Találatok: 27

333

hatásos tüze ellenére is képes a feldúlt terepen és az akadályokon át­haladva, a mögötte támadó gyalogsággal együtt az állásrendszeren rést vágni, és ezzel a megmerevedett arcvonalakat mozgásba hozni. Ez a harc­eszköz a harckocsi volt, a háború gépi korszakának egyik legfejlettebb harci eszköze.

A harckocsi megalkotását a tudomány és a technika viszonylag magas színvonala, a teljesítőképes ipar, a fejlett gépipar és fegyvergyártó ipar, valamint a harckocsi fontosabb részegységeinek — a lánctalpas futómű­nek, elsősorban pedig a robbanómotornak — a feltalálása és megépítése tette lehetővé. Kifejlesztését és alkalmazását nagymértékben meggyorsí­totta az a körülmény, hogy az egyes országok vezető katonai körei ezen harceszköz harcászati, sőt hadműveleti jelentőségét rövid idő alatt fel­ismerték.

A harckocsi létrehozásának a gondolata a háború folyamán először 1914-ben az angoloknál merült fel, a páncélgépkocsi-alakulatoknál szol­gáló tengerésztisztek körében. A gondolat megvalósítását az 1914-es év keserű tapasztalatai nyomán Churchill is felkarolta. Később az angoloktól függetlenül a franciák is foglalkoztak a harckocsi megépítésének tervé­vel, s az orosz szakemberek sem maradtak a nyugati szövetségesek mö­gött. A cári Oroszország vezető katonai köreinek rövidlátása és maradi- sága, az ország gazdasági elmaradottsága, iparának a nyugattól való füg­gősége az orosz harckocsitervek megvalósulásának kerékkötői lettek. A központi hatalmak katonai szakemberei is csak későn ismerték fel a harckocsi jelentőségét.

A haditevékenységekben részt vett első harckocsit az angolok állítot­ták elő; a Mark—I (Mk—I) jelzést kapta. Az Mk—I harckocsi páncélzata 12 mm-es páncéllemez volt, fegyverzetét két 57 mm-es ágyú és négy, illetve hat géppuska alkotta, 6 km/h sebességgel haladt, kezelőinek száma 8 fő, súlya 28—30 t, fajlagos talajnyomása 1,2 kg/cm² volt. A motor 105 LE teljesítményt adott, a hatósugara 29 km volt.

A harckocsinak 1916. február 2-án végrehajtott kipróbálása sikeres volt, és Lloyd George, a kormány tagja, a hadiszerügyek irányítója elren­delte azonnali gyártását. Titoktartás céljából ebben az időben kapta a harckocsi a „tank” (tartály) fedőnevet.

Az angolok első harckocsijai már 1916 szeptemberében a Somme folyó menti csatákban átestek a tűzkeresztségen. Bár bevetésük nem hozta 14 meg a várt sikert, igen jó tapasztalatokkal szolgált. Ezek első sorában

állt, hogy a harckocsik sebességét növelni, talajnyomásukat pedig csök­kenteni kell. A haditevékenységek során szerzett tapasztalatok alapján az angolok az 1916-tól 1918-ig terjedő években az Mk—l-től Mk—IX-ig számozott harckocsitípusokat fejlesztették ki; valamennyi az első angol harckocsi módosított változata volt.

A fejlesztés egyik eredményeként 1917-ben elkészült a Médium Whippet (MKA) jelű harckocsi 14 mm-es páncélzattal és 3 géppuskával; sebessége 13,5 km/h, kezelőinek száma 3 fő, súlya 14 t, fajlagos talaj­nyomása 0,95 kg/cm² volt.

Az Mk—IX jelzésű harckocsit gyalogság szállítására építették, és egy­két géppuskán kívül 50 harcos befogadását tette lehetővé. A harckocsi még a háború végén elkészült, de alkalmazására már nem volt idő.

Az első világháborús angol harckocsik műszakilag korántsem voltak tökéletesek. Romboid alak, nem forgatható torony, külső burkolattal ellátott lánctalp, rugózatlan test — ezek a főbb jellemzői. Az új formájú, rugózott és forgótornyos harckocsik gyártására csak később tértek át.

A franciák az angoloktól függetlenül — kísérleteikről mit sem tudva — szintén foglalkoztak a harckocsi megépítésének tervével. A főpa­rancsnokság Estienne francia tüzér ezredes kezdeményezésére 1916. feb­ruár végén 400 db, november végéig szállítandó harckocsi gyártására adott megrendelést a Schneider-gyárnak. Ezzel párhuzamosan a fegyver­zeti minisztérium a St. Chamond-gyárnál rendelt 400 db harckocsit. A külön-külön folyó munka azt eredményezte, hogy egyik gyártmány sem felelt meg a követelményeknek. így a francia harckocsikat — külö­nösen a St. Chamond harckocsik hibái miatt — a szövetségesek csak az 1917 tavaszán meginduló offenzívában alkalmazták. Első bevetésük az Aisne folyó menti csatában, 1917. április 16-án Berry-aux-Bacnál kudarc­cal járt. A harckocsik támadásának elhárítására alaposan felkészült néme­tek a 124 támadó harckocsi közül 66 darabot, a harckocsik 53%-át tették harcképtelenné. Ez a veszteség a francia vezetést arról győzte meg, hogy a nehéz harckocsik mellett gyors, kis súlyú, kis célfelületet mutató harc­kocsikra is szükség van, és nagy tömegben kell bevetni őket. így jött létre az első könnyű, a híres 6,5 t-ás Renault harckocsi, amelyet már 1917-ben gyártottak. A csapatoknál történő rendszeresítésük azonban még hosszabb időt vett igénybe.

A francia harckocsik külsőleg lényegesen eltértek angol társaiktól. Mind a 13,5 t-ás Schneider, mind a 24 t-ás St. Chamond harckocsi lánc-

„St. Chamond’’ francia harckocsi (1917)

talpai a harckocsitest oldalán forogtak, s a test spirálrugókon függött. A rugózás tompította a mozgás közben fellépő lökéseket, a harckocsi nagyobb sebességgel haladhatott, s a kezelők tevékenységét is meg­könnyítette. A Renault harckocsi valamennyi elődjénél tökéletesebb volt: páncélzata 16—22 mm-es volt, fegyverzete egy 37 mm-es ágyú­ból és egy géppuskából állt, mozgási sebessége 9 km/h, kezelőinek száma 2 fő volt. Ehhez a harckocsihoz építettek első ízben a fegyverzetet magába foglaló tornyot.

Az Amerikai Egyesült Államokban 1917-ben kezdték meg a harckocsi­gyártást. Kezdetben —saját motorjaik fel használásával — lemásolták az angol és francia harckocsikat. 1918-ban készült el az első saját tervezésű kis harckocsi, a Ford-gyár 3 t-ás, 2 fős, egy géppuskával felszerelt harckocsija. Az amerikai harckocsik az első világháborúban már nem vettek részt.

