Találatok: 61

309

VERESS D. CSABA

ZRÍNYI KATONAI KIADÓ • BUDAPEST, 1986

Előszó

A Zrínyi Katonai Könyvkiadó gondozásá­ban eddig megjelent vártörténeti kötetek a napjainkban is épen álló vagy romokban he­verő várak történetét beszélik el.

Ez a kötet egy olyan várnak a históriáját írja le, amelyet hasztalan keresnénk. A sze­gedi vár – alig száz esztendeje – véglegesen el­tűnt. Lebontották, tégláit és köveit elhordták, sáncait betemették. A várost elpusztító 1879. márciusi nagy árvíz után valóra vált Szeged város régi óhaja – a vár teljes lebontása. A vá­ros újjáépítésekor nagy szükség volt a régi vár területére, de még inkább sok ezer köbméter­nyi tégla-, kő- és földtömegére. Ezért 1880- 1883 között a várat lerombolták, és alapjáig kibányászva minden kövét, tégláját széthord­ták, hogy új várost építsenek fel belőle. A fel­használható tégla- és kőanyagból épült fel a mai belváros számos középülete. A másra al­kalmatlan törmelékkel és földdel – átlagosan 0,5-1 méteres vastagságban – szinte az egész belváros területét feltöltöttek.

A lebontott vár emlékét mindössze egy rep- kénnyel befuttatott erődítmény maradvány őr­zi a Kultúrpalota (múzeum) mögött, félig elbújtatva az azóta feltöltött terepszint egy mélyedésében. Az emlékül hagyott rom azon­ban nem az igazi régi vár maradványa. Csak

a vár egy késői (1762-1764) erődítésének, az: I. és IV. számú bástya között nyíló „Vízi ka­punak” vagy hivatalos nevén „Mária Terézia kapunak” épen hagyott része.

A vár nyugati fele beépült – a Széchenyi tér, a Magyar Tanácsköztársaság útja, valamint a Vár utca és a Vörösmarty utca által határolt – hat nagy épülettömbbel. A vár keleti felének helyén részben a Móra-park terül el, illetve a már említett Kultúrpalota magasodik.

A vár lebontásából adódó kár pótolhatat­lan, s ezt igazán csak napjaink szervezett mű­emlékvédelme mérheti fel. Igazat kell adnunk Molnár Józsefnek, aki „A szegedi vár” című cikkében (Műemlékvédelem, 1959. 22. oldal) a következőket írta: „A törökök által épített szegedi vár egyike volt azoknak a külső tor­nyos erősségeinknek, amelyeket nem ostromok, dúlások vagy éppen elemi csapások következté­ben tüntettek el a föld színéről. A szegedi vá­rat az… árvíz után bontották le, várossza­bályozás és újjáépítés alkalmával. Ezzel az elhamarkodott intézkedéssel nemcsak a várost fosztották meg egyik legeredetibb és legszebb építészeti emlékétől, hanem a Duna-Tisza kö­zét is.”

És hozzátehetjük még – az egész orszá­got is.

Bevezetés

A Kárpátoktól a Dunáig 1200 kilométer hosszan kanyargó Tisza vonalán ősidők óta mintegy öt közlekedési (átkelési) és ezzel szo­rosan összefüggő kereskedelmi csomópont alakult ki. Ezek a természetes átjárók és cso­mópontok ma is léteznek. A hajdani karaván- utak nyomvonalán műutak és vasútvonalak épültek, s a régmúlt folyami átkelőhelyeit köz­úti és vasúti hidak acélszerkezetei ívelik át.

A folyó felső szakaszán Tokaj-Szabolcs, középső részén Szolnok és Csongrád, alsó szakaszán pedig Szeged volt Ősidők óta a köz­lekedési és kereskedelmi csomópont. Megfi­gyelhető, hogy ezeken a pontokon mindenütt nagyobb (ugyancsak természetes útvonalat képező) folyók torkollnak a Tiszába. Tokaj- Szabolcs közelében a Bodrog, Szolnoknál a Zagyva, Csongrádnál a Körösök, Szegednél pedig a Maros ömlik a Tiszába.

Szeged városa és vára (illetve az azokat megelőző Ősi település, melynek nevét sem tudjuk) a Tisza és a Maros összefolyásának kö­zelében, a folyó nyugati – jobb – partján ala­kult ki. Kialakulásának helye nem a véletlen műve volt. Szeged nevét a nyelvészek általá­ban (bár itt is több etimológiai változat me­rült fel) a „sziget” szó egyik régies változatá­ban keresik. A feltevés nagyon valószínűnek

látszik. A mai Szeged belvárosi körzete, il­letve az itt keletkezett ősi, névtelen település a Tisza és az attól nyugatra 5-600 méterre (nagyjából a mai Kiskörút vonalában) hú­zódott, és napjainkra már nyomtalanul eltűnt Holt-Tisza közti szigetszerű földháton ala­kult ki a történelem során. Ennek a „sziget­nek” legmagasabb pontja a mai múzeum kör­nyéke, illetve az attól déli irányba húzódó (mintegy 500 méter hosszú és 150-200 méter széles) földhát volt.

Ettől a Tisza és az Ősi Holt-Tisza által tel­jesen körbezárt „szigettől” északra egy-másfél kilométernyire hat-hét egymástól különálló kisebb szigetekből álló csoport emelkedett ki a vízállások és holtágak közül. Ezeken a szi­geteken alakult ki a magyar középkorban Fel­szeged, mai nevén Felsőváros. A „szigettől” ugyancsak mintegy másfél kilométerre délre is egy meglehetősen nagy hátság húzódott, de az előbbiekhez képest valamivel távolabb a Tiszától. Itt jött létre a magyar középkorban Alszeged városa, a mai Alsóváros.

A Tiszától Tiszáig félkörívben húzódó ősi Holt-Tiszától északra, nyugatra és délre min­denütt vízállások, nádasok, az ősi Holt-Tisza más kanyargós holtágai (a szegedi magyarok nyelvén „csöpörkék”, „tankák”, „limányok”,

7

a „döglött Tisza” maradványai) sötétlettek a füzesek és a mocsári tölgy erdők között.

Egészségtelen, veszedelmekkel teli vidék volt ez mindenkor. Szinte minden tavasszal a Tisza pusztító árvizei borítottak el mindent. A Tisza meg-megújuló árvizeinek csak a fo­lyótól nyugatra 15-20 kilométerre (alig ész­revehetően) emelkedő homokbuckás pusz­taság vetett határt.

Ezen a mélyföldön, a jelenlegi Magyaror­szág legmélyebben fekvő területén, melynek tengerszint fölötti magassága 78-80 méter között van (a Balaton vízszintje a tengerszint feletti 106 méteren áll!), valószínűleg soha nem telepedett volna meg huzamosabban az ember, és nem alakult volna ki település, ha nem itt lett volna a Tisza mentén messze tájon az egyik legalkalmasabb kikötőhely, s biztos átkelési pont a folyó keleti partjára.

Hogy mióta lakja az ember ezt a Tisza nyu­gati partján húzódó földhátat, „szigetet”? Az évszázados építkezések, földmunkák any- nyira feldúlták már itt az anyaföldet, hogy a régészet is csak találgatásokba bocsátkozhat. Amikor az 1880-as évek elején végleg elbon­tották a régi szegedi várat, mélyen a középkori és újkori falak, valamint talajszint alól a ró­maiak korából származó leletek kerültek nap­világra. Még a bontások előtt (1877 május­júniusában) a vár belső területén végzett csa- tomaásások közben 8 méter (4 öl) mélység­ből egy az i. sz. II. századra datálható, férfi­fejet ábrázoló, finom szemcséjű fehérmárvány töredék került elő. A kis oldalszakállt és jel­legzetes római katonai hajviseletet hordó fiatal férfiarc egy dombormű töredéke volt.

A legjelentősebb emlék – egy feliratos kő­tábla – már az 1881-1883. évi várbontásnál

került elő. A töredékes tábla szövege Alföldi András régész feloldása szerint egy római „praefectus vehiculationis”, azaz császári fu­tárposta-állomás parancsnokának emlékére készült, Antoninus Pius császár uralkodásá­nak idejében, 138 és 161 között.

A szegedi vár legkorábbi, XIII. századi, ún. „palota” épülete alatt eredeti helyzetben ta­láltak számos jellegzetesen római piskóta alakú és nyolcszögletű padlótéglát. Előkerült még 38 darab római tégla is IMP bélyeggel, ami császári tulajdonban működő téglaége- tőre utal. A leletek kora szintén az i. sz. II. századra tehető.¹

A római források is megemlékeznek arról, hogy Traianus császár (98-117) uralkodása alatt, röviddel Dácia (a későbbi Erdély) római meghódítása után kiépítetlen karavánút ala­kult ki a már közel egy évszázada római uralom alatt álló Dunántúl (provincia Pannónia – Pannónia tartomány) és az újonnan meghódí­tott Dácia (provincia Dacia) között. Az út­vonal még a délkeleti irányból, a mai Románia felől i. sz. 117-119 között benyomuló szarma- ta-jazyg törzsek bevándorlása előtt alakult ki. A karavánút kiindulópontja Pannóniából a Dunamenti Lugio erőd (Dunaszekcső) vagy az attól északra fekvő Alisca római erőd (Várdomb) körzetében volt. Az említett két római erőddel szemben, a Duna keleti partjá­ról indult el a kiépítetlen karavánút, és a mai Szegedig húzódott mintegy 110 kilométer hosszan.

Az út tiszai végállomása a már említett „szigeten”, a középkori szegedi „várpalota” helyén, a mai Vár utca és Deák Ferenc utca sarkán lehetett. Itt állhatott az a nagyjából ÉNy-DK-i irányú, téglalap alaprajzú épít­

8

mény (feltehetően őrtoronnyal), melynek ma­radványai az 1880-as években kerültek elő. Az erődített épület egyrészt postaállomás volt, másrészt pedig a tiszai kikötőt és átkelőpontot védelmezte.²

Az útvonal és a postaállomás a szarmata- jazyg törzsek bevándorlása után még közel ötven éven át működött. Pusztulása a 167-ben betörő germán markomanokkal vívott háború alatt következhetett be.³ Ennek bizonyítéka, hogy a római erődített őrállomástól néhány száz méterre ÉNy-ra, a mai Takaréktár utca és a gőzfürdő között, a XVIII. században ott állott katonai pékség (prófuntház) marad­ványai mellett, egy ismeretlen célt szolgáló római épület maradványainak tövében nagy tömegben elásott Marcus Aurelius Antoninus császár korabeli (161-180) ezüstpénz került elő.⁴ A 167-ben lezajlott markoman háborúk során elpusztult erődített őrállomás valószínű­leg többé nem épült újjá, mivel a római biroda­lom a IV. század közepéig szinte folyamatosan harcban állt a Pannónia tartományt szakadat­lanul támadó, pusztító szarmata és jazyg törzsekkel.

A IV. század végétől a Kárpát-medencét el­foglaló hun birodalom, majd az azt követő ger­mán, gepida hódítás, és az azt felváltó avar uralom (568-804) idejéből a régészet nem ismer leleteket a későbbi szegedi vár területé­ről. Az avar birodalom keleti felét 804 körül meghódító bolgárok feltehetően újra meg­szállták az Erdélyből az Alföldre vezető sóút végállomását és kirakodóállomását jelentő Szegedet. Nem elképzelhetetlen, hogy a ké­sőbbi szegedi vár külső várában, a Palánkban – maradványaiban még ma is – álló Szent Demeter-templom a bolgár uralom emlékét őrzi. Ugyanis a thesszaloniki származású Szent Demeter a bolgárok kedvelt szentje volt évszázadokon át.⁵

A majdani magyar királyság délkeleti része, valamint a későbbi Bánát és Erdély részei valószínűleg az 1020-as évek végéig a bolgár kánok – vagy azokkal együttműködő (ma­gyar?) vezérek uralma alatt állt. Ezeknek utolsó tagját, Ajtony vezért és híveit a magyar állam megalapítója, I. (Szent) István király csak 1028 körül semmisítette meg fegyveres erővel.

A szegedi királyi vár története aXI-XVI. században

A magyarok honfoglalása ebben a térségben is – akárcsak az ország más területein – héza­gosán ismert történetírásunkban. A magyar – vagy a bizánci források elnevezése szerint türk – törzsek a 890-es évek második felében a bolgár kánoktól ragadták el a Dunától keletre elterülő területeket. A későbbi magyar hagyomány szerint – melyet a XIII. században a „Névtelen” („Anonymus”) rögzített „Gesta Ungarorum” című művében – a későbbi Sze­ged tágabb körzete a hét törzsfő egyikének, Ond vezér fiának, Ete nemzetségének birtoká­ba jutott. A nemzetség központja a csongrádi földvár volt, míg a nemzetség szállásterületei a Tisza középső és alsó folyásvidékét (a ké­sőbbi Csongrád vármegyét) foglalták el. Ettől északkeletre, a Tisza felső folyásvidéke – Sza­bolcs földvárral a központjában – a Szabolcs nemzetség birtokába került.

A X-XI. század fordulóján, amikor Géza és István fejedelem, majd István mint király meg­kezdte a törzsi-nemzetségi hatalmi rendszer felszámolását, a királyi hatalom az Ete nem­zetség területeinek jelentős részét is elfoglalta. Ennek során a fontos kikötőhelyet, a só- és fa- úsztatási átrakodóhelyet, valamint átkelő­helyet jelentő Szegedet a királyi hatalom ma­gának sajátította ki.⁶ A királyi hatalommal

dacoló és a latin kereszténység helyett a görög egyházhoz csatlakozó Ajtony vezér ellen vo­nuló királyi hadak a későbbi Szegednél gyüle­keztek. István király kapitánya, Csanád Szegednél kelt át hadaival a Tiszán, majd attól délkeletre, a Harangod folyónál vívott csatá­ban megsemmisítette Ajtonyt és annak hadait.

Az új államrendszerben a mai Szeged kör­zete a – volt nemzetségi szállásterületből ki­alakított – csongrádi várispánság hatáskörébe került. Közigazgatásilag az itt székelő királyi ispán vagy comes uralta ezt a területet, egyházi tekintetben pedig a Csanádi püspökség hatás­körébe tartozott. Mivel Szeged királyi birtok volt, a későbbi külső várban álló – és feltehe­tően még a bolgár uralom idején alapított – Szent Demeter-templomot I. István király a szegedi főesperesség központjává tette. A fő­esperesek (archypresbiterek, archydiakonu- sok) tudvalevőleg mindig a király udvari pap­ságához tartoztak.⁷ Szeged fontossága azon­ban továbbra is a tiszai, de főleg a marosi fa- és sószállításban rejlett. Különösen az utóbbi volt fontos. Ugyanis a só kitermelése, szállí­tása és kereskedelme éppen úgy királyi mono­pólium („regale”) volt, mint az ezüst bányásza­ta és a pénzverés.

Míg a későbbi szegedi vár és külső vár terü­

11

lete a királyé volt, a vártól átlagosan egy kilo­méterre délre kialakuló – főleg halászok, fu­varosok, állattenyésztők által lakott – város­rész, Alszeged (a mai Alsóváros) a királyné birtokában volt. Azonban a XII. század kö­zepén, 1140 körül a királyné Alszegedet a je- ruzsálemi Szent János-lovagrend székesfehér­vári konventjének adományozta. Az adomá­nyozás különös érdekessége, hogy a johanni- ták – akiknek rendháza és temploma a XV. század végén épült és ma is álló ún. Mátyás­templom helyén állott – birtokai a tiszai ki­kötőig terjedtek. (Az oklevél szerint: „In Scequed terra est in unó loco, metis assignata cum tribus truncis et uadit usque ad portum et cum eodem pertu monasterii est.”)⁸

A tiszai kikötő említése nyilvánvalóvá teszi a johannita lovagok szerepét a királyi sórak­tárak kezelésében és védelmében. Feltehető, hogy a nagyvárépítészeti tapasztalatokkal ren­delkező johannita lovagok építtették az első erősséget a szegedi kikötő, illetve a rendkívül nagy értékeket őrző királyi sóraktárak védel­mére. A 22×18 méteres alaprajzú, 2,5 méter vastag falú – jellegzetes Árpád-kori – tégla­építmény (természetesen megcsonkított és át­formált állapotban) lényegileg a vár lebontásá­ig állt. Ezt a nagyméretű építményt a törökök – az 1543-1549. években – a későbbi nagy vár­építés során beépítették a vár déli védműveibe. A „palotának” nevezett építmény a későbbi vár délnyugati saroktornya és a déli várfal közepén álló kaputorony között helyezkedett el, s 22 méteres síkjával 4 méterre ugrott elő a vár déli falából. A XIX. században már földszintes épület három, egymással párhuza­mos, dongaboltozatos teremből állott.

A termek közül a déli volt – 17X5 méteres

belterével – a legnagyobb. A várbontáskor ebből a teremből néhány román stílusú oszlop­fő, háromszög alakú padlótégla és több fél­köríves átboltozás került elő. A városi mú­zeum régiségtári naplójának egyik 1884-ből származó bejegyzése szerint a teremben „ugyanazon a helyen (ti. ahol a középkori padlótéglákat találták) egy leomlott falrész­leten éppen olyan falfestmény volt (sárga, fe­hér, vörös színű dőlt négyszögek), minőnek rajzát Arányi Vajdahunyad című művében közölt”.⁹

A középső terem valamivel kisebb helyiség volt: keleti végén egy fülkeszerű ablakmélye­déssel; nyugati végén egy ajtóval, amely egy kis kamraszerű szobába nyílott; a kamrának ugyancsak egy fülkés ablaknyílása nézett nyu­gati irányba.

A harmadik terem három – nagyjából azo­nos alapterületű – szobából állt. Mindegyik külön ajtóval nyílott a középső teremből, de a szobák között nem voltak ajtók. A keleti szobának keleti és északi irányba nézett egy- egy fülkés ablaknyílása. A középső és a nyu­gati szobának csak egy-egy északra néző fül­kés ablaka volt.

A XIX. századi helyzetből már megállapít­hatatlan volt, hogy az épületnek volt-e emeleti része vagy esetleg tornya. (Lásd: 1. sz. vázla­tot.) Az erődítés körül helyezkedtek el a ki­rályi sóházak, s a közelében volt a Tiszán és Maroson leúsztatott hajók és tutajok kikötő­helye. A sóraktárak első írásos említésével egy 1138. évben írott oklevélben találkozha­tunk. A dömösi apátság alapítólevele szerint az apátság szolgáló népei közül többen ki­zárólag azzal foglalkoztak, hogy sót fuvaroz­tak a szegedi sóraktárakból.¹⁰ Az 1183. évben

12

lil. Béla király a szegedi sóházakból rendelt sót a távoli nyitrai egyház részére.¹¹1217-ben pedig II. András király a zágrábi püspökség részére 50 ezüstmárka értékű kősót – azaz 5000 db sókockát – szállíttatott el a szegedi királyi sóházakból.¹² Az 1222-ben kiadott Arany­bulla 22. §-a szerint II. András király elren­delte, hogy „só az ország belsejében sehol sem tartható, csak Szolnokon és Szegeden”. Tizen­öt évvel később, 1237-ben IV. Béla király évente öt hordó morzsasót adatott ki a szegedi sóraktárakból a bélafői cisztercita szerzete­seknek.¹³

A szegedi királyi sóraktárakban felhalmo­zott só értékére vonatkozólag néhány adatot kell felsorolnunk. Egy 1233-ból származó fel­jegyzés szerint 100 db kősó ára 48 pondus, azaz mai értékkel számolva: 168 gramm ezüst volt. Ez az akkor forgalomban levő pénzt szá­mítva mintegy 335-340 dénárt tett ki. Ez vi­szont négy bizánci arany-solidust ért (egyen­ként négy gramm 23 karátos arany súlyban).¹⁴ A királyi monopóliumként kezelt kősót igen nagy haszonkulccsal – 1233-ban a kitermelési és szállítási költség hétszeresén – árusították. Ebben az évben a désaknai sóbányászok száz darab kitermelt sókocka után 4 pondus mun­kadíjat kaptak; ugyanakkor száz sókocka szállítási költsége 2 pondus volt. Összesen tehát 6 pondus, ami 21 gramm ezüstnek, illetve 42-43 dénárnak felelt meg.

A szegedi várból, illetve sóraktárakból két ősi útvonal indult ki. Egyik az északnak, a Bu­da felé vezető út volt. A másik – és a fonto­sabb – a nyugati irányba, a Dunaszekcső felé vezető karavánút volt, melyet a XII-XIII. században „káliz útnak” neveztek (1158: „Kaluzuwt”; 1208: „viam, que vocatur Ca-

luzutw”).¹⁵ Mivel a szegedi királyi sóházak kiszolgáló népe – hajósok, szekeresek – királyi „hospesekből”, külföldről betelepült „ven­dégekből” állott, lehetséges, hogy a lakosság egy jelentős része a közép-ázsiai eredetű káliz népből került ki. A kálizokról ismert volt, hogy ügyes kereskedők voltak, s a XI-XIII. szá­zadban szinte az ország minden részén a keres­kedelmi életben tevékenykedtek.

A sóházakat kiszolgáló nép nem a várban lakott. A várban csak a kikötőt és sóraktárakat őrző és vezető johannita lovagok tanyáztak. A lakosság egy része a vártól délre húzódó földhátságon építette fel házait. Az észak-déli irányban kiépített utcáknak majdnem a déli végében – temetőkerttel körülvéve – állott a XIII. században épített Szent Demeter-temp- lom. A város főutcája ebben az időben – nagy­jából a mai Széchenyi tér, Kárász utca, Árpád tér vonalában – észak-déli irányban húzódott. Ettől az útvonaltól nyugatra elterülő városrész utcái az útra merőlegesen épültek egészen a várost nyugatról átkaroló Holt-Tiszáig.

A Holt-Tiszától északra kialakuló Fel­szegeden épült Szent Miklósnak temploma és apátsága. Közvetlen mellette épült ugyancsak a XIII. században – a katonák védőszentjé­nek – Szent Györgynek tiszteletére alapított plébániatemplom. A két egyházi építmény körüli (1522-ből már nevükön nevezett Szent Miklós, Szent György, Sóhordó stb.) utcák­ban lakott a vár katonáskodó népe.¹⁶

A Holt-Tisza által körülzárt Szegedtől – vagy Középső-Várostól – délre másfél kilo­méternyire, a johanniták temploma körül alakult ki Alszeged (a mai Alsóváros) mintegy öt utcája. A Középső-Várost (Szegedet) Al- szegeddel az egymással párhuzamosan ki­

13

épült – s a XV-XVI. században Szentháromság és Balog utcáknak nevezett – utak kötötték össze.

Az 1241 tavaszán az országba zúduló tatár hadak – Mahmud Terdzsüman török króni­kásnak 1540 körül írott „Tarik-i Üngörüsz” („Magyarország története”) műve szerint – Szegednél egyesültek. „.. .Batusz Ákdur kán (Batu kán) is folytatta útját és Szegedin mel­lett tábort ütött. Kaikán (Kadán kán) is odaért, és találkozott a nagy kánnal. Tanácsot tartot­tak, és a háborús helyzetről a következő levelet írták a királynak (ti. IV. Béla magyar király­nak) : Te, aki Üngörüsz (azaz Magyarország) uralkodója, Bejla vagy, vedd tudomásul, hogy vallásod és hited hamis. A királyságra nem vagy méltó. A padisahság engem illett. Két padisah nem létezik. Ha azt akarod, hogy a kardtól megmenekülj, köss kötelet a nyakadba, gyere, és vedd fel vallásunkat, légy a szolgám, és én neked visszaadom országodat. De ha ezt megtagadod és azt mondod, hogy nem, időben készülj fel, mert íme, én ellened indultam. Ne mond aztán, hogy ezt nem tudtad!”

Miután a kán nem kapott választ, meg­indult hadaival Szegedről Pest ellen.¹⁷

A tatár hadak elvonulása után és az ország újjáépítése idején IV. Béla király Szegedet is újjáépíttette, s ugyanazon kiváltságokban ré­szesítette, melyek Budát és Székesfehérvárt illették meg. Ezzel Szeged a közvetlen királyi hatalom alá tartozó szabad királyi városok sorába emelkedett, s csak a királynak fizetett adót.¹⁸

A szegedi királyi várpalota a XIV. század elejéig továbbra is a johannita lovagok őrizete alatt maradt. A tatárjárás után a johanniták hatalma még növekedett is. Ugyanis 1250.

július 19-én IV. Béla király – az Ince pápa által megerősített szerződésben – a johannita lovagokra bízta az ország déli részének védel­mét. Ennek fejében a johannita lovagok meg­erősített rendházait évente 4 timinus (1 timi- nus 10 ezer darab), azaz 40 ezer darab kősó illette meg.¹⁹

A XIII. század belháborúktól fegyverzajos második feléből egyetlen esemény fűződik Szegedhez. 1280 tavaszán az alföldi kunok fel­lázadtak, majd – több csatavesztés után – a Havasalföld felé elmenekültek az országból. Kun (IV.) László magyar király 1280. augusz­tus 18-án Székesfehérvárott parancsot adott ki, hogy a személyes felkelésre kötelezett sza­bad nemesek, az udvari katonák és a vár­megyék fegyveres hadai Szegeden gyülekezze­nek. Szeptemberben már itt táborozott a se­reg. Név szerint tudjuk, hogy megjelent a tá­borban Baksa György, Talpas Tamás mester és annak fia, Fülöp mester; Ivánfia László nemes négy testvérével együtt; a Pest vár­megyei Rátót nemzetségből négyen; a Nógrád vármegyei Márton nemes két fiával együtt (valamennyien udvari katonák). Megérkezett Csépán ispán és a bihari Marcelfia Severid ispán és annak testvére, Miklós nemes, és mindegyikükkel fegyveres szolgáik. László király is Szegedre vonult fegyvereseivel, s 1280. október 18-23. között itt rendezte csapatait. Miután a hadak összegyűltek, s minden elő­készületet megtettek, a Tiszán átkelve – Te­mesváron, Lúgoson és Karánsebesen át – Orsóvá felé indultak a kunok nyomába.²⁰

A XIII-XTV. század fordulóján – ismeretlen körülmények közepette és okok miatt – a jo­hannita lovagok eltűntek a szegedi kikötőt és sóraktárakat védő megerődített kolostorból,

14

s az erősség élén a király várnagyai (castella- nusai) álltak.

Az erősség jelentősen nem növekedhetett, még sokáig (az 1540-es évekig) megmaradt a megerődített rendház szintjén. A – XVI. szá­zad közepén lezajlott nagy (török) várépítés idején a vár déli védműveibe beépített – volt johannita „várpalotát” a XIV-XVI. század között nem bővítették ki arra a méretre, amely még látható volt a XIX. század második felé­ben is, a vár végleges lebontásáig. A középkori szegedi vár valójában továbbra is egy nagyobb megerődített épület lehetett, s nem volt azonos azzal a négy hengeres saroktomyos és négy szögletes kaputornyos – 870×880 méteres kerületű, 9 hold és 125 négyszögöl alapterü­letű – nagy erősséggel, melyet a kortársak egybehangzó állítása szerint a törökök épí­tettek.

Amikor a XIII-XVI. századi események során a szegedi várról beszélünk, akkor csak a későbbi nagy vár déli oldalán álló ún. palota épületéről van szó. Természetesen a maga korában ez is vár volt, különösen jogilag. Királyi tulajdonban volt, s központja volt a szegedi királyi várbirtoknak, amely a várnak adózott terményekkel és pénzzel. A királyi várral kapcsolatos első adat is ilyen jellegű. Egy, az 1300-as évek elején keltezett levélben arról írtak, hogy a király egyik szegedi al- vámagya (vicecastellanusa) négy széplaki pa­rasztot elfogatott a szegedi „felső vásáron”, mert azok vonakodtak a vár szénáját behor­dani a szegedi várba.²¹

A szegedi vár a XIV. század elején országos fontosságú esemény színhelye volt. Az Árpád­ház kihalása utáni trónharcok során, 1307-ben itt találkozott Anjou Károly Róbert király

megbízottja, Ugrin mester Apor László erdélyi vajdával, aki fogságában tartotta Károly Ró­bert riválisát, a bajor Ottó királyt, és nála volt a magyar korona is. Apor László átadta Ugrin mesternek Ottó királyt, de a koronát nem hozta el. Évekig tartó tárgyalások után, 1310 tavaszán újra a szegedi várban találkozott az erdélyi vajda a király embereivel. Április elején Szegedre érkezett Károly Róbert kép­viseletében Tamás esztergomi érsek, Omodé nádor, Hasznosi Domonkos mester és kísére­tük. Rövidesen Apor László és kísérete is meg­érkezett Szegedre. A tárgyalások során, 1310. április 8-án Apor László hitlevélben kötelezte magát, hogy Szent János napjának nyolcadáig a koronát és a koronázási jelvényeket átadja Károly Róbert királynak, s egyben vissza­adja a királynak az általa elfoglalt városokat és várakat. Egyúttal Károly Róbertét maga és rokonai nevében elfogadta és elismerte törvényes királyául.²² A tárgyalásokat követő években Károly Róbert több alkalommal – így 1314. január 22-én, 1315. május 14-én, majd 1317. augusztus 2-án – tartózkodott a szegedi várban.²³

Ezekben az években -1316 körül – a szegedi várpalotától alig száz-százötven méterre észak­ra a ferences rendiek kolostort és templomot építtettek. A gótikus stílusban épült Szent Erzsébet-templom körül – kőfallal körülvett – temető terült el.

A hajdani csongrádi vár a XIV. századra el­vesztette jelentőségét, s szerepét a szegedi vár vette át, amely a század folyamán – néhány átmeneti időszaktól eltekintve – királyi tulaj­donban volt, s élén mindenkor a király bizalmi emberei álltak. így 1321-ben a Dorosma-nem- zetségből származó Pál mester volt a király

15

szegedi várnagya, aki egyben az óbudai vár várnagya (castellanusa) is volt.²⁴ Néhány év­vel később, 1329-ben a szegedi várnagy már Dános, zólyomi ispán. Dános várnagy idején a szegedi vár vártartományainak falvait is ismerjük. A Torontál vármegyei Keresztúr jobbágyai szénát és zabot tartoztak beszolgál­tatni a várnagy részére. Hasonló és egyéb szol­gálatra volt kötelezve Vastorok, Adorján, Röszke, Gyékénytó falu és Csongrád város is.²⁵

Az 1337. évben Bátori Bereck fia, Miklós volt a szegedi vár castellanusa és egyben Csongrád vármegye főispánja. A következő esztendőben Károly Róbert király a szegedi és becsei királyi várakat (minden tartozékaik­kal együtt) a trónörökös Lajos herceg (a ké­sőbbi I. Lajos király) jegyesének, Luxemburgi Károly morva őrgróf és cseh trónörökös leányának, Luxemburgi Margit hercegnőnek zálogosította el. Azonban még a házasság előtt, a hercegnőnek 1349-ben bekövetkezett

A sz. vázlat. Szeged földrajzi helyzete a középkorban

16

halála után a szegedi vár újra a királyság tulajdonába került. Ekkor a szegedi vár cas- tellanusa és egyben Csongrád vármegye fő­ispánja Chelényi János volt, aki jelentős dip­lomáciai küldetéseket is ellátott: ő kötötte meg a Magyar Királyság és a Velencei Köz­társaság közötti békét 1348-ban.

Tíz évvel később, 1358-ban a Németnek I, mondott János, majd 1359-ben Hédervári Miklós fia, Miklós volt a szegedi várnagy és Csongrád vármegye főispánja. Vicecastella- nusát Kemény fiát Jakabnak hívták.²⁶ L Lajos király utolsó ismert szegedi várnagyát és Csongrád vármegye megyeispánját Máté mester néven jegyezték fel.

Luxemburgi Zsigmond trónra kerülése (1387) után kiújuló főúri pártharcok során a szegedi vár az erdélyi vajdák kezébe került: 1394-1395-ben a szegedi várnagy Széchényi Frank erdélyi vajda bizalmi embere Sóji Ber­talan mester deák volt.

A XIV. század végére a török birodalom hódító hadai elérték a magyar királyság déli határait, s ezzel egyre jobban növekedett a szegedi vár katonai jelentősége. A török ellen felvonuló magyar királyi hadsereg egyik leg­fontosabb felvonulási és gyülekezési, össz­pontosítási körzete alakult ki a következő évszázadokban a szegedi vár körül. A XVI. századi török történetírók, köztük Kemal- pasazade a „Mohacs-name” című könyvében erről így emlékezett meg: „A szerencsétlen Magyarországnak azon a részén van egy nagy város, mely a gonosz hitetleneknek ősi gyüle­kezőhelye és a harcot kereső csavargóknak szülőhelye, Szegedin néven ismeretes.⁰²¹

I Első alkalommal 1396 júliusában gyülekez- í tek a keresztény – magyar, cseh, lengyel, né­

met és burgundi – hadak Szeged körül. Had­járatuk szeptember 28-án Nikápolynál ka­tasztrofális vereséggel végződött. A súlyos csatavesztés is hozzájárult az országban el­harapódzó belső anarchiához. A pártharcok­ban a szegedi vár is többször gazdát cserélt királyi adományként. 1403-ban Luxemburgi Zsigmond király ellenkirálya – Nápolyi Lász­ló – a szegedi várat és annak minden tartozé­kát Szeri Pósa István fiának, Györgynek és testvérének, Istvánnak (valamint unokatest­véreiknek: Péternek és Györgynek) adomá­nyozta. Zsigmond király azonban rövidesen úrrá lett ellenfelén, s a vár újra visszake­rült királyi tulajdonba.²⁸

A szegedi vár („castrum nostrum regale Zeged vocatum in comitatu Chongradiensi existens”) rövidesen a déli védelmi rendszer egyik fontos részévé vált. 1408-tól 1412-ig a király feltétlen hívének, Filippo Scolarinak (más néven Ozorai Pipónak) abba a nyolc vár­megyéből és 15-20 királyi várból álló védelmi egységéhez tartozott, amely az ország déli részét védte a török támadások ellen. Ennek ellenére, 1412-ben Zsigmond király a szegedi várat és minden tartozékát (ismeretlen össze­gért) Guthi Országh János és Káthay László főuraknak zálogosította el. A két főúr fami­liárisai – Födémesi Zobonya és Némái Kolos nemesurak – voltak a vár castellanusai, akik számos erőszakosságukkal váltak hírhedetté. 1414-ben fegyvereseikkel a Szeri Pósafiak tömörkényi birtokairól négyszáz ökröt haj­tottak el; 1424-ben pedig Bátmonostori Töttös László fiainak mátyásházai és szent- györgyi birtokairól raboltak el fegyveres erő­szakkal százhúsz ökröt.²⁹ Annak ellenére, hogy a vár zálogbirtokban volt, 1414-ben

17

Zsigmond király a szegedi várban hívta össze az ország zászlósurainak tanácskozását az ország védelmének ügyében.³⁰

Szeged várát csak Zsigmond király halála után, 1438-ban Habsburg I. Albert király váltotta vissza a zálogból. A következő eszten­dőben, 1439-ben, mikor a török hadak már Szendrő várát ostromolták, I. Albert és fele­sége (Zsigmond király leánya, Luxemburgi Erzsébet) – a hadsereggel együtt – Szegedre érkeztek. Miközben a 25 ezer főnyi sereg a vár körül táborozott, a király 1439. június 11-én a szegedi várat és annak összes tartozé­kait feleségének adományozta. Az adomány­levélben a szegedi vár mellett megemlítették a megerősített külső várat, a Palánk-város- részt is. („Castrum nostrum Zegediense ac oppidum similiter Zegediense.. .”)³¹

Szeged az állandó katonai felvonulások jóvoltából sokat fejlődött, gazdagodott. A fen­tebb nevezett török Kemalpasazade krónikája szerint: „A nevezett város egy távoli forrásból, Kuszországból eredő mély folyó partján épült, mint egy szépségjel a föld-istennőjének ar­cán … Közterei mindennemű harcosok gyü­lekezőhelyei voltak, utcái pedig telve valónak ritka és értékes árukkal, melyeket a kereskedők hoztak minden irányból. Ellenség ide még nem tette be a lábát soha. Minden zege-zuga telve lévén élelmiszerekkel, kinccsel, gazdag­sággal.”

Ennek ellenére Szeged még mindig nyílt, erődítetten város volt. Vára is csak a később „palotának” nevezett erődítményből állott. Az 1430-as években a későbbi nagy vár és a körülsáncolt külső vár, a Palánk még nem létezett. Ugyanis 1433-ban Szegeden járt – Palesztinából visszatérőben, Jó Fülöp bur-

gundiai herceg tanácsosa – Bertrandon de la Brocquiére. Utazásáról részletesen beszámolt a „Voyage d’outre mer et retour”, azaz „Uta­zás a tengerentúlra és vissza” című művében. Becskerekről Becsén át érte el Szegedet: „Vég­re a Tisza mellett épült Szegedre értem… Szeged nyílt, nagyobb város, egyetlen, közel egy mérföldnyi hosszú utcából áll… Szép templomuk van a városban a ferencrendieknek ; benne istentiszteletet is hallgattam, mely azon­ban nekem egy kissé magyarosnak tetszett.”³² Leírásában nem említi az erődítményt, a vá­rat; sőt még a „palotát” sem.

Azáltala közel egy mérföld – „lieue”, francia mérföld, ami 4,5 kilométernek felel meg – hosszú utca a Felszegedet (Felsővárost), Szegedet (Középső-Várost) és Alszegedet (Alsóvárost) összefűző útvonal volt. Északról délre haladva: Felszeged valamelyik észak­déli irányú utcája (a Sóhordó vagy Budai utca), amely valahol a mai Takaréktár utca körül lépte át a Holt-Tiszát, majd a mai Taka­réktár utca, a Széchenyi tér, Kárász utca, Árpád tér nyomvonalán húzódott déli irányba, és a Szentháromság utcában folytatódott. Alszegedi szakaszát a – ferences kolostort keletről megkerülő – Balog (mai Földmíves) utca alkotta.

A burgundiai főúr mindenről megemléke­zett – írt a város gazdagságáról, a dús piacok­ról, a halakkal teli Tiszáról, a temérdek lóról és a lótenyésztésről -, de a várról (ami bizo­nyára feltűnt volna neki!) egy szót sem emlí­tett. A leírásában szereplő ferences templom – a későbbi vár közepén álló – Szent Erzsébet- templom volt.³³

A burgundiai főúr látogatása után 11 évvel újra országos esemény színhelye volt Szeged.

18

I. Ulászló király 1444. augusztus 1-re Szegedre hívta össze az országgyűlést, amely a törökkel folytatott béketárgyalást vitatta meg. Az or­szággyűlést a szegedi várpalotában és a mellet­te álló Szent Erzsébet-templomban s annak kerítéssel körülvett temetőjében (cintermében) rendezték meg. Érdekessége az eseményeknek: a békekötés után, a török követek azt követel­ték, hogy a magyar urak és a király esküdjenek meg a Szent Erzsébet-templomban őrzött és nagy becsben tartott „Szent Ostyára” vagy „Vérző Ostyára”. („Hostia cum stillis san- quinis.”)³⁴ A békét végül is tíz esztendőre kö­tötték meg.

Alig vonult el azonban a török békekövet­ség, mikor megérkezett a szegedi országgyűlés­re Cesarini pápai követ, aki a béke felbontását és a törökök ellen azonnal megindítandó há­borút követelte. Hosszas vita után, 1444. augusztus 4-én I. Ulászló király elfogadta a pápa követelését, felbontotta a békét, és újra hadat üzent a törököknek. A váratlan fordulat okozta zűrzavart fokozta, hogy még azon a napon este hatalmas földrengés rázta meg Szeged körzetét. Épületek omlottak össze a városban, és falvak pusztultak el a környéken. A megrémült nép a haragvó Isten kezét látta az esküszegésért!³⁵

Szeptemberre már újra hatalmas hadak gyülekeztek Szeged körül. A hadsereg szep­tember 22-én benyomult a török birodalomba, de november 10-én a bulgáriai Várna mellett súlyos vereséget szenvedett. A következő évek­ben is – 1446 augusztusában, majd 1447 augusztusában – Szegednél vonta össze csapa­tait Hunyadi János erdélyi vajda és temesi gróf, illetve Magyarország kormányzója. Itt vonta össze hadait 1448. szeptember elején is, s innét

indult el hadaival a szerencsétlen végű rigó­mezei csatába.³⁶ Midőn híre jött, hogy a rigó­mezei (koszovopoljei) csatából menekülő Hunyadi Jánost Brankovics György szerb fejedelem fogságba vetette, az ország rendjei a szegedi várpalotában gyűltek össze tanács­kozásra. Innét küldtek fenyegető levelet Bran- kovicsnak, hogy Hunyadit azonnal bocsássa szabadon. Itt várták be a szerb fejedelem vá­laszát, majd itt fogadták nagy ünnepségek kö­zepette 1448. december 20-án a belgrádi fog­ságából visszatérő Hunyadi Jánost.³⁷

Szeged körül gyülekeztek Hunyadi hadai Brankovics szerb despota elleni támadásra 1450 áprilisában; majd 1451 júniusában.³⁸ A legnagyobb hadi készülődés 1456 júniusá­ban volt Szeged körül. Itt összpontosultak a törökök által ostromlott Belgrád (Nándor­fehérvár) felmentésére induló magyar hadak. Június 12-én Hunyadi János Szegedre érke­zett. Innen küldte parancsát az erdélyi szá­szoknak, hogy hadaikkal június 24-re vonul­janak Karánsebesre. Hunyadi június 18-án vonult el kíséretével Szegedről Temesvárra.³⁸ Távozása előtt vásártartási jogot adott a külső vár, a Palánk polgárainak, s levelében meg­emlékezett a „hozzánk hűséges szegedi vár­nagyról és viccvámagyról”, s megparancsolta nekik, hogy fegyvereseikkel ne háborgassák a minden hétfőn megtartott szegedi vásárra ér­kezőket. Sem a szárazon, sem a vízen érkező vásárosokat ne terheljék sem adókkal, sem vámokkal.⁴⁰

A Hunyadi halálát követő pártharcok so­rán, 1458. január 12-én a szegedi várpalotában ült össze tárgyalásra a két szemben álló párt vezérkara. A Hunyadi-családot Szilágyi Mi­hály, az ellenpártot – a Hunyadi-család egyik

nagy ellensége – Garai László képviselte, aki egyik okozója volt 1457 márciusában Hunyadi László kivégzésének és Hunyadi Mátyás fog­ságba ejtésének. Garai végül is meghajolt a nagyobb erőkkel rendelkező Hunyadi-párt előtt. Hozzájárult – a Podgyebrád György cseh király fogságában levő – Hunyadi Mátyás királlyá választásához, ha Mátyás feleségül veszi leányát, Garai Annát.⁴¹

Mátyás rövidesen hazakerült, s elfoglalta a királyi trónt, majd 1458. december 6-ra Sze­gedre hívatott össze országgyűlést. Ezen el­rendelte, hogy a felkelő nemesség hadi szolgá­lata az eddigi 15 nap helyett 3 hónapig legyen kötelező. Ugyancsak ezen az országgyűlésen

• melyet nyilván a szegedi várpalotában és a mellette álló Szent Erzsébet-templomban tar­tottak – megkegyelmezett a Világos várába zárt Szilágyi Mihálynak, akit 1459 júniusában szabadon eresztettek.⁴²

Mátyás király az országgyűlés befejezése

• 1459. január 5. – után, a hónap végéig Szeged várában maradt.⁴³ Január 29-én itt fogadta Osztója Tamás bosnyák fejedelmet, aki meghódolt a magyar király fennhatósága előtt.⁴⁴ Három év múlva, 1462. február 14-én Mátyás újra hadbahívó parancsot adott ki a magyar nemességnek a törökök ellen. A pa­rancsban kimondotta, hogy március 14-re ő is személyesen Szegedre megy. A főurak és banderiális csapataik, valamint a fegyver­fogásra kötelezett nemesség ugyancsak Sze­gedre vonuljon arra az időre.⁴⁵

Az 1475. október 15-én megindított újabb törökellenes hadjárat során, a Pétervárad felé vonuló Mátyás és csapatai ismét több napot töltöttek Szegeden. Ekkor történt, hogy a

• későbbi külső várbeli, palánki – Szent

Demeter templomában tartott misén Mátyás észrevette a pap szegényes miseruháját. Ekkor Mátyás levetette saját díszes köpönyegét, s azt a templomnak adta, hogy abból készítsenek miseruhát.⁴⁸

Mátyás, uralkodásának utolsó esztendeiben a szegedi királyi várat természetes fiának, ki­jelölt örökösének, Corvin Jánosnak ado­mányozta. Ő azonban a várat – rövidesen apja 1490 áprilisában bekövetkező halála után – Kinizsi Pál temesi főkapitánynak adomá­nyozta.⁴⁷ Kct évvel Mátyás király halála után, 1492 augusztusában, a Szörény várának ostromáról visszavonuló és Szeged mellett le­táborozó német, lengyel és cseh zsoldoshadak, az ún. „fekete sereg” csapatai a fizetetlenség miatt fellázadtak. A lázadó idegen zsoldosok – az éhség és nyomorúság miatt – a gazdag Szeged városát akarták kifosztani. Kinizsi Pál azonnal fegyverbe parancsolta a szegedi népet és a vár őrségét. Ő maga pedig huszárai­val azonnal megindult Temesvárról. A „fekete sereg” csapatait Szeged közelében megtámad­ták és szétszórták, közülük mintegy hatszázat lemészároltak, vezetőiket kivégezték.⁴⁸

Két év múlva, 1494-ben Kinizsi Pál halála után Szeged és a szegedi vár visszaszállt Corvin János herceg tulajdonába. 1495. ok­tóber 23-án – mivel Budán pestisjárvány volt – a királyi udvar a szegedi várba költözött. II. Ulászló király és az udvar közel két hétig tartózkodott Szegeden. A király közismert pénzügyi zavarai miatt 1940 forintot kért kölcsön a várostól.⁴⁹

1499 februárjában a törökök pusztító tá­madásokat indítottak Dalmáciában, ezért II. Ulászló május 29-én fegyverbe hívta a fő- és köznemességet. A parancsban a hadak

20

gyülekezőhelyéül Szegedet jelölte ki. A király saját bandériumával időben Szegedre ért, de itt hiába várta a főúri és nemesi csapatok fel­vonulását. Miután a hadak nem gyűltek össze, a király is visszatért csapataival Budára, s a törökök elleni támadás elmaradt.⁵⁰ 1502-ben Corvin János 9000 forintért visz- szaadta a szegedi várat a királyi koronának. (Néhány évvel később, 1514-ben az ország­gyűlés 3. törvénycikke kimondta, hogy a szegedi várat ezentúl nem lehet elzálogosítani.) Az 1514 május-júliusában lezajlott magyar parasztháborúban Szeged lakossága – mint kiváltságos királyi nép – nem csatlakozott a felkeléshez. Tétovázó magatartásuk miatt azonban mindkét fél haragját magukra vonták. Támadásra azonban nem került sor, mert Dózsa hadai Gyula irányából a nagylaki nemesi tábor ellen indultak. Az 1514. május 22-24-i nagylaki csatavesztés után a nemesi hadak Temesvár felé vonultak vissza. így Dózsa seregének zöme a Temesvár felé hátráló ellenséget üldözte, és csak egy kisebb paraszti sereg nyomult Csanádról Szeged irányába.

Miután Szapolyai János erdélyi vajda Te­mesvárnál megverte a paraszti hadakat, s ki­végeztette Dózsát, annak levágott fejét Sze­gedre küldte. Az esemény után egy héttel az alábbiakat írta egy olasz: „levágatta a fejét, és vaskoronát tétetve rá, elküldötte azt egy Segedinónak nevezett földre.. . “⁵¹

Istvánffy megemlékezett arról, hogy Szeged körül árok és sánc húzódott, ez feltehetően azonos volt a külső vár, a Palánk sáncaival, melynek első konkrét ábrázolása csak 1713- ból való. Ismeretlen időben – talán a XV. szá­zad első felében növekvő török veszély miatt – Szegedet, a Középső-Várost egy sánc- és árok­

rendszerrel kettészakították. A Tisza és az attól nyugatra húzódó Holt-Tisza között el­terülő Középső-Városnak csak a keleti felét erődítették meg. A nagyjából észak-déli irányban húzódó Boldogasszony utca (a mai Kelemen és Zrínyi utcák) vonalán egy azzal párhuzamosan futó földsáncot emeltek, s eléje két párhuzamos vizesárkot ástak. A meg­erődített városrész déli sánca a Holt-Tiszának a Tiszára merőlegesen folyó ága mögött épült fel, s ezen a szakaszon a vizesárkot a Holt- Tisza ősi medre képezte.

Ettől kezdve a Középső-Város két részre oszlott: az ún. Belső- és Külső-Palánkra.

Szeged középső-városának ilyen módon tör­ténő kettészakítása, s délkeleti-keleti felének intenzív megerődítése azzal magyarázható, hogy a Szegedet (Középső-Várost) északról, északnyugatról, nyugatról, délnyugatról kö­rülkerítő Holt-Tisza erre az időre már teljesen eliszaposodott, feltöltődött, s már nem nyúj­tott megbízható védelmet.

A Külső-Palánk – amely teljesen védtelen maradt – egy évszázad alatt el is tűnt. A Belső- Palánkot pedig lassan csak Palánknak nevez­ték. A sáncrendszer bizonyosan már a XV- XVI. század fordulóján – az egyre növekvő török veszedelem hatására – kiépült. Az erődí­tésekről azonban csak az 1695. évből van az első megbízható felmérésünk, melyet Lambion császári mérnökkari tiszt végzett el. Ezért pontosan nem állapítható meg, hogy egyes részletek mikor épültek.

A XVI. század elején nagyjából az alábbi lehetett a helyzet: a XIII. századi várpalota és az attól északkeletre álló – a XTV. század ele­jén épült – ferences kolostor és Szent Erzsébet- templom (melyet kerítéssel övezett temető vett

21

körül) épületegyüttesétől délre mintegy négy­száz méter hosszan húzódott a Belső-Palánk­nak nevezett városrész. Keleti szélén, a Tisza- parton – a mai hídfőtől a Kiskörút végéig (a mai Árvízi-emlékműig) – egy fűrészfogasan épített földsánc húzódott. Innét a sánc derék­szögben nyugati irányba fordult, s a mai Rá- kóczi-szoborig tartott. Itt a sáncot a Péter- váradi kapu szakította meg. Ezt követően a sánc északi irányba fordult, és a mai Zrínyi és Kelemen utcák vonalán a postapalotáig húzó­dott. Itt egy újabb kapu, a Budai kapu nyílott.

A városrészt délről és nyugatról övező, me­redek oldalú földsáncon – átlagosan 50 méte­renként – előreugró földbástyák biztosították a védőknek az oldalazó tüzelést. A földsánc tetején földbe ásott és kihegyezett végű cölö­pökből álló kerítés állott. A sáncon kívül ket­tős vizesárok húzódott.

Az árkon és sáncon belül elterülő Palánk városrészben az 1522. évi tizedösszeírás szerint 127 lakóház állott. A Palánk nyolc utcára és ezen belül tizenkét háztömbre oszlott. A külső vár észak-déli irányú főtengelyében, a későbbi Oskola utca nyomvonalán húzódott a Nagy utca (plathea Magna), ahol 44 családfő (ház­tartás) lakott. A családfők közül 13 volt szőlő­birtokos a Szerémségben. Az utca déli végé­ben kis térrel körülvéve állt a Szent Demeter- templom. A templomtérről nyílott keleti irányba a Tisza felé – a későbbi Szekfű utca nyomvonalán – a Szent Demeter utca (plathea Sancti Demetrii). Ötven családfője (háztartá­sa) közül 15 volt szerémségi szőlőbirtokos. A Palánk keleti – Tisza-parti – sáncával pár­huzamosan húzódott a Kis utca, 48 család­fővel, akik közül 7 volt juhosgazda. A Kis utca déli irányban a Szántó utcával folytató­

dott, ahol 54 családfő lakott, s közülük már csak 5 volt szerémségi szőlőbirtokos. Mivel az összeírásban nem szerepelt a Boldogasszony utca, a feltüntetett Árokhát utca (plathea Arokhat) ebben az időben a teljes nyugati és déli sáncvonalat követő utca lehetett. Csak a későbbiekben vált ketté: a nyugati sánc mentén húzódó Boldogasszony (a XVIII. században Sáncpart) utcára és a déli sánc mentén húzódó Árokhát utcára. Ezzel ma­gyarázható, hogy ebben az utcában laktak a legtöbben, összesen 78 családfő. Itt lakott a külső vár legszegényebb néprétege, közöttük nem volt sem juhos-, sem szőlőgazda. Vala­mennyien csak a 6 dénáros adót fizették.⁵²

Itt a Palánkban állt valahol Sárszeghi István szegedi gróf és sókamarás (a királyi sóházak vezetőjének) kőből épült nagy háza, melyet 1511-ben 1500 forinton zálogosított el.⁵³ Ugyancsak a Palánkban állott az 1527. évi Cserni Jovan-féle háborúban oly sokat emle­getett és kőfallal körülvett Szilágyi-ház, a Szilágyi László szegedi főbíró (1464-1481) által épített nagy épület.

A Palánktól és a várpalotától É-ÉNy-ra terült el minden erődítés nélkül Felszeged hét utcája.⁶⁴ A Palánktól nyugatra a Középső- Város kilenc utcája húzódott merőlegesen a külső vár nyugati sáncára. A Palánkból nyíló nyugati kapu a Szombathelyi utcára (a mai Kossuth Lajos út) nézett. A Középső-Várost nyugatról az egyre inkább elmocsarasodó, feltöltődő Holt-Tisza határolta és védte.

A Palánk délnyugati szögletéből, a Péter- váradi kapu előtti térségből két párhuzamos utca futott déli irányba, Alszeged felé. A nyu­gati oldalon (megkerülve a mai Ady tér helyén elterülő Csöpörke-tavat) a Szentháromság ut­

22

ca, keleti oldalon pedig a Balog utca vezetett a megerődített várostól délre elterülő Alsze- gcdre. A ferencesek temploma és kolostora körül elhelyezkedő városrész négy utcából ál­lott, s lakossága zömében állattenyésztésből ólt.

A négy részből álló város 7000 főnél na­gyobb lélekszámával az ország legnagyobb városai közé tartozott. Azonos nagyságrendű volt Budával, Pesttel és Kassával. E városok­kal azonos mértékű – évi 2000 forintot – adót fizetett a királyi kincstárnak. Közjogilag sza­bad királyi város volt, mely szabadságjogokat királyaink – legutóbb Hunyadi Mátyás – többször megerősítettek. Ez azt jelentette, hogy a városnak (amely egyúttal Csongrád vármegye központja is volt) sem egyházi, sem világi foldesura nem volt, közvetlenül a király hatáskörébe tartozott.

Miután Corvin János herceg visszaadta a szegedi várat a királynak, az 1502-től újra királyi birtokban volt. De hiába mondta ki az 1514. évi országgyűlés 3. törvénycikkelye, hogy többé nem lehet zálogba adni! Az állandó

pénzzavarral küszködő II. Lajos király 1518- ban 2000 aranyforintért zálogba adta Báthory István nádornak. Bár még abban az esztendő­ben az országgyűlés 15. törvénycikkelye ki­mondotta, hogy a zálogba adott királyi vá­rakat azonnal vissza kell váltani, a szegedi várat a király csak 1524-ben váltotta vissza, sőt még ebben az évben újra zálogba adta, mégpedig magának Szeged városának. A szer­ződés értelmében a vár kapitányát továbbra is a király nevezte ki. A vár másodkapitánya azonban a mindenkori szegedi főbíró – a szerződés megkötésekor Zákány István – volt. A zálogbavételt nyilvánvalóan a törökök kö­zeledése miatt határozta el Szeged városá­nak tanácsa. 1521. augusztus 29-én ugyanis elfoglalták Belgrádot, majd 1524 szeptembe­rében – a Belgráddal azonos stratégiai fon­tosságú – Szörény várát is.

Az 1524-1526-os években már csak a Duna vonala – és az ott álló Újlak, Pétervárad és Titel várai – zárták el a török hadsereg útját a Duna-Tisza közének déli részétől, a Bácská­tól és Szegedtől.

>3 ■’ ?• -4 ?:

Mohács után (1526-1686)

Az 1526. évi török hadjárat

Az 1521 nyarától egyre fokozódó török tá­madások 1526 nyarán érték el tetó’fokukat. A török hadsereg 1526. április 23-án megindí­totta eddigi legnagyobb hadjáratát a magyar királyság ellen. A magyar királyság hadai a mohácsi síkon táboroztak, mikor 1526. augusztus 27-én Szapolyai János erdélyi vajda seregei Szegedre érkeztek. A királyi táborból érkező és egymásnak ellentmondó parancsok miatt a vajda nem vonult tovább, nem csatla­kozott a királyi hadakhoz, hanem szeptember 7-ig Szegeden táborozott. Közben – augusz­tus 29-én délután – lezajlott a magyar királyi hadsereg teljes vereségével végződő mohácsi vnnta. Ezt követően, szeptember 12-én I. Szu- Icjmán török szultán hadai élén bevonult az III csen hagyott Budára. Erre a napra Szapo- lyni János már elvonult Szeged alól, s seregei­vel Mezőtúrnál táborozott.

Szeptember 19-én a török hadsereg meg­kezdte átkelését a Dunán Budáról Pestre. Az. itt összpontosított török csapatok szep­tember 25-én – két hadoszlopban – megkezd­ték visszavonulásukat déli irányba a Duna- l lsza közén. A szultán az ázsiai csapatokkal A Pest, Kalocsa, Baja, Zombor útvonalon vonult, Ibráhim pasa nagyvezír pedig a ru- méliai hadakkal a Pest, Cegléd, Kecskemét,

„Az aranygömbös zászlók kibontanak, A lobogók az egész világot eltakarták, A trombiták harsogása és a dobok pörgése Elhallatszott az egész világra.

A hit harcosai külön csapatokban haladtak, Mindnyája ifjú vitéz és hős.

Lovaikon csörgők, fejeiken sastollak. Vágyakoztak mindnyájan a harc és csata után.” (Dselalzáde Musztafa: Tabakát-ül-memálik ve deredsát-ül-meszálik. Az országok osztályai és az utak felsorolása.

Részlet)

Szeged közti útvonalon haladt Pétervárad, Újvidék (Növi Sad) felé.

Ferdi, török krónikás „A törvényhozó Szulejmán története” című könyvében azt írta: „A rumili hadtest, a kardtól még életben hagyott ördögi fajzatok megsemmisítése cél­jából, más úton… a Szegedin nevű, nagy népességű és jelentékeny város felé ment.” Ferdi – akiről nem tudunk semmit, még a neve is felvett írói álnév, és nem tudjuk, hogy részt vett-e a hadjáratban – nem tesz említést arról, hogy Szegeden harcok lettek volna. Csak arról írt még a továbbiakban, hogy „ama tartomány­nak – melyet ellenség lába még soha nem taposott és hitetlen lakói még nem kaptak ar- culütést a kínzás kezétől, s melynek minden zege-zuga tele van kincsekkel és ékességekkel – falvai, városai és összes helységei leégtek a harag és bosszú tüzétől, gonosz természetű hitvány lakói leölettek, leányai és fiai – mint virágok az ágról – letépettek, elrabolt javai a többi zsákmányhoz csatoltattak. A győzel­mes hadsereg néhány nap múlva töméntelen hadi zsákmánnyal Varadin vára elé érkezett”.

27

Szulejmán szultán hadinaplója a maga szá­raz és tárgyilagos formájában sem tesz emlí­tést harcról. „Negyedik állomás, 5 mérföld­nyíre, a Tisza vize partján, Szegedin városa mellett… A város lakosai előre hírét vevén, hogy jön a török, családjaikkal és javaikkal valamennyien átköltöztek a Tisza túlsó olda­lára. Azonban a környéken levő falvak óvatlan lakóit váratlanul leptük meg s rendkívül sok zsákmányhoz jutottunk és sok foglyot ejtet­tünk.” A napló szerint szeptember 28-án érte el a hadsereg Szegedet, s a következő napon is ott táboroztak. Ezen a napon kapták a hírt, hogy Bács városában a lakosság egy része a kolostorban eltorlaszolva magát, reggeltől estig harcban állt a török csapatokkal.⁶⁵

A másik kortárs török krónikás, Dselalzade Musztafa (vagy arabos formában írt nevén Musztafa bin Dselál) sem írt harcról. Ő ebben az időben „reisz-efendi”, azaz az állami kan­cellária vezetője és egyúttal külügyminiszter volt, az 1526. évi hadjáratban tehát nem vett részt. A „Tabakát-ül-memálik ve deiedsát-ül- meszálik” („Az országok osztályai és az utak felsorolása”) című művében elsőnek Szegedet mutatta be. A szegedi várról írt túlzásai a későbbi történetírók között sok zavart idéztek elő. Idézzük leírását:

„Ibrahim pasa a szultáni tábortól elválva dél felé ment volt. A hitetlenek országán ke­resztül folyik a nagy folyamok közé tartozó Tisza nevű folyó, amely vizének bőségére nézve a Dzsihurmcd vetekedik s melynek part­ján nagy, virágzó és híres városok vannak. Különösen a Szegedin néven ismert erős vár (törökül: hiszár-i-hiszanet mevszuf), melynek körülötte vont bástyái (törökül: kenárinda

keside burudsi) az égig érnek, falai a kilence­dik éghez hasonló szélességnek, belseje tele van templomokkal és zárdákkal. Azonban lakosai a győzelmes hadseregtől való félel­mükben kiköltöztek belőle s az említett Tisza vizén átkelve a túlsó oldalra, a várossal szem­közt telepedtek le szekereikkel. A pasa a nevezett Szegedint a vele levő s éjjel-nappal szolgálatban lévő janicsároknak engedte át zsákmányul, s azok előre mentek. De Jahja- pasa-zade serege a janicsárok előtt oda érvén, kirabolta; majd a janicsárok is oda érvén, sok zsákmányt és annyi foglyot szereztek, hogy nem lehetett megszámlálni.

Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,

Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.

Eladták a jázmin arcú tündéreket

S a vevők nagyon olcsón vették meg

A hold arcúakat, a gyönyörűeket, Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.

A foglyok száma nagyobb volt a seregnél, Annyi, mint a tejút csillaga,

A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,

A szépektől pedig földi paradicsommá.

Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsák­mánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”™

Arról, hogy Szegeden a lakosság ellenállt a török hadseregnek, csak Kemalpasazade írt. Ő sem vett részt a hadjáratban; ebben az idő­

28

ben sejk-ül-iszlam volt, a birodalom lég­it ingasabb egyházi méltóságát töltötte be. A „Tcvárikh-i-al-i-Oszman” című művének Utolsó fejezetében („Mohács name”) megbíz- hntó szemtanúk közlése alapján” a Szegedet ért török támadást és harcot így írta le:

„Zil-hidse havának 21-én (időszámításunk ixerinti szeptember 28-án) este felé, mikor a rosszvéget ért gonoszok szerencséjének napja éppen alkonyodóban volt, hirtelen a szeren­csétlenség fekete felhője tűnt fel a láthatáron, magával hozva a veszedelem éjjelének sötét­ségét. A nyargalva érkező harcosoktól fölvert por felszállott a kék ég boltozatáig és meg- tölté az egész láthatárt. A harci kürtök rival- gása, a trombiták harsogása megreszkettette a földnek minden pontját. Mihelyt e félelmes hadi zaj és borzasztó lárma a gondok és bajok bilincseit nem ismerő, a munkátlanság kertjé­ben gondtalanul élő és vigadó lázadóknak fMeibe elhatolt, rémület fogta el őket.

Azonban e hősök nem vesztették el bátorsá­gukat és meg akarván mutatni vitéz és rettent­hetetlen voltukat, készültek a harcra és küz­delemre. A lázadók és ellenszegülők fegyvert véve kezeikbe, szilárdan megálltak a csata­téren és egy kevés ideig tartották magukat, így erősen tartva magukat, a viadal helyén Összecsaptak könyörtelen ellenségeikkel, s puskával, nyíllal, bottal és kővel harcolva köl­csönösen marcangolták egymást. A gyors pa­ripákon ülő harcosok neki eresztették lovai­kat a rossz érzelmű ellenség sorainak – mely mint füsttel telt kemence, vagy sötét fekete felhő feketedett egy tömegben – és villám hatású villogó kardjaikkal szerteszét szórták a fekete ábrázatú harckeresőket. A csataterek

vadászó oroszlánjai és éles körmű dühös tigri­sei a kígyók és a hangyák martalékaivá tették e lázadó farkasokat és utcai kóbor kutyákat.

A gonoszoknak egy makacs csoportja öldök­lés közben megmaradt a helyén és tovább küz­dött. Mint a pillangó röpköd az égő gyertya körül, míg végre a lángba esik: úgy keringtek ezek is a hit harcosainak fénylő lándzsái körül, míg végre azoknak tüze elégette múlandó testüket. A dühöngőknek másik csoportja jobbnak tartván haszontalan életük hajóját vízbe süllyeszteni, a városuk szélén folyó vízbe vetették magukat. A harcban részt vett gyaurok többi félénk része pedig – mely a halálnak sem egyik, sem másik nemével nem mervén szembeszállni, megállóit – egyszerre kézre- kerittetett és a szégyen igája alá dugván nya­kát, rabláncra veretett. Erre elszedték minden­nemű javaikat, foglyul ejtették családjaikat és feldúlták házaikat. A bosszús sereg minden egyes utcájukat és piacukat elözönlötte mint kiáradt folyam, aztán pedig felgyújtotta a vá­rost és egy házat sem hagyott épen. A hit harco­sai felgyújtották a várost haragjuk tüzével, melynek füstje sötétre festette az eget. A go­nosz ellenség életének gabonáját pusztító szél­nek eresztvén, a szép város ördögi fajzatú lako­sainak férfiúit leölték, kincsét, javait elvették, családjait fogságba hurcolták. Előbb megfoj­tották a kasban az ártalmas és hegyes fulánkú méheket, azután szedték el tőlük a mézet.”™

Az 1526. szeptember 28-29-i török támadás után Szeged éveken át romokban hevert. A harcokban különösen megsérült várat és a közelében álló ferences kolostort Zákány István főbíró csak 1536-ban állíttatta helyre saját költségén.

Szeged a két király háborújának idején (1526-1541)

„Szörnyű veszedelem, jaj! reád szállá Szegény magyar nemzet és elburita. Mert az ellenség téged közben foga. Az saskeselyű igen megszaggata.” (Szencsey György éneke. Szencsey-kódex)

A török hadak 1526. október elején elhagy­ták Magyarországot, s a Duna mögé vonultak vissza. Hatalmukban csak a Duna déli partján álló várakat – Újlakot, Péterváradot – tartot­ták meg.

A török hadsereg pusztítását valószínűleg kiheverte volna az ország, ha a belpolitikában, nem alakult volna ki tragikus fordulat. A török hadsereg kivonulása után – mivel a mohácsi csatában eltűnt II. Lajos, Magyarország és Csehország királya – a már évtizedek óta egy­mással rivalizáló főnemesi és köznemesi pár­tok összecsaptak egymással. A politikai, majd a fegyveres harc a kettős királyválasztással kezdődött. A köznemesi párt ugyanis 1526. november 11-én királlyá koronázta Szapolyai János erdélyi vajdát. December 17-én pedig a főúri csoport Pozsonyban ugyancsak király- lyá választotta – II. Lajos magyar király öz­vegyének, Habsburg Mária királynénak test­vérbátyját – Habsburg Ferdinánd osztrák fő­herceget és cseh királyt. Az 1526-ról 1527-re forduló télen csak a diplomáciai csatározások folytak a két tábor között.

Szeged körzetében már 1526 decemberében fellángoltak a harcok. A török hadak elvonu­lása után, a bánáti és bácskai szerb parasztok Cserni Jován vezetésével fellázadtak, és elsők

között Szegedet rohanták meg. Az amúgy is elpusztított várost Cserni Jován fegyveres ha­daival kegyetlenül „megdúlá”.⁵⁸ Ezután sere­gével benyomult Erdélybe, s Szőlősnél Sza­polyai János csapatait megverte. A szerb ha­dak Szászvárosig pusztították Erdélyt, majd visszatértek Szeged körzetébe. Cserni Jován Szegeden, bizonyára a várpalotában, ütötte fel főhadiszállását. Ferdinánd király a maga számára igyekezett őt megnyerni. Ezért 1527. február elején Szegedre küldte egyik emberét – Botos János pécsi kereskedőt -, aki drága ajándékokkal (5000 aranydukáttal, 500 db ruhakelmével, öt török harci ménnel és a ki­rály levelével) kereste fel. I. Ferdinánd egy­úttal Cserni Jovánt a rácok fejedelmévé (des- potájává) nevezte ki, s a hajdani szerb fejede­lem, Brankovics György minden magyar­országi birtokát neki ajándékozta. Cserni el­fogadta Ferdinánd szövetségét, de a további harchoz néhány tábori ágyút és tüzéreket kért.

1527 márciusában Ferdinánd király egyik bizalmi embere, a délszláv Hoberdanecz János ment Szegedre, hogy mint Ferdinánd teljhatal­mú megbízottja tartózkodjék Jován „cár” ud­varában. Hoberdanecz rábeszélte Jovánt, hogy hagyjon fel a magyar lakosság kínzásá-

30

vul, s készüljön a török ellen. A kért ágyúkat én tüzéreket azonban nem küldte el. Arra kérte Jovánt, hogy csapataival maradjon Szegeden. Csak akkor induljon a török ellen Újlak és a szerémségi várak visszavételére -, lm ő is megindul Pozsonyból seregével Szapo- lyai János király ellen.⁵⁹

Időközben azonban Szapolyai János is kül­dött követeket Szegedre, hogy a maga olda­lára állítsa Jován cárt. Szapolyai azonban az üzenettel egyidejűleg nem küldött ajándékot. Ezért Cserni az ajánlatot visszautasította, nőt csúfságból ő küldött ezer aranydukátot János királynak azzal az üzenettel, hogy ő küld majd pénzt, „ha ő királyi felségének nincs pénze”. Egyúttal megüzente, hogy „most, hidd el nekem, a legkegyelmesebb Ferdinánd nagyon sok zsoldot adott s azonfelül birto­kokat ígért nekem, s már bírom az adomány­levelet függő pecséttel… Most én hit alatt Ferdinánd király szolgája vagyok”.⁶⁰ János király 1527. június 4-én újabb követeket kül­dött Jován cárhoz. Ő azonban a követeket elfogatta, és fejüket akarta vétetni. Csak Ho- bcrdanecz kérésére kegyelmezett meg nekik.⁶¹ Mikor ezt Szapolyai János megtudta, azonnal hadakat gyűjtött össze, s megindult Szeged ellen. Cserni hadainak főerőivel a Maros mentén Szapolyai ellen indult; Szeged pa­rancsnokságát kincstárnokára, Szubota vaj­dára bízta.

A két sereg Aradtól és Fellaktól délre csa­pott össze, s a szerbek teljesen szétszórták Szapolyai seregét. Június végén Szapolyai hadai újra támadtak, s Perényi Péter vezetésé­vel megközelítették Szegedet. A Szegedhez közeli síkon azonban a szerbek ismét győztek, bár a szerb gyalogság is súlyos veszteségeket

szenvedett. Mivel Cserni Jován szövetségesé­nek, Habsburg Ferdinándnak támadása még mindig késett (csak július 8-án indult meg hadaival Pozsonyból Buda ellen), június végén Szapolyai János király hadai újra támadtak. Jován cár kivonta Szegedről minden hadere­jét, s az Arad-Lippa közti sződfalvi mezőn táborozó magyar sereget megtámadta. A csa­tában azonban a Czibak Imre vezetése alatt álló magyar hadak megsemmisítő csapást mértek rá. A szerb csapatok maradványai Sze­ged felé vonultak vissza, hogy annak erődítmé­nyei mögé vonuljanak. A szegedi lakosság azonban fegyvert fogott, s eltorlaszolta a vá­ros sáncait.

A visszavonuló szerbek véres közelharcban törtek be a szegedi Palánkba. Istvánffy Miklós krónikájában így írta le az eseményt: „Cserni Jován szétszóródott seregének maradványait ismét összegyűjtötte, s késő éjjel kétezer társá­val Szegedre – melynek nem voltak falai – benyomult, s ott Zákány István nagyon gazdag és pénzes kereskedőnek házát ostrom alá vet­te, hogy kirabolja. A városiák megverték a rablócsapatot, s maga is egy kis puska golyó­jától halálosan megsebesült, övéi felemelték, s egy Tornyos nevű faluba elvitték.”

Sokkal részletesebben írta le az esetet Szeré- mi György a „De perditione regni Hungaro- rum” („Magyarország romlásáról”) című krónikájában: „Ezután Jován cár udvari em­bereivel együtt, csekély kísérettel, nem olyan nagy kísérettel, mint előbb, Szegedre futott… Jován cár elől sokan bezárkóztak a fallal kerített Szilágyi házba, nagyok és kicsinyek, mert rettegtek tőle. És nem volt senki, akinek lett volna puskája, sok golyója és lőpora, míg Jován cár fel-alá sétált a tereken és utcákon.

Egy szegény embernek volt egy puskája, de nem volt golyója: – Ó, Istenem! ha volna egy golyóm, meg nem menekülhetne ez a lator! – Akkor egy szegény ember vitt neki; mintha egy golyóbis darabja, mintha boglár lett volna. És mindjárt porral keverve a puskába tette; mivel jó! bánt puskájával, eltalálta. És Jován cár skarlátszinű, azaz szederjes ruhában volt. Amint a vajdák látták, hogy halálosan meg van sebesülve, Szegedről rögtön egy faluba, Tornyosra vitték. Az a falu tíz mérföldnyire van Szegedtől, s három mérföldnyire Szabad­kától. .. A magyar házigazda, ahol Jován cár feküdt… éjfélkor befogta lovait a szekérbe s rögtön futott urához, Török Bálinthoz. És mindent elmondott urának, hogy miképpen lőtte meg a Fekete embert puskából Szegeden egy félpogány (sic!). És hogy ezt meghallotta Török Bálint, azonnal háromszáz lovasával ellovagolt azon az éjszakán Tornyosra”; ahol aztán elfogta és fejét vette Jován cárnak. A ki­rály megjutalmazta Török Bálintot Jován cár megöletéséért.

Szerémi krónikájában leírta, hogy rövide­sen kiderült, valójában ki ölte meg Jován cárt. „Ezalatt jött egy Orbán nevű parasztember, galambviselkedésü; odajött hozzám, mintegy a sors rendelésére. Levéve fejéről süvegét, kezdett könyörögni előttem s az istenért kér­ni, hogy írjak neki egy kérvényt János király­hoz. Én: Miért írjak neked kérvényt? Mondja: Uram, én lőttem meg a Fekete embert Szege­den a puskámból. Mikor bezárkóztunk a go­nosz ember elől, s hallottuk, hogy megverte őt Cibak Imre uram, s hogy fel-alá sétált a Szi­lágyi-palota mellett, megismertem őt, hogy ő az a Jován cár; s kezemtől jött neki a halál.” Szerémi megírta az embernek a kérvényt, aki

azt személyesen átadta János királynak. „A ki­rály átvette az ember kezéből s megtekintette az írást. Nyomban rávetette tekintetét a király a fiatalemberre… (s) mondta neki: Jól van testvér, jöjj hozzám harmadnapra. Ha igaz, amint elmondtad, bizony téged megjutalmaz­lak!

Ezalatt megjött a szegedi bíró is, Zákány István, a város esküdtjeivel a királyi felséghez Budára ajándékokkal, s a város jövedelmeiről tettek jelentést. Azután beszélgetésük végezté­vel a király kikérdezte a nevezett bírót, hogyan és miképpen ejtették el a lator Fekete embert… Mondta a szegedi bíró: Soha sem kellett vol­na Török Bálintnak ellene párbajt vívnia (ti. Török Bálint úgy adta elő az esetet János ki­rálynak, hogy ő vágta le párviadalban Jován cárt!), ha nálunk nem jött volna neki a halál egy szegény alázatos ember által.

Szavaik közben nemsokára megjelent az az Orbán nevű ember. Hogy a király hallotta a szegedi bírótól, hogy az igaz, egy kis falut ado­mányozott és juttatott neki ezért örök joggal.”

Verancsics Antal krónikája is hasonlóan írta le az esetet, de ő úgy tudta, hogy „Cár Jován… Nagy-Szegedre mene, kit puskával Vid Sebestyén meglűve a Szilágyi László pa­lotájából.”^

Közben – 1527. július-szeptemberben – le­zajlott a háború a két király között, amely a szeptember 27-én vívott tokaji csatában Sza- polyai vereségével végződött. Szapolyai Er­délybe vonult vissza, s október 18-án írott levelében a török szultántól kért katonai se­gítséget trónja visszaszerzésére.

A következő év tavaszán, 1528 márciusá­ban Szapolyai hadai ellentámadásba mentek, de március 8-án Szína mellett újra vereséget

32

szenvedtek. Ekkor Szapolyai Lengyelország­ba menekült, s ott várta be a törökök katonai segítségét. A szerémségi török csapatok már április 10-én Szegedig nyomultak előre, s fel­dúlták a várost.

A szinai győzelem után Ferdinánd király hódolásra szólította fel Zákány István szegedi főbírót is, aki átadta a várost és a várpalotát Ferdinánd király hadainak. Szeged királyi parancsnoka – a röviddel előbb török hadi­fogságból szabadult – Majthényi Bertalan volt. Majthényi azonban olyan kíméletlenül bánt a várossal, hogy a tanács 1528 július­augusztusban panaszlevelek sorát küldte a ná­dorispánhoz.⁶³

A szerémségi török naszádosok 1528 au­gusztusában Szegedig eveztek fel a Tiszán. A város vezetői meg sem kísérelték az ellen­állást, s a portyázó török hajóskatonákkal, valamint a törökökkel szövetséges Radics Borics szerb harcosaival adófizetés fejében szerződést kötöttek.

1528. november 3-án azonban Szapolyai János titokban hazatért Magyarországra. Mikor híre jött János király visszatérésének, volt hívei közül sokan visszatértek hűségére. Szerémi György krónikájában leírta, hogy Lengyelországból János király előbb Debre­cenbe, majd Nádudvaron, Nagytúron, Se- bestyénházán át Makóra ment, ahol Pozsár Bálint polgár házában szállt meg hat napon át. Itt kereste fel őt Mehmed bég követe. Ugyanis október-novemberben a török csapatok a Szerémségből benyomultak Magyarország­ra, s elfoglalták Becse és Becskerek várait. Mehmed bég a két elfoglalt várat és török ka­tonai segítséget ajánlott fel Jánosnak.

János király – a török követtel – üzenetet

küldött Mehmed bégnek, hogy találkozzanak és tartsanak megbeszélést a jövőt illetőleg a Szegedtől néhány kilométerre északra fekvő Tápé falunál. A találkozót november 11-re beszélték meg. Miután a török futár eltávo­zott, János király parancsot adott híveinek, hogy készüljenek fel fegyvereseikkel és kísér­jék el a tápéi találkozóra.

Az urak között nagy volt az ijedelem, s így érveltek: – Lám, nemde jól mondtuk, hogy végül átad bennünket a töröknek! Menjen csak magában, ha neki úgy tetszik! Végül is János király beleegyezett abba, hogy az urak ne jöjjenek a megbeszélésre, de fegyveresei­ket adják melléje kíséretül. Ebbe beleegyez­tek. így a mondott napon János király – meg­jelent a megbeszélt helyen. Közben a nemes­urak valamennyien Makóról Nagyváradra futottak, annyira féltek valamiféle török csel­vetéstől.

Mikor János király – kétszáz huszárjával és néhány bátrabb hívével – a kijelölt helyre érkezett, ott már két sátor volt a Tisza part­ján, s ott volt kíséretével Mehmed bég is. A két sátor közé két pad volt felállítva, s ott ült le János király és Mehmed bég egymással szemközt, s beszélgettek kereken négy órán át. Közben a magyar és török vitézek barátkoz­tak, s megajándékozták egymást. János ki­rály és Mehmed bég felkeltek a padokról, s a Tisza partján sétálgatva folytatták tárgyalásu­kat, „de hogy ott mit határoztak, senki sem tudja – írta Szerémi György krónikájában -, végül azonban kiderült, amikről még hallani fogunk”.^M

A tárgyalás után János király kíséretével visszatért Makóra. Közben Sólymos és Lippa várai is János hűségére tértek, akinek a magyar

33

hívein kívül volt még vagy háromszáz len­gyel zsoldosa és hatszáz török vitéze. Miköz­ben csapataival Világos várát ostromolta, Török Bálint – aki időközben Ferdinánd ki­rály oldalára állt – csapataival támadást indí­tott János király ellen. A törökök parancsára azonban Péter moldvai vajda 1529. május 3-án megtámadta, s kemény ütközetben szétver­te Török Bálint csapatait.

Alig egy héttel később kiderült, hogy 1528. november 11-én miről is tárgyaltak négy órán át János király és Mehmed bég. Ugyanis 1529. május 10-én I. Szulejmán szultán sze­mélyes vezetésével mint János király szövet­ségesei, megindultak a török hadak újra Ma­gyarország ellen.

