Találatok: 31

285

Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből

Bánó Attila

Athenaeum (2013 aug)

I

Címke: történelem, ismeretterjesztő

Ez a kötet mintegy folytatása az „55 meghökkentő eset a magyar történelemből” című korábbi munkának. Az itt közreadott történetek jó része sokak számára valóban meghökkentő lehet, hiszen a szerző új kutatási eredmények felhasználásával bővíti történelmi ismereteinket, miközben a legnemesebb értelemben szórakoztatva tanít.

„A tüzes trón meséje és más Dózsa-mítoszok” erős érveket szolgáltat ahhoz, hogy belássuk: a parasztháborút kirobbantó Dózsa a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurája volt, így ellentétben az iskolában tanultakkal, Dózsa nem sorolható nemzeti hőseink közé. A “Gróf Károlyi Mihály szerepe a Tisza-gyilkosságban”c. fejezet egy lépéssel közelebb visz bennünket ahhoz, hogy a Károlyiról felrajzolt korábbi, rá nézve meglehetősen hízelgő történelmi képet letöröljük a történelemoktatás és az ismeretterjesztés táblájáról.

A kötetből választ kaphatunk az alábbiakra is: Ki volt az a fiatal túsz, aki túljárt Szulejmán szultán eszén? Vajon tényleg ártatlanul bűnhődött Báthori Anna? Mi volt Gróf Károlyi Mihály szerepe a Tisza-gyilkosságban?

Olvashatunk továbbá a szigeti hős, gróf Zrínyi Miklós második házasságáról, megtudhatjuk, ki hívta ki párbajra

Rettegett Iván cárt, sőt, végre tiszta vizet önthetünk a pohárba azzal kapcsolatban, hogy valójában lejárt-e a sörrel koccintás „tilalmának” 150 éve.

A nagysikerű barangolás a tények és tévhitek birodalmába folytatódik.

A(z) Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből (Könyv) szerzője Bánó Attila.

BÁNÓ ATTILA

Újabb

33
MEGHÖKKENTŐ ESET
a magyar történelemből

BEVEZETÉS

Ez a kötet mintegy folytatása az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című korábbi munkának. Könyvünkben számos olyan kutatási eredményre hivatkozunk, amelyeket egykor háttérbe szorított, illetve „felülírt” az úgynevezett marxista történelemfelfogás. Az itt közreadott történetek jó része ezért sokak számára valóban meghökkentő lehet.

A fejezetek közül talán érdemes kiemelni azt, amely beszámol István király fia, Imre herceg titokzatos haláláról, továbbá azt, amely bemutatja a nemzeti hőssé kozmetikázott Dózsa György valósághűbb alakját és ténykedését. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az a nagyszerű erdélyi fejedelem és lengyel király, aki párviadalra hívta ki minden oroszok cárját, Rettegett Ivánt, valamint az az ezerötszáz magyar gyalogos vitéz, aki az 1672-es györkei csatában a császáriak túlerejével szemben tapodtat sem hátrált, s menekülés helyett a hősi halált választotta. Ugyancsak különös érdeklődésre tarthat számot az a fejezet, amely Károlyi Mihály (a „vörös gróf”) Tisza István meggyilkolásában játszott szerepét taglalja.

Az itt olvasható történetek többek között azzal a tanulsággal szolgálhatnak, hogy nem lehetünk eléggé hálásak a régebbi korok, illetve a jelenkor hangyaszorgalmú krónikásainak, történészeinek, levéltárosainak, akiknek lelkiismeretes, olykor egész életet átfogó, áldozatos munkája nélkül ma nem válogathatnánk a gyakran elfeledett szellemi kincsek között. Másrészt tanulságként foghatjuk fel azt, hogy van mit őriznünk és továbbadnunk, hiszen hatalmas, anyagiakban nem mérhető értékek

birtokában vagyunk. A legnagyobb érték persze ez a verejtékkel és vérrel megtartott haza, amely főként azoknak jelenthet minden másnál nagyobb kincset, akik nemcsak a jelenét ismerik, hanem a múltját, a történelmét is, és akik magukénak érzik az elődök fantasztikus teljesítményeit, küzdelmeit, szerencsés vagy szerencsétlen lépéseit.

A 33 fejezetből (miként a korábbi 55-ből) persze nem alkothatunk átfogó képet Magyarország mozgalmas, színes, a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok sorsát formáló történelméről. Egy-egy pillanatkép erejéig azonban betekinthetünk a letűnt korok emberének életébe, s ezen keresztül újabb ismeretekkel gazdagodhatunk. Kötetünk ehhez próbál segítséget nyújtani.

Bánó Attila

ISTVÁN KIRÁLY FIÁNAK TITOKZATOS HALÁLA

Árpád-házi Imre herceg 1031. szeptember 2-án távozott az élők sorából. Éppen akkor hunyt el, amikor apja arra készült, hogy átadja számára a koronát. Váratlan halála óriási csapást jelentett Istvánnak, a Magyar Királyság alapítójának, és híveinek, akik a hazai kereszténység leendő támaszaként tekintettek a hercegre. Életét állítólag egy vadkan oltotta ki. Legalábbis ezt állítja a témával foglalkozó újkori történelmi munkák nagy többsége.

Imre herceg feltehetően 1000-ben vagy 1007-ben született Székesfehérváron (édesanyja bajor Gizella volt, a 12. században szentté avatott II. Henrik császár húga). Születésének éve éppoly vitatott, mint életének és halálának számos részlete. Apja nagy figyelmet fordított neveltetésére, mert benne látta az új, keresztény királyságért vívott küzdelmes munkájának méltó folytatóját. Hét éven keresztül a velencei patríciuscsaládból származó

hittérítő, Gellért csanádi püspök tanította. Vallásossága, műveltsége, példamutató magatartása arra utalt, hogy trónra kerülésének idején megfelel majd a várakozásoknak. Belekóstolt a hadvezetés művészetébe is, amikor 1030-ban II. Konrád német-római császár nagy sereggel Magyarországra támadt, így része lehetett az utánpótlást nélkülöző bajor-német sereg visszaszorításában. Egyes feltevések szerint ő volt a király testőrségének parancsnoka.

Egy esztendővel később elérkezett trónra lépésének ideje, mivel István király ez idő tájt már elhatározta, hogy átadja a hatalmat fiának. Imre ekkor 24 vagy 31 éves volt. Gizella királyné erre az alkalomra készülve varrta meg a koronázási palástot (miseruhát). Egyidejűleg készített még egyet, amelyet ő és István király küldtek XIX. János pápának. Ezt később a metzi bazilikában őrizték. Az apátság története szerint gyöngyökkel és aranyfonállal volt kivarrva, és csak kiemelkedő ünnepeken miséztek benne. Együtt őrizték Nagy Károly császár miseruhájával (casulájával). (Ma már sajnos nem látható, mert a francia forradalom idején megsemmisült.)

A királyi pár tehát várta a távol lévő herceget, akit azonban élve már nem láthattak viszont. A legkorábbi feljegyzések nem szóltak halálának okáról, körülményeiről, később azonban elterjedt, hogy Imre a hercegek kedvelt vadászterületén, a bihari Igfon (Igyfon) erdőben vadászbaleset áldozata lett. Ezt a hiedelmet máig erősíti, hogy az erdőhöz vezető völgy közelében épült fel a Szent Imre-apátság, illetve arrafelé, a Bihar hegység nyugati peremén van Hegyközszentimre falu. Az Igfon erdő egyébként nem vadkanjairól, hanem bölényeiről volt híres, és a Képes Krónika szerint Salamon király emberei később ott tervezték a trónkövetelő Géza herceg megvakítását vadászat közben.

Makkay János, a nagy tudású régész-történész, Árpád-házi Imre herceg rejtélyes halála (Budapest, 2010) című könyvében az egyházi legendáktól különválasztva is

vizsgálta a krónikák adatait, hogy választ találjon az izgalmas kérdésre: hogyan halt meg Imre herceg?

Anonymus Gesta Hungarorum című krónikájában Szent István csupán a végén,

mintegy mellékesen szerepel, Szent Imre herceg halála pedig meg sincs említve. Igaz, a gesta véget ér, mielőtt István király uralkodásáról beszámolna (I. András viszont szerepel Anonymus 15. fejezetében), de ez az eljárás mindenképpen fura és magyarázatra szorul. A krónikákat általában megrendelésre, készítésük időszakának politikai szempontjait szem előtt tartva írták. Rengeteg hasznos és értékelhető, ugyanakkor szándékosan kozmetikázott adatot is tartalmaznak, másokat pedig egyszerűen elhallgatnak. Ezeket összevetve a hitelesként elfogadott adatokkal következtetni lehet arra, hogy a beavatkozás (hamisítás) mely uralkodónak, illetve uralkodóháznak állhatott érdekében. Így a krónika készítésének ideje is kideríthető. Makkay ezzel a nem könnyű módszerrel dolgozva nagy horderejű felismerésre jutott. Ennek köszönhetően a Gesta Hungarorum keletkezésének ideje jóval korábbra tehető, mint azt eddig gondoltuk. Szent Istvánt és Szent Lászlót a krónika mostohán kezeli (sőt egyszerűen elhallgatja), ami nagyon értékes információkkal szolgál.

Elterjedt és máig sem tisztázott nézet az, hogy Anonymus, aki magát Béla király jegyzőjének nevezte, és neve helyett a P. dictus magister megjelölést használta, III. Béla nótáriusa volt. Ebben az esetben viszont némileg érthetetlen (bár nem ritka), miért nem pontosította, hogy hányadik Béla királyról van szó. Ha I. Béla alattvalója volt, akkor persze érthető a római szám elhagyása, hiszen nem tudhatta, hogy további Bélák kerülnek majd a magyar trónra. Makkay János a két szent mellőzése miatt jutott arra a következtetésre, hogy Anonymus I. Béla jegyzője lehetett. I. Béla ugyanis annak az Árpád-házi Vazulnak a fia volt, akit István király parancsára Nyitrán bebörtönöztek, majd (talán a betegeskedő István tudta nélkül) megvakíttattak, illetve megsüketítettek, hogy

megakadályozzák trónra lépését (Vazul Géza fejedelem testvérének, Mihálynak a fia volt). István király Imre herceg halála után saját unokatestvére, Vazul helyett a velencei Orseolo Pétert (ismeretlen nevű leánytestvérének a fiát) jelölte utódjának, amit Vazul feltehetően nem fogadott el, s emiatt kellett börtönbe vonulnia. […]

Kristó Gyula szerint (Szent István király. Budapest, 2001): Vazul „nem fogadta el a döntést Péter jelöléséről, fellázadt a király ellen. István keményen lecsapott az ellenszegülő unokatestvérre, megvakította, s kicsiny fiait [Andrást, Bélát és Leventét – B. A.] száműzetésbe küldte.” Más változat szerint külföldre – a lengyel és a kijevi udvarba menekítette őket. Kristó tehát Istvánnak tulajdonítja Vazul megvakíttatását. A királynak ebben akár volt szerepe, akár nem, a Vazul-fiak apjuk szenvedései miatt bizonyára nem gondoltak harag nélkül Istvánra és udvarára. I. Béla király idején még ez lehetett az uralkodó felfogás, és Anonymus gestája alapján erre figyelt fel Makkay.

Ezt írja: „Anonymus tehát I. Béla jegyzője volt, aki akkor írta gestáját, amikor a Vazul dinasztia második királya, Béla volt hatalmon. Ekkor [.] a krónikások [.] egyszerűen nem írtak Istvánról. Ezt III. Béla király nótáriusa már nem tehette volna meg!” Makkaynak igaza lehet, mert I. Béla 1061-ben, István király halála után huszonhárom évvel, míg III. Béla 134 évvel később, 1172-ben lépett trónra. III. Béla idejében Szent István és Szent Imre kultusza már olyan erős volt, hogy ekkor valóban elképzelhetetlen lett volna az Anonymus-féle eljárás. Mindezt figyelembe véve közelebb kerülhetünk az Anonymus-rejtély kibogozásához is, de ez már egy másik történet. Vegyük sorra a többi krónikát. A 14. századi krónikaszerkesztésben, amelyet 1358-ban több korai magyar krónikából (legrégibb darabja a 11. századi ősgesta) feltehetően Kálti Márk kezdett összeszerkeszteni, Imre herceg halála kapcsán nem szerepel a vadászbaleset. „Amikor tehát a legszentebb atya a vezetés gondját és az ország irányításának a terhét legszentebb fiára igyekezett

átruházni, megelőzte ebben Boldog Imre herceg hirtelen halála.” Ez a mondat csaknem szóról szóra ismétlődik Kézai Simon A magyarok cselekedetei című munkájában. A Pozsonyi Évkönyv meglehetősen szűkszavú: „1031. Henrik, István király fia meghalt. (A „Henrik feltehetően tévedésből szerepelt az „Emericus” helyett.)

Petrus Ransanus, I. Ferdinánd nápolyi király követe 1488- ban érkezett Magyarországra. Minden bizonnyal Mátyás király megbízásából írta a Magyarok története című munkáját, amelyben Imre herceg haláláról ez olvasható: „A mélyen vallásos István király elhatározta, hogy lemond királyságáról, és visszavonul a közügyek gyakorlásától […], az ország ügyeit pedig Imrére bízza. Amíg ezen gondolkodott, isteni akaratra más történt, ugyanis Imre súlyos betegségbe esett, és néhány nappal később meghalt teljes kegyelemben”.

A lengyel-magyar krónika is betegségről ír: „Imre, Szlavónia hercege, gyengélkedve, nyolc napig bágyadozott; a kilencedik napon, a kilencedik órában kilehelte lelkét.” Az Altaichi Évkönyvek rövid tudósítása Imre haláláról: „Istvánnak, a magyarok királyának meghalt a fia, akit Henriknek mondtak, s meg volt keresztelve.” A magyar szentek legendái közül Szent István király nagy legendája (1077-1083) ekként számol be a történtekről: Imre herceg „az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához.” Ugyanezt olvashatjuk Hartvik püspök Kálmán király megbízásából írt művében (Szent István legendája).

Szent Gellért püspök kis és nagy legendája abból a szempontból (is) figyelemre méltó, hogy egyikben sem esik egyetlen szó sem Imre herceg haláláról, pedig a szent életű püspök hosszú időn keresztül Imre herceg nevelője volt. Kálmán király uralkodása után, de még a 12. század első felében egy Fulko nevű íródeák vetette papírra azt az írásművet (Szent Imre herceg legendája), amelytől

elvárható lenne, hogy a herceg haláláról hasznos részletekkel szolgál. Ebben ezt olvashatjuk: „De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjúkorában, és megkapta örökségét az élők országában, jegyese bizonyította szűzi életét… Halálának harmincadik napja az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat, hanem az öröm napja volt.” (Imre herceget a még épülő fehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el 1031- ben.)

A Károly Róbert fia, András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium nyolc képén a Szent Imre- legenda egy-egy pillanata elevenedik meg, ezért (miként a legendában) itt sincs utalás a halál okára. Nem véletlenül írta Karácsony János történész a Századokban (1902), Vélemény Szent Imre herczeg nejéről című tanulmányában: „Imre életrajzának már XII. századbeli készítője is oly elmosódott, oly halavány képet ad a szent herczegről, hogy élénkebb, biztos hagyomány Székesfehérvárt, Szent Imre sírjánál sem élt róla.”

Ám, ha a legrégibb magyar krónikákban nem fordul elő Imre herceg halála kapcsán a vadkan, akkor vajon honnan ered ez a hiedelem? E kérdésre Veszprémy

Lászlónak a Képes Krónika 2004-es kiadásához írt kommentárjában (is) megtalálhatjuk a választ: „Imre halálát egyetlen nyugati forrás, a Hildesheimi Évkönyv örökítette meg, eszerint egy vadászbaleset áldozata lett 1031-ben.“ Az évkönyv ominózus mondata: „István király fia, Imre, az oroszok hercege, akit egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül járva meghalt.” Ezt a mondatot kellene tehát elfogadni bizonyítéknak?

Csaknem ezer esztendő elteltével már csak a szereplők feltételezett vagy egyértelműen kimutatható érdekei, szándékai, illetve cselekedetei nyújthatnak fogódzót a szövevényes történet felderítéséhez. Makkay János szerint Imre herceg útjában lehetett II. Konrád császárnak, akit

nyugtalanított, hogy a magyar herceg benyújtotta igényét a bajor hercegi trónra, amely jog szerint megillette volna. Konrád elődjének, II. Henrik császárnak ugyanis nem volt gyereke (egész életére szüzességi fogadalmat tett, akárcsak Imre herceg), s vele kihalt a Szász-dinasztia. Legközelebbi férfi rokona unokaöccse, Imre herceg volt, szemben a távoli rokon Konráddal, a száli frank uralkodóház (Száli-ház) alapítójával. A velencei Orseolo Péter (István király unokaöccse) ugyanilyen alapon kacsingathatott a magyar koronára, ha Imre herceg kiesne a sorból. Végül, de nem utolsósorban István unokatestvére, Vazul mint a legidősebb férfi rokon is követelte a trónt az ősi öröklési rend, a szeniorátus alapján. Ezt a hagyományt egyébként Géza fejedelem törte meg, s ezután az elsőszülött fiú léphetett az uralkodó örökébe (primogenitura). Így tehát legalább három oldalról komoly érdekek fűződtek Imre herceg végleges félreállításához.

II. Konrád császár Magyarország ellen indított támadásának (1030) közvetlen okaként a történészek általában azt jelölik meg, hogy 1027-ben István király nem engedte átutazni Magyarországon Werner strassburgi (ma Strasbourg) püspököt, a császár követét. Konrád a főpapot Bizáncba küldte, hogy fia, Henrik részére megkérje IX. Konstantin császár leányának kezét. A püspök megpróbálta eltitkolni küldetésének valódi célját, de István király nyilván rendelkezett a szükséges információkkal, és megakadályozta a követ továbbutazását. István lépése érthető volt, hiszen a két szövetséges birodalom túlságosan nagy veszélyt jelentett volna a Magyar Királyságra nézve.

Konrád támadásai már 1029-ben elkezdődtek, és nem zárható ki, hogy a kapcsolatok romlását nemcsak a császár fiával szembeni barátságtalan lépés, hanem Imrének a bajor hercegség iránt támasztott korábbi igénye is kiválthatta (Konrád a hercegséget egyébként saját kisfiának, a későbbi Henrik császárnak adta 1027-ben). Kristó Gyula az általa szerkesztett Az államalapítás korának írott forrásai című

kötethez (Szeged, 1999) írt kommentárjai egyikében kitért arra, hogy a kapcsolatok romlása más okok miatt is bekövetkezhetett. Ezek között jelölte meg István beavatkozását a császár itáliai politikájába, valamint azt, hogy Konrád 1026-ban elűzte Orseolo Ottó velencei dózsét, István király sógorát.

A Magyarország elleni sikertelen támadás (1030) után a két uralkodó békét kötött 1031-ben (még Imre herceg életében), s ez a béke Imre halálát követően néhány évig tartósnak bizonyult. Ám a herceg tragédiájának okozóiról (ideértve a vadkant is) továbbra sincsenek megbízható információink. A vadkan éppen a koronázás előtt álló trónörököst ölte meg, miként évszázadokkal később gróf Zrínyi Miklós költőt és hadvezért, akitől a magyarok az ország függetlenségének kivívását várták. Különös módon Imre hercegre és Zrínyire is a legkritikusabb történelmi pillanatban talált rá a vadkan.

Makkay János a források elemzése révén arra a következtetésre jutott, hogy a vadkanhistória túlságosan egyszerű és kényelmes magyarázat lenne a herceg halálára. Valóban, hiszen a tét nem volt kevesebb, mint a Magyar Királyság megkaparintása. Meghökkentő teóriával állt elő. A Fulko által írt Szent Imre-legenda fontos eleme az a csodás történet, amely egy Konrád nevű német emberről szól. Ezt a Konrádot bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztotta, „hogy szinte bűzlött, mint sírjában a negyednapos halott. [.] Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült. [VII. Gergely néven pápa, 1073 és 1085 között – B. A.] Elkövetett bűneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát.”

A pápa megdöbbent a súlyos bűnök sokaságának hallatán, és nem oldozta fel Konrádot. Ehelyett páncélt rakatott rá, amelyet öt vaslánccal körülkötöttek. „Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a

szentek közbenjárására meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad.“ A páncélt viselő bűnös ezután sok szent nyugvóhelyét felkereste. „Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat.” Ám hiába zarándokolt ennyit, a megbocsátás jele elmaradt. Miután visszatért a Szentföldről, megtudta, hogy Szent István magyar király fehérvári sírjánál gyakran történnek csodák. Ide is elzarándokolt, és megesküdött, hogy csak akkor hagyja el a templomot, ha a szent király az isteni kegyelem jeleként megmutatja csodatévő erejét.

A sok zarándoklat és szenvedés annyira elgyötörte, hogy a templomban mély álomba zuhant. Álmában megjelent előtte Szent István, s ezt mondta neki: „Kelj fel, és Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hogy érted közbenjárjak. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród.” (Szentpétery Imre: Scriptores Rerum Hungaricarum. II., 1938.) Konrád felébredt, és ugyanabban a templomban Szent Imre sírjához ment, ahol leborulva imádkozott. Imája közben láncai elszakadtak, a páncél darabjai pedig nagy csörömpöléssel lehullottak róla. A csoda láttán a papok és a hívők összegyűltek, majd Istent és Szent Imrét dicsőítették. Amikor László magyar király értesült a csodáról, zsinatot hívott egybe, háromnapos böjtöt hirdetett, majd „november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette.” (Imre herceg felemelése és szentté avatása 1083. november 4-én történt Székesfehérvárott.)

Ennek a csodás eseménynek vajon mi köze lehet Imre herceg halálához? Ha a legendában szereplő történetet valóságosnak fogadjuk el, akkor szinte semmi, hiszen VII. Gergely pápasága Imre herceg halálához képest hozzávetőleg fél évszázaddal későbbre esik. Ám egészen más a helyzet, ha a történetsort szimbolikusan értelmezzük. Az utálatos bűneitől szenvedő férfi neve Konrád (miként a

volt császáré), akiről a krónikaíró Fulko csak annyit árult el, hogy német. Nem lehetett kóbor jöttment, hiszen akárki már abban az időben sem juthatott a pápa színe elé. A krónikaíró nem részletezte bűneit, de a pápa elámult „eladdig nem hallott bűnei sokaságán.” Ezek mibenlétéről hallgat a krónika, ami ugyancsak elgondolkodtató.

A krónika keletkezése a csoda időpontjához képest újabb fél évszázaddal későbbre tehető, ami alatt még élhettek emlékek Imre herceg halálának valóságos,

illetve valóságosnak vélt okairól. Makkay írja: „Fulko nagyon finoman érzékeltette egy igazi bűnös, Konrád [császár] felelősségét Imre halálában. […] Fulko szándéka az volt, az utókor számára mégis megőrizze, ki is volt Imre herceg halálának igazi okozója.” A vezeklő Konrád láncai még Jeruzsálemben, az Úr sírjánál sem hullottak le, és a szentek közül egyedül (a szentté avatás előtt álló) Imre herceg sírjánál történt meg a csoda. Konrádnak ezek szerint sem az Úr, sem a szentek nem bocsáthattak meg szörnyű bűneiért, csupán egyvalaki: Imre herceg. Vagyis az a személy, akivel szemben e bűnöket elkövette. Makkay mindebből az utókornak szánt üzenetet olvasott ki. Olyan kódolt információt, amelyről még a krónika készítésének idején sem lehetett nyíltan beszélni.

De átnyúlhatott-e Konrád császár ártó keze a két ország határán? Tudjuk, hogy István királynak és fiának számos belső ellenséggel kellett szembenéznie. Egyes feltételezések szerint titokban még a velencei Gellért püspök is rávette a fiatal herceget a szüzességi fogadalomra, ami a trónöröklés szempontjából rendkívül barátságtalan lépés lehetett István királlyal szemben, viszont egyengethette az ugyancsak velencei Orseolo Péter útját a magyar trón felé. Konrád könnyen találhatott szövetségeseket Imre herceg félreállításához azok körében, akik csak az alkalomra vártak. Ilyenek pedig akadtak bőven, hiszen nem sokkal Imre herceg halála után a beteg István ellen is merényletet kíséreltek meg. Az utód nélkül maradt

István királyt Orseolo Péter, majd Aba Sámuel (Géza fejedelem veje) követte az uralkodásban, de csakhamar az Árpád-házi Vazul fiai és későbbi leszármazottai foglalhatták el a Magyar Királyság akkor még olyannyira áhított trónját.

Makkay János megpróbálta feltárni a haláleset részleteit, de végkövetkeztetése jól tükrözi, hogy az igazság megismerésének mindig akadhatnak áttörhetetlen gátjai: „források szinte teljes híján Imre herceg halálának körülményei soha többé nem deríthetők már fel, csak találgathatunk.”

HOGYAN ÉLTE TÚL A TATÁRJÁRÁST ROGERIUS MESTER?

A magyar történelem talán legtragikusabb időszaka volt az 1241-42-es tatárjárás egy esztendeje. A mongol birodalom hadserege az ország kétmilliós lakosságának több mint egynegyedét, hozzávetőleg félmillió embert mészárolt le, és óriási területeket tett lakatlanná. Akik elbujdostak a gyilkos horda elől, gyakran csak időt nyertek, mielőtt szörnyű végzetük bekövetkezett. Kevés ember akadt, akinek olyan szerencséje volt, mint a váradi főesperesnek, az itáliai Apuliából (feltehetően Torre Maggiore városából) származó Rogerius mesternek.

Rogerius túlélte a magyarországi tatárjárást, és ezzel kapcsolatos szörnyű élményeit 1243-44-ben írta meg. Műve Rogerius mester siralmas éneke címmel Thuróczi János krónikájának függelékeként jelent meg Brünnben, 1488-ban. Munkájának értékét növeli, hogy szemtanúként számolt be az eseményekről, miként Spalatói Tamás is, akinek írását (Historia Salonitanorum Pontificum atque Spalatensium) 1666-ban adták ki Amszterdamban. Rogerius siralmas éneke megkerülhetetlen azok számára, akik ismerni szeretnék a

magyarországi tatárdúlás jellemző részleteit. Beszámolójának erejét növeli, hogy személyesen szerzett tapasztalatainak élethű ábrázolásából következtetni lehet a tatárok (tévesen nevezték így a mongol hadakat a seregük részét képező, korábban leigázott tatárok, kunok és más ázsiai népcsoportok miatt) katonai módszereire, illetve a meghódított területeken elkövetett kegyetlenségekre.

Rogeriust Váradon érte a tatárok támadása. Többek között ezt írta róluk: „És amikor egy napon hirtelen megérkeztek, és bizonytalanná vált a városban való tartózkodásom, nem akartam a várba bevonulni, hanem elfutottam az erdőbe; ott sokáig bujkáltam, ahogy tudtam”. (Rogerius munkájának egyes részleteit Horváth János fordítása nyomán közöljük, amely A tatárjárás emlékezete – Budapest, 1981., szerkesztette Katona Tamás – című kötetben jelent meg.)

Akik még nem sejtették, hogy milyen veszedelmes ellenséggel kell megküzdeniük, és bíztak a megerősített város és a vár védhetőségében, rosszul tették. A tatárok sorra vették be a városokat, várakat és erődtemplomokat, Csupán a magas hegycsúcsokon épült, különösen erős várakkal nem boldogultak. Várad azonban nem tartozott ezek közé, így hamarosan a kegyetlen ellenség prédájává vált. Előbb maga a város, majd néhány nappal később a vár is.

Ez utóbbi úgy került a kezükre, hogy a város elpusztítása után elvonulást színleltek, majd öt nap múlva váratlanul ismét megjelentek, és a várfalakon kívül tartózkodó védők egy részét megölték. Ezt követően hét ostromgéppel éjjel­nappal kövekkel bombázták a vár egyik sérülékenyebb részét, amely végül összeomlott. A támadók senkit sem kíméltek. A nők a székesegyházba menekültek, ahol rövid ideig védelmet találtak, de a tatárok felgyújtották az épületet, amelyben mindenki és minden odaveszett. „Más egyházakban pedig annyi gonoszságot követtek el az asszonyokon, hogy jobb elhallgatni, nehogy az emberek példát kapjanak a

legocsmányabb vétkek elkövetésére. A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat a városon kívül a mezőn kíméletlenül lefejezték. Ezután felforgatták a szentek sírját, és bűnös lábukkal széttaposták az ereklyéket; [.] És amikor már nem volt több ember, akit leölhettek volna, véglegesen elvonultak. Mi pedig, akik az erdőkben a gyepűk között tartózkodtunk, éjjel futásnak eredtünk Tamáshida, a németek nagy városa felé, amely a Körös mellett fekszik”.

A befogadás fejében a németek azt akarták, hogy Rogerius és szolgái vegyenek részt a város védelmében, de a főesperes úgy döntött, hogy ezt nem vállalják, s inkább odébbállnak. Turcsányi Tihamér történész Rogerius mester siralmas éneke a tatárjárásból című tanulmányában (Századok, 1903) a főpap ravaszságának, helyzetfelismerő képességének és kifinomult életösztönének tulajdonította életben maradását. Az események valóban igazolták a döntéseit. Várad elpusztult, de ő megmenekült. Tamáshida ugyanígy járt, ám akkor már Rogerius a nehezen megközelíthető Körösszigeten húzta meg magát.

Körössziget csak azokat a menekülteket fogadta be, akik vállalták, hogy nem hagyják el a szigetet. Rogerius és szolgái is ezzel a feltétellel nyertek bebocsátást. A sziget védői megbíztak a váradi főesperesben, és talán vezetésre termett embert láttak benne, akinek hasznát vehetik a tatárok elleni küzdelemben. Ha így gondolták, csalódniuk kellett. Rogerius néhány nap múlva hallotta, hogy közeledik az ellenség, ezért embereivel éjszaka elhagyta a szigetet, és lóháton a közeli Csanád városa felé sietett. A közelbe érve megtudta, hogy a tatárok előző nap elfoglalták és lerombolták a várost, ezért nappal egy rejtekhelyre vonult. „Amikor végre elérkezett az éjszaka, szerfölött nehezen és nagy félelemben a tatárok között visszaszöktünk a régi helyre, és lesütött szemmel, szégyenkezve újból bementünk a szigetbe. És miközben ilyen veszélyekben forogtunk, a szolgáim, akik kint őrizték a lovakat, és azok is, akik velem voltak, elszöktek a szigetről minden pénzemmel és

ruháimmal. És szökés közben rájuk találtak a tatárok, és levágták őket karddal, én pedig egy szolgával és csaknem meztelenül maradtam ott a szigetben”.

Rogerius ezután igyekezett visszaszerezni az emberek bizalmát. Összehívta, és a sziget megerősítésére buzdította őket. Ez azonban csupán szemfényvesztés volt. A főpap sejtette, hogy a sziget is Várad, Tamáshida és Csanád sorsára jut, ezért ravasz tervet eszelt ki saját maga megmentésére. Valamilyen ürüggyel magához vette Körössziget elöljárójának két fiát, majd velük és a szolgájával elrejtőzött a közeli erdőben. Ezután üzent az apának, hogy küldjön élelmiszert, ha nem akarja, hogy a fiai éhen vesszenek. Erről így írt: „.azt gondoltam, hogy ha magamnál tartom és elbújtatom a fiait, ő majd ellát a szükséges dolgokkal. És amikor kora szürkületkor elküldte az élelmiszereket, máris megérkeztek a tatárok, és körülvették a szigetet. [.] Hogy milyen, mennyi és mekkora méltánytalanságokat és kegyetlenségeket vittek ott végbe, azt nem csak látni volt rettenetes, hanem még hallatára is elborzadnának az emberek. Elvitték a zsákmányt, és ott csak az asszonyi és emberi holttestek maradtak, egyesek darabokba vágva, egyesek egészben. [.] amikor az éhség és a szomjúság kényszere már nagyon gyötört, éjszaka kénytelen voltam bemenni a szigetre és a holttesteket forgatni, hogy elásott lisztet, vagy húst, vagy más ehető dolgot találjak táplálásomra”.

A túszul ejtett fiúk sorsáról többé nem tett említést. Később ismét felkereste a szigetet, és a bomló testek bűze sem riasztotta el az élelem utáni kutatástól. Üregekben, odvas fákban húzta meg magát, mert a tatárok hetekig járták az erdőt, hogy a rejtőzködő embereket elfogják és megöljék. A megszállók idővel észbe kaptak, mert a földművesek munkájára szükségük volt, ezért elterjesztették, hogy aki hűséget fogad nekik, az biztonságban hazatérhet. A sokat nélkülöző, megfélemlített emberek előmerészkedtek, és tatár vezetők alatt folytatták

megszokott teendőiket. (Később, a termény betakarítása után a hitvány megszállók végeztek a szerencsétlenekkel.) Rogerius egy tatárrá vált magyar szolgálatába állva megint csak megmenekült a legrosszabbtól. Kocsikat őrzött, és igyekezett gazdájának a kedvében járni.

Olyan ügyesen alkalmazkodott az új viszonyokhoz, hogy elkerülte a lépten-nyomon leselkedő halált. „Láttam a végtelen sok kunt és tatárt, amint zsákmánnyal megrakott szekerekkel, nyájakkal, igavonó barmokkal és használati tárgyakkal mindenfelől visszatértek. És amikor kérdezősködtem, mit jelentsen ez, azt felelték, hogy az általuk elhagyott összes falvakat egyetlen éjszaka körülvették, vérrel részegítették meg kardjaikat a legyilkoltak vérében, úgyhogy ezekben a falvakban csak kevesen menekülhettek meg.“ Rogerius számos véres esemény leírásával szemléltette a magyarországi tatárjárás borzalmait. Az egresi monostor elpusztításáról szóló fejezetben írta: „Ha e rettenetes hírek világszerte elterjednének, másképpen gondolkodnának a világ fejedelmei. Íme azon a nyáron Ausztriának, Csehországnak, Morvaországnak, Lengyelországnak, Sziléziának határáig és Kunországban egészen a Dunáig mindent egyaránt elpusztítottak”.

Rogeriust a gazdája többre becsülhette egyszerű szolgánál, mert magával vitte a kánok gyűlésére is. Rogerius így első kézből értesült a tatárok terveiről. Minden információra figyelt, hiszen egyetlen percre sem hagyott fel szökési szándékával. Elszomorította a hír, hogy a tatárok letettek Németország megtámadásának tervéről, mivel ott könnyebbnek vélte a szökést. 1242 tavaszán (Ögödej nagykán halálhírére) váratlanul megkezdődött a seregek kivonulása az országból. Rogerius kénytelen-kelletlen velük tartott. Erdélybe érve egyre többen rebesgették, hogy Magyarország elhagyása után a foglyokat megölik, ezért a főesperes csak az alkalomra várt, hogy szolgájával együtt megszökhessen. „És mivel már nem bíztam életben

maradásomban, és a kegyetlen halál már ott volt az ajtóban, azt gondoltam, jobb itt meghalni, mint továbbvonulva gyötrődni a félelem szüntelen mardosásától. Elhagytam tehát az országutat, azt színlelve, hogy természetes dolgom elvégzésére megyek, és gyors léptekkel az erdő sűrűje felé siettem egyetlen szolgám kíséretében, és egy patak medrébe bújva, betakartattam magam ágakkal és falevelekkel. Szolgám távolabb rejtőzött el, nehogy egyikünk váratlan megtalálása a másiknak szomorú elfogását is eredményezze”.

Két teljes napon keresztül lapultak rejtekhelyükön, de a kínzó éhség és szomjúság végül továbbhaladásra késztette őket. Jobb híján füvet ettek, majd ki-kimerészkedve az erdőből, a teljesen kihalt falvak kertjeiben keresgéltek. Hagymával, répával, fokhagymával, tökkel, bürökgyökérrel és effélékkel csillapították éhségüket. „Végre odahagytuk az erdő magányát, és a nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilikák és paloták szétrombolt és aláásott falait, amelyeket szerfölött sok keresztény vér kiontásával mocskoltak be”. Gyulafehérvárból egy Fráta (Magyarfráta) nevű faluba értek. Ennek közelében, egy hegycsúcs megerősített szikláinak oltalma alatt sokan találtak menedéket. Az emberek örömmel fogadták

Rogeriust, és faggatták a kiállt veszedelmek felől. Azután lisztből és porrá tört tölgyfakéregből készített fekete kenyérrel kínálták, aminek „az íze édesebbnek tetszett a zsemlékénél”. A főpap addig maradt ezen a helyen, amíg a tatárveszély elmúltával IV. Béla király vissza nem tért az országba.

Ezután ismét felvette a kapcsolatot egyházával, s talán a király főembereivel is, de 1243-ban már a pápai udvarban tartózkodott. Rogerius ekkor már több mint tíz éve Pecorari Jakab prenestei bíboros püspöknek és apostoli követnek a káplánja volt. Bizonyára a püspök támogatásával érte el,

hogy a pápától megkapta a soproni főesperességet (a váradiról ekkor már lemondott). A tatárjárásról szóló munkáját Sopronban írhatta meg. Miként Turcsányi Tihamérnál olvashatjuk, 1244. június 26-án meghalt Pecorari Jakab, „kora legnevezetesebb diplomatája”, s Rogerius vele elveszítette pártfogóját. A következő öt esztendő alatt homály fedte hollétét és tevékenységét (legalábbis a kutatók előtt), azonban 1249 tavaszán ismét a pápai udvarban tartózkodott (Lyonban). Ekkor már zágrábi kanonok és Toletanus János bíboros káplánja volt, vagyis megvált a soproni főesperességtől. Útját ezután Toletanus bíboros, a befolyásos pártfogó egyengette.

Spalatói Tamás is feljegyezte, hogy a bíboros sok követ megmozgatott káplánja érdekében. Ismerve Rogerius állhatatosságát és önérvényesítő képességeit, feltehetjük, hogy a bíboros igyekezetét káplánjának ambíciói válthatták ki. Erre lehet következtetni az alábbi esetből. Amikor Spalató (ma Split) városában elhunyt Ugron érsek, Turcsányi szerint: „A káptalan és város összeült, hogy megválasszák utódát. Megállapodtak a magyar származású dominikánus barát János személyében. Hogy a pápai jóváhagyást megnyerjék, küldöttséget menesztettek Desa kanonok és Dragus polgár személyében Lyonba a pápai udvarhoz”. Ezek után remélni lehetett, hogy a pápa figyelembe veszi a város kívánságát, és János barátot helyezi az érseki székbe. Ám nem ez történt.

Alighanem Toletanus bíboros járta ki a pápánál, hogy János barát helyett védencét, Rogeriust nevezzék ki a fontos tisztségre. És a bíboros szava többet nyomott a latban, mint a spalatóiaké. Rogerius lett Spalató érseke, amit a város fegyelmezetten tudomásul vett. Az új érsek hamarosan felkereste IV. Béla királyt, hogy tőle is megerősítést nyerjen. Az uralkodó nem örült a kinevezésnek, mert az itáliai Rogerius helyett szívesebben látott volna magyar embert az érsekség élén, de nem akart összetűzni a pápával, ezért elfogadta a döntést.

Rogerius fényes külsőségek közepette vonult a városba 1250 februárjában. Kortársa, Spalatói Tamás szerint bőven volt pénze, mert a pápai udvarban eltöltött húsz év alatt szem előtt tartotta anyagi érdekeit. Pompaszeretete feltűnő módon megmutatkozott, ami jelzi, hogy korábbi borzalmas nélkülözéseiből semmit nem tanult. Díszes épületeket emelt, amelyeket drága bútorokkal, szőnyegekkel, kárpitokkal rendezett be. Kedvelte a költséges vendéglátást, és ha egyházmegyéjét látogatta, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy előkelő polgárok és kanonokok kísérjék. Túlzott költekezése meghaladta érsekségének jövedelmét, ezért idővel eladósodott.

Spalató polgárai nem zárták szívükbe Rogeriust, s ennek feltűnő tanújelét adták, amikor a pápasággal szemben álló, kiközösített IV. Konrád választott római király, II. Frigyes német-római császár fia (1228-1254) bebocsátást kért Spalatóba. Rogerius tiltakozott a bebocsátás ellen, de a város nem törődött vele, és ünnepélyesen fogadta Konrádot. Rogerius válaszként bezáratta a templomokat, majd elhagyta a várost, és a környékbeli falvakban keresett szállást. A polgárok válaszképp az érseki palotában szállásolták el Konrádot, aki eleinte nem értette, hogy miért nem mutatkozik az érsek, aki ráadásul az ő fennhatósága alá tartozó Apuliából (Puglia) származott. Hamarosan megtudta, hogy Rogerius éppen őmiatta hagyta el Spalatót. Ez felbosszantotta. Embereivel átnézette a palotában tárolt iratokat, hátha akad köztük olyan, amelynek alapján IV. Béla király előtt hűtlenséggel lehet vádolni Rogeriust, de semmi ilyet nem talált.

Mária királyné sem rajongott Rogeriusért. 1260-ban a dalmáciai Kninben (magyarul Tinnin) tartózkodott, amikor spalatói fegyveresek összetűztek a földjeiken fosztogató klisszai várkatonákkal, és közülük két magyart megöltek. A királyné felháborodott a hír hallatán, és Spalató megbüntetésére készült. Turcsányi Tivadar így számolt be a folytatásról: „A megijedt spalatóiak Rogerius érseket küldték

és ennek okát

szóló beszámolójából jól kirajzolódik a

föl hozzá haragja lecsillapítására. De ez csak olaj volt a
tűzre. Mária királyné vagy azért, mert sértette büszkeségét,
hogy Rogerius a király tudta és beleegyezése nélkül,
egyedül pápai kinevezés alapján lett püspök, vagy pedig
mert az érsek rosszakarói elfogulttá tették, amennyiben így
tüntették föl a dolgot, mintha Rogerius volna mindennek
okozója, s Rogerius volna a bujtogató, haragja teljes erejével
Rogerius ellen fordult. Tőle kérte számon a két megölt
magyar életét és az érsek alig tudott bántódás nélkül

kiszabadulni gonosz helyzetéből”.

Az érsek tehát nem volt népszerű,

bizonyára a rá jellemző tulajdonságokban kell keresni. A

tatárjárásról

személyisége. Főpaphoz méltatlan körösszigeti viselkedése
különösen kirívó, hiszen nemcsak cserbenhagyta a sziget
halálfélelemben élő lakóit, hanem elöljárójuk ártatlan fiait is
túszul ejtette saját túlélése érdekében. Vészhelyzetekben
önző módon, csak magával törődve kereste az életben

maradás
csökkenti,
állapotok
sorsdöntő

mindenesetre sokat elárul jelleméről, amely érsekké történt
kinevezését és pazarló életmódját tekintve később sem
lehetett makulátlan. Ezek alapján érthető, ha sokáig nem
kedvelte őt sem a rábízott „nyáj”, sem az uralkodó pár. A
spalatóiak idővel megbékéltek vele, de akkor már köszvény
kínozta, és szenvedéseitől csak lassan váltotta meg a halál
1266. április 14-én.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Rogerius jellemrajza
jórészt az ő beszámolójából bontakozik ki, ami
őszinteségének köszönhető, hiszen a rá nézve szégyenteljes
részletekről hallgathatott volna. Az igazsághoz tartozik az is,
hogy ha Rogerius olykor vállalja a hősies és emberséges
helytállást, akkor egészen bizonyos, hogy a tatár fegyverek
martalékává válik, és az utókor szegényebb lenne egy

lehetőségét. Tetteinek súlyát talán csak az
hogy a tatárdúláshoz hasonló rettenetes
sokakat kivetkőztettek emberi mivoltukból. A
pillanatokban tanúsított magatartása

értékes, a tatárjárás kutatásához nélkülözhetetlen

történelmi dokumentummal.

UTOLSÓ ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYUNK FOGVA

TARTÁSA

1. András magyar király tizenegy évig uralkodott. 1301- ben bekövetkezett halálával államalapító dinasztiánk, az Árpád-ház is kihalt. András uralkodásának rövid epizódja volt az a csaknem négy hónap, amit 1292-ben Héder nembeli Kőszegi Iván fogságában kellett eltöltenie. Vajon hogyan történhetett, hogy saját alattvalója ilyen súlyos felségsértésre vetemedett?

III. András fogságának időpontja egykor megosztotta a történészeket. A 18-19. század történetírói közül Pray György, Fessler Ignác Aurél, Horváth Mihály, Szalay László, Podhradczky József, Ráth Károly és Botka Tivadar még úgy vélték, hogy ez az esemény 1290-ben, András megkoronázása előtt ment végbe. Kortársuk, a Kárpát­medence történelmével foglalkozó Johann Christian Engel viszont az 1292-es időpont mellett kardoskodott. Szerinte András királyt Szlavóniában fogták el, amikor seregével a trónkövetelő Martell Károly nápolyi (Anjou) herceg támogatói ellen hadakozott.

Engel tehát III. András elfogását a megkoronázása utáni időre tette, és a hiteles történelmi adatok őt igazolták. Kőszegi Iván más oligarchákkal együtt gyakran szemben állt

1. (Kun) Lászlóval, akit 1290. július 10-én saját főemberei öltek meg. Kőszegi olyannyira támogatta a Velencében élő András herceg trónra kerülését, hogy még IV. László életében behívta Magyarországra. Vagyis 1290-ben semmiképp sem állhatott érdekében a herceg elfogása. Igaz viszont, hogy Andrást már akkor is (1290 elején) foglyul

ejtették, csakhogy ezt nem Kőszegi Iván, hanem Hahót nembeli Arnold bihari főúr követte el. Ő azután átadta foglyát I. (Habsburg) Albert osztrák és stájer hercegnek, aki az idő tájt (IV. László tudtával és talán beleegyezésével) éppen Kőszegi Ivánnal és testvéreivel hadakozott.

IV. László király az Albert herceggel folytatott konfliktusban nem kelt a Dunántúl nagy részét birtokló Kőszegiek védelmére, mivel érdekében állt a nagy hatalmú oligarchák megleckéztetése. A király és a Kőszegi testvérek viszonya évek óta változó és ellentmondásos volt. Seregeik többször is összecsaptak, és a kibékülések nem voltak tartósak. László király alatt Kőszegi Iván és Miklós nádori méltóságra emelkedtek, de viszonyuk a királlyal egyre romlott, ezért nem hagytak fel azzal a próbálkozással, hogy András herceg személyében nekik megfelelő uralkodót segítsenek a magyar trónra. Amikor ez 1290-ben bekövetkezett, III. András igyekezett kimutatni háláját. Kőszegi Miklós ismét nádor, Iván tárnokmester lett, míg Henrik megőrizte Tótország (Szlavónia) bánjának méltóságát.

András uralkodásának jogosságát az idő tájt sokan megkérdőjelezték, mert nem tartották őt az Árpád-ház valódi leszármazottjának. Hivatalosan II. András király a nagyapja, és a legkisebb gyerek, István herceg volt az apja. (István legidősebb testvére Béla herceg, a későbbi IV. Béla volt.) István herceg II. András harmadik, egyben utolsó házasságából született, azonban a feleség, Estei Beatrix királyné állítólag nem volt a házastársi hűség mintaképe. Később sokan vélték úgy, hogy István

herceg apja nem a király, hanem Hédervári (Vialka) Dénes nádor volt. II. András halála (1235) után a várandós Beatrixnak éppen azért kellett elszöknie az országból, mert IV. Béla király a születendő gyermeket nem tartotta II. András utódának. Dénes nádort ettől függetlenül sem kedvelte, mert felelősnek tartotta az ország tönkretételéért. Dénest elfogták, majd visszaélésekkel, a javak

elherdálásával, okirat-hamisítással, egyházi emberek zaklatásával vádolták, továbbá szemére vetették, hogy zsidókra bízta az adószedést. IV. Béla gyorsan ítélkezett felette, és 1235-ben megvakíttatta. A királyné 1236-ban, Itáliában hozta világra utószülött István herceget, aki később Velencében nevelkedett. A herceg és Morosini Tomasina (egy velencei patrícius lánya) házasságából született András herceg. Utószülött István herceg fiatalon, harmincöt éves korában hunyt el, miután a magyar trónhoz fűződő jogát fiára ruházta.

Az új király, III. András iránti lojalitás azonban csak átmeneti volt, mert a Kőszegiek szokásukhoz híven több vasat tartottak a tűzben. II. (Sánta) Károly nápolyi király már IV. László halálhírének vételekor bejelentette feleségének, Árpád-házi Máriának (IV. Béla unokájának), valamint fiuknak, Martell Károlynak a magyar trónra vonatkozó igényét. Iván és testvérei kapcsolatba léptek a nápolyi udvarral, és késznek mutatkoztak a királyfi támogatására.

1291-ben a testvérek még III. András király oldalán harcoltak Albert herceg ellen, de a hadjárat után elpártoltak tőle, és nyíltan Martell Károly mellé álltak. Szabó Károly történész a Századokban (1884. II. füzet) beszámolt az elpártolás döntő okairól. Eszerint III. András nyáron benyomult Ausztriába, és békekötésre kényszerítette Albert herceget (Hainburg, 1291. augusztus 26.), aki vállalta az András királytól, illetve a Magyar Királyságtól elfoglalt városok és várak visszaadását. Így került ismét magyar kézre Pozsony, Nagyszombat, a Sopron vármegyei Kabold vára, valamint a Vas vármegyei Újvár (Güssing). Az osztrák herceg által elfoglalt többi erődítményt viszont lebontásra ítélték, függetlenül attól, hogy azok kinek a tulajdonában voltak.

III. András így belement olyan várak lerombolásába is, amelyek a Kőszegi testvérek tulajdonát képezték. Németújvár, Kőszeg, Rohonc és Oroszlánkő is beletartoztak a sorba. Váraik egy részének tönkretétele felbőszítette a

harcias famíliát. A Kőszegiek nem akarták lenyelni a békát, ezért szívesen vették Mária királyné közeledését, aki a „trónbitorló“ (a nápolyi király szerint „valami András nevű velencei”) elleni fegyveres harcra buzdította őket.

III. András király hamar szembesült a Kőszegi testvérek pálfordulásával, ezért ő sem tétlenkedett. Kőszegi Miklóst 1291 vége felé megfosztotta nádori tisztségétől, és Kőszegi Iván is búcsút vehetett a tárnokmesterségtől. Helyükbe Szente-Mágocs nembeli Mihály és Rátót (Ratold) nembeli Domokos fia István lépett. Eközben a Délvidéken más főurak is egyengették Martell Károly útját, akinek trónigényét a Szentszék is támogatta. A nápolyi udvarnak kapóra jött Kőszegi Iván közeledése. II. (Sánta) Károly és felesége 1292. január 5-én felhatalmazták őt, hogy III. András és hívei ellen háborút indítson. Ezután a királyné lemondott a saját trónigényéről fia, Martell Károly javára.

Tavasszal kitört a lázadás András király ellen. A legerősebb ellenállás a Dráván túli, valamint a nyugati országrészben bontakozott ki. Kőszegi Miklós rövid időre még Pozsonyt is elfoglalta. A lépés összefüggött Martell Károly április 21-én kelt felhatalmazásával is, amelyben (már mint „Magyarország királya) elrendelte, hogy a Kőszegi testvérek fegyverrel szálljanak szembe Andrással. Mivel ezt megelőzően Sopron és Vas vármegyéket örökös hűbérként nekik adományozta, az oligarchák kellő indíttatást éreztek arra, hogy éljenek a „királyi felhatalmazással. A siker azonban rövid életű volt, mert Pozsonyt egy másik kiskirály, Csák nembeli Máté visszavette tőlük.

A Kőszegiek kitértek a királyi sereg elől és délre húzódtak, de III. András követte őket. A királyellenes főurak hiába kértek segítséget Martell Károlytól, a trónkövetelő másoktól várta, hogy kikaparják számára a forró gesztenyét. A lázadók hadereje gyengébb lehetett a királyi seregnél, ugyanis Kőszegi Iván felajánlotta a békekötést. Ez volt az a pillanat, amikor András király levonhatta volna a következtetéseket az oligarcha eddigi magatartásából,

különös tekintettel a hainburgi békének a testvérekre nézvést sérelmes pontjaira. Dönthetett volna a hadjárat folytatása mellett, ő azonban inkább a béke elfogadását látta célravezetőnek. Amint megállapodott Kőszegi Ivánnal, nyomban visszafordította hadseregét. Ezzel ismét nagy hibát követett el, mivel nem tartott a sereggel, hanem később indult útnak szerény kíséretével.

Kőszegi Iván nem habozott kihasználni a király kiszolgáltatott helyzetét, és 1292. augusztus 4-én rajtaütött a hazafelé tartó csapaton. III. Andrást, valamint a kíséretében lévő Hont-Pázmány nembeli András fia Ivánkát embereivel együtt bekerítették és elfogták. Ivánkával (ő volt a Forgách család őse) különösen szigorúan bántak, ami összefügghetett azzal is, hogy keményen ellenállt. Előző évben már kitüntette magát az Albert osztrák és stájer herceg elleni harcokban (később, 1312-ben András nevű testvérével együtt életét veszítette a rozgonyi csatában).

Kőszegi emberei a király és a királyné öltözékeit, arany- és ezüstedényeit szállító csapatot is megtámadták, de a szállítmányt kísérő vitézek, Tivadar préposttal az élükön visszaverték a támadókat, sőt az uralkodót is megpróbálták kiszabadítani, de ez már meghaladta az erejüket. Bánlaky (Breit) József hadtörténész szerint Kőszegi Iván körülbelül három hónapig tartotta fogva a királyt. Szabó Károly ezt az időt kissé hosszabbra becsülte, de a korabeli oklevelek vizsgálata nyomán lényegében hasonló megállapításra jutott: „Ez a nap (1292. aug. 4.) az, melyen innen november 26-ig, majdnem négy hónapon keresztül III. Endrétől oklevelet nem találunk; miből kétségtelenül megállapíthatónak hiszem, hogy fogságba jutása csak ez időközben, 1292. aug. 4. után s azon évi nov. 26. előtt történhetett.” (Korábbi munkákban az András név helyett elterjedtebb volt az Endre.)