A harckocsigyártás az angol és a francia gépipart az első világháború

éveiben nagymértékben igénybe vette. Ezért volt nagy jelentőségű a

szövetségesek közötti együttműködés. Ezen belül egyes típusoknál az

amerikaiak gyártották a motort és a futószerkezetet, az angolok a pán-

célzatot és a fegyvereket, s a harckocsikat Franciaországban szerelték

össze,

A németek csak későn ismerték fel a harckocsik jelentőségét. Ez rész-

ben azzal magyarázható, hogy a kis kötelékekben alkalmazott angol és

francia harckocsik elhárítását gyorsan meg tudták szervezni, s bevetésük

csak helyi sikereket eredményezett. Ez az oka annak, hogy a harckocsik-

ban nem láttak súlyos veszélyt. Ezen túlmenően a német ipart rendkívül

igénybe vette a tengeralattjárók és a repülőgépek gyártása, s ez utób-

biak jelentőségét a harckocsikénál fontosabbnak ítélték.

A harckocsik kísérleti célokra történő előállítását 1916 végén rendel-

ték el, a munka azonban csak lassan haladt. Az első német harckocsit

1917 májusában mutatták be, de a hadsereg csak 1918 elején kapott

A7V típusú, hazai gyártmányú harckocsikat. Közülük négyet — 5 db

zsákmányolt és felújított Mk—IV harckocsival együtt — 1918. már-

cius 21-én St. Quentinnél alkalmazták. A német harckocsi merőben el-

tért angol és francia társaitól. Jellemző adatai: 15—30 mm-es páncélzat,

1 db 57 mm-es ágyú és 6 db géppuska, 9—10 km/h sebesség, 18 fő kezelő,

33 t súly.

Ebben az időben a német hadvezetés már kellően értékelte a harc-

kocsik jelentőségét. Lázas munkájuk eredményeként különböző szerke-

zeti megoldású harckocsikat építettek. Ilyenek voltak a 45 mm-es pán-

célzaté 44t-ás A7VY jelzésű, a 30 mm-es páncélzaté 150 t-ás K jelzésű,

valamint egy 9 t-ás könnyű harckocsi. Harcbavetésükre — mivel a háború

véget ért — már nem került sor.

A német harckocsikat a versailles-i békeszerződés értelmében meg-

semmisítették, illetve át kellett adniuk őket más országok hadseregei-

nek.

Az első világháború éveiben (Krüger adatai szerint) Nagy-Britanniá-

ban 2636, Franciaországban 5150, Németországban 60—80 darab harc-

kocsi készült. Hogy viszonylagos nagy tömegű megjelenésük mégsem

hozott hadműveleti sikert, annak elsősorban harckocsitechnikai és al-

kalmazási okai voltak. Értékelésükkor mégis megállapítható, hogy a há-

ború alatt nagyot fejlődtek, és harcászati méretekben jelentős szerep-

15

hez jutottak. A hadműveleti művészetet új problémák megoldására késztették.

A technikai hiányosságok közül — főleg az első harckocsiknál — a leg­jelentősebbek a csekély mozgási sebesség, a nagy fajlagos talajnyomás, valamint a nem megbízható működés. A kis sebességgel mozgó, önma­gát fedezni nem tudó harckocsikat a védő jól kiépített állásaiból köny- nyen megsemmisíthette, a harckocsik a nagy fajlagos talajnyomás követ­keztében a puha, laza talajon elakadtak. Az üzembiztosság hiánya miatt a rendelkezésre álló harckocsik egy része nem volt bevethető, a beve­tettek közül pedig több kocsi mozgásképtelenné vált. Mindehhez járult a harckocsi-elhárítás hatékonyságának gyors fejlődése, amellyel szemben a harckocsik csak nehezen vehették fel a versenyt.

Az első világháborús harckocsik másik hátrányos tulajdonsága az volt, hogy a kis harcászati mozgékonyság mellett a hadműveleti mozgékony­ságuk teljesen hiányzott. A lánctalpak az utakat rendkívüli mértékben igénybe vették, s eközben a lánctalp maga is erősen elhasználódott. A nehéz és a közepes harckocsikat vasúton, a könnyűeket különleges gépkocsikon szállították az alkalmazási területre, ahonnan már csak rö­vid menetet végezhettek a megindulási körletig. Ezért egy-egy harc­kocsitámadás előkészítése sok és módszeres munkát igényelt — jelentős időráfordítás és nagy anyagi áldozat mellett.

Ezek a felismerések indították el a harckocsik általános fejlődését, amely a különböző harckocsitípusok kialakításához vezetett.

A következtetések megvonása érdekében célszerű, ha a harckocsik első bevetésétől a cambrai-i csatával befejeződő időszak eredményeit, továbbá az amiens-i csata lefolyását és eredményeit vesszük szemügyre.

A szövetségesek 1916 nyarán, hosszú előkészítés után kísérletet tet­tek arra, hogy a németek védelmét a Somme folyónál áttörjék. A táma­dás a gondos előkészítés és az eddig kifejlesztett valamennyi leghatáso­sabb harceszköz (harcgázok, lángszórók, aknavetők stb.) alkalmazása ellenére is hamarosan kifulladt. A hatalmas veszteségeket szenvedett támadók a két hónapig tartó harcok eredményeként mindössze 3—8 km- re hatoltak be a németek védőállásaiba. A véres, sikertelen rohamok erősen csökkentették az angol katonák erkölcsi erejét. Ennek, valamint a keleti hadszíntéren zajló események hatására az angol kormány úgy döntött, hogy feladva azt a tervét, amely szerint 1917-ben harckocsik 16 tömeges bevetésével vívja ki az átütő sikert, a már elkészült 50 db

Mk—I típusú harckocsit a Somme menti harcokban részt vevő csapatok rendelkezésére bocsátotta.

Az 1916. szeptember 10-én rendeltetési helyükre érkező harckocsik feladatául szabták, hogy a gyalogság előtt támadva gázolják le az ellenség akadályrendszerét, küzdjék le tűzrendszerét — elsősorban géppuska­fészkeit —, és törjék át a németek védelmét.

A harckocsiknak igen nehéz körülmények között kellett feladatukat megoldaniuk. Egy teljes éjszakára volt szükség ahhoz, hogy a sötétben, a sáros, gránáttölcsérekkel teli terepen elfoglalják megindulási állásai­kat; ide már csak 32 db harckocsi érkezett be. A többi az előrevonás alatt a sárban elakadt, vagy üzemképtelenné vált. A kezelők az előrevo­nás folyamán alaposan kimerültek. Ilyen előzmények után indultak ro­hamra a háborúk történetében először a harckocsik, hogy fordulatot hozzanak a harcok menetében.

A harckocsik a gyalogság rohamát öt perccel megelőzve, erős tüzér­ségi fedezet mellett, a hajnali pirkadáskor kezdték meg támadásukat. A nagy zajjal és csikorgással, füstölve, ellenállhatatlanul előremozgó harc­kocsik szétszaggatták a drótakadályokat, széttaposták a tüzelőállásokat és a fedezékeket, rémületbe ejtették a németeket, akik futásnak eredtek vagy megadták magukat. A harckocsik visszaadták az angol katonák harci kedvét, utat nyitottak a gyalogságnak, s öt óra leforgása alatt 10 km széles arcvonalszakaszon 4—5 km-t nyomultak előre anélkül, hogy komoly veszteséget szenvedtek volna. Ez olyan eredmény volt, amelyhez ezelőtt sok ezer emberélet feláldozása mellett hetekre, hatal­mas mennyiségű tüzérségi lövedékre volt szükség. A siker azonban még­sem volt teljes, mert a németek védelmét nem tudták áttörni. A 32 harc­kocsiból csak 18 vett részt mindvégig a rohamban, négy aknatölcsérben rekedt, a többi technikailag mondta fel a szolgálatot.

