Találatok: 159

365

konty kissé elörebukik. A trapéz formájú oromzatot gyakran faragással díszítik. A házak faoromzatára, a „vértelekre” gyak­ran óvó-védő szimbólum (nap, hold, ke­reszt stb.) kerül.

Nemcsak a primitív hajlékokra, hanem a fejlettebb építményekre is jellemző a táj­ba illeszkedés, a környezettel alkotott össz­hang. A népi építészetben az anyagok, szerkezetek és a funkció egységet alkot­nak, cmberméretűek, a természeti törvé­

„Napsugaras” oromzaté ház [Tápé,
Csongrád]

nyek szigorú megtartása jellemző rajuk. Ezek a házak nemcsak használhatóságuk­ban, hanem látványukban és egész szerke­zetükben közel állnak az emberhez. Az antropomorf jelleg az épületrészek elneve­zésében is kifejeződik: talp, lábazat, mell­véd, tetőgerinc, homlokzat, ahlak szem, szemöldökfa, ajtószárny, kontyos tető, üs­tökös tető, idegágas, koszorúgerenda, kö­nyökfa, tor ok gerenda, pólyásfödém, szok­nyás harangláb, boldoganya. A házak utcai homlokzata két mélyen ülő ablakszemével, szalmás kucsmafedelével valóban az em­berarcot idézi.

Az egységes stílusú, a kis tájra jellemző díszítésű házak a hagyományos népi építé­szetben sohasem válnak uniformizálná. Mindegyik egy-egy külön változat, a ben­ne lakó egyéniségét hordozza.

Az elmúlt három évtized a népi építé­szetben igen nagy pusztulást okozott. El­tűntek az egyes tájakra jellemző épületek, és az Őrségtől Szatmárig elfoglalták helyü­ket az egy sablonra készült, jellegtelen „kockaházak”.

101

A ház környezete

Mielőtt belépnénk a házba, a kerítés és a kapu fogad. A kertet körülzáró kerítés nem feltétlenül elválasztásra szolgál, lehet hívo­gató. a természettel összekötő, az utcával egybekapcsoló. Az elkertelés csak az álla­tokat zárja el, nem engedi elkóborolni, a veteménybe tévedni őket. Néhol látható még a kerítésen hágcsó, amin az ember könnyűszerrel átlép, de az állat akadályba ütközik.

A mellmagasságig érő kerítés a ház kere­tét, előterét adja, rá lehet könyökölni, az arra járóval beszélgetni, szomszédolni.

Az egyik legősibb forma a sövénykerítés vesszővel sűrűn befont, földbe vert karók­ból áll. Sövényből kapu is készül: szántal­pas vagy kerekes változatban. Az élösövény-kerítés az egész utcaképet meg­változtatja. természetközelivé teszi. Régi

Kerítésformák: favázas gallykerítés, léckerítés,
hasoványkerítés

kerítésfajtánkat, a hasoványt fejszével és ékkel hasított, gyakran ember formájúra faragott deszkák alkotják.

Az ember formájú kerítéseknek hajdan óvó-védő jelentést tulajdonítottak, ugyan­úgy. mint a kapuhálványoknak, a bejárai két oldalán elhelyezkedő, a kaput tartó erős oszlopoknak. Már a „bálvány” elne­

vezés is jelzi, hogy a házat a család ősi szelleme védi, óvja: befogadja az érkezőt, elbocsátja a távozót. Erdélyben még sok helyen olvashatjuk a kapu feliratán is: „Ál­dás a bémenönek, békesség a távozónak”. A faragott kapubálványokon védelmi sze­repben gyakori a kígyó-, a sárkány- és a napábrázolás.

Ember formájú hasoványkerítés

Kétszárnyú sövénykapu [Tiszamente]

102

Faragott kiskapu [Erdély]

A székelyek között mesterséggé fejlő­dött a kapufaragás. A fedeles nagykapuk, de még a kiskapuk között is sok dúsan faragott akad. A kiskapu mellé sok helyen odakerül a kispad, a „plctykapad”, a fede­les „szakállszárító”.

