megmaradtak. A keresztény királyság megteremtését követően a hódítások földrajzi irányában alapvető változás állott be. Mivel nyugat, északnyugat felől Magyarországnak tartósan védelemre kellett berendezkednie, déli és keleti irányban nyílott lehetőség a határok kiterjesztésére. Az Árpád-kor bízvást legjelentősebb hódítására a XI-XII. század fordulóján, I. László és Kálmán királyok alatt került sor. Ekkor jutott magyar fennhatóság alá Horvátország, valamint Dalmácia egy része. A déli határok mentén fokozatosan sikerült Magyarországnak Bosznia, Szerbia, Bizánc, Bulgária, Kunország és az alakuló román kenézségek és vajdaságok ellenében területi nyereséghez jutnia. Mindenesetre a XIII. század végén az eredeti magyar szállásterület délihatárait mindenhol átlépve bánságok sora jelezte a foglalások eredményeit: a dalmát-horvát-szlavón, az ozorai, a boszniai, a sói, a macsói, a barancsi, a kucsói, majd a Duna másik oldalán a szörényi bánság alkotta e sort. Sokkal kevesebb sikert mondhatott magáénak a keleti irányú magyar hódítás. Itt előbb az oroszok és a kunok, utóbb a tatárok állták útját a Kárpátoktól keletre terjeszkedni kívánó és e téren csak időleges eredményeket felmutatni tudó magyar államhatalomnak. Az ország katonai erőinek – részint az ellenség határoktól való, többnyire sikeres távoltartásának, részint r

a fegyveres hódításoknak – nagy szerepük volt abban, hogy az Árpád-kori ország 400 év alatt szinte minden időszakban a térség (Közép-Európa) jelentős, olykor meghatározó fontosságú hatalmának számított.

1. FEJEZET

A HADAKOZÁSOK RÉSZTVEVŐI

Jelentős változások mentek végbe az Árpád-kor 400 éve alatt a hadakozók körét illetően. Miként a hadjáratok típusainál, úgy e tekintetben is a tárgyalt időszak alapvető cezúrája a X-XI. század fordulója körüli évtizedekben, az európai típusú állam megalapításának korában húzódik. Ugyanakkor e választóvonal sokkal kevésbé markáns, mint a háborúk válfajai esetében. Ejtsünk előbb szót a X. századi kalandozó hadjáratok résztvevőiről! Két nézet nyert az elmúlt évtizedekben megfogalmazást a magyar szakirodalomban ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a magyar kalandozások „pásztornép rabló hadjáratai” voltak. Ugyanis – vallja ez az elmélet – Levedia tágas terei után a pásztortársadalom számára a sokkal szűkebb Kárpát-medence nem biztosított rendes megélhetést. „A magyar népet ebből a válságból a termelőerők kifejlesztése: az áttérés az ekés földművelés termelőmódjára, vagy legalább a földművelés lényeges kiterjesztése vezethette volna ki. De a pásztorember, aki megszokta a külterjes állattenyésztés könnyű munkáját, nem tér át a földművelés nehéz munkájára, míg más lehetőség kínálkozik. Azok tehát, akik a hagyományos munkakörből kiszorultak, magával a termelőmunkával is felhagytak, és a fegyverforgatásban kereslek megélhetést… E rablóháborúk oka az a válság volt, amely a kialakuló osztálytársadalomban a pásztoréletről a földművelő életmódra való áttérést kíséri.”¹²⁰⁰¹ Ennek a feltevésnek alapvetően ellentmond az a körülmény, hogy a kalandozások nem a honfoglalással kezdődtek, nem lehet tehát e rablóháborúk különleges okát a legelőterület összeszűkülésével, a megélhetés lehetetlenné válásával magyarázni. A magyarok legalábbis a 830-as évek óta folytattak portyákat, azaz már akkor kalandoztak, amikor tágas tér állt Levediában, illetve Etelközben rendelkezésükre.

A másik nézet szerint „a félnomád állattartó és földművelő köznép nem azonos a harcosok rétegével; a kalandozók hada a főemberek katonai kíséretéből, a nagyobb állatvagyonnal, legelővel és szállással rendelkező »bőség« ifjaiból és a katonai segédnépekből állt össze”. Ennek megfelelően tört pálcát ez az elmélet az imént ismertetett feltevés felett: „E hadjáratokkiváltó okai felett sok meddő vita folyt. Igazi megértésük fő akadálya az volt, hogy legtöbben az egész magyar nép életmegnyilvánulását látták bennük, s nem számoltak vele, hogy a középréteg, elsősorban a főemberek kísérete vett részt benne… Vitatható a hadseregnek kizárólagosan a magyar etnikumhoz való kapcsolása. A kalandozó lovasság felülállt a köznépi társadalmon és bizonyos fokig maga is nemzetek feletti volt. Bizonyos, hogy a magyar hadban jelentékeny részben magyar nyelvűek harcoltak, soraik azonban nem az állataikat vesztett közrendűekből töltődtek fel. A sztyeppen az elszegényedett földönfutóból többnyire szolga lett a vagyonos gazdaságában, s jó, ha ura kísérő katonái közé fogadta. Csak a vagyonos rendelkezett fölös számú lóval és fegyverrel, ami a hadba vonulást lehetővé tette, és szolgákkal, akik otthon dolgoztak helyette, amíg ő hosszú hadjáratban vett részt.”^[301] Ennek az elméletnek a magyarság IX-X. századi nomadizmusa, az európai analógiák, végső fokon pedig a tények mondanak ellent. A nomádoknál a társadalmi ellentétek, feszültségek nem tudnak élesen felszínre jutni, a vagyoni különbségek a nemzetség (törzs) zárt burkában maradnak. Az a négyes társadalmi tagozódás (főemberek – katonai kíséret – köznép – szolgák), amellyel ez az elmélet számol, a valóságban ekkor még nem létezett. A társadalom szinte egésze szabadokból állt, ez nem tette lehetővé a szociális tagolódás polarizálódását. A szolgák szinte kizárólag csak idegen etnikumok tagjaiból, a meghódított népek tagjaiból verbuválódtak. A katonai kíséret, vagyis egy, magát katonai akciókra szakosított, a köznéptől teljesen elkülönült fegyveres csoport, a „harcos középréteg” szintén terméke és nem eleve adott motorja a kalandozó hadjáratoknak.

Itt most nem részletezhető európai analógiák mutatják, hogy az efféle zsákmány- és fogolyszerző katonai akciókban – amelyek nem csupán a magyar társadalom életében figyelhetők meg – a fegyveres néptömegek, független szabadok harcoltak, vagyis éppen nem korlátozható a hadakozók köre az ekkor még határozott körvonalakkal ki sem alakult nagyúri kíséret tagjaira. Legjobban ezt a magyar portyázásokkal egyidejű viking (normann, varég) kalandozások példája mutatja. Neves dán szakíró arra mutatott rá, hogy a viking társadalom a kalandozások korában három részre tagozódott. A társadalmi piramis élén a király (aki első volt az egyenlők között), valamint a jarlok, a nagy földbirtokkal rendelkező nemzetségi előkelők (helytartók) álltak, akik körül immár kíséret kezdett kialakulni. A második társadalmi csoportot, „a viking népek magvát a paraszti rend tagjai, aszabad kisbirtokosok alkották”. Egy ó-izlandi költemény szerint a paraszt fiainak Szabad, Harcos, Bátor, Vállas neveket adott, s csak a névsor alján bukkannak fel a termelő gazdaságra utaló Kovács, Gazda, Telepes nevek. A király hatalmát is korlátozó népgyűléseken „a szabad, fegyverforgatásra képes férfiak tanácskoztak”. Az előkelők, valamint a köznépbe tartozók teljes szabadságot élveztek. Viking kalandozók a X. század végén a frankok hírnökeinek arra a kérdésére, hogy „Mi a neve uratoknak?”, ekként válaszoltak: „Nincs urunk, mindnyájan egyenlők vagyunk.” A társadalom harmadik rétegét alkotó skandináv szolgáknak nem volt szabadságuk, alig különböztek a vagyontárgynak számító ókori rabszolgától.^[303

Ismert svéd író úgy foglalt állást, hogy a vikingek portyáinak a paraszt volt a résztvevője. A vikingek otthonában, a tanyán „szerelkeztek fel a portyákra… Javarészt fiatal emberek voltak, a nemzetség létszám feletti sarjai, akik nem örökölhették a tanyát, de akik jog szerinti örökségüknek és prédájuknak tekintették a tengeren túli országokat. De legtöbbször hozzáértő, tapasztalt vezetőként a sok hadjáratban megedződött családfő maga is útra kelt. A paraszt és fiai tavasszal hagyták el a tanyát, és ősszel tértek vissza – amennyiben visszatértek. A nyári félévben voltak távol, a vetés, a betakarítás, a tulajdonképpeni tanyai munkák idején. A férfiak az évnek abban a részében hiányoztak a tanyáról, amikor a legnagyobb szükség volt a munkaerőre. Ki látta el a vikingek birtokait, míg ők messze távol más népeket pusztítottak tűzzel-vassal? Az otthon hagyottak, akiknek a munka egész terhét magukra kellett venniük: az öregek, a nők, a gyermekek és a rabszolgák”¹‘³⁰⁴¹ Neves francia történész úgy foglalt állást, hogy a vikingek – a magyarokhoz hasonlóan – rabszolgákat, kincseket szereztek kalandozó hadjárataik során, ám a magyarokkal szemben a skandinávok földeket is kerestek, ahol egyes viking főnökök fegyvereseikkel együtt megtelepedhettek. A harcosok paraszti eredete a normannok által gyarmatosított területeken teljesen nyilvánvaló, amint erre az idézett dán történész figyelmeztetett. Angliában, különösen a Danelag területén belül (azaz a dán törvény alatt álló vidékeken) „a paraszti közösségből származó gyarmatosítók folyamatos jelenléte jól megkülönböztethető nyomokat hagyott maga után. A Danelagon belül fennálló közösségek tartóoszlopa a szegény, de szabad ember volt. A dán parasztok jelenléte világosan tükröződik Hódító Vilmos »Domesday Book«-jában. A Danelag dán helynevei megőrizték az ott letelepedett dán paraszti népesség emlékét. A dán viking karddal a kezében érkezett

Angliába, de azért ment, hogy ott maradjon, megfogja az eke szarvát, és megművelje a földet”. Ismert orosz tudós szerint a viking társadalom még nem alakult át osztályelv szerint, de már nem volt szociálisan tagolatlan sem. Háború idején a vezér rendkívüli hatalommal rendelkezett, népfelkelés élén állt, amely az összes katonaképes szabad férfit magában foglalta. A viking hadjáratokban jelentős skandináv tömegek vettek részt különböző társadalmi rétegekből: a főnemesek, a köröttük kialakult kíséret tagjai, valamint a szabad emberek közül. A kalandvágy, új, termékenyebb földet nyújtó hadjáratok reménye a szabadok jelentős rétegeit hozta mozgásba, és vitte nemritkán családostul tengerre. A katonai támadás, a kalózkodás, a békés kereskedés és a „gyarmatosítás” elválaszthatatlanul egybefonódtak, s mindezek tömegbázisát a szabad elemek alkották.^[305

A vikingek – meg más népek (germánok, szlávok stb.) itt nem részletezhető – példája kevés kétséget hagy abban a tekintetben, hogy a magyar kalandozások részesei aligha egyetlen, szűk körű (és egyébként is alakulóban levő) társadalmi csoport, a fejedelmi kíséret, a „harcos középréteg” képviselői voltak, hanem a hadak soraiban a tehetősek, az előkelők mellett a mindinkább fegyverforgatóvá váló és az úri kíséretekbe utat találó elemek éppen úgy megtalálhatók, mint a társadalom tömegeit és gerincét alkotó szabadok, a köznép tagjai. Még inkább egyértelmű a kép akkor, ha a magyarokhoz életmódjukra nézve legközelebb eső nomádok példáit idézzük. A VIII. század végén meghalt türk főember, Tonjukuk ezt írta a kínaiaknak: „A mi létszámunk alig egy százaléka a kínaiakénak, mégis ellenállunk nekik, mert nincs kötött lakhelyünk, vizet és füvet keresve vadászunk. Továbbá mert a hadművészetben gyakorlottak vagyunk, ha erősek vagyunk, előrenyomulunk és foglalunk, ha gyengék, elrejtőzünk”. ¹³⁰⁶¹ A lovasnomádok mindenkor kis létszámú népének férfiai egyetemlegesen fegyverforgatók voltak. Ezt frappáns módon bizonyítja egy, a VII. század eleji avarokkal kapcsolatos leírás. Eszerint a dalmáciaiak sokszor látták a Duna folyón túl az avarokat és azok barmait. Egy alkalommal átkeltek a folyón, de „csak az avarok feleségeit és gyermekeit találták ott, a férfiak és a fiatalság azonban hadjáraton volt”. Ezért

[307] „háborítatlanul tértek vissza, magukkal hozva ezt a zsákmányt”. Szerencsénkre ugyanezt magyar vonatkozású adat is megerősíti. Görög forrás szerint „amikor a türkök [magyarok] hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, ésa földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték” Etelközből. ³⁰⁸¹ Vagyis a besenyők és a bolgárok együttes támadása akkor érte a magyarok etelközi szállásterületét, amikor a férfiak hadban voltak, és a határőrökön kívül csak a családtagok (nők, gyermekek) tartózkodtak otthon. Sajnos, a

[309] kalandozások résztvevőit illetően a ránk maradt külországi pénzleletek nem szolgálnak perdöntő bizonysággal. Mivel a kalandozó hadjáratokból egyetlen arany- vagy ezüsttárgy, illetve ékszer sem ismeretes (ezeket bizonnyal beolvasztották), a pénzek jelentik a zsákmány- és fogolyszerző hadjáratok kizárólagos tárgyi emlékeit. Pénzekhez azonban nemcsak külországi hadakozás során az ott vitézkedők juthattak, hanem azok nem kis részben a béke megváltásából származtak, s van későbbi adatunk arra, hogy szétosztásuk a hadjáratot követően magyar szállásterületen történt. Ráadásul bizonyosra vehető, hogy a tehetősebb egyszersmind nagyobb részt

kapott a pénzből.¹²¹⁰¹ Bizonyára kereskedelmi tevékenység

eredményeképpen is jutottak idegen pénzek a Kárpát-medencébe.

A magyar kalandozó hadjáratokban tehát kétséget kizáróan a szabadokból álló társadalom férfi tagjai vettek részt. Minden fegyverfogható férfi egyszersmind katona is volt. A legtöbb esztendőben kora tavasszal (illetve már a tél derekán) útnak indultak, és októberben- novemberben tértek haza.¹²¹¹¹ Távollétükben az állatállomány ellátása az asszonyokra, az öregekre és a fogolyként behurcolt idegenekre, szolganépességükre maradt. A legfeljebb – a kabarokkal együtt – százezresre becsülhető honfoglalás kori magyarságból 20 ezer fő volt a harcos, ez megfelel a fegyverképes férfinépesség számának. Ők alkották a hadakozások döntő többségét, belőlük jött létre – jórészt éppen a kalandozások eredményeképpen – a katonai kíséret. Ezzel azonban nem egyszerűen csak változás következett be a fegyverforgató elemek társadalmi összetételében, hanem ez a szociális váltás a társadalomban végbement alapos átrendeződésre is utal. Míg a fegyvert fogó szabad férfiak testülete az egész társadalom érdekvédelmi és katonai szervezete volt, addig a főnökök körül kialakult fegyveres kíséret immár bevallottan a társadalom egy szűk körének, az előkelőknek az érdekeit védte – éppen a minap még szintén fegyveres szabadok ellenében. Mindezen váltás, változás azonban nem egyik napról a másikra ment végbe, hanem hosszas, évszázados fejlődési folyamat eredménye volt. Ezért igaz az a megállapítás, hogy a hadakozások résztvevői vonatkozásában sokkal kevésbé markáns ahatárvonal a X-XI. század fordulója körüli évtizedekben, mint a háborúk válfajai, a hadjáratok típusai esetében.

Kik hadakoztak a X. század végén és a XI. század elején, Szent István idején, amely egyszersmind Koppány, Gyula és Ajtony kora is volt? Érthető, ha a források – gyér számban – elsősorban István katonáskodó elemeire vonatkozóan őriztek meg adatokat. Bizonyos, hogy seregének legértékesebb részét német lovagok alkották, akik talán már Géza fejedelem alatt – a legnagyobb valószínűség szerint István feleségével, a bajor Gizellával együtt – jöttek be az országba. A magyar krónika Géza fejedelem korára nézve említi meg, hogy a Heunburg grófok közül való Volfger (Wolfer) és Hedrik (Heinrich) 300 páncélos vitézzel érkeztek ide. A nevezett német előkelők valójában II. Géza alatt, a XII. század közepén kerültek magyar földre; ráadásul oly magasan állapította meg a krónikaíró a kíséretüket alkotó páncélos lovagok számát, hogy azt egy későbbi magyar

[3121

szerző 40-ben jelölte meg, ami ténylegesen közelebb állhatott a valósághoz. Vannak azonban vitán felül álló, kétségtelen hitelű történeti adatok, amelyek igazolják, hogy nem kevesen jöttek a X. század legvégén német területről Magyarországra. A Koppány elleni hadjáratban nagy szerepet játszó Hontról és Paznanról XIII. század végi magyar forrás jegyezte fel, hogy „két vér szerinti testvér, páncélos vitézek (milites), akik Svábországból erednek. Ezek katonáikkal együtt (cum suis militibus) Magyarországon át a tengeren túlra igyekeztek”, de itt maradtak. A forrás tudósítása szerint tehát Hont és Paznan nem lovagi kíséret nélkül érkezett Magyarországra. Vecelin, a Koppány elleni had vezére, Bajorországból jött, Herman nemzetségéről pedig azt jegyezte fel a magyar krónika, hogy Gizella királynéval érkezett, tagjai nürnbergi szabad emberek voltak, családi birtokaikat tekintve szegények.¹³¹⁴¹ Minden valószínűség szerint őket szintén fegyveres katonaság kísérte el Magyarországra. István hadseregében a külföldről ideszármazott lovagok jelentették a páncélos lovasságot, a Németországból bejöttek kiemelkedő képviselői – legalábbis a Koppány elleni hadjárat tanúsága alapján – István hadának vezetői lettek. A király seregében a német lovagok – már csak korlátozott számuknál fogva is – elsősorban az elit haderőt képviselték, voltaképpen István testőrségét képezték. A magyar krónika szerint a Koppány elleni háború előtt Hontot és Paznant az ifjú uralkodó testőreiül állították, s ezen valóban a testőrségetkell értenünk. István „egész seregének fejévé és vezérévé német származású vendégét, Vecelint tette meg”.¹³⁵¹

Istvánnak gondoskodnia kellett állandó katonaságról, amely megfelelő nagyságrendben bármikor rendelkezésére állt. István két, egymással szorosan összefüggő szervezetet hozott létre, az egyik a várispánság, a másik a vármegye volt. A várispánság csak királyi tulajdonú ingatlanokat foglalt magában, méghozzá olyanokat, amelyek egy-egy várhoz lettek kapcsolva. Az uralkodó a várakhoz azonban nem csupán földeket, hanem személyeket is rendelt. A várhoz tartozó ingatlanok nem alkottak összefüggő területet, hanem szórtan, olykor a vártól tekintélyes távolságra helyezkedtek el. Ez a szervezet szolgált a hadakozás keretéül. A vár élén az ispán (comes) állt, rajta kívül a szervezet vezető tisztségviselői a várnagy, a hadnagy és – határvárispánságokban – az őrnagy voltak. A várnak alávetett embereket várnépnek hívták. Az első várispánságok már István országlásának első éveiben létrejöttek. I. törvénykönyvében egy cikkely akként hangzik, hogy ha „valamely pap vagy ispán vagy más hívő személy vasárnap olyan valakit találna, aki ökrökkel dolgozik, vegyék el tőle az ökröt, és a várnépnek (civis) adják eledelül”.¹³⁶ E várnépre épült a hadszervezet I. István korában. A várnépi állapot függést, kötöttséget jelentett az uralkodó, illetve annak helyi képviselője, az ispán irányában. Ennélfogva a várnép nem tekinthető független jogállásúnak, még ha az e társadalmi csoportot alkotó egyes tagok elődei a X. század folyamán esetleg szabadok is voltak. Mindenesetre azok, akik a várnépbe kerültek, lesüllyedtek, alávetett népelemmé váltak, ugyanakkor más részüknek a felmenői már a X. században sem számítottak szabadnak. A várszervezet, illetve az ahhoz kapcsolt várnépszervezet megjelenése az államszervezés eredményeit, a szabadok lesüllyesztésében elért sikereket jelzi.

Ezzel egy időben az uralkodó a vármegyét is életre hívta, amely eredendően közigazgatási szervezet volt. Ennek területét önmagába visszatérő vonal határolta, és abba minden birtok beletartozott, függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonában volt. A két szervezet közös tőről fakadását és a királyi érdek elsődlegességét az mutatja, hogy a vármegyének nem volt külön vezetősége, évszázadokig az a tisztikar vezette, amely eredendően a várispánság igazgatására szolgált. Az első vármegyék már István uralkodásának elején felbukkannak, így pl. egy 1009. évi oklevélben Veszprém, Fejér, Kolon és Visegrád várának megyéjével (comitatus) találkozunk. A várispánság és a vármegye sajátos összefüggéseire mutat,hogy mindkettőnek a latin neve comitatus volt, ami utóbb a megye fogalmát jelölte. Még azt sem tudjuk, hogy a várispánságot magyarul miként hívták, már ha egyáltalán volt külön neve. Ugyanakkor várispánság létezhetett vármegyei háttér nélkül is (ami szintén elsődlegességére mutat), a vármegye mögött viszont minden esetben várispánságnak kellett meghúzódnia. A várispánság kiemelt szerepe István szervező munkájában a katonai szempontok fontosságát húzta alá. István két-egy szervezete tehát egyszerre szolgált a katonaállítás és a közigazgatás eszközéül. A vár elöljárói, az ispánok egyszerre voltak a várhoz kapcsolt terület hadi és

, , . . [3181

polgári vezetői.

A várispánság (és rajta keresztül a vármegye) központi helye a vár volt, amely az országban negyed évezreden keresztül szabálytalan területi elosztásban, szétszórva, mintegy személytelenül testesítette meg a (helyi­regionális) államhatalmat, lévén az alávetettek a várhoz, az ispánhoz és csak ezen az áttételen keresztül a király érdekében szolgálatra rendelt elemek. Ezek az ispánsági várak – alig néhány kivételtől (Esztergom, Veszprém, [Székes-1Fehérvár és [Gyula-1Fehérvár) eltekintve – földvárak voltak. Építésük kezdete – leszámítva azokat, amelyek korábbi, őskori, illetve római kori előzményekre mentek vissza – nem korábbi a Szent István-i államalapításnál, és azzal a legszorosabban összefügg. Ez a várak földrajzi helyének kiválasztásában és elkészítésének technikájában egyaránt megfigyelhető. A leggyakrabban folyó fölé magasodó partfalra építették őket. Szerkezetüket gerendák alkották, amelyek közét földdel kitöltötték és megmagasították. Kívülről földváraknak (földhányásoknak) látszottak, valójában föld-fa várak voltak. Bizonyos, hogy jóval több ilyet készítettek a XI. században, mint ahányból katonai-hadi és igazgatási funkciót ellátó központ lett. Szent István korában mintegy 30 várispánsággal (azaz 30, igazgatási szerepkört ellátó ispánsági várral) számolhatunk. Hogy a többi, igazgatási feladatot nem nyert, de frissen épült föld-fa vár milyen célt szolgált, ma még nem világos. Az ispánsági várak az új típusú, jobbára kőből épült erősségek elkészültéig, általában a XIII. század első évtizedeiig, a tatárjárásig – helyenként, átalakított formában, még azon túl is – az igazgatási feladatok mellett katonai-hadi funkciókkal rendelkeztek. Az ásatások alapján képet lehet rajzolni az ispánsági várak védelemben játszott szerepéről. A néhány méter magas sáncok megakadályozták a vár lovasrohammal való elfoglalását. Ezen építményeket természetes vizek (folyók, patakok) vagy mesterségesenlétesített vizesárkok vették körül. A sánc tetején járószintet képeztek ki, külső peremén gerendák voltak, amelyek mellvédet alkottak. A vár sarkain figyelőtornyok állhattak. Ezen erősségek refugiumok, menedékhelyek voltak, veszély, idegen támadás esetén a várkörzet népességének befogadására szolgáltak, ám békés időszakban a mindennapi élet a sáncokon kívül bonyolódott le. Az ispánsági várak területén semmiféle építmény nem készült. A sáncokon kívül, azok közvetlen közelében helyezkedett el az ispán lakhelye, itt álltak a tárházak, a börtön, valamint az istálló – ahová a kóbor jószágot gyűjtötték össze -, s amelyet írott forrás, az egyik László-kori törvénycikk helyez a „váraljába” (in suburbio). Kevéssel odébb volt a templom, valamint az esperes háza. E vármelléki templomot csak az esperes és az ispán, valamint kíséretük használta; köréje csak ritkán temetkeztek. Szintén a váralján (a suburbiumban) feküdt a vár – az ispán és

[3201

kísérete – kiszolgálására hivatott szolgálónépek települése. A várnép tehát nem tartózkodott állandóan a földvár sáncain belül; településeik vagy a váralján, vagy pedig a vártól távolabb feküdtek, s csak háborús veszély idején kellett a várba sietnie, bizonyosan voltak olyan várnépbeliek, akik egyáltalán nem hadakoztak, hanem békés termelőtevékenységet végeztek. Ennélfogva a várnép tömegének szolgálatai sem csupán hadi természetűek voltak, hanem különféle munka- és termékjáradékra terjedtek ki. A várnép István korában – s nyilván még egy-két évszázaddal később is – elsősorban könnyűfegyverzetben harcolt.¹³²¹¹

István korának több forrásában találkozunk a latinul miles nevet viselő társadalmi csoporttal. Maga a miles szó vitézt, harcost, katonát jelent, ez esetben tehát az elnevezés utal viselőinek katonáskodó voltára. Az István uralkodásának idejéből való két törvénykönyv összesen 12 alkalommal tesz említést milesről (illetve hospesről). A miles István korának társadalmi csoportjaként tűnik elénk. A feleséggyilkosokra mért büntetést a törvény társadalmi egységenként rótta ki. Az ispán (comes) ilyen esetben 50, a miles vagy gazdagabb ember (vir ubertatis) 10, a népből való (vulgaris) pedig 5 tinó fizetésére volt kényszerítve. A leányrabló miles 10, a hasonló bűnt elkövető szegény és népből való (pauper, vulgaris) 5 tinó kártérítéssel tartozott. Hasonló összegek szerepelnek a házakat megtámadó miles és népből való ember (vulgaris) büntetéseként. Ezek a cikkelyek a miles helyét a tisztséget viselő, számottevő gazdagsággal rendelkező ispán, valamint a meglehetősen szegény szabad között jelölik ki, úgy azonban, hogy a büntetés mértéke alapján sokkal közelebb állott az utóbbihoz (annak 5 tinósbüntetéséhez), semmint az ispánhoz (annak 50 tinós büntetéséhez). Változatos kép rajzolódik ki abban a vonatkozásban, hogy a miles kinek az uralma, fennhatósága alatt állt. Szabadságát egyebek között az mutatja, hogy az ispánnal egyetemben a miles számára is tiltva volt szabad ember szolgaságba hajtása. Van olyan cikkely, amely a szolgával egy sorban, a királyi méltóság tartozékaként említi őket, vagyis az ilyen milesek az uralkodó fennhatósága alatt álltak. A cikkelyek túlnyomó többsége azonban az ispán „alkalmazottjaként” szerepelteti a milest. Már idéztük a törvény ama helyét, amely szerint, ha az ispán valakinek az elveszejtésére és javai feldúlására „nem maga jelenik meg, hanem mileseit küldi”, úgy az ispánt 100 tinó büntetés illette. Még nyilvánvalóbban mutatja a miles függését az ispántól az a cikkely, amely szerint ha „valaki a milesek közül az ispánja által jogosan meghozott ítéletet elutasítva a királyhoz fellebbez azzal a céllal, hogy ispánját igazságtalannak mutassa, 10 aranypénzt adjon ispánjának”. Ugyanakkor a törvény az ispánt is tiltotta attól, hogy valamilyen ürüggyel egy milestől bármit elvegyen. Egyházi fenyítéket (kiátkozást) rótt ki a törvény a vétkesre abban az esetben, „ha a szolga az urát, ha a miles az ispánját megöli”.

Nem tekinthető véletlennek, hogy az István-törvények a milest elsősorban az ispán kötelékébe tartozó, szabad jogállapotú, de függő társadalmi helyzetű emberként ábrázolják. Ez teljesen összhangban van a király pontosan ezt megvalósítani hivatott célkitűzésével, amelyet az egyik cikkely nagyon világosan fogalmazott meg: „Azt akarjuk, hogy minden úrnak saját milese legyen, és senki ne beszélje rá őt arra, hogy régi urát elhagyja, és hozzá menjen, ebből ugyanis veszekedés kezdődik.” Hasonló uralkodói szándék hatotta át a külföldről jött vendég vagy telepes (hospes) vonatkozásában is a törvényt: „Ha valaki hospest jóakarattal fogad be, és táplálását tisztességesen végzi, [a hospes] mindaddig, amíg szándéka szerint táplálják, ne hagyja el eltartóját, sem szállását ne tegye át másvalakihez”. E hospesben éppen olyan, részben alkalmasint katonai szolgálatot teljesítő szabad embert láthatunk, mint a milesben. Szó esik a törvényben – az úr konkrét megnevezése nélkül – valakinek a mileséről vagy szolgájáról, akik elszöktek uruktól. A miles sajátos társadalmi helyzetére mutat, hogy hol az ispánokkal, hol a szolgákkal említik együtt a cikkelyek (bár szolgai állapotának feltételezésére nincs elegendő alap); udvarral és házzal, azaz önálló gazdasággal rendelkezett, ugyanakkor – a törvény szándéka szerint – szorosan kapcsolódott urához. Társadalmi vonatkozásban az István korimilesnek – a törvények tükrében – legfőbb sajátossága, hogy akár a király hatalma alatt állott, ispánhoz vagy magánbirtokoshoz szegődött, akár önálló volt, egyaránt szabadnak minősült, függő viszonyát nem a szolgaember jogfosztottsága és nincstelensége jellemezte. A miles ura fegyveres kíséretét képezte, ugyanakkor az önálló, úrhoz nem állt miles is fegyverforgató elem volt, amit az bizonyít: a dekrétum szerint az egyik miles megtámadja a másik udvarát és házát. Az István-törvények azt a látszatot sugallják, mintha már alig lenne önálló miles, mintha már döntő többségük valamely úr szolgálatába szegődött volna. Bizonyosra vehető, hogy ez csak a törvényalkotó István király jámbor óhaja volt, a magyar társadalom számára egyelőre még utópiának számított, hogy a miles függő viszonyba kényszerítésével hűbéri piramis alakuljon ki Magyarországon. Éppen annak a királyi akaratnak a becikkelyezése, hogy mindegyik úrnak saját miles e legyen, jelzi: ez nem a realitás, hanem a törvény által elérendő cél volt. Ez pedig arra mutat: még mindig nem vagyunk az úri kíséretek kialakulásának végénél; ellenkezőleg, éppen csak elindult és bizonyára kezdeti sikereket ért el a milesek úrhoz állásának, hűbéri függésbe kerülésének folyamata. A milesek döntő többsége még független, önálló szabad ember lehetett. Közülük, illetve elődeik közül számosan már akár a X. századi kalandozó hadjáratok során, akár az arra következő évtizedekben úri kíséretekbe kerülhettek, de még számosabban függetlenségüket megőrizve, kizárólag a király hatalma alatt állottak, hadi szolgálataikra is csupán az uralkodó tarthatott igényt.¹³²²¹

Jól tükrözi ezt István korának másik becses emléke, a királynak fiához, Imréhez intézett Intelmei. Eszerint „a királyi hatalom negyedik dísze [a katolikus hit, az egyház és a főpapok után1 a főemberek, ispánok és a milesek hűsége, vitézsége, tettereje, szolgálatkészsége. Ők ugyanis a királyság védőbástyái, a gyengék védelmezői, a határtartományok erősségei. Ezért, fiam, az atyáid és a testvéreid; közülük senkit se taszíts szolgasorba, és ne nevezz szolgának. Harcoljanak az érdekedben, ne pedig szolgáljanak neked; és örökre vésd az emlékezetedbe, hogy mindnyájuk fölött indulat, dölyf nélkül, főként azonban a viszálykodást kerülve, békességben, lélekben alázatosan és szelíden kell uralkodnod, mivel mindnyájan azonos jogállású személyek. Ha békességes leszel, királynak és a király fiának fognak mondani, és minden miles szeretni fog, ha viszont indulatosan, dölyfösen, viszálykodva, békétlenkedve ispánjaid és főembereid fölé emeled magadat, egészen bizonyos, hogy mileseid

vitézsége királyi hatalmad meggyengítőjévé válik, és királyságod másokra száll majd át”. A hospeseket – egyebek között – azért ajánlotta István fia figyelmébe, mert „különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét”. Hogy mily mértékben rendelkezett István a tőle (és csak tőle) függő szabadok felett, az mutatja, hogy az általa alapított

pécsváradi apátságot megadományozta „200 szabad milesszel, akiket – szól a király nevében az oklevél – olyan katonai szolgálattal terheltünk, hogy ha történetesen bármely vidéken lázadás törne ki, a monostor őrizetére fegyveresen jöjjenek”.¹³²⁴¹

Az István kori miles saját szabad jogállapota folytán rendelkezett fegyverrel, amellyel a király hívására, illetve ura érdekében hadba vonult. Persze, miles, vagyis fegyveres szabad nem csupán István fennhatósága

alatt volt, hanem más urak, ezek sorában mindazon törzsi vezetők uralma alatt is, akikkel a királynak fegyveresen kellett megvívnia. Közülük Ajtonyról tudjuk írott forrásból, hogy azért nem adott Istvánnak semmiben sem tiszteletet, mert „annyira bízott ama milesek és nemes emberek

sokaságában, akik fölött uralmat gyakorolt”. Ajtony „fölényben volt a fegyveresek sokaságát illetően”. Hasonló lehetett a helyzet Gyula, Vata és a többi törzsi előkelő területén is. A fegyverforgató szabad jelentette a fő katonai erőt nem csupán István, hanem mindazok seregében, akik éppen vele szemben hadakoztak és alulmaradtak. Ezek a szabadok kétséget kizáróan könnyűfegyverzetű lovasok voltak, akik a legtöbbet őriztek meg a X. századi magyar haditaktikából és hadviselésből.¹³³⁶¹ Az István kori

hadakozók tehát három csoportból állottak. Elit erőt képviseltek a rr Gizellával bejött német lovagok, akiket saját kíséretük vett körül. Ők alkották az első csoportot. Talán ez szolgáltatott mintát a királynak arra, hogy a fegyverforgató szabad magyarokat az előkelők (köztük a német eredetű urak) kíséretébe akarta beterelni. Kétségtelen, hogy már a X. századi előzményekre visszavezethetően volt bizonyos fegyveres kíséret Magyarországon, ezek száma és létszáma István politikája következtében alkalmasint nőtt is, de a szabadok döntő többsége kívül maradt a magánbirtokosok fegyveres kíséretén, és a királyt vagy a vele vetekedő törzsi előkelőket támogatta. A forrásokban miles néven szereplő fegyveres szabadok képezték az István kori haderő másik társadalmi csoportját. A harmadikat pedig azon, szabadságukat vesztett vagy vesztő elemek tettékki, akik a kialakuló várszervezet keretében – mint várnép – a katonáskodó és termelő feladatok ellátására voltak kényszerítve.

Az I. Istvántól Kálmánig eltelt évszázadnyi idő nem jelentéktelen változást idézett elő a hadakozók körében, illetve a hadseregen belüli arányok tekintetében. Magyar források beszámolnak arról, hogy Gut és Keled (a későbbi nagyhatalmú magyarországi nemzetség névadó ősei) Péter király korában Svábföldről, Poth nemzetsége (a későbbi Győr nem őse) Salamon alatt szintén német területről, míg Olivér és Rátót (az utóbb Rátótról nevezett nemzetség két előde) Kálmán időszakában az itáliai Apuliából érkezett Magyarországra, minden bizonnyal fegyveres kísérettel. ¹³²⁸ A XI. század folyamán továbbra is elsősorban az idegen eredetű lovagok jelenthették a magyar haderő páncélos lovasságát. Ám a már Géza fejedelem uralkodásának legvégén vagy I. István király korában bevándoroltak leszármazottai a XI. század végére lassan bizonyára elmagyarosodtak; mind ők, mind az utánuk idegen földről érkezett nehézfegyverzetű lovagok, vitézek példát, vonzerőt jelentettek a helyi előkelők számára ahhoz, hogy maguk is páncélba öltözzenek, s felhagyjanak ősi fegyvereikkel és haditaktikájukkal. Az 1074. évi kemeji csata kapcsán említi a magyar krónika Géza herceg vitézét (miles), Pétert, aki „gesztenyeszín lován ülve a többiek előtt vonult, ragyogó páncélban, aranyos sisakkal tündökölt, és viadalra hívta a vitézeket (milites)”. A Kálmán alatt, 1099-ben Halicsban hadakozó magyarok már nem ismerték a nomád haditaktikát, s ennek köszönhetően szenvedtek súlyos vereséget a kunokkal szövetséges oroszoktól. Amikor pedig a XII. század 20-as éveiben, 1128-ban hasztalan próbálták megakadályozni a magyarok a bizánciak betörését országukba, s vereséget szenvedtek a Karasó vize mellett, „úgy hevertek a páncélos emberek (loricati homines) a folyóban, mint a tuskók, rajtuk keresztül keltek át a patakon a menekülők és az üldözők, mint valami hídon”.¹³³⁰

Nagy horderejű fejlemények történtek 1038-at követően az István király alatt szervezni kezdett várnéppel, várkatonasággal. Mindenekelőtt az ország egész területére kiterjedt és általánossá lett a várrendszer. Valószínű, hogy a magyar hadszervezet már a XI. század 70-es éveiben alapvetően a várispánságokon nyugodott. Az 1074. február 26-án Kemejnél – Salamon király és Géza herceg között – megvívott ütközetről a magyar krónika azt jegyezte fel, hogy Salamon győzelmét alapvetően ellenfele híveinek árulásaokozta. „Géza főemberei, Petrud és Bikás három várcsapattal az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték. Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem riadt vissza attól, hogy csupán egy csapattól kísérve a legádázabb küzdelembe bocsátkozzék Salamon 30 csapatával”, ám alulmaradt. Önmagában a várcsapatok említése arra utal, hogy a seregszervezés alapegysége a várkatonaság volt. Ezt erősíti meg az 1071. évi nándorfehérvári ostrom leírása, ahol a magyar haderő részeként külön említi forrásunk a soproniak csapatait, amelyeket Jan ispán vezetett, valamint az 1074. évi mogyoródi csata krónikabeli bemutatása, ahol Géza herceg és öccse, László seregét – egyebek között – a nyitrai és a bihari dandár alkotta, Vid ispán pedig a bácsiakat vezényelte. Mivel itt vitathatatlanul várcsapatok szerepelnek, már régóta kísért a gyanú, hogy a Salamonnal összefüggésben említett 30 csapat lehetőséget teremt az igazgatási egységek számának meghatározására a XI. században. Mivel a király ekkor az ország területének kétharmada felett gyakorolt fennhatóságot, a herceg pedig egyharmadával rendelkezett, ennélfogva – tartja a hagyományos felfogás – a királynak 30, a hercegnek 15 megyéje lehetett, azaz Salamon korában összesen 45 vármegyével számolhatunk. Kérdés azonban, hogy – főleg a XI. században – kik töltötték fel e „várcsapatokat”, vagyis ezek az egységek lehetnek-e vármegyeiek, vagy pedig csak várispánságiak. Az előző esetben ugyanis a várcsapatokban harcoltak volna a megyében élő szabadok éppen úgy, mint a katonáskodásra kötelezett szolgálónépek, az utóbbi esetben pedig csupán a várkatonaság. (A második esetben annak megmagyarázása okoz gondot, hogy milyen keretekben harcoltak a várakhoz nem tartozó szabadok.) A kérdés biztos eldöntéséhez további kutatások szükségesek. Mivel azonban a XI. században vitathatatlanul érvényes az a tétel, hogy várispánság létezhetett vármegye nélkül, de vármegye nem várispánság nélkül, a 45-ös (vagy talán kisebb) szám inkább a várispánságok számára irányadó, de ettől – mivel a legtöbb várispánság mögött vármegye állt – nem sokkal maradhatott el a vármegyék száma.

Ennek a kikövetkeztetett 45-ös számnak némileg ellentmond, hogy a kemeji csatában Salamon 30 csapatával szemben Géza csak néggyel rendelkezett (amelyből három elhagyta őt), s végül is ez utóbbi egyetlen serege harcolt ellenfele 30 egységével. Erre válaszul az hangzott el, hogy „Gézát Salamon meglepte; azért volt keze alatt csak négy csapat, míg öccse, László, akit úgy látszik a bihariak kísértek, másfelé, Tiszán innen gyűjtött

[3331 ‘

sereget”. Ám itt meg az a kérdés: szabad-e azt feltételezni, hogy 11 csapat (vagyis feltételezett hadereje döntő része) éppen nem a hercegség urával, Gézával tartózkodott. Az ellentmondás akként oldható fel, ha feltételezzük: az ország területének kétharmad-egyharmad arányú felosztása a király és a herceg között a megyeszámban nem tükröződött. Salamonnak nyilván 30 várispánság katonasága állt rendelkezésére, a herceg ispánságainak – és így seregeinek – száma nem feltétlenül a 30-nak fele, azaz 15 volt, hanem jóval kevesebb, minimálisan négy (amennyi Gézával együtt vonult fel Kemejnél), legfeljebb azonban nyolc (ha feltesszük, hogy Lászlót Gézáéval azonos nagyságú sereg kísérte). Különben is a kétharmad- egyharmad arány inkább a területre és nem a megyékre értendő, ráadásul függvénye annak, hogy mekkora nagyságú megyék tartoztak a király, illetve a herceg uralma alá. Márpedig a bizonyosan hercegi uralom alatti megyék, Bihar és Nyitra mind ekkor, mind később az ország legnagyobb kiterjedésű megyéi közé tartoztak. Vagyis az ország megyéi felénél kevesebbet magáénak mondható hercegség elvileg kiadhatta a királyi fennhatóság felére rúgó területet. Figyelembe kell ugyanakkor venni, hogy a várispánságok (és így a megyék) száma az egész XI. század folyamán változóban volt, állandóan gyarapodott attól függően, ahogyan a magyar állam uralma újabb és újabb vidékekre terjedt ki. A Salamon kori, maximálisan 38 várispánság nyilván nem vezethető vissza I. István korára (akkor mintegy 30 ispánsággal számolhatunk), mint ahogy nem érvényes a XII. századra nézve sem, amikorra ez a szám tovább nőtt.

A XI. század folyamán a vármegyei szervezet nem csupán területileg teljesedett ki, épült tovább, hanem az egyes várak szervezetére vonatkozó becses információkat is jobbára csak az I. István halála utáni forrásokból nyerünk (nem zárja ez azonban ki, hogy e felépítés egyik-másik eleme István korában létezhetett). Már László király III. törvénykönyve (amely bizonnyal Salamon vagy I. Géza alatt keletkezett) vertikálisan tagolt várszervezetről tesz tanúbizonyságot. Az egyik cikkely azt írta elő, hogy „a király követe menjen el minden egyes várba, s ott gyűjtse össze azoknak, akiket a nép nyelvén őröknek (ewrii) neveznek, a századosait és tizedeseit (centuriones et decuriones) az összes alájuk rendeltekkel együtt”, és nevezzék meg a lopásban vétkeseket. Egy másik cikkely úgy rendelkezett, hogy az idegen kézre került várnépet (civis) az ínekkel (ewnek), azaz a szegényekkel és a szolgákkal együtt vissza kell szolgáltatni a királynak. A törvény kimondta azt, hogy a király határozatát megvető ispánt (comes)mozdítsák el hivatalából, a századost (centurio) „tisztétől fosszák meg, és azonfelül 55 pensát fizessen; ha vitéz (miles), hasonlóképpen 55 pensát fizessen”. A László uralkodását megelőző törvényből immár kiépült várszervezet képe bontakozik ki. A várak népe századokba és tizedekbe osztva élt. Felmerült, hogy a magyar köznép (a királyi udvarhoz és a várakhoz rendelt nép) „tízekre és százakra való beosztása nem nyugati és nem szláv, hanem igen régi pusztai intézmény, amit a hadi rend mindvégig konzervált, István pedig újonnan (vagy újból) kiterjesztett az egész népre, nyilván annak tudatában, hogy ez a berendezés a keresztény államokban is megvolt”. Nagyon éles társadalmi különbség létezett a várszervezet élén álló százados (kisebb mértékben a tizedes), valamint az egyszerű várnép (a várkatona) között. A százados rendkívül magas, a milesével azonos összegű büntetés fizetésére volt kényszerítve, míg a várkatona – a szegények és a szolgák társaságában – szolgálatai elől megszökött, mivel csak így állhatott elő a törvényben említett helyzet, hogy tudniillik idegenek illetéktelenül visszatartották őket. A várszervezet tehát kicsiben a polarizálódott XI. századi társadalmat mintázta.

Az István kori alapokra visszamenő feudális határvédelem nagyot fejlődött a XI. század további évtizedeiben. Az országot különböző oldalakról fenyegető veszélyek miatt a védelem fontossága megnőtt. Meglehetősen bonyolult szervezet alakult ki a határok őrzésére. A legnagyobb súlyt ebben azok a várispánságok viselték, amelyek mögött vármegyei háttér (méghozzá határ mentén elhelyezkedő vármegyék háttere) állt. Ezeket határispánok (comites confinii) vezették, a határőrizetet a határterületek őrei (custodes confiniorum) látták el. Már bizonnyal Szent István alatt szerveztek olyan várispánságokat (határvárispánságokat), amelyek mögött vármegye nem állt. Ilyenek főleg a Felvidék északnyugati részén jöttek létre. Léteztek továbbá a határterületeken olyan várak is (pl. nyugaton Babót), amelyek nem számítottak ispánsági központnak. Kérdés, hogy miként illeszkedett ebbe a rendszerbe a határvidék jelleget nevében hordozó délvidéki, a Szerémséget átfogó Marchia, valamint egy feltételezett nyugat-magyarországi hatarispansag.¹³³⁶‘ Talán ez utóbbira értelmezhető, de egyszersmind a tisztség fontosságát is mutatja, hogy egy magyar határispán [337] (marchio) haláláról az 1039. év alatt nyugati forrás megemlékezett.

Elsősorban László II. törvénykönyvéből nyerünk becses adatokat a királyi várakhoz kapcsolt határvédelemről, főleg abból a szempontból, hogy tilosvolt lovakat és ökröket az uralkodó engedélye nélkül a határvidéken eladni vagy venni, illetve az országból idegenbe kivinni. Innen értesülünk arról, hogy a határok őrzőit (custodes confiniorum) a nép nyelvén, azaz magyarul őröknek (ewrii) nevezték, akik, amennyiben ispánjuk engedélye nélkül megengedték a határon túlra lovak vagy ökrök eladását, „ha szegények, szabadságukat veszítsék. Azok pedig, akik ezeknek az őröknek az élén állnak, ha ugyanezen bűnben vétkeseknek találtatnak, mindenükkel együtt, amijük csak van, vesszenek el, csupán fiaik és leányaik maradjanak meg szabadsagukban”.¹³³⁸¹ A határőrök szervezete éppen olyan differenciált képet mutat szociális szempontból, mint amilyen a várszervezeté volt. Latin nyelvű elbeszélő és okleveles források speculator névvel az őröket, sagittarius megnevezéssel a lövőket, explorator szóval pedig a kémlelőket (lesőket) jelölték. A magyar krónika már az 1068. évi besenyő betörés kapcsán említ egy újvári (az erdélyi Marosújvárba való) speculatort. Kálmán korában, 1113-ban Nagyszombat vidékén találkozunk oklevélben speculatorokkal, a Nyitra megyében ugyanekkor villa Spectaculi néven előforduló falu később Őr (Evr), majd a szláv környezetben Strázsa néven szerepel. A XI. század folyamán még határozottan tovább élt a határvédelem etnikai jellege. Egy feltevés szerint Magyarország nyugati határvidékén 1031-et megelőzően oroszokat telepítettek le, akiknek élén I. István király fia, Imre herceg állt dux Ruizorum (az oroszok vezére vagy hercege) címmel. Talán e területtel azonos egy XII. századi nyugati forrásban szereplő, magyarországi marchia Ruthenorum (az oroszok határvidéke). Az I. Géza király megbízásából Salamon ellen harcolt nyugat­magyarországi besenyők szintén határvédő feladatokat láttak el.¹³⁴⁰¹

A XI. század közepén, a pogány színezetű népmozgalmak időszakában, nagyon jelentős változások következtek be a fegyverforgató szabadok életében. Mint ismeretes, e szabadoknak (liber) „közszabad mivoltukból eredő kötelezettségük volt. a hadakozás. A törvények a hivatásos harcost, a milest már külön csoportként kezelték. De sem a közösség, sem az újonnan megalakult államhatalom nem nélkülözhette még a liberek legszegényebb kategóriájának, a vulgarisoknak az alkalmankénti részvételét sem a védelmi háborúkban”. A Vata-felkelésben főként „az új szokások, rend és vallás által legjobban érintett kis vagyonú közszabadok” vettek részt, akik, „ha a szükség úgy kívánta, hadakozni is tudtak. Soraikban hadakozhattak már függésben levő elemek is.”¹⁴⁴⁴¹ Az 1046. és az 1060-1061. évi mozgalmak elbuktak, a szabadok lesüllyesztése, szolgává tétele újabb lendületet vett. A XI. század második felében kiterjedt vándormozgalom a szabadok és a szolgák menekülési kísérlete volt az alávetés elől és alól. A kóborlókkal gyakran emlegetnek együtt lovakat és juhokat, ami arra mutat, hogy az útrakeltek egy része biztosan szabadságát megőrizni akaró nomád volt. Az államhatalom azonban – éppen új megyék létesítése, a várszervezetnek a Kárpát-medence perifériáin való kiépítése formájában – utánuk ment, az elszegényedő szabadok nem kerülhették el a függést. Bizonyára a hajdani szabad népelemek, a fegyveres kalandozó nomádok utódait rejtik a XII-XIII. századi oklevelek saját lovakkal szolgáló népelemei (servientes cum equis suis), akik az alávetett népesség bizonyos kivételezettséget élvező részét képezték. Ennek a társadalmi átrendeződésnek a hadviselést érintő következménye az volt, hogy csökkent a szabadok szerepe és száma a fegyverforgató társadalmi csoportok sorában, hiszen maguknak a szabadoknak a száma is megfogyatkozott. Nagyobbik részük, mivel lesüllyedt, elvesztette mind fegyverviselési lehetőségét, mind fegyverét, kisebbik részük pedig – azok, akik akár valamilyen fegyveres kíséret tagjaként, akár önálló, független birtokosként hivatásos katonává váltak, illetve képesek voltak saját erejükből magukat felfegyverezni – elkerülte az alávetést. A XI. század folyamán mindinkább csökkent a szabadoknak a korábbi hadjáratokban megfigyelhető nagyméretű részesedése; szerepüket fokozatosan a szabadok tömegéből kiváló, a lesüllyedést maguktól elhárító, hivatásos módon vagy szükséglet szerint hadakozni tudó társadalmi réteg vette át, az a csoport, amely már István korában miles néven szerepelt. A szabadok hajdani fegyverviselési jogát és alkalom megkövetelte hadakozási kötelezettségét immár csak ők vitték és örökítették tovább.

A László nevével fémjelzett törvények milesei már egyre határozottabban a társadalmi hierarchia felső csoportjába tartozó elemekkel (nemesekkel, a királyi vár tisztségviselőivel) mutatnak rokonságot. Imént idéztük azt az adatot, hogy a király határozatát megvető miles éppen úgy 55 pensát fizetett büntetésül, mint a vár századosa (centurio). Egy másik törvénycikk kifejezetten együtt említi a nemest és a milest: „Ha valaki a nemesek (nobiles) vagy a milesek közül más nemesnek a házát megtámadja, és ott harcot kezd, s annak a feleségét megostorozza, ha elegendő vagyona van, vagyonának kétharmad részét adják a bűntett elkövetéséért, egyharmada pedig feleségének és gyermekeinek maradjon meg. Ha pedig nincselegendő vagyona, fejének megnyírása után, megkötözve és megostorozva vezessék a piacon körben, és így adják el” szolgának. A milesek társadalmi rangját, presztízsét védte e törvénycikk. Több más hasonlóval együtt itt annak a törekvésnek adott hangot az intézkedés, hogy aki az elitbe tartozott, ám nem volt (elégséges) vagyona, oda kellett kerülnie, ahová a többi nincstelen is jutott, a szolgák táborába. Amennyiben az egyik László- törvényben előforduló minister terminus megfelel a milesnek, becses adalékot nyerhetünk a László kori miles társadalmi állásáról az István kori milesszel való összevetésben. Emlékeztetünk arra, hogy az István- törvényekben olykor hármas társadalmi tagozódás fordult elő: ispán

(comes), vitéz (miles) és népből való vagy szegény (vulgaris, pauper). Nos, a László nevével fémjelzett törvény egyik cikkelye pontosan ezt a hármas tagozódást vetíti elénk: amennyiben „valaki másnak a szolgáját vagy szolgáló embereit befogadja, .ha ispán (comes), tudja meg, hogy kétszer 55 pensát fog fizetni, ha minister, kétszer 25 pensát, ha a népből való

(plebejus), kétszer öt pensát^,ÍM3A miles és a minister azonosságára az utalhat, hogy e két név egyaránt három osztatú társadalom azonos, közbülső helyet elfoglaló rétegének megnevezésére szolgált. Számunkra a büntetések összege igen fontos. István korában az ispán 50, a miles 10, a népből való 5 tinót fizetett, vagyis a miles az ispánt sújtó büntetésnek csak ötödét, a népből való büntetésének pedig dupláját fizette, azaz nyilván a népből valóhoz állt közelebb. A László nevével jelzett, az 1060-1070-es évekből származó törvényben az ispán 55, a minister 25, a népből való pedig 5 pensával lakolt bűnéért. Eszerint a minister csak alig kevesebb, mint felét fizette az ispán büntetésének, viszont ötszörösét a népből valónak. Kétség sem fér hozzá, hogy – szemben az István kori állapotokkal – ekkor már nem a népből való társadalmi kategóriához (a szegényedő szabadhoz), hanem az ispánhoz állt közelebb. Ez azt jelzi, hogy mélyült a szakadék a szegény, fegyverétől megváló szabad és a mind gazdagabbá váló, katonáskodó szabad között. Az előbbi útja az alávetett népességbe, az utóbbié az elitbe vezetett. S hogy a szabad jogállású milesekkel a király továbbra is rendelkezett, az mutatja, hogy László király 100 háznép milest

[344] adományozott az általa alapított somogyvári apátságnak.