Világossá vált, hogy az akkori harckocsik csak viszonylag szilárd tala­jon képesek mozogni, a kezelőknek több gyakorlatra van szükségük s a harckocsik tökéletesebb hajtószerkezetet igényelnek. A meglépéstől várt átütő siker egyelőre elmaradt, de a harckocsik jelentősége és harci alkalmazhatósága nyilvánvalóvá vált. Ezt jól bizonyítja, hogy a csata után az angol ipar 1000 harckocsi gyártására kapott megrendelést.

Az angolok 1916 őszén még két alkalommal, 1917 őszéig pedig az an­golok és a franciák is több ízben indítottak harckocsikkal támadást. A tá­madások eredményei azonban nem igazolták a harckocsik csatadöntő

szerepét. Az angolok július 31-én Ypernnél indított nagy támadása pedig alaposan megingatta a harckocsikba vetett hitet. A támadásban részt vevő 216 harckocsiból 100 vált mozgásképtelenné, illetve semmisült meg. A nagy veszteség elsődleges oka, hogy a harckocsikat mocsaras terepen alkalmazták, továbbá, hogy előremozgásukkor a németek harc­gázokat és repülőgépeket vetettek be ellenük, a rohamnál pedig erős páncélelhárításba ütköztek.

Az 1917 őszéig tartó bevetések sikertelenségének okai közt említ­hető, hogy a harckocsikat többnyire helyi jelentőségű feladatok érdeké­ben vetették be, és még ha egyidejűleg nagyobb számban is, csak kis kö­telékenként alkalmazták őket. A harckocsikat a gyalogság különleges harceszközeként kezelték, amelyeknek a gyalogsággal szorosan együtt­működve azt támogatniuk kell, s végül, hogy sok esetben működésükre nem kedvező terepen vetették be őket.

A legtöbb veszteséget a kis kötelékenként! alkalmazás okozta. Az ilyen, néhány harckocsiból és gyalogosalegységekből alkalomszerűen összeállított kötelékek magukra vonták az ellenség összpontosított tü- zét, s ennek következtében mind a harckocsik, mind az őket követő gyalogság súlyos veszteséget szenvedett. A gyalogsággal szoros együtt­működésben végrehajtott támadás harceljárásának lényege a következő volt. A harckocsik, különböző leplező tevékenységek alkalmazásával, a lehető legjobban felzárkóztak a rohamra készülő gyalogság mögé. A ro­ham — tüzérségi előkészítés után vagy anélkül indult meg. A harckocsik rést nyitottak a peremvonal előtti akadályrendszereken, a gyalogság pe­dig a helyzet szerint a harckocsikkal együtt vagy azok után tört be, és megkezdődött a védelem leküzdésére irányuló harc. Ez abból állt, hogy az egyes harckocsikat követő gyalogosraj vagy -szakasz a harckocsit pajzsként szorosan követve és annak tűztámogatását kihasználva egy­más után támadta meg és küzdötte le az ellenálló fészkeket. Ez mind­addig így folyt, amíg a támadási célt elérték, vagy amíg a harckocsi harc­képtelenné nem vált. Ez utóbbi esetben a gyalogság egyedül folytatta az átküzdést. A harckocsik — még ha sebességük meg is engedte — nem távolodhattak el a gyalogságtól, így a rájuk zúduló tűz a gyalogságot is sújtotta. Az ilyen harceljárás megkövetelte, hogy a támadás megszerve­zése során aprólékos pontossággal meghatározzák a harckocsik és a gya­logosok feladatát és együttműködését.

A harckocsik ilyen alkalmazása tehát nem hozott eredményt. Mind az

angolok, mind a franciák belátták, hogy a kis csoportokban, kis számban

és alkalomszerűen összeállított kötelékekben a harckocsikat nem lehet

alkalmazni.

A harckocsik sikeres bevetésében a döntő fordulat az 1917. novem-

ber 20. és december 2. között vívott cambrai-i csata volt. Itt tömegesen,

a döntés kierőszakolása érdekében vetették be őket. A harckocsi hívei-

nek sikerült a legfelsőbb hadvezetésnél elérniük, hogy ebben a csatában

a harckocsikat nagy kötelékekben, százával vessék be, és hogy az ellen-

ség tüzének megosztása, szétforgácsolása érdekében széles arcvonalon,

mélységben tagolva alkalmazzák őket. Helyesen használták fel azokat a

tapasztalatokat is, amelyek szerint a harckocsik nem nélkülözhetik a

légi támogatást, és hogy a gyalogság, ha magára marad, nem képes a

harckocsik által elért sikert kiaknázni.

Az áttörés végrehajtására kijelölt 2. angol hadsereg két gyaloghadtest-

ből (hat gyaloghadosztály), egy harckocsihadtestből (három harckocsi-

dandár összesen 378 hk.-val) és egy lovashadtestből (három lovasdandár)

állt. Feladatul kapta, hogy kb. 15 km-es szakaszon törje át az ellenség vé-

delmét, majd a Schelde folyón Cambrai-val szemben átkelve fedezze az

északi irányú támadást.

A hadsereg feladatát egylépcsős hadműveleti felépítésben hajtotta

végre, a gyalogságot és a harckocsikat 1160 db löveg és aknavető tűz-

hengerrel, továbbá ezer repülőgép támogatta. Tüzérségi előkészítés

nem volt, a lovashadtestet a gyalogság és a harckocsik után, a siker ki-

fejlesztésére tervezték ütközetbe vetni. Itt jegyezzük meg, hogy a harc-

kocsihadtest vezérkari főnöke J. F. C. Fuller őrnagy volt.

A hadtestek egy, a hadosztályok két lépcsőben támadtak. Az első lép-

csőben 204, a másodikban 138 harckocsi támadott a gyalogdandárok alá-

rendeltségében, a többiből (36 db) tartalékot képeztek. A támadásban

végül is 362 harckocsi vett részt. Ez arcvonal-kilométerenként 32 db

harckocsit jelentett. A gyalogság harcrendje az ún. csoportos harcrend:

nem összefüggő lánc, hanem egy-két raj a harckocsik és a kísérő lövegek

köré csoportosulva támadott, s csak akkor bontakoztak szét, ha roha-

mozni kellett.

A támadást részletesen megtervezték, és a csapatokat alaposan felké-

szítették feladataik végrehajtására. A harckocsik sikere elsősorban attól

függött, hogy ká>ések-e az akadály- és az árokrendszert leküzdeni, és

17

lehetővé válik-e az ellenség páncélelhárításának semlegesítése; ezekre külön eljárást dolgoztak ki.

A több mint hat méter széles árkok leküzdéséhez a harckocsikat fa- dorongkötegekkel szerelték fel. ezeket áthaladás előtt az árok aljába dobták. Mivel nem egyetlen árkot, hanem ezek sorozatát kellett leküz­deni, és a harckocsik csak egyetlen ilyen segédeszközt tudtak magukkal vinni, meglehetősen bonyolult manőverezésre volt szükség.

