Találatok: 27

333

tek egységes irányítása érdekében 1934-ben megalakították a páncélos­csapatok parancsnokságát, majd 1935 őszén felállították az első három páncéloshadosztályt. Valamennyi páncélos- és páncéltörő csapatot, a mo­torizált lövészeket és a felderítő zászlóaljakat gépjárműves csapatok né­ven új fegyvernembe vonták össze.

A német páncéloselmélet kidolgozásában a szovjet, az angol, a francia tapasztalatok felhasználásán kívül jelentős szerepet játszott Eimanns- berger munkája, különösen pedig Heinz Guderian cikkei és az 1937-ben kiadott „Vigyázat! Páncélosok” című könyve. Ez utóbbi állt legközelebb a villámháborús teóriához. A kialakuló és mindjobban megszilárduló német páncéloselmélet néhány vonatkozásban azonos volt a más had­seregekben meglevő nézetek egyikével-másikával, de több vonásában lényegesen eltért tőlük. (Guderian: Achtung — Panzer. Unión Deutsche Verlaggesellschaft Stuttgart. Evszám nélkül.)

Guderian könyvének egyik célkitűzése az volt, hogy meggyőzze a tech­nikától idegenkedő, maradi gondolkodású katonai vezetőket a páncélo­sok és a repülők növekvő szerepéről a jövő háborújában. Másik célkitű­zése, hogy kifejtse a német páncéloscsapatok szerepéről, szervezetéről, alkalmazási elveiről, harceljárásáról, a többi fegyvernemmel való együtt­működéséről, valamint a páncélelhárításról és még más kérdésekről al­kotott felfogását. Guderiannak ezek és a későbbiekben továbbfejlesztett nézetei idővel a fasiszta Németország hivatalos elméletévé váltak.

Megállapításai szerint a gyalogság és a páncéloscsapatok szerepe meg­változott. A páncélosok nagyszabású összefogott bevetéssel a gyors dön­tés kivívására hivatottak. A páncéloserők többé nem a gyalogsági töme­gek támadásának segítői, hanem önálló, a döntő feladatok megoldására hivatott gyorscsapatok. Ez az új fegyvernem a támadás főerejének hor­dozója, így igényt tarthat arra, hogy saját törvényei szerint alkalmazzák. Többé nem arról van szó, hogy valamely másik, bármilyen nemes hagyo­mányokkal is rendelkező fegyvernemet hozzásegítsék a sikerhez, hanem kizárólag arról, hogy a jövő ütközeteit megnyerjék, méghozzá olyan alaposan, gyorsan és mélyrehatóan, hogy ezáltal a háború gyorsan befe­jezhető legyen. Ezen cél érdekében az összes többi fegyvernemnek vele kell együttműködnie, és ez utóbbiak teljesítményeit, igényeit a legna­gyobb csapásmérő fegyvernemhez, a páncélosokhoz kell igazítani.

A döntést kereső páncélostámadással szemben — kedvező terep meg- 30 léte esetén — alapvető követelmény a szükséges szélességi és mélységi

kiterjedésben a meglepő és tömeges alkalmazás. A siker csak akkor ér­hető el, ha a csapást az ellenség egész védelmi rendszerére megközelí­tően azonos időben mérik. Ennek érdekében az áttörést végrehajtó páncélos-magasabbegységek mély, négylépcsős tagozását tartotta cél­szerűnek. Az első — a legerősebb — lépcső feladata az ellenség tartalé­kaival vívott harc. Előretörése közben a vezetési pontokat harcon kívül helyezi, a harcot elkerüli, csak a páncéltörő fegyvereket semmisíti meg. A második lépcső az ellenség tüzérségét és annak térségében levő pán­céltörő eszközöket semmisíti meg. A harmadik a saját gyalogság harcát támogatja a védő gyalogságának fővédőövében, és ennek során az ellen­ség ellenállását annyira meggyengíti, hogy a páncélosok kiegészítő fegy­vernemei képesek a harckocsikat követni. Végül a negyedik lépcső — ez csak nagy páncéloserők megléte esetén képezhető — a parancsnok tar­talékaként a még ellenállást kifejtő arcvonalszakaszok felgöngyölítését végzi. A lépcsőkön belül a zászlóaljak vonalakra, a századok hullámokra tagozódnak. Ez az egész hatalmas támadó erő széles arcvonalon egyszerre tör be az ellenség védelmébe, és az egymást követő lépcsők feltartóztat­hatatlanul nyomulnak előre saját céljaik elérésére. Ezt követően új fel­adatot kapnak és tovább támadnak; a harcképtelenné vált kötelékek a kijelölt gyülekezési helyen összpontosulnak harcképességük helyreállí­tása céljából.

