Találatok: 27

333

jelentőségét, és elképzelhetőnek tartották olyan harckocsi-magasabb- egységek felállítását, amelyeket önálló feladatokra alkalmaznak. Az el­képzelések valóra váltását azonban az ország akkori gazdasági helyzete nem tette lehetővé, az 1924—25. évi hadügyi reformban azonban — amelyet alapvetően az első világháború és az oroszországi polgár­háború tapasztalatainak fel használásával valósítottak meg — éreztették hatásukat. Már a reform végrehajtása idején két zászlóaljból álló harc­kocsiezredet szerveztek, 1925-ben pedig önálló nehéz- és könnyűharc- kocsi-zászlóaljakat hoztak létre, s a gyalogság támogatására szándékoztak alkalmazni őket. 1927-ben Leningrádban megkezdték a korszerűsített MSZ—1 típusú harckocsik gyártását és a BA-—27 jelzésű páncélgépkocsi sorozatgyártásának alapjait is megvetették.

A hadsereg reformjával párhuzamosan megjelent szabályzatok és fegy­vernemi utasítások világosan mutatják, hogy a szovjet katonai vezetés egy elkövetkező, új háború problémáit, ezen belül a légierő, valamint a páncélos- és gépesített csapatok szerepét helyesen ítélte meg. A had­gyakorlatok is azt bizonyítják, hogy a hadsereget manőverező háborúra készítették fel.

A szovjet hadsereg újjászervezésének idejétől kezdve kidolgozták és folyamatosan tökéletesítették a mély hadművelet elméletét, s ezt a leg­felsőbb katonai vezetés is elfogadta. Az elméletnek megfelelően, az öt­éves gazdasági tervek eredményeiként a szovjet hadiipar újabb és újabb, növekvő mennyiségű harckocsit és egyéb páncélos harcjármüvet gyár­tott és adott át a hadseregnek. Ez lehetővé tette olyan új szervezeti formák kialakítását, amelyek fokozott mértékben alkalmasabbá váltak a korszerű hadművészeti elvek megvalósítására.

Az első ötéves terv folyamán a hadsereget az akkori legkorszerűbb harckocsikkal szerelték fel, s ezzel az új nézetek — a harmincas évek elején — kezdtek az elméletből gyakorlattá válni.

Az ebben az időben végbement gazdasági, társadalmi, politikai és hadi­technikai fejlődés világosan megmutatta, hogy a fegyveres küzdelmet a jövőben is tömeghadseregek vívják. A szemben álló felek tengertől ten­gerig összefüggő arcvonalakat hoznak létre, s a győzelem érdekében azt át kell törniük. Ezt pedig csak mély támadó hadművelettel lehet el­érni. A mély hadművelet elméletének kidolgozásában az 1930-as évek ele­jén főleg Tuhacsevszkij, valamint a Frunze Akadémia hadműveleti tan- 28 széke játszott kiemelkedő szerepet.

A folyamatosan tökéletesített elmélet szerint a gyalogság, a tüzérség, a harckocsizó és a gépesített csapatok, a légierő és a légideszant-maga- sabbegységek csapásával az ellenség védelmének egész hadműveleti mélységét egyidejűleg kell áttörni, pontosabban az áttörés és a siker kifejlesztése csak az ellenség védelmének teljes mélységére kiterjedő, megsemmisítő csapásokkal érhető el. Ennek folyamán két döntő fel­adatot kell megoldani. Előbb a gyalogság, a harckocsik, a tüzérség, a re­pülők egyidejű csapásával szét kelt zúzni az ellenség védelmének teljes harcászati mélységét, majd az elért harcászati sikert a gyorscsapatok üt­közetbe vetésével kell hadműveleti sikerré továbbfejleszteni. Közben a légierővel és a deszantcsapatokkal meg kell akadályozni, hogy az ellenség a tartalékait az áttörés szakaszára csoportosítsa. Itt mindjárt hozzáte­hetjük, hogy az ilyen hadművelethez szükséges erők és eszközök a har­mincas évek elején még csak a szervezés, illetve a tervezés stádiumában voltak.