A László-törvényekben tükröződő társadalomfejlődési folyamatok felerősödtek Kálmán korában. A miles immár felzárkózott az ispán mellé: „A püspökön kívül az ispánok vagy milesek közül senki se merészeljen magának az egyházban hatalmat szerezni.” Ugyanakkor egy Kálmán kori

zsinati határozati cikkely a várnépet egyértelműen a szolgák sorában említi: „Ha valaki másnak a szolgáját vagy olyan szolgáló személyt, akit urától annak akarata nélkül elidegenít, vagy bárkit a várakhoz tartozó népből (de civili populo) betűkre tanít, avagy pappá tesz urának tudta és beleegyezése nélkül, az illető váltsa meg, és azon felül 50 pensát fizessen.” A várnép e helyütt már névleges urától, a vártól el nem idegeníthető, ténylegesen szolgai jogállapotú népességként szerepel. A várelemeknek a várhoz kötését jól mulatja az a cikkely, amely mindenkinek megtiltotta, hogy „bárkit is maguknál tartsanak a várnép (civis) közül, aki a király engedélye nélkül elszökött”. A Kálmán-törvények több alkalommal hangoztatják a várelemek katonáskodási kötelezettségét. Részint a várnép (civis) földjén lakó vendégtelepesnek (hospes) előírták, hogy „vagy vegyen részt a birtok fele része arányában a várnép (civilis) katonai szolgálatában, vagy nyolc dénárt fizessen”, részint pedig az ispánhoz vagy ministerhez küldött várnéptől (civis) csak azt követelte meg a király, hogy „hadjáratba menjen”.^1A45

Kálmán korában katonai téren éppen a szabadokkal kapcsolatban történt a legjelentősebb, az egész magyar hadszervezetet érintő változás. A szabadok királyi megadóztatására feltételezhetően már I. István kísérletet tett, Péter uralkodása óta azonban minden bizonnyal adófizetésre kényszerítették őket.^[346 Ez az adóztatás folyt Kálmán uralkodásáig, aki 1100 táján törvénybe foglalta, hogy „ama nyolc dénárt, amelyet [idáig] minden szabad embertől szedtek, ezután ne szedjék”. A visszalépés oka az volt, hogy a szabadok mind nagyobb tömegei vesztették el szabad voltukat, s ezzel együtt közvetlen kapcsolatukat a királlyal, azaz mind többen kerültek magánföldesúri függésbe. Oly nagy nehézségekbe ütközhetett a nem királyi birtokok lesüllyedő szabadjaitól a dénáradó behajtása, hogy Kálmán lemondott róla. A nyolcdénáros adót ezentúl csak a királyi birtokok bizonyos szabadságnak örvendő népeitől szedette be, így pl. a hetes szolgálatot teljesítő várnépektől (de civilibus ebdomadaiis), „s közöttük mindenesetre az olyan szabadtól is, aki csupán eme várnéptől (civis) független, de nem a királytól”. Arról is rendelkezett a törvény, hogy „a várak szolgálónépeitől (de castellanis) mind munkaváltság fejében, mind szabadságuk élvezéséért szedjenek dénárokat”. E cikkelyek szerint a várszervezet népessége függő helyzete ellenére sem minősült teljesen jogfosztott szolgaelemnek. A minden szabad megadóztatásáról való lemondás kétségtelenül kedvezőtlenül érintette a királyt. Ezért úgy kárpótolta magát, hogy a szabadok után a magánföldesurakat köteleztekatonaállításra: „Azok az ispánok, akiknek saját falvaikban olyan szabad embereik vannak, akiktől lovakat kaphatnak, és 100 pensát tudnak összegyűjteni, ebből a jövedelemből egy páncélost (loricatum) adjanak a királynak. Ha pedig 40 pensát [tudnak összegyűjteni1, egy páncél nélküli katonát (miles) adjanak; ha ennél kevesebbet [kapnak1, ezt saját használatukra tartsák meg.” A király tehát a hadsereg fenntartásának terheit oly mértékben hárította át az előkelőkre és a tehetősekre, amilyen mértékben azok kiterjesztették fennhatóságukat a korábban a király számára katonai szolgálattal tartozó szabadokra.

A XII. században még mindig nagy szerepet játszottak a magyar hadviselésben a külországokból jött lovagok. II. Géza alatt érkezett az országba a Héder nem, illetve a Kőszegi család őse, Wolfer és Heinrich vértes lovagokkal. Ugyanerre az időre tehető Keled fiai nemzetségének bejövetele 60 páncélos lovassal. Nem véletlen hát, hogy a király „ünnepélyesen fogadta, kitűnő és nagy birtokokkal ajándékozta meg”. IV. István idejére helyezi – talán a valószínűbb III. István helyett – a magyar krónika a Buzád nem ősének Magyarországra érkeztét, akiről szintén feltételezhetjük, hogy magával hozta katonaságát, azaz fegyveres kíséretét. ^,l248 Az itt említettek valamennyien a Német Birodalom különböző területeiről jöttek. A Magyarországon – a második keresztes hadjárat alkalmából – 1147-ben megfordult német szerző örömmel láthatta saját etnikumának tagjait, illetve azok leszármazottait a magyar hadszervezet előkelő posztjain. Ide vonatkozó leírását mégsem kell elfogultsága miatt kétes hitelűnek tekintenünk: „Magában a [magyar1 királyi seregben az uralkodó oldalának megerősítésére a vendégek (hospites) sorakoznak, akik nagy számban vannak ott, s akiket náluk főembereknek (principes) neveznek.” Nem titkolt büszkeséggel nyugtázta a magyar hadviselésre gyakorolt német hatást: „S a rútak [a besenyők, a székelyek, azaz a csatlakozott segédnépek1 csaknem valamennyien undok fegyverekben elöl haladnak, kivéve azokat, akik a vendégektől – akiket mi most zsoldosoknak nevezünk – nyertek oktatást, vagy éppen tőlük is származtak, nem velük született, hanem mintegy kívülről rájuk ragadt vitézséggel felruházva, és a harci jártasságban s a fegyverek csillogtatásában csak a mi főembereinket és vendégeinket utánozzák”^[3491

A XII. században élte fénykorát a királyi vármegye- és várispánsági rendszer, s e században vált a királyi haderő egyértelműen meghatározó elemévé a várak (megyék) katonasága. Ezt mind a magyar hadseregfelépítése, mind pedig a – gyér forrásanyagban ránk maradt – példák jól mutatják. A várispánságok száma a Salamon kori 38-ról csaknem a duplájára emelkedett a XII. század közepéig. Kortárs német forrás szerint Magyarország „70 vagy még több comitatusra oszlik”. Egy 1150-1153 között Magyarországon járt arab utazó arról írt, hogy az ország „78 városból áll”, amelyen nyilván az ispánsági várak, illetve azok kerületei értendők. A III. Béla korában készült jövedelem-összeírás 72 ispánról szól

Magyarországon.^1A501 A várispánságok 70-et meghaladó számával teljes összhangban vannak mindazon információk, amelyek alapján a királyi hadsereget alkotó csapatok számát úgyszintén 70 felettire tehetjük. Orosz forrásból tudjuk, hogy az 1152. évi halicsi hadjáratban a magyar „király seregében 73 csapat volt”. A hagyományos és helytálló értelmezés szerint „ha e számból kivonjuk a külön királyi csapatot, mely ekkor már szerepel, 72 csapatot kapunk, mely megfelel 72 vármegyének”. A királyi haderő túlnyomó többségét tehát a várispánságok (vármegyék) várszervezetbe foglalt katonasága alkotta.‘⁰⁵¹¹ Amikor az 1167. évi magyar-bizánci háborúra a királyi had – Dénes ispán vezetésével – felvonult, azt 37-en vezették, s a „sereg mindenestül 15 ezer vértes lovasra, íjászra és könnyűgyalogosra” rúgott. Nyilvánvaló, hogy ebben a hadjáratban a várkontingens fele, azaz 36 ispánság (megye) katonasága, valamint a királyi dandár vett részt. Az itt szereplő 15 ezres szám lehetőséget ad a hadsereg létszámának megállapítására a XII. század közepén. Ha a magyar haderő felének létszáma 15 ezer volt, akkor a teljes katonaság 30 ezer fő lehetett. Ez a szám szerepel abban a forrásban, amely arról tudósít, hogy az 1163-1164 fordulója táján, Ampod bán vezetésével Dalmáciába tört magyar sereg létszáma 30 ezer fő voltul la ez az adat megbízható, akkor itt a teljes királyi haderő felvonult. Átlagosan tehát egy-egy várispánság (vármegye) nagyjából 300-400 katonát állított ki. Az átlag mögött azonban roppant jelentős különbségek húzódhattak meg. Önmagában eltérőek voltak az egyes várispánságok birtokai és népei, továbbá igen nagy különbség volt az egyes megyék területei között. Nem minden várispánság rendelkezett vármegyei háttérrel. Márpedig ha a comitatus egyszerre jelentett ispánságot és megyét, és valóban együtt harcoltak a szabadok és a hadakozásra kötelezett szolgálónépek a várelemekkel, e megyei kontingens akár többszörösen is felülmúlhatta a csupán ispánsági (vármegyei hátországot nélkülöző) haderőt.¹³⁰⁵¹

Számos adat szól a XIL században várelemek hadakozásáról. III. István 1162-ben a Sopron várbeli Farkast felmentette a várnépi iga alól (a civili iugo), mivel hűen szolgált neki azon hűtlenek ellen, akik Kapu várát ostromolták. Ugyanez a király 1165-ben 22 pozsonyi várnépet (suburbanus castri) vett ki a várszolgálat alól (a castrensi seruicio), s a vár előkelői (proceres) közé emelte. Mind határozottabb elkülönülés figyelhető meg a várszervezeten belül a katonai és a termelőmunka zömét végző várnép, illetve az őket irányító várjobbágyok¹³⁵⁴¹ (tulajdonképpen a századosok és tizedesek) között. A várjobbágyok kiváltságaikat Szent István királyra vezették vissza. Nem véletlen, hogy az 1165-ben kiváltságolt pozsonyi várelemek az oklevél szerint „Szent István király fiaivá” váltak. Ugyanakkor, főleg a XII. század végén és a XIII. század első évtizedeiben, igen erős volt a várnépek körében a törekvés, hogy kiemelkedjenek hátrányos helyzetükből, és a várjobbágyok közé kerüljenek. Akiknek ez sikerült, azok exemptus (kiemelt) várjobbágyokká váltak, de a valódi vagy igazi várjobbágyoktól komoly érdekellentétek választották el őket. A XII. század folyamán a várelemeket az uralkodók mind bel-, mind külországi háborúkban felhasználták. 1197. évi adat szerint Zerzowoy pozsonyi várjobbágy (iobbagio de castro Posoniensi) részt vett az Imre király és András herceg közti belharcokban. Ceka szolnoki várjobbágy III. Béla korában Oroszországban harcolt. Amikor a XII. század közepén a Magyarországon megfordult német krónikás arról írt a hadszervezetről szólván, hogy hadjárat esetén „a katonai rendből (de militum ordine) valók csak a legsúlyosabb ok miatt mernek otthon maradni”, nyilván a várszervezet katonáskodó elemeire utalt.

Írott forrásokból konkrét ismereteink alig vannak a várak harcos rétegének korabeli fegyverzetéről. Bizonyos nyomokból – így pl. az 1167. évi, Bizánc elleni hadjáratban páncélosként említett magyar harcosok példája alapján – erős fenntartásokkal esetleg arra következtethetünk, hogy az előkelőbbek, tehetősebbek, azaz a várjobbágyok közül számosan már páncélos lovasok lehettek, míg más részük, főleg a várnép, valamint az idegen eredetű (besenyő és székely) katonaság könnyűfegyverzetűnek minősíthető.¹³⁵⁵¹

A király továbbra is igénybe vehette a várispánsági hadak mellett (illetve a vármegyei csapatok keretében) a szegény szabadokat. Kérdés azonban ez utóbbiak hadakozásának kerete, és az, hogy ugyanolyan hadikötelezettség terhelte-e őket, mint a várszervezet „hivatásos” katonáit. Ezek továbbivizsgálatokat igényelnek. Alkalmasint Kálmán király hadszervezeti reformjára ment vissza az a kollektív hadviselési forma, amelyről a XII. század közepén Magyarországon járt német krónikás örökített ránk becses információt: „Amikor a király sereget akar vezetni, …a falvakban lakó jobbágyok kilencen a tizediket, vagy heten a nyolcadikat, vagy ezen alul is, ha a szükség úgy hozza magával, a háborúhoz megkívánt dolgokkal felszerelik, és a többiek otthon maradnak földet művelni.” Feltehetően a kis vagyonú közszabadok, valamint a királyi fennhatóság alatt álló népek bizonyos kategóriái hadakoztak így. A német szerző „szemében ez a hadszervezés azért lehetett szokatlan és feljegyzésre méltó, mert hazájában ez a forma már régen a múltba merült. Nagy Károly és Jámbor Lajos tett [a VIII-IX. században1 hasonló intézkedéseket a szegény közszabadok védelmére, elrendelve, hogy ne fejenként, hanem tehetségükhöz mérten többeknek kelljen együtt egy katonát felszerelni”. Hasonlóan intézkedhetett Kálmán is. Az ily módon összeálló hadat jobbára parasztkatonák, azaz nem hivatásos fegyverforgatók alkották. E katonaállítási mód legalábbis a XII. század egész folyamán élhetett, ugyanis a XIII. század elején két magyarországi forrásban is felbukkannak a régebbi időkre vonatkoztatva a hadakozó szegény szabadok, akik azonban sokkal inkább a lejegyzés korára (az 1200 körüli évekre) vonatkoztathatók, semmint a távoli múltra. Az egyik kútfő szerint II. István király vizsgálatot folytatott egy ezüst ivócsésze ügyében, amelyet „egy vitéz (miles) nyomasztó szükségében. egy ispánnak kínált eladásra, de az ispán. azt hazudta, hogy éppen tőle lopta”. Ezt az ivócsészét állítólag I. László király adományozta a vitéz apjának. A Szent László sírjánál történt csoda a vitéz igazát bizonyította. A másik kútfő a honfoglalásról írva tesz említést arról, hogy „Árpád fejedelem és előkelői valamennyi vitézük kíséretében (cum omnibus militibus) bevonultak Attila király városába”. A részletezés során derül ki, hogy kiket tekintett a szerző vitézeknek. Eszerint „az ételt és italt a vezérnek és előkelőinek aranyedényekben, szolgálóiknak (servientes) és a parasztoknak (rustici) ezüstedényekben tálalták”. Az itt említett parasztok a XII. században fegyveres szolgálatot jobbára kollektív formában teljesítő szegény szabadok voltak.^[3561

Ugyanakkor ebben a kútfőben már feltűnik a szabadok másik, vagyonos, tehetős csoportjának képviselője is, akit forrásaink latinul serviens (regis)– nek, (királyi) szerviensnek, azaz a király szolgálójának neveztek. Ők személyesen hadba vonulva vagy családonként egy főt küldvekatonáskodtak. Anyagi helyzetük, vagyonos voltuk a társadalom felső részében jelölte ki helyüket; közvetlen termelőmunkával nem foglalkoztak, r ezt helyettük birtokuk (birtokaik) alávetett népessége elvégezte. Így – hajdani szabad jogállásuk és katonáskodási kötelezettségeik folytán – fegyveres szolgálattal tartoztak a királynak. Ilyen királyi szerviens korai képviselője a XII. században Gab, akit II. Géza a kalocsai egyház szolgálatából kivett, és a király házában helyezve el szabadságban részesített. E Gab fia, Botos már a királyi szerviensre jellemző feladatokat teljesített, híven szolgálta III. Istvánt, 1162-ben követte urát Ausztriába, majd Pozsonyba, s 1163-ban Fehérvár mellett a IV. Istvánnal vívott csatában derekasan harcolva megsebesült. Ezért az uralkodótól teljes szabadságol és földet kapott. A terminus említése nélkül is királyi szerviensnek tekinthetjük azon család tagjait, akiket a borsodi várnépek 1219-ben maguk közül valóknak mondtak, ám akik sikerrel bizonyították tényleges társadalmi helyzetüket: a király mileseinek lovas nemzetségéből valók voltak. Ugyancsak a régóta elvezett szabadság jogán katonáskodtak a király seregében a földet művelő szabad telepesek (liberi hospites). Amikor 1146-ban Színes asszony a birtokával együtt juttatott ilyeneket a pannonhalmi egyház tulajdonába, felettük szintén előírta az apát fennhatóságát, de még egyházi függésükben is kötelesek voltak a király hadjáratába menni, „miként tették azt – mondja az adományozó – a mi életünkben”. A XII. század első felétől kezdve számolhatunk zsoldos katonák foglalkoztatásával. A legkorábbi idevonható adatunk 1127-ből való, amikor II. Istvánt 700 frank katona segítette bizánci háborújában. A XIII. század elején egy horvát főúr, Domald idegenből hozott sereget vetett be a vele rivalizáló dalmát előkelők, a Subicsok földjének elpusztítására.⁰⁵³

Egy Magyarországon járt arab utazó a XII. század közepén azt írta, hogy

II. Gézának „megszámlálhatatlanul sok katonája van”. A század végén, főleg pedig a XIII. század első évtizedeiben olyan társadalmi változások következtek be és játszódtak le viharos gyorsasággal Magyarországon, amelyek nem kedveztek a király katonai erejének, s néhány évtized alatt alapjaiban ingatták meg a XII. században virágkorát élő hadszervezési, katonaállítási rendet. A változás kiindulópontja az volt, hogy királyi birtokok (köztük mind gyakrabban a hadakozó elemek jelentős részét tömörítő várbirtokok) idegen kézre, jobbára világi előkelők tulajdonába jutottak. A folyamat kezdeténél álló III. Béla kiterjedt adományait feltételhez kötötte. Amikor 1193-ban Bertalan ispánnak eladományozta ahorvátországi Modrus comitatust, ez „azzal a feltétellel” történt, „hogy az előbb megnevezett ispán a mi felségünk hadseregében az ország határain belül tíz páncélossal segítsen bennünket az elnyert adomány ellenszolgáltatásaképpen, az országon kívül viszont négy páncélossal szolgáljon nekünk. Hívásunkra pedig olyan időben jelenjen meg, amikor a horvát hadsereget királyi parancsra egyetemlegesen fegyverbe szólítjuk… Ha pedig a gyakran mondott ispán nem jön el hadseregünkbe annyi páncélossal, amennyit a szerződésben kiállítani vállalt, s felségünk számára nyilvánvalóvá válik, hogy ez restség, gondatlanság és hanyagság miatt történt, a soron következő hadjáratba kétszeres számú páncélossal jöjjön, vagy egy másik hadjáratba ugyanannyival többet küldjön, mint amennyi hiányzott a páncélosok közül”. Béla fiai azonban nem apjuk nyomdokain haladtak e téren, egyre gyakoribb adományaikat nem kötöttek feltételekhez. Sőt, II. András egyenesen azt vallotta uralma első időszakában, hogy „a királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”.¹³⁶⁰¹

A XIII. század első évtizedeiben tehát számottevően csökkent a királyi had létszáma, a várnép tömegei magánföldesúri függésbe kerültek, a szegény szabadok lesüllyedésükkel elvesztették a seregben szabad jogállapotuk alapján teljesített – akár kollektív módon megnyilvánuló – katonáskodási kötelezettségüket. Ugyanakkor az eddig katonáskodó rétegek felhasználását, kivált külországi hadba hívhatóságát illetően is korlátozások történtek. Bizonyos esetekben a hadviselést az uralkodó személyes jelenlététől tették függővé, más esetekben élesen elválasztották egymástól a védelmi és támadó jellegű hadjáratot, illetve az azokban való részvételt vagy távolmaradást. Jól látható ez azon rétegek példáján, amelyek szabad voltukból adódóan az egész XII. század folyamán még korlátozás nélkül tartoztak hadba szállni a király hívására. Most az ő esetükben is kezdtek megjelenni a kivételek. Ezeket mindenfajta uralkodói terhek alóli mentességek biztosításával egyetemben igyekeztek elérni, vagy pedig éppen az uralkodó jutalmazta meg őket efféle mentesítés (katonai kötelezettség alóli felszabadítás) adományozásával. Leginkább a szabad hospesek és a királyi szerviensek példáján érzékeltethetjük e folyamatot.

Imre király 1204-ben az erdélyi németek között lakó Latin Jánost felmentette az adózás terhei alól, de a katonai szolgálatot nem engedte el számára, mivel az ilyen szabadsággal megadományozottak e módon tartoznak szolgálni az uralkodó és az ország javára. II. András két évvelkésőbb, 1206-ban mentesítette az erdélyi Krakkó, Igen és Romosz hospeseit a határok őrzése, valamint a hadba vonulás alól, azt az esetet kivéve, amikor a király személyesen indul sereggel idegen országba.³⁶¹¹ Az 1222. évi Aranybulla világosan különbséget tett a támadó és védekező hadjárat között. „Ha pedig a király az országon kívülre hadsereget szándékozik vinni, akkor a szerviensek vele menni csak az ő költségén tartozzanak, és visszatérte után sem szed be tőlük hadbírságot. Ha pedig ellenség jönne az országba, akkor mindnyájan egyetemlegesen menni tartoznak. Szintúgy ha az országon kívülre haddal mennénk, mindazok velünk jönni tartoznak, akik megyével (comitatus) vagy a mi pénzünkkel rendelkeznek.” A védelmi célú hadjáratba tehát minden fegyverforgatónak mennie kellett, támadó háborúba viszont csak a várispánságok (vármegyék) katonaságának és a zsoldosoknak. Seregszervezési okokkal is magyarázható, hogy II. András az 1222. évi Aranybullában biztosította: „A várjobbágyokat (iobagiones castrorum) a Szent Királytól alapított szabadságuk szerint, a bármely nemzetiségű vendégeket (hospites) pedig hasonlóképpen a kezdetben nekik adott szabadság szerint tartsák”. A bel- és külföldi háborúk résztvevői vonatkozásában még világosabban fogalmazott II. András nevében az Aranybulla 1231. évi megújítása. Eszerint „ha az országon kívülre hadjáratot indítunk, akkor a nemesek nem tartoznak velünk jönni, csakis az ispánok, a zsoldosok és a várjobbágyok (iobagiones castri), valamint azok, akiknek ez a hivatali kötelességük, akiknek bőségesen adtunk birtokot. Ha pedig hadsereg támadna az országra, mindenki egyenként a haza védelmében tartozik szembeszállni az ellenséggel. Ha a ránk támadó sereg visszavonul, megtorlásul üldözni tartoznak őket”.^[A

Mint az Aranybulla oly sok más cikkelye, így a hadakozással kapcsolatos rendelkezések sem valósultak meg maradéktalanul, ám az sem állítható, hogy teljesen hatástalanok maradtak volna. Noha az Aranybulla tilalmazta a királyi szerviensek (illetve nemesek) hadra kelését támadó hadjárat esetén, ellenkezőjére mégis van példánk. 1229-ben II. András földadománnyal látta el hű szerviensét, aki neki gyermekkorától kezdve mind az országban, mind annak határain kívül, kiváltképpen a halicsi hadjáratban szolgált. Jól tükröződik a védelmi és támadó hadjárat megkülönböztetése, valamint a király személyes jelenlétének a katonaállítással kapcsolatba hozása az erdélyi szászok számára 1224-ben biztosított kiváltságlevélben (az úgynevezett Andreanumban). Eszerint e németek a király hadjáratára az országon belül 500 vitézt (miles) küldjenek, az országon kívül 100-at, ha akirály személyesen megy. Ha pedig az uralkodó az országhatáron túlra valamelyik előkelőjét küldené akár szövetségese megsegítésére, akár saját ügyeiben, a szászok csak 50 katonát tartozzanak adni, és a királynak e számon felül ne legyen szabad többet követelnie, viszont ők se legyenek kötelesek többet küldeni. II. András nevéhez fűződik a lassan kialakuló városok idegen és magyar polgárainak katonai szolgálatra kényszerítése. 1230-ban a szatmári németeket arra kötelezte, hogy a szászok módjára falunagyuk (villicus) fegyveresen négy íjász személlyel tartozzék a király érdekében hadakozni.¹³⁶³¹

II. András időszakában megerősödtek a világi előkelők. Előretörésük nem csupán birtokaik számának rohamos gyarapodásában mérhető le, hanem szorosan vett katonai erejük révén is. Feltehető, hogy „az 1220-as évekig Magyarországon csak a király emelhetett várat”, majd 1222-t követően megkezdődött és a tatárjárás után nagy lendületet vett a magánosok várépítése. Ugyancsak II. András volt az első uralkodó, aki várat adományozott világi nagybirtokosnak. „A vár most már nemcsak egy- egy terület védelmét szolgálja (mint az ispánsági), hanem a földesúr székhelye, kincseinek és okleveleinek tárháza, az ő hatalmát szolgálja jobbágyai felett, az ő politikai súlyát biztosítja az országban.” Az ispánsági vártípustól eltérő, új várforma született Magyarországon, amely nem csupán funkciójában, hanem külső megjelenésében is elütött az előbbitől. Mindenekelőtt abban különbözött, hogy kő- és nem föld-fa vár volt. Nehezen megközelíthető helyekre (sziklacsúcsokra, mocsarak mellé) építették, vagy ilyenek híján mesterségesen tették azzá (árkokkal, vízzel vették körül). Maga a vár a védőfalat és az általa közrefogott épületet vagy épületeket (alsó- és felsővár, torony, palota vagy lakótorony) jelentette.¹³⁶⁴¹ A nagybirtokosság előretörésének fontos mutatója a magánhadsereg megjelenése, illetve elterjedése. Ekkor kezdett megvalósulni a már I. István által kívánatosnak tartott elv, hogy „minden úrnak saját vitéze legyen”. Az előkelőknek természetesen már évszázadok óta voltak alávetett szolgaelemeik, ezek azonban döntően termelőmunkát végeztek, s erősen alkalmi jelleggel hadakoztak. A nagybirtokosok magánhadseregei elsősorban a királyi szerviensekből verbuválódtak, akik úgyszólván hivatásos katonaelem voltak, ám fokozatosan elszakadtak az uralkodóhoz őket kötő szálak; a királyi szerviensek (a leendő köznemesek) a bárók magánszerviensei, familiárisai lettek, akik uruknak főleg katonai szolgálattal tartoztak. Mindez azonban gyakran nem a királyi szerviensekkezdeményezésére történt, hanem éppen erős ellenkezésük közepette, erőszaktól sem mentesen következett be. A királyi hatalom sem volt többé érdekelt a hűbéri láncolat ilyenfajta kialakításában – szemben az I. István által más történelmi körülmények között megfogalmazott programmal -, hiszen az uralkodót eddig fegyveresen szolgáló réteg szinte teljes elvesztésével fenyegetett e folyamat. Mindenesetre a XIII. század folyamán, főleg a század közepétől kezdve felgyorsult ütemben kialakult a világi (némi késéssel az egyházi) nagybirtokosok magánhadserege, amely felett immár ők rendelkeztek, s csak annyiban tartoztak a király fennhatósága alá, amennyiben ők maguk engedelmeskedtek az uralkodónak.¹³⁵⁵¹

IV. Béla az apjánál sokkal nagyobb gondot fordított a királyi haderőre, nem utolsósorban éppen a kialakuló bárói magánhadseregek ellenében. Újra divatba hozta, hogy a birtokadománynak – s immár nem csupán a nagyobb birtokok esetében, amint erre III. Bélánál Modrus comitatus elajándékozása esetében példát láttunk, s amelyet még az Aranybulla 1231. évi megerősítése is képviselt – katonaállítás volt a feltétele. Jól tükröződik ez egyik 1240. évi oklevelében. A birtokvisszavételek lezárultát követően ekkor földet adott vissza tulajdonosaiknak azzal a kikötéssel, hogy hadjárat idején az uralkodó seregébe egy, hadifegyverekkel jól felszerelt (páncélos?) vitézt küldjenek, aki a király vitézeivel együtt vonuljon, s ne a bárók csapatához csatlakozzék. 1240 körül IV. Béla 70 hold föld eladományozását katonai feltételhez kötötte: a kedvezményezettnek a király hadseregében egy katona fegyverzetével kellett szolgálnia. Szigorított az erdélyi Krakkó és Igen hospeseinek II. András által rögzített katonaállítási kötelezettségein. Mint ismeretes, e vendégeket II. András csak az esetben kötelezte hadba vonulásra, ha a király személyesen támad idegen országra. IV. Béla 1239- ben úgy rendelkezett, hogy e települések hospesei négy, jól előkészített és illően felszerelt páncélos vitézzel, ugyanannyi lóval, takarókkal és két sátorral a királyi zászló alatt tartoznak megjelenni és hadakozni, továbbá az uralkodó vitézeivel és nem a bárók csapatában kötelesek vonulni. Alig két héttel a tatár támadás előtt, 1241 februárjának végén a Trencsén megyei Zamar Németországból jött és földműveléssel foglalkozó szabad hospesei számára biztosította szabadságukat, s előírta nekik ennek fejében, hogy hat háznép után egy, hadifegyverekkel jól felszerelt (páncélos?) vitézt tartozzanak hadba küldeni.¹³⁵⁵¹

IV. Béla arra is törekedett, hogy más népek katonaállítási kötelezettségeinek szabályozásával növelje a királyi haderőt. Ilyenképpentartott igényt a kegyurasága alá tartozó egyházak (adott esetben a szekszárdi apátság) fegyverforgató népeinek a szolgálatára. 1239-ben Csertőt, aki IV. Bélának gyermekkorától kezdve hűségesen szolgált mind az országban, mind pedig ausztriai száműzetése idején, rokonaival együtt kivette a szekszárdi apátság lovas kikiáltóinak (csőszeinek) sorából, az apátság szabad jobbágyai közé sorozta őket, s mint ilyeneket kötelezte arra, hogy a királyi seregben páncélosan jelenjenek meg. További katonákat remélhetett IV. Béla a lassan kialakuló városok polgáraitól. 1238-ban a nagyszombati polgároknak azt írta elő, hogy bár nem kényszeríthetők olyan seregbe, amelyben a király személyesen nincs jelen, de 100 háznép után egy, az összes szükséges hadifelszereléssel illően ellátott (páncélos?) vitézt tartoznak hadba küldeni. Ugyanezt a katonaállítási kötelezettséget rótta az uralkodó 1240-ben Bars magyar és német hospeseire²³⁶¹ Az 1235-től a tatárjárásig eltelt néhány év azonban nem volt elégséges IV. Bélának arra, hogy – a figyelemre méltó kezdeményezések ellenére is – számottevően javítson a királyi haderő helyzetén és létszámán. Ezért fogadta örömmel 1239-ben az uralkodó a kunokat, akik csak tőle függő, tekintélyes fegyveres erőt képviseltek. A kunok Magyarországra települése, majd a tatárjárás utáni visszatelepülése egy csapásra megnövelte a királyi haderőben a lovasíjász, könnyűfegyverzetű elem súlyát, amelyről az uralkodók külországi akcióit megörökítő nyugati források a XIII. század második felében gyakran megemlékeztek.

Amikor 1241 elején a Magyarország elleni tatár támadás bizonyosnak látszott, IV. Béla szerte az országban „kihirdettette, hogy mind a nemesek, mind azok, akiket királyi szervienseknek neveznek, mind a várkatonák (castrenses), vagyis a. várakhoz tartozók, készüljenek fel a hadra, és készek legyenek akkor, amikor a király értük fog küldeni”. Védelmi háborúról lévén szó, az uralkodó minden fegyverforgatóra számított. Még azt sem lehet mondani, hogy – a viszonylag rövid felkészülési idő ellenére – nem gyűlt volna össze tisztes létszámú sereg. (Persze, Muhinál – különböző okokból – nem Magyarország teljes hadereje jelent meg.) S hogy ez mégsem tudott a siker reményében szembeszállni a tatárokkal, annak – a mongol haderő nyilvánvaló túlsúlyán és pl. a muhi csatában elkövetett, a királyi sereg felállításában megmutatkozó hadvezetési hibán, valamint más tényezőkön kívül – legalábbis két, a magyar katonapolitikával szorosan összefüggő oka volt. Az egyik az, hogy a tatárjárás sajátos katonai vákuum állapotában érte az országot. A királyi haderő alapját és személyiállományának zömét jelentő várszervezet bomlásnak indult. Ütőképességében messze elmaradt attól a szinttől, amelyet a várkatonaság virágzása idején, fennállása fénykorában, a XII. században fel tudott mutatni. Ráadásul feltételezhetjük, hogy ez a katonai kontingens nagyobb részben még ekkor sem páncélos nehézfegyverzetű, hanem legfeljebb bőrpáncélt viselő könnyűfegyverzetű, tehát a korabeli Nyugat-Európához viszonyítva korszerűtlen felszereléssel rendelkező katonákból állt. A királyi haderő tehát már nem tudta hatékonyan védeni az országot. A másik okot a magánhadseregek megjelenése képezi. Ennek létét maga a tatárjárás krónikása is elismeri a pogányok elleni hadi készülődésekről szólván. Amikor e szerző arról ír, hogy IV. Béla „elbocsátotta érsekeit, püspökeit és másokat, ispánjait és báróit, határozottan és szigorúan meghagyva nekik, hogy ki-ki összegyűjtve katonaságát a lehetőség szerint térjen vissza hozzá”, akkor az egyházi és világi előkelők magánhadseregeiről tesz r

említést. Ám a magánhadseregek a XIII. század közepén alakulóban voltak, mivel az ezek alapjául szolgáló magánfamiliárisi rendszer is éppen terjedőben volt. Még túlzottan sok ekkor a csak királytól függő szerviensek száma, és túl kevés a magánbirtokos kötelékébe lépett szerviens ahhoz, hogy a magánhadsereget a tatárjárás időszakában ütőképes hadászati egységnek tekinthessük. A magánhadsereg tehát még nem tudta hatékonyan védeni az országot, ráadásul nem is akarta. Tudjuk: a magyar előkelők „azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki”.¹⁹⁶⁸¹

A tatárjárást követően IV. Béla világosan látta, hogy egy újabb katasztrófa megelőzése érdekében mit kell tennie a magyar hadügy átalakítása érdekében. Mivel a királyi birtokok (köztük a várföldek) fogyatkozásának nem akart gátat vetni, azaz folytatta a kezén levő ingatlanok elidegenítését, így az itt élő népesség szervezetének felbomlását sem tudta megakadályozni;¹‘³⁶⁹¹ ezzel kénytelen volt tudomásul venni az ekkorra már kis értékű (ám számban még mindig jelentős) várkatonaság (várnép) elvesztését saját szempontjából. Természetesen még 1242 után is – évtizedeken át – ritkuló számban olvashatunk az oklevelekben várelemeknek a bomló várszervezet keretében a király, illetve a várispán érdekében történt hadakozásáról. Így pl. 1265-ben V. István ifjabb király, megfontolva egy várnéphez tartozó (castrensis) fiainak hű szolgálatait, amelyeket sok hadjáratban Tumbolddal, gömöri ispánjukkal együtt neki nyújtottak, őket és utódaikat – a szolgaságból kivéve – a (királyi)szerviensek sorába emelte. A várnép katonáskodó elemei azonban idő múlva magánföldesúri függésbe kerültek, a várkötelékből kiváltak, s ily módon a tatárjárás után mindinkább megerősödő magánhadseregek sorait gyarapították. Ilyen esetre találunk példát V. István király 1272. évi oklevelében. Eszerint egy nógrádi várnép (castrensis) fiai és unokaöccsei magánbirtokos hadseregében vettek részt különböző országos hadakozásokban. Ritka kivételként ilyen esetben – mint hivatkozott példánkban – a várnép útja még akár a társadalom felsőbb köreibe is elvezethetett; az uralkodó ezeket az alávetett elemeket, uruk kérésére, kivette a várnépi állapotból, és – nyilván mert földjeik voltak – a királyi szerviensek közé sorozta. A tipikusnak mondható pálya azonban az, amikor a várnép a magánbirtokos jobbágyává vált, termelőmunkát földesurának _vé^, _gze^.._tt.^320J

A várszervezet bomlásával IV. Béla nagy tömegű, bár csekély harcértékű katonaságot vesztett; a hiányokat minőségi oldalról kívánta pótolni, azt az elvet vallva, hogy inkább kevesebben tartozzanak hívó szavára hadba vonulni, ám azok a kor színvonalán álló, azaz páncélos, nehézfegyverzetű katonák legyenek. IV. Béla tatárjárás utáni hadszervezeti reformja a modern, lovagi hadsereg megteremtését célozta. Különösen jól mutatják ezt azok az adatok, amelyek szerint az uralkodó – nyilvánvalóan – a minőségnek engedett teret a mennyiség rovására. 1255-ben a király, megállapítva turóci jobbágyfiúk, e sajátos helyzetű katonáskodó elemek kötelezettségeit, „úgy találta, hogy egészen felesleges módon a kelleténél több jobbágyfiú van. Éppen ezért számukat negyvenre csökkentette. Azután pedig java részüket felmentve a személyes hadba vonulás kötelezettsége alól, katonai szolgálatuk mértékét úgy állapította meg, hogy hatonként állítsanak ki egy páncélos vitézt (unum pancerratum)”. Hasonló intézkedés történt 1267-ben a tihanyi egyház hadakozó népeleme, a harcos jobbágyok körében. „A tihanyi apátnak 1267-ben 130 telkes, házas lovas jobbágya volt. Olyan óriási tömeg, hogy csak a legegyszerűbben felfegyverzettnek képzelhetjük el. IV. Béla nem is értékelte sokra. Hogy használhatóbbá tegye, a. turóci példából megismert elvek szerint rendezte állapotukat. Az említett évben, 1267-ben megbízta tehát a nádort, hogy válassza ketté a jobbágyok »nagy és haszontalan sokaságát«, s alig tizedrészüket, mindössze 12-t hagyjon meg harcos jobbágynak, a többit pedig ossza be egyszerű adózónak. az úrbéresek közé. Az uralkodó intézkedése minden bizonnyal arra irányult, hogy a lovas jobbágyok kilenctized részének a hadiszolgálatból való kikapcsolása árán a megmaradt töredék a réginél használhatóbb és értékesebb legyen. Olyanformán, hogy módot nyerjen a költséges nehézfegyverzet megszerzésére és forgatására”. Az igazsághoz tartozik azonban az, hogy az úrbéresek (condicionarii) közé sorolni szándékozott népek szintén használhatták a jobbágy nevet, s – mint

[3711

korábban – ezentúl is a király harcosai maradtak.

Ezzel párhuzamosan IV. Béla – tatárjárás előtti politikáját folytatva – királyi adományt nyert nemeseket, valamint várjobbágyokat és városi polgárokat kötelezett katonaállításra. Mindjárt 1242. március 10-én, amikor a tatárok még el sem hagyták az ország területét, Trau mellett kelt oklevelében a Frangepán család őseinek, Widó vegliai (krki) ispán fiainak előírta, hogy a királyt, ha a tengerparton van, két gályával szolgálják, a Szlavóniában levő, II. András adományából bírt földjük fejében pedig három, illően felfegyverzett (páncélos?) vitézt tartozzanak kiállítani az országhatáron belüli hadi esemény idején, ám ha külországi akcióra gyűlne össze a horvát hadsereg, akkor csak két vitézt. 1249-ben egy birtokadománynak az volt a feltétele, hogy a megadományozott személyesen harcoljon a királyi seregben, vagy pedig maga helyett egy jól felszerelt fegyverest (páncélost?) küldjön. 1258-ban egy várföldet adományul nyerő birtokosnak két páncélossal kellett szolgálnia az uralkodó hadában. Igényt tartott IV. Béla a bomló várszervezet várjobbágyainak katonai szolgálatára is. Mind ő, mind utódai gyakran vettek ki várjobbágyokat az ispán hatósága alól, és emelték őket a királyi szerviensek közé. Ezt tette pl. IV. Béla 1245-ben a bolondóci vár jobbágyaival; egy hegyet adományozott nekik azzal a feltétellel, hogy ők más rokonaikkal együtt, mentesülve a vár szolgálata alól, a királyi seregben az uralkodó

[3721 zászlaja alatt tíz [!1 páncélossal tartozzanak szolgálni. Nem

nélkülözhette a király a városok által kiállított katonákat a tatárjárás után sem. Kevéssel azután, hogy a tatárok elhagyták az országot, 1242. november 16-án IV. Béla arra kötelezte a zágrábi polgárokat, hogy amikor az uralkodó a tengermellékre, Karintiába vagy Ausztriába szándékozik hadat vezetni, neki tíz, hadifegyverekkel ellátott vitézt küldjenek. A körmendi hospesek 1244. évi kiváltságlevele azt írta elő számukra, hogy az uralkodó személyes hadba vonulása esetén minden 15 háznép után egy páncélost adjanak, aki lándzsával, láncinggel, sisakkal és tegezzel (?) rendelkezett; két páncélos lovat is az uralkodó rendelkezésére kellett bocsátaniuk. A körmendiek által állított vitéz ne bárói csapathozcsatlakozzék, hanem kizárólagosan a királyi zászló alatt vonuljon hadba. 1244. évi adat szerint a pesti hospesek, ha a király személyesen harcba indul, tíz [!] illően felfegyverzett vitézt (páncélost?) tartoztak vele együtt küldeni.¹³³³¹

IV. Béla a tatárjárást követően kétségtelenül hadszervezeti reform megvalósításán munkálkodott. Ennek lényege az, hogy támaszkodni próbált a nagyurak magánhadseregeire, adományait katonai feltételekhez kötötte (jóllehet 1260 táján e gyakorlat abbamaradt), és mindent megtett annak érdekében, h _[374] hadseregét a páncélosok számának növelésével korszerűsítse. Ugyanakkor a szakirodalomban aggályok merültek fel – kérdés, mennyire jogosan – a tekintetben, hogy „minden olyan tatárjárás utáni adat, mely »páncélosok«-at említ, valóban nehézfegyverzetű, lovagi módon harcoló katonákra vonatkozik-e”. Bármiként áll is a helyzet, IV. Béla hadseregét – hadügyi reformja ellenére – nem tekinthetjük egynemű páncélos seregnek, és forrásainkban sem ekként jelenik meg. Ennek oka az, hogy a királyi haderő igen jelentős részét a tatárjárás után az országba visszahívott kunok alkották, akik könnyűfegyverzetű, íjas-lovas katonák voltak. Csak a királyi sereg másik, legfeljebb a kunok számával egyenlő nagyságú vagy számban az alatt maradó részét tették ki az ekkor már részben (de korántsem kizárólagosan) páncélos, nehézfegyverzetű vitézek, királyi szerviensek, várjobbágyok, a városok állal állított katonák stb. Az alakuló köznemesség egyik részét alkotó és abba beolvadó királyi szerviensek külországi hadjáratra továbbra sem voltak kényszeríthetők. Az 1267. évi törvény szerint, amely IV. Béla nevében fogalmaz, „ha előfordul, hogy országok elfoglalására vagy megszerzésére sereget indítunk, a nemeseket (nobiles) akaratuk ellenére a seregbe nem kényszerítjük, csak ha valaki önként akar hadba indulni avagy fizetésért, sem pedig arra, hogy fiaink vagy mások megsegítésére menjenek, őket akaratuk ellenére semmiképpen nem kényszerítjük”.¹³⁷⁶¹ A nemesi szabadságjogok egyik alappillérévé vált tehát már a XIII. században, hogy a magyarországi nemesek csak védelmi háború esetén, az ország határain belül voltak kötelesek hadakozni. Ez a tény szintén magyarázatát jelentheti annak, hogy a tatárjárástól az Árpád-ház kihaltáig eltelt évtizedek alatt a külországban hadakozó magyar királyi sereget idegen források miért elsősorban vagy nagyrészt könnyűfegyverzetű haderőként ábrázolták. Oka lehet ennek az is,hogy a magyar katonaság íjas-lovas elemei különösen felkeltették a páncélos lovagokhoz szokott külföldi krónikások figyelmét.

A XII-XIII. század fordulójától – elsősorban a királyok nyugat-európai feleségeivel érkezett lovagok hatására – megjelentek Magyarországon a lovagi kultúra elemei. Magyarországon „a lovagi kultúra kezdeményezője és irányítója a királyi udvar. II. Andrásnak a világi nagybirtokot felduzzasztó adományozási politikája, a király kapcsolatkeresése az egyházi lovagrendekkel, a keresztes hadjárat szervezése mind ebbe az irányba hat. Az udvarban apródokat neveltek, lovagjátékokat rendeztek, talán lovagregényeket is felolvastak vagy elmeséltek, mint ezt az egykorú nemesi személynévadás – a nyugat-európai lovagregények neveinek felbukkanása az egyes családokban – bizonyíthatja. IV. Béla udvara ugyan puritánabb volt, de a tatárjárás után a királyi buzdításra építtetett magánvárak, a lovagi fegyverzethez kötött nemesítések, az oklevelek ideológiai részében kifejtett lovagi hűségpropaganda a lovagi típusú kultúra kisugárzását jelentik; ez ugyanis egyes aspektusaiban elhagyja a királyi udvart, s a nagy-, sőt középbirtokos réteget is megérinti”. Magyarországon ekkor még nem volt a nemesi társadalomnak olyan rétege, amely a lovagi kultúra bázisa lett volna, s amelyet egyértelműen lovagnak nevezhetnénk. Számos XIII. századi oklevelünk szól a királyi udvar apródjairól (iuvenis regis), akik itt lovagi műveltséget szívtak magukba, valamint a királyi (és királynéi) udvar lovagjairól (miles aulae regiae), akik az uralkodó udvari katonaságát jelentették. Erősödtek a lovagi hatások V. István király udvarában is. Bár „lovaggá avatásról nem tudunk, de a nemesség társadalmán és életformáján belül egyre jobban elkülöníthető egy olyan mag, amely a nyugati lovagság kultúráját utánozza, elsősorban fegyvereiben, s bizonyos ideológiai elemekben”. A XIII. század nagy részében a keleti határvédelem területén fontos változást jelentett a székelység megjelenése Erdélyben, és mind keletebbre vándorlásával a mai Székelyföld birtokbavétele.

Az Árpád-kor utolsó három évtizedére az úri magánhadseregek nagymérvű megerősödése és előretörése jellemző. Súlyukat mutatja az a becslés is, amely az ország maximális fegyveres erejének meghatározását célozza a XIII. század második felében. Eszerint a 40 ezerre tehető összes fegyveresből „20 ezer lehetett a magánhadseregek létszáma, 10 ezer a kunoké, s ugyancsak 10 ezer a haderő többi részeié: a király udvari katonaságáé, az önállóan – a »király zászlaja alatt« – harcoló köznemeseké, a királyi várak megmaradt harcosaié, a székelyeké, a besenyőké, a

[3791

templomos és johannita lovagrend csapataié stb.” A királyi szerviensekből, várjobbágyokból, valamint más kiváltságolt népelemekből kialakult köznemesség tömegei kényszerültek a magánföldesúr famíliájába. E família (magának a szónak a jelentése család), illetve a família tagjává váló familiaris a magyarországi hűbériség szakszavai voltak. A familiáris, noha magánföldesúri függésben volt, gyökeresen különbözött a földesúr ténylegesen alávetett népességétől, jobbágyságától. Míg ez utóbbi termelő tevékenységet végzett, a familiáris – maga is kisebb-nagyobb birtokok és jobbágynépesség ura – egyéb más módokon szolgálta hűbérurát. Kötelessége részint gazdasági (birtokkezelő, birtokigazgató), részint jogi természetű volt (képviselte különböző fórumok előtt ura ügyeit), részint pedig – s ez számított a leginkább általánosnak – katonáskodni volt kénytelen ura magánhadseregében. Egy-egy nagy magánbirtokos – a XIII. század végére teljes vértezetben előttünk megjelent tartományúr – hadinépének létszámát éppen a neki katonáskodó familiáris családok számából állapíthatjuk meg. Csák nembeli Máté és Héder nembeli Kőszegi Henrik fiai famíliájában egyenként 60-70 úri családot említenek az oklevelek. Egy-egy családon belül többen is katonáskodtak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ezeknek a diplomákban név szerint szerepeltetett – jobbára előkelő – családoknak szintén voltak katonáskodni kényszerülő familiárisaik, továbbá hogy az oklevelekben a família tagjai sorából éppen a nagyobb tömeget kitevő kisnemesi (várjobbágyi és szerény anyagiakkal bíró királyi szerviensi eredetű) családok hiányoznak, a legerősebb tartományurak magánhadseregét hatalmuk csúcsán több ezer főre tehetjük, amelyhez még az általuk foglalkoztatott zsoldosseregeket is hozzá kell tennünk. E hozzávetőleges seregnagyság valószerűségét két adat igazolhatja. Amikor III. András király 1293-ban a Subicsoknak adományozta a tengermelléki bánságot összes jövedelmeivel, azzal a feltétellel tette ezt, hogy a királyt hadjárataiban, akár bel-, akár külföldi ellenfelekkel szemben, 500 vitézzel segítik. A Subicsoknak a XIII. század végén nyilván 500-at többszörösen meghaladó létszámú magánhadseregük volt. Csák nembeli Máté 1312-ben a rozgonyi csatában Aba nembeli Amadé fiait 1700 zsoldos lándzsással és csaknem egész katonai erejével

, [3801

támogatta.

A XIII. század utolsó évtizedeiben a magyarországi haderő mind számra, mind minőségre meghatározó része a magánbirtokosok kezén volt. Nem enyészett el a korábbi évtizedek lovagi kultúrája akkor sem, amikor e nagyhatalmú előkelők megerősödtek, s döntő szerepet játszottak az országban. „A tartományurak korában a lovagi ideológiát gyakran visszhangozzák magánoklevelek, a várak és tisztségek tömegét birtokló urak környezetében megjelenik a korábbi (és későbbi) udvari kultúra néhány jellemzője. Valóságos udvartartást építenek ki, megbízható familiárisaikat várnagyokká teszik, egyáltalán familiárisaik révén erős magánhadsereg fölött rendelkeznek, s így megnyílik a lehetőség a lovagi típusú kultúra szélesebb társadalmi bázisának kiépülésére. Persze az áldatlan közviszonyok e kultúrának csak a harcias elemeit erősítik fel”. Ez a néhány évtized a vég nélküli belháborúknak, a nagyurak egymás és a királyi hatalom elleni hadjáratainak a kora. Az utolsó Árpád-házi királyok mindenesetre hadaik létszámának növekedésére törekedtek; aligha véletlenül visszhangzik V. István, IV. László és III. András okleveleiben a királyi szerviensek közé emelés, illetve a nemesítés indokaként az a megfogalmazás: azért teszik ezt, hogy a hadakozók száma növekedjék.‘³⁸²¹‘ Az uralkodók e cél elérése érdekében a Magyarországon élő idegen etnikumokra (kunokra, tatárokra, erdélyi szászokra) támaszkodtak seregépítésük során. Közülük főleg a kunok alkottak jelentős katonai erőt. IV. László 1279-ben akként szabályozta ezek hadkötelezettségét, hogy „a kunok urai és nemesei összességükben és egyenként kötelesek seregünkbe, amelynek mi személyesen állunk élére, eljönni, éppúgy, mint a többi királyi szolgáló nemesek (nobiles regales servientes)”. Ugyancsak IV. László 1285-től kezdve felhasználta a Magyarországon maradt tatárok (nyögérek) hadi erejét, III. András pedig 1290/1291-ben az erdélyi szászoknak biztosította azokat a jogokat, és írta elő azokat a kötelezettségeket, amelyek a magyarországi nemesekre is vonatkoztak. Eszerint „ha valamely külföldi hatalom országunk megtámadására jönne, vagy az országnak valamely része vagy tartománya a király vagy az ország iránti engedelmességből vagy függésből magát kivonná, vagy valamilyen módon elszakadni akarna, országunk nemesei (nobiles) és azok az erdélyi szászok, akiknek birtokaik vannak, és magukat nemesek módjára viselik, mellénk állni és minket segíteni tartoznak. De ha egy külső ország elfoglalására akarnánk vonulni, nem tartoznak kivonulni, csak ha felségünktől pénzt kaptak”.⁰⁸³

Megkísérelték az utolsó Árpád-házi királyok a magánhadseregek további kiépítését, megerősödését megakadályozni. E vonatkozásban nem tettek egyebet, mint a tatárjárást követően a IV. Béla által a palackból kiengedett „szellemet” kívánták oda visszaparancsolni. IV. Béla ugyanis a tatárokokozta súlyos veszteségekből és katonai vereségből nem csupán azt a következtetést vonta le, hogy minőségi értelemben kell erősítenie a királyi sereget (akár olyan áron is, hogy mennyisége, tömege megfogyatkozzék), hanem arra az elhatározásra jutott: nem engedheti meg többé, hogy szemben álljon a nagybirtokosokkal, és ily módon saját belső ellenzékévé tegye őket. Felhagyott tehát a tatárjárást követően az úri birtokok visszavételével, maga is adományozott az előkelőknek ingatlanokat, támogatta várépítéseiket. Annak fejében tette mindezt, hogy ellentét helyett együttműködés alakuljon ki közte és a bárók között. Ám mihelyt a bárók – nem utolsósorban éppen a királyi hatalom támogatása következtében – r

megerősödtek, maguk fordultak szembe az utolsó Árpád-házi uralkodókkal. Mindennaposakká váltak lázadásaik, fegyveres akcióik a korona birtokosai ellen, amelyeket egyre gyarapodó magánhadseregeikre támaszkodva robbantottak ki.

A megerősödött tartományurak elleni harc vonatkozásában e királyok r

közül a legnehezebb helyzetben III. András volt. Élete és uralkodása vége felé, 1298-ban sorozatban hozott olyan törvénycikkelyeket, amelyek saját hadereje növelésére, az oligarchák magánhadseregei és általában a nagyurak katonai ereje korlátozására irányultak. Katonáskodási kötelezettséget rótt az osztatlan közös tulajdont élvező köznemesekre: „elrendeltük, hogy ha két vagy több testvér lakik együtt osztállyal még fel nem osztott örökölt birtokain – és nem szerzett birtokaikon -, közülük egy, aki alkalmasabbnak és vitézebbnek találtatik közöttük, tartozzék a király úr seregébe menni”. Számos törvénycikk irányult a tartományurak ellen. Kifejezetten a magánhadsereg alapjait kívánta rombolni az a rendelkezés, amely biztosította a nemesek számára, hogy annak „szolgálhassanak, akiknek akarnak, önkéntes akaratukból”, s kiközösítéssel sújtotta azokat a hatalmasokat, akik a nemeseket erőszakkal vagy hatalommal a nekik történő szolgálatra kényszerítették, s emiatt őket személyükben vagy vagyonukban megsértették (ami bizony a korszakban nem számított éppen ritka esetnek). Biztosította a dekrétum azt a lehetőséget, hogy amennyiben a hatalmaskodók felkelt seregeit „király urunk az ő Magyarországának összehívott és egybegyűjtött csapataival leverni. nem tudná, szabad legyen neki máshonnan [külföldről] kérni segítséget”, fellépett a törvény a közbiztonság szempontjából veszélyes erődítmények és várak ellen oly módon, hogy „az újonnan s a király engedélye nélkül épült erődítményeket és várakat, vagy ha voltak olyanok, amelyekből károkat okoztak, vagy ajövőben okozni merészelnének., haladéktalanul le kell rombolni”.^[3841

• ^r •

Némi túlzással azt lehet mondani: az utolsó Árpád-házi uralkodók a kunok révén számottevő létszámú könnyűfegyverzetű katonasággal rendelkeztek, míg a tartományúri magánhadseregek nem csekély részét ekkor már bizonnyal páncélos vitézek alkották. Kikerülhetetlen összecsapásukban – legalábbis hadászati szempontból – két különböző jellegű haderő feszült egymásnak, ahol a korszerűbb katonaságot az oligarchák vonultatták fel, ráadásul seregeik létszáma összességében bizonyára felülmúlta a király oldalán hadba vonulók számát. Az uralkodó – Károly Róbert – és a tartományurak harcából mégis Dávid került ki győztesen Góliát ellenében, ám ez már nem az Árpád-kor vége, hanem az Anjou-kor nyitánya.

1. FEJEZET

VISELET, FEGYVEREK^[—^]

Milyenek is voltak valójában a honfoglalás kori magyar férfiak? A legújabb embertani vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarokat az europid típus jellemezte, s két nagy, genetikailag is elkülönülő főcsoportjuk különböztethető meg: a Kárpát-medence síkságain a Dontól keletre fekvő vidékről eredeztethető, széles arcú, europid (s közöttük mintegy 40%-ban europo-mongolid) népesség telepedett le, a dombvidékeit viszont a Dontól nyugatra és a Fekete-tengertől északra lévő területről származtatható keskeny arcú, s ugyancsak europid (de köztük csupán 6%-nyi europo- mongolid összetevőjű) lakosság foglalta el. Szemben a közismert vélekedéssel, a férfiak nem voltak alacsonyak és görbe lábúak, a mért csontvázak alapján nyert átlagos testmagasságuk pedig 168,8 cm-nek bizonyult, ami alig kisebb a sorköteles férfiak 1973-ban kapott 171,2 cm-es átlagánál:¹³⁸⁶¹

Milyennek látták őket a kortársaik?