Miközben a török hadsereg elfoglalta, majd Jánosnak átadta Budát (1529. szeptember) és Bécs felé nyomult előre, I. Ferdinánd király csapatai gyors ütemben kiürítették Kelet-Ma- gyarországot, köztük Szegedet is. A város és a várpalota 1529 májusában Szapolyai csa­patainak kezére került.

Szeged városa és vára 1529-től János király, majd annak halála (1540. július 17.) után, fiának, János Zsigmondnak hűségén volt.

Közel 12 évi nyugalom után, 1541 márciu­sában újból háború tört ki a Habsburg- és a Szapolyai-pártiak között. A háborúba újra beavatkozott – a Szapolyai-párt oldalán – a török hadsereg. A törökök elfoglalták Buda várát (1541. augusztus 29.), s néhány kisebb erődöt a Duna vonalán. Szulejmán szultán ebben a hadjáratban megelégedett egyelőre Buda elfoglalásával. A Duna-Tisza közén – a Pétervárad és Pest közti utak biztosítására – ugyancsak kisebb helyőrségeket hagyott a hevenyészve megerődített Bácson, Zombor-

ban, Baján és Kalocsán. A Tiszától keletre elterülő területet – a Tiszántúlt és Erdélyt – a szultán Szapolyai János király özvegyének és árvájának, Izabella királynénak és János Zsigmondnak adta át. Ezt a területet a törö­kök a „királyné országának” vagy a „király­né tartományának” („kralicse memleketi” vagy „kralicse vilajeti”) nevezték. Szeged a törökök által biztosított felvonulási vonal és a „királyné országa” közé került, s egy – mai kifejezéssel élve – „demilitarizált övezet” ré­sze lett.

Természetesen a törökök Szegedet már 1526 óta meghódított területükként kezelték, annak ellenére, hogy azt nem tartották meg­szállva. Hogy ezt a lakosság el ne feledje, 1541 augusztusában Szegeden is megjelentek a török csapatok, s a városi tanácstól a város minden lakója után, fejenként három-három akcse (hat-hat magyar ezüstdénár értékű) „fejadót” követeltek és szedtek be.

A törökök feltehetően hosszabb időre eb­ben a státusban hagyták volna Szegedet. Azonban 1542 tavaszától a törökök tudo­mására jutott, hogy Martinuzzi „Fráter” György (Izabella királyné „államminiszte­re”) – aki az előző évben a kezükre segítette Budát – titkos tárgyalásokat folytat Habsburg I. Ferdinánd királlyal. Ezekről a tárgyalások­ról valami tudomása lehetett a szegedi váro­si tanács vezetőinek is. Ugyanis az 1542. au­gusztus 16-án – Izabella királyné és Marti­nuzzi által – összehívott nagyváradi részor­szággyűlésen Csongrád vármegye képviselői is megjelentek, s a vármegyét a királyné vé­delme alá helyezték. Ennek hatására, Marti­nuzzi 1542 augusztusában kőműveseket kül­dött Nagyváradról a szegedi várpalota tata-

34

rozására. A szegedi városi tanács pedig – túl­lőve a célon – már egyenesen a magyar király­sághoz, Thurzó Elek tárnokmesterhez fordult ncgítségért. Legalább ezer gyalogoskatonát, néhány ágyút és lőszert kértek, hogy meg tud­ják védelmezni a török csapatoktól a városi lóraktárakban felhalmozott tömérdek sót.

A titkos tárgyalásokat rövidesen háború követte a Habsburgok és a törökök között. A királyi csapatok szeptemberben támadást Intéztek Buda és Pest ellen. A török hadsereg azonnal ellentámadásba kezdett. A Szerém- ségből megindult Pest felé Ahmed pasa rumé- liui beglerbég serege. A beglerbég szeptem­ber 15-én parancsot küldött Szegedre, hogy küldjenek élelmet és takarmányt hadainak. Október közepén a török csapatok a Baja melletti Sárköz falunál táborba szálltak. Ah­med innét újabb parancsot küldött Szeged­re, hogy a város összes hajóját és csónakját

úsztassák le a Tiszán Kanizsáig (ma: Kanji- za), s ott segítsék – a török hadakhoz csatla­kozott – Péter moldvai vajda csapatainak át­kelését a Tiszán. A parancs végrehajtásának ellenőrzésére október 16-án Szegedre érke­zett Mikchal bég 32 török lovassal. A bég – a beglerbég parancsára – Zákány István főbírót és három városi tanácstagot magával vitt vissza a sárközi táborba. Miután a szege­di vezetők ott letették a hüségesküt a szultán­ra, bántatlanul hazatérhettek.

Azonban alig múlt el két hét, a Tiszántúlon összpontosított királyi magyar hadak – Bat­thyány Orbán és Bornemisza Boldizsár pa­rancsnoksága alatt – csapatokat küldtek Sze­gedre. Mivel a török hadsereg főerői Pest kö­rül vívtak harcokat, a királyi csapatok 1542. november elejétől 1543 januárjáig bántatla­nul állomásoztak Szeged városában és várá­ban.

Fi

&

*

Wl

I-

‘ ^r>: ‘Ml ‘ v’

• •• >; f-ru

‘.r –

t

r>’- .”Mí-.

;i -7;!

■ ■ r t

ro/ására. A szegedi városi tanács pedig – túl­lőve a célon – már egyenesen a magyar király­sághoz, Thurzó Elek tárnokmesterhez fordult segítségért. Legalább ezer gyalogoskatonát, néhány ágyút és lőszert kértek, hogy meg tud­ják védelmezni a török csapatoktól a városi sóraktárakban felhalmozott tömérdek sót.

A titkos tárgyalásokat rövidesen háború követte a Habsburgok és a törökök között. A királyi csapatok szeptemberben támadást intéztek Buda és Pest ellen. A török hadsereg azonnal ellentámadásba kezdett. A Szerém- ségből megindult Pest felé Ahmed pasa rumé- lini beglerbég serege. A beglerbég szeptem­ber 15-én parancsot küldött Szegedre, hogy küldjenek élelmet és takarmányt hadainak. Október közepén a török csapatok a Baja melletti Sárköz falunál táborba szálltak. Ah­med innét újabb parancsot küldött Szeged­re, hogy a város összes hajóját és csónakját

úsztassák le a Tiszán Kanizsáig (ma: Kanji- za), s ott segítsék – a török hadakhoz csatla­kozott – Péter moldvai vajda csapatainak át­kelését a Tiszán. A parancs végrehajtásának ellenőrzésére október 16-án Szegedre érke­zett Mikchal bég 32 török lovassal. A bég – a beglerbég parancsára – Zákány István főbírót és három városi tanácstagot magával vitt vissza a sárközi táborba. Miután a szege­di vezetők ott letették a hűségesküt a szultán­ra, bántatlanul hazatérhettek.

Azonban alig múlt el két hét, a Tiszántúlon összpontosított királyi magyar hadak – Bat­thyány Orbán és Bornemisza Boldizsár pa­rancsnoksága alatt – csapatokat küldtek Sze­gedre. Mivel a török hadsereg főerői Pest kö­rül vívtak harcokat, a királyi csapatok 1542. november elejétől 1543 januárjáig bántatla­nul állomásoztak Szeged városában és várá­ban.

Szeged „fekete farsangja” 1543-ban

1542 végén Mehmed pasa budai beglerbég- nek tudomására jutott, hogy a szegedi városi tanács – esküje ellenére! – befogadta a Fer- dinánd-párti királyi csapatokat. Mivel 1542- 1543 fordulóján Erdélyben is zavaros helyzet állt elő, Mehmed beglerbég erélyes lépésre szánta el magát. 1543. február elején paran­csot adott csapatainak, hogy vonuljanak Sze­ged ellen. A törökök készülődésének hírére a Ferdinánd-párti katonaság azonnal elvo­nult Szegedről. A cserbenhagyott város négy­tagú küldöttséget menesztett Mehmed pa­sához, hogy kegyelmet kérjenek a városnak. A beglerbég a küldöttséget – Zákány István főbírót, Csütörtök László, Budai István és Somlyai Pál tanácsosokat – meg sem hallgat­ta, hanem katonáival elfogatta és azonnal le­fejeztette.⁶⁵

A török hadak 1543 februárjában, farsang napján rontottak Szegedre. Hogy volt-e el­lenállás a lakosság részéről? Nem valószínű. Ennek ellenére a török csapatok feldúlták a várost. Belényesi Gergely szegedi származású reformátor azt írta Calvinhoz írott egyik leve­lében, hogy Mehmed pasa a város lakosait rabszolgaként Törökországba hurcoltatta és ott eladatta.

Ezekben a vészes eseményekben lehetett

„Szegedfontos erősség lévén,

a Hidsra 930-ik évében elfogláltatott.‘’ (Kyrimi Ibrahim krónikája. Részlet)

szerepe egy Tóth Mihály nevezetű (a későb­biekben fontos szerepet játszó) személynek, akit a magyar források szegedi főbírónak ne­veztek. Tinódi Sebestyén 1552-ben írott „Sze­gedi veszedelem” című énekében így szól róla: „Jó Tót Mihál régen maga bíró vala, Szeged városának főbírája vala” Istvánfíy sze­rint is „a polgároknak és a lakosságnak igen kedves bírája volt”. Ferdinánd király tábor­noka, a spanyol Bernardo de Áldana 1552- ben ezt írta róla: „Elgovernador de Zeguedin, el qual se l’lmava Todmihal.” Dselalzade Musz­tafa török történetíró szerint „Szegedin vá­rának előbbi szerdárja, a Tót Mikhál nevű tévelygő átkozott.”⁶⁶ A túlélő felfegyverzett polgárok – és mindenki, akinek félnivalója volt a törököktől – Tóth Mihály vezetésével elmenekültek Szegedről. Maga Tóth Mihály Debrecenbe menekült, s ott hamarosan a ti­szántúli szabadhajdúk vezére lett. A polgárok nagy része Debrecenbe, Kassára és Nagyszom­bat városába menekült. Szeged ezzel – 140 esztendőre – török uralom alá került. A török krónikások nem sok szót vesztegettek az ese­ményre. Egy Kyrimi Ibrahim nevű török kró­nikás másolata szerint: „Szeged fontos erős­ség lévén 930-ban elfoglaltatott.”⁶¹

A török katonai vezetés – a szultán közvet­

36

len utasítására – azonnal megkezdte Szeged várának kiépítését. A kortárs magyar tör­ténetírók egyértelműen állítják, hogy a török katonai és politikai vezetés tudatosan a Buda Ibié vezető utak biztosítására építtették fel Szeged várát. A gyors munka érdekében az építkezéseket nem kényszermunkával, hanem it török kincstár pénzén hajtották végre. For- gách Ferenc 1568 és 1573 között írt „Emlék­iratai” szerint: „(Szegeden) a Tisza melletti nagy és gazdag városban Szulejmán Buda el­foglalása után, védművekkel ugyancsak meg­erősített várat építtetett, mégpedig nem a pa­rasztok ingyen munkájával, hanem a kincstár költségén, mintegy nevének örök emlékezetére. Építtetett hozzá kikötőt is, hogy a város falain belül fogadhassa be a hajókat vagy naszádokat és egyebeket; a fegyverraktárral, a vámosok­kal, a kereskedők összecsődítésével valóságos második Budát építtetett.”™ Istvánffy Miklós (1538-1615) „Históriáé de rebus Ungaricis” című művében is arról írt, hogy Szegeden a „városban a várat Szolimán költségén téglá­ból” építették fel.⁶® A kor megbízható króni­kása, Tinódi Lantos Sebestyén is megemléke­zett a törökök által épített szegedi várról. El- mő említése 1548-ból való („Varkucs Tamás Idejében lőtt csaták Egörből”), amikor az alábbiakat írta az országban levő török vá­rakról, a török császárnak a Duna mentén levő harminc váráról:

„Jelös várak, kik Budához hallgatnak, Kik Duna mentében kétfelől vannak: Nándorfejérvár és jó Szalánkemén, Pétörváradja, Szerém, Újlak, Attya, Erdőd, Dejákó, Eszék, Valpó, Soklyós, (ieresgál, Pécs, Málévár, Pécsváradja,

Szekszárd, Anyavár, Döbrököz, Dombóvár, Simontomya, Ozora, Székösfejérvár, Nám az Csókakő, Esztergom, Visegrád, Vác és Hatvan, Nógrád, Szonda, Gyulabanni, Kit Szegeden erősen mást raktanak, Harminc háza Duna mellett császárnak”

Evlia Cselebi török író és utazó – 1666 kö­rül írott – könyvében is egyértelműen leírta, hogy Szulejmán szultán (khán) felismerte a szegedi vár stratégiai fontosságát, s ezért ott egy új és korszerű várat építtetett, mert a régi nagyon kicsi volt. Leírása szerint, midőn a török hadak 1543 farsangján elfoglalták Sze­gedet, Szulejmán szultán első dolga volt, hogy „Szeged templomait a bálványoktól megtisz­tította és iszlám mecsetekké változtatta”. A külső várban, a Palánkban álló Szent De- meter-templomból átalakított török templo­mot még a XVII. század közepén is – Evlia Cselebi idejében – „Szulejmán khán dzsámijá­nak” nevezték a törökök. Hasonlóképpen dzsámivá alakították át a régi vár melletti – de a török várépítkezéskor a vár belsejébe ke­rült – Szent Erzsébet-templomot is. A vár el­ső „khala imam”-ja, azaz „várbeli előimád- kozója” egy Mevlana B… nevű személy volt. Iszak volt a dzsámi felügyelője, segéd­jét és egyházszolgáját pedig Hüszeinnek hív­ták. A keresztény berendezéseitől megfosz­tott templomban – 1549 és 1550 években – 600 akcsét költöttek gyertyákra és szalma­gyékényekre.

Evlia Cselebi a következőkben folytatta leírását: „Azután a gondos Szulejmán khán látta, hogy a vár nagyon jó helyen van ugyan, de nagyon kicsiny; ezért tehát az öreg Szótan építőmester e várhoz egy erős, téglaépítésű erő­

dítményt készített, mely olyan rendkívüli lát­vány, hogy a szemlélő elméjét megzavarja.”⁷⁰

A török hagyomány szerint tehát a szegedi vár tervezője és kivitelezője Szinan Khodzsa mimár volt (1498-1588), aki már 1526-ban Magyarországra került mint janicsár aga. Az eszéki híd építéséért nevezték ki udvari fŐ- épí tőmesterré (mimár).

Az új, török építésű szegedi vár – amely lé­nyegileg fennmaradt az 1881-1883. évi le­bontásig – magába foglalta a régi, középkori várpalotát, amelyet a déli fal egyik erődít­ményévé alakítottak ki a délnyugati sarokto­rony és a déli kaputorony között. A vár köz­vetlenül a Tisza partján épült fel, s nagyjából egy 870X880 méteres négyszöget zárt körül. Kerülete 4000 lépés volt, belterülete pedig 9 hold és 125 négyszögöl. A Tisza partján hú­zódó keleti fal és a tőle nyugatra 880 méterre húzódó nyugati várfal párhuzamos volt egy­mással. Az északi és az attól 870 méterre épült déli várfal már nem volt teljesen párhuzamos. Mindkettő – északi, illetve déli irányban – enyhe tompaszögben megtört.

A vár négy sarkán négy hengeres torony állt. Ezek közül kettő – a délkeleti „vízito- rony” (szu kaleszi) és a délnyugati sarokto­rony – a II. Mehmed szultán által 1458-ban épített isztambuli „Héttorony” („Jedi kule”) az ún. „Janicsár-tornyának” mintájára ké­szült : két – egy kisebb és egy nagyobb átmé­rőjű – egymásbatolt hengertestből állott. Az északnyugati torony csak egy hengerből állt, s feltehetően hasonló volt az északkeleti torony is. A törökök a vár falait és tornyait téglából rakták, jellegzetes török („derz”) falazás szerint. A 2 méter vastag és 8 méter magas várfalak szilárdságát (azon kívül, hogy

belső oldalukat földtöltés támasztotta meg) azzal növelték, hogy a falak belsejébe tölgyfa gerendákat raktak keresztbe és hosszába. A falak tetején lőréses mellvédfal húzódott vé­gig. Az egy méter széles, két és fél méter ma­gas mellvédek között 30 cm széles lőrések nyi­tottak. A lőrések mögött – a harcoló védőrség számára – a föld töltés koronája húzódott.

A vár négy sarkán álló hengeres tornyokon kívül, a falak felezőjében négy – négyzetes alaprajzú – torony is emelkedett, valamennyin át kapubolt vezetett ki a várból északi, nyu­gati, déli és keleti irányba. Az építkezések­nél – a délnyugati hengeres saroktorony és a déli négyzetes kaputorony között – a vár déli falának nyugati felébe beépítették a középkori várpalotát. Ez az építmény 4 méterrel ugrott ki a déli várfal síkjából, s 22 méter hosszú volt. Az épület nagyobbik része – mintegy 14 méter mélyen – a vár belterületén állott.

A vár hengeres saroktornyai:

1. A délkeleti saroktorony vagy „vízito­rony”.

A középkori várpalota után a vár leghatal­masabb építménye a két egymás felett álló hengeres torony volt. Az alsó torony átmérője 14-16 méter, magassága pedig elérte a 10 mé­tert. Négyméteres falában dongaboltozatos, keskeny körfolyosó futott körbe, melyből kes­keny lőrések nyíltak kifelé és a torony belse­je felé. A hengeres toronytest tetején a véd­őrség részére mellvéd húzódott 44 töréssel és másfél méter széles körfolyosóval. A to­ronytestből egy kisebb – kb. 10 méteres – át­mérőjű és 4 méter magas, ugyancsak henge­res torony emelkedett ki, a felső torony. En­nek tetején is mellvédfal futott körbe 32 lőrés-

38

Hol. A hatalmas torony belül teljesen nyitott volt, csupán a torony felső részét zárta le ge­rendákon nyugvó síkfödém. A toronynak ere­detileg a földszintről semmiféle bejárata nem volt. Bejárata csak a toronyhoz csatlakozó várfalakról nyílott. Mivel a torony magasabb vízálláskor a Tiszában állott, innét vették a vár vízszükségletét. (Az 1980-as években a torony alaprajzát a hídfőtől északra rekonst­ruálták.)

1. A délnyugati saroktorony.

Az ugyancsak hengeres alaprajzú torony át­mérője 12 méter, magassága 16-17 méter volt. Ez a torony is – hasonlóan a délkeletihez – két egymás felett elhelyezkedő toronydobból ál­lott. Az alsó toronydob peremén lőréses pár­tázat futott körbe, s ugyancsak lőréses pár- kányzat futott körbe a felső toronydob pere­mén is.

1. Az északnyugati saroktorony. *

Az ugyancsak hengeres alaprajzú torony átmérője 12 méter, magassága 15-16 méter volt. Eltérőleg az előző két hengeres sarokto- lonytól, ez nem volt kétrészes, hanem csak egy szabályos hengeralakot alkotott. Alig cgyharmadával csatlakozott kétoldalt a vár­falakhoz, s erőteljesen kiugrott a nyugati és északi várfal síkja elé, amely az oldalazótü- zelést lehetővé tette. Belül nem volt boltozot­tun emeletekre osztva, csupán felül futott kör­ben egy gerendaszerkezetes gyilokjáró a lőré­nek mögött.

1. Az északkeleti saroktorony.

Feltételezhetően hengeres alakú, az észak­nyugati saroktoronyhoz hasonló volt, mére­

tei azonban ismeretlenek, mivel a felmérések idejére – a XVIII. századra – már a Tiszába omlott, s csak romjai álltak fenn.

A várfalak felezőjében levő négyzetes alap­rajzú kaputornyok:

1. A déli kaputorony.

A vár déli falának a közepén állt ez az ugyancsak két egymás felett épített részből álló torony. Az alsó rész 13 X14 méteres alaprajzú volt, magassága pedig 8-9 métert ért el. Mind­két részének párkányán lőréses mellvéd futott körbe. 5×5 méteres alaprajzú második eme­lete 4 méterrel magasodott az alsó rész fölé. Ezen emelkedett a cseréppel vagy zsindellyel fedett gúla alakú tetőzet. A torony alsó ré­szén – amely néhány méterrel a déli várfal síkja elé ugrott – nyílott az 5 méter magas és 3,5 méter széles kapuboltozat. A kapuszár­nyakat a várárkot átívelő felvonóhíd is véd­te. A kapu a külső vár, a Belső-Palánk felé nyílott.

1. A nyugati kaputorony.

A vár nyugati falának pontosan a közepén magasodott, közel kétharmadával – azaz 3-4 méterrel – ugorva a várfal síkja elé. A vár ud­vara felé nyitott volt, nem volt fala. így az ellenség, ha elfoglalta is, nem használhatta a vár belsejének irányába. Tetején – kőkonzo­lokon nyugvó, kissé a torony síkja elé ugró – lőréses gyilokjáró futott körbe három olda­lon. A tornyon átvezető kapu, illetve a kapu­nak a várárkot átívelő hídja a Középső-Város nyugati felére, a Külső-Palánk városrészre nyílott.

1. Az északi vagy Szolnoki kapu tornya.

A vár északi falán, ahol a várfal enyhe tom­paszögben megtört, állt a négyzetes alapraj­zú, 15 méteres oldalú, és mintegy 16-18 méter magas kaputorony, amelynek felvonóhídja Felszeged (a mai Felsőváros) felé nyílott. Féltestével szintén a várfal síkja elé ugrott; felső peremén – kőkonzolokon kissé előre­tolva – lőréses párkányzattal. A tornyon ke­resztül – mivel a kapu előtt más védmű nem volt – hármas tagozású kaputorok vezetett keresztül. Az első kapu a mintegy 2 méter vas­tag külső falon nyílott. A kaputorony belse­jének közepén, egy újabb erős falon át nyílott a második kapu. A harmadik kapu a torony belső – udvar felőli – falába volt vágva. A kül­ső kapuszárnyakat itt is felvonóhíd védte. A hármas kapu tengelye nem a torony közép­vonalába esett, hanem egy kissé nyugati irány­ba tolódott el. így a torony földszinti részé­nek keleti felében egy kis boltíves helyiség volt, nyilvánvalóan a kapuőrség szobája.

1. A keleti vagy vízikapu.

A várfal keleti, Tiszára néző szakaszán ál­lott – a délkeleti nagy kerek rondellától mint­egy 50 méterre északra – ez az ugyancsak négy­zetes alaprajzú torony. A kapu torka a Tiszára nyílott. Pontosabb adatokkal nem rendelke­zünk erről a kaputoronyról, mert mire – a XVIII. századra – felmérték a várat, ez a ka­putorony a Tiszába omlott, s csak romjai vol­tak láthatóak.⁷¹

A várat északon, nyugaton és délen 15-20 méter széles vizesárok vette körül. Az árok mindkét végével a Tiszába torkollott, s onnét nyerte átlagosan 3 méter mély vizét. A vár

meredek téglafalai és a várárok között húzódó néhány méteres földsávon kihegyezett karók­ból álló kerítés húzódott. Ezzel az ellenség váratlan megrohanásától védték a vár falait.

A szegedi várról a XVII. században élő Ev­lia Cselebi török író az alábbiakat jegyezte meg: „Kerülete 4000 lépés. Tornyai megannyi előbástyák, a víztorony a Tisza folyó partján van… Két kapuja van: egyik a nyugati olda­lon a szőlők és kertekre néző kapu… A másik az északra néző Szolnoki-kapu. A vár keleti falát a Tisza folyó mossa; kikötője is azon az oldalon van, a Tisza és a Duna hajói mind köz­lekednek oda. A Tisza folyó az egész várat meg­kerüli, mivel négy oldalát árok veszi körül. Az ellenség idejéből a mai belső-vár (a »palo- ta«) maradt fenn.”

A vár építkezése még kezdeti stádiumában volt, mikor már őrséget helyeztek el benne Dervis bég parancsnoksága alatt. Egyidejű­leg – 1543-ban – a szegedi várat szandzsák központtá tették. A szegedi szandzsák (kato­nai körzet) magába foglalta az egész Duna- Tisza közének déli felét, Kecskeméttől a Du­náig, valamint a Tisza és Maros közti terüle­teket Vásárhelyen túl. A szegedi szandzsák­bég parancsnoksága alá tartoztak a kalocsai, bajai, szabadkai, zombori, titeli török várak, a tömörkényi, madarasi, bácsi palánkok (ki­sebb erődítmények) őrségei is. A szegedi szandzsákbég nemcsak katonai, de polgári hatáskörrel is rendelkezett. Ő irányította a bajai, kalocsai, zombori, bácsi, ti teli, vásár­helyi és szegedi „nahijék” (járások) ügyeit is, s ő szedette be ezeknek adóit.

Mivel a szegedi vár építkezéseivel egyidejű­leg teljes erővel dúlt a háború a Dunántúlon, a szegedi szandzsákbéget is harcba szólítot­

40

ták. Dervis szegedi bég és lovassága 1543 jú­liusában az Esztergom körüli harcokban vett részt. Július 28-án a szultán parancsára a sze­gedi bég és lovassága az Esztergomot ostrom­ló táborból Vácra vonult, mert az a hír érke­zett, hogy a keresztények támadásra készül­nek Vác ellen. Mivel a támadást Nógrád várá­ból sejtették, a szegedi szandzsákbég lovassága

két nap és két éjjel Nógrád alatt állt lesben. Miután a támadás elmaradt, a szegedi bég csapatai Pestre vonultak. Átvették a város vé­delmét, s közben az Esztergomnál zsákmá­nyolt keresztény hajókból hajóhidat építet­tek Pest és Buda között. Augusztus 10-én a szultán hét szandzsákbégnek adott parancsot, hogy csapataikkal szállják meg az időközben

elfoglalt Esztergomot. A szegedi bég lovas­sága Esztergom vára alatt, a külsővárosban szállásolt el néhány hétre.⁷²

A még épülő szegedi várnak 1545. decem­ber 5. és 1546. március 2. között Musztafa volt a szandzsákbégje. A vár parancsnoka (diz- dár) Mohamed bég; helyettese (kiája) Mo- hammed Jakub; a vár írnoka (kjátib) Iliász Ferhad volt. A vár őrsége 458 katonából ál­lott.

1. Müsztahfizok (janicsár gyalogosok): 135 ember.

Szerbölükök (tizedesek; mindegyiknek 9 embere volt): Musztafa Hamza, Véli Kul, Mohammad Ali, Ajnakhan Hamza, A. Khalil, Teszvidzs Kászim, Sádi Ibrahim, Teszvidzs Szeráj, Gázi Boszna, Juszuf Bá­li, Omar Juszuf, Ahmed Bajezid, Báli Sze­ntendre, Musztafa Ibrahim, Szulejmán Hamza. (A szerbölükök napi 8, a közlegé­nyek 5-7 akcse – 1 akcse=2 dénár – zsol- dot kaptak.

1. Tüzérek (topcsik): 10 ember.

Parancsnokuk: Juszuf Abdullah (napi 7 akcse zsolddal) és 9 tüzér (napi 5-6 akcse zsolddal).

1. Ulufedzsik (könnyűfegyverzetű lovasok): 91 ember.

Parancsnokuk: Juszuf aga (napi 25 akcse zsolddal);

szerbölükök (tizedesek, napi 8 akcse zsold­dal): Szkender Kul, Ferhad Bahadur, Üvejsz imrakhor (lovászmester), Musz­

tafa Murád, Kászim K…, Juszuf Ha­szán, Mohammed Musztafa, Musztafa K…, Haszán Divane.

1. Azabok dzsemaetje (zsoldosgyalogosok százada): 121 ember. Mahmud Szkender első aga (kapitány) parancsnoksága alatt: (az aga napi zsoldja 20 akcse);
2. szakasz (riaszet):

a szakasz három „tizedaljára” (bölük) osz­lott:

tizedesek (szerbölükök): Hüszein Kászim, Ramazan Teszvidzs (napi 7-7 akcse zsold­dal), egy „tizedalja” az első aga parancs­noksága alatt állt;

1. szakasz(riaszet);

két „tizedaljára” (ölük) oszlott. Tizede­sek : Szulejmán kiája (az első aga helyette­se, napi 12 akcse zsolddal), Mahmud Ali napi 7 akcse zsolddal;

1. szakasz (riaszet):

két tizedaljára oszlott. Tizedesek: Ali Ab- dul reisz (hadnagy, napi 10 akcse zsold­dal), Mohamed Abdullah (napi 7 akcse zsolddal);

Redzseb második aga parancsnoksága alatt:

1. szakasz (riaszet):

két tizedaljára (bölük) oszlott. Tizedesek (szerbölükök): Szkender Herszek, Musz­tafa Murád (napi 6—6 akcse zsolddal);

1. szakasz (riaszet):

két tizedaljára oszlott. Tizedesek: Moha­med Juszuf, Mohamed Sz… (?), napi 6—6 akcse zsolddal.

A tizedaljákban (bölük) szolgáló közem­berek napi zsoldja 5-6 akcse volt.

42

1. Martalócok (szerb zsoldos gyalogosok): 102 ember.

Parancsnokuk: (?)

1. század (dzsemaet): parancsnoka Sz… (?) első aga, napi zsoldja 15 akcse.

A század (dzsemaet) hét osztagra oszlott, osztagonként 8-8 gyalogos martalóccal. Az osztagok (oda) parancsnokai voltak a „szerodá”-k (napi 6-6 akcse zsolddal: Jovan Bernik, Gyura Marko, Jovan Oladzsar, Gyura Berenko, Gyura O…, A. Dimitri, Iszko Peter. A közemberek napi zsoldja 5-5 akcse volt.

1. század (dzsemaet): parancsnoka Iliász aga, napi 15 akcse zsolddal. A század (dzsemaet) négy osztagra (oda) oszlott, 8-8 gyalogos martalóccal (fejenkénti és napi 4-4 akcsezsolddal). „Szerodák” vol­tak: Grbacs Kolaguz, Branko K…, Ilia Jovan és Jankó Radosák (napi 5-5 akcse zsolddal).⁷³

Miután 1549-re a szegedi vár építkezései be­fejeződtek, megindult a török polgári lakos­ság tömeges beözönlése a megerődített külső várba, a Palánkba. (Alszegedre és Felszegedre török és szerb lakosság nem költözött.) A vár­ban csak katonai raktárak és a katonaság egy része helyezkedett el. A török vár közepére került középkori Szent Erzsébet-templomot n törökök dzsámivá alakították át, amely a „Szultán Szulejmán Dzsámiszi” nevet visel­te. A dzsámi személyzete (előimádkozók, éne­kesek, korán-magyarázók, felolvasók, stb.) 1549-1550-ben – tíz hónap alatt – 15 ezer ukcse fizetést kaptak a szultáni kincstártól.

Néhány évtized alatt Szeged Palánk város­része teljesen keleti jellegű várossá alakult át,

bár a magyar lakosság az 1560-as évekig vál­tozatlanul nagy tömegben lakott itt.

Az 1548. évi török adóösszeírás még a régi magyar nevükön sorolta fel a külső vár, a Palánk utcáit. Az összeírás szerint a magyar lakosság száma alig volt kevesebb, mint az 1522. évi összeíráskor, bár a családok erősen cserélődtek.

Nagy utca:

1522: 44 családfő;

Kis-Szántó (1522-ben Szántó) utca:

1522:54 családfő;

Szent Demeter utca:
1522:56 családfő;

Kis utca:
1522 : 43 családfő;

Boldogasszony utca:
1522: nem szerepelt;

1548:52 családfő, 82 legény;

1548:25 családfő,

23 legény;

1548:52 családfő,
80 legény;

1548: 7 családfő,
2 legény;

1548:20 családfő,

22 legény.

Az 1548. évi török összeírás a Boldogasszony
utcát „a szandzsákbég utcájának” is nevezte,
valószínűleg azért, mert itt lakott a szandzsák-
bég.

A város leggazdagabb kereskedői is a Pa­lánkban laktak, olyanok, akik 10 hónapra legalább 300 akcse adót fizettek. Ezek közül három (Ramazan, Ibrahim Iliász és Moha­med) török volt, egy pedig – Szűcs Pál – ma­gyar.

Az 1548. évi török adóösszeírás szerint Szeged városrészei közül a Palánkban élt a legkevesebb magyar háztulajdonos (Felső­

43

városban 404, Közép-Városban 218, Alsó­városban pedig 411 család rendelkezett saját lakóházzal). A város összes magyar lakosa mintegy 6600 lehetett.

A három városrész keresztény lakossága – azok, akik legalább 100 akcse, vagyis 6 magyar forint értékű vagyonnal rendelkeztek – össze­sen évi 20 ezer akcse „fejadót” (dzsiszje) fize­tett. A város 1203 adóköteles családja közül 400 család („kapu”, törökül „hane”) foglal­kozott mezőgazdasággal. Ezeknek a zöme is állattenyésztő volt. Ugyanis az összeírás sze­rint az említett 400 család birtokában össze­sen 69 065 db juh és bárány volt; ami családi átlagban 187 db állatot jelentett. A természeti adottságok miatt a növénytermesztés to­vábbra is jelentéktelen volt. A növényter­mesztő gazdák Szegeden évi átlagban összesen 3100 métermázsa búzát (háztartásonként át­lagosan 7,7 métermázsát), 310 métermázsa za­bot és árpát (háztartásonként 0,7 métermá­zsát), valamint 558 métermázsa kölest ter­meltek. Az összeírás szerint Szeged városa gabonából behozatalra szorult.

A mezőgazdasággal (állattenyésztéssel) fog­lalkozó keresztény magyar lakosság – a „fej­adó” mellett – még „földadót” („iszpendzse”)

is fizetett. Ennek 1548. évi összege a „fejadó­nál” jóval többet, 85 900 akcsét tett ki.

A városban fizetett adók mellett jelentősek voltak a vámjövedelmek is. Csak a szegedi kikötő vámja – 1549. november 20. és 1550. szeptember 10. között – 111 183 akcse jöve­delmet hozott.

Mivel Szeged adói és vámjai magasan meg­haladták a 100 ezer akcse bevételt – a város állami tulajdonban levő, ún. „khassz” város („Khassz-i humajun”) volt -, minden jöve­delme a szultánt illette meg. A szegedi szul­táni vagy khassz-birtokhoz csatolták még a ti­zenegy tiszai kikötő vámjait (74 938 akcse jö­vedelemmel) és további tizenhárom telepü­lést (Szolnok, Vezseny, Várkon y, Kécske, Újfalu, Csongrád, Tömörkény, Győ, Tápé, Zenta, Bokra, Béla, Péterréve) összesen 48 286 akcse évi jövedelemmel (1549-1550. évi helyzet).

A szultáni jövedelmeket a – budai vilajet­hez (tartományhoz) tartozó tíz pénzügyi hi­vatal („muquataa”) közül – a szegedi várban működő szegedi „muquataa” kezelte. Az 1543-1545 közti hároméves elszámolásban a szegedi „muquataa” bevétele összesen 213 138 akcse volt. A szultáni parancs szerint a besze-

1. sz. vázlat. A középkori palota alaprajza és oldalmetszeti rajza (XVIII. századi felmérés alapján)

44

I dctt adópénzt a szegedi vár egyik tornyában Jr kellett őrizni.⁷⁴

Szeged városa a törökök katonai megszál- | lása ellenére – mint volt királyi város – to- ‘ vább fizette eddigi adóját a magyar kamará­nak. 1596-ig – Eger török kézre kerültéig – nz egri várat bízta meg a magyar kamara a Mzcgedi adó beszedésével.

Még javában épült a szegedi török vár, mi­kor Varkucs Tamás egri kapitány – 1548 kö­rül – lovascsapatokat küldött a kalocsai tö­rök palánk (erődítmény) ellen. Az egri vár magyar lovasai elfoglalták Kalocsa palánk- ját, és több más török katonával együtt el­fogták ott Szulejman és Husszein beslia-agá- kut (könnyűlovassági kapitányokat). A ma­gyar támadás hírére, Debeli Musztafa sze­gedi szandzsákbég Merni agát (kapitányt) küldte ki száz török lovassal, hogy „két víz közét (Duna-Tisza közét) a csatáiul oltal- mazza”. Az egri huszárok – Mácsai Miklós hadnagy és 54 lovasa – a baracsi mezőn csap­tak össze a szegedi török lovassággal. A száz szegedi török lovashoz még negyven gyalogos janicsár is csatlakozott, az ütközetben mégis nz egri huszárok kerekedtek felül. Megfuta­mították a törököket, akik közül többet le­vágtak, és kettőt fogságba ejtettek.

A szegedi vár török Őrségári kívül török ka­tonaság csak a kalocsai palánkban (74 kato­na) és a szabadkai palánkban (19 katona) volt. Az adószedő egri magyar katonák még- id néha rajtavesztettek. 1550-ben Magyar Miklós egri hadnagyot és 35 lovasát a kalocsai török őrség megtámadta és elfogta. Az esetről n szegedi bég panaszt tett az 1550 nyarán Gyöngyösön megrendezett török-magyar bé- I

ketárgyaláson, hangoztatva, hogy a Szernél vívott harc olyan heves volt, hogy az ágyú­dörgés még a szegedi várba is behallatszott.

A magyar kamara 1558. április 6-án hat évre Pilinyi Bálint egri katonának adta Sze­ged város adóját, akinek azonban a várostól kapott 300 forintból 200 forintot be kellett fizetnie az egri vár pénztárába, Sukán János kamarai ellenőrnek. Mit sem törődve a ma­gyar kamara rendeletével, a gyulai vár ma­gyar őrsége is igényt tartott Szeged város adó­jára. 1559. október 10-én Verancsics Antal egri püspök azt követelte Bornemissza Bene­dek gyulai kapitánytól, hogy a Szegeden erő­szakkal behajtott adót azonnal vitesse Eger várába.

A gyulai magyar katonaság törvénytelen követelései ellen a szegediek 1561-ben még a szultáni udvarban is elpanaszolták, hogy rö­vid idő alatt 4000 forintot fizettek a gyulai vár­nak, sőt robotot is kellett adniuk a várhoz. A zavart fokozta, hogy 1564-től Mágóchy Gáspár egri kapitány magának akarta meg­szerezni Szeged város adóját Pilinyi Bálint­tól, aki ezt azonnal bepanaszolta a magyar kamarának. A számadások szerint Szeged városa – 1565-től 1596-ig – évente 900 forint készpénzt fizetett a magyar kamara megbí­zottjának, továbbá természetben: 16 hízott marhát (darabját 16 forintban számolva), 40 pint vajat (pintjét 24 dénárért számolva) 20 db sajtot (darabját 16 dénárban számolva) és 24 db nagyobb halat adott.

Az 1564-1566-os években – a szegedi vár­ban levő 230 török katona mellett – a kalocsai palánkban 35, a bajaiban 41, a tömörkényi­ben pedig 87 katona állomásozott.

A „szegedi veszedelem”

Hadjárat Szeged visszavételére (1552 február—márciusában)

1549. január elején Martinuzzi (Fráter) György ismét tárgyalásokat kezdett Habs­burg I. Ferdinánddal. Az előkészítő tárgya­lások után, 1549. szeptember 8-án Nyírbá­torban már megegyezés is született Marti­nuzzi György, Erdély helytartója és I.’Fer­dinánd megbízottja, Nikolaus von Salm kö­zött : Erdélyt a Habsburgok kezére adja Mar­tinuzzi, azzal a feltétellel, hogy annak tovább­ra is kormányzója marad. Szapolyai János özvegye, Izabella és fia, János Zsigmond pe­dig lemondanak Erdélyről, s kárpótlásul 100 ezer aranyforintot, valamint a Ratibor és Oppeln hercegségeket kapják. A tárgyalások­ról Izabella királyné mit sem tudott, s mikor az tudomására jutott, 1550 júliusában azon­naljelentette a török udvarnak. Martinuzzi György ekkor kénytelen volt felfedni terveit, s a pártján álló haderővel ostromzár alá vette Gyulafehérvárott Izabella királynét. Miután Izabella megegyezésre kényszerült, Fráter György hadai sorra visszaverték az Erdély ellen felvonuló kisebb török erőket. 1551 feb­ruárjában Izabella újra szembefordult Marti­nuzzi terveivel, mire május 23-án Martinuzzi csapatai újra ostromzár alá vették Gyulafe­hérvárott Izabellát és csapatait. Miközben május 25-én Izabella levélben kért segítséget a

„Szertelen veszödelem lám gyakran érközik. Istennek ostora fejőnkön jelönik, Az kegyötlen pogán rajtunk dühösködik, Mert az mi életönk lám soha nem jobbodik. Én beszédöm löszön mást történt dolgokról, Nagy Szegedön esött szertelen csudákról, Sok terek és magyar ott elhullásokról. Méltó hogy én írjak szerencse forgásáról.” {TinódiLantos Sebestyén: Szegedi veszedelem. Részlet)

török szultántól, június 1-én Ferdinánd király csapatai – mintegy hétezer katona, Giovanni Battista Castaldo tábornok parancsnoksága alatt – benyomultak Erdélybe. Június 7-én Gyulafehérvár kapitulált, s Izabella királyné újra alkudozni kezdett Martinuzzival. Jú­lius 18-án I. Ferdinánd király követe bejelen­tette a török udvarnak Erdély meghódítását. Izabella a kényszernek engedve, július 19-én aláírta lemondását Erdélyről, majd 21-én Tordán átadta a koronát Castaldo tábornok­nak. Augusztus 6-án Izabella királyné fiával, János Zsigmonddal Kolozsvárról Kassára, majd onnan az oppelni hercegségbe távozott.

Ezekben a napokban merült fel először Szeged visszafoglalásának terve is. Marti­nuzzi György 1551. augusztus 10-én – Kolozs­várról – I. Ferdinánd királyhoz írott levelé­hez mellékelte Horváth Bertalan szolnoki várkapitánynak Vas László kolbázszéki kun ofiiciálishoz írt levelét, amelyben a következő sorok olvashatók: „.. .Azért Kegyelmed szól­jon Ördögh uramnak (Erasmus von Teuffel felso-magyarországi királyi főkapitányról van

46

hzó), és Bakith uramnak, hogy mi sem hever­nénk veszteg, hanem támadnánk reájok (ti. a törökre), avagy szállnánk meg Szegedet vagy Hatvant.”™

Közben az Erdély átadása miatt felháboro­dott török udvar megkezdte a háborút: 1551. augusztus végén Szokollu Mehmed pasa, ru- tnéliai beglerbég Belgrádba érkezett az Erdély ellen vezényelt hadakkal. Szeptember 19-én a török csapatok elfoglalták Becsét, majd 25-28-án Becskereket, Csanádot és számos más kisebb erősséget. Október 17-én körül­zárták és ostrom alá vették Temesvárt. Azon­ban miután elérkezett október 26. – Kászim Gürü napja a török hadak elvonultak Te­mesvár alól.

November első napjaiban a királyi és er­délyi csapatok ellentámadásba kezdtek. No­vember 3-án ostrom alá vették a törökök ke­zére került Lippa várát. Az események hatá­sára I. Ferdinánd király 1551. november 6-án írott levelében reagált Martinuzzi augusztus 10-i levelére. Martinuzzi a Lippa alatti tá­borban – mint a hadak egyik főparancsnoka – olvasta a király levelét, melyben I. Ferdinánd a következőket írta: „Nem látom időszerűt­lennek Főtisztelendőségednek figyelmét Sze­gedre is felhívni, hátha ez alkalommal ezt a vá­rost is vissza lehetne foglalni”™

A király véleményének híre elterjedhetett az ostromtáborban. Többek között megtudta ezt a tiszántúli hajdúcsapatok kapitánya – a haj­dani szegedi főbíró -, Tóth Mihály is, aki azon­nal felkereste az ostromot irányító Bernardo de Áldana királyi tábornokot. A főbíró Sze­gedről való menekülése (1543) óta tervezgette városának visszavételét. Mint Tinódi írta ver­ses históriájában: „Az nagy kárvallásán ko­

ronként bánkódék, mint megtorolhatná, azon gondolkodók.” Tóth Mihály elmondta Áldana tábornoknak, hogy ő már titokban többször megfordult Szegeden, tárgyalt a lakossággal, akik hajlandók fegyvert fogni városuk felsza­badítására, ha a királyi seregtől támogatást kapnak. Mint erről Tinódi írta:

„Nemzete sok fő nép Nagy Szegedben lakik, Kikkel jó hit alatt gyakorta tanácskodik. Nagy sok számú magyar benne lakik vala, Csak jó fő halász es hétszáz benne vala, Kik egy terekkel vini mernek vala;

Mihál mindezekkel magát jól érti vala.”

Tóth Mihály azt is elmondotta, hogy a pa­rancsnoksága alatt álló hajdúk is támogatják a tervet, „igen igyeköznek menni Nagy Sze­gedbe”.

Forgách Ferenc „Emlékirataiban” az aláb­biakat jegyezte fel: „Tóth Mihály, az egyik legbefolyásosabb és legtehetősebb szegedi pol­gár, az ellenségtől való félelmében elmenekült és most Debrecenben élt, tetterős és tehetséges férfi. Elvesztett vagyonát is fájlalta, bosszút is szeretett volna állni; így miután rokonait és a (város) vezetőit titkos küldöttekkel meg­nyerte, a többieket már könnyű volt társaságá­ba vonni.”

Istvánffy Miklós szerint Tóth Mihály elő­ször Castaldóval tárgyalt: „Megjelent ugyanis Castaldo előtt Tóth Mihály, s midőn azt mond­ta, hogy neki négyszemközt néhány fontos közölnivalója van… előadta, hogy most neki – Tóth Mihálynak – alkalma van Szeged el­foglalására. Ha csak néhány csapattal segíti őt, ígérheti, hogy könnyűszerrel meghódol- tatja a várost. Ami a várat illeti, arra biztos

ígéretet nem tehet, mert azt sok török őrzi, s minthogy a Tisza és a Maros folyó is körül­veszi (sic!), annak elfoglalása már sokkal nagyobb munkával járna. De megvan a re­mény arra is, hogy a katonák vitézségével és bátorságával az is hatalmukba keríthető, ha a csapatokat sürgősen odairányítják. A pol­gárok között sok titkos barátja van, akik a város kapuit megnyitják. Van néhány ezer hajdú is, akik kiválóan harcolnának. Körül­belül hatszáz halásszal pedig már titokban tanácskozott, akik, ha szólnak nekik, ugyan­annyi csónakkal meghatározott időben készen állnak a szükséges számú katona átszállítá­sára. ..”

Áldana tábornok meghallgatta Tóth Mi­hályt, akiről emlékirataiban csak annyit írt, hogy az egy szegedi polgár („un vecino de Zequedin”) volt. Később már Szeged „kor­mányzójának” említi („el govemador de Zequedin el qual se l’lmava Todmihal.”)⁷⁷ A tárgyalás után azzal küldte el Tóthot, hogy 15-20 nap múlva jöjjön el újra. Közben Áldana írt Nagyváradra Castaldónak, illetve Bécsbe a királynak. Castaldo azt a választ küldte Áldanának, hogy támogassa katonailag Tóth Mihály terveit Szeged visszavételére.

1551. december közepén egy sikeres ese­mény is siettette a tervek végrehajtását. Ugyan­is a nagylaki török vár parancsnoka, Kamber ben Mehemet bég kétszáz lovasával Makóra ment, mert a város nem volt hajlandó adót fizetni a törököknek. Mikor a bég a városba érkezett, rádöbbent, hogy kis erőkkel ment a város ellen, a lakosság nagyobb erőkkel rendelkezik. Ezért azonnal lovas futárt indí­tott Szegedre, Mikhaloglu Khidr szegedi szandzsákbéghez, hogy küldjön segítséget

neki, mert a makói „polgárok sokan vannak !”¹⁸

A makóiak is megtudták, hogy mit tervez a nagylaki török bég, s ők is „titkon hírt ódá­nak, ott az vidékökre, jó vitéz hajdúknak”. Kérték őket, siessenek segítségükre. Tinódi nem említi, hogy kik voltak ezek a hajdúk, vajon Tóth Mihály – a későbbiekben oly so­kat szereplő – tiszántúli hajdúi voltak-e?

A Makó szélén strázsáló török lovas kato­nák rövidesen zászlókat láttak fellobogni a távolban. Kamber bég azt hitte, hogy a sze­gedi török segítség közeledik. Nyomban lóra ültette vitézeit, s sietett a közeledők elé, „akar eleibe menni mind kész szerrel, vélük egyetem­ben polgárokat levágni!” A Makóról kivonuló nagylaki török lovascsapat azonban a köze­ledő hajdúkba futott. Az összecsapás olyan heves volt, hogy – Tinódi históriája szerint – a nagylaki török vitézek közül csak hat ember, köztük volt Kamber bég is, menekült meg a harcból.

Közben Tóth Mihály titokban többször megfordult Szegeden, s ott régi híveivel „jó hit alatt gyakorta tanácskodik”Azzal biz­tatta őket, hogy I. Ferdinánd király erős ha­dakkal támogatja a Szeged visszafoglalására tervezett támadást. A török krónikák is meg­emlékeztek erről a titkos szervezkedésről: „A Szegedin várának külvárosában lakó hi­tetlen ráják, az ördög sugallatától ösztönözve, történetesen fellázadtak és a tévelygő ellenség­ből több rossz útonjáróval egyetértettek és szövetkeztek az végből, hogy a várat átadják az ellenségnek.”⁸⁰ Lufti basa krónikájában is megemlékezett arról, hogy „a Szegedin kül­városában lakó nép egyetértett velük” (ti. Tóth Mihállyal és híveivel).⁸¹

Áldana tábornok 1552 januárjában meg­

48

kezdte a támadás előkészületeit. Haditanácsot hívott össze Arad várában. Istvánffy szerint: „Ott összejöttek Althannal (ti. Aldanával) és Tóthtal – Bakics Péter, a híres vezérnek, Pál­nak a testvére, Dersffy István, a ságvári Dóczy Miklós és Horváth Ferenc, akit Nagy­nak neveztek; Temesvárról Alonso Perez, nemzetiségére spanyol, de a magyar lovasok­nak bátor és jeles parancsnoka; a németek közül meg a sziléziai Oppersdorff Adám, háromszáz vértes lovassal. Althan (Áldana) haditanácsot tartott, s miután egy véleményen voltak, úgy döntöttek, hogy a szerencsét meg kell kísérelniük, s ily nagy alkalommal élniök kell. Miután tehát a napot is kitűzték, el­határozták, hogy Tóth Mihály saját gyalogsá­gával menjen előre, s a többi csapat hamar követi. ”

Istvánffy megemlítette, hogy Tóth Mihály és társa, Nagy Ambrus ötezer hajdút, „ily nagyszámú sereget gyűjtött össze, s tartott már régen készenlétben” a támadás végre­hajtására.⁸² Forgách Ferenc is közli „Emlék­irataiban”, hogy „Mihály beavatott segítőivel ötezer gyalogparasztot, úgynevezett hajdút toborzott: a férfiak színejavát, akiknél testi erőben, gyorsaságban, a fáradalmak, az ét- lenség, a szomjúság, a hideg vagy a hőség tűrésében nem akadt különb”.³³

A korabeli közvélemény paraszti hadakról tudott. Hogy zömében paraszti hadinép volt Tóth Mihály serege, azt Tinódi Sebestyén a „Szegedi veszedelem” című verses históriájá­ban a fejezetek kezdőbetűiben is elrejtette. A versszakok első sorának kezdőbetűit össze­olvasva a következő szöveg bontakozik ki: „Sebastianus de Tinód: De irrupcione rusti- corum ad civitatom Nagi Zegöcl et de intorituu

eorundem” – azaz: „Tinódi Sebestyén: A pa­rasztok Nagy-Szeged elleni támadásáról és az ő pusztulásukról.”

A szervezkedésről a törököknek is tudomá­sa lehetett, mert a szultán 1552. január 15-én Kászon pasára bízta a szegedi, a becsei és becs- kereki török várak közös irányítását. Január 22-én a szegedi bég, majd február 1-én Kászon pasa küldött körbe a falvakba parancsot, hogy menjenek be Szeged és Becskerek várába, és tegyenek le hűségesküt.⁸⁴ Mivel a pasa tíz napban szabta meg az eskütétel határide­jét, az érintett falvakban riadalom tört ki. Ugyanis február 1-én Ráthonyi György Csa­nádi kapitány levélben közölte Bemardo de Áldana tábornokkal, hogy a nép Kászon pasa leveleitől megrémülve menekül és pusztán hagyja a falukat.⁸³

A Szeged elleni támadás terveit zavarta az a tényező is, hogy a királyi csapatoknál zsold- fizetési nehézségek voltak, és helyenként lázon­gás ütötte fel a fejét. Január 30-án Castaldo utasította Oppersdorffot, hogy vegye rá kato­náit arra, hogy egyhavi zsoldhátralékuk felét posztóban, egyharmadát pedig pénzben fo­gadják el. Egyébként Castaldo – Miksa fő­hercegnek február 6-án írott levelében – a ka­tonák lázításával Aldanát és Barrientos ka­pitányt vádolta.⁸⁶

Február 8-án Oppersdorff Debrecenből azt jelentette Miksa főhercegnek, hogy a fizetet- lenség miatt vérteslovassága szét akar szé- ledni. Csak újabb ígérgetéssel sikerült 234 lovast maradásra bírni. Ezekkel aztán Vára­don át Gyula felé indult, hogy csatlakozzon a Szeged ellen készülődő hadakhoz. Bajok voltak a felkelő nemesi hadakkal is. Hosszas alkudozások után a nemesi csapatok hajlan­

49

dók voltak maradni, de a nemesek fegyveres szolgái tovább lázongtak. Kijelentették, hogy elvonulnak a táborból, mert uraiknál éhséget és szükséget szenvednek. Február 9-én Áldana Lippa várából figyelmeztette a nemesi hada­kat, hogy maradjanak fegyverben, hogy ellent tudjanak állni szükség esetén Kászon pasa támadásának.

Az időhúzáshoz az is hozzájárult, hogy a királyi tisztek és maga Áldana is úgy tudta, hogy Szeged várában legalább hétszáz török katona van. A valóságos létszám azonban ennél jóval kevesebb volt: 1552 január-feb­ruárjában itt összesen 345 török katona állo­másozott, Mikhaloglu Khidr szandzsákbég parancsnoksága alatt.

A török adminisztráció jóvoltából pontosan ismerjük a szegedi vár török őrségének össze­tételét.

1. Tüzércsapatok (topcsik dzsemájetje): 15 fő; Mohamed Ali szertopcsián (főtüzér), napi zsoldja 12 akcse;

Juszuf bin Abdulalh khiája (helyettes pa­rancsnok, napi 10 akcse zsolddal) és Ali Szkender szerbölük (szakaszvezető) napi 7 akcse zsolddal; továbbá 12 tüzér (napi 5-7 akcse zsolddal).

1. Műszaki egység (kjárok dzsemájetje): 22 fő; parancsnokok: Sábán Ajnakhan, Hüszein bin Hasszán, Radol Radics (napi 6-6 akcse zsolddal),

Mohamed Ali szerbölük (tizedes) napi 8 akcse zsolddal, vezetése alatt nyolc katona; Hejder Daud szerbölük (tizedes) napi 8 akcse zsolddal, vezetése alatt kilenc katona. A katonák napi 5-6 akcse zsoldot kaptak.)

1. Fegyvermesterek, fegyvertárosok (dzse- bedzsik): 3 fő;

parancsnok: Behram Ali szer-dzsebedzsian napi 7 akcse zsolddal, beosztott dzsebedzsik: Üvejsz Isza és Isza bin Ahmed napi 6-6 akcse zsolddal.

1. Könnyűlovasság százada (ulufedzsik dzse­májetje): 95 ember;

parancsnok: Ramazán aga napi 15 akcse zsolddal.

A században tíz tizedalja volt 9-9 lovassal. Szerodák (tizedesek): Piri Mohammed, Dzsaffar bin Abdullah, Musztafa bin ab­dullah, Juszuf bin Hasszán, Csákir Moha­med, Kurd bin Abdullah, Juszuf bin Abdullah, Musztafa Kurd, Durkhán bin Iszmail, Ibráhim bin Haszán. (A tizedesek napi 10-10, a közemberek pedig napi 9-9 akcse zsoldot kaptak.)

1. Azabok dzsemaetje (zsoldos gyalogság szá­zada): 122 ember.

A század két csoportból, azon belül hat szakaszból, illetve tizenegy tizedaljából állt:

Az első csoport parancsnoka: Redzseb aga, napi 15 akcse zsolddal.

Első „riaszet” (szakasz):

3 „oda”; szerodák (tizedesek): Ramazan bin Mohamed (8 emberrel): Ferhad Ab­dullah (9 emberrel); Haszán bin Abdullah (9 emberrel);

második „riaszet” (szakasz):

3 „oda”; szerodák (tizedesek): Haszán Juszuf kiája (az aga helyettese; 9 emberrel); Mohamed Ali (9 emberrel); Juszuf Boszna (9 emberrel);

harmadik „riaszet” (szakasz):

50

2 „oda”; szerodák (tizedesek): Khoszrev Sáhin reisz (hadnagy; 8 emberrel); Rama- zan Mohamed (11 emberrel);

A második csoport parancsnoka: Juszuf bin Abdullah aga 18 akcse napi zsolddal. Első „riaszet” (szakasz):

1 „oda”; szeroda (tizedes): Perváne Ab­dullah (9 emberrel);

második „riaszet” (szakasz):

1 „oda”; szeroda (tizedes): Mohamed Ali (9 emberrel);

harmadik „riaszet” (szakasz):

1 „oda”; szeroda (tizedes): Haszán bin Abdullah (8 emberrel).

A szerodák (tizedesek) napi 6-7 akcse, a közemberek napi 5 akcse zsoldot kaptak.

1. Martaloszok (keresztény szerb zsoldos gya­logosok) : 94 ember.

Mohamed Musztafa első aga (kapitány) osztaga (napi 12 akcse zsolddal):

4 „oda”; szerodák (tizedesek): Raditi Radota (9 emberrel); Branko Kován (8 emberrel); Dimitri Boko (8 emberrel); Gyurko Berenit (8 emberrel);

Iliász Ahmed második aga (kapitány) osz­taga (napi 15 akcse zsolddal).

7 „oda”; szerodák (tizedesek): Sztojan Berenik (7 emberrel); Mihal Jovan (8 em­berrel); Radota Sztanko (8 emberrel); Radivi Lovin (7 emberrel); Mali Pavel (6 emberrel); Sztojan Gregor (7 emberrel); Marko Petii (7 emberrel).

A szerodák (tizedesek) napi 5-6 akcse, a közemberek napi 4-5 akcse zsoldot kap­tak.⁸⁷

1552. február 10-e utáni napokban végre döntött az aradi királyi haditanács, mint azt Tinódi írta:

„Tanácsba gyülének, Mihállyal szálának, Róla végezének, mimódon járónak?

Tót Mihál szavában mindnyájan bízónak, Szeged vételére gyorsan rá gondolának.”

Az aradi préposti lakban tartott tanácskozások befejezése után, 1552. február 14. hajnalán az aradi várból – elsőnek – megindult Tóth Mihály és Nagy Ambrus vezetése alatt a haj­dúk serege: 350 lovas, 1160 gyalogos, akikhez még csatlakozott mintegy ezer lajstromba nem vett szabad hajdú is.⁸⁸ A haditerv szerint – a törökök félrevezetésére – a sereg déli irányba indult, azt a hírt terjesztve, hogy a becskereki török vár ellen indulnak. A terv szerint ezzel egyidejűleg vagy valamivel később a királyi csapatok – Oppersdorff 300 német vértes­lovasa, két kompánia (200 fő) spanyol gya­logosmuskétás, a temesvári vár 100 főnyi magyar huszárja Alonso Perez parancsnok­ságával, valamint Bakics Péter, Nagy-Horváth Ferenc, Dersffy István és Dóczy Miklós veze­tésével 600 magyar huszár az Arad, Nagylak, Makó, tápéi Tisza-rév, Szeged vonalon nyo­multak előre.

A hajdúk serege február 17-18-án elérte Bessenyő falut, ahol 600-700 rosszul fel­fegyverzett bessenyői és környékbeli paraszt csatlakozott Tóth Mihály hadához. A falunál február 19-én a hajdúsereg hirtelen irányt változtatott. A Maros és Tisza közt elterülő mocsarak és nádasok áttekinthetetlen ren­getegein át nyugati irányba fordult. A február 19-ről 20-ra forduló hajnalon – „al alba”, mint Áldana tábornok írta emlékirataiban – Szegedtől délkeletre, a mai Boszorkány­szigetnél a hajdúk elérték a Tisza keleti part­ját. A felfegyverzett szegedi lakosság egy

51

része, de elsősorban a halászok csónakjaikkal már ott várták őket. Tinódi Sebestyén így írt erről a „Szegedi veszedelem” című históriás énekében:

„Nagy hertelen éjjel mcg-vissza fehére, Az nádason, réten mint el-felcsellege Nagy-Szegedön alul Tisza mellé éré, Becserekét megszállának – azt terek vélé.

Ott éjjel szombaton hamar hírt odúnak, Pártosok Szegedben mind készen vcdának, Hétszáz halász Tiszán mind alászállának, Négyszáz vitéz hajdút az parton meghagyá- nak.

Derék seregöt ők ott mind általhányának, Az négyszáz hajdúval Tiszán felszállának.”

A sereg zömét – mintegy 2500 fegyverest – a szegedi halászok átszállították a Tisza nyu­gati partjára. A csapatok Alszegeden át lopva megközelítették a szegedi külső vár, a Palánk déli, ún. Péterváradi kapuját (a mai Rákóczi Ferenc szobor körzetében). Míg a sereg zöme Palánk déli kapuja felé nyomult előre, a szegedi halászok négyszáz válogatott hajdú­val csónakjaikban csendesen feleveztek a Ti­szán a Palánk keleti – Tisza-parti – sánckerí­téséig. A várbeli és palánkbeli törökök mit sem vettek észre, s mint Tinódi írta verses históriájában:

„Éjjel az terekek mind nyugosznak vala, Senkitőlfélelmök ő nékik nem vala…”

A csónakokon felszántott hajdúk partra szálltak, megmászták a Palánk Tisza-parti sáncait, s benyomulva a Palánkba, bentről

rohanták meg a Péterváradi kaput, mint azt Tinódi írta:

„Kerítésen belől várasba szálfának, Városbeliekkel kapura rohanónak.”

A hajdúk és a hozzájuk csatlakozott palán- ki magyarok megrohanták és levágták a Pé­terváradi kapu török őrségét, s megnyitották a kaput, mire a kívül álló hajdúk és szegediek a Palánkba rohantak:

„Derék nagy kapuját városnak felnyiták, Az ötezer hajdúk mind bérohanának, Nagy sivalkodással várost mind elbamlák, (elözönlék)

Számtalan tereket hajnalban levágának.”

Hasonlóan írta le az eseményeket Istvánffy Miklós is: „A főkaput a kellő időben és gyor­san kinyittatják, s azok, akik őket csendben követték, benyomulnak, elfoglalják a bejára­tokat, az utakat, melyek a várhoz vezetnek, s nagy lármát csapva a félálomban lévő és a váratlan eseménytől megrémült ellenséget meg­támadják. Aki csak szembe jön velük, levágják. A hajdúk a főtörökök és a nagyon gazdag kereskedők házaira – ezeket az ottlakók mu­togatták meg nekik – kegyetlenül rátörnek. Azt kiabálják, hogy senkit sem kell közülük élve elfogni.”

Forgách Ferenc erről így írt: „A városiak pedig erőszakos rajtaütéssel megnyitották a kapukat. Erre a mieink berontottak, az álom­tól elnehezült és fegyvertelen ellenséget ka­szabolva, beszáguldozták az utcákat és háza­kat.”^

Mikhaloglu-Khidr szegedi szandzsákbég

52

4. sz. vázlat. Az 1552. február-márciusi hadjárat Szeged visszafoglalására

egy szál ingben rohant az utcára, és meg­kísérelte a fegyveres ellenállást. A zűrzavarban „megrémült katonái sebtében csapatba verőd­tek”, de ezeknek nagy részét a hajdúk le­kaszabolták. A harcban a bég fiát – „akit szépsége és ifjúkora mentett meg a haláltól” – a hajdúk fogságba ejtették:

„ím egy vitéz fia ott fogságba esék. Egy beslia aga ám ott levágaték, Sok áros fő török akkori megöleték, Oly nagy veszedelem tereken ott esék.”

A rajtaütésszerű támadás miatt megzava­rodott törökök a Palánkból a várba igyekez­

53

tek menekülni. Miután a várba menekülők maguk után felhúzták a kapu hídját, a törökök egy része a Tisza felé menekült, de ott a hajdúk kardélre hányták őket. A hajdúk azonnal megrohamozták a bezáruló várkaput. Ist- vánffy szerint a hajdúk „oly nagy vakmerőség­gel és oly erős rohammal támadták meg a kaput”, hogy majdnem sikerült behatolniuk a várba. Hét hajdú bejutott, de ezeket a törökök azonnal elfogták és fejüket vették.

Miután a kapu végleg bezárult előttük, a hajdúk csákányokkal szétverték a falak előtt húzódó fából készült palánkkerítést, de az erős téglafalakkal nem tudtak mit kezdeni ostromszerszámok nélkül.

Istvánfíy szerint: „Héder hég (is) vissza­nyerte bátorságát^ a kaput kinyitva nagy fegy­veres csapattal kitört, s miután a sáncból kiverte a hajdúkat, kik közül néhányat megölt, megmentette a várat”

A vár kapuja ellen indított sikertelen roham után a hajdúk felhagytak a vár elleni további támadással, s elözönlötték a külső várat, a Palánkot, ahol – Forgách Ferenc leírása sze­rint – összeszedték a lemészárolt törökök hulláit, s azokból két hatalmas halmot raktak a várkapuval szemben. Erről egyébként Tinódi is megemlékezett:

„Rémölés, nagy sírás mind utcánként vala, Az sok holt test széllel ott feköszik vala, Két halmot az testben nagyot raktak vala.. ”

Utána megkezdődött a rablás, a fosztogatás. Sok törököt – különösen nőket – ejtettek fogságba. Rengeteg volt a zsákmány: kirabol­ták a török kereskedők boltjait, és tömérdek pénzt vettek el a zsidó adóbérlőktől. „Nagyon

sok katonálovat, arany- és ezüstedényt, nagy tömeg értékes selyem-, bíbor- és gyapjúruhát találtak…, sok csordát, nyájat és ménest hajtottak el” – írta Istvánfíy. Forgách is leírta, hogy a hajdúk „rengeteg kincset, köztük a szultán számára összegyűjtött adópénzt is összeszedték, de a magánosoktól is nagy tö­meg aranyat, ezüstöt, ruhát, fegyvert, lovat és mindenféle árut hurcoltak el”.

Istvánfíy azt is megemlítette, hogy a hajdúk minden helyet felkutattak, s a pincékben és élelmiszer-raktárakban igen sok finom bort is találtak, melyet a Szerémségből, Baranyából és Somogyból szállítottak oda. A hajdúk „minthogy pedig a borban és a részegeskedés­ben kielégíthetetlenek, mohón és mértéktele­nül nekiláttak az ivásnak, úgyhogy sem az el­lenséggel nem törődtek, sem a vezérek pa­rancsainak nem engedelmeskedtek…”

Tinódi is megemlítette a hajdúk fosztoga­tását:

„Az sok drága kincsöt széllel takarják vala, Vitézi lovakat, drága szerszámokat, Arán forintokat, ezüst oszporákat, Drága szkófiákat és patyolatokat,

Aranyos szablyákat, szép drága bársonyokat. Posztókat, drágákat, gazdag foszlányokat, Számtalan sokféle nagy gazdag árukat, Császárnak nagy summa ezüstét, aranyát, Az hajdúk nyerőnek szép terek asszonyokat.”⁰⁰

A magyar források hallgatnak a törökök pontos veszteségeiről. Csak Áldana jelentette, hogy a magyar hajdúk 300 törököt legyilkol­tak és 150-et fogságba ejtettek.⁸¹ A foglyok között a „szép terek asszonyok” voltak a leg­becsesebbek, akikkel „az város megvitelnek

54

r

utána oly nagy paráznaság és fertelmessig támad a az városban, hogy embernek írni is nem illik”.⁹²

Tóth Mihály és a szegediek azonnal jelen­tették Aradra Áldana tábornoknak, hogy a rajtaütés sikerült. Áldana – saját emlékiratai szerint – rögtön megindult Aradról 180 spa­nyol, 70 német és 1000 magyar lovassal. Út­közben még 500 magyar lovas csatlakozott hozzá a „törököktől elvett lovakon”.™

Az első’ – február 20-i – sikertelen támadás

után, a hajdúk február 21-én, majd 22-én megismételték támadásukat a szegedi vár el­len. A török katonaság azonban a rohamokat sorra visszaverte. A török történetírók szerint a hajdúk „naponként intéztek rohamokat a vár ellen”, de azt elfoglalniuk nem sikerült.⁸¹ Dzselalzade Musztafa török történetíró kele­ties dagályossággal dicsó’ítette a szegedi török vár parancsnokát vitézségéért: „Ama végvár parancsnoka, Mikhaloglu Khidr bég – aki ellenségvadászó, bölcs, hadrendező, világos­

5. sz. vázlat. A hajdúk támadása a szegedi Palánk és vár ellen (1552. február 21-én)

55

elméjű, a hit harcosainak vezetője és útmutató­ja a harc szent ösvényein, akinek kardja az ellenség vérét issza, nyila az ellenség vérében fürödik, s aki oroszlán és tigris a vitézség hegyén – a vele lévő győzelmes csapattal be­ment a várba, azt minden oldalról megerősí­tette és megmentője Ion a várnak.”™

A hajdúk támadása utáni harmadik napon, február 22-én beérkezett – a tápéi réven át – a királyi csapatok első csoportja: Bakics Péter 156 huszárjával. Bakics még aznap levelet írt Áldana tábornoknak. Ebben sürgette az ígért csapatokat, és kérte Aldanát, írjon Pathóczy gyulai kapitánynak, hogy a nemesi felkelők és a portális katonaság szintén siessen Szegedre, s hozzanak élelmiszert minél nagyobb mennyi­ségben. Kérte továbbá, hogy írjon Szolnokra Horváthinovichnak – akinek egyébként ő is írt! -, hogy száz magyar és spanyol gyalogost, valamint kétszáz lovast ő is küldjön. Ugyanis félő, hogy a szegedi külső várat megszálló hajdúk elszélednek, mert már nem hisznek a királyi csapatok megérkezésében. „Ha valaki ezek után jönni nem képes, úgy üzenje meg, hogy ebből következtetve máskülönben be­szélhessek, mert félő, hogy ezen hadinép és gyalogság szétoszlik azok késedelme miatt. Mert már is, jelen pillanatban is hitetlenked­nek, és ha mi meg nem érkezünk, lemondtak volna már minden reményről.”™ A levél végén jelentette, hogy „a várat és formáját szemügyre vettem, hogy micsoda vár is az?!… Amíg pedig Nagyságod megérkezik, a vár minden részét kikémlelem”.

A fegyelem azonban napról napra rosszab­bodott a szegedi várat körülzáró magyar csa­patok között. Istvánífy szerint: „mdr az őr­helyeken sem őrködtek, sem a jelszóval, ami

pedig katonai szokás, nem törődtek; sem az ellenség terveit és szándékát nem kémlelték, hanem mindenen túltették magukat gondatla­nul és hanyagul”.

A vár körüli őrség valóban hitványul volt megszervezve. A szegedi bégnek sikerült a körülzárt várból segítségkérő futárt küldenie a budai beglerbéghez. A futár egy Damjan nevű szerb katona volt, aki Istvánífy krónikája szerint ismerte „az utakat és a helyeket”. Az esetről a török krónikások is megemlékeztek. Lufti pasa szerint: „Az ott lévő muzulmánok a belső várba menekülvén, futárt küldtek a budai beglerbéghez, ezt izenve: Ennyi és ennyi ezer gyaur megtámadott bennünket, akik Szegedin külvárosának lakóival egyetértenek. Ha nem segítesz rajtunk, a várat is elfoglalhatják.’^>v7

A szerb Damján megérkezett Budára, s át­adta a levelet Khadim Ali pasa beglerbégnek, aki „azon megbusula”, hogy „Szegedben ily nagy veszedelem volna” – mint azt Tinódi Sebestyén írta verses históriájában. Ali pasa azonnal két levelet íratott a körülzárt szegedi török bégnek. Az egyik levelet a szerb Damján a magával vitt postagalambbal előreküldte. A másik levelet magánál tartotta, s azzal tért vissza a szegedi várba. Istvánífy szerint a beglerbég üzenetei „az ostromlottakat fel­vidították”.

A bécsi udvarban sejthették, hogy a budai beglerbég segítséget fog küldeni a körülzárt erőknek. Ezért a király 1552. február 21-én parancsot küldött Erasmus von Teuffel felső­magyarországi főkapitánynak, hogy lovassá­gával figyeltesse a Budáról Szeged felé vezető utakat. Csapataival akadályozza meg, hogy a budai beglerbég felmentő hadakat küldjön a körülzárt szegedi törökök segítségére?⁸

56

Mivel a királyi hadak – és elsősorban az ágyúk – egyre késtek, a szegedi vár körüli hajdú- és királyi magyar csapatok teljesen demoralizálódtak. Fosztogattak, de nemcsak a szegedi törökök vagyonát, hanem a város magyar lakosságának állatait is elhajtották. A rablásokban a magyar királyi tisztek jártak az élen. Horváth Bertalan szolnoki kapitány nyíltan megírta Castaldo tábornagynak, hogy „semnü gondot Bakyth uram a hadra nem vi­selt, hanem barmot hajtatott és juhot”. Tinódi Sebestyén is megemlékezett erről:

„Semminek aliták ők az terekeket, Senkitől nem félnek, hajinak sok szép ökrö­ket;

Vígan köteztetnek ökröket, juhokat, Naponként ők várják az királnak hadát, Hogy ők megvehetnék nagy Szegednek várát, Nagy vígan ők iszják Baranya, Somogy bo­rát.”

A szegedi vár körül tétlenkedő hajdúk, magyar királyi katonák és tisztek között a fegyelem a mélypontra süllyedt. Ugyancsak Tinódi soraival idézhetjük ezt az áldatlan ál­lapotot:

„Oly nagy gonoszságban ők elmerőlének, Mert nagy kevélységbe fejőnként esének, Az rút bujaságban nagy sokan élének,

Az nagy részögségben rutálmasan élének”™

Február 24-25-én Áldana csapatai még mindig Makón voltak. A tábornok ezen a na­pon innét írta levelét Pázmány Péter nagy­váradi kapitánynak, hogy a nemesi felkelőket, a telekkatonaságot, valamint ágyúkat és lő­

szert azon nyomban indítsa a szegedi vár alá.¹⁰⁰ A váradi kapitány és a megyei nemesség veze­tői azonban arra hivatkoztak, hogy a nemesi felkelés megszervezését nagyon akadályozza, hogy a megye vezetői az országgyűlésen van­nak.¹⁰¹

Mivel a „királnak hada” egyre késett, a ki­rályi huszártisztek között többször szóba került, hogy „jobb volna, ha ez had innét ki­szállana, ez szép nyereséggel fel felé állana, mert ez nyert tisztesség most igaz elég volna!” Tinódi szerint különösen Horváth Ferenc uram – aki egyébként egyetlen katona nélkül érkezett Szeged alá Bakics Péter seregében – mondogatta egyre, hogy a törökök „eme nagy kárvallást ők el sem hallgatának, ha mind el­vesznek es, iitetlen nem hagynak, császár nagy káráért ők nagy bosszút állattak.” A rémüldöző nemesurakat egy fogoly török tiszt, egy „jeles fogoly terek” is rémítgette, mondván:

„Az hatalmas császár, mely nagy kárt itt valla, Zsebéből, ládájából várat rakattatta, Ez nagy veszödelmet eddég ő meghallotta.

Császár ez szép várát bízón megsegélli, Hanemha soholt egy szolgáját sem leli, Jobb nektek magyarok! ezzel elébb léptű, Mert félök én azon kezdtök mind itt el­veszni.”^²

Közben a király és a pozsonyi országgyűlés is a legnagyobb magasztalással beszélt a haj­dúk diadaláról. Nyíltan hangoztatták, hogy a hajdúk igen nagy szolgálatot tettek a király­nak, s „méltán kiérdemelték a zsoldjukat!”¹⁰³ Ezért I. Ferdinánd király 1552. február 28-án

57

újabb parancsot küldött Castaldónak Nagy­váradra: „Mindent gonddal és előrelátóan cselekedjél, hogy a várost és a várat szerencsés- sen, isten segítségével elfoglalhassuk, és az el­lenség ellen megvédhessük, megőrizhessük”

Castaldo nem mert ellentmondani a király­nak. Kénytelen volt intézkedni, de azért gu- nyoros hangon számolt be a szegedi győzelem­ről: „Azonban, mivel ezzel kapcsolatban az alvidékről többet nem hallottam – könnyen el­hinni nem tudom! Ámbár meglehet, hogy jó­szerencsével, melyre Tóth Mihály építette a vár elfoglalását és ostromát, ágyúk nélkül – mint azt Knaysel maga előadta – ez is elhihető!” A levél végén megígérte a királynak, hogy utasítja Báthory Andrást, hogy küldjön ágyú­kat a „nagy fontosságú” szegedi vár ostromára. Váradon azonban csak négy ágyú volt. Azok közül egy tönkrement Lippa ostrománál, egyet Temesvárra küldtek. így csak két hasz­nálható ágyút lehetett Szegedre küldeni. Ezek­hez volt 100 db – vagy ennél valamivel több – használt golyó. A két ágyúnak és a hozzá való szerelvényeknek Szegedre való szállítása vi­szont szinte megoldhatatlan volt, mint azt Castaldo írta levelében a királynak: „Akár milyen jók is legyenek az előkészületek, ezek az ágyúk nem sokat érnek, mert a Maros még mindig teljesen be van fagyva, és a földeken át vontatni az ágyúkat igen nehéz és hosszú időt venne igénybe.” Ugyanakkor Castaldo ígéretet tett, hogy az ágyúkkal egyidejűleg – Joannes de Villoy és Dombay vezetésével – 50-50 lovast, továbbá egy német és egy spa­nyol gyalogoszászlóaljat is elindít Szegedre.¹⁰⁴

A Szeged alatt álló magyar hadak harc­készségét némileg fokozta, hogy 1552. február 27-28-án, a Szegedtől délre, a nagy-

becskereki török vár felé vezető utakat vi­gyázó magyar hajdúk – négyszáz ember, Nagy Bálint és Török Péter hadnagyok veze­tésével – Martonosnál megtámadták a szegedi vár felmentésére vonuló Kászon pasa nyolc­száz lovasát. A „hajdúk, jó leginyök, nagy könnyen forgódtak”, s szétverték Kászon pasa hadát. A törökök „java népe elhullott”, s Kászon pasa is – akinek lovát kilőtték alóla – sebesülten futott meg a csatából. (A négyszáz hajdú azonban ekkor még nem tért vissza Szeged alá, hanem csak három nappal ké­sőbb – amikor már késő volt!)

Február 28-án végre megérkezett Szeged alá Áldana tábornok királyi hada. A sereg 180 spanyol, 90 magyar és 60 német gyalogos­ból, valamint ezer huszárból állott. Az utób­biakat a temesvári spanyol Alonso Perez de Sayavedra vezette. Áldana hadaival együtt érkeztek meg Gyula várából is – a megbetege­dett Patóchy Ferenc kapitány nélkül – a csa­patok : 160 lovas, 700 gyalogos és két könnyű mezei ágyú.

Áldana megérkezése után azonnal paran­csot adott a szegedi vár körül az ostrom­sáncok ásására. A sáncokban elhelyezett spanyol és német gyalogság, valamint a két ágyú megkezdte a vár lövését. Ezzel egyidejű­leg a Belső- és Külső-Palánk városrészekből, Felszegedről és Alszegedről Áldana elköltöz­tette a magyar lakosságot; csak az egészen szegények maradtak vissza, s azok – mint Áldana testvére írta – „akik a törökök rokonai voltak”. (Az utóbbi meghatározás rejtélyes; megállapíthatatlan, hogy ezek kik voltak. Talán a városban lakó kunok, akiknek nyelve valóban hasonló volt a törökökéhez.)

A sáncok építésével egyidejűleg Áldana pa­

58

rancsot adott a várt tüzérség ágyúállásainak kiépítésére is. Ugyanis február 28-án Báthory András temesi gróf Nagyváradról – Castaldo parancsára – útnak indított 400 magyar haj­dút, német vérteslovasságot és két ostrom­ágyút. Egyidejűleg Gyulafehérvárról két ost­rom- és néhány tábori ágyút, valamint lőszert, Kolozsvárról kétezer német lovast és ismeret­len mennyiségű spanyol gyalogságot, a szol­noki várból csapatokat küldtek. Mindezek az erők azonban a budai török pasa csapatainak felmentő támadása miatt már nem értek el Szegedre.¹⁰⁵

1552. március 1-én reggel a szegedi várat körülzáró hajdú- és királyi hadak szemlét tartottak a közeli mezőkön. A részletes lajst­romok („Nomina dominorum, capitaneorum et militum, quorum gentes fuerunt Zegedinj”) napjainkig fennmaradtak.

