Találatok: 159
365
„görgő” volt, amivel súlyos tárgyakat lehet egyik helyről a másikra eljuttatni. A görgőhöz hasonló „vontatót” használták az Alföldön is. Könnyen adódik a feltevés: az első kereket fatörzsböl „szeletelték” le. Ez a magyarázat csak annyiban sántít, hogy az ilyen „bütüre vágott” kerék az évgyűrűk mentén hamar eltörik, nem bírja a terhelést. A legegyszerűbb korongkerekeket is szálirányban vágott fából állítják elő.
Misztikus magyarázatok is akadtak a kerék keletkezéséről. Eszerint a napvallás papja alkotta az első kereket, ami a forgó
napot jelképezte, és csak később fedezték fel ennek gyakorlati hasznát. Ebben a magyarázatban lehet némi igazság. A kerekes járműveket ismerő korai kultúrákból ugyanis számtalan apró, agyagból készült kocsimodell maradt fenn, amelyeknek valószínűleg kultikus jelentőségük volt. Ha a „napkerék” elmélet nem is fedi tökéletesen a valóságot, annyi bizonyos, hogy kezdetben a kocsihasználatot a hiedelmek erősen befolyásolták.
Ismert az a felfogás is, ami az orsóból, illetve az orsókarikából vezeti le a kerék
151
Kocsimodell. Késő rézkori lelet
Budakalászról
Korongkerék
[Erdély]
eredetét. E magyarázat szerint az orsó kél végére először csak játékszerként húztak orsókarikákat, majd ennek alapján hozták létre az első tengelyt két kerékkel. Ennek az elméletnek a fö gyengéje, hogy nem elég gyakorlatias, nem a jármüvek fejlődéséről igyekszik magyarázatot adni.
A kocsi és a kerék első használói valószínűleg az első civilizációt létrehozó sumé- rok lehettek az i. e. 3. évezredben.
A kerék legegyszerűbb formája az egy darab fából készült korongkerék vagy sajtkerék. Később jelentek meg az összetett formák, a keresztlécekkel erősített, majd a
Gyékényszönyeggel borított székely „koberos” szekerek
[múlt századi ábrázolás]
152
Ökör húzta „ekhós” eleségesszekér a Hortobágyról
Újabb vasalt parasztkocsi [Heves]
153
kiillős változatok. A tengely eleinte együtt forgott a kerékkel, a szabadon forgó kerék későbbi találmány.
A kocsi korai formái között megtaláljuk a kétkerekes, könnyű harci jármüveket és a négykerekes, fedett „ekhós” szekereket is. A négykerekes kocsi két kétkerekesnek az összekapcsolásából született. Vonó állatnak az ökröt, a lovat és a szamarat fogták be. Kezdetben a jármot az ökör nyakára vagy szarvára kötözték, a lovakat nyakra és szügyre rakott pánttal fogták be. Ez a megoldás nem bizonyult jónak, sokszor fojtogatta az állatot. Csak a IX. században találták fel az állatnak is kényelmesebb szügyhámot.
Az ácsmesterségböl kifejlődő bognár- és kocsigyártó ipar a középkorban tökélete
sedett, ekkor már összetettebb, nagyobb kényelmet nyújtó szekereket is tudtak készíteni. A magyar .kocsi’ szó – ami köny- nyü, személyszállításra használt szekeret jelöl – sok európai nyelvbe is bekerült: a német Kutsche, az angol coach, a francia coche, az olasz coccio, a lengyel koczi stb. A Kaukázus vidékén a könnyű kis szekeret „madzsar”-nak nevezik. Mindezek a Bu- da-Bécs közötti útvonalon fekvő, már a XV. században működő híres kocsigyártó községről, Kocsról kapták nevüket.
A magyarság nemcsak kocsigyártó iparával, hanem keleti eredetű, fejlett lószerszámaival is messze földön hírnevet szerzett. Manapság az utolsó kerékgyártó, bognár és szíjgyártó mestereink kihalásáról értesülünk.