Ez az eljárás rendkívül nehézkes volt, mégis meglépést lehetett vele elérni.

A páncélelhárítás bénítását mesterséges ködfejlesztéssel oldották meg. A megindulási körlet elhagyását ködfüggönnyel rejtették, hogy az ellen­ség tüzérségét megakadályozzák a közvetlen irányzásban.

A harckocsik tervezett tevékenységére a terep megfelelt. Egyedül a Schelde folyó képezett akadályt, amelyen át csak néhány átkelőhely ve­zetett.

Az angol harckocsik a támadási sáv teljes szélességében november 20-án 6 óra 10 perckor indultak rohamra. Néhány perc múlva a tüzér­ség is megnyitotta tüzét, hogy a harckocsik és a gyalogság rohamát támo­gassa.

A harckocsik tömeges támadása a németeket teljesen váratlanul érte. A kezdetben mesterséges köd oltalma alatt előnyomuló harckocsik a német tüzérség és gyalogság zárótüze ellenére feltartóztathatatlanul kúsztak előre. A Siegfried-állás árkai és a mély drótakadályok a harc­kocsik számára csak csekély akadályt képeztek. A harckocsik ügyesen követve a németek árkainak vonalát, ágyú- és géppuskatüzükkel fede­zékeibe kergették a német gyalogságot, majd az óvóhelyek lejáratánál elhelyezkedve, azokat mindaddig tűz alatt tartották, amíg a harckocsikat követő gyalogság megadásra nem kényszerítette őket. A harckocsikkal együttműködő repülők alacsonyan szállva, a harckocsik tüzétől megfé­lemlített és az árokrendszerek sarkaiban összetömörült német csopor­tokra mérték csapásaikat.

A németek csak néhány óra múlva tértek magukhoz, és különösen a szárnyakon elkeseredett ellenállást tanúsítottak. Déli 12 órára az ango­lok 7—8 kilométert nyomultak előre, áttörték a németek első és máso­dik állását, vagyis néhány óra alatt nagyobb sikert értek el, mint az előző hadműveletek hónapokig tartó véres gyalogosrohamai. A harmadik 18 állásnál azonban a támadókat erős tűz fogadta, a gyalogság lemaradt a

harckocsiktól, és mert tartalék nem állt rendelkezésre, a támadás el­akadt. Az áttörésbe a lovashadtestet sem sikerült bevetni, mert le­maradt. ‘

A következő napon az angolok a támadás felújításával kísérleteztek, de az előző napon elszenvedett veszteségek következtében a támadás sike­réhez szükséges erők már nem álltak rendelkezésükre. A németek az áttörés szakaszán keletkezett rés betömésére új erőket csoportosítottak át, az angolokat fokozatosan visszaszorították, és lényegében visszafog­lalták eredeti állásaikat.

A cambrai-i harcokban ténylegesen részt vevő 362 db harckocsi közül a németek 71-et kilőttek, illetve elakadtak, utóbbiak a németek kezébe kerültek.

A cambrai-i támadás, az elért eredmények mellett sem hozott had­műveleti sikert. Tapasztalatainak azonban komoly hatása volt a háború további harcaira, annak ellenére, hogy egy részük ebben a háborúban már nem volt hasznosítható, és hogy ez a csata olyan tapasztalatokkal is szolgált, amelyeket akkor nem ismertek fel.

A cambrai-i csata eredményei következtében kezdett megerősödni az a vélemény, hogy a harckocsik alkalmazásának a szárazföldi harcok­ban, hadműveletekben döntő jelentősége van, s hogy a mélyen lépcső­zött állásrendszer áttörésének nélkülözhetetlen eszközei. Sikeres tevé­kenységük további fontos feltétele a többi fegyvernemmel, főleg a gya­logsággal, a tüzérséggel és a repülőkkel való szoros együttműködés. A gyors áttöréshez azonban gyors harckocsik szükségesek. Emellett a harckocsikkal olyan lövészcsapatoknak kell együttműködniük, amelyek képesek a harckocsikat követni, segítik őket a terepakadályok leküzdé­sében, az ellenség ellenállásának megtörésében, és birtokba veszik a harckocsik által elfoglalt terepszakaszokat. (Az angolokat ezen felisme­rés vezette az Mk—IX harckocsi megépítéséhez.) Az ellenálló támpon­tok birtokbavétele ugyanis sok időt vesz igénybe, feleslegesen leköti a harckocsikat, amelyeknek elsőrendű feladata a gyors előretörés.

A harckocsik jelentőségének elismerését mutatta, hogy a cambrai-i csatánál tulajdonképpen a harckocsik oldották meg a feladatokat, igaz, a gyalogsággal szoros együttműködésben. Olyan elv alakult ki, hogy harckocsikkal végrehajtott támadásnál a főszerep a harckocsiké, így a többi fegyvernemnek a harckocsikhoz kell igazodniuk. Ezzel szemben állt az a tény, hogy a harckocsiknak tulajdonképpen nem volt saját har-

cászatuk. Ebben a csatában nem harckocsi kötelékek harcoltak, hanem egymás mellett és mögött haladó, a gyalogsággal együtt lassan előre­gördülő, a gyalogság harcát segítő páncélozott tűzfegyverek.

Most tekintsük át röviden, milyen szerepet töltöttek be a harckocsik a védelmi hadműveletekben.

Az antanthatalmak 1918. évi tavaszi védelmi hadműveletei során a gyalogsággal együttműködő harckocsik ellenlökéseinek, ellencsapásai­nak jelentős szerepük volt. Eredményesnek bizonyult az az eljárás, hogy rövid, heves tüzérségi előkészítés után a harckocsik a gyalogság harc­rendjén keresztül, a részükre szabadon hagyott hézagokon át rohamra indultak, s a gyalogsággal együtt birtokba vették a célul kijelölt terep­szakaszt. Itt a gyalogság védelemre rendezkedett be, s a harckocsikat többnyire megindulási körletükbe vonták vissza. Megjegyezzük, hogy a harckocsikat ebben az időben már védelemben is alkalmazták, pl. pán­célozott tűzfészekként a páncélelhárítás megerősítésére.

Az év első felének német sikerei után a harckocsik komoly szerepet töltöttek be az antant 1918. június közepén kezdődő ellentámadásában. A harckocsik alkalmazása szempontjából különösen jelentős az amiens-i hadművelet, amelynek első napját — 1918. augusztus 8-át — maga a német hadvezetés nevezte el a németek „fekete napjá”-nak. Ebben a hadműveletben a 4. angol és az 1. francia hadsereg vett részt.

A 4. angol hadsereg a főcsapás irányában 15 km szélességben támadott, tizenegy gyalog-, három lovashadosztállyal, 472 harckocsival, kétlépcsős hadműveleti felépítésben. Az első lépcsőben levő hadosztályok összesen 192 nehéz, a második lépcsőben levő három hadosztály 136 nehéz és 108 könnyű harckocsi megerősítést kapott. Hadseregtartalék 36 harc­kocsi (egy zászlóalj) volt. Tüzérségi előkészítést nem terveztek, a tüzér­ségi támogatást 2000 löveg és aknavető, a légi támogatást 400 repülőgép végezte. A másodrendű irányban 12 km-es sávszélességben az 1. francia hadsereg támadott hét hadosztállyal, 90 harckocsival, 600 löveggel és 60 repülőgéppel.