A szovjet hadiipar 1930-ban és 1931-ben új, nagy sebességű és nagy hatótávolságú, erős fegyverzetű, de gyenge védettségű harckocsik ki­bocsátásával gyorsította a hadsereg gépesítésének ütemét. Részben en­nek eredményeképpen 1930 és 1932 között új szervezést léptettek életbe és három szervezési formát alakítottak ki: a csapatharckocsi- kötelékeket, ezek a gyalogos- és a lovas-magasabbegységek kötelékébe tartoztak; a főparancsnokság tartalékát képező harckocsiezredeket és -dandárokat, a gyalogos- és a lovashadosztályok szükség szerinti meg­erősítésére; végül egy önálló gépesített dandárt. Ez utóbbinak a bázisán állították fel 1932-ben az első gépesített hadtestet, állományában 500 harckocsival.

A gépesített csapatok 1932-ben kiadott harcszabályzatában rögzítet­ték a páncélos- és a gépesített csapatok alkalmazásának alapelveit. Esze­rint a gépesített magasabbegységek a legfőbb csapásmérő és manőverező erők, a hadművelet eredményes megvívásának döntő eszközei. Alapvető feladatuk az ellenség hadműveleti területén a siker kifejlesztése. Ebben a szabályzatban a gyalogságot, a lovasságot közvetlenül támogató, vala­mint a velük harcászati együttműködésben alkalmazott harckocsicsapa­tok mellett az önálló páncélos- és gépesített magasabbegységek is sze­repelnek. Ez utóbbiak hadsereg- és frontméretű seregtestekkel had­műveleti együttműködésben oldják meg feladataikat.

Az 1936. évi új szabályzat —- a lezajlott hadgyakorlatok tapasztalatai

alapján — végleges formába öntötte a mély hadművelet elméletét, s ez­zel a védelem hadműveleti mélységének áttörése is megoldódott.

Támadásban, előkészített védelem áttörésénél a seregtestek első lép­csőjét a gyalogos-magasabbegységek, második lépcsőjét a gyorsanmozgó- magasabbegységek képezték. Gyengén kiépített és hevenyészett véde­lem áttörésénél az első lépcsőben a páncélos- és gépesített magasabb- egységek bevetését tartották célszerűnek.

Védelemben a páncélos csapató kát egyrészt alkalmasnak ítélték a vé­delem aktivitásának növelésére (ellenlökések, ellencsapások vagy azok­ban való részvétel), másrészt a védelem állóképességének fokozására (századtámpontokban, zászlóalj-védőkörletekben álló páncélozott tűz­fészekként, illetve mozgó páncéleihárító tartalékként alkalmazva).

Ezekben az években, egészen 1937-ig a kapitalista országok katonai folyóiratainak csaknem valamennyi száma hosszan foglalkozott a páncé­losok, a légideszantcsapatok és a légierő alkalmazásával kapcsolatos szov­jet elméletekkel, a szovjet hadsereg csapatainak szervezésével és harc­eljárásaival. A harmincas évek szovjet hadgyakorlatai világeseménynek számítottak. Mindezeknek nagy hatása volt a burzsoá hadseregek elmé­leti, szervezeti és technikai problémáinak megoldására is.

De Gaulle könyvével azonos évben, 1934-ben jelent meg Eimannsberger nyugalmazott osztrák tábornok „A harckocsiháború” című könyve. Bár lényegében az eddigi fejlődés összegezését adja, új gondolatokat is tar­talmaz. Hatása a nagyobb kapitalista államok háborúra való felkészülé­sére kimutatható. Könyvét a Szovjetunióban is tanulmányozták. (Eimannsberger: Dér Kampfwagenkrieg. Lehmans Verlag, München 1934.)

