Skip to content

Tarján Gábor – Mindennapi hagyomány

Találatok: 149

365

rejlik, ez utal a függőleges szövőszékre. A század elején még működő szőrtarisz- nyás mesterek primitív, függőleges állvá­nyon dolgoztak. Ehhez hasonló kereten készültek Balkán-szerte a „kilim” vagy „kelim” típusú szőnyegek.

A legegyszerűbb szövöeszköz, a mad­zagszövő tábla használatát néhány perc

A madzagszövő működési vázlata

alatt meg lehet tanulni. Ezzel a világ szá­mos pontján ismert szerszámmal készülhet madzag, öv, szalag, tarisznyához vállpánt. Nevezik cigánybordának, fanyüstnek is. Lényege, hogy lyuksorába minden első, függőlegesen álló rései közé minden máso­dik láncfonal kerüljön. Evvel kész is a fel­vetés. Ha felemeljük a táblát, a lyukakban levő fonalak kerülnek fölülre; ha lenyom­

juk, a résekben levők. így könnyen közé lehel dugni a vetülékfonalat. A láncfona­lak egyik végét a szövő asztallábhoz, szék­támlához vagy egy fához köti, a másik végét az övéhez rögzíti.

A fonás-szövés – mint említettük – jól illeszkedett a munkafolyamatok éves rend­szerébe. Az őszi munkák befejeztével, ok­tóber végén kezdődött a fonóházak élete, és egészen farsangig tartott. A szövéshez kevesebb idő kellett, mint a fonáshoz. A 3-4 hónap alatt megfont fonalat 5-6 hét alatt megszőtték. A szövés a böjt idején zajlott, farsangtól húsvetig.

Szabás-varrás

A meeszött vászonból szabással, varrással készültek a ruhadarabok.

KENDŐK

A legegyszerűbb fejviseletet, a kendöt még varrni se kellett. Eleinte nyersfehér, négyszögletes vászondarabból készült, a kékfestő és a gyári anyagok megjelenésével színessé vált. A kendő téli változatát, a nagyméretű, gyapjúból hurkolt hárász- kendöt, a berlinert vállra vetve viselik és derékon kötik meg. A kendő a lepelruhák maradványa. Abból az időből származik, amikor a szövőszékről lekerült vásznat még szabás és varrás nélkül használták fel. Forró éghajlatú területeken vászonlepelbe burkolóznak, a világos szín a napsugara­kat jól visszaveri. Hűvösebb vidéken meleg gyapjútakarót hordanak, mint ahogy hi­deg időben mi is szoktunk pokrócot ma­gunkra csavarni.

Az ország több részén az asszonyok a közelmúltban is abroszfélét borítottak ma­gukra az eső ellen. A külön e célra sűrű vászonból készült esöabrosz a lepelruhák változata. Nemcsak esőben használták.

61

Esőabrosz [Ormánság]

Egyenes darabokból álló „T szabású”
[bevarrott ujjú] férfiing

Régi típusú férfiing [Székelyföld)

hanem hóban, szélben is. sót még a kis­gyermeket is belecsavarták. Az esöabrosz derékra erősítve a kötényt helyettesítette, de lehetett „hátaié” ruha is. ha batyut kö­töttek belőle. Még valami megőrizte a test köré csavart lepelruhák jellegzetességét: a csecsemők pólyája, talán azért, hogy a ko­rai civilizációk viseletére emlékeztessen.

Az egyszerű szabás mindig ősi eredetre utal. A ruhákat eredetileg az anyag teljes szélességének felhasználásával néhány be­vágással szabták, hogy az anyag legkisebb darabja se vesszen kárba. A vászon széles­ségét az emberi arányok határozták meg. A karok hossza körülbelül megegyezik a váll szélességével, ez adja meg a vászon szélességét is.

INGFÉLÉK

Az /7?g törzset borító része téglalap alakú vászondarabból áll. amelyen – a poncsó­hoz hasonlóan – a fejnek T alakú nyílást vágnak és a vállrészhez varrják az ujjakat.

62

Férfi hosszúing szabásmintája [Moldva]

Gyimesi csángó férfi viselet:
hosszúing széles bőrövvel.