A harckocsik alkalmazása szempontjából ez a hadművelet sokban ha­sonlított a cambrai-ihez, eredményeiben azonban felülmúlta azt. A harc­kocsikat zászlóaljanként gyalogos- és lovashadosztályoknak rendelték alá, és tevékenységüket a cambrai-i csatához hasonló módon szervezték meg. Oka, hogy a harckocsik harceljárását meghatározó két döntő té­nyező az előző csatához képest nem változott: itt is állásvédelem ellen,

lényegében ugyanolyan tulajdonságú harckocsik támadtak. Ez pedig — a gyalogsággal történő legszorosabb együttműködés mellett — a harckocsik feladatainak szűk határok közötti megszabását követelte.

Az augusztus 8-án hajnali 4 órakor meginduló támadás — elsősorban a harckocsik tömeges és helyes alkalmazása következtében — hatalmas sikerrel járt. A szövetségesek két óra alatt 16 ezer foglyot ejtettek, és több mint 200 löveget zsákmányoltak. Estére az angol csapatok 11 km-t nyomultak előre, és teljesen áttörték a németek védelmét. A németek vesztesége 27 ezer ember és kb. 400 löveg. A támadásban részt vevő harckocsikból mintegy 100 db (22%) vált harcképtelenné. A kép teljessé tételéhez tartozik, hogy a 4. angol hadseregnek a hadműveletek ötödik napján már csak hat harcképes harckocsija volt.

A harckocsik minden várakozást felülmúló sikert arattak. Sikerükhöz jelentősen hozzájárult a repülők beavatkozása a földi harcokba. Ez utób­biak zavarták a német hadtáp munkáját, akadályozták az utánpótlás előrevonását és a tartalékok bevetését, lefogták az ellenség ütegeit, a

Mark-V típusú angol harckocsi (1918)

ro
1 cw			r 1		/’-w
					r ■ • * ■
			-i» 1

19

megszállt terepszakaszokat ködfejlesztéssel álcázták, folyamatosan figye­lemmel kísérték és jelentették a támadás térnyerését.

Az amiens-i csatában a szövetségeseknek mintegy 16 db páncélgépko­csija is hatékony harceszköznek bizonyult. A páncélgépkocsik, amint lehetővé vált, az utakon gyorsan előretörtek, mozgékonyságukkal és tü­zűkkel az ellenség mélységében zavart keltettek. Szétugrasztottak egy hadtesttörzset, és fontos okmányokat szereztek meg, veszteségeket okoztak a pihenő tartalékoknak és a visszavonuló csapatoknak. Tevé­kenységük fokozta a támadás sikerét.

A németek 1918 márciusától kezdve mind a tavaszi támadó, mind pe­dig a nyár közepén kezdődő elhárító hadműveleteik során több esetben alkalmaztak harckocsikat. A bevetett harckocsik jórészt az angoloktól zsákmányolt és felújított harckocsik voltak. (Az 1918. május 21-i táma­dásukat pl. 20 db Mk—IV harckocsival támogatták.) Az egy-egy alkalom-

Fiat-2000B típusú olasz harckocsi (1918)

20

mai bevetett harckocsik száma azonban csupán két esetben érte el a húszat. Alkalmazásuk a hadművészet fejlődését befolyásoló tanulságokat nem hozott.

Az első világháború végével a páncélosok, elsősorban a harckocsik technikai fejlődésük és alkalmazásuk egyik fontos mérföldkövéhez ér­keztek. A harcmezőn 1916-ban megjelenő, alapjaiban primitív, sokak által lebecsült harckocsi a továbbiak során az antanthatalmak minden jelentősebb tevékenységének részese lett, és kimenetelükben fontos szerepet töltött be. A harckocsik ekkor gyors fejlődésnek indultak.

A páncélos harcjárművek alkalmazása több nagy jelentőségű technikai, szervezési, hadművészeti, ellátási, vezetési problémát is felvetett. Közü­lük egyeseket szükségszerű mértékben a háború folyamán megoldot­tak, de nagyobb részük kimunkálása a jövőre várt. Megjelenésük életre hívta a páncélelhárítást, amely versenyre kelt a páncélosokkal.

Összegezve; a harckocsik az első világháború legégetőbb problémáját, a védelem harcászati mélységének áttörését megoldották. Alkalmazásuk megkövetelte a harckocsik, a gyalogság, a tüzérség, a műszakiak szoros együttműködését.

A harckocsik sikere és fejlődőképessége előrevetítette a védelem tel­jes mélysége áttörésének és a manőverező harctevékenységek megvaló­sításának lehetőségét.

Páncélosok Szovjet-Oroszország polgárháborúja és a külföldi katonai intervenció időszakában

A páncélosok és alkalmazásuk fejlődésének egyik fontos szakasza az 1918—20. évi orosz polgárháború és a külföldi katonai intervenció idő­szaka. Ennek folyamán a páncélosokat merőben más körülmények kö­zött és más módon alkalmazták, mint pl. az első világháború nyugati hadszínterén. A polgárháború hadicselekményeit az óriási kiterjedések, az összefüggő arcvonal hiánya, egyes irányokban, nagy mélységben, első­sorban a közlekedési vonalak mentén vívott tevékenységek, a nagyfokú manőverezés mellett a szemben álló felek páncélos harceszközeinek kor­látozott volta, valamint a lovasság tömeges alkalmazása jellemezte. A ha­ditevékenységeket nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy a Vörös Hadsereget a polgárháború kitörése után, 1918 januárjától kezdve kel-

A „Lenin” harckocsi (1920)

lett megszervezni, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy a régi hadsereg a

szovjethatalmat nem képes megvédeni. A minden oldalról körülzárt

fiatal szovjetállam csupán saját szűkös erőforrásaira támaszkodhatott, a

fehérgárdisták viszont az imperialisták és az ország területére behatolt

intervenciósok sokoldalú — fegyvereket és harceszközöket is magában

foglaló — segítségét élvezték. Táborukat a kozákság és a cári hadsereg

tisztjeinek jelentős része erősítette.

A polgárháború kezdetén a haditevékenységek elszigetelten, egyes

körzetekben folytak, és a nagy ellenforradalmi gócok felszámolására ki-

küldött katonai és tengerészosztagok egy részét páncélvonatok és pán-

célgépkocsik is támogatták.

Az antant intervenciósok 1918 tavaszán bontakoztatták ki támadásai-

kat. Murmanszkban, Arhangelszkban, Vlagyivosztokban amerikai, angol,

francia, japán intervenciós csapatok szálltak partra. Céljaik elérésére

felhasználták a jól felfegyverzett csehszlovák hadtestet is.

1918 novemberében lényeges változások következtek be. Az an-

tant—német fegyverszünet és a németországi forradalom a szovjet-

hatalom részére lehetővé tette a németek által 1918 tavaszán és nyarán

megszállt területek felszabadítását. De ugyanakkor az is lehetővé vált,

hogy az antant, befejezve az első világháborút, nagy létszámú csapatokat,

fegyverzetet — köztük harckocsikat, páncélgépkocsikat — és más hadi-

anyagokat szállítson Oroszország különböző területeire, s megkezdje a

nyílt intervenciót.