Könyvében az általános fejlődést (szovjet, angol, francia stb.) ele­mezve, kifejtette a páncélosok jövőbeni szerepéről vallott nézeteit. Továbbra is a gyalogságot tartotta a fő fegyvernemnek, de mind a moto- rizálásukat, mind a páncéltörő fegyverekkel való megerősítésüket sür­gette. Véleménye szerint a hadműveletek sorsát a jövőben a többi fegy­vernemekkel együttműködő harckocsitömegek döntik el. A harckocsi­kat harcászati feladatokra — a gyalogság közvetlen támogatására ■— dan­dárokba, a hadműveleti feladatok végrehajtására páncéloshadosztá­lyokba, -hadtestekbe, sőt -hadseregekbe javasolta szervezni.

Eimannsberger szervezési és alkalmazási javaslata a mély hadművelet elvének alapján állt. Feltételezve, hogy az ellenség védelme mélyen lép-

csőzött, az áttörést frontális csapással tervezte. Az áttörés tervezett

szélessége 40—45 km. A főirányban háromlépcsős hadműveleti felépí-

tésben csapásmérő hadsereg alkalmazását javasolta. Az első lépcső öt-hat

gyaloghadosztályból állna, ezeket a harcászati feladatok megoldására

hadosztályonként egy-egy harckocsidandár (egyenként 350 hk-val) támo-

gatná; a második lépcső — amelynek a második védőöv áttörése a fel-

adata — 1650 harckocsiból, légierőből és a siker megszilárdítására hiva-

tott motorizált gyalogságból tevődnék össze; a harmadik lépcsőben mű-

ködő 5000 harckocsiból álló páncéloshadseregnek a hadműveleti siker

kifejlesztése a feladata. A javaslatában szereplő harckocsik fantasztikus

mennyisége inkább tömeges bevetésük szükségességének érzékeltetését

szolgálta, s a gyakorlati megvalósítás lehetősége távol esett a realitástól.

Az új háborúra készülő Németországban állandóan figyelemmel kísér-

ték és értékelték a páncéloscsapatokkal kapcsolatos angol, francia, szov-

jet és más elméletek alakulását, továbbá a páncélostechnika fejlesztésé-

vel kapcsolatos tapasztalatokat. Elméletileg lényegében felkészülve vár-

ták azt a pillanatot, amikor megszabadulva a versailles-i béke tiltó ren-

delkezései alól, hozzákezdhetnek páncéloscsapataik háborús célkitűzé-

seiknek megfelelő kifejlesztéséhez.

A német páncélosszakemberek különösen értékesnek találták az an-

golok által 1927-ben, a harckocsik és a páncélgépkocsik számára kiadott

ideiglenes szabályzatának tételeit. A kis létszámú gépesített hadseregről

vallott angol nézetek lényegének elfogadását von Seeckt tábornok 1929-

ben magyar nyelven is megjelent „Egy katona gondolatai” című munkája

jelezte (Pállasz Nyomda. Budapest, 1929). A páncélosjárművek fejleszté-

sével kapcsolatban —a páncélostechnikával foglalkozó szakirodalomban

felhalmozódott tapasztalatok birtokában — tisztázták a páncélosjármű-

vek tervezési követelményeit, és már 1928-ban megkezdték a harcko-

csikkal kapcsolatos tudományos és kísérleti munkát. Az eredmény:

1932-re három közepes és három könnyű harckocsi mintapéldányát fej-

lesztették ki. A harckocsik alkalmazásával kapcsolatos tapasztalatok

szerzése céljából harckocsi utánzatokkal — atrappokkal — több gyakor-

latot folytattak le.

Ilyen előzmények után, Hitler hatalomra jutásával a páncélosok fej-

lesztése óriási lendülettel folytatódott. A felderítő zászlóaljakkal, a pán-

céltörő alegységekkel, a motorizált lövészekkel és a harckocsikkal foly-

tatott kísérletek rövid idő alatt olyan méretet öltöttek, hogy a kísérle-

29