A lajstrom szerint a következő létszámú hadak álltak Szeged alatt:

1. Hajdúcsapatok:

Tóth Mihály parancsnoksága alatt állt: 600 gyalogos és

240 lovas hajdú;

Nagy Ambrus parancsnoksága alatt állt:

560 gyalogos és

110 lovas hajdú

összesen:

1510 hajdú.

A sereglajstrom megemlékezett még „mint­egy ezer hajdúról”, akik a szegedi vár ostro- nak idején portyázni jártak. Valószínűleg a Becskerek felé előnyomuló Nagy Bálint és Török Péter hadnagyok csapatairól lehetett szó.

Az összeírás szerint Tóth Mihállyal volt

még 600-700 fegyvertelen bessenyői paraszt is („Michael Thot cum Besseneuensibus… gentes populares jnarmes fuerunt quasi sexi- genti vei septigenti.”)

1. Királyi hadak:

• Bakics Péter vezetése alatt álló 156 huszár az alábbiak szerint oszlott meg: Dóczy Miklós 26, Bika András 22, Varjassy János 13, Porkoláb Dénes 50, Pejkes Péter 10, Mágóchy Gáspár 13 lovassal volt; a Csa­nádi várból 17 lovas érkezett. Horváth Ferenc és Borbély László nemes urak egyedül („solus”) vettek részt a hadjárat­ban.

-Bernardo de Áldana tábornok vezetése alatt 180 spanyol, 60 német és 90 magyar gyalogos állott, s a vezetése alatt volt a temesvári várból érkező – Alonso Perez de Sayavedra kapitány parancsnoksága alatt levő – „mintegy ezer lovas”: zömé­ben magyar huszárok, de voltak köztük kisebb számban vértes- és karabélyos lovasok is.

• A gyulai várból – a közben megbetegedett Patóchy Ferenc kapitány nélkül – 160 lovas és 700 gyalogos magyar katona érkezett két könnyű tábori ágyúval.

Az összeírás alapján a szegedi vár ellen vonult seregek összlétszáma mintegy 5556 harcosból állott. Ebből 2510 volt hajdú, 600-700 paraszt és 2346 a királyi katona.¹⁰⁶ A mustra után a csapatok visszatértek a Palánkba, s ott folytatták a dorbézolást, ahol abbahagyták:

„Renddel seregekkel mezőre szállónak, Tizenkettőd napon ők megmonstrálának,

59

Csak strázsájok sincsen, meg el-bészállának, Mind levetkőzének, ők evének, ivónak.”¹⁰¹

Alig múlt el a mustra befejezése után egy óra, mikor a Szeged körüli mezőkről pásztorok futottak be a városba azzal a hírrel, hogy meg­érkeztek a török felmentő hadak:

„Vigasságok hamar tőlök távozónak, Mert egy óra múlván pásztorok béfutának, Szántaion tereket az mezőn mondának, Ezt hallván magyarok, igen megbódulá- nak.”

Áldana jelentése szerint a török sereg min- egy 2500 lovasból és 500 janicsárból állt. A gyalogságot kocsikon és szekereken („en coches y carros”) szállították. A sereg a budai, pesti, esztergomi, fehérvári és hatvani várak őrségéből állt. Tinódi megemlítette, hogy „tíz rácokban es ott véle sok vala”, s nagyszámú parasztot is hajtottak magukkal. Egy spanyol forrás szerint a törökök 5000 lovassal és 800 janicsárral érkeztek Szeged felmentésére. A források általában megegyeznek abban, hogy a felmentő sereg 12 darab ágyút hozott magá­val. A törökök Szegedtől északnyugatra né­hány kilométerre megálltak, és harcrendbe fejlődtek.

Khádim Ali budai beglerbég seregét kettős csatasorba állíttatta fel. Az első vonalban – két osztagban – a lovasság vonult fel. Forgách szerint itt helyezkedett el a tizenkét török ágyú is. A második csatasorba állt fel mintegy ötezer gyalogos – főleg a rác csapatok és a parasztok. Istvánffy magyarázata szerint: „Igen sok rácot és nagy tömeg parasztot is beosztott (ti. Ali pasa) a katonák hadrendjei

közé, hogy a mieinkben nagy rémületet kelt­senek” Istvánffy is azt állítja, hogy tizenkét – egyenként háromfontos – ágyút állítottak a csatasor elé. A sereg két oldalát és hátát a magukkal hozott szekerek sorával biztosítot­ták. A szekerekre muskétás janicsárokat he­lyeztek el.

A török sereg hírére nagy zavar támadt a szegedi vár körül összpontosított királyi hadak között. A tisztek nagy része teljesen felkészü­letlen volt. A lovasság egyik parancsnoka, Bakics Péter „akkor is az /eredőben ült, mikor az terekek az városnál voltak” – írták az egyik levélben.¹⁰⁸ A csapatok viszont a hírt hallva rendezetlenül özönlöttek ki a városból – szem­be a török sereggel:

„Immár az magyarok Szegedben hogy haliák, Hogy az terekek őket készen várnák, Ők az váras végére hamar kiszállónak, Semmi szertartás nincs, hadnagyok busulta- nak”¹⁰⁰

Istvánffy elkeserítő képet fest arról a zűr­zavarról, ami a magyar csapatok között ural­kodott a városból való kivonulás során: „Mi­dőn a mieink megtudták az ellenség megérke­zését, elhatározták, hogy a városból kivonul­nak, s a nyílt mezőn ütköznek meg velük. De a hajdúkban akkora volt az ostoba szilajság, s akkora az ellenség megvetése, hogy a parancs­nak egyáltalán nem engedelmeskedtek, s min­den fegyelemről megfeledkezve, vonakodtak a kocsmákból kimenni és csatasorba állni. A lovasság a vezérektől kapott parancsra ki­vonult a városból. Elöl ment Bakics és Alíhan (Áldana), s mások is követték őket. Bakics kiváló lova azonban éppen a kapuban hirte­

60

len összerogyott, s egyben lovasát a földre ve­tette. Ezt a körülállók, s azok, akik ott lova­goltak, meg az egész hadsereg rossz előjelnek magyarázta, amit nem sokkal e baleset után a rút vereség be is bizonyított. Ugyanekkor a várban levő törökök, észrevéve társaik meg­érkezését, a város házaira és az azok, falain be­lül lakmározó, iddogáló hajdúkra nagy erővel kilőtték ágyúikat, úgyhogy közülük néhányon, akaratlanul is, társaik csapatához futni kény­szerültek, de sokan részegen, ingadozó léptek­kel, kis csoportokban és rendetlenül is csatla­koztak azokhoz, akik elöl mentek.”

Áldana tábornok a vár körüli sáncokban hagyta a német és spanyol gyalogságot is, s a magyar lovasságot is, hogy megakadályozza a várbeli törökök egy esetleges kitörését.

A harcrendbe fejlődött török sereggel szem­ben – Áldana jelentése szerint – az első harc­vonalban (lépcsőben) a királyi huszárok és hajdúk („y algunos aytones y ayduges”) nyo­multak előre, az arcvonal elé állítva a sereg két tábori ágyúját. Mivel ezekben a percekben érkezett a tápéi Tisza-révhez Oppersdorff Ádám 200 német vérteslovasa, a már átkelt 170 német vérteslovas és 60 spanyol karabé- lyoslovas is az első harcvonalhoz csatlakozott. A királyi sereg második harcvonalában – a ki­rályi zászló körül – háromszáz katona sorako­zott fel. A harmadik harcvonalat a Temesvár­ról érkezett ezer huszár alkotta Alonso Perez de Sayavedra parancsnoksága alatt.

Miközben a királyi csapatok – háromlépcsős harcrendben – gyors ütemben megindultak a törökök álló hadrendjével szembe, a török tüzérség megkezdte a tüzelést.

Ibrahim Pecsevi török történetíró azt írta munkájában, hogy Hamza agától – aki ekkor

Ali pasának csauszbasija, később pedig záim volt Pécsett – a következőket hallotta a csatá­ról: „Mikor a gyaurok szembe jöttek velünk felállított rendben, a megboldogult (ti. Ali pasa) hat ágyút (zarbuzant) állitatott fel jobb-, hatot balfelől, s megparancsolta, hogy azokat addig ne süssék el, amíg ő jelt nem ad. Ekkor leszállt lováról s arcát a földhöz dörzsölve oly áhítatosan imádkozott, hogy talán egy ember sem volt a seregben, aki ne sírt volna. Aztán ismét lóra ült és kivonta kardját. Amint a gyau­rok hadrendje ágyúlövésnyire közeledett, a zarbuzánokat elsüttette… “¹¹⁰

Pecsevi még azt is megemlítette, hogy a tö­rök ágyúk sortüze megzavarta a támadó keresztények sorait. Áldana jelentése is iga­zolta ezt. Leírása szerint a török tüzérség és gyalogság elkezdte a tüzelést, mikor Bakics Péter, „egy magyar huszárkapitány” kérte őt, hogy azonnal támadjanak, mert a magyar lovasság vissza fog kanyarodni, s megfutamo­dik a csata előtt. Ekkorra a keresztény had­rend már kialakult: Áldana a vérteslovasság­gal középütt nyomult elő. A bal szárnyon Bakics Péter lovassága és a hajdúk egyik része; a jobb szárnyon pedig a hajdúk másik fele támadott.

Áldana vérteseivel a török hadrend közepén felsorakozó – és hat szekérrel védett – 800 török gyalogoslándzsásra rontott. Sikerült is behatolni soraik közé, s az öldöklő közel­harcban a vértesek elvették a törökök egyik zászlaját is (melyet Áldana később a király­nak küldött el). Közben a vérteslovasság má­sik része átkarolta a törökök jobb szárnyán, két csoportban álló lovasságot, majd felké­szült az újabb rohamra.

A jobb szárnyon előnyomuló gyalogos haj­

ói

dúk is rohamra indultak, s szétverték a törö­kök bal szárnyán álló gyalogos janicsárokat és a mintegy százfőnyi lovasságot. A törökök részben szétfutottak, részben a szekerek mögé menekültek. Istvánífy szerint a csapatok „ádázul harcoltak néhány órán át”. Forgách szerint is „a seregzömök csaptak először össze nagy harci lármával és lendülettel, és sokáig eldöntetlenül folyt a küzdelem”.

Mivel a török sereg két szárnyát védő szekérsáncot – melyet puskás janicsárok vé­delmeztek – több roham során sem tudták áttörni, a keresztények visszavonultak a távo­labb álló második és harmadik csatasorhoz (lépcsőhöz). Tinódi Sebestyén szuggesztív erővel írta le a csatát verses históriájában:

„Magyarok es álló seregöt meghagyák, Az szárnya mint két fél összeroppanának, Nagy erős viadalt akkoron tartanak, Ott jelös törökök nagy sokan elhullónak. Nagy sok dob, trombiták oly igen harsognak, Nagy rettenetősen üvöltnek, kiáltnak, Nagy szép festett lovak az mezőn jargalnak, Kikről fő terekek elestek, megholtanak. Az viadal köztök ám ott meglassódék, Álló seregekhöz két fél takarodék, Jézust, Alláht még másodszor üvöltőnek, Mind kétfelől hamar taraszkokból lüvének”

Miután a keresztény sereg rendezte sorait, ék alakzatban újra a törökökre rontott. For­gách szerint „ezután még nagyobb erővel és ki­áltozással rohantak egymásra…, de a szekér­sorok átlörheteflennek bizonyultak: a váloga­tott janicsárok golyózápora biztos védelmid szolgált”. Ekkor a második rohamnál követ­kezett be a katasztrófa. A törökök megismé­

telt ágy útüzében a királyi zászlót tartó katonát lovastól elsodorták az ágyúgolyók. Forgách és Tinódi azt írta, hogy Ali pasa a seregének legvakmerőbb tizenkét lovasát bízta meg azzal, hogy ragadják el a zászlót. Ez sikerült is: „az zászlót levágták, zászlótartót megölék”. Istvánífy és Forgách, valamint Tinódi is egyértelműen azt állították, hogy erre a lát­ványra a leghátul, a harmadik csatasorban felállított temesvári huszárok futamodtak meg a legelőször. „Ez a látvány – írta Forgách – rémületet keltett a leghátul álló lovasságban: mintha máris elesett és megsemmisült volna a sereg, azon nyomban megfutamodtak, majd utánuk a többi.”

Áldana jelentése szerint a pánik kitöréséhez hozzájárult az is, hogy harc közben a magyar katonák fosztogatni kezdték az elesett török katonákat, 20-30 magyar katona a gazdátlan török lovakat kezdte hajszolni. Ezt Istvánífy is megemlítette: „A mi lovasaink közül sokan, a vezérek parancsa ellenére, leszállva lovaik­ról, a megölt ellenséges holttesteket, zsák­mányra éhesen kezdték fosztogatni, úgyhogy ezáltal nyilvánvalóan megzavarták a többiek csatasorát is, akik még harcoltak.”

A zűrzavart kihasználva a törökök is ro­hamra indultak. Pecsevi írta: „Mindnyájan egyszerre megrohanták őket Allah, Allah! kiáltással. Egy percig sem bírtak ellentállni, hanem megfutottak; legnagyobb részük le­vágatott, részint a csatatéren, részint futás közben.”¹¹¹

Áldana – jelentése szerint – és tisztjei, mi­után minden parancsuk hiábavaló volt, a vér­tesekkel lassan hátrálni kezdtek. Visszavonu­lás közben arra is volt gondja, hogy egy kato­nát a vár alatti sáncokban levő német és spa­

62

nyol gyalogsághoz küldött. Megparancsolta nekik, hogy ők is vonuljanak vissza a tápéi Tisza-révhez. Ennek ellentmond egyik zászló­tartójának jelentése, aki azt írta: „Gyalázato­son megfutottunk, azt sem láttuk, kik kerget­nek. Csak a hajdúk és a lovasok harcoltak ott utolsó leheletükig.”^113, Castaldónak egyik – március 26-án írott – levele szerint „a spa­nyol katonák a vesztes szegedi csata után nyíltan szidták Aldanát, s nem akartak to­vábbra is a parancsnoksága alatt maradni, mert az nem gondolt az ő becsületükre; szé­gyenük a gyalázatos futást”.¹¹²

Áldana szerint a törökök alig üldözték a rendben hátráló vérteslovasságot. Még lövése­ket sem tettek; a török gyalogság pedig – a szerzett tapasztalatok után – a közelébe sem merészkedett a vérteseknek. A vérteslovasság fedezete alatt a spanyol csapatok így bántatla- nul átvonultak két – a Tiszába folyó – patak hídján. A tápéi révbe érve Áldana parancsára elsőnek Oppersdorff német vérteslovassága kelt át a Tiszán. Közben Áldana a maga vér­teseivel fedezte őket, illetve tűzharcot vívott a szegedi várból a Tiszán felevező török na­szádosokkal, akik megkísérelték az átkelést megakadályozni. Oppersdorf vértesei után Bakics kelt át a Tiszán megmaradt száz hu­szárjával.

Oppersdorff jelentése szerint a királyi sereg 132 embert és 179 lovat vesztett a csatában.¹¹⁴ A német vérteslovasságból öt, a spanyolok közül négy katona esett el az ütközetben, s egy spanyol katona az átkelésnél a Tiszába fulladt. Bakics huszáraiból mintegy harmincán estek el.¹¹⁵ A viszonylag kis veszteség magyarázata az volt – amint azt Istvánffy írta -, hogy a törökök „lovasainkkal nem törődtek, mivel

nem remélték, hogy utolérhetik őket… in­kább a hajdúkat – akikkel szemben ádáz gyű­lölettel viseltettek – akarták elpusztítani, mintsem a lovasokat üldözve, magukat hiába kifárasztani”.

A hajdúgyalogság nem tudott a török lovas­ság elől elmenekülni. Csatanégyszögekbe állva, keményen védekeztek. Tinódi leírása szerint:

„Négyezer hajdút ott megkömyikezének,

Kit nagy viadallal terekek megölének.”

Istvánffy is elismerően írt a hajdúkról: „Bár a hajdúk keményen harcoltak, de mint a hajtó­vadászaton, körbezárva bekerítették, s végül hosszú ideig tartó és ádáz küzdelem után arra kényszerítették őket, hogy hátat fordítsanak.”

A rettenetes harcról Dzselalzade Musztafa török történetíró is megemlékezett:

„Vér ömlött a föld felszínére…

A vas ruházatú keresztények a földre hullottak, A mező felületét egészen vas borította el, Hullákkal lön tele a mező és a lapáj… Az ellenség serege összetöretett.”¹¹²

A harcolva hátráló hajdúknak a törökök nem kegyelmeztek, a kortársak szerint szinte valamennyiüket lemészárolták. Istvánffy sze­rint csak húsz hajdúnak – köztük Tóth Mi­hálynak – sikerült elérnie a Tiszát. Azon át­úszva a tiszaszentgyörgyi kastélyba menekül­tek. A törökök vesztesége a csatában mintegy hétszáz halott volt.^U7 Az ütközetben szegedi polgárok is részt vettek, s közülük is többen hősi halált haltak. A gazdag Pap család feje, Pap Ferenc – aki a „marhakereskedelemben volt fő” – szintén elesett. Ugyancsak hősi

63

halált halt Fraxinus (Körösi) Gáspárnak, a későbbi neves orvosnak egyik testvéröccse is.

A csata után a török csapatok megrohanták Szeged városát. Nemcsak Ali pasa hadai, hanem a várból kitörő török őrség is. Istvánfíy szerint: „A városiak közül, akit csak találtak, nemre és korra való tekintet nélkül, kegyet­lenkedve leölték.” Hasonlóan írt Forgách Ferenc is: „A törökök betörtek a városba, itt mindenkit lemészároltak, csak a serdületlen gyermekeket vetették fogságba.” Mind Ist- vánffy, mind Tinódi azt írta, hogy a törökök bár a keresztények minden ágyúját, összes zászlaját zsákmányul ejtették és felszabadí­tották az ostrom alól Szeged várát, „örömük­nek semmi jelét nem adták, mert – mint mond­ják – a megöltek száma mindkét részen egyen­lő volt”.¹™

„De lám nagy ohitás, sírás köztök vala, Noha az sok kincsöt visszanyerték vala, De szántaion fő terek ott veszött vala, Kiket az terekek igen siratnak vala.”

A város feldúlásának mértékét mutatja az is, hogy a Szegeden levő 1053 lakóházból a kö­vetkező évben 807 házat nem lehetett meg­adóztatni. Számos szegedi polgárt fogságba hurcoltak. Egy török feljegyzés szerint a csata után – 670 szarvasmarha és 36 ló mellett – 123 férfi és női fogoly után kellett a török katonák­nak megfizetni a török kincstár számára kijáró ötödöt.¹¹⁹

A szegedi csatának volt még két mellék­epizódja is. A királyi hadak már mindenütt menekültek a csata után, mikor a tápéi révhez ért – Szolnokról – Horváth Bertalan a csapa­tával. A törökök ezt az egységet is szétverték.

Horváth Bertalan Kétegyházáról jelentette Erasmus von Teufíel főkapitánynak: „Hiszem azt, hogy Nagyságod nyilván vagyon az mi nagy kárvallásunknak; szinte akkor értem vala az szigegyi révben, mikor immár megverték volt az mi népenket. Ezt írhatom Nagyságodnak, hogy felette sok veszett mind az szolgáló líraim közzel, mind az kessik kézéi. Az én seregemből öt főlegény veszett: Rácz Pál, Páti András, János pribék, Vince pribék, Nagy Pál; egyetemben katonával húszán vesztek; mert semmi gondot Bakith uram a hadra nem viselt, hanem barmot hajtatott és juhokat, bú­zát. .. Azt írhatom Nagyságodnak, hogy az terekek kezel is sok veszett.”¹²⁰

A csata végével értek vissza Szeged alá a Mártó nosnál portyázó és ott csatát nyerő hajdúk is. A Nagy Bálint és Török Péter ve­zetése alatt álló négyszáz hajdú Szeged alatt értesült a menekülőktől a csata vesztésről. Alig tudták ezt meg, már rajtuk ütöttek a tö­rökök, és szétverték őket. Török Péter had­nagy is elesett; Nagy Bálint hadnagy a Tiszát átúszva csak néhány emberével menekült meg.¹²¹

A győzelem után a budai beglerbég számos zászlót, száz rabul ejtett ifjú hajdút, valamint háromezer elesett hajdú levágott orrát küldte el Isztambulba a szultán udvarába diadalmi jelként.

A csatát követő napon – 1552. március 2-án – Castaldo tábornagy, aki még semmit sem tu­dott a szegedi vereségről, Tordáról levelet írt a királynak. Ebben további csapatokat és ágyúkat kért. Jelentette, hogy Erdélyből már elküldött két ágyút és 100 db golyót, több azon­ban nincs. Maradék német csapataiból útnak indította a 150 lovasát (akiknek egyébként

64

négyhavi zsolddal tartoznak!); spanyol kato­nákat már nem küldhetett, mert parancsnok­sága alatt már csak 300 spanyol katonája van. Egyidejűleg Balassa Menyhértet is Szegedre küldte száz lovasával.¹²² Március 4-én már tu­dott a szegedi vereségről Castaldo. Értesítette a királyt, hogy a kért ágyúkat éppen akkor akarta útnak indítani Szegedre, mikor híre jött a csatavesztésnek. Mivel tudomására jutott, hogy Áldana és Sierotin a csapatokkal Szolnok felé menekül – március 5-én -, utasította Eras- mus von Teuffelt, hogy tegyen meg minden in­tézkedést Szolnok védelmére.¹²³

Castaldo március 8-án küldött részletes je­lentést Ferdinánd királynak a szegedi vere­ségről. Az ostrom és csata veszteségeit – hogy felelősségét csökkentse – a valóságosnál ki­sebbnek ítélte: „Viszonylag kis veszteséget szenvedtek, kisebbet, mint amit az előbbiekben említettem. Mindössze a közkatonák közül es­tek el kevesen, de a többiek majdnem mind sér­tetlenül vonultak vissza Szolnok felé. Habár a törökök néhány hajdú csapatot le is vágtak, a törökök sem szenvedtek kisebb veszteségeket, mint amilyent ők nekünk okoztak.”*²* Castaldo későbbi leveleiben egyértelműen Aldanát vá­dolta a csata elvesztéséért. A hadsereg gyáva­ságával magyarázta a királynak a vereség okát. Véleménye szerint a csapatok mindennel el vol­tak látva, s még nagyobb számú ellenséggel is felvehették volna a harcot, mégis „alig pillan­tották meg az ellenséget, gyalázatosán elszalad­tak” .¹²⁵

Istvánífy is megemlítette művében, hogy Castaldo Aldanát vádolta a vereségért. Ist- vánffy azonban hibáztatta a hozzá nem értő parancsnokokat, és a fegyelmezetlen „szabad gyalogosokat”, a hajdúkat is.

A szegedi csata – és az ostromlott szegedi vár felmentése – utáni hatodik napon, 1552. március 7-én bevonult Szegedre Kászon becsei és becskereki pasa. A szultán parancsára át­vette a szegedi vár parancsnokságát is. Ugyan­is a szultán a szegedi Mikhaloglu Khidr szandzsákbéget elcsapatta hivatalából az elő- vigyázati rendszabályok elmulasztása miatt, amiért a hajdúknak sikerült a vár külső erődít­ményeit elfoglalniok.¹²⁶

Március folyamán egyre nagyobb török erők összpontosultak Szegednél. Tervük az volt, hogy amíg főerőik megkezdik felvonulásukat (az előző évben már sikertelenül ostromlott) Temesvár ellen, lezárják a Maros vonalát. A nagy erejű török támadás hírére a bécsi ki­rályi udvar utasította Castaldót, hogy szerez­zen magának valahonnét (sic!) pénzt, s dol­gozzon ki terveket Becse, Becskerek és Szeged várainak visszafoglalására. Tudassa az ud­varral, hogy mennyi ágyúra, lőszerre és go­lyóra lesz szüksége az említett várak vissza­foglalásához.¹²⁷ Castaldo Becse és Becskerek várainak ostromát nem javasolta, de sürgette a támadást a fontos szegedi vár ellen, s ezzel egy­idejűleg ajánlotta Buda ostromát is.

A királyi udvar április 2-án írott válaszában a nagy előkészületeket igénylő Buda elleni tá­madást elvetette, de a szegedi vár visszavételét javasolta. A török hadvezetésnek is tudomásá­ra juthattak a tervek. Ugyanis 1552. május ele­jén Ámhát pasa a filippopolisi táborból fenye­gető hangú levelet írt Gyula várába, Patóchy Ferenc kapitánynak. A pasa Őt vádolta a Sze­geden történtek szervezésével; szerinte Gyula várában Patóchy vezette a „latrokkal” és a Fer- dinánd-pártiakkal a tárgyalásokat, hogy el­pusztítsák a szultán birodalmának egy részét.¹²⁸

65

Kara Ámhát pasa másodvezír csapatai 1552. június 11-e után benyomultak Magyarország­ra, s június 24-én ostromzár alá vették Temes­várt, melyet – Losonczy István parancsnoksá­ga alatt – 2300 magyar és külföldi katona vé­dett. Közel egy hónapi ostrom után Temes­vár helyzete rendkívül súlyossá vált. Miután az egyre kért segítség elmaradt, Losonczy levelet írt feleségének, hogy adassa el a családi kincse­ket, árából fogadjon katonákat s küldje azokat be Temesvárba. A levelet a várból Losonczy íródeákja, Földvári István vitte ki rejtekúton. Losonczyné és Földvári deák az eladott érté­kekből mintegy ötszáz szabad hajdút fogadott fel, akikhez csatlakozott Tóth Mihály – a sze­gedi csata után megmaradt – kétszáz hajdújá­val. Földvári az így összegyűjtött mintegy 700 hajdút „a Szegednél kitűnt Tóth Mihály vezény­lete alá helyezte”.

Július 20. után Varkucs Tamás – a király pa­rancsára – zsoldba fogadott vagy ezer hajdút, valamint a felmentésre szánt ágyúkat, lőszert és élelmiszert is Tóth Mihály parancsnoksága alá rendelte. Mivel ötvenezer török katona zár­ta körül és ostromolta Temesvárt, Áldana tá­bornok azon az állásponton volt Castaldóhoz írott levelében, hogy „még egy légy sem mehe­tett be Temesvárba”. A nagy kockázat miatt Tóth Mihály a sereg zömét Aradnál hagyta vissza, s ő maga ötszáz emberével – felderítési céllal – előnyomult Temesvár felé. Már meg­közelítették a körülzárt várat, mikor egy ná­luk jóval nagyobb létszámú török lovassereg­gel futottak össze. A harcban a török lovasság szétverte a hajdúkat, és „Mihály maga is sebet kapván, csak nehezen menekült meg” az ütkö­zetből néhány megmaradt emberével – mint azt Istvánffy leírta krónikájában. Néhány nap

múlva -1552. július 27-én – Temesvár megadta magát, de a törökök felkoncolták az elvonuló őrséget. Két nappal később Áldana tábornok harc nélkül kiürítette Lippa várát, mikor a me­nekülő parasztok csordái által felvert port meglátta.

Augusztus 6-án a török csapatok elfoglal­ták Lúgost, majd Karánsebest, s végül augusz­tus közepén megkezdték az előnyomulást Szol­nok vára felé. A török hadakat – nem tudjuk pontosan hol és mikor – Tóth Mihály csapatai megtámadták. A csatát Dselalzade Musztafa török krónikás az alábbiakban örökítette meg: „Ezen esemény közben híre jött, hogy Szegedin várának előbbi szerdárja, a Tót Mikhál nevű té­velygő átkozott igen sok hitetlen hajdút gyűjtött össze és az iszlám hadseregét meg akarta lepni. Az ellenség elhárítása végett egy csapat gázi (hős – V. Cs.) küldetett el, akik az átkozottak­kal szembeszállottak. A harc és a küzdelem szűkké tette ama mezőt a gyauroknak, a pokol­ra valókat bekerítették és közrefogták. A vil­logó kardokkal porba döntvén az alávalók sere­gét, ama mezőt megfestették a gyaurok vérével és állapotukat siralmasra változtatták. Egy em­ber sem menekült meg. Főnöküknek, a nevezett átkozottnak egy fia elfogatván, megtört szívvel és összekötözött kezekkel a szultáni táborba vi­tetett.”

A török történetíró állításával ellentétben Tóth Mihály megmenekült ebből a csatából is. Ugyanis Castaldo parancsára augusztus 20-a körül a megmaradt hajdúival a fenyegetett szolnoki várba vonult. Néhány nappal Szol­nok körülzárása előtt azonban a vár őrsége – Nyári Lőrinc kapitánnyal együtt – megfutamo­dott, csak mintegy ötven hajdú maradt ott va­lószínűleg ekkor még Tóth Mihállyal együtt.

66

A török csapatok augusztus 22-én körülzárták a mindössze ötven ember által védett várat. Ez a maroknyi csapat szeptember 4-ig védte az erősséget. A rohamra induló török csapatok le­gázolták őket, s valamennyiüket legyilkolták, egyedül az időközben visszatért Nyári Lőrin- cet ejtették fogságba. Valószínűleg ekkor halt hősi halált Tóth Mihály a hajdani szegedi fő­bíró, Szeged várának valamikori vicekapitánya („szerdárja”) és a tiszántúli hajdúk híres kapi­tánya. Családja Debrecenben élt még utána, s

testvére, Tóth Imre – 1555-ben – már mint „né­hai testvéréről” beszélt Tóth Mihályról.¹²⁸

Az 1551 nyarán kitört háború -11 évvel ké­sőbb – csak 1562-ben ért véget, s ezzel a hábo­rúval a török hatalom szilárdan megvetette lá­bát a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Tiszántúl egy részén. Szegedhez legközelebb – csak a török hódoltsági területek és az erdélyi fejedelemség közé beékelődött – Gyula vára dacolt 1566 augusztusáig a török támadók­kal.

■ ■’ ■ ¹ * ^: r . ,:ÍÚ ■

Török vár egy magyar városban (1553-1686)

A szegedi vár elleni támadás – és a helyi pol­gári lakosság együttműködése a támadókkal – sokáig bizalmatlansággal töltötte el a vár szandzsákbégjeit a magyar lakossággal szem­ben.

Néhány hónappal a kudarcba fulladt tá­madás után – 1552. augusztus 7-én – az alsze- gedi (alsóvárosi) ferences barátok kolostorá­nál régi szokás szerint búcsúsok százai jöttek össze a környező falvakból. Mikor Kászon pasa ezt a várban megtudta – attól félve, hogy netán egy újabb támadást készítenek elő a bú­csú örve alatt a várbeli lovasokkal szétza­vartatta a búcsúsokat. Négy ferences barátot, akiket a hajdúk álruhás hadnagyainak hitt, a várba hurcoltatott, majd lefejeztetett.¹³⁰

Újabb támadás azonban többet nem követ­kezett be. A város elmenekült – illetve még Áldana tábornok által időben eltelepített, s így a harcokat túlélő – lakossága visszatért. A pusztulás sem lehetett olyan súlyos, mint azt a kortársak rémülete talán fel is nagyított. Például a külső várat (a Palánkot) és az attól délre elterülő Al-szegedet (Alsóvárost) össze­kötő Szentháromság utcában – ahol 1522-ben 61 családfő volt – az 1553. évi török összeírás szerint 74 volt a családfők száma. A Palánk öt utcájából háromban alig változott a ma-

„Buda vára hogy lön Szüli mán császáré. Sok szép kővárakat vétete az mellé, Gondola, hogy egy várat az Tisza mellé, Rakattatna szépen Buda oltalma mellé.

Azt felrakattatá Szeged városában,

Csuda bölcsen rakták minden állatjában, Kinek mása nincsen, mondják, ez országban.

Élést, álgyút sokat szőrzete bé az várba. Sok gazdag áros nép győle az várasba. Gazdag harmincadot szörzének városban, Császárnak sok kincse győle tárházában, Onnat fizettetött hópinzt Magyarországban.” {Tinódi Sebestyén: Szegedi veszedelem. Részlet) gyarok létszáma, csak a Boldogasszony és a Kis utcából tűntek el a magyarok.

A Boldogasszony utcában (a mai Kárász és Oskola utcák között) állott a szandzsákbég há­za is, s ezért az utcát a törökök „mahalle-i-li- va”-nak, vagyis „szandzsákbég negyednek” nevezték. A ház a Piac térre nyílott; Szokollu Musztafa szegedi bég korában egy alkalommal házának ablakaiból vette észre, hogy két sza­kácsa áron alul vette meg egy szegény ember káposztáját. A bég a két szakácsot ezért kemé­nyen megbotoztatta. A szegedi várban levő tö­rök templomok közül egy imaház (meszdzsid) a Palánkban volt, s egy Hoszrev nevű alajbég – a szegedi szandzsákban szolgálati birtokkal rendelkező szpáhik parancsnoka – alapította. A volt Szent Demeter-templom a „dzsami-i Serif-i Hasza” nevet viselte, s környéke a „ma- helle-i meszdzsid-i Hasza” néven volt ismert.

A „szegedi veszedelmet” követő évből – az 1553. december 6. és 1554. november 24. közti

68

y.soldlajstrom alapján – a szegedi török őrség­nek csak a lovasságáról vannak adataink: a várban 91 ulufedzsi (zsoldos könnyűlovas) szolgált Ramazan aga parancsnoksága alatt, kilenc „oda”-ba osztva. Az aga (kapitány) napi 15, a lovasok pedig napi 8-8 akcse zsoldot kap­tak. A szegedi szandzsákbéget Mahmudnak hívták.¹³¹

1556. november 3. és 1557. október 22. kö­zött a szegedi vár török őrsége összesen 211 ka­tonából állott. A szegedi szandzsák és a sze­gedi vár (illetve egyúttal a kalocsai vár) pa­rancsnoka Szokollu Musztafa bég volt.¹³²

Tüzérek: 10 ember; parancsnokuk: Juszuf khiája (várparancsnok-helyettes, napi 10 ak­cse zsolddal).

Fegyvertárosok-fegyverművesek: 4 ember (napi 6-7 akcse zsolddal).

Zsoldos könnyűlovasok: 80 ember, kilenc „oda”-ba (tizedaljába) osztva. Parancsnokuk: Kurd aga. Az aga napi 13, a közlovasok napi 7-8 akcse zsoldot kaptak.

Zsoldos gyalogosok: 60 ember, hat „oda”- ba osztva. Parancsnokuk: Piri Mohamed aga. Az aga napi 13, a közkatonák pedig napi 5-6 akcse zsoldot kaptak.

Martaloszok (szerb nemzetiségű, keresztény zsoldos gyalogosok): 35 ember, négy „oda”-ba osztva. Parancsnokuk: Ibrahim aga volt.¹³³

Az 1558. október 13.-1559. október 1. közti zsoldlajstrom szerint a szegedi várban 283 tö­rök katona szolgált. A vár parancsnoka (diz- dárja) Mahmud bég volt; a szegedi szandzsák- bégi hivatalt pedig Dervis bég töltötte be (1558. augusztus 7-től 1560. szeptember 21-ig.)¹³⁴

Tüzérség: parancsnokaik Ali Mohamed aga (napi 12 akcse zsolddal) és Juszuf Abdulla khiája (helyettes; napi 10 akcse zsolddal). A tü­

zérek két „bölük”-jében (tizedalja) összesen 22 tüzér szolgált, napi 5-6 akcse zsolddal.

Fegyvertárosok: Behram Ali (napi 7 akcse zsolddal) parancsnoksága alatt három ember (napi 6 akcse zsolddal).

Zsoldos könnyűlovasság: 89 ember; pa­rancsnokuk Kurd aga volt (napi 13 akcse zsolddal). A „szerodá”-k (tizedesek) napi 9, a közlovasok 8-8 akcse zsoldot kaptak.

Zsoldos gyalogosok: 68 ember – 8 „odá”-ba osztva (a közkatonák napi 6-6 akcse zsoldot kaptak).

Martaloszok: 91 ember, 11 „odá”-ba osztva, az agák napi 10-10, a „szerodák” (tizedesek) 5-6, a közemberek 4-5 akcse zsoldot kaptak.¹³⁵

Az 1553 és 1556 közti években Erdélyben és Felső-Magyarországon váltakozó hevességgel dúlt tovább a háború (melyet csak az 1555. februártól az év végéig pusztító országos mére­tű pestisjárvány szakított meg). A Duna-Tisza közén viszonylagos nyugalom uralkodott. Problémát csak az jelentett, hogy Szeged és körzete három nagy magyar végvár – Szigetvár, Eger és Gyula – adóztatási körzeteinek talál­kozásában feküdt. Szigetvár magyar portyázói Szeged környékét ritkábban érintették, s csak a Szegedtől nyugatra és délre fekvő Bodrog és Bács vármegyéket adóztatták. A szigetváriak legfeljebb a szegedi borkereskedők dunai hajó­it vámolták meg, elsősorban a bátai révben. Annál több problémájuk volt az egri és gyulai királyi várak katonaságával. A szegediek elő­ször 1556-ban panaszkodtak Szokollu Musz­tafa szegedi szandzsákbégnek, „hogy a hajdúk, kik Gyulán és Egerben menedékre találnak, gyakran betörnek hozzájuk” ,¹³⁶

1558. április 6-án I. Ferdinánd király Szege­det – évi 300 forint adóval – az egri vár támo-

69

gatására rendelte. Az adó beszedésére egy egri tiszt, Pelinyi Bálint kapott engedélyt azzal, hogy a beszedett adó egyharmadát magának tarthatta meg.¹³⁷ Mivel a gyulai magyar kato­naság is adóztatta Szegedet, 1559. október 10- én Verancsics Antal egri püspök azt követelte Bornemissza Benedek gyulai várkapitánytól, hogy ne adóztassa az ő adóztatási körzetéhez (többek között!) tartozó Szegedet.¹³⁸ A gyulai vár őrsége nem teljesítette Verancsics követe­lését, s tovább erőszakoskodott Szegeden – a török vár tövében! Végül is – 1561-ben – a sze­gediek egyenesen a török udvarhoz nyújtották be panaszukat, hogy a gyulai őrség az elmúlt években 4000 forintot szedett be tőlük erő­szakkal, sőt robotra is kényszeríti őket.¹³⁹

Az 1560. évi török adóösszeírás szerint a külső várban, a Palánkban már nem lakott magyar és keresztény – tehát – adóköteles la­kosság. Eltűntek a régi magyar nyelvű utcane­vek is, helyettük török utcaneveket jegyeztek fel az adóösszeírók. Mivel a mohamedán tö­rök lakosság adómentes volt, az utcák, illetve a Palánk lakosságának létszáma is ismeretlen. A „mahalle-i Dzsámi-i Serif-i Hasza”, a volt Szent Demeter utcáról, a „mahalle-i Mesz- dzsid-i Hasza”, a volt Nagy utcáról, a „mahal­le-i Meszdzsid-i Hoszrev-i Mir-i Akaj-i Sza­bik”, a volt Boldogasszony utcáról annyit je­gyeztek fel az adóösszeírók, hogy ott csak mo­hamedánok laknak. A Kis-Szántó és Kis ut­cák az összeírásban már nem szerepelnek.¹⁴⁰

Szeged többi városrészében – Alszegeden és Felszegeden – a magyar lakosság tovább élt és adózott a törököknek.

Az 1562. augusztus 30. és 1563. augusztus 19. közti időszakból a szegedi vár őrségéből csak a szerb (rác) martalósz-gyalogosok létszámát is­

merjük. Ibrahim aga (napi 10 akcse zsolddal) parancsnoksága alatt – négy „oda”-ban – ősz- szesen 37 szerb gyalogoskatona szolgált, fejen­ként napi 4 akcse zsoldért.¹⁴¹

Az egri és gyulai várak magyar katonaságá­nak erőszakos adóztatásai ellenére – miután a Duna-Tisza közén viszonylagos nyugalom uralkodott – a szegedi lakosság gazdaságilag hamarosan talpra állt. A lakosság elsődleges bevételi forrása a marhatenyésztés és -eladás volt. A szarvasmarhákat – a törökök engedé­lyével, mivel nekik is kellett az adózó lakosság pénze – a királyi Magyarországon át elsősorban Bécs felé hajtották. Az 1563-1564. évek fordu­lóján a törökök kezén levő váci Duna-hídon összesen 30 248 marhát vámoltak el a török császár vámosai. A legtöbb szarvasmarhát Makóról (3175 db), Jászberényből (2150 db), Debrecenből (2132 db) hajtották. A sorrend­ben a negyedik helyen Szeged állt 1718 szarvasmarhával. Csak ezután következett Kecskemét (1691 db) és Cegléd 1564 db szarvasmarhával.¹⁴²

Az 1565-1566. évben a szegedi várban 230 török katona állomásozott (részletes adataik ismeretlenek). A várban 3 db 3 fontos és 6 db 12 fontos ágyú volt. Az ágyúkhoz tartozott 460 db 3 fontos (másfél okás) „kolumbarina” ágyúgolyó; 766 db ismeretlen súlyú kőgolyó és 3000 db 12 fontos „zarbuzán” ágyúgolyó.¹⁴³

Az 1562-től tartó „béke” után, 1566 májusá­ban újra kitört a háború a török birodalom és a Habsburgok között. Május 11-én I. Szulejmán szultán vezetésével megindultak a török hadak Magyarország ellen. A szultán vezetése alatt álló főerők a Dunántúl (Szigetvár) ellen vo­nultak. A másik török hadoszlop – Pertev pasa másodvezír parancsnoksága alatt – Temesvá-

70

ron át Gyula vára ellen vonult. A július 21-től szeptember 2-ig tartó ostrom után Kerecsényi László kapitány kapitulált, s a várat átadta a törököknek. Ezzel a török hódoltsági területek és az erdélyi fejedelemség közé beékelődő – s mind a törököknek, mind az erdélyieknek ren­geteg problémát okozó – gyulai magyar kirá­lyi vár török kézre került.

A háború alatt a szultáni udvarból sorra ér­keztek a parancsok a szegedi török szandzsák­béghez is. 1566. február 15. (a szegedi bégnek és kádinak): a szendrői bég által küldött pénz­ből vásároljanak gabonát, s azt raktározzák el Szegeden. 1566. április 12. (a szegedi és hatvani bégeknek): csapataikkal vonuljanak a Baranya vármegyei Vörösmart nevű palánk védelmére. 1566. július 10.: a szegedi bég küldjön 30 ezer juhot a szultáni táborba, és gondoskodjon a hajók vontatásáról. 1566.június 18.: a szegedi bég építtessen három hidat a Túr folyón.¹⁴¹

Gyula várának eleste után már csak az egri magyar vár adóztatta (1596-ig) Szeged lakos­ságát.

Az 1568. június 26. és 1569. június 14. közti zsoldlajstrom szerint a szegedi vár őrsége 235 török katonából állt, Mahmud bég parancs­noksága alatt.

Zsoldos könnyűlovasság: 86 ember – 9 „odá”-ba osztva -, Mohamed aga parancs­noksága alatt (az aga napi 12, a „szerodák” ¹ (tizedesek) 9, a lovasok 8 akcse zsoldot kap­tak).

Zsoldos gyalogosok: 77 ember – 8 „odá”-ba osztva -, Omar aga parancsnoksága alatt (az aga napi 12, a közemberek 5 akcse zsoldot kap­tak).

Martaloszok: 72 ember, 9 „odá”-ba osztva. Hajder Abdullah első aga (napi 10 akcse

zsolddal) parancsnoksága alatt 4 „oda”, egyenként 9-10 fővel. Haszán Abdullah má­sodik aga (napi 15 akcse zsolddal) parancs­noksága alatt 5 „oda”, egyenként 6-7 ember­rel. (A közemberek napi 4 akcse zsoldot kap­tak.¹⁴⁵) A zsold vásárlóértéke: egy métermá­zsa búza 80 akcse; egy igásló ára 200 akcse volt.

Az 1573-1574. évben – „sánta” Ibarahim bég parancsnoksága alatt – a szegedi várnak csak a lovasságát ismerjük. A várban 48 lo­vas szolgált – 5 „odá”-ba osztva – Mohammed aga parancsnoksága alatt. Az aga napi 13, a „szerodák” (tizedesek) 9, a lovasok 8 akcse zsoldot kaptak.¹⁴⁶

A szegedi szandzsákhoz tartozott továbbra is a kalocsai vár, valamint a bajai és tömörké­nyi párkány.

1578-1579-ben – a vár parancsnoka ekkor Haszán bég volt – összeírták az egész hódolt­sági területnek, ezen belül a szegedi szan­dzsáknak és Szegednek, adóköteles lakosságát. Feltűnő, hogy a hódoltsági területek lakott helységei közül milyen kevés helyen élt mo­hamedán lakosság. Az összeírt 800 városból és faluból csak 26 településen lakott mohame­dán népesség. Ezek közé tartozott Szeged is. Az 1578. évi összeírás szerint az adófizetésre kötelezett 266 mohamedán család Szegeden kizárólag a külső várban, a Palánkban lakott. Itt lakott még – és részben a várban – a török katonaság is családjával együtt.

A lakosok katonai szolgálatot teljesítettek, s katonai alakulatokban (dzsemájet-ben) él­tek:

a müszellemek dzsemájetjében levő 36 csa­ládfő kivétel nélkül délszláv nevű volt;

a koptok dzsemájetje – Dervis Deli aga pa­

71

rancsnoksága alatt – 12 török nevű család­főt számlált;

a cigányok első dzsemájetjében – Bálint cigány vezetésével – 12 (részben délszláv, részben magyar nevű) család élt;

a cigányok második dzsemájetjében – Jo­van cigány parancsnoksága alatt – 6 dél­szláv nevű családfő szerepelt;

a Basara Nikola parancsnoksága alatt álló dzsemájetben pedig 10 délszláv nevű család szerepelt.

A szegedi vár parancsnoka (dizdárja) Mah- mud bég volt, a szegedi szandzsák élén Iszak bég állott.¹⁴⁷

A magyar lakosság ekkor már kizárólag csak a váron és a külső váron (Palánkon) kí­vül élt. A Palánk nyugati kapujának meg­hosszabbításában, a mai Kossuth Lajos su­gárút nyomvonalán – a Szombathely utcában négy keresztény családfő élt (25 legénnyel); ezen kívül Alszegeden és Felszegeden élt még 727 keresztény magyar család.

A szegedi szandzsákban minden adózó porta („hane”) – mohamedán és keresztény egyaránt – egy-egy gurus (40 akcse) adót, a volt magyar „kapuadó” utódját, és egy-egy gurus tűzifa- és szénadót fizetett.¹⁴⁸ A csak a keresztényekre vonatkozó „dzsiszje” adót – „fejadót” vagy „császár adóját” (háztartáson­ként 50 akcsét) – a szegedi szandzsákban 1579-ben 8425 ház fizette be, összesen 559 936 akcse összegben. Az ugyancsak a kizárólag a keresztényekre vonatkozó „kuburi” adót – a védelem fejében beszedett „kard”-pénzt – a szegedi szandzsákban 8460 ház fizette be (házanként 74 akcsét), összesen 634 500 akcse értékben.

1566 szeptembere után már csak az egri

magyar királyi végvár lovassága portyázott Szeged körül. A szegedi török vár őrsége csak ritkán kezdeményezett harcot, de néha – a si­ker és a zsákmány reményében – a vár török lovassága is ki-kitört a magyar portyázókra.

Az 1568-tól 1591-ig tartó ún. „hosszú béke” éveinek határvidéki kisháborúi olykor Szeged vidékét is elérték.

Évekig tartó levelezést váltott ki Musztafa budai pasa beglerbég és Miksa császár-király között az 1570-1572. években egy eset. A bu­dai pasa első levelében – 1570. október 9-én – panaszt tett a császárnak: „… az elmúlt idők­ben nagy Szögedről möntek volt Csongorádra valami törökök, volt egy vén török asszony velők két leányával, kiket az egri Kun Pétör elvitt, és mostan az egri kapitány felesége mel­lett vannak; mégis könyörg’únk és kérjük Fel­ségedet, hogy… bocsáttassa el őket, kit mi Felségednek nagyobb dologban tuggyuk meg­szolgálni.”

A császár nem intézkedett, mert közel két év múlva – 1572. június 23-án – a budai pasa újra írt a császárnak az ügyben: ,,dz egri ka- pitánhoz tartozó vitézlő személök néminemű ellenségei legyenek az frigynek; kik közül Kun Pétör nevű főlegény ment volt ki valami kóborlásra… úgy talált Nagy Szöged és Csongrád között valami szegény törökökre, kik Szögedről mönnek volt immár Csongrádra; azokkal volt egy szegény vén török asszony két leányával, az törökök közül kit levágtanak, s ki az vén asszonnyal és a leányokkal elvéte­nek, mely vén asszony az ü leányaival együtt… mostan is az egri kapitány felesége mellett vannak…”

Mivel intézkedés továbbra sem történt, há­rom hónappal később – 1572. szeptember 18-

72

ón – Musztafa budai beglerbég újra írt a csá­szárnak: „Az szegény vén török asszonyt, kit Kun Pétör két leányaival Szöged és Csong­rád között fogott volt el, immár kétször ígérte meg Fölségöd; azt nem tuggyuk ha az egri kapitármak megparancsolta-e Fölségöd, vagy nem...” Az ügy további menetéről nem tu­dunk.

1576. december 20-án Musztafa budai pasa Ernő főhercegnek panaszkodott, hogy a fü- leki magyar vár katonái „Szabadka nevű kos­iéira rohanónak”, s a rájuk törő török lovasok közül két tizedest és sok besliát levágtak, illetve rabul ejtettek.¹⁴⁹

1581 augusztusában a „szegedi vár lovasai közül való Musztafa, akinek napi 8 akcse zsoldja volt, mikor a szarvasi katonák lesre mentek, a megszálasztott Nagy Benedek nevű átkozott ember háborújában vitézül viselke­dett”, s ezért tímárbirtokot kapott. 1585 szep­temberében a szegedi vár egyik katonája, Di- vane Mehemed – akinek volt már egy 7500 akcse jövedelmet adó tímárbirtoka – mivel „vitézül viselte magát a Szatmár és Kálló vá­rából érkező, de megszalasztott hitetlenekkel vívott ütközetben”, további 1500 akcfte jöve­delmű birtokot kapott III. Murád szultán­tól.¹⁵⁰

A „hosszú béke” évtizedeiben a szegedi tö­rök vár parancsnoksága végleg eltüntette a vár és a külső vár falaitól, illetve sáncaitól nyugatra elterülő – és a Holt-Tisza morotvái által nyugatról kerített – Külső-Palánk város­részt. Felszámolását nyilván a vár és a külső vár (Belső-Palánk) védelmének biztosítása miatt hajtották végre. Ugyanis a vár és külső vár falaira és sáncaira merőlegesen álló utcák kiváló és rejtett megközelítést biztosítottak a

támadó ellenséges csapatoknak. Az 1548-ban még hat utcából álló – 218 családfőt és mint­egy 1500 lakost számláló – városrészben 1582- ben már csak 40 családfőt számláltak össze, s a városrész ekkor már csak a mai Kossuth Lajos sugárút nyomvonalán húzódó Szom­bathely utcából állott. Az 1590. évi török adó­összeírásokban már a Szombathely utca sem szerepelt. Ezzel egyidejűleg a törökök befa­lazták a vár nyugati kapuját is. Csak a belső és külső vár erődítményeinek csatlakozásánál – a mai Széchenyi tér délkeleti sarkánál -, a budai útra nyíló kaput hagyták meg.

A Középső-Város (a tulajdonképpeni Sze­ged) nyugati felét képező Külső-Palánk vá­rosrészutcái és házai úgy eltűntek a következő évszázadban, hogy a várost ábrázoló első – 1713-ban készített – vázlaton már nyoma sem látszik a hajdani városrésznek; helyén kertek, szőlők és legelők terültek el.

A 23 évig tartó „hosszú béke” után, 1591- ben újra megkezdődtek az ellenségeskedések, kezdetben csak Boszniában. A helyi háborús­kodás rövidesen a török idők egyik leghosz- szabb és legpusztítóbb – az ún. „tizenöt éves” – háborújába torkollott.

A háború kezdeti időszakából – amikor a harcok még csak a boszniai végeken dúltak – az 1592. október 7. és 1593. szeptember 25. kö­zötti időszakból a szegedi vár török őrségéből csak a lovasság létszámát ismerjük. Az „ópi­umszívó” Haszán szandzsákbég parancsnok­sága alatt a várban állomásozó zsoldos köny- nyűlovasok száma 51 ember volt, öt „odá”-ra osztva. Parancsnokuk: Túrák Mohamed aga (kapitány) volt. Az aga napi 13, a „szerodák” (tizedesek) 9, a közemberek pedig 8 akcse zsoldot kaptak.¹⁵¹

73

Az 1593 szeptemberétől – a Dunántúlon, Veszprém ostromával – megindított és török sikerekkel kezdődő hadjárat a szegedi magyar lakosságot felbátorította, s 30 évi fizetés után megtagadták az adózást az egri vár magyar katonaságának. Ezért 1595-ben az egri ma­gyar őrség katonái erőszakkal lefoglalták a szegedi Zsámbok Ferenc és kereskedő társá­nak 164 forint készpénzét, valamint 336 forint értékű (24 vég) morva posztóját. Szeged váro­sa csak ezek után fizette ki – utoljára – az eg­rieknek járó évi 500 forintos adót.¹⁵²

1596. szeptember első felében III. Mehmed török szultán százötvenezer főnyi hadseregé­vel Szegeden át vonult észak felé. Ez a had­sereg volt az, amely október 13-án elfoglalta Eger várát, majd október 26-28-án Mezőke­resztesnél szétverte az egyesült Habsburg- és erdélyi seregeket. Október végén a Belgrád felé, téli szállásra vonuló török szultán Sze­ged várában pihent meg, ahol – Istvánífy kró­nikája szerint – egy kis gyümölccsel, szőlővel és lágy kenyérrel üdítette fel magát.

Az 1597-1598. évi harcok nem érintették Szeged környékét. Az év vége azonban súlyos megpróbáltatást hozott számára. Szaturdzsi Mehmed pasa nagyvezír hadai 1598 szeptem­berében elfoglalták Csanád, Nagylak és Arad várait. Nagyvárad sikertelen ostroma után, 1598. november 3-án a török hadsereg Szeged körzetébe vonult vissza téli szállásra. Az 1598- ról 1599-re forduló télen az itt elszállásolt tö­rök és tatár csapatok teljesen felprédálták Sze­ged környékét. Valóságos pusztaság maradt utánuk, mire 1599 márciusában újra elvonul­tak Felső-Magyarország felé.

Ebben az időszakban -1599 júliusa és 1600

januárja között – a szegedi várban 214 töröl katona teljesített szolgálatot.¹⁵³

A Bocskai vezette szabadságharc nem érin­tette Szeged környékét. Az 1606-ban megkö­tött bécsi és zsitvatoroki béke után újra vi­szonylagos békesség köszöntött be az ország­ba.

Az 1600-as évek elején Szeged hovatarto- zóságát illetően viták voltak. Miután a török hadsereg – 1596. október 12-én – elfoglalta Eger várát, Szeged városától senki nem szedte be az adót a magyar királyság részéről. Mi­vel az 1590-es évek végén Erdély és a Habs­burg királyi Magyarország szövetségben volt egymással, az erdélyi fejedelmek több ízben megkísérelték – a török vár tövében fekvő! – Szeged megadóztatását. A magyar királyi Sze­pesi Kamara azonban 1600. február 3-án figyelmeztette Szeged városát, hogy ne fizes­sen adót Erdélynek. Miután ennek ellenére hol az erdélyi fejedelmek, hol a magyar király adószedői jelentek meg Szegeden, 1602. már­cius 25-én Tehenes Gergely szegedi főbíró kérdést intézett a Magyar Királyi Kamará­hoz, hogy végül is kinek fizessenek adót? Illetve, hogy annak fejében kitől várhatnak védelmet? ,

Habsburg II. Mátyás király 1609-ben Dóczy István váci kapitányt bízta meg Szeged védel­mével. Ez azonban semmit nem ért. A magyar végvárak fizetetten katonái továbbra is ott portyáztak és fosztogattak Szeged körül. Eger 1596. évi elfoglalása után ugyanis a füleki és szécsényi magyar végvárak katonái jártak „adót szedni” Szegedre és környékére. Pe- csevi Ibráhim török krónikás szerint a kóbor­ló magyar huszárok és hajdúk miatt Buda és

74

Belgrád között lehetetlen volt az egyik török palánkból (eró’sségből) a másikba átmenni, hacsak nem állt össze legalább 500-600 fegy­veres ember.

Szegedet elsősorban a füleki vár magyar katonái kerülgették. Első portyázásukról 1608 áprilisában tettek említést. Lovász László hadnagy huszárjaival megjelent a szegedi vár tőszomszédságában, s egy faluban elfogta az egri török csorbadzsit és sok török lovat zsák­mányolt.¹⁵⁴ 1613 augusztusában a szegedi vár török lovassága valóságos csatát vívott egy Szeged alatt portyázó nagyobb magyar lovas­csapattal. A magyar támadás olyan erejű le­hetett, hogy a szegedi bég augusztus végén sietve tetette rendbe a külső vár (a Palánk) megroggyant sáncait. Az erődítési munkára u szegedi magyar lakosság kényszermunkáját vette igénybe. Ezzel kapcsolatban Engi János főbíró 1613. szeptember 9-én panaszos levelet írt a Magyar Kamarához: „Kevesen vagyunk és el fogyatkozunk, az kévánság és szolgálat nagy tőlünk, minden esztendőben zarahorák (dzserehorok = kényszermunkára kötelezet­tek) vagyunk, valahová keltetőnk, mint az ra­bokat, nyakon kötve vittön visznek, semmi ki- méllés nincsen rajtunk; csak ez esztendőben itt az szegedi váron és palánkon eddig ezer embör dolgánál több vagyon, még sem kész yenig, az kit reánk vetőitek, hanem minden nap dolgozunk, csak karót neki három ezör- nél többet hoztunk – kevés vesszőt ózonkép­pen; azon kívül környül való árkait ásatják velőnk, falát állatjok, fonjok és tapasztjok és mindön nap ezképpen kénoz minket az idegen nemzetség.”

A török hadsereg azonban nemcsak a sze­gedi várat és palánkot építtette és tataroztatta

a szegedi lakosság kényszermunkájával. A sze­gedieket elhajtották a távoli – például az egri és a budai – török várak erődítési munkáira is az 1610-1620-as esztendőkben.

1614-ben a pozsonyi magyar királyi kamara Szegedet – mint volt királyi szabad várost – újra adóztatta, semmibe véve, hogy a város közepén álló várat török katonaság tartja megszállva. A kamara tiszttartóul – az adók ellenőrzésével és beszedésével – a füleki ma­gyar végvár mindenkori főkapitányát, illetve annak egyik emberét bízta meg. A füleki fő­kapitányok és embereik ezt a megbízatást 1686-ig kíméletlenül el is látták. Az adó azon­ban nem volt jelentős, inkább csak szimbó­lum volt: évi 50 forint, négy pár csizma és 220 db különféle hal. A tiszttartók azonban maguknak is követeltek pénzt; így például Erős Bálint 1616-ban évi 50 forintot követelt magának Szegedtől az ügyek intézéséért.

Az 1615. esztendőben újra fellángoltak a végvári magyar csapatok portyázásai. Ebben az évben a füleki magyar vitézek mellett a ti­szántúli hajdúk is megjelentek Szeged körül, s nemcsak a várbeli törökök, de a szegedi magyarok marháit is elhajtották a pusztai szállásokról, sőt sok esetben a külvárosok (Felszeged és Alszeged) körüli ólakból, istál­lókból is.¹⁵⁵

Az 1610-1620-as évek magyar portyázásai­nak emlékét őrizte meg 1799-ben Vály And­rás „Magyarország leírása” című könyvében. A „Szeged” címszó alatt leírta, hogy volt egy szegedi születésű, de Fülek várában nevelke­dett vitéz, név szerint Balogh Benedek. Ez a vitéz bátor tettei miatt igen nagy hírnévre tett szert a végeken. Egyszer tudomására jutott, hogy egy török főtiszt kíséretével a magyar­

75

országi török várak szemléjére indul. Balogh Benedek embereivel rajtaütött a törökökön; a csauszt és kíséretét az utolsó emberig le­vágták. Utána ők öltöztek be a törökök ru­háiba, s – mivel valamennyien jól beszéltek törökül – a csausz megbízólevelét felmutatva bevonultak Szeged várába. A kapunál azon­ban valaki felismerte Baloghot, de ő elnémítva az illető személyt, bevonult a várba. A szegedi bég fogadta őket, majd mikor távozni készül­tek, embereket adott nekik kíséretül. Balogh Benedek és emberei – mikor már elég messze jutottak a szegedi vártól, rárontottak a sze­gedi várból velük jött kíséretre, s levágták őket.¹⁵⁶

Az 1610-es évek végén egyre nagyobb mére­teket öltött a kóborló magyar katonák por­tyázása. Általában Kecskeméten – ebben a török őrség nélküli hódoltsági városban – gyülekeztek a magyar huszárok vagy hajdúk, s innét indultak a „Rácz országnak” nevezett Bácskába rabló portyázásra. Szegedet is sok­szor kerülgették, pedig a volt királyi város to­vábbra is (az egész hódoltság alatt) becsület­tel megfizette az évi 50 forint adóját a Magyar Kamarának.¹⁵⁷ A magyar királyság egy percre sem mondott le a meghódított területekről. Az 1619. évi országgyűlésen, illetve a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség közti tár­gyalásokon a magyar nemesi rendek bejelen­tették, hogy Szeged „nem szakadhat el Ma­gyarországtól!” (Mintha a török hadsereg nem lett volna ott immár több mint hetven esztendeje!) Erdély le is mondott Szeged fe­letti igényéről, s azt be is tartotta a továbbiak­ban.¹⁵⁸

A szegedi vár török katonasága és a város magyar lakossága meglehetős békességben

élt egymással. Mivel Szeged adói továbbra is meghaladták az évi 100 ezer akcse összeget, a város változatlanul állami birtok maradt, melynek teljes jövedelme a szultánt illette (khassz-i-humajun). A szultáni khassz-váro- sokra jellemző viszonylagos biztonság és nyu­galom – és vele szemben a timár vagy ziamet birtokokul kiosztott falvak embertelen kizsák­mányolása – miatt a környék lakosságának Szegedre vándorlása tovább folytatódott. A szegedi vár török helyőrsége is némi bizton­ságot nyújtott a magyar lakosságnak a sza­kadatlanul portyázó magyar végvári katona­ság fosztogatásai és erőszakoskodásai ellen. Adatokkal igazolható, hogy 1626 körül na­gyobb betelepülés történt Szegedre. Ezt köve­tően 1650-ben sövényházi, szeri lakosok (köz­tük több nemesi család is) 1660-ban pedig szajáni családok költöztek be Szegedre.

A törökökre jellemző akadékoskodás azon­ban a szegedi török várparancsnokságra is jellemző volt minden ügyvitelben: 1624-ben például nehezítették a tatarozási munkákat, mikor az alsóvárosi ferences templom roska­dozó régi boltozatát le kellett bontani és új boltozat építésére volt szükség. Az 1640-1643. évi nagy átépítés idején is a várbeli török bég a ferences barátoknak az engedélyt megadta, „oly föltétellel azonban, hogy a templomot nagyobbra nem építik, hanem a cellákkal együtt a régi alapnak, megfelelő módon javíts jak ki”}⁵⁹

Az 1606-os zsitvatoroki békét követő hosz- szú békeidő során a szegedi szandzsák várai­nak katonaságát a minimumra csökkentették. Az 1628. augusztus és 1629. augusztus között összeírt török zsoldlajstrom szerint az egész szegedi szandzsák (Szeged, Szabadka várai, t

76

madarasi, bajai, kalocsai, bácsi, zombori, le- azeki [?] titeli – és még három ismeretlen – párkányok] katonasága összesen 444 kato­nából állt. (Napi zsoldjuk 3939 akcsét, évi összes illetményük pedig 970 806 akcsét tett ki.¹⁶⁰)

A 444 főből 143 katona szolgált a szegedi várban, az alábbi fegyvernemi elosztásban :¹⁶¹ müsztahfizok (janicsárok)

30 fő; napi zsoldjuk 240 akcse; dzsebedzsik (fegyverművesek)

8 fő; napi zsoldjuk 65 akcse; topcsik (tüzérek)

18 fő; napi zsoldjuk 156 akcse; ilmandzsik (hidászok)

7 fő; napi zsoldjuk 59 akcse; ulufedzsik (könnyűlovasság)

46 fő; napi zsoldjuk 492 akcse; martalószok (rác gyalogosok)

34 fő; napi zsoldjuk 253 akcse.

A portyázó és fosztogató magyar végvári katonaság ellen – és az adózó polgári lakos­ság védelmében – a török hatalom békés esz­közökkel is igyekezett fellépni, ha már meg­védeni nem tudta azokat. Az 1627. évi szőnyi béketárgyalások 9. és 12. pontjában a török megbízottak követelték, hogy – többek kö­zött – „Mezőszeged” és a szandzsákjához tar­tozó falvak, melyek már régóta nem tartoz­nak a német császárhoz, s nem adóznak két­felé, ezután se fizessenek adót a „bécsi király­nak”. A császár ugyanakkor tiltsa meg a fü- leki, gyarmati, szécsényi és más végbeli kato­naságának a portyázásokat, s parancsolja meg nekik, hogy hagyják abba ennek a környéknek u fosztogatását, mert sok falukat hódol-

tatván, feleségeket, gyermekeket és marhájo- kat elvivén, száma annak nincsen”.

Miután a kérés hiábavaló volt, s a portyá­zások tovább folytatódtak, 1632 augusztusá­ban a török hatóságok jelentették a kassai csá­szári főkapitánynak a legutóbbi incidenseket. A közelmúltban „Bács országban** harminc­nál több falut prédáltak fel a kóborló magyar végvári katonák. Egy Bakos Gábor nevű tiszt és katonái pedig Szeged alatt török hajósokat fogtak el, s az egyik hajóst csak 5000 forint váltságdíjért engedték szabadon.¹⁶²

Két év múlva – 1634. augusztus 4-én – Ámhát szegedi török aga (kapitány) „Szeged várából”, „ex oppido Szöged” levelet írt I. Rá­kóczi György erdélyi fejedelem főkapitányá­hoz, Kemény Jánoshoz. Kérte, hogy együtt védelmezzék meg a szegedi várhoz tartozó szentesi jobbágyokat a magyar katonáktól: „Az szegény szentesi jobbágyainknak kár­vallásán, melyet én is bizony dolog szerént szánom szegényeket; de mivelhogy mi tülünk az jámboroknak semmi háborúságok és semmi hántásaik nincsenek… hiszem ti egymáshoz köröszténynek tartjátok magatokat, nektek tíz annál jobban kellene oltalmaznotok sze­gényeket, sem mint mi. Annakokáért én is kö- nyörgök mint ismeretlen Vitéz Úr Barátom­nak, hogy légy segítséggel szögények mellett, hiszen nektek is úgy jobb, hogy az szögény jobbágy maradhasson és szaporodhdssék.”¹™

Értő Gergely szegedi főbíró 1635. október 14-én levélben értesítette a pozsonyi királyi kamarát – Szegednek mint királyi városnak főhatóságát -, hogy amióta Fülöp Benedek füleki kapitány meghalt, azóta a végvárakból Szeged alá járó katonák és hajdúk nem az el­lenségre jönnek, hanem az ő lovaik és ruháik elvételére. Szent Mihály hetében is (szeptem­ber végén) Martonosról és Szegedről 13 lovat

77

hajtottak el, október 14-re virradó hajnalon pedig újabb tíz lovat raboltak.

Szeged városa mindennek ellenére évről évre elküldte adóját. Pál deák szegedi főbíró első ízben csak 1639. február 5-én írott leve­lében kért haladékot a kamarától az adófizetés ügyében. Jelentette, hogy ebben az esztendő­ben a szegedi török őrség igen nagy adót sze­dett be rajtuk búzából, árpából, mézből és vajból. A halászattal is problémák voltak, mi­vel ezen esztendőben kicsiny volt a Tisza vize, s alig volt hal. Ráadásul a halászatot is a tö­rökök bitorolják; jórészt, a várbeli törökök, de a (nándor)fejérvári janicsárok is, „akiket mi belléröknek hívunk”, s a törökök a szege­dieket csak a karácsony előtti három hétben engedik halászni.

A magyar hatóságok azonban továbbra is kíméletlen eszközökkel jártak el a hódoltsági területekkel, így Szegeddel is. Esterházy nádor 1639-ben nyíltan megírta Musztafa budai pasa beglerbégnek, hogy a magyarok végső célja: a hódoltsági területek teljes elpusztítása. Mi­után a magyar kormányzat megmakacsolta magát, 1642-ben a törökök már alkudozni kezdtek. Már azzal is megelégedtek volna, ha a „mezőszegedi” szandzsák szerb (rác) falvai- ból nem szedik be a magyarok az adót, mert azok soha „a magyar uraknak nem adózta- nak”.

Az igazi veszedelem azonban csak ezekben az években (1641-1642-ben) szakadt a szege­diek nyakába. Ugyanis Wesselényi Ferenc füleki főkapitány szegedi tiszttartójául Gomb­kötő János füleki hadnagyát nevezte ki. Ko­vács Mihály szegedi főbíró már 1642. feb­ruár 24-én panaszkodott a királyi kamarának Gombkötőre. Kérte, hogy a kamara rendel­

jen ki valaki más tiszttartót. Ugyanis, mióta Gombkötő a tiszttartó, a „csavargók kezén kétszáz lovuknál több veszett el, holott ők az ó jussát minden esztendőben jámborul megadták, de látják, hogy nem hasznukra, hanem romlá­sukra igyekszik”. Ugyanezen év március 17-én a szegedi tanács újból könyörgött a királyi kamarának, hogy váltsa le Gombkötőt, meri az égetéssel, rablással, marháik elhajtásával szörnyűképpen fenyegeti őket. Nem tudják mi okon, hol egyiküket, hol másikukat maga elé rendeli és megbírságolja.¹⁶⁴

Gombkötő János füleki hadnagy – Szeged tiszttartója – 1641. augusztus 19-én össze­foglaló jelentést írt Szegeddel kapcsolatban a magyar királyi kamarának. Ebben leírta, hogy Szeged három részből áll. A várban és a külső várban (Palánkban) csak törökök laknak, akik természetesen a magyaroknak semmiféle adót nem fizetnek. A körülötte elterülő „derék magyar város” lakói azonban becsületesen megfizették az adót a magyar kamarának, mint volt királyi város polgárai. A szegediéi? közül azonban csak a Fazékszer nevű város­rész polgárai nem akarnak a magyar uraknak adót fizetni. „A Fazékszer pedig a Palánkhoz vagyon foglalva, de abban mind csak mester­emberek szorultak, s kívül laknak a palánkon a Tisza felől; ezek nem akarják a magyaror­szági urakat vallani (elismerni – V. Cs.f ha­nem mind afféle törökkel bélelt emberek; tisz­tán csak a törökkel értenek egyet, valahová szükség kívánja, a törökök titkos leveleit hor­dozzák országunk kárára; maguknak pedig csak a maguk hizlalására vagyon gondjuk.”

Miután Gombkötő hadnagy katonái erre kirabolták a Fazékszert, annak lakói kétség­beesésükben a szegedi török vár katonáitól

78

kértek segítséget – a magyarok ellen. A vár török katonasága azonban nem mozdult. A felbátorodott Gombkötő az árulásért a vá­rosrész felgyújtásával fenyegetőzött. Végül is Szeged városbírája győzte meg Gombkötő hadnagyot, hogy hagyjon fel fenyegetéseivel, mert a felégetéssel a török császár vára is „megégne”, s abból pedig nagy veszedelem származna.¹⁶⁵

Hogy hol volt Szegeden az említett Fazék­szer, nagyon bizonytalan. A város több törté­netírója – mivel Gombkötő hadnagy levele meglehetősen zavarosan fogalmazza meg a vá­rosrész helyét – Felsőváros valamelyik részébe helyezi. Más történetírók – például Vass Előd – az alszegedi Fazekas utcába (a mai Kisfaludy utca) és annak környékére (a mai Bem tábor­nok utcáig terjedő körzetbe) helyezi a neveze­tes városrészt. Gombkötő ugyanis azt írta, hogy a fazékszeriek a törökök leveleit hordoz­ták – a törökök leveleit pedig a szegedi mészá­rosok hordták. Egy 1620 körüli török össze­írás pedig Alszeged ezen részét nevezte „mu- halle-i kaszabat-i müszellemat”-nak, azaz a tö­rökök szolgálatában álló (müszellem) mé­szárosok (kaszabat) utcájának. Egy török le­vélből is értesülünk a szegedi mészárosok ezen szolgálatáról: „Mivel ezen a végvidéken sem a nyomorult hitetlenek, sem a muszlimok kö­zül senki sem vállalkozott a kormányzat leve­leinek hordására, a Szegeden lakó mészárosok vállalták ezt az állami szolgálatot, és Belgrád- ba, Temesvárra, Egerbe és Budára hordták a leveleket. Ezenkívül kalauzolták a muszlim ha­dakat.”

1654. október 14-én Musztafa egri pasa megerősítette a szegedi mészáros céh kivált­ságait: a török hadak kalauzolásáért a sze­

gedi mészárosokat – a „dzsiszje”-adó, a „csá­szár-adója” kivételével – minden teher (teklif) alól felmentette, s engedélyezte, hogy közülük nem lehet bírót választani. Ugyanis a rendkí­vül veszélyes és kockázatos városbírói teendő­ket senki sem akarta vállalni. Ezen úgy segí­tettek, hogy évente változtatva, szinte házról házra választották meg a városbírókat. Ezzel mindenkire legalább egyszer ráhárult a város­vezetés – nemegyszer életveszélyes – gondja.

Öt évvel később, 1659. október 19-én Hu- szejn egri pasa újra foglalkozott a szegedi mé­szárosok céhének kiváltságaival. Parancsában leírta, hogy: „A szegedi mészárosok ide jővén elmondották, hogy… városukban 35-en va­lónak, kik a mészárosság folytatása mellett a hódítás és a kincstár ügyeiben Buda, Temesvár, Eger és Belgrád vidékeiről küldött leveleket hordozták, a futárokat és a muszlim seregeket kalauzolták, s ezért a kincstár részére fejen­ként egy tallért fizettek csak, s… minden egyéb terhektől mentesek volánok. Ezen szol­gálat teljesítése közben részint természetes ha­lállal, részint az átkozott hajdúk gonoszsága miatt annyira megfogytak, hogy ekkorig nem maradt belőlük több tíznél… Mivel ismét sa­ját magoknak van bírójuk, tiltják a városi bí­ráknak a dolgaikba való bárminémü beavat­kozást. .. Ha kötelességükben ezentúl is hí­ven eljárnak s defter-szabtafejadójukat (dzsisz- je) megfizetik, tőlük semmi se követeltessék egyéb, rajtok kívül más mészáros ne lehessen; saját bírájok lévén, a város ügyeikbe, dolga­ikba ne avatkozzék…”

1662. június 13-án Iszmáil szegedi török kádi (bíró) jelentette Budára, hogy a szegedi mészárosok közölték vele, hogy sokan el­pusztultak közülük, s már csak kilencen ma­

79

radtak. Ezért kérték, hogy az elhalt szegedi mészárosok fiai közül Móra András és Fe­renc, valamint Kaszab Péter a mészárosok cé­hébe léphessen. Ugyanezen esztendő április 30-án pedig azt kérték a szegedi vár török pa­rancsnokságától, hogy Sebestyén György is közéjük állhasson. A török parancsnokok hozzájárulták a szegedi mészáros céh taglét­számának kiegészítéséhez. Sőt 1662. augusz­tus 31-én Dserrah Kászim egri török pasa írásbeli parancsot adott „Szeged várának diz- dárja (parancsnoka), a seregbeli agák (kapi­tányok), zaimok, tímárok (hűbéres spáhik), eminek (a spáhik parancsnokai), cseribasik (janicsártisztek) és más tisztségviselők” szá­mára, hogy a szegedi mészárosok szultáni ki­váltságait mindig és minden körülmények kö­zött tartsák tiszteletben!¹⁸®

Szeged városának azonban nemcsak a – vár­beli és a magasabb – török katonai és politikai hatóságokkal kellett érdekeiért megküzdeni. Vitába szállt a magyar királyság hatóságaival is. Ezekben az években – 1642-től- kezdődött a kun-puszták ügye, amiben Esterházy Mik­lós nádor – aki egyúttal a kunok és jászok fő­bírája is volt – rendet akart teremteni. A vá­ros a környező kun-pusztákat ugyanis már a XVI. században önhatalmúlag magáénak kezdte tekinteni. Jogalapjául az szolgált, hogy Hunyadi Mátyás 1462-ben, 1465-ben, 1469- ben és végül 1473-ban az ott lakó kunokkal azonos legeltetési jogot adott Szeged városá­nak. A közel két évszázad elteltével – közben a puszták kun lakossága is megritkult, rész­ben Szegedre telepedett be – a város a kun­pusztákat már kizárólagosan magáénak te­kintette. Mikor az ügyet 1642-ben a nádor megbolygatta, Szeged város tiltakozott a ná­

dor beavatkozása ellen. Kijelentették, hogy a vitatott területek az ő „nemes földjeik”, me­lyeket „a régi szent királyok és császárok ad­tak a városnak”. A nádor azonban kijelentet­te, hogy erről szó sem lehet, a várost legfeljebb legeltetési – és nem földesúri! – jog illeti meg. Hogy erre az ügyre egyáltalán sor kerülhetett, annak oka az volt, hogy 1562-től 1606-ig a ná­dori méltóság betöltetlen volt, s így korábban nem volt senki, aki ezt az ügyet szemmel tart­hatta volna.

A szegediek azonban tovább makacskod- tak, hogy a kiskunok kihalta után a város örökölte a pusztákat. A nádor végül is enge­dett. Dorozsma és Szentmihálytelek határát a városnak adta, de Csengele, Szentlászló, Mó- ricgáttya, Szánk, Majsa, Bene határáért a vá­rosnak ajándékot – évente két skarlát perzsa szőnyeget – kellett adnia a látszat fenntartása végett.

A vita úgy zajlott le, mintha a török had­sereg ott sem lett volna a szegedi várban és az egész szegedi szandzsákban!

Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1642 után Szeged városa – amely eddig rendszeresen fizette adóját a magyar kamarának, mint volt szabad királyi város – néhány évre abbahagyta az adó fizetését is.¹⁶⁷ Ennek megtorlására az országgyűlés 1647-ben Csongrád megyét – és ezen belül Szeged városát – Borsod vármegyé­hez csatolta. Borsod azonnal kivetette Sze­gedre is a 8 forintos évi megyei – vagy „házi” – adót; 1649-ben pedig országgyűlési adó címén további 25 forintos adót. Ugyanakkor a ma­gyar országgyűlés a szegedi török szandzsák falvainak népét a „gratuitus labor”-ra, az „in­gyen munkára” is rá akarta kényszeríteni: 1647-ben a putnoki vár, 1649-ben pedig a

80

6. sz. vázlat. Szeged helyzete a Duna-Tisza közén

diósgyőri végvár erődítési munkálataira. Hogy mennyire sikerült az országgyűlés utasítását végrehajtani, nem tudjuk.

Bár 1647-től Szeged városa újra rendben fi­zette hajdani szabad királyi adóját a magyar királyi kamarának, a végvári katonaság fosz­togató portyázásai tovább folytatódtak. A sze­gedi főbíró 1648. augusztus 3-án újra panasz­kodó levelet menesztett a királyi kamarának. Leírta, hogy a város körül kóborló végvári ma­gyar katonák éppen a kamarához küldött sze­gedieket fogták fel; elvették pénzüket, lovai­kat és 45 forint értékű portékájukat. 1653. június 10-én újra panaszkodott a szegedi vá­rosi tanács a királyi kamarának, írván: „Mennyi ökreik, lovaik emésztődtek meg a végbeliek miatt, azt csak az Isten tudja!” 1655. június 7-én a város Ordódy János újvári magyar hadnagy ellen tett panaszt, aki elvett egy szegedi polgártól egy nyerges lovat és 60 tallért.

Az 1654. évben a váci püspökség is megkí­sérelte az egyházi adó beszedését Szegedtől, pedig a török hódítás előtt a város a Csanádi püspökséghez tartozott. A zavaros ügy miatt a váci püspök a szegedi ferences rendi gvárdi- ánt szólította fel; nézzen annak utána, hogy a szegedi szandzsák falvainak egyházi tizedei kit illetnek meg, s egyáltalán szedi-e azt va­laki?

