Találatok: 27

333

A páncéloscsapatok harci lehetőségeit a szervezetükbe tartozó harc­

eszközök tulajdonságai határozzák meg. Ezek a nagy hadműveleti és harcászati mozgékonyságban, a hatalmas tűzerőben és a védettségben nyilvánulnak meg. Felsorolt tulajdonságok képessé teszik őket arra, hogy — a szemben álló fél ellentevékenysége esetén is — nagy távol­ságról végrehajtott gyors manőverekkel a kívánt helyen összpontosul­janak, hogy fegyverzetük legkedvezőbb távolságról leadott hatalmas tü- zével és lökőerejükkel megsemmisítő csapást mérjenek az ellenségre, csoportosítását szétdarabolják, szárnyaikat átkarolják, megkerüljék, be­kerítsék, részt vegyenek a megsemmisítésében, és hogy az elért sikere­ket rövid idő alatt továbbfejlesszék.

Elérésük elengedhetetlen feltétele a hadművészet fejlesztése, a meg­felelő szervezeti struktúra létrehozása és a páncéloscsapatok vezetésé­nek, valamint ellátásának megoldása.

A második időszak alapvető célkitűzése — a páncéloscsapatok tovább­fejlesztése mellett — a szárazföldi csapatok túlnyomó többségének harc- és egyéb rendeltetésű páncélozott járművekkel való ellátása. Az ily módon gépesített gyalogság — a lövészek —, valamint a többi fegy­vernem és szakcsapat mozgékonysága elérte a páncéloscsapatokét, tűz­erejűk az előzőekhez viszonyítva a többszörösére emelkedett, s a túl­élőképességük Is megnövekedett. Alkalmassá váltak arra, hogy az atom­fegyverek alkalmazása esetén is megőrizzék harcképességüket, és a pán­céloscsapatokkal, valamint a légierővel együttműködésben feladataikat sikeresen teljesítsék.

A páncélosok fejlődésének ezen a két időszakon belül több olyan fej­lődési szakasz is található, amelyeket a technikai fejlődés, az alkalmazá­sukra és szervezetükre vonatkozó nézetek, az ezek értékét mindennél meggyőzőbben bizonyító haditapasztalatok következtében mérföldkö­veknek tekinthetünk, bár ezek a szakaszok időben mereven nem elha­tárolhatók.

A páncélos harceszközök fejlődése az egyes országokban nem volt tö­retlen. Az ebből származó lemaradások, visszaesések esetenként gazda­sági okokra, máskor helytelen értékelésekre, illetve a hadművészeti koncepciók hibáira vezethetők vissza.

A páncélosok napjainkban és a belátható jövőben is tovább fejlődnek, és szerepüket, jelentőségüket mindaddig megtartják, amíg a mai érte­lemben vett szárazföldi haditevékenységek egyáltalán elképzelhetők.

A páncélosok megjelenése a harcmezön az első világháború idején

A páncéljárművek korai elődei már az ókorban megjelentek a harcok színterén. Időszámításunk előtt két-három évezreddel az asszírok, majd egyiptomiak, később a görögök és rómaiak is alkalmaztak harci jármű­veket azzal a céllal, hogy fegyvereiket az ellenség közelében, a leghatá­sosabb távolságban használják, s ezzel megbontsák az ellenség zárt harc­rendjét. Az azóta eltelt időben mindenkor megvoltak a technikai fejlett­ség színvonalának megfelelő ilyen célú harceszközök, s a támadás és a védelem — a megsemmisítés és a védekezés — váltakozó eredménnyel folyó állandó harcában esetenként alkalmazták is őket.

Továbbfejlesztésük legnagyobb akadályát a mozgatóerő — az emberi és az állati erő — korlátái képezték. Éppen ezért a lőfegyverek feltalá­lása és elterjedése viszonylag hosszú időre lehetetlenné tette az ilyen harceszközök alkalmazását. A lövedékek hatásának ellenálló, vastag ge­rendákból összerótt, kövekkel is védett, kerekeken mozgó, belülről em­beri erővel vagy lovakkal vontatott járművek mozgatása nehézkes volt, s a folyton fejlődő lőfegyverekkel nem vehették fel a versenyt. A kiala­kításukra való törekvés azonban továbbra sem szűnt meg, és olyan láng­elméket is foglalkoztatott, mint Leonardo da Vinci. O egy 1482-ben kelt levelében arról ír, hogy önmozgó páncélozott, felfegyverzett jármű szerkesztésén fáradozik, amely lehetővé tenné az ellenség megtámadá­sát anélkül, hogy az a benne ülőknek árthatna.

Érthető tehát, hogy előbb a James Watt által az 1780-as évek végén a sokoldalúan felhasználható gőzgép, majd a Gottlieb Daimler által 1886-ban megszerkesztett első benzinnel hajtott belsőégésű motor az érdeklődés középpontjába került, és a szakértők igyekeztek az új mozgatóerőt a katonai járműveken felhasználni.

A gőzgéppel hajtott, terepen is mozgó harcjármű megalkotására több figyelemre méltó kísérlet történt. Ezek a járművek elődeikkel szemben haladást mutattak, de a gyakorlatban nem feleltek meg, különösen a nagy súly és talajnyomás, továbbá a kerekes meghajtás tökéletlenségei miatt.

A haditevékenységekben ténylegesen részt vevő első páncélosjármű a páncélvonat volt. A vasutak és a vonatok fejlettsége szinte kínálta, hogy a fegyveres harcokban felhasználják őket. A mai páncélvonatok őspéldá-

Leonardo da Vinci harckocsiterve

nyának az 1870-ben Párizs ostromában részt vett német páncél vonat te-

kinthető; csak nyitott vasúti teherkocsikra felrakott lövegekből állt, és

az ostromban komolyabb szerepe nem is volt.

Jelentőségét mégis felismerték. Nagyrészt ennek tudható be, hogy az

angoloknak máraz 1899-ben kitört búr háború előtt négy páncélvonatuk

volt. Ezek is egy gyenge mozdonnyal vontatott, két vékony páncéllal vé-

dett csukott vasúti kocsiból, valamint elő- és utánfutó kocsiból álltak.

Az elsősorban a vasútvonalak mentén vívott búr háborúban a páncél-

vonatok igen jól beváltak, számuk a háború végére húszra szaporodott.

Az itt szerepelt páncélvonatok tekinthetők az első, mai értelemben vett

páncél jármű veknek.

A páncélvonatok ezután néhány államban már a béke idején is a had-

erő szervezetszerű kötelékeit képezték. így Franciaország, Belgium,

Anglia és Oroszország is rendelkezett páncélvonatokkal. Ezeknek a pán-

célvonatoknak az összeállítása lényegében megegyezett a búr háborús

11