Ha az emberi kultúra több ezer éves történetén végignézünk, a korai időszakokra igen lassú fejlődés jellemző. Csak az utóbbi néhány évezredben „ugrott meg” a fejlődés üteme. Körülbelül 300 ezer éve ismerjük a tüzet, de jóval később ismerkedtünk meg a tüzgerjesztés módjaival. Húszezer éve vadászunk íjjal és nyíllal, tízezer éve ismertük meg a halászatot és az állatok háziasítását, nyolcezer éve a földművelést, a fazekasság primitív formáit, a szövés-fonást. Ötezer éve használunk kereket, kocsit és alig háromezer éve vasszerszámokat.
A fejlődés nagyobb ugrásait mindig valamilyen felfedezéshez köthetjük. Az ember a környező természetet szemlélve, vele kapcsolatba kerülve alakította ki eszközeit. A természetben megtaláljuk a tárgyak többé-kevésbé világosan felismerhető előképeit: a cserépedény a tökhéj vagy a behajlított emberi tenyér alapján készült, a
hálók, kosarak a pókháló szerkezetére emlékeztetnek, a sárból rakott házhoz a fecskefészek volt a modell. Az ember nem olyan gyors, mint a ló, ezért megszelídítette és a hátára ült. Nincs éles karma, foga, mint a ragadozóknak, ezért ezeket elrabolta tőlük, nincs vastag bundája, mint a prémes állatoknak, ezért megnyúzta őket és a szőrméjükből ruhát készített.
A primitív korszakok ismeretanyagában a tudomány csirái rejlenek. A gyűjtögetés természetismeretében a növénytan, az állattan. az éghajlattan, a csillagászat gyökereit láthatjuk, a tüzgerjesztés, szerszámkészítés ismereteiben a fizika, a kémia, a matematika veszi kezdetét. Az ember absztrakcióra képes, felismeri a törvényszerűségeket és a maga módján új szerkezeteket hoz létre. A zsákmányolás szintjén megjelenő csapdák mindegyike egy-egy zseniális mechanikai konstrukció. A kétkarú emelő
154
elvén működik a kétserpenyös mérleg, a gémeskút, a gabonaörlésre, kendertörésre használatos kölyü. A lábítós szövőszék emelök bonyolult rendszerét alkotja. Forgó mozgáson alapuló erőátviteli szerkezet
pl. a kézimalom, a fazekaskorong és a kerekes kút.
A kalapácsos szerkezetű ványolómal- mokban a programvezérléses rendszer csíráját láthatjuk.
A hagyományos kézművesség nemcsak természetes anyagokat, hanem természetes energiákat is alkalmaz. Ezek közül az emberi munkaerő az első és a legfontosabb. A szervezetnek is szüksége van bizonyos mennyiségű rendszeres erőkifejtésre, fizikai munkára az egészség fenntartásához. Az emberi erőt meghaladó, keményebb munkák megkönnyítésére az állatok munkába állítása mellett igen korán megjelentek a természet energiájával működő gépek, szerkezetek. Elsősorban két fontos elemet, a vizet és a szelet alkalmazták a hagyományos technológiák.
A víz az élővilág legfontosabb szükségletei közé tartozik. Településeink helyét gyakran a víz közelsége határozza meg.
Ivóvizet szolgáltató forrás, kút nélkül még ideiglenes hajlék is elképzelhetetlen. A föld mélyebb rétegeiben megbúvó vizet emelőszerkezettel, kutakkal hozzuk felszínre. Az ókori civilizációkat többek között az öntözéses gazdálkodás hozta létre. A folyókból vízkerékkel emelték át a csatornába a vizet. A kerék hasonlít az alul csapós malomkerékhez, aminek az alsó fele a vízbe ér. és a folyó sodra mozgatja. A forgással a kerék peremére szerelt favödrökben a víz a part magasságáig emelödik, s ott favályúba ömlik. A vízkereket nálunk bolgárkertészek honosították meg, ezért „bolgárkerék” a neve.
A vízi energia felhasználása az idők folyamán a malomszerkezetek meghajtásá-
155
Tornyos szélmalmok a Kiskunságon [múlt századi ábrázolás]
bán vált a legfontosabbá. A malom legegyszerűbb formája, az örlökövet felváltó kézimalom, két kőkorongból állt. A felső követ faforgantyúval hajtják. Mára római korban készítettek fogaskerék-áttételes vízimalmokat, de alkalmazásuk csak a középkorban vált általánossá. A XIII-XV. század a vízimalmok virágkora, Európában ekkor több mint 200 ezer működött.
