Találatok: 160

365

Ősi bútorokkal berendezett finnugor ház

[Karélia]

szik olyan könnyen, így csak bőr- vagy bundadarabbal használhatók.

Az ülőbútorok története nem a székek­kel. padokkal kezdődött. Évezredeken át földön ülve ettek, dolgoztak és földön aludtak az emberek. Századunk elején a

tek. A keleti népek között a mai napig sem vert gyökeret a széken ülés szokása. Ennek a magyarázata nagy múltú testkultúrájuk­ban keresendő. A különböző térdelő, gug­goló, sarkonülö helyzeteket (pl. a jógából ismert lótuszülést) sokkal pihentetőbbnek

pásztorok még ősi módon zsombékra, gyé- kénykötegre vagy éppen lókoponyára ül-

111

Háromlábú, kimélyített ülőlapú gyalogszék
[általános]

112

113

*

Lécvázas szék fonása [általános]

Szalmával befont, lécvázas „dikó” [Alföld]

tartják, mint az előkelőségeknek járó trón­széket. A nyugatról bekerült támlás széke­ket azért sem kedvelik, mert szerintük a lógatott láb nem pihen; ha mégis ilyen székre ülnek, lábukat maguk alá húzzák.. Talán nem teljesen nélkülözi az igazságot az a keleti népek körében elterjedt véle­mény, hogy az európai embernek a sok széken üléstől van nagy feneke.

A japán lakásokban bútor sem igen van. A földet teljes egészében gyékényszőnyeg borítja. Apró asztalokat használnak, hol­mijukat beépített fülkékben tartják. A szo­bába lépve lehúzzák az utcai cipőt és pa­pucsba bújnak. A keleti sátorkultúrában is tartották magukat ehhez a szokáshoz, a leterített szőnyegre csizmával nem léptek, mint ahogy mi sem taposunk a terített asztalra vagy megvetett ágyra.

Visszatérve egyszerű ülőbútorainkhoz, először az áglábas széket említjük. Megfe­lelően elágazó fatörzsből vagy gyökérda­rabból kis átalakítással mi is könnyen ké­szíthetünk ilyen széket. A természet állal készen kínált görbefák szintén alkalmasak bútorkészítésre. Sőt ezek a „szerkezetek” a lehető legtartósabbak. mivel az anyag természetes állapotban marad. A gyalog­székek ülőlapját, hogy kényelmesebben le­gyenek, ki szokták mélyíteni. A lálszerüen kivájt székeket egyes helyeken – vizel bele­öntve – még mosdásra is használták.

A támlás székek legegyszerűbb változa­tainak az ülése és a hátlapja egyetlen darab kimélyített fadarabból állt. A támla a hál vonalát követte, emberformájú volt. A ké­sőbbi becsapolt támlájú, faragott, ..hege­dűhátú” székeken azonban már nem olyan kényelmes az ülés. Érdekes átmeneti szék­fajta az ún. jármos szék, amelynek ülőlap­ját és háttámláját kél görbe fa fogja össze. E megoldásnak ismert a pad változata is.

A népi lakáskultúra egyéb támlás és ka­rosszékei – mint pl. a híres „gondolkodó-

114

Fa „fejaljon” alvó pásztor [Hortobágy]

Ágyszék: kct bakra helyezett, megvetett ágy
[Szlavónia]

Ebéd a konyhában, az asztalszék körül
[Alföld]

Áglábas asztal [finnugor]

szék” – már mesteremberek munkái, ezek
előképe megtalálható a gótikus, rene-
szánsz és barokk úri bútorok között.

A lécvázas szerkezetű székek az ülőbúto-
rok külön csoportját alkotják. Faragott
vagy esztergályozott sarokpillérekből áll-
nak a lábak, amiket lécekkel csapolnak
össze. A lécvázas székek ülőlapját növényi
anyagokkal (gyékény, sás, kukoricacsuhé)
fonják be. Ezek az egyszerű szerkezetű szé-
kek – az egyiptomi trónus leszármazottjai
– szerte a világban elterjedtek. Az amerikai
Shaker szekta puritán juharfa székei szinte
tökéletes másai a német telepesek által ha-
zánkban is elterjesztett bekötött ülőlapú
székeknek.