„tüszővel” és szűk vászon nadrággal
[Erdély]

A régebbi változatok térdig vagy térden alul értek, nők és férfiak egyaránt viselték. A derékon széles bőrövvel szorították le. A hosszúing legtovább a gyermekek visele­tében maradt fent.

Az előbb leírt bevarrott ujjú ing mellett leggyakoribb volt a reneszánsz eredetű mellévarrott szabású ing. Ennek ujjait köz­vetlenül a nyak mellé varrták, és koréban futó madzaggal húzták össze. A népi vise-

Mellévarrott ujjú női ing félig kiterített rajza
[Bihar]

63

(\\\

64

Jellegzetes „csángós” szabású hosszú és rövid
női ing [Moldva]

letben a gomb meglehetősen későn jelent meg (Európába is csak a keresztes hábo­rúk idején került). A ruhák összekötésére korábban madzagot, szalagot, kötőt hasz­náltak. Az ingeket erősítésül és a köny- nyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával látták el.

Az ingek későbbi fajtái rövid derekúak, és megjelenik rajtuk a vállfolt, a mellrész és a kézelő. Az összevarrások helyét eleinte teljesen funkcionális díszítéssel látták el. Az ing nyakát, csuklóját vastagabb, erő­sebb cérnával varrták össze. Az egyszerű varrásból burjánzott ki az inghímzés divat­ja. A hímzés – az összcerösítésen kívül – tulajdonjegyként is szolgált (ezért nem lát­hatunk két egyformát). A hímzéseknek gyakran mágikus jelentőséget is tulajdoní­tottak. A csángó anyák szoptatáskor „csicshímes” inget hordtak, ami – hitük szerint – megvédte tejüket a rontástól.

PENDELY, GATYA

A női alsóruhák másik fontos darabja a pendely. Valószínűleg akkor lelt önálló ru­hadarab, amikor a hosszúing megrövidült. A pendely is vászonlepel, amelyet oldalt összevarrnak és derékon megkötnek. Az idők folyamán a pendely alsószoknyává alakult, szoknyát, kötényt vettek rá.

Ormánsági leányviselet: mellévarrott ujjú ing
és pendely

Gyapjúkötény, „katrinca”. amelyből kettőt
vesznek föl: egyet előre, egyet hátra
[Moldva]

65

Fenékrész nélküli nadrág, a hosszúing takarja
[Moldva]

A felső szoknya a kötényből fejlődött ki. A közbülső periódust mutatja a csángók félig kötény, félig lepelszoknya „katrinca” viselete, vagy a kalotaszegi nők elöl nyi­tott, feltúrt „muszuj” szoknyája.

A szoknyák későbbi típusai pendelysze- rűen összevarrottak, vászonból, színes anyagokból vagy gyapjúból készültek.

A nadrág legősibb formájában még csak két, harisnyaszerü nadrágszárból állt. Ilyen például az észak-amerikai indiánok ún. „legging”-je. A népvándorláskor ger­mánjai is összevarratlan szárakból álló nadrágot viseltek. A két nadrágszárat a középkortól kezdve varrták össze. A külön

Vászon bőgatya [Alföld]

66

Bihari férfiviselet: „bornyúszájú” ing, rövid
bőgatya

Alföldi csikós viselete: rövid derekú ing,
bögatya „tüszővel”, nemezsüveg [XVIII.
század]

álló nadrágszár a székelyek gyapjúharis­nyájával és a csángók fenékrész nélküli nadrágjával maradt fönn legtovább.

A böszárú gatya feltehetőleg közép­ázsiai lovasnépektöl származik. Évszáza­dokon át szükebb volt a szára, csak a XIX. században bővült meg. Ekkor alakult ki a sok szélből varrt, rojtos, bögatya, ami már a paraszti reprezentáció eszközéül, a va­gyon fitogtatására szolgált. A gatyát, akár a pendelyt, koréba fűzött madzaggal húz­ták össze és kötötték meg a derékon.

Gyapjúfeldolgozás

Nemcsak a növényi rostok, az állati erede­tű anyagok is alkalmasak textília előállítá­sára. Elsősorban a juh gyapját használják ilyen célokra.

