Találatok: 27

333

szati) alapvonásait, amelyeket a németek 13 évvel később Lengyelország és Franciaország egymást követő lerohanásánál alkalmaztak.

A gyakorlatok eredményeit tükrözte a harckocsik és páncélgépkocslk alkalmazásával foglalkozó, 1927-ben kibocsátott „Ideiglenes harcászati utasítás”. Eszerint a harckocsik legmegfelelőbb harcmódja a támadás, ahol akár a gyalogsággal vagy lovassággal együttműködésben, akár pedig az ellenség hátában vívott önálló feladatok megoldásánál egyaránt lehet alkalmazni őket. Védelemben funkcióik: az ellenlökés, az ellencsapás és a páncélelhárítás. Ennek megfelelően szervezték meg 1927-ben az első ve­gyes összetételű, kísérleti gépesített dandárt, s ezt harcászati és hadmű­veleti feladatok megoldására egyaránt alkalmasnak tekintették. Az 1927- ben végrehajtott gyakorlat meglehetősen negatív tapasztalatai nyomán a dandárt 1928-ban feloszlatták.

A teljes gépesítés hívei és ellenzői között a tapasztalatok értelmezése körül heves vita indult meg. A hadsereg gépesítésével kapcsolatos prob­lémák továbbvitelét nagyban gátolta egyrészt a tőkés világot a húszas évek végén megrázó gazdasági válság (amelynek következményeként a kísérletekre és a fejlesztésre rendelkezésre álló eszközöket erősen csök­kentették), másrészt a hagyományos fegyvernemek híveinek ellenállása.

Az előremutató, bár több vonatkozásban hibás nézetek így holt­pontra jutottak. Hatásuk a páncéloscsapatok és alkalmazásuk általános fejlődése szempontjából mégis jelentős. Nagy érdeklődést és vitákat váltottak ki külföldön (főleg Németországban) és a kontinens határain túl is. Az Észak-amerikai Egyesült Államokban 1928 nyarán egy kísérleti gépesített magasabbegységet állítottak fel, s ez nagyon hasonlított az angol mintához.

Angliában a csapatok gépesítése terén csupán annyi történt, hogy az eredetileg tervezett huszonhét lovasezred közül kettőt felderítő páncé­losezreddé szerveztek át.

Az elfogadott alapelvek hatása abban is megmutatkozott, hogy két­féle harckocsitípust alakítottak ki: egyiket hadműveleti feladatok meg­oldására, másikat a gyalogsággal együttesen végrehajtandó harcászati feladatokra. Az első típust nagy sebesség és nagy hatósugár, viszonylag gyenge fegyverzet és páncélzat, a másodikat lényegesen erősebb fegy­verzet és páncélzat jellemezte. A harckocsik e kétfajtájának megfelelően egy könnyű harckocsikból álló páncélosdandárt hoztak létre, amely a 26 gépesített hadosztály kötelékébe került. A gyalogsági harckocsikból

harckocsi-zászlóaljakat állítottak fel, és lövészhadosztályok állományáb osztották be őket.

Franciaországban az első világháborús elvek konzerválódtak: a harc­kocsikat nem tekintették képeseknek arra, hogy nagyobb kötelékekben, önálló feladatokat oldjanak meg. A harckocsit, az angolokkal ellentét­ben, az első világháború után is kisegítő, alkalmi fegyvernek tartották, amelynek csupán a gyalogság támadásának segítése a feladata. Ezért olyan típusok fejlesztését szorgalmazták, amelyek védik a harcosokat az ellen­ség géppuskáitól, és saját fegyvereikkel képesek leküzdeni az ellenség állásait. Mozgékonyságukat csak olyan értelemben tartották fontosnak, hogy a fegyvert, a lőszert és a kezelőket harcba vigyék, és képesek legye­nek az ellenség védőállásainak nagy kiterjedésű akadályain áthaladni.

Ilyen nézetek tükröződnek az 1921-ben és az 1929-ben kiadott ideig­lenes utasításaikban is. Ezek leszögezték, hogy a könnyű harckocsiknak együtt kell mozogniuk a gyalogsággal, a nehéz harckocsik pedig a gya­logság és a könnyű harckocsik előtt haladva átjárókat nyitnak az ellenség akadályrendszerén. A harckocsik feladata, hogy az ellenség fontosabb

AT—38 típusú könnyű harckocsi

ellenállási pontjait leküzdve lehetőséget teremtsenek a védelmi rend­szer áttörésére. Az ilyen alkalmazás mintegy előre vetítette a páncélo­zott gyalogság létrehozását.

A francia katonai vezetők ezen felfogása hosszú ideig gátolta az új, tö­kéletesebb harckocsitípusok kifejlesztését. A franciák így még 1929-ben is a régi, nagy súlyú, kis sebességű Renault és 2C típusú harckocsikkal rendelkeztek.