A gyalogság feladata a harckocsik támogatása, sikerük kihasználása. Minél rövidebb idő alatt aknázzák ki a harckocsik eredményeit, annál biztosabb a sikerük, és annál kisebb a veszteségük. A gyalogság harca minden visszamaradt ellenséges fészek leküzdésénél megismétlődik. A páncélosok előnyomulását leggyorsabban és leghatározottabban a mo­torizált lövészek használhatják ki, különösen ha páncélozott és terep­járó gépjárművekkel rendelkeznek.

A páncéloscsapatok kifejezetten támadó fegyvernem — írta a köny­vében Guderian —, ezért nem célszerű, hogy harckocsi-alegységeket gyalogoshadosztályoknak rendeljenek alá. Ez szétaprózásukhoz vezetne, és a harckocsik tömeges alkalmazása éppen ott nem lenne megvalósít­ható, ahol a döntést keresik. Ezért javasolta, hogy a harckocsikat páncé­loshadosztályokba, -hadtestekbe szervezzék, amelyek képesek az ellen­ség védelmét áttörni. A gyalogság közvetlen támogatására rendelt harc­kocsikötelékek felállítását nem tartotta helyesnek. A harckocsik véde­lemben való alkalmazását elvetette.

Hangsúlyozta, hogy a harckocsitípusokat, azok fegyverzetét, páncél­zatát, mozgékonyságát, továbbá a harckocsicsapatok szervezetét, ezen belül a kisegítő szakcsapatokat a tervezett alkalmazási módnak megfele­lően kell megválasztani. A többi fegyvernemet és a szakcsapatokat ké­pessé kell tenni szoros együttműködésre a harckocsicsapatokkal.

A Németországban lezajlott viták, Guderian munkássága hozzájárult a páncélosok elsődleges szerepének elismeréséhez. Gondolatai visszatük­röződnek a hitleri Németország hadművészetében.

Az elsőként felállított páncéloshadosztályokat újabbak követték. Ezek állományába egy harckocsidandár (két harckocsiezred), egy gépkocsizó gyalogosdandár (két gépkocsizó zászlóalj), egy gépesített tüzérezred, egy páncéltörő tüzérosztály, egy motorkerékpáros zászlóalj, egy gépesí­tett felderítő zászlóalj, egy műszaki és egy híradó zászlóalj, valamint szál­lító-, ellátó- és egészségügyi szolgálat tartozott. Az ekkor felállított pán­céloshadosztályok szervezése között kisebb eltérések találhatók.

A hitlerista katonai vezetés a páncéloscsapatokat alapfegyvernemnek tekintve, alkalmazásuk módját a következőkben látta.

A páncéloscsapatok első hadműveleti lépcsőként a kiválasztott irány­ban csapást mérnek. Az ennek eredményeként létrejövő — páncélozott tölcsérre emlékeztető — csoportosításban előnyomuló ékek nyomában a gyalogos-magasabbegységek előretörnek. A páncéloscsapatok támadá­sát lehetőleg légideszantok tevékenységével kell egybekötni. Ez utób­biak az ellenség hátában 60—80 km mélységben alkalmazva lekötik a mélységből előretörő tartalékokat, fontos objektumokat vesznek bir­tokba, és a főerők megérkezéséig megtartják azokat.