A gyapjú szálai könnyen egymáshoz ta­padnak, sodorhatok, fonhatok. Hazánk­ban évszázadokon át a ma már kiveszőben levő ősi magyar háziállat, a rackajuh gyap­ját használták. A rackagyapjú alkalma­sabb a kézi feldolgozásra, mint a ma tar­tott fajták gyapja, mert jóval hosszabb szá­lú és erősebb.

Nemezkészítés

A gyapjúból nemcsak szövéssel készítenek anyagot, hanem közép-ázsiai nomád né­pek hagyománya szerint nemezeléssel is. A nemezkészítés a gyapjúnak azon a tulaj­donságán alapszik, hogy szálai ütögetésre, víz hozzáadásával könnyen összetömörít- hetök. Kisázsiában ma is szép számmal találhatók durvagyapjas juhok, amelyek­nek a gyapjából nemezeléssel nemcsak sá­torponyvát, szőnyeget, takarót, hanem kö­penyfélét, csizmát, lószerszámot is készíte­nek.

67

Baskír nemezruhák: csuklya, köpeny

A nemezkészítés első lépése a gyapjú tépése, fellazítása, eközben az anyag pe- helyszerűvé válik. A munkát gyapjútépö íjjal, pálcával végzik. Ezután a gyapjút egyenletesen gyékényszönyegekre terege­tik. és forró vízzel belocsolják, majd a gyúrt tésztához hasonlóan az egészet kar vastagságú fahengerre tekerik és jól átkö­tözik. Ha mintás nemezt akarnak, felteke- rés előtt a mintát más színű gyapjúval rak­ják ki. ami a hengerléskor a nemezbe nyo­módik.

A feltekert hengert a baskírok, kirgizek ló után kötözik, és hosszú ideig járatják. Miután a hengerléssel végeztek, a nemezt lefejtik a gyékényről, újból fahengerre te­kerik. de most már deszkapadlón görgetik tovább. Amikor a nemez már kellő vastag­ságú, gőzfürdőben megáztatják, majd is-

Ncmczsüvegek a XVIII. századból

[Debrecen]

mét simára hengerük. Nemezkőpeny anya­gának készítésekor a gyapjút nem gyé­kényre, hanem erős vászonra terítik, így az anyag egyenletesebb, simább felületű lesz. A nemezruhák szabásához éles kést hasz­nálnak, mert az olló nem vágná a kemény anyagot.

A nemezkészítés ismerete népünknél a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza; gyakorlata a süvegkészítésben, a kalapos­mesterségben maradt fenn.

Megfelelő nyers, fonatlan gyapjúból könnyen készíthetünk nemezeléssel kap­cát, harisnyát, kesztyűt, süveget, sőt még nemezcsizmát is.

A gyapjúszálakat először jól meg kell tisztogatni a szennyeződésektől, de mosni nem szabad, mert az anyag elveszti zsírtar­talmát. Ezután a gyapjút kézzel fel kell tépkedni, szaggatni, majd kártolón megfé­sülni.

Kártolással a gyapjúszálak lazák, párhu­zamosak lesznek. A kártoló a gerebenből kifejlődött páros szerszám: egyik része a rögzített szegrózsás tépöpad, a másik szin­tén szegrózsás nyeles tábla. Kártoláskor a gyapjúcsomókat a tépöpadra teszik, és a kézi kártolóval tépik, szálasítják. fésülik. A kártoló fejlettebb változatán a fésülötüs- kék körbeforgó hengeren vannak, de isme­rünk egészen egyszerű, két kézitáblából álló kártolót is. Kártolás után a gyapjú lemezszerű darabokra áll össze. A kívánt tárgy készítéséhez a gyapjúlemezeket sima asztallapra rakjuk ki, majd erős vászonból készült szabásmintát helyezünk rájuk. Ez­után kenöszappanos vízzel befröcsköljük, és erőteljesen dörzsölni, gyúrni kezdjük. A munkát addig folytatjuk, amíg az anyag jól össze nem áll. Akkor lefejtjük a szabás­mintát és az anyag másik oldalán folytat­juk a tömörítést.

Süveg, csizma készítéséhez fából készült formát használunk.