1657-ben a szegedi városi főbíró újra a ki­rályi kamarától kért védelmet a szécsényi, gyarmati és füleki magyar királyi várak kapi­tányai és katonái ellen. 1659-ben pedig már a veszprémi főkapitányt figyelmeztette a magyar kamara, hogy a parancsnoksága alatt álló hajdúkat tiltsa el a szegedieken való „szonett­len kóborlásoktól”. Az eredmény az lett, hogy

1660. február első napjaiban a veszprémi haj­dúk újra átkeltek a Dunán, és kegyetlenül fel­dúlták Szegedet. Az esetet 1660. február 18-án Kovács János füleki lovas hadnagy – Szeged város királyi gondviselője – jelentette Fülek várából a magyar kamarának. Az ügy rész­leteiről, a következményeiről nincs tudomá­sunk. Néhány hónappal később június 19-én, Kovács János újra jelentést küldött a magyar kamarának. Jelentette, hogy május 23-án Sal- lay János és számos más szécsényi magyar ka­tona fosztogatott Szeged körül: Tápéról száz, Szegedről pedig kilenc marhát hajtottak el. Július 10-én a martonosiak – a szegedi török vár szandzsákjához tartozó egyik falu magyar lakosai – panaszkodtak a magyar kamaránál, hogy a gyarmati, a szécsényi és a füleki magyar katonák az utóbbi három esztendő alatt „tol­vaj módon” 620 marhájukat hajtották el. A le­vélben még a következőket írták: „Mint kó­dolatlan pogányságot pusztítanak, rontanak, penig köztünk még eretnek sincsen, hanem mind pápisták vagyunk és a római anyaegy­háztól függünk”

Áz 1655. évtől az erdélyi fejedelemség – II. Rákóczi György fejedelem – is megkísé­relte, hogy beavatkozzon Szeged város bel- ügyeibe. Miután ez sikertelen volt, 1660-ban újra kísérletet tett erre, de Szeged városa az er­délyiek minden követeléseit mereven eluta­sította.

Az 1666. évből nagyon alapos leírást ha­gyott hátra Evlia Cselebi török történetíró Szegedről:

„Szeged vára alakja: kerülete négyezer lé­pés; tornyai megannyi előbástyák; a vízitorony a Tisza partján van. Minden toronyban negy- ven-ötven kisebb-nagyobb sáhi-ágyú van. Két

82

kapuja van a várnak: egyik a nyugati oldalon a szőlőkre és kertekre néző kapu, mely mindig zárva van és csak szükség esetén nyílik meg; a másik az északra néző Szolnoki-kapu. A vár keleti falát a Tisza mossa; kikötője is ezen az oldalon van, s a Tisza és Duna hajói mind köz­lekednek oda. Mikor a Tisza vize nagyon kiáradott, a vár falait itt-ott megrongálta. A Tisza folyó az egész várat megkerüli, mivel a vár négy oldalát árok veszi körül. Az ellenség idejéből a mai belső vár maradt fenn. A külső vár nem olyan rendezett és díszes, mint a belső, csak Szulejmán khánnak ódonszerü dzsámija (nyilván a XIII. századi Szent Demeter-temp- lom) és minaretje érdemes látnivaló. A vár fa­lának belső oldalán földtöltés húzódik; a külső várnak pedig egész kerülete töltésfal. össze­sen háromezer deszkazsindelyes, alacsonyabb- magasabb háza van. Egy fürdője, egy fogadója, tizenegy kisebb-nagyobb temploma van, de sok romba dőlt (épület) helye is van. Kétszáz bolt, egy medresze (hittudományi főiskola), két mohamedán kolostor és két elemi iskola van még benne. Külső várát is a Tisza folyó folya körül, mivel ez is árokkal van kerítve.

Várparancsnoka és háromszáz vitéz és híres várkatonája van. Midőn mi ott voltunk (1666- ban), Felső-Magyarországból négyszáz katona jött és a városon kívül a Honka (homok?) hal­mok mögött a muszulmán népet lesték. Reggel az iszlám katonaság kiment és hevenyészett üt­közet történt, amelyben Szedsánzade beslü aga (könnyűlovassági kapitány), továbbá a mar- talóc aga (szerb gyalogos zsoldosok kapitá­nya) és tizenegy vitéz vértanúvá lett (azaz el­esett) és az ütközet helyén maradt. Az ellen­ségből harmincán fogságba kerültek. A vár­parancsnok (dizdár) gazdag lett és víg volt. Én

szegény azonban a vizsgálat elmén semmit sem kaptam; hanem mivel én is az ütközetben vol­tam, két foglyot, két lovat és két magyar pus­kát adtak”

Evlia Cselebi – mielőtt Szegedre ért – végig­utazta a szegedi szandzsákhoz tartozó vára­kat:

„Titel vára… A szegedi szandzsákban vaj­daság (katonai körzet). Van egy várparancs­noka, húsz várkatonája, helyettes bírója, szám­vevője, janicsár szerdárja (altisztje), eminje (bégje), adószedő agája, építészeti agája. Vára a Tisza foly ónak a Dunába ömlésénél, négy- szögű, kicsiny vár. Kerülete ezer lépés. Össze­sen három mihrabja (imahely), három med- reszéje (egyházi iskola), két kolostora és négy elemi iskolája van. Bazárjában nyolcvan bolt van. Kikötője jól kiépített; háromszáz sórak­tára és más terményraktárai vannak, mivel az erdélyi vilajet (tartomány) minden sója innen megy a Dunán…

’Zenta palánka… A szegedi szandzsák föld­jén, a Tisza folyó partján, egy sík réten négy­szögű kis palánka. Van vár parancsnoka, húsz katonája, eminje, helyettes bírája. A várban van néhány kisebbszerű bolt és egy dzsámi, melyet (keresztény) templomból alakítottak át.

Szabadka palánka… Jelenleg a szegedi szandzsák földjén vámfelügyelőségi hely. Pa­rancsnoka és százötven vitéz várkatonája foly­ton a felső-magyarországiakkal harcol. Van janicsár-szerdárja (tizedese), helyettes bírája, számvevője, adószedője, eminje, építészeti agá­ja. Vára egy végtelen terjedelmű mező köze­pén fekszik. Nyugati részén egy kis tó van, melyben különféle ízletes halak vannak. Várá­ban negyven katonaház és egy dzsámi van. Külsővárosa tömítésfal kerítésű palánk, mely­

83

ben száznegyven nádfedelű magyar ház van. Kertje és szőleje igen sok van.

Martonos vára… A szegedi szandzsákban az egri (török) katonaság javadalma. Várpa­rancsnoka és tizenöt katonája van. Vára a Ti­sza partján fekvő kicsiny vár. Külsővárosa százötven nádfedelü magyar házat és egy temp­lomot foglal magába. E várból igen nehezen lehet szárazföldön Szeged várába menni, ezért összes lovainkat hajóra raktuk és a martonosi vizen Szeged felé mentünk. Egy óra alatt a vi­zen átmenve, lovainkra ültünk és Szegedikbe (Szegedre) érkeztünk.” (Itt folytatódik Szeged leírása.)¹⁰⁸

Az 1660-as évek végén változatlanul tovább folytatódtak a felsó’-magyarországi királyi vég­várak – elsősorban magyar – katonáinak fosz­togató portyázásába szegedi török vár körül, leginkább a magyar lakosság rovására.

1668. január 30-án Babarczi János szegedi főbí ró újra panaszkodott a magyar kamaránál, hogy a végbeli katonák fosztogatásai már tűr­hetetlenek: „De óh, mire jutottunk! Kivált­képpen a mi nemzetségünk (nemzetünk) nyúz, foszt, utat áll, sarcoltat, marháinkat prédálja, házainkat dúlja és égeti; a kit a végvárakban oltalmunknak véltünk, csak színnel, nem szív­vel volt!” A főbíró megemlítette a levélben, hogy az előző, 1667. év tavaszán egy – a füleki, korponai és lévai magyar végvárakból való – lovascsapat érkezett Szegedre. „Az szegény nép a bíró házánál (azaz Babarczi János házá­nál) strázsált, hírük nélkül, akutomban egy­néhány török lappangott, zajlani, morgolódni kezdett az katonaság, az török arra puskát lőtt; az katonák azonban egymásnak kiált­ják: Ahon, úgymond, a városiak a törökkel ele- gyében állat (azaz a városiak a törökökkel ját­

szanak össze, s ők rejtették el a bíró házánál a török katonákat), kiált, úgy lüvöldöz; maga csak egyet se lűttek, se nem kiáltottak alatt.”

A magyar végvári katonák ezen úgy felbő­szültek, hogy dühükben 64 marhát hajtottak el e napon a városból. Babarczi János főbíró a levél végén panaszkodott, hogy eddigi gond­viselőjük, Bélteki Pál füleki kapitány elhagyta őket. Kérte ezért a pozsonyi magyar kamarát, hogy parancsoljon a garázda magyar kato­nákra, hogy hagyják nyugton Szegedet, amely a magyar kamara városa és az adóit becsület­tel mindig megfizette. 1668. március 12-én is­mét panaszkodott, hogy a királyi végvárak magyar katonái újra elhajtották a szegediek marháit a legelőkről. Sőt, a katonák – feltehe­tően az előző évi eset megbosszulására! – a városban meggyújtottak egy ólat és egy aklot, s onnan „kötözött” ökröket hajtottak el. Ugyanakkor a katonák a szegedi halászokat is annyira sarcolják, hogy azok már nem mer­nek kimenni a megszokott halászó helyeikre.

Móra Balázs, a következő szegedi főbíró – 1669. május 27-én – újra könyörgött a magyar kamarának, hogy védelmezze meg őket a kó­borló magyar katonák ellen, mert azok kegyet­lenebből sanyargatják őket, mint az „idegen nemzet”, azaz a törökök.

Nagy gondot jelentett a szegedieknek az is, hogy a török adószedők a környékről vissza­térve, a beszedett adópénzzel nem a várban szállásoltak, hanem az alsóvárosi ferences ba­rátok kolostorában. Ezért 1670-ben a szege­diek panaszt tettek az egri török pasánál, „hogy midőn az eminek vagy fejadószedők a hadsereg zsoldjára és ellátására szükséges csá­szári jövedelmet oda alá beszedvén Szegedre hozzák, őrizet végett nem a várban arra ren-

•

84

deli toronyba szállítják, mint még néhány év­vel ezelőtt, hanem a zárdában helyezik el a szegény ráják (ti. a szegedi keresztények) nagy bajára”. Ugyanis a kolostorban elhelyezett pénzt a kóborló magyar katonák bármikor el­rabolhatták, s a kárt a törökök nyilván Sze­geden szedték volna be.

Dávid János szegedi főbíró 1672. február 9-én újra panaszt tett a pozsonyi magyar ka­maránál, hogy a korponai végvár magyar ka­tonái megint rátörtek Szegedre. Betörtek Nagy Gáspár házába, onnan minden holmit elraboltak, Nagy Gáspárt és feleségét pedig tűzzel sütögették és kínozták. Három évvel később, 1675. július 11-én Móra Balázs fő­bíró újabb panaszt tett a kamaránál, hogy „Az török igája alatt vagyunk ugyan, de még nincs az olyan súlyos, mint a végházakban la­kó katonáknak az ü naponként való súlyos terhe, nemcsak nekünk pedig, hanem még az kömyül való falvaknak is romlásukra és pusz­tulására vagyon. Vagyon ugyan tiszttartónk- tul és gondviselőnktül elég tilalmunk, hogy afféle hatalmaskodóknak semmi sarcot ki ne adgyunk, de nem állhatjuk meg, mert mar­háinkat elhajtják, embereinket sanyargatják, verik, tagolják és sarcoltatják. Azonkívül az környül való rác jobbágyok is igen-igen haj­togatják loppal marháinkat.” 1675. október 21-én a szegedi főbíró újra jelentette, hogy a nyár folyamán Kovács György és Borsod me­gyei katonatársai újra a városra törtek, s „tör­vényen kívül váló patkópénzt vettek rajtuk”, s ezenkívül elvettek még a várostól 25 tallért és 300 forintot.

Az 1678. évben csőstül zúdultak a terhek a városra. Március 17-én Kovács János főbíró jelentette a kamarának, hogy a várost a törö­

kök nagyon megadóztatták: 2839 forint sze­kér- és tábori pénzt kellett fizetniük, ugyan­akkor Borsod vármegye is 500 tallér adót ve­tett ki rájuk. Nagy megnyugvást jelentett a szegedieknek, hogy 1679. július 12-én Muham- med budai pasa utasította a szegedi török bí­rót (kádit), hogy a beszedett adópénzt ne tartsák a ferencesek kolostorában, hanem a régi szokás szerint a vár egyik tornyában.

1679. augusztus 18-án Egyed Ferenc feren­ces rendi elöljáró jelentette a magyar kamará­nak, hogy a lévai, füleki, szendrői és olnadi várak magyar katonái a Szeged melletti Lu­dasról elhajtottak 400 marhát, 80 lovat, 35 embert pedig elhurcoltak és csak 2000 tal­lér váltságdíjért hajlandók azokat szabadon engedni.

Az 1680-1683-as esztendők viszonylag nyu­godtan teltek el. Omer szandzsákbég, vala­mint Musztafa bég, a szegedi vár parancsno­ka – úgy látszik – jobban szemmel tartotta Szeged környékét.

Az 1664 augusztusa óta fennálló hivatalos „béke” 1683 áprilisában véget ért. A török bi­rodalom nem hosszabbította meg a békét, ha­nem 1683. április 1-én hadat üzent a Habsburg- birodalomnak. A török hadsereg főerői a Dunántúlon vonultak fel Bécs irányába, de a Duna-Tisza közén is felélénkültek a török csapatmozgások.

1683. július 29-én IV. Mohamed török szul­tán elrendelte, hogy a török hadsereg lóállo­mánya részére csak a szegedi szandzsákban kilencezer szekér szénát hajtsanak be a la­kosságon „egyenletesen és igazságosan”. Eb­ből a szegedi szandzsák részét képező titeli „náhijé” (körzet) lakosságára négyezer, a sze­gedi, a bácsi, a bajai és a zombori „náhijék”

85

keresztény lakosságára pedig ötezer szekér széna beszolgáltatási kötelezettsége esett. Az utóbbi négy „náhijé”-ben minden lakó­házra négy és fél szekér széna jutott.

A nagy katonai felvonulások miatt a keres­kedők nem mertek útnak indulni a vásárokra. Más városokkal egyidejűleg, a szegedi vásá­rok forgalma is megcsappant. Ezt a szultáni adószedők és vámosok mellett a Palánkban lakó török kereskedők, illetve a vár török őr­sége is megsínylette. Ezért 1683. augusztus 15-én a szegedi várban szolgáló Mahmut bö- lükbasi (tizedes) – nyilván a szegedi szan­dzsákbég megbízásából – felszólította a kecs­keméti, a körösi, a ceglédi, a jászberényi, az árokszállási és a gyöngyösi lakosokat, hogy a Szent Mihály napi (szeptember 29.) szegedi vásárra jöjjenek el bátran, „mivel itt jó békes-

séges ország vagyon”. Jövet-menet pedig a szegedi vár török katonaságának oltalmában lesznek. Néhány nappal később a szegedi vár­ból Mankocs csorbadzsija (janicsár altiszt) ugyancsak a szegedi szandzsákbég parancsá­ra – körlevélben szólította fel a losonciakat és a rimaszombatiakat. Csalogatta őket Szeged­re, hová tizenöt hajórakomány szép és drága áru érkezett Isztambulból. Bátorította őket, hogy „most nem haitik aféle rossz hír, akiiül kellene félnünk, hanem jó hírek hallanak most”.¹⁶⁹ Ezek a hírek nyilvánvalóan a török hadseregnek Bécs alatti kezdeti sikereire vo­natkoztak. Azonban rövidesen – 1683. szep­tember 12-én – a Bécset ostromló török had­sereget katasztrofális vereség érte az egyesült osztrák, birodalmi német és lengyel hadsere­gektől. i

A török uralom bukása

(1684-1686)

A török hadsereg Bécs alatti veresége után alig másfél hónappal – 1683. október 27-én – a szövetséges keresztény hadak már ellentá­madásba lendültek, s első sikerük Esztergom várának visszafoglalása volt. A következő év nyarán – 1684. június 27-én – Vácnál megver­ték a magyarországi török fősereget, melyet Musztafa budai pasa vezérelt. Három nappal később felszabadították Pestet, s körülzárták Buda várát. Július 22-én Érdnél újabb csapást mértek a török hadakra, november 3-án vi­szont abbahagyták a törökök által vitézül vé­dett Buda ostromát.

A törökök számára egyre súlyosabb hely­zetben véget ért az eddig békésnek mondható viszony a magyarországi török helyőrségek és a lakosság között. A szegedi szandzsákbég, Omer bég is elrendelte az ostromállapotot Szegeden. A bég minden magyarban poten­ciális ellenséget látott – joggal. Különösen gyanúsnak tartotta – és kémkedéssel vádolta, ugyancsak nem alaptalanul – az országban jövő-menő, kolduló ferences barátokat.

Nem tudni, milyen ok késztette Omer béget arra, hogy 1684 nyarán katonákat küldött az nlszegedi (alsóvárosi) ferences kolostorba, s elfogatta Fülöp András gvárdiánt, akit a sze­gedi várba hurcoltak, ott kegyetlenül meg-

„Körmötlen macskának nehéz fát hágnyi. Sánta ebnek Bécset nehéz megjámyi…” (Csúfolódó ének a törökök Bécs alatti kudarcáról. Részlet)

vertek, és még „oldalát sem szánta sütögettetni a pogány török”.¹™ A gvárdiánnal együtt még más ferences barátokat is fogságra vetettek a szegedi várba, s a török katonák a kolostor egész élelmiszerkészletét elrabolták.

Nemsokára – 1685. január 26-án – újra a kolostorra törtek a várbeli török katonák, s Nagy János házfőnököt, Fülöp Andrást és még három szerzetest Izlam aga elé hurcoltak a szegedi várba. Hasonlóképpen a várba vit­ték a vidéken járó és éppen hazatérő Zákonyi Domonkos szegedi polgárt is. Izlam aga újra kémkedéssel vádolta a ferences barátokat. Megfenyegette őket, hogy ha nem vallanak, megkorbácsoltatja, majd karóba húzatja őket. Végül is – amikor a város váltságdíjat ajánlott fel a várba hurcolt szerzetesekért – a török parancsnok szabadon bocsátotta a ha­lálra rémült papokat.

A törökök brutalitása annyira megrémítette a szegedi polgárságot – s a fentebb leírtakkal nyilván ez volt egyedüli célja a törököknek hogy 1685. december közepén semmiféle for­mában nem mertek kapcsolatba kerülni a Szarvasnál és Szolnokon gyülekező császári hadakkal. December közepén a Szolnoknál összpontosított császári hadtest hadbiztosa, Wéber Dániel ezredes meghódolásra szólí-

87

tóttá fel a szegedi városi tanácsot. A városi tanács és a főbíró még csak válaszolni sem mert a császáriaknak, nehogy magukra uszít­sák a megvadult várbeli törököket. A császári hadbiztos árulással magyarázta a szegedi ta­nács hallgatását, s a következő felszólításában akasztással fenyegetőzött, s bejelentette, hogy nagyon megkeserülik a szegediek, ha a török vár erejében bíznak.¹⁷¹

Feltehetően a császári parancsnokság uta­sítására történt, hogy 1685. december 24-én éjszaka a gácsi végvárból való Nagy Péter és ötven magyar katona betört Szegedre. Nem tudni, mi okból, rátörtek egy Csöpörke Máté nevű szegedi polgár házára. A házat kirabol­ták, majd Csöpörkét megkötözve magukkal hurcolták a pusztára, ahol embertelenül meg­kínozták. Csöpörkét a kecskemétiek szaba­dították ki fogságából, de ők is csak 500 tallér váltságdíjért adták vissza a szegedi tanács­nak.¹⁷²

1685. december második felében Szegedre érkezett Oszmán pasa török serege is. Annak ellenére, hogy az újonnan érkező csapatokat a város élelmezte, a várbeli török bég – azzal az indokkal, hogy a várbeli katonai raktárakból élelmezték a csapatokat – 47 600 akcse hozzá­járulást követelt a várostól. A városi tanács kétségbeesetten tiltakozott ez ellen a Belgrád- ban székelő török főparancsnoknál, Cserkesz Ahmed főszerdár pasánál. A főszerdár szem előtt tartva a szultánnak még májusban ki­adott szigorú rendeletét – ti., hogy a török csa­patok „az erőszakoskodásoktól és a lakosság zaklatásától nagyon őrizkedjenek” – leintette a szegedi béget.¹⁷³

Oszmán azonban sűrűn küldözgette a sze­gedi táborból parancsait a környező városok­

ba. Követelte, hogy három nap leforgása alatti küldjék be Szegedre az elrendelt takarmányt, élelmet, mert ha nem, hát „egynéhány ezen magával rájuk megyen és amely tejet az onyJ juktól szoptak, az is keserű lészen!” Csald Kecskemét városától 300 „kila” (azaz 600Í mérő; egy mérő=62 liter) árpát, 5000 db kéj nyeret, 200 juhot, 100 vágómarhát, 200 szeJ kér szénát, 200 „oka” vajat (egy oka= 1,2 kgu és öt ágyú alá való szekeret (szekerenként 6-6| ökörrel) rendelt be a szegedi várba.¹⁷⁴ Mivei a kecskemétiek nem intézkedtek elég győri san, néhány nap múlva levelében megfenyel gette a kecskeméti tanácsot, írván: „Talált hallottátok most itt Szeged táján mennyi eml bért nyársba vontak, de azt elhigyjétek, hogji nem annyit, hanem hat vagy kilenc annyif nyársba vonatok bennetek, ha a megírt reátoM rendelt parancsolataimat végbe nem wzil tefc.” I

A Szolnoknál összpontosított császári hal daknak nem voltak pontos adataik a Szegedi nél táborozó török csapatok erőiről. Hiába küldték ki felderítőiket Szeged alá, a hírei! pontatlanok voltak. Ezért Weber Dániel ez] redes császári tábori biztos Kecskemét váró] sára parancsolt, hogy kémkedjenek számára] Szegednél. A török pasák hangvételéhez ha] sonló durva hangú levél szövege a követkéz® volt: „Ti hamis lelkű kutyafiak, hányszor wiőg] parancsoltam, hogy jó kémeket tartsatok, jó] rassatok Szeged alá, kik az híreket igazán meg* hozzák; ihol az ti emberetek volt oda, mégis másunnan hozzák meg az hírt előbb ti nálatok* nál: elhidgyétek nyakas lélek Kurafiai bizoi* felkaróztatunk benneteket az illy hamisságotok kért; éjjel-nappal postán jöjjenek-mennyeneA embereitek, az ki most oda volt, lóhalálban jój’l

88

Jön, mert bizony felakad érte … Parancsolom azért fejetekre, hogy holnap a gabona (is) itt le­gyen vagy hatvan szekérrel; egyébiránt úgy bánunk veletek, mint afféle pribék (törökkel praktáló, törökké vált) kutya Emberekvel.”™ 1686. január 20-án a császári csapatok meg­indultak Szolnokról Szeged felé. Útközben csatlakozott hozzájuk Petneházy Dávid ma­gyar huszárezrede. Két nap múlva a császári lovasság eló’revetett osztagai már Szeged kö­zelében jártak. Claude Florimond Mercy gróf császári altábornagy már ekkor tervbe vette a szegedi vár elleni támadást.

A császári fősereg előtt vonuló lovasezredek január 22-én Szegedtől nem messze szekérka­ravánra bukkantak, mely háromezer török lo­vas katona fedezete alatt a szegedi vár felé vo­nult. Az előrevetett császári csapatok parancs­noka, Hans Heissler tábornok német lovasez­redeivel és Petneházy magyar huszáraival meg­rohamozta, és legázolta a szekereket védő tö­rök lovasságot. A császári lovasság olyan erő­vel üldözte a menekülő török lovasokat, hogy szinte azokkal egyidejűleg érkeztek Szegedre. A császári lovasok a menekülő törökök sarká­ban, betörtek a külső várba. A török lovasok közül csak keveseknek sikerült bemenekülni a belső várba. Nagy részüket a Palánk utcáin tomboló lovassági közelharcban koncolták fel h német és magyar lovasok. Azonban csak a Palánk került a császáriak kezébe. Mivel a seregnél aknászok és tüzérek nem voltak – mint azt Heissler jelentette a „hét nagy kerek toronnyal” megerődített „erős vár” ostromára még csak gondolni sem lehetett.

A támadás után a császári lovasság elárasz­totta a Palánkon kívül Alszegedet és Felszege­det is. A városi tanács által a királyi kamarának

összegyűjtött adót elrabolták, sőt a városi ta­nácson 140 aranydukátot is behajtottak. Utá­na a városban található valamennyi élelmet és takarmányt elvették a lakosságtól. Miután a vár ostroma reménytelen volt, Heissler generá­lis felgyújtana a külső várat, a Palánkot. Ezt követően-háromnapi ott-tartózkodás után- a császári lovasság „igen sok fogollyal, sok te­vével, öszvérrel, lóval, számos zászlóval és dob­bal” elvonult vissza Szolnokra. A harcokban a német csapatoknak alig volt vesztesége, ugyanakkor Petneházy lovasai közül mintegy ötszáz magyar katona halt hősi halált.

Az elvonuló császári lovasság annyira kira­bolta a várost, hogy a tanács 1686. február 4-én az alábbi levelet volt kénytelen írni a magyar királyi kamarához: „És ezen őfelsége Ármádiá­ja a Szegedi vár mellett levő kerített várost (ti. a Palánkot) magának accupálta (elfoglalta) vala és harmadnapig lakván benne, az várat otthagy­ván, megégették az várost; és midőn az Ármáda visszatért Szolnok felé, valamennyi járó ökreink és lovaink voltak, szekerestül mind elhajtották, amelyek azután mind együl oda vesztek. Azt, bi­zony nincs annyi tehetségünkben, hogy számon vehetnénk, az mennyi károkat vallottunk”™

A császári csapatok elvonulása után néhány nappal Szegedre érkeztek a török hadak. A pa­rancsnokságuk – minden alap nélkül – azzal vádolta meg a szegedieket, hogy összejátszot­tak a császáriakkal, kezükre akarták játszani a várat és a várost. Az említett február 4-i levél szerint a törökök megfenyegették a szegedie­ket: „Csak Isten őfelsége volt oltalmazónk, hogy mind együl kardra és rabságra nem jutot­tunk, Mert úgy volt kiadva reánk a szentencia, hogy ha ágyú találtatik az templomban (sic!), tehát hét esztendősen felül kardra hányjanak és

89

azon alul rabságra vigyenek. Mivel ismét az ha­talmas török császár szerdár basája (Cserkesz Ahmed) sok számú népével elpusztult váro­sunkban megszállott, előle nagyobb része né­pünknek az rétekre szaladt, hanem az szegény szent Ferenc atyánk szerzetin levő klastrombeli páterek, fráterek és biráink az tatárok által mind együl megkötöztettek és iszonyúképpen sok kimondhatatlan kínokkal kinoztattak és úgy vallattattak, kik közül még mostan is sokan fekszenek.”

Cserkesz Ahmed szerdár-pasa csak váltság­díjért engedte szabadon az elfogott ferencese­ket és a városi tanácsot: „Nyársakat csinálván – mint a fenti jelentés írta – majd tizennégyig az szegény pátereinknek, frátereinknek és biráink- nak, az kikért sok summa kincset kellett adnunk, és most is az sok vádak miatt sokak vasat visel­nek közülünk. Sok az kívánság tőlünk, nincs pe­dig honnét fizetnünk.” A levélben leírták még azt is, hogy az ez évi adót nem tudják befi­zetni, mert a császári és a török csapatok egy­aránt teljesen kifosztották a várost, sőt a már begyűjtött kamarai adót is elrabolták. Egyút­tal könyörögtek a királyi kamarának, hogy legalább a császáriak által Szolnokra hurcolt igásökreiket kapják vissza.

A szegedi vár török őrsége – megtorlásul a Palánk felégetéséért – 1686 márciusában, hús­vét körül Kecskemétig pusztított. A védtelen Kecskeméten fosztogattak, majd 300 kecske­méti magyart rabláncon a szegedi várba hur­coltak, s ott katonai szolgálatra és katonai munkára kényszerítették őket.

Cserkesz Ahmed hadai után, 1686. április 12-én a szegedi török táborba bevonult Thö­köly Imre fejedelem is utolsónak maradt hívé­vel, Petróczy Istvánnal és ezer magyar kuruc-

cal. A török és magyar hadak a vártól ÉNy-ra ’
a „két Érközben” táboroztak le. Közben
1686. április 13-án – a Mercy altábornagy él
Heissler tábornok parancsnoksága alatt álló
császári hadak Szolnokról Kecskemétig nyo4;
múltak előre. Mikor ezt Cserkesz Ahmed meg<|
tudta, tatár lovascsapatokat indított el Kecs*
kémét felé. 4

A török parancsnokság felderítő tevékenysó*,
ge mégis eredménytelen maradt. Ugyani!
1686. április 24-én kora hajnalban a császári:
lovasezredek rajtaütöttek a szegedi török tábo-
ron. A török-kuruc seregben olyan pánik tört
ki, hogy az majdnem katasztrófával végződött.:
A török katonák közül csak keveseknek sike«j
rült bemenekülni a várba, nagyobbik részüket,
a Tiszának szorították. A lovon-gyalog mene-
külő török katonák tömegesen fulladtak a Ti4‘
sza vizébe, s Cserkesz Ahmed szerdár-pasa é!.
Thököly Imre fejedelem is életveszélybe ke*1
rült.¹⁷⁷ A roham után a császári csapatok fel*
gyújtották a török-kuruc tábort, majd Szol-
nokra vonultak vissza. A harc során a császári
csapatok 23 halottat és 25 sebesültet vesztet
tek.

Néhány nap múlva Ahmed szerdár-pasa ha
dai Belgrád felé vonultak el. A visszavonuld
törököket a menekülő szegedi török lakosság
szekéroszlopai követték. Cserkesz Ahmed pasi
a szegedi vár védelmére kétezer török katona
hagyott vissza. A török csapatok között telje!
apáthia vált úrrá, a „Kiszmet”, a „végzet” be
teljesedését látták közeledni. Ennek ellenére
már május 26-án a szegedi vár török parancs
noka behajtotta Kecskemét városán az 155(
tallér hátralékos adót, valamint nagy meny

nyiségű takarmányt és élelmet.¹⁷⁸

1686 júniusában a Habsburg-oldalra átá

90

lőtt erdélyi hadak Thököly Imrét kiverték Er­délyből; június 18-án pedig a császári hadse­reg (mintegy 65 ezer katonával) körülzárta és ostrom alá vette Buda várát. Miközben Szoli­mán pasa nagyvezír a Dunántúlon vonult fel Buda felmentésére, a nagyváradi és temesvári török pasák Szegednél vonták össze hétezer főnyi hadseregüket. Heteken át tanakodtak, hogy vonuljanak-e Buda felmentésére. Végül is – féltve a Szegeden összevont négyszáz szekér- nyi élelmiszert és lőszert – nem mozdultak. Úgy döntöttek, bevárják Szolimán pasa nagyvezírt, akinek főerői (65 ezer katona) Eszéknél készül­tek a Dráván való átkelésre; tízezer katonája pedig július közepén Szegedre érkezett. Hosz- szas tárgyalások után elhatározták, hogy leve­let küldenek a budai várban védekező Abdur- rahman pasának. Két szegedi magyar polgárt arra kényszerítettek, hogy a levelet a körülzárt Buda várába vigyék. Nehogy rászedhessék a törököket, családjukat – visszatértükig – a sze­gedi várba hurcolták és elzárták. A két szegedi polgár szerencsésen megjárta Budát; átadták a levelet és választ is hoztak.¹⁷⁹

Ezt követően a nagyváradi és temesvári tö­rök pasák csapataikkal Eger felé vonultak fel. Szolimán nagyvezír visszatért Eszékre, majd hadaival megkezdte előnyomulását Buda fel­mentésére, de augusztus 14-én – Buda alatt – Biánál a szövetséges hadseregtől súlyos vere­séget szenvedett. Két héttel később, 1686. szeptember 2-án – egész napi öldöklő roham után – Buda várát a keresztény hadak elfoglal­ták.

Buda elestének hírére a szegedi vár pa­rancsnoka, Ibrahim pasa – aki mindenütt áru­lást .szimatolt – elfogatta a szegedi városi ta­nács minden tagját és az alszegedi ferences ba­

rátokat, s valamennyiüket a várba hurcoltatta. Ibrahim vérpadot ácsoltatott a vár kapuja előtti téren, s már a vérpadra hurcolták a város vezetőit, mikor a pasa kegyelmet adott mind- annyioknak.¹⁸⁰

Buda visszafoglalása után Lotharingiai Ká­roly, a császári hadak főparancsnoka utasítást adott ki, hogy előkészületeket kell tenni az or­szág déli felében fekvő legnagyobb erősségnek, Szeged várának visszavételére. A támadásra és ostrom vezetésére hosszas vita után végül is De la Vergne császári tábornokot nevezték ki. A támadás végrehajtására pedig hét német lo­vasezredet, négy dragonyosezredet, egy ma­gyar huszárezredet, továbbá öt német gyalo­goszászlóaljat és egy magyar gyalogosezredet jelöltek ki.

A hadtest 1686. október 2-án érte el Kiskun­halast. De la Vergne tábornok – karóba húzás terhe mellett – azt követelte a városi tanácstól, hogy azonnal szállítsanak táborába ostromhoz szükséges rőzsekötegeket, karókat, valamint vágómarhákat, juhokat és takarmányt. Ezzel egyidejűleg a tábornok a kecskeméti városi ta­nácshoz is küldött hadikövetet. Farkas János magyar kapitány adta át a tábornok üzenetét: ha „karóban nem akarnak száradni”, úgy szál­lítsanak azonnal Szeged alá húszezer kéve rő- zsét, nyolcvanezer (egyenként négy láb hosszú, azaz 120 centiméteres) karót; továbbá a kato­náknak élelmezésére száz nagy kövér vágó­marhát, kétszáz kövér juhot és tíz szekér abra­kot. Mindezt négy nap alatt a szegedi vár kö­rül kiépített ostromtáborba kellett szállítani- ok.¹⁸¹

A császári tábornok kegyetlen parancsával szinte egyidejűleg érkezett Kiskunhalasra és Kecskemétre a szegedi bég nemkülönben szigo­

rú utasítása is. A bég megparancsolta, hogy „ha ennek utána akartok tündöklő császárunk jobbágyai lenni”, azonnal szállítsanak élelmet és takarmányt a szegedi várba.¹⁸² A két város tanácsa végül is úgy döntött, hogy csak a csá­szári tábornoknak engedelmeskedik.

1686. október 3-án a császári hadtest előre­vetett osztagai megközelítették a szegedi várat. A vár körül táborozó török csapatok sietve át­keltek a Tiszán, s az újszegedi partokon száll­tak táborba. Ezzel egyidejűleg hajóhidat épí­tettek a vár tiszai kapujától az újszegedi partig, hogy azon át támogathassák a körülzárt és ostromlott várat.

1686. október 5-én – az elővédek nyomában – Szeged alá érkezett a császári fősereg: a „Saint Croix”, a „Götz”, a „Gondola”, a „Trouchess”, a „Veterani”, a „Caraffa”, a „Sax Lauenburg” lovasezredek; a „Tetwin”, a „Magúin”, a „Castell” és a „Crabat” drago- nyosezredek; a „Fürstenberg”, a „Kayser- stein”,a „Szerémi”, a „De Croix” és a „Metter­nich” gyalogoszászlóaljak; továbbá a Barkó- czy generális parancsnoksága alatt álló egy ma­gyar huszár- és egy gyalogezred. A tüzérség azonban mindössze négy ostromágyúból ál­lott; összesen 200 db golyóval.

Miközben a lövegeket felállították a vár északi falával szemben, a vár alá érkező csapa­tok azonnal rohamra indultak a külső vár, a Palánk sáncai ellen. Az első rohammal áttör­ték a külső vár kettős sáncárkát, megmászták a sáncot és betörtek a Palánkba. A roham olyan gyors és lendületes volt, hogy a külső vá­rat védő török csapatok alig tudtak a várba visszavonulni. A visszavonuló török katonák nyomában az üldöző császári gyalogság majd­nem betört a várba is. Csak a déli falon és erő­

dítményeken felállított török ágyúk kartácstü- zében hátrált meg.

Október 5-6-1-én a császári csapatok – mi­vel a külső vár már a kezükben volt – csak egy negyed körív formájában vették körül északról és nyugatról a szegedi várat. Nagyjából az új Tisza-híd szegedi hídfőjétől indult az ost­romvonal. A mai hídfőtől a Római és Brüsz- szeli körút vonalán húzódott a tábort a várral szemben védő belső sáncvonal. A nyugati irá­nyú sáncrendszer a mai Párizsi körút vonalán déli irányba fordult, s valahol a mai Nemesta­kács és Felhő utca körzetében ért véget. A belső sáncvonal, a contravalláció mögött helyezked­tek el a csapatok. A Tisza-part, a mai Kis-Ti- sza, Tápéi és Csaba utcák térségében vert tá­bort a „Fürstenberg” és „Kayserstein”, majd a „Szerémi” gyalogoszászlóalj. Ettől nyugatra – valahol a Szilléri sugárút és Hajós utca keresz­teződése táján – állították fel az élelmiszerrak­tárakat. Ezektől délre – a Tisza és a Szent György tér között – helyezték tüzelőállásba a négy ostromágyút, szembe a vár északi falával.

A mai Szilléri sugárút és a József Attila su­gárút közti vonalon táborozott le (keletről nyugatra húzódó sorrendben) a „Castel” dra- gonyosezred, a „De Croix” gyalogzászlóalj, a „Metternich” gyalogoszászlóalj és a „Tetwin” dragonyosezred. A fordulóponton a „Götz” lovasezred táborozott. Innét déli irányba for­dult a táborok sora: a „Saint Croix”, a „Trous- hess”, „Gondola”, „Veterani”, a „Caraffa”, a „Sax Lauenburg” lovasezredek nagyjából a mai Párizsi körút és Kossuth Lajos sugárút ke­reszteződéséig táboroztak. Ettől tovább déli irányba a „Magúin” és „Crabat” dragonyosez- redek helyezkedtekelnagyjábólamai Londoni körút és a Tolbuhin sugárút kereszteződéséig.

92

A záróvonal déli végén volt Barkóczy gene­rális szállása, melyet északról és délről a ma­gyar huszárezred, keletről és nyugatról a ma­gyar gyalogezred két-két tábora zárt körül. Itt egy déli irányba néző sánc kötötte össze a belső sáncvonalat a táborokat északi és nyugati irányból körülzáró külső sáncvonallal.

A táborokat a külső támadástól védő „cir- kumvalláció” sáncvonalán 7 átjáró nyílott. Ebből éksánccal megerődített kapu négy volt: egy az élelmiszerraktárak mögött (nagyjából a mai Szilléri sugárút körzetében. A következő a „Tetwin” dragonyos- és a „Götz” lovasezre­dek mögött, valahol a mai Sándor utca kör­nyékén. Ezt követte a „Trouchess” és a „Gon­dola” lovasezredek mögötti kapu, nagyjából a mai Klapka tér körzetében. Megerődített sánc­kapu nyílott nyugat felé még a Kossuth Lajos sugárút és Rókus tér körzetében. Ettől délre volt még két kisebb átjáró a cirkumvalláció sáncvonalán.

Október 7-én – miközben a vár körül felvo­nuló csapatok a sáncmunkákon dolgoztak, De la Vergne tábornok száz lovas kíséretében fel­derítési céllal körbelovagolta a vár és a belső sáncvonal, a kontravalláció közti terepet. Az ostromtüzérség állásai és a vár északi fala kö­zötti körzetben – a mai Zsótér és Festő utca tá­ján – egy nádas, bozótos területen nyargaltak. Ekkor váratlanul – a Tisza partja felől – puskák sortüze dördült. A sortűz után a Tisza-parti bo­zótból török janicsárok rohantak a megzava­rodott lovascsoportra, s valamennyiüket – köz­tük De la Vergne tábornokot is – felkoncolták. Mire a közelben dolgozó és összpontosított csapatok a segítségükre rohanhattak volna, a török katonák gyors ütemben eveztek vissza csónakjaikon az újszegedi oldalra. A tábornok

néhány nap múlva belehalt sérüléseibe; majd az alszegedi (alsóvárosi) ferences barátok templomának kriptájában temették el.

A váratlan és tragikus események után az ostrom vezetését báró Wallis György tábornok vette át. A parancsnokváltáskor lezajlott ta­nácskozáson még az a gondolat is felmerült, hogy el sem kezdik a szegedi vár ostromát. In­dokul azt hozták fel, hogy a sereggel csak négy ostromágyú van, összesen 200 db ágyúgolyó­val. A sereg tisztjei azonban tiltakoztak az el­vonulás ellen. Viszont azonnal segélykérő le­velet menesztettek Szolnokra ágyúkért és lő­szerért. A haditanács után – október 7. és 13. között – még tovább folytak az ostromot elő­készítő sáncmunkák.

Október 13-án megnyitották a tüzérségi tü­zet, s három napon át lőtték a vár északke­leti (Tisza-parti) saroktomyától az északi – Szolnoki kaputoronyig húzódó várfalat. Az ágyúzás során ellőtték a tüzérség mind a 200 db ágyúgolyóját. (Az 1880-as években a mai törvényszék és volt kaszinó, ma Juhász Gyula Művelődési Ház építkezéseinél igen sok ép és elhasadt 16, 12, 6 és 3 font súlyú kő ágyú­golyóra bukkantak, melyek nagy része való­színűleg ennél az ostromnál került a földbe.)¹⁸³

A várbeli török tüzérek viszonozták az ágy ú- tüzet. Már az ostrom első napján száz császári katona halt meg a törökök ágyú- és muskéta- tüzében. Ugyanis az ostromágyúk tüzének fe­dezete alatt, a vártól északra elterülő sík tere­pen – a Tisza és a Szent György tér vonalától délre, a Lenin körút Tiszára nyíló szakasza és a vár északi fala között – megkezdték az ostrom- és futóárkok kiásását. Először az első árkot – a „príma paralellát”, az „első párhuzamot’* – ás­ták ki, amely párhuzamosan futott a vár északi

93

falával. Ebből nyíltak a vár felé ásott futóár­kok, melyeknek a végén következett a „máso­dik párhuzam”, a „seconda paralella”. Ez már több tört vonalat rajzolt, s fedezékek, pihenő­árkok nyíltak belőle. A sáncrendszemek a Ti­sza felőli szögletéből indult egy újabb futóárok több törtvonalban, melynek a végén követke­zett a „harmadik párhuzam”, a „terza paralel­la”. Ez már csak néhány méterre húzódott pár­huzamosan a vár északi vizesárkával.

A sáncok védelmében előrevonták a négy ostromágyút. Október 14-re még mindig nem sikerült rést lőni a vár északi falán, bár a vár északkeleti (tiszai) hengeres saroktornya már erősen omladozott. Október 15-én a „terza pa­ralella” árkából a császári hadsereg árkászai megkezdték a föld alatti aknák ásását, hogy fel­robbantsák az északkeleti saroktomyot, vala­mint az északi kaputornyot és a kettő között húzódó várfalat. Ezen az estén – október 15-én – lovas felderítők érkeztek az ostromtáborba. Jelentették, hogy a Belgrádnál táborozó török nagyvezír hétezer katonát indított útnak Sze­ged felmentésére. Wallis tábornok még azon az estén haditanácsot hívott össze. A tanácskozá­son elhatározták, hogy elsőnek csapást kell mérni az újszegedi oldalon táborozó Ahmed pasa serege ellen. Ugyanis ezek a hajóhídon át állandó támogatást nyújtottak a szegedi vár­ban védekező török őrségnek, és pótolták an­nak veszteségeit. A Tiszán át végrehajtandó támadásra a Barkóczy generális vezetése alatt álló magyar huszár- és gyalogezred kapott pa­rancsot. Az október 15-ről 16-ra forduló éjsza­ka a magyar csapatok – a lovasság úsztatva, a gyalogság szükség-átkelőeszközökön – olyan gyorsan kelt át az újszegedi partra, hogy a tö­rökök azt észre sem vették. A rajtaütés sikeres

volt. Ahmed pasa serege – mintegy kétszáz ha­lottat hagyva vissza – Temesvár felé menekült. A magyar csapatok október 16-án hajnalban nagy diadallal, kétszáz levágott török fejjel, számos fogollyal és három zsákmányolt zász­lóval tértek vissza a táborba.

Ugyanezen az éjszaka a „Gondola” lovas­ezred – gróf Strozzi őrnagy parancsnoksága alatt – kivonult az ostromtáborból, és megin­dult déli irányba, a Zenta felől közeledő török csapatokkal szemben. A lovasezred Zenta előtt pillantotta meg a közeledő – mintegy 20 ezer emberből és 25 ágyúból álló – török se­reget, amely gyors ütemben vonult északi irányba, Szeged felmentésére. Strozzi őrnagy azonnal visszavonulót fúvatott, s sietve visz- szatért a Szegedet körülzáró táborba.

A közeledő török hadak miatt Wallis gene­rális október 19-én ideiglenesen leállíttatta a szegedi vár ostromát. A vár körül csak a gya­logságot és a két lovasezredet hagyta vissza. Tíz lovasezredet pedig – melyeknek parancs­nokává gróf Veterani Frigyes tábornokot ne­vezte ki – október 19-én este a török erők ellen irányított. A császári lovasság október 20-án Zentától északra megtámadta és megfutamí­totta a török felmentő csapatokat, melyek Pé- terváradra vonultak vissza.

Október 21-én érkezett vissza a győztes csá­szári lovashad, amely diadalmenetet tartott a szegedi vár körül. Trombiták zengése és dobok pergése közepette felvonultatták a zsákmányul ejtett húsz ágyút, a 200 bivalyt, 200 tevét, 3000 lovat, a rengeteg ökröt, továbbá 24 török zász­lót és 5 db nagy janicsár-hangszert, valamint a török foglyokat, köztük húsz kisebb és két fő­rangú török tisztet. Utána az ostromló sereg ünnepélyes misét, tedeumot tartott, majd en­

94

nek végeztével az ostromtábor sok ezer kato­nája háromszoros dísztüzet lőtt minden fegy­verből.

A császári hadak egymást követő két győzel­me után a szegedi vár török őrsége reményte­lennek tartotta a további ellenállást. Még az­nap – 1686. október 21-én – felhúzták a vár legmagasabb tornyára a fehér zászlót, s a vár­ból két török tiszt kijött a császáriak táborába, hogy megkezdjék a kapitulációs tárgyalást.

A tárgyalás gyors ütemben zajlott le. A vár őrsége szabadon elvonulhatott: a török tisztek és katonák saját fegyvereiket és poggyászukat magukkal vihették. Csak az ágyúkat, a lőszert és az élelmiszert voltak kötelesek a várban hagyni. Ugyanakkor a császári parancsnokság megengedte, hogy azok a törökök – katonák és polgári személyek akik nem akarták elhagy­ni szülőföldjüket, továbbra is Szegeden marad­janak, mint polgári lakosok. Október 22-én mindkét fél túszokat küldött egymáshoz a szerződések kölcsönös betartásának biztosí­tására. Ezzel egyidejűleg császári katonák szállták meg a vár kapuját és hídját. A nap hát­ralevő részében adminisztratív intézkedések történtek. Császári és török tisztekből álló ve­gyes bizottság járta végig a várat, s lajstromba vették a várban maradt ágyúkat, lőszert és egyéb felszerelést. Összehordták a vár felszere­léséhez tartozó kisebb lőfegyvereket, melyek­nek javítását a várba rendelt császári puska­művesek nyomban meg is kezdték. A vár török

ágyúi egyébként 1720-ig a várban maradtak, s csak akkor szállították el azokat Erdélybe át- öntés végett.

Október 23-án hajnalban a szegedi vár kapu tornyának ormára felhúzták a császá­ri zászlót, miközben a vár körüli mezőkön felsorakozott császári csapatok dísztüzet lőt­tek.

Közben a vár török őrsége – és azok család­tagjai , szekerekre rakodva és osztrák lovas ka­tonák fedezete mellett – megindult a vár mellet­ti hajóhídon át a Temesközbe, Temesvár felé. Az elvonuló törökök után többen Szegeden maradtak. A plébánia anyakönyvében szere­pel, hogy 1687. február 15-én három törököt kereszteltek meg János, János-Farkas és Anna névre. A keresztszülők szegedi magyar polgá­rok voltak. A következő évben egy török nőt – akinek apját Arszlánnak, anyját pedig Ka­sának hívtak – kereszteltek meg Anna névre. Az 1696. évben újra egy török szülőktől szár­mazó leányt kereszteltek meg Erzsébet névre. Három évvel később, 1699-ben (szeptember 12-én) a szegedi várban szolgáló osztrák Cári von Libenberg százados levelet írt Halas város főbírójának, hogy „… Hacsi Marso néhai sze­gedi török jelenté előttem”, hogy a halasiak­nak – Dávid Jánosnak és Kis Mihálynak elis­mervény ellenében – megadta ötven aranydu- kátnyi tartozását. A volt szegedi törököt egy következő levél már Hacsi (Hadzsi) Ahmetnek nevezte.¹⁸⁴

A szegedi vár

Habsburgok zászlaja alatt (1686-1848)

Szeged újra királyi vár

a két birodalom végvidékén

(1686-1699)

A török csapatok elvonulása után a szegedi várat az ostromban részt vevő osztrák legény­ségű „Fürstenberg” gyalogezred szállta meg. A hadműveletileg nagy jelentőségű vár pa­rancsnokává az uralkodó Hans Heissler tábor­nokot nevezte ki, aki azonban novemberben a parancsnokságot átadta Dietrich Heinrich Nehem ezredesnek. Ugyanakkor a várban tar­tózkodott egész decemberig Caraffa tábornagy is. A török hadvezetés nem nyugodott bele a fontos vár elvesztésébe. A Péterváradnál tábo­rozó Szulejmán nagyvezír még novemberben követeket küldött Szegedre Caraffához. Fel­ajánlotta, hogy ha a császári hadsereg vissza­adja a szegedi, a pécsi és a szolnoki várakat, úgy a törökök kiürítik Eger és Székesfehérvár várakat. Caraffa az ajánlatot visszautasítot­ta.¹⁸⁵

Mivel még javában dúlt a háború – s Szeged közelében még a török hadsereg kezén voltak Temesvár, Becse, Becskerek és Pétervárad vá­rai -, az Udvari Haditanács elrendelte a visz- szafoglalt szegedi vár azonnali megerősítését. December 15-én az uralkodó a szegedi várat – a kassaitól függetlenül – egy új főkapitányság székhelyévé jelölte ki. Főkapitányává pedig – a későbbi Rákóczi-szabadságharcban nagy hírnévre szert tett – Bercsényi Miklóst nevezte

ki. 1686. december végére a kassai főkapitány­ságból Szegedre érkezett 300 magyar huszár és 300 magyar gyalogos hajdú, akiket azonban nem a várban, hanem a Palánk elhagyott török házaiban szállásoltak el. Erről maga Bercsényi is írt egy levelében: „E mondott vitézlő-rend a németektől elkülönítve, a külső Palánkban – exteriorum Palankam – szállásol. Ellenben a várbeli őrséget az ott tanyázó elég nagyszámú német katonaság tartozik kiállítani.”¹³*

Szeged várának elfoglalása után, a császári hadsereg tovább folytatta támadását. Decem­ber közepén – kemény hidegben és havazásban – a szegedi magyar huszárok Temesvárig nyar­galtak. A törökök azonban rajtuk ütöttek, s csaknem valamennyit – száz huszárt – levág­ták.¹⁸⁷ Az eset után Nehem várparancsnok – sejtve, hogy a törökök megtorolják a támadást -sürgette az ostrom során súlyosan megrongá­lódott szegedi vár helyreállítását. Mindenek­előtt az északi falon a császári ágyúk által lőtt rést falaztatta fel. Az északkeleti (tiszai) sarok­torony azonban annyira megrongálódott és a Tiszába dőlt, hogy nem lehetett helyreállítani. Ezért azt Nehem parancsára lebontották, s csak egy sarokerődítményt építettek a helyén. Az erődítések meggyorsítására Nehem várpa­rancsnok 1687 februárjában levelet írt a tokaji

99

r

vár császári parancsnokságának, hogy az sür­gesse meg a szálfák leúsztatását a Tiszán, mert a külső vár cölöpkerítése is igen megviselt.¹⁸⁸ A parancsnok megérzése helytálló volt. 1687 márciusában – a vár és külső vár helyre­állítása még javában folyt – 1200 török kato­na indult el Temesvárról Szeged ellen, és raj­taütéssel igyekezett a várat visszafoglalni. Né­hány nappal a támadás előtt azonban egy rác szökevény kért bebocsátást a várparancsnok elé, és elárulta a törökök terveit. Nehem riadót rendelt el, s a vár őrsége teljes harckészültség­ben állt, mikor 1687. március 9-én hajnalban a török katonák átkeltek a Tiszán és a szegedi vár alá értek. Mintegy ötven török katona egy rejtekúton már behatolt a külső várba, mikor rájuk törtek a német és magyar katonák. A tö­rököket nemcsak kiverték a külső várból, de meg is futamították őket.¹⁸®

Néhány hónap múlva a szegedi vár őrsége támadott. Bercsényi Miklós huszáraival a Du­náig tört előre, s hamarosan 79 fogoly török­kel és 167 levágott török fejjel tértek vissza a szegedi várba¹⁰⁰ A portyázások során a hu­szárok annyi török foglyot hurcoltak maguk­kal, hogy a szegedi vár pincéi, tömlöcei zsúfol­va voltak velük. Végül is a várparancsnok az Udvari Haditanácshoz fordult, hogy mit te­gyen a temérdek török rabbal?¹®¹

1687 júliusában egy – különösen a későbbi eseményekre vonatkozólag – nagy fontosságú fordulat történt. Nehem szegedi várparancs­nok előtt megjelent Petrovics Nobak szerb ka­pitány. Ajánlatot tett, hogy a török megszállta területekről hajlandó tízezer fegyveres szerbet áthozni és a császáriak szolgálatába állítani. Nehem – a bécsi Udvari Haditanács jóváha­gyásával – hozzájárult az ajánlathoz, s meg­

kezdte a tiszai határőrség megszervezését, melynek a későbbiekben a szegedi és aradi vá­rak voltak központjai. Ettől kezdve a szegedi külső várba, a Palánkba, a magyar huszárok és hajdúk mellé rác „határőrök”, „granicsá- rok” is kerültek. Kezdetben létszámuk 200 lo­vas és 150 gyalogos volt, de számuk a követke­ző években egyre emelkedett 350, sőt 500 főre is. A szegedi vár irányítása alá kerültek a rác határőrökkel megrakott martonosi, kanizsai, zentai, becsei és zsablyai végházak is. A szegedi vár egyre növekvő őrsége – és a szakadatlan katonai átvonulások – miatt a környékről nagytömegű lisztet raktároztak el a várban, ahol katonai sütőházat is építettek.¹®²

Közben – 1687 júliusában – megérkeztek Tokajból a Tiszán elúsztatott szálfák, s a vár és a külső vár palánkjainak helyreállítása meg­gyorsult.¹®³

Miközben Szegedtől északkeletre és keletre heves harcok dúltak a törökök birtokában levő Nagyvárad, Gyula, Lippa és Temesvár várak körzetében, a Dunántúlon döntő fontosságú csata zajlott le a császári és török hadsereg kö­zött. Augusztus 12-én Pécstől délre, Siklós- Nagyharsány-Villány térségében a császári főerők megverték a török hadsereget, szep­tember 29-én pedig elfoglalták Eszéket is. Itt átkeltek a Dráván, majd – a Duna déli partvo­nalán előnyomulva – körülzárták a további, elsősorban a Belgrád elfoglalására irányuló hadműveletek szempontjából rendkívül fon­tos péterváradi erősséget.

Az 1688. év elején egyre kritikusabb helyzet­be került a – törökkel együttműködő magyar Thököly-féle párt, a kurucok. 1688. január 14 én a már évek óta ostromzár alatt álló Mun­kács várát feladta a császáriaknak Thököly

100

7. sz. vázlat. A szegedi vár ostroma (1686. október 5-23.) De Beaulaincourt vázlata nyomán :

1. Fürstenberg és Kaiserstain gyalogoszászlóaljak; 2. Szerémi gyalogoszászlóalj;

3. Castell dragonyosezred; 4. De Croix gyalogoszászlóalj; 5. Metternich gyalogos­zászlóalj; 6. Tetwin dragonyosezred; 7. Götz-lovasezred; 8. Saint Croix-lovasezred;

9. Trouchess-lovasezred; 10. Gondola lovasezred; 11. Veterani-lovasezred; 12. Ca- raffa-lovasezred; 13. Sax-Lauenburg-lovasezred; 14. Maguin-dragonyosezred; 15. Crábat-dragonyosezred; 16. Magyar huszárezred; 17. Magyar gyalogezred; 18. Barkóczy generális szállása;

1. élelmiszerraktárak; II. tüzérségi állások.

Imre fejedelem felesége, Zrínyi Ilona. Egy hó­nappal késó’bb, február közepén a Heissler ge­nerális vezérlete alatt álló császári csapatok Te- legnél (Bihar vármegye), majd Nagyvárad mellett szétverték a Thököly Imre pártján álló egyre kisebb létszámú hadakat. A két csata­vesztés után, Thököly Belgrádba menekült a törökökhöz.

A csata vesztés ellenére, a kuruc csapatok egy része – mint arra báró Beck tábornok budai császári parancsnok felhívta Kecskemét város figyelmét – a Duna-Tisza közti területek felé nyomult előre. A jelentés szerint Thököly ku- rucai dereglyén leúsztattak a Körösön, s Csongrád közelében partra szálltak. Innét in­dítottak portyákat Kecskemét és Szeged felé. A császári generális jelentése szerint a szegedi várból és más környező várakból számos ma­gyar katona – huszárok és gyalogos hajdúk egyaránt – szökött meg, s állt a kurucok közé.

A Duna-Tisza közén portyázó kuruc csapa­tok nagy veszélyt jelentettek a szegedi várban állomásozó császári csapatok számára. Ugyan­is a török hadsereg kezén levő Gyula, Lippa, Sólymos és Temesvár várakkal szemben Sze­ged vára volt az egyetlen komolyabb erősség. A kritikus helyzet miatt a szegedi vár őrségét állandóan növelték.

A várbeli katonaság és a városi polgárság között állandó volt a súrlódás. A városi tanács 1687. december végén Semsey Zsigmond sze­gedi másodkapitány elé terjesztette az 1685. december 24-én történt rablás ügyét. Ugyanis kézre került Nagy Péter gácsi katona ötven embere közül az egyik, aki azon a december 24-i éjszakán részt vett a Szeged elleni rajta­ütésben és Cseperke Máté szegedi polgár ki­rablásában, meghurcoltatásában. Semsey Zsig­

mond lefolytatta a vizsgálatot. Végül is nem a elfogott lator katonát büntette meg, hanem Cseperke Máté szegedi polgárt nyilvánította bűnösnek (!), és 40 tallér bírság megfizetésére kötelezte. így tehát nem volt csoda, hogy a sze gedi városi tanács 1688 februárjában azt je­lentette a bécsi Udvari Haditanácsnak, hogy a szegedi külső várban szolgáló – zömében volt végvári – katonák között igen sok a „zsi vány”.¹⁸⁴

1688. június 4-én a szegedi várba érkezett felső-magyarországi Nyitra és Vágsellye végvá rak katonasága: 500 magyar huszár és 200 gya­logos hajdú. (Egy havi zsoldjuk: 3243 forint továbbá 3243 forint értékű posztó.)¹⁸⁵

Miután a császári főerők 1688 júniusában Pétervárad körzetéből megkezdték támadásu kát Belgrád ellen, oldaluk biztosítása céljából a császári erdélyi hadtest 1688. június 18-án megtámadta, s kétnapi ostrom után elfoglalta a – Szegedet leginkább fenyegető – lippai török várat.

Ezután a császári hadsereg augusztus 9-éi körülzárta és szeptember 6-ra elfoglalta – a 1521 augusztusa óta török kézen levő – Bele rádot. A város elfoglalása után folytatta tárna dását, és mélyen benyomult Szerbiába, elért Nis körzetét is.

1688 novemberében Werlein császári kama rai biztos megszemlélte a szegedi várat, mely ről jelentést tett az Udvari Kamarának: „Sze ged szép hely dupla tornyaival (mit doppelten Rundellen) és szép fallal, meg sánccal körűivé ve” Ugyanakkor kifogásolta, hogy a várbeli templomnak hiányzik a tetőzete, s a várbeli ka számyák is rossz állapotban voltak.¹⁸⁸

Az 1689. évben a császári hadsereg tovább folytatta támadását Belgrádtól délre, Szerbiá

102

bán, sőt Bulgáriában is. A döntő harcok szín­helye egyre jobban eltávolodott Szegedtől. A közeli Gyula és Temesvár török őrsége azonban továbbra is nagy veszedelmet jelen­tett Szeged számára. Az 1689. és az 1690. esz­tendő ennek ellenére jelentősebb események nélkül telt el Szegeden. A vár parancsnoksága számára a legnagyobb problémát az őrség zsoldjának rendszertelen kiutalása okozta. Ezért 1690 júliusában Fingermann alezredes, a szegedi vár új parancsnoka önkényesen és jogtalanul díjakat szedetett be a Tiszán Sze­gedre érkező hajók és tutajok után. Aki ellen­kezett, azt katonáival lefogatta és a várba csukatta. Hiába panaszkodott a városi tanács az udvarnak. A várparancsnok azzal utasí­totta vissza az Udvari Haditanács figyelmez­tetéseit, hogy neki szüksége van a pénzekre ka­tonáinak ellátása miatt. Az Udvari Hadita­nács ne figyelmeztető leveleket küldjön, hanem pénzt, mellyel katonáit kifizetheti.¹⁹⁷

Az 1690. évben egyre fenyegetőbben bonta­kozott ki az 1686. szeptember 24-i francia hadüzeneten felbátorodott törökök támadása. Október 1-én Köprülü Musztafa pasa nagy­vezír hadai körülzárták Belgrádot, melyet a császári csapatok 8-án átadtak a török had­seregnek. A császári haderő csak a következő év nyarán volt képes ellentámadásra. A jú­lius 14-re Mohácson összpontosított 80 ezer főnyi császári hadsereg augusztus 19-én Sza- lánkeménnél megverte a törököket. A császári csapatok Kelet-Magyarországon is támadtak. Szeptember 1. után Lajos bádeni őrgróf ha­dainak zöme – 7500 gyalogos és 6700 lovas Szalánkeménről a péterváradi Duna-hídon át Szegedre, majd Szolnokra vonult. A császári csapatok szeptember 12-én Veterani tábor­

nok parancsnoksága alatt elfoglalták – az idő­közben újra török kézre került – Lippa várát, majd ostrom alá vették Váradot és Temes­várt is.

A megújuló nagy katonai felvonulások mi­att, 1692. január 10-én elrendelték, hogy ki kell bővíteni a szegedi külső várban, a Palánkban levő katonai sütödéket. Ugyanakkor felépítet­ték a Palánk északnyugati kapujánál – a mai Oroszlán és Victor Hugó utcák körzetében – a katonai élelmiszerraktárát, a „domus anno- nariát”. A csapatok zavartalan ellátása érde­kében a raktárban állandóan 20 ezer köböl (egy köböl = 126 liter) lisztnek kellett készen­létben lenni.¹⁹⁸

Az 1692. év tavasza szerencsétlenül kezdő­dött a szegedi várban. Májusban erősen áradt a Tisza, mely egyre nagyobb erővel mosta a vár keleti (tiszai) falait és erődítményeit. Május 27-én bekövetkezett a katasztrófa. A vár ke­leti fala és a falon levő Tiszai kapu tornya a Tiszába omlott. így a vár erről az oldalról – szemben a törökök kezén levő temesközi par­tokkal – teljesen nyitottá és védtelenné vált. A várparancsnok, Johannes Huyn ezredes azonnali segítséget kért az Udvari Hadita­nácstól. Tízezer forintot és nagy mennyiségű faanyagot igényelt, s egyúttal elküldte a vár alaprajzát az új erődítési tervekkel együtt. Is­merve az Udvari Haditanács lassú ügyintézé­sét, azonnal megkezdte egy ideiglenes cölöp­kerítés építését a leomlott keleti várfal helyén. Mivel pénze nem volt, az erődítésnél a szegedi és környékbeli lakosság munkaerejét vette igénybe. A várparancsnokság utasítására a vá­rosi tanács naponta kétszáz fogatot és több száz embert rendelt ki az erődítési munkákra. Huyn ezredes ekkor bontatta le kíméletlenül a

103

várban álló középkori templomot is, csak a tornyát hagyták meg, amely katonai célokat szolgált. A várparancsnok olyan durva kato­nai önkényt alkalmazott, hogy a városi tanács panasszal fordult az Udvari Haditanácshoz. Ez figyelmeztető levelet küldött Huyn ezre­desnek. Ugyanakkor – hogy kárpótolják a lakosság ingyenes munkáját – az Udvari Ka­mara az 1693-1694. évre elengedte a város tel­jes tizedét, a fogyasztási adókat és a más jelle­gű robotmunkákat.¹⁸⁹

Az 1691. augusztus 20-án kiadott császári rendelet – amely megerősítette az 1690. augusztus 21-i előző rendelkezést – menedék­jogot, sőt kiváltságokat adott a török elől Ma­gyarországra menekülő szerbeknek. Az eddig a törökökkel együttműködő szerbek ugyanis az 1689-1690. évi császári támadás sikerei nyomán fellázadtak a törökök ellen, és a csá­száriak oldalára álltak. Az 1690-ben megindí­tott török ellentámadás során a török hadse­reg valóságos irtóháborút indított az „áruló” szerbek ellen. A tízezres tömegekben menekü­lő szerbek elárasztották – a már amúgy is (a törökök jóvoltából) szerbektől lakott – Bácskát. Szegedre is nagy számban érkeztek szerb menekülők, akiknek férfiai katonának álltak a császári hadseregbe.

A szegedi külső várat, a Palánkot – de a város más részeit is – tömegesen lakó szerbek és a magyar őslakosság közt napirenden vol­tak az összetűzések. A legsúlyosabb össze­csapásra 1693 júniusában került sor. Egy szerb lakodalmon – egy lány miatt – verekedés tört ki a részeg szerb katonák és a magyar la­kosság között. Az elvadult küzdelemben a ka­tonák és a szegediek egymásra lövöldöztek,

melyek során mindkét részről többen meg­haltak és megsebesültek.²⁰⁰

1693 szeptemberében a császári hadak fél­behagyták Belgrád sikertelen ostromát, s Fu- tak körzetébe vonultak vissza. Mivel a hát­ráló császáriakat a török-tatár lovashadak azonnal üldözni kezdték, Polland tábornok a veszélyeztetett szegedi vár biztosítására két magyar lovasezredet (kb. 2000 lovast) vezé­nyelt Szegedre, ahol 1694 végére elkészült a szegedi várat keletről, a Tisza felől védő, fá­ból és földből épített ideiglenes védmű.

1. január 12-én Gyula várának török helyőrsége kapitulált, s ezzel a török hadsereg feladta a Marostól északra fekvő utolsó nagy bázisát. Szegeddel szemben most már csak Te­mesvár török vára állott.

Az 1695 májusában beálló áradáskor a sze­gedi vár ideiglenesen helyreállított keleti véd- művei újra a Tiszába omlottak.²⁰¹ A hadi helyzet pedig egyre kritikusabbá vált. Augusz­tusban a török hadak újra támadtak, s Te­mesvár támogatására vonultak fel. Augusztus 26-án Péterváradról a császári hadsereg is visszavonult Szegedig, s a vár alatti hajóhídon átkelt a Temesközbe. A Maros járhatatlan er­dőségeiben és mocsarai között a császári csa­patok úgy eltévedtek, hogy csak szeptember 13-án, Nagylaknál kaptak hírt arról, hogy szeptember 7-én a törökök újra visszafoglalták Lippa várát, majd szeptember 21-én Lúgosnál megsemmisítették Veterani császári tábornagy hadtestét is.

A növekvő veszedelem miatt a szegedi vár­ban – a már 1686 októbere óta – szolgáló „Fürstenberg” gyalogoszászlóalj két száza­dát és a „Stahrenberg” gyalogezred egy száza-

104

dát azonnal megerősítették a „Marsigli” gya­logezred négy századával. Ugyanakkor Sze­gedre küldték Lambion császári mérnökkari lisztet, hogy a helyszínen készítse el a szegedi vár megerődítési terveit és annak költségve­tését.

Lambion megérkezésekor jelentést küldött az Udvari Haditanácsnak, melyben nagyon pesszimista hangon nyilatkozott a szegedi vár­ról; véleménye szerint „nagyon nyomorúságos állapotban van. A Tisza lassanként elnyeli”. A jelentés szerint a vár szerencséjére a Tisza túloldalán, vagyis a török megszállta terüle­tek felől hatalmas mocsarak teszik lehetetlenné a támadást a vár ellen. A török csapatok csak télen, a fagy beállta után közelíthetik meg a Tiszát és a szegedi vár keleti védműveit.

Lambion felmérése szerint a várnak már csak három – az északnyugati, a délnyugati és a délkeleti – saroktornya állott. Az északkeleti saroktornyot a Tisza már teljesen elsodorta; a rajz szerint alapfalai már a Tisza medrében álltak. A három kaputorony közül továbbra is csak a déli – a külső várra (Palánkra) néző – kaput használták. Az északi és nyugati kaput még a törökök befalazták, s azt a császáriak sem bontották ki. A vázlat szerint a vár falai általában 7 méter magasak voltak; ezen hú­zódtak az 1,58 méter magas mellvédek. A fa­lak vastagsága 1,5 és 2 méter, belső oldalukon – 2 méter magas és 3 méter szélességű – föld­töltés volt. A falakon kívül, a faltól átlagosan 3 méter távolban egymás mellé cövekelt, ki­hegyezett faoszlopokból álló ún. „pallisád- sor” húzódott végig, mögötte a 10 méter széles és 2-3 méter mély, vízzel teli várárok, mely három oldalról – északról, nyugatról és dél­ről – vette körül a várat.

Lambion a vártól délre húzódó külső várat, a Palánkot is felmérte, amelyet nyugatról és délről összefüggő földsánc vett körül; nyu­gati oldalán három, déli oldalán két előre- ugró földbástyával. A külső vár nyugati és déli sáncán kívül kettős vizesárok húzódott: a belső 19 méter, a külső 9 méter széles volt. A külső vár keleti – a Tiszával párhuzamos – sánca nem egyenes vonalban épült, hanem sza­bálytalan fűrészéihez hasonló zegzugokban haladt a folyóparton. Valószínűleg ilyen for­mában nagyobb biztonságot jelentett a Tisza áradásai ellen.

Lambion a felmérés után nagyarányú erő­dítési terveket dolgozott ki a szegedi vár kor­szerűsítésére. A régi vár a korszerűsítés után ennek csak középpontja, „citadellája” lett vol­na. Körülötte hatalmas erődítményt tervezett, hatalmas kőfalakat és ezek elé ugró, ötszög alakú bástyákat, előttük mély árkokkal; a kor­szerű erődítéstan minden követelményével el­látva. Az erődrendszer nagyjából a mai kis­körút vonalában épült volna ki. Az új erődít­ményeken belül katonai épületek sorát, a föld­töltés helyén boltozott kazamatasort, óriási raktárakat, élelmezési tárházakat, istállókat és lőporraktárat tervezett Lambion.

A nagyszabású tervekből nem lett semmi a hatalmas költségek miatt. Még a régi várat sem korszerűsítették. A Tiszába omlott keleti várfalat is csak silány cölöpkerítéssel pótol­ták. Ezeket a munkálatokat is – az új várpa­rancsnok, báró Globitz őrnagy – a városi és környékbeli lakosság kényszermunkájával vé­geztette el. Szeged város 1695 nyarán naponta kétszáz fogatot adott a hozzávaló emberekkel. A városi tanács egyébként csak azt sérelmezte, hogy mindezekért pimaszságot és szemtelen­

105

séget kénytelen eltűrni a várbeli tisztek és ka­tonaság részéről.²⁰² A kormányzat újra a vá­ros adóinak és szolgáltatásainak elengedésével fizette ki a munkákat.

A tervezett katonai létesítmények sem épül­tek fel. A várőrség lóállományának takar­mánykészleteit a külső vár Szent Demeter- templomában raktározták el, amely körül ren­detlen összevisszaságban katonai sütödék és lisztespajták épültek. A várkatonaság fegy­verraktárát és a tüzérségi raktárát a vár déli falánál álló középkori „palota” épület vaskos boltívei alatt rendezték be. Ugyanitt volt a lő­porraktár egy része is; többi részét a vár dél­keleti negyedében levő – középkori – mély, dongaboltozatos építményben helyezték el. Az átalakítás során Schlick császári generális azt javasolta, hogy legalább egy lőporraktárat építsenek fel a vár falain kívül. Ugyanis a sze­gedi várban nemcsak lőporraktárak voltak az említett épületekben, hanem lőport is gyár­tottak és robbanógránátokat töltöttek. Az itt készült lőszert – 50-100 mázsás tételekben – innét szállították szekereken az aradi, a péter- váradi és más erősségekbe. Schlick felhívta a figyelmet egy lőszerrobbanás szörnyű követ­kezményeire. Az Udvari Haditanács válasza – jellemző módon – az volt, hogy ilyen kataszt­rófa csak silány parancsnok mellett következ­het be, s egy erélyes várparancsnok megelőzi a bajokat és a veszélyt.²⁰³

A felemás intézkedéseknek volt köszönhe­tő az is, hogy – 1695 őszén Temesvár ostro­mára vonulva – a Szegedre érkezett I. Fri­gyes Ágost szász választófejedelem Ötvenezer katonájával, s szász lovasság a várbeli had­biztos gondatlansága miatt, takarmány nélkül maradt. A súlyos helyzetet az oldotta meg,

hogy Szeged város lakossága adott 2035 köböl zabot a német csapatoknak.²⁰⁴ A Szegednél összpontosított szász és császári hadak csak

1. július elején vonultak át Szegednél a Ti­szán Temesvár ostromára. Valószínűleg ennek a hadműveletnek az idején épült ki a szegedi várral szemben, a Tisza keleti partján, az új­szegedi parton – nagyjából a mai uszoda és vakok intézete közti szélességben – az a „csil­lagerőd”, mely a Tiszán átvezető hajóhíd új­szegedi hídfőjét védte. A hídfőerőd négy he­gyesszögben előreugró földsáncból állt. A ke­leti irányba – a csanádi útra – nyíló kapuját ék alakú, földből épített ún. pajzsgát védte. A sáncrendszert széles vizesárok vette körül. A hídfőerőd őrségét és tüzérségét a szegedi vár katonasága adta. A hídfőre nyilván a hosszan elhúzódó temesközi hadjárat miatt volt szük­sége a császári hadseregnek.

Javában folyt már Temesvár ostroma, mi­kor Pancsovánál megjelentek a török felmentő hadak. A szász és császári csapatok félbesza­kították Temesvár ostromát, majd felvonul­tak a támadó török hadsereggel szemben. Augusztus 25-26-án a két szemben álló had­sereg -jelentéktelen csatározások után – ellen­kező irányokba visszavonult.

A csatározások során azonban – augusztus 25-én – súlyosan megsebesült Hans Heissler tábornok. Jobb térde alatt érte egy janicsár­puska golyója. A sebesült tábornokot Szeged­re hozták – több más sebesült császári tábor­nokkal, tiszttel és katonával együtt -, és ott, a katonai kórházban a katonai seborvosok am­putálták jobb lábát. Az idős korban levő tá­bornok szeptember 1-én belehalt a sérülésbe. Komlóssy szegedi ferences szerzetes levele szerint a tábornokot „az elmúlt hétfőn temet­

106

ték el” az alsó városi ferences templom kriptá­jában. Több más császári tábornokot is ide hoztak a csata után eltemetni; mint az előbbi levél írta a továbbiakban: „Poland generális is sebbe esvén azon harcon, megholt, ide várjuk a testét”

Mivel a császári és szász hadseregek a Ma­ros és a Tisza mögé vonultak vissza, a Temes­vár körül összpontosított török hadsereg ko­molyan fenyegette Szeged várát is. Egy eset­leges török támadás kivédésére, 1696 őszén a szegedi várba irányították a „Pfeffersehen” gyalogezredet. Igen nagy számban vontak össze a szegedi külső várban szerb (rác) és ma­gyar katonaságot. Létszámuk ezen az őszön elérte a háromezer főt; A veszélyes helyzet el­lenére az Udvari Kamara továbbra is – az Ausztriára jellemző állandó pénzhiány miatt – rendszertelenül fizette a katonák zsoldját. A fizetetlenség már olyan méreteket öltött, hogy a Szegeden összevont császári seregek főparancsnokának, Schlick generálisnak kel­lett az Udvari Haditanácsnál sürgetni a Sze­geden összpontosított magyar huszárok és gyalogos hajdúk több hónapon át elmaradt zsoldját.²⁰⁵

Az 1697. esztendő újra háborút hozott. Áp­rilisban egy ferences barátnak öltözött török kémnek sikerült a szegedi várba bejutnia. Ott pontos adatokat szerzett a várőrség létszámá­ról, fegyverzetéről és a vár összes hadifontos- ságú létesítményéről. Mire kiderült, hogy az „átkozott franciskánus” török kém – és ha­sonló módon Pécset is kikémlelte az már ke­reket oldott, s Temesvárra menekült.²⁰⁶ Le­het, hogy a törökök ügynökeinek keze volt ubban is, hogy 1697. május 8-án rettenetes tűzvész tört ki a szegedi külső várban. Napo­

kon át lángokban álltak a – törököktől örö­költ – zsúfolt, szennyes faházak. Szinte az egész Palánk leégett. Elpusztult a – külső vár északnyugati sarkában, a külső vár főkapujá­nak közelében (a mai Victor Hugó és Orosz­lán utcák által bezárt körzetben) álló – kato­nai élelmiszerraktár, a benne felhalmozott rengeteg élelemmel együtt. Ugyanakkor a tűz­vész martaléka lett a vártól délre levő téren – a hídépítéshez – felhalmozott tömérdek szálfa és deszka. A tűz a várra is átterjedt, több épü­lete – köztük a középkori vártemplom még álló részei – elégett. A lőporraktárak is ve­szélyben forogtak, de a katasztrófát a várbeli német katonák emberfeletti munkával meg­akadályozták.²⁰⁷

Alig másfél hónappal a rettenetes tűzvész után – amikor a szegedi vár és külső vár üsz­kös romhalmaz volt még-, 1697. június 17-én II. Musztafa török szultán újabb hadjáratot indított Magyarország visszafoglalására. Jú­lius 5-én I. Lipót császár a magyarországi had­sereg főparancsnokává Savoyai Jenőt (Prinz Eugen von Savoyen) nevezte ki, aki július 13- án vette át a Kolutnál (Bács vármegye) össz­pontosított császári hadsereg – 45 ezer ember és 60 db ágyú – vezetését.

Augusztus 19-én a – kortársak szerint 80 000 főnyi – török hadsereg Pancsovánál megkezd­te átkelését a Dunán, majd augusztus 28-án Titelnél a Tiszán is átkelve, benyomult a Duna-Tisza közére. A Tisza nyugati (jobb) partján északi irányba előnyomuló török had­sereg a Kolutnál táborzó császári főerők hátát fenyegette. Savoyai Jenő utasítására a császári hadsereg azonnal tábort bontott, s – a török hadseregtől nyugatra, azzal párhuzamosan – megkezdte a menetelést ugyancsak északi

107

irányba. Elsősorban azért, hogy Szegedtől délre egyesüljön a szintén Szeged felé vonuló felső-magyarországi császári hadtesttel (pa­rancsnoka: Charles Vaudemont altábornagy) és az erdélyi császári hadtesttel (parancsnoka: Jean-Louis Rabutin de Bussy tábornagy). Sa- voyai ekkor még nem volt tisztában azzal, hogy a szultánnak és főparancsnokának, El- mas-Mehmed pasa nagyvezímek mi a pontos hadműveleti szándéka. Buda ellen akamak-e vonulni, vagy hirtelen jobbfordulattal, át­kelve a Tiszán, Erdélybe akamak-e betömi.

1. szeptember 10-én Szeged vára újra végveszélyben volt. A török hadsereg előre­vetett osztagai másfél napi menettávolságra – 35 kilométerre – voltak Szegedtől, 23 kilomé­teres napi török menetidőt – az ún. „konak”-ot – számítva. A török hadsereg azonban Sze­gedtől délre, Zentánál váratlanul megállt. A tö­rök műszaki csapatok rendkívüli gyorsasággal pontonhidat vertek a Tiszán. Egyidejűleg a török hadsereg gyalogsága – az átkelés biz­tosítására (hiszen tudtak a velük párhuzamo­san menetelő császári hadseregről) – egy ha­talmas, Tiszától Tiszáig érő, félkörív alakú sáncot épített ki a folyó nyugati partján. A sán­cokat mintegy 35 ezer főnyi török gyalogság és száz ágyú szállta meg. Ezek fedezete alatt a török hadsereg vonatoszlopa, tüzérségének és lovasságának zöme – II. Musztafa szultánnal együtt – átkelt a hajóhídon a Tisza keleti part­jára.