A légierővel együttműködő páncélos-magasabbegységek igyekeznek minél előbb a mélységbe, illetve az ellenség csoportosításának hátába kijutni, majd hadműveleti üldözésbe mennek át. Az ilyen tevékenység a páncélosok mögött előrenyomuló gyalogságnak folyamatos, akadály­talan mozgást biztosít, és az erők egy részének lehetővé teszi átkaroló manőverek — a hadműveleti bekerítés — végrehajtását az ellenséges csoportosítások szétválasztása, illetve körülzárása céljából. így ún. kat­lancsaták alakulnak ki.

Az ellenséges csoportosítás mélységében a páncéloscsapatok feladata a tartalékok, a gazdasági, ipari központok birtokbavétele, manőverezés a szárnyak és hátak irányába — az ellenség eredményes védekezésének megakadályozása céljából.

Az ilyen hadműveletek sikerének alapvető feltételét a légierővel való

szoros együttműködésben látták, abból a meggondolásból kiindulva,

hogy a páncéloscsapatoknak és a légierőnek is közös jellemzői: a gyor-

saság, a feladatok önálló megoldására irányuló képesség és csapásaik ha-

talmas ereje.

A többi fegyvernemet alacsonyabbra értékelték, a velük való együtt-

működést kevésbé lényegesnek tartották. Ezt pl. a tüzérséggel kapcso-

latban azzal indokolták, hogy a tüzérség tűzeszközei a támadás előkészí-

tése során tüzüket csupán azok hatótávolságáig képesek érvényesíteni.

A tüzérség feladatainak többségét a légierőre és a harckocsikra hárítot-

ták. Itt mindjárt megjegyezzük, hogy ez utóbbit anélkül tették, hogy a

harckocsiknak kellő tűzerőt biztosítottak volna.

Mindezek alapján a Guderian nézeteinek megfelelő könnyű, gyors,

nagy hatósugarú harckocsi-konstrukciókat alakítottak ki. A gyalogságot

közvetlenül támogató harckocsik kifejlesztésére nem fordítottak figyel-

met.

Érdekes módon a páncélelhárítás a harckocsik gyors ütemű fejlődését

jó ideig csak kullogva követte. Oka, hogy az első világháborúban győztes

hatalmakat Németország lefegyverzettsége viszonylag hosszú ideig nem

sarkallta a páncélelhárítás fejlesztésére. Szükségessége elsőként Német-

országban merült fel, ahol ezt — Guderian szavaival élve — a körös-

körül leselkedő, páncélos ellenséggel szembeni védekezés tűzte napi-

rendre. A német fegyverkezés megindulása és a német harckocsik szín-

relépése azonban a többi hatalmakat is arra ösztönözte, hogy a páncél-

elhárítás kérdéseivel az eddigieknél behatóbban foglalkozzanak.

A kérdések, a megoldandó problémák sorában a védelem páncélelhá-

rításának egyik fontos tényezőjeként a harckocsitámadásra nem megfe-

lelő terep kiválasztását, valamint a terepnek különböző műszaki zárak-

kal és harckocsiakadályokkal való megerősítését tekintették. Mellettük

természetesen a páncéltörő fegyverek kifejlesztése, hatékonyságuk nö-

velése is napirendre került. Ezek a fegyverek a gyalogság szervezetébe

és harcrendjébe kerültek. Elég hosszú ideig olyan vélemény uralkodott,

hogy a leghatékonyabb páncélelhárító eszköz maga a harckocsi.

A harckocsik és a páncéltörő fegyverek között meginduló verseny a

harckocsik páncélzatának erősítéséhez, a páncélvastagság növeléséhez

vezetett. Velük szemben csak a nagyobb űrméretű páncéltörő fegyverek

vehették fel a harcot. A motorok korában újszerű verseny kezdődött:

31

a páncél és a lövedék örök harca. Eredményei a technika fejlesztésére, a szervezetekre és a hadművészetre egyaránt hatottak. A páncél, illetve a lövedék szerepének, jelentőségének időnkénti túlértékelése eseten­ként a páncélosok jelentőségét nagyította fel, vagy pedig a jövőbeni fej­lesztésüket megkérdőjelezte.