A kapu és a ház bejárata közötti részen gyakran lugas található, de még a tornác­ra, az ereszre, a házra is fölfuttatják a vadrózsát, vadszölöt. A fölfutó növényzet megváltoztatja az architektúrát: az épület belesimul a környezetbe, harmonikus vi­szonyba kerül a természettel.

A ház az utcára merőlegesen áll, hosz- szabbik oldala mindig délre néz. Sok há­zon itt található a tornác, amelyen át a házba léphetünk. Ez ugyan már fedél alatt van. mégsem tartozik a ház szorosan vett belső részeihez. A ház életében mégis fon­tos szerepet tölt be: nyáron árnyékot ad. véd az esőtől, jó időben alvóhelyül szolgál, a kukoricát, paprikát, szőlőt gyakran ide akasztják száradni. A tornác sokszor a ház homlokzati részén is folytatódik. A torná­cok számtalan változata közül talán leg­szebbek a keményfából készült oszlopos tornácok, vagy a vályogból épült, fehérre meszelt, félkörives „gádorok”, „ambitu- sok”.

Sok helyen a veranda veszi át a tornác szerepét, később azonban ez is eltűnik a házakról, pedig a mai családi és hétvégi házakat is hangulatosabbá, egyénibbé te­hetné egy-egy szépen befuttatott előtér.

Székelykapu, szakállszárító, zsindely fedésű
boronaház [Székelyföld]

103

A ház belső terei

A konyha

A házba belépve először a konyhába, illet­ve annak előterébe, a pitvarba jutunk. Az ősi lakások alapsejtje az a helyiség volt, ahol a tüzet rakták. A kör alaprajzú há­zakban a helyiség közepén lobogott a tűz. A négyszögletes hajlékokban a tűzhely ál­talában a sarokba kerül. A régi kémény nélküli füstös konyhákban, ahol nyílt tű­zön főztek, szabadon terjengett a füst, a konyhaajtón át, füstlyukon vagy a padlás­deszkákon át távozott. Mai szemmel ez nagyon egészségtelennek tűnik, de a füstös konyhák jól tartották a meleget, ezért hosszú ideig ragaszkodtak hozzájuk az emberek. A füstös konyha mellett füsttelen szoba volt, az élet inkább itt zajlott. A szoba kályháját is a konyhából fűtötték.

A kemence zárt rendszerű sütő-, főző-, fűtőalkalmatosság. A szája előtti padkán szabad tűzön folyt a főzés. A kemence belsejét nemcsak sütésre, hanem gyü­mölcsaszalásra, -szárításra is használták,

sőt egyes területeken gyógyító és tisztító célzatú gözfürdőzésre is szolgált. Gondol­junk a finnek és több kelet-európai nép szaunájára, fürdökemencéjére. A kemence tetejét a gyermekek, öregek alvásra is hasz­nálták.

A kemence szája előtti padkán álltak a sütés-főzés eszközei: a vas háromláb, a vasból kovácsolt tűzikutya, a rostély, a cseréplábas, valamint a kenyérsütéshez használt sütölapát, piszkafa, szénvonó.

A konyhai kemencék későbbi változatai szögletesek és különböző rendeltetésű ré­szekkel bővülnek: főzőkatlannal, rétessü­tésre szolgáló „ren”-nel és vaslapos taka­réktűzhellyel, a „sparhert”-tel. Ezek a be­épített konyhák a térkihasználás jó példá­ját mutatják.

Adott helyen mindig az a tüzelőberende­zés a legmegfelelőbb, amelyik a helyi kö­rülményekhez illik; a helyben található tü­zelőanyagok (rőzse, kukoricacsutka, szal­ma, nád, tehéntrágya, szemét stb.) haszno­sítására alkalmas. A különböző tüzelők

Füstös konyha: láncon lógó bográcsban
főztek, sütésre a kemencét használták [Dél-
Dunántúl]

Vcsszöfonású füstfogó,
szabad tűzhellyel
[Székelyföld]

104

Szikrafogóval ellátott tűzhely és kemence
[Moldva]

közül talán a takaréktüzhely a leggazdasá­gosabb. Ez nemcsak a legkülönfélébb hul­ladékokkal fűthető; sütésre, főzésre, fűtés­re alkalmas, hanem – zárt tüzelörendszere lévén – a füstelvezetése is egészséges.