Legegyszerűbb ágyfélénk, a is léc-
vázas bútor. Régi adatok a „hársfából kö-
tött ágyat” említik, amit a fakéreg alatti
háncsrétegből készítettek. Ismerünk gyé-
kénnyel, szalmával, csuhéval bekötött di-
kókat is. A dikó a bútorok történetében
már fejlett szintet jelent, hiszen évezrede-
ken át földre szórt szalmán aludtak az
emberek. Az ágy eredetileg nem állványos
bútordarabot, hanem csak fekvőhelyet,
ágyneműt jelentett, amit gyékénnyel, sző-
nyeggel vetettek meg és amin csergével,
bundával takaróztak. E régi állapotra utal
a moldvai csángók nemrég még használat-
ban levő gyapjúszöttes „lepedője”. Az áll-
ványos ágyat eleinte megkülönböztetésül
„nyoszolyának” nevezték.

Az ágy nélküli korszakban az alváshoz
a fejet valamivel fölpolcolták, föltámasz-
tották. Sok népnél & fejtámasz, a fejalj volt
az egyetlen bútordarab. Nálunk a pászto-
rok körében maradt fenn legtovább a fejalj
használata, akik fatörzset, kis széket, lóko-
ponyát, de még nyerget is raktak fejük alá
„kispárnának”. A párna is a régi idők ta-
lálmánya. A nomádok sátrainak fontos
tartozéka volt az állatszőrrel kitömött bör-
párna. A középkorban még a főúri udva-

115

Malomkő asztal

A ládához hasonló szerkezetű ácsolt asztal
[Erdély]

Kecskelábú asztal. Az asztallap mélyedéseibe
tálalják a kását [Észtország]

A támla átfordítása

116

Kosárbölcső gyékényből [Szatmár]

Fahasítékból készült bölcső [Erdély]

rokban is sok helyen földre rakott párnák pótolták a bútorokat. A magyar paraszt­ság körében a XIX. századig megmaradt a földön, szalmán, bundán alvás szokása.

Kezdetleges ágyféle volt a dikó mellett az ún. ágyszék, ami nem állt másból, mint két bakból és pár szál ezeken keresztülfek- telelt deszkából. Kalyibában, erdei szállá­son lábakra állított vesszötáblán aludtak. Az ágyak későbbi változata keretszerű, magasított bútordarab, amibe szalmát szórtak, később szalmazsákot tettek.

Az asztal a székkel együtt fejlődött ki. Legegyszerűbb formája kerek vagy négy­szögletes asztalszék. Ez a könnyen mozdít­ható alacsony bútordarab három vagy négy becsapolt lábbal készül. Az asztalszék egyes változatainak közepén kör alakú lyuk van, ami a bogrács vagy a nagytál tartására szolgál. Nincs állandó helyük a bútorelrendezésben, evés végeztével félre­rakják, elteszik az útból. Az asztalszéket gyalogszékekkel ülik körül, de földön ülve is használják.

A valóban asztalnak nevezhető bútorfé­

le eredetileg könnyen szétszedhető állvány­ból – bakokból – és az erre fektetett desz­

kából – az asztallapból – állt. A külön álló

lapot gyúródeszkának vagy tálcának is használták. Az állványmegoldások közül

legkedveltebb volt az ún. kecskebak vagy X láb, ahol a szétszedhető lábakat ékkel

rögzített közfa tartja. Az állványzat külön­böző méretű asztallapokhoz használható.

Az egyszerű asztalféléket házilag állítot­ták elő, a gótikus eredetű „kamarásaszta­lok” azonban már mesteremberek munkái. A keményfából készült nehéz, fiókos asz­taloknak már állandó helye volt a szobá­ban, a szent sarokban. Az asztalosmester­ség kialakulásával terjedtek el a puhafából készült, festett, a történeti stílusokat köve­tő asztalfajták.

Primitív asztalféle a malomköasztal. Szőlőhegyen, kertben, a diófa alatt helye­zik el. Egyetlen lábát közepes vastagságú rönk alkotja, amit mélyen a földbe ásnak, de asztallábnak megfelel a földben hagyott lecsonkolt fatörzs is. Az asztallapot kiérde­mesült malomkő alkotja. A malomkő asz­talt rönkpadokon, bodonülőkéken ülik körül.

A bútorok áttekintésekor nem hagyhat­juk ki a bölcsöt. Ez eredeti formájában kis teknőcske volt, amibe a bepólyált babát belekötözték. Éjszakára a gerendára akasztották, vagy az ágy mellett levő csuk­lós támlájú padra, a rengöre helyezték. Napközben a rengő ülésre szolgált, de éj­szaka – ha átcsapták a támlát – a bölcsöt tartotta. A bölcső ősi fajtái között találunk kosárszerűen fonottakat és fakéregböl ké­szülteket is. A fejlettebb típusú „talpas böl­cső” számtalan változatban ismert.