A vízimalmok korábbi formái alul csapós kerekű hajómalmok voltak, amelyekkel partközeiben horgonyoztak. A hajómalommal a víz áramlásának legkedvezőbb szakaszába lehetett úszni. A vízimalom másik fajtáját sebes sodrású hegyi patakok partjára építették, kerekének meghajtása alul vagy fölül csapós rendszerű volt. A víz fölött, cölöpökön állt a malmok legősibb formája, az ún. kanalas malom, amelynek kereke vízszintesen forog.
A vízimalmokon nemcsak gabonát őröltek, hanem posztót ványoltak, olajat ütöttek, deszkát fűrészeltek, gyapjút kártoltak, paprikát törtek, ércet, követ zúztak. A bonyolult szerkezetű zúzó-törö, ványoló malmokban a víz nem malomkövet, hanem faszegekkel ellátott bütykös hengert forgat. A bütykök kalapácsokat, döngölöket emelnek, s ezek saját tömegüktől zuhannak a megmunkálandó anyagra. A fűrészmalomban függőlegesen álló fürészpengét hajt le-föl a malomkerék.
Nálunk a Bakonyban, Pápa környékén működtek nagy számban vízimalmok. A Balaton-melléki Örvényesen még ma is dolgozik egy vízimolnár. A szatmári Tu- ristvándi vízimalmát múzeumnak rendezték be. Erdélyben több helyen található működő szerkezet. Sok hajómalom volt a Dunán, a Tiszán és a mellékfolyókon is. A
156
ráckevei utolsó hajómalom a szentendrei skanzenbe kerül.
A szél energiájának felhasználásában először a hajós népek jeleskedtek. A vitorla keletről került a Földközi-tenger vidékére, Kínában a szárazföldön is használták: egykerekű teherhordó riksára szerelték, s a szél hajtotta, csak irányítani kellett.
A szélmalmok hazája is keleten volt, a keresztes háborúk idején ismerkedett meg velük Európa. A tengerpartok széljárta vidékein Hollandia, Dánia, Görögország partjain terjedtek el. Magyarországra is Hollandiából kerültek. Először a bakos szélmalom honosodott meg, majd a tornyos típus alakult ki. Mindkét malomfajta
Vásznas vitorlájú vízkiemclő szélmalom [múlt századi ábrázolás]
157
A szclkerepló vadriasztásra, szélirány
megmutatására szolgál [Székelyföld]
a szél irányába fordítható, a különbség annyi, hogy elfordításkor a bakos malomnak az egész bakra állított malomteste elfordul. a tornyoson viszont csak a tető és a vitorlák iránya változik.
A magyar malmoknak négy- vagy hatszárnyas, lécezett vitorlái vannak. A szélmalmok főleg az Alföldön terjedtek el a XIX. században. A század végén az országban 712 működött. Napjainkra csak néhány hírmondó maradt a szélmalmok
ból: Kiskunhalason, Kiskundorozsmán, Kiskunfélegyházán, valamint a bakonyi Tésen. Sokfelé kisebb, vásznas vitorlájú széldarálót is építettek. A vásznas vitorla elsősorban a görög partokra jellemző.
A szélerögépek legegyszerűbb fajtája, a házak, tornyok tetejére szerelt madár alak – a szélkakas – sokáig az ég és a föld között közvetített, egyben gyakorlati haszna is volt, megmutatta a szél irányát. A szőlőskertekben felszerelt szélhajtotta kereplő zaja a seregélyeket riasztja. A legkorszerűbb szélerögépek sűrű lapátozású szélkerekeihez – akár a szélkakashoz – vízszintes, lapát alakú farok tartozik, ez teszi lehetővé a megfelelő szélirányba tartást.
A repülés régóta foglalkoztatja az embereket. A nálunk gyermekjátékként ismert papírsárkány levegőbe emelkedéséhez a szél energiáját használják fel. A portugál tengerészek hajóvontatásra alkalmazták a sárkányokat, a délkelet-ázsiai népek pedig sárkány segítségével fogják a falat.