Kőszegi Iván nem merte bántalmazni a királyt, sőt, megfelelő kezesek ellenében hamarosan hajlandó volt szabadon bocsátani. Főemberei közül Agyasz comes (Ogyoz,

Buzád fia) és Doroszló mester (a Rumy család őse) a fiukat, Tivadar prépost pedig egyetlen testvérét, László comest, továbbá három unokatestvérét adta kezesként Kőszegi Ivánnak. László comes 200 márka ezüst, valamint saját gyereke túszul adása ellenében kiszabadult a fogságból, de gyermeke nem élte túl a megpróbáltatásokat. András fia, Ivánka egy évig sínylődött Kőszegi börtönében.

A király hűséges emberei nagy árat fizettek uruk szabadulásáért, de áldozatuknak köszönhetően III. András ismét elfoglalhatta trónját. Nem feledkezett meg jótevőiről, akiket gazdag birtokadományokban részesített. 1293 elején Mihály nádort Aba nembeli Amadé váltotta föl, de már novemberben át kellett adnia helyét a

nagy visszatérőnek, Kőszegi Miklósnak, aki ezúttal hatodik alkalommal kapta meg a nádori méltóságot. III. Andrásnak szüksége volt a Kőszegiekre, mivel 1294-ben hadjáratot indított a Tiszántúlon pusztító Borsa nembeli Loránd erdélyi vajda és testvérei, valamint más lázongók ellen.

1295-ben elhunyt Martell Károly salernói herceg, a Kőszegiek korábbi királyjelöltje. A Kőszegi testvérek újra kegyvesztettek lettek (Miklós helyet cserélt Aba nembeli Amadéval). 1296 első felében fellázadtak, mire András király hadjáratot indított ellenük, Lodomér esztergomi érsek pedig kiközösítette őket. Az uralkodó ezután pontot akart tenni a Kőszegiekkel folytatott huzavona végére. Szövetkezett I. Albert herceggel, majd osztrák segítséggel elfoglalta Iván fészkét, Kőszeget. A testvérek a kudarcot követően mindent elkövettek, hogy kiérdemeljék a Szentszék jóindulatát, de csak 1299 tavaszán jutottak el oda, hogy Gergely választott esztergomi érsek (VIII. Bonifác pápa felhatalmazása nyomán) feloldozta őket a kiközösítés alól.

Kőszegi Henrik és Miklós kibékültek a királlyal, Iván azonban nem akarta beadni a derekát. III. András attól tartott, hogy a félelmetes tartományúr összefog korábbi ellenfelével, Csák nembeli Mátéval, és a két kiskirály

haderejével nem tud majd megbirkózni. Henrik és Miklós közbenjárásának köszönhetően végül Kőszegi Iván is a király hűségére tért. 1300 nyarán a király mindnyájukkal békét kötött, és Csák Mátét is sikerült megnyernie.

A hatalmi viszonyok stabilizálása megnyugtató képet vetített előre, de Andrást hamarosan váratlan csapás érte. Elveszítette legfőbb támaszát: édesanyját, Tomasina anyakirálynét. Talán súlyosan megrendült lelkiállapota is közrejátszott korai halálában. András király 1301. január 14- én, a budai várban hunyt el, s vele férfiágon sírba szállt az Árpád-ház utolsó sarja.

KONT ISTVÁN KIVÉGZÉSE A SZENT GYÖRGY TÉREN

Ha a budai várban, a turisták által sűrűn látogatott Szent György téren járunk, vajon eszünkbe jut-e, hogy ez a tér (és maga a vár) nem egyszer vérrel áztatott hely volt? Azzá vált például azután, hogy Zsigmond király 1388-ban fogadta az ellene lázadó, elfogott vitézek egy csoportját, közöttük Nagy Lajos nádorának fiát, hédervári Kont Istvánt. Bizonyára hódolatot várt tőlük, ezt azonban nem kapta meg, sőt még a kötelező tiszteletadást sem. Akkoriban egy uralkodó ilyen vétségért halálbüntetést is kioszthatott.

A Szent György téri esemény távoli összefüggésben volt I. (Nagy) Lajos király 1382-ben bekövetkezett halálával. Az uralkodó ugyanis nem hagyott hátra fiú utódot, így Magyarország és Lengyelország koronáit két leánya, Mária és Hedvig örökölték. A tizenkét évesen megkoronázott Máriának nem volt tekintélye a főúri csoportok egy része előtt, mivel helyette édesanyja, Erzsébet özvegy anyakirályné és Garai Miklós nádor kormányozta az országot. 1385 augusztusában a helyzettel elégedetlen

Horváti Pál zágrábi püspök Nápolyba utazott, és meghívta a magyar trónra az Anjou-ház durazzói ágából származó Kis Károly nápolyi királyt, aki nemsokára elindult Magyarország felé.

Ezt megelőzően Luxemburgi Zsigmond (brandenburgi őrgróf, Mária királynő vőlegénye) Budára érkezett, és megtartotta esküvőjét Máriával, de a haddal közeledő Durazzói (Kis) Károly elől kénytelen volt német földre távozni. Nyomban hozzáfogott a katonai támogatás megszervezéséhez, miközben Mária lemondott a trónról, majd december 31-én anyjával együtt (nagy önuralommal) részt vett Károly székesfehérvári koronázásán. Az anyakirályné és a nádorságról lemondatott, de továbbra is befolyásos Garai Miklós csak az alkalomra vártak, hogy megdöntsék az új király hatalmát.

Az alkalmas pillanat alig két hónappal később, 1386. február 7-én érkezett el, amikor Forgách Balázs pohárnokmester (Garai tervét végrehajtva) egy harci csákánnyal merényletet követett el Károly ellen. A király súlyosan megsérült, de életben maradt. Ezután Visegrádra vitték, ahol február 24-én végeztek vele, Mária pedig ismét kezébe vette a kormánypálcát.

A királygyilkosság nagy felháborodást váltott ki Károly híveinek táborában. Horváti János macsói bán és Palisnai János vránai perjel vezetésével lázongás tört ki az ország déli részein, s egyre nagyobb méreteket öltött. Garai tanácsára Mária királynő és Erzsébet júliusban a déli tartományokba indult, hogy a zavargásokat személyes jelenlétükkel megfékezzék. Gara várának közelében a Horváti párt túlerőben lévő fegyveresei üldözőbe vették, majd megtámadták a királynőket kísérő fegyvereseket.

Forgách Balázs, a kíséret parancsnoka derekasan küzdött a lázadókkal, de végül alulmaradt. Amint elesett, a királynők szeme láttára lefejezték. Garai Pál fia, János is hasonló sorsra jutott. Garai István fia, Pál és a volt nádor Miklós nevű fia

sebesülten került a támadók fogságába. Más, bátran harcoló főemberek (Alsáni Pál és mindkét fia, Kanizsai István, Ákos bán fia Micsk, Treutel János, Kórógyi István, valamint Maróti István) is így jártak. Botos Gergelyt leszúrták, míg Garai Miklós lováról leszállva, hátát a királynők hintójának vetve vadul szembeszállt a támadókkal. Azok eleinte nem mertek közel menni hozzá, és nyilakat lőttek bele. Garai a testéből kiálló nyílvesszőket letördelte, hogy ne akadályozzák a harcban. Végül úgy győzték le, hogy az egyik támadó a hintó alól megrántotta a lábát, s ettől a földre esett. Ekkor ellenségei rárohantak, lefejezték, majd a fejet a hintó belsejébe dobták.

A lázadók elfogták Máriát és Erzsébetet, és a zágrábi püspökség várába, a Körös vármegyei Gomnecbe (Ivánc) hurcolták. Horváti Pál püspök azzal keltett ismét feltűnést, hogy Garai Miklós, Forgách Balázs és Garai János fejét Nápolyba vitette Durazzói (Kis) Károly özvegyéhez, Margit királynéhoz. A kor szép szokásainak megfelelően a fejeket előbb szamaras kordén körbehordozták, azután Nápoly piacterén közszemlére tették.

A püspök ezúttal Margit királyné fiát, Nápolyi Lászlót hívta a magyar trónra, amire az özvegy készségesen rábólintott, de egyúttal kérte, hogy a foglyul ejtett Máriát és anyját adják a kezére. A Horvátiak teljesíteni akarták a kérést, ezért a foglyokat a tengerparti Novigrád várába szállították, de Nápolyba már nem sikerült eljuttatni őket, mert az ellenséges velencei hajók sűrűn cirkáltak a dalmát vizeken. Időközben Zsigmond őrgróf hadseregével Magyarországra érkezett, és decemberben benyomult Horvátországba, hogy kiszabadítsa feleségét és anyósát. Horváti János és Palisnai János mindenképpen végezni akartak Erzsébettel, ezért 1387. január elején, Mária szeme láttára megfojtatták.

Zsigmond megostromolta, de nem tudta elfoglalni Gomnec várát. Hadvezére, Losonci István szörényi bán viszont kiszorította Horvátiékat a Maros-Tisza-Duna közti területről, így Zsigmond időt szakíthatott arra, hogy március

végén Székesfehérváron királlyá koronáztassa magát. Ezután Garai Miklós macsói bán (a meggyilkolt Garai Miklós nádor fia) és Losonci István legyőzték Horváti Jánost, és kiűzték Szerém, Valkó és Pozsega vármegyék területéről. Június elején Zsigmond serege (Frangepán János vezetésével és a velencei hajóhad támogatásával) rákényszerítette Palisnai János perjelt, hogy adja fel Novigrád várát. Mária királynő csaknem egy év után kiszabadult, és ezután (1395-ben bekövetkezett haláláig) Zsigmonddal közösen kormányozta az országot.

Délen a harcok korántsem értek véget. A lázadók átmeneti sikereket arattak, mivel Tvrtko István bosnyák király is hadba lépett a Horvátiak oldalán. Zsigmond serege csak 1388 elején ért el eredményt, amikor a Bázaközben (a Száva és a Bosut folyók vidéke) legyőzte Horváti János előrenyomuló seregét. A király ezután még évekig háborúzott a lázadókkal. 1394-ben ő maga vezette a magyar hadat Dobor vára ellen, amelyből kiűzte Horváti Jánost és Pált (a várat ezután felgyújtatta).

Hédervári Kont Miklósnak, Lajos király főpohárnokának, majd nádorának a fia, István, nem tartozott azok közé, akik szívesen látták a magyar trónon Luxemburgi Zsigmondot. Ő is azokkal tartott, akik Nápolyi László hatalomra kerülését támogatták. Elfogásának időpontját egyes történeti munkák 1388-ra, a bázaközi harcok idejére, mások viszont 1394-re teszik, amikor Lackfi (Vajdafi) György macsói bán a déli végeken hadakozott. A bizonytalanság abból adódhat, hogy Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című nagyszabású művében, illetve Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történet című ugyancsak nagyszabású munkájában eltérő dátummal szerepel az esemény.

A Magyar történet ezt 1388-ra datálja, amikor Horváti bosnyák földre menekült, de hívei közül Korpádi Jánost, Szeglaki Lászlót (Nagy Lajos király bolgár bánját), hédervári Kont Istvánt és társaikat elfogták. Korpádit lófarkához kötve

hurcolták, majd lefejezték és felnégyelték, míg a többieket fejvesztéssel büntette a király.

A magyar nemzet hadtörténelmében Korpádi elfogása és kivégzése szintén 1388-ra esik, azonban időben elválik Kont Istvánék elfogásától és kivégzésétől. Utóbbi epizódot ebben a műben még Horváti János 1394-es elfogása és Pécsett történt kivégzése is megelőzi, de a helyes időpont valószínűleg mégiscsak 1388.

Talán érdektelen, hogy Lackfi György ejtette-e foglyul Kontékat vagy sem. Érdekes viszont a történetnek az a része, mely szerint a harminckét vitéznek királyi kegyelmet ígértek, majd Karom községben, álmukban lefegyverezték és megbilincselték őket. Emiatt megfogadták, hogy ha Budán Zsigmond elé kerülnek, akkor nem adják meg neki a kötelező tiszteletet. És valóban, amikor a király elé vezették őket, sem térdhajtással, sem fejbólintással nem köszöntötték őt. A történetet Thuróczy János A magyarok krónikája című munkájában így örökítette meg: „Zsigmond király alattvalóitól környezve, középen ült, mikor a nemesek megjelentek színe előtt. Egyikük sem nyitotta üdvözlő szóra száját: fejet, térdet nem hajtottak, másképpen sem hódoltak neki. Ez a sértés nagy haragra gyújtotta Zsigmond királyt. Hirtelen dühében, Buda városában, Szent György vértanú terén lefejeztette valamennyit.” (Geréb László fordítása)

A király végignézte, ahogyan a bátor vitézek fejét leütötte a bakó. Ám szokatlan jelenetnek lett a tanúja, amikor Kont Istvánra került a sor. Kont háttal térdelt a tőkéhez, és fejét hátrafelé hajtotta rá. Ezután ezt mondta: „Sok halálnak néztem már szemébe, ettől az egytől sem rettegek.“ A bakó lesújtott, mire Kont István fiatal, Csóka (Chowka) nevű fegyverhordozója sírva fakadt. Zsigmond úgy érezte, itt az ideje, hogy kegyet gyakoroljon, ezért így szólt a fiúhoz: „Ne sírj fiam, ezentúl én leszek a te urad, aki többet adhat neked, mint akit lefejeztek.” A fiú azonban nem kért a királyi kegyből, és így felelt: „Én neked, cseh disznó, sohasem fogok szolgálni!”

A király intett, és állítólag Csóka feje volt a harminckettedik, amely legördült a vérpadról.

V. LÁSZLÓ KIRÁLY NŐVÉRÉNEK TRÓNIGÉNYE

Amikor V. (Utószülött) László magyar, horvát, cseh király, osztrák főherceg 1457. november 23-án elhunyt Prágában, a magyar rendek azzal szembesültek, hogy nincs fiú utód, aki jogot formálhatna a Szent Koronára. V. László, aki apja, Albert király után a második Habsburg volt a magyar trónon, még a 18. életévét sem töltötte be, amikor (egyes kortársak gyanúja szerint mérgezésben) váratlanul meghalt. Két nővére közül az idősebb, Anna szász hercegné úgy vélte, hogy ebben az esetben a korona őt illeti meg, s igényét hamarosan a magyar rendek elé tárta.

A fiatalon elhunyt király anyja Luxemburgi Erzsébet, Zsigmond király és Cillei Borbála lánya volt, így érthető, hogy uralkodása alatt a Cilleiek befolyása alatt állt, ami a másik nagy klán, a Hunyadiak pozícióit veszélyeztette. A két oligarcha család erős emberei V. László halálakor már nem éltek, hiszen Hunyadi János, Nándorfehérvár hőse nem sokkal a világra szóló győzelem után elhunyt (1456. augusztus 11.), gróf Cillei Ulrik kormányzóval pedig Hunyadi László kardja végzett (november 9.). Hunyadi László kivégzése (Buda, Szent György tér, 1457. március 16.), majd a Prágába távozott László király halála Magyarországon és Csehországban is zavaros állapotokat teremtett.

A trónutódlás kérdése mindkét országban felvetette a királyválasztás gondolatát (erre fiú utód esetén általában nem nyílt lehetőség), amely erős támogatásra talált. A magyarok egy része Hunyadi kisebbik fiát, Mátyást akarta látni az ország trónján, míg Csehországban a régi cseh

nemesi családból származó Podjebrád György volt esélyes a cseh trónra. Ezek a törekvések viszont keresztezték III. (Habsburg) Frigyes német-római császár terveit, aki feltehetően abból indult ki, hogy ahol a Habsburgok egyszer királyi koronához jutottak, ott ezt a gyakorlatot állandósítani kell. A császárt kissé meglepte, amikor a szász hercegségek fölött uralkodó Wettin-ház is jelentkezett a magyar koronáért (Anna hercegnő Vilmos szász herceg felesége volt). Az elhunyt László király fennhatósága alá tartozó osztrák hercegségre ugyanis a császár is pályázott.

Fraknói Vilmos történész alapos kutatásokat végzett a drezdai királyi állami főlevéltárban, s ennek nyomán tanulmányt írt Anna szász herczegné magyar trónkövetelő 1458-ban címmel (Századok, 1897). Ebben többek között emlékeztetett arra, hogy I. (Nagy) Lajos halála után az ország fiúörökös híján leányát, Máriát emelte a trónra, és Zsigmond királyt is csak leánya, Erzsébet révén követhette a vő, Habsburg Albert. Közvetlenül Albert utószülött fiának, a csecsemő V. Lászlónak megkoronázása után I. Ulászló szabad királyválasztás eredményeként lett magyar király, de rövid uralkodását követően neki sem volt utódja, így a rendek visszatértek a trónöröklés elvéhez (V. László). 1457 végén azonban ismét királyfi (és királylány) nélkül maradt az ország, s ekkor lépett színre Anna hercegné.

Fraknói kutatásai derítették ki, hogy a hercegné trónigényének ötlete Mondschiedel Boldizsár zágrábi püspöktől (korábban radmansdorfi plébános)

származott, akit három évvel korábban gróf Cillei Ulrik nevezett ki püspökké. Érthető, hogy érdekében állt Zsigmond király és Cillei Borbála (a második feleség) unokájának, Annának trónra juttatása, hiszen siker esetén az ő karrierje is fölfelé ívelhetett volna.

Mondschiedel Bécsben a kancellárt, Vitéz János váradi püspököt igyekezett megnyerni az ügynek. Vitéz János állítólag nem zárkózott el ettől a megoldástól, és támogatást ígért. Mondschiedel ezt közölte Vilmos herceg

Bécsben tartózkodó bizalmas emberével, aki nyomban tájékoztatta a herceget. A weimari hercegi udvarban kedvezően fogadták a püspök ötletét, és Vilmos már december elején Bécsbe küldte két főemberét, hogy a zágrábi püspökkel tárgyaljanak. Fraknói szavaival: „A zágrábi püspök a szász követek előtt nem hallgatta el azt az aggodalmat, hogy a magyarok, ha a szent koronát kezeikbe tudják keríteni, a maguk soraiból választanak királyt”. A korona ez idő tájt Frigyes császár birtokában volt, ezért a püspök azt javasolta, hogy Vilmos kérje a császárt, őrizze tovább a koronát, és csak Anna hercegnének adja ki, ha elérkezik a megfelelő pillanat. Mellesleg arra is utalt, hogy V. László nem természetes halállal távozott az élők sorából.

A tárgyalások figyelemre méltó mozzanata lehetett az, amikor Mondschiedel részletesen beszámolt az elhunyt király híveiről és ellenfeleiről. Hat magyarországi főembert sorolt a nagyon megbízható személyek közé. Őket „jó németeknek“ titulálta, akkor is, ha magyarok voltak. Ezek a következők: Ágoston győri püspök (az egyedüli német), Várdai István kalocsai érsek, Pálóczi László országbíró, Perényi János tárnokmester, valamint Rozgonyi Rajnald és Rozgonyi János. A bizalmat érdemlő személyek közé került Szécsi Dénes esztergomi érsek, Garai László nádor, Bánffy Pál főudvarmester és a pécsi püspök, továbbá Vitéz János püspök is, holott V. László elfogatta őt, mint aki rész vett az ellene szőtt összeesküvésben. László király ellenfelei listájának élén három főpap állt: Vince váci püspök, Hédervári László egri püspök és Gatalóczi Mátyás veszprémi püspök. Hozzájuk kapcsolódott hét főúr, úgymint Szilágyi Mihály, Ország Mihály, Kanizsai László, Rozgonyi Sebestyén, Bodó Gergely, Bodó Gáspár és Czudar Simon. Újlaki Miklós erdélyi vajdát így jellemezte a zágrábi püspök: „hamis és állhatatlan, sokat ígér, keveset tart meg” (pártállásáról nem nyilatkozott).

A szászországi követek 1457. december 13-án elküldték jelentésüket Weimarba, de ott három teljes hétig altatták az

ügyet, ami nagy hibának bizonyult. Magyarországon ugyanis felgyorsultak az események, amelyek Hunyadi Mátyás megválasztásának kedveztek. Vilmos herceg csak az új év első napjaiban adott megbízást a zágrábi püspöknek, hogy a hercegné trónigényének érvényesítéséhez befolyásos támogatókat szerezzen. Hasonló értelmű leveleket küldött Brankovics Lázár szerb fejedelemnek, Cillei Ulrik özvegyének, az özvegy főudvarmesterének Lamberger Frigyesnek, valamint Vitovicz János szlavón bánnak, Baumkircher András pozsonyi főispánnak, továbbá Szentgyörgyi János és Szentgyörgyi Zsigmond grófoknak.

Ezenkívül „Vilmos az ország összes egyházi, világi méltóságaihoz egyenként és az ország rendjeihez egyetemlegesen leveleket intézett, amelyekben kérte, hogy az elhunyt király nővérét, Annát, illetve őt, a herceget, „mint Istentől rendelt gyámját és őrét fogadják el uralkodójuknak. „Ezek után fölkéri a magyarországi rendeket, hogy mielőbb hirdessenek országgyűlést, melynek helyét és idejét jelentsék be neki, hogy oda kellő utasítással ellátott követeket küldhessen” (idézetek Fraknói tanulmányából).

Vilmos herceg erőfeszítései egyelőre hiábavalónak bizonyultak, mivel a korábban kihirdetett királyválasztó országgyűlés határnapja (január 1.) már elmúlt. A herceg végül követeket se küldött, pedig az érdemi tárgyalások csak január 20-án kezdődtek. Mátyást a rendek négy nappal később királlyá választották. Mivel az országgyűlésről (még a választás előtt) több főúr is távozott, Vilmos úgy vélte, megtámadható a döntés. Ezúttal nem a magyar főembereket kereste meg, hanem Frigyes császárhoz küldött követeket. A császár február 24-én Németújhelyen (Bécsújhely, Wiener Neustadt) fogadta őket. A követek kérték, hogy Frigyes támogassa Annának a magyar és a cseh trónra, valamint az osztrák hercegségre vonatkozó igényét, amiért cserébe Vilmos herceg kimutatja majd háláját.

A császár válaszát március 4-én ismertették a követekkel (Fraknói ezt szó szerint idézi): „A császári felségnek tudomása van arról, hogy a magyar urak Hunyadi Mátyást királyukká választották; de a választás nem történt egyhangúlag mindazoktól, kik a választásban való részvételre föl vannak jogosítva, aminek következtében zavarok keletkeztek. A császári felség továbbá értesült, hogy Csehországban is zavarok támadtak, s ott királyválasztás végett gyűlések tartatnak. Ezen két tárgyra nézve őfelsége a császár, mielőtt nyilatkozhatnék, még további értesítéseket vár, mert őfelsége határozatait az igazság és jog követeléseihez kívánja alkalmazni. Ami Osztrákországot illeti, régi dicséretes szabály létezik, amely szerint amíg az osztrák uralkodóházban férfi tagok élnek, a leányokat az örökösödés nem illeti meg”.

Vilmos herceg ezúttal is hibát követett el, mert bejelentette igényét az osztrák hercegségre, holott tudhatta, hogy erre a területre Frigyes császár is pályázik. A követek nyomban jelezték, hogy Annának az osztrák hercegségre vonatkozó jogát fenntartják. A császár további alapos tájékozódást ígért, és a követeknek be kellett érniük ezzel a semmitmondó válasszal. Frigyes ezután Bécsbe helyeztette udvarát, amivel megerősítette a hercegség megkaparintására irányuló szándékát, hiszen Bécs is V. László király öröksége volt.

Podjebrád cseh királlyá választása újabb lendületet adott a követjárásnak. Március 18-án a szász követek azzal a kérelemmel fordultak a császárhoz, hogy „Vilmos herceg tudta nélkül a magyar koronát ne szolgáltassa ki, továbbá se Mátyással, se Podjebráddal egyezségre ne lépjen”. Egyúttal ismét megerősítették, hogy uruk ragaszkodik a hercegséghez. Vilmos herceg ezzel bebizonyította, hogy a diplomácia nem az erős oldala. Anna gyenge esélyeit a két koronára tovább rontotta azzal, hogy a hercegség dolgában tengelyt akasztott a császárral, miközben tőle várta felesége trónigényének támogatását.

Frigyes 1458. március 20-án mind a magyar, mind a cseh királyság ügyében elutasító választ adott Vilmosnak. A szász követek egy hónapi hiábavaló próbálkozás után üres kézzel tértek vissza Weimarba, de a herceg ennek ellenére nem adta fel a játszmát. Most már azzal riogatta Frigyest, hogy személyesen fogja megkeresni. A császár azonban sem őt, sem a követeit nem akarta látni, és ezt tudatta is vele. Vilmos erre III. Calixtus pápánál kezdett kilincselni. Annál a pápánál, aki a nándorfehérvári csata előtt a törökellenes felkészülés jegyében elrendelte a kötelező harangozást (később ebből lett a déli harangszó), és a győzelmet élete legszerencsésebb eseményének, Hunyadit pedig évszázadok óta a legnagyobb hősnek

nevezte. III. Calixtus a diadal emlékére rendelte el, hogy a keresztények minden évben augusztus 6-án tartsák Urunk színeváltozása ünnepét (ezen a napon értesült a győzelemről).

Vilmos herceg tudta, hogy a pápa „a Hunyadi-ház iránt őszinte rokonszenvet táplált, és Mátyás megválasztatását, mint a kereszténység ügyére szerencsés eseményt, örömmel üdvözölte“. Ezért Mátyás elismerésének megtagadását nem is kérte a pápától. Podjebrád György esetében viszont kérte a pápát, hogy (Fraknói szavaival) „Podjebrád Györgyöt, ki nemcsak jogtalanul foglalta el a trónt, hanem eretnek is, királynak el ne ismerje, s ajánlatait, amelyekkel netán a szentszékhez fog fordulni, utasítsa vissza”. A pápa nem kívánta teljesíteni a kérést, s erről rendkívül tapintatos választ küldött a hercegnek: „Vettük leveleidet, melyeket hitvestársadnak Csehország trónjára emelt igényei tárgyában hozzánk intéztél. Hogy ilyen ügyben, amint illő volt, hozzánk fordultál, dicséretre méltó. Mi azonban ilyen fontos és nehéz ügyben csak érett megfontolás és mindkét fél meghallgatása után határozhatunk. Követeidet, kiket hozzánk fogsz küldeni, szívesen meghallgatjuk. Egyszersmind arra kérünk, hogy most, mikor egyesült erővel a török ellen kell harcolnunk,

jogaidat törvényes eljárással, nem pedig fegyver hatalmával igyekezzél megoltalmazni”.

A szász hercegnek be kellett látnia, hogy minden igyekezete hiábavaló. Mátyás és Podjebrád királysága elfogadott ténnyé vált, s ezen III. Calixtus pápa nem akart változtatni. Vilmos végül elfogadta a kialakult helyzetet, és hamarosan jó kapcsolatot teremtett Mátyás királlyal. Felesége, Anna hercegné 1462-ben hunyt el. Gyermeket nem hagyott hátra, így a szász hercegi család a későbbiekben nem formálhatott jogot a magyar királyi koronára. A császár a Szent Koronát csak az 1463-as bécsújhelyi béke nyomán adta vissza Mátyásnak, 80000 arany ellenében.

A TÜZES TRÓN MESÉJE ÉS MÁS DÓZSA- MÍTOSZOK

Egyes történelmi munkákban még ma is tartja magát az a vélekedés, hogy Dózsa Györgyöt tüzes vastrónra ültetve végezték ki. Ezt a hiedelmet nem könnyű eloszlatni, mert nemcsak a tények makacs dolgok, hanem a tévhitek is. Márpedig a Dózsa haláláról szóló korabeli dokumentumokban nem szerepel a tüzes trón, holott a kivégzésről részletes beszámolók maradtak fenn.

Petőfi Sándor 1847-ben írta A nép nevében című versét, amely egy évszázaddal később (a marxista-leninista ideológia hátszelével) ragyogó pályát futott be. Íme a híres költemény első verssora:

„Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

Az izzó vastrón legendájának ez a legismertebb forrása. Dózsa mártíromsága e versnek köszönhetően oly erősen ivódott a köztudatba, hogy felülírt mindent, amit ő maga követett el. Pedig a parasztvezér rémtettei egykor még az erős idegzetű katonákat és hadvezéreket is megviselte. Petőfi Sándort és említett versét szinte minden magyar ember ismeri. Ezzel szemben nagyon kevesen tudnak Dózsa György kortársáról, Nagyszombati Márton (Martinus Thyrnavinus) bencés szerzetesről és humanista költőről, aki például a török veszély Mohács előtti elhanyagolását is összefüggésbe hozta azzal, hogy Dózsa népe elpusztította a nemesség színe-javát. Opusculum ad regni Hungariae Proceres című háromrészes elégiájában többek között ezt írta Dózsa seregéről:

„Elpusztítja a falvakat, ólakat, istállókat, a kertet

S mind, mi az országnak haszna, előnye vala Esztelenűl kirabol kápolnát, templomot egyben, Illatozó oltárt, isteni szent helyeket.

Nem szégyellte a szűzi szemérmet sérteni a nép,

Bántva apáczákat és a szűzek csapatát.

Tisztelet, isteni jog, szeretet, kegyelet, ragyogó hit

Nem tarthatta fel a rettenetes tömeget.

Némelyeket békóba, kemény lánczokba szorított

És sokat így hajtott, s vitt el a harczaiba.

Ím, a paraszthad imígy szállott ki a nyilt csatatérre;

Tábora, a mit ütött, nem kicsi helyre szorúlt.

Számos erősséget csakis ostrommal vehetett be;

Vulcan’ nem sebesebb, Mars sem olyan szigorú.

Válogatás nélkűl nyakazatt, vágott le akárkit:

Polgárt, püspököt és jámbor, igaz papokat, Szerzetesekkel együtt a szüléket, az özvegyeket s a Szolgai embereket, városi férfiakat.

Itt ezeket vértől csepegő kard élivel ölte,

Ott azokat hajitó dárda teríti le mind. Vas pengéje a belső részeket éri emennél, Annál a szívet, a torkot, a vállat, a főt. Megszenesítve karót, ráhúzza emennek a testét S lábszárát, kezeit tépi ki annak amott. Pentheusos módon szaggatja diribre-darabra; Belső részeit így tépdesi és ereit.

A nyomorúlt testről hullottak a cseppek özönnel És valamennyi kebel bánatos és szomorú. Rettenetes mindenhol a lárma, a trombita hangja És egyes helyeken durva csaták tüze ég. Mint mikor erdőkben fölharsan a kürtnek a hangja És a serény csapat úgy kergeti a vadakat, Majd a vadászebeket kurjantva uszítja reájuk. Hogy lefüleljék mind őneki áldozatúl.

Emberi vér festette pirosra a szörnyü karókat, Nyársakat, a szomorú háboru zord jeleit. Rémüldözve veszik körül a nagyurak; szivök elhal, Féltökben mégis mind komolyak, daczosak. Már erejét veszté a nemesség; és a királyság Legjava elgyöngűlt; fegyverek áldozata.

A tágas legelőn a leszúrt holttestek özönnel; Színűltig vérrel volt tele mind a folyam. Elvesznek sokan; akkor veszti Telegdy az éltét, Miklós püspök is és vélök egész sereg őr. Mit ha ezúttal írásomban felhozni akarnék, Megmondom hamarább, mennyi a hyblai méz, Mennyi hal él a Tiszában, mennyi dalos madarunk van, Mennyi nagyobb nemzet élhet a föld kerekén. Hadd mondják el az írók, költők mindezeket, kik Tollukkal mindről képesek írni nekünk.

Én a fagyos vértől merevűlt szívemmel ezuttal Meg nem fújhatom a kürtöt, a tárogatót.” Láthatjuk, Nagyszombati Márton könnyebben tudta volna elősorolni a Tisza minden halát, a világ összes madarát és nemzetét, mint a parasztvezér seregének bűneit (megjelent

az Erdélyi Múzeum című folyóiratban, 1904-ben). Dózsa életrajzírója (és Nagyszombati sorainak fordítója), Márki Sándor történész a Magyar történeti életrajzokban e sorokat idézi II. Ulászló proklamációiból: „Olyanok azok [a rémtettek – B. A.] és oly borzasztók, hogy senki sem rajzolhatná eléggé. […] Vadság és kegyetlenség tekintetében Székely Györgynek nincs mása az emberi nemben.”

De vajon miféle bűnök voltak azok, amelyek elvezettek Dózsa (tüzes vastrón nélküli) szörnyű kivégzéséhez? Márki művében erre is találunk néhány hajmeresztő példát. Meg nem nevezett kortárs írta: „Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket, a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújtják. [.] Nem szégyellték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apácákat és szűzi karokat. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztül szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket.”

És ez nem minden. Akadtak olyan szerencsétlenek, akiket elevenen eltemettek vagy derékban kettévágtak. Apákat és fiúkat vontak egy karóba: az apát alulra, a fiút felülre. A nemesi okleveleket széttépték vagy elégették, elpusztították az épületeket, elhajtották a lovakat, az ökröket és más jószágokat, és persze minden mozdítható értéket magukkal vittek.

Az embertelen kegyetlenségek között a nőkkel szemben elkövetett erőszak különösen nagy felháborodást keltett. Az 1514. évi 47. törvénycikk nem véletlenül büntette halállal ezeket az aljas bűncselekményeket. Azért, „hogy az ezt követő büntetés fennmaradjon, s minden század tudja és reá emlékezzék [.] mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel”.

Dózsa nemcsak a nemesekkel szemben volt könyörtelen, hanem azokkal a parasztokkal is, akik vonakodtak

csatlakozni a seregéhez. Egy krónikás megörökítette: „Némelyeket inaiknál fogva kemény láncokkal kötözött össze és számtalan embert kényszerített saját táborába.” És nem csak elhurcolták, hanem több esetben agyonverték a csatlakozást elutasító parasztokat.

Márki Sándor nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a szörnyűségek Dózsa utasítására, vagy legalábbis beleegyezésével történtek-e. Mivel azonban tudjuk, hogy Dózsa vaskézzel irányította seregét és a parasztok között vitathatatlan tekintélye volt, így joggal feltételezhetjük, hogy senki nem mert volna olyat tenni, ami ellenkezett az ő (illetve alvezérei) felfogásával.

Van olyan történészi vélemény, amely szerint az 1514-es háborúskodásért a parasztság és a nemesség egyaránt okolható, mivel a parasztság durvaságára a nemesség durvasága volt a válasz. A történteknek ilyesféle megközelítése félrevezető. A keresztes hadnak meghatározott célja és feladata volt. Ettől nem a nemesség, illetve a király térítette el a kereszteseket, hanem a jelentéktelen sérelmekre hivatkozó, a legfőbb hatalom megszerzésére törő Dózsa György. A háború kirobbantóinak, illetve az irányított lázadás leverőinek durvasága persze vizsgálható, elemezhető, de nem ad választ a kiváltó okokra nézvést.

Dózsáék rémtetteiről alig, és csak visszafogottan szólt a marxista ihletésű történelemoktatás és ismeretterjesztés. Pedig csak ennek tükrében lehet megítélni Dózsa kivégzését, a súlyos bűnöket elkövető parasztokkal szembeni megtorlást, valamint a büntetőtörvényeket.

Márki utalt arra, hogy „némelyeknek hite szerint” Dózsa meg akarta reformálni

az egyházat és a világot. Állítólag megszüntette volna a királyságot, a nemességet és a főpapságot, és csupán a polgárok és a parasztok rendjét, valamint a rangkülönbség nélküli papságot hagyta volna meg. Szándékában állt a tulajdonnak, a jognak és a rangnak a teljes egyenlőség

alapján történő felosztása. Nem akart uralkodni, hanem a nép határozatainak alávetve magát valami vezérféle szerepre vállalkozott volna. Mármint „némelyeknek hite szerint“. De vajon megfoganhattak-e Dózsa fejében a neki tulajdonított gondolatok? Állítólagos ceglédi beszéde legendás történetek forrásává vált (nem tévesztendő össze a valóban létező kiáltványával!), és egy időben jó alapot szolgáltatott arra, hogy Dózsa „haladó” eszméiről értekezzenek egyesek. Ezzel csak az a gond, hogy Dózsa szájából soha nem hangzott el, így a hozzá kapcsolódó magasztos képzelgéseknek sok értelme nincs.

Dózsa erdélyi előéletéről keveset tudunk, de az a kevés is sokatmondó. Egy 1507-ből fennmaradt dokumentum szerint „Erdélyország nyilvános rablója” volt, aki rablásaival és gyilkosságaival veszélyeztette a székelyek és a szászok békés egymás mellett élését. Később, végvári lovastisztként, a törökök elleni harcokban, párbajokban kitűnt vitézségével, de nincs nyoma annak, hogy bármiféle népboldogító szándékot megfogalmazott volna. A keresztes had élén végzett tevékenységéhez a szellemi töltetet a környezetében lévő papok adták, mindenekelőtt a ceglédi Mészáros Lőrinc.

Ceglédi kiáltványa viszont létezett (1514. május), s alábbi részlete sokat elárul „magasztos” céljairól:

„Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent célú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a

fentírt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.”

A nemesi származású Dózsa meglehetősen bárdolatlan (és írástudatlan) katona volt, aki tekintélyét személyes bátorságával és félelemkeltéssel vívta ki. A fenyegető török veszélynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, holott a pápa emiatt hirdetett keresztes háborút. Nem fogta fel, hogy az általa kirobbantott belháborúval tálcán kínálja fel Magyarországot a terjeszkedő Török Birodalomnak. A II. Ulászló király és Bakócz Tamás bíboros által ráruházott hatalommal súlyosan visszaélt. Szembefordult megbízóival, a királynak a hadjárat megkezdésére utasító parancsát semmibe vette. A parasztháború egyértelműen az ő akaratából tört ki, s az ország későbbi sorsának ez volt a legtragikusabb előzménye.

Kivégzésének borzalmas részletei eléggé ismertek, és korabeli fametszeteken is tanulmányozhatók. Miközben a kivégzés minden lényeges eleme fellelhető a metszeteken, feltűnő, hogy vastrón helyett fából ácsolt „trónust” láthatunk. A vastrón legendáját Márki Sándor, illetve az egykori krónikás Istvánffy Miklós is cáfolta (ő vastrón helyett széket említett). Márki a felhevített (vagy csak felmelegített) abroncskoronáról azt tartotta, hogy azt többször, és csak rövid időre illeszthették Dózsa fejére. Ez nagyon valószínű, ha a hóhérai azt akarták, hogy ne haljon meg idő előtt. Hóhéra, aki végül lefejezte és a testét felnégyelte, állítólag ezt mondta: „Így vesszen el mindenki, aki a hazában belháborút gerjeszt!”

II. Ulászló király, amint hírét vette Dózsa György kivégzésének, Budáról levelet küldött Miksa császárnak (1514. július 24.). Ebben így számolt be az eseményről:

„Székely Györgyöt először is tüzes vassal koronázták meg, azután pedig a még élőnek meztelen testét lábainál fogva

odakötözvén, saját katonái, akiket közönséges nyelven hajdúknak hívnak és akiknek a munkája annyi és akkora bajokat okozott, és akiket ő hol tréfásan, hol komolyan fenevadaknak (bestiáknak) szokott nevezni, fogaikkal széttépték és felfalták; végre pedig holttestét négyfelé vágván, karóra függesztették fel”.

Márki Sándor szerint „a Dósa által vezérelt fölkelésnek nem Dósa halála a záróköve, hanem az 1514. évi novemberi törvény”. A kiváló történész már nem válaszolhat felvetéseinkre, de azért tisztelettel megjegyezzük, hogy távolabbi időhorizontra helyeznénk azt a zárókövet, hiszen a négy hónapig tartó belháború legsúlyosabb következménye tizenkét évvel később, a mohácsi csatamezőn mutatkozott meg. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a Dózsa parasztháború az 1526-os katasztrófához vezető útnak csupán egyik eleme volt. Ám fontos és meghatározó eleme.

EGY MAGYAR KIRÁLY, EGY ELLENKIRÁLY ÉS A RÓMAI PÁPA

A házassági botrányairól is elhíresült VIII. Henrik angol király 1532 februárjában jegyzéket intézett VII. Kelemen római pápához. Ebben kifogásolta, hogy a pápa I. (Szapolyai) János magyar királyt megfosztotta királyi méltóságától és kiközösítette az egyházból úgy, hogy nem hallgatta meg, és a védekezésre sem adott lehetőséget számára. Az angol követek szemére vetették a pápának, hogy V. (Habsburg) Károly császár kedvéért „ezt a hatalmas uralkodót” lehetetlen helyzetbe hozta, s ezzel idegenek (vagyis a törökök) karjaiba kergette.

Az angol uralkodó felszólította a pápát, hogy bánja meg tetteit, és „ezentúl óvakodjék nagy uralkodók viszályaiban bárkinek a kedvéért […] eltérni attól az ösvénytől, melyet az

isteni törvények, a kánonok, a szent férfiak tekintélye és a természetes ész kijelölnek”. Henrik a nagy uralkodók alatt feltehetően elsősorban önmagát, I. (Valois) Ferenc francia királyt, V. Károly császárt és I. Szulejmán szultánt, másodsorban I. János magyar királyt és I. Ferdinánd magyar ellenkirályt (más felfogás szerint királyt, a császár öccsét) értette. A francia és a velencei követek is bírálták a pápa barátságtalan lépéseit János királlyal szemben. Az auxerre-i püspök kifejtette, hogy nunciust kellene János királyhoz küldeni, feloldozni a kiközösítés (excommunicatio) alól, és ezzel megerősíteni az egyházhoz való ragaszkodását.

VII. Kelemen pápa (Giulio de’ Medici) a mohácsi csatát (1526. augusztus 29.) megelőzően Szapolyai János hatalomra jutását támogatta, mert nem nézte jó szemmel a Habsburgok magyarországi térhódítását. Szapolyait 1526. november 11-én koronázták magyar királlyá. Nyomban felvette a kapcsolatot a pápával, hogy trónra lépéséhez megerősítést nyerjen tőle. A történtekről, illetve azok hátteréről Fraknói Vilmos történész a Századokban (1902), János király és a római szent-szék című tanulmányában számolt be, és fontos részletekre világított rá. Szerinte a pápa „az európai egyensúlyt és a szentszék függetlenségét még inkább fenyegetve látván, nem tartotta kívánatosnak, hogy Ferdinánd foglalja el a magyar trónt. Emellett a nemzeti párt erejét és elszántságát ismervén, előre látta, hogy Ferdinánd megválasztatása esetén az ország, a belső béke hiányában, az ellenállási képesség föltételeit nélkülözni fogja.” VII. Kelemen ennek megfelelően örömmel üdvözölte az új uralkodót.

Az előjelek alapján tehát mindenre lehetett számítani, csak János király kiközösítésére nem. A Magyar Királyság történetében erre csupán elvétve volt példa (Aba Sámuel, II. András), és a kunokkal összeboruló Árpád-házi IV. László királyt is „csak” egyházi tilalom (interdictum) alá vetette az akkori pápa. VII. Kelemen hozzáállásában rövid időn belül éles fordulat következett be. Vajon mi késztette a pápát

arra, hogy I. János helyett mégis I. Ferdinánd oldalára álljon, és ilyen súlyos büntetéssel sújtsa azt az uralkodót, aki kezdettől fogva baráti kezet nyújtott felé?

János király nemcsak a pápa pártfogásában bízott, hanem abban is, hogy Ferdinánddal valamilyen egyezségre tud jutni. Számára egészen mást jelentett a Magyar

Királyság, mint ellenfelének, akit akkor nem annyira az ország (illetve a Török Birodalom által súlyosan fenyegetett kereszténység) sorsa érdekelt, hanem inkább saját önző érdekei, amelyek egybevágtak a Habsburg-dinasztia hataloméhes törekvéseivel. Szapolyai János erdélyi vajdaként, hadvezérként sokat tett a hazájáért, bár a magyar történelemben játszott szerepét gyakran és tudatosan hamis színben tüntették fel. A mohácsi csata gyászos kimenetele és II. Lajos király rejtélyes halála miatt a Habsburg propaganda gondoskodott a vajda elleni rágalomhadjáratról. Évszázadokkal később marxista történészek vették át a stafétabotot, akik Dózsa György igaztalan, politikai sugallatra történt felmagasztalásával párhuzamosan igyekeztek porba dönteni azt a Szapolyait, aki legyőzte a magyar nemességgel, illetve II. Ulászló királlyal és Bakócz Tamás bíborossal (a megbízóival) szembeforduló Dózsát. Szapolyai János megítélésében mindez máig érezteti hatását.

Ferdinánd elutasította János király tárgyalási kísérleteit, valamint húgával, Mária királynéval (II. Lajos özvegyével) kapcsolatos házassági ajánlatát. A magyar trónhoz fűződő jogát sem ismerte el, és bízott abban, hogy bátyjának, V. Károly német-római császárnak (I. Károly néven spanyol király) a segítségével előbb-utóbb kiszorítja a „vajdát” az országból. I. János szénája még 1529 elején is elég jól állt a pápánál, de akkor az egyházfő már nem sokat tehetett saját meggyőződése szerint. Az előzmények ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.

Négy évvel korábban, 1525 januárjában VII. Kelemen titokban megegyezett a francia uralkodóval, aki Milánó

elfoglalását követően további katonai sikerekben reménykedett az itáliai hadszíntereken. Február 24-én Pávia mellett azonban e remények szertefoszlottak, mivel V. Károly serege diadalmaskodott a francia hadakkal szemben. Maga I. Ferenc király is fogságba esett, és fény derült a titkos szerződésre, amelynek értelmében a franciák átengedték a pápaságnak Pármát és Piacenzát, valamint vállalták, hogy visszaállítják a Mediciek firenzei hatalmát, a pápa pedig hozzájárult a francia hadak szabad átvonulásához Nápoly felé (Dél-Itália szintén a császár birodalmához tartozott).

1526. január 14-én I. Ferenc Madridban megalázó békekötésre kényszerült (igaz, hazatérése után első dolga volt semmisnek nyilvánítani azt). VII. Kelemenre rossz fényt vetett, hogy a két, egymással háborúzó keresztény uralkodó között nem tudta megőrizni a semlegesség látszatát, s ezzel mintegy jogalapot teremtett arra, hogy V. Károly egyre nyíltabban fellépjen vele szemben. 1527. május 6-án bekövetkezett az, amire Kelemen a legrosszabb álmaiban sem gondolt. Észak felől hatalmas (csaknem 35 ezer fős), főként német zsoldosokból álló sereg támadta meg Rómát. A régóta fizetetlen császári sereget III. Károly, Montpensier hercege vezette. A zsákmányra éhes zsoldosok betörtek a városba, majd lemészárolták a Szent Péter-bazilikát hősiesen védő, a végsőkig kitartó Svájci Gárda tagjainak zömét. A pápa csak nehezen tudott a Vatikán titkos alagútján (Passetto di Borgo) át az Angyalvárba menekülni. Ezután kénytelen-kelletlen megadta magát, de még nem adta fel a küzdelmet (félévi raboskodás után megszökött).

Május 22-én ismét szövetséget kötött a franciákkal, továbbá Velencével, Milánóval és Firenzével (Cognaci Liga). 1527. július elején I. János király kancellárja, Werbőczy István, Antonio Rincon francia követ előtt Budán bejelentette az ország csatlakozását a Cognaci Ligához. Fraknói Vilmos így vázolta a folytatódó eseményeket: „Csak november havában volt képes a pápa a császáriakkal

egyezséget kötni; de nem maradt székhelyén, hanem titkon Viterbóba menekült, ahol a következő (1528) évet is töltötte. Egyrészről V. Károly császár és Ferdinánd király mindent megtettek, hogy őt megengeszteljék és szorosan magukhoz csatolják; másrészről Franciaország és Anglia királyai arra serkentették, hogy a szenvedett sérelmekért álljon bosszút és velük egyesülve szabadítsa föl Olaszországot a német uralom alól.”

1528 tavaszán Ferdinánd hadai kiszorították Magyarországból János királyt, aki a lengyelországi Tarnówba menekült, de a pápával továbbra is kapcsolatban maradt. Fraknói ismertette VII. Kelemen egyik válaszlevelének idevágó részletét:

„Valamint nem kételkedünk, hogy bajainkban részt veszel, szintúgy Te is légy meggyőződve afelől, hogy mi a Te bajaidat nehezen vesszük. [.] Ismeretesek előttünk erényeid és vallásos buzgóságod, melyet országodnak a törökök ellen megoltalmazásában kitüntettél; ezért Rajtad, ki egész erővel a hitetlenek ellen szeretnél fordulni, örömest segítenénk, ha végső szükségünk [.] nem akadályozna. Csak szeretettel és jóakarattal, aminek bőségében vagyunk, nem pedig tettekkel, amikre képességünk hiányzik, szolgálhatunk Fenségednek. [.] Mindazonáltal azon leszünk, hogy tekintélyünk és buzgalmunk más fejedelmeknél segítséget eszközöljön ki számodra.”

VII. Kelemen valóban segédkezett abban, hogy a francia és az angol uralkodó, illetve János király úgymond egymásra találjanak, de hamarosan engedett a Habsburgok nyomásának, és eltávolodott szövetségeseitől. Fraknói szavaival: „arra határozta el magát, hogy a császárral és Ferdinánddal való szövetségben fogja a szentszék és a kereszténység érdekeinek oltalmát keresni. [.] Azonban ily módon Franciaország és Anglia uralkodóit idegenítette el magától; sőt Ferenc király azzal fenyegetőzött, hogy ha a pápát az osztrák háztól el nem vonhatja, letételére és új pápa választására tesz lépéseket. Ezt a szándékát 1529

tavaszán, mikor a francia-magyar szövetséget megkötötte, föltárta János király követe, Statilio erdélyi püspök előtt, kit megbízott, hogy uralkodóját és az ő közvetítésével Lengyelország és Dánia királyait nyerje meg tervének.”

János király kiközösítésének közvetlen okai jórészt V. Károly és I. Ferdinánd szívós aknamunkájában, valamint az 1529-es év magyarországi eseményeiben gyökereznek. A külpolitikailag elszigetelődött I. Jánosnak nem maradt más választása, mint szövetségre lépni a szultánnal, és az ő támogatásával visszaszerezni hatalmát. Mialatt a francia uralkodó egy új pápa megválasztásának gondolatával játszadozott, I. Szulejmán hatalmas (állítólag 200 ezres) sereggel indult Magyarország felé, hogy visszahelyezze a hatalomba I. Jánost, majd elfoglalja Bécset.

Ferdinánd a törökök támadásának megelőzésére Jurisics Miklós horvát származású főúr (a későbbi kőszegi hős) vezetésével követséget küldött a szultánhoz, és évi adófizetést ajánlott fel a békéért cserébe. Szulejmán ezt elutasította, és folytatta hadjáratát. Miközben augusztus elején V. Károly császár a Cambrai-ban aláírt békével sikeresen lezárta a Cognaci Liga elleni háborút, a törökök benyomultak Magyarország déli területeire, és elérték a mohácsi síkot, ahol három évvel korábban hatalmas győzelmet arattak a fiatal II. Lajos magyar király seregével szemben. János király itt, a török táborban köszöntötte a szultánt.

1529. szeptember 8-án a törökök (mindössze ötnapi ostrom után) elfoglalták a

német zsoldosok által föladott Budát. Szulejmán ezután a várost és a kezére került Szent Koronát átadta I. Jánosnak, majd hozzáfogott Bécs ostromához (innen háromheti próbálkozás után visszavonult). A császári diplomácia a történtek nyomán azzal vádolta a pápa előtt János királyt, hogy elárulta a kereszténységet. Kelemen ekkor már nem tudott ellenállni a nyomásnak. December 21-én meghozta döntését, és kiközösítette az egyházból I. Jánost. Egyes

források szerint Kelemen a konzisztórium után négy nappal feloldozta a magyar uralkodót a kiközösítés alól, ezt azonban nem hozta nyilvánosságra. A Habsburgok viszont gondoskodtak a kiközösítést kimondó bulla „népszerűsítéséről”.

János király a bullát nem tartotta érvényesnek, mert azt nem előzték meg az ilyen esetekben kötelező eljárások. Követei emiatt nem is kérték a kiközösítés feloldását, amin Kelemen ugyancsak meglepődött. Titokban jelezte, hogy kész feloldani János királyt a kiközösítés terhe alól, amennyiben ezt kérelmezi. I. János azonban ezt a szívességet nem tette meg. Sőt! Követelte, hogy a pápa a kiközösítést önként vonja vissza, és állítsa helyre a korábbi jó kapcsolatokat. 1532 elején, VIII. Henrik említett jegyzékének keletkezésekor tehát a franciák és az angolok pontosan ismerték VII. Kelemen kiszolgáltatott helyzetét, mégis úgy tettek, mintha külpolitikai kérdésekben a pápa keze nem lenne megkötve.

Hosszas huzavona után, 1533 végén a magyar uralkodó felhatalmazta követét, „hogy a feloldozást kérje; de csak azon esetben, ha bizonyosságot szerez magának afelől, hogy a pápa kinyilatkoztatná, hogy a kiközösítést igazságtalanul alkalmazta reá. […] Ez eljárt a

megbízatásban; de a pápa kacagva hallgatta meg azt a naiv kívánságot, hogy ő maga igazságtalannak bélyegezze saját eljárását, és a feloldozás ügyét elintézetlenül hagyta.”

Frangepán Ferenc érsek 1534 nyarán újabb kísérletet tett arra, hogy a pápát jobb belátásra bírja, ezért kérte, küldjön nunciust János királyhoz. Kelemen a július 13-án tartott konzisztóriumban megerősítette a „vajda“ kiközösítésének tényét, és kijelentette, hogy „a feloldozást, mivel azért folyamodni elmulasztotta, nem nyerheti el.” A nuncius kiküldését azzal hárította el, hogy ezt, feloldozás hiányában nem teheti meg a Szentszék tekintélyének sérelme nélkül. VII. Kelemen (a bíborosok felvetéseire tekintettel) a végső

határozatot a következő ülésre halasztotta, ám ezután súlyosan megbetegedett, és szeptember 25-én elhunyt.

III. (Farnese) Pál, az új pápa, december elején Rorario bíboros személyében mégiscsak küldött nunciust János királyhoz. III. Pál pápa ekkor elismerte királynak I. Jánost, de a kiközösítés alól még nem oldotta fel. Erre csak 1538-ban került sor, amikor János király és Ferdinánd békét kötöttek egymással Váradon. Addigra már az angol uralkodó, VIII. Henrik is felsorakozott a kiközösítettek közé.