Fejlettebb módon a füst a kéményen át távozik. A kémény korai formája a szabad kémény, ami nem más, mint egy nagy kür­tő. Gyakran a konyha egész boltozatát alkotja. A szabad kémény füst- és szikrafo­gó is egyben, készülhet karóvázzal, sö­vényfonással, tapasztással; de talán a leg­szebbek a vályogból épült „sárkupolák”. A szabadkéményes konyhában – különö­sen, ha ősi módon a középpadkán égett a tűz – a középpontra rendezett térbeosztás maradt fönn. A szabadkéménynek van azonban egy nagy hátránya. A magas kür­tő nemcsak a füstöt, hanem a meleget is kiszippantja, így a szabad kéményes kony­hákat sok helyen „hideg konyhának” ne­vezik.

A konyha elülső részét általában füstge­rendával, boltozattal választották el a hű­vös, füstös, kémény alatti résztől. Az igy elválasztott előtér a pitvar. Ez a helyiség füsttelen, tiszta volt, itt folyt az étel előké­szítése, sok esetben az étkezés is. Ide nyi­tottak a szobák ajtajai, tehát közlekedöhe- lyiségként is szolgált. Berendezését tároló­bútorok (tálasok, tékák, polcok, vizespad stb.) alkották, valamint itt tartották az ide- oda helyezhető gyalogszékeket. A kémény aljától elválasztó boltozatos falrészre ke­rülnek az ünnepi használatú cseréptálak, edények.

A pitvar-konyha helyét később a lakó­konyha vette át. Itt zajlott a ház minden­napi élete, itt tartózkodott a család a leg­többet. A teljes füstelvezetés megvalósítá­sa, a zárt kémények építése után vált a konyha szinte az egyetlen lakóhelyiséggé. A lakókonyha kialakulásának többek kö­zött az lett a következménye, hogy az

105

Újabb kemence, két tűzhellyel [Somogy]

enni, inni, beszélgetni, társas életet élni, a másikban tenni-venni, dolgozni; a harma­dikban félrehúzódni, szunyókálni, pihen­ni.

Az évszázadok folyamán a lakás belső térelosztásának, a bútorelrendezésnek sza­bályos kánonjai alakultak ki. Már a kerek hajlékok, a sátrak belső rendjét is szigorú törvények szabályozták. A négyszögletes alaprajzú épületekben kezdetben a helyi­ség falát körben sárpadkák szegélyezték. Az ülésre, alvásra szolgáló padkák valószí­nűleg a veremházakban található ülögöd-

amúgy is keveset használt „tisztaszoba” teljesen elvesztette lakófunkcióját, s csak az anyagi jólét presztízshelyiségévé vált, már ahol erre lehetőséi* volt.

A városi lakásokban a konyha elveszti eredeti szerepét, a szobában zajlik az étke­zéstől az alvásig szinte valamennyi élet­funkció.

Ház hosszanti metszete: a konyhából fütik
mindkét szoba búbos kemencéjét, középen
szabad tűzhely van. Az egész konyha fölött
a szabad kémény kürtője áll [Bihar]

A lakószoba

A tisztaszoba kialakulása előtt a hagyomá­nyos elrendezésű házakban nem volt egyetlen hely sem kihasználatlan, felesle­ges. Minden résznek megvolt a maga szere­pe, fontossága. Az egyik sarokban lehetett

Palócház alaprajza a századfordulón
a asztal; b kemence; c d e korpád

rök peremrészének maradványai voltak. A moldvai csángóknál a legutóbbi időkig, a palócoknál a század elejéig fennmaradt a szoba három oldalán végighúzódó „kor­pád”. A kemencén és a padokon kívül csak néhány apróbb bútor állt ezekben a házak­ban.

A régi lakóházakban igen nagy kemen­cét építettek, sokszor a szoba nagy részéi elfoglalta. A kemence számtalan formáját ismerjük, leggyakoribbak a lapos tetejüek és a boglya formájúnk. Az alföldi házak klasszikus tüzelőberendezése a „búbos” vagy „boglyakemence”. Régebben sárból

106

építették karóvázra, később téglából ké-
szült. A kemencét kívülröl-belülröl jól be
kellett tapasztani, ezt a munkát évenként
megismételték. A tavaszi és az őszi mesze-
lés alkalmával a kemencét a szoba falával

Búbos kemence sárpadkával
[Alföld]

együtt fehérre meszelték. A kemence gyak­ran ülőpaddal készült, ez is lehetett sárból vagy deszkából.