Egy, a XI. század közepén író perzsa történettudós így jellemezte honfoglalás kori őseinket: „A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek… Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüstből [készültek] és arannyal berakottak.” Míg a keleti ember a magyarok viseletében a sajátjára ismert, addig a portyázásaik minden keservét elviselni kényszerült nyugati szemtanúk az „öltözetükben és magatartásukban borzalmas” lényeknek találták őket, de azt is el kellett ismerniük, hogy „a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel…”¹²⁸⁹

Fegyelmezettségük a gyermekkortól kezdett szigorú nevelés eredménye [390]

volt, de a vezetőik még korbácsot is használtak, ha a már felnőtt harcosok nem teljesítették a parancsot: akár a lóról leszállni kényszerítve a falak megmászásáról,¹³⁹¹¹ akár kényszerű visszavonulásról volt szó.¹³⁹²¹ A kalandozások érzelmileg is érintett kortársa, aki a korábbi szerzőktől átvett, illetve hallomásból szerzett híreszteléseket gyűlölettel szedte csokorba, [393]

akaratlanul mégis sok reális tapasztalatot is megörökített: „A magyarokigen vad és minden szörnyetegnél kegyetlenebbek],… a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek és vért isznak; az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva mintegy orvosságként felfalják, semmilyen könyörület nem hatja meg őket, a kegyesség nem indítja meg szívüket. A hajukat egészen bőrig késsel levágják. Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.” Köztudomású volt, hogy „a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével és az ifjúságnak a harcászat ismeretére való tanításával töltik el.” Szerencsés véletlen folytán ismerjük a hajviseletüket is: az 1046 nyarán kitört pogánylázadás vezetőjéről őrizte meg ugyanis a hagyomány, hogy „Vata. leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett”.¹³⁹⁶¹ A kopasz fej divatot csinált: a salzburgi érsek azzal vádolta a morvákat, „hogy

[397] a magyarok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét kopaszra nyírták,” a cremonai püspök pedig a bizánci udvarban egy magyar módra nyírott, kopasz fejű bolgár követtel találkozott. A magyarok nyelvét nem találták szépnek, úgy hallották, hogy „szerfelett vad indulattal sziszegve, és mintegy [399]

borzalmas röfögéssel” beszélnek, „ocsmány és ördögi hui, hui” csatakiáltásukat viszont szerencsére feljegyezték ugyanúgy,^[400 mint a nyers és a keresztény szokásokkal nem egyező, bár nem mindenki számára visszataszító viselkedésüket.

Visszatérve az idézett perzsa leírás megállapításaihoz, annak tárgyi része főként őseink előkelőire vonatkozhatott, akiknek feltűnő, fémdíszektől csillogó viseletét a régészeti leletek alapján rekonstruálni is lehet. A kevésbé rangosak egyszerűbb, s a földben nyomtalanabbul elenyésző öltözetéről, vagy az ugyanerre a sorsra jutó alsóruházatról ma még inkább a néprajzi és a szótörténeti vizsgálatok segítségével nyerhetünk képet.

Len- vagy kendervászonból (Szabadkígyós-Tangazdasági homokbánya 26. sír, Szabadkígyós-Pálligeti-tábla 7-8. sír), továbbá vékony bőrből (Perbete/Pribeta 3. sír, Nagykőrös-Fekete-dűlő 2. sír) varrott ing meg nadrág (Sárbogárd-Tringer-tanya 33. sír) alkotta a férfiruházat alsó rétegét; ebből hidegben többet öltöttek magukra. A valószínűleg buggyosan szabottnadrág szárát az oldalvarrott, puha talpú, felkapó orrú csizmába gyűrték, amelybe a lábfejet talán vászonkapcába csavarva dugták be. Az ing lehetett felálló gallérú és kivágott szabású egyaránt, s elképzelhető, hogy a vállon gombolódott (Bánkeszi/Bánov 28. sír). Nem volt hosszú, hanem feltételezhetően alig nyúlt a derék alá. Az ing fölé szűk ujjast vehettek fel; talán ennek maradványa a mellkason (Szeged-Algyő 17. sír), vagy annak jobb (Karos-Eperjesszög II, 14., 20., 35. és 68. sír, Letkés-Téglaégető II, 70. sír), illetve bal oldalán (Kenézlő-Fazekaszug I, 21. sír, Tiszabezdéd 10. sír), vagy ferdén keresztben (Karos-Eperjesszög II, 36. sír) egy sorban talált három-tíz bronz, ritkán ezüst vagy aranyozott ezüst füles ruhagomb, egyben a balról jobbra, valamint az ellenkező irányba való gombolást is jelezve. A csuklótájon lelt gombok a ruhaujjak legombolására utalnak (Tiszabezdéd 10. sír: három fülesgomb). Másutt (Szered/Sered’-Mácsai-dombok I, 6/53. sír) a gerinc két oldalán egyenes sorban nyolc és öt fülesgomb feküdt, két réteg ruhára, vagy talán a gombolással párhuzamosan felvarrt díszgombsorra mutatva.¹‘⁴⁰³¹

Felsőruhaként valószínűleg szeles gallérral és kihajtóval szabott, combközépig vagy térdig érő, a derékig szűkebb, attól lefelé bő szabású kaftánt viseltek. Ennek jobb szárnyát a bal testfélre hajtották, és rendszerint csak az övvel szorították le, de az sem kizárt, hogy a fent említett gombolásokat is csak a kaftánon alkalmazták. Az előkelők kaftánja bizánci selyembrokátból készült, ezt a pompás anyagot a honfoglalás előtt – többek között – szláv rabszolgák eladásával szerezték be a bizánci kereskedőktől, az új hazában pedig a kalandozó hadjáratok zsákmányából, vagy a távolsági kereskedelem útján juthattak hozzá. A kaftánt ki-ki a tehetőssége szerint fémveretekkel is díszíthette: kettő-négy aranyozott ezüst, virág- vagy palmettadíszes verettel (Nagykőrös-Fekete-dűlő 1. sír, Tarcal-Vinnai-dűlő 4. sír), nagy, levélcsokor alakú ruhadíszveretekkel (Ladánybene-Benepuszta), míg mások a portyákon zsákmányolt pénzekből varrathattak fel néhányat a m_velltájékra (Karos-Eperjesszög II, 52. sír és Vereb: tizenkét, Vörösvár/ Cerveník 5. sír: tizenegy nyugat-európai ezüstdenár, Karos-Eperjesszög II, 51. sír és Szomód-Bocskahegy: három, illetve két arab ezüstdirhem, Szentes-Borbásföld 1. sír: egy bizánci arany).¹⁴⁰⁵¹ Egy kiemelkedő gazdagságú vitézt – talán valamelyik nemzetség vagy törzs vezetőjét – selyem- és gyapjúruhái fölé húzott bőrkaftánban temették el; a kaftán elejét és hátát a felsőtesten legalább kilenc-tíz sorban, mintegy kétszáz aranyozott ezüst, háromféle mintájú kerek veretecskével ékesítették. A kaftán jobbszárnyát a bal oldalra hajtva öt bronz fülesgombbal gombolták össze a mellkason, de még gazdag veretes övvel is átkötötték (Zemplén/Zemplín- Szélmalomdomb).^[406] A régészeti megfigyelések szerint tehát a gombolást és az övezést együtt és külön is alkalmazhatták. A kaftán kerek veretekkel való díszítésére más temetkezések esetében is gyanakodhatunk (Beregszász/Beregovo-Kishegy, Ladánybene-Benepuszta, Tarcal-Vinnai- dűlő 4. sír, Tiszabezdéd 16. sír).

10. A Szered/Sered’-Mácsai-dombok I. temető 6./53. sírjának rajza: varkocskarika (1), 13 db füles ruhagomb (2), 4 övveret (3), csikózabla (4), kengyelpár (5), nyíltegez maradványai (6), lókoponya és lólábcsontok (7).

A férfi öltözékének legszebb és – a témám szempontjából legfontosabb – tartozéka a teljes jogú, szabad férfiember állapotát jelző, s egyben viselője fegyvereit, tarsolyát és bizonyos eszközeit hordozó öv, illetve annak az előkelőkre jellemző, veretekkel díszített változata volt. Két-két és fél centiméter széles (nagy ritkán csaknem négy centiméter szélességű: Karancslapujtő-Nyárvas-dűlő 1. sír) és mintegy százötven centiméter hosszú bőrszíjból készült, s a köldöktáj felett nyugvó csatjától kiindulva balról kerülte meg a derekat, majd egy bújtatón áthúzva a bal térdig függött le. A jobb csípő szélétől a csatig egy belülről ráerősített, s mindig veretnélküli kapcsolószíj feszítette meg, ezért maga az öv a has felett lazán ívelődött a bújtatóig. Ez a szokatlan – de vitathatatlan „in situ” megfigyeléssel bizonyított (Tiszaeszlár-Bashalom II, 7. sír)^[408 – megoldás magyarázta meg azt a korábban érthetetlen jelenséget, hogy az öv szíjvége és veretei rendszerint nem fértek át a csatkarikán.

A rangos férfiak övét ugyanis bronz- vagy ezüst-, gyakran aranyozott csattal, veretekkel és szíjvéggel díszítették, s ennek felszerelését nem a viselőjének tetszése, óhaja, hanem rangja, társadalmi helyzete szabta meg; vannak ugyanis viszonylag gazdag temetkezések csupán csattal jelzett, egyébként veret nélküli övvel is (Szered/Sered’-Mácsai-dombok II. 4/55.

sír). A veretek anyaga, nagysága és kivitele, valamint száma, s egyben a lecsüngő s a szíjvéggel záruló övrész hosszúsága szemmel láthatólag tanúsította tulajdonosa méltóságát. Átlagosan mintegy húsz dekagramm fémet kellett felhasználni egy-egy öv veretkészletének elkészítéséhez. Az azonos elv szerint díszített, legtöbbször öntött – ritkábban préselt – csat, szíjvég és veretek együttesében az utóbbiak általában háromféle alakban jelentkeznek: szélesebb és keskenyebb példányokat, valamint az előbbiek nyílással, áttöréssel is ellátott változatait figyelhetjük meg. A szélesebbeket – s köztük a kivágottakat is – a derék körül szegecselték a szíjra, míg a keskenyebbek a derék közepétől a szíjvégig borították el azt. A kivágottak nyílásán áthúzott és az övre szegecselt vagy csomózott végű, másfajta veretekkel ugyancsak díszített kisszíjakra függesztették a vitéz fegyvereit és egyéb tárgyait: a bal oldalára a szablyát és a bármelyik típusú íjtegezt, a jobb oldalára pedig a nyíltegezt és a tarsolyt (benne a csiholóvassal, kovával, taplóval, fenőkővel, egyéb apróságokkal, pl. érmékkel stb.), továbbá a tokban tartott kést. Az övön viselték a kürtöt és az ivócsészét is.

Olyan öv is ismeretes, amelynek mind a harminc, téglalap alakú veretét a kivágásos minta szerint készítették (Tiszaeszlár-Bashalom I, 9. sír), s a kisszíjakkal igénybe nem vett lyukakon keresztül bőr- vagy textilsallangokat erősíthettek fel rájuk. Említésre méltó végezetül, hogy van régészetileg megfigyelt nyoma ezüstszállal átszőtt textilöv használatának is (Szabadkígyós-Pálligeti-tábla 8. sír).^[4101

11. A honfoglalás kori magyar férfiviselet.

A tarsoly – e lefelé enyhén szélesedő, majd lekerekedő, nagyjából téglalap alakú, lapos bőrtáska^[4111 – fedele kitűnő díszítési lehetőséget kínált a készíttetőinek. A honfoglalást megelőző időben még az volt a divat, hogy a tarsolyfedél közepére varrt szíjbújtatón (Karos-Eperjesszög II, 61. sír), vagy gyakrabban az ugyanoda szegecselt négyszegletes veret középponti nyílásán kibukkanó, a tarsoly fedél alatti falára erősített bújtatóveret bújtatóján keresztül húzták át a tarsolyfüggesztő, illetve tarsolyzáró szíjat. A fedél üresen maradt felületeire négy négyszegletes veret került r (Bodrogszerdahely/Streda nad Bodrogom-Bálványhegy 3. sír, Újfehértó- Micskepuszta), vagy a szegélyét keretelték veretek többé-kevésbé szorosan illeszkedő sorával (Karos-Eperjesszög II, 41. sír), majd – talán már csak a Kárpát-medencében – a fedél formájához és egymás alakjához illeszkedően tervezett négyféle verettel csaknem befedték annak teljes felszínét (Budapest-Farkasrét, egyszerűbben: Karos-Eperjesszög II, 11. sír). Ekkor már elhagyták a tarsolyfedél felületén keresztülfutó zárószíjat, s helyette csak a fedél aljáról indítottak egy szíjacskát, záráskor áthúzva azt a tarsolyhátáról lefüggő kisszíj bújtatóján. E szerkezeti változtatások mintegy előkészítették azt, hogy egy megfelelő alakú, rendszerint kiváló ötvösmunkával díszített (ritkábban díszítetlen, Karos-Eperjesszög II, 52. sír, Kenézlő-Fazekaszug I, 14. és II, 28. sír stb.) lemezzel borítsák a tarsoly fedelét, s ily módon a tarsolylemezt a magyar előkelő férfiviselet egyik legszebb és legjellegzetesebb tárgyává tegyék (Eperjeske 3. sír, Karos- Eperjesszög II, 19. sír, Kecskemét-Fehéregyháza, Szolnok-Strázsahalom stb.). Lemezes vagy veretes tarsolyra nem mindenkinek lehetett joga.¹⁴¹³¹ ezért volt, akinek – jóllehet közössége vezetőjének számíthatott – meg kellett elégednie egyszerűbb. pl. bőrintarziás technikával díszített fedelű tarsollyal is (Sárbogárd-Tringer-tanya 33. sír).¹⁴¹⁴¹

1. Honfoglalás kori bőrtarsolyok díszítési módjai: veretes tarsoly

A

Újfehértó-Micskepusztáról (1), veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről (2), tarsolylemez az eperjeskei 3. sírból (3), bőrintarziás díszítésű tarsolyfedél maradványa a Sárbogárd-Tringer-tanyai 33. sírból (4)

Elődeink vagy csak a homlokuk feletti részt borotválták ki, vagy – egy tincs kivételével – az egész fejtetőt, s az oldalt hosszúra nőni engedett hajukat két-négy varkocsba fonták, és közkedvelt szokás szerint a varkocsaikba arany-, ezüst- vagy bronzkarikát fűztek (pl. a Szered/Sered- Mácsai-dombok I, 6/53. sírban két arany és három ezüst varkocskarika volt), néha pedig gyöngyökkel is ékesítették. Lehetséges, hogy fejükön kerek vászonsapkácskát viseltek, s erre húzták rá a karimátlan, hegyes vagy lekerekedő tetejű báránybőr süveget, illetve a prémszegélyű bőrkalpagot. Ez utóbbi a X. században Nyugat-Európában is divatba jött.^[4151 Egyetlen temetkezésből olyan palmettamintás, aranyozott ezüst, gömbös végű lemezkúp is napvilágot látott (Beregszász/Beregovo-Kishegy), amely minden bizonnyal egy előkelő vitéz fejfedőjének hegyesedő végét takarta.

A megjelenés hatását tovább fokozták az előszeretettel használt ékszerek. Aranyból, ezüstből készítették őket, a kevésbé előkelők a bronzzal is megelégedtek. Az említett varkocskarikákon kívül fülbevalót (Galgóc/Hlohovec), egy szálból hajlított, vagy több szálból font arany, illetve ezüst nyakperecet (Zemplén/Zemplín-Szélmalomdomb, Galgóc/Hlohovec), a nyakba akasztott bizánci aranypénzt (Tiszaeszlár- Bashalom II, 7. sír) is hordtak. Csuklójukat karperec díszítette (Karos- Eperjesszög II, 11., 29., 52. és 61. sír, III, 6. és 13. sír, Szolyva/Szvaljava, Vereb, Zemplén/Zemplín-Szélmalomdomb), ujjaikra nemesfém, gyakran ékkőbetétes gyűrűt húztak (Karos-Eperjesszög II, 11. és 52. sír, Szered/Sered-Mácsai-dombok I, 20/53. sír, Vereb). Csillogó fémdíszeikről kortárs beszámoló is maradt: a 955. évi augsburgi csata után „Sur rex” és „Leli dux” Eberhardus ebersbergi gróf fogságába esett más magyarokkal együtt. „Eberhardus pedig elvevén a javát az aranyláncoknak, amelyek a nyak díszeiül szolgálnak, és a ruhák alján függő csengőknek, amelyek arany csengettyűk, s három font aranyat kehely készítésére, ezüst keresztet, amely a király pajzsára (scutum) volt erősítve, és más ezüst holmit, egyházi díszek céljára adott.”¹⁴¹⁶¹

Nem tudjuk, hogy ez a viselet hogyan egészült ki védőfegyverekkel, ha a vitéz hadra kelt, ugyanis honfoglalás kori temetkezésből fémsisaknak,sodronyingnek, fémpikkelyes bőrpáncélnak vagy éppen pajzsnak mindeddig semmiféle maradványa nem került elő. Lehetséges, hogy el sem temették ezeket annak idején az elhunyt harcos mellé, de az is valószínű, hogy fémrészlet nélküli, csupán szerves anyagból készült felszerelési tárgyakat használtak: bőrsisakot (galea) és bőrpáncélt (lorikion), ami az eltelt évezred alatt a földben nyomtalanul megsemmisült. A bőrpáncélhoz még egy további, egyelőre rejtélyes viseleti tárgy is tartozhatott. Egy csaknem kortárs beszámoló szerint a 933. évi, Riade melletti merseburgi csata magyar menekülőinek a „melldíszek ékessége falerarum decor) és a fegyverek tekintélye sem nyújt védelmet… hanem csak terhet jelent számukra. Eldobják ugyanis íjaikat, szétszórják nyilaikat,

[419] sőt melldíszeiket is elvetik, hogy lovaik annál könnyebben futhassanak.” Ilyen, a súlya miatt elvetésre érdemes tárgyhoz még csak hasonlót sem F ismerünk a korabeli temetkezésekből. Ugyanez vonatkozik Álmos fejedelemmé választásának arra a mozzanatára, hogy őt „a kazárok szokása

[420]

és törvénye szerint pajzsra” emelték. Az itt – s korábban az augsburgi magyar vezérek felszerelésében – említett pajzs minden bizonnyal kerek, kisméretű, a bal karra felhúzható, s a vitézt mozgásában s az íjazásában, sőt a ló irányításában sem akadályozó lovaspajzzsal lehetett azonos. Ennek viszont voltak fém alkatrészei is – pl. a bőrrel bevont fapajzs felszegecselt abroncskerete, a pajzsfogantyú szegei, a pajzsdudor -, de ezek egyikét sem tartalmazza a napjainkig ismertté vált honfoglalás kori hagyaték.

A fentiekben leírt viseletű és védőfegyverzetű vitézek mind a nyugat­európai, mind a bizánci seregekkel megütközve elsősorban ellenfeleik fő erejével, a nehézlovassággal kerültek szembe. A pajzzsal, gyűrűs vagy lemezkés páncéllal, sisakkal felszerelt nyugat-európai lovasok fő támadófegyvere a lándzsa és a kard volt. Az előreszegezett 2-3 méteres lándzsát – legalább a XI. század közepéig – még nem szorították a hónuk alá, hanem az ellenfélre hajították, vagy egyenesen, illetve felülről lefelé irányítva szúrtak vele. A nehéz markolatgombjával jól kiegyensúlyozott, fél kézzel forgatott kardot csak a lándzsahasználatot követően húzták ki a hüvelyéből, s vállból, a váll és a kar egész erejét igénybe véve vágtak vele. Kiegészítő fegyverként bárdot és buzogányt is kézbekaptak. Miután gyorsaságban lényegesen elmaradtak a könnyűlovasság mögött, ha nem a véletlen találkozás váltotta ki az összeütközést, akkor szabályos ütközetet kellett kierőszakolniuk. A csatában a nehézlovasság vonalban állt fel. „Avonal 3-4 soros volt, egy kilométer hosszúságban így 1000-2000 lovas tudott felállni. Ez volt a csatasor. Ezen belül voltak taktikai egységek családi, nemzetségi vagy hűbéri alapon, egy-egy zászló, csatakiáltás vagy parancsnok vezetésével. A sorok nagyon szorosak voltak. Egy ilyen vonal ritkán támadott egyszerre, inkább csoportonként. Gyakori, hogy a jobbszárny kezdi a támadást. A csoportok adott jelre lassan indultak el a sorokat megőrizve, aztán gyorsították a rohamot, s az összecsapáskor érték el a maximális sebességet. Ha a támadás nem járt sikerrel, a lovasok visszafordultak, s a szomszédos alakulatokkal együtt megújították a támadást. Ha egy csatavonalban nem fértek el a lovasok, 10 méterrel hátrébb újabbat állítottak fel. Olykor jobb- és balszárnyat is felállítottak, az oldalak védelmére, az ellenség bekerítésére.”²¹ A X. századi bizánci haderő főként a kisebb feudális urakból és a legjobb módú népfelkelőkből (stratiótákból) állott, s a döntő fegyverneme ugyancsak a nehézlovasság (kataphraktés) volt, amelynek tagjai „pikkelyes vértet, bőrkesztyűt, fémlemezes karvasat, sisakot, lábvértet és marhabőrből készült nagy pajzsot, páncéljuk felett pedig köpenyt viseltek. Lovaik hátát nemeztakaróval védték”, a támadófegyverzetük pedig a kortárs nyugat­európai nehézlovasságéhoz volt hasonló. A bizánci sereghez mindig tartozott könnyűfegyverzetű lovasság és gyalogság is, de az utóbbiakat főként a táborverésre, illetve visszavonuláskor a lovasság fedezésére használták.¹‘⁴²³¹‘

Miután a stratégia és a taktika kérdéseit fentebb Kristó Gyula már tárgyalta, az alábbiakban a fegyverzet tárgyalására szorítkozom.

A honfoglaló magyarok támadófegyvereinek nevét az írásos forrásokból is megismerhetjük,¹⁴²⁴‘¹ de mivel korabeli ábrázolásuk nem maradt,¹⁴²⁵¹ a tárgyi valóságukban csak a régészeti leletek alapján érzékelhetjük őket. Szerencsénkre ugyanis elődeink a rangjuknak megfelelően felszerelve indították el halottaikat a túlvilágra vezető útra, s emiatt az előkelők és a kialakuló, hivatásosan katonáskodó réteg többé-kevésbé gazdag sírjaiban, valamint a köznép temetőinek módosabb temetkezéseiben e fegyverek számos válfaja megtalálható. Földbe kerülésük korát pedig a kalandozó hadjáratokban zsákmányolt nyugat-európai (itáliai, német és francia, sőt angliai) és bizánci érmék, valamint a kereskedelemből nyert arab pénzek megbízhatóan jelzik.¹⁴²⁶¹ A temetkezési szokások által megszabott tárgyi hagyatékú sírok nem tükrözik az egész felszerelés teljességét, és nemutalnak bizonyos – a könnyűlovasságon belül elkülönülő – fegyvernemekre sem. Az eddig feltárt, mintegy százat közelítő szablyás sírból csak kevés tartalmazott baltát is (Karos-Eperjesszög II, 11. és 16. sír, Kenézlő- Fazekaszug I, 25. sír, Kisdobra/Dobrá-Ligahomok 1. sír, Sárbogárd- Templom-dűlő 2. sír, Székesfehérvár-Demkóhegy 6. sír), s a többségre a szablya, a távolsági fegyver (íj, íjtegez, egy-hét nyíl, nyíltegez együttese vagy valamelyike), a lószerszám (nyereg, kengyelpár, zabla, hevedercsat) és a ló (koponyája és lábcsontjai) volt a jellemző. A fegyveres temetkezések között találtuk meg a korszak legjobban felszerelt, legtöbbféle és leginkább művészi kivitelű tárggyal ellátott sírjait, amelyekben az általunk ismert legelőkelőbbnek tekinthető férfiak – nemzetségfők?, törzsfők? – nyugodtak (Beregszász/Beregovo-Kishegy, Geszteréd-Nyíri-puszta, Karos-Eperjesszög II, 52. és III, 11. sír, Zemplén/Zemplín-Szélmalomdomb,^ valamint a tarsolylemezes férfiak némelyike: Bana-Ördögástahegy, ‘ Rakamaz- Strázsadombi-dűlő A. sír, Szolyva/Szvaljava, Tarcal-Vinnai-dűlő 4. sír, Tiszabezdéd 8. sír, Tiszaeszlár-Bashalom 1, 10. sír). A félszázat is meghaladó baltás temetkezést a hat szablya és a három később tárgyalandó kétélű kard mellett ugyancsak a távolsági fegyverzet, lószerszám és a ló együttese jellemzi, de köztük tarsolylemezes már csak kivételképpen akad (Kiskunfélegyháza-Radnóti u.), és átlagos felszereltségük messze a szablyásoké alatt marad. Arról pedig nincs is pontos számadatunk – de félezer körüli lehet -, hogy a honfoglaláskor harcosainak legáltalánosabb temetkezési formája hány alkalommal került feltárásra: ezt a formát a távolsági fegyverek együttesével vagy némelyikével, lóval és lószerszámmal vagy nélkülük eltemetett, igen eltérő felszerelésű vitézek sírjai képviselik. Nem tudjuk, hol a határ a hivatásosan katonáskodó középrétegbeliek egyre „szegényebb”, egyre kevesebb fegyverrel eltemetett tagjai és a szabad férfiak között, azaz pl. az egy vagy néhány nyílcsúcs sírbeli jelenléte az előbbieket vagy az utóbbiakat jelzi-e, de a fegyveregyüttestől az egy nyílcsúcsig szűkülő „fegyverzeti skála” – témánk szempontjából – jól elkülöníti e vagyonilag szemmel láthatóan erősen tagolt réteget a fegyvertelenül elhantolt férfiak rétegétől.

1. A mindszent-koszorúsdűlői 2. sír rajza: Rekonstruált tárgyak: a fej alá tett nyereg (A), leeresztett állapotú íj (B), nyíltegez (C). Régészeti leletek: kengyelpár (1), oldalpálcás zabla (2), a lószerszámot vagy a nyeregtakarót díszítő 21 átfúrt ezüstlemezke (3), az íj karjainak végét (4), illetve markolatát (5) borító csontlemeze, övcsat (6), 2 nyílcsúcs (7), a nyíltegez száját keretelő csontlemezek (8), a nyíltegez vas nyakpántjának töredékei (9), oldalsó merevítőpálcái (10) és függesztőkarikája (11), lókoponya és lólábcsontok (12)

Áttekintésemből kitűnt, hogy a fegyveres temetkezésekben a távolsági harc eszközei a leggyakoribbak, s ez jól egybevág azzal, amit őseink harcmódjáról tudunk: „Karddal csak keveseket, de sok ezereket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról (ex corneis arcubus), hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni.” Ma is megborzongató a modenaiak imája, akik már 900 körül úgy fohászkodtak szent Geminianushoz, hogy „kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, védj meg minket a magyarok nyilaitól (zacw/zs)”.¹⁴³¹¹ Ezt a félelmetes fegyvert csak rekonstruálni lehetett, mert szerves anyagú alkotórészei a földben elenyésztek. Az ún. összetett-visszacsapó típusú, honfoglalás kori magyar íj mintegy száztíz-százhúsz centiméter húrhosszúságú, leengedett állapotában enyhe ívelésű, fordított C alakú fegyver volt.

aj lj rugalmas puhafából, áíiíiápan IWlrftbftl VBlÓ

ríMjtpIt fuQatmaj

~ ~ ízarvaífnkoteflek

fomögva

retanvveietr stBruBrrwzttk

szarvasa gáncsból kelteit

—, csont lómat burkolat

9 markolaton és a hernyó lássál lalarűsrtaii keményla Ijvégeken

1. Honfoglalás kori íj rekonstrukciója: leeresztett állapotban, ideg nélkül

(1), felajzva (2), megfeszítve (3), szembőlnézetben (4)

Ezt a formát a több részből összecsapolt, alkalmasan megfaragott famag adta: a markolatot és a karokat egy ívelt, az íjkarok végeit („szarvait”) pedig egy-egy egyenes darabból illesztették össze, vagy megfelelő alakú ágakat kerestek a két teljes íjkarhoz, s ezeket csapolták össze a markolattal. Az íjkarok és az íjkarvégek felajzatlan állapotban 35°-os szöget zártak be. Az íjkarok számára legalkalmasabb anyagnak a juhar (nyír) jól megmunkálható, szívós és rugalmas fája bizonyult. A rugalmas íjkarok – felajzva a célpont felé néző – külső ívére zsírtalanított és megpuhítottszarvasínkötegeket, a belső – az íjász felé forduló – ívére pedig szarulemezt ragasztottak fel halenyvvel. Ez a szerkezet magyarázza meg a típus nagyszerű tulajdonságainak a titkát: az ín ellenállt a nyújtó- és a húzóerőknek, a szaru rugalmas támasztékot adva egyensúlyozta ki a külső (ínnal borított) oldalon fellépő erőket, s közöttük a fa játszotta az összekötő szerepet, felvéve egyben az erőhatások okozta rezgéseket is. Az így összeállított íj markolatának két oldalsó lapjára egy-egy, nagyjából ellipszis alakú (hossza: tizenkét-tizenhat centiméter), karvégeinek két oldalára egy- egy hosszúkás, húrbeakasztó nyílással is ellátott, szarvasagancsból hasított vagy marhabordából faragott lemezt (hossza: huszonnégy-huszonnyolc centiméter) ragasztottak, s a markolatlemezeket mindkét, a karvéglemezeket pedig a belső végükön még zsineggel vagy bélhúrral jól körül is kötözték. A kész íj csontlemezekkel nem fedett részeit nyírkéreggel vagy vékony bőrrel vonták be a nedvesség elleni védelemül. Lehetséges, hogy az agancslemezek helyett keményfa lemezeket is alkalmaztak, ezt a nyílcsúcsos, tegzes, de az említett hat csontlemez – mint az íj egyetlen maradandó része – nélküli temetkezésekből sejteni lehet. Bizonyos ásatási megfigyelésekből aszimmetrikus méretezésű íjak létezését is gyaníthatjuk (Békés-Povád 58. sír, Szeged-Algyő még közöletlen sírjai); ez a – lovon előre és hátra egyaránt könnyebben irányítható – íjtípus úgy készült, hogy a fegyver alsó karját a felsőnél néhány centiméterrel rövidebbre tervezték. Használata előtt az íjat fel kellett ajzani, azaz a nyugalmi formáról C alakra áthajlítva, az egyik íjkarvégre kötött ideg másik, hurkos végét a túlsó íjkarvég bevágásába kellett akasztani. Ezt a nagy erőt és ügyességet kívánó műveletet lóháton nem végezhették el, hanem vagy a két comb közé szorítva, vagy rálépve bal kézzel görbítették vissza az íjat, és jobb kézzel akasztották rá az ideget. Az így működőképessé tett fegyverrel – mai kísérletek szerint – a mintegy negyvenöt fokos hajlásszögben százötven-százhetven,¹⁴³³¹ közvetlen célra irányzott lapos lövéssel hatvan-hetven méterre lehetett lőni; talán nem is távolabbra,¹⁴³⁵¹ de – mivel bármennyire is meglepő, könnyebb volt kifeszíteni, mint az egyszerű íjat – sűrűbben volt használható a magyarok nyugat-európai ellenfeleinek fegyverénél. A bal kézzel tartott íj húrját a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjával feszítették meg, egyben rögzítve a nyílvessző végét is. A hüvelykujj védelmére lapos íjfeszítő gyűrűt alkalmazhattak, de ilyen a hazai leletekben még nem került elő.^[436]‘

Újabban olyan, eddig ismeretlen íjtípus is napvilágot látott (Hódmezővásárhely-Nagysziget 63. sír), amelynek tömör íjkarvég-párját gímszarvasbika agancsából faragták a megfelelő alakúra, s ezzel olyan fegyverre tettek szert, amelyet tovább lehetett felajzva tartani.

Hadmenetben a felajzott íjat a vitéznek a keze ügyében kellett tartania, hogy bármilyen váratlan esetben is lőni tudjon vele. Mivel a markában nem szorongathatta, de keresztben a felsőtestére sem húzhatta, értelemszerűen szüksége volt egy olyan íjtartóra, amelybe a felajzott fegyver beleillett. Bár a szaktudomány a korabeli használatát kétségbe vonta, a legújabb helyszíni megfigyelések (Karos-Eperjesszög II, 52. és 60. sír, III, 11. sír) egyszer s mindenkorra bebizonyították a létezését. A már korábban is megismert, de csak ily módon azonosított rendeltetésű, sajátos formájú veretekkel díszített változatai alapján a készenléti íjtegez félíj alakú, lapos bőrtok volt, amelyet a derék bal oldalán az övre függesztettek. Szélessége a szájánál húsz­huszonhárom cm lehetett, a hossza pedig hatvan cm körüli. A különleges szépségű, 80-100 verettel és szegeccsel gazdagon kivert példányok minden bizonnyal méltóságjelvények is voltak.¹⁴³⁸¹ míg a kevésbé előkelő harcosok díszítetlen, esetleg csupán bőr- vagy textilrátéttel ékesített íjtegezt használtak. A készenléti íjtegezt baloldalt, a háromszöget közelítő alakú függesztőveretek (korábban: „tars_[4391függesztők”) segítségével ferde helyzetben, az övre akasztva viselték.

Használaton kívül az íjat leeresztették, hogy a rugalmasságát idő előtt ne veszítse el, és a nedvességtől, sőt a hidegtől is féltve az íjtegezbe csúsztatták, s a bal oldalon az övre akasztva viselték. Az íjtegez az íj leeresztett alakját követően szabott, szőrével kifelé fordítottan varrott bőrtok volt, amelynek szájrészét rendszerint fából, ritkán sima vagy faragott palmettamintás díszítésű, csontlemezből készített rátétpár borította (Kenézlő-Fazekaszug I, 11. sír; Szeged-Algyő 25. sír: más típus).

kioldása után e lemezek hátrahajtásával, az íj kiálló végét [4411

megmarkolva lehetett kihúzni a fegyvert az íjtegezből.

1. A kenézlő-fazekaszugi I. temető 11. sírjának rajza: Rekonstruált tárgyak: nyíltegez (A), nyereg (B), íjtegez (C). Régészeti leletek: varkocskarika (1), az öv veretei (2), csikózabla (3), kengyelpár (4), hevedercsat (5), a lószerszámot díszítő 10 átfúrt itáliai érme I. Berengár (888-015), valamint Provence-i Hugó és II. Lotár (931-945) uralkodása közötti időből (6), a nyíltegez függesztőkarikája (7), szájának szegélylemezei, 6 nyílcsúcs (8), a 17. érme (9), a nyíltegez akasztófülei (10), és fenekének szegei (11), az íjtegez szájának borítólemeze (12), csat és akasztófül (13), lókoponya és lólábcsontok (14)

A nyilakból nagy ritkán vesszejük körülkötözött s rozsdával átitatódott vége, általában azonban csak az egykor beleerősített vashegy őrződik meg a földben. A nyílcsúcsok többsége lapos, kissé gerincelt testű, rombusz vagy rövid, illetve hosszú vágóélű, deltoid alakú volt, gyakran domborodóan ívelődő élekkel. Ezeket harcra és vadászatra egyaránt használták. Ritkábban fordul elő leleteinkben a villásan kétágú, a domborúan ívelt élű háromszög alakú, a négyzet metszetű hegyű („páncéltörő”, pl. Tuzsér-Boszorkányhegy 6. sír) és a szakállas forma, ezeket néprajzi megfigyelések szerint inkább vadász, sőt halász nyílhegyeknek tekintjük. Majd mindőjüket hegyestüskéjük segítségével erősítették a vesszejük végének furatába, de vannak köpűs, a vessző végére húzható példányok is. Az ötven-hatvan centiméter hosszúságú szárat nyár-, nyír- vagy fűzfavesszőből készítették, alkalmasint nádat is felhasználtak erre a célra. A vessző nyílhegyes és húrbevágásos végeit körülkötözték, majd utóbbihoz felragasztották a nyíl iránytartását segítő tollazatot.⁴⁴²Különféle célokra különböző hegyű használtak, de általában a könnyebb hegyűekkel távolra, a nehezebbekkel közelebbi célpontra lőttek. A nyílcsúcs alá a vesszőre húzott furatos gömböcskével ellátott zengő (fütyülő) nyilak, illetve azok csont- [4441

vagy vasgömböcskéi a hazai leletanyagban ismeretlenek. Sajátos, a gyúlékony anyagba mártott kóc felkötésére alkalmas, egy- vagy [4451

kétosztatúan lyukas hegyű gyújtónyilaik is rendkívül ritkák (Budakeszi­Barackos 6. sír, Gödöllő, Nógrádsáp-Tatárka, Sárrétudvari-Hízóföld 214. sír); valószínű tehát, hogy ehhez a korabeli forrásokban gyakran említett tevékenységükhöz is általában a szokványos hegyű nyílvesszőket tehették a , , [446J,

húrra.

1. Honfoglalás kori nyílvessző (1), a nyílhegy felerősítési módja (2), a vessző vége a nyílaljjal (3). Nyílhegytípusok: lapos pengéjű nyílhegyek: rövid vágóélű deltoid alakúak (4-8), rombusz alakúak (9-13), hosszú vágóélű deltoid alakúak (14-17), véső alakú (13), villásan kétágú (10), ívelt élű (20). Háromszög és rombusz metszetű pengéjűek (21-22), köpűsek (23­25), szakállas hegyűek (24-26)

A nyílvesszőket a nyíltegez óvta meg a sérüléstől és a nedvességtől. Jelenlegi – még hiányos – ismereteink szerint a honfoglalás kori magyar tegez mintegy nyolcvan centiméter hosszú, lécekre szegelt bőrből vagy nyírfakéregből készített, cipó metszetű tok volt, amely a lapos oldalával simult viselője testéhez. A nyakánál volt a legkisebb átmérőjű, s ettől le- és fölfelé egyaránt kiterebélyesedett, alkalmazkodva a heggyel fölfelé belehelyezett nyílvesszőköteg alakjához. Nyakát és deszkafenekétvasabroncs fogta körül, az oldalát pedig függesztőfüles, illetve rombusz alakra kovácsolt végű, a tegez testén végig nem futó vaspálcák merevítették, de lehettek vasmerevítés nélküli példányok is. A tegez nyak fölötti része egy merev és egy lecsapható félből állt. Deszkafedele ferdén a tegez szája felé lejtett, amelyet kétoldalt egyenesen álló gallér keretezett. A fedelet és a gallért csont-, vas- és bronzlemezekkel díszítették/ illetve két oldalról ráhajló és rászegecselt vaspánttal erősítették meg. A tegez nyitott száját bőrtakaróval fedték a nedvesség ellen is, meg a vitéz kézfejének védelméül, ennek felső szélét a fedélhez, az alsót pedig a tegez nyakához erősítették. Egy gazdag temetkezésnek (Karos-Eperjesszög II, 52. sír) a veretsora jelezte ezt a bőrtakarót. A tegezt valószínűleg hosszant végignyitva lehetett megtölteni, s használat közben a lecsapható fedele által szabaddá tett szájnyílásán keresztül húzták ki belőle a vesszőket.

1. Honfoglalás kori íjtegez rekonstrukciója: az íjtegez száját borító csontlemezpár egyike (1), az íjtegez a belehelyezett íjjal (2), a bekötött íjtegezszáj (3), az íjtegez nyitott szája a benne lévő íj kiálló végével (4)

Eddig mindössze egyetlen sír (Magyarhomorog-Kónyadomb 11. sír) tegezének hossztengelyében sikerült apró bronzkapcsok sorát megfigyelni, amelynek a tegez oldatnyílásának összetűzésében lehetett szerepeugyanúgy, mint a tegezvázra szegecselt mandula alakú, gombos végű vaslemezkének (Hódmezővásárhely-Nagysziget 22. sír). A tegezt szintén az övön hordták: a jobb oldalra függesztették fel, gyakran háromküllős szíjelosztó karikák (Aspres-les-Corps) közbeiktatásával vagy csatokkal (Letkés-Téglaégető I, 59. sír). A nyilakkal tömött tegez olyan feltűnő sajátossága volt a magyar vitézek felszerelésének, hogy konkrét forrásemlítése is ránk maradt.¹⁴⁵⁰¹ Egyébként egy tegezben tizenöt-húsz nyílvessző biztosan elfért, de a X. századi magyar vitézek mellé – néhány kivételtől (13 db: Karos-Eperjesszög II, 60. sír) eltekintve – a gyakran igen változatos hegyű készletből hétnél többet nem tettek. Ezt tudatos eljárásnak kell tekintenünk, amelynek valószínű oka talán nem annyira a rangjelzésszerű megkülönböztetés, hanem inkább a túlvilágra utazás ezzel kapcsolatos képzetei lehettek.¹⁴¹¹

Mind a távolsági harcban, mind a test-test elleni küzdelemben eredményesen használhatták a harcolók a lándzsák különféle típusait. A nem közvetlen testközelben lévő ellenfelet hajítódárdával támadhatták meg; ezt a fegyvert (pilum) több kortárs elbeszélés is megemlíti, sírleletben viszont még nem akadtunk a nyomara.¹⁴⁰³¹ A temetkezések ugyanis nagy ritkán csak döfőlándzsát, illetve annak húsz-negyven centiméter hosszú vashegyét örökítették ránk, míg a csaknem két méter hosszúságú fanyele a

[4541 földben elkorhadt. Ezzel a fegyverrel lóhátról döfhették le az ellenfelet.

A ránk maradt, különféle levél alakúra kovácsolt hegyű, köpűs lándzsacsúcsokon (Kistokaj-Gerendai-dűlő 67. sír) kívül rusz-orosz eredetű a legjellegzetesebb s egyben feltétlenül keletről hozott típus a metszetben csaknem kereszt alakúan négyélű hegyű és tölcséres köpűjű pika volt (Tiszabezdéd 7. sír, Majs-Udvari-rétek szórvány). A leletek csekély száma miatt nem tudjuk – bár nem is valószínű -, hogy hajító- és döfőlándzsával ugyanaz a vitéz is fel volt-e szerelve, s azt sem sejtjük, hol tartotta használat előtt a fegyverét; mivel azonban a hátára akasztott s a mozgását akadályozó kopjatok elképzelhetetlen, feltételezhetően inkább a nyeregre málházta fel. A temetkezésekben sem azért annyira ritka ez a fegyver, mert a hosszú lándzsanyél nem fért volna bele a sírgödörbe, hiszen előkerült olyan példány, hogy a helyzetéből ítélve biztosan ép nyéllel (Szob-Vendelin 83. sír), de olyan is, hogy feltétlenül kettétört nyéllel (Tiszabezdéd 7. sír) fektették a halott mellé; hanem a lándzsa sírbéli hiánya talán inkább azzalmagyarázható, hogy a hozzátartozók az elhunyt vitéz zászlós lándzsáját sírjelül, nyelével a sírhantba szúrták.¹‘⁴⁵⁵¹

1. A kenézlő-fazekaszugi I. temető 25. sírjának rajza: varkocskarika (1), fokosbalta (2), szablya (3)

A közelharc fő fegyvere a korabeli forrásokban kardnak (gladius) nevezett szablya volt, csak egy kortárs eposz különböztette meg az Európában ekkor általánosan használt egyenes, kétélű kardot a pannóniabeliek fegyverétől, amely „csak egy éllel ejt sebet”.¹⁴⁵⁶¹ A mintegy [457] hetven-kilencven centiméter hosszú szablya enyhén ívelt, hatvan­hetvenöt centiméter hosszúságú, egyélű pengével bírt, amelynek tompa fokát a hegyétől visszamért, nagyjából harmadnyi hosszán ugyancsak élesreköszörülték. Ezt nevezzük fokélnek, s ha a fokél kiugrott a fok vonalából, török szóval: elmannak. A pengét a fokánál lecsonkolt sarkú rombusz metszetűre kovácsolták úgy, hogy hosszában a fok mentén – mindkét oldalon – egy keskeny, a fokél indulása táján elsekélyesülő árok: a vércsatorna futott rajta végig. Az ily módon kialakított penge erősebbé, rugalmasabbá s egyúttal könnyebbé is vált.

1. Honfoglalás kori szablya rekonstrukciója: elölnézetben (1), a fok felől

(2), a hüvely (3). A szablya szerelékének változatai: markolatgombok (4-7), a markolat tövét borító gyűrű (8), keresztvasak (9-11), pántos és lemezes függesztőfülek (12-14), koptatók (15-17)

Szembetűnő a pengével egy darabból kovácsolt markolatvasnak a hosszú él felé hajlítása, aminek következtében a markolat és a fokél tengelye csaknem egybeesett, ezért ez a szablyatípus szúrásra is alkalmas volt. A penge gyakran körbehegesztett lemezpánttal is megvastagított tövén ült meg a markolatra húzott és a markolatborítással leszorított, s eltérő műhelygyakorlat szerint vagy vasból kovácsolt, vagy bronzból (egyetlen esetben ezüstből: Orosháza-Pusztaszentetornya) öntött keresztvas (= ellenző), amely általában a közepén volt a legszélesebb, s itt egy lapos gúlaalakú kiemelkedés díszítette. Elkeskenyülő szárai kétoldalt a penge felé hajlottak, és tömör gömbökben vagy korongokban végződtek. A keresztvasnak az volt a szerepe, hogy megállítsa a pengén végigsikló ellenséges fegyvert, s ezzel megóvja a szablya markolatát tartó vitéz kézfejét, aki a hüvelykujját vívás közben rá is támaszthatta a keresztvas végére. A már említett markolatborítás két, kellő alakúra faragott falécből állt össze, ezeket a markolatvasra – azt körülölelően – szegecselték fel, s bőrrel vonták be, vagy (és?) páros-ellentétes sodratokba csavart fémhuzallal tekerték és kalapálták körül (Beregszász/Beregovo-Kishegy, Tiszavasvári- Aranykerti-tábla 1. sír).^[458 A markolatra, a keresztvas fölé néha palmettamintás, nyelves markolatgyűrűt húztak (Geszteréd-Kecskelátó- dűlő, Karos-Eperjesszög II, 52. és III, 11. sír, Rakamaz-Strázsadombi-dűlő A. sír (?), Tarcal-Rimai-dűlő 4. sír, Tiszafüred környéke), vagy a markolat él felőli szélére azonos mintázatú markolatlemezt is erősítettek (Arad- Csálya, Karos-Eperjesszög II, 52. és III, 11. sír). Néhány példányt (Szob- Vendelin 51. sír, Tornóc/Trnovec nad Váhom-Remíz 183. sír) faragott háló-, illetve palmettás díszű markolatborító csontlemezzel is felszerelt az ügyes kezű tulajdonosa. Sok esetben a markolat végét lapított henger vagy körte alakú, lemezből hajlított vagy öntött markolatgomb zárta le, s óvta meg a sérüléstől, sőt a körte alakú gomb kiszélesedése még a tenyér élének, a markolattüske (Karos-Eperjesszög II, 11. sír) pedig az ujjaknak is támaszt adott. Használat közben a fegyver kézben maradását biztosító csuklószíjat húztak a kézfejre, s ezt a szíjkarikát a markolat elülső oldalára szegelt vas-, bronz- vagy ezüstrozettával díszített szegecs gyűrűs fejébe fűzték (Karos- Eperjesszög II, 52. sír).

A szablyát két, az övről baloldalt lelógó, veretekkel is díszített kisszíjra csatolták fel, a szablyahüvely függesztőfülein húzva azokat keresztül. A hüvely formáját a penge alakját követően fából faragták és gyalulták ki úgy, hogy két félből összeállítva az alkalmas méretű üreget zárta be. A fahüvelyt vászonnal, majd (ló)bőrrel vonták be, s erre szegecselték rá a hüvely száját ékesítő, s azt egyben a penge élétől is védő, s gyakran a felső függesztőfüllel egyesített torkolatveretet; lejjebb a másik függesztőfület s a végére a koptatót (= hüvelyvéget, sarupántot), vagyis az ellipszis metszetű, cső alakú, az előoldalán gyakran U kivágású fémlemez vagy kéregöntésű védőburkolatot.

A honfoglalás kori vasverők jó minőségű szablyákat kovácsoltak, az ötvösök pedig nagy hozzáértéssel éltek a szablyák fémszerelékének felületeáltal kínált díszítőlehetőségekkel. Az ezek alakjához tervezett, és a sajátos magyar ízlés szerint kivitelezett, domborított, vésett palmettamintás vagy (nemes)fémberakással kiemelt, vonalas mintázattal díszített szablyákat a legszebb X. századi leletek közé sorolhatjuk (Geszteréd-Nyíri-puszta, Karos-Eperjesszög II, 52. sír, III, 11. sír, Kassa/Kosice környéki szórvány, Rakamaz-Strázsadombi-dűlő A. sír, Tarcal-Vinnai-dűlő 4. sír, Tiszasüly- Éhhalom férfisír). A felsorolt fegyverek olyan egyezéseket és hasonlóságokat mutatnak egy nevezetes szablyával, a bécsi Schatzkammerban őrzött ún. „bécsi szablyával” vagy „Nagy Károly karddal”, hogy egyre megalapozottabban tarthatjuk azt is kijevi rusz ötvöstudással rendelkező magyar mesterek remekének. Az említett szablyákon kívül további összevetésekre is lehetőség adódik (a kassai és a tiszafüredi szablya torkolatverete és függesztőfüle, a veszkényi zabla és a mezőzombor-bálványdombi karperec mintázata, s nem utolsósorban a budapest-pestlőrinci szablya vércsatornájába illesztett bronzlemezbetét stb.), megerősítve a bécsi pompás fegyver magyar eredetének feltételezését. A földbe sohasem került – ezért maradt ránk pl. rájabőr bevonata -, s minden bizonnyal I. András király özvegye, Anasztázia királyné adta ajándékba a magyar királyi udvarban Attila hun uralkodó örökségéből valónak tartott szablyát Nordheimi Ottó bajor hercegnek, aki 1063-ban trónra segítette Salamont. A legendássá vált fegyver ezután több kézen

[459] keresztül jutott a német-római birodalom császári jelvényei közé.

A viszonylag rövidre húzott kengyelszíjra csatolt kengyelbe támaszkodó, s a nyeregben behajlított lábbal – szinte rugószerű készenlétben – ülő lovas a ló mozgási energiáját is hasznosítva, törzsének és karjának összehangolt mozdulatával segítve, csuklóból irányította a szablyát, és nem annyira a viszonylag könnyű (kb. fél kilogramm) fegyver súlyával, hanem inkább a pontos irányításával segítette a hasítást. Az ívelt vonalú, felülről lefelé vezetett lendítéssel az él, felfelé rántásnál a fokél veszélyeztette az ellenfelet vagy a lovát.^[460 Mivel a szablya viszonylag ritka a honfoglalás kori vitézek fegyveres sírjaiban, nagyon valószínű, hogy nemcsak a halotti felszerelésben, hanem a földi harcokban sem mindenki rendelkezett vele. A drága mívű példányok jól illeszkedtek az előkelő viselet többi rangjelző tárgyához, de az egyszerűbb kivitelű darabok sem a közharcosokhoz tartozhattak valahogy úgy, mint még a XIII. századi mongolok között is.^[461

A kevésbé rangos harcosok kezében éppen a lemezsisakkal és a gyűrűspáncéllal vagy fémpikkelyes bőrpáncéllal védekező ellenféllelszemben volt hathatós fegyver a sokféle harci balta; ezeket a források bárd, szekerce, kétélű (ascia, dolabrum, bipennis) néven említik, s használatukat a kalandozások forrásai is megemlítették.¹‘⁴⁶²¹ A temetkezések leletei is jól mutatják, hogy elődeink különösen a „kétkarú” példányokat kedvelték, ezeknek egy szélesebb vagy keskenyebb – tehát alabárd, bárd, szekerce vagy balta alakú – pengéje s a köpű ellentétes oldalán pengeszerű, de tompa hátú nyúlványban vagy tömör gombban végződő foka volt; vagyis hasítani és zúzni egyaránt lehetett velük. E fegyver típusai: a balta (Kiskunfélegyháza-Radnóti u., Püspökladány-Eperjesvölgy 205. sír), kettős balta (Budapest-Csúcshegy 2. sír), baltás balta (Karos-Eperjesszög III, 3. sír), baltás szekerce (Karos-Eperjesszög II, 11. sír, Przemysl-Rycerska ul. 6. sír), baltás bárd (Doroszlo/Doroslovo),¹⁴⁶³¹ fokos balta (Hajdúszoboszló- B_xe_zrcsényi u., Karos-Eperjesszög II, 69. és III, 8. sír), fokos_{_}bárd (Csekej/ Cakajovce-Templom-dűlő 575. sír), fokos alabárd (Karos-Eperjesszög II, 16. sír, Kecel-Vádéi-dűlő 2. sír), kettős fokos (Szabadkígyós-Pálligeti-tábla 7. sír) stb. Természetesen a hadmenetben szükséges famunkákhoz a felsorolt fajták némelyikét is kézbe kaphatták, de azért az erdőirtás, táborverés, tüzelőgyűjtés inkább a ma is használatos balta- és fejszeformákhoz közel álló alakra kovácsolt példányokat követelt. A sírokból ezek is napvilágot láttak, de mindig olyan méretben (hossza: tizenöt-húsz centiméter), s ebből következően viszonylag csekély súllyal (harmincöt dekagrammig), hogy alkalomadtán fél kézzel, fegyverként is használhatták őket (Püspökladány-Eperjesvölgy 205. sír). Fanyelük hosszúsága legfeljebb nyolcvan centiméter körüli lehetett, s a köpűnyílásban mérhető vastagságuk sem haladta meg a három centimétert. Nem tudjuk, hol tartották a vitézek baltájukat, de mivel lóháton is a kezük ügyében kellett azoknak lenniük, valószínűleg valamilyen módon a nyeregre erősíthették fel őket. Egy „kettősbalta” nyelére kampós gyűrűt húztak fel egészen a vas alá (Budapest-Csúcshegy 2. sír), talán ez akadt meg a nyereg feltételezett szíjhurkában. Néhány példány pengéjén kerek lyukacska (Doroszló/Doroslovo) jelzi a bőr védőhuzat felerősítésének módját. Mivel a sokféle balta célszerű szerszám és hatásos fegyver is volt egyben, használata általános lehetett (a XIII. századi mongoloknál kötelező

[464]

volt a szekerce tartása), a sírokba viszont aránylag ritkán került.

A szakirodalomban és a képzőművészeti ábrázolásokon rendíthetetlenül tovább élő felfogás ellenére őseink buzogányt egyáltalán nem használtak,temetkezéseikből e fegyver maradványa még sohasem került elő,^[465 mindössze egyetlen, szíjon forgatott csont ostorbuzogány (?) (Szered/Sered’-Mácsai-dombok I, 19. sír) sorolható még ehhez a fegyvertípushoz.

1. Honfoglalás kori baltatípusok: baltás szekerce (1), baltás bárd (2), fokos balta (3-4), fokos bárd (5), kettős fokos (6), balta (7-8), bárd (9), nyéltámaszos balta (10) és bárd (11)

Ha a les, az ostromzár vagy a falak vívása éppen úgy kívánta,^[4661‘ a magyar vitézek leszálltak a lóról, egyébként azonban szinte összenőttek velük. Az idegennek úgy tűnt, hogy „lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni.”¹‘⁴⁶⁷¹ Lovaik „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos izmú, eleven, tüzes és átlagban csak 1,40 métermarmagasságú állatok voltak, amelyek főleg vágtatva jártak. Istállót sohasem láttak, és hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak”^[4681 A kizárólag lovas vitézekből álló portyázó sereget még további „nagy csapat ló, mén és kanca is [követte], részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig a sokaság látszatának

[469]

keltése végett”. Ezenkívül a vezetéklovakra és a lovak húzta szekerekre málházták fel a tartalék fegyverzetet (íjakat, nyílvesszőkkel teli tegezeket, [470]

hajítódárdákat), a sátrakat és az élelmet: a szárított és porított húst, a pirított gabonamagvakat, a búza-, árpa- és köleskását, bőrtömlőkben a kumiszt, bort vagy a vizet, a bőrtömlőből szerkesztett úti zuhanyozót, s végezetül a szekereken szállították a sebesültjeiket, betegeiket és a gyengébb foglyaikat, no meg a zsákmányt. Nem véletlen tehát, hogy a lótenyésztés mesterei voltak, s a lovaikat jól kelendő, a szomszédaik által vágyott árunak is tekinthették, amint azt Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem megjegyzése is tanúsítja a Perejaszlavecbe hajtott eladó hátasaikról. A sírleletekből a lovak egykori lényét is magunk elé képzelhetjük, mert elődeink a halotti toron elfogyasztott ló élvezhetetlen részeit, a bőrben hagyott fejet és a lábvégeket az elhunyt mellé fektették, s ezek a ránk maradt csontok meghatározhatók és mérhetők. Ily módon derült ki, hogy mént és heréltet választottak rendszerint a túlvilági hátas szerepére, de az is előfordult, hogy gazdája mellé valóságos „táltost”, ferde fejű és szájú mént helyeztek (Izsák-Balázspuszta). A sírokból teljesen hiányzik a patkó, ebből következik, hogy a lovak patkolásának nem érezték szükségét. Ugyancsak semmi nyoma annak a vas- vagy nemezborításnak, amely egy kortárs feljegyzés szerint az előkelők lovainak szügyét fedte.^[422

21. Honfoglalás kori férfi lószerszámok rekonstrukciója.

A lószerszám többi alkotórésze azonban jól ismert a korszak temetkezéseiből. Férfi-, illetve fiúsírban csak nemrégiben találtak ezüstlemezekkel borított (Karos-Eperjesszög II, 52. sír), vas- vagy bronzlemezzel pántolt kápájú (Eger-Répástető 1. sír, Szered/Sered’-Mácsai- dombok I, 15. sír), valamint indás-palmettás mintázatú, faragott csontlemezekkel díszített (Gádoros-Bocskai u. 3. sír, Izsák-Balázspuszta) nyerget, ugyanis általában az egykori pásztornyergek alapján rekonstruált X. századi magyar nyereg főként szerves anyagú alkotórészekből állván, a földben csaknem nyomtalanul megsemmisült. Felkapó végű s hátrafelé keskenyülő, a ló mozgékonyságát nem akadályozó két oldaldeszkára épült ez a nyereg, amely csak a közepén feküdt fel a ló hátára, illetve marjára. Ebbe csapolták be a fakápákat, amelyek közül a hátsó lényegesen laposabban emelkedett fel, mint az első, s így nem gátolta a lovas

[473] testmozdulatait, például a hátrafelé fordulását íjazás közben. A kápák között feszítették ki a farbőrt, amit szíjazás rögzített rugalmasan. Bizonyára kivarrott vagy rátétes díszű nyeregtakarót is használtak, sőt az is elképzelhető, hogy ezt ezüstlemezkékkel, zsákmányolt érmékkel tették csillogóvá. A hosszabb lovagláshoz szokott vagy kényszerült férfiak a meredekebb oldaldeszkájú nyergüket a ló nyakához közelebb hevederezték fel, mert így kiküszöbölhették a fárasztó, a ló lépésének ütemére rugózó ülésmódot. Az eddig előkerült férfinyergek különböző részleteiből

[474] következik, hogy típusaik tekintetében még van felfedezni való.