PALCZAN PÉTER BUDAI BÍRÓ KÜLÖNÖS ÁRULÁSA

Fráter (Utjesenic, Martinuzzi) György erdélyi vajda, bíboros, esztergomi érsek halála meglehetősen ismert történelmi esemény. Nemcsak az államférfiként jelentős szerepet játszó bíboros személye miatt vált azzá, hanem az ellene elkövetett merénylet különleges brutalitása miatt is. Fráter Györgyöt 1551. december 17-én, hajnali imája közben itáliai és spanyol zsoldosok ölték meg alvinci kastélyának hálótermében. A gyilkosságot Giovanni Battista Castaldo zsoldosvezér katonái hajtották végre I. Ferdinánd király (1558-tól császár) megbízásából. III. Gyula pápát felháborította az eset. Kiközösítette Ferdinándot és a gyilkosság résztvevőit, majd vizsgálatot rendelt el, amelynek idejére feltételesen feloldozta az uralkodót.

A vizsgálat során Ferdinánd, a merénylet megrendelője, rendkívüli lehetőségeket biztosított a maga számára azzal, hogy jogászainak segítségével 87 pontból álló vádiratot nyújtott be a meggyilkolt György barát ellen. Megfelelő tanúk állításával igyekezett bizonyítani a vajda részéről elkövetett „árulást”, s ezzel összefüggésben a kegyetlen intézkedés jogosságát. A tanúvallomásokat egy négytagú bíborosi testület értékelte. Szuromi Szabolcs Anzelm egyetemi tanár A püspök erőszakos halála kánonjogi szempontból című tanulmányában (2010) írta: „III. Gyula pápa a hivatalos vizsgálat lezárulását és a négytagú bíborosi testület állásfoglalását követően, 1555. február 14- én kiadott brévéjével feloldotta az I. Ferdinándra, tanácsadóira és a gyilkosság végrehajtóira vonatkozó kiközösítést”.

A 139 tanú között szerepelt Palczan Péter volt budai bíró is, akit 1553. május 1-jén hallgattak ki. Társára, Bornemisza Ferenc volt budai tanácsnokra másnap került sor. Fráter

Györgyre mindketten terhelő vallomást tettek, s ezzel hozzájárultak Ferdinánd kiközösítésének végleges feloldásához. Hogyan csöppent Palczan és Bornemisza a Fráter-ügybe? Erre a kérdésre Takáts Sándor író, történész (Buda két árulója. Budapest, 1979) és Gárdonyi Albert történetkutató (A budai városi tanács árulása 1541-ben. Tanulmányok Budapest múltjából VII., 1939) kitűnő magyarázattal szolgáltak. Írásaikban rávilágítottak azokra az előzményekre, amelyek érthetővé teszik a két rangos budai polgár magatartását.

Palczan Péter és Bornemisza Ferenc jómódú kereskedők voltak, és jórészt vagyonuknak köszönhették, hogy más budai kereskedőkkel (Somogyi Sisak János, Siry Imre, Bácsy Benedek, Bornemisza Tamás és Gergely stb.) együtt a városi tanács tekintélyes tagjaivá válhattak. Eleinte János királyt, majd halála (1540. július 17.) után özvegyét, Izabella királynét szolgálták, ami meghatározta Ferdinándhoz fűződő viszonyukat. Gyökeres változást e téren az 1541-es esztendő hozott, amikor I. Ferdinánd hadvezére, Wilhelm Roggendorf generális megkísérelte bevenni Budát. A támadásokat a védők (Fráter György és Török Bálint vezetésével) visszaverték, bár a királyné szívesen egyezkedett volna Ferdinánddal.

Az Izabellához húzó Palczan Péter bíró ezúttal egészen másként viselkedett, mint 1530-ban, amikor a többi budai polgárral együtt ötven napon át hősiesen

védelmezte Buda várát Ferdinánd ostromló hadaival szemben. A polgárok akkor rendkívüli önfeláldozással vetették magukat a küzdelembe, és nem sajnálták értékeiket sem. Gárdonyi Albert írta tanulmányában:

„.házaik faanyagából és házi bútoraikból emeltek új védőműveket a leomlott falak helyén. A házaik alatti pincékben elhelyezett borokat sem sajnálták feláldozni, hogy a kiürült hordókat az elpusztult várfalak pótlására használhassák fel; pedig ezek a borok az ostrom alatt nagy értéket képviseltek, mert a várban vízhiány volt. Féltve

őrzött élelmiszereiket is megosztották a várvédőkkel, s korpával és lóhússal voltak kénytelenek táplálkozni. [.] A várvédelmi munkákban nem csupán a férfiak, hanem az asszonyok és gyermekek is részt vettek oly módon, hogy részben a leomlott falak helyreállításánál segédkeztek, részben pedig köveket hordtak a várvédők számára. [.] Két rohamot sikerült ily módon visszaverni, s a támadók végül is kénytelenek voltak az ostromlott vár alól elvonulni. Mindezeket a saját tapasztalatai alapján tudhatta János király, mert az ostrom tartama alatt maga is a budai várban tartózkodott s személyesen irányította a vár védelmét”.

Tizenegy évvel később Roggendorf 30 ezres serege számára is kemény diónak bizonyult a budai vár, amelyet a generális az I. János és I. Ferdinánd között megkötött váradi béke (1538) értelmében akart a Habsburgok felségterületévé tenni (a békeszerződés alapján János király halála esetén Ferdinándnak járt volna az ország egésze).

A védők visszaverték a támadásokat, ezért a hadvezér taktikát változtatott. Kezére játszottak a lengyel király követei is, akik igyekeztek rábeszélni Izabellát, hogy fogadja el a számára felajánlott feltételeket, és adja át a várost Ferdinándnak. A követek magatartása nem tetszett a várvédő magyar főuraknak: Fráter Györgynek, Werbőczy Istvánnak, Petrovich Péternek, Batthyány Orbánnak és Markos Péternek. Kitessékelték a várból a követeket, ami a szintén lengyel Izabellát (Jagelló Zsigmond király lányát) érthető módon felháborította. Ő maga is távozni akart, de a magyar főemberek ezt megakadályozták. Mivel tartottak attól, hogy kapcsolatba lép Roggendorffal, szigorúan őriztették.

Izabella feltehetően szívesen teljesítette volna a Ferdinánddal kötött megállapodást, hogy nyugalmasabb körülmények között nevelhesse a kisded János Zsigmondot, de ez a lehetőség egyelőre nem adatott meg neki. Ebben a helyzetben fordult híveihez, a budai bíróhoz és társaihoz. Palczan Péternek mint elöljárónak, szabad mozgása volt a

várban. Más budai kereskedőpolgárokhoz hasonlóan úgy látta, előnyösebb lenne számára, ha Buda Ferdinánd kezére kerülne, ezért vállalta a közvetítést a generális és a királyné között. Izabella és Roggendorf e közvetítésnek köszönhetően titokban megállapodtak a vár átadásának feltételeiről.

Bornemisza Gergely és Korcholyás Péter tanácsnokok 1541. július 3-án éjjel azzal keresték meg a generálist, hogy azonnal küldjön hatszáz magyar puskást és két német zászlóaljat a vár alá, mert Palczan Péter a Boldogasszony templomához közeli kis kapun beengedi őket. A magyar katonákhoz a polgárok megóvása miatt ragaszkodtak, mert tartottak a németek fosztogatásaitól, erőszakoskodásaitól. Jó okkal. Takáts Sándor szavaival élve: „Bornemissza Tamásról és Gergelyről is írva hagyták, hogy sok ezer és ezer arany feküdt az üzletükben. Palczan Péterről hivatalosan is jelentették, hogy harmincezer aranyat forgatott a vállalatában”.

Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy Gárdonyi Albertnél hatszáz magyar puskás, illetve a Boldogasszony templomához közeli kis kapu, Takáts Sándornál viszont ötszáz magyar katona, illetve a Zsidó-kapu (ez a későbbi Fehérvári kapu volt) szerepelt. Mivel csak egy kisebb, kevésbé szem előtt lévő kapu jöhetett szóba, és a középkori vár kiterjedése, épületei és falai jelentősen eltértek a későbbiektől, ezért a szóban forgó kis kapu beazonosítása ma sem könnyű. Ám nézzük, mi is történt.

Takáts szerint a budai kereskedők „jól ismerték Ferdinánd király csőcselék katonáit. Tudták, hogy főmesterségük a rablás és fosztogatás. [.] Ezért a fővezérrel úgy egyeztek meg, hogy nem németeket, de ötszáz válogatott magyar katonát küld a várba a Zsidó kapun át, melyet Palczan Péter [.] fog éjjel kinyitni. Roggendorf azonban fittyet hányt az egyezségre. Neki nem kellettek a magyar katonák. Tehát a saját fia kardja alatt csupa németet küldött a kijelölt kiskapuhoz. Éjfélkor Palczan Péter kinyitotta a kiskaput, s

bebocsátotta a németeket. Alighogy ezek a pellengérhez és a tanácsházhoz közel értek, a várbeli magyar őrség a jelszót kérdezte a németektől. Ezek nem tudván választ adni, az árulás hamar kitudódott. Az ébren levő magyar őrség aztán rájuk rontott, s nagy részüket levágta”.

Roggendorf önfejűsége és a magyarokkal szembeni ellenszenve tehát megbosszulta magát. Miként Verancsics Antal (1504-1573) főpap, diplomata és történetíró feljegyezte: Roggendorf magyar katonái „kewnyeben meg chalhatták wolna az bwdayakat látwa wk hassonlók nekyek ewltezettel, fegywerrel, nyelwel.” A németek közül kevesen nyertek egérutat, és menekülniük kellett az áruló tanácsosoknak is. Elsőként Palczan Péter és Bornemisza Tamás futott el, hátrahagyva feleséget, családot. Verancsics szerint rajtuk kívül elmenekült Bácsy Benedek, Bornemisza Tamás, Drailing Tamás, Korcholyás Péter és Bornemisza Gergely. 1541. augusztus 21. és 23. között Roggendorf meghátrált, de visszavonuló seregét a magyar és török hadak szétverték.

Rettenetesen megbűnhődtek azok az árulók, akiknek nem sikerült megszökni. Kínvallatások és lefejezések követték egymást. Bácsy (Báchy) Ferenc főtanácsost fölnégyelték, a hátrahagyott feleségeket és gyerekeket pedig elfogták. Fráter György nem kímélte Palczan Péter atyafiságát sem. A bíró feleségét felajánlotta a szultánnak, aki nagylelkűen megkegyelmezett neki. Nem úgy a budai nagyurak: az asszonyt, gyermekeivel együtt tömlöcbe vetették, ahol mindannyian meghaltak. Palczan fivérét, mint értékes rabot, Rustan pasának ajándékozták.

Az őrizet alatt álló Izabella királyné tehetetlenül szemlélte az eseményeket, Palczan Péter pedig egy életre meggyűlölte Fráter Györgyöt, akihez korábban erős szálak fűzték. Annak idején, a Dózsa-féle lázadás évében (gyerekfejjel) megfordult a pálosok Buda melletti, Szent Lőrincről elnevezett kolostorában, ahol György barát megvendégelte őt és társait. A barátnak bizonyára nagy

szerepe volt abban, hogy a fiatal Palczan Péter pályája gyorsan ívelt felfelé. I. János király is kegyeibe fogadta, olyannyira, hogy „egyik fiának maga a király volt a keresztatyja, a keresztelést pedig Martinuzzi György végezte”. Ez a szép kapcsolat gyászos véget ért 1541 nyarán.

A budai bíró társa, Bornemisza Tamás értékes, magyar nyelvű emlékiratban örökítette meg mindazt, amit ez idő tájt átélt, illetve aminek közvetlen vagy közvetett módon tanúja volt. Hatalmas vagyonát (Palczanéhoz hasonlóan) elkobozták, híresen szép feleségét a szultán kezére adták. Erről így írt: „Az én házamra Bornemisza Thamáss házára kwldének Batthyány Orbánth, Markos Péterth, hogy az my ezwstheth, aranyath, zselem morháth [selyem marhát – B. A.], aranyass

attlachokath thalálnának ayándékra walóth, mynd el wynnék. Ezel nem elégettenek, hanem feleségem, germekem cházárnak attak rabságwl.” Bornemisza családja szerencsésebb volt, mint Palczan Péteré, mert felesége és gyermekei legalább túlélték a török fogságot, és később újra találkoztak vele.

Ferdinánd király igyekezett kimutatni háláját a volt budai bíró és társai iránt. Elveszített javaikért különféle adományokkal kárpótolta őket, így idővel ismét vagyonos kereskedőkké váltak. Az uralkodó számára azonban akkor értékelődtek fel igazán, amikor Fráter György meggyilkolása miatt III. Gyula pápa vizsgálatot rendelt el. Ferdinánd igyekezete arra irányult, hogy bebizonyítsa: a barát elárulta a kereszténységet, s mivel a letartóztatása akadályokba ütközött volna, el kellett rendelni a megölését. Jogászai Fráter György árulását többek között Buda 1541-es elveszítéséből, Izabella királynéval és Ferdinánddal szembeni magatartásából, a törökökkel folytatott gyakori tárgyalásaiból, Lippa török kézre kerüléséből (1551 ősze), majd a novemberi visszavételt követő magatartásából próbálták levezetni.

A családjától és vagyonától megfosztott Palczan Péter tanúvallomásában kellő elfogultsággal ecsetelte Fráter Györgynek Buda elveszítésében játszott szerepét. Erre nem csak a baráttal szembeni gyűlölet miatt érezhetett késztetést, hanem egy Ferdinándtól jött ígéret miatt is. Gárdonyi Albert szerint „ígéretet kaphatott Ferdinánd királytól, hogy Budán elszenvedett veszteségeiért a meggyilkolt Martinuzzi vagyonából kárpótolni fogja, mert 1553. május 1-én történt a tanúvallomás a pápai vizsgálóbiztos előtt, s 1553. július 5-én már nyilatkozott a pozsonyi kamara Palczan Péter követelései ügyében. E nyilatkozatban a kamara elismerte, hogy Palczan Péter Budát 1541-ben az uralkodó kezére igyekezett juttatni, amely vállalkozása kapcsán nagy veszedelemnek tette ki magát.”

A volt budai bíró tehát vallomásával hozzájárult Ferdinánd kiközösítésének feloldásához, így érthető, hogy az uralkodónál továbbra is nagy kegyben állt. 1558. január 8- án örökösök és végrendelet nélkül hunyt el, ezért hagyatéka, (a törvénynek megfelelően) a királyra szállt.

EGY NAGY JÁTSZMA VESZTESE: PERÉNYI PÉTER

1542. április 28-án I. Ferdinánd király levelet írt Perényi Péter kancellárnak. Ebben válaszolt Perényi levelére, amely arról tájékoztatta az uralkodót, hogy sikerült titkos kapcsolatra lépni egy magyarral, aki a törökök kezén lévő Budán lakik, és hajlandó jelentéseket küldeni Perényinek. Ferdinánd levele nem tartozik (és nem tartozott) a nagy horderejű királyi irományok közé, ám hangvétele igencsak tanulságos. Abból ugyanis a Ferdinánd és Perényi közti szívélyes kapcsolatra lehet következtetni. Ehhez képest a

kancellárt fél évvel később megalázó módon letartóztatták, és a király parancsára előbb Bécsben, majd Bécsújhelyen börtönbe vetették.

Íme Ferdinánd Linzben kelt levelének néhány sora: „Vettük a jelen április havának elsején Patakról hozzánk intézett leveledet, és abból kegyes lélekkel mindent megértettünk, amit nekünk embered küldetéséről a budai basához, és valami készülő titkos kapcsolatról írsz, amire azzal a magyarral lépsz, aki Budán a töröknél lakik, hogy tudniillik annak a közvetítésével megbízható jelentéseket és értesüléseket szerezhess a törökök dolgairól… […] Mert teljességgel semmit sem kételkedünk abban, hogy ezt ezelőtt is ennek az országnak és a kereszténység közös ügyének javáért tetted, és teszed majd ezután is. [.] Aminthogy abban sem kételkedünk, hogy te ezekről és egyebekről is, amit ügyünk javára valónak tartanál, és amire gondot tudsz viselni, tehetségedhez és rátermettségedhez mérten gondoskodni is fogsz, és amit így megtudsz, és ilyen vagy más módon nyomára jutsz, irántunk való hűségedhez és szolgálatkészségedhez méltóan megírod nekünk.” (Détshy Mihály fordítása.)

A király tehát április végén még nem kételkedett a kancellár hűségében, október elején mégis úgy bánt vele, mint egy gonosztevővel. És ez a bánásmód nem változott meg, mert Ferdinánd soha nem adott lehetőséget arra, hogy Perényi a törvény előtt tisztázza magát az ellene felhozott vádak alól. Az ország egyik leggazdagabb főura élete utolsó hat évét rabságban, borzalmas körülmények között élte le. A király csupán akkor rendelte el a fogoly szabadon bocsátását, amikor már a végét járta, és csupán néhány nap választotta el a haláltól.

A Szépirodalmi Kiadó 1985-ben, a Magyar Ritkaságok sorozatban jelentette meg a História Perényi Ferenc kiszabadulásáról – Perényi Péter élete és halála című kötetet. A kötet tartalmazza Sztárai Mihály ferencrendi szerzetesnek, Perényi Péter fia, Ferenc nevelőjének 1543-

ban írt munkáját (História Perényi Péter Magyarország első nagyságos ura és abaúji örökös főispán fiának, nagyságos Perényi Ferenc úrnak a kiszabadulásáról, melyet a magyar Sztárai Mihály írt meg). A kézirat egy velencei könyvtárban lappangott, és először e kötetben jelent meg Perényi Péter börtönben írt, a Biblia párhuzamos helyeihez készített verseivel együtt, amelyeket Augustin Hirschfogel nürnbergi művész fejezett be és látott el illusztrációkkal (megjelent: Bécs, 1550). A korabeli leveleket, tanúvallomásokat, jegyzőkönyveket, valamint történetírók feljegyzéseit is tartalmazó kötethez Téglásy Imre írt bevezető

tanulmányt. Ezek alapján jól felvázolható Perényi Péter különös, olykor megrázó és megdöbbentő története.

A főúr későbbi, hányatott sorsa 1526-tól, Szapolyai János, majd Habsburg Ferdinánd megkoronázásától kezdve szinte borítékolható volt. Koronaőri minőségében ugyanis kulcsemberré vált, akinek a szolgálataira mindkét király igényt tartott. Szapolyait (a másik koronaőrt) november 11- én, Székesfehérváron koronázták magyar királlyá. A koronázási szertartást többek véleményével ellentétben nem Várdai Pál egri megyéspüspök, hanem a rangidős főpap, Podmaniczky István nyitrai püspök végezte a Szent Koronával (ez az esztergomi érsek tiszte lett volna, Szalkai László azonban elesett a mohácsi csatában). Várdait az új király, egyéb kiváló szolgálatai miatt, nyomban kinevezte esztergomi érsekké, ami rosszul eshetett Podmaniczkynak. A király viszont megerősítette koronaőri méltóságában Perényi Pétert, aki azonnal magához vette, majd elszállította a koronát.

Podmaniczky – nem meglepő módon – gyorsan átpártolt az 1526 decemberében (Pozsonyban) királlyá választott Ferdinándhoz. Perényi a következő évben követte példáját. Átengedte Ferdinánd számára a Szent Koronát, amellyel Podmaniczky püspök 1527. november 3-án a Habsburg ellenkirályt is megkoronázta Székesfehérváron. Ferdinánd hálából Perényinek adta Sárospatakot, illetve az egri

püspökség birtokainak haszonélvezetét, és miként János király, ő is meghagyta koronaőrnek. Perényi helyzete egyelőre megnyugtatónak tűnt, de amíg a két magyar király hatalmas erőpróbája nem dőlt el, addig Perényi sem érezhette magát teljes biztonságban.

1529. májusában I. Szulejmán szultán hatalmas sereggel indult Magyarországra, ahol János király egyre nagyobb hátrányba került a cseh trónt is birtokló Ferdinánddal szemben. Perényi ez idő tájt Siklós várában tartózkodott, ám a közeledő törökök támadásától tartva (néhány száz fegyveres élén) a távoli Sárospatakra indult családjával és a koronával. Útközben megpihent a Tolna vármegyei Kajdacsnál, ahol János király híve, mesztegnyői Szerecsen János főispán, pécsi püspök rajtaütött és elfogta. János király, aki csak a törökök segítségében reménykedhetett (Mohácsnál kézcsókkal ismerte el a szultán felsőbbségét), átadta Szulejmánnak Perényit és a Szent Koronát.

A törökök hamarosan elfoglalták a német zsoldosok által föladott Budát, amit a szultán nagylelkűen átengedett János királynak (bár néhány ezer főnyi török helyőrséget ott hagyott a biztonság kedvéért). Szulejmán feltűnően jól bánt a fogoly Perényivel. Valamennyi elfoglalt várát és birtokát visszaadta, majd őt magát is szabadon engedte. Cserébe feltehetően azt várta, hogy a koronaőr János király hűségére tér, ám ez nem következett be. Perényi egyre tekintélyesebb és befolyásosabb személyiséggé vált, olyannyira, hogy már lehetséges uralkodóként is emlegették. Téglásy Imre írta: „A Ferdinánd és János király közti véres erőpróbákba belefáradt magyar nemesség képviselői az 1531-i, úgynevezett királytalan országgyűléseken a két király hibáiról, de főként arról a tűrhetetlen helyzetről tárgyaltak, hogy az országnak két királya van. Egy kortárs beszámoló szerint mindannyian egy királyt akartak választani, vagy Ferdinándot, vagy Szapolyait, vagy Perényi Pétert.”

1. nyarán Perényi veszélyes játékba kezdett. Loretói zarándoklat ürügyén felkereste a Velencei Köztársaság államtanácsát. Itt zárt ajtók mögött tárgyalt a tanács tagjaival, feltehetően arról, hogy ő és hívei számíthatnak-e Velence támogatására János királlyal és a szultán által magyar kormányzóvá kinevezett Lodovico Grittivel szemben. A köztársaság azonban nem állt mellé. Perényi nem jött zavarba, és decemberben újabb gesztusokkal igyekezett a szultán kegyeibe férkőzni. Szulejmánnak egy értékes aranykelyhet, Paragli Ibrahim nagyvezérnek pedig egy tizenkét ezer aranyat érő hatalmas zafírkövet ajándékozott. Fél év elteltével kiderült, hogy mindez hiábavaló igyekezet volt. Gritti kormányzó kiterjedt velencei kapcsolatokkal rendelkezett (Andrea Gritti velencei dózse törvénytelen fia volt), és a nagyvezérrel is bizalmas, baráti kapcsolatban állt. Tudott Perényi lépéseiről, és nem nézte tétlenül, hogy a magyar főúr az ő rovására is szövögeti a hálóját.
2. áprilisában Szulejmán százezresnél nagyobb seregével Bécs elleni hadjáratra indult. Előtte (januárban és márciusban) a magyar rendek részgyűléseket tartottak. A szultán hadmozdulatainak hallatára ezúttal Ferdinánd hirdetett országgyűlést Pozsonyba, de elkövette azt a hibát, hogy ő maga nem jelent meg. A rendek emiatt szétoszlottak, ugyanakkor megüzenték Ferdinándnak, hogy meghódolnak Szulejmánnak, ha nem küld elegendő hadat a török elleni harchoz. Ebben a kritikus történelmi pillanatban mutatkozott meg igazán, hogy a magyar trónhoz foggal- körömmel ragaszkodó Habsburg uralkodó miként kötődött az országhoz. Követeket küldött Szulejmánhoz, és békekötést ajánlott. A békéért cserébe akár egész Magyarországot hajlandó volt átengedni János királynak. (A szultán az ajánlatra egyelőre nem válaszolt, serege pedig átlépte a magyar határt.)

Gritti számára kapóra jött Szulejmán hadjárata. János királlyal és Ibrahim nagyvezérrel együttműködve sikerült

elhitetnie a szultánnal, hogy Perényi ismét Ferdinándot szolgálja, és csak az alkalmas pillanatot lesi, amikor Valpó és Siklós várából hátba támadhatja a török sereget. Perényi erről semmit nem tudott, így gyanútlanul, szultáni menlevél birtokában kereste fel Szulejmánt a bereményi táborban. Előtte (július 15-én) Valpóról így írt Nádasdy Tamásnak, János király egyik főemberének, aki Buda elfoglalása után pártolt el Ferdinándtól:

„Ibrahim basa Szarvasra száll, a császár [értsd: szultán – B. A.] pedig Bozók közelébe. Végül is milyen célt követ szándékuk, saját személyükön kívül senki sem tudja, mégis a nép között sokféle bizonytalan vélekedés terjed. [.] Mi e két-három napon elébük megyünk, amiből hisszük, számos találgatás születik majd, kiváltképpen olyan, hogy magunknak valamilyen kormánypálcát járnánk ki elébük járulva. De ezeknek a találgatásoknak uraságod legkevésbé se higgyen. Mert Isten a tanúnk, hogy a Királyi Felséggel, legkegyelmesebb urunkkal szemben semmit sem forralunk, és nem akarunk kieszközölni. Csupáncsak azon fáradozunk, hogy ennek a megnyomorított földnek szolgálhassunk és hasznára lehessünk.” (Détshy Mihály fordítása.)

Perényi tehát – legalábbis levele szerint – semmit nem forralt János királlyal szemben, és bízott a szultán jóindulatában. Alaposan melléfogott. A török táborban foglyul ejtették, kíséretének egy részét megölték. Istvánffy Miklós történetíró szerint „a nagy befolyású Gritti közbenjárásával és nagy ajándékokkal, mellyel a fösvény törököknél minden kivihető, kieszközlé, hogy Perényi kívánata visszavettessék, s ő lesbe csalassék, kétszeres hűtlenségének gyalázatát hozván föl“. Szulejmán ezúttal nem akart Perényivel bíbelődni, ezért János királynak „ajándékozta” az értékes foglyot. A király feltehetően végzett volna vele, ha nem tartott volna a hozzá húzó nemesektől. Szabadulását súlyos feltételekhez kötötték. Hűségesküt,

hatalmas váltságdíjat, valamint túszként legidősebb fiát, az akkor nyolcéves (egyes források szerint hétéves) Ferencet követelték tőle. A főúr végül teljesítette a súlyos feltételeket, így visszanyerte szabadságát. Fiát Gritti vette magához (előbb Nándorfehérvárra, majd 1533-ban Konstantinápolyba, a szultán palotájába került).

Perényi ezután igyekezett megfelelni kikényszerített hűségesküjének. Többször is kísérletet tett fia kiváltására, de nem járt sikerrel. Idővel semleges magatartásra és a nagyok közötti közvetítői szerepre törekedett, ám jóhiszeműségét hol itt, hol ott megkérdőjelezték. 1536-ban Ferdinánd biztos forrásokból értesült arról, hogy Perényi bizonyos birtokadományok fejében ismét az ő hűségére térne. Ez a reménye viszont megingott az év végére, amikor a kulcsfontosságú Kassa városa János király kezére került. A ravasz csellel bevett város megkaparintását sokan Perényinek tulajdonították, mert a terv kiagyalója az ő familiárisa, Esthery György deák volt. Esthery bejáratos volt a város szenátusába, ahol titkos ügyekről is értesült. Kassa bevételének tervéről állítólag nem Perényivel, hanem János királlyal tárgyalt, mégis sokan gondolták úgy, hogy az akció mögött Perényi állt.

Puskár Anett írta Perényi Péter politikai pályafutása című tanulmányában: „Gerendy Miklós – igaz, fél évvel később – azt írta Ferdinándnak, hogy Szapolyai Bártfát és Eperjest ígérte Perényinek Kassáért. Bár Perényi Péter ekkor semleges helyet próbált meg elfoglalni a két ellenkirály között – sőt összeköttetésbe lépett a francia királlyal és Szulejmánnal, hogy ha Szapolyai valóban megegyezik Ferdinánddal, ő lehessen Magyarország királya -, Ferdinánd nem bízott meg benne, s gyanúját ékesen bizonyítja 1536. december 13-i levele, melyben Varkocs Györgyöt arra utasítja, próbáljon meg Kassa elvesztésével kapcsolatban a szomszéd városokban mindent megtudni, különösen azt, hogy Perényivel összefügg-e az ügy”.

Bizony, a rendkívül kacskaringós, szinte kiszámíthatatlan belpolitikai játszmába még az is belefért, hogy a két rivális magyar király, I. Ferdinánd és I. János a patthelyzet feloldása érdekében kibékül és megegyezik. Márpedig ez a csoda 1538. február 24-én Váradon bekövetkezett (bár a törökök bosszújától tartva titokban). A békeszerződéshez vezető tárgyalások Perényi Péter sárospataki várában zajlottak. Ezekről idővel a porta is értesült, így Perényi a törökök szemében is megbízhatatlanná vált. János király viszont hűséges híveként kezelte őt – jó okkal. Perényi (ekkor már felső-magyarországi főkapitány) tartotta magát esküjéhez, és nagy szolgálatokat tett királyának. Jó példa erre, hogy 1539 elején (Werbőczy István kancellárral és Brodarics István váci püspökkel együtt) Krakkóba utazott, ahol János király számára megkérte a lengyel királylány, Izabella kezét.

Amikor János király 1540 júliusában elhunyt, a főurat már nem kötötte a hűségeskü, ezért az immár egyedüli uralkodó, Ferdinánd szolgálatába állt (hamarosan a kancellárja lett). Augusztus végén Frangepán Ferenc kalocsai érsekkel és egri megyéspüspökkel, valamint János király más főembereivel együtt levélben jelentette be Ferdinánd bátyjának, V. Károly császárnak a Habsburgokhoz való csatlakozást. Perényi azonban feltételeket szabott Ferdinándnak. Többek között azt, hogy a király segítse fia kiszabadulását, és ne háborgassa őt vallásában. Ez utóbbi azért volt fontos számára, mert (szemben a katolikus Habsburgokkal) hívő evangélikus volt, és következetesen kitartott vallásos meggyőződése mellett. Ferdinánd, korábbi fenntartásai dacára kegyeibe fogadta, és 1540. szeptember 14-én ezt a levelet küldte neki: „Azt pedig jelen levelünkkel megígérjük, hogy mindent meg fogunk tenni, egyúttal a császár Őfelsége és a franciák királya, valamint más rokonaink és barátaink segítségével és közbenjárásával azon fogunk fáradozni, amilyen módon csak lehetséges és minden

alkalommal élve, hogy fiad, akit Törökországban fogva tartanak, kiszabaduljon.”

Mindössze két év elteltével, 1542 őszén, Ferdinánd az immár török fennhatóság alatt álló Buda és Magyarország elfoglalására készült. Ötvenötezer fős, osztrákokból, birodalmi németekből és magyarokból álló seregét II. Joachim brandenburgi választófejedelem vezette (a tizenötezres magyar sereg élén a kancellárrá kinevezett Perényi Péter állt). Ez a jelentős haderő még Pest bevételével sem birkózott meg, s két hét leforgása alatt teljes kudarcot vallott. Perényit ellenlábasai megtették bűnbaknak, és Ferdinánd előtt árulással és összeesküvéssel vádolták. Azt állították, hogy a budai pasa közvetítésével titokban lepaktált Szulejmánnal, aki a Pest fölmentésére küldött török sereggel együtt Perényi szabadon engedett fiát is Magyarországra küldte (valójában nem is engedték szabadon, hanem nagy nehézségek árán megszökött).

Ferdinánd nem habozott, parancsot adott a kancellár letartóztatására. Erre feltűnően megalázó módon került sor Esztergomban, október 10-én. Joachim emberei lefogták Perényit, majd átadták a királyi hajóhad parancsnokának, Liscanusnak, aki durván letépte nyakából az aranyláncát, valamint cobolybőrből készített mentéjét. A pesti ostrom után megmaradt mintegy tizenkétezer magyar lovas felháborodva, a németeket szidalmazva távozott Esztergomból.

Vajon kik vádolták be Perényit a király előtt? Ez izgalmas kérdés, hiszen Ferdinánd 1542. október 18-án kelt, Thurzó Elek országbíróhoz (Perényi evangélikus vallású apósához) írt levele, illetve Thurzó válasza arról tanúskodik, hogy az uralkodót alaposan rászedték. Részlet Ferdinánd leveléből:

„Miután az elmúlt napokban te és más hűséges és legbizalmasabb tanácsosaink a nagyságos Balassa Imre és Révai Ferenc útján jelentettétek, hogy Perényi Péter néhány más országbelivel bizonyos kárhozatos ligát és összeesküvést szervezett, és azonkívül is más, mindenfelől

hozzánk juttatott és egybehangzó bejelentésekből és híradásokból sok egyéb súlyos vétke jutott tudtunkra, fölötte szükségesnek véltük, hogy az efféle igen kárhozatos ligát és szövetkezést széjjelzúzzuk, és ártalmait elhárítsuk. Amiért is a te és mondott tanácsosaink javaslatát megfogadva a nevezett Perényit elfogattuk, és őrizet alatt Esztergom várába kísérni rendeltük.”

Íme, Thurzó Elek országbíró Galgócon, 1542. október 20- án kelt válasza: „Nem mélységes csodálkozás és lelki fájdalom nélkül értettem Felségtek leveléből, miszerint én jelentettem és üzentem volna az elmúlt napokban Felségteknek többi hűséges tanácsosával együtt a nagyságos Balassa Imre és Révai Ferenc útján, hogy Perényi Péter néhány más ez országban lakóval együtt kárhozatos ligát és összeesküvést szervezett. Hogy milyen arculattal mondhatták ezt a nevezett urak Felségteknek az én nevemben, bizony módfelett csodálom. [.] Perényi uramról sem az én részemről, sem a többi urakéról nem történt semmi ilyesféle említés, és így Felségtek levelének erre a részére röviden azt válaszolom nyilvánosan is mindenkor meghazudtolva mind Balassa Imre, mind Révai Ferenc uramat, hogy ők azt, amit Felségteknek Perényi Péter uramat illetően mondtak, sohasem hallották tőlem.” (Détshy Mihály fordításai.)

Perényi Pétert alapos kihallgatásnak vetették alá. Az október 23-án lezárt vallatási jegyzőkönyv szerint 32 vádpontra kellett válaszolnia. A vallatást végző Frangepán Ferenc püspök és Franz Buchaim október 24-én számolt be Ferdinándnak: „Három nap alatt végeztünk. Abban a sorrendben válaszolt minden cikkelyre, ahogy az utasítás tartalmazza. Válaszát híven leírva és aláírásával ellátva küldjük Szent Felségteknek. Ebből eléggé megismerheti Szent Felségtek a felfogását. Minthogy sokat beszélt a szolgáival, követelésünkre jelen volt néhány, magyarul tudó emberünk. Érdeklődött a felesége, gyermekei, szolgái és hasonlók iránt. Különösen arról a fiáról érdeklődött, amelyik

Törökországból jött. Megparancsolta, hogy mindenben engedelmeskedjenek Szent Felségtek utasításainak. Amennyire tapasztalhattuk, semmi gyanús dolgot nem beszélt velük.” (Téglásy Imre fordítása)

A megbízhatónak tekinthető velencei hírszerzés dokumentumai alapján egyes kutatók Frangepán Ferenc püspököt tartják a feljelentőnek, illetve annak a személynek, aki e téren fontos szerepet játszott. Téglásy a velencei követ 1542. szeptember 11-én kelt jelentése alapján írta Frangepánról: „arra igyekezett rávenni Ferdinándot, hogy fejeztessen le húsz magyar főurat, mert másképpen nem lesz sem valódi sem látszólagos király, és elveszti országát.“ November 12-én viszont a püspök már arra kérte a pápát, hogy oldozza fel őt bűnei alól, „miket Perényi és a hozzá hasonló lutheránusok letartóztatásakor elkövetett, mert – úgymond – lelkiismerete nem hagyja nyugodni.”

Október 16-án (még Perényi vallatása előtt) Frangepán és Alessandro Vitelli, a Pest alatt vitézül harcoló pápai zsoldosvezér többek között ezt írta Bécsből III. Pál pápának: „Ma kaptuk a hírt, hogy a múlt pénteken letartóztatták és azonnal vasra verték Perényi Péter urat, és úgy gondolom, hogy a rá váró legkisebb rossz fejének elvesztése lesz, mert azt mondják, ő okozta ezt a meghátrálást; és hogy fiacskája török küldetésben érkezett, és a török bizonnyal neki ígérte az országot, azért bántak el így vele.” E mondat nyomán kissé úgy tűnhet, mintha Frangepán püspök csupán kívülállóként értesült volna a történtekről, pedig a velenceiek is úgy tudták, hogy besúgásával akarta visszaszerezni a Perényi által elfoglalt egri püspökséget.

A főpap a következő esztendőben, 1543-ban hunyt el. Nem lehetett kibékülve önmagával, mert halála előtt két nappal síposokat és kürtösöket hívatott, akiknek zenélniük kellett, hogy elnyomják a „halál zenészeinek” muzsikáját. Talán sejtette, hogy Perényi Péter tragikus sorsán nem fog enyhíteni a király, és soha nem adja meg számára a törvényes eljárás lehetőségét.

1543-ban a debreceni és a derecskei részgyűléseken, két évvel később a debreceni országgyűlésen is sokan felemelték szavukat Perényi érdekében. Ám hiába álltak ki mellette tekintélyes főurak, hiába vállalt érte kezességet Thurzó Elek, hiába vállalta volna helyette a börtönt fia, Perényi Ferenc, a királynál mindez süket fülekre talált. Még a királyi helytartó és a tanácsosok is azt írták Ferdinándnak Pozsonyból 1546. április 21-én, hogy „Felséged ne rendeljen el semmi súlyosabbat a terhére, hanem szokott kegyességével könyörületesen járjon el vele, kiváltképpen mivel a betegségek és a bánat már szinte teljességgel felőrölték.”

Perényivel szemben a király kerülte a törvényes eljárást, de közben mindent elkövetett annak érdekében, hogy javaira rátegye a kezét. Ez részben sikerült is neki. A volt kancellár végórája igencsak közeledett, amikor Ferdinánd szokatlanul nagy, negyvenezer arany váltságdíj ellenében hajlandó volt visszaadni szabadságát. A barátai és felesége segítségével nehezen összegyűjtött pénz végre megnyitotta tömlöce ajtaját, de a halálosan beteg főúr számára ez már nem jelentett megváltást. 1548. március elején, hosszú szenvedés után távozott az élők sorából.

Lehettek-e a legfőbb hatalom megszerzésére irányuló szándékai? Kétségtelen, hogy a két, egymással rivalizáló király mellett olykor az ő neve is felmerült mint a magyar trón esetleges birtokosáé. Erről tanúskodik I. Szulejmán egyik kijelentése: „.azt akartam, hogy János király halála után vagy Péter maga, vagy a fia lett volna Magyarország királya”.

Igen, volt idő, amikor Perényi Péter nagyon magasra tört. A jelek szerint idővel belátta, hogy nem szerezheti meg a magyar koronát, de akkor már késő volt – a gyanú árnyékától nem tudott többé megszabadulni. Ellenségei bármikor besározhatták Ferdinánd előtt, és ezt meg is tették. A Habsburg uralkodó pedig (miként utódai is) szívesen nyúlt a megtorlás eszközéhez, ha valamelyik

protestáns magyar főúrral szemben felmerült a felségárulás vádja.

A FIATAL TÚSZ, AKI TÚLJÁRT SZULEJMÁN SZULTÁN ESZÉN

1532 júliusában Perényi Péter koronaőr I. Szulejmán szultán menlevelével a törökök bereményi táborába ment, hogy találkozzék az uralkodóval. A szultán katonái – a menlevél dacára – megtámadták, foglyul ejtették, kíséretének egy részét pedig megölték. Perényit a kétes jellemű Lodovico Gritti, I. (Szapolyai) János király kormányzója feketítette be a szultán előtt, elhitetve vele, hogy a főúr I. Ferdinándhoz pártolt, és a török sereg hátbatámadását tervezi. Szulejmán a foglyot átadta János királynak, aki csak óriási váltságdíj, hűségeskü és legidősebb (mindössze nyolcéves) fia, Perényi Ferenc túszul adása után engedte szabadon.

A fogoly Perényi Ferenc előbb Nándorfehérvárra, majd (1533-ban) Konstantinápolyba, a szultán palotájába került. Kiszabadulásának izgalmas történetét Sztárai Mihály ferencrendi szerzetes, Perényi Ferenc nevelője örökítette meg 1543-ban (História Perényi Péter Magyarország első nagyságos ura és abaúji örökös főispán fiának, nagyságos Perényi Ferenc úrnak a kiszabadulásáról, melyet a magyar Sztárai Mihály írt meg). A szerző a történetet Francesco Contarini, a Velencei Köztársaság államtanácsosa megbízásából vetette papírra. Információit első kézből szerezte, hiszen miként Contarininek írta: „Nem akárkitől, hanem magától nagyságos Perényi Ferenc úrtól vettem ezt, akinek kiszabadulása után nevelője lettem; ő mesélte nekem annak rendje-módja szerint.” (Téglásy Imre fordítása.) A kiadatlan kézirat több mint 440 éven keresztül

lappangott, míg egy velencei könyvtárban újra fölfedezték. Először 1985-ben jelent meg magyarul, História Perényi Ferenc kiszabadulásáról – Perényi Péter élete és halála címmel. A fiatal Perényi különös történetét főként ebből az írásműből ismerhetjük meg.

Sztárai a fiú fogságának 1532-től tartó tíz esztendejéről alig szólt. Csupán annyit jegyzett meg, hogy az eltelt idő alatt igyekeztek őt törökké nevelni, és Ferenc úgy tett, mintha az anyanyelvét is elfelejtette volna. Szulejmán állítólag számolt vele, mint akit szükség esetén a magyar trónra emelhet. Loboczki Mátyás, I. Ferdinánd törökországi követe a királyának írt levelében (1539. január 1.) így örökítette meg Szulejmán szultán szavait: „Én azért vettem a kezemhez Perényi Péter fiát, mert láttam, hogy János király utód híjával van, és azt akartam, hogy János király halála után vagy Péter maga, vagy a fia lett volna Magyarország királya.”

I. János halála (1540) előtt néhány nappal megszületett fia, János Zsigmond, ami jelentős fejlemény lett a trónutódlás szempontjából. Szulejmán később is számolt Perényi Ferenccel, de már másként. 1542-ben a magyarországi hadműveletekben részt vevő seregéhez akarta küldeni. Azt tervezte, hogy a sereg visszatérőben megostromolja és beveszi Perényi Péter várait, amelyeket azután ő nagylelkűen átad a hozzá hűséges fiúnak. Ezzel kívánt jelezni a magyar főuraknak, hogy érdemes behódolniuk. A szultán biztosra akart menni, ezért magához hívatta Ferencet, hogy meggyőződjön hűségének mértékéről.

Sztárai Mihály részletesen ismertette a szultánnal folytatott beszélgetést. Az

uralkodó először az iránt érdeklődött, hogy a fiú hajlandó lenne-e Magyarországra utazni Ahmed ruméliai beglerbéggel. A fiatal Perényi közömbösséget színlelve kijelentette: „a legnagyobb készséggel teljesíti őfelsége minden parancsát, bárhova is küldi, de semmi dolga

Magyarországon, és így teljesen mindegy neki, hogy elmegy-e vagy marad“. Szulejmán ezután azt tudakolta, hogy ha sereget kapna, vajon megtámadná-e apjának birtokait. A fiú, hogy elnyerje a szultán bizalmát, úgy tett, mint aki haragszik apjára, amiért annak idején túszul adta. Azt felelte, hogy „nemcsak az apai jószágokat fogja földúlni, hanem még az apját is saját kezével fogja megölni, ha valahol élve a kezébe kerülne.” Hozzátette: „kegyetlen apámnak még csak egy könnycseppjét sem láttam, annyira nem szánt engem. Ezt a viselkedése is bizonyította, mert ha akkor engem a fiának tartott volna, ha csak egy csöpp szeretetet is érzett volna irántam, rengeteg kincsének csak a felével is megválthatott volna. Most már, ha akarná is, hiába próbálná. Most már nem akarom elhagyni nagyságodat, mert tudom, hogy rövidesen nagyságod kezébe kerülnek várai és kincsei.”

Szulejmánt a jelek szerint meggyőzték Perényi Ferenc szavai. A jelenlévő beglerbéggel megbeszélte a fiúval kapcsolatos teendőket. Harminc katonát bocsátott a rendelkezésére, és bőséges zsoldot adatott neki, ugyanakkor titokban arról is gondoskodott, hogy figyeljék a lépéseit. A török sereggel tartva a fiatal Perényi minden rá háruló katonai feladatot elvégzett, és megbízhatónak mutatkozott. Amikor a sereg a magyar határ közelében táborozott, elérkezettnek látta az időt a szökésre. Abból indult ki, hogy Magyarországon sokkal éberebben figyelik majd a mozgását, ezért még a határ átlépése előtt cselekednie kell.

Egyik reggel az övét oldozva távolodott a sátraktól, mintha a közeli bozótos területen akarna könnyíteni magán. Még hallotta, hogy a sátrak mellett kockázgató őrök egyike megjegyezte, sokat kószál a környéken. Társa erre azt mondta, hadd végezze el a dolgát, majd hozzátette, hogy a csizmáján lévő hosszú sarkantyúkkal úgyse jutna messzire. Az őrök így szépen megnyugtatták magukat, és folytatták a játékot. Perényi Ferenc ekkor a bokrok sűrűjében

megszabadult csizmáitól, valamint bíborszínű palástjától és futásnak eredt. Átgázolt egy mocsaras területen, azután a közeli erdőben menekült tovább. Ügyelt arra, hogy ne találkozzon senkivel, de az erdő szélén mégiscsak belebotlott egy horvát juhászba.

Nem mindennapi jelenet következett. Perényi felajánlotta díszes öltözékét a juhász szánalmas gúnyájáért. A megdöbbent juhász ráállt az alkura, és a fiú kérésére azonnal megesküdött, hogy senkinek sem szól a találkozásról. „Az arannyal és drágakövekkel díszített török süveg helyett (amit zarkulyának hívnak) a maga bozontos süvegét adta neki, az aranyláncokkal ékesített, bíbordísz öltözék helyett a maga tetvektől hemzsegő gubáját mérte hozzá, a vitézi öv helyett pásztorkötéllel övezte föl, a skarlátszínű bugyogó helyett bojtos kapcába öltöztette, a csizma és az aranysarkantyú helyett nyersbőr bocskorral kötötte körül a bokáját, az ezüsttel és arannyal dúsan kivert tőr és kard helyett egy vasszögekkel megerősített bunkót és egy lándzsát adott neki.”

A szökevény háromnapos kitartó gyaloglás után egy város közelébe ért. Szeretett volna élelemhez jutni, de a félelem egyelőre visszatartotta attól, hogy a falak közé merészkedjen. Az út szélén üldögélt, amikor felkeltette egy török lovas érdeklődését. A török megkérdezte, kicsoda, és hova igyekszik. Perényi azt füllentette, hogy rác (vagyis szerb), és a társára vár, hogy vele együtt menjen a városba. A török nem érte be ezzel, és rákérdezett a város nevére. A fiú nem tudott válaszolni, ezért a lovas megkötözte, a városba hurcolta és tömlöcbe zárta. Perényi számára ez nagy megrázkódtatás lehetett. Szerencséjére a török szökött rabnak nézte, és sejtelme sem volt a kilétéről.

Fogva tartója hamarosan a szolgájává fogadta. Perényi néhány napig szorgalmasan dolgozott neki, de közben egyre a szökésen járt az esze. Megnézte, hol a legalacsonyabb a várfal. Egyik éjszaka egymáshoz csomózott kötéldaraboknak és ruhája övének segítségével leereszkedett a falon. Földet

éréskor megsérült, de sikerült odébbállnia és egy fa tetején elrejtőznie. A törökök reggel kutyákkal kerestették, és nem sok híja volt, hogy fülön csípjék, ám végül nem akadtak a nyomára. Csak az esti sötétségben merészkedett tovább, és igyekezett arra, amerre Magyarországot sejtette. A városokat gondosan elkerülte, ami bizonyára megnehezítette számára a haladást. Éhségtől gyötörve ért az egyik faluba, ahol egy szőlősgazda felfogadta csősznek. A szőlőt kellett őriznie, főként az odalátogató disznók miatt.

Ferenc olyan derekasan őrizte a szőlőt, hogy nagy igyekezetében még a gazda disznait is leszúrta. A gazda emiatt annyira megharagudott rá, hogy meg akarta verni, sőt azzal fenyegette, hogy bepanaszolja a helyi bírónál. A fiú megijedt, és nyomban folytatta útját. Kétnapi vándorlás után a Duna mellett fekvő Karom (Karlóca, Srijemski Karlovci, Karlowitz) városához ért. Itt megismerkedett és beszédbe elegyedett egy asszonnyal, akit az öltözéke alapján kereszténynek gondolt. A nő elmondta, hogy szláv nemzetiségű, és korábban egy Valpó (Valpovo) várához tartozó helyen, vagyis Perényi Péter birtokán lakott.

Perényi Ferenc ekkor ismét merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy megosztja titkát az asszonnyal. Megeskette, hogy a hallottakról senkinek sem beszél, majd felfedte kilétét, és beszámolt a vele történtekről. Ezután anyjává fogadta, és nagy jutalmat ígért neki, ha segíti őt a hazajutásban. Az asszony boldogan segédkezett mindenben. Összehozta egy „istenfélő” ráccal, aki ugyancsak esküvel fogadott titoktartást, és vállalkozott arra, hogy haza kalauzolja a fiút. Perényi és a rác másnap elindultak Magyarország felé.

Az útnak ez a része is bővelkedett megpróbáltatásokban. A Szerém vármegyei Péterváradjához (Peterwardein, Petrovaradin, Újvidék, Novi Sad) érve látták, hogy a Duna partján hídépítési munkálatok folynak. A híd a török sereg átkeléséhez kellett, így érthető, hogy az őrök az idegenekre itt fokozottan ügyeltek. Megállították őket, tudakolva: kik ők

és hova tartanak. Azt felelték, hogy rác martalócok, és azért jöttek Karom városából, mert itt, a határnál magasabb zsoldot lehet kapni.

Kik voltak a martalócok? Sztárai Mihály így jellemezte őket: „olyan átkozott emberek (ha ugyan kiérdemlik, hogy embernek nevezzék őket), akiket a törökök arra használnak, hogy feldúlják minden ország határvidékét. Éjjeli és – ha csak lehet – nappali tolvajok is, erdőkön és hegyeken lapulnak, és elfogják a gyanútlan útonjárókat. Ha meg többen vannak, gyakran még a tanyákat és falvakat is megrohanják, a férfiakat asszonyostul és gyermekestül összekötözve elhurcolják, és nappal, miután szájukba pecket tömtek – nehogy kiálthassanak -, megkötözve erdők mélyén tartják, és éjszaka ismét továbbviszik, és Törökországban végül eladják őket” (Téglásy Imre fordítása).

Ferenc ezúttal is gyanút keltett, mert a hídépítést felügyelő törökök nem

martalócnak, hanem inkább nemesembernek nézték. A rác azt állította, hogy az öccse, de nem hittek neki. Mindkettőjüket megbéklyózták, majd börtönbe csukták. A harmadik nap egy fát szállító bárkára vitték, és nehéz munkára fogták őket. Pár nappal később Nándorfehérvár felé hajóztak, ami rémülettel töltötte el a fiút, mivel ott sokan ismerték. A kimerült török hajósok szerencsére úgy döntöttek, hogy a városba érkezés előtt megpihennek, ezért kikötöttek, és a parton tűznek való száraz fát kerestek. Ebben Ferenc és a rác is segédkezett, de csak addig, amíg elérkezett a szökéshez megfelelő pillanat. Ekkor kereket oldottak.

A rácnak rokonai éltek errefelé, így hozzájuk vezette a fiút. Arra kérte őket, segítsenek nekik átkelni a határon, egyúttal megígértette velük, hogy hallgatni fognak erről. A rokonok készségesek voltak, mindent megígértek, és megvendégelték a jövevényeket. Az esti iszogatás és beszélgetés alatt a fáradt Ferenc nyugovóra tért. Csak színlelte az alvást, így hallotta, hogy a tervhez képest

miként változott a lerészegedő társaság véleménye. Az egyik hangadó meggyőzte a többieket arról, hogy nem érdemes kockáztatni a lebukást. Úgy vélte, jobban járnak, ha hallgatnak Ferenc kilétéről, és eladják egy török kereskedőnek. A rác és a rokonok végül megegyeztek ebben, és mindjárt hívtak is egy kereskedőt, aki megvizsgálta az alvó fiút. Hatvan aranyat ígért érte azzal, hogy másnap délután megkötik az üzletet.

Ferenc hajnalban felébresztette a rácot, és elmondta, hogy mindent hallott. Figyelmeztette a neki tett esküjére és kérte, hogy ne térjen el ettől. Ezután megígérte, hogy nem fogja felhánytorgatni a megingását, csak folytassák a megkezdett utat. A rác elszégyellte magát. Bocsánatot kért, majd rávette a rokonokat, hogy hagyják őket tovább menni. Azok rémülten beleegyeztek a dologba, egyúttal megbeszélték: a török kereskedőnek azt fogják mondani, hogy a fiú megszökött.

Perényi Ferenc végül kalandosan túljutott Ezek (Eszék, Osijek, Esseg) városán, és a ráccal együtt megérkezett apja várához, a Körös (később Verőce) vármegyei Valpóhoz (ezt a Dráva menti helyet a ruméliai beglerbég a következő évben, 1543. június 23-án foglalta el). Késő este kértek bebocsátást. A várban óriási meglepetést okozott Perényi Péter fiának felbukkanása. Amikor a várnagy meggyőződött arról, hogy a jövevény valóban Perényi Ferenc, futárt küldött Siklósra, Perényi másik várába, ahonnan nyomban ötven lovas vitézt küldtek Valpóra. Siklóson nagy örömmel és tisztelettel fogadták Ferencet, de a pestisjárvány miatt másnap Pécsre kísérték.