Az előző évszázadok sikertelen kísérletei után újabban ismét hódít a sárkányrepülés. A vontatóeszköz nélküli, lábról felszálló, pehelykönnyű „gépek” ma már több órás repülésre képesek.
Napjainkban, az energiaválság korában egyre fontosabbá válik a természeti energiák felkutatása, alkalmazása. Földünkre a legtöbb energia a napból érkezik, érthető, hogy sokan a napenergia felhasználásától várják a nehézségek megoldását. Bár a korábbi kultúrákban nem hajtottak erőgépeket napenergiával, a napsütés felhasználásának számos példáját láthatjuk. A település elrendezését, a házak elhelyezését a „be- napozás” szerint állapították meg. Az egész mezőgazdaság a napenergiára alapo
zott, s még a vásznat is a napon lehetett tökéletesen szárítani, fehéríteni.
Természeti energiák tekintetében hazánk nem áll rosszul. A mai napkollektorok éghajlati viszonyaink között az év legnagyobb részében fedezni tudnák egy-egy háztartás elektromosáram- és melegvízszükségletét. És ott vannak a szélkerekek, amelyek házilag összeállítva dinamót, áramfejlesztőt működtethetnének. Léteznek további alternatív energiák is, mint pl. a biogáz (dz állatok testmüködéséböl fel
158
szabaduló energia), valamint a hulladékok elégetésével nyerhető hőenergia. A komposztálással – a szerves anyagok zárt térben való lebontásával – is energia szabadul fel. A hagyományos háztartásokban nem létezett hulladékprobléma, minden anyagot újra felhasználtak, ha másra nem volt
alkalmas, trágyáztak vele. Ismeretlenek voltak a természeti körforgásba vissza nem juttatható, környezetszennyező anyagok, hulladékok.
A hagyományos technológiák talán ökologikus jellegükkel szolgálnak számunkra a legtöbb tanulsággal.
A következőkben – bár a cím alapján várható lenne – nem foglalkozunk az állat- és növényismerettel, az ásványokkal és egyéb természetrajzi területekkel. Az önellátás szempontjából fontos természetismeretbe az előző fejezetek adtak némi bepillantást. Figyelmünket most főleg a szemléletre, a hagyományos kultúrában élő ember ter
mészetmegfigyeléseire, világképére fordítjuk. Lehet, hogy a kelleténél több szó esik majd a hiedelmekről, a mítoszokról és kevesebb a konkrét gyakorlati kérdésekről. Magyarázatul szolgáljon, ha valaki az egész kerek világgal tisztában akar lenni, a világról alkotott elképzeléseket is ismernie kell.
Hiába szervezünk, építünk magunk köré tökéletesen összkomfortos, légkondicionált, százféle kényelemmel felszerelt vegytiszta környezetet, a természettől egészen elzárkózni mégsem tudunk. Nagy havazások számtalanszor megbénítják közlekedésünket, az időjárási frontok erős hatással vannak hangulatunkra, közérzetünkre, szervezetünkre. A túlzott elzártság egy fokon túl már nem szolgálja a védelmet. Aki keveset tartózkodik a levegőn és keveset mozog, annak szervezete elveszti ellenállóképességét, könnyen megbetegszik. A világból csak keskeny sávot láthatunk az autópályán, a volán mögül. Bakancsban, hátizsákkal a természetben barangolva sokkal többet tapasztalhatunk, élhetünk át. Sokan még saját közvetlen környezetüket – azt a várost, települést, tájat – sem ismerik, ahol élnek. Legalább az „egynapi járóföldre”, harminc-harmincöt kilomé
terre levő erdőt, patakot, barlangot kellene keresztül-kasul járva mindenkinek megismernie.
A hagyományos kultúrák embere, bármennyire ki volt téve a természettel vívott lankadatlan harcnak, közvetlen környezetében otthonosan érezte magát, saját személyét tekintette a mindenség középpontjának, a természet tárgyait, jelenségeit magához hasonlította, megszemélyesítette. A hagyományos elnevezésben nemcsak az ember alkotta tárgyak rendelkeznek emberi tulajdonságokkal, hanem a természet tárgyai is: a hegynek lába, gerince, háta, gyomra van, a völgynek öle, a nap, a hold fölkel és lenyugszik, jár az égen, elbújik a felhők mögött, a csillagok pislognak, hunyorognak, jutnak, a réten köd ül, szél fütyül, az erdő zág, a falomb suseg stb.