Az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen, a Nagy Októberi Szocia-

lista Forradalom vívmányainak védelmére felkelt az egész szovjet nép.

A Lenin vezette kommunista párt kezdeményezésére és segítségével a

nagy ínségben szenvedő, súlyos nehézségekkel küzdő ország hadseregét

ellátta a szükséges felszereléssel, közöttük páncélgépkocsikkal, páncél-

vonatokkal, később harckocsikkal is. –

A Népbiztosok Tanácsa 1918 januárjában törvényerőre emelte a Vö-

rös Hadsereg megalakítására vonatkozó nyilatkozatot. Röviddel ezután

a hadügyi népbiztosság rendeletére megalakult a páncélosegységeket

közvetlen irányító szerv, a Centrobrony. A párt és a kormány erőfeszí-

tésének eredményekéntsikerült a Vörös Hadsereget jelentősen megerő-

síteni és páncélosegységekkel is kiegészíteni.

A páncélososztagok megalakítását 1918 elején kezdték meg. A szovjet

hadsereg állományába már ez év októberében 23 páncélvonat és 37 pán-

21

célososztag (összesen 150 páncélgépkocsi) tartozott; 1920-ban pedig 103 páncélvonatot és 52 páncélososztagot állítottak fel. A megrongáló­dott, harcképtelenné vált páncélos járműveket a szovjet munkások óriási erőfeszítések közepette a legrövidebb idő alatt helyreállítot­ták.

Egy-egy páncélososztag állománya mintegy száz főt tett ki, felszere­lését pedig rendszerint 4 páncélgépkocsi, 3—4 motorkerékpár, 4 gép­kocsi és javítóeszközök képezték. A páncélgépkocsik közül hármat gép­puskával, egyet ágyúval szereltek fel.

Caricin védelménél 1918 őszén első alkalommal egyesítettek több páncélososztagot önálló páncélososzlopba. Ezzel kirajzolódtak a páncé­loscsapatok önálló alkalmazásának lehetőségei.

A páncélososztagok és a páncélvonatok a harcokban fontos szerepet töltöttek be. Lövész- és lovashadosztályokhoz osztották be őket, s ezek­nek nemcsak a harci erejét növelték, hanem erkölcsi állapotukat is elő­nyösen befolyásolták.

Mivel mind az ellenség lovassága, mind a vörös lovasság a sikert fő­képpen a vasútvonalak sávjában kereste, széleskörűen alkalmazták a páncélvonatokat. A vasútvonalaktól távol pedig mindkét fél igyekezett páncélgépkocsijait is harcba vetni, harckocsik birtokában pedig azokat is bevetették.

A páncélgépkocsik és páncélvonatok fontos szerepét bizonyítja, hogy az 1919 novemberében felállított 1. lovashadsereg szervezetének is ré­szét képezték. Ez a páncélososztag páncélgépkocsikkal és géppuskákkal felszerelt gépkocsikkal, egyes esetekben páncélvonattal is rendelkezett.

Az első világháború befejezése után az antant nyílt katonai interven­ciója és a fehérgárdisták harci ereje megerősítése érdekében a Fekete­tenger északi partvidékén 86 angol és 12 francia harckocsit tett partra. Ezeket főképpen Gyenyikin, majd Vrangel csapatainak megerősítésére al­kalmazták. Északnyugaton a Balti-tenger kikötőiben Jugyenics hadseregé­nek megerősítésére 14 angol nehéz és 17 francia könnyű, és az északon működő Miller vezette Murman-hadsereg részére 6 db angol harckocsit hajóztak ki. A harckocsik beérkezése után az angol és a francia oktatók azonnal megkezdték a fehérgárdista kezelők kiképzését.

Az intervenciósok és a fehérgárdisták viszonylag kisszámú harckocsija nem tette lehetővé a harckocsitámadások végrehajtását. A harckocsikat 22 1—3 harckocsiból álló kis kötelékenként vetették be, s a vasútvonalak

mentén vívott harcok során a harckocsikat rendszerint páncélvonatok fedezete mellett alkalmazták.

A Vörös Hadsereg csapatai, annak ellenére, hogy a harcok kezdetén a kisszámú tüzérségen kívül nem voltak páncélelhárító fegyverei, mégis sikeresen tevékenykedtek, és a bevetett harckocsik többségét zsákmá­nyul ejtették. Az intervenciósok rendelkezésére bocsátott 135 harc­kocsi közül 104 került szovjet kézre, amelyek helyet kaptak a Vörös Hadsereg első harckocsicsapatainak felszerelésében.

Az események nyomán hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a páncélos­osztagok és páncélvonatok az akkoriban legkorszerűbb fegyverekkel és harceszközökkel — közöttük harckocsikkal is — felszerelt intervenciós csapatok elleni harcra nem elegendőek, és nem mindenben megfelelőek. Ezért 1919 végén megkezdték a harckocsik hazai gyártását. A fiatal szov­jetállamnak ebben a nehéz helyzetében — a nyersanyag, a gyártáshoz szükséges eszközök és tapasztalatok hiánya ellenére — 1920. augusz­tus 31-én az első szovjet harckocsi, a szormovói gyár könnyű harckocsija kigördült a gyár kapuján.

Páncélgépkocsi az intervenciós háború idején

Ettől az időtől kezdve a harckocsik tervezése és gyártása rohamosan fejlődött. Az első harckocsit hamarosan még 14 azonos típus követte, és 1920-ban egy meghirdetett versenypályázaton az első díjat egy 76 mm-es ágyúval felfegyverzett úszóharckocsi terve nyerte el. A szov­jet harckocsik semmiben sem maradtak el a hasonló típusú, legjobb kül­földi harckocsiktól, sőt bizonyos szerkezeti megoldások és fegyverzet tekintetében felül is múlták őket.

A szovjet harckocsiosztagok felállításának feltételei 1920-ban érlelőd­tek meg. Az 1920 májusában jóváhagyott szervezés szerint egy osztagba három harckocsi, néhány gépkocsi, néhány motorkerékpár, valamint egy vasúti szerelvény tartozott. Ez utóbbi segítségével a harckocsikat gyor­sabban — üzemképességük fenntartásával és üzemanyag-felhasználás nélkül — tudták a szükséges irányba szállítani, illetve átcsoportosí­tani.

A Vörös Hadsereg első harckocsijai 1920. július 4-én Polock város kö­zelében, Zjabka állomásnál, a fehérlengyelek elleni hadműveletben estek át a tűzkeresztségen. Itt a harckocsik — páncélvonat- és tüzérségi támo­gatás mellett — a gyalogsággal együtt áttörték az ellenség védelmét. Az áttörést követően a lovasság és a páncélgépkocsik üldözőbe vették a pánikszerűen menekülő ellenséges csapatokat. Grúzia fővárosa, Tbiliszi felszabadítása során 1921 februárjában hasonlóan vetettek be harckocsi­kat.

A páncéloscsapatok alkalmazása terén szerzett tapasztalatok értéke­lése alapján 1920 szeptemberében „Utasítás” jelent meg a páncélosok alkalmazására. Ez többek között kimondja, hogy a harckocsik alapvető rendeltetése a gyalogság közvetlen támogatása s tüzérségi támogatással indulnak rohamra. Védelemben és ellenlökések végrehajtására is hasz­nálhatók. Azt is megállapította az Utasítás, hogy a harckocsik — első­sorban csekély hadműveleti mozgékonyságuk miatt — alkalmatlanok a siker továbbfejlesztésére. Ez a lovasság feladata.