Másik tüzelőnket, a szemes kályhát szin­tén a konyhából fütötték. Régebbi válto­zata tulajdonképpen agyagból rakott ke­mence volt, amelynek testébe égetett agyagbögréket helyeztek. A szájjal kifelé rakott bögrék a meleget jól tartották, sőt

Alvásra is használt, kürtös füstclvezetésü
palóc kemence

107

Középkori eredetű „kupás” kályha. Az
ülőpadka fölötti rész kupás vagy bögrés
kályhaszemekböl áll [Sárköz]

még aszalásra is használták őket. A bögré­be tett alma, szilva hamar megaszalódott és a szobáknak kellemes illatot adott. A kályhaszemek később tálszerüen bemélye- dö formájúak lettek, és négyszögletes olda­lakkal illeszkednek egymáshoz. A legszebb szemes kályhákat a Dunántúl nyugati és déli részéről ismerjük.

A kályhaszemeket fazekasok korongol- ták, a domborműves, táblás kályhacsem­

Az előbbi kályha alkotórészei: a legfölsö
„korona” szegély, bögre, kályhaszem

Sövényfonásos füstfogóval ellátott kandalló.
Később a sövényfonás helyére kályhacsempék
kerülnek. így lesz „cserepes” [Székelyföld]

pék viszont kályhásmesterek munkái. A székelyföldi „cserepes”, kályhacsempékből kirakott nyílt tüzhelyes kandalló nem azo­nos az udvarházakból ismert öblös szájú tűzhelyekkel, bár eredetében bizonyára kapcsolatban volt vele. A kandalló füstfo­góval felszerelt szobabeli tűzhely volt, amelyen szolgafán lógó üstben főztek. A székely kandalló füstfogója néhány sor

108

kályhacsempéböl áll. A cserepes alatt sza­badon lobogó tűz a szoba megvilágítására is szolgált. A kandallóknak, bár sok elő­nyük van – a tűz élményét hozzák a házba, mégis tiszta marad a levegő -, nagy hátrá­nyuk, hogy sok tüzelőt fogyasztanak, tehát csak olyan területen érdemes használni, ahol bőven akad fa.

Szoba szavunk eredetileg csak a kályhát, a kemencét jelentette, később terjedt át jelentésátvitellel a „fütött helyiség” fogal­mára. Sok helyen magát a szobát „ház­nak” nevezik, ami a korábbi egyetlen he­lyiségre utal.

A szoba belső térelosztása

Az ősi lakóház belső tere – a kerek hajlé­kokhoz hasonlóan – két részre oszlott. A mestergerenda osztotta ketté a szobát, munkatérre és kultikus térre. A tűzhely felé eső oldal volt a hétköznapi munkák helye. A kemencepadkán fontak, morzsolták a kukoricát, javították a szerszámokat, itt beszélgettek téli estéken a szomszédasszo­nyok. A gyermekek a kemence tetején vagy a kemence és a fal közötti „sutban” hancú- roztak.

A fal mellett álltak az ágyak, ez volt a pihenés helye is. A munkatér egyben a nők oldala, az asszonyok tartózkodási helye volt. Ide állították a szülőasszony rontás ellen sátorlepedővel letakart ágyát, a „bol­dogasszony ágyát”. A gyermekágyas asz- szony életét különösen szigorú törvények szabályozták. Hat hétig a mestergerenda alatt sem léphetett át.

A szoba másik fele a férfiaké volt, itt helyezkedett el a tüzelővel átellenes sarok­ban az ún. „szent sarok”. Az utca felé eső szögletben a sarokpad állt az asztallal, hosszú ideig ide csak férfi ülhetett le. Az asztalfiókban volt a megszentelt kenyér he-

Sarokpad kamarásasztallal [Székelyföld] lye; ide akasztották az aratókoszorút, a szentképeket. A fali saroktékában tartot­ták a Bibliát, a Kalendáriumot, a gyógy­szereket és egyéb fontos tárgyakat. Sokféle rítus, előírás szabályozta az asztal környé­kének használatát.