Sztárai írásában még megemlítette, hogy a fiatal Perényit boldogan ölelte magához anyja, aki talán kevés reményt fűzött ahhoz, hogy ez a pillanat bekövetkezik. Apjával viszont már soha nem találkozhatott. A Perényi Péterről szóló fejezetben említettük, hogy I. Ferdinánd gyanúját az is táplálta az apával szemben, hogy a fiú kiszabadult a szultán fogságából (a koronaőrt és kancellárt 1542. október 10-én

tartóztatták le Esztergomban). Téglásy Imre, a História Perényi Ferenc kiszabadulásáról – Perényi Péter élete és halála című könyv szerkesztője írta: „Perényi Ferencnek nem engedték, hogy beszélhessen apjával. Személyazonosságának kétségbe vonásával is mindent elkövettek, hogy ne jussanak kezére apjának birtokai és erős végvárai. Fogságának históriája nem érhetett véget 1542-ben: idegen hatalmak hadszínterévé lett hazájában nem otthon, hanem börtön, hányattatás és tán orgyilkosok várták.”

A szerencsétlen sorsú Perényi Ferenc, aki a börtönt is vállalta volna apja kiszabadulásáért, nem ülhetett jogos örökségébe. Bethlen Farkas írta róla Erdély története című könyvében (Historia de rebus Transsylvanicis, Cibinii 1782.): „amikor apjának halála után Gábor nevű testvéréhez ment, hogy az apja által hagyott vagyonból egyenlő jogú örökösként ő is részesedjék, méreggel tették el láb alól, vagy ahogyan mások mondják, a Bodrog folyó örvénylő közepébe hajítva fullasztották meg, holttestét pedig, hogy a víz föl ne vesse, egy karóhoz kötötték.”

Perényi Ferenc mindent megtett azért, hogy visszanyerje szabadságát és visszatérhessen családjához. Ha előre látta volna sorsának tragikus végét, akkor talán hűséges marad Szulejmánhoz, és nem akar túljárni a nagy uralkodó eszén.

GYÖRGY BARÁT ÉS PATÓCSY FERENC VISZÁLYKODÁSA

A magyar történelem eseményeinek közismert formálói mellett mindig megtalálhatjuk azokat a kevésbé ismert személyeket, akik a maguk idejében szintén meghatározói voltak a nagy horderejű történéseknek. Róluk csak hellyel- közzel tudhatunk valamit, hiszen a múltat pásztázó fények

ritkán villantják fel alakjukat. Közéjük tartozik eperjesi Patócsy Ferenc, Békés vármegye főispánja, Gyula főkapitánya is. Kortársa volt többek között I. (Szapolyai) János királynak, Jagelló Izabella királynénak, I. (Habsburg) Ferdinánd királynak, valamint a pálos szerzetes Martinuzzi (Fráter) György főpapnak és államférfinak. Ők eltérő mértékben, de jelentős szerepet játszottak Patócsy életének és pályájának alakulásában.

A mohácsi csata utáni évtizedek zavaros, az ország három részre szakadását hozó időszaka a korábbiaknál is kaotikusabb állapotokat teremtett hazánkban. Az országrészek sorsa hosszú időre bizonytalanná vált. A hatalmi viszonyok változása és kiszámíthatatlansága óriási lehetőségeket kínált azoknak a főuraknak, akik a farkastörvények és az ököljog révén akartak még többet szerezni és még magasabbra jutni. Az ország egymással vetélkedő uralkodói (I. János és I. Ferdinánd) sok mindent elnéztek nekik, amennyiben őket szolgálták, és hamar megbocsátottak azoknak, akik az ellentáborból hozzájuk pártoltak. Nem csoda, ha a magyar urak olykor nagy kedvvel cseréltek uralkodót.

Patócsy Ferenc sokban hasonlított a kortárs főurakhoz, kivéve a gyakori köpönyegforgatást. Hosszú ideig következetes híve volt János királynak, majd halála (1540) után özvegyének, Izabellának. Persze nyomós érvek szóltak amellett, hogy hűséges maradjon, mert hatalmas birtokainak zöme a délkeleti országrészben volt, biztonságos távolságban I. Ferdinánd territóriumától. (Apja, Miklós Kecskemétet és az erdélyi Bethlen nevű település várát is birtokolta.) Patócsy az egykor Arad, illetve Zaránd (később Békés) vármegyéhez tartozó Eperjesen született (nem tévesztendő össze a felvidéki Eperjessel). Ennek fekvéséről Haan Lajos történész Békés vármegye hajdana című könyvének első kötetében (Pest, 1870) ezt írta:

„Most puszta Kígyós mellett, részint elekiek, részint gyulaiak birtokában, amiért egy része Elek-Eperjesnek, más

része Gyula-Eperjesnek neveztetik. Nem oly puszta volt ez a hely a XV. és XVI. században. Ekkor két népes falu létezett területén, egyik alsó, másik felső Eperjes. Alsó Eperjesen volt a XVI. században a Pathóczyaknak várként megerősített derék kastélyok, melyben született Ferencz, a békési főispán. […] Sánczok, sok ide s tova elszórt téglák és a halastónak némi nyomai máig meglátszanak Eperjesen, de a kastélynak és a díszes úri termeknek helyét ma már a szántó vető ekéje hasogatja.”

A Patócsyakat rokoni szálak fűzték többek között a Maróthy, a gerlai Ábrahámfi, a pelsőczi Bebek, a Kendy, a Dóczy, a Porgách és a Czibak családhoz. Ezek a famíliák erős támaszai, ugyanakkor veszedelmes ellenfelei is lehettek a magyar uralkodóknak. Patócsy Ferenc apja Miklós, János király oldalán részt vett a Ferdinánd

elleni harcokban, de miután a király kinevezte kormányzóvá Lodovico Grittit, a velencei származású üzletembert, új fejezet kezdődött az életében.

Amikor a törökök 1529-ben elfoglalták, majd átadták Budát I. Jánosnak (a Szent Koronával együtt), a király „cserében” kénytelen volt kincstartóvá kinevezni Grittit, Ibrahim nagyvezér bizalmas emberét, aki 1530-ban már kormányzó lett, és bérbe vehette az erdélyi sóbányákat. Felbukkanása bonyolult helyzetet teremtett, hiszen nyilvánvaló volt, hogy I. Szulejmán szultán tenyeréből eszik, s bármikor kész lepaktálni a törökökkel. Zsilinszky Mihály történész Patócsy Ferencz című tanulmányában (Századok, 1888) idézte Gritti egyik hírhedt kijelentését, miszerint „a magyarok kevély fejeit megtöri“ [.], mert „aki ezen önfejű nép felett uralkodni akar, ne irtózzék a vérontástól”.

Csupán idő kérdése volt, hogy ez az arrogáns fickó mikor ütközik össze az erdélyi főurakkal. Patócsy Miklós nagybátyja, Czibak Imre erdélyi alvajda és váradi püspök (Gyula és Hunyad várának ura, János király legfőbb támasza) nehezen tűrte Gritti fenyegető fellépését. Egy alkalommal annyira felbőszítették a kormányzó

hazudozásai, hogy pofon ütötte. Gritti, aki 1533-ban (isztambuli tárgyalásai során) titokban már Ferdinándnak is felajánlotta szolgálatait, és sokak szerint János király megbuktatását tervezte, bérgyilkosokat fogadott Czibak ellen. A merényletet 1534. augusztus 11-én hajtották végre. Ezzel azonban betelt a pohár.

Patócsy Miklós bosszút esküdött Gritti ellen, és hadba szólította a főurakat. Fiait, Ferencet, Boldizsárt, Gáspárt, Miklóst, Lajost és Bernátot is mozgósította, és mindenfelé véres kardot hordoztatott körbe annak jeleként, hogy számít a fegyverforgató emberek részvételére. Ennek meglett az eredménye, mert Gyulán és másutt is megmozdult a nép. Az erdélyi rendek seregéhez Rare§ Péter moldvai vajda is csatlakozott. Hamarosan 40 ezres sereg zárta körül Medgyest, Gritti tartózkodási helyét. A támadók csaknem háromheti ostrom után sikerrel jártak: Grittit elfogták és megölték.

Gyulán Patócsy Miklós lépett Czibak Imre helyébe. Amikor Izabella, János király halála után másfél évvel a gyalui egyezmény (1541. december 29.) alapján átengedte fia országrészét és a Szent Koronát Ferdinándnak, Patócsy Miklós nem látott jobb lehetőséget, mint hűséget fogadni az egyetlen uralkodónak. Ebből már sok haszna nem volt, mert pár hónappal később elhunyt. Hatalmas birtokait és a gyulai főkapitányságot egyik fia, a főispán Ferenc örökölte.

Patócsy Ferencnek és a Szapolyai-párt főembereinek viszont cseppet sem tetszett a János király és Ferdinánd között megkötött váradi béke (1538), illetve az annak végrehajtását célzó gyalui megállapodás. Megfogadták, hogy hűségesek maradnak Izabella királynéhoz és a csecsemő János Zsigmondhoz. A királlyá kikiáltott kisded nagykorúságáig a rendek a főhatalmat Izabellára, valamint Fráter Györgyre, Petrovics Péter temesi ispánra, Török Bálint hadvezérre és Patócsy Ferencre ruházták.

Patócsy csakhamar összekülönbözött Fráter Györggyel (II. János gyámjával és helytartójával), akinek fondorlatos

politikai manővereit gyanakodva figyelte. Főként az nem tetszett neki, hogy György barát összeszűrte a levet Ferdinánddal, és a könnyen befolyásolható Izabellát is igyekezett megnyerni a királlyal való kiegyezés ügyének. Zsilinszky Mihály írta: Patócsy „nem titkolhatta el abbeli aggodalmát, hogy ha Ferdinánd a német birodalmi hadsereggel fogja legyőzni Izabella híveit, akkor összes javai veszélybe fognak jutni, Gyula, Világos és Bethlen várai idegen katonasággal megrakatni, s ezzel vége lesz az ő tekintélyének és hatalmának az alvidéken.”

1542-től Erdély történelme annyira fordulatos (igaz, nem csak ekkor), hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik benne. Egymást érték az országgyűlések és a részgyűlések, amelyek olykor homlokegyenest ellentétes döntéseket hoztak. A bizonytalanságot fokozta, hogy az erdélyi rendeknek a töröktől és Ferdinándtól is tartaniuk kellett, ezért az erőviszonyok alakulásához igazodva próbáltak lavírozni a két hatalom árnyékában. György barát ebben a helyzetben ügyesen kamatoztatta rendkívüli diplomáciai képességeit, amelyek viszont itt is, ott is bizalmatlanságot keltettek vele szemben.

Az augusztusban megtartott kolozsvári országgyűlésen az erdélyi rendek megerősítették a gyalui szerződést, de Patócsynak sehogy sem tetszett, hogy a barát, be sem várva az országgyűlés végét, Magyarországra utazott, hogy az Izabella birtokában lévő tiszántúli vármegyék (Bihar, Temes, Zaránd, Arad, Békés, Csanád, Csongrád és Külső- Szolnok) számára részgyűlést hívjon össze Váradra. A sebtében megtartott részgyűlés résztvevői megtagadták az adófizetést a törököknek, és követeket küldtek I. Ferdinándhoz, akitől többek között azt is kérték, hogy Gyula és Világos várát hagyja Patócsy Ferenc kezén.

Ferdinánd október elején válaszolt. Zsilinszky szerint: „Minden határozott ígéret tételétől tartózkodott, kivéve azt, hogy Fráter Györgynek teljes bocsánatot biztosít. Már ez magában véve is elegendő volt arra, hogy Patócsy

ellenszenve növekedjék a barát iránt, aki a főhatalmat teljesen kezébe ragadni látszott.” Patócsy váraival kapcsolatban a király kitérő választ adott, és csupán az alkura vonatkozó hajlandóságát helyezte kilátásba. Ez idő tájt a II. Joachim brandenburgi választófejedelem által vezetett 55 ezres osztrák, birodalmi német és magyar sereg Pestnél vereséget szenvedett a szultán hadaitól, ami gyorsan szertefoszlatta a Ferdinándhoz fűzött reményeket.

„Fráter György a megrémült Erdélybe sietett, hol nemcsak a török, de a moldvai vajda serege is pusztított. Most már semmit sem akart tudni Ferdinándról és a vele kötött szerződésről. Ezt Patócsy rossz néven vette, és keményen kikelt eljárása ellen, mellyel a királynét igen kellemetlen helyzetbe hozta. De a királyné ki akart vele békülni, és a zajongó s már-már külön önálló intézkedéseket tevő rendek megnyugtatása céljából Patócsyt és Kállayt [Kállay Lőkös János – B. A.] küldötte Tordára. A veszély nagysága és az események bizonytalansága egyaránt azt javasolták, hogy a barátot tapintatos eljárásukkal inkább megnyerjék, mint elkedvetlenítsék.”

Ferdinánd eközben úgy tett, mintha mi sem történt volna. Megbízta Serédy Gáspár felső-magyarországi főkapitányt, hogy a gyalui egyezménynek megfelelően vegye át Erdélyt, Izabella királynét pedig kísérje a Szepességbe. A moldvai vajda támadása ugyanakkor alkalmat adott Fráter Györgynek arra, hogy megmutassa erejét és Erdély iránti elkötelezettségét. November elején kiűzte a vajda seregét, majd újabb részgyűlést hirdetett Váradra, ahol a rendek mégiscsak megszavazták a törökök elleni háború hadi kiadásait.

A Szapolyai-párti urak, elsősorban Petrovics Péter és Patócsy elérték, hogy a királyné megtagadja Erdély átadását Serédy Gáspárnak. A december 20-án kezdődött tordai országgyűlés ennek megfelelően elutasította a gyalui szerződés

végrehajtását, megerősítette a „három nemzet” unióját valamint György barát kormányzói tisztségét, és döntött a törököknek szánt adó kivetéséről. Ezzel az erdélyi rendek gyakorlatilag kikosarazták Ferdinándot.

Patócsynak persze továbbra sem tetszett a barát tevékenysége, viszont be kellett látnia, hogy az egyre zavarosabb állapotok közepette Izabellát nem fordíthatja ellene. Ha fogcsikorgatva is, de támogatta a királynét abban, hogy bocsásson meg a barátnak. A kibékülési ceremóniára Gyaluban került sor, ahol Patócsy és a lengyel követ jelenlétében „a barát a királyné előtt állva hűséget fogadott, és midőn a lengyel követ, »mintha atyjuk lett volna«, összetette kezüket, a királyné kegyességet, a barát szeretetet, engedelmességet és őszinteséget fogadott.”

Hamar bebizonyosodott azonban, mennyit ér Fráter György fogadalma. 1543. január 6-án ismét részgyűlést tartott Váradon, ahol különös módon hagyta, hogy a résztvevők (főként a királypárti Báthori András dunántúli, majd tiszántúli főkapitány ösztönzésére) hűséget fogadjanak Ferdinándnak. A barát ezután a tiszántúli rendek gyulai részgyűlését hívta össze (február 11.). A rendek kijelentették, hogy Izabellát és a kis II. Jánost tekintik uralkodójuknak, viszont követelték a kisebb birtokosokkal (illetve egymással) szemben erőszakoskodó főurak megfegyelmezését. Ez főként György barátnak, Petrovicsnak, Patócsynak, Barlabássy János csanádi püspöknek és Losonczy Antalnak szólt, akik valóban többször visszaéltek hatalmukkal. Fráter György például megfosztotta malmától Toldy Miklóst és Mihályt. „Losonczy minden törvényes eljárás mellőzésével elfoglalta Serényi Mihály birtokait. De különösen kiemelik Patócsy Ferencnek erőszakosságait, mint aki a köznemeseket börtönözteti, s azoknak birtokait elfoglalja.” Fráter Györgyöt ezenkívül felszólították, hogy számoljon el a kincstár bevételeivel és kiadásaival (ugyanakkor felhatalmazták a Részek Ferdinánd- párti kormányzatának átvételére).

Zsilinszky szavaival: „a gyulai országgyűlés nem igen kedvezett Patócsynak. Kemény és sújtó ítéletet mondtak felette, mely ellen azonban nem volt fellebbezés. Vigasztalásul legfeljebb az szolgálhatott neki, hogy nemcsak ő rovatott meg oly kíméletlenül, hanem Fráter György is, az ország kincstartója, akinek a közjövedelmek körül tett eljárásával ő sem volt megelégedve; sőt megrovatott a királynénak másik főtanácsosa is: Petrovich Péter.”

A két héttel későbbi kolozsvári országgyűlésen Patócsy és Petrovics elérkezettnek látták az időt a barát megbuktatására, ezért szorgalmazták elszámoltatását, mivel komoly aggályaik voltak a kincstári jövedelmek felhasználásával kapcsolatban. A királyné szintén panaszt emelt György barát engedetlensége miatt, mire akkora lett a felzúdulás, hogy a barát még a városban sem mert mutatkozni. A gyűlés határozatot hozott elmozdításáról és arról, hogy a királyné parancsait mindenben követnie kell. (Az országgyűlés érdekes módon ismét Ferdinándhoz fordult, akitől katonai segítséget kért, miközben arról is döntött, hogy szükség esetén csatlakozik a Ferdinánd ellen tervezett török hadjárathoz.)

Patócsy Ferenc arra számított, hogy a rendek határozata nyomán Fráter György elismeri vereségét és visszavonul. A barátot azonban nem ilyen fából faragták. Mindössze két nappal az országgyűlés után sírva borult a királyné lábai elé, aki ettől annyira meghatódott, hogy ismét kegyeibe fogadta. Patócsy egyelőre semmit sem tehetett, tudomásul kellett vennie, hogy tervei megbuknak Izabella gyengesége miatt. Április vége felé I. Szulejmán hatalmas (állítólag százezer fős) sereggel megindult Magyarország felé. A június elejére, Gyulafehérvárra összehívott erdélyi országgyűlés elküldte a szultánnak az első adót (10 ezer arany), majd a néhány héttel későbbi gyűlésen újabb adót szavazott meg neki. Ezzel egy időben az I. Ferdinánd kezdeményezésére Debrecenbe összehívott részgyűlés kinyilvánította hódolatát a király iránt. A törökök nyár elején bevették többek között

Valpót, Siklóst, Pécset, majd július 23-án hozzáfogtak Esztergom ostromához. Fráter György sietett kimutatni a szultán iránti határtalan hűségét, ezért a tiszántúli rendek számára tartott derecskei részgyűlésen rávette a nemeseket, hogy hódoljanak meg az Izabellát támogató szultánnak. Patócsy és Petrovics egyetértettek a barát ez irányú törekvéseivel, mivel sejtelmük sem volt arról, hogy közben leveleket küldött Ferdinándnak, amelyekben biztosította őt változatlan hűségéről. (Szulejmán Esztergom után elfoglalta Tatát, Pápát és Székesfehérvárt.)

A két főúr szorgalmazta Erdély és a magyarországi részek egységének megteremtését és közös országgyűlések tartását. Fráter György kénytelen volt támogatni a tervet, így 1544. augusztus elsején (főként Patócsy munkálkodásának eredményeként) összeült a tordai országgyűlés, amelyen első ízben vettek részt a Részek küldöttei. Izabella elégedett volt Patócsy teljesítményével, és jutalmul Erdély, valamint a kapcsolódó vármegyék főbírájává akarta tenni. Patócsy örömmel értesült a királyné szándékáról, és sietett átvenni a magas hivatalt. Erre azonban nem került sor, mert időközben György barát (Petrovics Péter segítségével) rábírta Izabellát, hogy ezzel a tisztséggel is őt ruházza fel.

A csalódott Patócsy ettől kezdve úgy tekintett a barátra, mint ellenfelére, aki akadályozza az ő felemelkedését. Fráter György kiszámíthatatlan pálfordulásai és a királynéra gyakorolt befolyása a többi főurat is a barát ellen hangolta. Patócsy és Petrovics 1547-ben elérkezettnek látták az időt a megbuktatására, és ezúttal nyílt kártyákkal játszottak. Nyomatékosan felhívták a királyné figyelmét arra, hogy a kincstartót törvény kötelezi az elszámolásra. Izabella a május elején Gyulafehérváron tartott országgyűlésen megismételte erre vonatkozó követelését. A barát nem esett kétségbe, és kijelentette: „Tudom én a kötelességemet; úgy vezetem a pénzügyeket, hogy azok zavarba ne jöjjenek, de számadásomat csak akkor adom be, ha a királyfi megnő.”

Patócsy és Petrovics hivatkoztak a vonatkozó törvény rendelkezésére, és szóltak János király hátrahagyott kincseiről is, amelyek sokak szerint ugyancsak a barát kezei között tűntek el. A rendek határoztak arról, hogy Fráter György váraiba a királyné által kinevezett várnagyok kerüljenek, de a kormányzó-kincstartót ez se rendítette meg. Izabella az országgyűlés segítségével sem tudta rábírni a barátot az elszámolásra, ezért panaszával a szultánhoz fordult. Szulejmán megparancsolta az elszámoltatást, azonban a barát ettől sem esett kétségbe. Üzent V. Károly német-római császárnak, hogy Erdély katonai támogatásával indítson hadjáratot a törökök ellen.

A császárnak kisebb gondja is nagyobb volt ennél, mint hogy éppen a Szulejmánnal tervezett ötéves békekötésre összpontosított. György barát Ferdinándot is biztatta, hogy terjessze ki hatalmát Erdélyre. Ezzel viszont még inkább felbőszítette ellenfeleit. Tanácsadóinak egymás iránti gyűlölködése és intrikái nagyon megviselték Izabellát, de gyengesége miatt képtelen volt változtatni a helyzeten. Patócsy

és társai tudták: addig semmire se mennek a baráttal, amíg a királyné a bűvkörében marad, ezért rábeszélték, hogy tegye át a lakhelyét Lippára. Arra gondoltak, hogy a nagy távolság megakadályozza Fráter Györgyöt abban, hogy gyakran tartózkodjon a királyné közelében. 1549 derekán Izabella Patócsyval el is indult Lippa felé, de a Váradon tartózkodó barát időben értesült a történtekről. Nyomban követeket küldött a királyné után, akik Déván utolérték, és visszatérésre bírták.

Ez már túl sok volt Patócsy Ferencnek. A baráttal folytatott sokévi hiábavaló küzdelem kimerítette, ezért föladta a játszmát. Otthagyta Izabellát és visszatért a gyulai várba. Egy időre Petrovics és Losonczy is elhallgatott, így György barát úgy érezhette, hogy fényes győzelmet aratott riválisai felett. Ezzel azonban nem elégedett meg. Embereit Gyulára és Patócsy más birtokaira küldte, hogy nevében lázítsák fel

a népet rettegett uruk ellen. A főúr tartott a barát bosszújától, és családjával együtt távozott a városból. Hajóval ment Sarkadig, de csak Kölesérig jutott, mert a fellázított emberek elfogták és György barát kezére adták.

Ezzel eldurvult a főurak viszálya, bár úgy tűnik, Fráter György csupán megleckéztetni akarta Patócsyt, mert rövid idő múlva kiengedte váradi fogságából. Ezután ismét összeállt a Patócsy-Petrovics páros, és folytatódott a marakodás. 1550. február elejére tartósan megromlott a viszony Izabella és Fráter György között. Ennek jele volt az is, hogy a királyné és hívei nem jelentek meg a kolozsvári országgyűlésen. A helyzet nyáron sem változott. Június végén Izabella bezáratta Gyulafehérvár kapuit Fráter György előtt, majd a szászsebesi országgyűlést is bojkottálta.

Augusztusban Szulejmán megelégelte a Ferdinánddal kacérkodó György barát hintapolitikáját, és követet küldött Erdélybe, azzal a paranccsal, hogy az áruló barátot mozdítsák el kormányzói tisztségéből, majd láncra verve küldjék a portára. A parancs arra az esetre is kitért, ha nem sikerül a barátot élve elfogni. Ez esetben a szultán a levágott fejjel is beérte volna. Petrovics Péter ispán a temesi rácok élén betört Erdélybe, elfoglalta a barát több várát, Csanádot pedig fölégette. Mahmud csausz, a szultán követe szeptember végén Gyulafehérváron Fráter György valamennyi tisztségét Petrovicsra ruházta. A barát válaszul megostromolta, majd bevette Gyulafehérvárt, Izabella tartózkodási helyét. A királynét arra kényszerítette, hogy a behívott török hadat küldje vissza, cserébe pedig ígéretet tett a törökökkel való jó kapcsolatok helyreállítására.

1550 novembere Fráter György hadi sikereinek jegyében telt. A székely népfelkelés segítségével szétverte a törökök parancsára Erdélybe törő Éliás moldvai és Mircea havasalföldi vajdák seregeit (Kászim pasa előhadát Enyingi Török János hunyadi főispán győzte le Dévánál). A hónap végén Izabella királyné és György barát Gyulafehérváron „kibékültek” egymással. Patócsy és Petrovics nem örültek a

fejleményeknek, annak pedig különösen nem, hogy a barát sürgette Ferdinándot: küldjön sereget és vegye át Erdélyt. Patócsy Ferenc ezekben a válságos időkben is kitartott úrnője mellett. Katonákat toborzott és többször szembeszállt a Ferdinánd-párti erőkkel. A király ugyanis Giovanni Battista Castaldo tábornok vezetésével 7000 fős sereget indított Erdélybe.

Fráter György immár nyeregben érezte magát, és hadfelkelést hirdetett. Castaldo közeledésének hírére egyre többen csatlakoztak hozzá. A barát 1551 tavaszán ismét ostromolni kezdte a királyné kezén lévő Gyulafehérvárat, mire Izabella segélykérő levelet küldött a szultánnak. Hívei június elején felmentő sereggel siettek Gyulafehérvár felé, de a barát hadai ezúttal is felülkerekedtek. Castaldo közben bevonult Kolozsvárra, Gyulafehérvár védői pedig megadták magukat. A királyné számára ezzel minden remény szertefoszlott. Július 19-én a megszállt városban aláírta a Fráter György, Castaldo és Nádasdy Tamás országbíró által megfogalmazott megállapodást.

A megállapodás alapján Izabella lemondott Erdélyről és a gyerek II. János magyar trónigényéről, majd két nappal később Tordán átadta Castaldónak a Szent Koronát. Július 26-án az erdélyi országgyűlés hűséget esküdött Ferdinándnak, s úgy tűnt, hogy ezzel Fráter György nagy műve beteljesedett. Patócsy, Petrovics és társaik számára egyetlen kiút maradt: behódolni Ferdinándnak. Megtették.

Augusztusban a királyné és fia elindultak a számukra felajánlott sziléziai hercegségbe (Oppeln és Ratibor). Kíséretükben voltak a hozzájuk mindvégig hű főurak: Patócsy, Petrovics, Kendy Antal, Csáky Mihály és mások. Fráter György is velük ment, de csak Zilahig. Ott érzékeny búcsút vett a távozó uralkodóktól, miközben átadott nekik két arannyal teli erszényt. Patócsy Ferenc társaival Kassán köszönt el Izabellától és fiától.

A barát tudta, hogy a behódolt ellenfelek továbbra is veszélyt jelentenek számára, ezért igyekezett megosztani

őket. Petrovicsot igyekezett lejáratni a törökök előtt, míg Patócsy iránt feltűnő jóindulatot mutatott, és kibékült vele. Szeptember 15-én levelet írt Ferdinánd királynak, amelyben kifejtette, hogy „eddig eperjesi Patócsy Ferencet, mint Őfelségének ellenfelét nem dicsérhette. De most az idők fejleményei arra intik őt, hogy a királynak különös figyelmébe ajánlja.“ Utalt arra, hogy Patócsy gazdag, s akár két-három hónapig is el tudja tartani a katonáit. Izabella iránti hűségét is jó tulajdonságként tüntette fel. Szerinte a király iránt „éppen oly állhatatos és becsületes lesz jövőben, mint amilyen volt a királyné iránt a múltban.” György barát ezeken túl még egy fontos körülményről tájékoztatta Ferdinándot. Arról, hogy Patócsy betegeskedik, s mivel csak egyetlen leányutóda van, halála esetén Gyula vára a király kezére kerülne.

Patócsy Ferenc valóban megtette, ami tőle tellett. Megszervezte a köznemesség és a nép felfegyverzését, majd hadvezetői képességeivel és személyes bátorságával is kitűnt a törökök által védett Lippa ostrománál. Ferdinánd igen gyorsan kegyeibe fogadta Patócsyt. Felajánlotta, hogy 6500 forintért megvásárolja tőle Gyula várát, és neki adja Bodókő (Boldogkő) várát is. Patócsy elfogadta az ajánlatot, de Gyula várának átadását már nem élhette meg. Zsilinszky Mihály szerint 1552 áprilisának második felében elhunyt, maga után hagyva özvegyét, valamint Zsófia nevű lányát, aki Bebek György gömöri főispán és hadvezér felesége volt.

Ekkor viszont az esztergomi érsekké és bíborossá is kinevezett Fráter György sem élt már. Őt négy hónappal korábban, 1551. december 17-én hajnalban gyilkolták meg alvinci kastélyában. A gyilkosságot Ferdinánd beleegyezésével, Castaldo parancsára hajtotta végre néhány zsoldos, Sforza-Pallavicini generálissal az élen. György barátot két lövés és hatvanöt szúrás érte. Teste hetven napig hevert temetetlenül a kastélyt övező árokban. Legendás kincseit a zsoldosvezérek megkaparintották. A

királynak elküldött 20 ezer arany állítólag elenyésző része volt a hatalmas zsákmánynak.

Fráter György úgy kerekedett felül Patócsy Ferencen és társain, hogy végül a maga ásta verembe esett. Azok végeztek vele, akiket segítségül hívott. 1556. június

elsején a Habsburg uralommal elégedetlen erdélyi rendek követeket küldtek Izabella királynéhoz, hogy fiával, II. Jánossal (János Zsigmond) együtt térjen vissza Erdélybe. Erre október 22-én került sor. Az I. Miksa és János Zsigmond között megkötött speyeri szerződéssel (1570) létrejött az Erdélyi Fejedelemség (korábban vajdaság volt), amelynek első uralkodója János Zsigmond lett. Ezzel újabb fejezet kezdődött Erdély szövevényes történetében.

A Patócsyak férfiágon 1560 körül kihaltak. Ezt megelőzően Ferdinánd felségsértés címén elkoboztatta a család birtokait. Patócsy Ferenc lánya, Zsófia 1567-ben még hősiesen védte Szádvárt Lazarus Schwendi kassai főkapitány túlerőben lévő seregével szemben. Ő volt az utolsó Patócsy. 1583. szeptember elsején, ötvenéves korában távozott az élők sorából.

EGY EVANGÉLIKUS HADFI ÉS EGY KATOLIKUS FŐPAP ÜTKÖZÉSEI

A három részre szakadt Magyarország kezdeti időszakának évtizedei sokféle kihívással szembesítették az itt élő embereket. I. (Szapolyai) János magyar király halálával valamelyest egyszerűsödött a hatalmi képlet, de a Habsburg, a török és az erdélyi uralkodók hosszú vetélkedése sokak nyakába zúdított újabb szenvedéseket. Könnyű volt elbukni, ám a tehetségek előtt nyitva állt az egyházi és a katonai pálya, s ezzel a felemelkedés lehetősége. E pályákon ívelt a magasba Verancsics Antal

(Antun Vrancic), illetve ghymesi és gácsi báró Forgách Simon karrierje.

Mindketten rendkívüli, és a maguk területén felettébb sikeres egyéniségek voltak. Verancsics 1504-ben született, s anyai nagybátyjának, Statileo János erdélyi püspöknek köszönhetően kitűnő taníttatásban részesült. A padovai egyetemen 1526-ban szerzett magiszteri fokozatot, éppen abban az évben, amikor Forgách Simon meglátta a napvilágot. Verancsics hamarosan János király titkára, majd követe lett, s e minőségében utazgatott többek között a lengyel királyhoz, VII. Kelemen pápához, továbbá Velencébe, Párizsba, Londonba és Bécsbe. 1549-től Ferdinándhoz szegődve különféle főpapi beosztásokban szolgálta a katolikus egyházat. 1553-tól pécsi, majd egri püspök lett, és borsodi, illetve hevesi főispánná is kinevezték.

A huszonkét évvel fiatalabb Forgách Simon sem panaszkodhatott a neveltetésére, hiszen úri csemetéhez méltó módon taníttatták. Erről magyar és latin nyelvű leveleinek színvonalából is következtetni lehet, ám nem írói munkásságával szerzett nevet magának, hanem kardjával és bátorságával. Legidősebb fiúként katonának nevelték (öccse Forgách Ferenc, a történetíró, püspök és erdélyi kancellár volt). Először huszonöt éves fejjel adta látványos bizonyságát annak, mennyire vonzódik ehhez a pályához. 1551. november elején a török kézen lévő Lippa ostrománál Fráter György, gróf Giovanni Battista Castaldo és Nádasdy Tamás csapatai küzdöttek az elszántan védekező törökökkel a város birtokáért. A magyar sereg a kegyetlen küzdelemben csaknem alulmaradt, amikor Nádasdy fiatal, agilis csapatvezére, Forgách Simon összegyűjtötte a legtapasztaltabb, legvakmerőbb katonákat, majd rohamot indított a törökök ellen. A roham megzavarta a védőket, s ezt az újra támadó magyar sereg ügyesen kihasználta. Kiverték a városból törököket, akiknek egy része a várban talált menedéket, ám ezért a sikerért Forgách súlyos árat fizetett. Tizenegy sebből vérzett, sisakja összezúzódott, és

csak aranyozott kardjáról ismerték föl a csatatéren heverő holtak és sebesültek között. Csodával határos módon felgyógyult, de ez az ostrom egy hosszú, mély vágás forradásával örök nyomot hagyott a homlokán.

Forgách a felépülése után ott folytatta, ahol a lippai csatatéren abbahagyta. Már 1552 nyarán újabb kihívásokkal nézett szembe. Hatvan lovasa élén Temesvárra ment, ahol a törökök által szorongatott Losonczy István várkapitányt segítette addig, amíg arra lehetősége volt. A hős kapitány az idegen zsoldosok engedetlensége miatt, de a sokat szenvedett lakosság könyörgésének is engedve, szabad

elvonulás fejében föladta a várat. Sörös Pongrác bencés tanár, történész, az MTA levelező tagja Ghimesi Forgách Simon baro című tanulmányában (Századok, 1899) foglalkozott a vitéz katona életének érdekesebb mozzanataival. Tőle tudjuk, hogy 1552. július 27-én „Forgách Simon és a spanyol Perez Alonzo voltak körüle, mikor a Prajko-kapun át megkezdte a kivonulást. A török áruló módon közre fogta a kivonuló csapatot. Losonczy a közvetlenül mögötte álló Forgách és Perez Alonzo nevét hangoztatva, őket hívta föl, rendezzék a védelmet a ravaszul kieszelt csel ellenében. De ezek nem segíthettek, mert Perezt sebekkel borítva a Körösbe taszították, Forgách pedig, miután orrán megcsonkították, a törökök fogságába került…”

Losonczy Istvánt sok katonájával együtt felkoncolták a törökök, míg Forgáchot Temesváron őrizték és többször megkínozták. A foglyok kínzása akkoriban nem volt ritka, s általában azt a célt szolgálta, hogy az értük követelt váltságdíjat minél előbb kifizessék. Erre végül Forgách esetében is sor került, így a fiatal vitéz visszatérhetett Ferdinánd táborába. A király három alföldi faluval jutalmazta hűségét és helytállását. Az előléptetések és adományok később sem maradtak el, mert Forgách elemében érezte magát a csatatereken, és növekvő hírneve mind nagyobb félelmet keltett az ellenség soraiban.

1556-ban Ferdinánd kinevezte a Sáros vármegyei Kisszeben, később pedig Nagyvárad kapitányává s ezzel egy időben felső-magyarországi főkapitánnyá is. Az ő elképzelését valósította meg a két alvezér, Wolfgang Puchaim és Marcel Dietrich, akiknek vezetésével a királyi sereg nyáron megostromolta, majd bevette a bátor Tarczay Anna által védett Tarkő várát, valamint a közeli Újvárt (Hőnig vára). Forgáchnak a királyi parancs értelmében Váradra kellett mennie, ezért Krasznahorkánál elhagyta Puchaim és Dietrich törökökkel szemben álló seregét. Távozása a csata előtt a királyi sereg katonái számára lélektanilag hátrányt jelentett, míg a törökök felvillanyozódtak a hír hallatán. Mielőtt támadást indítottak volna, kárörvendve kiáltoztak a magyar sereg felé: „Nincs most itt Forgách Simon!” És valóban, a krasznahorkai ütközet a törökök győzelmével végződött, megmutatva, hogy mekkora jelentősége van Forgách távollétének.

Ezután Váradot védte az Izabella királynét támogató erdélyi csapatokkal szemben. Végül nem az ostromló sereg kényszerítette térdre, hanem az élelmiszer hiánya. Ferdinánd méltányolta hősies kitartását, és 1557. január 21- én bárói ranggal jutalmazta. Forgách tántoríthatatlanul szolgálta Ferdinándot, majd annak halála (1564) után I. Miksát. Emlékezetes haditette volt 1567 januárjában a Torna vármegyei Szádvár elfoglalása is, amelyet Lazarus Schwendi kassai főkapitánnyal közösen hajtott végre.

Evangélikus vallású főúr létére előkelő helyet vívott ki magának a katolikusokat támogató bécsi udvarban. Az uralkodóknak szükségük volt rá, ezért sok mindent elnéztek neki. Szinte bármilyen törvénytelenséget elkövethetett, felelősségre vonástól nem kellett tartania. Különösen tanulságosak Verancsics Antallal, a befolyásos főpappal (aki esztergomi érsek és királyi helytartó is lett), a magyarországi reformáció esküdt ellenfelével való ütközései. Sörös Pongrác a két főúr ellentmondásos viszonyának egyes mozzanatait is taglalta tanulmányában.

Tárgyilagosságra törekvő beszámolójában kellő hangsúlyt kapott az a tény, hogy Forgách goromba fellépéseit többek között Verancsics protestánsellenes intézkedései váltották ki.

Forgách (más evangélikusokkal együtt) nagyon rossz néven vette, hogy 1560-ban Verancsics (ekkor egri püspök) „királyi parancsot eszközölt ki, melynek értelmében Zay Ferenc kassai főkapitánynak, Forgách Simon kollegájának, mind Huszár Gált mind Frölichet el kellett fogatnia. Huszár Gál, a köztiszteletben álló reformátor, evangélikus szuperintendens (lelkészi elöljáró), Frölich Tamás evangélikus lelkésszel együtt sokat tett a reformáció tanainak népszerűsítéséért. Mielőtt Egerbe szállították volna, bebörtönözték, ami sehogy se tetszett a Kassán állomásozó katonaságnak, s főként parancsnokuknak, Forgách Simonnak. „Hogy pedig fogságából kiszabadítsák, 1560. dec. 15-én levélben, melyet Forgách is aláírt, fordulnak az irántuk jóindulatot mutató Miksa cseh királyhoz, hogy bocsássa ki a fogságból Huszárt Krisztus tiszta evangéliumának hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására.

Forgách azonban nem érte be egy aláírással. Összecsődítette katonáit, akik zúgolódtak, fenyegetőztek, sőt feltehetően részt vettek Huszár Gál megszöktetésében is. Amikor pedig a kassai főkapitány utasította őket a prédikátor üldözésére és elfogására, cinikusan ezt felelték: „Ebben az ügyben a császári fölségtől [vagyis Ferdinándtól – B. A.] semmiféle parancsot vagy utasítást nem kaptunk”. Az ismételt elfogásból így semmi nem lett, Huszár Gál pedig nyomdájával együtt Debrecenben talált menedéket. Verancsics a katonaság ellenállása miatt vallott kudarcot Kassán, ahonnan Forgáchot csak a Ferdinánd és a törökök által támogatott János Zsigmond erdélyi fejedelem közötti megújuló háborúskodás szólította el.

1562 tavaszán különösen heves harcok bontakoztak ki a császárpárti magyar, illetve a török csapatok között. A

váltakozó szerencsével zajló hadműveletek során a császáriak beszorultak Szatmárba. Balassa Menyhértnek, a nagy köpönyegforgató hadvezérnek, aki éppen elpártolt János Zsigmondtól, és Ferdinánd oldalán vitézkedett, sikerült elhagynia a várat. Csapatokat gyűjtött, majd hidat veretett a Szamoson, hogy azon átkelve felmentse Szatmárt. A számításba azonban hiba csúszott, mert az elkészült hidat elfoglalták a törökök, s így azon ők érkeztek a felmentő sereg helyett. A védők (Dobó Domokossal az élen) az elővárosban kétségbeesetten igyekeztek feltartóztatni az ellenséget, de nem bírtak a túlerővel. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben vetette magát a küzdelembe Forgách Simon. Ő maga így számolt be a történtekről:

„Nagy Allah és Jézus kiáltást, nagy sok lövéseket kezdénk hallani, eszünkbe vevénk, hogy az hídon jöttek által s a várost ostromolják. [.] Először is én az én seregemmel száguldva menék be az kiáltásra, és azonnal gyalog ugordván, az lovat elbocsátám, és az bástyára felfutamám; azont mívelék az velem valók is. [.] No mikor oda jutánk, hát immár egy zászló vagyon fenn az fokon és sok törek.”

Forgách segítségével sikerült visszaverni a törököket, akik tizenhat nap után abbahagyták az ostromot és elvonultak. Ilyen és hasonló hőstettekkel öregbítette hírnevét a kiváló hadvezér, aki 1567-ben egri kapitány (emellett Sáros és Borsod vármegyék főispánja), 1569-ben dunáninneni főkapitány, 1578-ban pedig a dunántúli részek főkapitánya lett. Egri kapitánysága idején is tengelyt akasztott Verancsiccsal, a város püspökével. Sörös Pongrác írta: „.a püspöknek határozottan kiadott tilalma ellenére az egri vár szomszédságában levő Fel-Németibe protestáns prédikátort vitt be, a katolikus papot templomából kizárta s jövedelmének felét a protestáns lelkész számára foglalta le. Verancsics tiltakozott ugyan Miksánál

Forgách eljárása ellen, de Miksa a vallási ügyekben sokkal türelmesebb volt, sokkal jobb hajlandósággal viseltetett a

reformáció irányában, hogysem Verancsics tiltakozásával sokat törődött volna.”

1569-ben, vagyis Forgách főkapitányi kinevezésének évében Verancsics Antalt az esztergomi érsekség élére helyezték, és megtették Esztergom vármegye főispánjává is. Ezzel újabb fejezet kezdődött kettejük viszályában, hiszen szomszédos territóriumok urai voltak, ráadásul Verancsics újvári (Érsekújvár) birtokai Forgách főkapitányságának területén belül helyezkedtek el. A főkapitány az újvári katonasággal, de Verancsics jobbágyaival is éreztette, ki az úr a háznál. Az érsek ismét panaszt tett az uralkodónál, ám Miksa ezúttal sem állt az érsek oldalára.

A történet 1571-ben azzal folytatódott, hogy Forgách a magáénak nyilvánította az érsekség Érsekújvár melletti kaszálójának szénáját. Verancsics két birtoka, Tardoskedd és Nyárhíd véletlenül határos volt Forgách zálogbirtokával, Suránnyal, ami a főkapitánynak elegendő alapot nyújtott a hatalmaskodásra. Be is jelentette a szénára vonatkozó igényét, amit persze Verancsics jogtalannak tartott, de a békesség kedvéért belement abba, hogy Nyitra vármegye hivatalos emberei döntsenek a terület hovatartozásáról. Ez a megoldás viszont nem felelt meg Forgáchnak, aki feltehetően nem bízott abban, hogy számára kedvező döntés születik, ezért testvérével, Istvánnal együtt a tettek mezejére lépett. Forgách István elfoglalta az érsekség Kér nevű helységét, Simon pedig ezalatt lekaszáltatta a szóban forgó szénát.

Verancsics azonnal intézkedett, hogy megakadályozza a széna behordását, és fegyvereseket küldött a helyszínre. A csapat valahol félúton belebotlott Forgách Simon surányi embereibe, akiket Dóczy Pál vezetett. A két társaság nyomban összecsapott. Dóczy hamarosan erősítést kapott Surányból, így könnyedén elkergette Verancsics csapatát, és nem csak a szénát, valamint a kaszálón tartózkodó marhákat vitette el, hanem az érsek jobbágyainak lovait és kocsijait is. Ez utóbbiakkal nem jutottak messzire, mert az

újvári kapitány vezetésével újabb csapat érkezett, amely visszaszerezte ezeket. A szénát és a marhákat viszont nem tudták megmenteni, mivel azokkal Forgách emberei beértek Surányba. Az érsek erre utasítást adott szolgáinak, hogy hajtsák el Forgách marháit, amit azok meg is tettek. Ettől azután a főkapitány is jobb belátásra tért, és beleegyezett, hogy saját jószágaiért cserébe visszaadja Verancsics marháit.

Forgách ezután sem hagyott fel az érseket károsító erőszakos cselekményekkel, ezért a főpap 1571. szeptember 7-én terjedelmes beadvánnyal fordult Miksa királyhoz, akitől védelmet kért. Ezalatt királyi biztosok érkeztek Surányba, akik az újvári őrség fölött katonai szemlét akartak tartani. Ilyesmire még nem volt példa, ezért a Verancsicshoz hű várkapitány üzent a távol lévő érseknek, tudakolva, mitévő legyen. Forgách, látva az őrség tétovázását, értesítette az udvart arról, hogy az őrség „elpártolt a császári felségtől“, Verancsicsot pedig hűtlenséggel és engedetlenséggel vádolta. Sörös Pongrác szavaival: „Miksa teljesen hitelt adott Forgách fölterjesztésének, s mielőtt Verancsics a kapitány és a maga levelét védelmükre fölküldhette volna, már leérkezett 1572. jan. 6-án Miksa levele, melyben rosszallását fejezi ki Verancsiccsal és az újvári őrséggel szemben.”

A Forgách Simon és Verancsics Antal meg-megújuló torzsalkodásaira adott uralkodói állásfoglalások jól tükrözik, hogy a hadi pályán jeleskedő, királypárti magyar főurakat nagy becsben tartotta az udvar. Ennek persze előfeltétele volt a feltétel nélküli hűség, amire például a következő évszázadban, a protestánsellenes I. Lipót regnálása idején egyre kevesebben voltak képesek. Forgách mindvégig hű maradt a Habsburgokhoz. Szolgálatukban állva még idős fejjel, 1594-ben is csillogtatta harci tehetségét, amikor hadaival Tura mellett legyőzte a Buda felmentésére igyekvő budai pasa seregét.

1596-ban, hetvenesztendősen Mezőkeresztesnél még részt vett a tizenöt éves háború legnagyobb csatájában, amelyben Miksa főherceg és Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem egyesült serege csapott össze III. Mehmed szultán seregével. A mindent eldöntő, harmadik napon (október 26.), Forgách Simon (Báthori Istvánnal és Homonnai Istvánnal) több száz vitéz élén látta el a főherceg személyes őrizetét, de a magyar csatarend harmadik oszlopának egyik vezéreként is igyekezett helyt állni. Kiadta a szigorú parancsot, hogy foglyot senki ne ejtsen, és zsákmányolással ne foglalatoskodjon. Az egyesült sereg egészére ennek a parancsnak nem volt hatása. A katonák egy része a harc befejezése előtt nem tudott ellenállni zsákmányszerző hajlamának. A sereg emiatt kiengedte kezéből a kezdeményezést, és győzelem helyett vereséggel távozott a hatalmas küzdelemből.

Verancsics Antal ekkor már nem élt. Huszonhárom évvel korábban (1573), bíborosi kinevezése után tíz nappal távozott az árnyékvilágból. Forgách 1596-ban, a mezőkeresztesi csata évében követte őt. Kevéssel halála előtt I. Rudolf király főpohárnoki méltósággal jutalmazta hűségét.

EGY TEHETSÉGES PÉNZHAMISÍTÓ HÁNYATOTT ÉLETE

A sokoldalú képességekkel megáldott Miklós mestert 1551 és 1552 fordulója körül I. Ferdinánd király parancsára elfogták, és Sáros várába vitték. Januárban vallomást tett, amelyben feltárta, hogy milyen törvénytelen cselekedeteket hajtott végre hosszú éveken keresztül. Halálos ítéletre számíthatott, holott a vétke úgy is felfogható, hogy csak az ötvösmesterséget űzte magas színvonalon.

Az erdélyi szász családból származó Miklós mester apja (Péter ötvös) a felvidéki Körmöcbányáról telepedett Nagyszebenbe, ahol polgárjogot nyert. Fia igyekezett a nyomdokaiba lépni. Nemcsak az ötvösmesterség érdekelte, hanem a festészet és a szobrászat is. Ezekbe egymás után belekóstolt, hiszen nem tudhatta, hogy később melyiknek veheti hasznát. A festést Segesváron tanulta, és e pályához bizonyára nagy reményeket fűzött, mert a festőiskolából kikerülve Németországba utazott, ahol vándorfestőként utazgatott ide-oda. Próbálkozása nem lehetett sikeres, mivel idővel felhagyott a festéssel, és inkább a velencei ötvösök tudását igyekezett elsajátítani.

A kőfaragás terén is szert tett megfelelő ismeretekre, így amikor nem sokkal a mohácsi vész előtt ismét Erdély földjére lépett, joggal bízhatott a biztos megélhetésben. Művészi ambícióit azonban fel kellett adnia, mivel csak az éhező festők és szobrászok számát szaporította. Kőműves tudására viszont igényt tartottak, ezért hamarosan mint királyi kőműves kereste a kenyerét. Péter fia Miklóst ez a munka nem elégítette ki, mert ennél azért többre vágyott. Idővel otthagyta Erdélyt és Ugocsa vármegyében kötött ki, ahol Perényi Gábor főispán szolgálatába állt.

A kalandos sorsú Miklós mester vallomását Komáromy András történész 1893-ban ismertette a Századokban (Egy hamis pénzverő a XVI. században), így innen tudjuk azt is, hogy a Királyházához közeli Nyaláb várában a Perényiek márvány síremlékeit faragtatták vele. Amikor a főispán életét veszítette a mohácsi csatában (1526), Miklós mester ismét új lehetőségek után nézett. Tudásának már híre mehetett, mert Kávássy Kristóf várkapitány és máramarosi kamaraispán Huszt várába hívta. Ugocsai tartózkodása alatt feleséget is szerzett magának, így vele együtt költözött Husztra. A várkapitány ötvösmunkákkal bízta meg, és feltehetően elégedett volt a teljesítményével, mert két évig szinte rabként dolgoztatta. Ezután a várból a városba

költözött, ahol már jól ment a dolga, és nyolc éven keresztül nem is kívánkozott máshova.

Egészen 1536 őszéig, amikor a Ferdinánd-párti Kávássy és thallóczi Bánffy Boldizsár egyik éjjel megtámadta az I. (Szapolyai) János király kezén lévő Szatmár városát. A fegyveres martalócok kirabolták és felgyújtották a polgárok otthonait, és a megerősített templomot is elfoglalták. János király felmentő hadai Telegdy Miklós és Kun Gotthárd vezetésével nemsokára megérkeztek, mire Kávássy és Bánffy, magukra hagyva katonáikat, kereket oldottak. A vezérek nélkül maradt védőket Telegdyék kardélre hányták, de a harcban Kun Gotthárd is halálos sebet kapott. A

feldühödött János-pártiak bosszúból megtámadták és kifosztották Husztot. Feltehetően ez az esemény késztette arra Miklós mestert, hogy ezt a helyet is elhagyja.

Sáros vármegye székhelyét, Eperjest vette célba, de útközben Büdy Mihály beregi főispán szolgái elfogták, majd feleségével együtt Munkács várába vitték. Ez az útonállás nem a véletlen műve volt. Miklós mester költözési szándékáról Kávássy Kristóf is tudott, aki tájékoztatta erről Büdyt (a beregi főispán Kávássynak közeli rokona volt). Munkácson ez idő tájt teljes gőzzel dolgozott egy pénzhamisító műhely, amelyben Büdy Mihálynak titoktartási esküt fogadott mesterek dolgoztak. A pénzverő mesterek négyen voltak, úgymint Szaniszló Krakkóból, Hensel Sziléziából, Tamás és János pedig a magyar föld valamely szegletéből. Rajtuk kívül Tamás, a huszti illetőségű örmény ércmetsző, valamint Sebestyén, a lakatos vett részt az illegális csapatmunkában (főként lengyel garasokat és magyar pénzeket hamisítottak).

A főispán ebbe a társaságba erőltette be Miklós mestert, eleinte azzal a szándékkal, hogy az örmény helyett ő vállalja az ércmetszői teendőket. Miklós azonban tagadta, hogy ismeri az ércmetszés fortélyait, így végül csak olvasztással és méréssel foglalatoskodott. Büdy Mihály nem tartott Ferdinánd haragjától, mivel azon a vidéken ő volt a király

egyik fő támasza, és nemegyszer borsot tört a másik király, I. János orra alá. 1537-ben kiújultak a harcok a két uralkodó között, s ekkor János király két főembere, Fráter György váradi püspök és Majláth István erdélyi vajda vezették a Ferdinánd elleni hadjáratot, amely kezdeti sikerek után Ferdinánd seregének győzelmét hozta. A harcok Munkácsot is érintették. Miklós mester kihasználta a zűrzavaros időszakot, és családjával, illetve egyik társával otthagyta a várat.

Ezúttal se jutott messze. Most Dobó Ferenc (Dobó István, a későbbi egri hős bátyja), az erdélyi pénzverő- és sókamarák grófja, korábban a János királyhoz hűtlenné vált Lodovico Gritti kormányzó főembere fogatta el. Szerednye várába hurcolták, ahol Dobó, aki megkaparintotta a kivégzett Gritti kincseinek egy részét, már nagyon szeretett volna hamis pénzt veretni. Evégből egy Fischer Jakab nevű bécsi mestert is fogságban tartott, de se Fischer, se Miklós mester nem álltak kötélnek. Dobó végül belátta, hogy rossz lóra tett, és néhány hónap múlva szabadon engedte az ötvöst és családját.