1. A Komáromszentpéter/Dolny Peter-kisréti 61. sír rajza: 2 varkocskarika (1), favödör füle és abroncsai (2), kétélű kard (3), 6 nyílcsúcs (4), csont tegezfedél-borító lemez (5), 2 vaskés (6), a késhüvely borítása (7), 2 csikózabla (8), kengyelpár (9), hevedercsat (10), 3 szíjelosztó karika (11), lókoponya és lólábcsontok (12)

A nyereg rögzítőszíjai közül a hasat átfogó hevedert sohasem, a szügyelőt és a farhámot pedig ritkán – s talán csak az előkelő vitézek nem is mindennapi, hanem alkalmi felszerelésében – terhelték meg fémveretek fölösleges súlyával, ezért csak a legújabb gondos ásatási megfigyelések alapján ismertük meg olyan részletességgel a díszítési rendszerüket, mint a sok hiteles ásatási tapasztalat segítségével rekonstruált női, ún. rozettás lószerszámzatét. Korábban ugyanis a szóba jöhető rangos férfisírok többségét régész nem figyelhette meg (Bana-Ördögástahegy 1. sír,Geszteréd-Nyíri-puszta, Ladánybene-Benepuszta). A rendelkezésre álló anyagból kiderült, hogy a ló fejére kapcsolt és a zablát tartó szíjazatot, azaz a hagyományos, illetve a homlokkeresztes szerkezetű kantárt, apró, levél alakú veretekkel s a zablába kapcsolás előtti helyen kis szíjvégekkel verték ki (Budapest-Farkasrét, Karos-Eperjesszög II, 52. sír, Szakony 1. sír), vagy pillangó formájú veretekkel és kerek kantárrózsákkal (Karos-Eperjesszög II, 29. sír), illetve ugyancsak kerek kantárrózsákkal kísért levél alakú veretekkel (Karos-Eperjesszög III, 11. sír) díszítették. A nyerget rögzítő szügyelőt és farhámot a szélesebb övveretekhez hasonló lószerszámveretekkel tették díszessé, méghozzá a teli és a kivágásos (tehát sallangozható) példányok szabályos ritmusú váltogatásával (Budapest- Farkasrét, Szakony 1. sír). Ritkábban különféle készítésmódú, levél alakú csüngőket (Karos-Eperjesszög II, 52. sír, III, 11. sír), egészen ritkán pedig bajelhárító szerepű csörgős csüngőket (Budapest-Farkasrét, Kolozsvár/Cluj- Napoca-Zápolya u. 11. sír, Zemplén/Zemplín-Szélmalomdomb), vagy tömören öntött, levél alakú csüngőket (Bodrogszerdahely/Streda nad Bodrogom-Bálványhegy, 1937. évi ásatás leletei között) is besoroltak a szügyelő és a farhám egyéb veretei közé, mások viszont megelégedtek a hadjáratokon zsákmányolt nyugat-európai (Kenézlő-Fazekaszug I, 11. sír, Kiskunfélegyháza-Radnóti u.), vagy a kereskedelemben beszerzett arab (Karos-Eperjesszög II, 7. sír) pénzek felerősítésével is. Az említett különleges szépségű lószerszámot tartalmazó síroktól eltekintve a hétköznapi szerszámzatot legtöbbször csak a zabla, a kengyelpár s a hevedercsat együttese és sírbeli fekvése jelzi, kiegészülve néha a halott feje alá tett nyereggel (Kecel-Lehoczky-tanya 2. sír, Mindszent-Koszorús-dűlő 2. sír, Tiszabezdéd 1. sír).¹⁴⁷⁶¹

1. Honfoglalás kori zablák: kétkarikás csikózablák vékony (1), illetve vastag (2) szájvassal, négykarikás csikózabla (3), oldalpálcás zabla (4), 11. századi egyrészes szájvasú besenyő zabla (5)

A harcosok körében a két- vagy négykarikás csikózabla használata volt a népszerűbb, míg az előkelők inkább az ún. pofarudas (= oldalpálcás) zablákat kedvelték. A kétkarikás csikózablánál a pofaszíj és a fogószár (= vezetékszár, kantár) egy-egy végét oldalanként ugyanabba a zablakarikába kapcsolták, emiatt az nehezebben volt mozdítható, kezelhető. A négykarikás zablánál oldalanként két-két, egymásra merőleges síkban álló karika fogadta be külön-külön az említett szíjakat, ezért ez a zabla a ló finomabb irányítására is alkalmassá vált, s a hátas sem tudta a fogai közé rántva időlegesen használhatatlanná tenni. A pofarudas zabla onnan kapta nevét, hogy különféle alakúra kovácsolt vagy bronzból öntött, illetve csontból (s talán fából is?) faragott, díszesen megmunkált – a ló szájának két oldalán függőlegesen felálló – oldalpálcái voltak, hogy megakadályozzák a zabla becsúszását a ló szájába. Mindkét típust a csuklós, két egyenlőtlen hosszúságú tagból álló, aszimmetrikus szájvas jellemzi; ily módon küszöbölték ki az időnként csak fél kézzel irányított ló fejének önkéntelen félrehúzását: a paripa szájának bal oldalára került a rövidebb szájvas. A vastagabb, legömbölyített élű szájvassal készített zablák a ló kíméletesebb késztetésére szolgáltak, ezzel szemben a vékony, négyzetmetszetűen éles pálcából készültek, vagy a dudoros, tarajos felületű, sőt láncos szájvasú (Karos-Eperjesszög III, 18. sír) zablák az érzékeny szájpadlású hátas kíméletlenebb, de a harc könyörtelen követelményeihez alkalmasabb vezetésére voltak jók. A zablát gyakran fa, ritkábban csont zablapecek (Szarvas-Lenin u. 2. sír) közvetítésével kapcsolták be egyikoldalán a zablakarikába, hogy leszerszámozás helyett csak ezt a pecket kelljen kiakasztani ahhoz, hogy a ló gyakorlatilag felszerszámozottan – ideiglenesen az álla alá akasztott zablával – akár a harc rövid szüneteiben is legelhessen.¹‘⁴⁷⁷¹

A nyeregről – csattal vagy csontpecekkel (Endrőd-Szujókereszt 1. sír) állítható hosszúságú – kengyelszíjakon függő kengyelek csaknem kivétel nélkül ívelt talpalójúak voltak, jelezvén, hogy tulajdonosuk puha talpú bőrcsizmában járt. A kengyelek szárait leginkább a körte alakját megközelítő ívelésűre kovácsolták, s a kengyelszíjat rendszerint a szárak találkozási helye fölé négyszegletesen kiugró fül nyílásán vezették át. Több szerencsés megfigyelés nyomán kiderült, hogy megvasalt fülű fakengyelt is használtak, ez könnyebb és házilag is elkészíthető volt, s télen nem vezette el oly gyorsan a láb melegét, mint az emiatt bőrrel, nemezzel vagy textillel burkolt vaskengyel. Keményfából, gőzöléses hajlítással kialakított formáját egy vaskengyeltípus is őrzi („vállába kovácsolt fülű kengyel”); ugyanúgy, mint ahogy a többi vaskengyel bizonyos részletei – a talpaló hármas bordázása, a díszítés módja stb. – is a régebbi, szerves anyagból (kötél, szíj) készült formákat idézik. A kengyeleket is aszimmetrikusan méretezték: a ló felé forduló, belső száruk ívelése meredekebb, a külsőé domborúbb volt. A rangosabbak előszeretettel választották a nagyobb méretű, nehezebb, bukáskor a lábról ellendülő példányokat, mert a kis kengyelbe beakadó láb könnyen baleset okozója lehetett. Az előkelők a csillogó viseletükhöz és felszerelési tárgyaikhoz alkalmazkodva a kengyeleiket is gyakran díszítették; arany-, ezüst- vagy bronzhuzalok különféle mintájú bekalapálásával vagy ötvösmunkával ékessé tett lemezkék ráforrasztásával (Balkány, Beregszász/Beregovo-Kishegy, Karos- Eperjesszög szórvány, Oros-Nagyszőlő, Rakamaz-Strázsadomb A. sír?, Szered/Sered’-Mácsai-dombok I, 1/57. sír). A sírokban gyakran találunk felemás kengyeleket, s e jelenségnek is valós oka lehetett: a lóra felülni kívánó vitéz csak a bal kengyelt igazíthatta a lábához, s különösen ha vágtában is indult, a jobb kengyelt csak a lábfejével tapogathatta ki. A bal oldali, kisebb kengyelben tehát jól megtámaszkodhatott, míg a jobb oldali, nagyobb kengyelt könnyebben megtalálhatta.⁰⁸⁰¹

1. Honfoglalás kori kengyelek: vaslemez borítású fülű fakengyel (1), vállába kovácsolt fülű (2-3), körte alakú (4-6), trapéz alakú, dudoros szárú

(7) kengyelek. Nyugat-Európában zsákmányolt háromszög alakú (8), keresztben álló fülű (9) kengyel.

A X. századi magyar harcosok lovaikat nem sarkantyúzták, ezért sírjaikból sarkantyú sohasem került elő. Hátasukat keleti módra, lovaglókorbáccsal (vagy térddel és sarokkal) serkentették, de ennek sem maradt nyoma, mert főként szerves alkotórészei a földben elenyésztek. Máig is vitatott, hogy a korbács rövid fanyelének végére húzták-e rá a ritka sírleletként előbukkanó, rendszerint madárfej – bagoly, kanalas gém, tőkésréce – alakúra faragott vagy hengeresre készített, köpűs csonttárgyakat (Földeák, Hajdúdorog-Temetőhegy 2. sír, Szabadbattyán-Külcsapda 3. sír, Szeghalom 11/82. lelőhely 7. sír).^,[48i]

A fentiekben részletesen bemutatott könnyűfegyverzetű lovasokból szerveződött, mindmáig ismeretlen hadijelvények alatt vonuló kalandozó csapatok váltakozó sikerrel, de azért inkább eredményesen vették fel a harcot a nyugat-európai és bizánci seregekkel. A győztes csatákban nagy mennyiségű ellenséges fegyvert zsákmányolhattak, s a prédával rakott szekereken haza is szállíthatták azokat. Nem zárható ki tehát az a történetileg indokolt feltevés, hogy e fegyverek némelyikét – talánelsősorban a szablya helyett a kétélű kardot – használatba is vették,^[483] de ez az „áttérés” a X. század első felében aligha lehetett tömeges méretű. A feltárt régészeti anyagban ugyanis a fegyveres sírokat, s nem utolsósorban éppen a szablyás férfiak temetkezéseit lehet indokoltan a portyázó vitézekhez kapcsolni. Ezt az önmagában is logikusnak látszó feltevést a bizonyosság fokáig erősítette az a tény, hogy a korábban számításba vett hetvenegy szablyás temetkezésből tízben kalandozás kori érmék is napvilágot láttak (a legfiatalabb pénzük jelezte terminus post quem sorrendjében: 896 után: Biharkeresztes-Vasútállomás 1. sír, Eger-Répástető 1. sír, Orosháza-Pusztaszentetornya, Rétközberencs-Paromdomb 1. sír, Tiszaeszlár-Bashalom II, 7. sír; 907-912 után: Tiszasüly-Éhhalom; 913 után: Kenézlő-Fazekaszug I, 14. sír; 915 után: Ladánybene-Benepuszta; 918/919 után: Sárospatak-Baksahomok 1. sír; 927 után: Eger- Szépasszonyvölgy A. sír). Ezzel szemben a szablyásokkal akkor összevetett harminc kardos temetkezésből mindössze egyetlen, s ráadásul bizánci típusú (?) példányt kísért csak – 931 utánra keltezhető – érme (Kunágota 1. sír), míg a tíz szablyamarkolatú kardos vitéz közül kettőt temettek el pénzzel: az egyikük érméje a 948 utáni időből való (Szeged-Csongrádi út 1. sír), a másik temetkezésben – ha rekonstruált leletegyüttese valóságos – tarsolylemez és meghatározatlanul elveszett arab dirhem volt

[484]

(Bodrogvécs/Somotor-Véc). Más megközelítéssel az ellentmondás még élesebb: a félszáz honfoglalás kori fegyveres – és arab, bizánci, nyugat­európai – érmés temetkezésből (32. kép) tehát tíz tartalmazott szablyát, egy kardot és kettő szablyamarkolatú kardot, sőt ez utóbbi háromból kettőt kísért a szóban forgó tizenhárom sír legkésőbbi zárópénze. Mindebből még megalapozottabbnak tűnik az a – korábban már elfogadottnak tekintett, de újabban ismét megkérdőjelezett – vélemény, hogy a kétélű kardok csak a X. század második felében terjedtek el a magyar vitézek között, s jutottak eltemetésük során a földbe. Jobb magyarázat híján nagyon valószínű, hogy ez a változás azzal a politikai lépéssel kapcsolatos, amelyre Géza nagyfejedelem a kalandozások lezárulását (970) és a német-bizánci szövetség létrejöttét (972) követően kényszerült. 973-ban követeket küldött Quedlinburgba a birodalmi gyűlésre, akik bejelentették a kereszténység felvételének magyar óhaját. A meginduló térítéssel egy időben sváb, majd bajor lovagok jelentek meg az országban, s feltételezhetően az ő katonai tanácsadó tevékenységük eredményeképpen léptek fel bizonyos változások a magyar hadszervezetben. Mindehhez a német kereskedők ishozzájárulhattak, s a nagyfejedelem megrendelésére szállítani kezdhették a Rajna-vidéki fegyvergyártó műhelyekben készített kétélű kardokat.^[485 Ekkortájt alakult ki a magyar haderőnek az a hármas tagolódása, amely – ha változó arányban és tartalommal is – egészen a XIV. század végéig fennmaradt.

A sereg magvát ezután az a nehézfegyverzetű elit csapat alkotta, amelyet a nagyfejedelem – később a király – országának előkelőiből, a rusz-orosz származású testőrségből^[486 és az idegen (sváb, bolgár, fehér-horvát, majd bajor) lovagokból szervezett. Többségük minden bizonnyal keresztény volt, és mivel valószínűleg mindegyiküknek a fejedelmi (királyi) központok templomai körül nyitott új temetőkbe kellett temetkezniük, ennek következtében lovuk, fegyvereik, valamint egyéb viseleti tárgyaik és ékszereik többsége nélkül helyezték őket végső nyugovóra, maradványaikat régészetileg nem tudjuk elkülöníteni, s fegyvertörténetileg értékelhető tárgyakat sem örökítettek ránk. Ahhoz nem férhet kétség, hogy fegyverzetük a korabeli nyugat-európai kívánalmakhoz idomulhatott, vagyis lándzsával, karddal, páncéllal voltak felszerelve.^[487

A nagyfejedelem és szövetségesei korábban kizárólag könnyűlovas harcosainak felszerelését is megérintette az új idők kényszere, s ennek régészetileg jól megfigyelhető nyoma maradt: a X. század második felétől, utolsó harmadától keltezhető temetkezésekben megjelent a kétélű kard, a szablyamarkolatú kard, s feltűntek új lándzsa-, balta- és kengyeltípusok is. Mivel azonban e vitézek – ugyancsak sírmellékleteikből következtetve – lényegében véve továbbra is lovas íjászok maradtak, nehézfegyverzetű lovasnak (lovagnak) nem, legfeljebb átmeneti típusú lovasnak tekinthetők. ^[488] Régészetileg két-három nemzedékük figyelhető meg, túlnyomórészt a köznép temetőinek X. század végi-XI. század eleji, viszonylag leggazdagabb temetkezéseiben. Sírjaik ugyanis csak a szegény környezetükhöz képest tekinthetők módosaknak, mert rendszerint (kivétel: Székesfehérvár-Rádiótelep A sír) kevesebb és egyszerűbb tárgy kísérte őket, mint a korábbi idők szablyás harcosait: nem helyeztek melléjük veretes övet, sem tarsolylemezt (egyetlen kivétel lehet az említett bodrogvécsi/Somotor-Véc-i sír). E feltűnő jelenségnek az lehet az oka, hogy a náluk előkelőbbek ez idő tájt már keresztény módra, azaz régészetileg „melléklet” nélkül kényszerültek temetkezni, ők maguk meg – köznépi származásúak lévén – nem juthattak el a társadalmi ranglétramagasabb fokaira. Bár magyarok voltak (sem tárgyi, sem temetkezési szokásbeli nyoma sincsen idegen eredetüknek), egyaránt lehettek a helyi közösségből kiemelt vagy oda máshonnan telepített katonák, akiknek a temető rendszerébe illeszkedő, de ugyanakkor a környezetüknél gazdagabb temetkezései jelzik, hogy a közösség személyükben vezetőit tisztelhette. Rétegük valószínűleg a központi hatalommal való szorosabb kapcsolata miatt kényszerült felhagyni a lovas és fegyveres temetkezés kirívóan pogány szokásával valamikor a XI. század első évtizedeiben.

A nehézlovasság és az átmeneti típusú lovasság mellett tovább élt a könnyűlovasság is. A fejedelmi, majd a királyi hatalom megerősítését célzó törekvéseknek egy ideig még ellenszegülni képes előkelők és vitézeik, valamint a fegyverrel rendelkező szabadok minden bizonnyal megőrizték könnyűfegyverzetű jellegüket és felszerelésükeTT⁹¹de pogány szertartású temetkezéseikkel legfeljebb a XI. század derekáig számolhatunk. Az óvatos fogalmazás oka az a tény, hogy a kalandozás kori érméket már nem tartalmazó sírjaik keltezéséhez igen kevés támpontunk van a X. század második felében és a XI. század elején. Bár magyar pénz még eddig nem bukkant fel temetkezéseikben, azok korát nem lehet az önálló pénzverésünk előtti időszakra szorítani, hiszen elképzelhető, hogy valamilyen okból nem éltek e pénzek sírba tételének szokásával. Végső soron tehát a pogány felkelések vérbe fojtásának koráig (1061) hihetünk – ha régészetileg nem is bizonyítható módon – abban, hogy pogány vitézeket lovuk és fegyvereik [4901

kíséretében hantoltak el.

A nehézfegyverzetű lovasság felszerelésének tárgyalására a XII-XIII. század keretei között kerül sor, s feltételezve, hogy a könnyűlovasok fegyverzetében a XI. század elejéig lényeges változás nem történt, az alábbiakban csak a régészeti hagyatékában jól megragadható átmeneti típusú lovasság felszerelésének új elemeit vesszük sorra.

E katonák távolsági fegyvere az íj maradt, s íjász felszerelésük semmiben sem változott. A „kardosoknak” a korábbi idők „szablyásaihoz” képest mutatkozó „elszegényedését” a már említetteken túl az is jelzi, hogy hét nyílvesszővel temetett még nem fordult elő közöttük; legtöbbször négy nyilat kaptak. A közelharc új fegyvertípusaként jelent meg náluk a – Kárpát-medencében a IX. századi frank uralom idején egyszer már elterjedt, de a honfoglalás kori magyar könnyűlovasok számára túl nagy és nehéz – szárnyaslándzsa. Elsősorban a nehézlovasság kedvelte ezt a vadászatra is alkalmas döfőfegyvert, amely a nevét a köpű alján kiálló kétoldalilemezkéről kapta, ezek a sebszélbe akadva meggátolták a lándzsa túl mélyre hatolását. Bár ilyen szárnyaslándzsa kardos temetkezésből nem ismeretes, használatát az egyetlen hiteles sír (Szob-Vendelin 83. sír) és több szórványleleten kívül az bizonyítja, hogy egyik – valószínűleg Krisztus keresztjének szögereklyéjével is ellátott – példánya első királyaink uralkodói jelvényei közé is bekerült. Szent István ugyanis jogar helyett szárnyaslándzsát tart a kezében a Gizella királyné és udvarhölgyei által 1031-ben befejezett, s később koronázási palásttá átszabott miseruhára hímzett képén, s szintén ez a fegyver szerepel ugyanott, az apostolok árkádjai felett ábrázolt harcosok kezében is. Sőt bojtos végű zászlóval díszített nyélen ugyancsak szárnyaslándzsa látható első királyunk LANCEA REGIS köriratú denárának előlapján is. Szintén a részleges fegyverzetváltás az oka a skandináviai eredetű, nagy fűzfalevél alakú döfőlándzsák megjelenésének is a hazai környezetben. Ezek (pl. Törtel- Demeter-tanya) egyike (Budapest-Duna-meder) egyedülálló kivitelű példány, mert – szemben az észak-európai ezüstborításos köpűjű lándzsák sokaságával – a fekete niellóval kiemeli vonalú, ún. Ringerike-stílusú díszítését aranylemezzel bevont köpűjére vitték fel. Ez a XI. század elejére keltezhető díszfegyver egyelőre megnevezhetetlen, de minden bizonnyal kiemelkedő magyar(országi?) személyiség tulajdonában lehetett. Az említett típusokon túl használták még a babérlevél és a háromszög alakú

[4931 pengével ellátott, hosszú nyelű döfőlándzsákat is.

A közelharc új fegyvere a szablyánál mintegy kétszerte nehezebb (közel

[4941 egy kilogramm súlyú), s csaknem egy méter hosszúságú kétélű kard lett. A Nyugat- és Észak-Európában s a kijevi Oroszországban egyaránt közkedvelt fegyvert a nyolcvan-kilencven centiméter hosszú, s tövénél öt­hat centiméter széles, kétélű, egyenes penge jellemzi, amely a legtöbbször lekerekedően tompa hegye felé enyhén keskenyül. Mindkét oldalán – gyakran fél pengeszélességű, de sekély – vércsatorna fut, ezzel az idomosan kialakított keresztmetszetű penge erősebb s egyben könnyebb is lett. A pengén gyakran felismerhető a mintás kovácsolás (damaszkolás) nyoma, vagy a pengegyártó műhely mesterneve (+ULFBERHT, +INGELRII stb.). A pengével egy darabból kovácsolt markolatvas egyenes, és a penge középtengelyének irányát követi. Erre húzták fel a kilenc-tizenkét centiméter hosszú, egyenes vagy szélesedő, máskor meg lehajló végű keresztvasat (ellenzőt), amely felülnézetben csónak alakú volt. A penge tövén megülő kovácsoltvas keresztvas elmozdulását a markolat csavartdróttal betekert faborítása akadályozta meg, amelyet – a szablyáéval ellentétben – nem erősítettek föl szegeccsel a markolatvasra. A markolatvas végét a ráhúzott markolatgomb peremén (vagy kétrészes markolatgomb esetén az alsó rész felső peremén) visszahajtották, s ezzel rögzítették a nagyméretű, ellensúlyként is szolgáló markolatgombot a markolatvasra. A keresztvas, de főleg a markolatgomb alakja a korszakon belül is többször módosult, ezért az utóbbi formaváltozásaira alapozva nemzetközi kardtipológia készült. A Kárpát-medencei temetkezésekben a Jan Petersen- féle rendszerezés alábbi típusai bukkantak eddig fel: a kétrészes, háromszög alakú (H), a kétrészes, háromosztású (S, T, T-l), a kétrészes, félkör alakú (U), az egyrészes, félkör alakú (X) és a nyereg alakú (Y) markolatgombbal rendelkező példányok. A keresztvas és a markolatgomb lemezrátétes, drótberakásos vagy niellós mintái a skandináviai ízlést követik, utalva e díszes szerelék gyártási helyére, míg a pengék – valamint az egyszerű kivitelű, tömeggyártásra utaló mennyiségben elterjedt, illetve a földből előkerülő, díszítetlen típusok – a Rajna-vidéki fémműves központok vagy akár (s egyre növekvő mértekben) helyi előállítás termékei. Több pompás példányunk (Budapest-Duna-meder, Budapest-Erzsébet híd, Széplak/Krásna nad Hornádom, Sződliget-Csörög, Tolna-Duna-meder) közül is ki kell kettőt emelnünk. Az egyiknek csak a díszítése a különleges: mind markolatgombját, mind keresztvasát egykor – részben niellódíszes – ezüstlemez borította. A markolatgomb felső tagjának közepét kilenc, az alsót három sorban huszonnyolc, a keresztvasat ugyancsak három sorban huszonöt lyukszerű bemélyedés tagolta, amelyeket a megmaradt felületek testébe fúrt csatornácskák kötöttek össze. E csatornácskákon ezüstdrótokat húztak keresztül úgy, hogy azok a hármas lyuksorok első és harmadik sorának lyukaiban hurkot képezve visszafordultak, a középső sor lyukaiban pedig keresztezték egymást (Székesfehérvár-Rádiótelep A. sír). A másik kard nemzeti ereklyénk, amely az 1355. évi leltár szerint már a prágai Szent Vid-székesegyház tulajdonában volt mint első szent királyunk fegyvere. S valóban, semmi sem mond annak ellent, hogy ez az S típusú, +ULFBERHT „márkájú” kétélű kard, amelynek szereléke Ringerike-stílusban vésett mintázatú, (elefánt?)csontból faragott markolatgombból és keresztvasból áll, egykor Szent István tulajdonában volt. Nem pompás szereléke, hanem egyélű pengéje miatt érdemel említést az a két kard, amely talán valamelyik kalandozó hadjáratban észak-európai közvetítéssel Norvégiábólkerülhetett hozzánk (Felsőszeli/Horné Saliby), Kajárpéc-Gyűri- [497]

kavicsbánya).

A kardhüvely alakját – a penge formáját követően – fából faragták és gyalulták ki, majd vászonnal és (ló)bőrrel vonták be. Ezután erősítették fel rá a pántos függesztőfülpárt, s a végére a sérüléstől óvó, rendszerint bronzból öntött kardkoptatót (= hüvelyvéget vagy sarupántot). A szereléknek ez a tagja ritka lelet a Kárpát-medencében. Négy példányunk közül egy (Székesfehérvár-Demkóhegy 33. sír) délkeletről, kettő (Beszterec-Gyalap-tanya, Gyulafehérvár/Alba Iulia) a Baltikumból, az utolsó pedig (Dombrád-Borzos-tető) a kijevi Oroszországból, kereskedelmi áruként juthatott a hüvelykészítő mesterhez vagy a kard tulajdonosához.^[498]

A kétélű kardok elterjedésének idejéről vallott felfogásunkat néhány típus (hat S, egy T, két T-l, egy egyélű X típusú kard és két koptató) nemzetközileg elfogadott korhatározása is megerősíteni látszik, további három kardot kísérőleletei, ötöt pedig temetőjének időhatárai alapján keltezhetünk viszonylagos biztonsággal a X. század második felétől kezdődő időszakra. A számításba vett ötvennyolc – sírból és szórványleletként előkerült – értékelhető kard e húsz példánya alapján kialakított véleményünk ellen régészeti érv jelenleg nem hozható fel, a maradék harmincnyolc kard egyedi korhatározására pedig még nincsen kellően alkalmas módszerünk.^[499]

A kardot a lovas az övén, baloldalt viselte; az övre két függesztőszíj segítségével akasztotta fel. Érdekes, hogy bár a hüvely famaradványait gyakran, sőt bronzkoptatóját két esetben is megfigyelték már sírban, függesztőfül nyomaira mindössze egyszer bukkantak (Budapest-Mexikói út): lehetséges, hogy a hüvely szerelékét a temetés előtt eltávolították.

25. X-XI. századi kard rekonstrukciója: elölnézet (1), az él felől (2), a hüvely (3). A Magyarországon előfordult típusok: bizánci eredetű (4), H (5), S (6-7). T (8), T-l (9), U (10). X (11-13), Y (14-15), szablyamarkolatú kard (16)

Kardját a lovas fél kézzel kezelte, miközben kinyújtott lábbal ült a nyeregben, s mintegy a kengyelre támaszkodva, karját a vállából lendítve, teljes erőből vágott. Ez a mozdulat egészen más beidegződést kívánt, mint a történő hasítás, s valószínűleg ezért kísérelték meg kezdetben – azaz a X. század utolsó negyede táján – a szablyához szokott magyar vitézek kétélű kardjaik markolatát szablyaszerűen átalakíttatni. Kardcsiszárjaik eltávolították a kard markolatgombját, markolatborítását és a keresztvasát, oldalra hajlították markolatvasát, s a szablyáknál megszokott formájú – tehát a közepén széles, kétoldalt lehajló, gömbös végű -, csaknagyobb keresztvasat húztak fel rá, majd felszegecselték a markolatborítást. Az így létrehozott nehéz szablyamarkolatú kard e változtatások ellenére sem vált szablya módjára kezelhetővé, ugyanakkor a vele való csapás eredményességét lecsökkentette a ferde markolat (Rakamaz-Strázsadomb, Szeged-Csongrádi út 1. sír, Tiszacsoma/Csoma). Nem csodálható, hogy hamarosan fel is hagytak a használatával tulajdonosaik, akik egyébként kardos társaikhoz hasonló hagyatékot örökítettek ránk (gazdag kivétel: Bodrogvécs/Somotor-Véc).^[5001

Minden bizonnyal a hazánkba települt orosz testőrség tagjai hozták magukkal a kijevi Oroszországból az itt korábban ismeretlen formájú, a nyélvéget jobban körülzáró és megtámasztó, valamint a fokon le- és felfelé futó nyúlvánnyal is megerősített köpűs, keskenyebb pengéjű baltákat r

(Halimba-Cseres 142. sír, Ógyalla/Hurbanovo-Bagota 3. sír, Sárrétudvari­Hízóföld 258. sír, Székesfehérvár-Rádiótelep A sír, Szob-Kiserdő 21. sír), meg a hasonló, csak szélesebb pengéjű bárdokat (Nagyhalász, Nagytarcsa- Homokbánya 1. sír, Szob-Vendelin 49. sír).^[5011 Ezzel szemben biztosan nyugat-európai kapcsolatokra vall – talán még a kalandozások korában vagy a tárgyalt korszakban is – az egyenes talpú, háromszög alakú, karoling-normann típusú kengyelek, továbbá ezek gombos nyakú, illetve félkör alakú változatainak megjelenése. Többségük azonban női sírból vagy szórványleletből való, s ezért fellépésük kora, s a vitézek zsákmányolásához vagy a szóban forgó részleges fegyverzetváltáshoz fűződő kapcsolatuk egyelőre még bizonytalan.^[5021 Egészen más a helyzet a trapéz alakú, ívelt talpalójú kengyelekkel. Ez a típus hazai környezetben, de idegen hatások (pl. a szárak és a talpaló találkozási helyének kiszélesedő vagy gombos kialakítása, a jellegzetes fémberakásos díszítés) felvételével formálódott ki, s feltűnően gyakran kerül elő fegyveres férfiak temetkezéseiből, méghozzá a szablyásokkal (Csongrád-Vendelhalom 17. sír) szemben inkább a kardos (Beszterec-Gyalap-tanya, Csomád, Gégény, Kunágota 1. sír, Székesfehérvár-Demkóhegy 33. sír, Székesfehérvár-Rádiótelep A sír) és a szablyamarkolatú kardos (Mohács-Téglagyár 4. sír, Szentes-Szentlászló 13. sír) vitézek mellől, néha ugyancsak nemesfémberakásos díszítéssel (Körösszegapáti-Pállapály, Nyíregyháza-Jánosbokor, Sárrétudvari-Hízóföld 41. sír, Sárrétudvari-Poroshalom 1. sír, Szabolcs megye), sőt azonos ízlésben készült csikózabla-kengyel együttessel (Muszka/Misca).^[503

Buzogány, láncos buzogány, sarkantyú vagy a védőfegyverzet egyetlen alkotórésze sem került még elő hiteles, X. század végi-XI. század eleji, átmeneti típusban felfegyverzett lovasíjász temetkezéséből, bizonyára azért, mert az előbbieket még mindig nem használták, védőfegyvert pedig – ha alkalmaztak is – továbbra sem temettek a földbe. Egyetlen kivétel az újabban sírleletnek tekintett, Pécsről (Domb utca) előkerült sisak. Kúpos harangját négy, csaknem háromszög alakú vaslemezből formálták úgy, hogy két oldallemezének pereme az első és hátsó lemez széle alá fut. Az utóbbiak egyébként hat-hat karéjos szegélyűek, s domború pontsorral díszített bronzszalag közbeiktatásával szegecselték őket össze. A sisak tetején nyolcszirmú alapból kiálló csúcs ül. A harang alsó széle mentén a nyakat és a vállakat védő bőr vagy sodronyos nyakpáncél felerősítő fülecskéi láthatók. A sisak a X. század végére keltezhető. (Bolgár bőrművestelep adhatta Esztergom nevét, mert a dunai bolgár-törökben az „esztrigin” szó „bőrpáncélkészítő” mestert jelentett.)^[5041

A könnyűfegyverzetű és az átmeneti típusú lovasságnak még a XI. század első évtizedeibe is benyúló temetkezéseit – amelyek a legtöbb vonásukban még az előző korszakhoz kapcsolódnak – leszámítva az Árpád­kor katonai, illetve férfiviselet-története (az ékszereket kivéve) éppúgy nélkülözni kénytelen a sírleletek tárgyainak felvonultatását, mint a fegyvertörténet. Ez a korszak a szórványleletek, s főként az ábrázolások, az írásos források adatainak összevetésével, illetve mindennek az európai fejlődés vonalába illesztésével mutatható be, s majd csak a besenyők,^[5051 a kunok^[5061 és a jászok^[5071 temetkezései növelik meg ismét a régészeti leletek súlyát. A honfoglalás kori viselet és fegyverzet tárgyalása a hadképes szabad férfi általános megjelenését kívánta érzékeltetni. Az Árpád-korban a fegyverviselés joga és lehetősége egyre inkább a férfiak bizonyos csoportjaira szűkült. Az alábbiakban a nyugat-európai jellegű viselet és fegyverzetet, valamint a hagyományosan magyar, illetve az újabb hatásokkal kiegészült keleti ízlésű felszerelést egymástól elkülönülten tárgyaljuk.

A XI-XIII. századból rendelkezésünkre álló források a nyugati viselet átütő mértékű térhódítását mutatják, igaz, ehhez hozzájárul alkotóik jó részének ugyanonnan származó iskolázottsága és művészeti ismeretanyaga. A képzőművészeti ábrázolások tanúsága szerint a férfiak inget csak elvétve viseltek, testükre először tunikát húztak. Ez egy, a nyaknál kerek kivágású, bőre szabott, hosszú ujjú, ingszerű ruhadarab volt, amely vászonból,selyemből, a legkülönfélébb színekben, sőt tarkán is készült, s a deréktól lefelé erősen bővült, redőzött. A derékon övvel fogták össze, majd rendszerint kissé visszahúzták az öv fölé, és buggyosan hagyták rá visszahullani. A nyak kivágásánál, az ujjakon, valamint a combközépen széles, hímzett sávval díszíthették (Szent István a koronázási paláston, 1031; a pécsi altemplom domborműveinek alakjai, XII. század közepe; a feldebrői altemplom falképein Káin és Ábel alakja, XII. század vége; a jáki templom déli toronyaljának alakjai, illetve az öt kegyúr, XIII. század harmincas évei; a szentkirályi [Szombathely] timpanon donátora, 1260 tája; a tömördi aranycsat férfialakja, XIII. század vége). A tunika alá hosszú szárú, szűk nadrágot vagy színes harisnyát vettek fel; térdnadrágszerű ruhadarab ábrázolását (a szalonnai templom Szent Margit-legenda falképének harcosain, XIII. század vége) a tunikás-harisnyás viselet félreértésének tartják. A lábra csizmát vagy bokán felül érő, puha talpú lábbelit húztak, ezt a láb formáját követően varrták meg; sarkatlan volt, s nemritkán hegyesedő orrú. Oldalt fűződő vagy a bokánál megkötött is lehetett. Ismerték a bizánci típusú, középen bíbor sávval díszített, hímzett sarut, de maradt ábrázolása a lábszárakra felfutó szíjazatú sarunak is (a pécsi altemplom domborművein; a feldebrői altemplom falképei Káin és Ábel alakján; Léka/Lockenhaus harcos-szentet ábrázoló falképén, 1254­1260 között). Övnek megfelelt az egyszerűen csomóra kötött szíj (egy pécsi pillérfő Ádám-alakján, XI. század; a somogyvári szentélymellvéd Szent Egyed-legenda-domborműveinek egyik alakján, XII. század közepe), de használtak csupán egy csattal ellátott szíjat is (a trónoló király alakján a jáki főapszis külső falán, XIII. század közepe). Az előkelők körében a fémszálakkal átszőtt textilöv s az arany-, ezüst- vagy zománcozott veretekkel kivert, bőrsodrozatokból összeállított öv is divatba jött (a zalavári bencés apátság kövér férfi szobrán, XIII. század közepe).^[508] A tunika felett rövidebb vagy hosszabb, színes, mintás (a pécsi altemplom apokaliptikus aggastyán szobra, XII. század), ujj nélküli köpenyt, palástot (chlamis vagy pallium) viseltek. Ezt szabhatták sima nyakkivágással, de szélesen kihajló gallérral is (a feldebrői altemplom harcos-szent falképén, XII. század utolsó negyede; a jáki templom déli toronyaljának falképén a jobb oldali kegyúr; a krakkói koronáskereszt apró aranyfiguráin, XIII. század második negyede), díszíthette hímzett vagy rátétes sáv (Szent István alakján a koronázási paláston), vagy más színű anyagból rávarrt szegély, továbbá a vállon és az ujj felett gemmadísz (a trónoló király alakján a jákifőapszis külső falán; a jáki déli toronyalj falképeinek kegyurain). A köpeny szárnyait pánt tartotta össze (Szent István alakján a koronázási paláston; a pécsi altemplom apokaliptikus aggastyán szobrán; III. Béla nagypecsétjének ábrázolásán; a „palástja pántját tartó király” szobrán a jáki főapszis külső falán, XIII. század közepe), amelynek csomós-bojtos végeit a köpenyszél egy-egy hasítékán bújtatták át, s a páros – gyakran ötvösremekbe készült – palástdísszel (= násfa?) csak a csomókat takarták el (az ún. Balog nemzetség ékszere, XIII. század). Míg ezzel a megoldással csak az előkelők éltek, a karikakapocs legkülönfélébb – kör, négyzet, sokszög, karéjos, szív, betű stb. – alakú, anyagú és minőségű példányait nagyon elterjedten használták (Szent István alakja a koronázási paláston; a feldebrői altemplom falképei Káin és Ábel alakján; a trónoló király figuráján a jáki főapszis külső falán; s maga a tömördi aranycsat).^[5091 A tárgyalt ruhadarabokon kívül „viselték a supertunicalet… A palástnál kevésbé ünnepélyes, gyakran kapucnival ellátott vállköpeny a capa és a mantellum. Szőrméből vagy vastagabb anyagból készült, szőrmével bélelt és bőrrel díszített felsőruha volt a garnacia – forrásaink szerint inkább a férfiak viselték.” Van ábrázolásunk feltételezhető szőrmés (báránybőr?) ruhára is (a pécsi altemplom domborművei egyikén ábrázolt napkeleti [5101

bölcs).

A nyugati módi átvételével a hajviselet is megváltozott, legalábbis a nem köznépi rétegek körében, s a kibontott, körben lefésült frizura vált általánossá. Ebbe gyakran fontak bronzból vagy nemesfémből készült karikákat, díszeket. Az ún. S végű – azaz laposra kalapált és S alakra hajlítgatott végű – huzalkarikákat az egész korszakban kedvelték, s igen gyakran az elhunyttal vele is temették. Az ötvösök vékony és vastag huzalból, lemezes és bordázott S véggel, többféle méretben készítették ezeket; formájuk változása korjelzőnek számít. A szakáll- és bajuszviselet általános maradt. A fejre leginkább valamilyen süveg került, amelyet prémből vagy textilből varrtak. Félgömb alakú formája a korábbi időkből élt tovább (az Aracs/Novi Becej-i síremlékfedél alsó alakján, XI. század; a bátmonostori és a szentkirályi [Szombathely1 templom timpanonjának donátorán, az előbbi: 1244-1250 körül). Keményebb, karimás nemezkalapot a közrendűek hordtak (a Bagamér ispán fiainak pecsétjén ábrázolt erdőirtó fején, 1290). Az előkelők süvegét még díszítették is: IV. Béla fia, Béla herceg esküvőjén (1264) a résztvevők süvegét ezüstforgóba tűzött pávatoll ékesítette, s mind szakállukba, mind hosszú hajfonatukba igazgyöngyöket

és drágaköveket fűztek. Tovább élt az ékszerek viselete is. Ritkábban karperecet, főleg pedig gyűrűket hordtak. Ezek funkciója „elsősorban a díszítés, de egyúttal jelezték viselőjük rangját… családi hovatartozását (pecsétgyűrűk), s írásos adat is bizonyítja esküvői eljegyzési gyűrűk használatát. A későközépkori viselettől eltérően egyszerre csak egy-két gyűrűt hordtak, a díszgyűrűket inkább a bal kézen, a hűség- és házassági gyűrűket a jobb kéz gyűrűsujjának középső tagján.” Nagy formagazdagságuk ismertetésére itt nincsen tér.^[5111

A magyar férfiviseletről fentebb írottakat mintegy összefoglalja Kálmán I. törvénykönyvének az egyházi személyek ruházkodásáról szóló 70. szakasza, amely tiltásaival egyben a világi öltözék részleteibe is betekintést enged: „Senki, aki az egyházi rendhez tartozik, ne használjon világi ruhákat, úgymint hasított bőrmentét vagy tarka színű ruhát, sárga kesztyűt, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, bocskort vagy süveget, festett vagy selyemmel díszített sarut, úgyszintén selyemből készített inget vagy ruhát, s ezeket ne a mellen kapcsolják össze kötésekkel vagy csatokkal, hanem mintegy a nyakat fogják körül.”^[5121

Az ismertetett öltözék megváltozott, illetve kiegészült, ha a tulajdonosa harcra öltözött, s természetesen eltérő védőfegyvereket öltött magára attól függően, hogy a nehéz- vagy a könnyűlovas fegyvernemhez tartozott. Az alábbiakban először a nehézlovasság védő-, majd támadófegyvereit és lószerszámát mutatom be.

A XI-XIII. században a test védelmére a páncél sokféle típusát használták, de az összefüggő lemezpáncél az Árpád-korban még nem alakult ki. Közkedvelt volt az ún. szalagos sodronypáncél, amelynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra varrták sorba, s a váltakozóan jobbra- balra fordított gyűrűsoros szíjakból erősítették össze a megbízható, de mégis könnyű és hajlékony páncélt. Természetesen ismerték a sűrű sorokban bőrruhára varrt gyűrűkből álló változatot is. Csak az egészen előkelők tudták megfizetni egy-egy valódi sodronying árát, amelyet fáradságos munkával, legkevesebb húszezer gyűrűcskéből állítottak össze. Úgy „szőtték” meg ezt a mintegy tíz kilogramm súlyú inget, hogy minden – hét-tizennégy milliméter átmérőjű és másfél-két milliméter vastagságú – vas huzalkarikájába négy másikat kapcsoltak, s minden szemet egyenként összeforrasztottak vagy összeszegecseltek. A laposra vert huzalból készített gyűrűk a XIII. század elején jelentek meg, s alkalmazásuk úgy növelte meg a sodronypáncél fém védőfelületét, hogy a súlya változatlan maradt. Anyugat-európai szokás szerint gyártott páncél valójában hosszú ujjú – a XII. századtól csuklyás szabású -, térdig érő ing volt, amelyet kétoldalt fel kellett hasítani, hogy ne akadályozza a lovas nyeregbe szállását. A csípők védelmére megalkották a sodronyos nadrágot vagy harisnyát, majd az ing ujjvégeinek bezárásával kialakították a sodronyos kesztyűt is, ami a XII. században szorította ki az addig megfelelőnek tartott ujjas bőrkesztyűt. Idővel szükségessé vált az ellenséges fegyverek által legjobban veszélyeztetett váll, könyök és térd erőteljesebb védelme, ezért az említett helyekre, sőt a XIII. század elejétől már a felkarra és az alsó lábszárra is felcsatolható, felszíjazható páncéllemezeket erősítettek.

Mindezzel egy időben használták a lemezkés páncélok különféle típusait is. Ezek egyike úgy készült, hogy nagyjából téglalap alakú vaslemezkéket a rövid széleiken és a közepükön lévő nyílásokon át szíjjal sorba fűztek, majd további szíjazásokkal az egymás melletti sorokat is összefogták, s ily módon viszonylag könnyű és hajlékony páncélhoz jutottak. A pikkelypáncél négyszegletes lemezkéit tetőcserépszerű illeszkedéssel a felső szélük mentén szíjazták fel a bőr- vagy textilingre, és a közepükön még egy-két szegeccsel rögzítették is. A XIII. század második felében az ún. brigantin vált kedveltté; ez vascsíkokkal vagy vaslemezkék sorozatával bélelt bőrkabát volt, s viselőjén csak a felerősítő szegecsfejek sorozatainak rendszere árulkodott róla. Ez a páncélfajta a mongol betörést követően alakult ki Közép-, majd Nyugat-Európában. A tárgyalt lemezkés páncélok a XI. században rövid vagy hosszú ujjú, nyakkivágásos, térdig érő nadrággal egybeszabott kezeslábas mintájára készültek. Az alsó lábszárakat széles bőrszalaggal tekerték körül, de ritkán már lemezkés harisnyát is viseltek. A védőfelszerelést a fejhez simuló, s egyébként is szűk szabású csuklyával ellátott lemezkés sapka egészítette ki; az előkelők erre vették még fel a lemezsisakot. A XII. században az ing és a nadrág különvált, s a csuklyás ing akár a lábikráig érően meghosszabbodott, ezért hátul és kétoldalt fel kellett hasítani. Bőre szabták, később testhez álló formára méretezték.

A vitéz a páncélját egy bőre szabott, redőzött ingre húzta fel, s mivel ez volt a hosszabb, rendszerint ki is látszott a páncél alól. A páncélra a XII- XIII. században még egy övvel leszorított fegyvering (bambusium) került, ezt a keresztes lovagok terjesztették el Európában, s elsődlegesen a páncélos test napfény elleni védelmére szolgált. Korszakunk végére a fehér fegyvering már lassan kiment a divatból, illetve a XIII. század végére tarka lovagi díszköntössé vált, és helyére a feszes fegyverderék lépett. Ezzel egyidőben az öv lecsúszott a derékról a lágyékra, s inkább jelvénnyé, mint valódi fegyvertartóvá alakult.^[5131

Régészeti nyoma XI-XIII. századi nehézfegyverzetű lovasfelszereléshez tartozó páncélnak hazánkban nem maradt, pedig használatát a X. század utolsó negyedétől a fejedelmi-királyi testőrök és főemberek körében egyre növekvő mértékben feltételezhetjük. A tárgyalt típusok valamelyikét viselhették a Kálmán I. törvénykönyve 40. cikkelyében megnevezett páncélosok (loricati), s gyakran említik őket a XII. század hadi eseményeinek leírásaiban is. Ez idő tájt már sokan ölthettek magukra páncélt, s így pl. az 1167. évi, Száva menti csatában részt vett tizenötezer főnyi magyar sereg veresége után a bizánci győzők – talán túlzással – kétezer páncél s megszámlálhatatlan sisak, pajzs és kard zsákmányolásáról tudósítanak. Még sok volt ekkor a páncélosok között az idegen vagy annak leszármazottja, de az uralkodók minden módon igyekeztek számukat a magyarság köréből is szaporítani.^[5141 Jelentős fegyveres erőt képviseltek az egyházi lovagrendek, a templomosok és a johanniták XII. század közepétől megjelent viszonylag kis létszámú, de lovagi fegyverzettel fölszerelt szerzetes tagjai is.^[5151

Korszakunkból kevés páncélábrázolás maradt ránk, s néhány sodronying (Szent György falképén az ócsai templom_Vdiadalívtartó félpillérén, XIII. század vége) és pikkelypáncél (a Süvete/Sivetice-i templom keresztvitel és Szent Margit-legenda falképein ábrázolt katonákon, XIII. század harmadik negyede) képén túl különösen három emlék érdemli meg a részletesebb bemutatást. Az első, a IV. Béla udvarában, a XIII. század második negyedében készült, s Kunigunda/Kinga nevű leányának férjhezmenetelével Lengyelországba került, s ott egy kereszt vízszintes száraira felszerelt korona, amelyen apró, másfél centiméter magas, aranyból öntött figurák, köztük lovagok alakjai díszlenek. A lovas és gyalogos lovagok egyaránt teljes hosszúságú lemezkés páncélt viselnek, amely fejük búbjától a lábuk hegyéig takarja őket. Erre térdig érő, ujjatlan s kerek nyakkivágású, övvel átkötött fegyveringet öltöttek, ami a lovasoknál hátrafelé lobog. A másik a kiskunmajsa-kígyóspusztai aranycsat (1260 tája), amelynek niellódíszes csatajelenetén csuklyás, hosszú ujjú s térdig érő pikkelypáncélba öltözött, s hasonló – vagy bőralapra varrt karikákból készült – harisnyát és kesztyűt viselő, sisakos lovagok csapnak össze, akik páncéljuk felett övvel leszorított, térdig érő fegyveringet hordanak. Ez az ing a nyaknál és a karoknál erősen kivágott, bőre szabott, gazdagon redőzött, s a nyereg alatthátrafelé lobog. A lovagok kezében tartott teknősen háromszögletű pajzs a nyakba vetett széles biztosítószíjon is lóg. A harmadik a Gelence/Ghelinta-i templom Szent László-legendájának a XIII-XIV. század fordulóján festett falképsorozata. Itt a szent király hosszú, csaknem térdig érő barna, fehérrel szegélyezett inget, felette pedig a combtőig érő, felvarrott gyűrűsoros bőrpáncélt visel, amelynek az arcot szorosan körülölelő, szűkre szabott csuklyája is volt. Erre homokszínű fegyverderekat húzott, amelyet talán – világosbarna vonalakkal jelzett – darabokból (irhából?) állítottak össze, és épp hogy a derék alá eső széle hegyesedő ívekkel karéjos. Belső kapcsolószíjas, tehát a honfoglalás kori típusra utaló, de szemmel láthatóan veretsor nélküli övet visel a derekán, amelyről rombusz alakú markolatgombos tőr függ le. Lábán szűk harisnya (nadrág?) és pikkelypáncélos, hegyes orrú cipő van. Fejére, a páncélos csuklya fölé kúpos, koronával díszített sisakot húzott.^[5161

A fej védelmére szolgáló sisak ábrázolásai és tárgyi emlékei egyaránt ismeretesek korszakunkból a Kárpát-medencében. A korábban még lemezekből összeszegecselt, kúpos harangú példányokat a XI. században az egy darabból kovácsolt sisakok kezdték felváltani, amelyeket orrvassal, azaz a homloktájról lenyúló vaspánttal készítettek. E sisakok alsó szélén lyuksor fut, ebbe fűzték be a lemezkés, felvarrt gyűrűs vagy sodronyos nyakvédő felső szélét. Ilyen – normann típusúnak nevezett – sisakot ástak ki a múlt században az egykori osztrák-magyar határon; a súlya két kilogramm, az átmérője huszonhárom centiméter volt. A XII. században megnőtt a támadófegyverek súlya, s ezzel fokozódott a hatékonysága is, ehhez a védőfegyvereknek s így a sisakoknak is alkalmazkodniuk kellett. Gyártani kezdték a félgömb alakú példányokat, majd a megnyúló és kiszélesedő orrvas egyre inkább fedezni kezdte az arcot, s fokozatosan kialakult a henger vagy hordó alakú sisaktípus. Ez már az egész fejet védte, s csak a szemek előtt vágtak rajta keskeny látónyílást, alatta pedig légzőlyukakat, Ez a fazék-/csöbörsisak a párnázott fejtetőn ült, s a XIII. században már a címer szerepű sisakdísszel is felszerelték. Az arcél előtt egy merevítőpálca futott (vö. a kiskunmajsa-kígyóspusztai csaton). A XIII. század végére ez a sisakforma tovább növekedett, s a tetejét ismét kúposra kezdték formálni, hogy az ellenséges csapás könnyebben lecsússzék róla. Ez a nagy méretű fazék-/üstsisak már a vállakra nehezedett úgy, hogy a fej szabadon foroghatott benne. Súlya miatt rendszerint csak az ütközet előtt tették fel, s alatta vagy sodronyos, pikkelyes csuklyát (a kiskunmajsa-kígyóspusztai csat bal oldali fegyverhordozója fején), vagy alacsony, kúpos harangú kis sisakot (bacinet) viseltek, de ilyen sisakot feltettek a lemezkés csuklyával védett fejre is (a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda királyán és a kun vitézen egyaránt). Ugyanakkor már a XIII. században használni kezdték a félgö_Vmbös vagy kúpos, több lemezből összeállított vaskalapokat (a Süvete/Sivetice-i apszis Szent Margit-legenda harcosain), s korszakunk végén jelent meg a zárt fazék-/üstsisak arcrészének kivágása és egy csúsztatható vagy felcsapható arcvédőlemezzel (lélekvas, visier) való [517]

kiegészítése.

A test előzetes védelmére szolgáló kis kerek pajzsokat (Árpád-kori magyar nevük a vért) a XI. században a mandula vagy csepp alakú, sima vagy domború felületű normann pajzsok nagyrészt kiszorították. Ez a deszkából készült, bőrrel bevont, abroncsolt és szegecselt keretű nehéz pajzsforma jó kétszáz évig maradt használatban. Lovasok és gyalogosok kezében egyaránt megfért, s vagy a hátoldalra szerelt pajzsfogantyúval tartották, vagy hosszabb tartószíjjal a nyakba akasztva hordozták. Legszélesebb részük közepére kúpos testű, fémlemez pajzsdudort szereltek (a Kisjenő/Chisineu-i és a mezőberény-büngösdpusztai aquamanilék lovasain, XII. század második fele), de Nyugat-Európában a XII. század első felét követően ezt már elhagyták, s a korábban is festett pajzsfelületen megjelentek az első címerek. Ezek az időközben a normann pajzsból elkülönült, háromszög alakú, ugyancsak lapos vagy domború, de az elődeiknél jóval kisebb pajzsokon váltak általánossá. Címer – és nem dekoráció – voltukat a XIII. század közepének magyar környezetében egyértelműen jelzi, hogy az V. István ifjabb király, stájer herceg pecsétjén (1259) ábrázolt lovag pajzsán és lándzsazászlócskáján egyaránt Stájerország párduca, címerállata látható. A hazai pajzsábrázolásaink (a sárkányölő Szent György pajzsa a jáki főapszis falán, 1256 körül; a Dejte/Dechtice-i keresztvitel falképén ábrázolt katona nyolcszirmú virágos közepű, pántolt-szegecselt szegélyű pajzsa, 1260-1270-es évek; Szent György pajzsa az ócsai diadalívtartó félpillér falképén) közül ismét a kiskunmajsa-kígyóspusztai csat emelkedik ki, amelynek csataképén a lovagok kezében háromszögű, a testet teknősen ölelő, nyakba akasztott szíjon tartott, négyféle mintázatú pajzsot ábrázolt az ötvös, s az egyik lovag pajzsának pólyái megismétlődnek fegyverhordozója lándzsára kötött zászlócskáján. A jobb harántpólyás, pólyás, hármas pajzsos, hármas gyűrűs címerek közül három akár azonosítható is a Póc és az Aba nemzetség,illetve Moys nádor régebbi, somogyi és varasdi comes korában is használt, 1264-i címerpecsétjével. Említést érdemel továbbá a krakkói kereszt lovas és gyalogos páncélosainak háromszögletű, harántvágott pajzsa, valamint a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda üldözési jelenetén a lovagkirály kezében ábrázolt hatszögletes (?), domborúan ívelt, széles keretelcsű, [5181

pólyás pajzs.