A harckocsikat tehát csak a gyalogság közvetlen támogatására alkal­mazták, a rohamot tüzérségi tűzzel vagy páncélvonatok tüzével támo­gatták. A páncélgépkocsi-osztagokkal a gyalogos- és lovas-magasabb- egységeket erősítették meg. A páncélgépkocsikat elsősorban felderítési feladatokra használták; támadásban a gyalogságot, lovasságot kísérték és a szárnyakat biztosították. A páncélvonatok néhány hadműveletben — gyalogosdeszantokkal együtt — különleges előrevetett osztagként

birtokba vettek fontos vasútállomásokat, útcsomópontokat és más ob-

jektumokat.

A polgárháború éveiben a páncéloscsapatok bebizonyították, hogy

nemcsak az ellenség védelmének áttörésében, hanem a siker kifejlesz-

tésében és manőverező tevékenységekben is jelentős szerepük lehet.

Igaz, a harckocsik alkalmazása kis számuk és más okok miatt nem hozott

újat, sőt az 1916-os évekre emlékeztetett. A páncélgépkocsikkal és pán-

célvonatokkal megerősített lovas-magasabbegységek áttörésbe való be-

vetése azonban új gondolatokat ébresztett a harckocsik minőségi és al-

kalmazási elvei fejlesztésében.

Ebben az időben a mozgékonyságot, a mélységben folytatott tevé-

kenységet, a siker kifejlesztését megfelelő számú és minőségű harckocsi-

csapatok hiányában a lovasság biztosíthatta.

A lovasság lendületes és merész rohamai, gyors manőverei mozgó jel-

leget adtak a háborúnak, és megakadályozták, hogy az ellenség álláshar-

cot vívjon. A lovasság így a második világháború harckocsi- és gépesített

csapatai elődjének tekinthető.

Katonai elméletek és azok gyakorlati próbája
a két világháború közötti időben

A két világháború közötti időszak a páncélosok szempontjából azért je-

lentős, mert ezekben az években alakultak ki a páncéloscsapatok alkal-

mazásának azok az elvei és szervezetei, a páncélos harceszközök azon

fajtái és típusai, amelyekkel a második világháború megindult. Emellett

a második világháborút megelőző kis háborúk alkalmat adtak ezen elvek,

szervezetek és eszközök gyakorlati kipróbálására és az addig vallott né-

zetek bizonyos fokú módosítására. Lényegében ebben az időben alakul-

tak a páncélosok csapatnemei.

A páncélosok alkalmazásának elvei az első világháborúban kialakult

nézetek folytatásaként, a felhalmozódott tapasztalatok felhasználásával

indultak fejlődésnek. Ezen a téren kezdetben az angolok, majd a szovjet

szakemberek, végül — Hitler uralomra jutása után — a németek vették

át a kezdeményezést. A fejlesztés során a különböző országokban kiala-

kult elméletek lényegesen különböztek egymástól. Különösen az angol

és a francia felfogásban mutatkoztak jelentős eltérések, bár mindkét

23

nyugati hatalom ugyanazon háborúnak ugyanolyan viszonyai közepette, a közös ellenség ellen vívott küzdelemben szerzett tapasztalatokból in­dult ki. A különbségek főleg a katonai célkitűzések és egy elkövetkező világháború jellegéről alkotott eltérő nézetekből adódtak.

Az angolok a háború befejezése után visszahúzódtak szigetükre, fegy­veres erőiket csökkentették, a háborúból visszamaradt páncélos harc­eszközeiket eladták vagy kiselejtezték. Hadseregük átszervezésekor páncéloscsapataikat egyrészt annak érdekében fejlesztették, hogy azok — a többi fegyvernemekkel együttműködve — részt vegyenek a gyar­matbirodalom megvédésében, másrészt egy esetleges európai háború­ban képesek legyenek a szövetségesek megsegítésére. Ez utóbbi cél meg­valósítása érdekében kis létszámú, mechanizált, a döntő csapás mérésére képes expedíciós hadsereg létrehozására törekedtek.

A franciák, megszabadulva a közvetlen német veszélytől, elsősorban az első világháborúban elért eredményeik megtartására törekedtek. Alapvető koncepciójuk a hadászati védelem volt, így hosszú menetek és manőverezések nélküli haditevékenységre készültek fel. Ebből eredően a háborúból visszamaradt nagy mennyiségű Renault harckocsit alkalmas­nak ítélték háborús terveik megvalósításához, s meg is tartották őket. Ezek voltak páncéloscsapataik fő eszközei, amelyek lassúságuk és kis hatótávolságuk miatt elsősorban a gyalogsággal való szoros együttműkö­désre voltak alkalmasak. Ezen felfogáson csak a harmincas évek végén változtattak, de akkor sem megfelelő határozottsággal.

A Szovjetunió katonai elmélete — számolva azzal, hogy esetleges há­borúját az imperialisták koalíciójával szemben kell megvívnia —■ abból indult ki, hogy az elkövetkező háború manőverező jellegű lesz, bár nem zárta ki az állásharc lehetőségét sem. Ennek a felfogásnak, valamint az ország egyre növekvő gazdasági lehetőségeinek megfelelően fejlesztette páncéloscsapatait és alakította ki alkalmazásuk elveit.

Németország páncélosteoretikusai a versailles-i szerződés korlátozó rendelkezése miatt kezdetben csak élénk figyelemmel kísérték a páncé- ioscsapatok fejlesztésével és alkalmazásával kapcsolatos elméletek alaku­lását és vitáit, majd a harmincas évek kezdetétől fokozatosan kidolgozták sajátos nézeteiket, amely részét képezte a fasiszta Németország villám­háborús elméletének. Ebből eredően nagy páncéloserők létrehozására törekedtek, amelyek a légierővel együttműködésben alkalmasak a meg- 24 támadott ország lerohanására. Ennek az elvnek megfelelően fejlesztették

páncélosjárműveiket, szervezték meg és készítették fel páncéloscsapa­taikat.

A páncéloscsapatok hadművészete a nyugati hatalmaknál csak lassan, olykor vontatottan követte a páncélostechnika fejlődését. Franciaor­szágban és Angliában csak nehezen szakítottak az elavult, a négyéves állásháborúban megmerevedett szemléletekkel. A többi országban a páncélosok alkalmazási elvei a vezető hatalmakéhoz igazodtak, közülük átvették azokat, amelyek leginkább megfeleltek célkitűzéseiknek, hely­zetüknek és lehetőségeiknek.

A páncélos harceszközök fejlesztése az első világháborúban tapasztalt hibák és hiányosságok kiküszöbölésére, illetve az új alkalmazási elvek követelte igények szerint alakult. A technika fejlődése csak fokozato­san tette lehetővé a hadseregek motorizálását, majd gépesítését. A for­dulat ezen a téren a harmincas évek első felében következett be a gép­ipar fejlődésének és a folyékony üzemanyagok termelésének felgyorsu­lásakor.

