Találatok: 27

333

1938. július 29-én a Haszán-tónál több mint 20 ezer főből álló japán kötelék tüzérségi és légi támogatás mellett szovjet területre hatolt be, és fontos magaslatokat foglalt el. Szovjet részről két lovashadosztályt, megfelelő tüzérséget, két önálló harckocsi-zászlóaljat és egy gépesített dandárt vetettek ütközetbe. Ez a légierővel támogatott csoportosítás augusztus 6-án támadásba ment át, áttörte az ellenség védelmét, és meg­semmisítette a betolakodó japánokat. A védelem áttörésénél a harcko­csikat gyalogságot közvetlenül támogató harckocsikként és távolharc- harckocsicsoportként alkalmazták. Az itt szerzett tapasztalatok azt mu­tatták, hogy nehezen járható terepen különösen fontos a harckocsik, a gyalogság és a műszaki csapatok tevékenységének összehangolása, a ro­hamozó csapatok erős tüzérségi támogatása, valamint a harckocsik be­vetési szakaszán a terep pontos felderítése.

A szovjet—mongol csapatoknak 1939. augusztus 20-án a japán agresz- szorok ellen indított támadó hadművelete a Halhin-Gol folyónál még gazdagabb tapasztalatokat adott. A sivatagos-sztyeppés terepen lezajlott harcok 1939 májusában kezdődtek, s a szovjet és a mongol csapatok egé­szen augusztusig főleg védelmi harctevékenységet folytattak. Az 1. Had-

Type—I „Chiho” japán harckocsi

seregcsoportba egyesített szovjet és mongol erők támadó hadműveleté­ben két harckocsi- és három gépkocsizó dandár vett részt, kb. 500 harc­kocsival és 350 páncélgépkocsival. A japánoknak mintegy 180 harckocsi­juk volt. A szovjet páncéloscsapatok a szárnyakon mért csapások főere- jét képezték és az ellenség bekerítését kapták feladatul. A többi irány­ban a hadosztályok a harckocsi-alegységeket a gyalogság támogatására használták. A déli és az északi csoport harckocsiegységei a légi és tüzér­ségi előkészítés után a gyalogsággal együtt támadásba lendültek, leküz­dötték a japánok ellenállását, és augusztus 23-án reggelre bekerítették az ellenség csoportosítását. Ezt a csoportosítást a harckocsikkal támoga­tott gyalogság egymástól elszigetelt részekre darabolta fel. A következő napokban az 1. Hadseregcsoport csapatai felszámolták a bekerített ellen­séges csoportosítást, egyidejűleg visszaverték a felmentésükre törekvő japán erőket.

A halhin-goli hadműveletben a szovjet harckocsicsapatok döntő szere­pet játszottak, s nemcsak harcászati, hanem hadműveleti feladatok meg­oldására is alkalmazták őket. A harckocsidandárok feladata volt az ellen­ség szárnyainak átkarolása, főcsoportosításának bekerítése.

Beigazolódott, hogy a harckocsi-magasabbegységek alkalmasak had­műveleti feladatok végrehajtására, továbbá, hogy az ellenség bekeríté­sére irányuló hadműveletek megkövetelik a gyorsanmozgó csapatok len­dületes tevékenységét, valamint az egységek és a magasabbegységek megbízható együttműködését mind egymással, mind pedig a tüzérséggel és a repülőkkel. Helyeseknek bizonyultak azok a nézetek, hogy a harc- kocsi-magasabbegységeket az áttörésbe, a siker kifejlesztésére célszerű bevetni, és hogy a hadműveleti mélységben folyó eredményes tevékeny­ségükhöz állományukba gépkocsizó lövészcsapatokat is szükséges be­osztani. Ez utóbbiak mozgékonyságukkal és harci lehetőségeikkel ki­egészítik a harckocsicsapatokban rejlő képességeket.

Már a második világháború időszakára, de még a Nagy Honvédő Há­borút megelőző időre esik a finnek Szovjetunió elleni téli háborúja 1939—1940-ben. Az e háborúban szerzett tapasztalatok jelentősen hoz­zájárultak a páncéloscsapatok helyes megítéléséhez a Szovjetunióban. A hadszíntér túlnyomó részét mocsaras területek, tavak, folyók és erdő­ségek képezték, és ez megnehezítette a támadó tevékenységet. Mind­ezekhez hozzájárult az 1939—1940-es télre jellemző rendkívüli, a mínusz 45—50 °C-t is elérő hideg.