A XIII. századi emlékanyagnak van egy csoportja, az ún. lovaspecsétek, amelyeken a korabeli fegyverzet egyes elemei – a kis méret ellenére is – jól felismerhetők. A lovagok viseletére figyelve megállapítható, hogy páncéljukat csak feltételezhetjük, s a sodronyos harisnya vagy cipő hegyes orra látszik a legjobban belőle, de mindőjükön jól kivehető a hosszú, övvel leszorított, a combtól redőzve hátra lobogó fegyvering, valamint a fejtetőn ülő csöbörsisak. Ha van pajzsuk, akkor az kicsi és háromszög alakú (Benedek bán, alországbíró, 1221; Gutkeled nembeli László somogyi ispán, 1236; V. István ifjabb király stájer herceg, 1259; Béla herceg, 1269; Mátyás ispán, 1281. évi pecsétjei).^[5191

A viselet és a védőfegyverzet áttekintése után a támadófegyverzet bemutatására keríthetek sort. A nehézfegyverzetű lovas (lovag) távolsági fegyvert általában nem használt, ezért magyar sajátosságnak tűnik, hogy a XIII. század közepétől adatok sokasága bizonyítja: az íj is a felszerelésükhöz tartozott. Amikor – a tatárjárás után – a városoktól is nehézfegyverzetű lovasok állítását követelik a privilégiumok, akkor pl. a körmendiek tizenöt mansiónként egy páncélost kell állítsanak páncélinggel, lándzsával, íjjal és két lóval felszerelve. 1252-ben IV. Béla Radul és Damján nevű pohárnokait ló és lovagi felszerelés – páncél, vassapka, pajzs, lándzsa, íj és nyíl – birtokában vette föl a seregébe.^[5201

Az íj valószínűleg semmiben sem különbözött a honfoglalás századában megismert típustól, s csak a kunok megjelenésével számolhatunk újított formájával. Erre s a nyílhegyekben és a tegezben végbement változásokra a könnyűlovasság fegyvereinél térek ki.

A korábbi időhöz képest megnőtt viszont a lándzsa jelentősége, mert a könnyűlovasság nyílzáporos csatakezdő műveleteit követően a nehézfegyverzetű főseregek ékben vezetett lándzsás rohamban ütköztek meg. Az említett lovaspecséteken jól felismerhető, hogy a lovag a baljában tartotta a ló kantárját, s egyben irányította a nyakából szíjon lógó pajzsot, ugyanakkor pedig a jobb hóna alá szorított nyelű, előreszegezett hegyű lándzsával vágtatott előre. A ló és a lovas egész mozgási energiája alándzsacsúcsban összpontosult (vö. a Gelence/Ghelinta-i Szent László- legenda üldözési jelenete). A leírt s a „korszerűnek” tekinthető lándzsatartástól eltérő ábrázolásokat (Benedek bán, alországbíró pecsétje; Szent György a jáki főapszis falképén) a vadászati jelenet, illetve a régi mintákhoz való ragaszkodás magyarázza. Korszakunk lándzsaformáinak elkülönítése még várat magára, hiszen jól keltezhető példányok híján csak annyi bizonyos, hogy a korábbi típusok – szárnyaslándzsák (szombathelyi, tiszalök-rázompusztai szórványleletek, XI-XV. század; IV. Béla egyik érméjének királyalakja kezében), fűzfa- és babérlevél, illetve háromszög alakú lándzsahegyek, továbbá a pikák – tovább éltek a páncél átütésére alkalmas, acélozott csúccsal, rajta bordaszerűen megvastagodott hosszanti gerinccel és a hegyesre faragott végű vastagabb nyelet befogadó, tölcséres köpűvel. A lándzsák nyelét a hegy alatt címeres zászlócskával díszítették. A régészeti anyagban nem sikerült hajítódárdákat elkülöníteni, jóllehet ismerünk olyan szemléletes beszámolót, amely szerint az ütközetben kölcsönösen egymásra dobták lándzsáikat az ellenfelek. Úgy látszik tehát, hogy a magyarok még a XIII. században is inkább a döfő- és hajítófegyverként egyaránt kezelhető, embermagasságú nyélre szerelt lándzsákat kedvelték. A XIII. századi oklevelekben a lándzsás vitézkedés sok emléke maradt fenn.^[5211

Az egymásra támadó ékek lándzsaharca után kialakuló test-test elleni páros viadalok közelharcának fő fegyvere a kétélű kard maradt, de a védőfegyverzet gyakoribbá válásától és minőségi fejlődésétől is kényszerítve lényeges változtatásokat élt át. Súlya jelentősebben csak a XII. század közepétől indult növekedésnek a csapás hatékonyságának emelése céljából, s az egy kilogrammról lassan elérte a másfél kilót, sőt a megnyúlt markolatú, alkalmanként kétkézi használatra is illő típusok még meg is haladták azt. A súly emelkedése a penge hosszúságának és szélességének, valamint a markolatgomb tömegének növekedési számlájára írható, emiatt a kard súlypontja még közelebb került a markolathoz, aminek következtében megjavult a kezelhetősége és a szúrás pontossága. A kényelmesebb és a manőverezésre képesebb vívóhasználatot segítette elő a markolat két végét határoló markolatgombnak és a keresztvasnak ívelt vonalú kialakítása, ezzel ugyanis nagyobb tér jött létre a markolatot szorító kézfej mozgásához. Ugyanezt a célt szolgálta a markolatvas megnyújtása, mert így a páncélkesztyűs kéz jobban elfért rajta. A korszak kardjainak többféle típusú keresztvasait a megnyúlt forma kapcsolja össze, amely tizennyolc-huszonötcentiméter hosszúság között változott. A méretarányaikban változatos pengék új – bár már a X. századtól megfigyelhető – jellemzője, hogy nem lekerekedően, hanem határozott hegyben végződnek, jelezve, hogy rendszeresen szúrtak is velük. A korábban fél penge szélességnyi vércsatorna a XII. század közepéig kissé, a későbbiekben pedig lényegesen elkeskenyült, sőt feltűnt a vércsatorna nélküli, enyhén gerincelt (azaz rombusz metszetű) pengeforma is. A penge mindkét oldalán vas vagy színesfém bekovácsolású műhelynevek, feliratok, geometrikus jelek, alakos ábrázolások jelentek meg, kivételképpen pedig címer is előfordult (l. alább, a könnyűfegyverzetűeknél).

26. A XI-XIII. századi kardok főbb típusai: lencse alakú (2-3), félgömbös (4), tagolt (5), trapéz (6), csónak (7), rombusz (8) és korong alakú (9) markolatgombbal. Egy XII-XIII. századi kard (1)

Jóllehet a külföldi fegyvertörténeti művek a XI-XIII. századi kétélű kardok – elsősorban a markolatgomb változására alapozott – típusait részletesen, bár nem egyöntetűen tárgyalják, csak a hazai anyag teljes összegyűjtése után lehet majd véleményt mondani e típusok hazai elterjedésének egykori arányairól és feltételezhető helyi gyártásuk meglétéről. Annyi bizonyos, hogy a korábbi évszázad(ok)ból tovább élő, tömeggyártásra alkalmas, egyszerű példányok (a Petersen-féle X és Y típus)némileg átalakultan, s a XIII. század elejéig egyre szórványosabban lappangó egyedeit leszármazottaik váltották fel. Az ún. lencse alakú markolatgombos kardok a X. és a XII. század vége közötti időre keltezhetők, de a többségük valószínűleg a XI. és XII. század közepe közötti évszázadból való. Szemben X. századi kétélű kardjainkkal, e típusnak sírlelete már nincsen, ezért csak formájának apró változásaira figyelve lehet a példányainak korát valószínűsíteni: a korábbi egyenes keresztvasú, tompa hegyű kardoktól fejlődött a későbbi, lehajló keresztvasú és hegyes pengéjű fegyverek felé (a pécsi altemplom Gábor arkangyal domborművének kezében, XII. század közepe). E típusnak is kialakultak változatai: a felső részükön gerincelt rombusz és csónak alakú markolatgombos példányok. Valamikor a XII. század közepén kezdődött meg a korábban viszonylag egyöntetűbb szerkezetű és szerepkörű kétélű kardok alkalmazkodása a harcmodor sajátos követelményeihez. Megkezdték a tömör, nagyon súlyos, csaknem félgömb alakú (a szalonnai templom Szent Margit-legenda falképén a bakó kezében), továbbá a lencse alakú forma megduzzadását mutató (a pécsi altemplom domborművén, a Heródes mögött álló katona kezében; a kiskunmajsa-kígyóspusztai csat lovagjai kezében) vagy a tagolt, lapított félgömb formájú markolatgombos kardok gyártását, amelyek markolata – a markolatgomb és a keresztvas között – többségüknél nem hosszabb tizenöt centiméternél, ami a félkézi forgatásukat jelzi. Keresztvasuk hosszú, leginkább egyenes, négyzet vagy kör metszetű pálca, amely a penge töve körül kiszélesedő gyűrűt képez. Hegyesedő pengéjük vércsatornája rendszerint keskeny, s maga a penge gyakran díszített különféle mintázatú berakásokkal.

Ugyanebbe a – XII. század második fele és a XIV. század közepe közötti – korcsoportba sorolhatók a kevesebb példánnyal képviselt lapos trapéz, illetve kerek nyereg alakú markolatgombos típusok is (XIII. század), valamint a lapos, középen gerincelt, csaknem rombusz alakú markolatgombos kardok, amelyek tárgyi emlékei Erdélyben csoportosulnak, azaz ott is készülhettek (vö. a Dejte/Dechtice-i vesszőzés és keresztvitel falképek katonáinak kardja). Már a XII. század elején feltűnt az elkövetkező két-három évszázad legkedveltebb kardformája, amelynek imarkolatgomb-változatai a korongalakot ismétlik (a Nagycsalomja/Vel’ká Calomija-i aquamanile lovasának kardja, XIII. _■sz_vázad eleje; a krakkói kereszt páncélos figurácskáinak kardja; a Süvete/Sivetice-i templom Szent Margit-legenda falképének álló, sisakos vitéze övéről függő kard). Ezekközül feltehetőleg azok a korábbiak, amelyek markolata inkább a félkézi használatra utal, s markolatgombjuk lapos korong, illetve hasonló, de oldalnézetből kettős csonka kúp alakú; ezek (egy részük?) tartoztak csak a XIII. századba. Keresztvasuk hosszú, pálcaszerű, néha kiszélesedő vagy éppen lekerekedő végekkel. Nem utánzott konkrét fegyvert III. Béla király lapított gömb formájú markolatgombos és pálcaszerű keresztvasú, rövid pengéjű, ezüst halotti kardja.^[5221

A közelharcban vagy a kegyelemdöfés megadásakor a küzdő felek tőrt is előrántottak, ezért a XII. századtól kezdve ezt a fegyvert is a lovagi felszerelés kellékének tekintették. Hazai elterjedését is ez időtől számíthatjuk, jóllehet tárgyi emléke a korszakunkból nincsen. A Gelence/Ghelinta-i templom Szent László-legenda falképének birkózási és fejvételi jelenetén a király honfoglalás kori típusú – azaz belső kapcsolószíjas -, de veretsor nélküli övén elöl kettős szíj közé van tűzve rombusz alakú markolatgombjánál fogva egy keresztvas nélküli, a penge töve előtt kiszélesedő markolatú tőr úgy, hogy a lapos, piszkosfehér színű torkolatveretes, erősen hegyesedő hüvelyét az övre csomózott kisszíjra is [5231 felerősítette.

Páncélos ellenféllel szemben igen hatásos volt – elsősorban a gyalogság kezében – a sokféle balta, amelynek nehézlovassági használatát tárgyi anyaggal egyelőre nem tudjuk bizonyítani. Ugyancsak nem köthető egyértelműen egyfajta tárgyhoz (fegyverhez vagy szerszámhoz) néhány, a XIII. század elejétől adatolt, nyilván az új tárggyal együtt jelentkező jövevényszavunk: bárd (1214), topor (1235). Előbbi fegyver szerepére félreérthetetlenül utal a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképének birkózási jelenete, amelyen a lány a kun horgasinát holdsarló alakú pengéjű, rövid nyakú és csöves köpűs bárddal – a szent király és későbbi ábrázolásainak állandó tartozékával – vágja át. Ez a típus Nyugat-Európában a XIII. század közepétől ismert. Egyszerű, vastag nyelű, szélesedő pengéjű baltát (fejszét) tart a kezében egy pécsi pillérfőre faragott kentaur (XI. század).^[5241

A kisméretű buzogány néhány változata korszakunkban terjedt el, de inkább a könnyűfegyverzetű lovasság használhatta, ezért majd annak ismertetésénél térünk ki rá, jóllehet egy korabeli beszámoló éppen a nehézfegyverzetű bizánci vitézek kezében említi mint a magyarok szemében különösen félelmetes fegyvert.^[5251

A hadfelszerelés bemutatását követően a harcosok lovának és lószerszámának ismertetésével folytatom az áttekintést. A nehéz, ún. hidegvérű lovak csontmaradványai X. századi magyar sírból nem kerültek elő, jól mutatva, hogy ilyen lovakra akkor nem is volt szükség. A nehézfegyverzetű lovas viszont éppen efféle hátast igényelt, emiatt volt Nyugat-Európában már a IX-X. században ez az általánosan tenyésztett típus. Valószínű, hogy a X. század utolsó harmadától, a fegyverzet – már tárgyalt – részleges átalakulásával együtt e nagyobb testű lovak is megjelentek a Kárpát-medencében, de a legkorábbi példányukat csak a XIII. századból sikerült kimutatni (Tiszalök-Rázom). A lócsontok hiányát az magyarázhatja, hogy a XI. század elejétől kezdve egyre ritkábban temették az elhunyt mellé a lovát, s ugyanekkor a lóhúsevés korábbi szokása is fokozatosan mérséklődött.^[526]

Nagy testű lován a páncélos vitéz sajátos, a keleti típusútól eltérő nyeregben ült, amelynek mindkét kápája magasan fölfelé emelkedett, s – egyes ábrázolások szerint – csigaszerű lekerekedésben végződött. A kengyelszíjakat az elülső kapákból indították, s magas nyergében a lovas kezdetben csak nyújtott (XI. század), majd egyre inkább előrefeszített (XII- XIII. század) lábbal helyezkedett el. A XII. században, amikor a lándzsás roham csatadöntő szerepűvé növekedett, az erős ütközés kivédésére és a jó támaszték kívánalmának hatására kialakult a mély, a lovas testét deréktájt hátulról (XII. század), majd elölről is csaknem körülölelő kápákkal felszerelt (XIII. század) lovagi nyereg. Az első kápa a lovas hasának biztosított védelmet, a hátsó pedig ezenfelül még a lándzsadöféshez kínált jó háttámaszt. A két villás kápa két-két ponton támaszkodott a ló hátára, s mivel e villák mélyen lenyúltak az állat oldalára, a marjánál hátrább kellett felhevederezni a nyerget (néha két-három hevederrel is), nehogy akadályozza annak mozgását, ha már a légzését úgyis megnehezítette. A heveder(ek)en kívül a nyerget egyszerű szügyelővel és farhámmal vagy csuklós (elágazó) szügyelővel és keresztező szíjú, farrózsás, összekötőszíjas farhámmal rögzítettek. díszítették, ráfestették őrződött meg nyereg régészeti maradványa, de ábrázolásokon a szóban forgó nyeregtípus jól felismerhető (a Kisjenő/Chi§ineu-i és a mezőberény- büngösdpusztai aquamanilékon; a Nagycsalomja/Velká Calomija-i aquamanilén kihajlóbb kápákkal; a kiskunmajsa-kígyóspusztai csaton).^[5271

(a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképein) Ezeket rendszerint veretekkel és sallangokkal, bojtokkal de az említett falképek lószerszámán még a hevederre is a veretek aranysárga pettyeit. A tárgyalt korszakból nem

A zablák közül minden bizonnyal a nagykarikás csikózablát kedvelték, viszont a XII-XIII. századi pompás kivitelű feszítőzablák (Adony, Gödöllő, Zsámbék) feltehetőleg nem a nehézlovasság lószerszámához tartoztak, mert ezt – az állat szájpadlását kíméletlenül felpeckelő „nyelvszorító vassal” ellátott, csuklós feszítőkarú – zablatípust a lovagi taktika talán nem is igényelte. Lehetséges, hogy inkább a könnyebb fegyverzetű, nem lovagi módon harcoló, a csatamén helyett kancát vagy heréltet megülő vitézek [5281 alkalmazták.

A korszak kengyeleit egyre ritkábban kovácsolták kiugró füllel, hanem a tartószíj nyílását a szárak találkozási helyének lemezesre kalapált felületébe vágták (a kiskunmajsa-kígyóspusztai csaton). Már a XII. században kialakult Nyugat-Európában a trapéz alakú, fokozatosan aszimmetrikussá váló, egyenes talpalójú kengyeltípus (Gelence/Ghelinta-i Szent László- legenda birkózási jelenetén a szent király lován).^[5291

Korszakunk újdonságaként vált általánossá a magyar nehézlovasság számára a sarkantyú használata. A magas lovagi nyeregben ülő lovas sarkantyújának – a korábban a szárak síkjában lévő – tüskéje még egyre növekvő szárral sem érte el jól a ló véknyát, ezért a XI. század közepétől szerkezeti változtatásokkal keresték az alkalmasabb megoldást. Kezdetben a gúla, illetve a kúp alakú tüske nyúlványa felfelé hajlott, de hamarosan az ellenkező irányú hajlítással is megpróbálkoztak. Az egyenes, egy síkban fekvő szárú s lefelé hajló tüskés sarkantyúkat a XI. és XII. század közepe közötti időszakban kedvelték. Már a XII. században azonban a szárakat lefelé hajló ívekbe kovácsolták, így jobban hozzáfértek a ló oldalához, s ugyanakkor gyalogosan járva a tüske nem érte a földet.

27. X-XIII. századi sarkantyútípusok: a szárak síkjában lévő tüskével (1-2), lehajtó tüskével (3) és ívelt szárakkal (4), a tüske alatt ellenzőlemezzel (5), illetve gömböcskével (6). Forgó tarajos sarkantyú (7)

A XII. század közepétől az előbbi formával párhuzamosan megjelentek a tüske alatti négyszögletes ellenzőlemezzel vagy gömböcskével ellátott, a lovat kevésbé sebző példányok (III. Béla ezüst, halotti sarkantyúi, 1196; a kiskunmajsa-kígyóspusztai csaton ábrázolt sarkantyúk). A XIII. század elején-közepén tűntek fel az első, a lefelé ívelt szárakhoz kapcsolódó, rövid, lehajló nyakon forgó tarajos (= csillagos, kerekes) sarkantyúk. Használatuk megnövelte az irányítás hatékonyságát, de hozzáértő alkalmazásuk kevesebb fájdalmat okozott a lónak, ezért szinte napjainkig fennmaradtak. A sarkantyút a szárai függőlegesre kalapált füles végeinek kettős keresztirányú, vagy egy-egy függőleges irányú nyílásán keresztülhúzott szíjjal csatolták fel a cipőre úgy, hogy egy szíj a sarkantyú két, füles szárvégét a lábfej felett, egy pedig a talpon keresztülvezetve kötötte össze. A sarkantyúkat általában vasból kovácsolták, de előfordulnak bronzból öntött, sőt ezüstözött, aranyozott példányaik is. Hazai leletanyagunkban nagyszámú szórvány, és kevesebb településen lelt példány található, de [530] egyelőre még rendszerezésre vár.

A lovak patkolása feltehetőleg csak a XI. században kezdődött a magyarságnál, sőt alföldi elterjedése még későbbre valószínűsíthető. Korszakunk patkói szélesek, a szárak végeit visszahajló, háromszög vagy négyzet metszetű csúcs zárja. Leletei a településásatásokon kerültek

r

napvilágra (Pomáz, Kecskemét-Árvaház, Márianosztra-Bíbervár, Mende- Leányvár). Két méretarányú csoportjuk – tizennégyszer tizenegy, illetve tizenkétszer tíz centiméter – a nehéz, hidegvérű és a kisebb, keleti eredetű lovakhoz illett. A nehézlovasság általánosan használta, a könnyűlovasság viszont – éppen a ló sebességének megőrzése miatt – a középkorban is tartózkodott az alkalmazásától.^[531]

A lovak páncélzatáról már a XII. századból van adatunk: az 1167. évi, Száva menti csatában a magyar nehézlovasság lovainak szügyét és homlokát védőréteggel borították. Korszakunkból való ábrázoláson mindennek nincsen nyoma, a kiskunmajsa-kígyóspusztai csaton látható lovakat is csak redőzve lobogó textiltakaró fedi.^[532]

Az ismertetett lovagi fegyverzet és a ló együttesen igen nagy értéket képviselt, s a kisbirtokosok jó része nem is rendelkezett akkora földtulajdonnal (nyolc-tíz ekealja, azaz négy-ötszáz hektár), amelynek jövedelméből szert tehetett volna rá. Egy Nyitra megyei köznemes, a Ludány nembeli Csitári Vitk lovagként kívánt megjelenni az 1278. évi morvamezei ütközetben. „Vásárolt tehát egy páncélt tíz márkáért, három hadimént összesen harminc márkáért, de még tíz márka készpénzre is szüksége volt az illő megjelenéshez és a költségekre. Ilyen hatalmas összeg – ez idő tájt egy városi kőpalota ára – természetesen nem állt rendelkezésére, ezért öt évre elzálogosította csitári örökbirtokát.” A összege évről évre nőtt, s Vitk csak 1291-ben, időközbeni birtokszerzeményei átadásával és még hetvenhét márka kifizetésével tudta csak a csitári birtokát visszaszerezni.^[533] Ráadásul maga a lovagi fegyverzet is többféle minőségben és árban készülhetett. 1296-ban Eymech fia Márton alországbíró eladta Vöröskő vára és birtoka felét Máté pozsonyi ispánnak kétszáz márkáért és egy lovagi fegyverzetért, mégpedig olyanért, „amilyet a király egy olyan bárója, mint Máté pozsonyi ispán és királyi lovászmester szokott viselni”.^[534] Nem véletlen tehát, hogy a hadjáratokra kényszerült kisbirtokosok többsége még ekkor – azaz a XIII. század második felében – is könnyűfegyverzetű maradt, legfeljebb a felszerelését egészítette ki karddal, lándzsával, mert az mind a nehéz-, mind a könnyűfegyverzetű ellenféllel szemben célravezető volt. A kortárs megfigyelő is az alábbiakat ajánlotta a mongolok ellen készülő vitézek figyelmébe: „legyenek ellátva a következő fegyverekkel: jó és erős íjakkal, számszeríjakkal – ezektől nagyon félnek -, elegendő nyíllal, erős vasból készült jó szekercével vagyhosszú nyelű csatabárddal; az íjhoz vagy a számszeríjhoz szolgáló nyilak vashegyét – a tatárok eljárásával – forró állapotban sós vízbe mártva kell lehűteni, hogy az ellenséges vértezet átfúrásához erőssé edződjön. Szükségesek még kardok és lándzsák, horoggal ellátva – a horog arra való, hogy lerántsák vele a tatárokat a nyeregből, mivel igen könnyen kiesnek onnan; továbbá kések, kettős rétegű vértezet, mert azt nem egykönnyen járják át nyilaik, valamint sisak, pajzs és egyéb az emberi test és a ló fedésére, hogy fegyvereiktől és nyilaiktól védelmezzen… A fegyverek elkészítésekor nem szabad kímélni a költséget, hogy lelkünk, testünk, szabadságunk és más értékeink védelmet nyerjenek.”^[535]

Tisztán könnyűfegyverzetben a besenyők, székelyek és a XIII. században betelepült kunok, jászok harcoltak,^[536] de – mint azt látni fogjuk – egyes, körükben szokatlan fegyverek (pl. a kétélű kard) szórványosan már megjelentek felszerelésükben. Fegyverzetük tárgyalása előtt néhány szót szólunk viseletükről, illetve ennek a honfoglalás korát követő folyamatosságáról. A felderítő és csatakezdő könnyűlovas íjászokat a magyar hadvezetés nagy becsben tartotta, sőt^]számukat II. Géza király (1141-1162) izmaeliták behívásával is igyekezett gyarapítani. A könnyűlovasság szerepe a XIII. században is fennmaradt, s bár az 1260. évi, a morvamezei Kroisenbrunnál/Marcheggnél II. Otakár cseh király páncélos serege ellen vívott csatát IV. Béla a csatakezdő kunok és oroszok megfutamodása miatt vesztette el, 1278-ban az ugyancsak morvamezei Dürnkrutnál, ugyanezen király ellen utóda, IV. (Kun) László, a győzelmét éppen a magyar és a kun lovas íjászok támadásával alapozta meg.

AX. századi viselet továbbélését csak vázlatosan követhetjük nyomon. Valószínű, hogy a még a XI. században is pogány hiten élők igyekeztek hagyományos öltözékükhöz is ragaszkodni. A XI-XIII. századi ábrázolásokon a magasan felálló gallérral varrott inget és a csuklóig érő, szűk ujjú, a felsőtesthez simuló s az öv alatt bőven ráncolt kaftánszerű, a térd alá nyúló felsőruhát szokás itt említeni (a somogyvári szentélymellvéd Szent Egyed-legenda domborművének alakjain; a Kisjenő/Chi§ineu-i és a mezőberény-büngösdpusztai aquamanilék lovasain; az esztergomi királyi kápolna oszlopfőjének három alakján, XII. század utolsó negyede; a Kisbény/Bína-i templom pillérfőjének két alakján, XIII. század első fele; a Dejte/Dechtice-i temetőkápolna freskójának vesszőző katonáján stb.). A ruházathoz mindig tartozott veret nélkül ábrázolt öv. Az alakok lábszárameztelen, vagy szűk harisnya takarja; a lábukon magas szárú cipőt vagy csizmát hordanak. Bár tudjuk, hogy a köznép hajviselete még évszázadokon át varkocsos volt, azaz a fej kiborotválásának elhagyásával ugyan még őrizte a régi hagyományt, az említett ábrázolásokon mégis a nyugati jellegű hajviselet jelentkezik, a kibontott s körben lefésült frizura borotvált vagy bajuszos, sőt bajuszos-szakállas arcot egyaránt koszorúzva. A honfoglalás kori keleti jellegű viselet fennmaradását a magyarokon és a közéjük olvadt katonai segédnépeken kívül a székelyek és besenyők,^[540] valamint az egyéb mohamedán (izmaelita) népelemek biztosíthatták, majd a kunok és jászok XIII. századi betelepülésével nyert új fellendülést. A kunok felsőruházata – amelyet a délorosz steppe XII-XIII. századi kun kőszobrain (kamennaja babákon),^[541] valamint egy, még éppen a korszakunkba tartozó ábrázoláson (a Gelence/Ghelinta-i templom Szent László-legenda falképein)^[542követhetünk nyomon – csaknem térdig érő kaftánból, nadrágból és csizmából állott. A bő, nehéz anyagból (az előkelőknél bizánci szövetből, keleti selyemből) varrott kaftán szárnyait elöl jobbról balra egymásra hajtották, s övvel szorították le. Ujja a csuklóig ért, s gyakran széles, rávarrt csíkokkal díszítették ugyanúgy, mint a kaftán oldalsó széleit és az alját. A nyak szabadon hagyott részén az ing kerek nyakkivágású részlete látszik, ilyen inget a sodronypáncél alá is felvettek (Csólyospálos- Csólyos-puszta: a XIII. század második feléből való kun sír). Az ing nagy ritkán olyan hosszú volt, hogy a kaftán alól is kilógott. Ez utóbbi összefogására s egyben a fegyverzet (a Gelence/Ghelinta-i Szent László- legenda kunjának övén: szablya, íj tegez, tegez), valamint egyéb felszerelés (kés, csiholó, fésű, tarsoly) hordására a kun vitéz is az övét használta, amely rendszerint díszítetlen volt, vagyis csak csattal lehetett felszerelve. A kun előkelők azonban igényt tartottak nemesfém veretes övre is, amint ezt három, a XIII. század második felére keltezhető sírleletük bizonyítja. Ezen övek veretkészlete meglepő módon nem a keleti ízlést követően készült, hanem a lovagi élethez kötődött. A kiskunmajsa-kígyóspusztai sír övének lovagi harci jelenetet ábrázoló, niellódíszes aranycsatjáról már sok szó esett, a hozzá tartozó – hétből (?) megmaradt – négy kerek vereten pedig Szent Bertalan, István, Jakab és Margit közbenjárását kérő latin fohászok olvashatók. A lászlófalva-felsőszentkirályi sír öve aranyozott ezüst, indás- palmettás mintájú lemezes csatot és szíjvéget, valamint tizennégy címerpajzs alakú és ábrájú, továbbá tizenöt kettősliliom formájú veretethordozott. A csólyospálos-csólyos-pusztai sír ugyancsak aranyozott ezüst, hasonló jellegű csatjához és szíjvégéhez domború közepű kerek veretek (négy maradt meg) tartoztak. E díszes övek készítési helye vitatott, s a viselésük módja sem rekonstruálható egyértelműen: vagy a csaton átvezetve, az övön a derék bal oldalára húzott bújtatón keresztül, vagy közvetlenül a csatnál csüngették le a szíj véges végét.^[543] Vitézeink nadrágot – a szó mai értelmében – nem hordtak, hanem – dél-oroszországi kőszobraik alapján – csupán a lágyékig érő harisnyát. Puha talpú, könnyű csizmájuk a térden felül ért, s ugyancsak a kőszobrok tanúsága szerint a térd szélétől szíjjal kapcsolták össze az övvel, hogy a lecsúszását megakadályozzák. Ennek maradványa legújabban már nálunk is előkerült (Csengele-Bogárhát),^[5a^] tárgyalt ábrázoláson (a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda) viszont maga a lábbeli sem vehető ki. A kun férfi a fejét borotválta, s a meghagyott haját egy-három, gyakran nem egyenlő hosszú és vastagságú varkocsba fonta. Szakállát szintén eltávolította, viszont hegyesre pedrett bajuszt viselt. Fejére hosszú, hegyes, prém nélküli, feltűrt szegélyű, ún. kun süveget húzott (margitszigeti padlótégla domborműves lovasán, XIII. század). Ez a viselet a XIII. század második felében annyira elterjedt a magyarok között, hogy az egyház kétszer is (1279, 1288), de sikertelenül igyekezett betiltani.^[545]

A könnyűfegyverzetű vitéz a XI-XIII. században ugyancsak rákényszerült a védőfegyverzet használatára, hiszen nagyon sokszor nehézfegyverzetű ellenféllel kellett összecsapnia. Teste védelmére elsősorban nyilvánvalóan bőrpáncélt ölthetett, olyasfélét, mint amilyet a XIII. századi mongolok bőrpáncéljának leírásából ismerünk: „A harcosok vértezete. négy darabból áll. Egyik része a combtól a nyakig ér, de igazodik az emberi termethez, mert a mell előtt keskeny, a kartól lefelé pedig kerekdeden körülöleli a testet; hátul a derékig van egy másik rész, mely a nyaktól kezdődik és a testet körülfogó előbbi darabhoz csatlakozik; a váll fölött pedig ezt a két részt, tudniillik az elülsőt és a hátulsót, csatokkal a vállakat fedő két vaslemezhez kapcsolják; karjukat szintén vértezet takarja: a válltól a kézig ér és alul nyitott, valamint a combjukon is viselnek egy-egy darabot. Valamennyi rész csatokkal kapcsolódik egymáshoz.” Maga a bőranyag fáradságos munkával készült: „Marhabőrből vagy más állat bőréből hasított, tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsinegeket fűznek s ez akövetkezőnek a közepébe illeszkedik, és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet.”^[546] A rangosabb harcosok a korábban már tárgyalt lemezkés, illetve sodronypáncélt öltötték magukra. Ez utóbbiak – szemben a lovagi páncéllal – rendszerint rövid ujjú, s csak a felsőtestet takaró, kerek metszetű drótgyűrűkből összeállított ing szabásában készültek, s az alsótest védelmével, a túlzott súlynövekedést elkerülendő, nem törődtek. Csak a XIII. században nyúlt meg a sodronying hossza mind a karokon, mind a csípőn, s a kun élharcosok már ilyen páncélt hordtak. A lemezkés páncél készítéséről is maradt fenn korabeli leírás: „ujjnyi széles és tenyérnyi hosszú vékony (vas)lemezeket csinálnak szép számmal, és minden egyes lemezbe nyolc apró lyukat fúrnak; belül három erős, keskeny szíjat fektetnek, a lemezkéket lépcsőzetesen egyiket a másikra helyezik, és az említett lyukakon átdugott, vékonyra hasított bőrökkel szorosan a szíjakhoz erősítik; legfelül rávarrnak egy bőrszalagot, amely megduplázódik mindkét oldalon, és hozzávarrják az egyik szíjhoz, hogy a lemezek jó erősen egymáshoz simuljanak. A lemezekből így szíjszerű alakokat nyernek, azután valamennyit összekötve elkészítik a vértezet különböző darabjait. és úgy kifényesítik, hogy aki ránéz, megláthatja magát benne. A sisak felső része vasból vagy acélból készül, az a része azonban, mely körös­körül a nyakat és a nyeldeklőt védi, bőrből van, ezeket a bőrrészeket mind a fent ismertetett módon formálják.” Az arcot körülzáróan a fejre húzott, s a nyakon szűkre szabott csuklyájú (lemezkés?, sodronyos?) páncél korabeli ábrázolása ránk is maradt (a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképének kun vitézén), az ugyancsak páncélban ábrázolt szent király viseletétől eltérő, s a hitelességet fokozó apró részletekkel: a feltehetőleg csak rövid ujjú, csípőtájig érő páncélinget úgy takarja a föléje öltött kaftán, hogy csak a fejet és a nyakat fedő részei látszanak. A csuklyás fejre még keleti típusú sisak is került (erről később), de a vitéz lábán nincs lemezkésen páncélozott lábbeli. A XIII. század második felében eltemetett néhány kun vitéz sírjából maga a páncél is előkerült: sodronying (Demecser, Kiskunmajsa-Kígyóspuszta 2. sírlelet, Perkáta-Kőhalmi-dűlő 216. és 273. sír⁴), lemezkés páncéling (Lászlófalva-Felsőszentkirály), sőt egy sírból a sodronying és az ellenálló képességének növelését célzó, negyedgömb alakú vállvédő páncéllemezek is napvilágot láttak (Csólyospálos-Csólyos-pusztai sír), hasonlókat a dél-oroszországi kun

kőszobrokról is ismerünk. Az utóbbiak egyikén fennmaradt egy – valószínűleg – bőrből készült, fémlemezekkel kombinált, ujjatlan törzspáncél ábrázolása; ugyanakkor a férfiszobrok csaknem felén látható,

mell- és hátkorongoknak egyelőre sem ott, sem nálunk nincs régészeti

[548] megfelelője.

A könnyűfegyverzetű harcos is sisakkal védte a fejét. Ez a sisak a XI- XIII. századi Kelet-Európában lemezekből összeszegecselt vagy egy darabbá kovácsolt, kúpos, félgömb vagy féltojás alakú, sodronyos vagy bőrre szerelt lemezkés nyakvédővel ellátott harangú volt, s a sisakdíszt tartó köpűben (Ducó/Ducové-Kostolec-dűlő 21. sír sisakcsúcsa, XII. század) vagy zászlócskatartó kis rúdban végződött. Gyakran kiegészült orrvédővel, máskor pedig félarcos, sőt arcos fémmaszkkal is. Ilyen sisakokkal faragták ki a dél-oroszországi kun kőszobrokat, ilyen példányok őrződtek meg a kor ottani besenyő, úz, kun sírjaiban, de ez a típus látható a sokszor idézett falképünk kun vitézének a fején is: hátrahajló csúccsal, s a tarkóra lenyúló hátsó széllel (Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképén). Hazai kun leletanyagunkban az egy darabbá kovácsolt, félgömbös harangú, csipkézett szélű homlokpánttal szegélyezett és rászegecselt köpűben csúcsosodó formájú sisak jelentkezett. A köpű végén, a leletet találó emlékezete szerint, „aranygomb” ült (Csólyospálos-Csólyos-puszta).^[549]

28. XII. századi sisakcsúcs Ducó/Ducové-Kostolec-dűlőből.

A könnyűfegyverzetű harcos pajzsot rendszerint nem használt, de alkalmasint kézbe vehette (vö. az esztergomi királyi kápolna oszlopfőjének keleti viseletű alakja kezében). A pajzstól való tartózkodásnak az volt az oka, hogy akadályozta tulajdonosát az íj és a ló együttes kezelésében. Fő támadófegyvere ugyanis az íj maradt. A XI-XII. században feltehetőleg megőrződött a honfoglalás kori összetett-visszacsapó íj típusa, de ennek nincs régészeti bizonyítéka hazánk területén. A kevés ábrázolás – az esztergomi királyi kápolna oszlopfőjének, s a Kisbény/Bína-i templom pillérfőjének – íjazó alakjai megerősítik a folyamatos íjhasználat feltételezését, bár az utóbbi ábrázolás fegyvere csupán egyszerű íjnak – azaz meghajlított fának – tűnik. Forrásaink többször említenek korszakunkból íjászokat, s adataink szerint különösen II. Géza kedvelhette őket, mert 1153-ban Abu Hámid arab utazó kíséretében a türkök földjére, a Volga melletti Szakszinba küldte mohamedán követét, Iszmáil ibn Haszant, hogy ott számára íjhoz jól értő harcosokat toborozzon. Az út sikerrel járt, s a Magyarországra hozott muzulmán íjászok csatlakoztak a már itt élő s ugyancsak könnyűfegyverzetben katonáskodó hittestvéreikhez.^[550] Rajtuk kívül íjjal harcoltak a hasonlóan felszerelt magyarok, székelyek, besenyők, majd a XIII. századtól a jászok és a kunok is. Az utóbbiak minden bizonnyal az összetett-visszacsapó íj későbbi, fejlettebb, ún. tömör csontvéges változatát hozták magukkal. Ennél az íjfajtánál a rugalmas és a merev íjkarrész hosszúságának aránya az utóbbi javára változott meg úgy, hogy a merev kart még egy – olykor több húrbeakasztó vájattal is ellátott, vagyis az íj gyengébb és erősebb felajzhatóságára utaló – tömör csontból faragott karvéggel toldották meg. A markolatot is átalakították, mert a korábbi, ellipszist közelítő formájú markolatborító csontlemezek helyett középen keskeny, a végein szélesedő példányokat ragasztottak fel rá. Ezt az íjtípust egyszerűbben lehetett tömegméretekben gyártani.^[551] Bár korabeli ábrázolásunk kevés van (a margitszigeti padlótégla-töredék; a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda üldözési jelenete), egy közvetett bizonyíték – nevezetesen egy újfajta íjtegez – megléte amellett szól, hogy a hazai kunok már ezzel harcoltak. A tömör csontvéges összetett-visszacsapó íjat a korábbi típusnál kisebbre méretezhették, mert merev karjai meghosszabbodásával az egész íj merevsége megnőtt: a fegyver erősebbé vált és messzebbre hordott. Nehezebben lehetett persze felajzani, viszont jobban tűrte a hosszabb ideig tartó megfeszített állapotot, s így lehetővé váltállandóan működőképes fegyverrel járni, bár ettől a fegyver még a nedvességre ugyanolyan érzékeny maradt.^[552] A felajzott íj hordása következtében viszont át kellett alakítani a korábbi hurka formájú bőr íjtegezt olyan tartóvá, amely alkalmas volt a készenléti fegyver befogadására, s pontosan ez az ún. készenléti íjtegez jelentkezik a sokat emlegetett Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképein. A szent királlyal birkózó kun övének bal oldaláról függ le a fél íj alakú lapos, favázra feszített bőr vagy vastag textilbevonatú tok ugyanúgy, mint a dél­oroszországi kun kőszobrokon. Maga az íj a hőmérsékletre és a nedvességre továbbra is érzékeny maradt olyannyira, hogy a hód-tavi csatát (1282) a kunok éppen egy kitört zápor hatására, íjhúrjaik megereszkedése következtében alkalmatlanná vált lőfegyvereik miatt vesztették el.^[553]

A nyílvesszők változatos formájú nyílhegyei között a XI. századtól kezdődően megszaporodtak a különféle – három- és négyélű, gúla és lándzsa alakú, „láng” alakú, a penge és a tüske találkozásánál kiszélesedő ütközővel ellátott – páncéltörő nyílcsúcsok, jelezve azt, hogy az íjászok egyre többször találták magukat szembe páncélozott ellenféllel. Mindezek mellett megőrződtek a korábbi időkre jellemző lapos, levél, rombusz és deltoid alakú, valamint villás nyílcsúcsok is (Ártánd-Zomlin-puszta, Csólyospálos-Csólyos-puszta, Lászlófalva-Felsőszentkirály – kun sírok, valamint a korszak településein is pl. Mende-Leányvár, Szabolcs-Kisfalud stb.). A sokféle hegyű nyílvessző között tudatosan válogattak; „nyilaik hosszúsága két láb, egy tenyérszélesség és két ujj. vashegye igen éles és mindkét oldalán vág, mint a kétélű kard, élesítésükre mindig magukkal hordanak egy csiszolót a tegezük oldalán. Ennek a vashegynek van egy ujjnyi hosszú hegyes farka, mellyel vesszejébe szúrják. Madarak, vadak elejtésére és fegyvertelen emberekkel szemben más nyilakat használnak, ezek három ujjnyi szélesek; madarak és állatok vadászásához még sokfajta más nyiluk is van” – tudósított a mongolok felszereléséről egy kortárs beszámoló.

A XI. századdal kezdődő korszak tegezeiről nincs konkrét hazai adatunk, s ismét csak a kunok megjelenése változtatott ezen. Dél-oroszországi szobraikról kiderült, hogy a tegezt továbbra is az övről lefüggesztve, a derék jobb oldalán viselték, s a rajtuk megfigyelhető típusok közül a Kárpát-medencében kettőt ismerhetünk fel. Az egyik a honfoglalás kori tegez javított változata; a nyakától lefelé erősebben, felfelé enyhébben szélesedő, bőr vagy nyírkéreg tok, a felső végén oldalra nyíló fedéllel,amelyen át kivehették a heggyel felfelé álló nyilakat belőle. Volt egy további, a tegez testén hosszanti irányban kétoldalt nyíló, még bőrtakaróval is fedett ajtaja, ezen keresztül lehetett gyorsan megtölteni (vö. a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképe: a kun lenyakazásának jelenete). Régészeti maradványa hazánkban még nem ismeretes. Volt egy másik, a steppén ugyancsak ismert tegezformájuk is, amely nálunk csak egy későbbi, de kivételképpen megemlítendő ábrázoláson maradt fenn (Zsigra/ Zehra-i templom Szent László-legenda falképe, XIV. század második fele): szőrével kifelé fordított, ovális vagy kerek szájú, egyszerű bőrzsákocska.^[555]

A vitéz hozzáértését korán kezdett tanulással kellett megalapozni. A XIII. század közepén a mongoloknál figyelték meg, hogy „a férfiak egyáltalán nem dolgoznak, csak nyilakat csinálnak, meg a nyájra van némi gondjuk; viszont vadásznak és gyakorolják a nyilazást. A tatároknak ugyanis apraja- nagyja egyaránt jó íjász; fiaik, mihelyt második vagy harmadik évüket elérik, máris lovagolni, lovakat terelni, vágtázni kezdenek, korukhoz szabott íjat kapnak a kezükbe és tanulják a nyilazást, mert igen ügyesek és merészek. A leányok és asszonyok is lovagolnak és lóháton sebesen száguldoznak, akárcsak a férfiak. Láttuk, hogy tegezt és íjat is hordanak…, és egyesek úgy nyilaznak, mint a férfiak.” Nem csoda, hogy ilyen környezetben jó harcosok nőttek fel, akiktől azt is elvárták, hogy előrelátóan gondoskodjanak a fegyverzetükről, főként pedig az alkalmas íjászfelszerelésükről.^[556] A magyarországi kunok felszerelése hasonló lehetett.

A könnyűlovasság – beleértve a kunokat is – lándzsahasználatának nincs régészeti, illetve képi adata a Kárpát-medencében, a délorosz steppén azonban ez a fegyver is ismert volt, leginkább széles köpűvel és keskeny, páncéltörő pengével. A XIII. századi mongolokról tudjuk, hogy „némelyeknek közülük vannak lándzsáik, a lándzsa vas tövénél horoggal, melynek segítségével az ellenfelet a nyeregből lerántani igyekeznek”.^[557]

A közelharc fegyverei közül a szablya említendő, jóllehet még a mongolok között is inkább csak a gazdagabbak rendelkeztek vele. A XI. századtól kezdve ez a fegyver is átalakult: lassan létrejött a korábbinál hosszabb, szélesebb és erősebb görbületű penge. Megmaradt a markolatvasnak az él felé hajlítása, és rendszerint egyenes, ívelt oldalúan rombusz elölnézetű keresztvasat húztak fel rá, de később – már a XIII. században – az egyenes, pálcás végű keresztvas is megjelent. Ha nincs is folyamatosan keltezhető bizonyító anyagunk, kétségbevonhatatlan, hogy ezta fegyvert megszakítás nélkül használták a XI-XIII. században, de a magyar temetkezési szokások változásának s a mellékletadás ékszerekre szorítkozásának következtében szablya csak szórványleletként (Demecser- Borzsova-puszta) vagy besenyő (?) (Sárbogárd-Tinód-puszta 2 db), majd kunsírokból (?) (Erdőtelek, Lászlófalva-Felsőszentkirály) bukkant fel. Korszakunk egyetlen szablyaábrázolása is a Gelence/Ghelinta-i Szent László-legenda falképén maradt meg: itt a szent királlyal birkózó kun vitéz övéről a derék bal oldalán függ le az íjtegez fölé akasztott s a hüvelyébe dugott fegyver. Pengéje keskeny, erősen ívelt, és a vége hegyesedő, a keresztvasa lehajló végű, a markolatgombja (?) karéjos. Hasonló szablyákat a dél-oroszországi kun kőszobrokon is láthatunk, ezeknek további jellegzetessége az, hogy némelyikük markolatához dús rojtozatot vagy hosszú, keskeny, a szélein díszített, felfelé elkeskenyülő tárgyat (?) kötöttek. Rendeltetése ismeretlen, s hazai ábrázoláson vagy régészeti leletben nincsen nyoma.^[558]

A balta a XI-XIII. századi könnyűlovasság nomád leletanyagában igen ritka, jóllehet pl. a mongol katonai előírás a XIII. század közepén szekerce tartására kötelezte a közvitézt.^[559] Meg kell említenünk „csákány” szavunk besenyő-kun eredeztetését, amelynek meggyökeresedése nyelvünkben a fegyver átvételét is jelentheti a hadfelszerelésben. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy az inkább lovagi fegyvernek vélhető bárd is bekerült – ha elvétve is – a kun (?) fegyverzetbe (Erdőtelek).^[560]

Volt még egy hagyományos, a Kárpát-medencében talán már besenyő vagy csak kun közvetítéssel megjelent ütőfegyver, a buzogány. Neve is a fenti nyelvek valamelyikéből származik, s mivel e népek harcosainak sírjából egyetlen példány sem került elő (tiltott sírmelléklet lehetett?), csak szórványleleteit ismerjük. Ezek túlnyomó többségének még a megtalálási helyét sem jegyezték fel, ezért említést érdemel, hogy némelyikük besenyő szállásterület környékéről került múzeumba (Nagykajdacs, Fácánkert- Kajmádi-sziget, Füzesabony), egyik újabb buzogányleletünkre pedig a „Csengele késő középkori kun szállás ásatásánál” bukkantak, még a talajfelszínen. Változatos formában – kocka alakú négytüskés, levágott sarkú kocka alakú, négytüskés dudoros, tizenkét tüskés (rövid vagy hosszú köpűvel) s gömb vagy hordó alakban – vasból kovácsolták vagy bronzból öntötték e buzogányfejeket, s fanyélre szerelve használták őket. Érdekes módon egyetlen korszakunkbeli ábrázolása éppen nem a leírt környezetből, hanem a Gutkeled nembeli Opoj, Szlavónia bánja 1239. évi lovaspecsétjéről való, jelezve, hogy alkalmasint a lovagi nyeregben ülő, sarkantyús vitéz is kézbe kapta már ekkor ezt a fegyvert. Szórvány példányaink a XIII-XIV. század első fele közötti időszakból származtathatók, később ugyanis a tollas (gerezdes) buzogány kiszorította ezeket a használatból.^[561]

29. XI-XIV. századi csillag alakú buzogánytípusok: négytüskés (1), levágott sarkú kocka alakú (2), négytüskés dudoros (3), tizenkét tüskés (4), gömb vagy hordó alakú (5)

Az előkelőbb kunok részleges fegyvercserével is igyekezhettek alkalmazkodni páncélos ellenfeleikhez, s ennek a folyamatnak lehet a jele, hogy egy lovával és lószerszámával eltemetett vitéz mellett nem szablyát, hanem a XIII. század végétől keltezhető, korongos markolatú, hosszú kardot találtak. Pengéje egyik oldalán az Árpádok vörösréz címere, a másikon pedig rovásjeles családi címer látható (Kunszentmárton-Jaksorér- part). Egy másik sírlelethez (?) (Demecser) páncél, harci balta és ugyancsak kétélű kard tartozott. Ilyen cserére bármikor sor kerülhetett, pl. a Kisbény/Bína-i templom pillérfőjére faragott keleties ruházatú férfi amedvevadászatnál pányvával és – szablya helyett – karddal van ábrázolva. [562]

I

30. A kunszentmárton-jaksorér-parti kun lovassír leletei: kétélű kard (1), csikózabla (2), kengyelpár (3-4), hevedercsat tüskéje (5), csat (6), vaskés (7)

A könnyűlovasság felszerelése minden bizonnyal a honfoglalás kori alapokon maradt, illetve fejlődött tovább. A nyeregről konkrét adatunk nincsen, s a kunokról is csak feltételezhetjük, hogy a X. századinál fejlettebb típussal jelentek meg a Kárpát-medencében. Korabeli ábrázolások híján a lószerszámukról sem mondhatunk sokat, ezt csak az összes SzentLászló-legenda falképsorozat feldolgozása után lehet felvázolni. Az viszont nyilvánvaló, hogy megmaradt a csikózabla közkedveltsége (Kunszentmárton-Jaksorér-part), amelynek karikaátmérője idővel a hét centimétert is elérte, s a szájvasát továbbra is aszimmetrikusan méretezték. Ritkán még az oldalpálcás zabla is előkerül, igaz, lehetséges, hogy még X. század végi-XI. század eleji besenyő sírból (Sárbogárd-Tinód-puszta) olyan sűrű, szegecselésszerű ezüstberakással, amelyhez hasonló viszont kun kengyeleken látható (Csólyospálos-Csólyos-puszta). Korábban a besenyőkhöz kötötték a csukló nélküli – vagyis egytagú – ívelt szájvasú csikózablákat (Bajcs/Bajc-i lelet), de újabban honfoglaló magyar temetőben (Sárrétudvari-Hízóföld 24. sír) is felbukkant.^[563] A vitézek kengyeleit – puha talpú csizmáiknak megfelelően – zömmel széles, ívelt talpalóval, kerek vagy csúcsosodóan kerek alakra kovácsolt szárakkal készítették úgy, hogy a szíjnyílásukat a szárak találkozási helyének lemezessé kalapált felületébe vágták. Száruk és talpalójuk találkozásának külső oldalain gombokat, dudorokat képeztek ki, ezekről feltételezhető, hogy a sarkantyút helyettesítették, hiszen ez utóbbit a könnyűlovasság továbbra sem alkalmazta. Besenyő (Alap, Kölesd-Itatóhegy, Sárbogárd-Tinód-puszta, Sárszentágota-Felsőtöbörzsök) és kun (Kunszentmárton-Jaksorér-part, Ópusztaszer) sírjainkban egyaránt előfordul a leírt kengyeltípus, de egyenes talpú, ívelt szárú, kiugró fülű, aranyozott ezüst pontberakás-sorokkal díszített kengyelpár is napvilágot látott már kun temetkezésben (Csólyospálos-Csólyos-puszta). Az utóbbi fajta köthető kizárólagosabban a kunokhoz, míg az előző általános, X-XIII. századi nomád típus volt.^[564] A magyarságnál mindkettő tovább élt egészen a legújabb korig. Sarkantyú helyett továbbra is lovaglókorbáccsal serkentették hátasukat, de a korbács nyélvégére húzott jellegzetes csontfaragványok mindeddig csupán a délorosz földről ismeretesek.^[565]

A véletlen úgy hozta, hogy az eddig már minden részletében tárgyalt kun előkelő férfiak temetkezéseit (Csólyospálos-Csólyos-puszta, Kiskunmajsa- Kígyóspuszta, Lászlófalva-Felsőszentkirály, és talán Kunfehértó- Debeák^[566]) nem szakember találta meg, ebből származott – egyébként bravúros – értékelésük minden hiányossága, s ez növelte meg az 1998-ban elsőként hitelesen feltárt kun főember sírjának (Csengele-Bogárhát 56-57. sír) jelentőségét. A talán a kaftánjában eltemetett vitéz öltözékéből a vászoningének maradványa volt felismerhető, egyébként a ruházatábólmindössze a bőr- vagy textilövét záró négyszegletes vascsat^[567] és a feltehetőleg a csizmaszárát tartó két vaskarika maradt meg.^[568] Valószínűbb tehát, hogy harci viseletében temették el, hiszen arcmintás vassisakját^[569] és sodronyingét^[570] is mellé helyezték, csontlemezkével szegélyezett szájú tegezében hét nyílcsúccsal, egy nagy, vashegyű nyílvesszőt a páncéling jobb, egy csonthegyűt^[571] és a kését pedig a bal oldalára fektették (56. sír). A sírgödör épített mészkőfallal elválasztott keleti felébe utólag a vitéz felszerszámozott arab ménjét fektették (57. sír): csikózabla, kerek, dudoros szárú, illetve félovális alakú, egyenes talpú, a szárába kovácsolt fülű, ezüstberakásos, felemás kengyelpár, egy-egy kengyelszíjcsat, egy hevedercsat leleteivel.^[573]

A nehéz- és könnyűfegyverzetű lovasság felszerelésének áttekintése után röviden a számszeríjra is ki kell térnünk. Ez a félelmetes hatású fegyver mindvégig megmaradt a gyalogság használatában, tehát az egyik lovas fegyvernem felszerelésébe sem épült be. Első adatunk szerint 1242-ben a spanyol Simon ispán számszeríjászai segítségével védte meg a tatárok ostromolta esztergomi várat, 1265-ben pedig lovak számszeríjjal való lelövését említik, vagyis a fegyvert korszakunk végén már magyar földön is alkalmazták. A számszeríj törzsét fából faragták, s a felső részére kötötték fel szíj- vagy zsinórköteggel az ívet. Az ív több, irdalt felületű szarulemez összeragasztásával készült, pergamennel vagy nyírkéreggel bevonva az időjárás káros hatásai elleni oltalom céljából. Az ideg – amely húrral vagy zsinórral sűrűn betekert húr- vagy zsinórkötegből állt – két véghurkát az ív két végének vájatába akasztották be. A törzs felső lapja vájatolt volt a nyílvessző jó fekvésére, s egyben a célzás megkönnyítésére. A számszeríjat felhúzókészülékkel kellett felajzani, mert az emberi kar ereje kevés volt hozzá. A megfeszült ideget a törzs középtájába beszerelt ún. dió akasztotta meg, s ha ezt a törzs alján lévő lehúzókarnak a törzs felé nyomásával elfordulni engedték, az ideg előrecsapódott, s kilőtte a nyilat. A kézi íjjal szemben hátrányos volt a számszeríj kisebb lövésgyorsasága, de ezt a hátrányt a nagy átütőerő ellensúlyozta. Nem véletlen tehát, hogy a hadi nyílhegyek „páncéltörőek”, azaz négyélű, rombusz metszetűek; kezdetben

vezetőszárnyú, tölgyfából faragott nyílvesszőre. A vashegy hossza a hetedfél-tizenegy, a vesszőké a harminc-negyven centiméter között változott. A hadi nyilak vezetőszárnyait ferde irányban erősítették fel, s az

emiatt forgásba jött nyílvessző nagyobb átütőerővel repült. Sem tárgyalt korszakunkbeli számszeríjat, sem tegezt nem ismerünk, a nagy páncéltörő nyílcsúcsok közül pedig a nagyobb súlyúakat és a nagyobb köpűátmérőjűeket szokás számszeríj-nyílcsúcsoknak tartani.^[574]

A Magyarország történetében fontos korszakhatárnak számító 1301-es esztendő nem volt jeles dátuma a viselet- és fegyvertörténetnek, mert fentebb ismertetett arányaikat a fő fegyvernemek a XIV. század végéig nagyjából megtartották, s fegyvereik fejlődése is a vázolt keretek között folytatódott. Szervezeti átalakulást a Károly Róbert alatt bevezetett banderiális hadrendszer, majd a XIV. század végén a telekkatonaság felállítása hozott, a fegyverzetben pedig a döntő változást a tűzfegyverek elterjedése váltotta ki a XIV. század derekától kezdődően. Mindezek a folyamatok azonban már kívül esnek kötetünk időhatárán.