Ezek eredményeként lehetővé vált az első világháborús páncélos harc­eszközök kedvező tulajdonságainak tökéletesítése, hiányosságaik csök­kentése. Különösen a harckocsiknál következett be jelentős változás. Tűzerejűk hatékonysága és védettségük egyaránt növekedett, sokat fej­lődött működésük biztonsága, harcászati és hadműveleti mozgékonysá­guk nagymértékben nőtt, javult vezethetőségük. A harmincas évek kö­zepén a harcjárművek építése technikailag már annyira fejletté vált, hogy az alkalmazásukkal foglalkozó, kísérletező szakemberek a páncélosok olyan tulajdonságú fajtáit és típusait kaphatták meg, amilyenekre éppen szükségük volt.

A páncélos harcjárműveknek azonban több olyan tulajdonságuk is van, amelyek korlátozzák alkalmazásukat. Közülük a fontosabbak, hogy tö­megesen nem minden terepen alkalmazhatók, egyes fajtái úthoz, vasút­hoz kötöttek. Sikeres alkalmazásuk — főleg az ellenség szervezett ellen­állása esetén — megköveteli a tüzérségi és légi előkészítést és támoga­tást, páncéltörő és légvédelmi fegyverekkel való oltalmazást, műszaki csapatok segítségét az akadályok leküzdésében és olyan lövészekkel — gyalogosokkal — való együttműködést, akik segítik őket a működé­sükre kedvezőtlen terepszakaszok és az ellenség szervezett páncélel­hárítása leküzdésében, és képesek a páncélosok által birtokba vett terep­szakaszok megtartására.

A páncélosok alkalmazásának lehetőségei és korlátái, továbbá a hatá­sos alkalmazás harcászati és technikai feltételei, teljesítésük lehetőségei a különböző országokban eltérő szervezési és alkalmazási elvek, nézetek kialakulásához vezetett. Ezeket az elveket és nézeteket egyrészt a pán­célosok — főleg a harckocsik — harci lehetőségeinek maximális érvé­nyesítésére való törekvés, másrészt az alkalmazás meglevő korlátainak eltérő, esetenként egyiküket-másikukat eltúlzó értékelések jellemezték. Jelentős szerepet töltött be ezen nézetek kialakulásában és hivatalos né­zetté történő elfogadásában a különböző országok vezető köreinek az elkövetkező háború jellegéről alkotott elképzelései, továbbá háborús célkitűzései.

Az eltérő alkalmazási elvek a páncélos harcjárművek különböző típu­sainak előtérbe helyezését, a páncélosok újabb fajtáinak és típusainak ki­fejlesztését eredményezte. Mindezek hatottak a páncéloscsapatok szer­vezetére.

Rendeltetésüknek megfelelően a páncéloscsapatoknak a következő alapvető struktúrái jöttek létre:

—- A lényegében csak harckocsikból álló kötelékek — alegységek, egy­ségek és magasabbegységek —, amelyek rendeltetése a gyalogság, lovas­ság harcának támogatása volt.

■— Az összfegyvernemi jellegű páncélos-, harckocsi-, valamint a gépe­sített magasabbegységek, seregtestek. Ezekben megtalálható volt vala­mennyi fegyvernem, szakcsapat és ellátószerv. Rendeltetésük önálló fel­adatok megoldása. A páncélos- (harckocsi-) kötelékekben általában 2:1, a gépesítettekben 1:2 volt a harckocsicsapatok aránya a lövészekhez (gyalogosokhoz) viszonyítva. Megnevezésük — az átszervezések folya­mán — nem minden esetben fedte tényleges összetételüket.

A két világháború közötti időben tehát megszületett a szárazföldi haderő új fegyverneme: a páncélos- és gépesített csapatok. Rendelteté­sük, páncélos harcjárművekkel való ellátottságuk és szervezetük azon­ban a különböző országokban igen tarka képet mutatott.

Angliában a háború befejezése után a kis létszámú gépesített hadsereg szószólója Fuller (nevével a cambrai-i csata ismertetésénél már találkoz­tunk) volt, aki elképzeléseit a harmincas évek közepéig több cikkben és könyvben fejtette ki. Szerinte a páncélosok megjelenésével a tömeg­hadseregek kora lejárt, és a jövő a kis létszámú gépesített hadseregeké.

Az ilyen korszerű technikájú hadseregek elsősorban harckocsikból, gé-

pesített csapatokból, repülőgépekből, személyi állományuk pedig hiva-

tásos katonákból áll. Megjelenésükkel megváltozik a fegyveres küzdelem

képe. A háború kitörésekor a saját határerődítményekre támaszkodó

harckocsi-hadseregek betörnek az ellenséges országba, elfoglalják fon-

tosabb központjait, majd az ellenség hagyományos hadseregére vetik

magukat, a szárnyakra és a hátba mért csapásokkal bekerítik, majd meg-

semmisítik őket. Az általános mozgósítással fegyverbe szólított katonák-

nak csak másodrendű szerep jut: a megszállás és a rend fenntartása.

Fuller elképzelései több helyes megállapítás mellett jó néhány téves né-

zetet is tartalmaztak. Közülük csupán kettőt emelünk ki: lebecsülte a

többi fegyvernem szerepét, és figyelmen kívül hagyta a tömeghadsere-

gek törvényszerű meglétét. Kortársai közül Liddel Hart és Alorteí is

többé-kevésbé hasonló nézeteket vallott.

Fullerék nézeteinek az angol hadsereg legfőbb vezetésére kifejtett ha-

tása nem volt egyértelmű. Túlzó követeléseiket nem fogadták el, mégis

a fejlett angol nehéziparra támaszkodva sokat tettek a hadsereg gépesí-

téséért. Magukévá tették azt az álláspontot, hogy a harckocsicsapatok

a lovasságot helyettesíthetik. A harckocsiállományt már 1921-ben új, az

elődöknél jobban manőverező, 10 t-ás, Vickers gyártmányú, géppus-

kával és 47 mm-es löveggel felszerelt, forgótornyú harckocsikkal egé-

szítették ki, és több könnyűharckocsi-típussal is kísérleteztek. Az egy-

mást követő hadgyakorlatokon kísérleteket folytattak a páncélosegysé-

gek és -dandárok alkalmazásának kimunkálására. Az egyik, 1926 novem-

berében Nagy-Britannia kormánya és a domíniumok miniszterelnökei

részére tartott bemutató zárógyakorlatának lefolyásáról Liddel Hart a

második világháború után megjelent emlékirataiban a következőkben

számolt be.

„Az előnyomulást kis felderítő páncélosok indították meg, azután jöt-

tek a nehéz harckocsik, amelyeket az önjáró lövegek tüze fedezett, és

végrehajtották a tulajdonképpeni támadást, ugyanakkor a felhőkből re-

pülőgépek csaptak le zuhanórepülésben a védők állásaira. A gyalogság

géppuskás lövészei páncélozott járműveken, a harckocsikra szorosan

felzárkózva törtek előre, hogy birtokba vegyék az elfoglalt terepet.”

(Liddel Hart: Emlékiratok. EconVIg. Düsseldorf—Wien,1966. Németül.)

A szerző még hozzáfűzte, hogy ez a kép felölelte a villámháború tech-

nikájának azon harcászati (ha ugyan egyes vonatkozásaiban nem hadá-

25