Az 1930-as években a mindjobban éleződő nemzetközi helyzetben egymás után robbantak ki a helyi háborúk. A japánok Kínában, majd ké­sőbb a szovjet és a mongol határon, az olaszok Abesszíniában, a németek és az olaszok Spanyolországban követtek el agressziót, illetve avatkoztak be egy már kialakult konfliktusba. Ezekben a hadműveletekben minde­nütt alkalmaztak páncélosokat, de tömeges harcbavetésükre nem került sor. Emellett a kis háborúk gyakran különleges viszonyok között és el­térően felszerelt erők között folytak le, ezért a páncélosok alkalmazá­sára vonatkozó általános érvényű, egységes megítélésre nem adtak alkal­mat. Mégis ezek a próbatételek minden hadgyakorlatnál értékesebbek, egyben komoly jelzések voltak mind a páncélostechnikai, mind a szer­vezési, mind pedig a hadművészeti és még sok más vonatkozásban is.

A páncéloscsapatok szempontjából legáltalánosabb, fejlődésüket és alkalmazásukat leginkább befolyásoló tapasztalatokat az 1936—38. évi spanyol polgárháború és intervenció eseményei szolgáltatták. Ezt a há­borút a páncélosok alkalmazása terén a következők jellemezték, illetve az alábbi következtetések levonására voltak alkalmasak:

— A harcokban, hadműveletekben részt vevő harckocsik a fokozódó elhárítás következtében már nem voltak korszerűek. A kormánycsapa­tok főleg T—26 és T—28 típusú szovjet, Fronco egységei P—I és olasz Fiat-Ansaldo kis harckocsikkal voltak ellátva.

— Fronco csapatainak állományában meglehetősen sok 37 mm-es né­met páncéltörő löveg volt.

— A harckocsik tömeges bevetésére — páncélos-magasabbegységek híján — nem kerülhetett sor, a harckocsik mégis, bár kisebb számban, de minden jelentősebb harctevékenységben részt vettek, és nagymér­tékben elősegítették a gyalogság harcát. Néhány példa.

Az olaszok 1937. március 8-án Guadalajaránál 150 harckocsival helyi jellegű áttörést értek el, de az ellenség mélységébe való előretörésüket a köztársaságiak légiereje megakadályozta. A köztársaságiak március 13-án 40 harckocsit vetettek be ellenük, és az olaszokat megindulási 32 állásukba szorították vissza.

A köztársaságiak is több alkalommal támadtak kisebb számú harckocsi bevetésével. Jelentősebb eredményt 1938-ban az aragóniai arcvonalon értek el, ahol 150 harckocsival keskeny szakaszon áttörték az ellenség védelmét; a harckocsikkal és a légierővel együttesen megindított ellen­lökések alkalmával is sikereket értek el.

• A páncéloscsapatokat nem a kor követelte elvek szerint alkalmaz­ták. Támadásban a harckocsikat vagy közvetlenül a gyalogság előtt az ellenség védelmének áttörésére, vagy a gyalogság harcrendjében előre- mozgó, kísérő lövegekként alkalmazták. Ha önálló csoportokban vetet­ték be őket, akkor is a gyalogsággal szoros együttműködésben oldották meg feladataikat. A kis csoportokban működő, mélységben nem lépcső­zött harckocsikat pedig a tüzérség vagy más fegyverek tüze könnyen megsemmisíthette. A spanyolországi tapasztalatok szerint a sikeres tá­madáshoz arcvonal-kilométerenként legalább 80—100 harckocsira lett volna szükség, s ezeket mélységben is tagolni kellett. A polgárháború harcai azonban csak ritkán tették lehetővé arcvonal-kilométerenként 30 harckocsi bevetését.
• A harckocsi kezelők nagy részének nem volt megfelelő képzettsége, és a harckocsicsapatok parancsnokainál is érezhető volt a tapasztalat hiánya.