117

Tárolóeszközök,
tárolóbútorok

Legősibb tárolóeszközeink a sátor falára akasztott fogasok, fahorgok voltak. A fa természetes elágazásainak felhasználásá­val készült „kákók”, „gamók”, „kampók” sokáig igen fontos szerepet töltöttek be a paraszti lakáskultúrában: ruhát, edényt, szerszámot akasztottak rájuk.

A gerendára, mennyezetre szerelt, fa­horgokra akasztott gúnyatartó rúd évszá­zadokig a szekrényt pótolta. Felsőruhát, törülközőt, de még csizmát is akasztottak rá. A lakásdíszítést szolgálták a hímes rúd- ravalók, a szőttesek.

A valóban tárolóbútornak nevezhető tárgyak története a ládákkal kezdődik. Legősibb fajtájuk, a „vályúláda” egyetlen fatörzsböl készül. A rönköt megfelelő for­májúra faragták, majd a felesleges részeket égetéssel és vájással távolították el.

A bútorkészítés az ácsmesterség kiala­kulásával nagyot fejlődött. Az ácsmunka

„Kákó” vagy „fagamó” [Somogy]

fogásainak ismeretében készült ácsolt láda hosszú századok egyetlen tárolóbútora. A Dunántúlon „szökröny”, a Felföldön, Erdélyben és az Alföldön „szuszék” néven ismert.

Az ácsolt láda felépítése a zsilipéit desz­kafalak szerkezetéhez hasonló. Készítésé­hez csak néhány ácsszerszám szükséges. Anyagát 50-60 cm átmérőjű, 1 m körüli, jól hasadó keményfarönk (tölgy vagy bükk) adja. A fát bütüjére (hossztengelyé­re merőlegesen) állítva, tortaszeleteléshez hasonló formában fejszével, bárddal, ékkel hasogatják fel. A hasítással darabolt desz­ka keresztmetszete körcikk alakú lesz, a körív vonalát a kéreg adja. A kérget le-

118

Fatönk felhasogatása ácsolt láda készítéséhez.
Hasonlóan készítik a zsindelyt is

Az oldaldeszkák illesztése
a láb vájataiba

hántják, és hornyolóval vájatot vésnek be­le. A vájatba csatlakozik majd a másik deszka éle. A lábakat alkotó sarokpillére­ket hasáb formájúra faragják és két szom­szédos oldalán árkokkal látják el. Ezekbe az árkokba csúsztatják, zsilipelik az olda­lakat alkotó deszkákat. A fenékdeszkák az alsó oldaldeszkák, illetve a lábak megfelelő helyre vésett árkaiba illeszkednek. A ha­sonlóan egymásba eresztett részekből álló fedél oldaldeszkái a hátoldal legfölső desz­kájának kinyúló csapjain forognak. A nyers fából kinagyolt láda részeit néhány heti száradás után vonókéssel finomítják,

Ácsolt láda szerkezete [elölnézet]
[Baranya]

Ácsolt láda szerkezete [oldalnézet]
[Baranya]

119

Ácsolt, támlás padláda [Bihar]

majd fakalapács segítségével összeállítják. A rögzítéshez faszögeket használnak.

Az ácsolt ládák közül legjobban a lapos tetejű, hosszúkás formájúak használhatók, ezeken ülni is lehet.

Az ácsolt bútorokon ősi jeleket hordozó geometrikus díszítés található, a festett asztalosládán pedig főleg reneszánsz ere-

Keményfából készült, ácsolt téka [Erdély]

detü virágmotívumok vannak. A „tulipán- tos láda” fűrészelt, puhafa deszkából ké­szült, az oldalak összeillesztése „fecske­fark” fogazású.

A tárolóbútorok másik csoportját, a té­kákat a falra szerelik. Eredetileg a „beépí­tett” kis fali fülke borítására szolgáltak, mindössze ajtórészböl álltak, nem alkottak önálló, dobozszerű bútordarabot. A legré­gebbi darabok bárdolt keményfából, a ké­sőbbiek festett puhafából készültek.

A téka megnagyobbított, földre állított változata, a mai fogalmak szerinti álló szekrény csak a XIX. század második felé­ben terjedt el a népi lakáskultúrában.

Lakásdíszítés

Az ősi hajlékokban kifejezett lakásdiszí- tésröl nemigen lehet beszélni. A falra füg­gesztett szőnyegek, a földre terített gyéké­nyek azonban a lakást otthonossá, meleg­gé varázsolták.

A házbeli textíliák kezdetben főleg szige­telésre szolgáltak. A földpadlón, a hideg falakon fontos szerepet töltött be a cserge, a festékes, a gyékény falravaló, a rongy­szőnyeg, a nemezpokróc. Az ősi, bútor nél­küli házban a földre terített gyékény, szö-

120