Franciaországban a páncélostechnika és alkalmazása elméletének Európa-szerte végbemenő fejlődése a harmincas évek elején sem hozott gyökeres változást. A hadsereg motorizálása lassan haladt. 1931-ben elő­ször két, majd három lovashadosztályt motorizáltak. Ezek azonban az 1932. évi hadgyakorlaton nem váltották be a hozzájuk fűzött reménye­ket. A lovas-, motorizált, harckocsi-, motorkerékpáros, páncélgépkocsi- csapatokból álló vegyes szervezetük miatt a vezetésük és az együttmű­ködésük szinte megoldhatatlan volt. Ezért 1933-ban új gépesített csapa­tokat szerveztek, ezekbe már harckocsidandárok is tartoztak. 1935-ben végrehajtott hadgyakorlatok tapasztalatai alapján a könnyű gépesített hadosztály szervezete mellett döntöttek.

így a kor követelményeinek hatására a franciák is fokozták csapataik mozgékonyságát, de a harckocsicsapatok önálló alkalmazását elvetették. Továbbra is az állásháborút tartották valószínűnek, és terveik alapját a hadászati védelem alkotta. A harckocsikat, a légierőt, a gépvontatású tüzérséget csak a védelem megerősítésére, legfeljebb az arcvonal ere­deti helyzetének visszaállítására és ellentámadások végrehajtására ter­vezték felhasználni.

De Gaulle ezen elavult elvek ellen szállt síkra Hitler hatalomra jutása után írt cikkében és az 1934 tavaszán megjelent „A hivatásos hadsere­gért” című (De Gaulle: Frankreichs Stossarmee. Das Berufsheer— die Lösung von Morgen. Németül.) könyvében (Voggenreiter Verlag, Pots- dam 1935). Németország hadseregének gyors ütemű korszerűsítését látva, és ismerve más országok — elsősorban a Szovjetunió — erőfeszí­téseit a hadsereg gépesítésére, javasolta, hogy késedelem nélkül lássanak hozzá válogatott gépesített és páncéloscsapatokból álló, csapásmérő, manőverező hadsereg felállításához. Szerinte csakis ilyen hadsereg véd­heti meg Franciaországot a váratlan támadástól. Hangsúlyozta, hogy a technikának — az emberi tevékenység más területeihez hasonlóan — a hadseregben is uralkodóvá kell válnia.

Az általa javasolt, százezer fős hadsereg többlépcsős hadműveleti fel-

építésben, háromezer harckocsijával, képes lenne 50 km széles szakaszon

az ellenség védelmének áttörésére, majd 50 km-es sebességgel előnyo-

mulva nemcsak harcászati, de hadműveleti, sőt hadászati feladatokat is

megoldana.

Bár ez a javaslat csupán már ismert elméletek felújítását tartalmazta,

a francia katonai elméletben újként hangzott. De Gaulle elképzelései és

javaslatai azonban a francia vezető katonai körökben kevés megértésre

találtak, és korszerűtlen elveiket csak 1936-ban, akkor adták fel, amikor

a németek megszállták a Rajna-vidéket és bevezették a kétéves katonai

szolgálatot. Ekkor döbbentek rá, hogy a francia páncéloscsapatok vélt

fölénye nincs többé. A továbbiakban a németeknél nemcsak komoly

páncélelhárítással, de mindinkább erősödő páncéloscsapatokkal is szá-

molniuk kellett. Ezért tervbe vették, hogy a gyalogságot közvetlenül

támogató harckocsi-zászlóaljak számát ötvenre növelik, továbbá három

könnyű gépesített hadosztályt (hadosztályonként 200 harckocsival) és

két páncéloshadosztályt szerveznek hat-hat harckocsi-zászlóaljjal. A terv

indoklásában hangsúlyozták, hogy az áttörés fő eszköze a páncéloshad-

osztály, önálló hadműveleti feladatok megoldására való alkalmazásáról

azonban lemondtak, s a páncéloshadosztály tevékenységének mélységét

csupán a saját tüzérségi tűz hatótávolságáig korlátozták; a harckocsi-

magasabbegységek önálló alkalmazásával még 1937-ben sem foglalkoz-

tak.

A franciák védelmi jellegű katonai doktrínája a harckocsik konstruk-

cióját (vastag páncélzat, gyenge fegyverzet, kis sebesség), a páncélos-

csapatok szervezetét és alárendeltségét egyaránt befolyásolta. A harc-

kocsicsapatokat két parancsnokság között osztották meg. A könnyű

gépesített hadosztályok és a lovashadosztályok állományába tartozó al-

egységeket a lovasparancsnokság, a gyalogoshadosztályok támogatására

létrehozott harckocsi-zászlóaljakat pedig a gyalogosparancsnokság alá

rendelték. A legszembeötlőbb szervezési hiba az volt, hogy hadműveleti

feladatok megoldására képes páncélos-magasabbegység felállítására nem

is gondoltak.

Az angolok és a franciák közötti elméleti és hadseregfejlesztési vitákat

a Szovjetunióban behatóan tanulmányozták, és a katonai folyóiratok

hasábjain meg is vitatták. A viták azt tükrözik, hogy a szovjet katonai

szakemberek már a húszas évek elején megértették az új harceszköz

27