Az emberközpontú szemlélet időmeghatározásunkra is jellemző: mióta az eszemet
161
’udom használjuk ezeket a kifejezéseket, nemcsak emberöltő óta, hanem már szépapáink idején is, de így volt ez pende- íves gyermek koromban, és akkor is, amikor suttyó legény voltam. Egy szempillantás alatt több nem jut az eszembe…
Az ember ősi törekvése, hogy a világegyetemről alkotott elképzeléseit saját környezetére vetítse és eszerint rendezze be lakóhelyét. Ez a viszony kétoldalú, nemcsak a világ hat az emberre, hanem az ember is részt kér, szerepelni akar a világ dolgaiban. A környezet rendjébe való beavatkozás vágya hozza létre a természetet befolyásolni akaró hiedelmeket, rítusokat, szokásokat – az esövarázslástól a termékenységet célzó szertartásokig.
Az ősi világkép szerint a világ kerek, ilyennek látszik az ég, a föld, a nap. a hold. Minden mindennel összefügg – kerek egész. A magyar néphit sámánizmusból eredő felfogása szerint egymás fölött több világ helyezkedik el. A világokat az Égigérő fa (világfa, életfa) köti össze, amelyen csak a kiválasztott közvetítő, a sámán juthat el a „felsőbb világokba”, kapcsolatot teremtve a szellemekkel, az égi lényekkel.
A korai kultúrák népei természetkultuszokban hittek, őseink hitvilágában is felfedezhetők a természeti jelenségeknek, az elemeknek a tisztelete.
A tüztiszteletröl már többször ejtettünk szót, látni fogjuk, hogy a szokásokban sokáig milyen fontos szerepe maradt. A finnekhez, a törökökhöz és a mongolokhoz
hasonlóan a magyaroknak is lehettek víz- istenei, erre utal a folyókban lakó vízi démon alakja. Az esőhöz és a szélhez is fűződtek babonás hiedelmek, gyakran a garabonciás diák alakjához kapcsolódva, aki forgószelet, jégesőt támasztott. A táltosok bika képében harcoltak egymással a felhőkben. A népmesékben szélúrfiak és szélkirályok fújják a szelet. A villámlás, a mennydörgés is erősen foglalkoztatta az ember fantáziáját, innen erednek az isteny- nyila, mennvkö stb. elnevezések.
A földnek gyógyító, tisztító hatást tulajdonítottak. A halottat sok helyen a földre fektették, majd a földbe temették, hogy ott térjen meg. ahonnan elszármazott. Általánosan elterjedt hiedelem szerint az első embert is földből gyúrták.
Az ember a környező természet tárgyait, jelenségeit igyekezett a maga módján megmagyarázni. Primitív fokon az élet minden területét át- meg átszőtték a természettel való kapcsolatot fenntartó különféle szertartások, rítusok – logikusnak tűnő rendszert alkotva. A mágikus gondolkodásban a valóság feldolgozásának – tehát a tudománynak – kezdeteit kell látnunk. Ha le- hántjuk az ismeretekről a hiedelmet, a misztikus burkot, fontos természetmegfi- gyelések birtokába juthatunk. Most a természetközeiben élő ember ismereteinek tárházából próbálunk ízelítőt adni, remélve, hogy az évszázados vagy talán évezredes tapasztalatokból máig érvényesek, ma is alkalmazhatók akadnak.
Az emberi tevékenység legnagyobb része hosszú századokon át a természethez való kényszerű alkalmazkodásból állt. Ahhoz, hogy ez az alkalmazkodás tökéletes legyen. meg kellett figyelni a természet jelen
ségeit, periodikus változásait. így föl lehetett készülni rájuk. Az ember alkalmazkodóképességét bizonyítja a szárazföld szinte teljes benépesülése a sarkvidékektől a trópusokig.
162