Savoyai Jenő szeptember 11-én a délelőtti órákban értesült felderítőitől a török hadse­reg váratlan hadmozdulatáról. Csapatait há­rom hadoszlopba áhította a török átkelést biztosító sáncok ellen. A császári hadsereg (északi) bal szárnyán Stahremberg tábornagy

hadteste vonult fel, hogy csapást mérjen észa­ki irányból, a Tiszával párhuzamosan, a tö­rök sáncok északi vonalára. A török sánco­kat déli irányból – ugyancsak a Tiszával pár­huzamosan – Heister tábornagy hadteste tá­madta. A sáncok középső szakaszát – merő­legesen a Tiszára – a Commercy herceg pa­rancsnoksága alatt álló főerők támadták két harcvonalban: első lépcsőben a „Bömer”, a« „Rabutin” és „Reuss”, a második lépcsőbem pedig a „Vaudemont” és „Trouchess” had-j| testek törtek előre. j

A császári csapatok szeptember 11-én dél- | után 15 órakor indították meg a támadást. J| A főcsapást az északi irányból támadó „Stah- S remberg”-hadtest indította meg. Ezt látva afl török főparancsnok, a még a Tisza nyugati partján levő lovasságot – a sáncon át – az északi irányból közeledő császári hadtest ellen vezényelte. A törökök lovasrohama összeom-, lőtt a császári hadtest tüzében. A teljes zűr­zavarban visszaözönlő török lovasság sarká­ban a „Stahremberg”-hadtest betört a török sáncokba, sőt elérte és elfoglalta a Tiszán épí­tett pontonhíd nyugati hídfőjét. A sikert látva, Savoyai Jenő – a hadsereg centrumából -j csapatokat vetett be a „Stahremberg”-hadtest által vágott résen. Az egymás nyomában fel­vonuló császári lovas- és gyalogezredek így elvágták a hídon való visszavonulást, és a sáncokat védő török csapatok hátába kerülj tek. Ekkor megindultak a déli irányból tá- madó „Heister”-hadtest erői is, valamint a centrum hadtestei. A két tűz közé szorult tö­rök csapatok kétségbeesett elszántsággal vé­dekeztek. Az öldöklő közelharcban mintegy húszezer török katona – köztük Elmas-Meh- med pasa nagyvezír, az anatóliai és boszniai

108

pasa, a janicsár aga – esett el a sáncokon. Mintegy tízezer török harcos pedig – mivel a császáriak kezére került hajóhídon átkelni már nem tudtak – menekülés közben a Ti­szába veszett. A szultán a Tisza keleti partjá­ról tehetetlenül nézte hadseregének teljes pusztulását. Mivel segíteni nem tudott, ezer lo­vasának fedezete alatt Temesvárra menekült.

A zentai győzelemmel Szeged a közvetlen török veszélytől véglegesen megszabadult.

Bár még a háború közel másfél évig folyta­tódott; a császári hadvezetés abbahagyta a végvári magyar katonák zsoldjának fizetését. Ez történt a szegedi külső várban, a Palánk­ban is. A fizetetlenség olyan méreteket Öltött,

hogy 1698 tavaszán a szegedi magyar huszá­rok és hajdúk az Udvari Haditanácsnak írtak levelet. Kereken megkérdezték, hogy a „csá­szár kívánja-e szolgálatukat, avagy sem?”, mert ők készek otthagyni a katonai szolgála­tot. Miután még választ sem kaptak, csopor­tosan szöktek át a török kézen levő Temesvár­ra. Ott ugyanis egy Szappanos nevű kuruc kapitány gyűjtötte zászló alá a szökdöső, kó­bor magyar katonákat. Mások, akik szökni nem akartak, fegyverrel szerezték meg a be­tevő falatot. 1698 májusában a szegedi külső vár magyar huszárjai a karánsebesi török vá­rig portyáztak, s a török alattvalóktól 750 marhát hajtottak el Szegedre.²⁰⁸

Szeged vára és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711)

Az 1699. január 26-án – a török és a Habs- burg-birodalmak között – megkötött karló­cai béke véget vetett a háborúnak. Szeged azonban határvár maradt továbbra is, ugyan­is a várral szemközti Tisza-part, az újszegedi oldal a török birtokában (1716-ig) maradt Te­mesközhöz tartozott.

A békekötés után alig tíz nappal, 1699. feb­ruár 5-én a bécsi Udvari Haditanács határo­zatot hozott az ország belső területeire került volt végvárak lebontásáról, a volt végvári ka­tonaság elbocsátásáról. A határozat azonban nem vonatkozott a szegedi várra, amely – mint azt fentebb említettük – továbbra is ha­tárvár maradt. Sőt, a szegedi vár fontossága még fokozódott is. Ugyanis, a fenti határozat­tal egyidejűleg, az Udvari Haditanács a déli határvidéken – a továbbra is fenyegető török birodalom ellen – új védelmi rendszert épí­tett ki. Megszervezték a marosi és tiszai ha­tárőrvidéket. Az 1699-ben kidolgozott tervek szerint az új határőrségben a magyarságnak szinte semmi szerepe nem volt, azt kizárólag szerbekből – pontosan 2400 gyalogosból és 1850 huszárból – szervezték meg. Sólymostól Szegedig egy főkapitány és három kapitány; Szegedtől Zsablyáig egy főkapitány és három kapitány; Titeltől a Száváig három főkapi-

„Rajtunk tenger -a fegyver:

Mert a német köztünk hever,

És igen ver;

Mutogatja magát, mint egy

Kényes gavallér,

Nemzetünket kínzó pallér.

Nem szán, mint hóhér,

A kit ér;

Addig vér,

Míglen neki mindent nem ígér…

(Ének a kuruc háborúk korából. Részlet)

tány és nyolc kapitány parancsnoksága alat szervezték meg a határőrséget. A „határőrvi dék” négy erős váron épült fel: Arad, Szeged Péter várad és Bród, melyekben – a szerben kívül – német katonaság is állomásozott.²⁰ Szeged várában az osztrák „Heister” gyalog ezredbeli katonaság mellett általában 2(X szerb huszár és 150 gyalogos katona állomá sozott.

A szerb (rác) katonák a zsoldon kívül föl det is kaptak a kincstártól. Az Udvari Kamara utasítása szerint a telkeket „porciók” gya nánt kellett kiosztani. Azaz, minden tisz vagy katona akkora földet kapott, amely bi zonyos mennyiségű „porciót” jövedelmezett Ennek megfelelően egy közhuszár 1,5, égj lovas tizedes 2, egy lovas őrmester 3, egy lova; zászlótartó 4,5, egy lovas hadnagy 5,7, eg] lovaskapitány 9,2, egy lovassági főkapitány pedig 18,5 porciónak megfelelő földet kapott Egy gyalogos közember 1, egy gyalogos tize des 1,5, egy gyalogos strázsamester 2, égj

110

gyalogos zászlótartó 3, egy gyalogos hadnagy 4,5, egy gyalogos kapitány pedig 8 porciónak megfelelő földet kapott. Ugyanakkor a szerb katonák ingyen épületanyagot kaptak ház­építéshez.²¹⁰

1702-re kiosztották a szegedi külső vár szerb katonáinak a földeket. (A földeket hold­ban számolták, ami egy hold esetében 220X 50 lépés nagyságú területet jelentett.) Egy közgyalogos 18 holdat és 4 kaszás rétet; egy gyalogos tizedes 24 hold szántót; egy gyalogos őrmester 31 hold szántót; egy gyalogos vajda pedig 92 hold szántót kapott. Egy közlovas 24 hold, egy lovas tizedes 31 hold, egy lovas őrmester 46 hold, egy lovas hadnagy pedig 112 hold szántót kapott a kincstártól.²¹¹

A szegedi várról ebben az időben (1698-ban) készült felmérés. A várat – az újszegedi oldal­ról – bemutató tollrajzon kísérőszöveg is sze­repelt, az alábbi szöveggel: „Szegedhatalmas kőfallal, tornyokkal és vizesárokkal körülvett erősség, illetve révhely, nagy kaszárnyával. Ehhez csatlakozik a nagy és igen népes Pa­lánk, vagyis Rácváros, melyet kettős, de je­lenleg kevés vizű árok övez. Közvetlen közelé­ben a külváros és faluk terülnek el, ahol ma­gyarok és rácok laknak. Ez a hely további erő­dítésre nem alkalmas, mert mihelyt mélyebbre ás az ember, azonnal viz fakad fel. A folyón innen lakatlan puszták vannak, ahol egyetlen fa sem található. A másik oldalon a Tisza mel­lett nagy kiterjedésű mocsarak húzódnak.”

A szövegből egyértelműen kitűnik, hogy a külső vár, a Palánk már 1698-ban elsősorban a szerb (rác) határőrök lakóhelye volt, sőt rác határőrök lakták már részben az addig ki­zárólag magyar lakosságú Felsővárost és Al­sóvárost is.

Mivel a szegedi vár a határőrvidék egyik legfontosabb bázisa, erődítménye volt, Sze­ged csak 1719-ben kapta vissza régi szabad királyi városi rangját és kiváltságait. Addig teljesen a várban székelő főkapitány és vár­parancsnok rendelkezett a város magyar la­kosságával is. A vár parancsnoksága semmibe véve a város jogait és követeléseit, bitorolta az összes kiváltságokat. A város tulajdonát képe­ző kocsmákat, mészárszékeket a vár – kivétel nélkül osztrák – parancsnokai, illetve osztrák és szerb (rác) tisztjei hasznosították.

A török kiűzését követő évekből – illetve az azt követő Rákóczi-szabadságharc idejéből – nem maradtak fenn peres iratok a városi ta­nács és a vár parancsnoksága közti vitákról. Annál több maradt meg a háborús éveket le­záró – 1711. évi – szatmári békét követő évti­zedekből.

Alig négy évvel a török háborút lezáró kar­lócai békekötés után, 1703 júniusában kitört a Habsburgok elleni szabadságharc II. Rákóczi Ferenc vezetésével.

Az Északkelet-Magyarországon kitört sza­badságharc hatása azonban csak augusztus hónapra érte el Szeged vidékét. Ebben az idő­ben a harcok elsősorban Bihar vármegye te­rületén dúltak – mivel reguláris császári kato­naság alig volt ebben az országrészben – szinte kivétel nélkül a császáriak oldalán harcoló szerb (rác) határőr-katonasággal.

Az első komolyabb összecsapásban Boné András kuruc csapatai véres vereséget szen­vedtek el a váradolaszi szerb határőrcsapatok­tól. Néhány nappal később, 1703. augusztus 6-án – a vereség megtorlására – Rákóczi Fe­renc hadainak főerői megtámadták és elpusz­tították Váradolaszit; s szerb lakosságát le­

lll

mészárolták vagy elűzték. A váradolaszi győ­zelem után Rákóczi Ferenc békülni akart a szerb határőrökkel. Augusztus 9-én kiáltvány­nyal fordult a magyar királyság területén élő szerbekhez. Felszólította őket, hogy fegyve­res erőikkel csatlakozzanak hadaihoz – a csá­száriak ellen. A csatlakozó szerbeknek ugyan­azon szabadságjogokat ígérte, melyet azok már előzőleg megkaptak a császártól: teljes önkormányzatot és egyéni szabadságot.

Augusztus közepén Rákóczi megbízottai Szegeden is megjelentek, s Rákóczi kiáltvá­nyát terjesztették a szegedi vár szerb katonái között. Globitz báró őrnagy, a szegedi vár császári parancsnoka ezek közül két debre­ceni illetőségű embert elfogatott, akiket vasra- veretve a vár börtönébe záratott, s egyúttal le­velet írt az Udvari Haditanácsnak, hogy mit tegyen az elfogott emberekkel?²¹²

A közeledő kuruc hadak miatt, Globitz gyors ütemben megkezdte az 1695. évi árvíz óta erősen megrongálódott szegedi vár helyre­állítását. Az erődítési munkálatokat – La Piacé császári műszaki őrnagy vezetésével – Szeged város lakosságának, valamint a Csongrád és Csanád vármegyei lakosságnak kellett kény­szermunkában elvégezni. A kőműveseket, ácsokat és más szakmunkásokat napszámban fizették, a szakértelmet nem igénylő munká­kat – a földásást, a kő és faanyag fuvarozását, hordását – nem fizették; az emberek csak élel­mezést kaptak munkájukért.²¹³

A vár helyreállításával egyidejűleg, a várat őrző „Heister”-gyalogezred hét századát sür­gősen megerősítették. Augusztus végén Péter- várad várából kétszáz szerb huszár és száz gyalogos érkezett. Rövidesen újabb 120 szerb hajdú vonult be a szegedi külső várba Zsab-

lyáról Vulin kapitány vezetésével. Szeptember­ben pedig Szegedre érkezett báró Kyba őr­nagy is 3000 rác katonájával.²¹⁴ A katonákon kívül Budáról néhány ágyú, Eszékről pedig 100 mázsa lőpor és 150 mázsa ólom érkezett a várba.

Globitz őrnagy erélyes intézkedéseinek jó­voltából 1703 őszére Szeged vára lett a császá­ri hadsereg egyik legjobban felszerelt – és mint a későbbi események bizonyították: bevehe­tetlen – erőssége a Duna-Tisza közének déli felében.

Miközben a „Heister”-gyalogezred állandó harckészültségben állt a várban, a szerb hu­szárok portyázásaikkal biztosították Szege­det. Szeptember végén rác huszárok Csongrád mellett rajtaütöttek egy kisebb – feltehetően felderítő – kuruc lovasosztagon, s szétugrasz- tották azt. Az egyre közelebb merészkedő ku­ruc csapatok feltartóztatására a szegedi vár­ban állomásozó báró Johann Kyba császári ezredes, a bródi vár és a Száva melléki vég­vidék parancsnoka személyesen indult erős rác lovassággal támadásra. Október 3-án Kyba ezredes csapatai Kiskunhalasnál nagy erejű kuruc lovas- és gyalogoserőkbe ütköz­tek. Az ütközetben a kuruc csapatok szétver­ték a szerb lovasságot; az összecsapásban ma­ga Kyba ezredes is elesett.

A halasi vereség ellenére a szegedi szerb lo­vasság nem hagyott fel pusztító portyázásai­val. A helyzet odáig fajult, hogy október kö­zepén a kecskeméti városi tanács 500 forintot küldött Globitz őrnagynak, hogy fékezze meg kegyetlen rác portyázóit.²¹⁵ Globitz természe­tesen semmit nem tett a kérés érdekében.

Október derekán már Rákóczi is megsokall­ta a szegedi szerb huszárok pusztításait. Ezért

112

i

i

parancsot adott – az október 15-én a kurucok­hoz csatlakozott és ott tábornoki rangot ka­pott – Károlyi Sándornak, hogy csapataival vonuljon a szegedi vár ostromára. A táma­dást azonban Bercsényi Miklós főgenerális el­lenezte, ugyanis október 25-én a császári fő­erők megindították ellentámadásukat Észak- nyugat-Magyarországon. Bercsényi vélemé­nye az volt, hogy „…ne Szegedeljen (ti. Rá­kóczi), mert elvesz az ország, s ő is. Hagyjon békét Szegednek, hagyjon békét a rácnak; megfizet Pap Istók (Szeged környéki szegény­legény vezér) is a rácnak, a puszta eb az any­jukkal!’^

A kuruc támadás hírére Globitz őrnagy fel­készült a szegedi vár védelmére. A várba ren­delte vissza a környéken portyázó szerb lo­vasságát. Sőt, a város egész magyar férfilakos­ságát is a várba akarta kényszeríteni katonai szolgálatra. A szegedi városi tanács azonban felháborodott hangú levelet írt az Udvari Kancelláriának, amely megtiltotta a polgári lakosság katonai szolgálatra való kényszerí­tését.²¹⁷ Globitz őrnagy erre sürgős segítséget kért az Udvari Haditanácstól, arra hivatkoz­va, hogy a magyar katonaság tömegesen szö­kik a várból. A szökevényeket Görgey András kuruc kapitány gyűjtötte Rákóczi zászlai alá.²¹⁸ Egyúttal a várparancsnok a várbeli né­met katonák – április óta elmaradt – zsoldját is megsürgette, mert a katonák már rongyokká szakadt ruhában látták el szolgálatukat.

Az Udvari Haditanács azonban egyelőre nem tudott sem pénzt, sem katonákat küldeni. Viszont 1703. november 22-én I. Lipót csá­szár – hivatkozva a szerb hadak hősiességére és az uralkodóháznak tett katonai szolgála­taira – megerősítette a magyarországi szerb

határőröknek adott valamennyi korábbi ki­váltságot.

1703. december végén Savoyai Jenő her­ceg, az Udvari Haditanács elnöke 2000 fo­rintot utaltatott ki a budai katonai pénztárból a szegedi vár részére. Schweidler budai had­biztos azonban – a Duna-Tisza közén ural­kodó zűrzavaros állapotok miatt – nem merte a pénzt Budáról Szegedre küldeni. A hadbiz­tos pénz helyett – 1704. január 12-én – levelet írt Globitz várparancsnoknak, hogy a pénz kiutalására Kecskemét városát jelölte ki, azo­kon hajtsa be a 2000 forintot. Kecskemét azonban képtelen volt fizetni, így a szegedi vár katonasága továbbra is pénz és zsold nél­kül maradt.

1704 tavaszán tovább folytatódott a sze­gedi várban szolgáló magyar nemzetiségű ka­tonák szökdösése. Márciusban egy Szabó Já­nos nevű hadnagy egész osztagával együtt át­állt a kurucok oldalára. A bajt betetőzte, hogy májusban pestis tört ki a szegedi vár szerb és német katonasága között, s tucatnyi embert ragadott magával.²¹⁹ Ilyen körülmé­nyek között érte a szegedi várat egy portyázó kuruc sereg váratlan rajtaütése. Május első hetében Vass Ádám és Andrássy István kuruc brigadérosok nyolcezer lovassal olyan várat­lanul támadták meg a külső várat, hogy annak őrsége a kapukat sem tudta elzárni. A kuruc lovasság betört a külső várba, s az utcákon száguldozva kaszabolta le a menekülő szerb és német katonákat. A vár őrsége eltorlaszolta a vár kapuját, miközben a kuruc lovasság na­pokon át a külső várban tanyázott. A szegedi vár is veszélyes helyzetbe került. Globitz őr­nagy joggal tartott a várbeli „magyarok áru­lásától, a rácok fegyelmezetlenségétől és a

113

■németek esküszegésétől”. Minderre azonban nem került sor. A kuruc lovasság ostromsze­rek hiányában meg sem kísérelte a vár elleni támadást, és néhány nap múlva a Palánkot felgyújtva elvonult.

Alig tűnt el a kuruc lovassereg, a várbeli szerb és német katonaság – mivel Alszeged és Felszeged magyar lakossága nyíltan támo­gatta a kurucokat – megrohanta a magyarok lakta városrészeket. A szegedi hagyomány szerint Globitz őrnagy várparancsnok a vár kaputornyáról nézte, miként gyújtogatnak, rabolnak és gyilkolnak katonái a két magyar­lakta városrészben.²²⁰ Az alsóvárosi lakosság nagy része a ferences kolostorban torlaszolta el magát, ott próbált védekezni. Amikor a vár­beli katonák dühe lecsillapodott, a szegediek tömegesen menekültek Kecskemétre és Gyön­gyösre, ahol a fegyverbíró férfiak nagy része a kuruc zászlók alá állt.²²¹

A támadás után Globitz azonnal rendbe te­tette a súlyosan megrongálódott külső várat, egyben a támadás megtorlására újra portyára indította a rác lovasságát. Egyik alkalommal a rác huszárok Kecskemét környékén rajta­ütöttek és szétvertek egy kisebb kuruc csapa­tot. A harc során foglyul ejtették Csérnél Pál kuruc kapitányt és néhány katonáját, köztük egy Misuna Mihály nevű lengyel nemest. A zsákmánnyal és a foglyokkal a szerb huszá­rok a szegedi várba tértek vissza.²²²

A szegedi császári csapatok állandó pusz­tításai miatt 1704. május végén már Bercsényi főgenerális sem ellenezte egy, a szegedi vár ellen indítandó támadás tervét. Sőt, ő maga javasolta Rákóczi Ferencnek a szegedi vár ostromát: „…Ut-ut sit, ha ügyem, elfordult

Beszprétn felé a német: igen is jónak látnám, 1 s talán még Fehérvárnál is jobbnak, hogy ha j Pekri uram – ha maga Nagyságod nem is -J Szegednek fordulna”^ I

A szegedi vár elleni támadás azonban csak ’ részét képezte volna egy – a szerbek ellen indí-1 tandó – nagyarányú hadműveletnek. A had-¹ műveleti tervek szerint a kuruc hadak előbb a | Bácskában megsemmisítő csapást mértek vol- 4 na a szerbekre, majd azt követően fordultak | volna Szeged vára ellen.²²⁴ |

1704. június 29-én a solti táborból megin­dultak a kuruc előhadak Ónodi Csiszár István szolnoki kuruc kapitány parancsnoksága alatt. A kapitány Nagykőrösre érve nyomban pa- ] rancsot adott a városi tanácsnak: „Kegyelmes j Urunk parancsolattyából kelleték Kigyelme-1 teknek írnom, hogy holnap innen megindítom Szeged felé az Ágyúkat, az melyek alá Ke-\ gyelmetek készítsenek 30 pár ökröt, öt széké- j rét kasostul por és golyóbisok alá, azon kívül J penig két kerekű szekér is kettő legyen olyan, I az melly az Ágyú alá való légyen; olyan ké-1 szén legyen penig, hogy ottan semmit ne kése- j delmezzenek, mert siető a dolog.”*²³ J

Az elővéd nyomában a kuruc főerők is meg-1 indultak – Rákóczi Ferenc személyes vezeté-j sével. A déli irányba vonuló kuruc seregek] július 12-én – Bács vármegyében – Feketevíz-1 nél csatára kényszerítették a bácskai szerb ha-1 dakat, s súlyos vereséget mértek rájuk. A csa-J ta után a kurucok rohammal bevették a szer-1 bek egyik legfontosabb erősségét, Titel várát. ’ A súlyos harcok után a kuruc seregek azonnal i megindultak Szeged vára ellen. Rákóczi em­lékiratai szerint a felvonulás rettenetes volt. 1 Az égen forrón tűzött a nap, a katonák lába ]

114

ulatt, a szekerek és ágyúk kerekei alatt per­zselt a homok, s a vízhiány meggyötörte a me­netelő embereket és lovakat.

Július 19-én a kuruc sereg déli irányból Martonoshoz érve megközelítette Szegedet. Darvas Ferenc kuruc főhadbiztos innét levelet írt Nagykőrös város tanácsának: „Mi ide Martonoshoz érkezvén, Isten segítségéből hol­nap délig Szegedig megyünk.” Egyúttal uta­sította a városi tanácsot, hogy az ostromra ké­szülő sereg részére kenyeret, vajat és szalon­nát küldjenek eladás végett.²²⁶ Másnap való­ban Szeged alá érkezett a kuruc hadsereg. Rá­kóczi súlyos betegen ért ide, de ennek ellenére azonnali rohamot rendelt el a külső vár ellen. Mint emlékirataiban írta: „Végre megérkez­tem Szeged alá, s miután megszállottam, mindennapi epehideglelést kaptam. A nagy fá­radtságtól estem ebbe a betegségbe, mert ha­daimat tanítottam menetelni, csatarendbe áll­ni, táborozni, táborveréskor kijelöltem az őrö­ket, és éjfél előtt körüljártam őket. Már na­gyon beteg voltam, mikor parancsot adtam a várhoz szorosan hozzáépült város megtámadá­sára. Ez a város volt a Tisza mentén lakó rácok legbiztosabb menedéke. Rohammal bevettük, felprédáltuk, felégettük; ennél többet józan ésszel nem is remélhettem. Tüzérségem néhány napja késett, betegségem rosszabbodott. Min­den felszerelésem egy kicsi, vászonernyő nél­küli sátor volt, melyet átjártak a nap sugarai. Ágyam kiszáradt füvei töltött, földre vetett szalmazsák volt. Igaz, hogy a háború óta nem is aludtam más ágyon, és mindig ruhástul fe­küdtem le. De a betegség legyűrt, állandóan égő szomjúság gyötört, és csak a Tisza vizével olthattam, márpedig ez a fekete és sűrű víz bűzlött a sártól és a haltól, mellyel annyira

tele volt, hogy nem is lehetett merni belőle anélkül, hogy halat ne fogott volna az ember. Mind e kellemetlenségen kívül a fű között még egy nagy zöld pókfajta is tanyázott, melynek csípése olyan mérges volt, hogy meg­dagadt az ember teste tőle, és éles fájdalom kí­nozta. Egy tüzértisztem egyszer lenyelt egy ilyen pókot és belehalt.”

A kuruc csapatok valóban az első rohammal elfoglalták, kirabolták, majd felgyújtották a Palánkot. A zsákmányt régi katonaszokás sze­rint mindenki összeadta, hogy aztán azon kö­zösen osztozzanak. Mindenki becsülettel le­adta a prédát. Csak egy kecskeméti zászló­tartó és néhány ugyancsak kecskeméti lovas katona nem, akik a megszerzett zsákmánnyal megszöktek a seregtől. Rákóczi 1704. július 24-én szigorú parancsot küldött a kecskeméti városi tanácsnak, hogy a szökött katonákat és zsákmányt kerítsék elő, s adják át azokat a levél átadójának, Ölvesi János hadnagynak.²²⁷

Miközben a kuruc hadak körülzárták a sze­gedi várat és letáboroztak a vártól nyugatra el­terülő mezőkön, szünetelt a harc. Ugyanis a kurucok tüzérsége még nem érkezett meg, s nem volt elegendő lőpor sem. Nagy problé­mát jelentett, hogy az előző szerb portyázá­sok miatt elpusztult környékről nem lehetett megfelelő mennyiségű élelmet vásárolni az ostromseregnek. Ezért Rákóczi egyik nemes­emberét, valamint francia orvosát – aki a tol­mács szerepét töltötte be -, és a táborban tar­tózkodó Louis Michelt, a francia király isz­tambuli követségének titkárát a temesvári tö­rök pasához küldte követségbe. Feladatuk az volt, hogy kérjenek a pasától 300 mázsa pus­kaport és engedélyt, hogy a török uralom alatt álló Temesközből szállíthassanak a tá­

115

borba – természetesen pénzért – élelmet. Kér­ték még a pasát, hogy a hadai elől menekülő szerbeket ne engedje be a Temesközbe. A te­mesvári tárgyalásokról Louis Michel követ- ségi titkár – bizalmasan – azt jelentette felette­sének, Ferriol márki isztambuli francia kö­vetnek, hogy a pasa Rákóczi összes kérését visszautasította, illetve csak abban az esetben volt hajlandó azokat teljesíteni, ha Rákóczi a visszafoglalt szegedi várat azonnal vissza­adja a törököknek. A hír annyira bizalmas volt, hogy ezt Michel Rákóczinak jelenteni sem merte.²²⁸

Közben az említett francia orvos távolléte miatt (mint azt Rákóczi „Emlékirataiban” a továbbiakban leírta) a távoli bányavárosokból kellett egy német orvost a szegedi táborba rendelni. „Meg kellett várni egy német orvos érkeztét, akiért elküldtünk a hat-hét napi tá­volságra fekvő bányavárosokba. Amikor meg­érkezett, a környezetem intett attól, hogy be­vegyem orvosságait, mert mérgezéstől féltek. De minthogy a testemben amúgy is benne levő méreg elegendő volt megölésemre, volt annyi lélekjelenlétem, hogy a biztos bajjal szemben előnyben részesítsem a bizonytalant, annál is in­kább, mert ez a lutheránus orvos már megte­lepedett az országban, és jól ismertem a há­ború előtt is. Tekintve, hogy nagyon tapasztalt orvos volt, hamarabb gyógyított meg, mint ahogy reméltük.”

Mivel a tüzérség egyre késett, július végén Rákóczi parancsot adott Pest vármegyének, hogy azonnal küldjön a szegedi vár alá 1300 embert ásóval-kapával, az ostromsáncok ki­építésére. Tizenhatodik napja táboroztak már a kuruc hadak Szeged vára körül, mikor augusztus 6-án megérkezett a tüzérség ötven

kisebb-nagyobb ágyúja. Velük érkeztek me| Eszterházy Dániel és Szemere László ezredö sek csapatai is. Mivel „…a pusztaságon gya lóg nem mehet az had az nagy hévségben másként el is erőtlenednék és netán megbete> gednékl”, a tüzérség és a két ezred a Kecske mét, Cegléd és Nagykőrös városoktól erő­szakkal berendelt szekereken vonult Szege­dig.²²⁹

Az ágyúkat augusztus 6-án azonnal tüze­lőállásokba vonták, s megkezdték a szeged vár erődítményeinek ágyúzását. Az ágyú- tüzet a várban védő német és szerb csapatot keményen viszonozták.

Közel egy hétig ágyúzták a kuruc csapatok a várat, közben többször próbálkoztak ro­hammal is, de mindannyiszor kudarcot val­lottak. A rettenetes nyári hőség, a víz és élelem hiánya, a temesvári török pasa elutasító magatartása, továbbá a szegedi vár nem várt makacs és bátor védelme annyira elcsüggesz­tette Rákóczit, hogy egyre kevesebb kedve volt a vár további ostromára, amely vár „…erős tornyokkal, földdel megtámasztott falakkal, árkokkal és fedett utakkal volt el­látva. Különben a parancsnok sem látszott olyan embernek, aki négyszáz emberével – öt­ven középszerű ágyúm durrogására – megadja magát”. Ám a vár kemény védelme súlyos helyzetet leplezett. A több mint három hétig elhúzódó ostromzár, majd ostrom során el­fogytak a várban az élelmiszerkészletek. Augusztus elején kiderült, hogy a várban levő rác katonaság áruláson töri a fejét. A vár át­adásán tanakodó rác katonák élén Pero Ju-

rinácz kapitány állott. Mikor a dologra fény derült, Globitz őrnagy elfogatta a rác kapi­tányt, és hadbíróság elé állíttatta. A hadbíró­

116

ság a kapitányt halálra ítélte, majd a hóhér a vár piacán felnégyelte, s levágott fejét a vár délkeleti saroktomyára tűzték ki elrettentő’ például.²³⁰

Augusztus 12-én váratlanul elhallgattak a kuruc ágyúk. Az ostrom végét az okozta, hogy azon a napon a kuruc táborba érkezett Széchenyi Pál kalocsai érsek, hogy a császár nevében fegyverszüneti, sőt béketárgyalási ja­vaslatokat tegyen Rákóczinak. Egyébként ezen a napon nyüzsögtek a követek Rákóczi szállásán. Ekkor várt kihallgatásra a francia, a bajor, a török és a lengyel követ, valamint Thököly küldöttsége. A császár követét Rá­kóczi még aznap fogadta. Egyúttal azonnali parancsot adott az ostrom beszüntetésére. Emlékirataiban Őszintén bevallotta: „Nagyon kedvemre volt, hogy ezt az alkalmat ürügyül használhattam fel a vár bombázásának abba­hagyására.”

Másnap – 1704. augusztus 13-án, a vár ostromának 24. napján – a kuruc hadak meg­kezdték elvonulásukat a szegedi vár alól. A tá­vozó sereg után hosszú szekéroszlop vonult: Alsóváros és Felsőváros magyar lakossága – a kurucokkal való együttműködés miatti fé­lelmében – tömegesen menekült. Még az alsó­városi ferences barátok is féltek a várőrség esetleges megtorlásától, s ők is Kecskemétre menekültek a kuruc hadak nyomában.²³¹

Mivel a vár őrsége a háromhetes ostrom­ban minden élelmiszerkészleteiből kifogyott, augusztus 17-én Globitz őrnagy parancsokat adott ki a környező falvaknak, hogy az elma­radt adóik törlesztésére azonnal küldjenek a várba élelmet és takarmányt. Mivel ezt Rá­kóczi megtudta, augusztus 19-én ő is paran­csot adott az érintett falvaknak. Ebben fejvesz­

tés terhe alatt megtiltotta, hogy élelmezzék a szegedi vár őrségét, sőt azt is megtiltotta, hogy egyáltalán érintkezzenek a szegedi vár parancsnokával.²³² Ekkor viszont Globitz uta­sította katonáit, hogy kobozzanak el minden élelmiszert a városban maradt magyar lakos­ságtól, sőt szüreteljék le a lakosság szoléit is. Ugyanakkor – szeptember első napjaiban – Globitz jelentést küldött az Udvari Hadita­nácsnak az ostromról, a felhasznált lőszerről és veszteségekről. Egyúttal újra sürgette a kato­naság hónapok óta elmaradt zsoldját. Az Ud­vari Haditanács azonban csak dicsérő levelet küldött a vár hősies védelméért.²³³

Időközben a kuruc hadsereg Gyöngyösre vonult vissza, ahol szeptember 2-án Rákóczi aláírta az október 31-ig szóló fegyverszüneti egyezményt. Ennek ellenére Rákóczi megpa­rancsolta Szűcs János és Hellebront János lo­vassági kapitányoknak, hogy Kecskemét kö­rül állomásozó lovasságukkal tartsák szemmel Szeged várát. Azonban erre nem volt szükség. Globitz őrnagy megtiltotta rác huszárainak a további fosztogató portyázásokat. Sőt októ­ber 7-én levelet küldött a Kecskemétre mene­kült szegediek után, s felszólította őket, hogy ne féljenek, térjenek haza békességgel: Mert „most volna ideje, hogy a vermekben és me­zőkben maradt kevés jószágukhoz, szántás­hoz, szőlő betakarításhoz láthatnának, házai­kat befödhetnék és fölépíthetnék”.^

Mivel a magyar lakosság az ígéret ellenére sem tért haza, a várban éhező katonaság egyre jobban demoralizálódott. Folytatódtak a szö­kések; október végére a várőrség katonáinak csaknem a fele megszökött. Egyik éjszaka például egy egész magyar osztag szökött meg hadnagyával együtt. A várparancsnok, hogy

117

megmentse a várbeli katonaságot a teljes szét- zülléstől – mivel az Udvari Haditanácstól már maga sem remélt segítséget újból fel­szólította Halas és Kecskemét városokat, hogy azonnal szállítsák be a rájuk kirótt élelmiszert és takarmányt a szegedi várba. Rákóczi szi­gorú tilalma miatt a kecskeméti tanács még válaszolni sem mert a felszólításra, ezért a portyázó rác huszárok újra megjelentek Kecs­kemét körül. Az egyik portyázó csapat el­fogta, majd a szegedi várba hurcolta Szentki­rályi János tanácsbelit és Garai János deákot. A kecskeméti tanács nem mert nyíltan fellépni két elfogott polgártársa érdekében. Ezért ti­tokban Boros Mihály vásárhelyi bírót kérték meg, hogy beszéljen a szegedi vár parancsno­kával. Felajánlották, hogy a két polgárért cse­rébe két fogoly német muskétást adnak. Glo­bitz azonban hallani sem akart a cseréről, mondván: van neki elég németje, s a foglyok a császár emberei, azokat ő ki nem cseréli.²³⁵ Végül is a két kecskeméti ember hitlevelet adott Globitznak, hogy 15 nap alatt behoz­zák a várba a kecskemétiek adóhátralékát. Ha az nem sikerülne, visszatérnek fogságuk­ba. A szegedi bíró – aki mindkettőjüket jól ismerte – kezességet vállalt értük. Globitz sza­badon engedte a két kecskemétit. Miután a i 15 nap elteltével sem az adó, sem a két kecs­

keméti nem érkezett meg, Globitz őrnagy el­fogatta és felakasztatta a szegedi bírót.²³⁶

, A kuruc hadvezetést teljesen lekötötte

j Északnyugat-Magyarországon a császári fő-

j, erők elleni védekezés és Erdélyben a támadás, f így Dél-Magyarország térségében – elsősor­

ban a szegedi vár ellen – nem tervezett egyelőre semmiféle támadást.

1705. március közepén Des Alleurs márki –

XIV. Lajos francia királynak Rákóczihoz kül« dött megbízottja – 23 pontból álló kérdőívet töltetett ki tájékozódás céljából Rákóczi Fe­renccel. A kérdőív 21. számú pontja az aláb­biakat tartalmazta: „Őfensége (ti. Rákóczi) mit szándékozik tenni annak érdekében, hogy Nagyvárad, Szeged és Arad ne maradjon to- vább az ellenség kezén?” Rákóczi – írásban -J az alábbi választ adta: „Az elfogott levelek és a foglyok egyöntetűen tanúsítják, hogy Nagy­várad máris szükséget lát, s legfeljebb két hó­napra van kenyere, úgyhogy ez időpontra re­mélni lehet elfoglalását. Ami Aradot és Sze­gedet illeti: az utóbbi (ti. Szeged várának) el­foglalása nagy jelentőségű volna ugyan az át­kelés miatt. Egyébként azonban a parancsnok (ti. a szegedi vár parancsnoka, Globitz őr­nagy) szigorú semlegességet tart, s nem sokat árt nekem a város leégése óta; .. .hadereje csekély, úgyhogy elegendő puskapor birtoká­ban egy kisebb csapat is könnyen el tudná fog­lalni, amiképpen Aradot is, ha nem kellene te­kintettel lennünk arra a körülményre, hogy ezek a várak nagyon közelesnek a törökökhöz, s nem kellene attól tartanunk, hogy ha e vára­kat visszafoglaljuk a németektől, okot szolgál­tatunk arra, hogy a törökök maguknak köve­teljék azokat.” Des Alleurs márki a 22. számú kérdésében feltette: „A fenséges fejedelem re­méli-e fent mondott várak elfoglalását, és ha igen, mi módon?” Erre azonban Rákóczi nem adott választ.²³⁷ 1

Miután 1705 júliusára a kuruc hadak Er­délyt elfoglalták, a császári csapatokat (pa­rancsnokuk: Bussy de Rabutin tábornagy) Nagyszeben, Brassó és Fogaras városokba szorították, az Udvari Haditanács parancsot adott Herbeville tábornoknak, hogy Szegeden

118

r

ét nyomuljon be Erdélybe, s vigyen segítséget a szorongatott helyzetben levő Rabutin-sereg- nek. A császári csapatok 1705. szeptember 2-től két héten át Buda alatt táboroztak. Hogy Szegednél akadálytalanul kelhessenek át a Ti­szán, szeptember 8-án – Arnold alezredes pa­rancsnoksága alatt – egy műszaki katonákkal és hídanyaggal megrakott kis evezős hajóraj indult el a Dunán Budáról, hogy Titel érinté­sével Szegedig evezzenek fel a Tiszán. Még az Amold-hajóraj előtt egy hat hajóból álló egység érkezett a szegedi várhoz gabonával megrakva, a hetedik hajó pedig lőporral, ágyúgolyókkal és sáncszerszámokkal.

Szeptember 10-én Rákóczi Ferenc paran­csot adott a Gödöllőn táborozó Bottyán Já­nos generálisnak, hogy lovashadaival állan­dóan zaklassa a vonuló császáriakat, s éges­sen fel körülöttük mindent. A császári sereg útjában fekvő falvakat és városokat (Ceglé­det, Nagykőröst és Kecskemétet) pedig köl­töztesse ki, a városok minden élelem- és ta­karmánykészleteit semmisítse meg, nehogy táplálni tudják Herbeville hadseregét.

Rákóczi az alábbiakban írta le mindezt „Emlékirataiban”: „Bottyánnak ugyanezt kel­lett tenni (ti. zaklatni a császáriakat) Budától Szegedig, ahol az ellenségnek át kellett kelni a Tiszán. Odáig a császári hadseregnek homo­kos, szikkadt és terméketlen síkságon kellett áthaladnia, ahol csak a mélyedésekben lehe­tett szénát találni és kutat ásni, mert az ott található kis tavak olyan sósak és keserűek, mint a tenger vize, még a barmok sem isszák meg. A mélyedéseket dombok szegélyezik, jobban mondva egymástól távol eső, könnyű homokbuckák, melyeket a szél lerombol, szét­hord és másutt újra felépít. Legalább hét-nyolc

napi menet kell ahhoz, hogy a pusztán átha­ladjanak. A Buda és Szeged között fekvő há­rom nagy város: Cegléd, Kőrös és Kecskemét parancsot kapott, hogy álljon készenlétben az elköltözésre, ha az ellenség közeledik. Boty- tyán ismerte ezt a síkságot, mint portyázó ré­gebben bejárta. Ezek a síkságon szétszórt ho­mokbuckák nagyon alkalmasak a lesben állás­ra. A mélyedésekben volt célszerű tábort ütni, mert ott takarmányt is lehetett találni és kutat is lehetett ásni, mint ahogy már említettem, így hát semmi sem volt könnyebb, mint az el­lenséget megelőzni és tőrt vetni annyit, ameny- nyit csak lehet. Mindebből azonban nem lett semmi.”²³⁸ Ugyanis a három város közül csak Ceglédet sikerült Kárándi Mihály ezredes ku­ruc lovasságának kitelepíteni, illetve élelmi­szereit, takarmányát megsemmisíteni. Nagy­kőrös megtagadta az elvonulást, s inkább fize­tett a városba bevonuló császári hadaknak.

Kecskemét városa szeptember 27-én szem­beszegült a város elpusztítására érkező kuruc katonasággal, s az összetűzésben több kuruc katonát megöltek. A harcnak a császári sereg előrevetett egységének – Glöckelsperg altá­bornagy és ezer lovasának – benyomulása ve­tett véget. A Kecskemétről visszavonuló ku­ruc lovasság bosszúból Kecskemét nagy részét felgyújtotta.

Klöckelsperg elővédjeinek nyomában Kecs­kemétre érkezett Herbeville tábornok is a se­reg főerőivel. Az itt egyesülő sereg a „Viard”, a „Wachtendonck”, a „Croix”, a „De Vendt”, az „Altheim” és a „Faber” császári, valamint az „Osten”, az „Emden” és a „Maltzan” dán ezredekből állott, összesen 56 lovasszázaddal, 31 gyalogoszászlóaljjal (kb. 16 ezer katoná­val).

119

Herbeville generális Kecskeméten kapta a hírt, hogy Arnold alezredes hajóraja még csak Péterváradnál (a mai Növi Sad, Újvidék vá­rosával szemben) vesztegel.

A császári sereg október 3-án érkezett Csongrádra, honnét 6-án folytatta menetét, s 7-én érte el a szegedi vártól északra fekvő Algyőt. Bottyán János kuruc portyázói egész Algyőig követték a császári sereget. Mint azt Bottyán generális jelentésében írta: „az por­tásaim (portyázóim) szüntelen utána és kö­rűié forgolódnak, már négyszer csaptára meg éjszaka, dehogy szekerekkel igen békeríti ma­gát, sebtést rajta nem mehetek, hanem az strázsákat béverték és le is vagdalták”.

Az Algyő-Szegedre érkező Herbeville nem találta Szegeden az Amold-hajórajt. Ezért a generális 1705. október 8-án – a várban levő hadiszállásáról – parancsot adott csapatainak, hogy ácsoljanak tutajokat az átkeléshez. Azon­ban még aznap este a vár alá ért a hajóraj. A műszaki csapatok október 9-én hajnalban kezdtek – Szegedtől északra, Algyőnél – a Ti­szán át a hadihíd építéséhez, s az délre elké­szült. A híd két végét a két parton bakokra ácsolták; közepe a Tiszán lehorgonyzott ha­jókon nyugodott. Október 9-én 14-15 óra kö­zött elsőnek a sereg elővédje kelt át a Tiszán. Ezt követte a serég szekéroszlopa, amely ok­tóber 10-én reggelre fejezte be átkelését. A nap folyamán kelt át a sereg, majd végül is a pa­rancsnoki törzs. Az 56 lovasszázaddal és 31 gyalogoszászlóaljjal egyidejűleg kelt át a tü­zérség is. A híd azonban gyengének bizonyult, s 6 db nehézágyút nem tudtak átvontatni rajta. Ezeket a szegedi várba szállították. Egyébként az átkelő császári csapatokhoz csatlakoztak a szegedi vár körzetébe tartozó

rác lovascsapatok is, s azzal együtt elvonultak Erdély felé. Október 10-én délután 16 óra után – miután a sereg utóvédjei is átkeltek – a műszaki csapatok és a szegedi vár császári katonasága lebontotta a hadihidat.²³⁹

Az átkelést a kuruc csapatok nem tudták megzavarni. A császári sereg még aznap, ok­tóber 10-én elérte Hódmezővásárhelyt, 13-án Szentest, 14-én Endrődöt, 16-án Mezőtúrt, 20-án Hajdúszoboszlót, majd Debrecenen és Nagyváradon át megközelítették Erdély ha-‘ tárát. <

A Herbeville-sereg 1705. november 11-én, a Zsibónál vívott csatában szétverte a kuruc, hadakat, s betört Erdélybe.

Miután Herbeville és Rabutin seregei újra, elfoglalták Erdélyt, a császári hadvezetés 1705 decemberében újabb katonai erőket vezényelt az Erdélyben állomásozó csapatainak támo­gatására.

Decemberben a Schlick tábornok parancs­noksága alatt álló csapatok vonultak Budáról Szegeden át Erdélybe. <

A felvonuló császári csapatok – németek és szerbek egyaránt – barbár módon pusztítot­ták a Buda és Szeged közti városokat. Kü-₍ lönösen vad pusztítást végeztek a szegedi vár, szerb huszárjai, melyek a felvonulásokat biz­tosították, illetve a vonuló csapatok élelme­zését és takarmányozását látták el. ,

Az Erdély felé történő átvonulások során á csapatok teljesen felélték a szegedi vár őrségé­nek készleteit is. Ráadásul a fegyelmezetlen csapatok miatt, 1705 decemberében tűzvész ütött ki a szegedi Palánkban, amely átterjedt a belső várra is. Ekkor égtek porrá végleg a várban összezsúfolt rozzant, régi, zömében fá­ból épült török házak. Ezzel egyidejűleg le-₍

120

égett a várban a katonai raktár is, s megsemmi­sült 320 mázsa ágyú- és muskéta-kanóc.

1706. január-február hónapokban a harcok fő színhelye a Dunántúlon volt. A kuruc ha­dak Sopront ostromolták (már 1705. decem­ber 24-től) sikertelenül, s február 10-én ugyan­csak sikertelen támadást hajtottak végre Esz­tergom vára ellen.

A Duna-Tisza közén legfeljebb csak por­tyázó kuruc csapatok jelentek meg.

1706 februárjában – az erős havazás leple alatt – váratlan kuruc rajtaütés érte a szegedi várat. Az őrség azonban talpon volt, s heves ágyú- és puskatűzzel elűzték a vár falai alól a kurucokat.

Röviddel a – sikertelen – kuruc rajtaütés Után, 1706 márciusában a szegedi várba ér­kezett Brontano császári hadbiztos. A vár őr­ségének elmaradt zsoldját felerészben kifizet­te, s ugyanakkor jelentős mennyiségű élelmi­szert is hozott. Néhány hét múlva azonban – a szerb katonák fegyelmezetlensége miatt – újra tűzvész tört ki a Palánkban. A katona­ságnak csak a legnagyobb erőfeszítéssel sike­rült a katonai élelmiszerraktárak többségét megmenteni a lángoktól. Az elpusztult élel­miszerek pótlására 1706júliusában újabb szál­lítmányok érkeztek. Először tízezer, majd to­vábbi harminchatezer mázsa liszt érkezett. Egyidejűleg 100 mázsa lőszer és nagy mennyi­ségű lőpor is útban volt a szegedi vár felé.

Az élelmiszer-, takarmány és lőszerkészletek felhalmozására azért volt szükség, mert 1706 uugusztusában az Erdélyben egyesült császári Herbeville- és Rabutin-hadtestek – erős hely­őrségeket hátrahagyva – támadást intéztek Er­délyből Magyarország ellen. Egyes hadoszlo­paik Tokaj irányába, más csapataik Szegeden

át az Alföldre nyomultak. A nagyarányú had­mozdulatok során a császári csapatok 1707. január 21-én egyesültek Pestnél. Néhány heti pihenő után, átkelve a Dunán, a Dunántúlon – Székesfehérvár, Veszprém, Tapolca, Sümeg, Szentgotthárd vonalon – folytatták támadásu­kat, s érték el Ausztriát.

A császári csapatok felvonulása alatt -1706. augusztus és szeptember hónapokban – a por­tyázó kuruc csapatok több ízben feltünedeztek a szegedi vár körül. Különösen Bikk László és Ilosvay kuruc kapitányok huszárai (köz­tük sok kurucnak állt szegedi magyar) kerül­gették a várat, de a „németkében” – mint je­lentéseikben írták – nem sok kárt tehettek a szegedi vár erős falai miatt.²⁴⁰

A szegedi vár parancsnokának gondjait fo­kozta, hogy a temesvári török pasa is megtorló támadással fenyegetőzött 1706 őszén. Ugyanis Zentán a szegedi vár szerb (rác) katonái és a tö­rökök között verekedés tört ki, melynek során a szerb katonák néhány török tisztet megöltek. Globitz őrnagy szorult helyzetében a vár egyik tisztjét, La Roche őrnagyot küldte a temesvári pasához gazdag ajándékokkal, hogy magyará­zatot adjon a történtekről.²⁴¹

1707 kora tavaszán a szegedi vár éléről el­távozott Globitz őrnagy, s a vár parancsnok­ságát gróf Hugó Virmont ezredes vette át. Már ő volt a parancsnok, amikor sor került a zömé­ben a szegedi vár szerb katonaságának táma­dására Kecskemét városa ellen. 1707. április 3-án hajnalban mikor a városban megjelentek a rác hadak – írta Cserei Mihály Habsburg- párti hangnemben alkotott „Históriájában” – „… a tolvajló kurucok szaladásra vevék mago­kat, a rácok a várost felprédálák, sok száz em­bert, asszonyt, gyermeket fegyverre hányának,

121

r-

I

sok asszonyokat, lányokat erőszakkal megfer- teztetének, a várost felégeték, s számtalan pré­dával megrakodván, onnan békével eljövének. Kétmillió tallér érőnél több kár esék akkor Kecskeméten, mert olyan gazdag város nem va- la Felső-Magyarországban.”²*² A szörnyű dú- lás után a kecskeméti városi tanács a további­akban az első felszólításra fizetett. Buzgalmuk miatt, 1707 novemberében Virmont ezredes szegedi várparancsnok megdicsérte őket a sze­gedi vár fenntartására beküldött 60 birodalmi tallérért. A dicsérettel egyidej űleg Virmont fel­szólította a kecskemétieket, hogy további pénzküldeményekkel bizonyítsák a császár iránti hűségüket, és ugyanakkor minél több hírt közöljenek a kuruc hadak mozgásáról.²⁴³ 1707 május-júniusában – elsősorban az er- i délyi országgyűlés tanácsára – többször fel­

merült a törökök katonai segítségének igény­bevétele. Teleki Mihály gróf és Henter Mihály tárgyalásokat kezdtek Belgrádban, illetve Isz­tambulban. A belgrádi török pasa – hosszas al­kudozások után – felajánlotta, hogy albán csa­patokat indít Magyarország segítségére, első­sorban a délszláv – szerb és horvát – területek ellen. Mint Rákóczi Ferenc „Emlékirataiban” írta: „De a pasa azt követelte, előbb foglaljak el néhány várat a határon, mely a németek kezén van, hogy ezek a csapatok több biztonsággal csatlakozhassanak hozzánk” A törökök itt el­sősorban Arad és Szeged váraira gondoltak, f bár Rákóczi véleménye szerint „ez a két vár…

i semmi módon sem akadályozhatta meg e csapa­

tok átvonulását. Több ilyen természetű ajánlat, melyet a határ menti pasák tettek, aztgyanittat- ták velem, hogy ha elfoglalnám e várak valame­lyikét, a törökök visszakövetelhetnék tőlem és belénk köthetnének azzal az ürüggyel, hogy

ezeket a békekötésben a németeknek engedték át, s nem nekem”. ■

Végül is Rákóczi parancsot adott Károlyi Sándor tábornagynak, hogy vegye ostrom alá Arad várát, melynek ostroma 1707. július 5-én meg is kezdődött. Alig három hétig tartott ax ostrom, mikor Károlyi hírt kapott arról, hogy’ háromezer főnyi német sereg érkezett a szege* di várba, s a Tiszán átkelve, megindultak Áradj felmentésére. A hírre – július 25-én – Károlyi abbahagyta Arad ostromát, s elvonult a váí alól. I

Az 1708. év nyugalomban telt el az Alföldöni Mivel június 15-én Rákóczi főerőivel Szilézia felé indított támadást, a kurucok csak figyej lemelterelő portyázásokat hajtottak végre Sze*i ged körül. Ezt követően – a szegedi vár új pa< rancsnoka – Herberstein ezredes parancs*, noksága alatt a szegedi vár ötszáz főnyi szerb és német lovassága megtámadta Kecskemétit (Nagy)Kőrös és Cegléd városokat, ahol két< ezer – Rákóczi zsoldjában álló – lengyel, svéd és francia katona volt elszállásolva. A támadás sikerrel járt: a szegedi szerb és német lovasság mintegy négyszáz katonát levágott; öt ven katonát foglyul ejtett, több száz lovat és négy zászlót zsákmányolt.²⁴⁴ Néhány nappal a sike-tt rés támadás után pestis tört ki a szegedi vár ka< tonasága között. A vár katonaorvosának/* Kristóf Ausfeldnek intézkedésére augusztusra sikerült a járványt megfékezni; de így is tucaté nyi katona pusztult el a döghaláltól.²⁴⁵ |

Nem tudni az okát annak, hogy 1708 szep< temberében mi váltotta ki a szegedi vár kato^ naságának támadását (Nagy)Kőrös város ek len. A szegedi és bácskai rácok „egy szegedi né­met commendánsnak vezérsége alatt, gyalog és lovas seregekkel ismét megindultanak, hogy

122

Kőrös városával is úgy bánjanak, mint Kecske­méttel”.™ A szerb lovas- és gyalogoscsapatok rejtve közeledtek a lakatlan pusztákon át Kő­rös városa felé. Azonban a Fejértó-pusztánál – Kecskeméti Szűcs István és Kecskeméti Mes­ter Gergely nevű katonák – észrevették őket. Azonnal Nagykőrösre nyargaltak, s hírt adtak arról, hogy „vigyázással legyenek, mert a po­gány rácság valamely német commendo alatt, ki is veres ruhában volna, egyenesen Kőrös felé akarna jönni”. A város főbírája, Szabó János és a második bíró, Dobos Pál félreverette a ha­rangokat, majd az egybegyűlt népnek bejelen­tették a vészhírt. Megparancsolták, hogy min­denki meneküljön be jószágaival a templom kerítése mögé. A templom tornyába két, a ré­gi mészárszék végébe pedig egy ágyút (tarac­kot) állítottak fel. A városban volt éppen Kál­lai Miklós hadnagy egy kompánia (század) ku­ruc lovasával és Vágó András ceglédi vicehad­nagy a maga lovaskompániájával. A városi ta­nács Kállai Miklós hadnagyra bízta a város védelmét, aki a két kompánia lovast a város „kőpincéje” mellé állította fel harcra készen. Ugyanakkor nyolc huszárját a régi temető melletti szőlőhegyre, a ceglédi út mellé állítot­ta ki strázsára. Egyidejűleg azonnal segítségért mentek Jászberénybe, ahol Sőtér Tamás ezeres kapitány állomásozott háromszáz kuruc hu­szárral. Ezek éppen végszóra, szeptember 11- én hajnalra érkeztek Nagykőrösre.

Közben a rác csapatok is a város alá értek. Szeptember 11-én hajnalban megtámadták a ceglédi útnál vigyázó nyolc huszárt. Heten be­menekültek a városba. Egyiküket – Horváth Mihályt, akinek ellőtték „kantáros karjáf’ – azonban elfogták. Ki vallatták, hogy az éjszaka folyamán a körösiek miért lőttek kettőt az

ágyújukkal? Horváth elmondotta, hogy akkor szoktak lőni, ha katonaság érkezik a városba. A rácokat meglepte a hír, s vagy egy órát tana­kodtak – és közben pálinkáztak – a kecskeméti út menti vásártérnél. Végül is támadásra szán­ták el magukat, s „nagy ordítással és kiáltással jöttének a város felé”. A templom tornyában levő Veres Takács János pattantyús (tüzér) rájuk lövette a két tarackot. A rácok azonban mit sem törődve ezzel, „az öreg Borotvás István házánál” áttörtek a város tövises-sövény kerí­tésén, s betörtek a városba. A város lakosai kö­zül ott sokan „eleikbe állottak lóháton, de azo­kat elnyomták, megszalasztották”. A gyalogos rácok a Zombori-ház tájékán azonban megáll­tak. Ugyanakkor a lovas rácok nekiestek a Kállai Miklós hadnagy parancsnoksága alatt álló kuruc lovaskompániának, s azokat a Ceg­lédi kapun át kikergették a városból. Közben „a gyalog rácság mint egy megdühödött farka­sok, nagy ostrommal mentek a város kerítésé­nek, de semmire sem mehettek, mert a városnak olyan erős bástyái voltak földbül, hogy mindjárt nem lehetett meghágni”. A sáncok tetején – földdel töltött kasokban, kosarakban, hordók­ban – mellvéd húzódott, amely mögül lövöldö­zött a város népe „apró puskákkal”. A puska­tüzelést a templom tornyából a két tarack lö­vései is segítették. Erre a rácok – a sáncon kí­vül – a házak tetejére vonták fel ágyúikat, s on­nan lődözték a sáncon védekező körösieket. Boros János serényen hordta a lőport és „vá­gott vasat” a sáncokon puskázóknak. Két kö­rösi ember – Csicska István és Varga Ferenc – pedig „olyan bátorságot vettenek maguknak”, hogy felültek a földdel töltött kasokra, s on­nan lőtték a szerbeket. Közben a „német com- mandirozó tiszt, olyan fúriával (haraggal),

123

mint egy fene bestia, a város árka meghágásának és lerontásának szüntelen hajtotta” a rácokat.

A lakosság szüntelen puskázása és a magas töltés miatt a rácok sehogy sem tudták a sáncot megmászni. Közben váratlanul megérkezett Sőtér Tamás ezeres kapitány három zászlóalja lovas kurucával. Először a Ceglédi kapun át kikergetett körösi lovasokat mentették meg az üldöző rác huszároktól. Ezután a három ku­ruc huszárzászlóalj – Szél Mihály, Szira Ger­gely és Nagy Péter hadnagyok parancsnoksága alatt – megrohanta a lovas szerbeket, és a Bu­dai kapuig hajszolta őket vissza. Itt azonban a rác huszárok szembefordultak a kuruc lova­sokkal, s „egymást kergették, ölték és vágták”, A magyar és rác lovasság egymást öldökölve a város körüli mezőkön hajszolta egymást.

Közben a város sáncain tombolt a harc: „Veres Takács János pattantyús a rácok pattan­tyúsait az ágyúk mellől ellövöldözte” A német parancsnok is – aki a rácokat újabb és újabb rohamra hajszolta – sebet kapott. Mikor a szerb katonák között híre ment, hogy a szegedi német parancsnok megsebesült, felgyújtották a belső város déli részét, majd elvonultak a vá­rosból. „Az elfogott tizenöt magyar katonákat is megokkalelvitték Szegedre, kiket annakután- na két hetek elmúlván, nevezett óbester Sőtér Tamás a katonái által elfogott rác katonákon váltott vissza” A harcban tizenkét lovas ka­tona esett el, akiket a templom kerítése mögött temetett el a lakosság. Az elvonuló szegedi rác katonaság, miután Nagykőröst nem tudták kirabolni, a város körüli pusztákról szinte minden marhát, lovat, juhot elhajtott.

Közben 1708 novemberétől 1709 márciusá­ig újabb fegyver szünet állt be a császáriak és a felkelők között. Az 1709. év tavasza esemény­

telenül telt el. Júliusban újra kitört a pestis a szegedi várban. Kristóf Ausfeld utasítására, a külső vár délkeleti sarkától délre, a Tisza mel­lett (a mai gyermekklinika helyén) – a Tisza esetleges áradásai ellen sáncokkal körülvett katonai kórházat építettek. Ausfeld mellé egy katonai seborvost és egy felcsert is rendeltek, Ausfeld a várbeli kaszárnyákat naponta két­szer is felülvizsgálta. Hogy a katonák egészsé­gesebb környezetben éljenek, kitelepítették őket a nyirkos-dohos kaszámyaépületekből, és a vár északkeleti részében sátrak alatt lak* tak. Hogy a tisztaság biztosítva legyen, a fék* vőhelyeket naponta változtatták. Az ősz beáll* tával a dögvész enyhülni kezdett, de csak de* cember végére szűnt meg teljesen. Az év során Szegeden 182 katona és polgári személy hall meg pestisben. I

1710 februárjában újra olyan hírek terjedtek el, hogy Rákóczi a szegedi vár ostromára indul. A hírre a vár körül táborozó rác hadak sietve az újszegedi partra keltek át, s ott szálltak tá­borba.²⁴⁷ A kuruc támadás elmaradt, azonban néhány napon belül, február 22-én éjszaka óriási szélviharban – újra tűz ütött ki a szegedi várban. A belső várban levő katonai raktárban elégett a várban állomásozó császári „Löffel- holcz”-gyalogezred részére akkor érkezett hat* ezer új egyenruha. Újra kigyulladt a külső vár* bán álló katonai élelmiszerraktár 1000 mázsí hússal és 500 mázsa gabonával.²⁴⁸ j

A szegedi vár rác csapatainak a támadási volt az utolsó jelentős akció a kurucok ellen A háború lassan befejezéséhez közeledett,közi ben 1710. július végén újra felütötte a fejét í pestis a szegedi várban. Augusztus 2-án Her berstein ezredes, várparancsnok szigorú in* tézkedéseket hozott a járvány megakadályo’

124

F

zására; megtiltotta az emberek jövését-me- nését, szigorú zárlatot rendelt el mindenütt, ahol a ragály előfordult: „Meghagyom és szi­gorúan parancsolom, hogy senki onnan felyül való, jövő embereket a maga házába szállásul bé ne bocsássa, megemlített városbeliekkel tőzsérkedést ne folytasson és correspondentiá- kat (levelezést) ne tartson; másként ha legki­sebbet ebben a nyavalyában észrevehet, nemcsak a Helység, hogy innen velünk való communicá- tiótul excludáltatik (kapcsolattól elzáratik), de még a bírák is halálosképen azon szófogadatlan, embertelen és istentelenekkel együtt, niások példájára gyalázatosán fognak exequáltatni (hivataluktól elcsapatni) és a világbul kitöröl­tetni (azaz kivégeztetni)”.²⁴⁰

1710 végére végleg megszűnt a kuruc veszély Szeged környékén. Erre az időre már csak né­hány szegénylegény és kóborló kuruc csatan­golt a város körül.

Herberstein ezredes, szegedi várparancsnok – felsőbb utasításra – parancsot tett közzé, hogy aki esküt tesz a császár hűségére, az ke­gyelmet kap. Akit azonban fegyveresen fognak el, az életével lakói: „Kiket én adott Autheritá- som szerint Császár Urunk Eő Felsége nevében Grátiába bevészem, a többi hívei közé protek­cióm alá; ellenben valaki fegyverben tapasz- taltatik, portásaim (portyázóim) által béhozat- ván, minden kegyelem, törvény, grátia nélkül, kegyetlenképen kegyes éledtül megfosztom.”™

A nyolcévi háborútól és a pestistől megtört emberek sorra járultak a szegedi vár parancs­noka elé, s adták át fegyvereiket. Egy jelentés szerint: „Tizenkét halasi lakosok lerakván a szegedi várban a magok fegyvereket, melyeket Rákóczi Ferenc fejedelem részére használtak, a koronás király hűségére magokat hittel köte­lezték a szegedi várkommendáns Herberstein generális előtt”²⁵¹

Szeged vára és az utolsó török háborúk (1711-1790)

Az elmenekült szegedi magyar lakosság – Herberstein ezredes szegedi várparancsnok jóindulatú támogatásával – már a szabadság­harc vége felé, 1708 októberétől fokozatosan visszaszállingózott ősi lakhelyére, elsősorban Alsóvárosra és Felső városra. A külső várat, a Palánkot ugyanis teljesen a katonaság – első­sorban a szerb határőrök – lakták.

A Rákóczi-szabadságharcot befejező -1711. április 30-i – szatmári békekötés után rövide­sen újra felmerült az Udvari Haditanácsnál a szegedi vár nagyszabású átépítésének terve. Ezt indokolta egy esetleges újabb magyar sza­badságharc kitörése, s az, hogy a szegedi vár továbbra is a török birodalom határán állt. A várral szembeni Tisza-part – a Temesköz – még mindig a török birodalomhoz tartozott. Az 1699 januárjában megkötött karlócai béke mindkét fél számára megtiltotta új erődök épí­tését a határvonalon, csak a már meglevő, régi várakat lehetett korszerűsíteni, bővíteni. Erre az aradi, szegedi és titeli vár jöhetett számítás­ba.

Savoyai Jenő, az Udvari Haditanács elnöke elsősorban a szegedi vár korszerűsítését java­solta. Szeged ugyanis nemcsak mint vár, de mint két nagy fontosságú hadi út – a Buda és Pétervárad közti, valamint a Maros mentén

„Az ily ragadozó béres-pásztoroktul
Ments meg szent Jehova, ilyen farkasoktul;
Szelíd pásztorokkal áldj meg jóvoltodbul, j
Lelki csendességgel áldj meg irgalmadbul! j

ügyét magyaroknak. Magyarok Istene, 1
Az ki Scythiából voltál ki-vezére, 1

Szánd meg!… Légyen elég ennyi büntetési

Add meg szabadságát, régi segítője!”
(Ének a XVHI. századból. Szencsey-k

Erdélybe vezető útvonal – csomópontja if fontos volt. Ezért 1711 végén az Udvari Hadi* tanács utasította De la Croix Paitis császári mérnökkari ezredest, hogy kezdjen hozzá a terí vek kidolgozásához. Az új terv alapvetően ha^J sonlított az 1695. évi Lambion-féle elképzelés sekhez. A régi vár megmaradt volna citadellád nak; természetesen alapos átépítés és korszerű*’ sítés után. Elsősorban a még 1692-ben leomlot keleti (tiszai) falat akarták újjáépíttetni erős rézsűs téglafalazattal. A vár északi, nyugati éf déli falának belső oldalához – az elhordot földtöltés helyett – bombabiztos, boltozatot kazamatasor épült volna. Elrendelték a vál belterületén még álló régi épületek lebontását# s helyükbe nagyméretű kaszárnyákat és rakj tárakat akartak építtetni. I

A régi vár köré (nagyjából a mai Lenin körűi vonalában) hatalmas – hat előreugró, ötszögíj bástyával ellátott – téglafalat akartak építtetni! A falak elé széles sáncrendszert terveztek – ári kokkal, ravelinekkel, tünetiekkel, glacis-sokf kai – a kor minden eró’dítéstani eszközének fék

használásával. A hatalmas arányú építkezés költségvetése 250 ezer forint körül volt. Ez pe­dig nem tette ki az évi sójövedelmek felét, ami évente 700 ezer forint volt.

Az építkezések még tervek voltak, mikor be­következett az 1712. tavaszi borzalmas árvíz, amely csaknem teljesen elpusztította Szeged al­só- és felsővárosát. Az árvíz után olyan elkép­zelések is felmerültek, hogy az egész régi szege­di várat lerombolják, s a Maros-torkolatnál építenek fel egy teljesen új erődítményt. A pusztító árvizet újabb pestisjárvány követte 1712 nyarán. A bajt tetézte, hogy az árvíz alap­jáig elhordta a külső vártól délre épített kato­nai kórházat is, amelyet Herberstein ezredes a várossal építetett fel. Kijelentette, hogy ellen­kező esetben a városi iskolát veszi igénybe be­teg katonái számára.

A felmérési és térképészeti munkák De la Croix császári hadmérnök vezetésével már az 1713. évben megtörténtek. Azonban a követ­kező évben, mikor a munkálatok megindul­tak volna, a mérnök elhunyt. Az építkezések vezetését Gosseau császári mérnökkari ezredes vette át. Az eredeti terveken az Udvari Hadi­tanács utasítására pénzhiány miatt változtatni. kellett. Gosseau az eredetileg tervezett hatal­mas téglaerődítmény helyett – annál jóval ol­csóbb – földerődítményt valósított meg.

A még így is hatalmas erődítési munkálatok­ra mozgósították Bács-Bodrog, Csanád és Csongrád vármegyék teljes lakosságát, s Sze­ged polgárságát is. Arad vármegye utasítást kapott a fa kitermelésére: egész erdőket vágtak ki és úsztattak le a Maroson. Borsod vármegyé­ben fejtették a mészkövet, s a vármegyének kel­lett a követ és meszet Szegedre fuvaroztatni. A vármegyék teljesítették az utasításokat. Sze­

ged városa azonban tiltakozott, hogy – bár ezt a király a török háborúk óta nem erősítette meg! – Szeged szabad királyi város, s annak népe nem vezényelhető kényszermunkára. A város sérelmét növelte az is, hogy – míg a vi­déki munkások napi hat garast (18 krajcárt) kaptak -, a szegedieknek napi három garast (9 krajcárt) fizettek. Azonban hiába volt a vá­rosi tanács minden tiltakozása. Az Udvari Kancellária 1714. június 20-án leiratot adott ki. Ennek határozata az volt, hogy mivel az erődí­tések a város nagyobb biztonságát is szolgál­ják, Szeged polgársága köteles részt venni az erődítési munkákban.²⁵²

1714 júliusában megkezdődött az óriási munka, melyben a polgári munkaerő mellett részt vettek a „Würtenberg”, a „Bonnevall” és a „Pálfíy” császári-királyi gyalogezredek kato­nái is.

A régi várat körülölelő hatalmas földerődít­mény vonala eleve adva volt. A sáncárkokat a – középkori Szegedet, a Középső-Várost nagy­jából a jelenlegi Lenin körút vonalában körül­ölelő – Holt-Tisza eliszaposodott, feltöltődött medréből mélyítették ki átlagosan 19 méter szélességben. Az újra kiásott folyómeder két végével a Tiszához csatlakozott. A régi meder­ből kihányt, illetve máshonnét ide szállított földből – a vizesárok belső oldalán – 6 méter koronaszélességű, magas földsáncot építettek, hat – ötszögű és előreugró – földbástyával meg­erősítve. A földbástyák közül kettő északi, há­rom nyugati, egy pedig déli irányba nézett. Az északkeleti földbástya a mai Magyar Ta­nácsköztársaság útja, és a Szent Mihály utca között épült fel. Az északi földbástya a mai Szent István tér délkeleti felében, az északnyu­gati földbástya a mai Lechner tér déli körzeté­

127

ben, a nyugati földbástya a mai Mérey és Atti­la utcák közti térségben, a délnyugati földbás­tya a mai Gutenberg, Gogol és Jósika utcák ta­lálkozásánál, a déli földbástya pedig a mai Bo­lyai és Dáni utcák térségében épült fel.

A déli földbástyától keleti irányba húzódó földsánc – a mai Kelemen László utca vonalán – a Hági Étterem helyén érte el a régi külső vár, a Palánk nyugati sáncát. Mivel az új erődítés feleslegessé tette a Palánk nyugati sáncának északi felét – a mai postapalotától a Hági Étte­remig – elbontották, vizesárkát feltöltötték (a jelenlegi Kelemen László utca vonalában). A Palánk nyugati sáncának déli fele – a mai Zrínyi utca, a régi Sáncpart utca vonalán – a ré­gi formájában megmaradt, s a régi Péterváradi kaputól – a mai Rákóczi-szobor helyén – keleti irányba hajolva, a Tiszáig húzódott kettős vi­zesárkával együtt.

Az új sáncokon – amely hivatalosan „Euge- niusz árok” elnevezést kapta az Udvari Hadi­tanács akkori elnökéről, Eugen von Savoyen- ről, s melyet a szegedi lakosság „csillagsánc” vagy „mélysánc” névvel illetett – három kapu nyílott.

A Palánk régi nyugati sánca és az új déli földbástya között, a mai Kölcsey és Kárász ut­cák kereszteződésében nyílott az új Pétervára­di vagy Szabadkai kapu. Az árkot felvonóhíd ívelte át, s a kapu előtti térségen terült el (a mai Dugonics tér helyén) a Búzapiac. A nyugati irányba nyíló Budai vagy Kecskeméti kapu – a nyugati és északnyugati földbástyák között – a mai Kossuth Lajos sugárút és a Vadász utca kereszteződésében helyezkedett el. A felvonó­hidas kapu árkával szemben – a mai Rókus vá­ros helyén – ekkor még beépítetlen területek: kertek, szőlők terültek el. Az északi és észak­

keleti földbástya között – a mai Lenin körút és Juhász Gyula utca torkolatában – volt a Csongrádi vagy Erdélyi kapu.

Az északkeleti földbástya és a Tisza közti te­rületen – a Tisza Szálló és a Móra-park északi felében, a sáncokon kívül – álltak a régi sórak­tárak. Ezekre nézett a régi vár északi – Szolno’ ki kapuja -, melyet egy ugyancsak ötszögí föld védőművel erősítettek meg (nagyjából s régi Hungária Hotel helyén). A vár északi ka- púja mellett használatban volt továbbra is a vár régi déli kapuja, amely a külső várba, a Pa­lánkba nyílott. Megnyitották és földsáncokkal erődítették meg a vár régi nyugati kapuját is.

A csillagsánc déli folytatását képező régi Pa­lánknak továbbra is használatban maradt a dé­li vagy Péterváradi kapuja. Volt még egy kis­kapu a régi Palánk délkeleti sáncán is, a mai szemklinikánál, ahonnét a – mai gyermekklini­ka helyén álló és a sáncokon kívüli – katonai kórházba lehetett kijárni.

A hatalmas földmunkák során két – egyen­ként 4-4 mázsás – harangot találtak, melyeket a török hódoltság idején ástak el. Mindkét ha­rangból később ágyúkat öntöttek.²⁵³

Az erődítési munkálatokat 1715 tavaszán a Tisza hatalmas áradása miatt ideiglenesen le kellett állítani. A Tisza Felsővárosnál törte át a régi gátakat, s elborította az új sáncokon kívüli területeket. Miután a kapunyílásokat eltor­laszolták, az új erődítmény most árvízvédelmi feladatot látott el. Az építkezéseken dolgozó emberek tömege – de a Felsőváros és Alsóváros magyar lakossága is – a sáncok mögött keresett menedéket és zsúfolódott össze. Az árvíz az új sáncokon szerencsére nem tört át.

Az „Eugeniusz árok”

védműveivel határolt

területnek csak a déli felében engedélyeztek

128

l

építkezéseket. Az északi fele – szemben a régi vár nyugati és északi falaival – építési tilalom alatt állott, a várban levő tüzérség kilövésének biztosítására. Ezen a területen még fákat sem volt szabad ültetni. Egyetlen jelentős épületet emeltek a későbbiekben ezen a területen, a mai gőzfürdő helyén álló katonai élelmezési rak­tárt, és mellette a katonai sütödét. Ezektől dél­re épült fel a hadbíróság épülete; attól nyugat­ra – a Budai kapu mögött – pedig a két épület­ből álló külső kaszárnya.

A nagy sáncmű építésével egyidejűleg átala­kítások történtek a régi várban is. A sarok- és kaputornyokat – a várfal magasságáig – lebon­tották. A tornyokat beboltozták, a boltozatra 2 méter vastag földet hordtak, hogy azok meg­tolják az ott felállított ágyúkat. így az észak­nyugati és délnyugati tornyokból két – 9 méter magas és 13 méter átmérőjű – rondella lett, me­lyeknél a régi falat 60 cm-es külső falazással megvastagították. A vár nyugati kaputornyát teljesen lebontották, s helyébe új kaput építet­tek. Egyedül a déli kaputornyot és a Tiszában álló délkeleti saroktornyot nem bolygatták meg. Az utóbbiban helyezték el a vár vízemelő készülékét, s ezért a tornyot a későbbiekben ál­talában „vízitoronynak” nevezték. A várfalak belső oldalára tervezett kazamaták közül csak a déli fal kazamatái készültek el. Ezekbe építet­ték be a régi, középkori épületek kőanyagát, sőt a török temető turbános sírköveit is.

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a déli fal kilövésének biztosítására, a déli fal előtti épületeket – egészen a mai Somogyi ut­cáig le kellett volna bontani. A lebontandó la­kóházak kisajátításához azonban 10 ezer fo­rint kellett volna. Pénz azonban nem volt, s így csak néhány épületet bontottak le a Pa­

lánkban, a vár déli falával szemben. Köztük volt a régi szerb pravoszláv templom, a régi városháza, három mészárszék, hat bolt és né­hány lakóház. A lebontott épületek anyagát is a vár erődítési munkálatainál használták fel. A pénz azonban annyira kevés volt, hogy a – még 1692 májusában a Tiszába dőlt – keleti fa­lat most sem építették fel. A három évig elhú­zódó hatalmas építkezés és erődítési munkák emellett jelentős haszonnal is jártak a város ré­szére. Nemcsak a régi lakosság tért vissza vég­legesen a városba, de igen sok ember telepedett le Szegeden az ország más részeiből is. Az „Eu- geniusz árok” vizesárkain kívül azonban még ekkor sem voltak települések: csak hatalmas agyaggödrök, mocsarak, vízállások, melyeket a nép „rókusi csöpörkének”, „kácsafészké- nek”, „ördöglukának” nevezett. A Budai kapu előtt hamarosan vendégfogadó épült, majd ide települt a pestiskórház és a pestises betegek vé­dőszentjének, Szent Rókusnak szentelt temp­lom.

Az erődítésekkel körülvett városrészt – me­lyet a köznyelv változatlanul Palánknak neve­zett – továbbra is a déli irányban húzódó Szent Háromság utca kötötte össze a hajdani Alsze- geddel, alsóvárossal.

Alig értek véget az erődítési munkák, mikor 1716-ban újra kitört a háború a törökökkel. Júliusban Szeged a gyülekező császári hadse­reg egyik tábora volt. Szegedre vonult Alexan­der würtembergi herceg három gyalogezrede -tizenkét zászlóalj és tizenkét ágyú -, amely innen vonult a péterváradi csatába, ahol döntő szerepe volt a kivívott győzelemben. Az 1716. augusztus 5-i péterváradi győzelem után a csá­szári hadsereg – Savoyai Jenő fővezérlete alatt – augusztus 26-án Szegedtől 35 kilométerre

129

délre, Zentánál átkelt a Tiszán, s ostrom alá fogta Temesvárt. Musztafa temesvári pasa másfél hónapi ostrom után, 1716. október 13- án szabad elvonulás feltétele mellett átadta a császári hadseregnek Temesvárt. A hadműve­lettel felszabadult a Temesköz is.

Szegedet a háborúból csak a császári csapa­tok szakadatlan átvonulásai érintették. Her- berstein ezredes várparancsnok kíméletlen szi­gorral hajtotta be a városra kirótt előfogato- kat, fuvarokat. Az ellenkező főbírót elfogatta, és a vár börtönébe záratta. A háborús helyzet­re való tekintettel a város lakosságára és az át­utazó idegenekre is kiterjesztette a haditörvé­nyeket.

A város és Herberstein várparancsnok kö­zött egyébként már több éves marakodás folyt. A civakodás egyik fő oka az volt, hogy a vár­ban szolgálatot teljesítő 300 huszárból és 200 gyalogosból álló rác határőrség a birtokában levő 200 lakóház, tömérdek szántó és szőlőbir­tok után nem fizetett a városnak semmit, és nem vett részt a város közterheinek viselésé­ben. A másik vitaforrás az volt, hogy a királyi városnak kizárólagos joga volt kocsmát és mé­szárszéket tartani, ám Herberstein egy sorhá­zat nyittatott a saját, egyet pedig Ráth János katonai élelmezési tiszt hasznára. Mindezek mellett jogtalan munkákkal is zaklatta a vá­rost. Például a várbeli katonaság téli tüzelőjé­nek beszerzésére a városnak hetenként 12—14— 18 munkást kellett kiállítani. Ezeknek az em­bereknek a környező nádasokból tizenötezer kéve nádat kellett levágni és a várba szállíta­ni.²⁵⁴

A városi tanács panaszait az Udvari Hadi­tanács méltányolta, s utasította Herbersteint a város kiváltságainak tiszteletben tartására.

Kötelezte az ezredest arra is, hogy kocsmát él 1 mészárszéket csak a várban állíttathat fel. Her- •’

berstein azzal védekezett, hogy ő csak azért ál­líttatott fel a külső várban is mészárszéket, mert a várbeli tisztek máskülönben napokon át nem tudtak húst vásárolni. Az Udvari Hadi- ,J tanács az előfogatok ügyében is a város javára ’ 1 döntött. Tudatták a várossal, hogy előfogatot (forspontot) csak a hadbiztosság utalványára köteles a város kiállítani, de azt sem ingyenJ ‘ Minden négy lovas vagy hat ökrös fogat után -fl11 ha az egy „menetet”, azaz két mérföldet (kb.ll 14 kilométert) tett meg – 45 dénár járandóságai , követelhető.²⁵⁵ U

Herberstein ezredes úgy akart bosszút állnffl a városi tanácson, hogy ügynökeivel bujtogat-l| ta a városi szegénységet; álljanak be a határőr-® ségbe, és akkor semmi adót, közszolgáltatást® nem kell teljesíteniük. Az 1713. évi városi adó-l| szedés idején a városi szegénynép között zavar-® gás is tört ki. A városi tanács fegyveres hajdúit® küldte a lázongó tömeg ellen. ®

Mikor már legnagyobb volt a felfordulás ég® az emberek dorongokkal rohantak a városhá-® za kapujára, megjelent a tömeg között Herber-® stein várparancsnok. Lecsillapította s meg-® nyugtatta őket, hogy míg ő itt van a várban, a® szegénységnek semmiféle bántódása nem lehet.® Felszólította őket, hogy panaszaikat foglalják® írásba, s írják meg, hogy a városi tanács általi] kirótt egyenetlen terheket nem tűrik, s inkább Bl elhagyják a várost. A panaszlevelet – melyet all várparancsnokság segítségével rövidesen meg-II írtak – azonnal felterjesztették az Udvari Ka-ll marának. A levélben a városi nép azt javasol-II ta, hogy panaszaik ügyében Herberstein vár- II parancsnok és Cimeth kamarai felügyelő tart- V sanak vizsgálatot a városi tanács ellen. Herber- fl

130

stein intrikái nem sikerültek, mert 1715 szep­temberében a király leiratban utasította a vár­parancsnokot, hogy a város ügyeibe ne avat­kozzon be. Ugyanakkor az Udvar elrendelte, hogy a szegedi várhoz tartozó határőröket ösz- sze kell írni, hogy kinek van háza, földje vagy üzlete?