68

Festés, szövés

A gyapjú szövéssel készült textília előállítá­sára is alkalmas. A juhról lenyírt gyapjút tisztítják, tépkedik, kártolják, majd a ken­derhez hasonló módon orsóval vagy rok­kával megfonják. A rackagyapjú nyersen is szép színű (nyersfehér, barnásszürke, fe­kete), megfestve még változatosabbá tehe­tő. Régebben számtalan gyűjtögetett festő­növényt használtak ehhez. A természetben szinte minden színre akad kitűnő festőa­nyag.

A gyapjú szövése nem sokban tér el a kenderétől, csak más sűrűségű bordát és nyüstöt kell használni a szövőszéken.

Posztókészítés

Az elkészült gyapjúszöttest ványolással, kallóssal vastagabbá, vízhatlanná teszik. A ványolás folyamán az ütögetés és a víz­ben való áztatás hatására a gyapjúszálak egymásba kapaszkodnak, megduzzadnak. Eközben a szőttes felülete jelentősen össze­megy. „elkallódik”, vastagsága viszont megnő.

A posztónak nevezeti megványoll gyap- juszöltes nemezszerűen sűrű, felülete egy­séges, a szövés textúrája eltűnik.

A ványolásnak több módja ismeretes, leggyakrabban kallómalomhan végzik. Itt a víz fogashengert forgat, s ez kalapácso­kat hoz működésbe. Az anyagot a kalapá­csok zúzzák, tömörítik, miközben víz áramlik rajtuk keresztül.

A ványolás egyszerűbb eszköze a vónyo- lókád. A patak vizét favályún ál olyan lazán összeerősített deszkákból álló kádba vezetik, amelyen a víz szabadon folyik ke­resztül. A lezúduló víz a kádba helyezett szőttest ülögeti, forgatja, s közben jól ösz- szetömöríti.

69

Ványolókád [Erdély]

A gyapjú ványolható emberi erővel is. Már az ókori kultúrákban alkalmazták a vízbe helyezett gyapjúszőttes lábbal való tiprását, taposását, tömörítés céljából. Az egy fából faragott vályúban való kézi vá- nyolást Európa sok részén ismerik. Nálunk a gyapjúkapcát nemrég még evvel a mód­szerrel ványolták.

A kézi ványolónak két része van: egy bordás fenekű vályú és egy ebbe illeszkedő mángorlószerű eszköz. Az anyagot a vá­lyúba helyezve sűrű locsolás közben dör­zsölik, tömörítik, amíg a kívánt sűrűséget el nem éri.

GYAPJÚ FELSŐRUHÁK

A vászon főleg az alsóruhák – ing, ga­tya, pendely – alapanyagát adja, a gyapjú­szőttes, a posztó viszont a felsőruhákhoz szolgáltat anyagot.

Gyapjú felsőruháink legnagyobb része archaikus, derékszögű szabásvonalú. Leg­többjük a keleti eredetű köpenyfélék csa­ládjába tartozik. Közülük talán a legősibb és a legkönnyebben elkészíthető a guba. Szabásának különlegessége, hogy az ujja- kat és a mellrészt a felső anyagsáv ketté- hajtásával alakítják ki. s mindössze egy­két bevágással szabják ki.

Anyagául kevéssé ványolt, laza szövésű gyapjúszöttest használtak. A gubaszöttes- be gyakran gyapjúfürtöket is beleszöttek, hogy jobban hasonlítson a módosabb su­bához. A gyapjútakarók, a lombos pokró­cok, csergék anyaga gyakran megegyezik a gubáéval. A gubát színében hagyott rac­kagyapjúból készítették, ritkán festették. Általában vállra vetve viselték, gallérjánál kötötték meg, ahol piros posztószegély dí­szítette. A guba szabását már a bronzkor­ban ismerték, Észak-Ázsiában a mai napig alkalmazzák.

A magyarság legkedveltebb felsőruhája volt évszázadokon át a szúr. Neve nemcsak a ruhát, hanem az anyagot is jelentette, amiből készült. A szürposztó sűrűre vá­nyolt, leggyakrabban nyersfehér gyapjú-

70

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Lap tetejére!