A fő események a mintegy 100 km széles Karéliai-földszoroson az erődelemekből álló, 90 km mélységet is elérő Monnerheim-vonal leküz­dése során zajlottak le, ahol a Vörös Hadsereg első alkalommal törte át az ellenség jól kiépített védelmét.

A háború kezdetén a szovjet csapatok váltakozó eredménnyel harcol­tak, s eközben hasznos tapasztalatokat szereztek az ilyen nehéz termé­szeti viszonyok közötti harc megvívásában. A döntő esemény a Manner- heím-vonal áttörése volt.

Az áttörés szakaszán a harckocsikat a gyalogság közvetlen támogatá­sára és távolharc-harckocsicsoportonként alkalmazták. Az áttörést vég­rehajtó csapatok, leküzdve a Monnerheím-vonalat, március 13-ára éjjel elfoglalták az ellenség legfontosabb csomópontját, Viborgot.

A finn háborúban szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a harc­kocsik nehezen járható terepen és a legmostohább időjárási viszonyok között is sikeresen alkalmazhatók nemcsak a gyalogság közvetlen támo­gatására, hanem a hadsereg gyorscsoportjában is, a siker kifejlesztésére a hadműveleti mélységben. A finn háborúban a szovjet csapatok széles­körűen használták a harckocsikhoz kapcsolt páncélozott szánokat a gya­logságnak a rohamvonalba való szállítására.

A háború emellett több technikai-kiképzési hiányosságot tárt fel. Be­bizonyosodott pl., hogy a Vörös Hadseregnek vastagabb páncélzaté harckocsikra, valamint több páncéltörő tüzérségre van szüksége.

A Vörös Hadseregnek 1938 és 1940 között vívott háborúi, továbbá a második világháború kezdeti tapasztalatai azt mutatták, hogy a szovjet katonai elméletben — ezen belül a páncéloscsapatok értékelésével és alkalmazásával kapcsolatban — bizonyos helyesbítések, egyes nézetek felülvizsgálása szükséges.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a siker döntő tényezője a támadás nagy üteme és folyamatossága, ez pedig csak a repülőkkel és légideszantokkal együttműködő harckocsik tömeges alkalmazásával érhető el. A szovjet fegyveres erőket fel kell készíteni mind a manőverező tevékenységre, mind a jól kiépített, erős védőövek áttörésére. A harcászati áttöréshez valamennyi fegyvernem erőfeszítése szükséges, és a fegyveres küzdelem ezen szakaszában a harckocsikat a gyalogság közvetlen támogatására kell alkalmazni. Az áttörést légierővel támogatott, erős gyorsanmozgó ma­gasabbegységek és légideszantok ütközetbevetésével lehet hadműveleti áttöréssé kifejleszteni.

Mindezek a szovjet fegyveres erők átszervezését és haditechnikai el­látottságának javítását követelték. 1940 közepén újjászervezték a gépe­sített hadtesteket, s ezeked most már nemcsak a siker hadműveleti ki­mélyítésére, hanem a védelem harcászati övének áttörésében való rész­vételre is alkalmazhatták. A hadtest általános szervezete: két harckocsi­éi egy gépesített hadosztály. Sajnos, a Nagy Honvédő Háború kezdetéig az egész Vörös Hadsereg átszervezésével és átfegyverzésével kapcsolatos óriási munkát nem sikerült befejezni.

Ebben az időben jelentek meg a legújabb harckocsi-konstrukciók — a T—34 és a KV harckocsik —, amelyek harcászati-technikai jellem­zőik tekintetében minden más ország harckocsijait felülmúlták. A had­testeknek az új harckocsikkal való ellátásában viszont hibát követtek el. A harckocsikat párhuzamosan, egyidejűleg juttatták el valamennyi had­testhez, s így a Nagy Honvédő Háború kitörésekor egyik hadtest feltöl­tése sem volt teljes. A hadtesteknek volt ugyan nagyszámú, régi típusú harckocsijuk, de azoknak csak kevesebb mint 30%-a volt harcképes. A szovjet katonai felső vezetés, az 1937—38-ban bekövetkezett törés után két évvel — bár elkésve, de — visszatért a páncélos- és gépesített

T—34/85 típusjelű szovjet harckocsi

35