A város és a várparancsnok közti viszály 1717 júliusában érte el tetőfokát. Július 17-én Herberstein a városhoz tartozó Mérges és Ül- lés pusztákat fegyveres katonáival megszállta. A katonák az ott levő polgári személyeket el­kergették, sőt a dulakodásban egy halasi em­bert agyon is lőttek. Az elfoglalt pusztákat a várparancsnok a rác katonáival lekaszáltatta, s a szénát – míg a várba nem szállították – vár­beli „muskatérosokkal” őriztette.

A város és a várparancsnok különös módon békéit meg egymással. A királyi udvar ugyanis 1719-ben a Német Lovagrendnek adományoz­ta az oly sokat vitatott kun-pusztákat. Bécs ugyanis soha nem ismerte el a kun-pusztákra a város tulajdonjogát. Mikor a Német Lovag­rend emberei fegyveres erővel megszállták a kun-pusztákhoz tartozó dorozsmai szántóföl­deket, a városi tanács vezetői Herberstein ez­redeshez fordultak katonai segítségért. Her­berstein kegyesen – hogy megnyerje az ellene évtizedek óta acsarkodó városi tanácsot – azonnal katonákat küldött ki Dorozsmára, akik megfutamították a lovagrend embereit. Hálából a városi tanács is igyekezett nagylelkű lenni. Az 1719. évben a városi tanács és a vár­parancsnokság írásban kiegyezett egymással. A városi tanács megengedte, hogy a katonaság kocsmákat tarthasson a várban. A kocsmákat fenntartó tisztek azonban elismervényt tar­toztak adni arról, hogy a kocsmatartás jogát a

városi tanács engedélye alapján gyakorolják. A békességről szóló okmányt a várparancsnok, Vászó kapitány, Rózsa István, Jancsika és Ló- tos János hadnagyok, Deák Mihály adjutáns és Szávó Mihály írták alá.²⁵®

A várparancsnoknak összetűzései voltak Nádasdy Csanádi püspökkel is. A püspök ugyanis a várbeli határőr huszároktól és gya­logosoktól is be akarta szedetni az egyházi ti­zedeket. Ugyanakkor magának követelte a – várparancsnokság kezelésébe tartozó – tiszai átkelési javadalmakat. Ráadásul a városba hívott jezsuitákat a várba akarta telepíteni az ott levő templomba, és néhány katonai épületet követelt számukra. Herberstein azonban a püspök minden követelését mereven vissza­utasította. A várparancsnok ragaszkodott ah­hoz, hogy a várbeli templom a várkatonaság plébániatemploma maradjon. Ugyanis a vár­beli plébánia előjoga volt az úmapi ünnepélyek katonai parádéval való lebonyolítása: „a gra- natéros kompánia pediglen mindenütt előre aparte menvén, minden szent áldás után tüzet adott”

Az 1719. évi nagy kibékülés után rövidesen újra kezdődött a marakodás a városi tanács és a várparancsnokság között. 1722-ben Herber­stein – a szerződést megszegve – a vár erődítési területén túl egy új sörházat rendeztetett be. Tetézte a bajokat az is, hogy a várbeli tisztek nem laktak a vár kaszárnyáiban, hanem a ne­kik tetsző városi házakban erőszakkal foglal­tak maguknak szállást. A városi tanács felhá­borodottan tiltakozott az országgyűlésen, azonban minden eredmény nélkül. A város pa­naszát azzal támasztotta alá, hogy ők évente komoly összegű „hadiadót” fizetnek a várka­tonaság hadikomisszáriusának a várbeli kato-

131

5698 forint, 41 és fél dénár;
3093 forint, 72 dénár;

1316 forint, 79 dénár.

nák élelmezésére. Csak 1721-ben a város
10 109 forint 20 dénár hadiadót fizetett be,
amely városrészenként az alábbiak szerint osz-

lott meg:
Alsóváros:

Felsőváros:
Palánk:

Ugyanakkor a hadiadó mellett a város minden húsvétkor, karácsonykor és vásárok idején „vásárfiába” egy borjút vagy egy malacot kül­dött ajándékba a várparancsnoknak, hogy a csapatok között „jó kommandót tartson”?** Érdekes megemlíteni a várbeli katonaság és a városi lakosság közti viszonyt is. A városi ta­nács jegyzőkönyve tömérdek veszekedést, ve­rekedést és sok botrányos „paráznaságot” jegyzett fel a „muskatéros” katonákkal kap­csolatban. A tanács kegyetlenül lecsapott azokra az asszonyokra, akiket paráznaságon kaptak a várbeli katonákkal. Egy férjehagyott nőt 1728-ban csak azért, mert „a muskatéro- sokkal conversálódván” (kacérkodva) rajta­kaptak, száz korbácsütésre ítélt. Danis Mária tapolcsányi és Zavatka Anna jablonkai asszo­nyok 1737. július 15-én, a „muskatérosokkal” folytatott erkölcstelen életük miatt a város pia­cán 30-30 botütést szenvedtek el. Tiki Médl felsővárosi korcsmárosnét 1732 áprilisában egy ágyban találták a várbeli katonai chirur- gussal (sebészorvossal), ezért a városi tanács az asszonyt hóhérral söprűztette ki a városból. Zsák Istvánnét – született Dékány Erzsébetet – 1743 novemberében, mivel kacérkodva be­szélt a katonákkal, ötven korbácsütésre ítélte a városi tanács. De nemcsak efféle „gyengé- debb” kapcsolatok voltak gyakoriak a városi nép és a katonák között. Sok volt a tettleges- ség is. Különösen az 1731-től a várba vonult

„Harrach” gyalogezredbeli katonákkal volt ■ sok baj. A számtalan verekedés közül az 1733 I januárjában lezajlott tömegverekedés volt a 1 leghírhedtebb. 1775-ben egy Cseh András ne- fl vű szegedi polgár megvert egy „Baranyi” ez-B redbeli katonát. Olyannyira, hogy fizetnie ’ kellett az orvosnak 3 forintot, a katonának r fájdalomdíjul újabb 3 forintot, a katona eltört , kardjáért további 3 forintot és a katona tönk-1 rement kalapjáért még egy forintot.²⁵⁹ A

Az 1716-1718. évi török háborút lezáró po-W zsareváci béke (1718. július 21.) után a törökök ? kiürítették a Temesközt, s ezzel a szegedi vári megszűnt határvár lenni. A

A békekötés utáni esztendőben, 1719-ben” III. Károly visszaadta Szeged régi szabad kirá- J lyi városi jogait és kiváltságait. Ezzel megszűnt a városra oly sok terhet kirovó katonai kor­mányzás. ! |

A város – az Alsóvárosban álló régi városhá­za helyett – 1728-ban új városházát terveztetett (egy katonai mérnökkel) és építtetett fel (Jo- seph Pirneher vezetésével) szinte tüntetőén a régi vár nyugati falával szemben, a várfalakat, kerítő üres térség (a glacis) nyugati szélén, i

A régi kiváltságok megerősítésekor – 1720– bán – Szeged város összlakossága 4949 lélek, volt; ebből öt pap és tanító, valamint 13 iparos és kereskedő. A lakosság többi része paraszt^ ¹ fuvaros, napszámos volt. A szabad királyi vá­rosi jog visszaállítása ellenére a városi tanács és a várparancsnokság súrlódásai még sokszor megismétlődtek. Egy alkalommal – 1723-ban – a városi tanács önérzetesen írta meg a várpa-‘ rancsnoknak valamilyen sérelmére hivatkoz­va: „mert ámbár szürkankóban járunk, azzal, nem vagyunk parasztok, hanem privilegiátus polgárok!” A legtöbb súrlódást az okozta,

132

hogy – bár a városban való letelepedést csak a városi tanács engedélyezhette – a várparancs­nokság (feltehetően felsőbb sugallatra) rend­szeresen támogatta a bevándorló, elsősor­ban német, telepeseket. A fokozódó betelepe­désekkel rohamosan növekedett a város lélek- száma (1787-re a lakosság létszáma elérte a 21 519 főt). Míg a két ősi városrész – a Felső­város és az Alsóváros – továbbra is zömében magyar lakosságú maradt, 1739-ben a régi Belső-Palánkot „Rácvárosnak” („Raitzen- stadt”), az új Kiilső-Palánkot pedig „Német­városnak” („Deutschestadt”) nevezték.

Miután a szegedi vár határvár jellege meg­szűnt, a várban határőrszolgálatot ellátó szerb katonáktól megvonták eddigi kiváltságaikat, s számukra is kötelezővé tették a köztehervi­selést. Ezután a szerb (rác) határőrök, grani- csárok nagy számban hagyták ott a számukra már teljesen érdektelen katonai szolgálatot. A szökések tömeges méreteket öltöttek: 1721- ben például egy egész granicsárszázad szökött meg a várból fegyverestől, zászlóstól. Úgy el­tűntek, hogy 1721. június 26-án a császár-ki­rály országos körözésüket rendelte el. A szöké­sek következtében az eredetileg 500 főnyi szerb határőrség létszáma 1721-re 236 főre apadt le. A szerbek zöme a Szegedtől délre fekvő Röszke faluban telepedett le, melyet a kormányzat ka­tonai településnek nyilvánított.

A szerb (rác) határőrökön kívül 1721-ben a várban szolgáló reguláris sorkatonaság – tisz­tek és legénység – létszáma 547 volt.

A várban állomásozott a „Neuperg” gyalog­ezred két százada és az „Althan” gyalogezred másfél százada. A következő évben – 1722-ben leváltották őket, s helyettük a „Stahrenberg”- gyalogezred muskatérosai érkeztek. Gróf Her­

berstein ezredes várparancsnok 1725-ben meg­halt, s utóda báró Emst Szávics ezredes lett. Őt gróf Billiers ezredes, majd 1729-ben báró Bartholomeus Weiss ezredes követte a vár­parancsnoki tisztben. 1731-ben a „Harrach” gyalogezredet vezényelték a várba.²⁶⁰

17 évi nyugalom után, 1735. április végén újra készenlétbe állították a szegedi vár őrségét. Április 27-én Békés vármegyében – magukat „kurucoknak” nevező – parasztzendülés tört ki. A felkelés mellé álltak a marosi szerb határ­őrök is Pero Szegedinac kapitány vezetésével (a kapitány vagy családja, neve után ítélve, sze­gedi származású lehetett). Miután azt a hírt hozták, hogy a felkelők a szegedi várat is meg akarják támadni, báró Merbock Henrik ezre­des várparancsnok készenlétbe helyezte a vár őrségét. Néhány napig a vár valóságos ostrom­állapotban volt, de amikor a portyára kikül­dött lovasság azzal a hírrel tért vissza, hogy vaklárma az egész – a felkelők Arad körül tá­boroznak -, a készültséget lefújták. Május 2- án az aradi katonai parancsnok elfogatta Pero Szegedinácot, majd május 9-én a parasztfelke­lőket Erdőhegynél (Arad vármegye) szerb ha­tárőrök verték le.²⁶¹

Alig két év múlva – 1737. július 11-én – a Habsburgok, szövetségben Oroszországgal, hadat üzentek a Török Birodalomnak. Bár a hadműveletek – a császári hadsereg gyors elő­nyomulása miatt – mélyen Szerbia területén (Nis körzetében) folytak, az Udvari Hadi­tanács elrendelte a szegedi vár 1716-ban félbe­hagyott erődítési munkálatainak folytatását. Különösen sürgetőssé vált a helyzet 1738 máju­sában, mikor Mehmed pasa nagyvezír serege kiverte Szerbiából a császári hadakat, s egészen a bánsági határőrvidékig tört előre. A törökök

133

I

. –

1739. július 23-án Belgrádtól délkeletre (Groc- kánál) megverték a császári hadsereget, majd -július 29-től szeptember 18-ig tartó ostrom után – visszafoglalták Belgrádot.

A pénzügyi nehézségek miatt csak a régi vár­ban folytak erődítési munkák; az „Eugéniusz árok” erődítményein nem változtattak semmit. A belső – régi – várban 1739-ben felépültek az északi és nyugati várfalak belső oldalán a bol­tozott kazamaták. Ezek építéséhez szükséges rengeteg téglát Piosaschi őrnagy várparancs­nok a várostól szerezte be olyan módon, hogy a városi téglaégető kemencékből minden égetés után 2000 db téglát önkényesen – minden eset­ben a városi tanács tiltakozása ellenére – lefog­lalt. A vár déli falán – a kaputorony és a „ví­zitorony” közötti felszakasz mögött nem épült kazamatasor, s most sem épült fel az 1692-ben a Tiszába omlott keleti várfal. Ezt az oldalt to­vábbra is földhányással erősített cölöpkerítés védte. Ezzel szemben a régi várat minden oldal­ról földsáncokkal vették körül. Az ék alakú földsáncok és töltések mögött a régi vár tégla­falai védve voltak az ellenséges tüzérség tüze elől. Külön éksáncok épültek a régi vár déli és nyugati kapui elé is.

A vár erődítési munkálataival egyidejűleg új erődítmény építését is tervbe vették a Tisza- Maros összefolyásának szögletében. A mun­kálatokra kivezényelték a „Splényi” gyalogez­red százötven katonáját, de a munkákat rövi­desen befejezték.²⁶²

A gyors ütemben hajszolt erődítési munkák miatt újra kitört a városi tanács és Piesaschi ez­redes, az új várparancsnok között a viszály. A várparancsnok ugyanis százszámra köve­telte a várostól az előfogatokat, melyeknek Belgrádig kellett ágyúkat és loporos kocsikat

vontatni. Mivel a városi tanács több ízben meg­tagadta az előfogatok kiállítását, a várparancs­nok minden elmaradt előfogat után 58 dénár bírságot hajtatott be a városon. Ugyanakkor lefoglalta a városban levő hajókat, s a lakosság lovait hajóvontatásra kényszerítette. Az Udva­ri Haditanács újólag a városnak adott igazat, s Piesaschi ezredest elhelyezték a szegedi vár­ból.²⁶³

Az 1739. szeptember 1-én Belgrádban meg­kötött béke után néhány évvel, 1742-ben meg­szüntették a határőrséget, s megszüntették a Palánk katonai jellegét.

A hosszú békeévek ellenére, az 1740-ben félbehagyott erődítési munkákat 1762-ben újra folytatták. Az 1764-ig tartó munkálatok során 70 esztendő után végre sor került a Tiszába omlott keleti várfal felépítésére. Okulva a Ti­sza áradásain, az új téglaerődítményeket nem közvetlenül a folyó partján építették fel, ha­nem a parttól átlagosan 50 méterrel beljebb. Mivel az építkezéseknél a középkori Szent-Er- zsébet templom még álló maradványai útban voltak (elsősorban a torony, melyben előző­leg a vár főőrsége helyezkedett el), végleg le­bontották. Helyette a régi északi kaputorony mögé építettek egy kis templomot.

Az új keleti várfal – mintegy 200 méter hosz- szan – téglából épült, nem függőlegesen, ha­nem rézsíísen, 80 fokos dőlésszögben. Bol­tozott belső kazamatáiban és a tetején ágyú­állások néztek az újszegedi partok felé. A ke­leti várfalnak mintegy a közepén nyílott – a Tisza felé – a „vízikapu” vagy hivatalos nevén a „Mária Terézia kapu” hatalmas boltíve, két oldalán befelé szűkülő ágyúállások lőréseivel. Jelenleg ez a kapuerőd áll egyedüli emlékeként a régi várnak, a múzeum mögötti ligetben.

134

A hatalmas költségekkel végrehajtott erő­dítési és építkezési munkák ellenére – a kato­nai fontosságát elvesztett vár – már a követ­kező évekre elhanyagolt állapotban állt. Jó­zsef főherceg és trónörökös (a későbbi II. Jó­zsef császár) 1768. április 29-én tett látogatást Szegeden, s báró Martona Ferenc ezredes vár­parancsnok kíséretében megszemlélte a sze­gedi várat. A trónörökös megjegyezte, hogy a vár stratégiailag valóban kiváló helyen fek­szik, de elhanyagolt és rossz állapotban van. A vár körüli sáncárkok beiszapolódtak, az erődítmények elhanyagoltak, a vár déli (régi) kaputornya omladozó állapotban volt (a ka­putorony egyébként rövidesen össze is omlott minden látható külső behatolás nélkül). A vár­beli kaszárnyák rozzant állapotban voltak, s a külső vár házai olyan közel álltak a vár déli erődítményeihez, hogy zavarták az ágyúk ki­lövését. Ennek megoldására a házak tömegét kellett volna a Palánk északi felében lebonta­ni. Az egész várban csak a nemrég épített ka­szárnya nyerte meg a trónörökös tetszését.²⁶⁴

Feltehetően a trónörökös véleményezése is közrejátszott abban, hogy 1779. január 12-én a Helytartótanács rendeletet adott ki a szegedi vár ügyében. Elrendelték, hogy a vár sáncaitól 190 méternyi távolságon belül semmiféle épü­letet nem lehet építeni, illetve, ha azon belül épület áll, azt sürgősen le kell bontani. Az uta­sítás értelmében 1779 áprilisában Capella csá­szári mérnökkari tiszt tervezetet adott be a városi tanácsnak a vár lőtávolán belüli 122 pa- lánki lakóház kincstári kisajátítására és le­bontására. A terv értelmében a mai Somogyi utcáig minden épületet le kellett volna rom­

bolni.²⁶⁵ A tervezet valóságos pánikot váltott ki a Palánk lakosságának körében. A közhan­gulat nyomására a városi tanács fellebbezést nyújtott be, mire újabb évekig elhúzódó huza­vona kezdődött. A hosszas alkudozásoknak az lett a vége, hogy az időközben -1780. novem­ber 30-tól – trónra lépő II. József császár a sze­gedi vár erődítmény jellegét megszüntette. Utasította az Udvari Haditanácsot, hogy kezdjen tárgyalásokat a szegedi városi tanács­csal a vár lebontásáról vagy raktárakká való átalakításáról.

A vár átadását az udvar természetesen nem ingyen képzelte el, hanem komoly összeget kö­vetelt érte. A katonai kincstár a várostól a vár átadása fejében 70 ezer forintot kért. A városi tanács az összeget sokallotta, arra hivatkozva, hogy a vár területe Szeged város tulajdona. Ugyanis még 1524-ben II. Lajos királytól a város zálogba vette az akkori várpalotát és annak telkeit. Ezt azonban azóta senki sem váltotta vissza a várostól. Az Udvar 1786. ja­nuár 10-én kelt 1284. számú leirata elismerte a vár területének városi tulajdonát, de a vár építményeit (super aedificatum) katonai kincs­tári tulajdonná nyilvánította. A városi tanács azonban ezeket is magának követelte. Igazo­lásul a vár délkeleti tornyának falába épített „kőbárány” kőfaragványt tartották, melyet a város régi címerének véltek. A városi tanács véleménye szerint ezt a „kőbárányt” – egy kö­zépkori templom kapuzatának dísze volt, je­lenleg a Szent Demeter-templom ma is álló tornyának ajtaja fölé befalazva látható – a vá­ros tulajdonjogának igazolásául építették haj­dan a torony falába.

Hajdani erősségből rabok börtöne (1786-1848)

A vármegváltás körül kialakult huzavonát II. József császár egy új rendelete szakította félbe. Elrendelte, hogy a vár egyik részét át kell alakítani fegyházzá és javítóintézetté. Az utasítás értelmében a vár északkeleti ne­gyedét elkerítették. Ebben a – „zwinger”-nek nevezett – részben alakították ki a „domus carresteriális”-t, a javítóintézetet. Ide több­nyire hosszú vagy éppen életfogytiglanra ítélt – II. József a halálbüntetést eltörölte – gonosz­tevők kerültek. Ezeket állandóan láncra ver­ten tartották, s elsősorban tiszai és marosi ha­jóvontatásra alkalmazták. A vár többi részé­ben továbbra is katonaság maradt, melynek egyik feladata a börtönbe zártak őrizete volt.

A börtönnek kijelölt negyvenegy kazamata a vár északi és keleti várfala mentén volt. A téglaboltozatos és vastag földfedémmel fe­dett kazamaták külső fala előtt húzódott a 19 méter széles vizesárok. A kazamaták a sáncárok vizétől és az amúgy is magas talaj­vízszinttől állandóan nedvesek, bűzösek és pe­nészesek voltak. A császár 1786. július 16-án meglátogatta újra Szegedet, megtekintette a börtönül kijelölt kazamatákat, és kijelentette, hogy a kazamaták nagyon megfelelőek a fe- gyencek számára. Ugyanakkor elrendelte, hogy a lerombolt középkori Szent Erzsébet-

„Itten zárva vagyunk egy nagy magos házban. Senki felénk sem jön, vagyon tilalomban. Erős vigyázással áll strázsa kapunkban, Csak kanális vizét nézzük ablakunkban.”

(Rabének a XVIII. századból)

templom helyett épült kis vártemplomot rend­be kell hozni. Látogatása alatt a császár ren­delkezéseket hozott a börtön rendjét és felada­tát illetőleg. Elrendelte, hogy a rabokat – a hajóvontatás mellett – fonással és gyapjúkár- tolással kell foglalkoztatni. A házirend a le­hető legszigorúbb volt: „A raboknak nem kell sem pokrócot, sem takarót, sem szalmazsákot adni, mert különben a férgek nagyon elhatal­masodnak és sohasem lehet a tisztaságot fenn­tartani. Ezért nekik – mint ahogy az Bécsben is történik – nem kell semmi egyebet adni fek­vőhelyül, minet az ún. fapriccset… Minden priccs lábánál erős fát kell elhúzni, és a rabo­kat erős, hosszú áthúzó lánccal ahhoz kell erő­síteni, mivel a rabok jobbára éjszaka szoktak megszökni.”

Az első szomorú transzport – 34 láncra vert rab – 1786. november 14-én érkezett a szegedi várba a tallóci fenyítőházból. Rövidesen újabb 46 rab érkezett Erdélyből, akiket hajóvonta­tásra ítéltek.²⁶⁶ A rabok Őrizetére – a várbeli katonaság mellett – külön őrszemélyzet is volt: egy káplár és nyolc katona. A börtönnek volt még saját igazgatója, ellenőre és egy lelké­sze is.

A rabok napirendje a következő volt: reggel

136

5 órakor ébresztő; utána szentmisére vonul­tak a vár templomába. A lelki épülésre egyéb­ként sokat adtak: a misén kívül lefekvéskor és felkeléskor hangosan kellett elmondaniuk a Hiszekegyet és öt Miatyánk imádságot. Va­csora előtt pedig az Angyali üdvözlet című imádságot mondatták el velük. A gyónás és áldozás háromhavonként volt számukra kö­telező. Mindez a katolikus vallású rabok szá­mára volt elrendelve. A református felekeze- ten levő fegyencek épülésére minden vasárnap Hódmezővásárhelyről jött lelkész a várba 3 forintos napidíjért. A későbbiekben a minden vasárnapi református istentiszteletet csökken­tették : először havi egyszeri, majd háromha­vonként egyszeri alkalommal rendelték el az istentiszteletet.

Mivel a várbeli katonai plébánia megszűnt, a városbeli papokra hárult a várbeli katonák és rabok „lelki ellátása”. A városbeli piarista lelkészek azonban csak megfelelő díjazás el­lenében voltak hajlandók ezeket a feladatokat ellátni. így is megtörtént, hogy sok esetben még a díjazás fejében sem mentek be a bör­tönőrök által hívott papok a várban haldokló rabhoz, hogy feladják annak a haldoklók szentségeit. Az akkori felfogás szerint – az, hogy a piaristák engedték, hogy gyónás és az utolsó szentségek nélkül haljon meg még egy fegyenc is – nagy felháborodást váltott ki a vá­rosban. Kiderült ugyanis, hogy rövid idő alatt a várban harminc rab halt meg minden lelki vigasz és szentségek nélkül. A Helytartótanács ezért – az ügyben vétkes – Szivi és Hagymási piarista papokat böjttel szigorított három­három havi elzárásra ítélte. A dolog olyan botrányt váltott ki, hogy a meghajszolt Szivi káplán öngyilkos lett.²⁶⁷

A rabok testi ellátása – az 1786-1789. évek­ben – tűrhető volt. Főtt ételt napi egy alka­lommal – hétköznap este 7 órakor, vasárnap déli 12 órakor – kaptak a rabok. A fejadag fél liter levesből és fél liter főzelékből állott. Egy heti étrendjük a következő volt: vasárnap árpakásaleves, savanyútüdő; hétfő kásaleves, borsófőzelék; kedd gombócleves zsemlyével és káposztafőzelék; szerda tarhonyaleves, len­csefőzelék; csütörtök kenyérleves, pacal; pén­tek árpakásaleves, karórépafőzelék; szombat tarhonyaleves, babfőzelék.²⁸⁸ Ehhez járult – péntek és a böjti napok kivételével – negyed font (kb. 12 dekagramm) hús és két font (egy kilogramm) kenyér.

Ezt a viszonylag tűrhető élelmezést az Ud­vari Kancellária túlzottnak tartotta, s csök­kentését javasolta. A Helytartótanács azon­ban a rabok ilyen ellátását azzal indokolta, hogy „az itteni rabok erősebb testalkatúak, mint a német foglyok, és ezért táplálóbb élel­mezésre van szükségük. Különben is Szeged fekvése nagyon egészségtelen, mocsaras és a betegségek megelőzése céljából is szükséges a jobb élelmezés”. Ennek ellenére, 1787-ben az Udvari Kancellária elrendelte, hogy a szegedi várba zárt rabok is ugyanolyan élelmezést kap­janak, mint a bécsi fegyencek. Ettől kezdve a raboktól megvonták a napi negyed font hús­adagot.²⁶⁹

A fegyencek egy része a várban létesített mű­helyekben dolgozott: gyapjút kártoltak és fontak. A többség azonban – a rájuk szabott halálbüntetés helyett – hajóvontatásra ítélt bű­nöző volt. A császár a halálbüntetés megszün­tetését és annak hajóvontatásra változtatását azzal indokolta, hogy „a halálbüntetésnek ko­ránt sincs meg az a hatása, melyet a tartós és

137

nehéz munka előidézni szokott”?™ A szegedi várban összegyűjtött – hajóvontatásra ítélt – rabokat elsősorban a Maroson használták fel.

A rettenetes munkáról így írt egy korabeli tudósítás: „Az Hajókhoz egymás rendiben összelántzoltatva, tókon és folyóvizeken ke­resztül, hol övig, hol hőnallyig, hol torkig érő vízben gázolni, és egyszersmind az Hajót is húzni kénytelenittetnek. Ha kik közülük any- nyira elalélnak és gyengülnek, hogy meghalja­nak, az olyanok az lántzból kivétetvén egy gö­dörbe bévettetnek s eltemettetnek. Az napo­kig és napestig vizekben gázolt és egészen el­ázott, általázott rabok estve ugyanazon vizes köntösökben az földre fektéiének; minekutána pedig éjszakán által óképpen megszáradoztak, reggel újra az Hajóhúzáshoz fogni kénytele­nittetnek”²‘²¹ Ilyen körülmények között tö­megével pusztultak el a szerencsétlenek. 1786 őszén „46 rabok közül, kik október 14-ig nap­ján az Hajók húzására által adottak, a Péter- váradig lett érkezésükig négyen Szegeden be­tegen elhagy attak, húszán Péterváradig az úton elhaláloztak és huszonketten igen elerőtle- nedve érkeztek Péterváradra azon holnapnak 26-ig napján”.™ Az embertelen körülmények miatt az említett 46 rab rövidesen az utolsó szálig meghalt.²⁷³

1787. május 23-án a Habsburg-birodalom és Oroszország katonai szövetséget kötöttek a Török Birodalom ellen. Augusztus 24-én a szultán hadüzenetet küldött Oroszországnak. December 2-án a Habsburg-birodalom – a szövetségi kötelezettségét teljesítve – belépett a háborúba.

A háborús események során a szegedi vár kazamatáiba – a polgári rabok mellé – na­gyon sok török hadifoglyot is zártak. Többek

között az egész elfogott szabácsi (a mai Sabác) török helyőrséget a szegedi várban zárták el és tartották fogságban.²⁷⁴

Az 1780-as évek végére a vár katonatisztjei és a város polgársága egyre békésebb formá­ban élt egymás mellett. A II. József halálát (1790. február 20.) követő nemzeti megújulás idején, a Szegeden rendezett táncvigalmak al­kalmával már egyaránt magyaros viseletben jelentek meg a város magyar, szerb és német polgárai is. A vigalmakon a vár tisztjei is megjelentek, udvarias mentegetőzések köze­pette: hogy ők sajnos nem járhatnak veres nadrágban és zöld mentében, mert ők tiszti egyenruhájukat kötelesek viselni.²⁷⁵

1792. április 20-án a forradalmi Francia­ország hadat üzent a Habsburg-birodalom- nak, s megkezdődött a több mint két évtizedig tartó háborúk sorozata. Az Udvari Hadita­nács úgy döntött, hogy a francia hadifoglyokat várakban (Pest, Munkács, Eszék, Temesvár, Nagyvárad és Szeged váraiban) kell fogva tartani.

A szegedi császári katonai parancsnokság kezdetben azt kérte, hogy a szegedi várba ne küldjenek francia hadifoglyokat. A főparancs­nokság azonban elutasította a kérést. Az első, 180 francia tisztből álló fogolytranszport 1793. november 13-án érkezett. A vár parancsnok­sága már felkészült fogadtatásukra; négy és hat személyes tiszta, száraz és teljesen beren­dezett kazamata-szobát készített elő. A vár­parancsnokság jelentése szerint a 180 tiszt mel­lett további 650 közembert is fogadni tudtak. Egyúttal a szegedi várparancsnokság kérte, hogy a francia hadifoglyokat a várban elzárva tarthassák, mert a hadifogoly tisztek között igen sok az „egészen nyugtalan és őrült” sze­

138

mély – ami nyilván a forradalmi gondolko­dásra és magatartásra utalt.

A szegedi várban a köztörvényes bűnözők börtöne továbbra is működött, ezért a francia hadifoglyokat – a fenyítőháztól fallal és ka­puval elválasztott, s a katonaság részére fenn­tartott részben helyezték el. A francia hadi­fogoly tisztek között sok volt a súlyos beteg; feltehetően valami járványos megbetegedés érte őket. A szegedi katonai parancsnokság és a várbeli katonai alakulat mindent megtett, hogy a hadifoglyok viszonylag normális kö­rülmények közé kerüljenek. A betegek ápolá­sára – mivel egész Szegeden nem volt franciául beszélő személy! – a szegedi császári parancs­nokság elrendelte, hogy a hadifoglyok közül válogassanak ki olyan elzászi vagy lotaringiai illetékességű francia tisztet, aki németül is tud, s azok lássák el a betegápolást.

A hadifoglyok által behurcolt járványtól na­gyon félt a városi tanács. Ezért 1793. december 28-án elrendelte, hogy a halottakat temetőbe szállító szekér kocsisa ne a kocsira, hanem a vontató lóra üljön, s halottat a szokottnál mé­lyebbre temessék el, s a kocsiban levő szalmát, melyen a halott feküdt, azonnal égessék el. A palánki katolikus plébánia halotti anya­könyve szerint 1793. december 4-e és 1794. január 31-e között tizenkét francia tiszt halt meg a várban, akiket a plébánia lelkészei te­mettek el. A halotti anyakönyvben (legtöbb­ször felismerhetetlenségig eltorzított formá­ban) szerepelnek a meghalt tisztek nevei, élet­koruk, rangjuk és csapattestük hadrendi szá­ma is: Jacobus Lemajer hadnagy (párizsi ez­red) ; Carolus Laplacze 53 éves hadnagy; Fran­cois Blik 56 éves kapitány (72. ezred); Mario Paufilae 25 éves hadnagy; Nicolaus Kakot 45

éves hadnagy (38. ezred); Jan Erlaudi 47 éves hadnagy (38. ezred); Claude Carles Zivo 25 éves hadnagy (párizsi ezred); Denis Tratineux 47 éves hadnagy; Jean Zaubange 32 éves had­nagy (38. ezred); Levis Dodinx hadnagy (7. zászlóalj, Párizs); Jakves Vignet 45 éves ezre­des (3. zászlóalj); Andreas Peri 45 éves had­nagy.

A francia hadifoglyokat nemcsak egészség­ügyi zárlat alatt tartották a várban. A Szeged városi tanácsülési jegyzőkönyv 1793. novem­ber 16-i bejegyzésében olvasható, hogy a város tudomásul vette a haditanács rendelkezéseit. Biztosították, hogy a francia hadifoglyok nem társalkodhatnak a városi lakossággal, illetve a szökevényeket azonnal elfogják és átadják a katonai hatóságoknak. A politikai „óvatos­ságra” szüksége volt a katonai parancsnok­ságnak, ugyanis a várban élő francia hadifog­lyok 1794. július 14-én megünnepelték a Bastille elfoglalásának évfordulóját, és szo­kásuk szerint a vár udvarán „szabadságfát” ál­lítottak fel. A budai főhadparancsnokság már július 16-án utasította a szegedi katonai pa­rancsnokságot, hogy az ünnepség minden lát­ható jelét, köztük a „szabadságfát” is azonnal meg kell semmisíteni.

Miután a háború mind nagyobb méreteket öltött, az 1794-1795. években egyre több fran­cia hadifogoly érkezett – most már nemcsak a tisztek, hanem legénységi állományúak is – a szegedi várba. A foglyok között – bár a vár és a katonai parancsnokság minden lehetőt megtett – olyan mértékben pusztított a járvá­nyos megbetegedés, hogy 1795. december 17- éig bezárólag összesen 204 francia tiszt és köz­legény halt meg a várban. A halottakat az ún. katonatemetőben hántolták el, amely a sok

139

francia halott katona után a nép nyelvén is mint „francia foglyok temetője¹ vagy „francia temető” vált ismeretessé. A temetőt még ezen a néven jegyezték fel a városi tanácsülés 1837. évi jegyzőkönyvében. A temető helye ma már ismeretlen. A 204 halott között szerepelt az a hat francia hadifogoly is, akik a Bánátból va­lamilyen okból hazájukba visszaküldött („in Pátriám remittendi”) foglyok közül haltak meg 1795. január 1-én Szegeden.

1795. december 18-tól 1799. november 2-ig nincs bejegyzés a várban meghalt francia hadi­foglyokról. Az 1797. október 17-én megkötött campoformiói békétől az 1799. március 1-i francia hadüzenetig békesség volt, s a francia hadifoglyok hazamentek. Az újonnan kitört háború során újra francia hadifoglyok serege érkezett a szegedi várba. A haditanács és a budai császári főhadparancsnokság utasítá­sára a polgári hatóságok még szigorúbb tilal­mat léptettek életbe a hadifoglyokkal kapcso­latban, akik között továbbra is nagy volt a ha­landóság. Egészségügyi állapotukról 1799. de­cember 27-én Sobay György városi orvos tett jelentést a városi közgyűlésnek. Véleménye szerint „az itt való Franczia Rabok Betegségei nem veszedelmesek a közönségnek, sem nem ragadósak”. Ennek ellenére 1799. november és december hónapban újabb 74 francia hadi­fogoly halt meg a halotti anyakönyv bejegyzése szerint a szegedi várban (in arcé). A halottak száma egyre nőtt, s 1800. december 31-re – 1793. december 4-e óta! – összesen 370 francia katonát temettek el a „francia foglyok teme­tőjében”?™

Az 1799. március 1-től 1801. február 9-ig tartó háborút követő négy és fél évig tartó béke után, 1805 szeptemberében – most

Ausztria és Oroszország hadüzenetével – újra kitört a háború Franciaországgal. A háború során a szegedi várban, valamint az élelmi­szerraktárakban, a posta- és sóhivatalokban őrséget adó 37. „Auffenberg” gyalogezred egyik zászlóaljából és néhány lovasszakaszból álló szegedi helyőrséget elvezényelték. A város közbiztonságának, valamint a várban levő katonai intézmények védelmére Szeged sza­bad királyi város – három magyar és egy né­met gyalogos- és két lovasszázadnyi (egy osz­tálynyi) – polgárőrséget szervezett 1806. már­cius elején.

Az 1806. március 21-i helyzet szerint a pol­gárőrség összlétszáma: 38 tiszt, 71 altiszt; 375 egyenruhás és 780 polgári ruhás polgárőr.

1806 áprilisára a sorkatonaság visszatért Szegedre, de a díszes ruházatban pompázó polgárőrök nem voltak hajlandók levetni egyenruhájukat. A „katonásdiban” tetszelgő polgárőrség makacsságát József herceg altá­bornagy, a szegedi hadosztályparancsnok je­lentette báró Alvinczi József táborszernagy­nak, a budai „General-Commando” parancs­nokának . Kérte, hogy a táborszernagy utasítsa a szegedi városi tanácsot, hogy szereltesse le a polgárőrséget, s annak tagjai térjenek vissza polgári foglalkozásukhoz.²⁷⁷

A francia háborúk idején még mindig Sze­ged jellegzetessége volt a négyes tagozódás. Egy korabeli leírás (1799) szerint „e szabad királyi város… lenevezetesebb része a vár, aztán a belső város.ez után a külső, és az alsó Város. Várnak és belső Városnak nevez­tetik az erőssége, melly téglákból rakott kő­fallal és sánccal van körülvéve, melyet Szoli­mán császár mintegy 1535-i (sic!) esztendőben építtetett”. A leírás megjegyezte, hogy a vár

140

egyik részében katonaság van, a másik részé­ben a törvényszék által elítélt rabok.²⁷⁸ A fran­cia háborúk alatt továbbra is börtön volt a vár északkeleti negyede. Egy 1808. évi adat sze­rint ebben az évben a vár börtönkazamatáiban 84 rab volt elzárva. Zömük tolvaj volt, de akadt köztük 9 gyilkos, 5 útonálló, 3 isten­káromló, 2 vérfertőző, 2 váltóhamisító, 9 szü­lőverő és 3 állami fogoly. A fenyítőház rabjait negyedévenként – a szerdai vagy szombati heti­vásár alkalmával – a Nagypiacon nyilvánosan megbotozták.²⁷⁹

Francia hadifoglyokat a háború egész ideje alatt tartottak a szegedi várban. Az 1810-es évekre a fegyelem meglazult, mert a francia hadifoglyok szinte teljesen szabadon járhat­tak a városban, sőt a város környékén is. A vá­rosi tanács 1814. évi tanácsülési jegyzőkönyve szerint: „Bé-mondattatván, hogy az itten levő Franczia fogol katonák nem csak bent a vá­rosban lég nagyobb szabadgyában széjjel jár­kálnak, hanem az messze terjedt Város leg­szélső korcsmáiban éjjelenként – is tapasztal­tainak, sőtt a Városon kívül a szántóföldeken magányosan ki csellegnek.. .^1,280

A francia háborúk befejezése után a szegedi vár erődítményei évtizedről évtizedre pusz­tultak. Az 1816. tavaszi árvíz idején a Tisza felduzzadt vize a vár „vízikapuján” vagy „Má­ria Terézia kapuján” és a délkeleti sarokto­rony, a „vízitorony” lőrésein át zúdult be a várba. Az árvíz azonban a legnagyobb pusz­títást a külső vár sáncain, az Eugeniusz-árok erődítményein végezte. Az árkok nagy részét iszappal és hordalékkal töltötte fel, a sáncokat pedig több helyen teljesen elsodorta. Amit meghagyott az árvíz, azt elhordta a szegedi nép töltésépítésre. Két évvel a nagy árvíz

után – 1818-ban – újra felmerült a bécsi leg­felső haditanács köreiben a vár újjáépítésének folytatása. Elsősorban a régi vár délkeleti fal­szakaszának kazamatákkal való megerődíté- sét tervezték. Ebből azonban nem lett semmi.

A Tudományos Gyűjtemény 1821. évi szá­mának V. kötete szerint a szegedi vár egyik fele királyi fegyház; a másik felében pedig a „Radivojevich” gyalogezred katonai nevelő­intézete működik. Ugyanott volt az „osztályos generális¹‘ – a szegedi hadosztály parancsnoká­nak -lakása is. A várnak a Tisza felé levő egyik szegletében mesterséges kút volt, „amellyből a víz… felhúzatván, a föld alatt folyó csator­nákon a várnak minden részébe, sőt a városban levő katonai nagy kaszárnyába… is eresztő- dik”. Egy 1829. január 15-én írott – Michael Berday aláírású – levél szerint az Eugéniusz- árok vizesárkai még csaknem teljesen megvol­tak, bár már kétoldalról házakkal teljesen be­építve. Az árokrendszer mindössze három he­lyen töltődött fel már teljesen: a mai Kárász utca – Dugonics tér – a Zrínyi utca körzeté­ben, a Rákóczi tér környékén és a Szent István térnél.²⁸¹ A levél szerint a régi külső vár árkai még teljesen a régi formájukban voltak.

A reformkor nagy terveket melengető esz­tendeiben Vedres István szegedi mérnök fel­vetette, hogy a régi szegedi várat alakítsák át hatalmas gabonatárházzá. Az ötletből nem lett semmi.

I. Ferenc császár és király 1831. február 18- án a szegedi várat olasz „deportáltak” – az osztrákok szerint köztörvényes bűnözők! – börtönéül jelölte ki: „I. Ferenc császár Ő Fel­sége 1831. február 18-án kelt magas parancsá­val elrendelni méltóztatott, hogy Olaszország polgári nyugalmának és rendjének fönntar-

141

;_; tása végett Olaszország lombardiai és velencei tartományainak valamennyi rosszmagaviseletü egyénei hazájukból Magyarországba, a sze- t gedi erősségbe szállíttassanak. Ezen magas pa­rancs következtében az elhagyott szegedi erős­ség erre a célra berendeztetett. Ezen létesített intézetnek célja az olyan egyének erkölcsi ja­vítása, akik Olaszországban kellő vallásokta­tás hiánya, vagy a velük született lustaság és feslettség miatt munkakerülő, erkölcstelen éle- í tét folytattak, s ezen okból mindenféle bűnre ■ / adták magukat, úgyhogy ennélfogva legtöbb­nyíre több bűntettben váltak gyanússá, de azok nem bizonyultak rájuk. Ennélfogva az a leg­magasabb szándék, hogy szorgalmas vallás­tanítás, fáradhatatlan oktatás áltál ezek az egyének megjavíttassanak, szigorral rendhez és munkához szoktattassanak, s hogy oda kell ’ _ törekedni, hogy ezek a rossz emberek idővel

\ . mint jó munkás állampolgárok térjenek vissza

hazájukba.”²⁸²

1833. január első napjaiban Pécsről a sze­gedi várba (és részben az aradi várba) vezé­nyelték az osztrák 4. „Toscanai nagyherceg” dragonyosezredet. Ezt követően, 1833. már­cius elején megérkezett a 600 olasz „deportált” is a szegedi várba. Hogy mennyire nem a „megjavításuk” volt a célja az osztrák állam- ” szerveknek, bizonyítja az, hogy zömük még 15 év múlva -1848-ban is – itt sínylődött a sze­gedi vár nyirkos-bűzös kazamatáiban.

Az olasz foglyok napi rendtartása nagyjá­ból hasonló volt a II. József-kori börtönviszo­nyokhoz. A reggeli ébresztő után sorakozó, majd imádság, utána szigorú csendben dol­goztak. Délben bőséges imák és mérsékelt ebéd, este újra sorakozó, ima; vacsora viszont semmi. A foglyok takács-, asztalos-, esztergá­

142

lyos- és szíjgyártó műhelyekben dolgoztak; apró emléktárgyakat is gyárthattak, melyeket a szegedi lakosság szívesen vásárolt meg tőlük. Az így szerzett kevés pénzen egészíthették ki valamicskét silány élelmezésüket. A börtön őr­sége a legkisebb fegyelmezetlenséget is szigo­rúan megtorolta: kurtavas, sötétzárka, kop­lalás kenyéren és vízen, s végül a botozás. A jó maga viseletűeket „megjutalmazták”: fegyve­res őrök kíséretében kimehettek a közeli ta­vakhoz kecskebékákat fogni. Az olasz vér azonban nem tagadta meg magát még ilyen körülmények között sem. Saját maguk szóra­koztatására énekkarokat alakítottak vagy egyéni énekszámokat adtak elő. Különösen Advent és nagyböjt idején volt kedvelt szóra­kozásuk a szegedieknek, hogy a vár körül sé­táljanak, s gyönyörködjenek az olasz rabok énekében és énekes passió-játékában.²⁸³

Az első olasz fogolytranszportok érkezésé­nek évében, 1833-ban járt Szegeden gróf Széchenyi István. Körüljárta a várost és a vá­rat, s kifogásolta a vár körüli 26 holdas nagy­piac állapotát. A puszta téren még egy fa sem meredezett. Széchenyi gúnyosan megjegyezte: hogy e nagy területnek némi hasznát lássák, legjobb, ha krumplit vetnek bele. (Ebből a rendezetlen piactérből alakult ki évtizedek múlva az ország egyik legszebb köztere, a Széchenyi tér!) Valószínű, hogy Széchenyi ja­vaslatára alakult meg a következő évben, 1834-ben Szegeden a „szépítő küldöttség”. Kö­vetelték a várparancsnokságtól, hogy bontássá le a vár délkeleti sarkánál düledező „ponto- nier” (hidász) pajtát, amely már nem katonai létesítmény volt, hanem a csavargó némberek bordélytanyája. A bizottság végül is elérte, hogy a nagypiacon keresztül-kasul húzódó

mély, beomlások által kiszélesedett, több he­lyen valóságos folyami hidakkal áthidalt, bű­zös vizesárkokat is betemessék. Elsősorban a vár déli fala mentén húzódó – posványos, dög- letes bűzt árasztó – árkot töltötték fel. He­lyén – kéthónapi közös munkával – fákkal be­ültetett sétányt alakítottak ki egészen a tiszai hajóhíd feljárójáig. A bizottság munkáját az országos „Honművész” című újság 1834. évi száma külön dicséretben részesítette.

A szegedi várbörtönben sínylődő olasz fog­lyok kérdését még az 1839-1840. évi ország­gyűlés is napirendre tűzte. A követek felszó­lították a kormányt, hogy kegyelmezzen meg ezeknek a szerencsétlen embereknek, és bo­csássa őket haza. A rendek sürgetéseire a ná­dor azt a felvilágosítást adta, hogy a szegedi vár foglyai nem politikai foglyok, hanem kö­zönséges bűnözők. Otthon sem lakásuk, sem vagyonuk nincs; hazatérésük után újra csak a bűnözés útjára lépnének. Kérte, az ország­gyűlés álljon el követelésétől, mert nem méltá­nyos, hogy a törvényhozó testület „megrög­zött gonosztevők mellett szólaljon fél”. Az or­szággyűlési alsótábla azonban a főrendi tábla ellenére újra feliratot nyújtott be, amelyben ragaszkodtak első üzenetükhöz, azon némi módosítással, hogy „amennyiben politikus ra­bok lennének” a szegedi vár foglyai, úgy to­vábbra is ragaszkodnak szabadon bocsátásuk­hoz. A kormányzat nem engedett: az olasz elítéltek 1848 őszéig a várban maradtak.

Az 1839. tavaszi nagy árvíz végleg eltörölte az Eugéniusz-árok maradványait. Az árkok el­iszaposodtak, a sáncokat pedig végleg elsöpör­te az árvíz. A hajdani hatalmas erődítmény las­san eltűnt az épülő városrészek rengetegében.

A régi vár is egyre romlott, s egyre inkább el­tűnt a körülötte épülő város házai között. A vár körüli gyakori földmunkák miatt a te­repszint észrevétlenül, de állandóan emelke­dett a régi falak körül. A várudvaron éppen úgy, mint a falakon kívül, a vár bontásakor jegyezte fel Kovács István építőmester, hogy a vár alapjai ekkor – az 1880-as években – már „több mint hat méter mélyen voltak”.

1841. július 30-án egy óriási szélvihar rom­ba döntötte a vár délkeleti sarkánál roskadozó „pontonier” (hidász) pajtát. A város nem en­gedte újjáépíttetni, hanem teljesen rendeztette a vár déli falai előtt húzódó sétányt. A terebé­lyesedő fák között üvegezett sörcsamok és kioszk épült, s a déli kapuval szemben nyári színházat építettek, ahová – elsősorban a vár­beli osztrák tisztek kedvéért – Bécsből és Pest­ről szerződtettek színészeket.

Az 1846. évben a vár déli fala mentén kiala­kított „promenád” a város egyik legszebb ne­vezetessége volt.

Ám nemcsak a városát szépíteni akaró vá­rosi tanács szerette volna elsöpörni a régi vá­rat, de az egyre jobban fejlődő gazdasági élet is csákányt akart emelni a vén falakra.

1847-ben nagyarányú vasútépítési tervet dolgoztak ki. A terv szerint a vasúti pálya a mai Kossuth Lajos sugárút vonalában szelte volna ketté a várost. A magas töltésen futó vasútvonal a vár északi bástyáján és falain át érte volna el a Tiszát. A folyót átívelő vasúti hidat pedig a lerombolt vár tégla- és kőanya­gából akarták felépíteni. A vár azonban ekkor még megmenekült.

Elkövetkezett az 1848. esztendő.

Szeged és a magyar szabadságharc (1848-1849)

A Pesten lezajlott 1848. március 15-i for­radalmi események után alig két héttel, már­cius 31-én a szegedi lakosság felvonult a vár déli kapujához és a vár parancsnokának, Fi- scher századosnak tiltakozása ellenére leverte onnét a vasból kovácsolt kétfejű sast, a Habsburg-uralom jelképét. Fischer legalább azt igyekezett meggátolni, hogy a fekete-sár­gára mázolt várkaput és várbeli ajtókat a la­kosság a magyar nemzeti színekre fesse át. Akadékoskodásai miatt az átfestést csak 1848. augusztus 8-án tudták végrehajtani. A magyar kormányra a várparancsnok soha nem eskü­dött fel.

A kezdetben békésen induló események – különösen itt az ország déli területein – ápri­listól egyre veszedelmesebb irányba fordul­tak.

A szerb nemzetiségi zavargásokra való te­kintettel, Szeged városa április 28-ra 2564 fő- nyi nemzetőrséget írt össze. Még ezen a napon felirattal fordultak az Ideiglenes Országos Nemzeti Őrseregi Tanácshoz, hogy azonnal küldjön számukra 1000 puskát és 4 ágyút. Mivel a kormány tisztában volt a Délvidék veszélyeztetett helyzetével, Batthyány minisz­terelnök már április 28-án utasította Ottinger vezérőrnagyot, hogy – több más délvidéki vár-

„Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa, mélyen megilletődve hajlok meg előtted!…”

(Kossuth Lajos 1848. október 4-i beszédének megnyitó szavai)

megyével egyidejűleg – Szeged városának ké­szítsen elő szállításra 1500 db lőfegyvert. Ottinger április 30-án értesítette a budai fő- hadparancsnokságot – melynek felügyelete alá tartoztak a katonai fegyvertárak hogy indítson útnak Szegedre 1200 puskát.²⁸⁴ Má­jusban tovább folyt Szegeden a nemzetőrség szervezése. A nemzetőrségbe zömében a pa­rasztság és kispolgárság tagjait írták össze. A vagyonosabb polgárság május 1-én azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, hogy engedé­lyezze számukra – a nemzetőrségen belül – egy külön „vadászszázad” felállítását. A mi­niszterelnököt helyettesítő Deák Ferenc azon­ban a kérést elutasította: „A nemzetőrségben semmi nemű elkülönözött, és így castszínezetü osztályok már csak a kimondott egyenlőség elvénél fogva is fenn nem állhatnak.”²^ Június elejére Szeged városa 4525 gyalogos és 130 lovas (a környező tanyavilággal együtt pedig 5933 gyalogos és 460 lovas) nemzetőrt állí­tott ki. Ez a létszám – a lakossághoz viszonyí­tott százalékos arányt tekintve – az országos átlag felett állt.²⁸®

Időközben a budai hadiszertárból megér­kezett a kiutalt 1200 puska, ami kevés volt a nemzetőrség teljes felfegyverzéséhez. Június elején Csuha Antal őrnagyot, a Nemzetőrségi

144

Ilnditanács gyalogsági osztályvezetőjét Sze­gedre küldték további 500 puskával. Ezeket a fegyvereket azonban nem a nemzetőrség, ha­nem az időközben szervezett 3. honvédzász­lóalj kapta meg.

Június 8-án a szerb felkelők által fenyege­tett Zenta, majd Jarkovác városkák magyar lakossága fegyveres segítséget kért Szegedről, Kecskemétről, Szabadkáról és Kiskunhalas­ról. Segítséget ezek a városok azonban nem küldhették. Ellenben a június 10-én Szegedre érkező Csuha Antal őrnagy – és polgári biz­tosa : Török Gábor – megkezdte a szegedi és a gotnbori táborok szervezését. Június 26-án a ltombori táborba három, a szegedibe két nem­letör őrnagyot küldtek Pestről a szervezési munkák támogatására. Július elejére – a soro- ftitos átszervezések után – Szeged városa 4267 nemzetőrrel rendelkezett; fegyverzetük­ben 1500 puska volt, a többieket kiegyenesí­tett kaszákkal látták el.

A szegedi nemzetőrség, több váltásban, a vár őrzésére kapott parancsot.²⁸⁷ Ugyanis a Délvidéken kibontakozó harcok hadifoglyait részben a szegedi várban zárták el. így például ide került 103 kikindai szerb felkelő. Ugyan­ekkor még mindig a várban volt 480 olasz po­litikai fogoly is. Csak ezek őrzésére 700 nem­zetőr volt a várban, ezek közül 240 ember ál­landóan az őrállásokban tartózkodott. Ezzel egyidejűleg a várban raktározott lőpor, ágyúk, fegyverek és egyéb katonai felszerelési tárgya­kat további száz nemzetőr őrizte.²⁸⁸ A magyar kormány nehezményezte, hogy ennyi fegy­verbíró nemzetőrt köt le a szegedi olasz fog­lyok őrzése. Ezért a magyar kormány újra kérdést intézett a bécsi belügyminisztérium­hoz, hogy mi okból vannak ezek az olaszok

elzárva – már 15 éve! – a szegedi várban ? Bach belügyminiszter azt a választ adta, hogy az il­letőket „javíthatatlan rendzavarási hajlamaik.” miatt börtönözték be. Egyébként a kormány iratai között nyoma sincs annak, hogy az ille­tőket valaha is bíróság elé állították volna. Végül is, a magyar kormány többszöri sürge­tésére a bécsi kormány utasította gróf Mon- tecuccolit, hogy a szegedi olasz rabokat kisebb csoportokban indítsák útnak Olaszországba. A kormány azonban aggodalmának adott hangot, mikor kijelentette, hogy az illetők ha­zatérése a lombard-velencei viszonyokra egy­általán nem lesz jó hatással. Ugyanis ott 1848. március 18-a óta forradalom és szabadság­harc folyt Ausztria ellen. Az osztrák kormány azonban csak megígérte az olasz rabok elszál­lítását, de nem tett semmit; azok továbbra is a várban maradtak.²⁸⁹

Időközben, 1848. május 16-án a kormány elrendelte tíz sorzászlóalj – ahogy ekkor elne­vezték, „honvédzászlóalj” – felállítását is. Má­jus 21-én Szegeden is megkezdték a toborzást. A szervezést a hagyományosan illetékes had­fogadási irodák intézték. Ezt Szegeden a 37. sz. gyalogezred hadfogadási hivatala intézte. A toborzást lassította, hogy hiányoztak a köz­ponti utasítások, tervezetek. Május 27-én a miniszterelnök közölte Szegeddel, hogy a „kellő utasítás jelenleg sajtó alatt van”. A szer­vezésben teljes volt a zűrzavar. A május 27-én Szentesről Szegedre érkező 39 főnyi önkéntest senki sem fogadta, sem szállásukról, sem ellá­tásukról nem gondoskodtak.

Május 30-án megérkezett a hadügyminisz­térium utasítása, hogy Szegedet a 3. honvéd­zászlóalj alakulási központjául jelölték ki. A zászlóalj toborzási körzete megegyezett a

145

császári és királyi 37. sz. gyalogezred toborzá­si körzetével: Bihar, Békés, Arad, Krassó, To- rontál, Csanád és Csongrád vármegyékkel.²⁹⁰ A szervezendő 3. honvédzászlóalj parancsno­kává a hadügyminisztérium Damjanich Já­nost, a Temesvárott állomásozó 61. gyalog­ezred századosát nevezte ki június 20-án (őr­nagyi rangját viszont már június l-ével meg­kapta; akkor ő még ezredének gránátosszáza­dánál volt az olasz harctéren, onnét tért vissza Magyarországra június 13-án).²⁹¹

Május 25-én még csak 52 önkéntes jelent­kező volt, de június 1-ére a környező megyék­ből is beérkezettekkel együtt már 350 ember­ből állt a zászlóalj. (Krassó vármegye 120, Temesvár 200 újoncot küldött, majd beérkez­tek az önkéntesek Gyuláról és Nagyváradról is.) A Szegedre való szállítás közben sok volt a szökés. Az Aradról vitt újoncoknak mintegy a fele megszökött útközben; a nagykőrösiek közül (76 ember) csak 60 ütötte meg a kívánt mértéket, de azokból is rövidesen megszökött 16 ember. A június 5-i hadügyminiszteri uta­sítás értelmében – ti. ha a zászlóalj eléri az ezres létszámot, a toborzást le kell állítani -, június 16-án leállították a 3. honvédzászlóalj további toborzását. A zászlóalj így is 1146 fő­ből állott, s 118 embert – köztük 84 „kétes jel­lemű” személyt – el kellett bocsátani. A to­vábbijelentkezőket a pécsi 8. honvédzászlóalj­hoz irányították át.

A várban továbbra is ott voltak az olasz rabok. Ezen kívül a belügyminisztérium június 19-i rendelete szerint minden olyan politikai bűnöst, akit a statáriális bíróságok nem ítél­tek halálra, a szegedi várba kellett zárni. így a várban nem lehetett az újoncokat elhelyez­ni. Ezért a Szegedre özönlő regrutákat a fel­

sővárosi Szent György téren levő minorita ko­lostorban szállásolták el.²⁹² A zavart fokozta, hogy az újoncokkal senki nem törődött, ellá­tásukról nem gondoskodtak. A város már jú­nius 2-án kérte a hadügyminisztériumot, hogy az újoncokat lássák el katonaruhával. Ugyan­is azok többsége olyan silány ruházatban volt (fehérneműjük egyáltalán nem volt), hogy félő volt az emberek tömeges elférgesedése. Mivel központi ruhaállomány továbbra sem érke­zett, a város kénytelen volt lefoglalni a várbeli olasz deportáltak által szőtt 7817 rőf (1 rőf = 78 cm) vásznat, összesen 2340 forint értékben.²⁹² Ebből varratott aztán a város a rászoruló újoncoknak valamiféle inget-gatyát. A fegye­lemmel is bajok voltak, különösen a szállásadó szerzetesek panaszkodtak sokat a katonák rendbontásai miatt, s a város is jelentette, hogy a „kihágások szerfelett gyakoriak”. A város a rendfenntartásra a várban és a városban tartózkodó 37. és 2. gyalogezredek sorkatoná­it igyekezett felhasználni.²⁹⁴

Öt nappal a toborzás befejezése után a telje­sen kiképzetten 3. honvédzászlóaljat (913 ka­tonával) egy gőzhajón Szegedről óbecsére szállították. A zászlóaljból 600 embert a sze-,, gedi nemzetőrségből kölcsönkapott puskák-,. | kai szereltek fel, a többi 313 pedig csak ki-j| egyenesített kaszát kapott fegyverül. A kato­nákkal Damjanich is elhajózott. A 3. honvéd-* zászlóaljat Óbecsén Bechtold altábornagy,, hadtestébe osztották be. A zászlóaljjal együtt elhajózott Szegedről a 37. gyalogezred 300 ‘ katonája és fél ágyúsütege is. A két zászlóalj­nak az volt a feladata, hogy Óbecse megszállá-. sával elzárják a Tiszát, s megakadályozzák, hogy a szerb csapatok egy esetleges elfoglalt. gőzhajóval megtámadják Szegedet.²⁹⁵ A had– I

146

(Igyminisztérium már június 29-én ajánlotta, hogy a kiképzetten 3. honvédzászlóaljat szál­lítsák vissza kiképzésre és felfegyverzésre. Helyüket pedig vegye át a Szegedre érkező – pesti 2. honvédzászlóalj. Végül a 2. honvéd- rászlóaljat is Óbecsére vezényelték, de a 3. honvédzászlóaljat sem hozták vissza.

Július elején a szegedi honvédzászlóalj ka­tonáinak egy része még mezítláb és kaszával teljesített szolgálatot. A kiképzés – egyelőre fegyver nélkül – rögtön megkezdődött. Meg­tanították a honvédeket a menetre, a fordula­tokra, csak éppen lőni nem, mert még a kiosz­tott puskákhoz sem volt lőszer. Megdöbben­tő, hogy a 3. honvédzászlóaljnak – a zászlóalj­parancsnokon kívül – még tisztjei sem voltak.

A fegyelem továbbra is nagyon laza volt. Július 5-én maga Damjanich őrnagy tett pa­naszt a zászlóaljhoz került, büntetett előéletű, kiszolgált katonák ellen, akik „a zászlóaljnak csak gyalázatára vannak”. Elsősorban a volt sorezredbeli, kiszolgált katonák követték el a fegyelemsértéseket. „A veszedelmes engedet­lenség, vakmerő ellenszegülés a feljebbvalók parancsa iránt naprul-napra mutatja magát a zászlóaljnál – jelentette Damjanich azon­kívül történtek lopások, és részegség napiren­den van. Ezen nagy katonai bűnöket… kiszol­gált katonák követik el.” Damjanich vélemé­nye szerint ezek az elvetemült emberek nagyon rossz hatással vannak a „tanult és lelkes” ön­kéntesekre. Jelentése szerint vagy tíz esetben már büntetéseket volt kénytelen kiszabni: áris- tommal és kurtavassal büntetett, de eredmény nélkül. Két bujtogatót és lázítót már vissza­küldött Szegedre a börtönbe. A hadügyminisz­térium arra szólította fel Damjanichot, hogy a kevésbé használható embereket irányítsa át

sor ezresekhez; a javíthatatlanokat pedig küld­je a szegedi várban levő „dologházba”. A vár­ban működő, az ott őrzött olaszokat foglal­koztató „Olasz Deportáltak Intézete” pa­rancsnoka azonban nem vette át a 3. honvéd­zászlóaljtól hozzá beküldött katonákat. Mivel a városi börtön sem vette át őket, végül is Pestre szállították a zászlóalj legrenitensebb elemeit. Felvetődött néhány büntetőszázad („fenyíték század”) felállításának terve.²⁹⁶

Július 11-én végre a 3. honvédzászlóalj meg­kapta hiányzó fegyvereit. Három nappal ké­sőbb, július 14-én, a zászlóalj átesett a tűzke­resztségen a szenttamási szerb sáncok elleni első támadásnál (két ember elesett, heten meg­sebesültek). Damjanich meg volt elégedve zászlóaljával: „a csatatéren bátran és teljes el­szántsággal nézett fiatal zászlóaljom az ellen­ségre”. A harcmezőn – ahol már érvényesül­hetett Damjanich őrnagy vasszigora, amely ugyan kezdetben komoly visszatetszést keltett a katonák között – a 3. honvédzászlóalj olyan tapasztalatokat szerzett, hogy a későbbiekben méltán lett a honvédség egyik legkiválóbb zászlóalja.

1848. július 17-én a szegedi nemzetőrség 1256 emberét is – gőzhajón – kétheti szolgá­latra az óbecsei táborba indították. A rendel­kezések értelmében a szegedi nemzetőrség to­vábbra is ellátta a vár őrizetét, illetve kétheti váltással rendelték őket a Tisza vonalát védő óbecsei táborba. Augusztus elejére a szegedi nemzetőrség már 6511 emberből állott, ösz- szesen 2500 db lőfegyverrel (1502 db szuro- nyospuska, 104 db szurony nélküli puska, 894 db egyéb puska), a többiek továbbra is ki­egyenesített kaszákkal, pikákkal voltak fel­fegyverezve. Egyenruházatuk még szeptem-

147

bérré sem készült el, mint azt egy jelentés írta: „a szabály szerinti ruházatban eddigelé még úgyszólván semmi sem történt” .²⁹⁷

Miközben folyt a nemzetőrség és a honvéd­ség szervezése, a város még mindig vitázott a várparancsnokkal a vár kapujának és ajtóinak nemzeti színekre való átfestéséről. Augusztus 1-én a városi tanács nyolcnapi határidőt adott az átfestésre. Fischer százados azzal védeke­zett, hogy ő már elrendelte az átfestést, sőt a festőknek a munkadíjat is kifizette előre, azo­kat terheli a felelősség a munka elhúzódása miatt. így végre, augusztus 8-ra befejeződött a várkapu és a vár ajtóinak átfestése piros-fe- hér-zöldre.²⁹⁸

1848. szeptember 11-én megindult a Du­nántúlon Jellacic hadseregének támadása. Szeptember 16-án megalakult az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB), amely szep­tember 27-én Budapestre hívta Kossuthot, a védelmi ügyek szervezése ügyében. Kossuth október 1-én Szeged megerődítését javasolta: „Szegedet tessék mindenesetre olly pontnak te­kintem, honnét a hazát, még Budapest elvesz­tése esetén is megmenthetjük, s ezért minden ami odaküldetik, jó helyre lesz küldve”²⁹⁹

Kossuth október 2-án Szentesről újra a sze­gedi vár megerődítésének fontosságáról írt az OHB-nek: „Azonban Szegedet minden esetre biztosítani akarom. S ezért meg fogom erősí­teni s igen nagy hasznát veszem, ha a Honvé­delmi Bizottmány egy pár jó mérnök tisztet, kik közül most Pesten sokan alkalmazás nél­kül kóvályognak, Szegedre rögtön leküldene. Igen kérem a Bizottmányt arra is, küldjön minden esetre minnél több várerősítési ágyút, mik Pesten haszontalanul hevernek Szegedre és küldjön minnél többet a Neugebaude udva­

rán heverő ágyúgolyókból, s különösen bomu
búkból, valamint szintúgy vagy ezer pár piszU
tolyt, egy pár száz kardot és kar abint, mikne/U
itt igen nagy hasznát vehetném.”³⁰⁰ ■

Időközben Jellacic a szeptember 29-i pál
kozdi csatában teljes kudarcot vallott. Egyedül’
a Róth-Philipovich hadtest tevékenykedet^
még Székesfehérvártól délre. Ezekben a na4
pókban Kossuth Hódmezővásárhelyről Szel
gedre indult, hogy mint – többek között
írta levelében: „Valamit csináljak az olasi
deportáltakkal, kiknek őrzésére naponként 900
nemzetőr vesztegettetik”³⁰¹ A levélben még
megemlítette, hogy gondoskodik a vár és ;
város megerősítéséről is. Szakadó esőben in
dúlt el Kossuth és kíséretének kocsisora Hód
mezővásárhelyről 30 lovas nemzetőr kíséreté
ben. Algyőnél már várta a szegediek küldött
sége: 100 lovas nemzetőr és ötven kocsiban í
küldöttség. Október 4-én 15 óra körül vonul
be a menet a budai országúton – a mai Kos
suth Lajos sugárúton – Szegedre, mintegy hét
ezer nemzetőr sorfala között. A nemzetőröl
mögött a város lakosságának mintegy tíz
ezres tömege szorongott. A várból ágyúlövé
seket adtak le tiszteletére, s a nemzetőrség ze
nekara indulókat játszott. így ért a Szabadság
térre, s az ott álló Bauernfeind-ház előtt fel
áhított szószékről üdvözölte halhatatlan mon
dataival Kossuth a szegedi népet.³⁰²

A beszéd elhangzása után Kossuth és a vá
ros vezetői a kaszinóba mentek. Ide vonultak i
városban állomásozó „Sándor” bakák is, akik

ott letépték egyenruhájukról a sárga-fekete
zsinórzatot, s kijelentették, hogy ezek után,
csak mint honvédek akarnak szolgálni a ha-a
zának.³⁰³ A következő napon – október 5-én -4
tartott megbeszélésen Kossuth felhívta a vál

148

rost, hogy még néhány ezer nemzetőrt irá­nyítsanak a szer bek ellen a déli harctérre. Kiss Ernő tábornok azonban bejelentette, hogy a déli arcvonalon több emberre jelenleg nincs szükség, Kossuth javasolta, hogy a város tart­son állandóan készenlétben 500 lovas nem­zetőrt Korda Péter ezredes térparancsnok ve­zetése alatt. Szükség esetén ezeket vezényeljék Pestre, ahol Kossuth intézkedésére azonnal felszerelik őket. Nagyobb veszély esetén a már a városban tartózkodó Csuha Antal őr­nagy hirdessen általános népfelkelést, s azzal vonuljon a város védelmére.³⁰⁴

A déli órákban Kossuth és kísérete a várba vonult, ahol az udvaron felsorakozott 480 olasz fogoly előtt kijelentette, hogy ettől a perctől kezdve szabadok. E szavakra leírha­tatlan öröm tört ki az olaszok között, akik már régen elvesztették a szabadulásuknak még a reményét is. Négy nappal később, október 9-én a deportáltakat gőzhajón Szolnokra szál­lították, ahonnan azok Pestre utaztak. Egy ré­szük azonnal hazafelé indult, sokan azonban itt maradtak, és beléptek – Alessandro Monti parancsnoksága alatt – a honvédség mellett harcoló Olasz Légióba. A szegedi deportáló intézet parancsnoka, Liberale Geropoldi Őr­nagy november 1 -tői – honvéd alezredesi rang­ban – a szegedi honvéd térparancsnokságon teljesített továbbra is szolgálatot, majd 1849 nyarán a szegedi hadikórházak parancsnokává nevezték ki.

Néhány nappal az olasz rabok távozása után új foglyok érkeztek a szegedi várba: az október 8-án Ozoránál kapitulált Róth és Philipovics hadtest 96 tisztje érkezett ide mint hadifogoly. Továbbra is a várban maradt fogságban a 103

kikindai szerb zendülő, valamint számos más szerb és román politikai elítélt.

Kossuth még Szegeden tartózkodott, mikor 1848. október 5-6-án a hadügyminisztérium Szegedre vezényelte a Temes, Krassó, Toron- tál és Bács megyékben kiállított honvédújon­cokat. Ezekből itt szervezték meg a 33. hon­védzászlóaljat. Parancsnokául a pesti 2. hon­védzászlóalj századosát, Pethő Vilmost ne­vezték ki őrnagyi rangban. Az új zászlóalj tisztjeit nagyrészt a pesti 2. honvédzászlóalj al­tisztjeiből – zömében főiskolai tanulókból, akik között számos pápai diák is volt – nevez­ték ki. A 33. honvédzászlóaljat megalakulása után azonnal az óbecsei táborba vezényel­ték.³⁰⁵ Kossuth lelkesítő szavai is hozzájárul­tak ahhoz, hogy október 6-i távozása után 9-én 24 szegedi diák jelentkezett a városi ható­ságoknál. Azt kérték, hogy a „derék pesti pol­gárok példájára” nemzetőrségi tüzérekké ké­pezzék ki őket is, hogy városukat oltalmazni tudják egy esetleges veszedelem idején. A vá­rosi közgyűlés az ajánlatot elfogadta. A kö­zülük való Magyar Jánost nevezték ki pa­rancsnokuknak, s 40 krajcár napidíjjal két he­tes tüzérségi tanfolyamra Pestre küldték a diákokat.³⁰⁸

1848. október első felében egyre nagyobb arányokat öltött a temesközi és bácskai szerb támadás. Miközben október 13-án a honvéd­csapatok Szegedtől délre, Törökbecsénél meg­verték a támadó szerb csapatokat, tragikus események játszódtak le Szegeden.

A várban összpontosított szegedi nemzetőr gyalogság és lovasság is parancsot kapott, hogy október 15-én, vasárnap induljon el a versed táborba. A nemzetőr lovasság – Tom-

149

7¹

bácz József és Joó Pál tisztjeik vezetése alatt – már a reggeli órákban átkelt a vár alatti hajó­hídon, s megindult Szőreg felé. A nemzetőr gyalogság pedig a vár déli falai előtti „prome- nádon”, a hajóhíd feljárója előtt gyülekezett indulási parancsra várva. Fischer százados és mintegy 40 sorhadi katonája a várban maradt. Az indulási parancs egyre késett, miközben a nemzetőrök családtagjaiktól búcsúzkodtak. Délután 13 óra körül egyszerre csak az a rém­hír terjedt el a városban és a gyülekező gya­logság között, hogy Szőregen a szegedi nem­zetőr lovasságot már megtámadták a szerbek, s ott öldöklő küzdelem folyik. Amint ennek híre terjedt, a gyalogos nemzetőrök minden parancs nélkül, fiitva indultak át a hajóhídon Szőreg felé. Egyébként a szőregi szerb táma­dásból semmi nem volt igaz. Valójában a sze­gedi lovas nemzetőrök kezdték a verekedést. Miután lerészegedtek a falu kocsmájában, ok nélkül nekiestek a szőregi szerb lakosságnak. Közben a mit sem sejtő gyalogos nemzetőrök rohamlépésben siettek Szőreg felé, hogy lovas bajtársaik segítségére legyenek. A szőregi or­szágúton előnyomuló szegedi nemzetőr gya­logság valahol a feleúton szembetalálkozott egy 200-300 marhából álló csordával, melyet három-négy fedett szekéren követtek a mar­hakereskedők, a marhák oldalán pedig – zsí­ros hajú, marcona, az út porától piszkos és napégette képű – marhahajcsárok lovagoltak.

A hatalmas porban közeledő marhacsordát és a marconaképű hajcsárokat az izgatottan előnyomuló szegedi gyalogos nemzetőrség a támadó rác seregnek nézte! Nekirontottak a hajcsároknak, azok közül néhányat ott a hely­színen agyonlőttek. Tüzet nyitottak a szeke­rekre is, melyeket a megvadult lovak maguk­

kal ragadtak Szeged felé. A marhacsorda, a halálra rémült hajcsárok (akik el sem tudták képzelni, miért támadtak rájuk a szegediek!) és a kupec szekere vad rohanásban futott ag szegedi hajóhíd felé. f

A városháza tornyából látták a város feléli hömpölygő porfelhőt, hallották a sűrű puska- ‘ ropogást, mire kitört a városban a pánik Jönnek a rácok! Itt vannak a rácok! A városba! bevágtató marhakupec szekerére valóságos! puskatűz zúdult. A kocsis a városháza előtt holtan bukott le a szekérről, a megsebesült lo­vak pedig keresztülvágtáztak a városon, egé­szen a felsővárosi sóházak előtti térig. Itt a se­besült lovak összerogytak. A tömeg nekiron­tott a kocsinak, a marhakereskedőt kirángat­ták a szekérből, és azonnal agyonverték. Egy Benitzky nevű ügyvéd – sejtve, hogy itt valami tragikus félreértésről van szó! – a tömeg közé rohant: – Atyafiak! Ez már mégis istentelen- ség! Hátha ez a szegény ember ártatlan volt? Nem félnek kendtek az istentől?! – Kár volt mondania! A tömegből szembefordultak vele is: – Üsd agyon! Ez is huncut rác! – Mire ezt kimondták, valaki hátulról már agyon is lőtte az ügyvédet. A tömegőrületben néhány józa­nabb ember avatkozott közbe. Korda János nemzetőr ezredesnek sikerült néhány szeren­csétlen marhahajcsárt megmenteni, akiket az­tán rögtön a várba kísértetett, nehogy bajuk essék.

A tömeghisztériát azonban nem lehetett lefl csillapítani. A szegedi csőcselék nekiesett al szegedi rácoknak. Elsőnek a dúsgazdag Zse-i rovics János nevű fűszerkereskedőre támad-l tak, aki kétségtelenül szimpatizált a császá-| riakkal és lázadó szerb vértestvéreivel. Tenni! azonban nem tett semmit. A tömeg agyon-1

150

verte Zserovicsot, majd azzal a váddal, hogy ő hívta be Szegedre a rácokat, sőt boltjában puskaport is rejteget, feltörték és feldúlták a házát, kirabolták boltját. Ezek után a vér­szomjas tömeg két csoportra oszlott. Az egyik fegyveres csoport a felsővárosi, a másik az al­sóvárosi rácokra rontott. A Felsővároson, a Dugonics utcában (a József Attila sugárút ele­jével párhuzamosan ma is meglevő utca) Szu- bo Sándort verték agyon, s utána kirabolták üzletét. Ezen a környéken több rác kereskedőt és más személyt a szomszédok rejtettek el a dühöngő tömeg elől. Legyilkolták még Felső­városon Csakovácz ügyvédet, a Lyubovics, a Leffter, a Bozits, a Szávits és sok más szerb családot. Alsóvároson a nagyon népszerűtlen Lausevics Gábor nevű piaci biztost keresték halálra, de az családjával együtt idejekorán el­menekült. Viszont Sztósics boltost családjá­val együtt agyonverték. Kétségtelen, hogy ezek az emberek szimpatizáltak a délvidéki szerb felkelőkkel, de semmi olyat nem tettek, ami indokolta volna legyilkolásukat.

Míg ezek az események történtek, a szegedi gyalogos nemzetőrség is elért Szőregre. Mi­kor látták, hogy a már ottlevő lovas nemzet­őrök gyilkolnak és fosztogatnak, ők is neki­estek a szőregi szerbeknek: házaikat feléget­ték, az embereket agyonverték és kirabolták. A támadás során az egész falu elpusztult.³⁰⁷ 1848. december 13-tól megindult minden irányból a császári erők támadása Magyar­ország ellen. December 16-án Kossuth utasí­totta a bácskai és bánáti magyar erők pa­rancsnokságát, hogy az erők összpontosításá­nak céljából fel kell adni az említett területeket egészen Szeged vonaláig.³⁰⁸ A vész híre már december 10-e után elért Szegedre. A városi

közgyűlés december 11-én szóba hozta, hogy a város nélkülözhető harangjaiból öntsenek ágyúkat, s erre a célra a lakosság is ajánlja fel cinből készült edényeit. Dáni Ferenc tanács­nok pedig javaslatot tett, hogy a nemzetőrség szervezzen saját keretében tüzérséget. De­cember 16-án a közgyűlésen újra napirenden volt a város saját tüzérségének kialakítása. A december 22-i ülésen a szegedi szerb hit­község felajánlotta „tiszta hazafiságből a Haza oltárára” két – összesen 32 mázsa súlyú – ha­rangját, ágyúöntés céljára. Ennek elismerésére a városi közgyűlés elítélte a szegedi szerbeket sújtó „minden alap nélküli rágalmazásokat”, amelyek a „jelen időkben a kedélyek veszé­lyes felizgatását okozhatják(!!)”

Karácsonyra már egyre aggasztóbb hírek érkeztek Szegedre arról, hogy a délvidéki ma­gyar hadak rövidesen visszavonulnak. A ja­nuár 2-i pesti haditanács elrendelte, hogy a magyar bácskai és bánáti hadosztályok vo­nuljanak vissza Szeged és Arad vonalára.³⁰⁹ 1849. január 8-ra a magyar kormány és a kép­viselőház Debrecenbe vonult vissza. Másnap, január 9-én Kossuth Lajos levelet írt Szeged városának, melyben feltárta a súlyos helyze­tet. A magyar déli hadseregnek Szegeden át a Tiszántúlra kellett visszavonulni. A várost legfeljebb néhány zászlóalj védhette. Ezért rö­videsen harcba kell vetni Szeged város 8000 főnyi nemzetőrét, akiket a város 55 ezer pol­gárának kell támogatni.³¹⁰ Osztrovszky Jó­zsef és Rengey Ferdinánd országgyűlési kép­viselők is kitartó bátorságra szólították fel Szeged népét. Óvták a lakosságot attól, hogy hallgasson az ellenség álnok ígéreteire; emlé­keztették, hogy mit tett a Rákóczi-szabadság- harc idején a várossal a vár császári parancs­

lói

noka, mikor beszedette tőlük a fegyvereket, azután a városra uszította a rác martalóco- kat.^3U

1849. január 16-án a had vezetőség paran­csot adott a bácskai magyar hadosztálynak a visszavonulásra – Szegeden és Aradon át – a Tiszántúlra. A gróf Vécsei Károly tábornok parancsnoksága alatt álló hadosztály 6 gyalo­goszászlóalja (6689 gyalogos, ebből 771 nem­zetőr), a 3. Ferdinánd-huszárezred (1075 lo­vas, ebből 36 nemzetőr), 33 db ágyú (795 tü­zérrel) január 20-án indult el Verbászról és 25-én érkezett meg Szegedre. Vécsey tábornok a 8. és 41. honvédzászlóaljakat, valamint a 3. Ferdinánd-huszárezred két és fél századát Sza­badkán és Szegeden hagyta vissza gróf Hadik Ágoston ezredes parancsnoksága alatt. A had­osztály zöme pedig Szentesen át Szolnok felé vonult vissza.