Miklós mester vallomásában ezután arról esik szó, hogy Szerednyéről Homonnára ment, és ott Homonnai Drugeth György szolgálatába állt. A főúr igyekezett rábeszélni őt a törvénytelen pénzverésre, és ehhez Lengyel János lakatosmester közreműködését is felajánlotta, de Miklós mester állhatatosan ellenállt az ajánlatnak. 1542 táján György testvéréhez, Homonnai Drugeth Gábor ungi és zempléni főispánhoz szegődött. Ez az uraság (másik két testvérével, Imrével és Antallal együtt) Jeszenő várában már sokkal határozottabb lépéseket tett a pénzgyártás érdekében.

Három zsidó pénzverőt hozatott Lengyelországból, akikhez egy ércvéső is csatlakozott volna, de őt a lengyelek elfogták és kivégezték. Ezután a három pénzverő elszökött Jeszenőről, ami jelentősen rontotta a Homonnai Drugethek pénzhamisításba vetett reményeit. Szerencsére egy másik

főúr, Bebek György a segítségükre sietett, és egy összeszokott pénzverő csapatot küldött Jeszenőbe. Ennek a bandának a vezetője egy ércmetsző, Mihály mester volt. Ő azonban nemsokára odébbállt, így csak négyen maradtak: a Körmöcről elszármazott Sturczer Tamás, a félszemű Janó, aki később Eperjesen mint hóhér csinált szép karriert, azután Csetneki Bertalan és egy Mihály nevű erdélyi ember. Hozzájuk csapták szegény Miklós mestert.

Jeszenő várában azelőtt csak lengyel garasokat vertek, amelyek az olasz Kristóf mester keze munkáját dicsérték, most viszont az új csapat áttért a Lajos- és a Ferdinánd- aranyakra. Elegendő nyersanyaguk volt, mégis úgy gondolták, takarékoskodnak vele, ezért az ezüsthöz sárgarezet kevertek, és ebből verték az aranypénzeket. A Homonnai Drugeth testvérek ezekkel az „aranyakkal” küldték vásárolni a jobbágyaikat. Nem tudjuk, hány kereskedőt károsítottak meg, de senki nem mert ujjat húzni a nagy hatalmú főurakkal.

A pénzhamisító banda munkavezetője Sturczer Tamás lehetett. Nem tetszett neki, hogy Miklós mester csupán a fémolvasztásban jeleskedik, ezért bottal ütlegelve próbálta rávenni az ércmetszésre. Nem csoda, hogy az ötvös csak a jó alkalmat leste, amikor elhagyhatja Jeszenő várát. Egy szép napon erre is sor került, igaz, hátra kellett hagynia feleségét és gyermekeit. Csetneki Bertalannal együtt szöktek meg a Homonnai Drugethektől, majd Báthori György csicsvai várában, Rákóczi János várnagynál kötöttek ki. Szökevénytársa jó kapcsolatokkal rendelkezett a pénzhamisítók világában, és ismerte a megrendelőket is. Bizonyára ő beszélte rá Miklós mestert, hogy adja be a derekát, és vállalja a formák vésését. Talán három-négyszáz forintot verhettek, amikor Báthori György megtudta, hogy mi folyik a várában. Nagyon megneheztelt a várnagyra, és parancsot adott a pénzverők elengedésére. Csetneki Bertalan gyorsan eltűnt. Báthori viszont felfogadta Miklós mestert és Varannóban házat ajándékozott neki, ahol

berendezhette ötvösműhelyét. Ezt a jótevőt sem a határtalan szívjóság vezette, hanem a pénzhamisítás iránti olthatatlan vágy. Megparancsolta védencének, hogy kerítsen maga mellé megfelelő társakat, mert be akarja indítani e jövedelmező tevékenységet. Talán arra gondolt, hogy Miklós mestert sikerült megfogni a házzal és a műhellyel, de tévedett. Az ötvös otthagyott csapot-papot, és Varannóról is megszökött.

Ezután Perényi Ferenc sárospataki udvarában lószerszámokhoz való ezüstdíszeket készített, és végre szabadon dolgozhatott mint ötvös. Ez a nyugalmas időszak sajnos csak fél esztendeig tartott. Miklós mester nem sejtette, hogy újabb megpróbáltatásait éppen egy papnak köszönheti majd. Az történt, hogy időnként átruccant Újhelybe (Sátoraljaújhely), ahol összebarátkozott egy Márton nevű pappal. Sokat beszélt neki az ötvösmesterségről, munkájának fortélyairól. Egyik este is erről diskuráltak, amikor a pap közölte vele, hogy hamarosan érkezik egy úr, aki munkát kínál neki. Egy úr helyett viszont kettő érkezett, fegyveres szolgák kíséretében. Kázméry Gáspár zempléni alispán és Némethy Imre azonnal lefogatták, majd Füzér várába hurcolták a meglepett ötvöst. Elképzelhető, hogy a jóhiszemű papot megtévesztették az urak, és valódi szándékaikat nem tárták fel előtte, de Miklós mester szempontjából ennek már nem volt jelentősége.

Fogva tartói ráparancsoltak, hogy gyártson számukra ezer forintot. Miklós mester vonakodott végrehajtani a parancsot, ezért veréssel próbálták jobb belátásra bírni. Végül engedett a kényszernek, és egy év alatt hatszáz forintot gyártott. Ekkor azonban a neki segédkező kovácsmester belehalt a verésekbe, mire Füzér urai kissé megijedtek, és jobbnak látták elengedni Miklós mestert. Az ötvös élt a lehetőséggel, és visszatért Ugocsa vármegyébe. Itt a Mohácsnál elesett Perényi Gábor fiához,

Jánoshoz szegődött, és tisztes kőfaragással igyekezett megteremteni a napi betevőt.

Egyértelmű, hogy Miklós mester a kőfaragást csak végszükség esetén gyakorolta, és amint lehetett, felhagyott vele. Ezúttal is így történt. Otthagyta Perényi Jánost, és ismét a Homonnai Drugetheknél próbálkozott. Homonnai Imre szívesen látta, de a hamispénzverést ezúttal mostoha körülmények között kellett végeznie. Eldugott erdőkben és szakadékokban dolgozott, távol a kíváncsi szemektől, de ez az életmód nagyon nem volt kedvére való. Munkaadója rövidesen elhalálozott, ezért ő Homonnára költözött a családjához.

Ezután Homonnai Drugeth Antaltól kapta a megbízásokat. A főúr Sturczer Tamással és Rézmán ötvössel együtt Kővárra küldte Miklós mestert, akit már nem kellett bottal ösztökélni. Kedve támadt a pénzkészítéshez, így Kőváron a kipróbált csapattal szakadatlanul verte az aranypénzeket. Homonnai Drugeth Antal jókora hasznot húzott a virágzó üzletből. A térségben felbukkanó hamis pénzek nagy száma komoly gondot okozott a kereskedőknek és a harmincad vámot szedő harmincadosoknak. Utóbbiaknak különösen súlyos kára származott abból, ha a királyi kamarának hamis pénzzel számoltak el.

Márpedig egyre gyakrabban találkoztak a kővári nagyüzem csillogó termékeivel. Homonnai Drugeth Gábor Jeszenő várában olvasztatta a pénzveréshez szükséges aranyat és ezüstöt. Megbízható embere, Korláth László várnagy gondoskodott arról, hogy a nyersanyagellátásban ne történjen fennakadás. A testvérek dúskáltak aranyban és ezüstben, mivel a Székeshérvárról, Budáról és máshonnan elmenekült szerzetesek rengeteg egyházi kincset helyeztek el náluk. Ezeket a törökök elől mentették meg (valószínűleg a mohácsi csata után több hullámban), és valamiért azt gondolták, hogy a Homonnai Drugethek lesznek a legmegbízhatóbb őrzők. Ezzel az erővel persze a törökökre is bízhatták volna az értékes tárgyakat, mivel nem látták

többé azokat. A jeszenői mesterek a kincseket a várnagy felügyelete mellett összetörték és beolvasztották, majd az így előkészített nemesfém egy részét titokban átszállították Kővárra.

Mivel Jeszenőn is folyt pénzverés, 1551-ben Miklós mester (rossz emlékei dacára) ide tette át a székhelyét. Megbíztak benne, ezért titokban meglátogathatta családját Homonnán. Látogatásait nem verte nagydobra, mert János deák, a homonnai harmincados ekkor már árgus szemekkel figyelte a mozgását. Augusztusban a harmincados megtudta, hogy Ferdinánd megparancsolta a magyar kamarának: fogassa el a hamispénzverő Miklós mestert és őriztesse Sáros várában. Komáromy András történész nem zárta ki, hogy éppen János deák jelentette fel az ötvöst, és ennek nyomán született a királyi parancs.

A harmincados már régóta szerette volna fülön csípni Miklóst, de semmit sem tehetett pártfogóival, a nagy hatalmú Homonnai Drugeth testvérekkel szemben. Szentiványi Lajos, a homonnai udvarbíró már korábban is megkeserítette a harmincados életét. Hol a szolgáját fogatta el minden ok nélkül, hol a vendégét vitette el a házából, de még ezen is túltett, amikor hivatalos munkája közben támadt rá. (Láthatjuk, a vám- és adószedők már akkor sem voltak népszerű emberek.)

Ferdinánd parancsa új helyzetet teremtett a harmincados számára. A királyi parancsra hivatkozva felszólította az udvarbírót, hogy tartóztassa le Miklós mestert. Szentiványi viszont nem kívánt a harmincados kedvében járni. Az ötvös amúgy sem volt a látókörén belül, így azután kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy nyomoztasson utána. János deák nem hagyta annyiban a dolgot, és maga vette kezébe az ügyet. Hamarosan kiderítette, hogy a keresett személy Homonnán, Szekeres Simon jobbágy házában bujkál. Fegyvereseivel sietve rajtaütött, majd a vasra vert foglyot a harmincad épületében fogva tartotta.

Homonnai Drugeth Gábort nyugtalanították a fejlemények, mivel Miklós mester egy peres eljárás során a megbízóiról is vallhatott volna. Megparancsolta ezért az udvarbírónak, hogy szolgáival támadja meg a harmincados házát, és szabadítsa ki az ötvöst. Szentiványi Lajos eleget tett a parancsnak. 1551. augusztus 16-án betört a házba, és kihozta Miklós mestert. Több se kellett János harmincadosnak, panasszal fordult elöljárójához, az eperjesi harmincadoshoz, akitől tanácsot és segítséget kért. Az ügy a pozsonyi magyar kamarán keresztül eljutott az udvari kamarához, ahol olyan nagy port vert fel, hogy Ferdinánd már szeptember 6-án utasította a leleszi konventet (a konvent egyházi alapítvány által fenntartott hiteles hely – vagy bizonyságtevő hely – volt, amelynek ma a közjegyző felel meg) a szükséges vizsgálatok elvégzésére.

A konvent bizottsága és Semsei Ferenc királyi ember 1551. november végén tizenkilenc tanút hallgatott ki. A tanúk nem mertek Homonnai ellen vallani, de azért a vallomások alapján nem volt nehéz kideríteni, hogy a pénzhamisítás és az ötvös erőszakos kiszabadítása egyaránt Homonnai Drugeth Gábor lelkén szárad. Ferdinánd király ezután már Homonnainak írt. Felszólította, hogy Miklós mestert haladéktalan adja át Cuppler Konrád sárosi várkapitánynak, és kilátásba helyezett egy ellene induló vizsgálatot is. A magyar észjárás sajátosságai ezúttal is felülírták az uralkodói döntés gyors végrehajtását. Cuppler kapitány hiába igyekezett a királyi levéllel Homonnára, az ottani hivatalos embereknek látszólag fogalmuk sem volt az ötvös hollétéről, holott nem lehetett titok, hogy Homonnai Drugeth Gábor rejtegeti a pénzhamisítót. A főúr éppen távol volt, a várkapitány pedig úgy gondolta, hogy a nyomozgatás nem az ő tiszte, ezért ezt a feladatot a homonnai harmincad ellenőrére, Gál deákra bízta, ő maga pedig visszatért a sárosi várba.

Homonnait végül nem Gál deák, hanem a konvent embere, Péter pap találta meg a levéllel Ungváron. A főúr

nem roskadt magába Ferdinánd soraitól. Válaszában igen készségesen felajánlotta, hogy azonnal elfogatja a hamispénzverő ötvöst, és átadja a király megbízottjának. Az elfogatás valóban könnyen ment neki, de az átadás már akadályba ütközött, mivel éppen nem volt kinek átadni a szerencsétlen Miklós mestert. Bécsben az urak találgatták a késedelem okát, és bűnbakot kerestek. Haragudtak a leleszi konventre, a sárosi várkapitányra, Homonnai Drugeth Gáborra és az ötvösre, míg a befutó hírek és információk alapján rájöttek arra, amit eddig is sejtettek, hogy a főbűnös mégis csak Homonnai. A császári udvar ennek megfelelően novemberben utasította a pozsonyi kamarát, hogy indítson peres eljárást a főúr ellen. A kamara igyekezett megfelelni a magas elvárásnak, csakhogy a leendő vádlott az 1552-es esztendő kezdete előtt búcsút vett a földi élettől.

Ezután már csak Miklós mesteren lehetett elverni a port. Homonnai özvegye kiadta az ötvöst Cuppler Konrádnak, aki végre Sáros várába vihette, és börtönbe zárhatta a nehezen megkaparintott foglyot. Werner György királyi megbízott kisszebeni és sárosi (nagysárosi) szenátorokkal vizsgáltatta Miklós mester viselt dolgait, de az uraknak nem sok teendőjük akadt, mivel a pénzhamisító ötvös azonnal

hajlandóságot mutatott az őszinte vallomástételre. Ezzel elkerülte az ilyenkor szokásos kínvallatásokat, amelyek valószínűleg végeztek volna vele, mert már nagyon rozoga állapotban volt. Munkásságának, és ezen belül pénzhamisító tevékenységének történetét ebből a vallomásból ismerhette meg az utókor.

Werner György a vallomás jegyzőkönyvét 1552. január 18- án küldte el Pozsonyba azzal a javaslattal, hogy a kamara azt még ne terjessze fel a királyhoz, hanem rendeljen el további kihallgatást. Kérte, hogy mielőbb értesítsék a döntésről, mert a pénzhamisító súlyos beteg. Azt is kérte, hogy a kamara ne büntesse meg Homonnai Drugeth György családját, mert a hátramaradottak nem bűnhődhetnek a családfő vétke miatt. A kamara ezúttal is megmutatta, hogy

nem erős oldala a jótékonykodás, és megtette a szükséges lépéseket a Homonnaiak vagyonának elkobzására. Erre lehet következtetni abból, hogy az 1552-es gönci országgyűlésen a rendek kérték Ferdinándot, legyen könyörületes Homonnai Drugeth Gábor és Imre árváihoz.

Miklós mestert feltehetően nem hagyták békésen meghalni. A pénzhamisítóknak halálbüntetés járt, és már csak az elrettentés miatt sem kerülhette el a kivégzést. Hiába akart egykor becsületes úton járni, a kényszer, majd a könnyebb megélhetés kísértése túlságosan erősnek bizonyult.

A SZIGETI HŐS, GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS MÁSODIK HÁZASSÁGA

Aki járt már a dél-csehországi Cesky Krumlovban, és látta az impozáns várnak a kanyargó Moldva fölé magasodó falait, annak fogalma lehet arról, hogy e vár urai milyen gazdag és befolyásos emberek lehettek a régmúlt századokban. A csehek fehérhegyi veresége (1620) és a Habsburg-uralom kezdete előtt, több mint háromszáz éven keresztül a dúsgazdag Rosenberg (Rozmberk) család birtokolta az erődítményt. A Rosenbergek szerteágazó rokonságából a magyarok se hiányoztak.

Nem csupán Krumlov (ónémet nevén Krumme Aue, később Krumau an der Moldau) volt a Dél-Csehországot uralma alatt tartó família kezén, hanem többek között Hradec (régi nevén Neuhaus), Trebon (Wittingau), Rozmberk n. Vlatavou és Landstein, ahol ma is pompás várkastélyok, ősi várak őrzik a Rosenbergek emlékét.

A híres család 1618-ban kihalt, így nem érte meg a régi cseh arisztokrácia egy részének bukását és a Habsburg-párti főurak térhódítását. Krumlov már ezt megelőzően, 1601-ben

a Habsburgok kezére került, mivel birtokosa, Rosenberg Vok Péter annyira eladósodott, hogy kénytelen volt eladni a várat II. Rudolf császárnak.

1563-ban a hatalom csúcsain tündöklő Rosenberg család még nem sejtette a szomorú jövőt, és örömmel fogadta az ugyancsak gazdag és nagy hatalmú magyar főúr, a megözvegyült gróf Zrínyi Miklós horvát bán jelentkezését (első felesége Frangepán Katalin volt, akitől tizenhárom gyermeke született.) Zrínyi a család fejénél, Rosenberg Vilmosnál jelentette be nősülési szándékát. A kiszemelt jövendőbeli Vilmos unokahúga, Rosenberg Éva volt.

Rosenberg Vilmos a leánykérésnek nagy jelentőséget tulajdonított. Felhatalmazta rokonait, Neuhausi Joachim cseh kancellárt és Rosenberg Vok Pétert, hogy járjanak el a nevében, készítsék elő a házasságkötést, valamint az ezzel járó egyéb teendőket. Az esküvőt a krumlovi várkastélyban tartották volna 1564. augusztus 20-án. Közbejött azonban Rosenberg Vilmos feleségének, Zsófia brandenburgi hercegnőnek váratlan halála. Ez alaposan felborította a terveket, hiszen Krumlov gyászba öltözött, s így ott a gyászév alatt szó sem lehetett az esküvőről.

A témával az 1870-es években is foglalkoztak hazai történészek. Zsilinszky Mihály, Wagner Tivadar és Veress Endre a Századokban tették közzé idevágó írásaikat. Ezekből érdekes részletek bontakoznak ki az esküvő előzményeiről, illetve a későbbi történésekről.

A Rosenberg rokonság legtekintélyesebb tagjai (Neuhausi Joachim, Schwanberg Henrik, Lobkovitz várgróf és Rosenberg Vilmos) összedugták a fejüket, majd arra az elhatározásra jutottak, hogy a menyegzőt a következő évre kell halasztani. A halasztás mellett szólt az is, hogy I. Ferdinánd császár július 25-én ugyancsak elhunyt. Szándékukról értesítették Zrínyit, aki viszont nem lelkesedett az ötletért, és ragaszkodott az esküvő mielőbbi megtartásához. Arra hivatkozott, hogy már értesítette

rokonait, barátait, ismerőseit, és megtette a szükséges előkészületeket. A

családi tanács erre ismét összeült, hogy elfogadható megoldást találjon.

A tanácskozás eredményeként a Rosenbergek álláspontja megváltozott. Engedtek Zrínyi kérésének, és az esküvő időpontját mindössze húsz nappal későbbre, szeptember 10- re tették. Helyszínként a neuhausi várkastélyt jelölték meg, de a gyászra tekintettel furcsa megoldást javasoltak. Azt kérték Zrínyitől, hogy az esküvő titokban, mindenféle hírverés és ünneplés nélkül menjen végbe. Még a gróf jövetelének módját is megszabták: tegyen úgy, mintha csak átutazóban lenne néhány rokonával és barátjával (nővendégek nélkül), és Wittingauba igyekezne részvétlátogatásra. Neuhausban azután „véletlenül” megjelennének a Rosenbergek, mire Zrínyi, mintegy élve az alkalommal, esedezve kérné a kézfogó és az esküvő megtartását. A családfő ekkor engedne a kérésnek, és áldását adná a frigyre, amit azután diszkréten megtartanának Neuhausban.

Joachim kancellár minderről levélben tájékoztatta Zrínyit, megjegyezve, hogy „miután az esküvő ily módon szerencsésen meglesz, a gróf úr bizonyára nem fogja elmulasztani a hozomány iránti, valamint jövendő felesége magával vitelére vonatkozó szándékát urunkkal és velünk közölni”.

Az esküvőre ilyen előzmények után, 1564. szeptember 10- én került sor a neuhausi vár Szentlélek-kápolnájában. Zrínyi azonban nem kívánt lemondani a rangjához méltó házassági ceremóniáról és lakodalomról, ezért szeptember 21-én a Vas vármegyei Monyorókerék várában nagy pompával megismételte esküvőjét. (Az eseményre Pozsony főembereit is meghívta.) A július 26-án trónra lépett I. Miksára feltehetően nem számíthatott, hiszen az új uralkodó még gyászolta apját, I. Ferdinándot. Izgalmas kérdés lehet, hogy Miksa, akinek előző évi koronázási ünnepségén Zrínyi egy

súlyos katasztrófától mentette meg a császári családot (55 meghökkentő eset a magyar történelemből – B. A.), miként fogadta a legtekintélyesebb magyar és cseh főúri família közötti kapcsolatok elmélyülését.

Zrínyi Miklós és Rosenberg Éva házassága nem volt, nem lehetett hosszú életű. Egy fiúgyermekük (János) született, de ő már nem élvezhette apja szeretetét. Szigetvártól távol látta meg a napvilágot az idő tájt, amikor Zrínyi 1566. szeptember 8-án (két nappal a második házassági évfordulója előtt) megmaradt vitézeivel kirohant a félig lerombolt várból, és hősi halált halt az I. Szulejmán szultán seregével szemben vívott egyenlőtlen harcban. Mindeközben I. Miksa a Győr alatt állomásozó hadseregének nem adott parancsot Szigetvár felmentésére, de még gyenge kísérletet sem tett Zrínyi megsegítésére.

Rosenberg Éva két éven belül megözvegyült, és egyedül maradt kisfiával. Nemsokára Csehországba költözött, ahol tizenkét évvel később férjhez ment Paolo de Gassoldo olasz főnemeshez. 1591-ben hunyt el Mantovában. Fia, Zrínyi János a cseh nagybirtokosok életét élte, és gyermektelenül halt meg Csehországban, 1612-ben.

EGY MÉLTATLANUL ELFELEDETT TÖRÖKVERŐ VITÉZ

II. Rudolf császár kegyetlenségéről elhíresült hadvezérének, Giorgio Bastának kevés ember lehetett hálás Erdélyben. E kevesek közé tartozott a híres törökverő, brenhidai (berenhidai) Huszár Péter, Pápa korábbi kapitánya, majd főkapitánya, akit Basta 1601-ben kiszabadított Déva várának börtönéből. S nemcsak kiszabadította, hanem még lugosi és karánsebesi bánnak is kinevezte. 1603 tavaszán a császári elnyomás ellen küzdő, török-tatár támogatást

élvező Székely Mózes hadai árulók segítségével bevették Lugost. Huszár Péter előbb a törökök, majd a tatárok kezére került. Ezek vezére a mirza (vagy murza: herceg) megölte az elfogott magyar várkapitányt, és hátborzongató szertartás közepette a vérét itta.

Takáts Sándor, legkitűnőbb művelődéstörténészeink egyike (piarista tanár, levéltáros, akadémikus) ezt a történetet is feldolgozta. Az 1932-ben elhunyt szerző írása (Berenhidai Huszár Péter) leginkább a Buda két árulója (Budapest, 1979) című kötetből ismert. A várkapitányt elfeledte az utókor, és hiába volt a 16. század egyik legvitézebb magyar harcosa, a megemlékezésnek csupán apró morzsái idézik fel alakját néha-néha. A sorsa iránt érdeklődőknek mindenekelőtt az szúrhat szemet, hogy a tatárok szó szerint vérszomjas módon végeztek vele (a ceremónia főszereplője vezérük volt).

Amit az utókor embere nem tud, azzal Huszár Péter kortársai nagyon is tisztában voltak. Ellenségei pedig különösképp. Az egymás ellen küzdő seregek katonái számon tartották, kik a legvitézebb harcosok a másik oldalon, kiktől kell tartaniuk, kiknek a neve hallatára fogja el őket a remegés. Az ilyen hírnév nem keletkezett magától. Sok összecsapásban kellett helytállnia annak, akire ráillettek Balassi Bálint gyönyörű sorai: „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,/Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”

Amikor a 16. század hetvenes éveiben Huszár neve felbukkant a legjelesebb vitézek között, még Veszprémben szolgált. „Geszty Ferenc, az erdélyi hadak későbbi győzelmes vezére volt Veszprém várának a főkapitánya és Huszár Péter a kapitánya. [.] A budai basák levelei szerint a veszprémi őrség rettentő csapásszámba ment az egész hódoltságra. Mint az özönvíz, úgy ment Geszty és Huszár ellen a panasz Bécsbe. De ők azzal mit se törődtek”.

Takáts Sándor megállapításai nyomán letisztult képet kapunk Huszár Péterről, akinek nevéhez „mocsok vagy

vereség sohasem tapadt. […] Azok közé az edzett vitézek közé tartozott, akik a tél szívében sem kívántak sátort, akiknek hídra sohasem volt szükségük, hogy a vízen átkeljenek, akik az éhséget és a szomjúságot csak akkor ismerték, ha az asztaluknál ültek. [.] úgy emlegették a végekben, mint főcsatázót, első száguldót, legtalálékonyabb leshányót, legyőzhetetlen viaskodót és öklelőt. Nem ismert nagyobb örömöt, szebb mulatságot a harcnál és a viadalnál, s minél több, minél vitézebb ellenséggel lehetett szemben, öröme annál nagyobb volt.”

Huszár Péter nemcsak kardforgatásban és cselvetésben jeleskedett, hanem az ellenség erejének feltérképezésében is. 1577-ben (ekkor már egy éve pápai várkapitány volt) Zeiting győri főgenerálisnak számolt be arról, hogy „Fejérvárott a bégségalja nép milyen számmal vagyon“. Takáts Sándor szavaival: „hány eszpáhia (lovas) van ott, kik a tisztjeik, hány lóval ülnek föl a főlegények; megírja név szerint a derék bezlia-agákat, az azap-agákat, a topcsiákat (pattantyúsokat), a dázdárokat (porkolábokat), az izáriliákat (kapunállókat), az iriz-agákat, a szolákokat (sereghajtókat), a martalócok harámbasáit stb.” Huszár ismertette a főgenerálissal a török végvárak őrségének becsült adatait, például így: „Az endrédiek felől azt írhatom nagyságodnak, hogy egynéhányszor voltam alatta az uraimmal, de soha felebb ki nem jöhettek, az mint nagyságodnak megírtam”.

Ha a végeken valakinek a hírneve túl magasan szárnyalt, úgy egyre kevésbé talált méltó ellenfelet, akivel összemérhette volna az erejét. Így járt Huszár Péter is, aki nem tudta elviselni, ha megfosztották kedvelt időtöltésétől, a párviadaltól. Ilyenkor kipécézett egy-egy jeles török vitézt, akinek sértő levelet, illetve azzal felérő disznó- vagy rókafarkat küldözgetett, hogy kiprovokálja a

megmérettetést. Mindegy volt neki, hogy kopjával vagy szablyával kell-e vívnia. Ügyesen kezelte mindkettőt. Olyannyira betartotta a bajvívás szabályait, hogy „még a

török főtisztek is fölkérték őt igazlátónak a bajviadalok ügyében”.

Huszár nem törődött Rudolf király (II. Rudolf néven német­római császár) tiltó parancsaival sem, ha alkalom kínálkozott portyázásra vagy vitézi erőpróbára. Titokban még saját katonáit is rávette, hogy egymás ellen viaskodjanak, mert annak megfelelően rangsorolta őket, hogy a küzdelemben miként állták meg a helyüket. 1582- ben a rettegett hírű Ferhát agával mérte össze erejét. Az aga bosszút akart állni, amiért Huszár Péter fogságban tartotta az öccsét, de a párbajban alulmaradt (súlyos sebet kapott). A bécsi udvar ekkor úgy vélte, hogy példát kell statuálnia. Ernő királyi herceg Bécsbe hívta Huszárt, majd rövid időre tömlöcbe záratta egy másik renitens kapitánnyal, Istvánffy Istvánnal együtt.

Ez a látszatintézkedés nagy felháborodást okozott a magyar végeken, de azután minden ugyanúgy ment tovább, ahogyan azelőtt. „Amint Huszár Péter kiszabadult a fogságból, mintha mi sem történt volna, folytatta a bajviadalokat és a portyázásokat. A budai basák emiatt folyton panaszkodtak ellene. Az 1585. évben például Szinán basa fogta a dolgot panaszra, mivel Huszár Péter a híres török eszpahiát: Koppányi Halult mocskos levéllel viadalra akarta kényszeríteni.” Ám a pasa (a köznyelvben basa) levele nem tudta megakadályozni az összecsapást. A pápai kapitány és Halul koppányi bég megtették, amit megkövetelt a becsület, és Huszár Péter ezúttal is győztesen távozott a porondról.

Tekintélyét jól tükrözi a következő évben történt eset. A törökök bajnoka, csikvári Deli Hasszán levelet írt neki, hogy megvívhasson egyik alárendeltjével, Csegley Ferenccel. A pápai vitéz készen állt a viadalra, de ehhez még nem kapta meg a király engedélyét. Az érdekes levelet Clair Vilmos közölte Magyar párbajok (Budapest, 1930) című könyvében:

„Vitézlő nevezetes férfiú, énnekem mindenkor bizalmas szomszéduram. Minden tisztességes dologban

barátságomat és kész szolgálatomat írom kegyelmednek, mint vitézlő bizalmas uramnak. Kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországban jó híre-neve vagyon. Egyik jó híre-neve az kegyelmednek, hogy elejítől fogva szabjával kereste kenyerét és hires vitéz embör. Másik az, hogy kegyelmed asztalát főembermódra tartja és sok vitéz embör eszi a kegyelmed sóvát, kenyerét és borát issza. Harmadik az, hogy kegyelmednek mind az ott való urak előtt s mind penig az itt való pasák és bégek előtt jó híre-neve vagyon és sokat iszunk az kegyelmed jó egészségéért és jó szerencséért, nem veszteg ülvén, hanem fennállva. Negyedik az, hogy kegyelmed igen igazmondó és bátornyelvű vitéz embör, minden vitéz emberek előtt nagy az kegyelmed híre-neve. Magyarországon nincs több Huszár Pétör kegyelmednél. Ennek okáért kérem kegyelmedet, mint bizodalmas uramat, hogy kegyelmed erőltesse rá Csegley Ferencet, hogy ne csavarogjon, ne röjtse orcáját előttem, legyünk szömbe egyszer egymással, aztán az, akinek az Isten agyja vagy őneki vagy nekem az diadalmat, az az Isten dolga. Mert immár én őneki többet nem írok, hanem kegyelmedtől választ várok és ha elröjti orcáját előttem, rövid nap ajándékot veszen tőlem, kit jónéven nem vehet. Isten velünk. Kelt Székesfejérvárott, 24. február. Anno Domini 1586. Kegyelmednek barátja: Deli Hasszán.”

Tudására, harci tapasztalataira olyan kiváló törökverő hadvezérek tartottak igényt, mint Batthyány Boldizsár tábornok, báró Nádasdy Ferenc (a „fekete bég”) és Zrínyi György kanizsai főkapitány (a szigeti hős fia). Minden komolyabb csatározásnál számítottak a segítségére, és soha nem csalódtak benne. A győzelem ízéhez szokott huszárjai vakon követték. Szinte felsorolhatatlanul sok hőstettet hajtott végre a dunántúli harcokban és párviadalokban, egészen 1594-ig (1593-ban követte Majthényi Lászlót a pápai főkapitányi poszton). Ekkor az élete nagy fordulatot vett. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvarába hívta, és gazdag birtokadománnyal kecsegtette. Huszár Péter

szolgálatait eddig is hatalmas birtokokkal jutalmazta Rudolf király, mégsem tudott ellenállni a fejedelem hívásának. Nem sejtette, hogy a fejedelemség zűrzavaros hatalmi-politikai viszonyai nemsokára őt is elsodorják.

Báthori Zsigmond nem csalódott Huszár Péterben, aki az erdélyi harcmezőkön is helytállt. 1596-ban Mezőkeresztesnél, a tizenöt éves háború legnagyobb, három napig tartó csatájában Miksa főherceg és Báthori egyesült serege azonban vereséget szenvedett a török hadaktól, s ettől kezdve a fejedelem amúgy sem zökkenésmentes pályája még nagyobb vargabetűket vett. Báthori 1597-ben titokban lemondott és átadta Erdélyt Rudolfnak (cserébe elfogadta Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket). Ez már a második lemondása volt, ugyanis 1594-ben néhány napra átengedte a hatalmat unokaöccsének, Báthori Boldizsárnak, majd meggondolta magát (visszavette a trónt, unokaöccsét pedig megölette). Az erdélyi rendek tudomásul vették az újabb lemondást, de volt uruk 1598-ban ismét kedvet kapott az uralkodásra és visszatért Erdélybe. A szászsebesi országgyűlés augusztusban visszafogadta, ám 1599 tavaszán Báthori újra (immár harmadszor is) lemondott, ezúttal unokabátyja, a Lengyelországban élő Báthori András bíboros javára. Huszár Péter az új fejedelem szolgálatába állt, de nem volt szerencséje, mert hét hónappal később a bíboros-fejedelem serege vereséget szenvedett a Rudolf által támogatott Mihály havasalföldi vajda székelyekkel megerősített seregétől (Báthori Andrást menekülés közben a székelyek megölték).

1600-ban Báthori Zsigmond már a törökök felé kacsingatott. Lengyel segítséggel legyőzte Mihály vajdát, majd 1601-ben megint késznek mutatkozott a visszatérésre. A kolozsvári országgyűlésen Huszár Péter, aki a török kérdésben nem

ismert megalkuvást, a visszahívás ellen szavazott, mire a Báthorit támogató rendek elfogatták, és Déva várának börtönébe záratták az idős bajnokot. Innen szabadította ki a

győztesen Erdélybe nyomuló Basta (a teljhatalommal felruházott császári hadvezér), aki 1602 nyarán a sziléziai hercegségeket ismét elfogadó Báthorit végleg távozásra bírta. A Rudolfhoz (pontosabban a magyar koronához) továbbiakban hűséges Huszár Pétert a császári hadvezér kinevezte lugosi és karánsebesi bánná. Ezt a lépését a magyar vitéznek a bécsi udvar előtti tekintélye is jelentősen befolyásolhatta.

Giorgio Basta kegyetlenséggel párosult elnyomó módszerei végsőkig fokozták az elkeseredést. Székely Mózes, Báthori Zsigmond volt hadvezére a császári elnyomással szemben fellépő erdélyiek élére állt. 1603 tavaszán Bektás pasa temesvári beglerbég támogatásával elfoglalta Karánsebest és Lugost, majd május elején Dél- Erdélyben elnyerte a fejedelmi címet. Huszár Péter, Lugos kapitánya élete árán is védeni akarta a rábízott várat, és nem adta meg magát a török-tatár hadaknak. A várat ismerő polgárok egy része azonban elárulta a védőket, így hiába küzdöttek a végsőkig, az ostromlók felülkerekedtek. Huszár Péter a temesvári beglerbég kezére került. Takáts Sándor így írt erről: a pasa „szolnoki születésű török lévén s magyarul jól beszélvén, nemcsak ismerte, de becsülte is a nagy vitézt. Tehát azon mesterkedett, hogy Huszár Péter életét valahogyan megmentse. A tatár seregek azonban maguknak követelték Huszár Pétert. Aki annyi csapást mért reájok, illik, hogy az ő kezükön pusztuljon el. És körülfogták Bektás basa sátorát, s vad üvöltéssel követelték Huszár Pétert. Bektás basa mindent elkövetett, hogy a tatárokat lecsillapítsa, de szava a lázadóknál siketségre talált. Mikor azután látta, hogy a saját élete is kockán forog, kiadta nekik Huszár Pétert”.

A tatárokat nem csak a bosszú sarkallta. Babonás hiedelmeik alapján úgy vélték, ha a hős ellenséget feláldozzák istenüknek, és isznak a véréből, akkor annak ereje és bátorsága beléjük száll. Táborukban vezérük, a mirza kegyetlen szertartás keretében végzett a

rettenthetetlen magyar vitézzel. Kiömlő vérét fölfogta és
megitta. „Kitömött fejét Mehmed seraskirnak küldték, aki
örömében száz aranyat adott a futárnak”.

Huszár Péter utolsó leheletéig hűséges maradt hazájához.
Fájhatott neki a német zsoldosok pusztító jelenléte, Erdély
zűrzavaros belpolitikai állapota, ám semmi nem tántorította
el a törökök elleni állhatatos küzdelemtől. Halálát nem
sokkal élte túl Székely Mózes, aki mindössze három hónapig
uralkodott. 1603. július 17-én Brassó mellett vereséget
szenvedett a Bastát támogató Radul havasalföldi vajda
székelyekkel megerősített seregétől. A csatában elesett
Székely Mózes, folytatódott a császári hadak rémuralma és
Erdélyország megpróbáltatása, de már Huszár Péter nélkül,
akinek emléke hamar feledésbe merült.

KI HÍVTA KI PÁRBAJRA RETTEGETT IVÁN CÁRT?

Az oroszok első cárja, IV. (Rettegett) Iván a szomszédos tatár kánságok legyőzésével és meghódításával a moszkvai nagyfejedelemségből birodalmat kovácsolt. Korának hatalmas és kegyetlen uralkodója volt, aki félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki alattvalóiból. Keleti hódításait követően Livóniát is megtámadta. Ezzel azonban olyan ellenfelet szerzett magának, aki nem tűrte a leckéztetést, és keményen visszavágott.

Iván cár bizonyára soha nem hitte volna, hogy a birodalmához képest jelentéktelen erdélyi fejedelemség uralkodója, a magyar Báthori István lesz az, aki megfosztja őt balti hódításának jelentős részétől. Az 1571-től az erdélyi trónon ülő Báthorit 1576-ban lengyel királlyá választották. Trónra esélyes vetélytársa, Habsburg Miksa magyar király (II. Miksa néven német-római császár) éppen azért került hátrányba vele szemben, mert Báthori 1575 júliusában az

erdélyi Kerelőszentpálnál legyőzte a Habsburg uralkodó támogatását élvező Bekes Gáspár seregét. Ez a győzelem a fejedelem mellé állította a harcias királyra áhítozó lengyeleket. Új alattvalói azt várták tőle, hogy visszaszerzi Iván cártól az elragadott Livóniát (a mai Lett- és Észtország történelmi neve), amely korábban a Német Lovagrend fennhatósága alá tartozott.

Báthori komolyan vette feladatát, és erdélyi csapatokkal erősítette meg a lengyel-litván-német haderőt. Rettegett Iván eleinte fölényesen kezelte Báthorit, akit még az orosz követek is igyekeztek a cár iránti túlzott tiszteletre bírni. Krakkóban például addig nem akarták átadni a cár üzenetét, amíg Báthori állva és fejfedő nélkül nem érdeklődik Rettegett Iván cár hogyléte felől. A király ezt a szívességet nem tette meg nekik, sőt, utasította udvarmesterét, hogy tudassa az oroszokkal: nem kíván tőlük etikettet tanulni. A követek eredmény nélkül távoztak, a háború pedig hamarosan kezdetét vette.

Báthori szövetséget kötött a svédekkel, majd 1579 nyarán, mindössze 16 ezer fős seregével megtámadta az oroszokat. Ügyelt arra, hogy a harcok orosz területeken folyjanak. Először Polock városát vette célba, amely 1563 óta az oroszok kezén volt. A város egy részét mesterségesen létrehozott, járhatatlan, erdős, bozótos, mocsaras terület védte. Az oroszok ebből az irányból nem számítottak támadásra, ezért az erődítmények ezen az oldalon valamelyest gyengébbek voltak. Báthori erdélyi katonái szekercékkel utat vágtak a barátságtalan rengetegben, amíg hosszú, megfeszített munkával elérték céljukat.

A vár ostroma augusztus 11-én kezdődött, de a támadóknak nehéz dolguk volt. Százhét ágyú tüzével kellett szembenézniük. Leginkább arra törekedtek, hogy meggyújtsák a fából készített várfalakat, de ez a próbálkozás nagy emberáldozatokat követelt. Háromheti harc után az ostromlók erőfeszítéseit siker koronázta. Főként

Rácz Péter, Fejérdi Berta és magyar társaik érdeme volt, hogy a falak végre tüzet fogtak. Igaz, hogy vitézségüknek megfizették az árát. Rácz Péter például súlyos

sérüléseket szerzett, de talán enyhítette fájdalmát, hogy Báthori egyesített serege elfoglalta Polockot. Ebben a küzdelemben veszítette életét Vadas Mihály, a gyalogság vezére is.

A király ettől kezdve (a korábbinál jóval nagyobb létszámú seregeivel), három éven keresztül, több hullámban háborúzott a cárral, és egymás után foglalta vissza az orosz kézen lévő várakat, városokat. Közben legvitézebb magyarjai közül elhullott Bekes Gáspár (korábbi ellenfele, akit szolgálatába fogadott), Bekes Gábor, Dercsényi Tamás, zabolai Székely András és mások.

Rettegett Iván békére, illetve fegyverszünetekre felszólító ajánlatait Báthori elhárította, és ragaszkodott Livónia egészének visszaadásához. A cár látva a lengyel király hadi sikereit, tehetetlen dühében sértő és gyalázkodó levelet küldött Báthorinak, amelyben többek között elvetemültnek, gyávának, esküszegőnek és istentelennek nevezte. Báthori 1581 nyarán írt válaszát Szádeczky Lajos történész ismertette 1884-ben, a Századokban (Báthory István emlékirata a muszka czárhoz 1581-ben). A latin, lengyel és orosz nyelvű memorandumhoz hasonlót aligha kapott a cár, akitől nem véletlenül rettegtek alattvalói és ellenfelei, hiszen rapszodikus, vérszomjas természete időnként rendkívüli kegyetlenségek elkövetésére sarkallta. A terjedelmes levél jól tükrözi Báthori eltökéltségét és személyes bátorságát. Íme, a nem mindennapi írás néhány sokatmondó részlete:

„. udvari emberünk, akit hozzád követül küldtünk, átadta leveledet, amely a mi szidalmazásunkkal van tele. Megvetve hitványságodat, nem is kellene válaszolnunk, mert hisz neked válik szégyenedre, amit írsz; de meggondolva azt, hogy hallgatásomat félremagyaráznád, válaszolok mégis. Miképpen az oktalan állatot, szamarat vagy ökröt, ha a

mocsárba esik, könyörületességből kihúzzák, úgy én is kezem nyújtom feléd, aki a rágalom fertőjébe süllyedtél; […] Igyekezz, hogy ne csak zsoltárokat olvass, olvass egy kis történelmet is; [.] Nincs jogod Livóniához, hacsak azt nem tartod annak, hogy nagyapád a novgorodi városi tanácsosokat és előkelő embereket lakoma ürügyével kihívatta a városból, s a népjog ellenére megkötözve elhurcoltatta, majd lemészároltatta őket. Így tesz a farkas a báránnyal. Így a rabló az utasokkal. Ilyen a te jogcímed is, aminél az útonállóké is különb. [.] te nem csak gyermekeket, de egész városok lakosságát, korra és nemre való különbség nélkül öletted le. Livóniához az a jogcímed van, mint nagyapádnak volt: az öldöklés.

A kívánt 400 000 forint hadikárpótlásra azt írod, hogy hallatlan kívánság, és a tatárok között fordul ilyen elő, nem pedig keresztyén fejedelmek között. [.] Neked, aki őseiddel együtt annyi tartományt raboltál, soknak látszik ez? [.] ezután majd mind nagyobb és nagyobb összeget rovunk ki rád béke fejében. [.] S még azt mondod, hogy e pénzt, ha megkapnám, ellened sereggyűjtésre használnám? Nem szorultunk a te pénzedre, van magunknak is elég a veled való hadakozásra, amint tapasztaltad és tapasztalni fogod! [.] Azt mondod: őseim példáját követem? Azt követhetem is bátran, de te a tieiddel, akik úgy tettek, mint a farkas midőn a juhnyájba beszabadul, bizony nem nagyon kérkedhetsz!

Azért sem vádolhatsz engem, amiért nem küldtem követeket hozzád; annak kell követet küldeni, akinek arra szüksége van. [.] Szememre veted, hogy tanácsosaim jelenlétében fogadtam követeidet? Bizony engem tanácsosaim, előkelő és bölcs férfiak szoktak körülvenni, nem úgy, mint a zsarnokokat, akiket kivont karddal és bárdokkal őriznek. [.] Csalárdságnak nevezed, hogy Sokolow várát tűzzel rontottuk le. Nem az én hibám, hanem a tied, hogy nem ismered a hadviselés módját és eszközeit; azzal a kötelezettséggel nem tartozom, hogy téged

hadakozni tanítsalak! Azt írod, hogy Polock, Wladimir, Wielis és több váraidat árulók segítségével foglaltam el. Milyen hitvány ez az állításod [.] két évvel ezelőtt (1579-ben) ott voltál magad is Pleskow alatt seregeddel, miért nem védelmezted hát a tieidet? Jobbnak láttad odahagyni Sokolowot, azt parancsolván, hogy az ágyúkat rontsák el s a várat felgyújtván gyalázatos futással hagyják oda. Ha tagadnád, saját leveleddel bizonyítjuk be! Midőn pedig Vielkilukumot ostromoltuk, te a seregeddel ott voltál a közelben. Vajon miért nem siettél elénk? A leghitványabb tyúk a ragadozó sas vagy ölyv ellen védi és oltalmazza csibéit, és te, kétfejű sas (mert hisz ezt használod címerül) hol lappangsz, hogy sehol sem mutatod magadat? [.] te hóhéra vagy alattvalóidnak és nem fejedelme, aki népeid felett, nem mint emberek, de mint vadállatok felett uralkodsz. [.] tán azért emlegeted mindegyre őseidet, hogy nekünk szemünkre vesd: nem királyi apától származtunk s választás útján jutottunk a királyságra? Voltak és vannak keresztyén országok most is, ahol a királyokat s fejedelmeket választják s mégis nem kevesebb haszonnal uralkodnak, mint kipróbált, jeles férfiak, holott nem születési előny juttatja őket a trónra. Így választja a pápát a kardinálisok testülete, így a római császárt a választó fejedelmek. Így jutottunk mi is az összes lengyel rendek választásából a lengyel trónra. Mi nem irigyeljük tőled, hogy téged nem az emberek ítélete és nem a kipróbált erény »sed uterus muliebrus« tett a muszkák uralkodójává. Mi nem királytól származtunk, mégis királyságot nyertünk; teveled ez nehezen történt volna meg. Ha nem születtél volna annak, bizony soha nem jutottál volna fejedelemségre, mert téged erkölcseid inkább kondássá, vagy rablóvá érdemesítenek! [.] okos ember előtt nem lehet kétséges, hogy mi szebb dolog: nemes és erényekben kitűnő atyától és nemes, tiszta erkölcsű anyától, avagy bűnös királytól és erkölcstelen királynétól származni? [.] Te nemcsak férfiakon kegyetlenkedtél, de asszonyokon, sőt

magzatokon, akik még a világot sem látták; sőt mint egy pogány, magad parancsoltad, hogy szemed láttára tisztességes nőket megfertőzzenek. Mindez tudva van az egész világ előtt, hisz azokról könyvet írtak s úgy terjesztették el a hírét. Ha nem hiszed, íme olvasd el, küldünk neked egy példányt belőle. [.] Harabunda követünk előtt gőgösen felkiáltottál: tudják meg minden népek, hogy Vasziljevics Iván a világ istene s rajta kívül más isten nincs! [.] Fogj hát fegyvert, ha oly vitéz vagy, ülj lóra, jöjjünk össze mind a ketten meghatározott helyen és időben, azután mutasd meg, hogy milyen férfi vagy, s mennyire bízol igazságodban. Vívjunk meg ketten, hogy kevesebb keresztyén vér folyjon. Tudósíts, ha elfogadod, mi készen állunk a párviadalra. Megmutatja Isten, a legigazságosabb bíró, kinek van igaza. Ha visszautasítod, magad felett mondasz ítéletet, hogy nemcsak igazad nincs, de még gyáva is vagy, hogy nemcsak császári méltóság nincs benned, de még férfinak, sőt asszonynak sem vagy méltó. Bármit határoznál is; akár kiállsz ellenünk, akár elrejtőzöl előlünk, nem kételkedünk, hogy Isten velünk lesz s a mi igaz ügyünket diadalra, a tiedet végromlásra vezérli.”

Báthori tehát nem maradt adósa a cárnak. Szándékosan és indokoltan becsületsértő levelét azzal tetézte, hogy gyávának nevezte Rettegett Ivánt, majd párviadalra szólította fel. Vajon miként reagált a cár a súlyos sértésekre? Erről ugyancsak

Szádeczky Lajos számolt be a Századokban, 1885-ben (A pápa békeközvetítése Báthory és az orosz czár között).

Az emlékezetes levélváltás előtt, 1580 őszén, az orosz uralkodó követet küldött XIII. Gergely pápához, akitől azt kérte, hogy a békekötés érdekében közvetítsen közte és Báthori között. Cserébe felajánlotta, hogy csatlakozik a pápa által kezdeményezett törökellenes szövetséghez, sőt, birodalmával együtt még a római egyházhoz is. Rettegett Iván számára ez a lépés rendkívül keserves és megalázó lehetett, hiszen évtizedeken keresztül sikeres hadjáratokhoz

és hódításokhoz szokott. A pápa örömmel fogadta a nem várt ajánlatot, és Antonio Possevini személyében egy ügyes, tapasztalt követet küldött a szemben álló felekhez.

Possevini június közepén érkezett Vilnába (Vilnius), ahol beszámolt Báthorinak a pápa szándékairól. Ezek között (a békekötésen túlmenően) első helyen szerepelt a kereszténység erősítésének ügye, a törökellenes összefogás, amelyhez Lengyelország is csatlakozhatna, továbbá a vallási unió megteremtése az oroszokkal. Báthori kedvezően fogadta a pápai követ kijelentéseit, hiszen azokból kiderült: a pápa a békekötéssel főként Lengyelországnak akar kedvezni, mivel nem nagyon bízik a szalonképtelen, kiszámíthatatlan cárban. Possevini ezután a cár tartózkodási helyére, a Volga melletti Starisa városába utazott. Rettegett Iván egy nappal az után fogadta, hogy kézhez vette Báthori kemény hangú levelét. A cárt mélységesen felháborította és feldühítette a levél. Possevini megjelenésekor komoran és csendben ült a trónján. A főemberek egy csoportja átvezette a követet a tanácsterembe, ahol megmutatták az írást, amely a cár kedvét szegte. Az esetnek különös módon nem lett olyan a folytatása, mint amilyet a kegyetlen uralkodótól várni lehetett. Rettegett Iván udvari emberei nem arról beszéltek, hogy a cár miként fogja megtorolni a rajta esett sérelmeket, hanem arra biztatták Possevinit, hogy igyekezzen Báthorihoz a béketárgyalások folytatására. Megígérték, hogy a béke érdekében teljesítik a pápa valamennyi kívánságát.

Szeptember 12-én a cár e szavakkal engedte útjára a pápai követet: „Antonio, te a lengyel királyhoz fogsz menni, üdvözlöd nevemben s tárgyalsz vele a békéről a pápa parancsából. Azután bármi lesz az eredmény, visszatérsz ide, mindig szívesen látunk, úgy a pápára, mint a te hasznos szolgálataidra való tekintettel”.

Possevini kiváló közvetítőnek bizonyult. Gyakran csak rajta múlt, hogy a béketárgyalások nem jutottak

zsákutcába. A szemben álló felek végül 1582. január 15-én megkötötték a békét. A lengyelek visszakapták Livóniát, a cár pedig a lengyelek által elfoglalt orosz várakat. Rettegett Iván ugyan nem teljesítette azt az ígéretét, amely szerint országával csatlakozik a római egyházhoz, viszont (Possevini kérésére) igen sok lengyel, litván, spanyol és olasz rabot engedett szabadon a hírhedt orosz börtönökből.

Báthori István párviadalra szóló kihívása a békekötéssel okafogyottá vált. Rettegett Iván két évvel később, 1584 elején megbetegedett. Hatvan csillagjósnak adott parancsot arra, hogy megjövendöljék halálának napját. A jósok a végzetes napot március 18-ára tették. A cár, súlyos állapota ellenére sem tagadta meg magát, ugyanis 17-én megfenyegette a jósokat, hogy tévedésük esetén máglyahalállal bünteti őket. A jósok szerencséjére a cár másnap valóban meghalt. Idősebbik fia, Iván cárevics mellé temették, akit három évvel korábban dühében ő maga gyilkolt meg. Báthori mindössze két évvel élte túl Rettegett Ivánt: 1586-ban (a lengyelek, a litvánok, a livónok és a magyarok nagy bánatára) ő is távozott az élők sorából.

MIKÉNT ROHANT VÉGZETE FELÉ TELEKESSY MIHÁLY?

Volt idő, amikor rablólovagok tartották rettegésben a Magyar Királyság északkeleti szegletében fekvő, Morvaországgal határos Trencsén vármegye jobb sorsra érdemes lakóit. Az uralkodók gyakran szemet hunytak a törvénytelenségek felett, mivel a rablásokat a vidék főurai irányították, akiknek hadi szolgálataira maguk is igényt tartottak. Lednic (Lednica) vára a Vág völgyének gyönyörű tájékán, egy sziklatetőn magasodott, és biztos, jól védhető

otthont nyújtott a rablólovagok egyik fiatal képviselőjének, telekesi és debréthei Telekessy Mihálynak.

A fiatal várúr Telekessy (Thelekessy) Imrének, a híres hadvezérnek az unokája volt. A nagyapa harcolt a mohácsi csatában, majd I. Ferdinánd oldalára állva jeleskedett I. (Szapolyai) János király csapataival, illetve a törökökkel szemben. A felső-magyarországi hadak főkapitányaként elfoglalta Kassát, Zemplént és Sárospatakot, majd 1558 őszén Kazánál, a Sajó menti síkságon kétezer katonájával legyőzte Veli bég ötezer fős seregét. Néhány évtizeddel később az unoka, Telekessy Mihály szorgalmasan munkálkodott azon, hogy a Telekessy név ne tündököljön oly fényesen, mint kiváló felmenőjének idejében.