Térképmellékletünk magyarázata:

A) A 3. fejezetben említett régészeti leletek és művészeti emlékek lelőhelyei: X századi sírok, tárgyak (1), XI-XIII. századi művészeti emlékek, tárgyak (2). XIII. századi kun sírok, tárgyak (3)

B) Pénzzel keltezett honfoglalás kori harcossírok a Kárpát-medencében. Jelmagyarázat: ló és lószerszám (1), lószerszám (2), íjászfelszerelés (3), szablya (4), szablyamarkolatú kard (5), kétélű kard (6), balta (7), ékszer és viseleti tárgy (8), veretes öv (9), tarsolylemez (10), a „terminus post quem” évszáma (11)

5-iMm

UHJ-JCŰP

GENEOLÓGIAI TÁBLÁK

! iáblfcüi

Aíniox □iByhjídíicw HVÍ c fia

Árpád

cm! S’J5 n1ín

– Vutj [i.jieiriav

IciitJfl ri.;ci1tk:n

h ibcíu (FM!)

natvrcjtdt ci- <>5ll Iz .ir

töjirir Cnáióiük-iií

	kifli J IM-IDlü -■ Cuclin. Civaki’d.i Derrik
	l»p;or hfrsíg
	Irányi

íwí :on.

-Judii, Sir. Henrik nciPH-tómai Cji»4r Ifáivyi

hor>$! bán,

‘-AíSrlbjii,

-2

V lágyul, I Mixer jh □ mű ícjcitclan, majd kijevi

Saul

Kcrtiüaclinüii

Knl>oi*no4

fcdyirláii

a .1 tibliWjn

Adclhaid -4. SiobjeiilR cstk fcjcdslsni

ll.GteH

rúly: 1141-1162

-Fufroszinn, MBityiülAv kijevi napyftjrdcltm leánya

Itt, litván kirikly- 1162-1172 -Ágnes, lasorrirgoU Henrik cijilrlk herceg leány*

Béla ti 167

Átmos -heibeiavi, SzvjaSopoat kijevi nagyfejedéiért! leisya

11. Lászid eileukitily;

-I. Minő,

Komnínosz

Monuát brririöi császár leánya

Imre király 11*6-1204 -Konilucii

II. Alfoiu ítagónin király Iránya

111 Bőin (EJdt) király: 1112-1196

-2. CtteUno An<u (Agnct) ne «nüodu*i fejedcícmnö leánya A

Margfl

-An^c’üsz

Izsik bizánci császár

III ttolft kirir_r IÍ04-1M5

Kálóján

Hedvig Adíltwrl, Ili. Lrpól osztrák firjtViF fia

IV. Iflvin clfenkiráiy: 1163 -toiínct hcrccgnn

“3. Cápa Mirgil VT), L»j(w frarxM király ieat’.ya

II. András

Kroisünna -t. Olokir cseh király

Zsófi*

fntyroíiÍ53 a

4. idlvliawn

[ Vencel cwh Itiríly

Géin rJájws} -bizánci herecni

Etel

(Gém)

KEn-na -V Lipíd oizirák iirgráf

Vt. Uspói oszlók lietetg

4. íábfrízű/

3 L3r jl; i -;, Al licLl.lzid’.ll inccrini fitjpAÍ Irinyii

Mírii

1* Andris király J2O5-1L35 i.^;-‘ ;’s- í . is./ ; —2. Idlánla, Péler

– ° ‘ ■■■^i! > konsrinrmipolyi l^lll!n|

nsizzir leánya

-ll. Afzch hin bolgár cár

fV. Róla király: 1235-1270

[.□íri:3TÍ53

EfMÉtWl	Káinján	András	Jolinla
— Lajos	-S?alcnir,	-Mnijissliy	*-L Jakab
türingi&i	LúbAcK	riLlvgüriidi	araghnrai
örgróf	krrkké i	fejedelem	király
	fejedelem	leánya
leánya

fslirin-

-MonJiinl

Toniasina

Teorior mkuiai OSÍttlr leánya

–Hrv./ryisrláv,

8 csernyi jíw i fc Likicm fa

V. Idvfa

/: IS -Kun Erzsiét

Eriiibet -Wiltefebadi Henrit bajor

Jűwlaneii -Lív, Danyilí hntesf fejedelem

+ I2Í2

Mihály

111. Andris

király: 12WJ ■ 1391

-1

1. Fenném * ‘	– 2. Ágnct,
leng yel	Habsburg
hcrccanó	Atblff i öEifrlt
	tan* < leánya

Knnigdudj	Ottó	Xjlalsn	Mária	IV. UhIA
-II IlklkÚT	hirM lierreg	‘UrnjHlin	-ApjOu	király;
csrb király	MriAyar-	Isrylri	]J. Károly,	1272-1290
		srcrb király	útibb	-(tabella
	ki ráivi		nápolyi	(Ernftrt),
	13Ú5-IÍ07		király	An mi 1 Károly
				nápolyi király
				leánya

András ti 27?

Erasfibet ti 338

ül. Véned cseh kifraíy

Mirtril

Károly

III. Vencel

fljazló] cseh király Mnginrarsrügrn, tóülj IMl-W

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

r

Á. = Az államalapítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. Szerk. Halmágyi Pál. A Makói Múzeum Füzetei 2001.

AAH. = Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Bp.

r r

ÁAL. = Árpád-kori és Anjou-kori levelek. XI-XIV. század. Nemzeti Könyvtár. Levelestár. Sajtó alá rend. Makkai László-Mezey László. Bp. 1960.

AC. = Altum Castrum. Visegrád.

AÉ. = Archaeologiai Értesítő. Bp.

AGH. = Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Hasonmás kiadásban megjelentette a Magyar Helikon Pais Dezső fordításában. Bp. 1975.

AH. = Acta Historica. Szeged.

AHu. = Ars Hungarica. Bp.

r r

ÁKÍF. = Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. SzKK. 15. Szeged 1999.

AKS. = Anonymus, A magyarok cselekedetei. Kézai Simon, A magyarok cselekedetei. Ford. Veszprémy László-Bollók János. Millenniumi magyar történelem. Források. Bp. 1999.

r r

ÁLI. = Árpád-kori legendák és Intelmek. Szentek a magyar középkorból. r

I. Szerk. Érszegi Géza. Millenniumi magyar történelem. Források. Bp. 1999.

An. = Die Gesta Hungarorum des anonymen Notars. Die alteste Darstellung der ungarischen Geschichte. Unter Mitarbeit von László Veszprémy hg. von Gabriel Silagi. Ungarns Geschichtsschreiber. 4. Sigmaringen 1991.

AntTan. = Antik Tanulmányok. Bp.

AOH. =Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. Bp.

Apponyi O. = A Pécz nemzetség Apponyi ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. I. Bp. 1906.

AR. = Alba Regia. Székesfehérvár.

AS-M. = Archaeologica Slovaca – Monographiae. Bratislava.

ASz. = Agrártörténeti Szemle, Bp.

AC-CAH. = Ap\eojori-ni CCCP. CBog apxeonoruneckux uctohhukob. MockBa-HeHUHrpag.

ÁT. = Árpád-kori törvények. Ford. Szilágyi Loránd. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. [Jegyzet.] Bp. 1962.

r r •• r

ÁÚÖ. = Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár. I-XII. Pest 1860-Bp. 1874.

AUSB. S. H. = Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica. Bp.

AUSz. = Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Szeged.

r

BF. = Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp. 1984.

BMKE. = III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Bp. 1900.

BMMK. = A Békés Megyei Múzeumok Közleményei. Békéscsaba.

Bp. = Budapest.

BV. = Byzantina Vindobonensia. Wien.

C. = Cumania. Kecskemét.

CAH. = Communicationes Archaeologicae Hungariae. Bp.

CD. Croat. = Marko Kostrencic-Tadija Smiciklas: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. I-XVII. Zagrabiae 1904-1981.

CD. Hung. = Georgivs Fejér: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I-XI. Budae 1829-1844.

CD. Slov. = Richard Marsina: Codex diplomaticus et epistolaris

Slovaciae. I-II. Bratislavae 1971-1987.

DHA. = Georgius Györffy: Diplomata Hungariae antiquissima. I.

Budapestini 1992.

r r

DMÉ. = A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen ed. = edidit.

ÉTTK. = Értekezések a történeti tudományok köréből. Bp.

FA. = Folia Archaeologica. Bp.

FAH. = Fontes Archaeologici Hungariae. Bp.

FaAH. = Fasciculi Archaeologiae Historicae. Lódz.

FAI. = Ladislaus Bendefy: Fontes authentici itinera (1235-1238) fr.

Iuliani illustrantes. Archivum Europae Centro-Orientalis 1937. 1-52.

FE. = Folklór és Etnográfia. Debrecen.

FO. = Freisingi Ottó: I. Frigyes császár tettei. Ford. Gombos F. Albin. KöKr. Bp. 1913.

G. = Albinus Franciscus Gombos: Catalogus fontium historiae Hungaricae I-III. Budapestini 1937-1938.

III. Béla = Kristó Gyula-Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Bibliotheca Historica. Magyar Helikon 1981.

HE. = Honfoglalási emléknapok. Tudományos konferencia a Honfoglalás 1100. évfordulója emlékére a JGyTF Történettudományi Tanszékén (1995. szeptember 27-29.). Szerk.: Jancsák Csaba-Kósa Kinga-Nagy Tamás- r

Nyulassy Ágnes. Kiskönyvtár 9. Szeged 1996.

hg. = herausgegeben.

HiK. = História Könyvtár. Bp.

HK. = Hadtörténeti Közlemények. Bp.

HKÍF. = A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos Teréz, H. Tóth Imre és Zimonyi István közreműködésével szerk. Kristó Gyula. SzKK. 7. Szeged 1995.

HKM. = História Könyvtár. Monográfiák. Bp.

r r

HMÉ. = A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Bp.

HO. = Hazai okmánytár. I-VIII. Győr 1865-Bp. 1891.

HOklt. = Hazai oklevéltár, Bp. 1879.

HŐ. = Honfoglaló őseink. Szerk.: Veszprémy László. Bp. 1996.

HR. = Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László. A honfoglalásról sok szemmel. l. Főszerk. Györffy György. Bp. 1994.

r

HÚ. 1999. = Hadak útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak 10. konferenciája (Domaszék, 1999. szeptember 27-30.). Szerk. Bende Lívia- Lőrinczy Gábor-Szalontai Csaba. Szeged 2000.

HÚ. 2001. = Hadak útján XII. „Régiók és kistájak a népvándorlás korában.” A népvándorlás kor fiatal kutatói konferenciájának előadásai (Simontornya, 2001. szeptember 3-5.). Szerk. Gaál Attila. WMMK. 2001.

HVRK. = Heves Megyei Régészeti Közlemények. Miskolc.

KK. = Képes Krónika. Ford. Bellus Ibolya. Pro memoria. Bp. 1986.

KKG. = Képes Krónika. Kálti Márk krónikája a magyarok tetteiről. Monumenta Hungarica. III. Ford. Geréb László. Magyar Helikon 1959.

KKJ. = Koronák, koronázási jelvények. Szerk. Bende Lívia-Lőrinczy r

Gábor. Ópusztaszer 2001.

KöKr. = Középkori Krónikások,

l=. lásd.

LTM. = Liudprand történeti munkái. Antapodosis, Liber de rebus gestis Ottonis Magni imperatoris, Relatio de legatione Constantinopolitana. Szerk. Gombos F. Albin. KöKr. Bp. 1908.

MAI. = Mitteilungen des Archaologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften. Bp.

MEH. = A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rend. Györffy György. Bp. 1986.

Melczer O. = Kellemesi Melczer István: Okmányok a kellemesi Melczer család levéltárából. Bp. 1890.

MES. = Monumenta ecclesiae Strigoniensis, I-IV. Strigonii 1874-1999.

r r

MFMÉ. = A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged.

MGH. SS. = Monumenta Germaniae Historica. Scriptores, I-XXXII. Hannoverae-Lipsiae 1826-1934.

MHK. = A magyar honfoglalás kútfői. Szerk. Pauler Gyula-Szilágyi Sándor. Bp. 1900.

r r

MHKÁS. = Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei. Bp.

MHKRE. = A magyar honfoglalás korának régészeti emlékei. Szerk. Révész László-Wolf Mária. Miskolc 1996.

r

MK. = Magyar Kódex. Főszerk. Szentpétery József. l: Az Árpádok

világa. Magyar művelődéstörténet a kezdetektől 1301-ig. Szerk. Stemler

Gyula. Bp. 1999.

MKE. = Györffy György: A magyarság keleti elemei. Bp. 1990.

r r

MKÉ. = Font Márta: Magyarok a Kijevi Évkönyvben. SzKK. 11. Szeged 1996.

rr

MM. = Ősműveltség és középkori kultúra. Szerk. Váczy Péter. Magyar Művelődéstörténet. I. Szerk. Domanovszky Sándor. Bp. é. n.

MNy. = Magyar Nyelv. Bp.

rr rr

MŐK. = Magyar Őstörténeti Könyvtár. Szeged-Bp.

MSz. = Magyar Századok. Bp.

NF. = Napkelet felfedezése. Julianus, Piano Carpini és Rubruk útijelentései. Közreadja Györffy György. Nemzeti Könyvtár. Művelődéstörténet. Bp. 1965.

NKMH. = Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján. Szerk. Rácz Árpád. Bp. 2000.

r r

NyJAMÉ. = A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. Nyíregyháza.

NyK. – Nyelvtudományi Közlemények. Bp.

r

OÉ. – Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Bp. rr rr

1916. „Őseinket l’elhozad…” = „Őseinket l’elhozad…” A honfoglaló

magyarság. Kiállítási katalógus (Bp., 1996. március 16.-december 30.). Szerk. Fodor István. Bp. 1996.

PRT. = A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I-XII. Szerk.

Erdélyi László-Sörös Pongrác. Bp. 1902-1916.

r

RA. = Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I-II. Szerk. Szentpétery Imre-Borsa Iván. Bp. 1923-1987.

RHMA. = Stephanus Ladislaus Endlicher: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sangallen 1849.

SA. = Slovenská Archeológia. Bratislava.

SC. – Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múltjából. Szentendre.

SH. = Studia Hungarica. München.

SRG. = Scriptores rerum Germanicarum in usum scolarum.

SRH. = Emericus Szentpétery: Scriptores rerum Hungaricarum. I-II. Budapestini 1937-1938.

SRHVG. = Ioannes Georgius Schwandtnerus: Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. I-III. Vindobonae 1746-1748.

Sz. = Századok. Bp.

SzISzLK. = Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Függelék: A törvények szövege. Bp. 1904.

SzJ. = Békés megye régészeti topográfiája. IV/2: Jankovich Dénes- Makkay János-Szőke Béla Miklós: A szarvasi járás. Magyarország Régészeti Topográfiája 8. Bp. 1989.

SzKK. = Szegedi Középkortörténeti Könyvtár. Szeged.

r r

SzMMÉ. = Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv. Szolnok.

T. = Turul. Bp.

TE. = A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bibliotheca Historica. Magyar Helikon 1981.

r

TF. = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza.

I-IV. Bp. 1963-1998.

TH. = Társadalom és Honvédelem. Bp.

TM. = Tractata Minuscula. (Makkay János szerzői kiadása) Bp.

TMT. = Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok.

TSz. = Történelmi Szemle. Bp.

TuF. = Tudományos Füzetek. Tata.

UB. = Hans Wagner-Irmtraut Lindeck-Pozza: Urkundenbuch des Burgenlandes. I-IV. Graz-Köln-Wien 1955-1985.

US. = Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I- VI. Hermannstadt-Köln-Wien-Bukarest 1892-1981.

r r

ÚS. = Új sorozat.

Va. = Valóság. Bp.

Vi. = Világosság. Bp.

VMH. = Augustinus Theiner: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. I-II. Romae 1859-1860.

vö. = vesd össze.

VR. = Karácsonyi János-Borovszky Samu: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom az 1550-iki kiadás hű hasonmásával együtt. Bp. 1903.

r r

WMMÉ. = A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve. Szekszárd.

ZO. = Zala vármegye története. Oklevéltár. X-II. Bp. 1886-1890.

VÁZLATOK JEGYZÉKE

1. A honfoglalás, 895-896. Györffy György nyomán tervezte Kristó Gyula.
2. A kalandozások, 899-970. Tervezte Kristó Gyula.
3. Az augsburgi csata, 955. Megjelent: Kristó Gyula: Az augsburgi csata. Sorsdöntő történeti napok 8. Bp. 1985. 89. old.
4. A nagyőszi csata, 1028 körül. Szegfű László nyomán tervezte Kristó Gyula.
5. A Száva menti csata, 1167. Tervezte Makk Ferenc.
6. A tatárok Közép-Európában, 1241-1242. Megjelent: Magyarország története tíz kötetben I. Főszerk. Székely György. Bp. 1984. 1424.
7. A muhi csata, 1241. Megjelent: Magyarország hadtörténete két kötetben I. Szerk. Borús József. Bp. 1984. 44. old.
8. A dürnkruti csata, 1278. Megjelent: Magyarország hadtörténete két kötetben I. 53. old.
9. Katonai események színhelyeinek térképe az Árpád-kori Magyarországon. Tervezte: Kristó Gyula.
10. A Szered/Sered’-Mácsai-dombok I. temető 6./53. sírjának rajza: varkocskarika (1), 13 db füles ruhagomb (2), 4 övveret (3), csikózabla (4), kengyelpár (5), nyíltegez maradványai (6), lókoponya és lólábcsontok (7). Megjelent: Anton Tocík: Altmagyarische Graberfelder in der Südwestslowakei. Bratislava 1968. 44. old.
11. A honfoglalás kori magyar férfiviselet. László Gyula nyomán összeállította Kovács László.

* Egy előkelő honfoglalás kori magyar vitéz (Karos-Eperjesszög II, 52. sír) viseletének rekonstrukciója Révész László nyomán.

1. Honfoglalás kori bőrtarsolyok díszítési módjai: veretes tarsoly Újfehértó-Micskepusztáról (1), veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről (2), tarsolylemez az eperjeskei 3. sírból (3), bőrintarziás díszítésű tarsolyfedél maradványa a Sárbogárd-Tringer tanyai 33. sírból (4). Dienes István, Éry Kinga, Kiss Lajos és László Gyula nyomán összeállította Kovács László.
2. A mindszent-koszorúsdűlői 2. sír rajza: Rekonstruált tárgyak: a fej alá tett nyereg (A), leeresztett állapotú íj (B), nyíltegez (C). Régészeti leletek: kengyelpár (1), oldalpálcás zabla (2), a lószerszámot vagy a nyeregtakarótdíszítő 21 átfúrt ezüstlemezke (3), az íj karjainak végét (4), illetve markolatát (5) borító csontlemezek, övcsat (6), 2 nyílcsúcs (7), a nyíltegez száját keretelő csontlemezek (8), a vas nyakpántjának töredékei (9), oldalsó merevítő pálcái (10), és függesztő karikája (11), lókoponya és lólábcsontok (12). Csallány Gábor nyomán tervezte Kovács László.
3. Honfoglalás kori íj rekonstrukciója: leeresztett állapotban, ideg nélkül (1), felajzva (2), megfeszítve (3), szembőlnézetben (4). Megjelent: Dienes István: Honfoglaló magyarok. Bp. 1972. 34. old.
4. A kenézlő-fazekaszugi I. temető 11. sírjának rajza: Rekonstruált tárgyak: nyíltegez (A), nyereg (B), íjtegez (C). Régészeti leletek: varkocskarika (1), az öv veretei (2), csikózabla (3), kengyelpár (4), hevedercsat (5), a lószerszámot díszítő 16 átfúrt itáliai érme I. Berengár (888-915), valamint Provence-i Hugó és II. Lotár (931-945) uralkodása közötti időből (6), a nyíltegez függesztőkarikája (7), szájának szegélylemezei, 6 nyílcsúcs (8), a 17. érme (9), a nyíltegez akasztófülei (10), és fenekének szegei (11), az íjtegez szájának borítólemeze (12), csat és akasztófül (13), lókoponya és lólábcsontok (14). Megjelent: László Gyula: A kenézlői honfoglalás kori íjtegez. FA. 1955. 113. old.
5. Honfoglalás kori nyílvessző (1), a nyílhegy felerősítési módja (2), a vessző vége a nyílaljjal (3). Nyílhegytípusok: lapos pengéjű nyílhegyek: rövid vágóélű deltoid alakúak (4-8), rombusz alakúak (9-13), hosszú vágóélű deltoid alakúak (14-17), véső alakú (18), villásan kétágú (19), ívelt élű (20). Háromszög és rombusz metszetű pengéjűek (21-22), köpűsek (23­25), szakállas hegyűek (24-26). Cs. Sebestyén Károly és Alexander Ruttkay nyomán összeállította Kovács László.

* Honfoglalás kori készenléti íjtegez rekonstrukciója (Karos-Eperjesszög II, 52. sír) Révész László nyomán.

1. Honfoglalás kori íjtegez rekonstrukciója: az íjtegez száját borító csontlemezpár egyike (1), az íjtegez a beléhelyezett íjjal (2), a bekötött íjtegezszáj (3), az íjtegez nyitott szája a benne lévő íj kiálló végével (4). Megjelent: László Gyula: A kenézlői honfoglalás kori íjtegez. 112. old.
2. A kenézlő-fazekaszugi I. temető 25. sírjának rajza: varkocskarika (1), fokosbalta (2), szablya (3). Megjelent: Jósa András: Honfoglalás kori emlékek Szabolcsban. AÉ. 1914. 336. old.
3. Honfoglalás kori szablya rekonstrukciója: elölnézetben (1), a fok felől (2), a hüvely (3). A szablya szerelékének változatai: markolatgombok (4-7), a markolat tövét borító gyűrű (8), keresztvasak (9-11), pántos éslemezes függesztőfülek (12-14), koptatók (15). Összeállította Kovács László.
4. X-XI. századi kard rekonstrukciója: elölnézet (1), az él felől (2), a hüvely (3). A Magyarországon előfordult típusok: bizánci eredetű (4), H (5), S (6-7), T (8), T-1 (9), U (10), X (11-13), Y (14-15), szablyamarkolatú kard (16). Összeállította Kovács László.
5. Honfoglalás kori baltatípusok: baltás szekerce (1), baltás bárd (2), fokos balta (3-4), fokos bárd (5), kettős fokos (6), balta (7-8), bárd (9), nyéltámaszos balta (10) és bárd (11). Összeállította Kovács László.
6. Honfoglalás kori férfi lószerszámának rekonstrukciója. László Gyula és Dienes István nyomán összeállította Kovács László.
7. A Komáromszentpéter/Dolny Peter-kisréti 61. sír rajza: 2 varkocskarika (1), favödör füle és abroncsai (2), kétélű kard (3), 6 nyílcsúcs (4), csont tegez-fedélborító lemez (5), 2 vaskés (6), a késhüvely borítása (7), 2 csikózabla (8), kengyelpár (9), hevedercsat (10), 3 szíjelosztó karika (11), lókoponya és lólábcsontok (12). Megjelent: Mikulás Dusek: Kostrové pohrebisko z 10. a 11. storocia v Dolnom Petri II. StAÚSAV 14. 1964. 209. old.
8. Honfoglalás kori zablák: kétkarikás csikózablák vékony (1), illetve vastag (2) szájvassal, négykarikás csikózabla (3), oldalpálcás zabla (4); 11. századi egyrészes szájvasú besenyő zabla (5). Összeállította Kovács László.
9. Honfoglalás kori kengyelek: vaslemez borítású fülű fakengyel (1), vállába kovácsolt fülű (2-3), körte alakú (4-6), trapéz alakú, dudoros szárú (7) kengyelek. Nyugat-Európában zsákmányolt háromszög alakú (8), keresztben álló fülű (9) kengyel. Összeállította Kovács László.
10. A XI-XIII. századi kardok főbb típusai: lencse alakú (2-3), félgömbös (4) , tagolt (5), trapéz (6), csónak (7), rombusz (8) és korong alakú (9) markolatgombbal. Egy XII-XIII. századi kard (1). Megjelent: Alexander Ruttkay: Waffen und Reiterausrüstung SA. 1975. 103. old., 1976. 249. old.
11. X-XIII. századi sarkantyútípusok: a szárak síkjában lévő tüskével (1­2), lehajló tüskével (3) és ívelt szárakkal (4), a tüske alatt ellenzőlemezzel (5) , illetve gömböcskével (6). Forgó tarajos sarkantyú (7). Megjelent: Alexander Ruttkay: Waffen und Reiterausrüstung SA. 1976. 347. old.

* A csengele-bogárháti kun vezér viseletének rekonstrukciója Horváth Ferenc és Lacza Márta nyomán.

1. XII. századi sisakcsúcs Ducó/Ducové-Kostolec-dűlőből. Megjelent: Alexander Ruttkay: Waffen und Reiterausrüstung SA. 1975. 141. old.
2. XI-XIV. századi csillag alakú buzogány típusok: négytüskés (1), levágott sarkú kocka alakú (2), négytüskés dudoros (3), tizenkéttüskés (4), gömb vagy hordó alakú (5). Megjelent: Kovács László: A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárának csillag alakú buzogányai. FA. 1971. 166. old.
3. A kunszentmárton-jaksorér-parti kun lovassír leletei: kétélű kard (1), csikózabla (2), kengyelpár (3-4), hevedercsat tüskéje (5), csat (6), vaskés (7). Megjelent: Selmeczi László: Adatok és szempontok a kunok régészeti kutatásához Szolnok megyében. SzMMÉ. 1973. 106. old.
4. Pénzzel keltezett honfoglalás kori harcossírok a Kárpát-medencében. Jelmagyarázat: ló és lószerszám (1), lószerszám (2), íjászfelszerelés (3), szablya (4), szablyamarkolatú kard (5), kétélű kard (6), balta (7), ékszer és viseleti tárgy (8), veretes öv (9), tarsolylemez (10). A jelsort lezáró évszám a „terminus post quem” dátumát jelzi, a sír csak ezután kerülhetett a földbe. Tervezte Kovács László.
5. A 3. fejezetben említett régészeti leletek és művészeti emlékek lelőhelyei: X. századi sírok, tárgyak (I), XI-XIII. századi művészeti emlékek, tárgyak (2), XIII. századi kun sírok, tárgyak (3). Tervezte Kovács László.

JEGYZETEK

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

Annales Iuvavenses maximi: MGH. SS. XXX/2. 742. = HKÍF. 209.

Annales Fuldenses: G. 132. = HKÍF. 188-190.

Georgius monachus continuatus: BF. 59.

Annales Russorum vetustissimi: HKÍF. 175.

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 47.

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 47.

Regino: G. 2039. = HKÍF. 197.

Annales Fuldenses: G. 133. = HKÍF. 191.

[9]

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 47.

1. , Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 287. = HKÍF. 359.
2. Masudi: MHK. 259-160.; Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi

irodalom. I/2. Szerk. Zimonyi István. MŐK. 13. Bp. 2000. 172.

[12]

Györffy György: Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Hermész Könyvek. Bp. 1988.;

Benkő Loránd: Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Bp. 1998. 9-108.; Kristó Gyula:

Anonymus a 9. századi Kárpát-medence bolgár fejedelmeiről. AUSz. AH. CXIII. Szeged 2001. 11-

18.

[13]

[14]

[15]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 286., 287-288. = HKÍF. 358., 359.

Kristó Gyula: A korai Erdély (895-1324). SzKK. 18. Szeged 2002. 59.

Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról (írott források alapján). In: uő.:

Honfoglalás és társadalom. TMK. 16. Bp. 1996. 7-64.

[16]

A déli Nagy Moráviával kapcsolatban l. Boba Imre: Morávia története új megvilágításban. METEM-könyvek. 11. Bp. 1996.; Martin Eggers: Das „groBmahrische Reich” Realitat oder Fiktion? Stuttgart 1995.; Charles R. Bowlus: Franks, Moravians and Magyars, The Struggle for the Middle Danube. Philadelphia 1995. Vö. Bálint Csanád: Magna Moravia a Magyar Alföldön? Sz. 1996. 992­999. L. még Kristó Gyula: Regino és a magyar honfoglalás. In: Studia varia. Tanulmányok Szádeczky-Kardoss Samu nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. Makk Ferenc-Tar Ibolya-Wojtilla Gyula. Szeged 1998. 89-97.

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 45., 50.

[18] ,

Legenda S. Naumi: HKÍF. 169.

[19] ,

Annales Fuldenses: G. 132. = HKIF. 189.

[20]

Kristó Gyula: Az alföldi bolgár uralom kérdéséhez a IX. században. AUSz. Dissertationes

Slavicae. Supplementum. Szeged 1983. 27-37. [21]

Györffy György: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma.

4. jegyzet; Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979. 99-103., 109-110. [22]

Sz. 1983. 1104.

[23]

[24]

[25]

[26]

239.

[27]

[28]

[29]

[30]

[31]

[32]

[33]

[34]

CD. Slov. I. 34. = HKÍF. 185., 186.

Annales Fuldenses: G. 133. = HKÍF. 191.

Regino: G. 2039. = HKÍF. 199-200.

Iohannes diaconus: G. 1313. = HKÍF. 239-240.

Liudprandus, Antapodosis: G. 1471. = MEH. 227.; Iohannes diaconus: G. 1313. = HKÍF.

Gombos F. Albin: A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása (898-904). HK. 1927. 467.

Liudprandus, Antapodosis: G. 1471. = MEH. 227-228.

Gombos F. Albin: HK. 1927. 467.

Liudprandus, Antapodosis: G. 1471-1472. = MEH. 228-229.

Gombos F. Albin: HK. 1927. 503., 470.

Ibn Rusta: MHK. 167. = HKÍF 32.

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 47.

, ?

Kristó Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban. In: Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecentenáriumi előadások. Szerk. Kovacsics József. Bp. 1997. 35-40.

[35]

Iohannes diaconus: G. 1313. = MEH. 216.

Excerpta Aventini ex Annalibus Iuvavensibus antiquis derivati: G. 754. = HKÍF. 265. [37] ,

Annales Fuldenses: G. 133. = HKÍF 192., 193.; Aventinus: G. 344-345., 346. = HKÍF. 276. [38] ,

Annales Fuldenses: G. 133. = HKÍF. 193.; Annales Mellicenses: G. 155. [39] ,

Annales Alamannici: G. 91. = HKÍF. 202.

Annales Alamannici: G. 91. = HKÍF. 202.

[41] ,

Annales Sangallenses maiores: G. 199.; Annales Alamannici: G. 91. = HKÍF. 202.; Annales Heremi: G. 140; Annales Einsidlenses: MGH. SS. III. 140.; Excerpta Aventini: G. 916. = HKÍF. 266.;

Annales Altahenses maiores. SRG. Ed. Edmundus L. B. ab Oefele. Hannoverae 1891. 7. L. Kristó Gyula: Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán. In: uő.: Honfoglalás és társadalom 89-92.

[42] , ,

Excerpta Aventini: G. 916. = HKIF. 266.; Aventinus: G. 346-348. = HKIF. 272-276.; Annales Alamannici: G. 91. = HKÍF. 202.; Continuatio Reginonis: G. 781.; Annales Heremi: G. 140.; A zalavári azonosítást l. Imre Boba: Braslavespurch: Bratislava or „Braslav’s Burg”: Zalavár? Ungarn- Jahrbuch. 17. München 1989. 9-23.

[43]

A honfoglalás újabb szakirodalmából l. Dienes István: A honfoglaló magyarok. Hereditas. Bp. 1972.; Fodor István: Verecke híres útján… A magyar nép őstörténete és a honfoglalás. Magyar História. Bp. 1975. 229-259.; Bartha Antal: A honfoglalás. A mi világunk. 58. Bp. 1979.; Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei. Bp. 1986.; Honfoglaló őseink. Szerk. Veszprémy

László. Bp. 1996.; Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Bp. 1996. 260-265.; Kristó Gyula: Magyar honfoglalás – honfoglaló magyarok. Bp.

1996.; Tóth Sándor László: Levediától a Kárpát-medencéig. SzKK. 14. Szeged 1998. 189-211. [44]

Constantinus Porphyrogenitus: Moravcsik Gyula, Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Bp. 1950. 182., 184.; Ibn Rusta: MHK. 169. = HKÍF. 34.

[45]

Georgius monachus continuatus: BF. 53-58.

[46] ,

Annales Bertiniani: G. 111. = HKÍF. 184.

[47] ,

Annales Iuvavenses maximi: G. I. 754. = HKÍF. 209.

[48]

Ibn Rusta és Gardizi: MHK. 172. = HKÍF. 34., 38.

[49]

Tóth Sándor László: A honfoglalás előtti magyar kalandozások. HK. 1996/4. 3-34.

[50]

Annales Alamannici: G. 91. = HKÍF. 201.; Annales Laubacenses: G. 146.

[51]

Annales Beneventani: G. 110.; Liudprandus, Antapodosis: Die Werke Liudprands von

Cremona. SRG. Hg. von Joseph Becker. Hannover-Leipzig 1915. 56. = MEH. 231.; Helinardus monachus: G. 1127. L. még Gombos F. Albin: HK. 1927. 493-499.

1. , Leo Sapiens: BF. 18-21.; Regino: G. 2039. = HKIF. 198., 199.
2. , Widukindus: G. 2660. = HKIF. 220.
3. ,

Annales Alamannici: G. 91. = HKIF. 202.; Annales Heremi: G. 140.; Catalogus episcoporum

Wirzeburgensium: MGH SS. XIII. 339.

[55]

Annales Alamannici: G. 91. = HKIF. 202.; Martyrologium Frisingense: G. 1577.;

Necrologium Frisingense II.: G. 1671. [56] ,

Liudprandus, Antapodosis: G. 1469-1470. = HKIF. 215-216.; Necrologium Augiae Divitis:

G. 1668.; Annales Alamannici: G. 91. = HKIF. 203.; Continuatio Reginonis: G. 781.; NecrologiumRomaricense: G. 1675.; Excerpta Aventini: G. 916. = HKÍF. 266.; Annales Iuvavenses maximi G. 754. = HKÍF. 210.

[57]

Annales Laubacenses: G. 146.; Annales Prumienses: G. 185.

[58]

Continuatio Regmoms: G. 781.

[59]

Annales S. Quinti Veromandensis: G. 186.; Continuatio Reginonis: G. 781.; Annales Sangallenses maiores: G. 199.; Aventinus: G. 350.

[60]

Auctarium Garstense: G. 314.; Liudprandus, Antapodosis: G. 1472. = MEH. 229.

[61] ,

Continuatio Reginonis: G. 781.; Adamus Bremensis: G. 12. = HKÍF. 257-258.; Chronicon

Slavicum parochi Suselensis: G. 683.; Catalogus abbatum Fuldensium: G. 454.

^[62] Auctarium Garstense: MGH. SS. IX. 565.; Hermannus Altahensis: G. 1150.

[63]

Annales Wirziburgenses: G. 213.; Herimannus Augiensis: G. 1142.

[64]

Miracula S. Georgii: BF. 77-79. L. Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Osiris tankönyvek. Bp. 2001. 230-231.

[65]

Liudprandus, Antapodosis: G. 1472. = MEH. 229.; Annales Corbeienses: G. 120.;

Thietmarus: G. 2201-2202.; Adamus Bremensis: G. 12.; Flodoardus, Annales: G. 926.; Flodoardus, Historia: G. 929.

[66]

Lupus Protospatarius, Chronicon: G. 228-229.; Lupus Protospatarius, Annales: G. 1481.

[67]

Laurentius de Leodio: G. 1395.

[68]

Catalogus comitum Capuae: G. 456.; Annales Beneventani: G. 110.; Liudprandus, Antapodosis: G. 1473. = MEH. 231.; Flodoardus, Annales: G. 926.

Flodoardus, Annales: G. 926.; Liudprandus, Antapodosis: G. 1473-1474. = MEH. 232. [70] ,

Widukindus: G. 2660-2661. = HKÍF. 220-221.

[71]

Casus S. Galli: G. 448-451. = HKÍF, 246-254.; Flodoardus, Annales: G. 926.; Annales S.

Vincentii Mettensis: G. 211.; Annales Ratisponenses: G. 187.; Epitaphium S. Wiboradae: G. 907.; Chronicon episcoporum Mindensium: G. 555. L. még Johannes Duft: Die Ungarn in Sankt Gallen. Mittelalterliche Quellen zur Geschichte des ungarischen Volkes in der Sanktgaller Stiftsbibliothek.

Zürich-Lindau-Konstanz 1957.

[72]

Benedictus monachus: G. 395.; Romoaldus: G. 2092.

[73] Flodoardus, Annales: G. 927.

[74] , Widukindus: G. 2661-2662. = HKÍF. 221-222.;

Liudprandus, Antapodosis:

G.

1472-1473. =

MEH. 230-231.; Flodoardus, Annales: G. 927.; Vita S. Bennonis: G. 2320.

[75]

A magyar kalandozásokat 933-ig kíséri nyomon Szabolcs de Vajay: Der Eintritt des

ungarischen Stammebundes in die europaische Geschichte (862-933). Mainz 1968. [76]

Annales Mettenses brevissimi: G. 158.

Georgius monachus continuatus: BF. 61.; Masudi: J. Marquart, Osteuropaische und ostasiatische Streifzüge. Leipzig 1903. 61-63. = HKÍF. 54-56.

[78]

Flodoardus, Annales: G. 927.; Miracula S. Genulphi: G. 1640.

[79] ,

Widukindus: G. 2662. = MÉH. 251.; Annales S. Maximini Trevirensis: G. 154.; Annales S.

Vincentii Mettensis: G. 211.; Flodoardus, Annales: G. 927.; Flodoardus, Historia: G. 928-929. = MKÍF. 207-208.; Annales S. Columbae Senonensis: G. 119.; Richerus monachus: G. 2051-2052.;

Annales Wirziburgenses: G. 213.; Annales Mellicenses: G. 155.; Chronicon Bezuense: J.

P. Migne:

Patrologia cursus completus. Patrologia Latina. CLXII. Parisiis 1854. 892. hasáb; Leo Marsicanus: G. 1449. = HKÍF. 259.; Fragmenta chronici Neapolitani: G. 936.

[80] ,

Widukindus: G. 2662. = HKIF. 223.

[81]

Lupus Protospatarius, Annales: G.

1481.; Cola Aniello Pacca: G. 703.;

Benedictus

monachus: G. 395-396.

[82]

Vita Basilii: BF. 28.

[83]

Liudprandus, Antapodosis: G. 1474. = MEH. 233.; Ibn Hayyan: P. Chalmeta: Al-Muqtabas de Ibn Hayyan. Madrid 1979. 482. = HKÍF. 61-65.; MasUdi: J. Marquart, Osteuropaische und ostasiatische Streifzüge 63. = HKÍF. 55-56.

[84]

Georgius monachus continuatus: BF. 61-62.

[85] ,

Annales Iuvavenses maximi: G. 754. = HKÍF. 210.; Continuatio Reginonis G. 781.; Martyrologium Frisingense: G. 1577.; Necrologium Frisingense II.: G. 1671.

[86]

Liudprandus, Antapodosis: G. 1474. = MEH. 233.; Chronicon Cavense: G. 544.; Cola

Aniello Pacca: G. 703.; Lupus Protospatarius, Annales: G. 1481.; Historia vitae et translationis S.

Pardi: G. 1189-1190.

[87]

Annales Iuvavenses maximi: G. 754. = HKÍF. 210.; Annales S. Emmerani: G. 126.;

Aventinus: G. 352.

[88]

Annales Altahenses maiores: G. 92.; Annales Hildesheimenses: G. 140.; Widukindus: G.

2663.; Hroswitha: MGH. SS. IV. 326.; Flodoardus, Annales: G. 927.

[89]

Flodoardus, Annales: G. 927.; Martyrologium Frisingense: G. 1571.

[90] ,

Vita S. Brunonis archiepiscopi: G. 2322.; Folcuinus: G. 932-933. = HKÍF. 228-231.; Historia

miraculorum S. Ursmari: G. 1184.; Widukindus: G. 2663.; Continuatio Reginonis: G. 781-782.;

Flodoardus, Annales: G. 927.; Gesta episcoporum Cameracensium: G. 1045-1047. = HKIF. 241-245.

^[91] Widukindus: G. 2663-2664. = HKIF^, . 224-227.; Vita S. Udalrici: G. 2615-2517. = HKIF^, . 235­237.; Annales Sangallenses maiores: G. 199. = MÉH. 256.; Vita S. Brunonis archiepiscopi: G. 2322­2323.; Chronicon Eberspergense: G. 553.; Necrologium Weissenburgensis monasterii: G. 1678.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 307-308. = KK. 70-71. A csatára l. Rudolf Köpke-Ernst Dümmler: Kaiser Otto der Grosse. Jahrbücher der deutschen Geschichte. Leipzig 1876. 252-255.; Barthel Eberl: Die Ungarnschlacht auf dem Lechfelde (Gunzenle) im Jahre 955. Augsburg- Basel 1955.; Karl Leyser: The Battle at the Lech, 955. A Study in Tenth-Century Warfare. History 1965. 1-25.; Hans Einsle: Die Ungarnschlacht im Jahre 955 auf dem Lechfeld. Augsburg 1979.;

Kristó Gyula: Az augsburgi csata. Sorsdöntő történelmi napok. 8. Bp. 1985.

[92]

Theophanes continuatus: BE. 69.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 310­311. = ÁKIF. 366-367.

[93]

Leo diaconus: BF. 72.

1. Liudprandus, Relatio: G. 1475-1476. = LTM. KöKr. 251.
2. Iohannes Scylitzes: BF. 86-89.
3. Constantinus Porphyrogenitus: BF. 39.; Diocleas presbyter: SRHVG. III. 484., 486. L. Kristó

Gyula: Magyar kalandozások – kalandozó magyarok. In: Fejezetek a régebbi magyar történelemből.

I. Szerk. Makk Ferenc Bp. 1981. 38-41.

[97]

A magyar kalandozások irodalmából l. Rudolf Lüttich: Ungarnzüge in Europa im 10.

Jahrhundert. Berlin 1910.; Gina Fasoli: Le incursioni ungare in Europa nel secolo X. Firenze 1945.;

Lucien Musset: Les invasions: Le second assaut contre l’Europe chrétienne (VII^e-XI^e siecles), Paris 1965.; Györffy György: Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Bartha Antal-Czeglédy Károly-Róna-Tas András. Bp. 1977. 123-156.; Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Elvek és utak. Bp. 1980. 229 -434.; Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században. HKM. 12. Bp. 2000.; Kristó Gyula-Makk Ferenc:

A kilencedik és a tizedik század története, MSz. 2001. (a vonatkozó rész Makk Ferenc munkája).

[98]

Liudprandus, Antapodosis: Die Werke Liudprands von Cremona. SRG. 6-7.

[99]

Sigebertus Gemblacensis: G. 2126.; Otto Frisingensis, Chronica: G. 1763.

Legenda maior S. Stephani regis: SRH. II. 379. = ÁKIF. 272.

[101] , ,

G. 1777. = ÁKIF. 30-31.

MGH. Die Urkunden der deutschen Könige und Kaiser. II/2. Die Urkunden Otto des III.

Chronicon Austriae Mellicense breve: G. 519.; Auctarium Garstense: G. 314.; Annales

Ratisponenses: G. 187.

1. , ,

Legenda maior S. Stephani regis: SRH. II. 379. = ÁKÍF. 271—273.; Simon de Keza: SRH. I. 188. = AKS. 120.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 295. = ÁKÍF. 362.; Legenda minor S. Stephani regis: SRH. II. 394. = ÁKÍF 303.

1. , ,

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 312-314., 296-297 = ÁKÍF. 369-370., 364-365; DHA. I. 39. = ÁKÍF. 40.; Legenda minor S. Stephani regis: SRH. II. 395. = ÁKÍF. 305-306. L. még Györffy György: Koppány lázadása. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv. 1. Kaposvár 1970. 5-30.; Kristó Gyula: Koppány felnégyelése. In: uő.: Tanulmányok az Árpád-korról.

Nemzet és emlékezet. Bp. 1983. 77-92., 473-476.

1. ,

Iohannes Seylitzes: BF. 85.; Annales Hildesheimenses: G. 141. = ÁKÍF. 214-215.; Chronici

Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 314-315. = ÁKÍF. 371-372.; Anonymus: SRH. I. 65. =

ÁKÍF. 358. A fekete magyarokra l. Kristó Gyula: A fekete magyarok és a pécsi püspökség alapítása.

In: uő.: Írások Szent Istvánról és koráról. Szeged. 2000. 79-87.

1. , ,

Legenda maior S. Gerhardi episcopi: SRH. II. 489-492. = ÁKÍF. 411-415.; Anonymus: SRH. I. 50. = ÁKÍF. 358. L. még Szegfű László: Az Ajtony-monda. AUSz. AH. XL. Szeged 1972.

16., 18.

[108]

Thietmarus: G. 2203-2204.; Chronicae Polonorum: G. 488. Az előzményekre l. G. Labuda:

Lengyel-magyar kapcsolatok a X. század második felében. Világtörténet. 23. Bp. 1973. 3 -22.

[109]

Legenda minor S. Stephani regis: SRH. II. 397. = ÁKÍF 308-309.; Legenda maior S.

Stephani regis: SRH. II. 389. = ÁKÍF. 292-293.

1. , ,

Fundatio ecclesiae S. Albani Namucensis: G. 969-970. = ÁKÍF. 227-228.; Additamenta Michaelis: BF. 97-98.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 315-316. = ÁKÍF. 272. L. Váczy Péter: Gyula és Ajtony, in: Szentpétery Emlékkönyv. Bp. 1938. 503-506.; Györffy György: Sz. 1983. 1104, 4. jegyzet; Kristó Gyula: Keánok a Kárpát-medencében. Erdélyi Múzeum 1996. 51­58.

1. , , , ,

Wipo: G. 2666. = ÁKÍF. 181-182.; Herimannus Augiensis: G. 1143. = ÁKÍF. 221.; Annales

Altahenses maiores: G. 92. = ÁKÍF. 239.; Annales Hildesheimenses: G. 141. = ÁKÍF. 215-216.; Aventinus: G. 358.; Legenda maior S. Stephani regis: SRH. H. 389-390. = ÁKÍF. 293-294. L. még Gombos F. Albin: Történeteink első századaiból. Sz. 1911. 504-507.; Gerics József: Legkorábbi Gesta-szerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. ÉTTK. ÚS. 22. Bp. 1961. 19-22.; Kristó Gyula: Oroszok az Árpád-kori Magyarországon. In: uő.: Tanulmányok az Árpád-korról 196-207.,

[112]

István korára l. Györffy György: István király és műve. Bp. 2000.; Kristó Gyula: Szent

István király. Tudomány – egyetem. Bp. 2001.

1. , ,

Annales Hildesheimenses: G. 141. = ÁKIF. 2216.; Herimannus Augiensis: G. 1143. =

ÁKIF. 222.; Cosmas Pragensis: G. 802.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 324­325. = ÁKIF. 381-382.

L ~ J . 3^r ?

Annales Altahenses maiores: G. 94-98. = ÁKIF. 243-255.; Herimannus Augiensis: G. 1143­1144. = ÁKIF. 222-224.; Lampertus Hersfeldensis: G. 1390.; Annales Sangallenses maiores: G. 200.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 326-333. = ÁKIF. 388-390. L. Négyesi Lajos:

A ménfői csata. HK. 1994/3. 136-146.

1. , ,

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 337-343. = AKIF. 391-399. L. még

Szegfű László: Vata népe. AUSz. AH. LXVII. Szeged 1980. 11-19. Az I. István halálát követő néhány év történetére l. Gombos F. Albin: Sz. 1911. 507-512., 569-585.; Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások” kora történetéhez. AUSz. AH. XVIII. Szeged 1965. 22-48.; Gerics József:

Az 1040-es évek magyar történetére vonatkozó egyes források kritikája. Magyar Könyvszemle 1982.

186-197., 299-313.; Kristó Gyula: Források kritikája és kritikus források az 1040-es évek magyar történetére vonatkozóan. Magyar Könyvszemle 1984. 159-175.

[116]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 346-351. = KK. 115-119.; Herimannus Augiensis: G. 1145.; Annales Altahenses maiores: G. 100.; Annales Augustani: G. 106.; Annales Posonienses: SRH. I. 125.; Anonymus: An 114. = AKS. 42., Simon de Keza: SRH. I. 178-180. =

AKS 113-114.

[117]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 355-357.; 359-361. = KK. 122-123., 125-127.; Lampertus Hersfeldensis: G. 1390-1391.; Annales Altahenses maiores: G. 102-104.; Adamus Bremensis: G. 13.; Annales Augustani: G. 107.

[118]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 363-364., 365-369. = KK. 128., 130­133.; Annales Posonienses: SRH. I. 126. L. Veszprémy László: Középkori forrástanulmányok. HK. 1991/3. 69-77.

[119]	I.	369-378.	= KK	134-141.;	Iohannes
Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH.
Cinnamus: BF. 225.; Annales Posonienses: SRH. I. 126. [120] Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH.	I.	381-385.,	388-391.	= KK.	144-146.,
150-153. [121] Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH.	I.	395-402.	= KK.	156-162.;	Annales
Yburgenses: G. 215.; Lampertus Hersfeldensis: G. 1392-1393. [122] A Magyarország elleni XI. századi német	háborúkról		l. Kiss	Lajos:	Nemzeti

Gusztáv: Magyarország viszonya a német császársághoz a XI. évszázadban. Nagyszeben 1903.; Móricz Bálint Dezső: Magyarország harcai Németország ellen a királyság első félévszázadában. Bp. 1909.; Székely György: Kapcsolatok a kelet-európai népek harcaiban a feudális német hódítók ellen a 11-14. században. HK. 1954/1. 141-150. Az I. Andrástól I. Gézáig terjedő időszak történetére l. Kristó Gyula: A XI. századi hercegség története Magyarországon. Bp. 1974. 60-89.; Makk Ferenc: Megjegyzések I. András történetéhez. In: uő.: A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok a magyarság régebbi történelméről. Szeged 1998. 127-142.; uő.: Salamon és I. Géza viszálya. In: uo.

143-161.

[123]

Bertholdus: G. 415.: Annales Augustani: G. 107.; DHA. I. 226.

[124]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 408-409. = KK. 168.; Legenda S.

Ladislai regis: SRH. II. 520. = ÁLI. 92.

[125]

DHA. I. 272.; CD. Croat. I. 200.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 406., 412-414. = KK. 166., 170-172.; Thomas Spalatensis: G. 2224-2225. A horvátországi hódításra (és a kun betörésre) l. Nada Klaic: Povijest Hrvata u ranom srednjem vijeku. Zagreb 1971. 491-495.; Makk Ferenc: Megjegyzések Kálmán külpolitikájához. AUSz. AH. LXVII. Szeged 1980. 21-22.; Kapitánffy István: Magyar-bizánci kapcsolatok Szent László és Kálmán uralkodásának idején. AUSz. AH. LXXV. Szeged 1983. 19-28.

[126]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 414-415., 418-419. = KK. 172-174., 177.; Chronicae Polonorum: G. 489.; Legenda S. Ladislai regis: SRH. II. 522. = ÁLI. 93. László korára nézve l. Györffy György: A „lovagszent” uralkodása (1077-1095). TSz. 1977. 533-564.; Makk Ferenc: Szent László és a Balkán. In: uő.: A turulmadártól a kettőskeresztig 163-175. A 11. század történetére l. Kristó Gyula: A tizenegyedik század története. MSz. Bp. 1999.

[127]

Kristó Gyula: A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig.

Irodalomtörténeti füzetek. 135. Bp. 1994. 31-32., 45-53.

[128]

SRH. I. 419. = KK. 179.; DHA. I. 273.

[129]

Albertus Aquensis: G. 35-44.; Guibertus: G. 1096-1097.; Ekkehardus Uraugiensis: G. 870­871.; Robertus Remensis: G. 2060.; Fulco: G. 963-968.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 421-422. = KK. 179-181.

[130]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 433. = KK. 190., Simon de Keza:

SRH. I. 182. = AKS. 116.; Gaufredus Malaterra: G. 976-977.; Simon de Leontino: G. 2157-2158.

[131]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 422-423. = KK. 181.

[132]

Annales Russorum vetustissimi: OÉ. 56-61.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.:

SRH. I. 423-426, = KK. 181-183.; Annales Posonienses: SRH. I. 126. L. még Hodinka Antal:

Kálmán királyunk 1099-iki peremysli csatája. HK. 1913. 325-346., 524-544.

Thomas Spalatensis: G. 2225-2227.; Andreas Dandolo: G. 66.; Chronicon Venetum: G. 687.; Historia ducum Veneticorum: G. 1172.; CD. Croat. II. 15., 391., 392.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 426., 433. = KK 183., 190.; Simon de Keza: SRH. I. 183. = ARS. 116.

[134]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 426-427. = KK. 184. Chronicae Polonorum: G. 490.

1. Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 434-437. = KK. 185-186.; Annalista Saxo: G. 224-226.; Ekkehardus Uraugiensis: G. 872.; Otto Frisingensis, Chronicon: G. 1764.; Sigebertus Gemblacensis: G. 2127.; Annales Hildesheimenses: G. 141.; Annales Gradicenses: G. 136.; Chronicae Polonorum: G. 490-491.; Cosmas Pragensis: G. 805-806.; Magnus presbyter Reicherspergensis: G. 1484.

[136]

Andreas Dandolo: G. 61.; Annales Venetici breves: G. 209.; Chronicon Venetum: G. 687.

Kálmán uralkodására l. Makk Ferenc: AUSz. AH. LXVII 21-31.; Font Márta: Könyves Kálmán és kora. IPF. Kiskönyvtár. 1. Szekszárd 1999. A magyar történelem honfoglalástól 1116-ig tartó szakaszának feldolgozását l. Györffy György tollából in: Magyarország története tíz kötetben. I/1-2. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. Bp. 1984.

577-1006., 1624-1677.

U37]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 434-437. = KK. 192-193.; Cosmas

Pragensis: G. 806-807.; Annales Gradicenses: G. 136.

[J38]

Andreas Dandolo: G. 61.; Chronicon Venetum: G. 687-688.

[139]

Otto Frisingensis, Chronicon: G. 1764.; Auctarium Zwetlense: G. 315.; Annales Admuntenses: G. 90.

[1401 , ,

Annales Kiovienses: MKÉ. 52-53.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I.

437-439. = KK. 193-194.

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 434. = KK. 190., 192.; Andreas

Dandolo: G. 61.; Chronicon Venetum: G. 688.; Annales Venetici breves: G. 209.; CD: Croat. II. 37­38.

[142]

Annales minoris Poloniae: G. 158.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH. I. 434. = KK. 192. L. Makk Ferenc: A Kálmán-ági királyok külpolitikájának néhány kérdése. In: uő.: A turulmadártól a kettőskeresztig 177-189.

[143]

Iohannes Cinnamus: BF. 195-198.; Nicetas Choniates: BF. 267-268.; Annales Posonienses:

SRH. I. 126.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 434-435., 439-442. = KK. 194- 196.; Continuatio Cosmae Pragensis: G. 442.; Continuatio Annalium Mellicensium: G. 754.; Otto Frisingensis, Chronicon: G. 1765.

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH. I. 447-452. = KK. 200-204.; Annales Polonorum: G. 176.; Continuatio Cosmae Pragensis: G. 442.; Annales Gradicenses: G. 136.

[145]

Thomas Spalatiensis: G. 2227.; CD: Croat. II. 46., 47.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 56-61. II. Béla korára l. Makk Ferenc: Megjegyzések II. Béla történetéhez. AUSz. AH. XL. Szeged 1972. 31-49.

1. , ,

Annales Kiovienses: MKE. 70-71.; Annales Susdalienses: OÉ. 100-103.

[148]

Otto Frisingensis, Gesta: G. 1766., 1768. = FO. 105-106., 109-110.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 453-457. = KK. 204-208.

[149]

Odo de Deogilo: G. 1719-1721.; Annales S. Disibodi: G. 124.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 457-460. = KK. 208-210.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 88-91.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 114-117.; Theodorus Prodromus: W. Hörandner, Theodoros

Prodromos historische Gedichte. Wien 1974. 354-355. = Makk Ferenc: Megjegyzések a II. Géza-kori magyar-bizánci konfrontáció kronológiájához. AUSz. AH. LXVII. Szeged 1980. 44. 13. jegyzet.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 116-125.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 150-155.