A szerb hadak – Teodorovié tábornok pa­rancsnoksága alatt – néhány napot pihentek Versecen, majd folytatták előnyomulásukat. Kosanic százados 3000 határőrrel és 7 ágyú­val január 30-án elérte Nagykikindát (Kikin- da). Rövidesen ide települt Teodorovic tábor­nok főhadiszállása is. Február 7-ére Stevan Kniéanin ezredes a 12. sz. német-bánáti ha­tárőrezred III. és IV. zászlóaljával (2472 ha­tárőr katonával), 1610 szerbiai önkéntessel (ún. szerviánussal) és 12 ágyúval a Besnyő (Besenova Veche), Mokrin, Csóka (Coka) vo­nalig nyomult előre. Ezzel egyidejűleg a bács­kai szerb csapatok közül Davidovácz cs. kir. százados egy titeli csajkás-zászlóaljjal (173 katona) és 12 ágyúval elérte Zentát (Senta); Dragic őrnagy szerémségi és szenttamási csa­patai pedig Zomborig (Sombor) nyomultak előre.

152

I • . .

Közben szervezés alatt állt a magyar IV. hadtest gróf Hadik Ágoston ezredes parancs­noksága alatt. A hadtest két dandárból állt: az 1. dandár (pk.: Gál László alezredes) Sza­badkán, a 2. dandár (pk.: Igmándy Sándor honvéd őrnagy) Szegeden összpontosult.

Január 27-re a 2. dandár csapatai a Szeged körüli falvakban szállásoltak el, a városban csak a pécsi 8. honvédzászlóalj és a 60. Wasa sorgyalogczred II. zászlóalja maradt összesen 604 katonával.³¹² Ezzel egyidejűleg – január 27-én – a szegedi nemzetőrség két lovasszá­zadát (Dobó István és Greguss József nem­zetőrkapitányok parancsnoksága alatt) Tö- rökkanizsára (Növi Knezevac) vezényelték. A két lovasszázad megtagadta a parancsot, s csak Vécsey tábornok erélyes fellépésére vo­nultak el Magyarkanizsáig (Kanjiza). Itt azonban az a hír terjedt el a szegedi nemzet­őrök között, hogy a két lovasszázadból szer­vezett lovasosztály parancsnoka, Tar Ferenc őrnagy a szerbekkel cimborái. Azért nem osz­tatott ki puskaport a nemzetőrök között, hogy ne tudjanak védekezni a támadó szerbekkel szemben, illetve a lőport a szerbeknek akarja átjátszani. A vádat látszott alátámasztani, hogy Tar Ferenc őrnagy és segédtisztje, Hild József hadnagy többször átrándultak a Ti­szán Magyarkanizsáról Törökkanizsára a földbirtokos Szerviczky családhoz.

Február 1-én az őrnagy és a hadnagy újra Törökkanizsára indult. Ekkor azonban a sze­gedi nemzetőrök megrohanták a két tisztet. Tar őrnagyot a helyszínen lekaszabolták, Hild hadnagy pedig néhány nap múlva bele­halt sérüléseibe. Ezután feldúlták az őrnagy lakását, s ott valóban több hordó puskaport találtak. Miután ezzel bizonyítottnak vélték

az őrnagy árulását, a két lovasszázad február 2-án visszatért Szegedre.

Amikor gróf Vécsey Károly tábornok meg­tudta a példátlan esetet, mindkét nemzetőr lovasszázad tisztjeit azonnal elfogatta, és ha­ditörvényszék elé állíttatta. Az első órákban mind a két lovasszázad teljes legénységét is – zászlóelhagyás és gyilkosság miatt – a leg­súlyosabb büntetésben akarta részesíteni. A haditörvényszék az egyik századból Dobó István nemzetőr századost és Borbás János nemzetőr főhadnagyot, a másik századból pe­dig Greguss József századost golyó általi ha­lálra ítélte. Mivel a halálraítéltek és a két lo­vasszázad tagjai is alsóvárosiak voltak, Alsó­város lázadással fenyegetőzött, s azzal, hogy erőszakkal kiszabadítja a foglyokat.

A zendülés hírére Vécsey tábornok a vár körül, a sóházak irányába, a budai országút felé, továbbá a Kárász és Oskola utcák irá­nyába kartácsra töltött ágyúkat állított fel. Az Alsóvárost pedig erős fegyveres egységek szállták meg. Ilyen előkészületek után, 1849. február 3-án délután 14 órakor az elítélteket a szegedi vár – valószínűleg északi – árkába vezették. Dobót és Borbást a kirendelt ka­tonai osztag főbe lőtte; Greguss azonban a helyszínen kegyelmet kapott.³¹³

A visszavonuló magyar déli hadsereg nyo­mában nehéz helyzet alakult ki a Bácskában. A veszedelem a Temesköz irányából fenye­getett. A császári főparancsnokság haditervei szerint a Kuzman Todorovié tábornok pa­rancsnoksága alatt álló szerb csapatoknak – a temesvári császári haderővel együttműkö­désben – a Tiszáig és a Marosig kellett elő­nyomulnia. A Todorovié-hadtest – 7000 em­

ber és nyolc ágyú – délkeleti irányból, Sző­reg irányából közeledett Szeged felé. Február elején a magyar hadvezetés – mintegy 4000 emberből – két hadósztályt alakított ki. A Szabadka és Szeged közti vonalat Gál Lász­ló alezredes csapatai; a Szeged, Szőreg, Makó vonalat pedig Igmándy Sándor őrnagy egy­ségei szállták meg. A fenyegetett szegedi kör­zet teljhatalmú kormánybiztosának az Or­szágos Honvédelmi Bizottmány – Veszprém vármegye volt főispánját – Hunkár Antalt ne­vezte ki. Február 2-án Hunkár elrendelte az általános felkelést, ami kötelező volt a város­ba menekült vidéki férfilakosságra nézve is. Ugyanakkor parancsba adta, hogy mindenki „bárminemű fegyvereszközzel” lássa el magát.

Szegedet 1949. február első hetében két irányból fenyegette szerb támadás. Dragic őr­nagy csapatai a Bácska felől közeledtek, de a fő veszedelem a Bánát felől fenyegetett. Feb­ruár 6-7-én a Török Birodalomhoz tartozó Szerbiából Magyarországra vonuló szerb ön­kéntesek parancsnokának, Stevan Knicanin ezredesnek csapatai – a 12. német-bánáti ha­tárőrezred III. és IV. zászlóaljai (kb. 2470 em­ber), 1610 ún. „szerviánus” (szerbiai önkén­tes) és 12 db ágyú – megkezdték az előnyo­mulást a Bánátban. A szerb csapatok egy ré­sze, a szerb fejedelemségből való Lázár Lu- ban parancsnoksága alatt álló csapatok – mintegy 1500 „szerviánus”, 200 lovas és tíz ágyú – benyomultak Törökkanizsára (Növi Knezevac), majd február 9-re Szőregig törtek előre. Szőregen a magyar 2. (szegedi) dandár néhány egysége – a pécsi 8. honvédzászlóalj egy százada, a szegedi nemzetőrök öt százada és 160 hódmezővásárhelyi lovas nemzetőr –

153

teljesített előőrsi szolgálatot. A magyar elő­őrs a túlerejű szerb támadás miatt kiürítette Szőreget, és Szegedre vonult vissza.

A szőregi magyar lakosság kétségbeesve kérte a magyar IV. hadtest parancsnokságát, hogy a magyar csapatokat és velük a két el­vitt ágyút vezényeljék vissza a faluba. Feb­ruár 9-én a 12. német-bánáti határőrezred két gyalogosszázada Atanackovics százados parancsnoksága alatt benyomult Szőregre. Erre az időre a magyar honvéd- és nemzetőr csapatok Újszegedre hátráltak, majd a „gyen­ge jégen a legnagyobb életveszély közepette” a Tiszán át a szegedi oldalra menekültek.³¹⁴ A szőregi magyarokat nem védelmezte senki, s „többen közülük kegyetlenül meggyilkolván a szerbek dühének áldozatul estek”?¹³ Feb­ruár 11-én a déli órákban a szerb csapatok benyomultak Újszegedre is, majd a Tisza mentén felállított nyolc ágyújukból lőni kezd­ték Szegedet, de különösen a régi várat. Hadik ezredes parancsára a magyar csapatok is felvonultak a szegedi parton, majd hat tá­bori ágyúból és két tarackból viszonozták a tüzet. Miközben a tüzérségi párharc folyt, a szerb csapatok Alsóváros magasságában meg­kísérelték a Tisza töredezett jegén az átke­lést. Azonban az itt védő magyar 60. Wasa sorgyalogezred II. zászlóalja, Henryk Forgat lengyel származású százados parancsnoksága alatt visszaverte a támadókat.

Miközben dúlt a tűzharc, a szegedi polgár­mester kétségbeesésében – önhatalmúlag, a városi közgyűlés megkérdezése nélkül – fu­tárt küldött segítségkérő levéllel Kossuthhoz. Kossuth gúnyosan reagált a szőregi és a sze­gedi eseményekre. Mondván, hogy a szege­diek megfutamodtak hétezer szerb elől, ők,

akik még tavaly azt hangoztatták, hogy a ha­zát mentik meg. Kijelentette, hogy Szeged és Hódmezővásárhely százezernyi népe nem ré­mülhet meg hétezer szerbtől, a két városnak meg kell saját magát védelmezni.³¹⁶

Február 11-én 16 órára a szegedi nemzetőr­ségen olyan harci elszántság lett úrrá, hogy – semmibe véve a IV. hadtest parancsnokságá­nak tilalmát! – támadásba mentek át. Gom­bás József szegedi nemzetőr százados, Kátai Ferenc és Réh Ferenc főhadnagyok vezetésé­vel – a Tisza „szotyékos” jegére deszkákat, létrákat fektetve – halálmegvető bátorsággal és gyorsasággal átkeltek a folyón. Az alko­nyati ködben és szürkületben a szerbek nem vették észre az átkelést. így a nemzetőr szá­zadok, valamint a 8. honvédzászlóalj és a „Wasa” gyalogezred II. zászlóaljának szu­ronyrohama váratlanul érte az újszegedi Nagy utcán (a mai Csanádi utca és Vedres utca) és a községháza udvarán táborozó szerbeket. Az öldöklő közelharcban számos szerb har­cos – egyes adatok szerint 50, más adatok sze­rint 67, illetve 95 ember – esett el. A támadók közül a szegedi nemzetőrségnek egy halottja és három sebesültje, a „Wasa” bakáknak pe­dig egy halottja volt. A szerbek rövidesen Szőregre vonultak vissza, ahol azonnal sán­cokkal vették körül a falut. Hadik Gusztáv ezredes még aznap este utasította Houchard Ferenc hajóskapitányt, hogy a szegedi téli ki­kötőben veszteglő öt tiszai hadigőzösből és uszályokból azonnal építsen két hajóhidat a Tiszán. A hidak február 12-én elkészültek. A hídépítést az újszegedi parton a szeged- rókusi 1. nemzetőr század, két század Hunya­di-huszár és a 8. honvédzászlóalj egyik szá­zada fedezte.

154

Február 13-án reggel a Szegeden összpon­tosított IV. hadtest 2. hadosztályának sorka­tonasága és nemzetőr csapatai a két hídon átkeltek az újszegedi oldalra, majd roham­oszlopba fejlődve megkezdték az előnyomu­lást Szőreg felé. A bal szárnyon az 5. dandár­ba osztott Csongrád vármegyei önkéntes gya­logosok (mintegy 550 ember) és csongrádi önkéntes lovasok (kb. 300 lovas) nyomultak előre egy ágyú támogatásával. Középütt a 60. sorgyalogezred II. zászlóaljának négy szá­zada támadott három 12 fontos ágyúval és fél század Hunyadi-huszárral. A jobb szárnyon a pécsi 8. honvédzászlóalj, másfél század hu­szár, ötven lovas nemzetőr és két 6 fontos ágyú nyomult előre (a 3. huszárezred további fél század huszárjának fedezete alatt). Az első lépcsőt a többi nemzetőr zászlóalj követte, Mihálovics Mihály őrnagynak a tolnai-bara­nyai önkéntes lovasság parancsnokának veze­tése alatt.

Reggel 07 órakor a támadó magyar csapa­tok megközelítették a Szőregtől nyugatra hú­zódó Kamara-töltés mögött harcvonalban álló szerb erőket. Ezt követően, 08 órakor a 60. sorgyalogezred II. zászlóalja és a 8. hon­védzászlóalj megrohamozta a töltést. Ugyan­ekkor a déli szárnyon előnyomuló magyar lo­vasság megkezdte az ellenség déli szárnyának átkarolását.

A magyar támadás hírére Stevan Knicanin szerb ezredes bébai főhadiszállásáról azonnal Szőregre indult. Ugyancsak elindult Bébáról (Beba Verhe) Stefanovics százados parancs­noksága alatt a szerb tartalék is. A sárral bo­rított utakon a csapatok csak lassan tudtak előnyomulni, de mégis megakadályozták, hogy a magyarok a Zuban-féle szerb csapa­

tokat délről átkarolják és északi irányba szo­rítva a Marosnak nyomják.

Miután a magyar csapatok minden irány­ból betörtek a szerb sáncokba, déli 12 órakor a szerb csapatok megkezdték a visszavonulást déli irányba, Gyálarét, illetve Szerbkeresztúr (Srpski Krstur) felé. A visszavonulók 145 ha­lottat és sebesültet hagytak vissza Szőregen. A faluba benyomuló csapatok három szerb ágyút és több lőszeres kocsit zsákmányoltak, s fogságba ejtettek 113 szerb harcost, akiket a szegedi várban zártak el. Saját veszteségük mintegy hatvan halott és negyven sebesült volt. A magyar csapatok nem üldözték a visz- szavonuló szerbeket, mivel 16 óra körül dél­keleti irányból, Béba felől megjelentek a 12. német-bánáti határőrezred III. és IV. zász­lóaljának főerői Stefanovics százados pa­rancsnoksága alatt. így a szerb főerők zavar­talanul vonulhattak vissza Gyálára (Dala) és Szerbkeresztúrra (Srpski Krstur).³¹⁷

A szerb támadás után a magyar csapatok – elsősorban a szegedi polgári lakossággal – sáncot építettek Újszeged déli-délkeleti szé­lén, az Űjszeged-Szőreg közti országútra me­rőlegesen. A sánc a Tiszától (a mai Vedres utcától) a régi Marosig (a mai Bal-fasor és a Rózsa Ferenc utca kereszteződéséig) húzó­dott, mintegy kétezer lépés hosszúságban. A sánc védelmét három földbástya és azok között elhelyezkedő ollómű növelte.

Március elején Szegeden is felállították az öttagú vésztörvényszéket, amely a fellebbezés kizárásával hozhatott halálos ítéletet. Ekkor a várban mintegy háromszáz politikai foglyot tartottak elzárva. A vésztörvényszék ítélete alapján március 8-án a vár árkában, kémke­dés vádjával agyonlőttek egy zsablyai és egy

155

I

ókéri szerb férfit, akiket Horgoson fogtak el.³¹⁸ Május 8-án délután 18 óra 30 perckor ugyanott agyonlőtték Berkovics Ádám fő­szolgabírót és Perisics János írnokot, akiket Lovrinban fogtak el a császári alkotmány ki­hirdetése, a magyar bankjegyek forgalmának eltiltása és a császári hadsereg számára végre­hajtott újoncozás közben.

Az 1848-1849-re forduló hónapok szeren­csétlen hadi eseményei után az első magyar hadi sikerek – melynek szoros folytatása volt a tavaszi nagy magyar ellentámadás siker­sorozata – Szeged körzetéből indultak el.

1849. március 5-re a császári fősereg déli szárnya, a Jellacic-hadtest Kiskunfélegyházá­ig nyomult előre, s Szegeden át akart támo­gatást nyújtani a Szabadka-Bajmok körzeté­ben összpontosított szerb hadaknak. Azon­ban a magyar főerők (Damjanich III. hadtes­tének) szolnoki győzelme, majd a cibakházi magyar győzelem március 17-én arra kény­szeri tette Jellaciéot, hogy hadtestével Nagy­kőrösön át Ceglédig vonuljon vissza. így a szerb Teodorovic-hadtest magára maradt.

A szolnoki magyar győzelmek után a ma­gyar kormány Debrecenből Szegedre küldte Perczel Mór tábornokot, s parancsnoksága alá rendelte a szegedi IV. hadtestet. Perczel azt a parancsot kapta, hogy az eddigi véde­lemből menjen át támadásba a hadtesttel, s szabadítsa fel az ostromzár alól Péter véra­dót.

Szegeden szervezték újjá Nemegyei Bódog őrnagy dunántúli önkéntes nemzetőrökből felállított szabadcsapatából a – február 2-án Lipótvárban osztrák hadifogságba került – szombathelyi 7. honvédzászlóaljat.

Mielőtt Perczel Mór tábornok megkezdte

volna a szerbek elleni bácskai támadó had­műveletét, mindenekelőtt bal szárnyát bizto­sította egy esetleges szerb támadástól. Ugyan­is a szerb Teodorovic-hadtest csapatai válto­zatlanul megszállva tartották Szegedtől kelet­délkeletre, a Kiszombor és Gyála (Dala) közti vonalat, mintegy 4-5000 harcossal és 12-14 ágyúval.

A magyar IV. hadtest 1. hadosztálya 1849. március 22-én reggel kezdte meg a támadást. Első lépcsőben Makó felől nyomultak előre, s erős ágyútíízzel arcból támadták meg Kis- zombort. A szerb 12. német-bánáti határőr­ezred két százada rövidesen kiürítette Kis- zombort, és Béba felé vonult vissza. Reggel 08 órakor Újszeged felől is megindultak két hadoszlopban a magyar csapatok. A jobb szárnyon előnyomuló hadoszlopban a 60. sorgyalogezred I. zászlóaljának négy százada szurony rohammal behatolt Szenti ván faluba. Ugyanakkor a 3. huszárezred egyik százada a Gyála felé vezető úton nyomult előre. A jobb szárnyon támadó erőkkel egyidejűleg, a ma­gyar 1. hadosztály dandárai szemből roha­mozták meg a szerb csapatok által védelme­zett Szőreget. Az átkarolással fenyegetett szerb csapatok kétórai harc után visszavonul­tak Béba felé, illetve Deszk irányába. A Béba felé hátráló szerb csapatok útközben még egy védőállást elfoglaltak, de a pécsi 8. hon­védzászlóalj és a Semsey-féle lovasüteg rövi­desen további visszavonulásra kényszerítette őket. Az Ozwerek ezredes parancsnoksága alatt álló szerb osztagok ugyancsak új védő­állásokat foglaltak el Deszknél. Azonban a 3. és 13. huszárezredek egy-egy osztálya (négy század) és egy fél ágyús üteg (3 db 12 fontos ágyú) ezeket átkarolta, és a szerb osztagot a

156

Marosnak szorította. A bekerített egység se­gítségére az utolsó percben érkezett meg Ste- fanovics százados a 9. határőrezred tartalék zászlóaljával, melyet egy Szőregtől visszavo­nuló szerb üteg négy ágyújával erősítettek meg. A szerb csapatok déli 12—13 órakor ro­hamra indultak és kiszabadították a Deszken körülzárt szerbeket. Ezt követően Ozwerek és Stefanovics csapatai is Bébára vonultak visz- sza.

Az ütközet után Perczel tábornok lerom­boltatta a szőregi szerb sáncokat, majd dél­után 16 órakor a magyar 1. hadosztály 1. és 2. dandára visszavonult Szegedre. A vissza­vonuló magyar csapatok Szőreg, Deszk és Szentiván falukat felégették.

Március 23-án a magyar IV. hadtest 1. hadosztálya Hadik ezredes parancsnoksága alatt – a Szeged, Szabadka, Zenta és Csanta- vér (Cantavir) útvonalon – megindult a körül­zárt péterváradi vár felmentésére. Ugyan­akkor a 2. hadosztály – melynek új parancs­noka, a pécsi 8. honvédzászlóalj volt parancs­noka, Igmándy Győző alezredes lett – Sza­badkáról Szegedre vonult.³¹⁸

A cári intervenció megsemmisítette a tava­szi hadjárat győzelmeinek eredményeit. A csa­patoknak vissza kellett vonulniuk.

Június 29-én a magyar minisztertanács Sze­gedet jelölte ki a magyar hadsereg főerőinek összpontosítására. Egyúttal elrendelték, hogy Török Ignác tábornoknak, a honvédsereg hadmérnöki kara helyettes parancsnokának (majd júliustól parancsnokának) irányításá­val Szeged körül – szárnyaival a Tiszára tá­maszkodó félkörben – sáncrendszert építse­nek ki az ide összpontosított hadsereg védel­mére. A sáncrendszer Szegedtől délre, Gyála-

réttől indult el, majd a Maty-ér mentén húzó­dott Kiskundorozsmáig húsz földerőddel megerősítve. A kiskundorozsmai szélmalom­tól a sánc keletnek fordult (itt öt földerődít­mény védte a pesti országutat), s a mai Béke­telep, Baktói-kiskertek, Petőfi-telep vonalán húzódva, Tápénál érte el újra a Tiszát. A sánc­rendszer 14 km hosszú volt, s lovas kocsival másfél óra alatt volt körüljárható. Mivel kép­zett hadmémökkari tisztekben nagy hiány volt, az erődítési munkálatokat zömében fia­tal polgári mérnökökre bízták. Ezek közül néhányan – mint pl. Thaly, Mihálik mérnö­kök – kifogástalanul dolgoztak, de a többség csak „vásári munkát” végzett. A hosszan ki­terjedt erődítmény teljes védelmére mintegy 40 ezer katona kellett volna, 10 ezer főnyi tartalékkal, melyet a veszélyeztetett szaka­szokra lehetett azonnal irányítani.³²⁰

Ezekben a napokban szervezték éppen a kiskundorozsmai táborban – a bácskai védő­sereg 3. osztályából – a 138. honvédzászlóal­jat. Június 17-én szervezték át a szegedi ön­kéntes zászlóaljból (pk.: Földváry Sándor őr­nagy) a 104. honvédzászlóaljat. Az önkéntes zászlóalj már előzőleg, április 3-án – Szeged város zászlajával – részt vett a felkelő szerb csapatok nagy erődítményének, Szenttamás­nak elfoglalásában. A honvédzászlóaljjá szer­vezett önkéntes zászlóalj zászlaját Szegeden szentelték fel június 17-én; a zászlóanya Schmidt Józsefné volt.³²¹

A 104. honvédzászlóaljat az I. tartalék had­testbe sorolták be. A zászlóalj századpa­rancsnokai: Schmidt Ferdinánd, Molnár Márton, Pataki János, Bissinger Nándor vol­tak. A tisztikar Várady Ignác, Réh Ferenc főhadnagyokból, Szilber Lajos, Poór Mi-

157 ■

hály, Hódi Lajos, Korda Benus, Szilber Fe­renc, Veliatsa János, Zsótér Antal hadna­gyokból, Sükei Károly főhadnagy, zászlóalj­segédtisztből, Vastagh János élelmezési tiszt­ből állott, akik valamennyien szegediek vol­tak. Az altisztek között is sok volt a tanult fiatalember: Korpási Menyhért, Magyar Já­nos, Várady János, Torna Imre, Virág Jó­zsef, Somogyi József és még sokan mások.³²² Miközben a honvédcsapatokat elvezényel­ték Szegedről, a várba érkezett a budai vár ostrománál fogságba esett 23. (Ceccopieri) gyalogezred I. zászlóalja. Az olasz nemzeti­ségű katonák még Szegeden is a császáriak fehér frakkjában és kék nadrágjában voltak, amelyekről azonban a sárga-fekete díszítése­ket már letépték.³²³

Július elején a magyar honvédhadtestek és önálló hadosztályok fokozatosan megkezdték az ország minden részéből a visszavonulást a szegedi sáncok felé. A katonai vezetők kö­zött nem volt népszerű a kormánynak Kos­suth által előterjesztett terve. Ugyanis sokan – elsősorban Görgey – azt a hátsó gondolatot vélték felfedezni a terv mögött, hogy a déli irányú elvonulás, a szegedi összpontosítás csak a vezetőknek – egy katasztrófa esetén – Törökországba való menekülését van hivatva fedezni.³²⁴ (Ezt a megállapítást történetírá­sunk ma is vitatja – A szerk.)

A hadsereg visszavonulásával egyidejűleg, július 2-8. között a magyar kormány is átte­lepült Pestről Szegedre. Miközben – július 11-én – Haynau táborszernagy fővezérlete alatt az osztrák hadsereg főerői bevonultak Budára és Pestre, Kossuth éppen Cegléden tartózkodott, útban Szeged felé. Mivel Eger irányából az orosz főerők is nagy erővel nyo­

multak előre Pest felé, Kossuth váratlanul módosított a már kidolgozott és kiadott ter­veken. Elrendelte, hogy az Északkelet-Ma- gyarország térségéből – az orosz hadsereg elől – visszavonuló magyar X. tartalék had­test, valamint a IX. hadtest és a Josef Wy- soczky tábornok vezetése alatt álló lengyel légió egyesüljön és alakítsa ki a „Közép-tiszai Hadsereget”. A hadsereg élére Perczel Mór tábornokot nevezték ki (hadtestét Gál László ezredes vette át). A hadsereg feladata az osztrák és orosz főerők egyesülésének meg­akadályozása volt. A terveknek ez a hirtelen módosítása zavart váltott ki: „Kossuth ezen öncsinálta tervével a maros-tiszai összponto­sítás tervét keresztül-kasul húzgálta.”³²⁶ Min­denesetre a közép-tiszai hadsereg biztosította a kormány és a képviselőház menekülését Pestről Szegedre.

Július 8-ra a kormány és a képviselőház be­fejezte áttelepülését Szegedre. Július 12-én es­te Kossuth Lajos is Szegedre érkezett. A sze­gedi nép fáklyás felvonulással és zenével tisz­telgett előtte. Kossuth a várral szemközti Nagypiac (ma Széchenyi tér) egyik házának erkélyéről üdvözölte a szegedieket. Vukovics Sebő emlékiratai szerint: „A szegedi nép Kossuthot fáklyás zenével tisztelte meg. Az er­kélyen mellette nején kívül Duschek, Aulich és én állottunk. Válasza az igen ügyetlen üd­vözlő beszédre hosszú volt, s inkább lázas in- gerültségű, mint lelkesült… A szónoklat da- gályos volt, de nem elragadó, az okok helyett lázas ábránd kitörései fakadtak… E beszéd nem hagyott meggyőződést nyomában… “^32R Igazat kell adnunk Vukovicsnak, mert a be­széd már valószínűtlenül optimista volt: „Szeged leszen amaz archimedesi pont, hon-

158

nét a szabadság az egész világra fog kiterjed­ni. . .”

A kormány Szegedre hozta a bankjegy­nyomdát is, melyet a várbeli templomban ál­lítottak munkába. Az egyik gép nyomta a 15 és 30 krajczáros bankjegyeket; a másik sajtó pedig a fekete nyomatú 2 forintos kincs­tári utalványokat készítette. Ezek „Budapest” feliratuk ellenére Szegeden készültek, s ezért közönségesen „szegedi 2 forintosoknak” is nevezték azokat.

Július 13-án Görgey is megkezdte az I., III. és VII. honvédhadtestekkel Komáromból a visszavonulást.

Közben Szeged – mint azt Mészáros Lázár írta emlékirataiban – „…Debrecen képét mutatá fel, csakhogy a körülmények most egymástól elütök voltak. Maga a nép egy­kedvű volt, s úgyszólván közömbös, s bár Szeged több alkalommal tanúsított féktelen­séget, ekkor magát mégis csöndesen visel­te… Az országgyűlés tagjai maguk között vitatkoztak; ki-ki jobbnál jobb eszmével lé­pett föl.”³²⁷ A politikai helyzet kimondottan rossz volt – írja a továbbiakban Mészáros – „.. .a közönség… mindjobban ki kezdett kel­ni a kormány ellen”, s a „minisztérium maga is meghasonlottnák látszott”. A keserű hangú emlékirat így folytatta: „Az úgynevezett ra- dikálok… szép és nagy szavakkal honddban- dáztak, s míg a veszély távol volt, mindhalálig akartak viaskodni.”²²⁸

Július 21-én megnyílt az erősen megfo­gyatkozott országgyűlés Szegeden. A viták alapja: milyen legyen az ország vezetése ezek­ben a vészterhes napokban? Szemere Berta­lan miniszterelnök július 22-én emlékiratot terjesztett Kossuth Lajos kormányzó elé. Fel­

szólította, hogy vegye kezébe diktátorként a teljes politikai és katonai vezetést. Kossuth a javaslatot elvetette. Ekkor Szemere azt java­solta, hogy Kossuth a polgári, Görgey pedig a katonai ügyekben rendelkezzen teljhata­lommal. Kossuthnak ez a megoldás még ke­vésbé tetszett. Erre Szemere beadta lemondá­sát, Kossuth pedig – Aulich hadügyminiszter­rel együtt – elutazott Szegedről, hogy szemé­lyesen tárgyaljon Görgeyvel. Alig tette ki a lábát Kossuth Szegedről, mikor július 25-én Szemere levelet írt Görgey Artúrnak, mely­ben javasolta: „Vessetek véget a dolognak. Egyikötök köszönjön le, s a nemzet ne ontsa vérét hiába. Végezzetek végleg; vagy osztoz­zatok magatok között a hatalomban, vagy kö- zületek egyik vegye kezébe egészen. A minisz­térium a haza iránti kötelességének tartja le­köszönni.”

Kossuth távozása után Szegeden valóságos pánik tört ki. Mint Gracza György írta művé­ben : „Ámde, alig tette ki Kossuth a lábát Sze­gedről, a város képe, mint zivatarkor a tenger­szint, hirtelenül megváltozik. A félelem, a gyanú, az elégedetlenség csaknem forradalmi zúgolódásban tört ki. A piactér megtelik hara­gos tekintetű közönséggel, amely izgatottan, fenyegetőleg tárgyalja a legújabb szomorú ese­ményeket.”

A július 25-i képviselőházi ülésen – melyen Kossuth nem volt jelen – a képviselők felvilá­gosítást kértek a kormánytól a hadműveleti helyzetről. Miután erre megnyugtató választ nem kaptak, a képviselők vádat emeltek a kormány ellen. A vita teljesen elvadult. Irinyi József képviselő féktelen dühvei azt kiabálta, hogy a bajok egyenesen Kossuth Lajos kor­mányzó környezetéből származnak. Indítvá­

159

nyozta, hogy „a nemzetgyűlés felemelkedve a kisszerű versengéseken, Görgey tábornokot a haza megmentésére fővezérnek nevezze ki”. A képviselőház csakugyan fővezérnek kiál­totta ki Görgeyt. Ekkor Szemere Bertalan miniszterelnök kért szót, és súlyos vádat emelt Görgey ellen. Ő volt az – mondta aki miatt a hadak teljes összpontosítása Szegednél nem történhetett meg. Kijelentette, hogy az enge- detlenkedő dacos vezérnek talán ma is az a szándéka, hogy seregével a kormánytól és a nemzet ügyétől függetlenül működjék. Sze­mere azzal a kéréssel fordult a nemzetgyű­léshez, hogy Görgey fővezéri kinevezésének határozatát függessze fel Kossuth Lajos visz- szaérkezéséig. A Ház tagjainak zöme meg­nyugodva távozott. A Békepárt azonban el­határozta, hogy a másnapi nyilvános ülés na­pirendjére újra felveszik az ügyet, s mindent megtesznek, hogy Görgey fővezéri kinevezé­sét megtartsák és megerősítsék. Az ülés július 28-án újra összeült, de a Görgey-üggyel senki nem hozakodott elő, mivel az a hír érkezett, hogy az osztrák fősereg – az I., IV. és III. hadtestek -, valamint az orosz 9. kombinált hadosztály immár alig van kétnapi járásra Szegedtől. Végül Szemere egy szomorú elő­terjesztést tett: „A hadviszonyck úgy alakul­tak, hogy a kormány Szegedről valószínűleg kénytelen lesz távozni. Épp ezért a Ház rövid ideig függessze fel tanácskozásait/”^32#

Miközben a szegedi országgyűlésen elsza­badultak az indulatok, s a politikai vezetés teljesen meghasonlott önmagával, 1849. jú­lius 24-25-én Pestről megindult az osztrák hadsereg főereje – három hadtest és egy orosz hadosztály – Szeged irányába.

Szegeden július első felében csak a szerve­

zés alatt álló Olasz Légió volt. Az eredetileg három önkéntes olasz századból álló oszta­got (pk. Győzei Vince őrnagy) Szegedre ren­delték, s itt egyesítették a már említett – és a budai vár ostrománál a magyar hadsereg fog­ságába került – 23. gyalogezred I. zászlóaljá­val. Ehhez kapcsolták még az ugyancsak olasz legénységű 16. sorgyalogezred két szá­zadát, valamint a 13. sorgyalogezred 69 em­berét. Az így összeállított olasz nemzetiségű csapatokból Szegeden megszervezték az Olasz Légió I. és II. zászlóalját, amely ekkor ösz- szesen 956 katonából állt. A kilenc gyalogos­századból álló Olasz Légióhoz osztották be az – Erdélyből Szegedre vezényelt és ugyan­csak lombardiai olaszokból álló volt császári – királyi – 7. könnyűlovasezred egy századát, melyet 120 más lovassal kiegészítve, az Olasz Légió 1. lovasszázadává fejlesztettek. Az Olasz Légió parancsnokává a magyar kormány gróf Alessandro Monti ezredest – volt császári főhadnagyot – nevezte ki.

Az Olasz Légió katonáit a magyar kor­mány új – olaszos jellegű – egyenruhával látta el: térdig érő sötétzöld kabátot hordtak, piros álló gallérral és karhajtókával; szürke pantal­lójukon ugyancsak piros volt a lampasz, csá­kójuk fekete honvédcsákó volt. A könnyű­lovasok megtartották eredeti osztrák egyen­ruhájukat: karmazsin hajtókás fehér frakkot viseltek, alul bőrözött világoskék pantallóval, és fekete vaspléhből készült és sárgaréz díszí­tésű tarajos sisakkal.

Július 29-én jelentős átszervezések mentek végbe. Az Olasz Légió parancsnokságát De- carlini őrnagy vette át. Monti ezredest pedig egy újonnan szervezett hadosztály parancs­nokává nevezték ki. Az új hadosztály 20 gya­

160

logosszázadból (3000 katona), 7 lovasszázad­ból (600 lovas) és két ütegből (14 db ágyú) állt.

A szegedi sáncokat építő munkásokat is felszerelték lándzsákkal és kiegyenesített ka­szákkal, s hat zászlóaljba szervezték őket. Ehhez csatolták még a Nyíregyházán (1848 novemberében) szervezett 43. honvédzászló­aljat, valamint a Zrínyi szabadcsapatból (Csáktornya) alakult 35. honvédzászlóaljat (pk.: Szomjas-Durst József százados), amely eltérőleg a többi honvédzászlóaljtól sötétkék színű honvédegyenruhát hordott, fekete csá­kóval.

A mintegy 5000 emberből álló Asbóth-tar- talékhadosztály (pk.: Asbóth Lajos ezredes) az Újszeged déli szélén még 1848 februárjá­ban a szerb támadások ellen – kiépített, há­rom földerődítménnyel megerősített sánc­rendszert szállta meg, hogy a szegedi sánc­tábort délkeleti irányból fedezze.

Július 25-29-én a Monti-hadosztály csa­patait a várostól délre, a Ballagi-tó területén kialakított táborba vezényelték.

Július 25-27-én a magyar Közép-tiszai Hadsereg (pk.: Perczel Mór tábornok) két hadteste – a X. tartalék hadtest Gaál László ezredes és a IX. hadtest Dessewfíy Arisztid tábornok parancsnoksága alatt – gyors ütem­ben vonult vissza a Duna-Tisza közén Szeged felé. A magyar hadsereg július 25-én Cegléd- Kecskemét, majd 26-án Kiskunfélegyháza körzetében volt, s – mint a kortársak írták – „hátán hordozván mindenütt egy napi távol­ból az osztrákokat”.

A közeledő császári hadsereg miatt Sze­geden nagy volt az izgalom. Meggyorsították a sáncokon az erődítési munkálatokat, s a lő­

szergyártást is, mert a hátráló magyar csapa­tok állandó lőszerhiányban szenvedtek. Jú­lius elején a nagyváradi fegyver- és lőszergyá­rat – mintegy 800 munkásával együtt – Sze­gedre telepítették. Mivel a magyar kormány­nak nagy gondot jelentett a fegyver- és lőszer­raktár és üzem elhelyezése Szegeden, elfo­gadta Zsótér János szegedi polgár javaslatát, aki erre a célra felajánlotta újszegedi nagy gabonatárházát. A szegedi várral szemben – az újszegedi parton állt – a háromemeletes, hosszú, középütt nagy boltozatos kapuval el­látott, kaszárnyaszerű épület. A kormány minden lőszerkészletet ide összpontosított az országból. Az épület pincéiben – kiemelt munkabérért – 100-120 hadifogoly osztrák tüzér töltényeket és gránátokat készített. A gyártott lőszert részben az ugyancsak Sze­gedre irányított „Mészáros” hadigőzös szál­lította a közeli hadszínterekre, részben pedig katonai munkára berendelt polgári fuvarosok szekereken a csapatokhoz. Az osztrák hadi­foglyokon kívül még legalább 300 szegedi napszámos is dolgozott a lőporraktárban. Az épületben tanyázott a hadifoglyokra ügye­lő magyar őrség is. A raktár harmadik eme­letén, valamint a főépület melletti kisebbik raktárban pedig katonai kórház működött, ahol több száz sebesült és beteg magyar hon­védet ápoltak. Ugyanis a felső- és alsóvárosi kolostorok már zsúfolva voltak az odaszál­lított magyar sebesültekkel.

így következett be 1849. július 28-a, egy szombati nap, a város egyik legszomorúbb napja. Délelőtt 9 óra körül – mint azt Bíró Antal szabadkai országgyűlési képviselő írta le – „éppen képviselői ülésben voltam, midőn egyszerre mintha Oz egész városháza – hol

161

voltunk – Összedőlni akarna, szörnyű robajjal rázkódott össze, az ablakok csörömpölve hul­lottak be”. Báró Mednyánszky Cézár ezredes, a magyar hadsereg főpapja így írt erről vissza­emlékezésében: „Amint az egyik reggelen föl­keltem, öltözködés közben robbanást hallot­tam. Rengett a ház és csörömpöltek az abla­kok. Iszonyatos füstoszlop emelkedett, mely lassan elborította az eget. Újabb és újabb rob­banás után rengett a föld, és újra meg újra fústoszlopok szálltak az égnek. Fölkaptam ka­bátomat és az utcára siettem. A füstoszlopok összevegyültek és fekete fátyolként borultak a városra. Vájjon földrengés volt ez, avagy itt vannak az osztrákok és felgyújtották a külvá­rost? Az emberek egymást kérdezték, mi tör­tént? A minisztérium helyiségébe siettem és megtudtam a valót… Reggel kigyulladt a nagy lőpormálom és fölrobbant.” Egy másik szemtanú így emlékezett: …„Hetivásár volt, az élénken látogatott piacon mindenkit ré­mület fogott el, amint a földet ingani érezte lábai alatt. A házakból ijedten futott ki min­denki a szabadba, attól tartva, hogy az ingó falak reájok roskadnak, a légnyomástól az ablakok csörömpölve hullottak alá, a Tisza közelében levő házakban valóságos földren­gés volt érezhető. Az első pillanatban senki sem tudta, mi történt. Csak azok, akik a Ti­sza közelében voltak, látták, hogy a Zsótér tulajdonát képező, Újszeged-Tiszaparti nagy emeletes raktár emelkedik a légbe, az épület tégláit és tetőgerendáit pár száz ölnyi távol­ságra szétszórva maga körül, s kíméletlenül maga alá temetve a régi hajóhíd átjáratánál csoportosuló hetivásárosokat, a vásárra haj­tott jószágaikkal és barmaikkal együtt… a robbanás a Tisza-part mindkét oldalán ki-

és berakodó hajók nagy részét súlyosan meg- 1 rongálta, némelyeket pedig elsüllyesztette a légből visszahulló tégla- és gerendazápor.

Az épület közelében levő hajóhíd is tetemes ‘ rongálást szenvedett… Még ma is irtózattal gondolok az itt szemlélt pusztulásra. A rak- , tárban felhalmozott különféle lövegek, ágyú, ! kartács, gránát és puskagolyók, röppentyű- és I kartács szelencék hevertek lépten-nyomon a szétszórt téglaromokban.”

Az áldozatok száma ismeretlen; a kortár­sak mintegy nyolcszáz halottról beszéltek. Ugyanis a lőportárban és lőszergyárban dől- ” gozó osztrák foglyokon, az őrszemélyzeten és ‘ polgári munkásokon kívül (ezek közül száz fogolyt és háromszáz más személyt tartottak ‘ nyilván), meghaltak és eltűntek az épület ud-J varán várakozó kocsisok és fuvarosok, a har-1 madik emeleten ápolt több mint háromszáz] sebesült magyar katona. Igen sok volt a kör- j nyező és távolabbi utcákon, tereken, a híd-1 főben tartózkodó és lakó polgári áldozat. j A raktárban a vizsgálat szerint mintegy 150 ] métermázsa lőpor robbant fel. Szerencsére a j szegedi várban felhalmozott lőszer – bár a] várra is zuhogott a rengeteg, másodlagosan is-‘ robbanó gránát, röppentyű és egyéb lőszer – j nem robbant fel. 1

A szörnyű pusztulás – a kortársak szerint i is – felért egy vesztett csata emberveszteségei-1 vei, nem beszélve a felrobbant lőszerről, amely ugyancsak katasztrofálisan érintette a végső küzdelmet vívó magyar hadsereget. Többen árulásra és szándékos szabotázsra gyanakodtak. Elképzelhető, hogy a tragédiát egy mindenre elszánt osztrák tüzér idézte elő, de ez nem valószínű. Ugyanis az itt dolgozó fogoly osztrák tüzérek önként vállalták ezt a

162

munkát, s jobb zsoldot és ellátást kaptak, mint a magyar katonák. Annak ellenére, hogy nem kizárt egy – a következményekkel szá­mító – osztrák katona öngyilkos önfeláldo­zása (magával ragadva a megsemmisülésbe mintegy száz bajtársát is), valószínűbb a vé­letlen szerencsétlenség. Talán helyesebb, ha a véletlen helyett felelőtlenséget mondunk. Ugyanis a kortársak közül sokaknak az volt a véleménye, hogy a raktár udvarán rakodó kocsisok valamelyike járt el vigyázatlanul: pipára gyújtott vagy szivarját hajította el.³³⁰

A szerencsétlenség ellenére másnap, július 29-én megrendezték a már előzőleg tervezett katonai díszelgést: a vár déli falai előtti Sza­badság téren Kossuth Lajos személyesen tűz­te fel a 8. honvédzászlóalj lobogójára a III. osztályú katonai érdemrendet. Ugyanis július 28-29-én Szegedre érkezett a Bácskából a IV. hadtest, Kistelek irányából pedig a Közép­tiszai Hadsereg két hadteste.

Elsőnek a IV. hadtest (pk.: Guyon Richárd tábornok) vonult be Szegedre. Két hadosztá­lya a szegedi sáncrendszer D-DNy-i részét szállta meg: Gyálaréttől kezdve a Maty-ér mentén Kiskundorozsmáig kiépített húsz föld­erődítményben helyezkedett el.

A Közép-tiszai Hadsereg (pk.: Perczel Mór tábornok) két hadtestből állt: a X. tartalék hadtestből (pk.: Gaál László ezredes), és a IX. hadtestből (pk.: Dessewfíy Arisztid tábor­nok).

A X. tartalék hadtest lovassága – 14 lovas­század 2530 lovassal – Kiskundorozsmától ÉK-re, a pesti országutat lezáró öt földerődít- ményt szállta meg; 13 és fél gyalogoszászlóalja pedig a pesti országúitól – a mai Béketelep É, Baktói-kiskertek, Tarján É, Petőfi-telep É vo­

nalon – Tápéig védte a sáncrendszert. A had­test 40 ágyúját a sáncokon állították tüzelő­állásba.

A IX. hadtest 16 gyalogoszászlóalja, 8 lo­vasszázada (10 200 ember és 1670 ló), vala­mint 34 ágyúja a sáncrendszeren belül, első­sorban Szeged városában helyezkedett el tar­talékként.

Utoljára vonult be Szegedre – július 31-én Baja felől – a Zambelly-dandár (pk. Ludwig Zambelly von Bibersheim huszár ezredes) 2000 emberrel és 6 db ágyúval. A dandárt a Monti-hadosztállyal együtt a X. tartalék had­testnek rendelték alá.

A szegedi sánctáborban összpontosított ma­gyar haderőt északon – Hódmezővásárhely- Makó körzetében – a Lenkey-hadosztály; dé­len pedig – a Bánságban – a Kmetty György tá­bornok parancsnoksága alatt álló 15. önálló honvédhadosztály 10., 33., 23., 45. és 120. honvédzászlóaljai, valamint a 10. és 12.huszár- ezredek hat százada és 12 db ágyú biztosí­totta.

Július 29-30-án az osztrák fősereg meg­kezdte a Szegednél összpontosított magyar hadsereg átkarolását. Haynau táborszernagy főparancsnok – mivel az erős szegedi sáncok frontális áttörése nagy veszteségekkel járt volna – a magyar hadsereg átkarolását és be­kerítését tervezte.

Július 30-án este Kossuth Lajos a szállásán – a városháza melletti Kárász Benő-féle ház­ban – hívta össze a Szegedre érkező magyar csapatok tábornokait. Az amúgy is feszült hangulatban kezdődő tanácskozást a Közép­tiszai Hadsereg parancsnokának, Perczel Mór tábornoknak magatartása botrányba fullasz­totta. A tanácskozáson jelenlevő Mészáros

163

Lázár főparancsnok az alábbiakban írta le emlékirataiban a tárgyalást: „A kedélyek fe­szült állapotban voltak. Azon hír szállongott, hogy Perczel – Kossuth és a kormány ellen – erőszakos merényt akar tenni… Perczelfélre- tévén minden illemet, durva kifejezésekkel üd- vözlé a tanácskormányt, s a kormány iránti engedelmesség megtagadásával fenyegetőd- zött, Kossuthot szemrehányásokkal tetézte, kiabált stb”

Az áldatlan vita vége az lett, hogy Mészáros Lázár is leköszönt a fővezérségről, s a továb­biakban csak a vezérkari főnöki beosztást vál­lalta. A minisztertanács a botrányért azonnal leváltotta Perczel Mórt, s Josef Wysoczki tá­bornokot nevezte ki a Közép-tiszai Hadsereg élére. Miután Visocki ezt nem vállalta el, Vetter Antal tábornokot nevezték ki helyette. A magyar hadsereg főparancsnokává viszont véglegesen Dembinski altábornagyot nevezte ki a magyar kormány.

Július 31-én Dembinski főparancsnok és Vetter hadseregparancsnok is vitába bonyo­lódott a további teendők miatt. Vetter véle­ménye az volt, hogy a szegedi sáncokban gyü­lekező teljes magyar erő törjön előre Kistele­kig, vegye fel ott a harcot az osztrák IV. had­testtel, majd húzódjon vissza a sáncokba, illet­ve ha úgy szükséges, vonuljon át a Tiszán Sző- regig. Dembinski főparancsnok szerint – mi­vel a sáncok még nem voltak teljesen készen és a védelmére szükséges 200 ágyú helyett alig volt 100 ágyú (pontosan 104 db, a csapatok létszáma pedig 38 300 katona volt), azonnal meg kell kezdeni a visszavonulást.

Július 31-én este Dembinski főparancsnok parancsot adott a visszavonulásra. A csapatok a július 31-ről augusztus 1-re forduló éjszaka

és augusztus 1-én egész nap vonultak át a Ti­sza három hídján a bánáti, újszegedi oldalra. A sáncok déli-délnyugati részében összpon­tosított IV. hadtest csapatai Gyálarétnél kel­tek át, majd egész Törökkanizsáig (Növi Knezevac) megszállták a Tisza keleti partvi­dékét, hogy ezzel biztosítsák a Szőregre visz- szavonuló magyar IX. és X. hadtestek déli szárnyát.

A visszavonuló magyar IX. és X. hadtestek az Újszegedtől keletre és délkeletre (közvetle­nül Szőreg előtt) húzódó Kamaratöltés mö­gé húzódtak vissza. A 6-8 méter magas, 8-10 méter koronaszélességű hatalmas fold töltés az akkori Marostól húzódott a Tiszáig (Gyála- rét K) mintegy 4,5 km hosszan.

A IX. hadtest az északi, a X. hadtest a déli szárnyon helyezkedett el, az utóbbi megerő­sítve a Monti-hadosztállyal, valamint a IX. hadtest lovasságával. A visszavonulás bizto­sítására Újszegeden maradtak utóvédben az Asbóth-tartalékhadosztály 35. és 43. honvéd­zászlóaljai, valamint a Lázár-hadosztály 1. vadászezredének 1. és 2. vadászzászlóaljai és egy ágyús üteg. Az utóvédcsapatok is több védelmi lépcsőben helyezkedtek el: egy részük az Újszeged déli szélén épített sáncokban fog­lalt állást; közvetlenül a Tisza partján azon­ban csak két vadászszázad vonult fel, s egy félüteget (3 db 6 fontos tábori ágyút és egy 7 fontos tarackot) helyeztek el a földsáncok és a homokzsáktorlaszok mögött az alacsony víz­állású Tisza meredek partjai felett.

Dembinski főparancsnok javaslatára au­gusztus 1-én a magyar kormány és a képvise­lőháztagjai – élükön Kossuth Lajos kormány­zóval – Szegedről Aradra távoztak. A bank­jegysajtót már az előző napokban Aradra

164

vitték, s oda szállítottak át több katonai rak­tárát is. A leváltott Perczel Mór tábornok is eltávozott Szegedről, s néhány nap múlva Tö­rökországba menekült.

A szegedi sáncokból és a városból vissza­vonuló magyar hadsereg minden ruha-, fegy­ver-, lőszer- és élelmiszerkészletét magával vitte. A súlyos lőszerhiányra való tekintettel még az előző napokban felrobbant újszegedi lőszerraktár romjai közül is kibányászták a még használható lőszert.

Közben – augusztus 1 -én – az osztrák Dunai Hadsereg is folytatta előnyomulását a Duna- Tisza között. Reggel 6 órakor a centrumban előnyomuló VI. hadtest elővédjét képező két lovasosztály benyomult Kistelekre és azonnal lovas felderítőcsoportokat küldött előre a szegedi sáncok felé. Az egyik dzsidás lovas­század a szatymazi postaházig nyomult előre, ahonnan csak rövid idővel előbb vonult visz- sza két magyar huszárszázad. Egy másik, 12 lovas dzsidásból álló csoport Kiskundorozs- mát nyugatról megkerülve, a magyar tábor déli szárnyáig nyomult előre. Az osztrák dzsidások – zömében galíciai lengyel és ukrán katonák – egy erős magyar huszár utóvédosz­taggal kerültek szembe. Az ellenfelek kölcsö­nös karabélytüze nem okozott veszteséget.³³¹

Augusztus 1-ről 2-re forduló éjszaka Sze­gedről elvonult az utóvédet képező Monti- hadosztály is húsz gyalogos- és hét lovasszá­zadával (3000 főnyi gyalogság és 600 lovas), valamint 14 ágyújával. Súlyos hiba volt, hogy az Újszegedre hátráló Monti-hadosztály – feltehetően műszaki alegység hiányában – a Tiszán átívelő hajóhidat nem bontotta le, csak felületesen megrongálta.

Lázár Vilmos ezredes a IX. hadtestnek alá­

rendelt hadosztály parancsnoka (aki 1849. október 6-án Aradon mártírhalált halt), a kö­vetkezőket írta kivégzése előtt aradi börtöné­ben : „Körösről Kecskeméten, Félegyházán, Kisteleken, Magyarország végtelen sivatagain át Szeged alá vonultunk… Szegeden a sánco­kat szálltuk meg, és mindenki nagy ütközetre készült, melyet itt kell küzdenünk. Harmad­napra kitakarodtunk belőlük, és Szőregre hú­zódtunk. Újszegedet csak gyengén megszállva hagytuk… Öt ágyú védelmezte négy század­dal az átjárást.”

Augusztus 2-re virradó hajnalon az osztrák IV. hadtest két hadosztálya és egy dandára (összesen öt dandár) és az orosz 9. kombinált hadosztály két dandára Kisteleken összpon­tosult, s elővédjeik Szatymazig nyomultak előre. A kora reggeli órákban a hadtest Bechtold-lovashadosztálya Horgosig vonult a III. hadtesttel való kapcsolat kialakítására.

Augusztus 2-án reggel 08 óra után a 4. ulá- nus- és 5. könnyűlovasezredekből álló Simb- schen-lovasdandár elővéd feladatokkal több irányból benyomult Szegedre. A város pol­gári hatóságai hódoló küldöttséget menesz­tettek a benyomuló császári lovasdandár pa­rancsnoka, Kari von Simbschen vezérőrnagy elé. Bejelentették, hogy a magyar honvédsereg csapatai elhagyták a várost, s kíméletet kértek a város békés polgári lakossága számára. Simbschen azonnal jelentette Haynau tábor­szernagynak, hogy Szeged városa üres, és a magyar hadsereg a Tisza mögé vonult vissza.

A császári csapatok elsősorban a Nagy Posta Úton – a mai Kossuth Lajos sugárút nyomvonalán – hatoltak be a városba, s a dzsidás lovasszázadok szétrajzottak a Tisza- part mentén húzódó utcákban. Az újszegedi

165

parton – a földsáncok és homokzsáktorlaszok mögött – elhelyezett magyar tüzérség délelőtt 9 óra után észlelte a part menti utcákban meg­jelenő császári ulánusokat (dzsidásokat). Né­hány ágyúból azonnal tüzet nyitottak, és vé­gig lőtték a város főutcáját. Ez feltehetően a vár északi széle és a Királyi Sópajták közti Széna-piac térre nyíló Nagy Posta Út lehetett. A becsapódó – az osztrákok szerint 12 fontos – ágyúgolyók az ulánusok három lovát sodor­ták el; a dzsidásoknak azonban embervesz­teségei nem voltak.

Augusztus 2-án délelőtt 9 órakor Haynau főparancsnok utasította a IV. hadtest pa­rancsnokát, Lichtenstein altábornagyot, hogy a hadtest 2. hadosztályának Jablonowsky- dandára is kezdje meg benyomulását Sze­gedre. A dandár galíciai lengyel és ukrán ka­tonákból álló csapatai 14 órára bevonultak a városba. Miközben a császári gyalogság pi­henőre tért, a lovasság a Tisza partján figyelte az újszegedi parton védelemben álló magyar csapatokat.

Augusztus 2-ről 3-ra forduló éjszaka foly­tatódott a császári csapatok bevonulása Sze­gedre. Bevonult a IV. hadtest „Avantgard”- osztaga, a Benedek-dandár, a galíciai lengyel és ukrán katonákból álló 12. táborivadász- zászlóalj, az alsó-ausztriai kiegészítésű 4. Hoch- und Deutschmeister-sorgyalogezred, az 1. Konstantin-landwehr zászlóalj, a csehor­szági kiegészítésű 2. könnyűlovasezred nyolc százada, továbbá a 31. gyalogosüteg 6 db 6 fontos ágyúval és a 20. lovasüteg 6 db 6 fontos ágyúval. Ezt követően bevonult Szegedre a IV. hadtest 1. Herzinger-hadosztályánakThes- sing-gránátosdandára és Perin-gránátosdan- dára, valamint 2. Burits-hadosztályának Le-

derer-lovasdandára is. Az osztrák IV. (Lich­tenstein) hadtest összesen 17 zászlóaljból (55 890 gyalogossal), 24 lovasszázadból (9740 lovassal), két hidászosztályból állt; tüzérsége 60 ágyút számlált (5003 tüzérrel és 3933 foga­tolt lóval).

Az éjszakai órákban bevonult Szegedre a IV. hadtest tartalék tüzérsége is: 12 db 6 fontos ágyú, egy gyalogosüteg 6 db 1 fontos ágyúja, valamint a 18. rakétaüteg 6 db rakétavetővel. Ugyancsak az éjszaka ért a városba az osztrák Dunai Hadsereg tüzérségi főtartaléka is.

A IV. hadtest alárendeltségében Szegedre vonult be az orosz 9. kombinált gyalogoshad­osztály is (pk. Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy) az 1. gyalogosdandárral, a 2. vadászdandárral, a 9. tüzérdandár egy nehéz és három könnyű ágyús ütegével, összesen 48 ágyúval. Az orosz hadosztály 10 780 gyalogos­ból és 980 tüzérből állt. Ezen kívül alárendelt­ségében volt az osztrák 1. ulánusezred lovas­osztályának 1. és 2. lovasszázada, összesen 250 dzsidás lovassal.

Augusztus 3-ra virradóra Haynau tábor­szernagy elrendelte, hogy két osztrák dandár és egy orosz vadászdandár egyik zászlóalja hajtson végre erőszakos átkelést a Tiszán. Az átkelés tüzérségi támogatására a két dan­dár szervezetszerű tüzérségén (18 db 6 fontos ágyú) kívül kijelölte a hadtesttüzérség 18. ra­kétaütegének 6 lövegét és a hadseregtüzérség 10. ütegének 6 db 12 fontos ágyúját.

Szíjjgyártó Zsigmond tüzér hadnagy fel­jegyzései szerint az osztrák és orosz tüzérség augusztus 3-án hajnalban megkezdte az új­szegedi part hosszában védő magyar csapa­tok és (homokzsáktorlaszok és sánckosarak mögé rejtett) tüzérség ágyúzását. „Augusztus

3-ikán már virradatkor erős ágyútüzelést in­dított ellenünk az osztrák, még pedig a vár tetejéről, amit mi szorgalmasan viszonoztunk mintegy délelőtt 10 óráig. Ekkor mindkét rész­ről szünet állt be. Délben újra elkezdődött az ellenséges ágyúk és röppentyűk öldöklő mun­kája. A röppentyűk csakhamar felgyújtották Újszegedet. Egyszerre tűzlángok közepette lát­tuk magunkat. De mindennél sokkal veszedel­mesebb volt a most kezdődő gyalogsági puska­tűz… Délután 5 óráig csak a vár tetejéről reánk szolgáló ágyútüzet és a vár környékéről álló puskatüzet álltuk; ekkor azonban már az egész tiszaparti házsor hosszában viszonoz- tatott a mi tüzelésünk és pedig olyan hévvel, és mennyiségben, hogy a partvédelemről annál ke­vésbé lehetett már szó, mert azalatt, míg mi a várral feleseltünk: Haynau és Paniutin egye­sült hadserege ráért a Tiszát áthidalni; s a hí­don is, de a kompokon is észrevétlenül át kelni és az innenső parton gyülekezni. A föld­hányások ugyanis, melyek ágyúinkat úgy a hogy födözték, nem engedték a folyam víz­tükrét látnunk és megfigyelnünk, ágyútekéink oda nem szolgáltak. Mihelyt egyszer sikerült az ellenségnek a túlsó part magaslatáról hídkész­leteit a vízszintéig lejuttatni: csaknem háborí­tatlanul, hidászainak a veszélyeztetése nélkül készíthesse el első hídját, mert a mi két század vadászunk, mihelyt vezénylő századosuk Schütz, egy ellenséges ágyúgolyó által lováról lesodortatott, meg sem állt többé a túl parti ügyesebb és számosabb lövészek öldöklő tü- zében…”

Az osztrák tüzérség és gyalogság tűzfedezete alatt 18 órakor megindult az osztrák csapatok gyors és erélyes átkelése a Tiszán. Elsőnek – az újszegedi partokon védő magyar csapatok

félrevezetésére és északi irányú átkarolására – egy osztrák harccsoport a város északi szélén kezdte meg az erőszakos átkelést. A harccso­port két császári zászlóalja Újszeged északi ré­szén – a mai Marostő, Kikindai és Zsombo­lyai utcák, Közép-fasor körzetében – szállt partra, hogy északról támadja hátba a várral szembeni parton védő magyar csapatokat.

Közben a szegedi vár két oldaláról a Bene- dek-dandár 4. gyalogezredének és 12. vadász­zászlóaljának csapatai kezdték meg az erő­szakos átkelést. A vártól északra – a volt Rácz Piac és a Királyi Sópajták körzetéből – a 4. gyalogezred gránátososztálya, a vártól délre elterülő körzetből pedig a vadászzászlóalj há­rom százada támadott, egy század pedig tar­talékban maradt. A volt temesvári vasúti híd körzetében partra szállt három vadászszázad a kertek és a házak között nyomult előre a partvédő magyar csapatok oldalába déli irányból.

A támadás második lépcsőjében – a Palánk városrész utcáiban – vonult fel a galíciai len­gyel és ukrán katonákból álló 15. sorgyalog­ezred III. és IV. zászlóalja, valamint az alsó­ausztriai osztrák legénységű 4. Hoch- und Deutschmeister sorgyalogosezred I., II. és III. sorzászlóalja.

Az átkelés főtartaléka a várnál összponto­sított orosz vadászzászlóalj volt egy orosz ágyús üteggel megerősítve.

A császáriak átkeléséről így írt a további­akban Szíjjgyártó Zsigmond tüzér hadnagy: „A híd tehát bámulatos gyorsasággal elkészült. S egyszer csak mellvédeink tövében felhangzik a kiáltás magyarul: Mi is magyarok vagyunk! Megállját ok! – s a gyalogsági roham egy ma­gyar zászló lobogtatása mellett kétfelől ágyú-

167

■• ■

inkra tör. Mi természetesen meg nem állva, a kevés ló által vontatott ágyúinkat biztonságba helyeztük. Az egyik ágyút, melyből már a ló mind ki volt lőve, a legénység vontatta egy da­rabig, míg végre az ellenség azt rohammal el­vette tőlünk. S az a sajátságos ebben az egész­ben, hogy mindez Dembinszki és Mészáros szeme láttára történt… S mégsem jött senki a segítségünkre, jóllehet, puszta szemmel lát­hatták kitartásunkat és veszedelmünket.”

Az átkelésnél az osztrákok összes vesztesége négy halott és tizenkilenc sebesült (a harcban megsebesült Franz Lichtenstein altábornagy hadtestparancsnok, Cordon altábornagy és Benedek vezérőrnagy is), az orosz csapatoké pedig mindössze három sebesült volt.³³²

Az újszegedi harcban a magyar csapatok mintegy hetven sebesültet és halottat vesztet­tek, harminc honvédvadász pedig hadifog­ságba esett. A sebesültek között volt Jordán Zsigmond lengyel százados, Bem József tá­bornok unokaöccse is.

Délután 18-19 óra között a magyar utóvéd visszavonult az Újszeged déli szélén – a mai Csongrádi út és Vedres utca kereszteződése – és az akkori Maros (a mai Bal-fasor és Rózsa Ferenc utca kereszteződése) közti sánc mögé. Csak ekkor rendelte el Dembinski tábornok és Vetter tábornok, hogy adjanak segítséget a hátráló utóvédnek. Elsőnek négy 12 fontos ágyút vezényeltek támogatásukra, de ezek „minden siker nélkül voltak kénytelenek visz- szajönni!” – írta Lázár Vilmos ezredes emléke­zésében.

Erélyesebb magyar ellenlökésre csak az este beállta után adott parancsot Dembinski és Vetter. Ugyanis ekkorra az osztrák csapatok már az említett sáncból is kiverték a magyar

< 1 t

csapatokat, melyek megkezdték visszavonu­lásukat a Szóregtől nyugatra húzódó Kamara­töltés felé, ahol a magyar főerők álltak harcra készen. „Most volt a perc az ellenséget szu­ronnyal verni vissza. De csak késő éjjel indí­tott engem Dembinski rohamra – írta Lázár Vilmos ezredes -, miután az ellenség ráért el­helyezkedni a megfoghatatlanul épen hagyott sáncokban, amelyeket meg kellett volna sem­misítenünk.” Az ellenlökésre a 35. honvéd­zászlóaljat, valamint az 1. vadászezred 2. és 3. osztályát (négy század) jelölték ki. „Ameny- nyire az éj engedd – írta Lázár Vilmos -, csapa­taink a legnagyobb rendben nyomultak előre. Az előőrsökhöz értünk, midőn számosabb lö­vés történt. Ez jeladásul szolgált a legnagyobb rendetlenségre. Mind, még a leghátulsók is tü­zeltek, valószínűleg félelemből; a csapat in­gadozni kezdett, én lelkesítém. Szomjas (Szom- jas-Durst József százados, a 35. zászlóalj pa­rancsnoka) megragadta a 35. zászlóalj lobo­góját, s előrenyomultunk; lőtávból heves apró fegyvertűz fogadott minket, a golyók jégeső­ként fútyöltek füleinknél; Szomjas lövéstől ta­lálva leesik lováról, a zászlót kiejti kezéből, s a zászlóalj hátrálni kezd. Egyik sortüzet a másik után lövik reánk; világító golyók, röppen­tyűk stb. Lehetetlen volt tovább kitartani, ren­des visszavonulásról kellett gondoskodnom.”

Az éjszaka folyamán az ellenlökésre kije­lölt magyar csapatok visszavonultak a Kama­ra-töltés mögé. A hátráló magyar egységeket a császári csapatok szorosan követték. Az osztrák és az orosz századok megközelítették a Kamara-töltés mögött harcvonalban álló magyar csapatokat.

Augusztus 4-én viszonylagos nyugalom volt Újszegedtől délre. A nap folyamán a Szabadka

168

felől támadó osztrák III. hadtest Dossen- dandára Szegedtől délre – Magyarkanizsánál – elérte a Tiszát. Dembiriski az Olasz Légiót a Guyon-tartalékhadosztály segítségére vezé­nyelte Gyálarét-Törökkanizsa vonalra.

Augusztus 4-én este az osztrák I. hadtest elővédjei benyomultak Makóra, honnét a Lenkey-hadosztály megkezdte a visszavonu­lást Kiszomborba, maga mögött lerombolva a Maros hídját. A súlyos helyzetben Dem­biriski sem a visszavonulásra, sem a harcra nem adott pontos és szabatos utasításokat.

Másnap, 1849. augusztus 5-én hajnalban az osztrák III. hadtest Dossen-dandára elfog­lalta Magyarkanizsát, s az első lépcsőben tá­madó osztrák 22. vadászzászlóalj menetből át­kelt a Tiszán, és rövid harc után visszavonu­lásra kényszerítette a magyar Guyon-tartalék­hadosztály ott védő csapatait. Miközben a ma­gyar csapatok Ráckeresztúr felé vonultak visz- sza, az osztrák hidászok hidat vertek a Tiszán. Hat zászlóalj (6 db ágyúval) és tizennégy lovas­század (6 db ágyúval) azonnal átkelt a hídon, s üldözőbe vette az északi-északkeleti irány­ban hátráló magyar Guyon-tartalékhadosz­tály csapatait.

A hajnali órákban jelentkező veszély dön­tésre bírta Dembiriskit is. Parancsot adott ki, hogy a hadsereg délelőtt 10 órakor kezdje meg a visszavonulást, de nem Arad felé (ahová a kormány direktívája szerint vissza kellett vol­na vonulnia), hanem Bébán keresztül Temes­várnak. Azonban alig indultak el a csapatok­hoz a parancsőrtisztek a visszavonulási pa­ranccsal, délelőtt 09 órakor egyre élénkebbé vált az osztrák csapatok mozgása.

Mivel a – Marostól (a mai Traktor és Thö­köly utcáknál) a Tiszáig (Gyálarét K) 4,5 km

hosszan húzódó magas és jól védhető Kamara­töltés elleni frontális támadás nagyon veszte­ségteljesnek ígérkezett, Haynau táborszernagy elrendelte, hogy a császári csapatok igyekez­zenek Szentiván falu irányába áttörni a töl­tésen, és ezt követően délkeleti irányból átka­rolni a magyar csapatok hadállásait. Az átka­rolás végrehajtására – Bechtold tábornok pa­rancsnoksága alatt – két lovasdandárt vontak össze, amelyet az orosz 9. kombinált hadosz­tály vadászezredeinek nyolc zászlóaljával és tüzérdandárénak 30 db ágyújával erősítettek meg. Az orosz 9. kombinált hadosztály gya­logezredeinek nyolc zászlóalja, valamint tüzér­dandárénak 18 db ágyúja az újszegedi hídfő védelmére maradt vissza.

A délelőtti órákban Dembiriski a magyar csatasor előtt lovagolt végig. Az előnyomuló osztrák vadászok puskatüzében Dembiriski lo­vát is találat érte, sőt maga Dembiriski is meg­sebesült könnyebben. Ennek ellenére – mint Mészáros Lázár írta emlékirataiban – Dem­biriski „mégis szokott vidor bátorsággal s nyu­galommal vezérelt ezután is. Gyalog folytatta útját, míg csak egyik fiatal segéde (segéd­tisztje), Burkhard saját lovát át nem adta ne­ki”. Délelőtt 10 óra előtt azonban a hajnal­ban kiadott – 10 órai – visszavonulási paran­csát visszavonta, az indulást előbb 11 órára, majd 15 órára halasztotta.

Délután 14 órakor az átkarolásra kijelölt osztrák Bechtold-lovashadosztály csapatai megindultak a Tiszával párhuzamosan dél­nyugati irányba. Mikor az elővéd áthatolt a Kamara-töltésnek – a szentiváni erdőtől észak­ra húzódó – Tiszára néző szakaszán, a szent­iváni erdőben összpontosított két magyar hon­védzászlóalj harc nélkül visszavonult Szent-

169

iván faluba. Az elővéd után előnyomuló lovas­dandárok 32 lovasszázada azonban 15 óra után leállt, mert a lovasság nem tudott átha­tolni a meredek és magas Kamara-töltésen. Bechtold tábornok – akinek beosztásába ke­rült tétova intézkedése – erélytelenül intéz­kedett, s órákba telt, míg az orosz tüzérek át­járókat nyitottak a töltésen.

Dembinski parancsának megfelelően dél­után 15 órakor megindult a több részletben tervezett visszavonulás. Elsőnek a X. tartalék hadtest Gál-hadosztálya és a tüzérség legne­hezebb ágyúi vonultak el Béba irányába. Ezzel egyidejűleg a Lengyel Légió négy gyalogosszá­zada is megkezdte a visszavonulást.

Délután 16 órakor megindult az osztrák IV. hadtest északi szárnya. A szétbontakozott Be­nedek- és Jablonowski-dandárok mögött – a Szeged-Szőreg közti országút két oldalán – széles arcvonalon előnyomult a (csapatok szer­vezetszerű tüzérsége mellett) a hadtest- és had- sereg-tüzértartalék is, összesen 16 és fél üteg, 99 db ágyúval. A magyar hadsereg jobb szár­nyán levő csapatok parancsnoka, Lázár Vil­mos ezredes erről így írt feljegyzésében: „Vég­re délután négy óra tájban mintegy nyolcszáz­ezer lépésnyire sáncunk előtt egy ellenséges ágyúsor fejlett fel. Lehetett száznyolcvan-két­száz löveg. Nekünk egész vonalunkon legfel­jebb negyven lövegűnk volt. Az első lövést jobb­szárnyunkon megtétettem. Erre az egész sor tü­zelése megkezdődött. Jobbszámyunkon az én tíz ágyúin ellenében négy üteg ágyú és egy üteg röppentyű állott. A lengyel üteg, amely éppen a Maros partján állott, a tizedik lövésnél elhagy­ta helyét és megszaladt. A mi tüzéreink az el­lenséges túlerő dacára jól lőttek; ekkor jelentik nekem, hogy a töltény fogyatékán van. Dem-

binskihez ugratok, hogy a hiány pótlásáról ren­delkezzék, s válaszul kapom, hogy a töltény tar­talék elküldetett Bébára. Még ez is! – gondolám és lassabban kezdek tüzeltetni, s a még kapható 6 fontos töltényeket mindazon egy ágyúhoz hor­dottam össze, amelyet sáncunkban a Maros partjánál levő szögletéhez (a mai Traktor és Thököly utca környéke) állítottam, s amelyet az ütegparancsnok irányzott két ellenséges üteg ellen oly sikerrel, hogy a szélső, előreindult üte­get hátrálásra kényszerité. Csak töltény, és minden meg van nyerve, mert az ütközet nem ve­szett volna el.”

Közben – délután 17 óra 30 perc körül – az osztrák IV. hadtest délnyugati szárnyán a Bechtold-lovashadosztály 32 lovasszázadá­nak főerői még mindig a Kamara-töltés előtt vesztegeltek. A lovasoszlopok csak lassan és részenként tudtak a magas és meredek tölté­sen átvergődni.

A lassú előnyomulás és az átkarolás elhúzó­dása miatt Haynau elrendelte a frontális tá­madást a Kamara-töltés teljes hosszában véde­kező magyar csapatok ellen. Az osztrák tüzér­ség mintegy fél órán át egyre fokozódó erővel lőtte a töltés mögött álló magyar csapatokat. Az ágyútűz nagyobb veszteségeket nem oko­zott a töltés mögött, annak holtterében álló magyar harcrendben. A Szőreg falu romjai kö­zött elhelyezkedett magyar szekerészcsapatok kocsijai és lovai között viszont jelentős károk és veszteségek keletkeztek.

Az ágyútűz után, 18 órakor az osztrák csa­patok – többlépcsős harcrendben – rohamra indultak a Kamara-töltés ellen.

Elsőnek az északi szárnyon – a Maros és a Szeged-Szőreg közti országút között – össz­pontosított Benedek-dandár csapatai törtek

170

8. sz. vázlat. Űjszeged-szőregi csata (1849. augusztus 5.)

előre. A dandárral szemben álló magyar Lázár­hadosztály csapatai (egy zászlóalj, négy szá­zad, egy lovasszázad és hat ágyú) azonnal el­hagyták a Kamara-töltés és a Szeged-Szőreg közti országút kereszteződésében levő állásai­kat, s megfutamodtak. Mint Lázár ezredes írta: „Midőn végre az ütegek már majd mind el­fogyasztották töltényeiket … az előnyomuló ellenség rohamra jött s a hátrálok közé küldé golyóit, amitől csapataink vad futásnak ered­lek” Mire az osztrák gyalogság megmászta a Kamara-töltést, ott már nem talált magyar csa­patokat.

A magyar Lázár-hadosztály csapatainak gyors visszavonulása után a Benedek-dandár egy része a Maros töltése és Szőreg északi széle között nyomult előre, s megközelítette Deszk falut; másik része széles csatárláncban Szőreg falu romjai között, valamint a falutól északra és délre elterülő kerteken át nyomult előre a falu keleti széléig; egy zászlóalj és egy rakéta­üteg a Szeged-Szőreg közti úton maradt tar­talékban ; egy zászlóalj, egy század és egy gya­logosüteg 6 db 6 fontos ágyúja Szőreg bejára­tánál maradt; egy könnyű lovasezred hét szá­zada a Benedek-dandár tartalékát képezte.

171

A Benedek-dandártól jobbra, attól délnyu­gatra, a Szőregtó’l nyugatra húzódó Kamara­töltés ellen az osztrák Jablonowski-dandár négy zászlóalja indult rohamra. Ezen a sza­kaszon a magyar IX. hadtest főerői álltak: ki­lenc honvédzászlóalj részei, a Beniczky-cso- port három honvédzászlóalja és két selmeci vadászszázada, jelentős tüzérséggel megerő­sítve. (4 db 12 fontos, 16 db 6 fontos és 11 db 3 fontos ágyú, valamint 3 db rakétavető.) Az itt húzódó magyar centrum parancsnoka Josef Wysoczki lengyel tábornok volt. A védelem második lépcsőjében összpontosult a IX. had­test lovassága – hat huszárszázad és egy len­gyel ulánusszázad.

A magyar centrum – ellentétben az északi szárnnyal – makacs ellenállást fejtett ki. A ma­gyar csapatok az első lépcsőben támadó csá­szári gránátosokat visszaszorították a töltés­ről. Ekkor két üteg 12 ágyúja heves kartács­tűzzél árasztotta el a védekező magyar gya­logságot, s csak ezek után sikerült két zászló­aljnak a töltésen megkapaszkodnia. Végül is a magyar csapatok visszavonultak Szőreg déli részébe, illetve Kübekháza irányába.

Kora este – 18-19 óra között – a magyar hadsereg északi szárnya és centruma rende­zetlenül visszavonult. Az osztrák Benedek- és Jablonowski-dandárok – a közeledő esti órák és a két hadsereg között húzódó hatalmas ku­koricatáblák miatt – alig üldözték a hátráló magyar csapatokat. Csak a csatárláncban elő­nyomuló osztrák vadászok célzott puskalövé­seinek voltak áldozatai. Addig míg a magyar csapatok a Kamara-töltés mögött, annak vé­delmében álltak, a császári tüzérség tüze is ha­tástalan volt. Komolyabb veszteségei a ma­gyar zászlóaljaknak csak akkor voltak, mikor

a visszavonulás során elhagyták a Kamara­töltés nyújtotta védelmet és kijutottak a töltés holtteréből. Ekkor néhány osztrák tüzérségi robbanógránát a hátráló magyar zászlóaljak soraiba csapódott, és a robbanásuk sok kato­nát leterített. A becsapódó robbanógránátok több helyen zűrzavart idéztek elő, s a gyalog­ság helyenként megfutamodott.

Az osztrák Jablonowski-dandár és a mögöt­te a második lépcsőben előnyomuló Herzin- ger-gránátoshadosztály benyomult Szőreg falu romjai közé, majd elérte Deszk déli körzetét.

Az osztrák IV. hadtest délnyugati szárnyán támadó Bechtold-lovashadosztály két lovas- dandára is átkelt a Kamara-töltésen. A Simb- schen- és Lederer-lovasdandárok főerői – mi­közben négy század a Kamara-töltés átjáróit biztosította egy esetleges visszavonulás mi­att – déli, illetve délkeleti irányba nyomultak előre. Mint Lázár ezredes írta emlékirataiban: „Az ellenség a sáncot az egész vonalon át­hágta, s hirtelen s nagy robajjal csapott a bal­szárnyunkon álló lovasságunkra.” A két lovas­dandár egy vegyes osztaga a szentiváni erdő­ből szorította ki a még ott védekező magyar és lengyel egységeket. Közben a Simbschen-lo- vasdandár főerői Szentiván falun át nyomul­tak előre, majd fokozatos balfordulóval Sző­reg déli széle felé törtek előre. A Lederer-lo- vasdandár főerői Szentiván falutól északra tá­madtak Szőreg déli széle irányába. A két osztrák lovasdandárt az orosz 2. vadászdan­dár vadászezredeinek három zászlóalja – a tüzérdandár harminc ágyújával, egy osztrák rakétaüteggel és két osztrák lovasszázaddal megerősítve – követte. Miközben az orosz va­dászdandár Szőreg déli körzetében foglalt ál­lást, az osztrák Bechtold-lovashadosztály Le-

172

derer- és Simbschen-lovasdandárai Szóreg délnyugati széle és Szentiván falu déli széle között bontakoztak szét.

Az osztrákok adatai szerint az 1849. augusz­tus 5-i szó’regi csatában az osztrák csapatok vesztesége 45 halott és 195 sebesült volt (ez utóbbiak között volt egy tábornok és három tiszt). Az orosz csapatok vesztesége mindössze négy sebesült katona volt. A csatában az oszt­rák csapatok 150 lovat is vesztettek.

A magyar csapatok veszteségeiről magyar adatok nincsenek. Az osztrákok szerint mint­egy 200 magyar katona elesett, s 500 honvéd hadifogságba került.

A magyar hadsereg visszavonulását a Mon- ti-hadosztály csapatai – az Olasz Légió ki­lenc gyalogos- és egy lovasszázada, a 90. honvédzászlóalj, az 1. és 2. vadászezredek ki­lenc százada, hét huszárszázad és két 3 fontos gyalogosüteg – fedezték. A zárt négyszögek­ben visszavonuló utóvédcsapatok jól irány­zott sortüzei és szuronyai előtt az üldöző osztrák lovasság több esetben megtorpant. Az utóvéd soraiban hagyta el a csatateret Henryk Dembinski altábornagy, a magyar hadsereg főparancsnoka is. A visszavonulás egész este és éjszaka folytatódott. Másnap – 1849. augusztus 6-án – a szőregi csatatértől 30 km-re délkeletre, Óbesnyőnél a délnyugati irányból támadó osztrák III. hadtest előreve­tett osztaga megütközött a magyar IX. és X. hadtestek lovasságából szervezett utóvéddel.