A felsoroltak, úgy gondoljuk, jól szemléltetik, hogy a spanyolországi harcokat nem lehetett az új fegyverek és az új harci formák — végső fokon egy nagy háború —főpróbájának tekinteni. A szerzett tapasztala­tokat — akárcsak az első világháborús tapasztalatokat is — eltérően érté­kelték. A különböző értékelések viszont döntően meghatározták az egyes országok páncéloscsapatainak további fejlesztését, alkalmazásuk elveinek kialakítását.

A franciáknak— érdekes módon a szovjet katonai szakemberek egy részének is — az volt a véleménye, hogy a harckocsik a védelem meg­erősödése, főleg a páncélelhárítás gyors fejlődése következtében veszí­tettek jelentőségükből. Ebből eredően a harckocsicsapatoknak önálló feladatokra való alkalmazása nem célszerű. A feladatokat valamennyi fegyvernem szoros együttműködésében kell megoldani: a harckocsik feladata támadásban a gyalogság közvetlen támogatása.

A szovjet hivatalos katonai nézetekben is bekövetkező — az előzőek­ben leírtakhoz hasonló — változás a szovjet hadművészet fejlődésének időleges megtorpanását, a mély hadművelet elvének nem kellő értékeié-

Német Pz.—III közepes harckocsi

sét okozta. Mások mellett ez a magyarázata annak is, hogy 1940 közepéig a páncéloscsapatok vonatkozásában jó néhány elméleti kérdés tovább­fejlesztése megtorpant, emellett szervezési és technikai hibákat is el­követtek. A gépesített hadtesteket feloszlatták és 1939-től kezdve ma- gasabbegységenként harckocsidandárokat, majd a lövészhadosztályok szervezetében önálló harckocsi-zászlóaljakat, a főparancsnokság tartalé­kaként pedig csupán önálló páncélosdandárokat és harckocsiezredeket tartottak fenn.

A spanyolországi háború tapasztalatai alapján a németek teljesen ellen­tétes következtetéseket vontak le. A páncélelhárítás erősödéséből nem a harckocsik jelentőségének csökkenésére következtettek, hanem arra, hogy a harckocsik akkori fejlettsége nem felel meg a kor követelményei­nek. A harckocsik tökéletesítésének útját a páncélvastagság, a tűzerő és gyorsaság növelésében látták. Ezért fejlesztették ki nagy ütemben a P—III, majd a P—IV harckocsitípusokat. Igazoltnak látták a harckocsik tömeges bevetésének helyességét, ezért a páncéloshadosztályok mellett páncéloshadtestek szervezését is sürgették. Mindezek eredményeként a páncélosok fejlesztése terén a kezdeményezést a szovjetektől a néme­tek vették át.

Az olaszok abesszíniái hadjáratában (1936) a páncélgépkocsik felderí­tési feladatokat, a harckocsik pedig a gépkocsizó lövészekkel együttmű­ködésben sikeres támadó feladatokat hajtottak végre, és hozzájárultak a hadjárat gyors lefolyásához. Fő tanulságként jelentkezett, hogy a pán­célos- és a gépesített csapatok alkalmazásához, főleg az ellátásuk bizto­sításához megfelelő úthálózatra volt szükség.

Ausztriának és Csehszlovákiának Németország részéről 1938-ban tör­tént megszállása folyamán fegyveres összeütközésre nem került sor. Ezek az agressziós tevékenységek csupán „éles menetgyakorlatnak” te­kinthetők. Mégis több tanulság levonására adtak lehetőséget, elsősorban az üzemanyag-ellátás, valamint a páncélostechnikai javítószolgálat terén.

A szovjet hadsereg a páncéloscsapatok alkalmazásában a japánok pro­vokációs támadásainak visszaverése során komoly harci tapasztalatokat szerzett.

Német Pz,—IV közepes harckocsi