[154]

Iohannes Cinnamus: BF. 200-205.; Nicetas Choniates: BF. 269.

[155]

Iohannes Cinnamus: BF. 205-209.; Nicetas Choniates: BF. 269-270.; Henricus de Mügeln: SRH. II. 199. = KKG. 235.; Continuatio Zwetlensis I.: G. 792.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 156-177.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 180-217.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 221-239. A II. Géza kori Magyarország és Oroszország kapcsolataira l. Font Márta: II. Géza orosz politikája 1141-1162. AUSz. AH. LXVII. Szeged 1980. 33-39.

[159]

Iohannes Cinnamus: BF. 209.

[160]

Iohannes Cinnamus: BF. 210-214.; Nicetas Choniates: BF. 272-273. A II. Géza idejében

lezajlott magyar-bizánci háborúkról l. Pauler Gyula: II. Géza orosz-görög háborúi (1148-1156). HK. 1890. 1-19., 273-285; Makk Ferenc: AUSz. AH. LXVII. 41-56.

1. Continuatio Rahewini: G. 1771-1772.; Vincentius Pragensis: G. 2292-2293. L. még Makk

Ferenc: Megjegyzések II. Géza történetéhez. AUSz. AH. LXII. Szeged 1978. 13.

[.162]

Nicetas Choniates: BF. 274-275.; Henricus de Mügeln: SRH. II. 200-201. = KKG. 236.; UB. I. 24.

[163]

Iohannes Cinnamus: BF. 215-216.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 462. = KK. 212-213.; Henricus de Mügeln: SRH. II. 201-202. = KKG. 236.; Annales Posonienses: SRH. I. 127.

Iohannes Cinnamus: BF. 216-219.; Chronicon Venetum: G. 688.

[165]

Iohannes Cinnamus: BF. 219-224.; Vincentius Pragensis: G. 2293-2995. = III. Béla 48-49.

[166]

Iohannes Cinnamus: BF. 225-236.; Nicetas Choniates: BF. 277-281.; Chronicon Venetum:

G. 688.

[167]

Iohannes Cinnamus:

BF. 236-240.

[168] Iohannes Cinnamus: BF. 240-241.; CD. Croat. II. 115-116.

[169]

Iohannes Cinnamus: BF. 242-245.; Nicetas Choniates: BF. 285-291.; Henricus de Mügeln:

SRH. II. 203. = KKG. 237. A III. István kori háborúkra l. Makk Ferenc: Megjegyzések III. István történetéhez. AUSz. AH. LXVI. Szeged 1979. 29-43. A magyar-bizánci háborúkra l. B. Szabó János- Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar-bizánci harcok a X-XIII. században. Bp. 1999.

[1Z0]

Continuatio Claustroneoburgensis III.: G. 763. = III. Béla 62-63.; Continuatio Zwetlensis

II.: G. 792.

[171]

Iohannes Cinnamus: BF. 247.

[172]

A II. Istvántól III. Béláig terjedő időszak történetére l. Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság. Bp. 1953.

[173]

Thomas Spalatensis: G. 2227.; Andreas Dandolo: G. 62,; CD. Croat. II 179-181.; Nicetas Choniates: BF. 293.

1. .

Continuatio Zwetlensis II.: G. 792.; Nicetas Choniates: BF. 293-294.; J. Ivanov: Zitija na sv.

Ivana Rilski. God. na Sof. Univ. ist.-fil. fak. 1936. 107 = III. Béla 101.

[175]

Anonymus Caietanus: G. 257.; Ansbertus: G. 293.; Magnus presbyter Reicherspergensis: G. 1489.

[126]

Nicetas Choniates: BF. 294-295.; Ansbertus: G. 294.

[177]

Annales Venetici breves: G. 209.; Andreas Dandolo: G. 62-63. = III. Béla 73.; Historia ducum Veneticorum: G. 2183.; CD. Croat. II. 209., 212.

[178]

Annales Kiovienses: MKE. 292-307. L. Font Márta: Szempontok III. Béla halicsi hadjáratainak kronológiájához. AUSz. AH. LXXXIV. Szeged 1987. 45-49.

Ansbertus: MGH. Nova series. V. 26-30., 33., 34., 37., 38., 51-53. = III. Béla 78-81.; Arnoldus Lubecensis: G. 304-306. = III. Béla 76-78.

[180]

Jean Darrouzes: Georges et Démétrios Tornikes. Lettres et discours. Paris 1970. 343-345. = III. Béla 70-71.

[181]

Nicetas Choniates: BF. 295.

[182]

III. Béla uralkodására l. BMKE.; Moravcsik Gyula: III. Béla és a bizánci birodalom Mánuel halála után. Sz. 1933. (pótfüzet) 518-528.; Kristó Gyula-Makk Ferenc bevezetője, in: III. Béla 5-33.; Makk Ferenc: III. Béla és Bizánc, Sz. 1982. 33-61. A XII. századra l. uő.: A tizenkettedik század története. MSz. Bp. 2000. A honfoglalástól III. Béláig terjedő magyar külkapcsolatok monografikus feldolgozását l. uő.: Magyar külpolitika (896-1196). SzKK, 2. Szeged 1996.

[183]

Chronica regia Coloniensis: G. 482-483.; ZO. I. 6.; CD. Hung. II. 308-309.

[184]

CD. Croat. II. 309., 293., 296.

[185]

UB. I. 62-63.; Chronica regia Coloniensis: G. 483.; Chronicon Austriacum: G. 505.;

Continuatio Claustroneoburgensis II.: G. 762.

[1861

Augustinus Theiner: Vetera monumenta Slavorum meridionalium. I. Romae 1863. 14.

1. , ,

ÁÚO. XI. 231.; CD. Hung. II. 393-394.; UB. I. 53-54., 99.; PRT. I. 628. L. Dietmar Hintner: Die Ungarn und das byzantinische Christentum der Bulgaren. Erfurter theologische Studien. 35. Leipzig 1976.; F. Font Márta: Kiket neveztek Gubatusnak a XIII. század elején? Studia Paedagogica auctoritate universitatis Pécs publicata. A JPTE Tanárképző Kara Tudományos Közleményei. Pécs 1985. 11-16.

[188]

Andreas Dandolo: G. 63-64.; Chronica regia Coloniensis: G. 483,; Annales Herbipolenses: G. 138-139.; Geoffroy de Villehardouin: G. 998-1000.

[189]

Arnoldus Lubecensis: G. 306-307.; Albertus Stadensis: G. 50.

[190]

Thomas Spalatensis: G. 2228-2229.; Continuatio Admuntensis: G. 752.; Continuatio

Claustroneoburgensis II.: G. 762.

[191]

Annales Halicienses: OÉ. 304-313.

[192]

RA. I. 926. szám. L.

még Karácsonyi János: Az erdélyi székelyek első hadjárata 1210-ben.

Sz. 1912. 292-294.

1. ,

Annales Halicienses: OÉ. 314-327.

[194]

Braunschweigische Reimchronik: G. 424.

Géza Érszegi: Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarisch-ungarischen Beziehungen

wahrend der Herrschaft Bosils. Bulgarian Historical Review 1975. 91-97. L. még uő.: Semejno-

dinasticeskite vr’zki na ungarskija kral Andrej II s b’lgarskite care. In: B’lgarija v sveta ot drevnostta do nasi dni. l. Red. D. Kosev et al. Sofija 1979. 284-289.

1. , , ,

Annales Halicienses: OE. 328-339.; ÁÚO. VI. 546. L. még Kállay Ubul: Mikor koronázták meg Kálmánt, Halics felkent királyát, a pápától küldött koronával? Sz. 1903. 672-673.

[197]

VMH. 1. 7.; Thomas Spalatensis: G. 2229-2231.; CD. Hung. III/I. 230-232., VII/1. 197-

;1 98O.liverus Coloniensis: G. 1745 -1747.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 465-466. = KK. 220-221. L. még R. Röhricht: Studien zur Geschichte des fünften Kreuzzuges. Innsbruck 1891.; Veszprémy László: II. András magyar király kereszteseinek létszáma. HK. 1994/1. 113-116. Az eddig tárgyalt keresztes háborúkra l. Borosy András: A keresztes háborúk és Magyarország. HK. 1996/1. 3-41., 1996/2. 11-52.

1. , , ,

Annales Halicienses: OE. 338-347.; ÁÚO. VI. 546-547.; VMH. I. 32-33.

[199]

VMH. I. 58-60., 64-66., 94-96., 106-107., US. I. 51., 59-60. L. még TF. I. 822-824.

1. ,

Annales Halicienses: OE. 350-357.

[201]

VMH. I. 39., 88-89.; CD. Hung. III/2. 366., IV/1. 27. L. még Petar Rokay: O jednom naslovu Kalojana Andela 1980. 167-171.; uő.: „Gyletus dux Sirmii” Matica Srpska. Zbornik za

istoriju 1983. 121-127.

[202]

VMH. I. 124., 165-166., 171., 209.; US. I. 73. L. még Pesty Frigyes: A szörényi bánság és Szörény vármegye története. 1. Bp. 1878. 14-15., 248.; Maria Holban: Din cronica relatiilor romano- ungare in secolele XIII-XIV. Biblioteca istorica. LVII. Bucure§ti 1981. 49-89.

[203]

CD. Slov. II. 4., 111-112.; RA. I. 767. szám.

[204]

Albericus Trium Fontium: G. 32.; Emo et Menco abbates: G. 880.; Vita S. Dominici: G. 2335-2336.: VMH. I. 86-87., 90-91., 131.; Relatio fratris Ricardi: SRH. II. 535-536. = TE. 95. L. még Nikolaus Pfeiffer: Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis zur Tatarenverwüstung 1241-1242. Zürich 1913.; Makkai László: A milkói (kun) püspökség és népei. Debrecen 1936.

1. ,

Annales Halicienses: OE. 362-371.

[206]

CD. Croat. IV. 383.; Continuatio Sancrucensis I-II.: G. 776.; Chronica regia Coloniensis: G. 485.; Annales Erphordenses: G. 127.; HO. VI. 106.

1. , , ,

Annales Halicienses: OE. 374-395.; MES I. 296.; ÁÚO. XI. 257.; CD. Slov. II. 4. L. Font Márta: II. András orosz politikája és hadjáratai. Sz. 1991. 107-144.

[208]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 467. = KK. 221-222.; Annales

III. Béla fiai történetére l. Szabados György: Imre és András. Sz. 1999. 85-111., Kristó Gyula: II. András „új intézkedései”. Sz. 2001. 251-299.

[210]

Relatio fratris Ricardi: SRH. II. 541. = TE. 98-99.

[2111

FAI. 37., 42-43. = TE. 104., 106.; Matthaeus Paris: G. 1588-1589. = TE. 300-301. L. még Tardy Lajos: Batu kán tolmácsa Magyarországon. In: uő.: Régi hírünk a világban. Bp. 1979. 7-13.

[212]

FAI. 37-38., 46-47. = TE. 105-106., 108.

[213]

VMH. I. 159-161., 162-163., 168., 170-171.

[214]

Rogerius: SRH. II. 555-556. = TE. 115. L. még Rákos István: IV. Béla birtokrestaurációs politikája. AUSz. AH. XLVII. Szeged 1974. 9-21.

[215]

Rogerius: SRH. II. 554., 556-557., 559. = TE. 113-114., 116., 119.

[216]

Rogerius: SRH. II. 560-561. = TE. 120.; Thomas Spalatensis: G. 2232-2233 = TE. 172-173.

[217]

A magyarországi tatárjárás eseménymenetére a fő forrás Rogerius: SRH. II. 561-588. = TE. 121-148.; a muhi csatára a legrészletesebb Thomas Spalatensis: G. 2233-2237. = TE. 174-180. A hivatkozott oklevelek: CD. Slov. II. 149.; CD. Hung. IV/2. 93.; CD. Slov. II. 208-209. A tatárjárás többi kútfőjét is magyar fordításban közli a TE. (megjelölve a különböző nyelvű források eredetijének lelőhelyét). A muhi ütközetről máig a legaprólékosabb összefoglalás Olchváry Ödön: A muhi csata. Sz. 1902. 309-325., 412-427., 505-527. L. még Ágoston István: Muhi csata, 1241. Bp. 1991.; Csorba Csaba: A tatárjárás. Bp. 1991.; Borosy András: Történetírók a tatárjárásról. HK. 1991/1. 3-20.; Négyesi Lajos: A muhi csata. 1241. április 11. HK. 1997/2. 296-310. A tatárjárás okozta emberveszteségre l. Kristó Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban 57-59. A magyar történelem 1116-tól 1242-ig terjedő szakaszának feldolgozását l. Kristó Gyula tollából in: Magyarország története tíz kötetben I/2. 1007-1440., 1678-1714.

1. , ,

CD. Slov. II. 85., 86.; ÁÚO. VII. 263.

[219]

Martin da Canal: G. 1565.; Andreas Dandolo: G. 65.; Thomas Spalatensis: G. 2245.; CD.

Hung. IV/1. 445.

1. , ,

ÁÚO. VII. 174.

1. , _r

Annales Halicienses: OÉ. 416-433.

1. Continuatio Sancrucensis II.: G. 778.; Continuatio Garstensis: G. 769-770.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 468. = KK. 223.; CD. Hung. IV/2. 93-94., IV/3. 198.; ÁÚO. VII. 284.; CD. Croat. IV. 608.; HO. VI. 44. Az 1242-1246 közti időszak külpolitikájára l. Bertényi Iván: Magyarország nemzetközi helyzete a tatárjárás után. In: Unger Mátyás Emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter-Kalmár János-V. Molnár László. Bp. 1991. 15-22.; Szende László:

Magyarország külpolitikája 1242-1246 között. In: Első Század. A Tudományos Ösztöndíjpályázat kiemelkedő dolgozatainak szemléje. Történelem – régészet. Bp. 2000. 299-349.

[223]

História Wenceslai I.: G. 1191.

[224]

Continuatio Sancrucensis II.: G. 778.; Auctarium Mariaecellense: G. 314.; Chronicon Salisburgense: G. 678.: CD. Croat. IV. 463-464., 608-609.; ÁÚO. VII. 338-339.; CD. Hung, IV/3.

199.

[225]

Continuatio Sancrucensis II.: G. 779.; Continuatio Zwetlensis III.: G. 793.; Annales

Pragenses: G. 184-185.; Continuatio Lambacensis: G. 773.; Continuatio Garstensis: G. 770.; Chronicon Salisburgense: G. 678.; Hermannus Altahensis: G. 1148.; Annales Halicienses: OÉ. 434­435.; CD. Hung. IV/2. 168., 195.; ÁÚO. VII. 343., VIII. 196.; HO. VI. 97-98.

[226]

Josef Lampel: Die Landesgrenze von 1254 und das steirische Ennsthal. Archiv für österreichische Geschichte 1887. 297-452.; Szakáll Zsigmond: Magyarország nyugati határa 1254- ben. Bp. 1908.

[227]

Ottokar von Steier: G. 1786-1787.

[228]

Chronicon rhythmicum Austriacum: G, 675.; Ottokar von Steier: G. 1787-1791.; HO. II. 5.,

1. 80.; ÁÚO. V. 66., XII. 12.; CD. Croat. V. 639-640.; J. v. Zahn: Urkundenbuch des Herzogthums Steiermark. III. Graz 1903. 356-358., 359-360.; CD. Hung. V/I. 106.; ZO. I. 37.

[229]

Annales Ottokariani: G. 162-167.; Ottokar von Steier: G. 1791-1802.; Continuatio Lambacensis: G. 773.; Continuatio Sancrucensis II.: G. 779.; Continuatio Zwetlensis III.: G. 793.;

Hermannus Altahensis: G. 1148-1149.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 469. =

KK. 224.

[230]

Békefi Remig: A pilisi apátság története. I. Pécs 1891. 316.; VMH. I. 230-232.; MES. I. 422.; Georgius Acropolita: BF. 300-301.; A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I. Pest 1871. 5.; Chronicon Moreas: BF. 317-320. L. még Emerich Szentpétery: Das Banat von Machow. Ungarische Rundschau für historische und soziale Wissenschaften 1915. 872­875.; Szentpétery Imre: Bolgárország IV. Béla királyi címében. Klebelsberg Kunó Emlékkönyv. Bp.

1925. 225-240.

1. , ,

HO. VI. 106., 116., 143., 166-167.: CD. Hung. IV/3. 60-61., 345., 468., 525-526.; ÁÚO. IV.

282., VII. 196., XII. 12.; CD. Croat. V. 545., 570.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 470-471. = KK. 228. L. még Pauler Gyula: V. István bolgár hadjáratai. Hunfalvy Album. Bp. 1891. 165-174.

[232]

HO. VI. 123., VIII. 99.; CD. Croat. V 569.

[233]

CD. Hung. IV/3. 346., 414.; CD. Croat. V. 547.; Géresi Kálmán: A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. I. Bp. 1882. 4-5.

CD. Hung. IV/3. 490-491., V/1. 24-25., 239.; ZO. I. 58.

1. , ,

CD. Croat. VI. 35-36.; CD. Hung. IV/3. 346.; RA. 1873. szám; ÁÚO. VIII. 173. XII. 7-8. L. még TF. I. 529-530., 828., 830.

1. , , ,

ÁÚO. III. 204. = ÁAL. 168.

1. , ,

Ottokar von Steier: G. 1805-1807.; VMH. I. 300-301.; ÁÚO. XII. 74.

[238]

Continuatio Claustroneoburgensis VI.: G. 765-766.; Continuatio Zwetlensis III.: G. 793.; Continuatio Vindobonensis: G. 782.; MES. II. 20.; ÁÚO. VIII. 338-339., XII. 8., 42., 73-74.

[239]

CD. Hung. V/1. 108-113.; Ottokar von Steier: G. 1808-1814.; Continuatio

Claustroneoburgensis VI.: G. 766-767.; Continuatio Vindobonensis: G. 782-783.; ÁÚO. IV. 40., 309.,

1. 336., 340., 390., IX. 14., 65., 72.; HO. VII. 129.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 470. = KK. 228.; VMH. I. 295-304.
2. , „ _r

CD. Croat. VII. 415.; ÁÚO. XII. 91.; Continuatio Vindobonensis: G. 783.; Continuatio Claustroneoburgensis VI.: G. 767.; Chronicon Salisburgense: G. 679.; Hermannus Altahensis: G. 1149-1150.; Henricus de Heimburg: G. 1131. L. még Emerich Szentpétery: Das Banat von Machow 876-883.

1. ,

HO. II. 10., III. 21-22., VIII. 151.; AÚO. IX. 27., 33., XII. 84.; RA. 3063. szám; CD. Hung. VII/2. 74.; Chronicon Salisburgense: G. 679.; Annales Praedicatorum Vindobonensium: G. 183.; Continuatio Claustroneoburgensis VI.: G. 767.; Hermannus Altahensis: G. 1150.: Henricus de Heimburg: G. 1131-1132.; Continuatio Vindobonensis: G. 783-784.; HO. I. 61., VII. 147.; CD. Hung. V/2. 68-70., 376., 398., V/3. 157.; ÁÚO. IX. 113., XII, 91.; UB. II. 73.

1. , , ,_r

ÁÚO XII. 435.; HO VI. 191.; Kubinyi Ferencz: Árpádkori oklevelek 1095-1301. Pest 1867. 133.

1. , ,

ÁÚO. XII. 89., IX. 74., CD. Croat. VI. 90., CD. Hung. V/2. 248-249., VII/2. 46.; RA. 2690. szám; Török János: Magyarország prímása. I. Esztergom 1859. 36.

1. , , CD. Hung. V/2. 239.; US. I. 133., 161.; CD. Croat. VI. 240-242.; RA. 2803. szám; ÁÚO.
2. 377., XII. 434.

[245]

UB. II. 95.

1. ,

G. 1384-1385. = ÁAL. 195.

[247]

CD. Hung. VII/2. 68-69., V/2. 502., 38.

[248]

Ottokar von Steier: G. 1816-1821.; Chronicon Colmariense: G. 545-546.; Continuatio Vindobonensis: G. 785-787.; Continuatio Claustroneoburgensis VI.: G. 767-768.: Thomas Tuscus: G. 2255-2256.; Continuatio Lambacensis: G. 773.; Chronicon Salisburgense: G. 679-681.; Annales Ottokariani: G. 168.; Simon de Keza: SRH. I. 185-186. = AKS. 117-119.; CD. Hung. V/2. 463.;

ÁÚO. IX. 196., 198.; MES. 11. 87. L. még Sóvári Soós Elemér: Az 1278. évi morvamezei (dürnkruti) csata. HK. 1890. 459-477.; Bárczay Oszkár: Két hadi esemény a XIII. évszázadból. UK. 1893. 490-497., 667-679.; 700 Jahre Schlacht bei Dürnkrut und Jedenspeigen. Ausstellung im Schloss Jedenspeigen. 1978.; Borosy András: A lovagi haditechnika és a lovagság Magyarországon az Árpád-korban. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv. Bp. 1984. 54-55.

[249]

Czobor Alfréd: IV. (Kun) László két adománylevele. Történelmi Közlemények Abaúj-Toma vármegye és Kassa múltjából 1910. 149.; HO. VI. 318., 319.; CD. Hung. V/3. 410.

1. , ,

CD. Hung. V/3. 510.; ÁÚO. IV. 239.; HO. VI. 332.

[251]

HO. VI. 279.; Puky Andor: Adatok Torna vármegye XIII. századi kiterjedéséhez és a Tomory család történetéhez. Történelmi Tár 1883. 211.

1. , _r, ,

CD. Hung. V/3. 207.; ÁÚO. IX. 385-386. (hamis); TF. I. 855-856., 874.

[253]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 471-472. = KK. 228-230.; Simon de Keza: SRH. I. 187. = AKS. 119.; Gyárfás István: A jász-kúnok története. II. Kecskemét 1873. 448­449. = Középkori históriák oklevelekben. Szerk. Kristó Gyula. SzKK. 1. Szeged 2000. 145-146.; HO. VIII. 450. (kétes hitelű); RA. 3265. szám; HOklt. 100. L. még Zsoldos Attila: Téténytől a Hód- tóig (Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata). TSz. 1997. 69-97.

1. , , , ,

CD. Hung, V/3. 510.; ÁÚO. IV. 239., IX. 297.; RA. 3282., 3283., 3285-3292. szám; HO.

VI. 324.

[255]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 472. = KK. 230-231.; Karácsonyi János: A mérges vipera és az antimonialis. Sz. 1910. 3. = ÁAL. 202.; CD. Hung. VI/ 2. 151.; MES. II. 419. = ÁAL. 200.; Szabó Károly-Szádeczky Lajos: Székely oklevéltár. IV. Kolozsvár 1895. 2.; MES. II. 254.; Annales Augustani minores: G. 106.; Continuatio Vindobonensis: G. 787.; Continuatio Zwetlensis III.: G. 793.; Ottokar von Steier: G. 1823-1824. L. még Németh Gyula: Kun László király nyögérei. MNy. 1953. 304-318.; Székely György: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a magyar történeti hagyományokban és az egyetemes összefüggésekben. Sz. 1988. 52-85.

[256]

Ottokar von Steier: G. 1829-1841.; Chronicon Salisburgense: G. 682.

1. , ,

Chronicon Salisburgense: G. 682.; ÁÚO. XII. 451-452.; HO. II. 18.; CD. Hung. V/3. 344.;

Kubinyi Ferencz: Oklevelek hontvármegyei magánlevéltárakból. I. Bp. 1888. 30-31.; Continuatio Vindobonensis: G. 787-788.; Henricus de Heimburg: G. 1132,; CD. Hung. VI/1. 108.; Ottokar von Steier: G. 1841-1856.

[258]

HO. VI. 341., VIII. 378.; CD. Hung. V/3. 306., 442., VI/1. 54., 265.

[259]

CD. Hung. V/3. 384., 394-396., 410-411.; Annales Franciscanorum Cracoviensium: G. 130.

IV. László uralkodására l. Szabó Károly: Kun László. Magyar Történeti Eletrajzok. Bp. 1886.

Uralkodásának fontosabb forrásai magyar nyelven: Kun László emlékezete. Szerk. Kristó Gyula. SzKK. 5. Szeged 1994.

1. ,, ,

ÁÚO. IX. 559.; CD Hung. VI/1 123.; Continuatio Vindobonensis: G. 789.; Vita B. Kingae:

G. 2455.

[261]

UB. II. 241., 242., 245.; ÁÚO. XII. 529.; CD. Hung. 128.; Continuatio Vindobonensis: G. 789.; Annales

HO. VIII. 295., VII. 218., VI. 366.; VI/1. 146.; Apponyi O. I. 31.; HOklt.

Florianenses: G. 729.; Continuatio Zwetlensis III.; G. 793-794.; Ottokar von Steier: G. 1868-1888.;

UB. II. 251-253. L. még Wertner Mór: Az 1291. évi magyar-osztrák hadjárat. HK. 1916. 349-386.

1. , ,

ÁÚO. V. 96.; Apponyi O. I. 31-32., 38.

[263]

CD. Croat. VII. 141., 146-147., 165.

[264]

HO. VI. 407.; UB. II. 296., TF. I. 591-592., 617.

[265]

MES. II. 384.; TF. I. 382-383.; CD. Croat. VII. 215.

[2661

MES. II. 472.; Apponyi O. I. 32.; ÁÚO. X. 212., 252.; CD. Hung. VI/2. 26-27.; Continuatio Vindobonensis: G. 789-790.

[267]

CD. Hung. VI/2. 259.; Annales a primo Christiano duce Meschone Polonorum: G. 88.

[268]

HO. VIII. 445., 452.; CD. Hung. VI/2. 263-264.; Melczer O. 7.; Ellenhardus: G. 877.; Continuatio Vindobonensis: G. 790.; Ottokar von Steier: G. 1889.; Annales Wormatienses: G. 214.; Chronicon Colmariense: G. 546. L. még Wertner Mór: Magyar segítőcsapat a göllheimi csatában.

HK. 1915. 59-84.

[269]

Melczer O. 7.

[270]

Ottokar von Steier: G. 1890-1892.; CD. Croat. VII. 355-356.; Michas Madius: SRHVG. III. 638.; AÚO. V. 260-261. A XIII. század történetére legújabban l. Kristó Gyula: Az Aranybullák százada. Bp. 1998.; Almási Tibor: A tizenharmadik század története. MSz. Bp. 2000.

[271]

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. I. Bp. 1878. 52.

1. ,

Az Árpád-kor egészére máig nélkülözhetetlenek és irányadók Pauler Gyula kötetei: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Bp. 1900.; A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I-II. Bp. 1899. (reprint 1984.). Noha a katonai események krónikáját minden, az Árpád-korral foglalkozó szintézis bizonyos mélységig tartalmazza, a magyar szakirodalom mégis híján van az ezt a kérdéskört középpontba állító munkáknak. A mennyiségileg sovány termésből megemlítendő Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika. I. A honfoglalástól a mohácsi vészig. HK.

1895/5. 3-157; Magyarország hadtörténete két kötetben. I. A honfoglalástól a kiegyezésig. Szerk.

Borus József. Bp. 1984. 11-56. (a vonatkozó rész Borosy András munkája); NKMH. 9-49.

[273]

Rogerius: SRH. II. 570. = TE. 129.; VMH. I. 210.; HO. I. 56.; UB. II. 145., 237.

Decretum I S. Stephani regis, 75. §: SzISzLK. 151-152. = ÁKÍF. 68-69.; CD. Croat. III. 299.; MES. II. 367., Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár 41 011.

[275]

Mindezt részletesebb kifejtésben l. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig 309-434.; Kristó Gyula: Magyar kalandozások – kalandozó magyarok 37-53.

[276] , , _r ,

Widukindus: G. 2660. = HKÍF. 220.; Vita S. Idae: G. 2445. = HKÍF. 232.; Annales Heremi:

G. 140.; Annales Prumienses: G. 185.; Annales Corbeienses: G. 120.; Liudprandus, Antapodosis: G. 1474. MEH. 232.

[2771

Liudprandus, Antapodosis: G. 1473. = MEH. 237.; Anonymus: An. 106. = AKS. 39.

[2781

Minderre európai analógiák felsorakoztatásával l. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig 393-434. A kíséretre vonatkozó nemzetközi szakirodalomról tájékoztat Borosy András: Vélemények a kora-feudális fejedelmi kíséretről. AUSz. AH. LXX. Szeged 1981. 19-39.

[2791

Vékony Gábor: A gyepű szerepe az etnikai és politikai átalakulásokban, In: Nomád társadalmak és államalakulatok (Tanulmányok). Szerk. Tőkei Ferenc. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 18. Bp. 1983. 216., 219., 228.

[2801

Zimonyi István: Egy új muszlim forrás a Kárpát-medencében elő magyarokról. In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Szerk. Felföldi Szabolcs-Sinkovics Balázs. MŐK. 15. Bp.

2001. 89.

[2811

Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfű László: Szempontok és adatok a korai magyar határvédelem kérdéséhez. HK. 1973. 639-640.

[2821 , ,

Borosy András: Határőrség és határőrök az Árpádok korában. HK. 1977. 543.

[2831

Kristó Gyula: A korai Erdély (895-1324) 157-201.

[2841

TF. I. 821-822., 418., 420.

[2851

Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve. MNy. 1913. 148.; TF. I. 61.; Nagy Gyula: A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. I. Bp. 1887. 146.; HO. VII. 186.; UB. I. 148.;

CD. Hung. IV/2. 380.

[2861 , , „

Annales Altahenses maiores: G. 96. = ÁKÍF. 249.; Chronici Hungarici compositio saeculi

XIV.: SRH. I. 331. = KK. 102.; CD. Hung. III/2. 89.

1. , ,

Rogerius: SRH. II. 560. = TE. 120.; ÁÚO. VII. 263.; CD. Hung. IV/2. 380., 382., V/3. 185­

1. 207-208.; ÁÚO. IX. 466.; UB. I. 24.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I.
2. 357., 366. = KK. 112-113., 123., 131.; Szamota István-Zolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár. Bp. 1902-1906. (reprint 1984.) 452. hasáb; Anonymus: An. 66., 72., 76. = AKS. 23., 25., 27.

[288]

Anonymus: An. 72., 92. = AKS. 26., 33.; Thomas Spalatensis: G. 2233. = TE. 173.; Rogerius: SRH. II. 561. = TE. 121.

[289]

VMH. I. 231. = TE. 343.

1. , „ ,

Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. ÉTTK. ÚS. 82. Bp. 1977.

1. 25-27., 211., 31., 37. Budára l. Györffy György: Budapest története az Árpád-korban. In: Budapest története. I. Bp. 1975. 298-299.

[291]

VMH. I. 208-211., 231. = TE. 342.

[292]

HO. VI. 123.; CD. Hung. V/3. 395.

[293]

Iohannes Cinnamus: BF. 195-196.; Nicetas Choniates: BF. 267-268.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 439-440. = KK. 194.

[294]

Continuatio Sancrucensis I.: G. 776.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 116-117., 120-121., 154-159., 182-185., 220-221.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 50-53.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH I. 437-439. KK. 193-194.

[297]

DHA. I. 272.

1. ,

Annales Kiovienses: MKE. 294-297.

1. , ,

Annales Halicienses: OÉ. 308-309.

1. , ,

Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig. Bp. 1949. 116­118.

[301]

Györffy György: Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások 143-145.

[302]

Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig 393-404.

[303]

Johannes Brondsted: A vikingek. Bp. 1983. 213-215., 38.

[304]

Vilhelm Moberg: Népem története. Svédország a középkorban. Bp. 1984. 77. L. még Rudolf Pörtner: A viking kaland. Bp. 1983. 109.

[305]

Georges Duby: Guerriers et paysans. Paris 1973. 131-132.; Johannes Brondsted: A vikingek 232-234.; A. H. rypeBun: noxogbi bukuhtob. MockBa 1966. 26-27., 33-35., 78-80.

1. , ,

Erdélyi István: Ázsiai lovas nomádok. Régészeti expedíciók Mongóliában. Bp. 1982. 172.

[307]

Constantinus Porphyrogenitus: Moravcsik Gyula, Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása 140-141.

[308]

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 47.

[309]

László Kovács: Münzen aus der ungarischen Landnahmezeit. Untersuchungen der arabischen, byzantinischen, westeuropaischen und römischen Münzen aus dem Karpatenbecken des 10. Jahrhunderts. FAH. Bp. 1989.

[310]

Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig 373-375.

[311]

Kristó Gyula: A magyar kalandozó hadjáratok szezonalitása. In: Honfoglaló magyarság – Árpád-kori magyarság. Antropológia – régészet – történelem. Szerk. Pálfi György-Farkas L. Gyula­Molnár Erika. Szeged 1996. 11-15.

[.312]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 296. = KK. 54.; Simon de Keza: SRH.

I. 189. = AKS. 120. L. még Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta 70-74.

[313]

Simon de Keza: SRH. I. 188. = AKS. 120.

[314]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 296., 300. = KK. 55., 61.; Simon de Keza: SRH. I. 183., 190. = AKS. 120., 121. L. még Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta 74-75., 80.

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 313. = KK. 79.

1. , ,

Decretum I S. Stephani regis, 8. §: SzISzLK. 144. = ÁKÍF. 52.

1. , ,

DHA. I. 52. = ÁKÍF. 96.

[318]

Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és emlékezet. Bp. 1988.

21-207.

1. ,

Bóna István: Az Árpádok korai várai. Debrecen 1998.

[320]

Németh Péter: A szabolcsi földvár kutatásának hét éve. In: Régészeti barangolások

Magyarországon. Bp. 1978. 249-250.; Nováki Gyula-Sándorfi György-Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai. FAH. Bp. 1979. 29-41., 68-69., 88-100.; Németh Péter: Civitas és suburbium (Adatok Sopron korai várostörténetéhez). Soproni Szemle 1981. 58-58.; Decretum III S.

Ladislai regis, 73. §: SzISzLK. 177. = ÁT. 21.

[321]

Borosy András: A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a tatárjárás előtt.

HK. 1983. 3-24.

[322]

Decretum I S. Stephani regis, 7., 15., 22-25., 27., 35. §: SzISzLK. 144., 146., 148., 149., 151-152. = ÁKÍF. 52., 57., 61-63., 64., 68-69.; Decretum II S. Stephani regis, 9-10., 16. (17.) §: SzISzLK. 154-155., 156. = ÁKÍF. 73., 75.

Libellus de institutione morum: SRH. II. 623-624., 625. = ÁKÍF. 133-134., 136.

[324]

DHA. I. 72.

[325]

Legenda maior S. Gerhardi episcopi: SRH. II. 489., 490. = ÁKÍF. 411., 412.

[326]

A miles re l. Borosy András: XI-XII. századi harcosrétegünk néhány kérdéséről. HK. 1974.

3-27.; Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon. Bp. 1998. 20.; Veszprémy László: Hadszervezet Szent István korában. In: Államalapítás, társadalom, művelődés. Szerk. Kristó Gyula. TMT. 27. Bp. 2001. 32-34.; Zsoldos Attila: Ispán és vitéz. Árgus 2001/4. 60-65.

[3271

István hadseregére sokban más eredménnyel l. Györffy György: István király és műve 311­315.

[328]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH. I. 297-298., 299. = KK. 58-60.; Simon de Keza: SRH. I. 189., 190. = AKS. 120-121. L. még Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta 68­

1. 78-79., 75-78., 79.

[329]

Tóth Zoltán: A hadakozó nép. In: MM. 270-277. A korszak egészére l. Borosy András: A XI-XIV. századi magyar lovasságról. HK. 1962/2. 119-174.

[330]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 385-386., 441. = KK. 148., 195.;

Hodinka Antal: HK. 1913. 342-346., 524-544.

[331]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 384., 371., 389., 386., 390. = KK 146.,

1. 151.

[332]

Zsoldos Attila: A királyi várszervezet és a tatárjárás. HK. 1991/1. 46-57.; Borosy András:

Hadsereglétszámok a X-XIV. században. HK. 1992/4. 15-32.

[333]

Pauler Gyula: Néhány szó hadi viszonyainkról a XI-XIII. században. HK. 1888. 517-518.

1. , Decretum III S. Ladislai regis, 1-2., 15. §: SzISzLK. 172-173., 173-174., 177. = ÁT. 17.,
2. 21.

[335]

Györffy György: A tízes és százas szervezet. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai

és Történettudományi Osztályának Közleményei 1973. 62.

1. _r

Zsoldos Attila: Confinium és marchia (Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről).

Sz. 2000. 99-116.

1. , , , ,

Annales Altahenses maiores: G. 93. = ÁKÍF. 239.

1. _r ,

Decretum II S. Ladislai regis, 15-18. §: SzISzLK. 170-171. = ÁT. 28. L. még Hatházy

Gábor: Az Árpád-kori magyar hadszervezet nomád elemeinek kérdéséhez. A besenyők. HK. 1990/2.

[339]

Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfű László: HK. 1973. 650-656.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH, I. 366-367. = KK. 131.; DHA. I. 393., 394.

[3401 , ,

Annales Hildesheimenses: G. 141. = ÁKÍF. 215-216.; Vita Conradi archiepiscopi: G. 2326.; Kristó Gyula: Oroszok az Árpád-kori Magyarországon 196-207., 513-516.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 395-397. = KK. 156-157.

[341]

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon 18., 21.

[3421

Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról. In: uő.: Honfoglalás és társadalom 34­35.

[3431 ,

Decretum III S. Ladislai regis, 15., 21. §: SzISzLK. 177., 178-179. = ÁT. 21., 22.; Decretum II S. Ladislai regis, 11. §: SzISzLK. 169. = AT. 27. L. még Kristó Gyula: A XI. századi hercegség története Magyarországon 98-100.

[344]

DHA. I. 268. L. még Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon 26. [3451 ,

Decretum I Colomani regis, 35., 38-39., 65. §: SzISzLK. 187-188., 191. = ÁT. 42., 43., 47.; Synodus Strigoniensis I: 69. §: SzISzLK. 205. = ÁT. 58.

[346]

Györffy György: István király és műve 340-343.; Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon 21.

[3471 ,

Decretum I Colomani regis, 40., 45., 81. §: SzISzLK. 188., 189., 194. = ÁT. 43., 44., 49.

[348]

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV: SRH. I. 296., 300-301. = KK. 54., 63., 62.; Simon de Keza: SRH. I. 188-189., 190., 191-192. = AKS. 120., 121. L. még Mályusz Elemér: Az V. István-kori gesta 64-67., 70-74., 80-82., 58-59.

[349]

Otto Frisingensis, Gesta: G. 1767-1768. = FO. 108-109.

[350]

Otto Frisingensis, Gesta: G. 1767. = FO. 108.; Abu Hamid: Ivan Hrbek, Ein arabischer

Bericht über Ungarn. AOH, 1955. 208. = Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131-1153. Közzétette O. G. Bolsakov-A. L. Mongajt. Bp. 1985. 56.; BMKE. 140. = III. Béla 82.

[351]

Annales Kiovienses: MKÉ. 224-225.; Pauler Gyula: HK. 1888. 519.

[-352]

Iohannes Cinnamus: BF. 242.; Chronicon Venetum: G. 688.

1. _r

Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus”. II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez. Sz. 1995. 175-177., 188.

[354]

Történetük monografikus igényű feldolgozását l. Zsoldos Attila: A szent király szabadjai, fejezetek a várjobbágyság történetéből. TMT. 26. Bp. 1999.

1. _r ,

UB. I. 24.; Jakubovich Emil-Pais Dezső: Ó-magyar olvasókönyv. Pécs 1929. 44-45.; CD.

Slov. I. 97.; RA. 1829. szám; Otto Frisingensis, Gesta: G. 1767. = FO. 108.; ÁÚO. I. 78.; VR. 181-

1. 196-197. L. még Novák József: A várjobbágyság intézménye. Debrecen 1940.; Molnár József: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. HK. 1959/2. 222-252.

[356]

Otto Frisingensis, Gesta: G. 1767. = FO. 108.; Legenda S. Ladislai regis: SRH. II. 524-525. = ÁLI. 95.; Anonymus: An. 108. = AKS. 40. L. még Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon 34-35., 40-41.

[357]

HO. VI. 3.; VR. 224.; PRT. I. 598.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 440. = KK. 195.; CD. Croat. III. 231.

Abu Hamid: Ivan Hrbek, AOH. 1955. 210. Abu-Hámid al-Garnáti utazása 60.

[359]

Kristó Gyula: II. András király „új intézkedései” 251-299.

[360]

BMKE. 347. = III. Béla 87.; RA. 237. szám.

1. US. I. 7., 54., 10.

[362]

Bulla aurea anni 1222., 7., 19. §.; bulla aurea anni 1231., 15-16., 27. §: De bulla aurea Andreae II regis Hungariae MCCXXII. Curatori Lajos Besenyei-Géza Érszegi-Maurizio Pedrazza Gorlero. Verona 1999. 25., 27., 38-39., 41.

[363]

CD. Croat. III. 318.; US. I. 34.; RHMA. 427.

[364]

Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon 23., 15., 55-57. [3651 , ,

Minderre l. Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. ÉTTK. XXIII/3. Bp. 1912. 19-37.; Bolla Ilona: Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában. AUSB. SH. I. Bp. 1957. 92-93.

1. , ,

ÁÚO. VII. 105.; HO. VII. 26.; US. I. 10., 67.; HO. VI. 39-10.

1. , ,

HO. IV. 22.; RHMA. 445.; ÁÚO. VII. 103.

[368]

Rogerius: SRH. II. 560., 562., 569-570. = TE. 120., 121., 129.

[369]

Molnár József: HK. 1959/2. 236-252.; Rákos István: AUSz. AH. XLVII. 21-27.; Borosy András: Az Árpád-kori királyi vármegye felbomlása és hadakozó népeinek sorsa. HK. 1983. 527­552.

[370]

CD. Hung. VII/5. 341., VII/4. 142.

[371]

CD. Hung. IV/2. 295.; PRT. X. 528-529.; Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Sz. 1942. 280., 281-282.

1. , ,

CD. Croat. IV. 144-145.; HO. VIII. 54.; ÁÚO. VII. 480.; RA. 1828. szám.

[3731

CD. Croat. IV. 174.; HO. VI. 42.; Csánky Dezső-Gárdonyi Albert: Budapest történetének okleveles emlékei. I. Bp. 1936. 41.

1. , ,

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. HKM. I. Bp. 1993. 22-26.

[375]

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…” A kehidai oklevél társadalomtörténeti

vonatkozásairól. In: Zalai történeti tanulmányok.

Zalaegerszeg 1997. 16. L. még Veszprémy László: oklevelekben. HK. 1995/4. 3-10.

[376]

Decretum Belae IV regis et filiorum, 7. §: dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség

Szerk. Káli Csaba. Zalai Gyűjtemény. 42. Páncél és páncélosok említései a krónikákban és

RHMA. 514. = ÁT. 78. Szűcs Jenő: Az 1267. évi kialakulásához. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv

345-346.

1. ,

Kurcz Ágnes: Magyarország és a lovagi kultúra. Vi. 1976. 293-294.; Borosy András:

Főurak, familiárisok, udvari harcosok Magyarországon a XIII. században. HK. 1978. 330-336.; uő.: A lovagi haditechnika és a lovagság Magyarországon az Árpád-korban. In: Mályusz Elemér Emlékkönyv 47-57.; HO. II. 6.; ÁÚO. VIII. 225., 383.; HOklt. 60.; RA. 2502. szám. Összefoglalóan l. Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Bp. 1988.

[3781

Kristó Gyula: A székelyek eredete. Bp. 2002.; Benkő Elek: A székelyek betelepülése Erdélybe. In: Történelmünk a Duna-medencében. Kolozsvár-Temesvár 1998. 50-65.

[3791

Magyarország hadtörténete két kötetben I. 51, (a vonatkozó rész Borosy András munkája).

[3801

Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon 171.; CD. Croat. VII. 163-164.;

Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 487-488. = KK. 247. L. még Borosy András:

HK. 1978. 315-330.

° ^X J _r J

Kurcz Ágnes: Vi. 1976. 294.

[3821 , ,

CD. Hung. IV/3. 294.; HO. II. 18-19.; ÁÚO. X. 259.

[383] ,

Decretum II Ladislai IV regis de Cumanis, 8. §: RHMA. 562. = ÁT. 86.; Decretum I

Andreae III regis, 10. §: RHMA. 617. = ÁT. 91.

[3841 Decretum II Andreae III regis, 19. (22.), 27. (33). 6., 9. (10.) §: RHMA. 635-636., 637-638.,

633. = ÁT. 101., 103., 98., 99. A hadakozók és a hadsereg kérdéskörére legújabban l. Zsoldos Attila:

A magyar hadtörténet első évszázadai. In: A magyar hadtörténelem évszázadai. Szerk. Király Béla- Veszprémy László. Bp. 2003. 13-26.

[385]

A fejezet az 1986-ban kiadott írásom átdolgozott és kibővített változata, amely most, sajnos, a kiadó és a MNM eredménytelen egyeztetései következtében az akkori fényképek nélkül jelenik meg. – A X. századi viselet és fegyverzet témáját, többszöri felkérés alól kibújni nem tudván, időközben magam is többször érintettem, a kalandozó hadjáratokkal összekötve és az ott szerzett zsákmány régészeti hagyatékát is bemutatva: Kovács László: Fegyverek és pénzek. In: Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László. A honfoglalásról sok szemmel. Főszerk. Györffy György. I. Bp.1994. 181-194. Legrészletesebben: Kovács László: Fegyver s vitéz. Ami a zsákmányból megmaradt. HŐ. 81-108., 109-127. Vö. még: Kovács László: A kalandozások hadművészete és zsákmányának régészeti emlékei. In: Válaszúton, Pogányság – Kereszténység, Kelet – Nyugat. Konferencia a X-XI. század kérdéseiről. Veszprém, 2000. május 8-10. Szerk.: Kredics László. Veszprém 2000. 23-37.; Kovács László: A magyar kalandozások. Á. 5-16.; Kovács László: A honfoglaló magyarok bőrpáncéljáról. HK. 2002. 311-334., továbbá: Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve. Sz. 1993. 290-292., 305.; M. Nepper Ibolya-Révész László: A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka. In: „Őseinket felhozád…” 43-52. (Harcmodor, fegyverzet. Méltóságjelvények. Lószerszám.); 52-56. (Viselet).; Kustár Tünde: A honfoglalás viselete. HE. 1996. 108-113.; Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Bp. 1997. 280-282.; Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens detestanda” zur „Gens ad fidem Christi conversa”. SH. 1997 (a fegyverzetről a magyar szakirodalmat alig ismerve: 123-129.); Szentpétery József: Honfoglalás kori ruházkodás. MK. 1999. 365-366.; Fodor István: Az államalapítás korának hadserege. Á. 17-39.; Csukovits Enikő-Kovács László: Árpád-kori viselet és fegyverzet. MK. 1999. 366-375.; Révész László: A honfoglalók fegyverzete. NKMH. 14-19., 22.; Fodor István: A haderő és a fegyverzet változása az államalapítás korában. NKMH. 20-21.; Veszprémy László: Korai hadtörténetünk. NKMH. 23-29.; Zsoldos Attila: A megyei csapattól a magánhadseregekig. NKMH. 31-33.; Pósán László: Az egyházi lovagrendek. NKHM. 46-47.

[386] , ,

Éry Kinga: A Kárpát-medence embertani képe a honfoglalás korában. HR. 217-224.; Éry Kinga: Embertani tanulmányok a Kárpát-medence IV-XVII. századi népességeiről. Kandidátusi értekezés tézisei. Bp. 1994. 10-12.

[3871 „

Czeglédy Károly fordításában az idézett helyen – Gardizi: MÉH. 89. – az „arannyal berakottak” helyett „gyönggyel berakottak” kifejezés szerepel, de a gyöngyberakás a ma ismert teljes honfoglalás kori leletanyagból hiányzik. Kérésemre Czeglédy Károly szíveskedett a szóban forgó helynek utánanézni, s megállapította, hogy a szöveghely romlott, de „arany”-nak is olvasható, s a legújabb kiadásban már így is szerepel: „Their clothes are of brocade and their weapons are [made] of silver and are goldplated”: A. P. Martinez: Gardizi’s Two Chapters on the Turks. Archevum Europae Medii Aevi 1982. 162. Erre a kiadásra is Czeglédy Károly hívta fel a figyelmemet. A fegyverek nemesfémberakással való díszítése a régészeti leleteken jól bizonyított.

[388]

Widukindus: G. 2660. = MEH. 247.

[389]

Leo Sapiens: BF. 18. = MEH. 110.

[390]

Ennek nyoma őrződött meg a cremonai püspök megjegyzésében, hogy „amint abból a könyvből értesültem, amely ennek a népnek az eredetéről szól, ezeknek anyái mindjárt a fiúgyermekek világrahozása után »éles karddal felhasogatják ezek arcát, hogy mielőtt tejet kapnának táplálékul, kénytelenek legyenek alávetni magukat a sebek elviselésének«. Ez állítás hitelességétbizonyítják azok a sebek, amelyeket az élő hozzátartozók ejtenek testükön a megholtak iránt érzett fájdalmukban. Ez istentelen gonoszok vért ontanak könnyek helyett.” Liudprand, Antapodosis: G. 1469-1470. = MEH. 225. Egyébként a püspök Jordanestől idézett, aki a Getica (Gótok eredete) c. művében nem a magyarokról, hanem a hunokról írta ezt: MEH. 300.: 516. jegyzet.

[391]

Vita s. Udalrici: G. 2616. = MEH. 259.

[392]

954. április 2-án a lobbes-i kolostor ostroma alatt „egy igen nagy eső következett, amely megakadályozta a nyilazásban jártas népet az íjhúrok kifeszítésében. A rémület és a félelem annyira eluralkodott rajtuk, hogy a menekülést siettették, és vezéreik korbácsot használtak azokkal szemben, akik helyt akartak állni.” Folcuinus: HKIF. 231. Így értelmezte a magyarok 938. évi steterburgi vereségének okát: Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle 124., 124.: 160. jegyzet, bár a történetíró csak azt jegyezte fel, hogy a seregük „részint a megtett úttól, részint a hatalmas esőzés miatt igen lomhán mozgott”: Widukindus: G. 2662. = MEH. 251.

[393]

Vö. még Liudprandus, Antapodosis: G. 1469-1472. = MEH. 225-229.

[394]

Regino: G. 2038-2039. = MEH. 205-208.; vö. 82. jegyzet.

[395]

Liudprandus: Antapodosis: G. 1470-1471. = MEH. 227.

[.396]

KK. 82.

[397]

Theotmar; G. 2200. = MEH. 221.; vö. „a hajukat egészen bőrig késsel levágják”: Regino: G. 2039. = MEH. 208.

[398]

Liudprand tulajdonképpen arról panaszkodott, hogy 968-ban II. Nikéforosz Fokász bizánci császár (963-969) Péter és Pál napi lakomáján őt, I. Ottó német-római császár (962-973) követét, a „magyar módra nyírott”, még pogány bolgár követ után ültették, akit később „kopaszfejű”-nek is nevezett: LTM. 238.

[399]

Casus S. Galli: G. 450. = MEH. 238.

[400]

Liudprandus, Antapodosis: G. 1472. = MEH. 230.

[401]

A félnótás Heribald baráttól megkérdezték a szerzetestársai, hogy „hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei: »Hát – szólt – a lehető legjobban. Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt a mi hajthatatlan pincemesterünket

alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen

adtak nekem, ha kértem.« A klerikus pedig közbeszólt: »És ha nem akartál volna inni, pofonokkal kényszerítenek rá.« »Nem tagadom – mondta Heribald -, az az egy dolog nekem nagyon nem

tetszett, hogy annyira neveletlenek voltak. Az igazat mondom nektek: Szent Gál kolostorában én

sohasem láttam még ilyen neveletlen embereket. Sem a templomban, sem a kolostorban nem viselkedtek vadabbul, mintha kinn a mezőn lettek volna. Mert mikor egyszer a kezemmel jelt adtamnekik, hogy az Istenre gondolva legalább a templomban viselkedjenek csendesebben, hatalmas csapásokat mértek a nyakamba, de tüstént bort adtak, és így tették jóvá azt, amit ellenem vétettek, amit közületek senki sem tett volna meg velem.«.[Nem csoda, hogy] amikor pedig az a hír szállongott., hogy az ellenség visszatérve, ismét a kolostorban tartózkodik, a bolond állhatatosan könyörgött, hogy bocsássák őt ki, hogy az ő kedves magyarjaihoz mehessen.” Casus S. Galli: G. 451. = MEH. 241.

[402]

Varjú Elemér: A magyar viselet a középkorban. In: Magyar művelődéstörténet. I. 327-354.; László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944. 370-373,; Váczy Péter: A korai magyar történet néhány kérdéséről. Sz. 1958. 280-286.; László Gyula: Hunor és Magyar nyomában. Bp.

1. 104-105.; U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Bp. 1972. 192-193.
2. ,

A szövegben zárójelben megnevezett X-XI. századi sírok szakirodalmára: Fehér Géza-Éry Kinga-Kralovánszky Alán: A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás- és kora Árpád-kori sírleletei. Leletkataszter. Bp. 1962.; Anton Tocík: Altmagyarische Graberfelder in der Südwestslowakei. Bratislava 1968.; Bakay Kornél: Honfoglalás- és államalapítás kori temetők az Ipoly mentén. SC. 1978. A felsorolt gyűjteményes munkákban nem szereplő sírok esetében konkrét utalást adunk: Pálóczi Horváth András: X. századi temető a szabadkígyósi tangazdaság

homokbányájában. BMMK. 1971. 7-46.; Bálint Csanád: X. századi temető a szabadkígyósi-pálligeti táblában. BMMK. 1971. 49-86.; T. Knotik Márta: A szabadkígyósi X. századi sírok

textilmaradványainak vizsgálata. BMMK. 1971. 105-112.; K. Éry Kinga: Reconstruction of the tenth century population of Sárbogárd on the basis of archaeological and anthropological data. AR. 1967­

1. 93-147.; Kürti Béla: Honfoglalás-kori magyar temető Szeged-Algyőn. MFMÉ. 1978-1979/1.

323-345. A viseletről: Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső- Tisza-vidék X. századi történetéhez. MHKKÁS 1. 1996. 97-98. A tárgyalt régészeti leletekről igen jó áttekintést adó viszonylag új katalóguskötet: „Őseinket felhozád.” 65-480.

[404]

Ibn Rusta: MHK. 169-170. = MEH. 89.; Leo Marsicanus: G. 1449. = MEH. 244-245.

[405]

A honfoglalás kori pénzleletes sírok monográfiája: László Kovács: Münzen aus den

ungarischen Landnahmezeit. Archaologische Untersuchung der arabischen, byzantinischen,

westeuropaischen und römischen Münzen aus dem Karpatenbecken des 10. Jahrhunderts. FAH. 1989.

[406]

Vojtech Budinsky-Kricka-Nándor Fettich: Das altungarische Fürstengrab von Zemplín.

Bratislava 1973. 25-27., 78-79.

[407]

Vö. Révész László: A honfoglalók fegyverzete 18.

1. „

Dienes István: A karancslapujtői honfoglalás kori öv és mordvinföldi hasonmása. AÉ. 1964. 18-39.; Dienes István: A perbetei lelet. Milyen volt a honfoglaló magyarok öve? AÉ. 1959. 145-156. (Tiszaeszlár-Bashalom II, 7. sír).

„Az öv veretekkel való díszítettsége már önmagában is rangjelző volt. A díszítmények száma változó, általában 15-20 között mozog, de például a híres vezéri sírban (Zemplén/Zemplín- Szélmalomdomb) 128 övveretet találtak. A teljesen feldíszített övekre 40-50 veretet kellett szegecselni, az ilyen komplett készlet azonban ritka. Leggyakrabban a nagyszíjvég hiányzik, de olykor a széles vagy a keskeny veretek kisebb száma is arra utal, hogy a díszítmények nem takarták el a bőrszíj minden négyzetcentiméterét.”: Révész László: A honfoglalók fegyverzete 17.

1. , ,

Az övről: Dienes István: AÉ. 1959. 148-156.; Dienes István: AÉ. 1964. 23-27.; Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. FA. 1973. 199-200.; Révész László:

A karosi honfoglalás kori temetők 103-133.; a textilövről: Bálint Csanád: BMMK. 1971. 65.

[411]

A régészeti leletekben csupán néhány verete vagy különféle alakú vaslemez merevítése. Végezetül csupán a bennük hordott tűzszerszám és egyebek által jelzett bőrtarsolya minden férfinak volt.

[412]

A veretes tarsolyokról: Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 133-144.