A magyar csapatok ezt követően tovább folytatták visszavonulásukat Temesvár felé, ahol augusztus 9-én újabb – most már végleges – csapást mért rájuk az osztrák hadsereg.³³³ Bekövetkezett a teljes katonai vereség – aho­gyan erről Mészáros Lázár emlékirataiban

írta -, „második mohácsi csatája a honnak”. Augusztus 11-én a magyar kormány és Kossuth Lajos kormányzó a legfőbb politikai és katonai hatalommal ruházta fel Görgeyt, aki az aradi haditanácson bejelentette az azon­nali fegyverletétel szükségességét. Ugyanott beszámolt a szegedi eseményekről is: „Dem­binski tábornok Szegedet kardcsapás nélkül, a Tisza-Maros vonalat pedig csaknem minden ellenállás nélkül feladta. Szeged hirtelen, előre nem látható elvesztésével ott felhalmozott óri­ási gabona- és lisztkészleteink az ellenség ke­zére jutottak. Dembinski e hó 5-én Szőregnél megveretve a kormány határozott parancsa el­lenére nem a baráti Arad várába, hanem Te­mesvár felé vonult vissza – ezzel (valószínűleg féltékenységből) meghiúsította egyesülésün­ket. Temesvárnál tegnapelőtt csatát fogadott el… és… teljes vereséget szenvedett.”

Két nap múlva – augusztus 13-án – a ma­gyar hadsereg Aradon gyülekező I., III. és VII. hadtesteinek maradványai az orosz hadsereg előtt Világosnál letették a fegyvert.

A szőregi csata után az osztrák IV. (Lich- tenstein-) hadtest 2. Burits-hadosztályának Jablonowski-dandára (a galíciai 15. Nassau- gyalogezred négy zászlóalja és 7. gyalogosüte­gének 6 db 6 fontos ágyúja) visszatért Szeged­re. A dandár augusztus 18-ig tartotta megszáll­va a várost, majd Haynau parancsára a Ko­márom várát körülzáró osztrák I. tartalék hadtest támogatására elvonult.

A szabadságharc összeomlását követő hó­napokban Szegeden nyugalom volt, annak el­lenére, hogy a császári katonai hatóságok és Gaál Emanuel kormánybiztos több elfogató­parancsot adott ki a forradalom és a szabad­ságharc szegedi szereplői ellen. A kormánybiz­

173

tos elrendelte Rózsa Sándornak, a hírhedt be­tyárnak elfogatását is, mivel az embereivel részt vett a háborúban. Rózsa Sándor azon­ban fegyverrel állt ellent a császári katonák­nak, mint erről az igazságügyi miniszter 1859. június 16-án beszámolt: „1848-ban a törvény­telen magyar kormány biztosította a büntetlen­ségét (ti. Rózsa Sándornak) addig elkövetett bűncselekményei miatt, azzal a feltétellel, hogy a lázadók részére lovascsapatot toboroz, ezzel a szerbek és horvátok ellen hadiszolgála­tot teljesít, és a jövőben kifogástalanul visel­kedik. Rózsa valóban körülbelül 80 lovast to­borzott össze és alárendelt állásban 5-6 héten át hadiszolgálatot teljesített, miért is a forra­dalmi honvédelmi bizottmány a hivatalos lap­ban a büntetlenségi nyilatkozatot kiállította. A lovascsapat felosztása után feleségével és két gyermekével Szeged környékén csikósként élt. 1849 novemberében egy portyázó járőr körül­vette a házát és el akarta fogni, azonban sike­rült megszöknie, miközben két katonát meg­sebesített.” A továbbiak során az előteijesztés a részletekre is kitért, idézve a bírósági ítélet­ből: „Száry Bálint ellen megkísérelt és Bren- dza Miklós ellen végrehajtott gyilkosság miatt –

mindkettő a 12. Vilmos főherceg gyalogezred­beli közkatona volt akiket 1849 novemberé­ben Rózsa Sándor elfogatására küldtek ki, ahol ez töltött kétcsövű pisztolyból rájuk lőtt, és az így keletkezett zűrzavarban megszökött. Ró­zsa azzal védekezett (ti. 1859-ben a bíróság előtt), hogy az udvaron tartózkodó katonákat rabló rácoknak nézte”. A jelentés azzal foly­tatta, hogy „Rózsa Sándor most mint felfegy­verzett, hajléktalan csavargó bolyongott Sze­ged környékén…”

A Szegeden állomásozó császári katonaság­nak többször meggyűlt a baja a kóborló és rabló betyárokkal. Mint a fentebb említett igazságügy-miniszteri előterjesztés írta, a leg­súlyosabb eset 1852. szeptember 12-én zajlott le: „1852. szeptember 12-én Ábrahám János Szeged melletti tanyáján megjelent öt lovasbe­tyár, és úgy Ábrahámot, mint feleségét külö­nösen durván bántalmazták. Ezt az erőszakot Meszes Péter és Rónay tanyáján is folytat­ták … Miután az öl betyár tovább lovagolt, két zsandár, Müller János és Ráner János, valamint Szerbathi Tamás ulánus üldözőbe vette őket… A betyárok mindhármukat agyonlőtték.”^

A vár utolsó évtizedei

(1849-1881)

♦

*

K<?

T

í

A vár vízi tornyának metszeti ábrázolása (1763)

A

,,.._iK_.. !.f, “T¹¹ -; ■ —

Ga/V ^?><< ‘ \ ^{J ;} ;

Szeged vára a XV11. sz. végén (Ismeretlen művész metszete)

Lovassági harc Szeged vára mellett (Ismeretlen művész metszete a XV11. sz. végéről)

—r

Szeged vára a XVII. sz. végén (Ismeretlen művész metszete)

Csata Szegednél 1686. április 24-én (Ismeretlen művész metszete)

Csata Szegednél 1686. április 24-én (Ismeretlen művész metszete)

hujiv a^iíóun^ fer Aríft^n wie 0íi$t biurf) ^ifJÍnjfi^.nac^^úué^

– v s, ‘ *’ • ■-•»■-‘* ■-

Í-”

Csata Szegednél 1686. október 21 22-én (Ismeretlen művész metszete/

p ‘ •■’”‘ ^lFi^|WW<WW”<l*W

furnért f Híjáim Oaoirú >6 te hn^Aa^etvberíiwt^en

L S-k M r<- b Ti *”B A ! 1 k —.*j t í; i^rai
	»r’M-^mi”l • ’pM! ‘1.«
	S3™í“tS
	g^T-^íJ.; fii •. * *► I ‘ T <1 ‘ ■
	fllB^Saőnb

Császári vérteslovas a XVII. sz. végéről

A szegedi várat ostromló csapatok ostromárkai 1686. október 5. és 23. között

i

A szegedi vár látképe északi irányból (1698)

A szegedi vár és külső vár Iái képe keleti irányból (1698)

^v

Szeged várának és városrészeinek térképe

(De la Croix Paitis császári hadmérnök felmérése, 1713)

A szegedi vár és külső vár alaprajza, illetve a várfal metszeti rajza (1713)

t

i

i

t-

r

/

Az Eugeniusz-sánc alaprajza (1773)

— r

Vwrm

_ A’aí

Wfctí*’ zfer^–.

4,N •>.. W- w»f .C” •< / .- A &-i

^.*Ua . «•’ K ■•_ ,1.. 1 .• ,<W< jj-

a- .**> .v>..f*« v./

i n->s

Vedres István terve a vár raktárrá való átalakításáról

Szeged és a vár látképe keleti irányból (1827)

szegedi vár keleti irányból (Polla aquarellje, 1880)

r

Szeged vára (Vedres István fametszete, 1840 k.)

n

I

isii

Ww-		1^
		•* m 1

A var es a varos tér Kepe (1850)

A vár vízitornya a Tisza’felől (1840 k.)

Csata Újszegednél 1849. augusztus 3-4.

’ * r-

¹

Jelenet a szőr égi csatából (Pettenkoffen metszete)

Jelenet a szőregi csatából (Pettenkqffen metszete)

A vár délnyugati rondellája (Fáuli Hugó festménye, 1870 k.)

A vár délnyugati rondellá ja (Ismeretlen művész fametszete, 1850 k.)

A vár az árvízben (1879. március)

A vár délnyugat jelöl az árvíz után

i

f

«. ■

i,

I

i

r ‘I.

lh

i

I

> 5 –

A vár udvara 1879-ben (Háttérben a városháza tornya)

i ■ ■ IB emL			S^l
1 ■ ■ S ■ IpRi
HB Ml. H Mi
	/jS3BW5ttM<p^2E.. j,.jEM^JSMRr*7^rtLí

A vár meghagyott maradványa napjainkban

A szegedi vár 1850-1879 között.

Az 1879. évi nagy árvíz. A vár lebontása

A szabadságharcot követő években -1849 és 1857 között – a szegedi vár újra laktanyává alakult. Az 1850. évben – Bainville József vá­rosi főmérnök által – készített várostérkép szerint a régi vár még hajdani formájában ál­lott. A vár északi és nyugati oldalán még a mély vizesárkok is megvoltak, sőt még álltak a nyugati kaput védő pajzsgátak többszögletű sáncai is. Megvolt még a Palánk városrész nyugati szélén, a „Sáncpart” utca hosszában (a mai Zrínyi utca vonalán) a régi vizesárok maradványa is. A vár környéke – a kilövés biztosítására – még ekkor is beépítetlen. A vár­tól északnyugatra a Széna-piac, a vártól nyu­gatra a Fő-piac, a vártól délre pedig a Sétatér széles területei voltak.

Még a nagy külső vár, az Eugeniusz-árok sáncárkai is jól felismerhetőek a várostérké­pen, mint vízzel teli hatalmas árkok. A haj­dani ötszögű földbástyák vonalát is jól mu­tatták a nagy vizesárkok a város házai között. Különösen nagyméretű volt még a várostól nyugatra elterülő sánc; a Török Fő utcától (később Valéria, ma Bartók Béla tér) a Búza­piacon át (Dugonics tér) a Kölcsey utcáig (ak­kor Könyök utca) húzódó sáncárkot a szegedi nép 1850-ben még „Ördög Luk Az Mély Ár­kon” névvel illette. A régi sáncárok vízállásos

területei még kivehetők voltak a mai reformá­tus templom és a Szent István tér körzetében is. A legnagyobb vízállás, a hatalmas méretű „Csöpörke Tó” a mai Marx tér északkeleti fe­lében terült el.

Szeged az abszolutizmus korában (1849- 1867) is jelentős katonai központ maradt. Miután 1853-ban feloszlatták az erdélyi ro­mán és székely határőrezredeket, a 16. határ­őr gyalogezredből felállították a cs. kir. 46. Sachs-Meiningen (későbbi nevén „Fejérvá- ry”) sorgyalogezredet, melyet Szegedre vezé­nyeltek. A világoszöld hajtókájú (és ezért „levelibékáknak” csúfolt) gyalogezred a te­mesvári hadtestnek volt alárendelve, s 1918-ig Szeged háziezrede maradt. A katonaság a régi várban, illetve a XX. sz. elején lebontott (és a mai Rákóczi téren álló) „nagykaszárnyában” volt elhelyezve. Ezenkívül a Palánkban is volt egy laktanya, a régi sorházból átalakított „sörházkaszámya” vagy „flóriánkaszárnya”. Ugyancsak a Palánkban működött a 46. gya­logezred katonai nevelőintézete, a „stifthaus”. A várban elsősorban katonai raktárak voltak.

A városban és a várban állomásozó katona­ság hasznos és közérdekű munkálatokat is végzett: 1858-ban a várban állomásozó olasz legénységű 8. vadászzászlóalj parancsnoka,

177

Wilhelm Reitzenstein ezredes elrendelte, hogy a katonaság alakítson ki sétáló ligetet az új­szegedi hídfővel szembeni – árkokkal és göd­rökkel felszabdalt (volt hídfősáncok marad­ványai) – ősvadonban.

A 46. gyalogezrednek csak a hadfogadó központja, valamint két sor- és egy tartalék zászlóalja állomásozott Szegeden. Az ezredet a katonai események során gyakran vezényel­ték a Habsburg-birodalom különböző részei­be. így voltak Lombardiában, Velencében, Veronában, Laibachban, s részt vettek az 1866. évi porosz és az 1878. évi boszniai hábo­rúban. A szegedi hadköteles fiatalságot azon­ban nemcsak a 46. gyalogezredbe sorozták, hanem a nagyszebeni császári és királyi 4. hu­szárezredbe is.

1857. május 24-én I. Ferenc József császár és felesége – országjáró körútja alkalmából – Szegedre is ellátogatott. Tudhatott arról, hogy mi a város régi kívánsága, mert – hogy meg­nyerje a városi hatóságok és a lakosság szim­pátiáját – megszüntette a vár erődítmény jel­legét. Ettől kezdve a régi vár már csak mint „k. k. Kastell” – azaz „császári-királyi váracs” szerepelt. Ezzel egyidejűleg megengedte, hogy a vár körüli óriási üres térségeken, a vár tü­zérségének kilövését biztosító „glacis”-okon építkezhessenek. A császár felajánlotta a vá­rosi tanácsnak, hogy az a várat le is bontat- hatja, ha a városban állomásozó katonaságnak megfelelő laktanyákat és raktárakat építtet­nek.

A vegyes bizottsági tárgyalásokon megál­lapították, hogy a várban állomásozó két sor- és egy tartalék zászlóalj elhelyezésére építendő kaszárnya a városnak 862 940 forintjába ke­rülne. Ugyanakkor a lebontandó vár anyagá­

ból és annak telkeiből csak 225 ezer forint be­vétel várható. A városi tanács és a katonai pa­rancsnokság tárgyalásai során végül is köl­csönös engedmények születtek. A hadsereg megelégedett egy sor- és egy tartalék zászlóalj befogadására alkalmas kaszárnya felépítésé­vel. A katonai parancsnokság abba is bele­egyezett, hogy a kaszárnyát a régi katonai kór­ház telkén építtethetik fel. Természetesen eb­ben az esetben a városnak egy új katonai kór­ház építéséről is gondoskodni kellett. Ilyen formában a kaszárnya 429 546 forintba, az új katonai kórház pedig 122 553 forintba került volna, összesen tehát 552 099 forintra csök­kent volna a költség, ami az eredeti összeghez képest 310 841 forint megtakarítást jelentett.

A vármegváltási tárgyalásokat azonban fél­beszakította az 1859. évi olaszországi háború. Ennek ellenére, kisebb jelentőségű bontások már megkezdődtek. Ekkor bontották le a vár déli oldalán, a középkori „palota” épületének kiugró részét.

Az olaszországi osztrák katonai vereség ha­tására – országszerte és – Szegeden is forra­dalmi zavargások törtek ki. 1859 novemberé­ben az utcákon hatalmas tömegek vonultak fel a Rákóczi-, a Klapka- és a Kossuth-indu- lók hangjai mellett. Beverték a megyefőnök ablakait és mindenütt leszaggatták a kétfejű sassal díszített hivatali táblákat. A karhata­lom nem mert az eseményekbe beavatkozni. Ezért a várbeli katonákat riasztották, akik fegyveres erővel verték szét a tüntető tömeget. A „rendzavaró” fiatalság és polgári lakosság közül sok embert kísértek be szuronyok kö­zött a vár tömlöceibe.³³⁵

A forradalmi hangulat ettől kezdve újra és újra fellángolt. 1863. december 18-án a reggeli

178

órákban falragaszok jelentek meg a város ház­falain: „A nemzet legyen jó reménységekkel eltelten, mert -várakozásai teljesülni fognak A felhívás különösen a diákság körében vál­tott ki nagy izgalmat. Az iskolákban leállt a tanítás, és a diákság az utcákra özönlött. A vár­beli „vasasnémetek” számos diákot fogtak el és hurcoltak a várba. A várparancsnok terje­delmes jelentést küldött Bécsbe, azzal a cél­lal, hogy a „király őfelségét” lebeszéljék a „bűnös néphez” való közeledésről, arról, hogy egy újabb látogatást tegyen az országban. 1866-ban újabb zavargások törtek ki; az Alsó­városban a nép még a várból kirendelt kato­nasággal is szembeszegült.³³⁶

Az 1867. évi kiegyezést követően, az 1868. évi XL., XLI. és XLII. törvénycikkek elren­delték – a császári és királyi hadsereg (az ún. „közös hadsereg”) mellett – a magyar királyi honvédség felállítását is. A megalakuló hét honvédkerületi parancsnokság közül a II. honvédkerületi parancsnokság 1871-ben Sze­gedre került. Első parancsnoka (1872-1876 között) Assermann Vendrei Ferenc szabadság­harcos honvéd ezredes volt.

A szegedi II. magyar királyi honvédkerületi parancsnokságnak volt alárendelve az ugyan­csak 1871-ben szervezett 5. és 6. honvéd gya­logdandár, melyek 1876-tól szerepeltek új hadrendi számmal, mint 45. honvéd gyalog­dandár (Szeged) és 46. honvéd gyalogdandár (Lúgos), valamint 1. honvéd lovasdandár. A szegedi 45. honvéd gyalogosdandámak volt alárendelve (1874 és 1885 között) az 5. honvéd féldandár, amely 1886-tól az 5. hon­véd gyalogezred nevet viselte.

A Habsburg-birodalom hadkiegészítési és mozgósítási rendszere’alapján a szegedi és

Szeged környéki hadköteles lakosságnak csak egy részét hívták be a honvédezredekbe. Az újoncok zöme a város háziezredébe, a 46. császári és királyi gyalogezredbe, illetve a. nagyszebeni császári és királyi 4. huszárezred­be vonult be. Ezek a közös ezredek továbbra is a temesvári hadtestparancsnokságnak vol­tak alárendelve.

Míg a szegedi vár nagyobbik része (1879 augusztusáig) katonai objektum volt (kaszár­nya, raktárak stb.), a vár északkeleti negyede, a hírhedt „Zwinger” továbbra is börtön ma­radt az 1860-70-es években is. Sőt mind az önkényuralom alatt, mind a kiegyezést követő években nőtt a börtönrészleg jelentősége. Ugyanis az önkényuralom éveiben (1849- 1867) – és azt követően is – ijesztően elszapo­rodtak Szeged környékén az útonállások, rab­lások, gyilkosságok. Babáj Gyurka, Macs- vánszky Maxim és Rózsa Sándor bandái el­képesztő rémtetteket hajtottak végre. A te­mesvári 9. sz. zsandárezred Szegedre rendelt egységei valóságos „kisháborút” vívtak első­sorban Rózsa Sándor bandájával. Hosszas és véres hajsza után, 1854-ben Rózsa Sándort el­fogták és bíróság elé állították. A halálos íté­letet a császári kegyelem életfogytiglani bör­tönre változtatta, melyet a kufsteini börtön­ben kellett eltöltenie. A hírhedt betyár a bör­tönben olyan jó magatartást tanúsított, hogy 1869-ben kegyelemből szabadon engedték. Azonban amint hazatért Szegedre, bandája újra összeverődött, és megint elkezdődtek a fegyveres rablótámadások.

Az új független magyar belügyminisztérium 1869. január 4-én – a belügyminisztérium rend­őri osztályának vezetőjét – gróf Ráday Ge­deont küldte kormánybiztosi megbízatással

179

Szegedre, „az Alsó-Tisza-vidéken megzavart közbiztonság helyreállítására’’. A kormány­biztosság – székhelye a szegedi vár – mellé kar­hatalmid egy galíciai lovasszázadot rendeltek. Az itt működő statáriális bíróság halálos ítéle­teit azonnal végrehajtották. A szükséges – de néha túl kegyetlen – szigornak voltak ártatlan áldozatai is. Egy alkalommal kilenc csongrádi parasztot is a várba hurcoltak, mert együtt mulattak néhány körözött betyárral. Vala- mennyiüket halálra ítélték, s a vár sáncában főbelőtték.³³⁷

A kormánybiztosság működése alatt két­ezer betyárt, rablót és orgazdát zártak el a szegedi várban. A vallatások olyan kímélet­lenek voltak, hogy a városi közgyűlés jegyző­könyvbe vétette, hogy a vár közelében lakók­nak se éjjelük, se nappaluk a várból kihallat­szó vérfagyasztó ordítások, üvöltések miatt. A Jókai Mór által szerkesztett Hon című újság 1869. március 6-i számában egy névtelen sze­gedi levélíró is panaszt tett a szegedi várba be­hurcolt gyanúsítottakkal szembeni „barbár vallatási modor” miatt. Ráday valóban kímé­letlen volt; kegyetlenül letörte a dél-alföldi bű­nözést. Magát a szegedi főügyészt és a csend­biztosokat is törvény elé állította, mert kide­rült, hogy azok összejátszottak a betyárokkal. A kecskeméti városkapitányt is lefogatta, és a szegedi várba vitette, ahol az öngyilkos lett.

A kormánybiztosság egyik legkiemelkedőbb tette: Rózsa Sándor ismételt elfogatása volt. Somogyi József szegedi csendbiztos 1869. ja­nuár 25-én csellel – egyes vélemények szerint azzal, hogy régi puskáját adja vissza, más ver­zió szerint azzal, hogy csendbiztosi kinevezé­sét veheti át a várban gróf Ráday Gedeontól – becsalta Rózsa Sándort a szegedi várba. Ott

azonnal lefogták, vasra verték és az egyik ka­zamatába zárták. Rózsa napokon át tombolt és üvöltözött a börtönben, pedig egy ujjal sem nyúlt hozzá senki. Csak akkor hagyta abba a veszekedett üvöltözést, amikor gróf Ráday megparancsolta egy Gazdik nevű prófosznak (börtönőrnek), hogy szedje le Rózsáról a vas­bilincseket. Rózsa közel három évig rabosko­dott a szegedi várban, mire lefolytatták az el­lene indított nyomozást. Még javában folyt a nyomozás, mikor – 1872. október 31-én – a sok támadás és feljelentés miatt gróf Ráday Gedeont felmentették kormánybiztosi hivata­lából.

Távozásakor kijelentette, hogy még a felét sem végezte el a rábízott feladatoknak. Mun­katársai – elsősorban Laucsik Máté – azonban tovább maradtak, és befejezték a bűnüldözési feladatokat.

Rózsa Sándor pere 1872. december 8-án kezdődött a szegedi várban, s december 25-én mondták ki az ítéletet. Az ítélet elsőfokon életfogytiglani börtön volt, melyet azonban a felsőtábla halálbüntetésre változtatott. Újabb közel kétévi huzavona után, 1874. november 7-én újra I. Ferenc József adott kegyelmet a híres alföldi betyárnak. Rózsa Sándort az íté­let módosítása után a szegedi várból a számos­újvári börtönbe szállították, ahol 1878. no­vember 22-én – 65 éves korában – meghalt.

A szegedi kormánybiztosság Ráday Gedeon távozása után még egy évig működött, s a kormány csak 1873-ban szüntette meg. A ra­dikális intézkedések folytán a Szeged vidéki betyárvilág örökre megszűnt.

Még működött a szegedi kormánybiztos­ság, mikor újra felvetődött a szegedi vár meg­váltásának és lerombolásának ügye. Erre le­

180

hetőséget az adott, hogy 1872. május 9-én I. Ferenc József, valamint Lónyay Menyhért miniszterelnök Szegedre látogatott. A városi törvényhatóság tisztelgő látogatása alkalmá­val a városi tanács vezetői újra szóba hozták, hogy folytassák a vegyes bizottsági tárgyalá­sokat a vár megváltása és lebontása ügyében. Mivel a hadsereg által – a vár helyébe, a Kál­vária mellett – igényelt új laktanya és más épü­letek költségvetése másfél millió forintot igé­nyelt volna, a tárgyalások ebben az esetben is megszakadtak.

A várnak katonai jelentősége már alig volt, a hadsereg is hozzájárult ahhoz, hogy a régi szegedi vár feleslegessé vált erődítményeinek egyes részeit fokozatosan megszüntessék és el­rendeljék azoknak részenkénti lebontását.

1875-ben a vár nyugati sáncárkait is feltöl- tötték, helyére fásított sétányt telepítettek (a mai Széchenyi téri sétány elődjét). Az 1876 márciusában megáradt Tisza a várossal egy időben a várat is elöntötte. A keleti kazamaták víz alatt álltak. A vár udvarát csak úgy lehetett megmenteni, hogy ott egy töltést építettek. A víz alá került kazamatákat ki kellett üríteni; az itt bezárt rabokat ideiglenesen Kiskunfél­egyházára szállították.³³⁸

Az 1877. évben a város újabb tárgyalásokat kezdeményezett a hadsereggel. Felajánlották, hogy ingyen adnak a katonai kórház kibőví­tésére telket, ha a kincstár megengedi, hogy a várkapu és a délkeleti saroktorony, a „vízito­rony” közti várfalszakaszt lebontsák, hogy a város a hídfő és a sóházak (a mai új Tisza Hotel körzete) közötti partszakaszon árvíz­védelmi töltést tudjon építtetni. Ez a töltés egyébként a várat is megvédte az új árvíz el­len. A hadsereg engedélyezte a kérést, sőt a

keleti várfal és a part közti földsávot-25-50 méter szélességben – a városnak át adta. 1876-1877 telén megkezdődött az említett várfal lebontása. Ennek befejezése után, a délkeleti saroktorony még 5-6 évig teljesen külön állt a vár többi építményétől, mikor az­tán ezekre az öreg falakra is csákányt emel­tek. A lebontott tégla várfalból hatalmas erő­sítő tölgygerendák kerültek elő, s a fal alap­jait 6-7 méter mélységben találták meg. A le­bontott fal törmelékével kiegészítve, még ezen a télen megépült a töltés a vár keleti fa­lával párhuzamosan. A töltés tetején út veze­tett végig, amely így megrövidítette az utat a Palánk és a Felsőváros között; nem kellett többé a terjedelmes várat megkerülni.

A nagy múltú szegedi vár utolsó történelmi szereplése a rettenetes emlékű – de a város fej­lődését kétségtelenül pozitív irányba fordító – 1879. márciusi árvíz, a „nagy víz” idején volt.

A várost annyiszor elpusztító Tisza már 1878 decemberében ijesztő méretekben kez­dett áradni. A következő év februárjában el­rendelték a legszigorúbb védelmi készültséget. Mivel a város képtelen volt saját magát meg­védeni a rettenetes veszedelemtől, a hadsereg­nek is közbe kellett lépnie. Március első nap­jaiban a temesvári hadtest parancsnoka, Pulcz Lajos altábornagy – a császári és királyi had­sereg egyetlen utászezredének (amely öt zász­lóaljból állott) – temesvári utászzászlóalját he­lyezte készenlétbe. Az első lépcsőben 86 utász­katonát és 46 pontont vezényelt Szegedre. Ezt követően – több lépcsőben – szinte az egész utászezred felvonult Szegedre. A katonaság elsősorban a várban szállásolt el. A várat elő­készítették a menekülők befogadására. A vár­börtönben őrzött rabokat elszállították.

181

A vizsgálati foglyokat szabadon eresztették, az elítélteket pedig Kecskemétre és Kiskunfél­egyházára vitték.

A közbiztonság megóvására a városban ál­lomásozó 46. gyalogezred katonái őrjáratoz- tak. A városba irányított huszáregységek pedig a várost és határt járták, s mindazokat mun­kára kényszerítették, akik a városi hatóság felhívására nem mentek dolgozni a védőgá­takra.

Az utászok több menekülésre alkalmas he­lyet készítettek elő (bár az 59 ezer főnyi lakos­ságból 36 ezer embert már elszállítottak a vá­rosból): a jelenlegi Tisza pályaudvarnál húzó­dó vasúti töltéseket, a vasúti hidat, de minde­nekelőtt a várat. A várfalak tetején katonai sátrak sorát állították fel, s a falakra geren­dákból és deszkákból menekülő-feljárókat ácsoltak.

Március 6-án 06 órakor a vár falain eldör­dültek a vészt jelző ágyúlövések. Ugyanis az előző nap este Szegedtől északra, Petresnél át­szakadt a Tisza gátja. Március 6-án reggel a több kilométeres szélességben hömpölygő ára­dat a sövényházi töltést is átszakította. Már­cius 7-én hajnalra az áradat már a Fehér-tótól északra és keletre húzódó töltésnél, illetve a Szegedről Algyő felé vezető vasútvonal tölté­sénél állt.

Március 6-7-én Szegedre újabb 500 katonát szállítottak az árvízvédelmi munkálatokra, mert a lakosság pánikba esett, s használhatat­lan volt a munkálatoknál. Március 7-én haj­nalban a Fehér-tótól keletre is átszakadt a töl­tés, illetve Algyőtől délnyugatra áttört a víz a vasúti töltésen. Még ezen a reggelen víz alá került a Szeged északi szomszédságában fekvő Tápé község. Március 8-9-én az áradat végig­

zúdult az Algyő és Szeged közti vasúti töltés nyugati térségében. Az árvíz átszakította a Szeged és Budapest közti vasútvonal töltését is, és elárasztotta Dorozsmát. Március 9-11. között Szegedet már csak a Felsőváros északi szélén épített töltés, valamint a várostól nyu­gatra húzódó Algyő-Szeged közti vasútvonal töltése védte.

Március 12-én hajnali fél kettőkor a rókusi vasútállomástól északra, a Makkos-erdőtől délnyugatra mintegy százméteres szakaszon átszakadt a vasúti töltés, s a szakadás egy órán belül kilométernyire szélesült ki. A zűrzavart fokozta, hogy március 11-én éjszaka 23 órától orkánszerű szél dühöngött Szeged felett. A két­ségbeesett munkások ekkor már tömegesen hagyták ott az omladozó töltéseket, s indul­tak meg Újszeged felé. A várnál meg a hajó- hídnál azonban katonák állták el az útjukat, és szuronyos puskával kényszerítették őket vissza a munkára.

Március 12-én hajnalra a vár mint egy szi­get magasodott ki a Nagypiac teret és a kör­nyező utcákat ellepő szennyes áradatból. Taschler főkapitány a várban összpontosítot­ta a vízi járműveket, melyeket a hidászkato­nákkal és önkéntes mentőkkel innét indított el a város különböző pontjaira, a veszélybe került emberi életek megmentésére. Ettől kezdve a várfalakra vezető hidak és a vár egész környéke olyan volt, mint egy kikötő a legnagyobb forgalom idején.

Április 15-én Szegedre érkezett I. Ferenc József. E látogatás pontot tett a régi szegedi vár történetére is. Az uralkodó – miután a budapesti királyi ítélőtábla és a királyi kúria már elismerte (a Helytartótanács 1786. január 10-i, 1284. sz. alatt kelt leiratára hivatkozva)

182

Szeged város telektulajdonosi jogát a várra vonatkozólag – a várat minden építményé­vel együtt, ingyenesen a városnak adomá­nyozta. Viszont a város vállalta, hogy a cs. k. 46. gyalogezred részére laktanyát építtet a Mars (a mai Marx) téren. A város az építke­zés céljára 24 ezer négyzetméternyi területet adott át a hadseregnek.³³⁹

Közben a város romjai hónapokon át 3-4 méteres víz alatt állottak. Élet csak a Palánk egy részében – az Oskola, az Oroszlán és Ke­reszt utcák találkozásánál – volt. Itt ugyanis szárazon maradt az utcák kövezete. Jellemző, hogy ugyanakkor néhány száz méterrel odább, a városháza mély vízben állt: a városháza ka­puja alá csónakon is csak úgy lehetett bemen­ni, ha az utasok lefeküdtek a csónak fenekén 1

Mivel a város területéről a víz leszivattyú- zása csak június 8-án indult meg, a vár kaza­matasorát (összesen 62 kazamatahelyiséget), valamint a várban álló hét-nyolc épületet to­vábbra is a város hajléktalan lakosainak ren­dezték be. (Természetesen a vár erre kevésnek bizonyult, s egy barakktábort is felállítottak.) A várban elhelyezett hajléktalan családok a várnagy felügyelete alatt éltek. A várnagy volt a felelős a házi rendszabályok pontos betartá­sára. Ezek meghatározták a beköltözést és a távozás formáit; a várkapu nyitásának és zá­rásának időpontjait; a szobák, a közös helyi­ségek (konyhák, mosókonyhák, tűzhelyek stb.) használatának rendjét, s a kényszerű együttélés szabályait. A várban a szegényeb­bek ingyen, a módosabbak lakbér fejében tai- tózkodhattak.³⁴⁰

A kormány 1879. június 4-én Tisza Lajost nevezte ki kormánybiztosnak Szegedre (ezen hivatalát 1884-ig látta el). A kormánybiztosi

hivatal a mai Virág cukrászda helyén volt. Előtte a 46. gyalogezred bakái adták az állandó díszőrséget.

Június 8-ától augusztus 25-éig százhúsz szi­vattyú dolgozott éjjel-nappal, s 33 millió köb­méter vizet szivattyúztak le a város területé­ről. Közben – az áprilisi királyi határozat alapján – 1879. augusztus 29-re a vegyes bi­zottsági ülésen befejeződött a vár átadása a város számára.

A vár bontási munkálatainak előkészítő tárgyalása azonban csak 1880. november 24- én kezdődött meg a királyi biztosság hivatalos helyiségében. Miután ünnepélyes formában a város átvette a várat, megalakult a kisajátítási bizottság. Ez december 25-én értesítette a vá­rosi tanácsot, hogy a telekkisajátítási tárgya­lásokat 1881. január 6-tól meg kell kezdeni.³⁴¹ Ekkor valóban meg is kezdődtek, s eldöntöt­ték, hogy a vár telkeinek kisajátítási ára négy­szögölenként 6 forint lesz. Mivel a telkek terü­lete összesen 9 hold és 125 négyszögöl volt, a kisajátítási összeg 143 465 forint 70 krajcárt tett ki. A tárgyalások során nem történt dön­tés a vár lebontásából származó épületanyag­ról.³⁴²

1881. január 17-én Novák József városi fő­ügyészjavasolta, hogy a város szerezze meg a temesvári katonai parancsnokságtól a várra vonatkozó régi térképeket és tervrajzokat.³⁴³

A város köztörvényhatósága 1881. február 22-én a helyi és országos lapokban verseny­ajánlatot hirdetett meg a szegedi „váracs” le­bontási munkálataira. A városnak ugyanis nagy mennyiségű építőanyagra volt szüksége, elsősorban a belváros újjáépítésére. Erre vi­szont kiválóan alkalmas volt a vár kitűnő mi­nőségű téglaanyaga ³⁴⁴

183

A tervek szerint a vár bontását a délnyugati sarok erődítményeinek lerombolásával kel­lett elkezdeni. Le kellett bontani a – hajdani (de már a XVIII. század végén ledőlt) déli ka­putorony helyén épült – kaput, amely a mai múzeum előtti szökőkút helyén magasodott. Továbbá az ettől nyugatra – a mai Magyar Tanácsköztársaság útja és Vár utca sarkán – részben még álló középkori palotaépület ma­radványait, valamint a Deák Ferenc utca és Vár utca kereszteződésének helyén álló dél­nyugati rondellát. A délnyugati rondella bon­tásával egyidejűleg meg kellett kezdeni a – rondellától keletre és északra húzódó – kaza­matasorokat is, egészen a 4. sz. kazamatáig.

A központi rendelkezések értelmében a vár délnyugati negyedének bontási munkálatait 1881 márciusában el kellett kezdeni, és máju­sig be kellett fejezni. A határozat szerint a bon­tási anyagot a legkedvezőbb ajánlatot tevő­nek fogják áruba bocsátani. A bontás követ­keztében nyitva levő várudvart ideiglenesen fenyődeszka-kerítéssel kellett elzárni az ille­téktelenek elől. Az elvégzendő munkák meg­közelítőleg az alábbiak voltak: a kazamatákat fedő 1094 köbméter föld leásása, lehordása, annak legalább 50 méteres távolságra való el­szállítása és halomba rakása; 5246 köbméter fal lebontása; a fal helyére 120 folyóméter hosszú és 2 méter magas deszkakerítés felál­lítása úgy, hogy a deszkák egymástól 2 méterre álló fenyőfaoszlopokhoz kapcsolódjanak. A bontásnál előkerülő föld és a faltörmelék a királyi biztosság tulajdonában maradt. A szer­ződés szerint a bontásból származó minden tégla, kő és faanyag, beleértve az ajtókat, ab­lakokat és azok zárszerkezeteit, a munkát el­nyert vállalkozót illették. Az előkerült mű­

emlékeket vagy más történelmi értékű tár­gyakat a vállalkozónak ingyen be kellett szol­gáltatni a királyi bizottság műszaki osztályá­nak.

A bontási munkákra jelentkező pályázók­nak – 1881. március 1-én délelőtt 10 óráig – a szegedi királyi bizottság műszaki osztályá­nak titkári hivatalában óvadékot kellett le­tenni vagy 800 forint készpénzben, vagy ugyanolyan értékű osztrák-magyar állam­papírokban. A megjelölt határidő után je­lentkezéseket nem fogadtak el. Az ajánlatot lepecsételt borítékban és 50 koronás bélyeg­gel ellátva kellett letenni. A beérkező aján­latokat még aznap délelőtt 11 órakor – az ajánlattevők jelenlétében – bontották fel. Az ajánlattevőnek felelősséget kellett vállalni az esetleges robbantási munkákból eredő káro­kért is. A tervezett robbantásokat – közbiz­tonsági okokból – a vállalkozónak minden esetben előre be kellett jelenteni a királyi biz­tosság műszak osztályán, hogy az a bizton­sági intézkedéseket időben meg tudja tenni.³⁴⁵ Mivel a bontási munkákat 1881. május 15-én meg kellett kezdeni, április 14-én a polgár­mester felhívta a kormánybiztost, hogy te­gyen intézkedéseket a katonai tartalékpa­rancsnokságnak, a katonai raktáraknak és a tűzoltóságnak a várból való azonnali kitelepí­tésére és azoknak másutt való elhelyezésére.³⁴⁶

1881. május 12-én – a bontást megelőző na­pokban – a szegedi királyi biztos (Tisza La­jos) elrendelte, hogy a királyi biztosság tulaj­donában maradó bontási földet és törmeléket a vár helyén létesítendő utcák, illetve a bel­város utcáinak feltöltésére kell felhasználni, átlagosan 0,5 méternyi vastagságban. A vár­bontási törmelékből az alábbi utcák kaptak,

184

a zárójelben megjelölt mennyiségben: Vár ut­ca (930 m³), Wesselényi utca (907 m⁸), Deák Ferenc utca (2617 m³), Rudolf tér (8737 m³), Bástya utca (600 m³) stb. A leirat szerint csak a feltöltés után válhat lehetó’vé a „váracs telkei­nek mielőbbi beépítése” .³⁴⁷

A vár bontása 1881 májusának közepétől 1883 októberéig tartott. A munkálatoknál Ko­vács István építőmester felügyelt, s minden műtörténeti vagy történeti értéket igyekezett megmenteni. Összegyűjtött 300 db (60-féle) téglát, 1700 db faragott követ, amelyek zöme gótikus stílusban készült. Kovács István ja­vasolta, hogy ezekből a kövekből és téglákból építsenek egy emlékkápolnát a Stefánia-sétány keleti felében. Elképzelése az volt, „hogy így egy csoportban meg lenne örökítve a hajdani Szeged az újabb nemzedékeknek, kik hálából bizonyosan meg fogják őrizni a legvégső utó­doknak. A kutató történészeknek pedig nagy szolgálatot fog termi”. Kovács István a ká­polna köré sétányt tervezett „néhány csemete bokorral”, melyek között a húsz legnagyobb méretű régi faragott követ helyeztette volna el.

Kovács István ezt az előterjesztését 1884. május 26-án adta be a városi tanácsnak. A vá­ros július 26-án adott válasza méltányolta ugyan Kovács István tervét, de közölték, hogy „a kegyelet legnagyobb mérvű szemmel tartása dacára sem építhetők” fel a tervekben foglaltak. Mint mondták, a város „nincs azon helyzetben, hogy ezen régiségekre tetemes összeget áldozzon”. A városi tanács javasolta, hogy tekintettel a „régiségek becses voltára”, az összegyűjtött kövek a Stefánia-sétány északi részén „gúla alakú tömbbe rakassanak alkalmas módon össze, mely munka a fuvaro­

zási költséggel együtt mintegy 120 forintot” ve­het csak igénybe.

Reizner János könyvtárigazgató elutasította ezt a tervet, mert ezáltal az „emlékek lassan­ként való teljes elenyészése következett volna be”. Ezért a kőemlékek zárt és födött helyen való elhelyezését javasolta, olyan módon, hogy a köveket bármikor tüzetes vizsgálat alá lehessen venni. Erre a célra a Somogyi könyv­tár egyik folyosóját és udvarát javasolta, ahol a kőfaragványok mellett a Lechner Lajos mi­niszteri tanácsos által egybegyűjtött más régi­ségek is elhelyezhetők lennének. A tervezések és levélváltások után közel négy évre, 1888. december 5-én a kőemlékeket – Kovács István udvaráról – a könyvtár és múzeum termeibe és folyosóira szállították a városi fogattal, amely mellé két kőművest és két napszámost fogadott fel a város.³⁴⁸

A vár bontásánál, illetve a város újjáépíté­sénél több helyen akadtak rá a régi vár cölö­pök közé rakott 2 méter széles alapfalaira, így pl. a Klauzál tér sarkán a Zsótér-ház építé­sénél és a Mayer-ház építésénél. Az Egressy- és Kresztics-házak alapozásánál pedig 5 méter mélységben akadtak a régi alapfalakra.³⁴⁹

A várbontási munkák még javában folytak, mikor 1883. október 14-én – dr. Kelemen Mó­ric tollából – ünnepi emléklap jelent meg A fel­támadt Szeged címmel. Az írás valóságos nek­rológja a hajdani és most egyik évről a másikra teljesen eltűnt régi szegedi várnak: „Maholnap már csak hagyományból és a történelemből lesz ismeretes a hajdani híres szegedi vár, mely még alig három év előtt, bemohosodott, ko­mor falaival és ódon épületeivel büszkén hir­dette a múlt és régmúlt időknek szomorú kró­

185

nikáját, s oly tekintéllyel nézett alá a romba- dőlt város siralmas képére, mintha azt is hir­dette volna, hogy ő még századokig fog fenn­állni, s dacolni idővel, elemekkel és emberek­kel. ..

Ma nyoma sincs többé! Erős falai egy leg­felsőbb parancsszóra azonnal meghódoltak, minden katonai ellenségnél nagyobb és ha­talmasabb ellenségnek: az időnek és abban a kor szellemének, nem a háború, hanem a bé­kés helyzet kényszerének! Csak egy pici részét hagyta fenn emlékül a város újjáalkotójának kegyeletteljes műérzóke, s azt is gyöngéd figye­lemmel befolyatta zöld folyondárral, hogy e romok sebei ne látsszanak. Többi része tör­melékké, porrá Ion; de még ez a kőtörmelék, de még ez a por is mélyen eltemettetett új épü­letek alapzataiba, új utcák kövezete alá, hogy

még a szél is alig juthat e porokhoz… A vá- racs sötét falai és korhadt épületei helyén rö­vid három év alatt díszes hajléka Themisnek s még ékesebb csarnoka Tháliának emelkedett. Oly magas tornyos paloták épültek, melyekre még a Tiszának olykor ádáz hullámai is csak szokatlanul és félve tekintenek. További palo­ták egymás után oly gyorsasággal emelkednek, mintha csak egy varázsütésre, a föld méhéből nőnének ki. Kies ligetes sétány élénken zöld pázsitja borítja a helyet, hol nemrég még a Zwinger sötét kamrái álltak és rabláncok bús csörgése helyett vidám zenének hangjai szól­nak. ..

Minő változás, minő ellentét ily rövid idő alatt; mintha legalábbis egy egész hosszú szá­zadnak romboló és építő kezei működtek vol­na itt!…”

Jegyzetek

1. Lakatos Pál: Római leletek a szegedi vár terüle téről. Antik Tanulmányok. 1965. 91., 94-96. old.
2. Lakatos Pál: Funde dér Römerzeit vöm Gebiet dér Szegediner Festung. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (MFMÉK) 1964-1965. I. köt. Szeged, 1966. 67. old.
3. Mócsy András: Pannónia a korai császárság ide­jén. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. 105. old.
4. Lakatos Pál: Római leletek. I. m. 102. old.
5. Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori művelt­sége. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 11. old.
6. Bálint Sándor: Újabb adatok Szeged középkori történetéhez. MFMÉK. 1970-1971.199-200. old.
7. Bálint S.: Szeged reneszánsz kori műveltsége.
8. m. 10. old.
9. Jakubovics Emil-Pais Dezső: Ómagyar olvasó­könyv. Pécs, 1926. 59. old.
10. Sebestyén Károly : Szeged középkori vára. A Sze­gedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára. II. Sze­ged, 1928. 2. old.

IOKnauz Nándor: Monumenta ecclesiae Strigo- niensis. Esztergom, 1874.1. köt. 90. old.

1. Wenczel Gusztáv (szerk.): Árpád-kori Új Ok­mánytár. I-XII. köt. Pest, 1860-1874. Budapest. XI. köt. 48. old.
2. Uo. XI. köt. 149. old.
3. Georgius Fejér: Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. I-XI. köt. Budáé, 1829- 1844. IV/L. köt. 69-71. old.
4. Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig. Szikra Kiadás Budapest, 1949. 33. old.
5. Győrffy György: A magyar nemzetségfőktől a vármegyéig, a törzstől az országig. Századok, 1958.1-4. szám. 64. old.
6. Bálint S.: Szeged reneszánsz kori műveltsége. I. m. 7-9. old.
7. Terdzsüman Mahmud: Tarik-i Üngörüsz. Mag­vető Könyvkiadó, Budapest, 1982. (Ford.: Blas- kovics József.) 266. old.
8. Reizner János: Szeged története. I-IV. köt. Sze­ged, 1900. IV. köt. Oklevéltár. 88. old.
9. Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovag- rend Magyarországon. I. köt. Budapest, 1925. 45. old.
10. Czimer Károly: Az 1282. évi hódi csata. Had­történelmi Közlemények. 1929.403. old.
11. Bálint S.: Újabb adatok. I. m. 211. old.
12. G. Fejér: Codex diplomaticus. I. m. VIII/I. 389. old.
13. ANJOU-kori okmánytár. Szerk.: Nagy Imre- Nagy Gyula. I-VII. köt. Budapest, 1879-1920. I. köt., 334., 385. old. Vö.: KNAUZ N.: Mon. eccl. Sírig. I. m. II. köt. 734. old.
14. Reizner J. i. m. I. köt. 49. old.
15. Reizner J.: I. m. IV. köt. Oklevéltár. XXIX., XXX., XXV. sz. oki. Vö.: G. FEJÉR: Cod. dipl. XI/IV. köt. 262. old.
16. Magyar Történelmi Tár (MTT) IX. köt. 18. old.
17. Thúry József: Török történetírók. I—II. köt. Budapest, 1893.1. köt. 267. old.
18. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. Budapest, 1879.1. köt. 107. old.
19. Borovszky Samu megjegyzései Reizner János: Szeged története című művéhez. Századok, 1900. 632. old. (Továbbiakban: BOROVSZKY recen­ziók. I. m.) Vö.: ZICHY KÓDEX. Budapest, 1895. VIII. köt. 174. old.
20. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. VII., VIII. sz. oki.

187

1. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. XXV. sz. oki.; uo. 50-51. old., 51-53. old.
2. Haraszti Sándor-Pethő Tibor: Útikalandok a régi Magyarországon. Táncsics Könyvkiadó. Bu­dapest, 1963. 56-57. old.
3. Uo. 56-57. old.
4. Bálint S.: Szeged reneszánsz kori műveltsége i. m. 25. old.
5. Teleki József: A Hunyadiak-kora Magyarorszá­gon. I. köt. Pest, 1852. 279. old.
6. Ráth Károly : A magyar királyok hadjáratai. Győr. 1861.179-181. old.
7. Teleki J.: i. m. II. köt. 107. old.
8. Reizner J.: i. m. IV. köt. Oklevéltár. XXVI. sz. oki.; Teleki J. i. m. II. köt. 170-171. old.
9. Wertner Mór: Magyar hadjáratok a XV. szá­zad második felében. Első közlemény. Hadtörté­nelmi Közlemények. (HK) 1913. 55. old.
10. Reizner J.: i. m. IV. köt. Oklevéltár. XXVIII. sz. oki.
11. Magyarország történelmi kronológiája. (Főszer­kesztő: Benda Kálmán.) Akadémiai Kiadó Buda­pest, 1981.1. köt. 273. old.
12. Uo. 276. old. Vö.: Szalay József : A magyar nem­zet története. Budapest, é. n. II. köt. 235. old.
13. Wertner M.: i. m. 70., 72., 74.
14. Magyar Történelmi Tár. IX. k. 163.
15. Wertner M.: i. m. 80.
16. Uo. II. közlemény, 299.
17. Reizner J.: i. m. IV. k. Oklevéltár. XXXIV., XLIII. sz. oki., vö.: SCHÖNNER Gyula: Hu­nyadi Corvin János. Budapest. 1894. 290. Továb­bá: Századok, 1880. 168. old.
18. Gyárfás István: A Fekete Sereg. Századok. 1877. 623. old.
19. Heltai Gáspár: Magyar Krónika. Győr 1789.
20. k. 363. old.
21. Wertner M. i. m. II. közi. 621. old.
22. Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Magyar Helikon, 1962. 56. old.; Wenczel Gusz­táv : Marino Sanuto világkrónikájának Magyaror­szágot illető tudósításai. II. Magyar Történelmi Tár. XXIV. Budapest. 1877. 261. old.
23. Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi , vezetéknevei. Magyar Nyelvtudományi Társaság

Kiadványai. 105. sz. Budapest, 1963. 27-38. old.

1. Magyar Történelmi Tár. XII. köt. 142. old.
2. Bálint S.: Az 1522. évi tizedlajstrom. i. m. 38-43. old.
3. Thury J.: Török történetírók, i. m. II. köt. 72. old., I. köt. 320. old.
4. Uo. II. köt. 171-172. old.
5. Uo. I. köt. 267-269. old.
6. Verancsics Antal: Memória Rerum. 1504-1566. Magyar Helikon, 1981. 32. old.
7. Czímer Károly: Cserni Iván cár Szegeden. Had­történelmi Közlemények, 1892. 667., 669. old.
8. Szerémi György: Magyarország romlásáról. Ma­gyar Helikon, 1961.129. old.
9. Hoberdanecz János levele I. Ferdinándhoz. Ma­gyar Történelmi Tár, 1885. 512. old.
10. Istvánffy M. i. m. 125. old., Szerémi Gy. i. m.
11. 136. old., Verancsics A. i. m. 32. old., Bálint S.: Az 1522. évi tizedlajstrom. i. m. 66., 73., 75. old.
12. Magyar Történelmi Tár. 1897. 19-24. old., Reiz­ner J. i.m.IV. k. 132. old.
13. Szerémi Gy. i. m. 180-183. old.
14. Fráter György levelezése. Magyar Történelmi Tár.
15. 513., 520., old. Vö.: Magyar Történelmi Tár. 1882.105. old.
16. Thury J.: Török történetírók, i. m. II. köt. 268. old.
17. Bálint Gábor: A török hódoltságról; Kyrimi Ib­rahim krónikájának ismertetése. Századok, 1870. 305. old.
18. Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország álla­potáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. 39. old.
19. Istvánffy M. i. m. 227. old.
20. Velics Antal-Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. Budapest, 1886. I. köt. 68-69. old. Továbbá: Evlia Cselebi török világ­utazó magyarországi utazásai. 1664-1666. /Ford.: Karácson Imre.) Török-magyarkori történelmi emlékek. Második osztály: írók. Pest, 1863. V. kö­tet. 220-221. old.
21. Sebestyén K.: Szeged középkori vára. i. m. (meg­felelő részek.)
22. Thury J.: Török történetírók, i. m. II. köt. 332.,
23. 343-344., 346. old.
24. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 52-53. old.
25. Vass Előd: A szegedi és csongrádi nahije 1548. évi összeírása.

Tanulmányok Csongrád megye történetéből, Sze­ged, 1979. 18., 20. old.

1. Fráter György levele I. Ferdinándhoz 1551. aug.
2. Magyar történelmi Tár, 1880. 250-251. old.
3. I. Ferdinánd levele Fráter Györgyhöz. Magyar Történelmi Tár, 1881.61. old.
4. Kropf Lajos: Áldana versiója a szegedi veszede­lemről. Hadtörténelmi Közlemények. 1896. 112- 114. old.
5. Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956. „Erdélyi História” III. rész.
6. Uo. „Szegedi Veszedelem” c. históriás ének.
7. Thury J.: Török történetírók, i. m. I. köt. 262. old.
8. Uo. I. köt. 37. old.
9. Istvánffy M.: i. m. 227. old.
10. Forgách F.: i. m. 40. old.
11. Magyar Történelmi Tár, 1891. 449., 452. old.
12. Erdély történetére vonatkozó regeszták. Magyar Történelmi Tár, 1891. 640. old.
13. Uo. 640., 642. old.
14. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 69-71. old.
15. Reizner J. i.m. IV. köt. Oklevéltár. Ahadjáratban részt vett csapatok összeírása.
16. Istvánffy M. i. m. 228. old.; Forgách F. i. m. 40. old.
17. Uo. 228. old; 40. old. Továbbá: Tinódi L. S. i. m. „Szegedi Veszedelem.”
18. Kropf L. i. m. 108. old.
19. Verancsics A. i. m. 98. old.
20. Kropf L. i. m. 109. old.
21. Thury J.: Török történetírók, i.m. II. köt. 262. old. (Pecsevi Ibrahim leírása.)
22. Uo. H. köt. 263. old.
23. Bakics Péter levele Aldanához. Magyar Történelmi Tár, 1891. 647. old.
24. Thury J.: Török történetírók, i. m. I. köt. 37. old.

981. Ferdinánd levele Teuffelhez és Bakicshoz. Ma­gyar Történelmi Tár, 1891.44., 50. old.

1. Tinódi L. S. i. m. 141. old.
2. Áldana levele Pázmánynak. Magyar Történelmi Tár, 1891. 647. old.
3. Uo. 649. old.
4. Tinódi L. S. i. m. 142. old.
5. Magyar Történelmi Tár, 1881. 467. old.
6. Castaldo levele I. Ferdinándhoz. Magyar Történel­mi Tár, 1891.649. old.
7. Czímer Károly: A szegedi veszedelem. Hadtörté­nelmi Közlemények, 1891. 386-387. old. Vö.: Ma­gyar Történelmi Tár, 1880. 599-600. old.
8. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. (A hadjáratban részt vevő csapatok összeírása.)
9. Tinódi L. S. i. m. 142. old.
10. Magyar Történelmi Tár, 1880. 599. old.
11. Tinódi L. S. i. m. 144. old.
12. Thury J.: Török történetírók, i. m. II. köt. 264. old. 2. sz. jegyzet.
13. Uo.
14. Magyar Történelmi Tár, 1891. 653. old.
15. Uo. 657. old.
16. Uo. 651. old.
17. Kropf L. i. m. 109-111. old.
18. Thury J. Török történetírók, i. m. II. köt. 263. old.
19. Kropf L. i. m. 111. old., Kemény Lajos: Amező- szegedi Szegedyek. Történelmi Közlemények Aba- új-Toma vármegye és Kassa múltjából. 1913. 489-493., Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Budapest. 1970.70., 57. old.
20. Istvánffy M. i. m. 252. old.
21. Velics A.-Kammerer E. i. m. II. köt. 46., 347.,
22. 144. old.
23. Magyar Történelmi Tár. 1880. 599-600. old.
24. Istvánffy M. i. m. 233. old., Tinódi S. i. m. 147— 148. old., Forgách F. i. m. 43. old.
25. Magyar Történelmi Tár. 1891.650. old.
26. Uo. 651-652. old.
27. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. Castaldo leve­le I. Ferdinándhoz. 1552. március 8.
28. Magyar Történelmi Tár. 1891. 652-654., 657. Cas­taldo levelei.
29. Hammer: Geschichte des Osmanischen Reichen. Pest. 1827. II. köt. 218.
30. Magyar Történelmi Tár. 1891.653., 655., 659. old.
31. Istvánffy M. i. m. 244. old., Thury J. i. m. II. köt. 268-269. old.
32. Magyar Történelmi Tár. 1892. Erdély történetére vonatkozó regeszták. III. közlemény. 147. old.
33. Monologium s. p. Francesci seraphei de suis servis dei. München. 1698. III. köt. 1592. old.
34. Vas E. i.m. 21. old., Karácson Imre: Evlia Cselebi török világutazó utazásai. Budapest, 1904-1908. 81. old.

189

1. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. old., Török- magyarkori történelmi emlékek. Első osztály: Ok­mánytár. II. köt. Pest. 1863. 757. old.
2. Uo. II. köt. 351. old., I. köt. 121. old., Velics A.- Kammerer E. i. m. I. köt. 98. old.
3. Uo. I. köt. 121. old., Török-magyarkori történel­mi emlékek, i. m. 351. old.
4. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 121. old., Török-magyarkori történelmi emlékek, i. m. 351. old., I. köt. 121. old.
5. Karácson Imre: A stambuli mecsetek magyar vo­natkozású kéziratai. Századok. 1908. 81. old. („Dsevatür-ül-menahib” c. kéziratból.)
6. Szalay László: Verancsics Antal m. kir. helytar­tó, esztergomi érsek összes munkái. VIU. köt. Pest, 1868. 82-84. old. (Monumenta Hungáriáé Histo- rica. írók. XIX. köt.)
7. Uo. 82-84. old.
8. Komáromy András: Magyar levelek a XVI. szá­zadból. Magyar Történelmi Tár. 1907. 140. old.
9. Vass E. i. m. 20. old.
10. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 173. old.
11. Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Gondolat, 1976.135-136. old.
12. Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 195. old., Ok­mánytár a török hódoltság történetéhez, i. m. II. köt. 319. old.
13. Elezovió, GljSa: íz czarigradskih turkish arhiva mühimme defteri. Srpska Akademija Nauka. Isto- rijski Institut. Knjiga 1. Beograd, 1951. No. IDE.
14. 745., 941., 1372., 1688., 1813-1814., 1822-
15. 1912., 1915., 1925., 1941.
16. Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 160. old., Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 202. old.
17. Okmánytár a török hódoltság történetéhez, i. m.
18. köt. 265. old., Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 265. old.
19. Hegyi K. i. m. 77., 160. old., Káldy-Nagy Gy. i. m. 1970. 173. old.
20. Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Pest Megyei Levéltár. Budapest,
21. 17. old.
22. Török-magyar oklevéltár. 1533-1789. (Ford.: Karácson Imre.) Budapest, 1914.68. old., A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. köt. 1553-1589. (Szerk.: Takáts Sándor, Eckhardt Ferenc, Szekfű

Gyula.) Budapest, Magyar Tudományos Akadé­mia kiadása. 1915. 44., 54., 56., 134.

1. Török-magyar oklevéltár. i. m. 114., 132. old. 151. Okmánytár a török hódoltság történetéhez, i. m.

I. köt. 384. old., Velics A.-Kammerer E. i. m. I. köt. 384. old.

1. Sugár István: Az egri vár 1594-1595. évi szám­adása. Archívum. 6/1977. 5-48. old.
2. Velics A.-Kammerer E. i. m. II. köt. 687. old.
3. Magyar Történelmi Tár. 1879. 76. old.
4. Uo. 362. old., Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 170-172. old., Komáromy András: Koháry Péter érsekújvári kapitány levelei Thurzó György ná­dorhoz. (1611—1616.) Hadtörténelmi Közlemé­nyek. 1911.104. old.
5. VÁLYi András: Magyarország leírása. Buda, 1799.
6. köt. 336. old.
7. Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 170-172. old.
8. Salamon Ferenc-Szalay László: Galánthai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. Pest. 1863.1. köt. 40. old.
9. Török-magyarkori történelmi emlékek, i. m. Első osztály: okmánytár.
10. Velics A.-Kammerer R. i. m. I. köt. 424. old.
11. Uo. I. köt. 432. old.
12. Merényi Lajos: Ibrahim egri pasa levele a kassai főkapitányhoz. Hadtörténelmi Közlemények. 1916. 195-197. old.
13. Magyari Károly: Adatok Kemény János életé­hez. Magyar Történelmi Tár. 1905. 469-470. old.
14. Borovszky S. recenziói, i. m. 638-640. old.
15. Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. CVIII. sz. oki.
16. Török-magyarkori történelmi emlékek. (Első osz­tály: okmánytár.) Pest, 1863. II. köt. 329-333. old. Vö.: Hegyi K. i. m. 160-164. old.
17. Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hó­doltságban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 422-423. old. Vö.: Szilágyi Sándor: Adalékok Magyarország kapuszám szerinti adózása ismere­téhez a török uralom idején. Magyar Történelmi Tár, XIII. köt. 223-224. old.
18. Evlla Cselebi: i. m. 220-221. old. Továbbá: Tö­rök-magyar oklevéltár. i. m. 284. old. Továbbá: Török-magyarkori történelmi emlékek. (Első osz­tály: okmánytár.) i. m. II. köt. 363., 338., 379. old.

190

1. Hornyik János: Kecskemét város története. I-IV. kötet. Kecskemét, 1860-1861-1862-1863. II. köt. 404., 426. old.
2. Csongrád megyei Levéltár (Szeged); Szeged városi tanács jegyzőkönyve, ül. köt. 498. old. Vö.: P. Or- dinánsz Konstantin: A Libanus havasai alatt illatozó titkosértelmű rózsa. Szeged, 1831. 88. old.
3. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéitár. CXL. sz. oki.
4. Borovszky S. recenziói, i. m. 647. old.
5. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CXLIII. sz. oki.
6. Hornyik J. i. m. II. köt. 446-447., 452-453. old.
7. Uo. II. köt. 453-454. old., in. köt. 145-146. old.
8. Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686- ban, Budapest, 1886.129. old. Vö.: Borovszky S. recenziók, i. m. 647. old.
9. Borovszky S. recenziók, i. m. 643-647. old. Vö.: Hornyik J. i. m. in. köt. 156. old., 160. old. To­vábbá: Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre. Budapest, 188. U. köt. 166. old.
10. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CXLI., CXLÜ. sz. oki.; Hornyik J. i. m. III. köt. 168. old.
11. Bubics Zsigmond : Cornaro Frigyes velencei követ jelentései. Budapest, 1891. 175., 212. old.
12. P. Ordinánsz. i. m. 90-94. old.
13. Hornyik J. i. m. Hl. köt. 386-387. old.
14. Uo. III. köt. 169-170. old.
15. Reizner J. i. m. I. köt. 170. old.
16. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CXLIV., CXLV. (Wallis tábornok jelentései a bécsi Udvari Haditanácshoz; Wien, Kriegsarchiv. Feldakten.
17. 8., 12. sz. alatti iratok; továbbá gróf Magnus Lavola jelentése Lotharingiai Károlyhoz. (Valamint: CXL VI. sz. okmány (Lotharingiai Ká­roly tábori naplója. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. I. rész. MFMÉK. 1974-1975. 72. old. To­vábbá: Török-magyarkori tört, emlékek. Első osztály: okmánytár. II. köt. 405. old.
18. Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család. Budapest. 1888.1. köt. 314. old.
19. Szalay László: A magyar nemzet története, i. m. V. köt. 344. old.
20. Reizner J. i. m. I. köt. 186. old.
21. Uo. I. köt. 225. old.
22. Uo. I. köt. 186. old.
23. Thaly K. i. m. 319-321. old.
24. Reizner J. i. m. I. köt. 186. old.
25. Uo. I. köt. 188. old.
26. Uo. I. köt. 225. old.
27. Uo. I. köt. 180-181. old. Továbbá: Borovszky re­cenziói. i. m. 647. old.
28. Hornyik J. i. m. IH. köt. 190. old. Továbbá: Bo­rovszky recenziói, i. m. 647. old. Vö.: Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő feloszlatásá­ra. Századok, 1904. 226. old.
29. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. 217. old.
30. Reizner J. i. m. I. köt. 201. old.
31. Reizner J. i. m. I. köt. 188. old.
32. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CLIH., CLII. sz. okmányok; Reizner J. i. m. I. köt. 199. old.
33. Reizner J. i. m. I. köt. 203. old.
34. Uo. I. köt. 227. old.
35. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CLV. sz. oki.
36. Reizner J. i. m. I. köt. 230. old.
37. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CLIX. sz. oki.
38. Hornyik J. i. m. III. köt. 219-220. old. Vö.: Reiz­ner J. i. m. I. köt. 181-182. old.
39. Reizner J. i. m. I. köt. 192. old.
40. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CLV., CLVI. sz. oklevelek.
41. Reizner J. i. m. I. köt. 182. old.
42. Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. Révai Ki­adó, 1934.1. köt. 295-296. old.
43. Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő fel­oszlatására. i. m. 329-330., 335. old.
44. Takáts S.: Magyar küzdelmek, i. m. I. köt. 313. old.
45. Reizner J. i. m. I. köt. 208. old.
46. Uo. I. köt. 208. old.
47. Uo. I. köt. 209. old.
48. Hornyik J. i. m. IV. köt. 52. old.
49. Archivum Rakoczianum. IV. köt. Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704-1713. (Közli: Thaly Kálmán.) Budapest, 1875-1879.11-19. old.
50. Reizner J. i. m. I. köt. 210. old.
51. Uo. I. köt. 211. old.
52. Uo. I. köt. 211. old.
53. Uo. I. köt. 212. old.
54. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. CLXXXII. sz. oklevél.
55. Archivum Rakoczianum. i. m. V. köt. (Szerk.: Thaly Kálmán.) 137., 221. old.

191

1. Archívum Rakoczianum. i. m. IV. köt. (Szerk.: Thaly Kálmán.) 45-46. old.
2. II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyar­országi háborúról, 1703-tól annak végéig. (For­dította: Vas István.) Akadémiai Kiadó, Budapest,
3. 336., 338-339. old.) Továbbá: Rákóczi emlékirat)
4. Hornyik J. i. m. IV. köt. 127-128. old.
5. Uo. IV. köt. 129. old.
6. Uo. IV. köt. 63., 82. sz. iratok.
7. Rákóczi emlékirat, i. m. 339. old. Vö.: Louis Mi- chel emlékirata a magyarországi ügyekről. Kö­zölve: Rákóczi tükör. Naplók, jelentések, emlék­iratok a szabadságharcról. Szépirodalmi Könyv­kiadó. Budapest, 1973. II. köt. 68. old.
8. Hornyik J. i. m. IV. köt. 130. old.
9. Reizner J. i. m. I. köt. 215. old.
10. Uo. I. köt. 215. old.
11. Hornyik J. i. m. IV. köt. Okmánytár, 74. sz. irat.
12. Reizner J. i. m. I. köt. 216-217. old.
13. Uo. IV. köt. Okmánytár. LXII. sz. irat.
14. Hornyik J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 141. old.
15. Uo. IV. köt. Okmánytár. 139., 141. old.
16. Rákóczi tükör, i. m. II. köt. 124. old.
17. Rákóczi emlékirat, i. m. 366. old.
18. Markó Árpád: Herbeville marsall útja Erdély felé 1705 őszén. Hadtörténelmi Közlemények. 1935. 44-51., 52-53., 55., 59. old.
19. Archívum Rakoczianum. i. m. I. köt. 647-650. old.
20. Reizner J. i. m. I. köt. 221. old.
21. Rákóczi tükör, i. m. I. köt. 197-198., 406. old.
22. Hornyik J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 163. sz. irat.
23. Archívum Rakoczianum. i. m. I. köt. 650. old.
24. Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 170. old.
25. Rákóczi tükör, i. m. I. köt. 198-204. old.
26. Archívum Rakoczianum. i. m. III. köt. (Szerk.: Thaly Kálmán) 31., 37., 44. old.
27. Reizner J. i. m. I. köt. 196. old.
28. Hornyik J. i. m. IV. köt. Okmánytár. 208-209. old.
29. Ud. IV. köt. Okmánytár. 213-214. old.
30. Tóth István: Kis-Kun Halas története. Kiskun­halas. én. 17. old.
31. Reizner J. i. m. I. köt. 235. old.
32. Uo. I. köt. 236. old.
33. Reizner J. i. m. IV. köt. Okmánytár. CLXXXIL sz. oklevél.
34. Uo. IV. köt. Okmánytár. CLXXII., CLXXIII. sz.

oklevelek. Továbbá: Csongrád megyei Levéltár (Szeged): Szeged város 1712-1713. évi lajstromo- zatlan iratai.

1. Csongrád megyei Levéltár (Szeged): Szeged város 1719. évi lajstromozatlan iratai.
2. Reizner J. i. m. I. köt. 280. old. Továbbá: Csong­rád megyei Levéltár (Szeged): Szeged Városi Ta­nács Jegyzőkönyve. (1724. év: 45. old.);
3. Reizner J. i. m. III. köt. 132. old.
4. Csongrád megyei Levéltár (Szeged); Szeged városi tanács Jegyzőkönyve: 1728. év (492. old.), 1737. év (287. old.), 1732. év (7. old.), 1743. év (november hó 2.), 1733. év (161. old.), 1775. év (16. old.)
5. Reizner J. i. m. I. köt. 263. old. Vö.: Csongrád me­gyei Levéltár (Szeged), Szeged városi tanács Jegy­zőkönyve; 1722. évi lajstromozatlan iratok; jegy­zőkönyv: 1725. év (94. old.), 1733. év (160-161., 194. old.)
6. Reizner J. i. m. I. köt. 336. old.
7. Csongrád megyei Levéltár (Szeged); Szeged városi tanács jegyzőkönyve: 1739. év (434-438. old.)
8. Uo. 1740. év (436., 467., 477. old.); 1741. év (539. old.)
9. Marczali Henrik : Magyarország története II. Jó­zsef korában. Budapest. 1881.1. köt. 401-402. old.
10. Csongrád megyei Levéltár (Szeged); Szeged város közigazgatási levéltára. Az 1779. ápr. 30-i vegyes­bizottsági megállapodások alapján készített terv­rajz és kisajátítási javaslat.
11. Reizner J. i. m. I. köt. 297. old.
12. Tápai-Szabó G.: Szeged erkölcsei a XVIII. század­ban. Szeged, én. 18. old.
13. Vajnai Károly: Hazai régi büntetések. Budapest, 1906.1. köt. 344. old.
14. Tápai-Szabó G. i. m. 85. old.
15. Ráth-Végh István: Mendemondák és történelmi hazugságok. Budapest, 1956.120. old.
16. Uo. 121. old.
17. Uo. 121. old.
18. Reizner J. i. m. I. köt. 297. old.
19. Uo. I. köt. 386. old.
20. Uo. I. köt. 386. old.

276. Palásti László: A francia forradalmi hadsereg katonáinak szegedi hadifogsága. Somogyi-könyv­tári Műhely. 1982/2. szám. 45-53. old. Adatait a Hadtörténelmi Levéltár „Generál Commando” 36-134/1793; 36-651/1974. sz. irataiból; a Szeged

város tanácsülés jegyzőkönyveiből, valamint a bel­városi r. katolikus plébánia halotti anyakönyvei­ből vette.

1. S. C.: Bonyodalmak a szegedi polgárőrség körül 1806-ban. Hadtörténelmi Közlemények. 1926. 222-225. old.
2. Vályi András: i. m. IH. köt. 340. old.
3. Antalffy Gyula: Reformkori magyar városraj­zok. Panoráma kiadó, 1982.296-297. old.
4. Palásti L. i. m. 45. old.
5. Csongrád megyei Levéltár (Szeged); Michael Ber- day aláírásával ellátott levél 1829. január 15.
6. Vájná K. i. m. H. köt. 25. old.
7. Ráth-Végh i. m. 119. old.
8. Urbán Aladár: A nemzetőrség és a honvédség szervezése 1848 nyarán. Akadémiai Kiadó, Buda­pest. 1973. 97-98. old.
9. Uo. 65. old.
10. Uo. 67., 71. old.
11. Uo. 101., 129., 144., 145., 147. old.
12. „Közlöny” c. újság 1848. évi 53. száma.
13. „Allgemeine Zeitung” c. újság 1848. évi 254. száma.
14. Urbán A. i. m. 243., 245., 249., 256. old.
15. Aradi vértanúk. Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda­pest, 1979. H. köt. 156. old.
16. Urbán A. i. m. 255., 256., 281., 283—284, 344. old.
17. Uo. 282., 301. old. Vö.: Reizner J. i. m. II. köt. 87. old.
18. Urbán A. i. m. 332. old.
19. Uo. 319., 320., 347. old.
20. Uo. 305., 307., 315., 320., 343. (248. sz. jegyzet).
21. Uo. 102., 112., 149. old.
22. Reizner J. i. m. II. köt. 99. old.
23. Kossuth Lajos 1848-1849-ben. II. köt. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Első rész. Budapest, 1952. 61-62. old.
24. Uo. 61-62. old.
25. Uo. 77. old.
26. „Nemzetőr” c. újság 1848. október 12-i száma (238-239. hasáb.)
27. „Nemzeti Politikai Hírlap” c. újság 1848. okt. 12-i száma (1-2. hasáb.)
28. Reizner J. i. m. II. köt. 108. old.
29. Kerekes Zoltán: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hadizászlói. II. rész. Hadtörténelmi Közlemények. 1972/2. szám. 308. old.
30. Reizner János: A régi Szeged. Szeged, én. 185. old.
31. Móricz Pál: 1848-49-diki szabadságharci csa­tatörténetek. Szeged, 1900. Gönczi József Könyv­kiadása. 38-42., 43-45. old.
32. Thim József: Dél-Magyarország önvédelmi harca 1848-49-ben. Zombor, 1887.1. köt. 286. old.
33. Szántó Imre: A délvidék feladása és Szeged 1848/ 1849 telén. H. K. 1982/3. sz. 483-485. old.
34. Reizner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. 271-272. old.
35. Uo. II. köt. 127-128. old.
36. Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848-1849-bcn a Délvidéken. Budapest, 1901. 126-127., 136-137., 139., 146-148. old.; Szántó I. i. m. 486. old.
37. Reizner J. i. m. II. köt. 131. old., vö. Szántó I. i. m. 487. old.
38. Olchváry ö. i. m. 142-143., vö.: LukinichImre: Hunkár Antal emlékiratai. Hadtörténelmi Közle­mények. 1926. 373. old.
39. Szántó I. i. m. 491. old.
40. Reizner J.: Régi Szeged, i. m. 206. old., vö.: Reiz­ner J. i. m. IV. köt. Oklevéltár. 206. old.
41. Olchváry ö. i. m. 142-144., Reizner J.: Régi Sze­ged. i. m. 207-211., Reizner J. i. m. n. köt. 138. old., Thim József: A magyarországi 1848-49-i szerb fölkelés története. Budapest, 1940. I. köt.
42. 313-314. old., vö.: Szántó L i. m. 492-494. old.
43. „Közlöny” 1849. 51. szám., „Szegedi Hírlap” 1849.4. szám.
44. Olchváry Ö. i. m. 154-156.
45. Mészáros Lázár: A hadsereg hátrálása. (Közöl­ve: Küzdelem, bukás, megtorlás. Emlékiratok, naplók az 1848-49-es forradalom és szabadság­harc végnapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bu­dapest, 1978.1. köt. 52-53. old.
46. Reizner J. i. m. II. köt. 147-148., 158. old.
47. Móricz P. i. m. 68-69. old.
48. Uo. 69. old.
49. Kosáry Domokos: Görgey. Budapest. 1939. 54- 55. old.
50. Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az
51. és 1849. évi forradalom idejéről. Pest, 1867. II. köt. 218. old.
52. Vukovics Sebő: Visszaemlékezései 1849-re. Ma­gyar Helikon. Budapest, 1982.159. old.

193

1. Mészáros L. i. m. 43. old.
2. Uo. 45. old.
3. Brankovics György: A magyar szabadságharc története. Budapest, én. 307. old., Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharc története. Budapest. Én. V. köt. 1060-1067. old.
4. Habermann Gusztáv: Az újszegedi lőportárrob­banás. Somogyi-könyvtári Műhely. 1980/4. sz. 110-117. old., vö.: Báró Mednyánszky Cézár az 1848/49. évi magyar hadsereg főpapjának emléke­zései a szabadságharcról. II. közlemény. Hadtörté­nelmi Közlemények. 1929.230. old.; Mészáros L. i. m. 55. old., vö.: Treuenfels Amon Ritter von, Gustav: Geschichte des k. und k. Uhlanen-Regi- mentes Kaiser Nr. 4. Wien, 1901. Verlag des Regi­mentes. 126. old.
5. Asbóth Lajos: Emlékiratai az 1848-ikiés 1849-iki magyarországi hadjáratról. Pest, 1862. n. köt. 84. 149., 155-157., old.
6. Treuenfels, G.: Geschichte des k. und k. Uhla- nen-Regimentes Nr. 4. i. m. 127. ol .; vö.: FiscHERvon Wellenbom: Gráf Civilart-Uhlaner, in den Jahren 1848 und 1849. Wien, 1897. 357., Wenke, Ernst: Geschichte des k. u. k. 1. Böh- mischen Dragoner Regimentes Kaiser Franz, 1896. Verlag des Regimentes. Prag. 219., Ramming von Riedkirchen, Wilhelm: Dér Feldzug in Ungarn und Siebenbürgen im Sommer des Jabres
7. Pesth. 1850.11-12., 15-17., 31-35., 301-303., 309.; vö.: TreuenfelsRitter von Amon, Gustav: Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Hoch- und Deutschmeister Nr. 4. Wien, 1879. 534-579. old.; Friedmann, Walter: Geschichte desk. u. k. Feldjáger-Battaillons Nr. 12. 1813— 1913. Winterberg, Böhmen, 1913. 124-126., 137. old.; vö.: Latterer Ritter von Lintenburg, Adolf: Geschichte des k. u. k. 15. Infanterie-Regiments Adolf Herzog zu Nassau. Prag, 1874. 347. old.; Gracza Gy. i. m. V. köt. 1100-1103. old.
8. Mészáros L. i. m. 55., 58-65. old.; Berkó István: Az 1848-49. olasz légió. Hadtörténelmi Közlemé­nyek. 1926.459., 462., 464. old.; Ramming, W. i. m.
9. 302-303., 309-331. old.; Breith József: Ma­gyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának ka­tonai története. III. köt. A nyári hadjárat. Buda­pest, 1898.229-249. old., vö.: Friedmann, W. i. m. 127-129. old.; Treuenfels, G.: Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regimentes Hoch-und Deutsch­meister. i. m. 579-580. old.; Latterer, A. i. m. 347. old.; Az aradi vértanúk. I. köt. Szépiro­dalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.171. old.
10. Lőrinczi László: Rózsa Sándor lóháton és gya­log. Inter Press Magasin. 1979/7. szám, 43-44. old.
11. Reizner J. i. m. II. köt. 178., 233. old.
12. Uo. II. köt. 243-244. old.
13. Uo. II. köt. 243. old.
14. Uo. II. köt. 282. old.
15. Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban. (Szerk.: Jacobi Ágost.) Budapest, 1938.28-29. old. Vö.: Csongrád megyei Levéltár (Szeged), 1290/879. sz. irat 3962/ 1880. márc. 27.
16. Dóka Klára: A szegedi Királyi Bizottság (1879— 1884.) MFMÉK. 1976/77.1. köt. 374. old.
17. Csongrád megyei Levéltár (Szeged) Továbbiak­ban: Csml. 21748. sz. 1880.1718. tan. oszt. 1.(1880. nov. 23.), 10705/1880. dec. 25.
18. CsmL. 21/1881. jan. 12. sz. i.
19. CsmL. 11533/80. Itsz. 1881. jan. 17. sz. i.
20. CsmL. 1397/881. 1881. febr. 18. sz. i.
21. CsmL. 1225/881. 1881. febr. 18. sz. i.
22. CsmL. 4146/881.1881. ápr. 14. sz. i.
23. CsmL. Tanácsi iratok, 8701/1881.1881. május 12. i.
24. CsmL. Tanácsi iratok. 6289/1884. mjus 26. sz. i.; Mérnöki Hivatal jelentése. 15.432/1884. júl. 26. sz. i.; Reizner János jelentése: 6289/1884. sz. i.; 28375. sz. i. 1888. dec. 5.
25. Reizner J.: Régi Szeged, i. m. 22. old.

194

Tartalom

Előszó 5

Bevezetés 7

A szegedi királyi vár története a XI-XVI. szá­zadban 11

MOHÁCS UTÁN (1526-1686) 25

Az 1526. évi török hadjárat 27

Szeged a két király háborújának idején (1526-1541) 30

Szeged „fekete farsangja” 1543-ban … 36

A „szegedi veszedelem” 46

Török vár egy magyar városban (1553- 1686) 68

A török uralom bukása (1684-1686) … 87

A SZEGEDI VÁR A HABSBURGOK

ZÁSZLAJA ALATT (1686-1848) 97

Szeged újra királyi vár a két birodalom végvidékén (1686-1699) 99

Szeged vára és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) 110

Szeged és a magyar szabadságharc (1848-

1849) 144

A VÁR UTOLSÓ ÉVTIZEDEI (1849-1881) 175

A szegedi vár 1850-1879 között. Az 1879.

évi nagy árvíz. A vár lebontása 177

Jegyzetek

187