Lednic várát a nagy érdemeket szerző Telekessy Imre 1559-ben kapta Ferdinánd királytól. Talán a hely szelleme hatott Mihályra, mivel a vár korábban veszedelmes rablófészek hírében állt. Egykori gazdái, Podmaniczky János és Rafael hírhedt rablólovagok voltak, akik nem tiszteltek sem királyt, sem törvényt, hogy a Tízparancsolatról már ne is beszéljünk. Komáromy András történész, levéltáros Thelekessy Mihály (1576-1601) címmel átfogó tanulmányt írt a Századokban (1890), és ebben így jellemezte Lednic birtokosait: „.mint a keselyűk le-lecsaptak a vár alatt elterülő völgyre, s csatlósaikkal elzárván a szoros utakat, sanyargatták a föld népét, vagy a határszéli erdőkben szerte kalandozván kifosztották a Magyar- és Morvaország között sűrűn közlekedő kalmárokat s emberöltőről emberöltőre örökös harcot folytattak a társadalom ellen.”

Telekessy Mihály már kicsi gyerekként megszokhatta a fegyvercsörgést, mivel apja, István is gyakran mozgósította embereit, valahányszor a morva Kavka Zdenkónak, Brno urának garázda csapatai átlépték a határt. Telekessy István próbálta megakadályozni birtokai és jobbágyai tönkretételét, csakhogy fegyveres ereje gyengének bizonyult a Lednicet is szorongató Kavkával szemben. A határmenti falvak népét annyira kipusztította Kavka, hogy

az 1578-as adóösszeíráskor a hatóság emberei például Lukova, Dubkova és Lisza helységekben (mindhárom Telekessy-birtok) összesen három portát tudtak számba venni. Mivel a császári udvar semmit nem tett, Telekessy István számára nem maradt más hátra, mint hogy maga gondoskodjék birtokai és a határ védelméről.

Ekkor léptek képbe a letűnt Podmaniczkyak mindenre elszánt fegyveres rablói, akiket Telekessy István addig nem fogadott szolgálatába. Ők minden tekintetben fel tudták venni a versenyt Kavka zsoldosaival, hiszen a gyilkolás, rablás,

erőszakoskodás terén hozzájuk hasonló képességekkel rendelkeztek. Lednic urának nem sok választása maradt, ezért alkalmazta őket. Zsoldra persze alig, vagy egyáltalán nem futotta, így a rovott múltú népség a kor szép szokása szerint lopással, rablással, útonállással, kereskedők, utazók és tutajosok megsarcolásával, fosztogatásával oldotta meg a jövedelemkiegészítést. Még Morvaországba is átmentek egy-egy marhacsordáért, Kavka nem kis bosszúságára.

Telekessy István e gyülevész had segítségével vissza tudott vágni Kavka Zdenkónak, de cserébe sok mindent el kellett néznie. Nem nagyon firtatta, hogy katonái honnan veszik a ruhára való posztót, vásznat, miből telik nekik ételre, italra, értékes holmikra. Bejáratosak lettek a várba, és portyázásaik után ott, vagy a közeli Róna (Rovna, Lednické Rovne) kastélyában osztoztak a zsákmányon. Igaz, ha kellett, fegyvert fogtak, s meg is haltak uruk védelmében. Komáromy András szavaival: „Lednic várának rövid idő alatt ismét gonosz híre támadt, mintha csak Podmaniczky Rafael szelleme tért volna vissza a falak közé.”

A várúr fia, Mihály 1576-ban látta meg a napvilágot. Korán elveszítette édesanyját, ezért apja új feleség után nézett. A szigetvári hős, Zrínyi Miklós egyik leányát, Magdolnát vette el, de csalódnia kellett, mert az asszony nem sok kedvet érzett a gyerekneveléshez, ráadásul egymással sem jöttek ki jól. Kapcsolatuk annyira megromlott, hogy a férj a végrendeletéből is kizárta hitvesét – Telekessy István 1586- ban halt meg, és a tízéves Mihály lett egyetlen örököse. „A végrendeletet 1586. ápril 13-án bontották föl a megbízottak. Az özvegy nem volt megelégedve, s több rendbeli követeléssel lépett föl, de a végrehajtók az árva javára döntöttek.” A mostoha távozott a rónai kastélyból, és

csakhamar ismét férjhez ment. Mihály két gyámja, debréthei Keresztes János és toposházi Thopos Miklós szárnyai alatt ismerkedett a megváltozott viszonyokkal. Keresztes régi, megbízható embere volt a Telekessy famíliának, hiszen már Imre alatt is szolgált, sőt egy összecsapásban az életét is megmentette. Thopos a jogi ügyeket intézte. Mindketten tisztességesen ellátták feladatukat, a birtokok bevételeivel jól gazdálkodtak, és a kis Mihály taníttatásáról sem feledkeztek meg.

A gyerek jobban vonzódott a fegyverforgatáshoz, mint a tudományokban való elmélyedéshez, de azért elsajátította az írást-olvasást és a latin nyelvet is. Tizenhat éves korában megvált gyámjaitól és a saját lábára állt. Hatalmaskodó kedvű szomszédai könnyű prédának nézhették, és a birtokaiból hol itt, hol ott elfoglaltak valamennyit. Rosszul tették, mert Telekessy Mihályból hamar előbújt a rablólovagok virtusa, és szomszédait keményen megleckéztette.

1593-ban ennél nagyobb kihívásnak is meg kellett felelnie. Küszöbön állt a törökökkel való háborúskodás. Az ősz folyamán Szinán nagyvezér hatalmas sereggel kelt át a Dráván és az ország belseje felé nyomult. Az ország nemesei – báró Pálffy Miklós, gróf Ferdinand Hardegg győri várkapitány, gróf Zrínyi György, valamint Christoph Teuffenbach felső-magyarországi főkapitány vezetésével – Komáromnál gyülekeztek. Dandárjaik élén ott voltak a legnagyobb birtokosok, így például Báthori István, Rákóczi Zsigmond, Homonnai Drugeth István, Dobó Ferenc, Forgách Simon, Illésházy István, Nádasdy Tamás, Forgách Zsigmond, Batthyány Ferenc, Dersffy Ferenc, Thurzó György, míg a fiatalabbak között Balassa Menyhért, Révay Gábor, Czobor Mihály, Révay András és az alig tizennyolc esztendős Telekessy Mihály. A Pálffy vezette királyi sereg november elején Pákozdnál legyőzte Hasszán budai pasa Székesfehérvár felmentésére érkező tízezer fős seregét. A várost ostromló Hardegg mégis abbahagyta a harcot és

elvonult. (Egy évvel később Győrt adta fel, amiért a bécsi haditörvényszék 1595-ben lefejeztette.) A felső­magyarországi hadak ezután diadalmaskodtak Romhánynál, majd egyesültek Pálffy, Illésházy, Teuffenbach, Rákóczi és Báthori seregével, és folytatták a hadjáratot. Decemberre elfoglalták Divényt, Füleket, Szécsényt, Bujákot, Kékkőt, Somoskőt, Hollókőt, Drégelyt, Palánkot és Ajnácskőt. Ezekben a harcokban Telekessy Mihály is részt vett, és bizonyára jelentős katonai tapasztalatokkal, illetve főúri kapcsolatokkal gazdagodott.

Rokonsága, atyafisága révén tekintélyes családokhoz kötődhetett volna. Rokoni szálak fűzték ugyanis az Ostrosith, a Petrőczy, a Jakussith, a Szunyogh, valamint a Forgách családhoz, és nem kisebb ember volt a keresztapja, mint Thurzó György, a későbbi nádor. E rangos famíliák közül mégis csupán az egyikhez látogatott szívesen. Egyre gyakrabban kereste fel Budatin (Budetin, Budatín) várát, ahol báró Szunyogh Jánosnak és köpcsényi Listius Ágnesnek árván maradt, de már eladófélben lévő leánya, Julianna lakott a testvéreivel. Telekessy Mihály közeledését, majd leánykérését Julianna és rokonai is szívesen fogadták. Mihálynak azonban még részt kellett vennie Mátyás főherceg 1594-es dicstelen hadjáratában (ekkor esett el Esztergom alatt nagy költőnk, Balassi Bálint). A harcokból épségben került ki, így nem volt akadálya annak, hogy október 23-án megtartsák az esküvőt.

A házasságkötés csak rövid ideig terelte jó irányba Telekessy Mihály lépéseit. Hamar kiderült, hogy fiatal feleségénél nagyobb befolyást gyakorolt rá jószágfelügyelője, Moncsek Kristóf, aki már apjának is hűséges embere volt. Komáromy András tanulmányában a szolga többi jó tulajdonságát nem tudta felsorolni, mivel a jelek szerint ilyenekkel nem rendelkezett. Ravasz, elvetemült, a rablóvezérek agyafúrtságával és kegyetlenségével megáldott gonosztevő lehetett. Jól ismerte urát, tudta, hogy mivel járhat leginkább kedvében. Telekessy

a háztartás és a két húgával való törődés, így
kényelmesen folytathatta bűnös üzelmeit.
ellátta pénzzel, ő pedig nem kutatta annak
Olykor megesett persze, hogy urát is meggyőzte
gonoszság elkövetésének jogosságáról. 1596

nagy lábon élt, és szinte állandóan pénzzavarral küszködött,
ezért Moncsek dolga volt, hogy a hiányzó összegeket így
vagy úgy előteremtse.

A vidék minden rablója követte az utasításait. Komáromy
szerint ő volt urának rossz szelleme, akit időben el kellett
volna csapni, s aki végül hűségből is elégtelenre vizsgázott.
Telekessyt időnként elszólították a hadjáratok, feleségét

lekötötte
Moncsek
Gazdáját
eredetét.
valamely

augusztusában például egy morva főúr Trencsénen átvonuló
ökörcsordája legelészett Lednic határában. Moncsek időben
értesült az esetről, és rábeszélte Telekessyt, hogy a kis
sérelmet torolja meg naggyal. Ezután fegyvereseivel és
Pruszkay János haramiavezérrel együtt megtámadta a
pásztorokat, majd harmincnyolc ökröt zsákmányolva tért
vissza Lednic várába. Az ökrök tulajdonosa értesült a
rablásról, ezért egyik emberét megbízta a nyomozással.
Telekessy szolgái fülön csípték a kíváncsiskodót, és a vár
tömlöcébe zárták. Egy teljes évig raboskodott, így nem
csoda, hogy senki sem akarta követni a példáját.

1. őszén Telekessy ismét harcba indult (ezúttal Miksa
   főherceg seregében), és részt vett a tizenöt éves háború
   legnagyobb ütközetében, a háromnapos

mezőkeresztesi csatában. Az erdélyiekkel egyesült királyi
sereg vereséget szenvedett, ám Telekessy vitézi érdemeket
szerezhetett, mert visszatérését követően a vármegye
rendjei őt választották trencséni kapitánnyá. A következő
esztendő megintcsak hadba szólította Telekessyt, ami jó
alkalmat nyújtott Moncsek Kristófnak, hogy még jobban
kibontakoztassa kétes hírű képességeit. Most már azok a
földművesek sem lehettek biztonságban, akiknek valami kis
lábas jószáguk volt. Moncsek rablói ezeket „elkötötték a
jászol mellől, elhajtották a legelőről s bár a nyomok mindig

Thelekessy birtokára vezettek, semmit sem lehetett rájuk bizonyítani, sőt az járt jobban, aki hallgatni tudott kárvallása felől.”

A harmincadvám begyűjtésével megbízott harmincadosok is panaszkodtak a kamarának, hogy a királyi jövedelmek apadnak, mert a kereskedők nem mernek átutazni Telekessy Mihály birtokain. A puhói (Puchó, Púchov) posztósok a vásárok elnéptelenedése miatt keseregtek, a deszkával kereskedő tutajosok pedig azért, mert hiába fizettek vámot, árujukat elorozták a haramiák. Az elvetemült útonállók „Pruszkay János, Koza Mátyás, Miskovich Félix vezetése alatt 25-30 főnyi csapatokra oszolva a Vág folyó partjairól a Morva határig, sőt azon túl is általános rémületet terjesztettek.” Moncsek gondosan ügyelt arra, hogy mindig a háttérben maradjon, miközben ő tervelte ki a gaztetteket, s ő mozgatta a szálakat. A szaporodó bűncselekmények kapcsán nem is az ő nevét emlegették, hanem Telekessy Mihályét.

1. végén Saffarich János puhói harmincados Telekessy segítségét kérte néhány rabló elfogásához, akik Puhóra tartó kereskedőket fosztottak meg javaiktól. Telekessy a rónai kastély közelében elfogta, majd vasra verette őket. A királyi kamara felszólította a főurat, hogy a rablókat adja át kihallgatás végett, de Telekessy ezt megtagadta. A harmincados a kamarának küldött jelentésében (talán nem alaptalanul) azzal vádolta Telekessyt, hogy a rablóktól elvett zsákmányt meg akarja tartani, és ezért nem adja át a foglyokat.
2. tavaszán egészen meglepő dolog történt. Telekessy harmadmagával Puhóról a rónai kastélyba tartott, amikor Saffarich szolgái lesből rálőttek, de a lövések az esti szürkületben célt tévesztettek. Telekessy tőle szokatlan módon nem állt bosszút, hanem másnap levelet írt a harmincadosnak. „Nem tudom mi okból indíttatván a te kgd [kegyelmed] szolgái tegnap estve Pukhói városomban reánk támattak, úgy hogy mind magunkban s lovainkban nem

kicsiny kárt tettek. Mi okból légyen az, örömest megtudnám kgdtűl. Választ várok, Isten tartsa kgdet.” A pozsonyi kamarának is írt. Saffarich viszont sietett Pozsonyba, hogy panaszt tegyen Telekessy ellen. Mint kiderült a merényletkísérlet kiváltó oka az volt, hogy Telekessy előzőleg lelőtte a harmincados mostohafiát.

Így válik érthetővé Telekessy udvarias hangú levele, hiszen az azért mégsem járja, hogy minden nap lelövünk egy embert. A kamara kivizsgálta az ügyet. Ennek során Telekessy nem tagadta az emberölést, de önvédelemre hivatkozott. Saffarich mostohafia és a fegyveres szolgák ugyanis hírt kaptak arról, hogy morva kereskedők titokban lovakat akarnak átcsempészni a Vágon, hogy elkerüljék a harmincad megfizetését. Azonnal a kereskedők felkutatására indultak, de balszerencséjükre Telekessyékbe botlottak, akiket összetévesztettek a kereskedőkkel. A rövid összecsapás a mostohafiú halálával végződött, s ezt akarta megtorolni a harmincados. A kamara is ezt állapította meg, és a további konfliktusok megelőzése végett új harmincadost helyezett Saffarich helyére. Trencsén vármegyében minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. A szorgalmas bandák Lednicre szállították a sok rablott holmit, ám hiába adták át az urukra eső részt, a bejövő pénz soha nem volt elegendő. Telekessy egyre több birtokot zálogosított vagy adott el, és még felesége javait sem kímélte. A dologkerülő tolvajokból, rablókból, gyilkosokból és hamispénzverőkből pedig egyre több ténfergett a várban. „Nemzetiségükre nézve magyarok, oláhok és tótok, de akadt morva, meg lengyel is. Jóval többen voltak, mint ahánynak az eltartását fedezhette volna a birtokok jövedelme. Igaz, ezek az emberek nem kuncsorogtak zsoldért, gazdájuk meg elnézte nekik, ha magukról „gondoskodtak.

Ez idő tájt történt, hogy Telekessy a kedvenc cimboráival Puhón mulatozott. Vele volt Moncsek Kristóf, annak méltó társa, Borbély János, továbbá Miskovich Félix, Holub István,

egy Macák nevű szolga, Marci, a hűséges inas, Bour Miklós puhói polgár és még néhány katona. Egyszer csak híre jött, hogy Balassa Zsigmond embere, Klestyánszki János, a kelestényi (Kliestina) bíró a közelben tartózkodik. Telekessyék ettől ingerültek lettek, mert Klestyánszky korábban kötélre való zsiványoknak nevezte őket. A kapatos társaság úgy érezte, hogy eljött az igazságosztás pillanata. Főként Moncsek, Holub és Bour biztatták urukat – ne tűrje a rajtuk esett gyalázatot. Telekessy pedig büntetett. Éjszaka elfogatta és megkötöztette a bírót, akit ettől kezdve senki sem látott élve. Később megtalálták a holttestét a Vág partján, Nemcsova közelében. A koponyája háromfelé volt hasítva.

Telekessy az eset után feltehetően attól tartott, hogy Balassa Zsigmond nyilvánosan panaszt tesz ellene, ezért Lengyelországba távozott. Onnan csak 1598 őszén, Buda ostromának hírére tért vissza, és csatlakozott Mátyás főherceg seregéhez. Lengyelországi kozákok élén érkezett, amivel bizonyára elismerést vívott ki magának. Budát ugyan nem tudta bevenni az ostromló sereg, Telekessy viszont átmenetileg feledtetni tudta korábbi botlásait. Nem úgy Moncsek Kristóf, aki Lednicen időközben tovább gyarapította bűnei lajstromát (még Thurzó György Árvából való szolgáit is megszabadította pénzüktől).

Telekessy visszatérése után ismét folytatódott az „édes élet”, ami persze csak a várúrnak és martalócainak volt kellemes. A feleség, Szunyogh Julianna egyre nehezebben viselhette férje kicsapongásait, mert Telekessy Mihály a házasság szentségét sem tisztelte. Részeg cimboráival nemegyszer rátört azokra a házakra, ahol szemrevaló asszony vagy lány lakott, és erőszakos cselekedetei miatt olykor a jobbágyai is elmenekültek. Telekessy ekkor már minden erkölcsi határt átlépett. Gyilkosságok, rablások, erőszakoskodások terhelték a számláját, és durván visszaélt alattvalóinak kiszolgáltatottságával.

Egyre inkább úgy érezhette, hogy bármit megtehet. A törvény nagyon szigorúan – halállal – büntette a pénzhamisítást, de Telekessyt ez sem rettentette el. Megengedte, hogy Moncsek Kristóf és Szlatnik János rónai ötvös lengyel monétát hamisítson Lednicen. Ezt az aprópénzt viszonylag könnyű volt előállítani, mert eredetileg is gyenge minőségű fémből verték. Egy gond volt vele: keveset hozott a konyhára. Nem is bíbelődtek vele sokáig, viszont elmondhatták, hogy ez a tiltott tevékenység sem maradt ki a repertoárjukból. És nem maradt ki a zsidó kereskedők megrövidítése sem, hiszen Telekessy emberei feltörték a Puhón éjszakázó zsidók kincsesládáit is.

Lednic ura az életmódjával kirekesztette magát az úri társaságokból.

Hoszutóthy Jánossal, Ostrosith Andrással és Madocsányi Jánossal például szóba se jöhetett a barátkozás azok után, hogy elhajtotta a marháikat. Jakussith Andrásból se lett szívbéli jóbarát, amikor összekülönbözött vele a birtokhatárok miatt, és Thurzó György is egyre több jelét adta annak, hogy nemkívánatos atyafiként tekint rá. Nem úgy az új harmincados, aki tudott a sok csibészségről, mégsem jelentett semmit a kamarának. Ő valamiért kedvelte Telekessyt, és gyakran vendégeskedett nála.

A fiatal várúr hamarosan ismét merész kalandra adta a

fejét. Megtudta, hogy Dersffy Miklós alattvalói, bizonyos zsolnai kereskedők Morvaországba utaznak. 1600. február 29-én (szökőév volt) fegyvereseivel oláh ruhákba öltözött, majd velük együtt lesben állt a határon átvezető út mentén. Estig várakoztak a sűrűben, de a kereskedők nem mutatkoztak. Az eső is megeredt, ezért Telekessy a távozás mellett döntött. Lisza (Fehérhalom, Lysá pod Makytou) közelében jártak, amikor a távolból kocsizörgést és lódobogást hallottak. Telekessy az embereivel azonnal a közeledőkhöz vágtatott. Egyik szolgája a nagyobb hatás kedvéért a levegőbe lőtt, és fenyegetően tudakolta, kikhez van szerencséje. A válaszból kiderült, hogy a császár

embereihez, akik a kocsikon lepecsételt, megvasalt ládákat vittek. Telekessy ekkor felszólította szolgáit, hogy hagyják továbbvinni a szállítmányt, és jó példával elöljárva távozott a helyszínről. Többen viszont ott maradtak. Koza Mátyás, a legnagyobb hangú zsivány amellett kardoskodott, hogy ne engedjék ki kezük közül a vélhetően gazdag zsákmányt. A többiek hagyták meggyőzni magukat, a karaván után vágtattak, és megtámadták a társzekerek kísérőit.

Komáromy András kutatásai alaposan feltárták az eset részleteit, ám Telekessy magatartása mégis rejtélyesnek mondható. Ő ugyanis nem vett részt a rajtaütésben, amelynek során a megtámadottak közül többen is megsebesültek. Viszont köze lehetett ahhoz, hogy a liszai bíró kocsikat küldött a hatalmas zsákmány elszállításához. A rablóbanda éjszaka már Telekessyvel együtt vonult Róna felé, ahol Moncsek Kristófot kérték meg az osztozkodás levezénylésére.

A ládákból tömérdek értékes holmi került elő: arany- és ezüstpénzek, szőnyegek, órák, ékszerek, drága ruhák, fegyverek és edények. A legszebb és legértékesebb darab egy nagyméretű, aranyból és ezüstből készült, drágakövekkel kirakott remekmívű óra volt, amelyet még Báthori Zsigmond fejedelem kapott ajándékba Rudolf császártól. A gyönyörű óra idővel „hadijogon“ Rudolf erdélyi helytartója, Mihály havasalföldi vajda kezére került. A vajda az órát (más ajándékokkal együtt) hódolata jeléül küldte a császárnak Prágába, ahova azonban a rablás miatt nem jutott el. Telekessy ezt kivette az osztozkodásból, és megtartotta magának. Állítólag beolvasztatta több arany- és ezüstedénnyel együtt, amelyekből hamis pénzt veretett. Komáromy írta: „Rudolfnak az órán kívül csak egy ládája volt a társzekereken, a többi helyet Mihály vajda udvarában tartózkodó diplomáciai ügyvivője, az olasz Carlo Magno ingóságai foglalták el, aki rövid idő alatt […] sok szép holmit tudott összegyűjteni.”

A kortárs Istvánffy Miklós történetíró följegyezte, hogy Pellerdy Ádám, a császárnak szánt ajándékok kísérője Pozsonyban, az országgyűlési követek előtt beszámolt a rablásról. Pellerdy feltehetően nem akart az ajándékok nélkül Prágába menni és kiszolgáltatni magát a ritka órákat is kedvelő, kiszámíthatatlan természetű Rudolf pillanatnyi hangulatának. Inkább a magyar országgyűlés elé vitte az ügyet. Nem csak szóban, írásban is ismertette a történteket: „Jutottam Bicsére 28. die Febr. Indultam ki Bicséről 29. die Febr. Thurzó uram ő nagysága lovain. Jutottam Puhóra 12 órakor. Ott puhoviak attak más lovakot és két kocsist az lovak mellé. Jutottunk Puhóról Meztecskóba, ott kértünk Thelekessy ispányától más lovakat hogy agyon, de semmiképen nem akart adni, miért ott nem attak, kinszerítettük puhóviakat, hogy szintén Sztrelnáig vigyenek bennünket ő felsége marhája mellett… Lizának határában tolvajlottak meg bennünket. Thelekessy jött előnkbe, legelsőben másod magával három lovon. Az két lovon két vonyó hám volt, szolgája csak szőrén ült rajta. Egy kevés vártatva tehát jőnek ismét a drabantok, akkor nem bántanak bennünket. Kérdek, hogy ki szolgáji vagyunk. Én azt feleltem az chászáré, akkor békével ménének el mellőllünk. Hátra tekénték egy kevés vártatva, hogy hová ménének, tehát tértek az lovasokhoz etc. Mi mentest megyünk Sztrelna felé. Az eső igen kezde esni, az szekér ernyőjét felvonyattam, minthogy nem is tartottunk tüllök. Ük tehát mind utánnunk jöttek és tolvajmódon mindent elvének. Közülünk kit igen vertek, kit megsebesítettek. Az drabantját megesmértem, kinek neve Stiastni. Es még egy szolgáját Balázs avagy Miklós neve, személye szerint jól esmérem.”

A királyt képviselő Mátyás főherceg (Rudolf öccse) sürgette az országgyűlést, hogy törvényben rendelje el Telekessy megbüntetését. Sokan érezték úgy, hogy a fiatal várúr már túlságosan messzire ment, ráadásul magát az uralkodót is megsértette. A rendek némi huzavona után

törvénybe foglalták, hogy Telekessy ügyében rendkívüli bíróság mondja ki a végső szót. Ezzel a döntéssel Szuhay István egri püspök, a pozsonyi kamara nagy hatalmú elnöke lehetőséget kapott arra, hogy befolyásolja az igazságszolgáltatás menetét. Persze a törvény előírásait nem kerülhette meg, ezért ki kellett dolgoznia a megfelelő stratégiát.

Ebben a munkában hasznos segítőtársra talált Thurzó Györgyben. Igen, Telekessy Mihály keresztapja vállalkozott arra, hogy kezére játsszon Szuhaynak. Thurzó több okból sem kedvelte a keresztfiát, azonkívül szerette volna megszerezni az országos főkapitányi tisztséget, amely Pálffy Miklós halálával megüresedett. Úgy gondolta, hogy Telekessy elítéltetésével érdemeket szerezhet Mátyás főherceg és bátyja, a császár-király előtt. „Kuthassy János esztergomi érsek és királyi helytartó fölszólította Thurzót, hogy mint a magyar tanács tagja terjessze elő véleményét Thelekessy ügyében.” A főúr 1600. június 10-én küldte el válaszát. Ebben hasznos tanácsokat fogalmazott meg arra nézvést, miként lehet Telekessyt megidéztetni úgy, hogy az ne sértse a nemesek elfogására vonatkozó országgyűlési határozatokat.

Agyafúrt javaslatot tett: Telekessyt kötelezzék arra, hogy beidézésének határnapjára állítsa elő bűntársait is. Ha eleget tesz az idézésnek, akkor kínpadra lehet vonatni a társait, akik majd ellene vallanak. Ha viszont bűntársak nélkül jelenik meg, akkor emiatt őt lehet bebörtönözni, ami ugyancsak megkönnyíti a vádlók dolgát. Ha pedig nem jelenik meg határidőre, akkor még egyszerűbb az eljárás, mivel távolmaradása miatt a bíróság elmarasztalhatná és kimondhatná a jószágvesztést. Thurzó tehát el sem tudott képzelni olyan forgatókönyvet, amelynek alapján felmerülhetett volna Telekessy ártatlansága. Javaslatát természetesen elfogadták.

Telekessy Mihály egy ideig nem érezte át a rá leselkedő veszély nagyságát, és nem változtatott az életmódján. A

pozsonyi kamara sem siette el a dolgát, és csak akkor lépett fel határozottan, amikor Mátyás főherceg június 25-én szigorúan

figyelmeztette a kötelességére. A bírósági idézésre sem Telekessy, sem emberei nem jelentek meg, így Thurzó elképzelésének harmadik változata valósult meg. A Kuthassy János helytartó elnökletével tevékenykedő rendkívüli bíróság, amelynek Thurzó György is tagja volt, elmarasztaló ítéletet hozott, és Telekessyre kimondta a fej- és jószágvesztést. Lednic ura erről rónai kastélyában értesült. Azonnal tollat ragadott, és kemény hangú levélben szidalmazta keresztapját, amiért szerepet vállalt az ellene folyó eljárásban.

Thurzó „lelkére vette“ a dorgálást, és nyomban panaszos levelet írt Mátyás főhercegnek, mellékelve Telekessy levelének másolatát. A főherceg megdicsérte az érzékeny lelkű főurat, és mindjárt meg is bízta a Telekessy ellen hozott ítélet végrehajtásával. Az erre vonatkozó rendelet 1600. augusztus 29-én született, s ebben Rudolf király „megparancsolja, hogy Thelekessy Mihályt, Thoposs Farkast és Precsinszky Lászlót üldözze s az ellenük hozott ítéletnek javaik confiscálására vonatkozó részét hajtsa végre.” Thurzó lelkesen munkához látott, hogy mielőbb kiérdemelje a várva várt országos főkapitányságot.

Az uralkodó az országrész vicekapitányát, Pogrányi Benedeket, valamint Trencsén, Nyitra, Árva és Liptó vármegyéket is utasította, hogy Telekessyt és társait üldözzék, illetve fogják el. Lednic ura a korábban bevált eljárással próbálkozott, és Lengyelországba szökött. Talán abban reménykedett, hogy ha egy időre kivonja magát a forgalomból, akkor fölfüggesztik vele szemben az eljárást. Moncseknek írt leveléből mindenesetre fenyegető magabiztosság sugárzik: „.ha pénzt nem küldessz és ott mindenhez jól nem látsz, bizony megsiratod azt mind te, mind nemzetséged. Az várat énnékem tartsad, senkinek egyébnek, ha benne nem halsz, kezem miá kell meghalnod.

Az Miklósnak, porkolábnak is megmondd, hogy a várat nekem tartsa és benne haljon meg. Mondd meg az új tiszttartónak: Horvát Miklósnak, ez levél látván, hogy mindgyárást kimenne Rovnáról, ha ki nem megyén, mentül legnagyobb kín vagyon, azzal megöletem. Úgy segéljen az én Istenem. Valaki barátunk mindnyájoknak mondd szolgálatomat, a ki nem barátunk k. az anyja. Énnékem mindenről írj és pénzt bőven küldj [.] Vale. Michael Tellekessy dominus semper Ledniczensi.”

A vár és a benne lakók sorsa azonban megpecsételődött. Thurzó György szeptember 11-én kétszáz lovas és ötszáz gyalogos katonával elfoglalta Lednicet. Mindössze huszonnyolc haramiát talált a falakon belül. Őket megvasaltatta és a várbörtönbe záratta. Telekessyt ezalatt Krakkóban a lengyel nemesek szívesen fogadták. Története kissé leegyszerűsödött. Eszerint a magyar várurat azért fenyegette otthon halálbüntetés, mert az önkényeskedő császárt megfosztotta egy értékes órától. Akkoriban egyébként többen is osztották ezt a véleményt, pontosabban azt, hogy Telekessy többi bűne nem nyomott annyit a latban, mint ennek az órának az elrablása.

A lengyel király lehetőséget kínált számára, hogy hadjárataiban részt vállaljon, de ő elhatárolódott ettől. Pénze elfogyott, és a helyzete egyre rosszabbodott. Valamiért azt hitte, hogy van esélye a királyi kegyelemre, és még rendbe hozhatja otthoni dolgait. Levelet írt Rudolfnak. Ebben elismerte bűneit, s emlékeztette az uralkodót, hogy nagyapja egész életében szolgálta az udvart, ő maga pedig részt vett a törökök elleni hadjáratokban. Kegyelemért könyörgött és fogadkozott, hogy kész az életét a harcmezőn feláldozni királyáért és hazájáért. Októberben tizenhárom emberével hazatért. Fogytán lehetett a pénze, mert értékes lovát áron alul, négyszáz forintért eladta. Jól ismerte a vidéket, ezért üldözői nem jutottak a nyomára. Érdekes módon sokan együtt éreztek vele, és a parasztemberek készek voltak segíteni őt a bujdosásban. Novemberben

meglátogatta feleségét a rónai kastélyban, majd követet küldött Pozsonyba, hogy ítéletének végrehajtására halasztást nyerjen. A kamara ettől – látszólag – nem zárkózott el, így Telekessy kezdte magát jobban érezni a bőrében. Most már bátrabban mutatkozott birtokain és a vármegyében, de ez az állapot csak rövid ideig tartott, mert a vele kapcsolatos hírek Thurzóhoz is eljutottak.

A keresztapa újult erővel folytatta a hajszát és Lednic ura ezután valóban osztozott az űzött vadak sorsában. Maradék

pénze is elfogyott, s a téli erdőkben próbált menedéket
találni. Szolgái nehezen viselték el az éhséget, a hideget, és
elszökdöstek mellőle. Egyedül Marci, a hűséges inas maradt
mellette. Telekessy így panaszkodott Kubinyi Kristófnak írt
levelében:

„Én pediglen szegény fejem bujdosóvá lévén és
mindenemet elvesztvén, ha nem császáromtól is annak
előtte mindenestül, de most ujontába az nagyságos Thurzó
Györgytől. Az had gyárjon, elég az hozzá, hogy hajdúvá
lévén egy puskával másodmagammal és kardommal járván
vagyok. Mit cselekedgyem, nem tudok.”

Eközben az udvari és a magyar kamara igyekezett jó
pénzért továbbadni Telekessy lefoglalt birtokain. A vételre

bizonyult a

hangot adott
megkegyelmez
aki hűségesen

ruszkai

Egyik

miszerint

tekintettel

Dobó Ferenc

levelében
Rudolf

nagyapjára,

jelentkezők közül
legkomolyabbnak.
bizakodásának,

Telekessynek,

szolgálta királyait és az országot. Akkoriban sokan rettegtek
a kamarától, és hasonló véleményt nem mertek nyíltan
megfogalmazni. A gazdag Dobó viszont megengedhette
magának ezt a merészséget, hiszen, mint jó vevőre, a
kamarának szüksége volt rá. 1601. március 29-én meg is
vette a lednici uradalmat 104 ezer forintért.

Telekessy könyörgő leveleket írt Thurzó Györgynek, aki kihasználva keresztfia szorult helyzetét, kerülő úton elhitette vele, hogy Rudolf császár megkegyelmezett neki, s az erről szóló levél a birtokában van. Telekessy elhitte a

mesét. Gyanútlanul Thurzóhoz utazott Biccsére (Bicse, Bytcica), ahol azonnal elfogták és tömlöcbe zárták. Thurzó az eseményről így tudósította Mátyás főherceget december 27-én: „.Thelekessy Kubinyi Kristóf vicetárnokmesterhez és Bogády Miklóshoz levelet írt, melyben oda nyilatkozott, hogy bizonyosan értette, hogy ő felségétől számára kegyelem érkezett s az erről szólló levél Thurzónál van. Én megerősítettem őt ebben a hitében s Bogády által értésére adattam, hogy vagy hozzám, vagy Madocsányihoz jöjjön minél előbb, hogy a királyi kegyelem módját és föltételeit megtudhassa, a ki ennek következtében előbb Madocsányihoz, később az ő biztatására hozzám, Bicsére jött, magát mindenképen színlelvén, hogy a rajtam esett régi sérelmét jóvá tehesse. Én a magam személyes sérelmét semminek tartván, emberséggel fogadtam, de meggondolván, hogy nemcsak ellenem, hanem ő felsége és az ország törvénye ellen vétett, meggondolván, hogy nekem elfogatása keményen megparancsoltatott: tüstént vasra verettem őt, s most szigorú őrizet alatt várja fenséged további intézkedését.”

A rendkívüli bíróság időközben vallatóra fogta és kihallgatta Telekessy szolgáit. Moncsek Kristóf igyekezett minden felelősséget volt urára hárítani, s azt állította, hogy a rablások, a gyilkosságok, a hamis pénzek verése az ő parancsára történtek.

A többi gazfickó (elsősorban Borbély János, aki hat gyilkosság elkövetésével vádolta a fiatal várurat) hasonló módon próbálta menteni a bőrét, ám a legfőbb vádat, a király társzekereinek kirablását a tanúk vallomása alapján nem lehetett Telekessy nyakába varrni. Írásos vallomásában Telekessy is beszámolt az esetről, s a történtekért Koza Mátyást okolta. Elismerte, hogy részt fogadott el a zsákmányból, és kivonta magát a törvényes eljárás alól. Több bűncselekmény elkövetését, valamint egy gyilkosság végrehajtását is bevallotta. Nem tagadta a pénzhamisítást,

sőt azt sem, hogy a királynak és az ország báróinak pecsétjeit is meghamisíttatta.

1601. január végére, az újabb országgyűlés kezdetére Szuhay püspöknek már elegendő terhelő bizonyíték volt a kezében, így a rendek betekintést nyerhettek a részletekbe. Feltehetően lefutottnak tekintették, ezért nem is tűzték napirendre az ügyet, vagyis érvényben maradt a rendkívüli bíróság előző évi ítélete, a fej- és jószágvesztés. Telekessyvel március végén közölték, hogy készüljön a kivégzésére. A huszonöt éves elítélt így búcsúzott a világtól:

„Én már, ki az Istenem s fejedelmem akaratjából in agone versor, ajánlom az én Istenemnek az én lelkemet, testemet pedig kérem az én atyámfiait, tisztességgel temessék el s énnekem minden világ bocsásson meg az egy Istenért. Marhám több nincsen rovnai házamnál, kit ő felsége feleségemnek, Szunyogh Juliannának rendelt, egy fekete lovamnál s két paripámnál, szerszámomnál. Az fekete lovat s az két paripát az én inasomnak Marczisnak hagyom, ki bűntelen szenvedett én velem az fogságban. Kglmeteket kérem, kiki bízvást fogadhatja mert jámbor. Egyebem ez világon nincs, hanem ki itt vagyon az fogságomban, úgy mint egy rókahát mente s két paplan és fejér ruha kívül ki Marczisé, a többi a mi enyém nyolcz arannyal össze, úgymint hálószerszámom Nedeczky Kristófnak hagyom. Az harmadik vörös paripát az én lovászomnak Osvát Mártonnak hagyom. Az mi kevés pénzem volt Nozdrokovszky Mihálnál, úgymint 62 frt, abból hozott volt én nekem Posonba 16 fl. és 50 dénárt, az többit mi nálla maradott adja meg az én inasomnak, Marczisomnak Lupohlavynak. Valete én szerelmes atyámfiai s énnekem megbocsássatok! Valaki megmáslaná, az én Istenem, ki elibe megyek, soha semmi jót nékie ne adjon. Ó én barátim fejenként megbocsássatok, Isten hozzátok!”

A nemrég még rettenthetetlen rablólovag ekkor már csak szánalomra méltó, szerencsétlen pára volt. A történetet feldolgozó Komáromy András is fejet hajtott előtte egy

pillanatra, amikor ezt írta: „1600. április 3-án lépett a vérpadra, húsvét ünnepén, a megváltás szent napján. Gyöngeséget, vagy félelmet senki se látott szemében, hősök unokája volt.“ Istvánffy Miklós nádorhelyettes és történetíró szemtanúja volt a pozsonyi kivégzésnek. A szomorú látványosságra összegyűlt nemesek és polgárok csodálkozva nézték az utolsó Telekessy bátorságát, és Istvánffy szerint akadtak, akik szánakoztak a fiatal várúr sorsán. Ők is úgy vélték, hogy tekintettel a nagyapa, Telekessy Imre érdemeire, nem kellett volna véget vetni életének. Ám akadtak, akik ennél sarkosabban fogalmaztak. „Thelekessy Mihálynak fejét vették egy rossz óráért, s magvát szakasztották benne nemzetségének. Ezzel hálálták meg a német fejedelmek nagyatyja érdemeit, ki egész Felső-Magyarországot Ferdinánd hűségére hódította.”

Moncsek Kristóf és társai felett Puhón, április 26-án ítélkezett a bíróság. Moncseket, Koza Mátyást, Polsich Györgyöt és Kovachovich Miklóst halálra ítélték, majd kivégezték. A Telekessyről rengeteg valótlanságot összehordó Borbély János különös módon már előbb megszökött. A többieket tisztító eskü letételére kötelezték, amely lehetőséget adott számukra, hogy megússzák a legsúlyosabb büntetést.

A rendkívüli bíróság méltányolta Telekessy felesége, Szunyogh Julianna ügyvédjének kérését, és a rónai kastélyt ötven jobbággyal meghagyta az asszonynak. Férje ingóságainak felét is megkapta. Életének hátralévő részét Rónán töltötte, ahol olykor eltűnődhetett a rövid ideig tartó boldogság és a viharos események emlékképein.

EGY URALKODÓKKAL PACKÁZÓ FŐÚR: SZÉCHY GYÖRGY

Bocskai István erdélyi fejedelem, Habsburg Rudolf magyar király (II. Rudolf néven német-római császár) félelmetes ellenfele, 1606. december 29-én Kassán elhalálozott. Betegeskedése és váratlan halála sokakban keltette azt a gyanút, hogy megmérgezték. Hűséges hajdúi bosszút lihegve keresték a tettest, akit azután Bocskai kancellárja, Kátay Mihály személyében megtalálni véltek. Nem bizonyosodott be, hogy ő volt a bűnös, de már a gyanú is elegendő volt arra, hogy Kassa főterén lemészárolják. A véres színjáték kiagyalója és megrendezője Széchy György, Bocskai udvari kapitánya volt.

Széchy hatalmas felvidéki és dunántúli birtokokat mondhatott magáénak. Tekintélyét nemcsak ez alapozta meg, hanem az is, hogy mindvégig kitartott Bocskai mellett. A fejedelem szűkebb kíséretéhez tartozott akkor is, amikor 1605. november 11-én (Pesten) Lalla Mehmed nagyvezér a szultán nevében koronát nyújtott át Bocskainak, és Magyarország királyának nevezte őt. Bocskai a koronát csak ajándékként fogadta el, és mindjárt átadta Széchy Györgynek. Széchy fontos szerepet játszott az 1606. április 16-ra, Kassára összehívott országgyűlésen, és Bocskai mellett volt betegsége alatt is. Sőt, mint láttuk, halálát is megbosszulta.

A fejedelem december 17-én megírta végrendeletét. Acsády Ignác történész A Széchyek Murányban című tanulmányában (Századok, 1885) így írt erről: „Bocskay elkészítette végrendeletét, melyben lelkére kötötte Széchynek, hogy minden szolgájával együtt szófogadó híve legyen Homonnay Bálintnak, kivel tudvalevőleg nagy tervei voltak s kit az erdélyi trónon utódjául jelölt ki; hogy továbbá a temetés színhelyére kísérje fejedelmi holttetemét s minden javainak őrizője legyen”.

Széchy sajátosan értelmezte a fejedelem végakaratát. A holttest Erdélybe kísérése nem okozott gondot neki, azt Homonnai Drugeth Bálinttal és más főurakkal együtt teljesítette (Homonnai egy idő után távozott a gyászkíséret

éléről, s a vezetést Széchynek adta át). A fejedelmi javak őrzését azonban úgy oldotta meg, hogy a több társzekérnyi kincsen megosztozott a többi főúrral, gondosan ügyelve arra, hogy a legnagyobb rész saját magának jusson. Széchy a gyulafehérvári temetést követően támogatta Homonnait az erdélyi trón megszerzésére irányuló törekvésében, de ez a próbálkozás az 1607-es kolozsvári országgyűlésen kudarcba fulladt. A rendek nem hajtották végre Bocskai politikai végakaratát, és Homonnai helyett Rákóczi Zsigmondot választották fejedelemmé (ő a következő évben lemondott Báthori Gábor javára).

1608 novemberében Széchy György már Pozsonyban, a királlyá koronázott II. (Habsburg) Mátyást ünneplő főurak között vitte Galícia zászlaját, s ekkor avatták aranysarkantyús vitézzé. (A király Gömör vármegye főispánjává is kinevezte.) Ugyancsak ez idő tájt vette feleségül Homonnai Drugeth Máriát, Györgynek, a későbbi erdélyi trónkövetelőnek, Zemplén és Ung vármegyék főispánjának, az Aranygyapjas Rend lovagjának, országbírónak a húgát.

Széchy jelleméről árulkodik egy különös eset, amely 1611 szeptemberében történt Rimaszécsnél. Acsády Ignác erről is beszámolt említett írásában. Eszerint két kereskedő eladásra szánt marhákat hajtott Tokajból a Felvidékre. Széchy emberei beszedték tőlük a vámot, majd elkoboztak nyolcvan marhát, mondván, hogy azok lopottak. Nem elég, hogy elvették a marhákat, de még az utánuk kifizetett vámot se adták vissza a kereskedőknek. Mindez csakis Széchy tudtával, sőt utasítására történhetett.

A pórul járt kereskedők panaszt tettek a pozsonyi kamaránál, amely a tokaji harmincadosra bízta az ügy kivizsgálását. Fél év elteltével kiderült, hogy az elkobzott marhák még véletlenül sem lopottak. Széchy ekkor megmutatta, hogy a hitványságot is lehet fokozni. Szolgáit tette meg bűnbaknak, és felszólította Gömör vármegye joghatóságát a „vétkes” szolgák megbüntetésére.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választása (1614) után Széchy politikai súlyát megnövelte a Homonnai és Bethlen közötti villongások lecsendesítésében játszott szerepe. 1618 nyarán az új király, II. Ferdinánd (1619. március 20-án, Mátyás halálának napján lépett trónra) koronázási ünnepségén Horvátország zászlaját vitte. A Habsburgok iránti hűsége azonban látszólagos volt, mert ekkor már titokban kapcsolatot tartott Bethlen Gáborral.

II. Ferdinándnak a protestánsokkal szembeni radikális intézkedései Csehországban és Magyarországon is feszültséget keltettek. Kirobbant a harmincéves háború (1618-1648), amelynek egyik fontos itthoni epizódja volt Bethlen hadainak előrenyomulása Bécs felé. Az evangélikus vallású Széchy György ráérezhetett, hogy ezúttal hol a helye, ugyanis szószólója lett a vallási sérelmek miatt zúgolódó magyaroknak. Nyíltan Bethlen Gábor mellé állt, s maga is fegyverrel támogatta a fejedelmet. Ez a támogatás hamarosan birtokszerző hadjárattá változott, ami viszont megkérdőjelezi Széchy politikai elkötelezettségét. A murányi vár és az uradalom az övé volt, de az erődítményt nem vehette birtokba az ott állomásozó német őrség miatt. Most elérkezett a jó alkalom, hogy kiverje onnan a németeket, amit meg is tett. Elfoglalta a várat, majd megszállta az esztergomi érsek birtokát, Rozsnyót. Ezután összehívta Gömör vármegye közgyűlését, és nemesi fölkelést hirdetett.

Seregével Kassa alá vonult, majd megtámadta Jászót, az egri káptalan székhelyét. Emberei feldúlták a várost, és megöltek néhány kanonokot. Innen Besztercebányát vette célba, és nemsokára ezt a várost is elfoglalta. 1619. október 2-án Rhédey Ferenccel, Bethlen hadvezérével együtt (csellel) bevette Érsekújvárt, s ettől kezdve sorra aratta a babérokat. Elfoglalta Jeszenő, Szécsény, Dévény és Palánk várát, valamint Füleket. Bethlen seregével Széchy eljutott Pozsonyig, azután Thurzó Imre oldalán részt vett Sopron megszállásában. A fejedelem a cseh felkelőkkel együtt kétszer is megütközött a császári hadakkal, és erősen

szorongatta Bécset, amikor Széchy sógora, Homonnai Drugeth György országbíró Lengyelország felől nyolcezer fős sereggel Bethlen hátbatámadására készült. A fejedelem Rákóczi Györgyöt küldte Homonnai megállítására, azonban a Zemplén vármegyei Homonnánál lezajlott csatában Rákóczi vereséget szenvedett.

Bethlen közben elfoglalta Bécs elővárosát, Ebersdorfot, de amikor hírét vette a kudarcnak, csakhamar visszavonult. Nem sejtette, hogy néhány nappal később Abaffy Miklós tokaji kapitány a Sáros vármegyei Kisszebennél szétveri Homonnai csapatait. Bethlen megbízásából Széchy György Homonnai ellen vonult, de hiába ment a lengyel határig, már nem találkozott ellenséggel. Letáborozott, majd elég hosszú ideig tárgyalgatott a lengyelekkel, amit Bethlen azért sem nézett jó szemmel, mert szüksége lett volna az eltávozott seregrészre. Tudta, hogy Széchy a rá bízott csapatok zsoldját hűtlenül kezeli, és azt is tudta, hogy számára kedvező ajánlat esetén nem bízhat benne, de szüksége volt rá, ezért igyekezett a saját pártján tartani.

1620. június 21-én Homonnai Drugeth György, a Habsburgok fejedelemjelöltje, Bethlen Gábor régi ellensége meghalt Lengyelországban. A kortársak szerint mérgezés áldozata lett. Ez a haláleset nagyon kedvezett a sógornak, Széchy Györgynek, aki jogot formálhatott Homonnai hatalmas birtokaira. Ismerve Széchy gátlástalan birtokszerző hajlamait, nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a mérgezés akár az ő megbízásából is történhetett. Homonnai javait gyorsan elfoglalta, és Bethlen Gábor hozzájárulásával megszerezte Zemplén városát, továbbá Terebes és Barkó várát, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. És nem csak ezekkel a szerzeményekkel gazdagodott. A murányi uradalmához közeli Lipcse vára és tartozékai szintén felkeltették érdeklődését, mivel július 31-én elhunyt a tulajdonos, Tribel Gáspár lovag. Széchy nem teketóriázott, sietve elfoglalta a várat, majd rávette a fejedelmet, hogy adományként megkaphassa a kiterjedt birtokokat. Ez egy

hónapon belül megtörtént. Széchynek csupán a lovag két lányát kellett harmincezer forinttal kárpótolnia, ami a lipcsei javak értékéhez képest elenyésző összeg volt.

Bethlen nagylelkűsége érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy éppen ebben az időben (július 2-án) kötött hűségszerződést az őt támogató főurakkal. A szövetséglevelet a fejedelmen kívül Széchy György, Rákóczi György, Thurzó Imre és Illésházy Gáspár írta alá. Ebben rögzítették, hogy „Egyenlő akarattal országunk szabadságáért és ennek közönséges megmaradásáért s maradásunkért magunkat ez hittel összekötelezzük. [.] Ajándékot és semminemű adományt, mely egyesülésünket és országunk, szabadságunk oltalmazását megbántaná, el nem vesszük”. Hamar kiderült azonban, hogy mennyit ér a becsülete egy olyan embernek, aki (Oscar Wilde szavaival élve) mindennek ellen tud állni, csak a kísértésnek nem.

A Habsburgok elleni hadakozásban jelentős fordulatot hozott a csehek fehérhegyi veresége (1620. november 8.). Bethlen már nem számíthatott cseh szövetségeseire, és emiatt csökkentek esélyei a háborúskodás sikeres befejezésére. Ezt Széchy György az elsők között ismerte fel, már csak azért is, mert a császárpárti főemberek közül Esterházy Miklós és Forgách Zsigmond nádor megkörnyékezték. Széchy kétszer is felkereste a nádort, ami nagy feltűnést keltett, ezért a későbbiekben a nádor felesége lett a közvetítő. Széchy a neki küldött levélben átállása fejében azt kérte, hogy megtarthassa valamennyi (így vagy úgy) megszerzett birtokát, köztük Lipcsét és Rozsnyót. Cserébe megígérte, hogy a császárnak visszaszerzi Füleket, Szécsényt és Gyarmatot, sőt a Szent Koronát is elhozza Zólyomból.

Árulását alaposan előkészítette. Murány erős várába tette székhelyét, s értékeit is odaszállíttatta. II. Ferdinánd 1621 tavaszán értesítette Széchyt, hogy kegyelemben részesíti, és elfogadja a felajánlott hűséget. Nem ő volt az egyetlen nemes, aki ezt az utat választotta, de párját ritkította azzal,

hogy tovább ámította Bethlent. A fejedelem küldöttje előtt szemrebbenés nélkül tagadta az árulást, sőt felháborodott azon, hogy Bethlen bizalmatlan iránta. Mindezt olyan meggyőzően adta elő, hogy

végül Bethlen kért elnézést tőle.

Egyik nap Széchy levelet küldött Zmeskal Jaroslavnak, a fejedelem emberének Besztercebányára, és ebben szidalmazta azokat, akik hitelt adnak az árulásáról szóló pletykáknak. Acsády szerint: „Másnap serege megjelent Füleknél, hová minden gyanú nélkül bebocsátották. De alig hogy bejutottak emberei, a várat a király számára foglalták el. A vár közelében pedig elfogták a beteg, öreg Rhédey Ferencz erdélyi fővezért, ki eleinte nem bírta felfogni, mi történt. Mikor azután megértette, a beteg ember a méltatlanságon annyira fölháborodott, hogy csakhamar meghalt.” Bethlen Gábornak immár semmi kétsége sem lehetett arról, hogy Széchy jókorát fordított a köpönyegén.

A pártütő ezután Zólyom elfoglalásával próbálkozott, de nem tudott megbirkózni a feladattal, pedig a királyi korona megszerzésére is ígéretet tett. Amikor ezt számon kérték rajta, egyszerűen letagadta, hogy korábban így nyilatkozott. Közben a fejedelem főembereinek, Rákóczi Györgynek és Péchy Simonnak levelet küldött, melyben mentegetni próbálta magát: „Rhédeynek szegénynek fölverésében sem hírem, sem tanácsom nem volt; nem is az én akaratomból történt az szerencsétlenség ő kimén, kit megértvén, minthogy nekem is szegény nem szintén idegenem volt, csak elhülék belé és nem is keveset búsultam rajta.”

Bethlen most már azzal fenyegette Széchyt, hogy sereggel támadja meg Murányt, mire a főúr felajánlotta, hogy Ungvár (úgyszintén Homonnai-birtok) fejében ismét csatlakozik Bethlenhez. A nagyvonalú fejedelem ezt az arcátlanságot is elnézte neki, és odaígérte Ungvárt. Széchy ettől nem hatódott meg, mert ezzel egy időben csapatai megtámadták a Bethlenhez hű Breznóbányát. A fejedelem seregei Érsekújvárnál július 10-én legyőzték Buquoy

generális hadait (ekkor maga a császári hadvezér is elesett), ami feltehetően arra sarkallta Széchy Györgyöt, hogy ismét Bethlen oldalára álljon. Bethlen július 21-én utasította a szepesi kamarát, hogy engedje át Széchynek a lefoglalt putnoki és enyickei birtokokat. Szinte ezzel egy időben II. Ferdinánd arról értesítette, hogy biztosítja számára Murányt és Lipcsét, de Rozsnyót, az érseki birtokot nem.

Széchy ez idő tájt Bethlen Gábort és gróf Thurn Mátyást, a fejedelem udvarában tartózkodó cseh hadvezért is el akarta fogni, és csak a véletlenen múlt, hogy nem estek a csapdájába. Bethlen erről semmit sem tudott, és még ősszel is szorgalmazta, hogy Széchy jelenjen meg nála ügyeinek tisztázása végett. A főúrnak azonban nem volt kedve tisztáznia magát, mert alighanem kétségei lehettek a végeredmény felől. Rendszeres pártütései egyre rosszabb hírbe hozták, ám emiatt nem zavartatta magát. Talán úgy vélte, hogy mindent jóvátehet azzal, ha murányi udvarában kiváló magyar és szlovák evangélikus lelkészekkel véteti körül feleségét és saját magát, illetve vándordiákokat és evangélikus gyülekezeteket támogat.