[413]

A jelenleg ismert 26 tarsolylemez a Kárpát-medencén belül feltűnően csoportosul: 15 a Felső-Tisza-vidékről, 9 az Alföld középső és északi részéről, 2 pedig a Kisalföldről való, a Dél- Dunántúlról, a Dél-Alföldről és Erdélyből viszont egyetlen példány sem ismeretes: Révész László: A honfoglalók fegyverzete 18.

[414]

A tarsolyokról: Dienes István: FA. 1973. 182-190., 200-209.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 144-153.; a bőrintarziás tarsolyról: K. Éry Kinga: AR. 1967-1968. 107.

[415]

Lehetséges, hogy a magyarok karimátlan, magas, hegyes (báránybőr) kucsmát hordtak a fejükön, előkelőik prémes kalapja pedig a korabeli püspököknek is annyira tetszett, hogy hordani kezdték (Ratherius: Praeloquiorum libri sex). Fehér Géza: Tanulmányok a népvándorlás kori steppei népek viseletéről. AÉ. 1956. 159.; Váczy Péter: Sz. 1958. 281.

14161 „

A férfiak ékszereiről: Dienes István: Megjegyzések Fettich Nándor válaszához. AÉ. 1969. 116-118., 121.; Dienes István: A honfoglaló magyarok 63.; a 955. évi adat: Chronicon Eberspergense: G. 552. = Kristó Gyula: Az augsburgi csata. Sorsdöntő történelmi napok 8. Bp. 1985. 93.

[417]

954. április 2-án a lobbes-i kolostor szerzetesei úgy szereztek tudomást a magyarok közeledtéről, hogy „kora reggel, egyszerre csak, lám, lovak által felvert porfelhő homályosította el az eget, és mintegy a Föld távoli végeiből, bőrsisakok (galea) ezrei bukkannak fel.” Folcuinus: G. 933.

= HKIF. 230.

1. .

Vö. 40. jegyzet.

[419]

[420]

Constantinus Porphyrogenitus: BF. 45. = MEH. 119.

[421]

Részletes bibliográfia helyett rövid áttekintést ad: Kovács László: A magyar honfoglalás kori fegyvertörténeti kutatások állásáról. HK. 1975. 515-529.; Alexander Ruttkay: Waffen und

Reiterausrüstung des 9. bis zur ersten Halfte des 14. Jahrhunderts in der Slowakei. SA. 1975. 118­216., SA. 1976. 245-395. A bőrsisakról: Folcuinus: G. 933.; a bőrpáncélról: Leo Sapiens: BF. 19. = MEH. 110.; a melldíszekről: Liudprandus, Antapodosis: G. 1473. = MEH. 231.; a pajzsra emelésről: Constantinus Porphyrogenitus: BF. 45. = MEH. 119.; a védőfegyverekről; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 336-334.

[422]

Borosy András: A nyugat-európai és a bizánci hadviselés a honfoglalás és a kalandozások idején. HŐ. 70-73.

[423]

Borosy András: A nyugat-európai és a bizánci hadviselés 73-74.; B. Szabó János: A bizánci birodalom hadserege a X-XI. század fordulóján. In: Szent István és kora. TH. 2000. 97-105.; vö. még Taxiarchis G. Kolias: Byzantinische Waffen. BV. 1988.

[424]

A kortárs bizánci császár szerint „fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal vannak fölényben.”: Leo Sapiens: BF. 19. = MEH. 110.

[425]

Gerevich László véleménye szerint az aquileiai bazilika altemplomának egyik falfestménye, egy keresztlevétel alatti függönymintára festett harci jelenet kortárs, sőt akár IX. századi keltezéssel magyar vitézt is ábrázol: László Gerevich: The horseman of Aquileja. AAH. 1965. 395-410., 54-55. tábla. A képen azonban valójában egy „12. század végi-13. század eleji viseletben és fegyverzetben (láncpáncélban, hegyes aljú, köldökkel felszerelt pajzzsal, zászlós lándzsával) száguldó lovas üldöz egy menekülés közben hátrafelé nyilazó, oldalán tegezt viselő [hegyes süvegű] könnyűlovast. Az utóbbi a bizánci-bizantinizáló művészet ‘sivatagi arab’ vagy ‘késő nomád’ ábrázolása, nomádon besenyőt vagy kunt értve.” A kép évszázadokkal későbbi keltezése tehát kizárja a kalandozó magyarok korabeli ábrázolásának lehetőségét: Bóna István: A magyarok és Európa 89-90.

[426]

László Kovács: Die Münzen der ungarischen Landnahmezeit. Archaologische Studien über arabische, byzantinische, westeuropaische und römische Münzen im Karpatenbecken des 10. Jahrhunderts. FAH. 1989.

[427]

Bár az érintett tudományágak magyar vezető személyiségei egyöntetűen elutasították, Fettich Nándor mégis kitartott a temetkezésben lelt férfi Álmos nagyfejedelemmel való azonosításának ötlete mellett: Nándor Fettich: Geschichtliche Auswertung des Fürstengrabfundes von Zemplín. In: Vojtech Budinsky-Kricka-Nándor Fettich: Das altungarische Fürstengrab von Zemplín. AS-M. 1973. 49-153; vö. az ún. Fettich-vita: AÉ. 1966. 278-283.; AÉ. 1969. 109-125. és AÉ. 1976. 79-85., 282-286.

A szablyakeresztvas gömbös végeire képzelt ligatúra alapján a fegyver dabgu/jabgu-nak vélt tulajdonosában Árpád nagyfejedelmet sejtette: Vékony Gábor: Komárom-Esztergom megye a honfoglalás korában. In: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia, Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. TuF. 1999. 200-204. Az ötlet elfogadható elutasítása: Révész László: Aranyszántás Balotán. Gazdag honfoglalás kori női sírok Kiskunhalas környékén. Bp.-Kiskunhalas 2001. 41-43.

[429]

A sárbogárd-templom-dűlői temető még közöletlen; az adatot Kralovánszky Alán szívességének köszönhetem. Ákos Kiss-Antal Bartha: Graves from the age of the Hungarian conquest at Bana. AAH. 1970. 219-260.; Dienes István: Rakamaz-Strázsadombi-dűlő. AÉ. 1975. 305-306.; H. Tóth Elvira: Honfoglalás kori sír Kiskunfélegyházán. AÉ. 1974. 112-125.; A fegyveres sírok kísérőleleteiről; Kovács László: HK. 1975. 517-519.; ^Aacno KoBan: Boopy>KeHne BeHrpoB- oSpemarenen pogimi>i: caönu, őoeBbie Tonopw, kona. Kandidátusi disszertáció kézirata. Moszkva 1981.

[4301

Regino: G. 2039. = MEH. 206. Nem véletlenül írták róluk, hogy a „gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni”, illetve hogy „a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével. töltik el.” Regino: G. 2039. = MEH 208., illetve

Liudprandus, Antapodosis: G. = MEH 227.; vö. még 40. jegyzet.

[431]

Deprecatio Mutinensis: G. 843.

[4321

Egyelőre egyedülálló kivételnek számít egy bolygatott sírban (Szarvas-Velki-halom u. 5. sír) megmaradt, három csontlemezzel borított íjkarvég, amelyen a keskeny harmadik lemez az íjkar külső élére került: Langó Péter: Honfoglalás kori temetők Szarvas területén. MFMÉ-StA. 2000. 295, 310-311.; vö. Dienes István: 8/42. Velki-halom. SzJ. 419.

[4331

Az ellenfél hadrendjének megbontására szolgáló csatakezdő nyílzáporról a 933. évi Riade melletti, merseburgi csatában: Liudprandus, Antapodosis: G. 1472. = MEH. 230., a 934. évi W.l.n.d.r város melletti ütközetben: Maszúdi: MEH. 102-103., a 955. évi augsburgi csatában: Widukindus: G. 2664. = MEH. 253., a színlelt megfutamodásban hátrafelé kilőtt nyilakról a 910. évi augsburgi csatában: Liudprandus, Antapodosis: G. 1470. = MEH. 225. stb.; l. Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle 123-126.

[4341

Talán nem csupán szófordulat volt, hogy 899. szeptember 24-én a brentai csatában Berengár lepihent hívei közül nyilaikkal „egyeseknek torkukba szegezték az ételt”: Liudprandus, Antapodosis: G. 1471. = MEH. 229., s talán ugyancsak nem a nyílzápor véletlene, hanem egy a test éppen fedetlenné vált részére célzott nyíllövés végzett Vörös Konrád lotharingiai herceggel is 955-ben az augsburgi csatában, aki a harci láztól és a napsütéstől felhevülve „miközben megoldva páncéljának kötelékeit, levegő után kapkod, egy, a torkába elölről belefúródó nyíl által ütött seb következtében

elesik.”: Widukindus: G. 2664. = MEH. 254.; Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle 124., 124: 162. jegyzet nyomán.

[435]

A legújabb, modellkísérletekkel is alátámasztott vélemény szerint „a honfoglaló magyarok összetett reflexíja műszaki szempontból nem volt sem jobb, sem rosszabb az európai népek egyszerű botíjainál. Fölényét nem nagyobb relatív teljesítménye adta, hanem az, hogy vágtató lóról is lehetett használni.”: Szőllősy Gábor: Mennyivel voltak jobb íjaik a honfoglaló magyaroknak, mint a korabeli Európa más népeinek? Keletkutatás 1995/ősz 42.; Mészáros László-Szőllősy Gábor: Az íjak maximális lőtávolságának meghatározása számítógépes modellezéssel. SMK. 1995. 260-272.; Kassai Lajos: A könnyűlovasság, lovasíjászat alkalmazása. HE. 114-121.

[436]

Regino: G. 2038. = MEH. 206.; Cs. Sebestyén Károly: „A sagittis Hungarorum.” A magyarok íja és nyila. Dolgozatok a m. kir. Horthy Miklós Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből. Szeged 1932. 167-226.; Fábián Gyula: Archaeologia experimentalis. Honfoglalás kori magyar íj rekonstruálása. Természettudományi Közlöny. 1967. 98-101.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 318-321.; Fábián Gyula: Újabb adatok a honfoglalás kori íjászat kérdésköréhez. MFMÉ. 1980- 81/1. 63-76.; Szőllősy Gábor: Újabb adatok a népvándorlás kori íjtípusok kérdésköréhez. NyJAMÉ. 1992. 349-374.; Szőllősy Gábor: Íjászati alapismeretek. NyJAMÉ. 1992. 443-476.; Szőllősy Gábor: Milyen messze hordtak a honfoglaló magyarok íjai? Íjász Lap 1993/szept. 12.; Szőllősy Gábor: Mennyivel voltak jobb íjaik 37-51.

[437]

B. Nagy Katalin-Révész László: Egyedi típusú honfoglalás kori íj csontmaradványai Hódmezővásárhely-Nagyszigetről. CAH. 1986. 123-134.; Alice M. Choyke-Bartosiewicz László: Íjmaradványok a Hódmezővásárhely-Nagysziget honfoglalás kori temetőjének 63. sírjából. CAH. 1986. 135-137.

[438]

A veretes példányok közepét napszimbólum díszítette, talán a kazár szakrális fejedelmek jelvényének utódaként: Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 167-168.; Révész László: A honfoglalók fegyverzete 19.

[4391

„A készenléti íjtartók mellett természetesen vitán felül áll az íjat nyugalmi helyzetében rejtő íjtegez [l. alább] megléte. Nem elképzelhetetlen, hogy – miután egy-egy hosszabb hadjáratra több íjat is vittek magukkal – a készenléti tegezben az adott alkalommal használt fegyvert tarthatták, a másikban a tartalékfegyvert. Hogy a temetés során miért került egyik vagy másik a sírba, ma már nem dönthető el. Nem járunk azonban talán messze a valóságtól, ha mindazon sírokban, melyekben felajzott íjra utaló maradványokra leltünk, elképzelhetőnek tartjuk a készenléti íjtartó meglétét.”: Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 167., részletesen uo. 157-168.; vö. Szőllősy Gábor: „Élire állítva” eltemetett íjak. HMRK. 2000. 174-183.

[440]

Ha éppen ütközet közben támadt eső, akkor az íjak használhatatlanná váltak, s a magyaroknak vissza kellett vonulniuk, l. 8. jegyzet.

László Gyula: A kenézlői honfoglalás kori íjtegez. FA. 1955. 111-122.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 154-157. Újabban felmerült, hogy a hasonló alakú, de keskenyebb csontlemezpárok az íjtegez alját koptatóként szegélyezték: Révész László: A honfoglalók fegyverzete 15.

[442]

Rövid távra tollazat nélküli könnyű, pl. nád nyílvesszővel is célba lehetett találni, de egyébként a nyílvessző számára a tollazat biztosította az egyenes repülést, az iránytartást és a

pontosabb célzást. „A nyílvessző tollazására minden repülni tudó madár evező-(szárny) vagy

faroktolla alkalmas…, egy nyílvesszőre csak az azonos oldali szárnyból való tollakat szabad ragasztani. A tollak felragasztásának két alapszabálya van: a tollak lemeze egymással 120°-os szöget

zárjon be, és az egyik tollnak a nyílvég hasítékára merőlegesen kell állnia. Ez a toll a ‘vezértoll’,

amely a nyílvesszőnek az íjra helyezésekor nem az íj teste felől, hanem az átellenes oldalon kell, hogy legyen. A tollak ilyetén elrendezésével lehet biztosítani, hogy lövéskor az íj testén elcsúszó nyílvesszőt a tollak a lehető legkevésbé térítsék el az egyenes irányból.”: Szőllősy Gábor: NyJAMÉ. 1992. 458.

[443]

„Magának a nyílhegynek az alakját az határozza meg, hogy milyen célra használják. A hadi nyílhegyek nem túl nagyok, és a hegyük tompaszögű. A vadászatra szánt nyílhegyek esetében fő követelmény, hogy nagy, bőven vérző sebet üssenek (a nyomkövetés miatt). Ezért a vadásznyílhegyek nagyok és háromszög alakúak. A nagy méret okozta tömegnövekedés és a nagy felületű nyílhegy levegőben való ‘elúszásának’ elkerülése érdekében ezeket a hegyeket áttörtre készítik [tehát mégsem gyújtónyilak?, l. alább]. A hallövésre szánt nyílhegyek minden esetben szakállasak, hogy a meglőtt hal ne tudjon lecsúszni a nyílvesszőről.”: Szőllősy Gábor: NyJAMÉ. 1992. 456-457.

[444]

A „zengőgömb. a nyílvesszőre, a hegy alá felhúzott, vékony falú üreges test, amelynek az oldalán kialakított különféle lyukak, furatok repülés közben ajaksípként működnek. Ezek a zengő nyilak hadban feltehetőleg ‘tűzvezetésre’ szolgáltak, vadászatban pedig a megfelelő kialakítású zengő nyilak csalisípként voltak használatosak.”: Szőllősy Gábor: NyJAMÉ. 1992. 458.

1. _r,

924-ben gyújtónyilaikkal lobbantották lángra a körülsáncolt Pavia városát, „És nem elég, hogy a tűzvész lángja emészti a várost,/Végromlást kiabálnak a minden irányból előtört/Gyors magyarok s lenyilazzák azt, kit a tűz nem emészt meg”: Liudprandus, Antapodosis: G. 1470. = LTM. 134. 954-ben a franciaországi Cambrai városánál elhúzódó harcokat követően a magyarok „könnyebb dolognak vélték a templom felgyújtását; és felhagyva a falak ostromával, versengve lőttek égő nyílvesszőket a templom tetejére. Mivel. bizony szünet nélkül lőttek, a felülkerekedő tűz már csaknem menthetetlenül elborította a tetőket.” Gesta episcoporum Cameracensium: G. 1046. = KHIF. 243-244.

Vö. 52. jegyzet; U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben 190.;

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 325-333.; a nyílkészítésről: Mesterházy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál. Sz. 1994. 322-323.; H. Hanny Erzsébet-Horváth M. Attila: Gondolatok a nomád íjászat eszközeiről. AC. 1995. 123-125.

1. ,

Újabban vitatta, és az in situ régészeti bizonyítékokkal szemben is inkább a nyílvesszők hegyükkel lefelé betöltése mellett foglalt állást: H. Hanny Erzsébet-Horváth M. Attila: AC. 1995. 119-123., 125-127.

[448]

A Homokmégy-Halom 7. sírban előkerüli tegez fedéllemezén maradt fenn az egyetlen hiteles honfoglalás kori rovásfelirat, amely talán „kagánomnak” formában oldható fel, vö. Dienes István: Honfoglalás kori rovásfelirat a Kalocsa környéki Homokmégy-Halom temetőjéből. FA. 1994. 180., 167-179.; D. D. Vasziljev: Kísérlet a Kalocsa környéki rovásfelirat megfejtésére az eurázsiai párhuzamok tükrében. FA. 1994. 189-191., 181-188.

[449]

A magyarhomorogi tegezről: Dienes István: A honfoglaló magyarok. In: Orosháza története és néprajza I. Szerk.: Nagy Gyula. Orosháza 1965. 144., U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben 190.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 533-334.; Révész László: Adatok a honfoglalás kori tegez szerkezetéhez. AUSz. 1985. 35-53.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 169-175. A fent leírtaktól többé-kevésbé eltérő rekonstrukciók: Mesterházy Károly: Tegez és taktika 320-334.; Szőllősy Gábor: Kísérletek honfoglalás kori nyíltegez-rekonstrukciók készítésére. AC. 1995. 143-150.; Kürti Béla: Egy honfoglalás kori tárgy eredetéhez. CAH. 1996. 151-163.;

Szatmári Imre: Honfoglalás kori lovassírok Décsén. MHKRE. 163-169.

Vö. 68. jegyzet.

[451]

A tegezbe tett nyilak számáról: Dienes István: A bashalmi (Szabolcs-Szatmár m.) honfoglalás kori magyar temető. AÉ. 1957. 29-31.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 168-169.

[4521

A kalandozó magyarok 926-ban a Sankt Gallen-i kolostorba „tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal” rontottak be (Ingruunt tandem pharetrati Ungri, pilis minantibus et spiculis asperi).: Casus S. Galli: G. 449. = MEH. 236. Korábban nem idézték e fegyver tárgyalásakor a Dado verduni püspöknek (880/881-923) írott levél alábbi részletét: „Mivel pedig állítólag nyílvesszőket és íjat ragadnak és azt követően dárdát (contos) fognak, vajon csak a hungrok használják ezt a fajta fegyverzetet?”: Németh András: A Dado verduni püspökhöz írt levél. In: Források a korai magyar történelem ismeretéhez. MŐK. 2001. 152. Borzsák István figyelt fel a pilumnak egy Horatius-glosszabeli, a magyar kalandozásokra emlékező, X. századi értelmezésére is: Borzsák István: A (késő)antik Horatius-magyarázók. AntTan. 1999. 252. A magyar kalandozók lándzsáinak viszonylag kevés forrásemlítését nem a ritkaságukkal, hanem a nyugati kortársak

szemében megszokott, s különösebb említést sem érdemlő használatukkal magyarázta: Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle 127.

[453]

A Sankt Gallen-i portya eseményei közé tartozott, hogy a haranglábra felmászott két magyar egyike az annak a tetején lévő kakast aranynak hívén „erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse.” Casus S. Galli: G. 449. = MEH. 237. Mivel itt a fegyver gyűjtőnevét, a lándzsát (lancea) említették, a korabeli elnevezések nem feltétlenül egyeznek meg a jelenleg használt régészeti típusokkal.

[454]

A döfőlándzsáról: Leo Sapiens: BF. 19. = MEH. 110.; vö. 40. jegyzet. A görög szövegben szereplő kontarion ‘döfőlándzsa’ kifejezést Szádeczky-Kardoss Samu értelmezte, szívességét ezúton is megköszönöm. Szemben a bizánci tó dórü ‘nehéz döfőlándzsa’ kifejezéssel, a kontariont is inkább a pilumhoz hasonló hajítódárdaként értelmezte: Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfalle 127.

[455]

A lándzsákról általában: Kovács László: A honfoglaló magyarok lándzsái és lándzsás temetkezésük. AR. 1970. 81-108.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 297-305.; Kovács László: A honfoglaló magyar lándzsás sírjelölés és néprajzi megfelelői. Előmunkálatok a magyarság

néprajzához 10. Bp. 1982. 58-85.

[456]

A fegyverkező Walter egyebek közölt „a kétélű karddal felövezte bal csípőjét,/egy másikat jobbjára kötött fel Pannonia módján:/de ez utóbbi csak egy éllel tudott sebeket ütni.”: Ekkehard barát: Vita Waltharii manu fortis. Erős kezű Valter története. Ford.: Tulok Magdolna-Makkay János. TM. 1999. 28-29.; 103-104: 20. jegyzet. A jegyzetbe némi hiba csúszott, ugyanis az a valószínű, hogy a szöveg valójában egyélű saxra vonatkozhatott, hiszen a szablyát jól ismerő késő avarkori harcosok egyike sem viselt egyszerre szablyát és kardot.

[457]

Egyenesebb széles (Tiszacsoma/Csoma) és keskenyebb, erősebben ívelt példány (Eger- Répástető 1. sír): Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 20-21.

[458]

A szablyák markolatán, keresztvasán és függesztőfüleinek pántjain, sőt kengyeleken is alkalmazott díszítés rekonstrukciója: Dienes István: Honfoglalás kori kovácsaink egyik mesterfogásáról. (Jegyzetekkel ellátta Fodor István.) FA. 1996. 181-200.

1. ,

A szablya és a kard megkülönböztetéséről: Dienes István: AÉ. 1969. 120.; Dienes István: Honfoglaló magyarok 62. A szablyákról: Dienes István: AÉ. 1969. 120.; Dienes István: Honfoglaló magyarok 61-63.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 287-293.; Kovács László: Régészeti jegyzet szablya szavunk eredetéhez. NyK. 1978. 161-164.; ^Aacno KoBan: Boopy>KeHne BeHrpoB 10-67. A pestlőrinci szablyáról: Bálint Csanád: Der landnahmezeitliche Grabfund von Pestlőrinc. AAH. 1980. 241-250. A bécsi szablya lehetséges magyar eredetére Nagy Géza hívta fel a figyelmet, felvetve, hogy a fegyver az augsburgi csatavesztést követően vagy Salamon király ajándékaként kerülhetett német kézre: Nagy Géza: Hadtörténelmi emlékek az ezredéves kiállításon. AÉ. 1896. 350. Később Tóth Zoltán munkája és annak követői – Attila’s Schwert. Studie über die Herkunft des sogenannten Sabels Karlsdes Grossen in Wien. Bp. 1930.; Kovács László: A bécsi szablya. In: A magyar föld és nép korai történetének enciklopédiája. Próbafüzet. Szerk.: Bökönyi Sándor-Kristó Gyula. Bp. 1987. 7-9.; Fodor István: A bécsi szablya és a prágai kard. Szeged 2000. 5-20.; Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 19-20. – nyomán kutatásunk az utóbbi feltevést fogadta el, Kalmár János viszont az első lehetőség mellett döntött: Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Bp. 1971. 57-58. A honfoglalás kori szablyaleletekről: Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás. A kétélű kardos 10-11. századi magyar sírok keltezéséhez. AÉ. 1990. 39-49.; László Kovács: Waffenwechsel vom Sabel zum Schwert. Zur Datierung der ungarischen Graber des 10.-11. Jahrhunderts mit zweischneidigem Schwert. FaAH. 1993. 45-60.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 178-185.

[460]

Szőllősy Gábor modellkísérletek alapján a következőképpen indokolta a fokél egykori kialakításának okait: „1. Az ívelt pengével végrehajtott szúrás hatásának tökéletessé tétele, fokozása. 2. A szablya tömegközéppontját (súlypontját) lehetőség szerint közelíteni a markolathoz. 3. A vívás eredményesebbé tétele, különös tekintettel a védekező penge mögé való benyúlás hatékonyságának növelésére.”: Szőllősy Gábor: Mi célt szolgált a szablya fokéle? Kísérleti megközelítések. HÚ. 2001. 279.

[461]

Kovács István: Hogyan használta a honfoglaló magyar a szablyát? Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Történeti, Művészeti és Néprajzi Tárából. 1941. 129-131. A XIII. századi mongoloknál járt Piano Carpini ferences szerzetes 1247. évi útijelentése szerint „a gazdagoknak van hegyes végű, egyélű, kissé hajlított kardjuk”. Piano Carpini: NF. 79.

[462]

A 926. évi Sankt Gallen-i portya egyik eseménye volt, hogy a magyarok rátörtek a később szentté avatott Wiborada apácára, és „a szent vértanú fején fokossal (libratis asciolis) három sebet ejtettek és félholtan hátrahagyva eltávoztak”. Vita s. Wiboradae martyris, virginis inclusae: G. 2622. = HKIF. 206. Az ascia fokosként, fokos bárdként való fordítását a latin-német középkori szótár is ajánlja, hasonló, talán szélesebb pengéjű fegyver/eszköz lehetett annak a magyarnak a kezében is, aki a kolostor pincéjében a „szekercéjét meglóbálva (ascia vibrata) feltépte az egyik (hordó)abroncsot.” Casus S. Galli: G. 449. = MEH. 237. 937-ben a franciaföldi verzyi Szent Basolus monostorában a szent csodát tett. Az egyik magyar a templom „Szent Márton tiszteletére szentelt oltárára igyekezvén felkapaszkodni, amint kezét az oltár peremére tette, tenyere úgy a márványhoz tapadt, hogy azt onnan semmi szerrel nem tudta ezután elszabadítani. És mert övéi nem akarták itt hátrahagyni, keze mentén a kőrészt kétélű baltával (bipennibus) körülvágva vitték el innen társukat, aki kénytelenségből magával cipelte a tenyeréhez tapadt márványdarabot.” Flodoardus: G. 929. = HKIF. 208. A 959. évi kalandozással kapcsolatos monda szerint pedig „vannak, akik úgy tudják, hogy a magyarok egészen Konstantinápolyig eljutottak, és Botond a bárdjával (cum dolabro suo) a konstantinápolyi aranykaput is beszakította.” Anonymus: G. 248. = MEH. 167.

[463]

X. század végi keltezéssel: Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 23-24.

[464]

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 305-313.; Kovács László: Régészeti jegyzet baltaneveink eredetéhez. NyK. 1979. 389-392.; ^Aacno KoBan: Boopy^AeHue BeHrpoB 69-98.; Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 175-178. A mongoloknál: Piano Carpini: NF. 79.

[465]

Pl. Magyarország története tíz kötetben I. 563. (a vonatkozó rész Bartha Antal munkája); Magyarország hadtörténete két kötetben I. 16. (a vonatkozó rész Borosy András munkája).

[466]

Augsburg 955. évi ostroma során kőhajító gépeket is bevetettek, azokat azonban a magukkal vitt ácsok a helyszínen állították össze, tehát hazai régészeti nyomuk nem lehet. Nincs tárgyi emléke azoknak a – fémrészeket bizonyára nem tartalmazó – korbácsoknak sem, amelyekkel „a magyarok közül egyesek … fenyegetőzve kényszerítették a többieket az ostromra. És azok, látva a bástyákon az ellenállók ekkora sokaságát., nem merték megrohanni a falakat.” G. 2616. = MEH.

259.

[467]

Regino: G. 2039. = MEH. 208.

[468]

A vizsgált lócsontok alapján a honfoglalás kori, arab hatást mutató tarpán leszármazott lovak 97%-a 128-144 cm közötti marmagasságú volt, közöttük 38% az alacsony (128-136 cm), 59% pedig a közepes (136-144 cm) mérettartományba tartozott, s mindössze 3% volt a magas marmagasságúak közé sorolható. A sírleletek sok ménje nagy ménesek tartását valószínűsíti: Vörös István: A magyarok hadi ménjei és igavonói az írott források és a régészeti leletek alapján. HŐ. 135­137.; Vörös István: A honfoglaló magyarok lovai (Kutatástörténeti áttekintés). MHKRE. 335-345.

[469]

Leo Sapiens: BF. 19. = MEH. 110. 938-ban a szászországi steterburgiak, miután a magyarok ellen csatát nyertek, „lovaik nagy tömegét is hatalmukba kerítették”: Widukindus: G. 2662. = MÉH. 252.

[470]

Vö. 172. jegyzet.

[471]

Részletesebben: Kovács László: Fegyver s vitéz 83-84.

1. ,

Matolcsi János: Állattartás őseink korában. Bp. 1982. 242-254.; Szvjatoszláv megjegyzése: OÉ. 51.

[473]

Dobolán Gábor-Szőllősy Gábor: Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? S. = 1992-1995. 207-218.; Négyesi Lajos: Gondolatok a honfoglaló magyarok hadművészetéről. In: A népvándorláskor fiatal kutatói 8. találkozójának előadásai (Veszprém, 1997. november 28-30.). Veszprém 1999. 149-151.

1. ,

Szabó J. Győző: Honfoglalás kori sírok Eger-Répástetőn. Az Egri Múzeum Évkönyve 1964. 112-115.; Bálint Csanád: A gádorosi honfoglalás kori nyereg. AÉ. 1974. 17-43.; H. Tóth Elvira: Az izsák-balázspusztai honfoglalás kori lovassír. C. 1976. 174-184. A tómában alapvető: László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Archaeologia Hungarica, Bp. 1943. A legújabb jól megfigyelt és részletes elemzés alapján rekonstruált példány: Révész László: A karosi honfoglaláskori temetők 46-54.; Malya Pál-Szőllősy Gábor: Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez. HÚ. 431-440.

[475]

Vö. Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 67-79.

[476]

Dienes István: FA 1973. 210-211. A halott feje alá tett nyeregről: László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge 52-53.

1. _r,

Dienes István: A honfoglaló magyarok lószerszámának néhány tanulsága. AÉ. 1966. 208­229.; Alexander Ruttkay: SA 1976. 356-358.

[478]

A biztosan honfoglalás kori, egyenes talpú kengyelekről: Révész László: Honfoglalás kori temető Tengőd-Hékútpusztán. HOMÉ. 1999. 273-282.

[479]

Férfisírból egy (Tengőd-Hékútpuszta 4. sír), női, illetve kislány sírból egy-egy példány (Kiszombor E. temető 46. sír, Lajosmizse-Kónyamajor) ismeretes, vö. Révész László: Honfoglalás kori temető 271-272.

1. ,

Dienes István: AE. 1966. 229-232.; Dienes István: A honfoglaló magyarok fakengyele. FA.

1. 125-141.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 352-356.

[481]

Dienes István: FA. 1973. 179-182. A szeghalmi sírról: Ecsedy István-Kovács László-Maráz Borbála-Torma István: Békés megye régészeti topográfiája IV/1. A szeghalmi járás. Magyarország régészeti topográfiája 6. Bp. 1982. 155-156.

[482]

Ilyen jellegű tárgy régészeti leletként nem került még elő, vö. Widukindus: G. 2662. = MEH. 252.

[483]

Györffy György: István király és műve 108.

[484]

A szablyamarkolatú kardos sírokról: Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás 40-43.;

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 21.

[485]

László Gyula: Fettich Nándor, A prágai Szent István kard régészeti megvilágításban. FA. 1939. 231-233.; Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéseihez.

Dunántúli Dolgozatok 1965.; Bakay Kornél: Archaologische Studien zur Frage der ungarischen Staatsgründung. AAH. 1967. 105-173.; Alexander Ruttkay; SA. 1976. 245-287., 293.; Györffy

György: István király és műve 53., 67-68.; Bakay Kornél; SC. 1978. 138.; László Kovács: Remarks on the evaluation of 10-11th century Hungarian double-edged swords. In: Studies in ancient history and economy. Ed. by László Castiglione and János Makkay. Kézirat 1982. A szövegrészben említett temetők, illetve sírok közül több még közöletlen; vö. még Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás 40-47.

[486]

A viking/varég ruszok/oroszok által megszervezett kijevi orosz állam katonai kíséretének tagjaiból sokan álltak a magyar király szolgálatába, amit a testőrség parancsnokának tisztét betöltőImre hercegnek a dux Ruizorum ‘oroszok hercege’ címe és az Orosz-, Oroszi típusú magyar helynevek egy része jelez, valamint néhány jellegzetes balta alakú bronzamulett (Hajdúhadház, Szabolcsveresmart): Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 24-25.

[487] ,,

Korábban Mesterházy Károly az Ártánd-Kiszomlin-pusztai sírlelet (?) maradványait, 8 nyílcsúcsot és 2 sodronypáncél-töredéket 13. századi úz vitéz hagyatékának tekintette. Ezt a meghatározását Pálóczi Horváth András kétségbe vonta, s inkább a 10-11. század első fele közé keltezhető orosz-varég harcossír maradványának ítélte: Mesterházy Károly: Az Ártánd-zomlin pusztai úz sírlelet. DME. 1976. 69-80.; Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag 1994. 124-128.

[4881

Borosy András: HK. 1962. 2. szám 138.; Györffy György: István király és műve 107-109.; László Kovács: Remarks on the evaluation 37-40.; Veszprémy László: Korai hadtörténetünk 26. A terminológiai vitáról: Négyesi Lajos: Gondolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű- és nehézlovasság problematikája.) HÚ. 375-378.

[489]

Vö. Négyesi Lajos: Haderőreform a 10-11. században. S. 1992-1993. 219-222.

1. „

Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei, Bp. 1962. 81­84.; bírálata: Dienes István: Könyvismertetés. AÉ. 1964. 139.; a kardos sírok értékeléséről: Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéseihez 21-35.; Bakay Kornél: AAH. 1967. 144-164.; Bartha Antal: A IX-X. századi magyar társadalom. Bp. 1968. 158-162.; Kurt Horedt: Archaologische Deutungen. Acta Musei Napocensis 1968. 426-428.; Alexander Ruttkay: Bakay K., Archaologische Studien. SA. 1970. 482-484.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 245-287.; Mesterházy

Károly: Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál. Bp. 1980. 59-61.; László Kovács: Remarks on the evaluation 32-35.

1. ,

Új azonosítás: Kovács László: A rábakecöli szárnyaslándzsák azonosítása. Savaria 1998. 353-358.

[492]

László Kovács: Bemerkungen zur Bewertung der frankischen Flügellanzen im Karpatenbecken. MAI, 1978-1979, 97-119.; Kovács László: A budapesti lándzsa. FA. 1970. 127­145.; László Kovács: Die Budapester Wikingerlanze. AAH. 1970. 326-338.; Kovács László: AR. 1970. 81-108.; Kovács László: Adatok a LANCEA REGIS köriratú pénz értékeléséhez. AR. 1975. 264-265.; László Kovács: Zur Deutung der Münze mit der Umschrift LANCEA REGIS, AAH. 1976, 132-139.; László Kovács: Bemerkungen zur Arbeit von István Gedai: A magyar pénzverés kezdete. AAH. 1988. 275-300.; Kovács László: Megjegyzések Gedai István: A magyar pénzverés kezdete c. könyvéhez. Sz. 1988. 674-693.; Kovács László: Újra a nagyharsányi kincsről és a LANCEA REGIS köriratú denárról. Sz. 1995. 1075-1104.; Kovács László: A LANCEA REGIS – a király kezében. CAH. 1996. 167-180.; László Kovács: Die Variante des Denars vom Typ LANCEA REGIS in einem mahrischen Schatzfund. AAH. 1996. 197-208. Összefoglalóan: Kovács László: A kora Árpád-kori

magyar pénzverésről. Érmetani és régészeti tanulmányok a Kárpát-medence I. (Szent) István és II. (Vak) Béla uralkodása közötti időszakának (1000-1141) érméiről. VAH. 1997. 31-94., 247-262. A lándzsajelvényről legújabban: Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században. HiK. Bp. 2000. 84-87.; Kovács László: A Szent István-i lándzsa. KKJ. 99-136.; Marosi Ernő:

Művészettörténeti megjegyzések Szent István lándzsa-attribútumához, HMÉ. 2001. 27-32.

[493]

Kovács László: AR. 1970. 99.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 297-305.

[494]

Vö. Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás.

[495]

Kovács László: Előkelő rusz vitéz egy székesfehérvári sírban. (A rádiótelepi honfoglalás kori A. sír és kardja.) In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szeged. 1995. 291-308.; elfogadólag: Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 25.

[496]

A legújabban: Fodor István: A bécsi szablya 21-31.; Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 21-23.; Fodor István: Szent István prágai kardja 49-72.

[497]

Kovács László: Honfoglaló magyar leletek a kajárpéc-gyűri kavicsbányában (Győr-Moson- Sopron m.). CAH. 1992. 159-171.; Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 21.

[498]

Legutóbb: Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 23.

1. , Vö. 101. és 115. jegyzet. A feliratos kardokhoz: Kalmár János: Két középkori kardról. AE.
2. 189-191.; Kalmár János: Ingelri kard a Történeti Múzeumban. AÉ. 1961. 115. Első királyunk

fegyveréről: László Gyula: Jegyzetek a prágai Szent István kardról, AR. 1975. 335-342.

[500]

Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéseihez 34-35.; Bakay Kornél: AAH. 1967. 172.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 294-295.; Kovács László: Remarks on evaluation 33-35., 127.; a régészeti leletekről: Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás 40-41.;

Kovács László: A Kárpát-medence kétélű kardjai a 10. század 2. feléből. CAH. 1994-1995. 153-189.; Fodor István: Az államalapítás korának hadserege 21.

[501]

Aacno KoBan: Boopy^AeHue BeHrpoB 80-81., 83-85.; Kovács László: Honfoglalás kori sírok

Nagytarcsán II.: A homokbányai temetőmaradvány. CAH. 1986. 101-110.

[502]

Hiteles férfisírból is előkerült, l. Karos-Eperjesszög II, 9. sír: Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők 45.; vö. Mesterházy Károly: Karoling-normann típusú kengyel a honfoglaló magyaroknál. FA. 1981. 211-222.; Kovács László: Honfoglalás kori sírok Nagytarcsán I.: Temető utca 5. CAH. 1985. 125-139.; László Kovács: Über einige Steigbügeltypen der Landnahmezeit.

AAH. 1986. 195-204.

1. …

László Kovács: Über einige Steigbügeltypen 204-225.; Kovács László: Honfoglalás kori sírok Nagytarcsán II, 110-113.

[504]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek. 263.; Kiss Attila: Baranya megye X-XI. századi sírleletei. In: Magyarország honfoglalás és kora Árpád-kori temetőinek leletanyaga. Szerk. Dienes István. Bp. 1983. 252-254. Esztergom nevéről: Györffy György: István király és műve 97.

[505]

Régészeti anyagukat áttekintette: Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Bp. 1989. 24-33.; Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében. S. 1992­1995. 223-248.

[506]

Régészeti anyaguk összefoglalása: Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok 63-66 (a fegyverzetről), 75-83. (a viseletről); Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok 97-186. (105-137.: leletkataszter).

[507]

A jászok régészeti leleteit Selmeczi László jászberény-négyszállási temetőásatásából ismerjük. Ennek alapján a viseletük nem rekonstruálható, a veretes öv ritka, gyakoribb a két-három övcsat, amelyből a keskenyebb szíjra való a nadrágot tartotta, míg a szélesebb szíjhoz tartozó a felsőruhát fogta át (Jászberény-Négyszállás 51., 56., 66., 91., 100., 123., 177., 289. és 418. sír stb.). Az övön viselt tokban tartott késen és a tarsolyban hordott pásztorkészségen (Jászberény-Négyszállás 177. sír) kívül egy-egy (ugyan már XIV. századi) sírban tőr, illetve rövid kard (Jászberény- Négyszállás 330. sír) is előkerült.: Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 81.; Selmeczi László: Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. FE. 1992. 153-155., 203.; Selmeczi László: A négyszállási I. számú jász temető. BTM Műhely 1992. 89-94.

[508]

Varjú Elemér: A magyar viselet a középkorban 335-350.; Lovag Zsuzsa: A magyar viselet a

XI-XIII. században.		AHu.	1974.	396-399. A szövegben		zárójelben említett művészeti		emlékek
keltezését csak	az	első	előfordulásuk		után említettük,	s amennyiben	külön nem	utaltunk
szakirodalomra,	akkor az		alábbi	két	munkában lelhetők	fel: Gerevich	Tibor: Magyarország

románkori emlékei. Bp. 1938.; Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Művészettörténeti Füzetek.

Bp. 1974. A „térdnadrágról”: Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet 87.; a lábbelikről: Írásné Melis Katalin: A budai középkori lábbeliviselet. AÉ. 1973. 83-101.

[509]

Lovag Zsuzsa: AHu. 1974. 398-399. A krakkói keresztről: Lotte Kurras: Das Kronenkreuz im Krakauer Domschatz. Erlanger Beitrage zur Sprach- und Naturwissenschaft. Erlangen 1963. 29. A kereszt figurácskáira Lovag Zsuzsa hívta fel a figyelmemet, s a ritka könyvet Kovács Éva szívességéből tanulmányozhattam. A páros palástdíszekről és a karikakapcsokról: Kovács Éva: Két 13. századi ékszerfajta Magyarországon. AHu. 1973. 67-85.

[M0]

Lovag Zsuzsa: AHu. 1974, 398.; a szőrmés ruháról: Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei 176.

[511]

Varjú Elemér: A magyar viselet a középkorban 340., 349-350.; Lovag Zsuzsa: AHu. 1974.

1. ,

Decretum I Colomani regis, 70. §.: SzISzLK. 192. = ÁT. 47.

[513]

Tóth Zoltán: A kígyóspusztai csatt jelentősége. T. 1932. 11-18.; Kalmár János: Régi magyar fegyverek 253-255., 282-283.; AHaronun HukonaneBun KupnunHUkOB: ApeBHepycckoe opy>Kne, III. ^Aocnex. KOMnnekc őoeBbix cpegcTB. IX-XIII bb. AC-CAH. 1971. 7-21.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 338-344.

[514]

Borosy András: HK. 1962. 2. szám 144-146., 158-163.; Borosy András: A lovagi

haditechnika és a lovagság 47-57.; Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere 363-369.; A páncélzsákmányról: Iohannes Cinnamus: BF. 245. A csatában említett fegyverekről és lószerszámról l. fentebb Kristó Gyula írásában.

[515]

L. Pósán László: Az egyházi lovagrendek 46.

[516]

Lotte Kurras: Das Kronenkreuz im Krakauer Domschatz 30.; Tóth Zoltán: T. 1933. 11-14.

A Szent László-legenda ábrázolásainak keltezéséről és a Gelence/Ghelinta-i falképekről: Lukács Zsuzsa: A Szent László legenda a középkori magyar falképfestészetben. In: Athleta patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szerk. Mezey László. Bp. 1980. 161-204., VI-IX. tábla, 9. ábra.

[517]

Tóth Zoltán: T. 1933. 12-14.; Lotte Kurras: Das Kronenkreuz im Krakauer Domschatz 30.;

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 263-266.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 340-341.

[518]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 308.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 336-338.; Tóth

Zoltán: T. 1933. 14., 18.

1. . .

Bertényi Iván: Kis magyar címertan, Bp. 1983. 61-64.

[520]

Borosy András: HK. 1962. 2. szám 159., 161., 163.

[521]

A. H. KupnunHUkOB: ^ApeBHepycckoe opy>Kne, II. Kona, cynnubi őoeBue Tonopbi. AC-CAH. 1966. 5-25.; Kovács László: AR. 1970. 99.; Kalmár János: Régi magyar fegyverek. 41-42.;

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 297-305.; László Kovács: MAI. 1978-1979. 106. A

lándzsahasználatról: Borosy András: HK. 1962. 2. szám 160-163.

[522]

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 252-268.

[523]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 110-112.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 296-297.

[524]

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 312-313.; Kovács László: NyK. 1979. 389-392.

[525]

Iohannes Cinnamus: BF. 245.; Nicetas Choniates: BF. 290., vö. BF. 162.: 2. jegyzet; Theodorus Scutariota: BF. 312.

1. ,

Matolcsi János: Állattartás őseink korában 249., 252-253.; Bökönyi Sándor: Magyar állattartás a honfoglalás korában. HR. 1994, 226-227.

[527]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 335.; AHamonuh HukonaneBun KupnunHukOB: C’Ha|W/KeHne BcagHUka u BepxoBoro kohm Ha Pycu. IX-XIII bb. AC-CAH. 1973. 40-42., 45-46.;

Alexander Ruttkay: SA. 1976. 359-360.; az aquamanilékről: Lovag Zsuzsa: Aquamanilék. Bp. 1983. 25-34.

1. ,,

Tóth Zoltán: Legrégibb feszítőzabláinkról. AÉ, 1920-22. 71-83.; Kalmár János: Régi

magyar fegyverek 350-352.

[529]

Selmeczi László: Adatok a kengyel történetéhez és tipológiájához Magyarországon. ASz.

1967. 99-104.; Kalmár János: Régi magyar fegyverek

1973. 43-55.

[530]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 359-360.; 70.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 344-352.

[531]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 368.; A. Miklós Zsuzsa: Árpád-kori földvár Mende-Leányváron. Márianosztra-Bíberváron. AÉ. 1983. 21.

[532]

345-346.; A. H. KupnunHukOB: AC-CAH.

A. H. KupnunHukOB: AC-CAH. 1973. 56-

H. KupnunHukOB: AC-CAH. 1973. 83-84.;

AÉ. 1981. 243.; Miklós Zsuzsa: Ásatás

Nicetas Choniates: BF. 289.

[533]

[534]

Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere 365.

Borosy András: A lovagi haditechnika és a lovagság Magyarországon az Árpád-korban 54.: 35. jegyzet; CD. Hung. VI/2. 46.

[535]

Piano Carpini: NF. 89.

[536]

Erre utalnak a fegyverzetük csekély harcértékét jelző, lekicsinylő megjegyzések: az 1146. évi Lajta-menti csatában a „rossz besenyők és a hitvány székelyek”: Otto Frisingensis, Gesta: G. 1765, 1768 = FO. 105-106., 109-110.; Chronici Hungarici compositio saeculi XIV.: SRH. I. 467-460.

= KK. 183-185.; vö. Zsoldos Attila: A megyei csapattól 31-32.

[537]

II. Géza 1158 „őszén mintegy félezer főnyi, mohamedán vallású izmaelitákból álló magyar” lovasíjász segédcsapatot küldött Jasomirgott Henrik osztrák herceg seregébe Milánó ellen: Tóth Zoltán: A hadakozó nép. MM. 278.; l. fentebb Kristó Gyula írásában.

[538]

L. 166. jegyzet.

[539]

Varjú Elemér: A magyar viselet a középkorban 337-339.; Lovag Zsuzsa: AHu. 1974. 383., 399.

[540]

Néhány fegyver- és lószerszámleletükről: l. Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében. S. 1992-1995. 224., 228-229.

[541]

Vö. Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok 79-82., 177-186. (zömében már

„A 13. század végétől mintegy két évszázadon keresztül kedvelt témája volt a [magyar] templomi falképfestészetnek Szent László és a leányrabló kun harcának története, amely szájhagyomány útján maradt fenn, a hivatalos egyházi Vita nem is tartalmazza. A legendának a 14. századi krónikában lejegyzett szövege szerint 1068-ban pogány kunok törtek Magyarországra (ma már tudjuk, hogy ezek valójában portyázó úz vagy vegyes besenyő-úz hadak voltak). A magyarok Észak-Erdélyben, Kerlésnél szétverték őket. László herceg egy szép magyar leányt magával hurcoló pogány üldözésére indult, megközelítette, de nem sikerült lándzsavégre kapnia. Ekkor a leányhoz kiáltott, hogy ragadja meg a kunt az övénél fogva, és vesse magát a földre. Ez meg is történt. Szent László hosszú ideig birkózott a kunnal, s miután a leány a kun Achilles-inát elvágta, megölte… [E legendát] Magyarország északi és délkeleti határvidékén és néhány központi helyen templomokban abban a korban kezdték megfesteni, amikor egy újabb mongol támadás veszélye fenyegette az országot, s a pogányok elleni küzdelem időszerű probléma volt. A képek többsége a kunokról való személyes élmények hatását tükrözi. a fegyverzet ábrázolása a legapróbb részletekig valósághű, tehát viselettörténeti szempontból is elsőrendű forrást jelentenek.”: Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 75-76.

[543]

Az övekről: Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok 161-169.

[544]

L. alább.

[545]

C’BeTnaHa Ánei<caHgpoBa HaaTHeBa: nonoBem<ne icavieHHbie u3BaaHua. AC-CAH. 1974.

31-38.; Pálóczi Horváth András: Régészeti adatok a kunok viseletéhez. AÉ. 1982. 95-101.; Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 76-80.

1. ,

Piano Carpini: NF. 79-80.; Pálóczi Horváth András: AÉ. 1982. 90.

[547]

Itt, női sírban, láncingek tenyérnyi darabjaiból készített készségtartó zacskók kerültek elő: Hatházi Gábor: A perkátai kun szállástemető (Előzetes beszámoló az 1986-88. évi feltárásokról). MFMÉ. 1984/85-2. 661. [1991!]

[548]

Piano Carpini: NF. 80.; Pálóczi Horváth András: A csólyosi kun sírlelet. FA. 1969. 109­

113., 122-125.; C. A. maraeBa: AC-CAH. 1974. 90-93.; Pálóczi Horváth András: AÉ. 1982. 90-93.;

Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 65-67.

[549]

Pálóczi Horváth András: FA. 1969. 108-109., 119-122.; Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 65.; a ducói sisakcsúcsról: Alexander Ruttkay: SA. 1976. 344.

[550]

A király engedélyezte Abu-Hámidnak, hogy Szadzsszínba, azaz Szakszinba utazzon, és azt mondta neki: „Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot [túszként], én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan muszlimokat és törököket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban.”: Abu-Hámid al-Gamáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131-1153. Közzétette: O. G. Bolsakov-A. L. Mongajt. Bp, 1985. 65. A szakszíni magribitákat mohamedán

alánoknak tekintette: Györffy György: A csatlakozott népek. MKE. 58-60.; ezt vitatta, és valamilyen közelebbről meghatározhatatlan török etnikumra gondolt: Langó Péter: Megjegyzések az alánok és a magyarok 10. századi együttes beköltözéséhez. WMMÉ. 2001. 322-330. Továbbá ismeretes, hogy a Bizánccal vívott háborújában a király seregében mohamedán horezmiek, azaz kálizok is harcoltak: uo. 163.: 57. jegyzet; vö. Györffy György: A csatlakozott népek 51-57. Abu-Hámidról még: Iván Mrbek, AOH. 1955. 208., 211., 223., 226.; Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről 57-58.; Borosy András: HK. 1962. 2. szám 137-139.

[551]

Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok 63-64.

[552]

1282-ben a hód-tavi csatában a király akkor verte meg az Oldamér vezette kun sereget, amikor „Isten kegyelméből hirtelenül és váratlanul záporeső támadt a pogányokkal szemben. Ezek íjukban és nyilaikban bizakodtak, de a sűrű eső miatt – a próféta szavai szerint – olyanok lettek, mint a föld ganéja.”: KK. 166.

[553]

U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben 127-130., 132-134.;

AnekcaHgp OununnoBun MegBegeB: IPynHoe MeTaTenbHoe opy>Kne. ^Ayk u crpenbi, caMocTpen.

VII-XIV bb. AC-CAH. 1966. 7-19., 23-25.; C. A. I l.iaTiieBa: AC-CAH. 1974. 31.

1. ,

Piano Carpini: NF. 80.; Miklós Zsuzsa: AÉ. 1981. 241-243.; István Fodor: Vorláufiger Bericht über die Ausgrabung des Dorfes Szabolcs-Kisfalud im Jahre 1971-73. FA. 1975. 181.; Pálóczi Horváth András: AÉ. 1982. 93.; Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 64.

1. ,

László Gyula: Adatok a kunok tegezéről. Néprajzi Értesítő 1940. 51-59.; U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben 195-196. (megjegyzendő, hogy a 40-41. oldalak közötti táblázat rajzain a tegezekben a nyilak tévesen, tollal felfelé állnak); C. A. 11..aTnena: AC- CAH. 1974. 31.; Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 64-65.

[5561

A harcba ugyanis „legkevesebb két vagy három íjat, vagy legalábbis egy jó íjat, három nyilakkal teli nagy tegezt, egy szekercét és a hadigépek vontatásához szükséges köteleket” voltak kötelesek magukkal vinni: Piano Carpini: NF. 68-69., 79. Az íjászfelszerelés teljességéről: Alexander Ruttkay: SA. 1976. 318-334.

[-557]

Pálóczi Horváth András: A csólyosi kun sírlelet hadtörténeti vonatkozásai. MFMÉ. 1969.

120.; Piano Carpini: NF. 80.

[5581 ,

A sárbogárd-tinódi sírról: Dienes István: AÉ. 1966. 209-210.: 8. jegyzet; az erdőteleki

sírról: Fodor István: Az osztrogozsszki lelet. C. 1976. 259-260.; AHaTonun HukonaneBun

KupnunHukoB: ^ApeBHepycckoe opy>Kne H. I.: Menu u caönu. XI-XIII bb. AC-CAH. 1966. 65-73. C.

A. n.aaTHeBa: AC-CAH. 1974. 29-31.; ^Aacno KoBan: Boopy^AeHue BeHrpoB 49.; Pálóczi Horváth

András: AÉ. 1982. 93.

1. .

Vö. 172. jegyzet.

[560]

Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 66.; A „csákány” szavunkról: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. Főszerk.: Benkő Loránd. Bp. 1967. 469.

[561]

Kovács László: A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárának XI-XIV. századi csillag alakú buzogányai. FA. 1971. 165-181.; a csengelei buzogányról: Pálóczi Horváth András: AÉ. 1982. 93.; Opoj bán pecsétjéről: Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése. Bp. 1905. 31. 6. ábra.

[562]

Varjú Elemér: A magyar viselet a középkorban 339.; a kunszentmártoni sírról: Selmeczi

László: Adatok és szempontok a kunok régészeti kutatásához. A Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 1973. 105-107.; a demecseri sírról: Pálóczi Horváth András: AÉ. 1982. 91., 94.; Pálóczi Horváth András: Besenyők, jászok, kunok 66.

[563]

A. H. KupnunHukOB: AC-CAH. 1973. 11-19.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 356-358 (a bajcsi leletről is); „Őseinket felhozád…” 257-258. A kun zablatípusok: Pálóczi Horváth András:

Hagyományok, kapcsolatok 142., 144.

[564]

A kun kengyeltípusok: Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok 143-144.

[565]

Selmcezi László: ASz. 1967. 99-104.; Pálóczi Horváth András: FA. 1969. 114-115., 127­128.; A. H. KupnunHukOB: AC-CAH. 1973. 50-55. A kun lelőhelyek és a lelettípusok összefoglaló áttekintése, valamint a kun viselet bemutatása: Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok.

[566]

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe. Bp. 2001. 161-162.

[567]

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 164-166.

[568]

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 166-168., 185-186.

[569]

A sisak félgömb alakú harangját lemezből kovácsolták, s a kúpos hegyére vaslemezből külön egy köpűs sisakcsúcsot erősítettek. Ezután egy ellenzős, széles homlokpántot húztak felizzított abroncsként a sisakharang aljára, s a pánt alsó lyuksorába a nyakvédő sodronypáncélt fűzték be: Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 153-160.

[570]

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 160-164.

[571]

Ezek közül négy deltoid alakú volt, három téglalap alakú, hegyesszögű heggyel, a nagy példány levél formájú volt, míg a hosszú, párhuzamos élű csont nyílhegy rövid hegyben végződött: Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 169-172.

[572]

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 172-174.; Vörös István: Egy arab ló a 13. századi Magyarországon. Uo. 341-347.

[573]

A lószerszámról: Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura 175-183., a sírról általában: uo. 89-107., a vitéz viseletének és lószerszámának rekonstrukciója: uo. 213.

[574]

Kalmár János: Régi magyar fegyverek 137-151.; Alexander Ruttkay: SA. 1976. 324-327.; Toll László: A számszeríjról – A Déri Múzeum számszeríjai. DMÉ. 1992-1993. 111-163.

Tartalom

1. RÉSZ A KATONAI ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA
2. FEJEZET A KÁRPÁT-MEDENCE BIRTOKBAVÉTELE
3. FEJEZET A KALANDOZÓ HADJÁRATOK
4. FEJEZET AZ ÁLLAMALAPÍTÁS ÉS A FIATAL ÁLLAM VÁLSÁGA
5. FEJEZET NYITÁS EURÓPA FELÉ
6. FEJEZET SOROZATOS HÓDÍTÓ HÁBORÚK
7. FEJEZET AZ ORSZÁG PUSZTULÁSA
8. FEJEZET AZ UTOLSÓ ÁRPÁDOK KORA
9. RÉSZ A HADVISELÉS TÁRSADALMI ÉS TECHNIKAI FELTÉTELEI
10. FEJEZET A HADJÁRATOK TÍPUSAI
11. FEJEZET A HADAKOZÁSOK RÉSZTVEVŐI
12. FEJEZET VISELET, FEGYVEREK[385]

GENEOLÓGIAI TÁBLÁK

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

VÁZLATOK JEGYZÉKE

JEGYZETEK