A magyar parasztházban az ősi idők kozmikus térelrendezésének maradványait figyelhetjük meg. A ház középoszlopának eredete igen régi időkig nyúlik vissza. A mestergerendát alátámasztó oszlopot „boldoganyának”, „bálványnak” is nevez­ték. A szoba terét kettéválasztó oszlop ne­ve utal az eredeti kultikus funkcióra.

A hagyományos szohahelsö a fal mellé rendezett, beépített bútorokkal a jó térki-

109

használás mintapéldájául szolgál. A sár­padkák helyére a későbbiekben padládák kerültek, amelyek már a tárolás feladatát is ellátták. A további tárolóbútorokat a falra akasztották; a rúdra került a napi felvevöruha, a törülköző, a beépített téká­ba az apróbb holmi. A szoba közepe üre­sen maradt, így a zsúfoltan berendezett ház is térélményt nyújtott.

Kamra és tárolás

A hagyományos parasztház hármas elren­dezésű: szoba-konyha-kamra. A kamrát elsősorban tárolásra használták, de né­hány helyen – például a Palócföldön – szokás volt, hogy az asszonyok a kamrá­ban aludtak. A Dél-Dunántúlon a fiatal házasok költöztek a különálló kis kamra­épületekbe. Csak az első gyermek születése után kaptak helyet a házban.

A kamrában főleg élelmiszert tároltak. Hatalmas, egy fából faragott hombárok­

ban, bödönökben tartották a gabonái, vesszőből, gyékényből, szalmából fonott kosarakba kerültek a különféle termények (pl. a tojás), vászonzacskóban, szegre akasztva tették el a fűszernövényeket, a vetőmagot. A befőttet, lekvárt cserép­edényben, üvegben a polcon tartották. A télire való krumplit, hagymát a földre tere­gették. Itt volt a szerszámok, munkaeszkö­zök helye is. A kamrának nemigen volt bútorzata. Az újabb stílusú bútorok meg­jelenésekor a kamrába vándoroltak az ősi ácsolt bútorfélék. A korábban keiengyés- ládának használt bútorból így lett lisztes- szuszék. A teljesen fölöslegessé vált dara­bokat a padlásra tették, hátha még jó lesz valamire.

A paraszti gazdálkodást mindig a biz­tonságra való törekvés jellemezte. A ter­melés és a fogyasztás között a raktározás­nak igen fontos szerepe volt. így fordulha­tott elő, hogy a kamraépületek, pajták gyakran még a lakóházaknál is módosab­bak voltak.

A berendezés

Székek, ágyak, asztalok

A régi parasztszoba bútorai – amikor egy­általán már bútorokról beszélhetünk – mind házilag készültek, a férfiak maguk barkácsolták össze, vagy a falu ügyesebb faragójával készíttették. Mint az egész né­pi tárgyformálásra, a bútorok ősi rétegére is jellemző a „kevesebb = több” elv. Szer­kezetükben, anyagukban, kivitelezésük­ben a legegyszerűbb módszereket, a legcél­szerűbb megoldásokat hordozzák.

A padok elődje, mint említettük, a sár­padka volt. Elmozdíthatatlan bútorféle a földbe vert lábú pad is. A mozgatható ló­

cák bárdolt ülőlapjába négy rövid botlábat csapoltak. Becsapolt botlábbal készültek a számtalan változatban ismert gyalogszé­kek is. Sok helyen még ma is házilag készí­tik ezeket a három-négy lábú, kerek vagy négyszögletes ülölapú kisszékeket. A fa­rönkből kialakított tuskószékek, bodonii- lökék egyetlen fadarabból készüllek. Né­hány szerszámmal állítják elő a fa termé­szetes adottságait felhasználó rönkpadokat is. Szabadban, szőlőhegyen, erdei szállá­son tavasztól őszig használták ezeket az ősi bútorféléket pihenésre, ilyenkor a nap he­vétől álmelegedve kellemes volt rajtuk az ülés. Zárt helyen a vastag rönk nem meleg-

110