Bethlen Gábornak már túl sok volt az, amit le kellett nyelnie Széchytől. Biztos, hogy árulásait nem hagyta volna megtorlatlanul, de figyelmét elsősorban a császárral folyó béketárgyalásokra, illetve a nikolsburgi békekötésre fordította. Széchy elégedetten szemlélhette harácsoló hajlamának gyümölcseit, amelyek két év alatt az ország egyik leggazdagabb főurává tették. A békeszerződés értelmében Rozsnyót vissza kellett volna adnia az esztergomi érseknek, de e tekintetben nem engedelmeskedett se Ferdinándnak, se Bethlennek. Úgy érezte, hogy az óriási birtokokhoz valamilyen magas méltóság dukál, ezért az 1622-es soproni országgyűlésen rendkívül buzgón képviselte a király érdekeit. Nem titkolta, hogy a nádori címre pályázik. Ez azonban már Ferdinándnak is sok volt, és be se vette a jelöltek közé.

A király azonban nem akarta teljesen elidegeníteni magától, ezért 1622. május 26-án (mintegy kárpótlásként) kinevezte titkos tanácsosnak, majd az északkeleti országrész főkapitányának. Beiktatására csak egy évvel később került sor, ráadásul Forgách Miklós személyében alkapitányt is kineveztek mellé, aki elvégezte a főkapitányi teendőket. Mindez jól jelezte, hogy az udvar nem bízik benne.

Aki azt gondolná, hogy Széchy végre belátta viselkedésének tarthatatlanságát, az nagyon téved. Ismét közeledni kezdett Bethlen Gáborhoz, és a lefoglalt enyickei birtokát kérte tőle. A fejedelem némi kárpótlás ellenében visszaadta a birtokot, mivel újabb háborújához meg akarta nyerni Széchyt. Bethlen részéről a hadüzenet 1623 őszén megtörtént, és Széchy meglepve tapasztalta, hogy főkapitány létére nem kap a császártól se katonát, se információt. Az udvar tudott titkos kapcsolatairól, és egy cseppet sem bízott benne. Hiába bizonygatta, hogy fegyverrel szeretné bizonyítani Ferdinánd iránti hűségét, erre nem kapott lehetőséget. Sértődötten behúzódott Murány várába, és nemsokára leköszönt a főkapitányi posztról.

1624-ben, a bécsi béke megkötése (május 8.) után még több oka lett a sértődésre, ugyanis az udvar az elhunyt országbíró, Homonnai Drugeth György árván maradt fia számára visszakövetelte tőle a terebesi birtokot. Ezt Széchynek a békekötés rendelkezései alapján vissza kellett volna adnia, ő azonban úgy döntött, inkább megtartja magának. Ennek érdekében megint csak Bethlen pártfogását kereste. Az a nagyszerű ötlete támadt, hogy leányát, Máriát (a későbbi „Murányi Vénuszt”) hozzáadja a fejedelem unokaöccséhez, ifjabb Bethlen Istvánhoz. Erről titokban megállapodott a fejedelemmel, de a terv végül kútba esett (a házasságkötésre csak Széchy halála után, 1627-ben került sor). Széchy közben tovább dédelgette a nádorság megszerzésének gondolatát, aminek az adott

alapot, hogy a protestáns nemesség is őt támogatta. A bécsi udvar viszont mindent megtett ennek megakadályozására, így 1625-ben sem nyerte el ezt a főméltóságot.

Nyáron elutazott terebesi birtokára. Többen úgy vélték, hogy Bethlen Gáborral találkozott, s ez volt az utazás valódi célja. Ami biztosnak tekinthető: Széchy György 1625. augusztus 31-én a Terebestől nem messze fekvő Barkóváralján egy csűrben éjszakázott, amikor éjjel 11 és 12 óra között orvul agyonlőtték. A gyilkosságról egymásnak ellentmondó híresztelések kaptak szárnyra. Egyesek szerint Széchyt saját szolgái, Léthy Miklós és Penthe Tamás ölték meg, de nem zárták ki azt sem, hogy több elkövető volt. A főúr testébe állítólag három lövedék fúródott.

Vajon ki volt a felbujtó? Leginkább ez a kérdés foglalkoztatta a kortársakat. Akadt, aki Bethlen Gábort gyanúsította, okként emlegetve rokonának és hű emberének, Rhédey Ferencnek halálát. Mások Homonnai Drugeth György megmérgezése miatti bosszúállást feltételeztek. Felvetődött az is, hogy az udvar így akarta megakadályozni Bethlen újabb hadjáratát, amelyhez Széchy is csatlakozott volna. Végül a szolgák személyes bosszújának a lehetőségét sem zárták ki.

A felbujtó azonban rejtve maradt, miként csaknem negyven évvel később gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér halálakor, amikor is valaki (nagy valószínűséggel) megkönnyítette a Zrínyire támadó vaddisznó dolgát. A politikai célokat mindenek fölé helyező Bethlen Gábornak nem állt érdekében Széchy likvidálása, hiszen (a kortársak szerint) épp a Habsburgok elleni közös fellépést tervezgették. A jól

tájékozott bécsi udvarnak viszont nagyon is érdekében állt a veszélyes, ide-oda táncolgató Széchy félreállítása, ami azután tényleg meggátolta Bethlen tervezett hadjáratát.

Szóba jöhetett volna a magánbosszú is, mivel Széchy György a szolgáival szemben rendkívül kegyetlen és durva tudott lenni. Ennek viszont ellentmond, hogy a tettesekkel

szembeni eljárásnak semmi jele nincs. Ilyesmiről a kortársak sem tudtak, és a területileg illetékes Zemplén vármegye levéltára sem őrzött meg semmit. A jelenség hasonló a Zrínyi elleni merénylettel gyanúsított vadász esetéhez, akivel szemben szintén elmaradt a vizsgálat és a felelősségre vonás. Ez pedig csakis a hatalom legfőbb irányítóinak beavatkozásával történhetett.

Széchy György negyvennyolc évesen távozott az árnyékvilágból. Nem sok ideje maradt arra, hogy békésen éldegéljen összeharácsolt javai között. Sőt, holtában sem talált nyugalmat. 1688-ban Murány német őrsége elhagyta a várat, de előtte néhány katona kifosztotta a várkápolna sírboltját. Erről Zsupos László 2009-ben, a Gömörország című folyóiratban írt (A murányi várkápolna sírboltjának kifosztása). Innen tudjuk, hogy 1688. augusztus 20-án Gömör vármegye két küldöttje (Buday István és Czékus Mihály) érkezett a várba az ügy kivizsgálására. A sírboltban látottakról így számoltak be a Szepesi Kamarának:

„.láttunk négy, rézből való koporsókat, melyek egyike volt Széchy Györgyé, második Széchy Györgynéé, harmadik az őnagyságuk fiáé, negyedik Palatinus Wesselényi Ferenc uramé őnagyságáé. Amely koporsókat láttunk, rút istentelenül, hallatlanképpen elvagdalták, föltörték, melyekben azon urak testük fekszenek, a testeknek a porát és csontjait is kikaparták, kiváltképpen az asszonyét őnagyságáét, hihető, valami klenódiumokat kerestek a testnek pora között. Mink ott egyebet nem láttunk, hanem a testnek porát és csontját a felvert koporsókban, hanem amint az emberek mondták, hogy ami szépségek volt körülöttük, azt mind elvitték volna. Ez meglévén, onnan kijövén fogtunk az inkvizícióhoz, amely inkvizícióból kitetszik kicsodák vitték volna el.”

Spurger János, Murányalja vámosa hallotta a Tiszolcon elszállásolt részeg murányi katonák beszélgetését arról, hogy ki mit lopott a feldúlt sírokból. Delai Sándor murányi parancsnok két muskétását Késmárkon lefülelték és

bebörtönözték, mert megpróbálták eladni a sírokból elrabolt ékszereket. A bűnügyet tehát felgöngyölítették, és a sírrablók feltehetően megkapták méltó büntetésüket. Ez azonban már csak apró adalék az egykor oly hatalmas úr, Széchy György nem mindennapi történetéhez.

ÁRTATLANUL BŰNHŐDÖTT-E BÁTHORI ANNA?

A fiatal erdélyi fejedelem, Báthori Gábor kezdeti jó hírnevét súlyosan beárnyékolták a kicsapongó életmódjáról szóló, részben költött, részben valósnak tekinthető híresztelések. Húgának, Annának feslettsége, valamint unokatestvérének, Báthori Erzsébetnek vérengzésbe hajló kegyetlensége is maradandó foltokat hagyott e főrangú család becsületén. A kétes erkölcsű Báthori Anna viselt dolgai kevésbé ismertek, mint a csejtei vár úrnőjének, Báthori Erzsébetnek a nevéhez fűződő rémes (jórészt kitalált) történetek, de ebben az esetben is érdemes szemügyre venni az eseményeket a valósnak tekinthető tények tükrében.

Négyszáz évvel ezelőtt olyan erkölcsi vétségek miatt is hírbe hozhatták a nőket, amelyekre a ma embere csak legyintene. A házasságtörés, a házasságon kívüli szerelmi kapcsolat már bőven elegendő volt ahhoz, hogy valakit egy életre megbélyegezzenek. A kikapós hölgyeket nemcsak közmegvetés sújtotta, hanem olykor szigorú bírósági ítéletek is, mert a mendemondák az erkölcstelenséget könnyen összefüggésbe hozták a boszorkánysággal. Ha azt gondolnánk, hogy a főrangú családok arra hajlamos tagjai hatalmuknak és vagyonuknak köszönhetően nyugodtan vétkezhettek, akkor hozzátehetjük: általában igen, de rajtaveszthettek, ha rokonaik, szomszédjaik vagy a

szerfelett kapzsi királyi kamara (kincstár) szemet vetettek javaikra.

Báthori Anna sorsa azután pecsételődött meg, hogy bátyját, a huszonnégy éves Báthori Gábort 1613. október 27-én saját emberei meggyilkolták. A merénylethez feltehetően Bethlen Gábornak, a négy nappal korábban megválasztott új fejedelemnek is köze volt. Bethlen ekkortájt már szemben állt Báthorival (akit azelőtt nagy odaadással támogatott), és török segítséggel igyekezett megdönteni a hatalmát. A medgyesi országgyűlésen megjelent, elismerésben reménykedő merénylőket a katonák megölték. Bethlen a főkolompos Ghiczy Andrást elfogatta, börtönbe záratta, majd felakasztatta. A Báthori família részéről már nem kellett riválistól tartania, hiszen a család utolsó férfi tagja, Báthori András (a meggyilkolt fejedelem öccse) Lengyelországban élt, s nem pályázott az erdélyi trónra.

Vajon mi okozhatta a Báthori Anna elleni indulatok elszabadulását? A kérdésre kimerítő választ nyújt Komáromy András történész A „bűbájos” Báthory Anna című tanulmánya (Századok, 1894). Komáromy a bajok gyökerét 1601-ig vezette vissza, amikor is a három gyermek, Gábor, Anna és András apja, somlyai Báthori István váradi kapitány (Báthori István lengyel király unokaöccse) elhunyt. Első feleségétől, Bebek Zsuzsannától született Gábor és Anna, míg a másodiktól, a lengyel Kostka Zsófiától András. A teljesen elárvult Gábort és Annát a nemzetség ecsedi ágának utolsó tagja, Báthori István országbíró örökbe fogadta, és Ecsed várába költöztette.

Az örökbefogadás persze jó szívre vall, és az országbíró igyekezett is megkönnyíteni az árvák életét, azonban ő maga zárkózott, mogorva ember lévén nem pótolhatta az elveszített édesapát. Maradt volna az anyai szeretet és gondoskodás

pótlása, amit az országbíró feleségétől, Homonnai Drugeth Fruzsinától lehetett remélni. Ő azonban közömbös

maradt, és nem vállalta a gyengéd mostoha szerepét. Ennek oka részben abban rejlett, hogy saját gyermeke nem született (persze ettől még lehetett volna gyermekszerető), részben abban, hogy férjével megromlott a viszonya. A várban külön lakrészben éltek, és Gyulafi Lestár krónikaíró, a Báthoriak fejedelmi titkára szerint az országbíró öt éven keresztül egyetlen szót sem szólt a feleségéhez.

Báthori István különös természetéről árulkodnak azok a feljegyzések, amelyek szerint önmagánál nagyobb urat nem ismert, büszke és parancsoláshoz szokott főúr volt. Még Rudolf császárt se respektálta. Az országbírói méltóság elfogadását például ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az eskütételre nem utazik a prágai udvarba. Amikor pedig a császár 1604-ben pénzt kért tőle (cserébe birtokot ajánlott), akkor a követet három napig várakoztatta, majd amikor végre fogadta, hosszú időn keresztül le se ültette. Ezt azután azzal tetézte, hogy kijelentette: „ősei pénzen soha sem vettek jószágot, nem is adtak el, mert kalmárok nem voltak, máskülönben pedig neki nincs is kölcsönözni való pénze, mert ami hitvány, puszta jószágából begyűl, azt udvartartására fordítja, s katonái és jámbor szolgái közé osztogatja. De ha volna sem adna, mert birtokain őfelsége vitézei töröknél és tatárnál is nagyobb kárt tettek“ (a kortárs Szamosközy István erdélyi történetíró feljegyzése). Az anyagi helyzetéről szóló állítása persze nem fedte az igazságot, mert az ecsedi vár kincseskamrája tele volt, „hitvány jószágainak” pedig szerét-számát se tudta.

Báthori sokat szenvedett a köszvénytől, és a betegség még zárkózottabbá tette. Csak protestáns prédikátorokat fogadott, akikkel teológiai vitákba merült. Feleségéhez hasonlóan kérlelhetetlen református volt. A katolikusnak keresztelt árvákat áttéríttette, s ebben a szellemben neveltette. A testvéreket azonban másféle hatások is érték. A várban (tekintettel a háborús időkre) a kelleténél több katona állomásozott, akik nem a spanyol etikett szabályai szerint viselkedtek. Báthori Annát a nevelőnők

meglehetősen hosszú pórázra engedték, így a kislánynak alkalma nyílt megismerkedni a katonák trágárságával, durva tréfáival. Öt évet töltött ebben a környezetben. Az egyszerű, szegény emberek társasága, mulatozása hatással volt szellemi fejlődésére, és fogékonnyá tette a léha időtöltésre.

Az országbíró 1605 nyarán váratlanul meghalt. Végrendeletében bőkezűen gondoskodott a két árváról, és Annát húgának, Nyáry Pálnénak gondjaira bízta (a két testvér ekkor vált el egymástól). Báthori a gazdag örökséget feltételekhez kötötte. Eszerint Annának csak akkor jár az örökség, ha nem tántorodik el az igaz (református) vallástól, és (Nyáry Pálnéval) nem költözik Lengyelországba. Leendő férjére nézvést is rendelkezett. Hozzá illő jámbor, keresztyén magyar férjet akart Annának, olyat, akinek személye Báthori Gábor számára is elfogadható. Gábort a végrendeletben hazaszeretetre és hitbuzgóságra intette, s arra, hogy szeresse és oltalmazza húgát.

A végrendelet semmit nem hagyott az özvegyen maradt Homonnai Drugeth Fruzsinára. Igaz, Fruzsina asszony nem szorult támogatásra, mivel neki is tekintélyes vagyona volt, és 1608-ban kelt magyar nyelvű végrendeletében ő sem rendelkezett a Báthoriak javára (az eredeti dokumentum a tapolylucskai és kükemezei Bánó család levéltárában – MOL, P16). E végrendelet főkedvezményezettje a nagyasszony unokahúga, Homonnai Drugeth Mária volt, akinek testvére, a katolikus hitre tért Homonnai Drugeth György (később Báthori Erzsébet veje, Habsburg párti erdélyi trónkövetelő és országbíró) szinte semmit sem kapott.

Báthori István országbíró tehát bőkezűen gondoskodott Gábor és Anna anyagi biztonságáról, és amikor Anna 1608. november 11-én (tizennégy évesen) hozzáment a jóval idősebb losonczi Bánffy Déneshez, a jövője szépnek és megnyugtatónak tűnt. Bátyja ekkor már több mint fél éve Erdély fejedelmi székében ült. A fejedelmi udvar tekintélyét azonban hamarosan botrányos események kezdték aláásni. A fiatal fejedelem kicsapongó magatartásáról egyre több

híresztelés járta be Erdélyt, és amikor Báthori Anna tizenhét évesen megözvegyült, ő is a gátlástalan erkölcstelenség útjára lépett. Komáromy András erről így írt: „míg a fejedelem Imreffynével, Dengeleghynével s a jó Isten tudná kinek a feleségével, leányával szerelmeskedik, addig a gyászos özvegy megbűvöl, elbájol minden szemre való férfit és úgy sereglenek hozzá Kereki várába a dali leventék, mint hívők a búcsújáró helyre.”

A fejedelem szeretőit, Dengeleghy Mihály özvegyét (enyingi Török Katalint) és a legelső tanácsúr feleségét Imreffynét a pletykák nemsokára boszorkánysággal hozták kapcsolatba. Sokan beszéltek Dengeleghyné csodatévő fazekáról, amely körül vén boszorkányok ültek. A fazékban a fejedelem ruhadarabjai áztak, s amikor forrni kezdett a víz, a szerető csak nevén szólította a fejedelmet, mire „úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek az tiz pejlován, hogy csaknem nyaka szakadt.” Ám varázslásban Imreffyné se maradt le Dengeleghyné mögött. Ő magával hordta a fejedelem keszkenőjét, amelyre három csomót kötött. Ha olykor-olykor összeveszett a fejedelemmel, csak megcsóválta a feje fölött, mire Báthori Gábor nyomban megbékélt, és sietett vissza Imreffyné asszonysághoz.

A mendemondák szerint ezek a (máskülönben szemrevaló) hölgyek tanították boszorkányságra Bánffyné Báthori Annát is. Ő pedig élt a gonosz tudománnyal, mert sorra megrontotta a hatalmába kerített jámbor, tisztességes férfiakat. Anna tudott a róla terjengő pletykákról, ezért csakhamar férjhez ment Jósika István kancellár fiához, Zsigmondhoz. 1613 őszén nagy csapás érte a hölgyeket: Báthori Gábort meggyilkolták, s ezzel elveszítették patrónusukat. Ennek hamarosan nagy kárát látták.

Az új fejedelem, Bethlen Gábor, engedve a papok és egyes tanácsurak unszolásának, vizsgálatot indított, s ennek folyományaként Kassay János közvádló perbe fogta a bűbájossággal (Imreffyné esetében házasságtöréssel is) vádolt asszonyokat. 1614. március 16-án özvegy

Dengeleghynét, aki Báthori Gábornak unokatestvére is volt, a fejedelemmel folytatott vérfertőző viszonya miatt halálra és jószágvesztésre ítélték. Imreffyné ügyét egyelőre elhalasztották.

Báthori Anna új férje közben politikai meggondolások miatt távozott Erdélyből, mire a fiatal feleség ismét a férfiak karjaiba vetette magát. Kereki várában egy Krajnik János nevű ember mellett állapodott meg, akitől állítólag gyereke is született. Híre ment, hogy titokban férjhez ment Krajnikhoz, és ez nagy felzúdulást okozott a papság körében. Kizárták az egyházból, és követelték, hogy a bíróság hozzon vele szemben szigorú ítéletet, tekintettel a bigámiára. Anna rájött, hogy ennek a fele se tréfa, ezért 1615 januárjában egyik birtokát, a Tóti nevű falut Bethlen Gábor sógorának, Rhédey Ferenc tanácsúrnak (váradi kapitánynak és Bihar vármegye főispánjának) ajándékozta azzal, „hogy gyámoltalan állapotában, szükségében, igazságában védelmezője s a fejedelemnél hathatós közbenjárója legyen.”

Rhédey beavatkozása jót tett Anna ügyének. Bethlen megenyhült, és a gyermekre is tekintettel azt kérte Rhédeytől, hogy beszéljen a papokkal. Járja ki, hogy bocsássanak meg a bűnösöknek, de előbb Krajnik kövesse meg az ekklézsiát. Bethlen valamiért a Krajnikkal kötött házasságot érvényesnek tekintette, ám Jósika Zsigmond 1618-ban is kitartott amellett, hogy ő a törvényes férj (Jósika ebben az évben már visszatérhetett Erdélybe, és a fejedelem a lefoglalt birtokait is visszaadta). Bethlen döntésének köszönhetően Anna kegyelmet kapott, de már nem talált vissza a rendes kerékvágásba. Elképzelhető, hogy ellenségei is igyekeztek őt eltéríteni a helyes úttól, de úgy tűnik, ő maga sem törekedett másfelé.

Férjéről, Jósika Zsigmondról hallani se akart, és Horváth István nevű jószágigazgatójával keveredett bizalmas kapcsolatba. A külvilág véleményével nem törődött, pedig már nyíltan vádolták boszorkánysággal is. Bethlen ezután

ismét lépett, és Péchy Simon kancellárt bízta meg egy újabb vizsgálat lefolytatásával. Báthori Annát azonban a kancellár sem tudta szóra bírni – nem vallott be semmit. Ám Bethlen nagyot hibázott, amikor egy alkalommal Debrecenből visszatérőben Kereki várában szállt meg. Mindössze egy éjszakát töltött ott, de a szóbeszéd őt is kikezdte. Nem kevesebbet állítottak róla a „jól értesültek”, mint hogy mezítelenül táncolt a bűbájos Báthori Annával.

Ezt a rágalmat a fejedelem nem tűrhette. 1618. augusztus 11-én parancsot adott Rhédeynek, hogy fogassa el Báthori Anna szeretőjét, Horváth István jószágigazgatót, majd hallgassák ki Anna viselt dolgairól. Bethlen esküdözött sógorának, Rhédeynek, hogy soha nem táncolt a bűbájos nővel. Bizonyára abban bízott, hogy így tisztázhatja magát a felesége, Károlyi Zsuzsanna előtt. Bethlen hatalmas haragja azonban gyorsan elszállt, és Rhédey sem igyekezett az ügy végére járni, ezért aztán csak találgathatunk, táncolt-e a fejedelem Annával. Tény, hogy Horváth István továbbra is az asszony mellett maradt, és se neki, se Annának nem esett bántódása. Egy ideig.

Jósika Zsigmond nem tudott belenyugodni felesége elveszítésébe, és csak a bosszú járt a fejében. Kérte Bethlen Gábort, hogy elfoghassa a házasságtörő asszonyt, és férji jogával élve bebörtönözhesse. Bethlen figyelmeztette Annát, hogy ha el akarja kerülni a büntetést, akkor vissza kell térnie törvényes férjéhez. Anna azonban annyira meggyűlölte a férjét, hogy még a nevét sem használta, és 1818 végén inkább a börtönt választotta, mint a visszatérést. Ekkor a fejedelem kimutatta a foga fehérjét, aminek alapján egyes kutatók a Báthori Anna elleni hadjárat legfőbb okát javainak megkaparintásában látták.

Bethlen ugyanis Báthori Anna börtönbe zárásának ideje alatt Bojthy Benedek nevű csapatvezérét Kereki várának elfoglalására küldte. A különítmény tagjainak titkolniuk kellett a valódi célt, ezért mindenfelé azt híresztelték, hogy rabló törökök ellen vonulnak. Kereki várához érve kihívatták

a tiszteket, és azzal fenyegették őket, hogy az egész őrséget levágják, ha nem adják ki Horváth Istvánt. Amikor ez megtörtént, a fejedelem nevében megparancsolták neki, adja át a várat. Horváth nem ellenkezett. Őt erős őrizet alatt Kolozsvárra vitték, a tiszteket és az őrséget pedig feleskették Bethlen Gábor hűségére. Bojthy katonái nem fosztogathattak. A fejedelmi biztosok mindent pontosan összeírtak arra az esetre, ha a törvény fölmentené Báthori Annát. Az összeírás azonban csak a valódi szándékok leplezését szolgálta. Rhédey és más rangos tanácsurak nyomására a bíróság megkegyelmezett Báthori Annának, aki hamarosan visszanyerte szabadságát, sőt Jósika Zsigmondtól is elválasztották. Ezért viszont nagy árat kellett fizetnie. Kereki váráról, valamint első férje, Bánffy Dénes után örökölt birtokairól le kellett mondania Bethlen javára. És ez nem volt elég. A Báthori István országbíró végrendelete alapján neki juttatott hatalmas értékű kincseket (arany- és ezüstedényeket, gyémánttal, rubinttal, gyöngyökkel díszített ékszereket, drága ruhákat) is át kellett adnia a fejedelemnek. Mivel Kereki várába már nem mehetett vissza, a Báthori István országbírótól örökölt tasnádi birtokára költözött.

Bethlen Gáborra, a Habsburgokkal háborúzó, Bécset szorongató nagyszerű fejedelemre némi árnyékot vetett a Báthori famíliával szemben tanúsított magatartása. Nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy ő mozgatta a Báthori Gábor meggyilkolásával kezdődő eseménysort, s a kétségkívül nem ártatlan Báthori Anna elleni hadjáratot, amelynek gyakorlati végeredménye a ledér hölgy hatalmas birtokainak megkaparintása lett. Sokat mond feleségéhez írt levelének (1621. szeptember 14.) ez a részlete: „Kerekiben is kívántatnék valóban egy jó udvarbíró, immár Micskével bírnánk egybe […] szép jószág lenne immár együtt és szép jövedelme is lehetne.”

Báthori Anna elveszítette ugyan javainak jelentős részét, de még mindig maradt elegendő birtoka. Mivel erkölcstelen

életmódja miatt megbűnhődött, azt hihetnénk, hogy a továbbiakban már békességben teltek a napjai. Talán ő is úgy gondolta, hogy vége szakad a zaklatásoknak. Balszerencséjére nem így történt, mivel Károlyi Zsuzsanna, a fejedelemasszony megbetegedett, és az állapota egyre romlott. Orvosok, tudósok, javasasszonyok jöttek hozzá az ország minden részéből, de nem tudtak segíteni rajta. Ezután már csak egy diagnózist lehetett felállítani: a boszorkányság által elkövetett rontást.

Báthori Annáról továbbra is keringtek az elképesztő pletykák. Most már azzal vádolták, hogy megölte saját gyermekét, boszorkánymesterekkel paktál, és ő küldte a rontást Károlyi Zsuzsannára. A fejedelemasszony hitt a rágalmaknak, és azokról értesítette háborúzó férjét. Bethlen intézkedett Báthori Anna és boszorkánytársai elfogásáról, illetve Váradra hurcolásáról. Erről így írt a feleségének: „Csomaközy levelét hozták, melyet ím neked küldtem. Bánffynét megfogatta, az ördöngősökben is ötöt, a mestert is, ki vele való latorkodását nem is tagadja.” A fejedelem elrendelte, hogy a boszorkánysággal vádolt személyeket egy hétig kínzások közepette vallassák, mert a máglyahalál nem elég büntetés nekik. A fejedelemasszony számításból kegyelemmel kecsegtette őket, ha leveszik róla a rontást, de a várt eredmény elmaradt. Végül akadt egy jobbágyasszony, aki azzal bíztatta Károlyi Zsuzsannát, hogy megszabadítja a betegségétől. Persze ez a kísérlet is kudarcot vallott, így Báthori Anna élete továbbra is veszélyben forgott, mivel a fejedelemasszony őt tartotta betegsége okozójának.

A pozsonyi táborban tartózkodó Bethlen szerette volna, ha a bíróság halálos ítélettel sújtja Annát, de az asszony pártfogói, így öccse, Báthori András is minden követ megmozgattak az érdekében. A védők főként azt kifogásolták, hogy Báthori Annát a nemesi szabadság semmibevételével, szabályos idézés és „marasztaló ítélet” nélkül fogták el, vagyis törvénytelenül jártak el vele

szemben. A bíróság ezt az érvet akceptálta, és az eljárást felfüggesztette. Báthori András tudta, hogy a

történetnek ezzel nincs vége, hiszen a fejedelem is vérpadra küldheti Annát. Meg akarta menteni a nővérét, ezért alkut ajánlott a fejedelemnek. Vállalta, hogy Annát Lengyelországba küldi, és gondoskodik végleges ott maradásáról. Bethlen elfogadta az ajánlatot, de erről nem tájékoztatta feleségét, akinek állapota ekkor már rohamosan romlott.

Báthori Anna csak a fejedelemasszony halálát követően kapott kegyelmet. Megmaradt birtokait azonban elveszítette, és el kellett hagynia Erdélyt. Sokáig nem érkeztek róla hírek. Csak Bethlen Gábor halála (1629) után tért vissza Lengyelországból. Rokonsága elfordult tőle, így koldusszegényen hányódott az országban.

1636 elején Kismartonba vetődött, Esterházy Miklós udvarába. A gazdag főúr döbbenten nézte a szerencsétlen, beteg asszonyt, akinek se otthona, se egy betevő falatja nem volt. Ezt írta január 12-én: „Csuda e világ sorsa, ennek az öregatyja egy volt az lengyelországi István királyval s maga viszont az erdélyi fejedelemmel, s ím most csaknem koldus, nyavalyás is.” Esterházy megsajnálta a mindenkitől megvetett, nyomorult asszonyt, és megajándékozta egy helmeci kúriával, hozzá való földdel, szőlővel és jobbágyokkal. Báthori Anna így végre otthonra lelt, de nem sokáig örülhetett a nagylelkű adománynak. Még abban az évben kilehelte lelkét. Negyvenkét éves volt.

MIÉRT VOLT SZÜKSÉG EGY HAMIS PÁPAI BULLÁRA?

Egyháztörténészek, történetírók és főpapok százötven éven keresztül vitatkoztak egy régi pápai bulla

eredetiségéről. A dokumentumnak nemcsak a kutatók tulajdonítottak rendkívüli jelentőséget, hanem a magyar uralkodók is, hiszen „összegezte mindazokat a jogokat és kiváltságokat, amiket a magyar közfelfogás az apostoli király főkegyúri jogának attribútumaként ismert el”. A II. Szilveszter pápának tulajdonított, 1000. március 27-éről keltezett oklevélben a szentatya István magyar fejedelmet megajándékozza a koronával, és visszaadja neki az apostoli szentszéknek felajánlott országot.

A pápai adománylevél megengedi Istvánnak, hogy kijelölje a püspöki székhelyeket és az egyházmegyéket, illetve azt, hogy keresztet vitethessen maga előtt. A bullát Inchoffer Menyhért jezsuita atya Annales Ecclesiastici Regni Hungariae című munkájában (Róma, 1644) adta közre. Hitelességét sokáig nem kérdőjelezték meg, mivel István királlyal kapcsolatban valós történelmi tényeket közölt, és nyelvi szempontból sem keltett gyanút. Egyes kutatók mégis kételkedni kezdtek a szöveg eredetiségében, de még így is másfél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a hamisítás ténye elfogadottá váljon.

A témáról a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. október 23-i közgyűlésén Tóth László tartott igen színvonalas előadást (Ki és miért hamisította a Szilveszter­bullát?), amely a Társaság közlönyében, a Turulban is napvilágot látott. Ebben szerepel, „hogy a Szilveszter-bullát a magyar történetírás azért tartotta oly sokáig hitelesnek, mert tartalmában kifejezte, sőt összegezte mindazokat a jogokat és kiváltságokat, amiket a magyar közfelfogás az apostoli király főkegyúri jogának attributumaként ismert el. Ezért tekintették történetíróink a bullát oly sokáig hitelesnek.”

Valóban magyarázatra szorul, hogy ha egy hamisított oklevél olyan valós tényeket tartalmaz, amelyek hamisítás nélkül is megállják a helyüket, akkor mi szükség lehet a nagy szakértelmet és türelmet igénylő munkára?

Nos, az István királynak juttatott adományokról és kiváltságokról szóló pápai bulla rejtélyére csak a teljes szöveg alapos ismerete és elemzése, illetve készítésének tényleges időpontja deríthetett fényt. Minderre már a 19. században több kísérlet történt. Neves tudósok törtek lándzsát a bulla szövegének hitelessége mellett, illetve azzal szemben. Végül 1890 táján Karácsonyi János történész ért el átütő eredményt, amikor az oklevéltan (diplomatika) kritikai eljárását alkalmazva egyértelműen bebizonyította, hogy a Szilveszter-bulla 17. századi hamisítvány. Néhány kutató sokáig kitartott a bulla eredetisége mellett (például Ipolyi Arnold, Pauler Gyula, Fejér György és mások), de Karácsonyi érvei végül erősebbnek bizonyultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hamisító jóval későbbi oklevelek adatait, szövegrészeit építette be az 1000-ből keltezett bullának álcázott irományba, bár kétségtelen, hogy ezt nagy hozzáértéssel tette.

Amikor a hamisítás ténye végre elfogadottá vált, felvetődött a kérdés, hogy ki lehetett a hamisító. Erre nézvést többféle elképzelés született. Akadtak, akik a kiadóra, Inchoffer Menyhértre, mások Rafael Levakovich zágrábi kanonokra és címzetes szendrői püspökre, valamint Athanasio Georgiceo dalmát humanistára gyanakodtak. Ám e tekintetben is Karácsonyi János kutatásai hoztak megnyugtató eredményt. A történész felismerte, hogy Levakovich és Georgiceo közeli ismerősei, illetve munkatársai között lehet a keresett személy. Végül Marnavics Tomkó János boszniai püspök akadt fenn a hálón, és nemsokára bizonyossá vált, hogy a nevezetes bulla valóban az ő keze munkája volt.

Karácsonyi Világbolondító Tomkó János című tanulmányában (Századok, 1913) nemcsak a Szilveszter­bulla, hanem más oklevelek hamisítását is rábizonyította Tomkóra. Kiderítette, hogy a püspök nagy ívű munkásságának számos eleme bizonyult megtévesztőnek. A szerző nemegyszer valótlan állításokat szőtt a

mondandójába, s ügyelt rá, hogy ezeket úgy tüntesse fel, mintha megbízható forrásokból merített volna.

Tóth László 1941-es előadásában ismertette Tomkó életének és pályájának egyes mozzanatait, és gyakran hivatkozott Karácsonyi János e tárgykörben húsz éven keresztül végzett kutatásaira. Eszerint Tomkó egy Sibenikbe (Sebenico) menekült bosnyák családból származott; tehetségének és kiváló tanulmányainak köszönhetően 1597- ben (17 évesen) a római illír kollégium növendéke lett. Ennek elvégzése után Rómában egyházpolitikai ügyekkel és különféle kutatásokkal foglalkozott. 1606-ban kinevezték sibeniki kanonokká. Négy évvel később megbízták a glagolita (a horvátok körében a 10. század végétől elterjedt ószláv írásrendszer, amelynek bolgár változata is ismeretes) papi imádságos könyvek kiigazításával. E munka kapcsán megismerkedett Verancsics Faustus csanádi püspökkel, Verancsics Antal királyi helytartó, püspök, bíboros, esztergomi érsek és történetíró unokaöccsével. Az ismeretségből meghitt barátság lett.

Tomkó János munkájához használhatta a csanádi püspök kéziratgyűjteményét és könyvtárát, s amikor Verancsics Faustus 1617-ben elhunyt, mindezt (Verancsics Antal könyvtárával, irataival együtt) megörökölte tőle. 1622-ben Rómába költözött, ahol glagolita szerkönyvek kinyomtatását készítette elő. Ekkor már jól ismerte Pázmány Péter esztergomi érseket is, akinek révén közelebbi kapcsolatba került több magyar főpappal. 1628-ban zágrábi kanonok lett, három évvel később pedig II. Ferdinánd magyar király kinevezte boszniai püspökké. Püspöksége török fennhatóság alatt állt, és nem hozott jövedelmet neki, ezért megkapta a csornai prépostságot is. Egy 1635 körül Rómából kapott megbízás alapján a magyarországi pálos kolostorokat látogatta. Rómában hunyt el 1639-ben.

Tomkó ügyelt arra, hogy az általa kreált szöveg hamis volta ne derüljön ki. Verancsics Antal hagyatékának birtokában nyugodtan állíthatta, hogy a bulla szövegét

Verancsics Trauban másolta, még 1550-ben. Ez hihetőnek tűnt, és érthető, hogy a felfedezés eufóriát váltott ki a római kiadóból, Inchoffer Menyhért jezsuita atyából, aki örömmel illesztette be a szöveget készülő művébe. Tomkó ekkor már nem élt, de nyilvánvaló, hogy az utókornak is „dolgozott”. Az elvetett magok életre keltek, a hazugságok pedig egyre terebélyesebb formát öltöttek. Nevezetes műve volt az a Justinianus-életrajz is, amelyet Theophil (Bogomil) apát, majd püspök neve alatt szerkesztett. Ebben nem kisebb lódítás szerepel, mint hogy Justinianus római császár ősei szlávok voltak. Karácsony János nem véletlenül kezdte 1913-as tanulmányát e sorokkal: „Ki ne tanulta volna, hogy Justinianus császár, a vandál és keleti gót nemzetek elpusztítója, Itália meghódítója, az örök szép Agia Szófia építője tulajdonképpen szláv volt, és eredetileg Upravdanak hívták! Hisz benne van az összes régi világtörténeti könyvekben, benne van a lexikonokban.”

Csak a 19. század végére vált bizonyossá, hogy ez az írásmű is 17. századi hamisítvány, s az elkövető ezúttal is Tomkó volt. Ugyancsak ő hamisította azt a glagolita zsoltárfordítást, amelynek az volt a célja, hogy elismertesse a szláv egyházi szertartási nyelvet. Az 1619 körül barkácsolt művet egy 1222-ben élt, Miklós nevű arbei pap neve alatt követte el. Erről Vatroslav Jagic (1838-1923) horvát nyelvész állapította meg, hogy elejétől végéig Tomkó hamisítványa. Jagic joggal állapította meg Tomkóról: „Még ha a szláv liturgia iránt való szeretetből tette is Marnavics e lépést, akkor sem szabad őt a hamisítás szemrehányásától felmenteni, a hamisítás hamisítás marad, ha vallásos és hazafias céloknak szolgál is”.

A Szilveszter-bulla szövegének hitelét Tomkó azzal is erősíteni akarta, hogy megírta a 14. században élt Gazottus Ágoston zágrábi püspök életrajzát. Ebben közölte a püspöknek a pesti királyválasztó országgyűlésen 1308. november 27-én „elhangzott“ beszédét. A zágrábi püspök állítólag kijelentette: „az apostoli széknek joga van

Magyarország királyait e méltóságukban megerősíteni, hogy a magyar király a pápa helyett az egyházakat rendezheti, hogy a magyar nemzetnek joga van a szabad királyválasztáshoz, s hogy az érvényes koronázás Szent István koronájához van kötve”. Márpedig ez a gondolat a Szilveszter-bullának is egyik alapvető kitétele. Karácsonyi János szerint Tomkónak meggyőződése volt, hogy „a magyar királytól kinevezett püspöknek az illető püspökség területén külön pápai megbízás nélkül egyházi joghatósága van. S mivel mások ezt tagadták, őt vélt jogainak érvényesítésében gátolták, hozzányúlt a hamisítás fegyveréhez. Olyan bizonyítékot akart előteremteni, ami az ő álláspontját fényesen igazolná, s elkészítette a Sylvester pápa nevére költött hamis bullát”.

Marnavics Tomkó János címzetes püspök ügyesen álcázott céljait nehezen fedték fel a kutatók. Miért volt fontos számára, hogy a pápaság számára oly alapvető jogot, mint az „egyházak rendezése” (így a püspökök kinevezése) a magyar királyok (egykor valóban létező) ősi jogaként tüntessen fel egy pápai bullában? Kérdezhetnénk úgy is, hogy mi haszna származott belőle? A történészek többféle magyarázattal szolgáltak, így ez a kérdés újabb vitákra adott lehetőséget.

Galla Ferenc egyháztörténész (1888-1977) nem fogadta el Karácsonyinak azt az állítását, hogy Tomkót személyes okok késztették a bulla hamisítására (Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Budapest, 1940). Galla szerint „nem ösztönözhette erre Tomkót az sem, hogy a bullával általában elősegítse a címzetes püspökök megerősítésének ügyét, amely körül nehézségek támadtak a magyar király és a római kúria között.“ Galla elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy magyar főpap pápai bullát hamisítson, hiszen „ezek hamisítóit a Bulla in Coena Domini a bűn elkövetésének pillanatában, külön ítélethozatal nélkül, a pápának különlegesen fenntartott kiközösítéssel sújtotta. Ezt a rendelkezést, amelyet VIII.

Orbán pápa 1627-ben meg is újított, bizonyára jól ismerte Tomkó is.” Ezt a tényt Karácsonyi se vonta kétségbe, amikor azt írta, hogy Tomkó a hamis bullaszöveget maga nem merte nyilvánosságra hozni, amint azt egyéb hamisítványaival tette,

„hanem nagy lopva odadugta egy világinak, egy régiségkedvelő tudósnak, Georgiceo Atanáznak iratai közé!” A szöveg azután Levakovich közvetítésével jutott Inchoffer Menyhért kiadó kezeihez.

A hamisító tehát rendkívül körültekintően járt el. Ráadásul nem egy külsőleg is eredetinek látszó pápai bullát hamisított, hanem egy (Verancsics Antalnak tulajdonított) szövegmásolatot. Vagyis a szöveg egy 1000-ből keltezett, de már nem létező okiratot ismertetett. Ilyet a kutatók akkor fogadnak el hitelesnek, ha a másolat valódiságához, tartalmának hitelességéhez nem fér kétség. Verancsics személye erre feltehetően garancia lett volna. Tomkó ügyelt arra, hogy a „másolaton” semmilyen, a készítőre vonatkozó utalás ne legyen, tehát lebukás esetén jogilag kivédhető legyen az esetleges kiközösítés, javadalomfosztás, máglyahalál. Eljárása tehát merőben különbözött attól, amelyet például a 19. század hírhedt hamisítója, Litteráti Nemes Sámuel régiségkereskedő alkalmazott, aki nagy műgonddal készített, eredetinek tűnő hamisítványaival még a legkiválóbb szakembereket is megtévesztette.

Karácsonyi valamilyen személyes előny megszerzésével kapcsolatos indítékot látott Tomkó tettei mögött, míg Galla ezt kizártnak tartotta. Mivel Tomkóról mi sem fogunk több információhoz jutni, mint a nagy elődök, maradjunk Karácsonyinak annál a feltételezésénél, mely szerint a rejtélyre magyarázatot adhatnak Tomkónak a II. Ferdinánd császárhoz, illetve az 1625-ben magyar királlyá koronázott (de valójában 1637 és 1658 között uralkodó) trónörököshöz, III. Ferdinándhoz fűződő kapcsolatai. Az indítékot főként az adhatta, hogy a fiatal III. Ferdinánd 1627-ben kísérletet tett az apostoli királyi cím megszerzésére. Pázmány Péter nem

támogatta ezt a törekvést, mert tudta, hogy az apostoli cím birtokában az uralkodó a korábbinál nagyobb mértékben avatkozhat az egyház ügyeibe. A király ezért nem őt, hanem a Szentszékhez sok szállal kötődő csehországi kapucinus szerzetest, az előkelő származású Valerio Magnót kérte fel ügyének képviseletével.

A Szentszék azzal hárította el a próbálkozást, hogy a magyar királyok apostoli címének használata az idő múlásával elenyészett, az ismételt adományozásnak pedig ellentmond az, hogy a három részre szakadt ország nyolctized részét pogányok és eretnekek uralják. Róma ezt üzente III. Ferdinándnak: „amikor Isten kegyelméből a király, Szent István példájára országát a hitetlenek és eretnekek kezeiből kiragadta, s abban a katolikus vallást újból uralomra emelte”, majd akkor jöhet szóba az apostoli cím adományozása. A király a jelek szerint végül feladta próbálkozásait (az apostoli cím megszerzése csak Mária Teréziának sikerült, aki alatt Magyarország már sok tekintetben megfelelt a Szentszék elvárásainak).

Nos, ezen a ponton érdemes közelebbről vizsgálgatni Marnavics Tomkó János feltételezhető indítékait. A Pázmánnyal bizalmas viszonyban álló Tomkó és a magyar király szentszéki küldöttje, Valerio Magno ismerték egymást. Biztosra vehető, hogy Tomkó tudott az uralkodó szándékainak meghiúsulásáról, s azt is pontosan tudhatta, hogy egy Szent István korából felbukkanó pápai bullának milyen hatása lenne az ügy kimenetelére. Tudása, tehetsége és a rendelkezésére álló kutatási lehetőségek mind alkalmassá tették, hogy belevágjon a nagy feladatba. Lehetséges, hogy erre csupán a III. Ferdinánd iránti szimpátia vagy lelkesedés késztette?

Tóth László azt mondta 1941-ben: „Nem tudjuk, hogyan került Tomkótól Georgiceohoz a bulla és kinek mi része volt vagy lehetett a hamisításban vagy a továbbterjesztésben. Ezek még felkutatásra váró titkai Tomkó történészműhelyének.” Eszerint nem támasztható alá

Karácsonyinak az az állítása, hogy Tomkó a hamisítványt „nagy lopva odadugta egy világinak, egy régiségkedvelő tudósnak, Georgiceo Atanáznak iratai közé”. A bulla aztán Athanasio Georgiceótól (Rafael Levakovich püspök révén) eljutott Inchoffer Menyhérthez. Ne feledjük, a résztvevők mindegyike tekintélyes, nagy tudású, Bécshez és Rómához erősen kötődő egyházi vagy egyházhoz közeli személy volt.

Tomkó titkainak megfejtéséhez közelebb visz bennünket a fiatalon elhunyt Tóth István György történész egyik tanulmánya, amely Athanasio Georgiceo álruhás császári megbízott útleírása a magyarországi török hódoltságról, 1626-ból címmel jelent meg a Századokban, 1998-ban. Tóth István György ebben többek között így írt Georgiceóról: „Kezdetben a szülővárosában, Spalatoban tanult, majd a grazi jezsuita egyetemre járt, és már itt kapcsolatba került Ferdinánd stájer főherceggel, a későbbi II. Ferdinánd császárral, aki ösztöndíjat biztosított a számára. Ezután a bambergi püspök titkára volt, majd két évig jogot hallgatott a bécsi egyetemen. II. Ferdinánd tolmácsa és bizalmi embere lett, a császár Georgiceot, a «szláv nyelvek kitűnő tolmácsát» tanácsosi címmel tüntette ki, 1629-ben pedig jelentős birtokot adományozott neki, és többször küldte, mint megbízottját fontos és kényes feladatokra, így például a lengyel udvarba”.

Georgiceo és II. Ferdinánd császár (III. Ferdinánd apja) tehát régóta ismerték egymást. Ám Georgiceo jól ismerte Tomkó Jánost is, hiszen nemcsak kortársak voltak, hanem olyan tudósok, akiket a hasonló érdeklődés, a horvát nyelv iránti elkötelezettség, egyes hitbuzgalmi művek horvát nyelvre való fordítása is közel hozhatott egymáshoz. Georgiceo tapasztalt diplomataként, a bécsi udvar bennfenteseként könnyen felismerhette Tomkóban azokat a rokon vonásokat, amelyek megkönnyítették a vele való együttműködést. Georgiceo egy helyütt III. Ferdinándot, az új magyar királyt is megbízójának nevezte. Márpedig III. Ferdinánd szentszéki próbálkozásai és a Szilveszter-bulla

hamisítása szinte egybeestek. Georgico II. és III. Ferdinándnak is bizalmi embere volt. Vajon nem kézenfekvő, hogy rajta keresztül a hamis bulla elkészítésére vonatkozó titkos megbízás érkezett Tomkó Jánoshoz? Egyes kutatások szerint Tomkónak karrierje építéséhez nem volt szüksége efféle tevékenységre, viszont tudjuk, hogy kedvelték Bécsben, és a különleges szolgálatok jutalmazásának akkoriban is számos módja volt.

Ma már nyilvánvaló, hogy Tomkó semmibe vette saját egyházának előírásait, a tudományos kutatómunka szabályait, és különleges műveltségének birtokában gátlástalanul, sorozatosan hamisított olyan dokumentumokat, amelyek hosszú időn keresztül megtévesztették az egyháztörténészeket és történetírókat. Nem valószínű, hogy legközelebbi tudós barátai semmit sem tudtak ez irányú munkásságáról. Tomkó János címzetes püspök létére szemrebbenés nélkül gyártotta a nagy horderejű okleveleket, ezért feltehető, hogy az uralkodótól (vagy szűkebb környezetétől) titokban érkező felkérést sem hárította el. Ne zárjuk ki annak lehetőségét sem, hogy Tomkó titkos megbízásból állította elő a Szilveszter-bullát, illetve Gazottus püspök 1308-as beszédének szövegét. Ez ugyanis közelebb állhatott a jelleméhez, mint az, hogy merő kedvtelésből vállalkozzon ekkora feladatokra.

THURZÓ MÁRIA GRÓFNŐ KINCSEI ÉS BENICZKY PÉTER

Beniczky Péter a magyar barokk népszerű költője volt, aki a Balassi Bálint, Rimay János és gróf Zrínyi Miklós nevével fémjelzett költői vonulathoz tartozott. Abban az évben hunyt el, mint amelyikben Zrínyi (1664), de életében nem a verseivel szerzett nevet magának, hanem előbb vitézi

tetteivel (ezekért aranysarkantyús vitézzé avatták), majd egy végrendelet körül kirobbant botrányos perrel, amely nagyon megnehezítette élete utolsó két évét. A per halála után is folytatódott, és a fennmaradt iratok remek bepillantást engednek a 17. századi magyar nemesség életébe, viszályaiba.

Beniczky versei csak halálát követően láttak nyomdafestéket, de gyorsan népszerűek lettek. Az olvasók ugyanis Beniczky nevét már ismerték, mivel ő volt a végrehajtója Vizkelethy Mihály özvegye, gróf Thurzó Mária végrendeletének. Ehhez a végrendelethez kapcsolódott egy nagy feltűnést keltő per, amely ugyan nem használt Beniczky jó hírének, viszont országszerte ismertté tette őt. Halála után a könyve éppen emiatt került az érdeklődés középpontjába. Beniczky az elkövetkező száz év talán legnépszerűbb magyar költője lett, de ezt már természetesen nem a pernek, hanem saját tehetségének köszönhette.

Az érdekes témát Komáromy András történész egy háromrészes tanulmányban dolgozta fel 1887-ben, a Századokban (Thurzó Mária végrendelete és Beniczky Péter a költő). A történet előzményei miatt jó tudni, hogy Thurzó Mária az 1616-ban elhunyt gróf Thurzó György nádor leánya volt. A nádor rajta kívül hét leányt és egy fiút, a nikolsburgi béke (1621) előkészítőjét, gróf Thurzó Imrét hagyta hátra. Mária országos hírű lakodalma 1618-ban zajlott a szeptencújfalui Vizkelethy-kastélyban, és az esemény jól mutatta, hogy az ifjú házasoknak volt mit aprítaniuk a tejbe.

Báró Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században című munkájában (1879., II. kötet) írta: „Gr. Thurzó Mária lakadalmára a jobbágyok 40 ökröt, 150 bornyut, 350 bárányt, 200 vad- és szelid disznót, 30 bölényt, 200 nyulat, 600 császármadarat, 650 akó bort küldtek; ezen kívül rendkívül mennyiségü marczipánt, mézes pogácsát, mandulát, mazsola szőlőt és nádmézet vásároltatott az özvegy [Thurzó György özvegye, Czobor

Erzsébet – B. A.] Bécsben. A lakadalomra hivatalosak voltak az ország minden rendei.”

A Thurzó család nemcsak rendkívüli gazdagságáról volt híres, hanem a protestantizmus iránti elkötelezettségéről is. Az evangélikus vallású Thurzó nádor özvegyének, az erős kezű Czobor Erzsébetnek a halála után viszont meggyöngültek a protestantizmus családon belüli pozíciói. Mária és férje is áttértek a bécsi udvar által erősen támogatott katolikus hitre. Tették ezt annak ellenére, hogy a nádor végrendeletében megtiltotta gyerekeinek az áttérést, és elrendelte, hogy ilyen esetben vissza kell adniuk örökölt javaikat, amelyeket a hithű testvérek között kell felosztani. Az idők változása azonban nem kedvezett a végakaratnak, és a Vizkelethy-kastély csakhamar a katolikus urak és egyházi személyek fontos találkahelye lett.

Mire beköszöntött az 1644-es esztendő, Szeptencújfalu urai már régóta a Habsburgoknak (akkor éppen III. Ferdinándnak) hódoltak. Ez az év igen sok háborúskodással járt a király és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem között. Felső-Magyarországon a hadiszerencse hol az egyik, hol a másik félnek kedvezett, és nehéz volt megjósolni a háború végső kimenetelét. Vizkelethy Mihály ez idő tájt már igencsak betegeskedett, ennek ellenére elutazott valamelyik birtokára. Rosszul tette, hogy kimozdult biztonságos fészkéből, mert a fejedelem portyázó hajdúi rajtaütöttek. Amikor rájöttek, hogy mekkora hal akadt a hálójukba, örömmel vitték Rákóczi elé.

A háborúhoz sok pénz kell, és I. Rákóczi György sok pénzt látott a fogolyban. Vizkelethy Mihály szeretett volna mielőbb kikerülni a kelepcéből, ezért a szabadulásáért 12 000 tallért ajánlott. A fejedelem eleinte hajlott az ajánlatra, de azután meggondolta magát, és többet követelt. A váltságdíj kifizetéséig Fogaras várába záratta a gyengélkedő Vizkelethyt, meghagyva, hogy kíméletesen bánjanak vele.

Thurzó Máriát megrázta a férjét ért váratlan esemény, és azonnal hozzáfogott a 17 000 tallérra emelkedett váltságdíj

összegyűjtéséhez. Mivel férjének birtokait nem akarta eladni, a rendelkezésére álló összeg pedig kevésnek bizonyult, rokonságától és atyafiságától igyekezett megszerezni a hiányzó pénzt. Végül testvére, Ilona (Illésházy Gáspárné), valamint az atyafiságból Révay Ferenc és felesége, Pongrácz Borbála segítettek. Révay 600 tallért adott az asszonynak, azonban egy ravasz mesével rávette, hogy 5232 tallérról írjon alá kötelezvényt. Megesküdött, hogy csak a 600 tallérra tart igényt, és a pénz visszafizetésekor a kötelezvényt megsemmisíti. Thurzó Mária jóhiszeműen aláírta a papírt. A fejedelem megkapta a váltságdíjat, Vizkelethy pedig visszatérhetett otthonába.

Ez idő tájt került előtérbe Beniczky Péter, aki a házaspárnak bizalmas barátja volt, és nagy szerepet játszott a rokonok, barátok mozgósításában. Vizkelethy Mihályt a jó bánásmód ellenére megviselte a fogság, és állapota egyre rosszabbodott. 1649 táján távozott az árnyékvilágból, harminckét évi gyermektelen házasság után magára hagyva özvegyét. Végrendeletében méltó módon gondoskodott róla. Birtokai nagy részére (a szeptencújfalusi kastélyra, pozsonyi és nyitrai házaira, valamint más javaira) királyi jóváhagyással zálogjogot biztosított feleségének. Meghagyta, hogy az asszony a zálog összegének erejéig szabadon rendelkezhessen a hagyatékkal.

Thurzó Máriát 1650-ben (III. Ferdinánd március 23-án kelt adománylevelének megfelelően) beiktatták férjének javaiba, ami ellen a Vizkelethy rokonság nyomban tiltakozott. Az özvegy nem akart gyűlölködő atyafiak között élni, ezért 1651-ben szerződést kötött velük, s ebben vállalta, hogy halála esetén átengedi nekik a kastélyt, a falut, a városi házakat, valamint egyéb javainak felét. Ő maga mindössze tízezer tallérra és az ingóságokra tartott igényt, illetve a férje váltságdíjaként kifizetett tizenhét ezer forint értékhatárig terjedő szabad rendelkezési jogra. Az atyafiaknak mindjárt átengedett falvanként egy-egy

jobbágyot, valamint értékes szőnyegeket és kárpitokat. Ezzel sikerült lecsillapítani őket.

Az özvegy leginkább Beniczky Péterben és bátyjában, Ferencben bízott. A Beniczky család egyes tagjai régebben is a Thurzók szolgálatában álltak, s olykor magas méltóságokra emelkedtek. Ferenc a birtokokkal kapcsolatos ügyeket intézte, míg Péter szinte mindenesként látta el a rábízott feladatokat. Amikor az özvegy például biztonságba akarta helyezni értékeit, Beniczky Péterhez fordult. 1654- ben ládányi drága ezüst holmit adott át neki, jegyzék kíséretében. Beniczky a ládát saját pecsétgyűrűjével lepecsételte, majd Thurzó Mária megbízásából a nagyszombati apácazárdába szállította és letétbe helyezte. A nagyasszony csak annyi ékszert, drágakövet és más értéktárgyat tartott magánál, amennyivel egyesek szolgálatait, jótéteményeit viszonozhatta. Megajándékozta például báró Berényi Györgyöt, a közeli bodoki vár urát, aki többször segített neki peres ügyeiben, valamint Berényi apósát, Ujfalussy Andrást. Gyakran vendégeskedett nála a szintén gyermektelen Dóczy Mihályné (Vizkelethy Mária), Erdődy Miklósné, továbbá a Draskovich, a tóti Lengyel, a Thököly, a Petrőczy és a Szunyogh család apraja-nagyja, akiket rendszerint nem engedett el üres kézzel.

A Vizkelethy család tagjai (Dóczy Mihályné kivételével) elkerülték az özvegyet, viszont árgus szemekkel figyelték, nehogy a nekik ígért vagyonban kár keletkezzen. Ha veszélyben látták leendő javaikat, máris perrel fenyegetőztek. Thurzó Mária hamarosan fölfedezte, hogy nem minden körülötte legyeskedő vendég ragaszkodik hozzá szeretetből. Ebben főként Révay Ferenccel kapcsolatos élménye erősítette meg. Neki ugyanis még Vizkelethy Mihály szabadulása után visszafizette a hatszáz tallért, de az 5232 tallérról szóló kötelezvényt Révay nem adta át, mivel „nem volt nála”. Ez az évek múltával sem került elő, de az özvegy nem aggódott, mert megbízott a jó atyafi ígéretében, miszerint a kötelezvényt előkerülése

esetén nyomban megsemmisíti. Thurzó Mária el is felejtette volna a dolgot, de barátai figyelmeztették: a ravasz uraság csak az ő halálát lesi, hogy a hatalmas összeget behajthassa az örökösein. Végül Wesselényi Ferenc nádor sietett a segítségére, aki 1658. július 5-én többek között ezt írta Révaynak:

„Alkalmas ideje, hogy hallgattam, hitelt nem akartam adni nékie, most már sok fő rendektől informáltatván, hitelt kezd nemzeni bennem. Esék értésemre, hogy kegyelmed némi nemű kölcsön adott 600 tallér végett néném Vizkelethyné asszonyomtól ő kegyelmétől betegségében az elmúlt Rákóczi háborújakor [.] három négy annyira való pénzre, többre is obligatoriáját (kötelezvényét – B. A.) vévén, jóllehet azon pénzt, melyet kegyelmed kölcsön adott, kegyelmednek megtérítette, nem tudatik mindazonáltal micsoda gondolatoktól viseltetvén, azon practikája által ő kegyelmétől az obligatoriákat mindekkoráig is kezénél tartva, egy néhány rendbeli instantiájára vissza nem adta. [.] de most kegyelmedet [.] palatinusi auctoritásom szerént intem, azon obligatoriákat adja vissza Vizkelethyné asszonyomnak, mert egyéb iránt, ha kegyelmed vissza nem adja, mi [.] hamisság üző s kergető országbirák oly ágyat készíttetünk kegyelmednek, kibe ha lefekszik kegyelmed, talán nem léphetik ugy koporsójába, az mint maga kívánná.”

A levél megtette hatását. Révay mégiscsak megtalálta a kötelezvényt (vagy kötelezvényeket), és visszaadta Thurzó Máriának, aki ettől kezdve óvatosabb lett, és még inkább megbízott Beniczky Péterben, aki sok felesleges izgalomtól megóvta. Izgalmakban pedig nem volt hiány, mert a Vizkelethy rokonság pert indított ellene. Azt kifogásolták, hogy az özvegy megszegte a velük kötött megállapodást, mivel örökségüket megrövidítette egy jobbágytelekkel, egy zsellérrel és a nyitrai házzal, amit lekötött Szelepcsényi Györgynek. Emiatt háromezer aranyat követeltek tőle. Thurzó Máriát jótékonykodása keverte bajba, és az idézések

nagyon megviselték. Egyre betegebb lett, ezért a Vizkelethy család jobbnak látta, ha békésen kiegyeznek.

1661 októberében a szeptencújfalui kastélyban felkeresték és megegyeztek vele. Ekkor az özvegy további engedményeket tett, de már novemberben olyan gyengének érezte magát, hogy levelet írt Beniczkynek, amelyben jelezte, hogy végrendelkezni szeretne. Kérte, hogy hívjon néhány nemes urat, és hozzák el pecsétnyomóikat is. A meghívottak a kastélyban érdemben csak Beniczkyvel tárgyalhattak, mert az özvegy már alig tudott beszélni, legfeljebb Beniczky fülébe súgott néha valamit.

A költő tájékoztatta a többieket, hogy az özvegy „halandó“ állapotban van, ezért írásban szeretne rendelkezni valamiről. Ehhez kéri a jelenlévők aláírását és pecsétjét. Hidvéghy Mihály, aki az özvegy elleni perek fő mozgatója volt, érdeklődött, hogy mit fognak aláírni. Beniczky csak ennyit felelt: „nem kell azt kegyelmednek tudni Hidvéghy uram, mert kegyelmednek se nem árt, se nem használ.” Thurzó Mária megnyugtatta az urakat, hogy Beniczky az ő nevében beszél, mire mindenki hitelesítette az okmányt. A tartalmát nem ismerhették meg, amiért kissé nehezteltek Beniczkyre. Amikor az özvegy kissé jobban lett, Beniczky is elhagyta a kastélyt, és a közeli Nagyszombatra távozott.

Mindössze három hónappal később, 1662. február 11-én Thurzó Mária kilehelte lelkét. Sokan várták már ezt a pillanatot. Abban reménykedtek, hogy az elhunyt (miként életében) halála után is elhalmozza őket javaival. A végrendelet ismertetésére eljött a Draskovich, az Illésházy és a Szunyogh rokonság is. A magyarul írt okmány hitelességéhez nem férhetett kétség. Szövegét Beniczky Péter írta, de rajta volt Thurzó Mária, valamint nyolc tanú aláírása és pecsétje. Íme az irodalomtörténeti szempontból is értékes végrendelet első néhány szakasza:

„Atyának, fiúnak és szentlélek istennek nevében ámen. Én gróff Thurzó Mária, az néhai tekéntetes és nagyságos

szeptencz-ujfalvi Vizkelethy Mihály uram meghagyott özvegye, tudván azt, hogy istennek ő szent felséginek egyszer kiadott sententiája szerint minden embernek meg köll halni, az mely halandóság alá én is vettetve vagyok, azért kevés javaimról való dispositiómat nem akarván utolsó órámra halasztanom, hanem mostan ép és egésséges elmével teszek szabad akaratom szerint ilyen testamentumot és rendelést, hogy az én halálom után kevés javaimért ne legyenek semmi kérdések és villongások. — Elsőben azért, mikor az én üdvözitő Jézusom az ő szent akarattyából az én utolsó órámat elhozza, nagy örömmel ajánlom ő szent felségének az én lelkemet. És az én testemnek eltemettetését s annak gondviselését bizom és hagyom Beniczky Péter uramra, bizván ahhoz, hogy istenben elnyugodott uramnak kedves attyafia volt és nekem is mindezideig sok dolgaimban tökéletes szivvel szolgált. Azért az én testemet temettesse az nagy-répéni templomban szerelmes uram koporsója mellé, és kírem azon, hogy az egy isteni szolgálaton kivül semminemű nagy pompát és czeremóniát temetésem felett ne tartsanak.

Elvégezvén penig testemnek eltakarítását, bizom és hagyom azt is Beniczky Péter uramra, hogy ezen testamentumom szerint, az kiknek mint és mit hattam, azt ő kegyelme az szerint kinek-kinek mindeneket kezéhez aggyon, ahhoz való levelekkel együtt. […]”

A végrendelet szerint az özvegy tízezer forint értékű csitári birtokát több rokon családra hagyta. Gróf Draskovich János gyerekeire külön is hagyott néhány ezer forintot. Szunyogh Julius szintén részesült valamennyi pénzből, és övé lett az apácazárdába szállított egy láda ezüst holmi. (A végrendelet Szunyogh érdemeként említette, hogy feleségét, gróf Thurzó Annát haláláig szerette és gondozta.) Ezer forintot érő lehotai birtokát Szelepcsényi György kalocsai (később esztergomi) érseknek, a négy és fél ezer forint értékű „belessi jószágot Berényi Györgynek, a tízezer forintot érő nagyrépényi birtokot Ujfalussy Andrásnak, a

felső- és alsóbehincei birtokot, amely kilencezer forintot ért, Beniczky Péternek hagyta. A szeptencújfalun elraktározott termést a marhaállománnyal együtt Dóczy Mihályné, a „nézettei jószágot pedig Beniczky Judit kapta. Ezeken felül kisebb-nagyobb birtokokat hagyott még egy-két rokonára, templomokra, kórházakra és a galgóci szezetesekre.

Ujfalussy András ott helyben hangot adott elégedetlenségének és kételyeinek. Az örökösök egy része azért méltatlankodott, mert Beniczky Péter túl sokat kapott, és az sem tetszett nekik, hogy Thurzó Mária őt bízta meg a végrendelet végrehajtásával. Kifogásolták továbbá, hogy az okiratban nem történt említés arról a sok összegyűjtött pénzről, aranyról, ezüstről, amelyeket az özvegy állítólag zacskókban és vasalt ládákban őrzött. Mások elfogadták örökrészüket, és rendben átvették azt Beniczky Péter kezéből.

A költő végezte a dolgát, és nem törődött a pletykákkal, rágalmakkal, pedig a háttérben még a szolgák is vádaskodtak ellene. A végrendeletből kihagyott Hidvéghy Mihály unszolására a Thurzó-örökösök 1662 nyarán felkeresték Wesselényi nádort, aki előtt Illésházy Gábort és Ujfalussy Andrást meghatalmazták érdekeik képviseletével. Ezután az egyházi bíróság előtt kérték a végrendelet megsemmisítését.

Ettől kezdve Ujfalussy vette magához az irányítást, ami abból a szempontból is logikusnak tűnt, hogy a királyi tábla bírája, valamint dúsgazdag ember volt, akit cseppet sem zavart a várhatóan hosszú pereskedés. Három ügyvédet is felfogadott, akik azután valóban igyekeztek megdolgozni a pénzükért. Ujfalussy olyan befolyásos, főrangú családok tagjait képviselte, mint az Esterházy, a Draskovich, az Illésházy, a Thököly, a Barkóczy, az Erdődy, a Károlyi, a Jakussith és a Czobor. Mivel a végrendelet értelmében nekik kellett megosztozniuk a tízezer forint értékű csitári birtokon, Ujfalussy egyenként végigjárta őket, hogy levegye vállukról ezt a terhet. Mindenkitől megvásárolta az őt illető részt, s

mivel a birtok per alatt állt, jóval a tényleges ár alatt. Így az örökösök pénzhez jutottak, Ujfalussy pedig még inkább érdekeltté vált a per megnyerésében. Hozzá is fogott a megfelelő tanúk összegyűjtéséhez.

Beniczky Péter félelmetes ellenfelekkel került szembe, akik a győzelem érdekében semmitől sem riadtak vissza. A költő azonban felvette az elébe dobott kesztyűt, és felkereste Szelepcsényi érseket, hogy általa szerezzen támogatást a szentszéknél. Az esztergomi főkáptalan előtt decemberben megtartott tanúmeghallgatáson Beniczky tanúi megerősítették, hogy Thurzó Mária még életében szétosztogatta értékeit és pénzét, a maradékot pedig biztonságba helyezte.

1663 januárjában Ujfalussy tanúival folytatódott a meghallgatás. A huszonhárom tanú közül Ondrojkovits Bálint nagyrépényi pap azt állította, hogy Beniczky Péter két írást tett eléjük aláírásra, és az egyik mintha üres lap lett volna. Hidvéghy Mihály megesküdött, hogy az özvegy kevéssel halála előtt közölte vele: négyezer forintot hagyott rá a végrendeletében. Hozzátette, hogy erről írást is kapott. Veres János arról beszélt, hogy egy belső szolgától nyert értesülése szerint Beniczky Péter

a kastélyban több írást elégettetett a húgával, Beniczky Judittal. Ő maga két láda és egy zacskó pénzt látott, továbbá hallott egy arannyal teli vasládikáról. Ezeket, valamint a kastélyban található bort, búzát és házi eszközöket Beniczky Péter elhordatta. Csernusek Vencel tanú Thurzó Máriától hallotta, hogy írásban rendelkezett szolgáinak hagyott értékekről, de a kastély kulcsárától megtudta: Beniczky ezt a levelet is elégettette. Ő is több ládát és zacskót látott megtöltve arannyal és pénzzel, amelyeket Beniczky foglalt le a maga számára.

Paczolay György, Nyitra vármegye szolgabírája, aki a végrendelet egyik aláírója volt, állította, hogy Thurzó Mária semmit nem mondott a jelenlévőknek. Azt viszont látta, hogy Beniczky Ferenc a kastélyból két szekér rakományt

szállíttatott haza, Pacolajra. Veres Ambrus tanú is látta, amikor Beniczky egy (Tapolcsány várából hozott) láda pénzt és egy kisebb láda aranyat lefoglalt, majd elvitetett. Radvány Lukács kulcsár állította, hogy a Tapolcsány várából hozott nagy láda pénzt hat legény vitte föl a lépcsőn. Hallotta, amikor az örökösök tiltakoztak a végrendelet ellen. Svarkovich Katalin szolgáló arról tanúskodott, hogy Lobodáné utasítására tüzet rakott, s az asszony a szeme láttára égette el a Beniczky Péter által küldött leveleket. Huszár István szeptencújfalui várnagy azt vallotta, hogy Beniczky Péter egy ízben hét szekér „portékát” vitetett el a kastélyból.

Volt, aki tízszekérnyi elszállított holmiról tudott, de nem csak a szekerek számáról, hanem a szóban forgó pénzek összegéről is ellentmondó tanúvallomások hangzottak el. A leginkább meghökkentő állítás Hidvéghy Mihálytól származott. Ő is járt Wesselényi nádornál, aki előtt felmutatta Thurzó Mária 1661. december 23-án kelt levelét, amelyben az özvegy négyezer forintot hagyott rá. Abban az időben viszont az özvegy nagyon neheztelt Hidvéghyre, aki ármánykodásával sok kellemetlenséget okozott neki, és végrendeletében nem is említette az örökösök között. Hidvéghy ennek ellenére Beniczkyn akarta behajtani állítólagos örökségét.

Beniczkynek tehát sokféle váddal kellett megküzdenie. Hiába volt aranysarkantyús vitéz, ez a terep merőben különbözött attól, amit a harcmezőkön megszokott. 1662 augusztusában Wesselényi nádor a hatáskörébe tartozó peres eljárással új irányt szabott a történetnek. Ez azt is jelentette, hogy a szentszék előtt tárgyalt végrendeletet nem tekintették irányadónak. Beniczky felháborodott és annyira elkedvetlenedett, hogy az eljárás során nem is védekezett. Leszenyei Nagy Ferenc nádori ítélőmester 1663. január 21-én úgynevezett makacssági ítélettel elmarasztalta Beniczky Pétert, és kötelezte, hogy fizesse meg Hidvéghynek a négyezer forintot.

Komáromy András történész a Századokban helyesen mutatott rá, hogy ha Thurzó Mária 1661. december 23-án írt egy ilyen levelet (amelyben ráadásul Ujfalussyt nevezte végrendelete végrehajtójának), akkor szembement a néhány héttel korábbi keltezésű saját végrendeletével, hiszen abból kihagyta Hidvéghyt. Ebből az következhet, hogy Beniczky Péter az eredeti végrendeletet megsemmisítette, és olyan végrendeletet íratott alá vele, amelynek tartalmát az özvegy nem ismerte. Persze felvetődik a kérdés, hogy akkor miféle írást hitelesítettek a Beniczky által egybehívott tanúk? Erre magyarázat lehet valamilyen, a végrendelethez kapcsolódó pótintézkedés.

Ujfalussy András ezt a verziót igyekezett elhitetni a szentszéki bírákkal. Álláspontját megerősítette a nagyrépényi páter vallomása is. A páter szerint Beniczky a teleírt papíron kívül egy üres lapot is aláíratott velük, és csak arról beszélt, hogy az özvegy a szolgák részére szeretne intézkedést tenni. Ujfalussy másik súlyos érve az volt, hogy Beniczky leveleket égettetett el.

Komáromy történész feltette a kérdést: „Mi szükség volt az özvegynek kötelezvényt adni magáról, ha már egyszer végrendeletileg 4000 frtot hagyományozott Hidvéghynek? […] s miért hangoztatta oly erősen, hogy ez ellen a kötelezvény ellen örökösei, hagyományosai semminemű kifogást ne tehessenek, de a 4000 frtot azonnal fizessék ki?”

Az ellentmondásra Beniczky is rájött, és igyekezett bebizonyítani, hogy Thurzó Mária ép elmével, szabad akaratából végrendelkezett, és a nyolc aláírót éppen ezért hívta össze.

1663. május 10-én Kisvárday Mihály kanonok előtt újabb tanúkihallgatásokra került sor. Tizenöt tanút hallgattak meg, köztük a nagyrépényi papot és Paczolay György szolgabírót, akik egyszer már tanúskodtak. Érdekes módon mindketten változtattak korábbi vallomásukon. A páter ezúttal nem beszélt üres lapról, sőt elismerte, hogy az özvegy és a

jelenlévők egyaránt tudták: végrendeletet kell aláírniuk. Paczolay ismertette azt a mozzanatot, amikor egyesek kifogásolták a végrendelet látatlanban történő aláírását, és az özvegy a végrendelet védelmére kelt. Más tanúk arról számoltak be, hogy az örökösök egy része elfogadta az örökséget, és ezzel elismerték a végrendelet érvényességét.

Ujfalussy András a végrendelet érvénytelenítéséért harcolt, mivel tudta, hogy Beniczkyt csak így ütheti ki a nyeregből.

A Bartók István nagyprépost, püspök, érseki helytartó elnökletével folyó szentszéki tárgyaláson Beniczky Péter megesküdött arra, hogy Thurzó Mária végrendeleti iratait nem égette el, az ismert végrendeletet az özvegy szándékai szerint készítette, és tartalmát illetően nem befolyásolta őt. A felperesek Beniczky tanúinak egy részét elfogultsággal vádolták, de ettől eltekintve a költő ügye ekkor még elég jól állt. Az elhúzódó tárgyalás alatt azonban Beniczky betegeskedni kezdett, és egyre kevesebb időt fordított a pereskedésre. Ügyvédje szorgalmasan végezte a dolgát, de Ujfalussy kihasználta a helyzetet, és sikerült Szelepcsényi érseket a maga oldalára állítani. A költő állapota rohamosan romlott. 1664. február 8-án végrendelkezett, és nem sokkal később búcsút intett a földi létnek (hozzávetőleg hatvanéves lehetett). A nagyszombati Szent Miklós templomban helyezték örök nyugalomba.

Végrendeletében elengedte jobbágyai tartozásait, gabonát adományozott nekik, és pénzt hagyott temetési költségeikre is. Ezenkívül gondoskodott egyes kórházakról és a káptalanról is, amelyre újlackai birtokot, arany és ezüst oltári edényeket örökített, továbbá azt a 3000 talléros követelést is, amelyet Hidvéghy Mihályon kellett behajtani. A Thurzó Máriától rá maradt javakat testvéreire, verseit Bartók Istvánra hagyta megfelelő összeg kíséretében, kérve őt, hogy gondoskodjék azok megjelentetéséről. A püspök nemsokára eleget tett Beniczky kívánságának, így sokak számára elérhetővé váltak a rejtett irodalmi kincsek. Az

1664-ben megjelent, háromezer sorból álló Magyar ritmusok című kötet 1806-ig tizenhét kiadást ért meg. Az olvasók a szépen megformált, érett stílusról tanúskodó verseken keresztül betekinthettek Beniczky igazi énjébe, tiszta, vallásos lelkületébe. A püspök meghitt barátja volt a költőnek, és talán bízott abban, hogy a Beniczkyre szórt rágalmakat ezekkel a versekkel is fékezheti.

A per azonban folytatódott. Ujfalussy András most már Beniczky örököseit

vette célba, és nem sajnált költséget, időt és fáradságot, csakhogy érvénytelenítse a végrendeletet. 1665 tavaszán törvény elé idéztette a költő örököseit. Addig kellőképpen megpuhította a szentszék tagjait, meggyőzve őket arról, hogy az özvegy főként Beniczky befolyásának engedve készítette végrendeletét. Közben Bartók István püspök is elhunyt, így az alperesek a szentszéknél elveszítették legfőbb támaszukat. A bírák végül Ujfalussy tanúinak állításait tekintették valósnak, míg Beniczkyék tanúinak vallomásait vagy megkérdőjelezték, vagy figyelembe se vették. Végül 1666 februárjában Thurzó Mária végrendeletét érvénytelennek nyilvánították. Az ítélet kihirdetése után az alperesek ügyvédje fellebbezett, de ez nem változtatott a végrehajtás folyamatán.

Újabb tárgyalási fordulók és tanúkihallgatások után a Thurzó-örökösök már 100 ezer forint értékű követeléssel hozakodtak elő, amely teljesen túlzó és alaptalan volt. A követelésből végül jócskán engedniük kellett, de az Egyházasfalván 1668. január 25-én hozott ítélet az alpereseket (akik több ezer forintot már kifizettek) így is csaknem tizenötezer forint megfizetésére kötelezte. Határidőként Szent György napja volt megjelölve. Ennek elmulasztása esetén az alperesek birtokainak jelentős részét a bíróság a felpereseknek ítélte. A Beniczky-örökösök ezt a hatalmas összeget nem tudták határidőre előteremteni. Ujfalussy András csak erre a pillanatra várt. Azonnal lefoglalta a szóban forgó birtokokat és házas ingatlanokat.

Ujfalussy jókora hasznot húzott a pereskedésből, de ez se volt neki elég, mert még 3556 forintra rúgó költségeinek megtérítését is követelte. Sikereinek betetőzéseként bárói rangot kapott, így elégedetten tekinthetett a jövőbe. A kiszámíthatatlan sors viszont nem volt kegyes hozzá. Egy évvel később (1669) meghalt egyetlen fia, akihez nagy reményeket fűzött. Ráadásul idővel a Beniczky család pozíciói is javulni kezdtek, minthogy Tamás, a költő testvére Zólyom vármegye alispánja lett. Ujfalussy halála után a volt alperesek folytatták a pereskedést, és kitartásuk eredményt hozott. A királyi tábla megsemmisítette a korábbi ítéletet, és arra kötelezte a Thurzó-örökösöket, hogy adják vissza a lefoglalt javakat.

Nem lehet tudni, hogy a szembenálló felek meddig perlekedtek volna, ha nem lép közbe gróf Esterházy Pál tábornagy (a későbbi nádor), akinek a közbenjárásával létrejött a békés megegyezés. Ennek megfelelően a Beniczkyek visszakapták javaikat, kivéve azokat, amelyeket Thurzó Mária hagyott a költőre.

Legszebben Komáromy András történész szavaival zárhatjuk ezt a nem mindennapi históriát: „Thurzó Máriát s a végrendeleti pert már rég elfelejtette a világ, de Beniczky verseit sokáig gyönyörűséggel olvasták az emberek, s nemzeti költészetünk e régi bajnokának nevét kegyelettel említi ma is az utókor”.

A KIVÉGZETT KÖLTŐ: GRÓF LISZTHY LÁSZLÓ

1661-ben pallos általi halálra ítélték, majd 1662. február 16-án Bécsben lefejezték gróf Liszthy (Listi, Listius, Listhy) Lászlót, a köpcsényi vár urát. Kivételes műveltségű ember volt, aki Magyar Mars avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete címmel egy hőskölteménynek

szánt művet adott ki 1653-ban. Grófi rangját két évvel később kapta, és bizonyára álmában sem gondolta, hogy néhány év múlva vérpadon fejezi be életét.

Az 1628 körül született Liszthy László a szász eredetű köpcsényi és jánosházai báró Liszthy családból származott, amelynek első ismert őse Kristóf, nagyszebeni szenátor volt. Kristóf fia János 1573-ban győri püspök, majd királyi kancellár lett. Ő kapta 1576-ban adományként a köpcsényi várat és uradalmat, amelyről a család egyik előneve is tanúskodik. A Liszthyek rokonságban álltak többek között a nagylucsei Dóczy, a rimaszéchi Széchy, a hadadi Wesselényi, a bethlenfalvi Thurzó és az alsólindvai Bánffy (Bánfi) családdal.

A számos érdekfeszítő történetet feldolgozó Komáromy András a költő sorsát is górcső alá vette. 1886-ban a Századokban (Köpcsényi gróf Listi László), egy évvel később pedig Listi László élete címmel jelentetett meg nagyobb tanulmányt Budapesten. Kutatásai nyomán kibontakozik a főnemes költő életének hátborzongató oldala.

Liszthy korai éveiről nincsenek adatok. A vele kapcsolatos első információk lényegében a Magyar Mars megjelenésétől bukkantak fel. Ezt az írásművet egyértelműen gróf Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című, 1651-ben megjelent hőskölteménye inspirálta. Zrínyi nagy műgonddal és rendkívüli művészi erővel megformált eposza gyorsan népszerűvé vált, és feltehetően Liszthy is hasonló sikerben reménykedett, amikor két évvel később előrukkolt művével. Csakhogy Zrínyi nagyszerű képességei hiányoztak Liszthyből. Komáromy találóan jegyezte meg: „Már a maga idejében is alig törődött vele valaki. Unalmas krónikaszerű elbeszélése, erőltetett gyönge rímei, hogy is arathattak volna tetszést abban a korban, midőn országszerte a »Zrinyias«-t olvasták s az ebben hangoztatott korszerű eszmék és érzések, minden igaz magyar keblében élénk visszhangra találtak.”

A jóindulattal is csak középszerűnek mondható mű tehát nem hozott dicsőséget a fiatal Liszthynek. Talán kikutatható, de egyelőre rejtélynek tűnik, hogy grófi rangját mivel érdemelte ki. Bejáratos lehetett a bécsi udvari körökbe, ám nincs nyoma annak, hogy bármivel felkeltette volna az érdeklődést maga iránt. Apja, báró Liszthy Ferenc ismert személy, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem bizalmas főembere és tanácsosa volt. A megözvegyült Bethlen őt küldte a brandenburgi választófejedelemhez, és az ő diplomáciai ügyességének volt köszönhető, hogy sikerült nyélbe ütni Bethlen újabb házasságát Brandenburgi Katalin hercegnővel. László 1636-ban, még kiskorában elveszítette apját, azonban édesanyja, ráthóti Gyulaffy Zsuzsanna is dúsgazdag, főrangú családból származott (első férje Wesselényi Pál

volt). Liszthy Ferenc öccse János, Széchy Katalint, a „Murányi Vénusz” (Széchy Mária) húgát vette feleségül, és így sógorsági viszonyba került Wesselényi Ferenc nádorral.

Nyilvánvaló, hogy Liszthy László magasba vezető kapcsolatainak szerepe lehetett a grófi rang megszerzésében. Az útját egyengetők nemsokára megbánhatták közbenjárásukat, mert az újdonsült grófról hajmeresztő hírek röppentek fel. Nagybátyja és gyámja, Liszthy János Zólyomlipcse várában élt, így ő Köpcsényben rendezkedett be, ahol elbújva az emberek szeme elől, rémes cselekedetekre ragadtatta magát. A környéken élők növekvő félelemmel beszéltek a várból éjszakánként hallható sikoltozásokról és segélykiáltásokról. Amikor első felesége, Bánffy Hedvig elhunyt, gyorsan elterjedt a hír, hogy halálát férje szadista, perverz és ferde hajlamú szexuális szokásai okozták. A várban történt rejtélyes haláleseteket is az ő számlájára írták.

Rémtettei között csupán jelentéktelen epizód volt az, amit egy Ulrich nevű, Köpcsényben lakó mészáros ellen követett el. Nem tudni, miért haragudott rá, de sajátos módon igyekezett tönkretenni. Előbb az ökreire lövöldöztetett az

embereivel, majd felgyújtatta a malmát és a pajtáját. Nyíltan hirdette, hogy Ulrichra is rágyújtatta volna a házát, csak tekintettel volt másokra. Saját nagybátyját és annak családját is ellenségének tartotta, mivel felerészben övék volt Köpcsény, ami szerfelett idegesítette.

Igazán akkor mérgesedett el a viszonyuk, amikor unokatestvére (ifjabb János) 1655-ben a nádor előtt azzal vádolta őt, hogy második feleségét, Kecskés Évát, egy ismert felvidéki család sarját rávette, tegyen úgy, mintha várandós lenne. Ezután egy újszülött fiút csempészett az asszony ágyába, akit törvényes utódjának nyilvánított. László emiatt panasszal fordult a királyhoz, aki utasította a pozsonyi káptalant az ügy kivizsgálására. Mivel Liszthy János a káptalan előtt nem tudta bizonyítani állításait, visszavonta a vádat, de ettől kezdve szó se lehetett a rokonok közötti normális kapcsolatokról. Liszthy János persze értesült László bűncselekményeiről, ezért minden lépését figyeltette. A költő pedig ott folytatta, ahol abbahagyta.

Szinte bármit megtehetett, mert az akkori zavaros politikai viszonyok, valamint az uralkodóváltás (III. Ferdinánd halála, I. Lipót trónra lépése 1657-ben) idején fontosabb események kötötték le a bécsi udvar figyelmét, mint az, hogy mi történik Köpcsényben. Korábban itt élt László másik nagybátyja, István is, akinek emléke még élénken élhetett a családban, hiszen hétpróbás alkimista és pénzhamisító volt, akit tettei miatt elfogtak (későbbi sorsa ismeretlen). Titkos könyvei, iratai, és talán a kísérletekhez használt kellékei és vegyszerei is László kezébe kerülhettek. Feltehetően ezek hatására érzett késztetést arra, hogy hozzáfogjon a pénzhamisításhoz. Célratörően tervezett. Az alkímia rejtelmei nem érdekelték, csak a pénz. A pénzhamisításért akkoriban halálbüntetés járt, ezért nagy körültekintéssel készítette elő a munkálatokat.

Fontos volt számára, hogy senki ne fogjon gyanút, ezért azt eszelte ki, hogy félelmet kelt a babonás emberekben.

Ördögi praktikákat ismertető könyveket másoltatott le szószátyár emberekkel, hadd vigyék hírét, mivel kellett foglalkozniuk a várban. Éjszakánként a kivégzőhely akasztófája alatt misét tartott. Éjfélkor ételekkel megtöltött fazekakat ásatott el az útkereszteződésekben, hogy az ördög enni tudjon. A hatás nem maradt el. Hamarosan mindenki rettegve beszélt a vár sötét titkairól, és még a köpcsényi pap is azt állította, hogy az ördög olyan erszénnyel jutalmazza Liszthy Lászlót, amelyből nem fogy ki a pénz. Így azután nem is volt kétséges, honnan származik a sok arany, amit a gróf előszeretettel herdált el.

László anyja, Gyulaffy Zsuzsanna elkeseredve hallhatta a fiáról terjedő híreket, talán tudhatott is egyet s mást. Bizonyára figyelmeztette Lászlót, hogy hagyjon fel bűnös tetteivel. Erre következtethetünk abból, hogy kapcsolatuk megromlott, és a nagyasszony nem is a várban, hanem köpcsényi házában lakott. Hozzátehetjük: nagy

szerencséjére. László ugyanis elhatározta, hogy a kor szokásainak megfelelően megmérgezteti őt. Felfogadott egy bérgyilkost, hogy jó pénzért végezze el a piszkos munkát, de rosszul választott. A bérgyilkos ugyanis meggondolta magát, és nem tett eleget a megbízásnak.

Második felesége megfelelhetett várakozásainak, mert szívesen vett részt a kegyetlen „játékokban“. Egyik alkalommal egy Jandl nevű tehénpásztor járt a várban, aki valamiért útjában lehetett az úri párnak. Éva asszony borral kínálta, amit a pásztor örömmel megivott. Azután hazament, és még aznap éjjel nagy kínok közepette meghalt. Egy korabeli feljegyzés szerint: „azon éjjel meghalt, s annyira eldagadott, hogy sárga-zöld rútság jött ki belüle mind alól, mind felöl, úgyannyira, hogy alig vihették el a testét nagy büdössége miá”.

Liszthy rémtettei országszerte nagy felháborodást váltottak ki. 1659-ben a 112. törvénycikk elrendelte a vizsgálatot, mire Wesselényi Ferenc nádor 1661 májusában a pozsonyi káptalanhoz fordult. Liszthy Lászlót törvény elé

idézték, amiről Vitnyédi István ügyvéd augusztusban így tájékoztatta gróf Zrínyi Miklóst Sopronból: „gróf Listius Lászlót az hamis pénzverésért Ausztriában elfogták”. A bécsi törvényszék bizonyítottnak találta a pénzhamisítást, és ennek alapján decemberben ítéletet hozott. A költőt és gonosztevőt pallos általi halálra, valamint jószágvesztésre ítélték. A kivégzésre Bécsben, 1662. február 16-án került sor.

Liszthy fogadott (mások szerint házasságon kívül született) fiát a kivégzés után megfosztották nevétől és örökségétől. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című hatalmas munkájában ismertette az apja után Lászlófi Györgynek nevezett fiú későbbi sorsát. Gyulaffy Zsuzsanna pártfogásába vette (Nagy Iván családtörténész szerint fiává fogadta), és kijárta számára, hogy Listius néven nemességet kapjon. Ez a név azonban baljóslatúnak bizonyult. Pozsonyi diákként (egy lány miatt) kocsmai szóváltásba keveredett egy patikussegéddel, akire pisztolyt rántott. Elsütötte a fegyvert, de nem a segédet, hanem a kocsmáros fiát találta el, aki azon nyomban meghalt. Listius Györgyöt 1678-ban börtönbüntetésre ítélték. Fogságából nem került ki élve, mert egy éven belül elhunyt (állítólag végzett magával).

Gyulaffy Zsuzsanna ekkor már nem élt. 1664-ben halt meg, abban az esztendőben, amikor gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Végrendeletében Listius Györgyre hagyta pozsonyi házát. Erdélyi birtokait Wesselényi Pál kapta, míg a pozsonyi jezsuita kollégium javára 2000 forintos alapítványt tett. A Gyulaffy-alapítványból olyan előkelő családokból származó fiatalokat támogattak, akik a papi vagy a szerzetesi hivatást választották.

I. LIPÓT CSÁSZÁR ÉS A SOPRONI ÜGYVÉD

Kasza vára, báró Petrőczi Kata Szidóniának, a magyar barokk első költőnőjének szülőhelye nem volt olyan nevezetes erődítmény az egykori Felső-Magyarországon, mint Szepes, Sáros, Krasznahorka vagy a meredek csúcsban végződő Árva vára. Lepusztult, alig látható romjai nem csalogatják messze földről a turistákat, pedig valamikor nem sok választotta el attól, hogy nagy hírre tegyen szert. 1666- ban Vitnyédi István soproni ügyvéd és báró Petrőczy István olyan tervet eszeltek ki, amelynek sikeres megvalósítása egy csapásra az érdeklődés középpontjába állította volna Kasza várát.

Az elképesztően merész terv az evangélikus vallású Vitnyédi Istvánnak, a magyarországi protestáns ellenzék fáradhatatlan szürke eminenciásának agyából pattant ki. Vitnyédi már gróf Zrínyi Miklósnak, a költő-hadvezérnek is bizalmas embere, tanácsadója és elkötelezett híve volt. Zrínyi halála után öccséhez, Zrínyi Péterhez csatlakozott, és szorgosan szövögette a szálakat I. Lipót magyar- és protestánsellenes politikájának megváltoztatása érdekében. Nem minden ok és előzmény nélkül.

Az 1655-ben megkoronázott és apja, III. Ferdinánd halálát követően 1657-től uralkodó Lipót kezdettől fogva megsértette a vallásszabadságot garantáló szerződéseket. Ennél is tovább ment, amikor az 1662-es pozsonyi országgyűlésen híveivel megakadályoztatta a protestánsok sérelmeinek napirendre tűzését. Az elégedetlen nemesek erre otthagyták a gyűlést, amely azután a Lipóthoz hű katolikusok részvételével hozta meg döntéseit. Lipót ezután a magyar törvényeket semmibe véve, hosszú évekig nem hívott össze újabb országgyűlést. Zrínyi Miklós katonai sikereit, majd a sokáig tétovázó Raimondo Montecuccoli

császári hadvezér törökök felett aratott szentgotthárdi győzelmét (1664) nem használta ki, sőt, az előnytelen vasvári békével a magyarokra nézve különösen hátrányos helyzetet teremtett. Ettől kezdve egyre nőtt az elégedetlenség, hiszen az uralkodó önkényesen irányította és adóztatta az országot, amely az idegen katonaság állomásoztatásának terheit is viselte. Lipót a nádort és a magyar rendeket háttérbe szorította, és idővel csak rendeletekkel kormányzott. Zrínyi Miklós halála után Vitnyédi egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy a tűrhetetlen állapotok felszámolása érdekében összefogásra késztesse az elégedetlen magyar főurakat. Fáradhatatlanul, megalkuvás nélkül szervezkedett, és valóságos motorjává vált a Wesselényi-összeesküvésbe torkolló mozgalomnak.

Tárgyalt Murányban Wesselényi Ferenc nádorral, Késmárkon gróf Thököly Istvánnal, Eperjesen Keczer Andrással és más főemberekkel. Az első vakmerő tervet 1665-ben eszelte ki, amikor már élénk tárgyalásokat folytatott Grémonville bécsi francia követtel annak érdekében, hogy létrejöjjön egy francia-magyar szövetség. A terv Jerzy Sebastian Lubomirski herceg, lengyel királyi marsall, a lengyeleknek elzálogosított tizenhárom szepesi város kapitánya elleni merényletről szólt.

Lubomirski azért volt szálka Vitnyédi szemében, mert a marsall üldözte a szepességi evangélikusokat, valamint ellenezte a francia király abbéli törekvését, hogy francia herceget ültessen a lengyel trónra.

Vitnyédi terve az volt, hogy lengyel ruhába öltöztetett magyar fegyveresekkel megöleti vagy élve elraboltatja a marsallt. Tervét azonban nem tudta végrehajtani, mert a Habsburg-barát Lubomirskit Varsóban árulóként fej- és jószágvesztésre ítélték, s emiatt az osztrák kézen lévő Boroszlóba (Breslau, Wroclaw) távozott. Ott hunyt el gutaütésben, 1667. január 31-én.

Vitnyédi ennél békésebb terveket is szövögetett. Hörk József, az eperjesi evangélikus kollégium igazgatója 1907-

ben háromrészes tanulmányt írt a Századokban, Muzsaji Vitnyédy István címmel. Ebben beszámolt Vitnyédi Lubomirski-ellenes tervéről, majd arra is kitért, hogy a jómódú ügyvéd 6000 magyar forinttal támogatta az eperjesi kollégium felépítését, amelyhez Thököly Istvánt (Thököly Imre apját) is megnyerte. Ő ezer arannyal csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.

Az az álma is megvalósult, hogy az ország két hatalmas fejedelmi családja, a Rákóczi és a Zrínyi, rokoni kapcsolatot teremtsen egymással. 1666-ban, Makovica várában, látványos külsőségek közepette tartották I. Rákóczi Ferenc és a tizenhét éves Zrínyi Ilona (Zrínyi Péter horvát bán legidősebb lánya) esküvőjét. Az ünnepségeket követően – 1666. április 5-én -, a résztvevő urak tanácskozásra gyűltek össze a Trencsén vármegyei Stubnyán. Ezen részt vett többek között Zrínyi Péter, Wesselényi Ferenc nádor, Keresztury László alnádor, Bory Mihály (Wesselényi titkára és királyi táblai jegyző), Nagy Ferenc, nagyidai Székely András és Vitnyédi István. Ez a találkozó lett a nyitó mozzanata a később ismertté vált összeesküvésnek. Ekkor ugyanis (részben Vitnyédi meggyőző érvelésének hatására) Wesselényi és Zrínyi esküvel megerősített szövetségre léptek egymással és a jelen lévő urakkal. A szövetség célja az volt, hogy Magyarország XIV. Lajos francia király vagy IV. Mehmed török szultán segítségével megszabaduljon a Habsburg-uralomtól.

Zrínyi és a szövetségesek nemsokára megbízták Vitnyédit, hogy Bécsben lépjen kapcsolatba Grémonville francia követtel. Ez hamarosan megtörtént. Az ügyvéd azt szerette volna, ha a franciák azonnal támogatnának egy Habsburg- ellenes háborút, de Grémonville ezzel nem értett egyet. A tárgyalások idején gróf Nádasdy Ferenc országbíró is csatlakozott a mozgalomhoz. 1666. július 23-án szövetségkötést ajánló levelet küldött Wesselényinek, aki nyomban elfogadta Nádasdy belépését. Ezzel az összeesküvés még nagyobb súlyt kapott.

A következő jelentős lépés a nevezetes első murányi találkozó volt, amelyet Wesselényi nádor hívott össze 1666. augusztus 23-ára. Ezen megjelent gróf Csáky Ferenc felvidéki főkapitány, Barkóczy István szabolcsi főispán, Bartakovich János honti alispán, Nagy Ferenc nádori ítélőmester, Vitnyédi István soproni ügyvéd, valamint más nemes urak, így például Bory Mihály, Keresztury László, nagyidai Székely András, Keczer Menyhért, Fekete László, Fáy László, kölcsei Kende Gábor, Szuhay Mátyás, Ispán Ferenc, figedi Nagy András és Szepessy Pál. A találkozón Apafi Mihály erdélyi fejedelem küldöttei is jelen voltak, és ekkor (Vitnyédi szándékaival ellentétben) már a törökökkel való szövetségkötés terve került előtérbe.

Wesselényi hajlott rá, hogy Apafi közreműködésével kösse meg a szövetséget, és ez ellen Zrínyi sem emelt kifogást. Csakhogy egy ilyen követjárás rengeteg időt vett igénybe, amit az amúgy is türelmetlen Vitnyédi nem tudott elviselni. Ez idő tájt született az az elképesztő ötlete, hogy elfogja Lipót császárt és királyt, majd rákényszeríti a magyar követelések elfogadására. Tervének megnyerte báró Petrőczy Istvánt (Thököly István sógorát), aki a terv végrehajtásához felajánlotta a Vág közelében álló Kasza várát.

Vitnyédi elképzelése kétségkívül vakmerő volt, de nem tűnt kivitelezhetetlennek. Erről tanúskodik Hörk József tanulmányának alábbi részlete: „köztudomású dolog volt, hogy I. Leopold király [Lipót császár], mint szenvedélyes vadász, csekély kísérettel messze el szokott bolyongani a bécsi Práterben, Laxenburg vagy Ebersdorf berkes környékén, úgy hogy néhány merész ember meglephette, kíséretét könnyen leverhette és őt magát élve vagy halva kézrekeríthette volna”.

Az ügyvéd és Petrőczy a tervet Wesselényivel is megismertették, de a nádor felháborodva elutasította azt. Ez viszont nem szegte Vitnyédi kedvét. Kitartott a terv mellett, és csak a megfelelő alkalomra várt. Nemsokára

megtudta, hogy Lipót inkognitóban, szerény kísérettel készül menyasszonya, Margit Terézia spanyol hercegnő fogadására az osztrák-stájer határnál, és ezért a semmeringi Schottwienbe utazik. Vitnyédi elérkezettnek látta az időt, hogy foglyul ejtse az uralkodót. Erről tájékoztatta Zrínyi Pétert, kérve őt, hogy bocsásson rendelkezésére negyven vagy ötven lovas vitézt, de Zrínyi elzárkózott a kérés teljesítése elől. Vitnyédi ismét hoppon maradt, és Kasza vára soha nem lett Lipót császár kényszerlakhelye.

Ötleteivel az ügyvéd nagyon magára haragította a nádort. Szerencséjére nem tartózkodott Pozsonyban, Wesselényi közelében, aki mérgében a Dunába akarta dobatni. Annyira dühös lett Vitnyédire, hogy megkérte Nádasdy országbírót, ölesse meg őt Sopronban. A biztonság kedvéért Zrínyi Pétert is felszólította, hogy amikor Vitnyédi Csáktornyára megy, tétesse el láb alól. A kérést egyik főúr sem teljesítette, bár Zrínyi hajlandóságot színlelt, hogy megnyugtassa szövetségesét.

Decemberben, a királyi lakodalom alatt az összeesküvő főurak ismét találkoztak, ezúttal Bécsben. Wesselényi és Zrínyi tárgyalt Grémonville-el is, aki rábeszélte a két főméltóságot, hogy írjanak segélykérő levelet a francia királynak. Ezzel egyidejűleg mindketten hűséget esküdtek XIV. Lajosnak. Másnap (19-én) Wesselényi, Zrínyi és Nádasdy hármas szövetséglevelet írtak alá.

Mivel sem a törökök, sem a franciák nem mozdultak, a nádor 1667 elején tanácskozást hívott össze Besztercebányára, ahol szerette volna elérni, hogy az urak a török szövetség mellett döntsenek. A tanácskozáson Vitnyédi is megjelent, akire Wesselényi nem számított, sőt tartott tőle a franciák iránti elkötelezettsége miatt (meg amúgy sem akarta életben látni). Gyorsan Csáktornyára küldte Zrínyihez, hogy a bán beválthassa a gyilkosságra vonatkozó ígéretét. Zrínyi azonban nem tette meg ezt a szívességet a nádornak, így Vitnyédi épségben visszatért.

Sőt, az újabb szövetséglevél elkészítésével kivívta Nádasdy elismerését, így a nádor részéről fenyegető veszély is elmúlt.

Ám az összeesküvő uraknak minden korábbinál nagyobb bajjal kellett szembenézniük. A tanácskozás vége felé Wesselényi betegeskedni kezdett. Alighogy elhagyta Besztercebányát, 1667. március 27-én váratlanul elhunyt Zólyomlipcsén. Az összeesküvés vezéralakjának halála sötét árnyékot vetett a mozgalomra (tagjai interesszátusoknak nevezték magukat). A saját személyes érdekeit háttérbe szorító, a nemzet érdekeit szem előtt tartó Wesselényi helyét Nádasdy Ferenc országbíró

foglalta el, akit más fából faragtak. Ő a nádori székre pályázott, és ennek érdekében a bécsi udvarnál titokban elárulta társait. Nem ő volt az egyetlen. Májusban Szente Bálint országbírói ítélőmester ugyancsak ezt az utat választotta.

Vitnyédi idegenkedett Nádasdytól, mivel kegyetlenül üldözte az evangélikusokat. Később Zrínyi Pétertől is eltávolodott, mivel túlságosan kötődött Nádasdyhoz. A viharfelhők egyre sűrűsödtek, ugyanis Apafi meghódolásra és szövetségkötésre vonatkozó ajánlatát a Porta elutasította, majd a fejedelem követének török tolmácsa (Panajotti) elárulta a császári udvarnak a magyarok szándékait. Vitnyédi ennek ellenére a törökökhöz való közeledés híve lett, szemben Zrínyivel és a kaméleonként viselkedő, királyi helytartóvá kinevezett Nádasdyval, akik ismét előhúzták a francia kártyát. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy az összeesküvők külön utakon járva keresték a megoldást, ami igencsak megosztotta őket.

Vitnyédi most már Thököly Istvánhoz és a török segítséghez fűzött nagy reményeket, miközben Nádasdy a felvidéki készülődésekről is tájékoztatta az udvart. 1668. január 19-én Lipót és XIV. Lajos titkos szerződést kötött az elhunyt spanyol király németalföldi örökségének felosztásáról. Ezzel a franciákat jó időre ki lehetett húzni az

összeesküvők számításaiból, és mivel a törököktől is kosarat
kaptak, helyzetük kilátástalanná vált. Wesselényi özvegye,
Széchy Mária nyáron Stubnyára, majd Szendrőre hívta a
szövetséges urakat, ahol a többségben lévő protestánsok
(Vitnyédivel az élükön) úgy döntöttek, hogy Apafi Mihályhoz
fordulnak. Akadtak olyanok is, akik azonnal fegyvert akartak
fogni, de a hadakozáshoz nem volt pénzük.

A forrófejűek előtérbe kerülése már előrevetítette a
mozgalom kifulladását. Az izgága Nagy Ferenc és társai azt
eszelték ki, hogy elfogják Szelepcsényi György esztergomi
érseket, valamint a Körmöcbányáról szeptemberben Bécsbe
induló pénzszállítmányt. Már javában készülődtek, amikor
egyik társuk, iványi Fekete László Pozsonyban felkereste
Szelepcsényit, és mindenről beszámolt neki. Ez a bejelentés
nagy port kavart. Az érsek azonnal a császárhoz vitte az
árulót, aki feltárta az összeesküvés minden részletét.
Érdekes módon a titkos udvari tanács érdemi lépések
helyett a további kémkedés mellett döntött, várva, hogy
meddig fajulnak a dolgok.

Nagy Ferencék hiába lestek a körmöci szállítmányra, mert
azt nem a megszokott útvonalon vitték Bécsbe. A kudarctól
még inkább megzavarodtak. Bory Mihály, Széchy Mária
bizalmas embere és Nagy Ferenc nyomban ki akarták
robbantani a felkelést, és ezt közölték Nádasdyval és
Zrínyivel. Segítség azonban tőlük sem jött. Bory ekkor

úrnője utasítására kapcsolatba lépett gróf
királyi biztossal, akinek 1668. október 20-án
elárult mindent. Rottal 29-én jelentette a
hallottakat.

Johann Rottal
Holeschauban
császárnak a

Bory Mihály nem látta többé Széchy Máriát, mert november elején, hazafelé tartva, Bajmócon meghalt. Rottal ezután üzent az özvegynek és Nagy Ferencnek, hogy azonnal jöjjenek Pozsonyba a náluk lévő titkos iratokkal együtt. A felszólításnak engedve mindketten Pozsonyba utaztak, ahol Széchy Mária súlyosan megbetegedett. Ez a betegség élete végéig (1679) gyötörte. Az iratokat végül

Nagy Ferenc vitte el Rottalnak. Az udvar egyelőre nem büntetett, hanem igyekezett rávenni az özvegyet és Nagy Ferencet, hogy bírják jobb belátásra a felvidéki urakat.

Lipót 1669 tavaszán gyűlést hirdetett meg Eperjesre, amelynek vezetésével Rottalt bízta meg. Mellé adta Szegedy Ferenc kancellárt, Pethő Zsigmond felvidéki alkapitányt és Zrínyi Pétert, aki ez idő tájt már szemben állt Nádasdyval. Zrínyi a gyűlés előtt Sárospatakon meglátogatta vejét, Rákóczi Ferencet (I. Rákóczi Ferenc, 1652-től Erdély választott fejedelme, de ténylegesen nem uralkodott), Sáros vármegye örökös főispánját. A horvát bán beavatta terveibe Rákóczit, majd vele és a felső­magyarországi protestáns rendek képviselőivel titkos egyezséget kötött. Ezután Zrínyi, Rákóczi és Barkóczy István szabolcsi főispán ismét megpróbálták azt, ami már korábban sem sikerült: segítséget kértek XIV. Lajostól. Zrínyi arra is rávette vejét, hogy egyezzen ki a protestánsokkal, és adja vissza nekik mindazt, amit Lorántffy Zsuzsannától vagy már korábban kaptak, s amit Rákóczi anyja, Báthori Zsófia elvett tőlük. A katolikus Rákóczi hajlott apósa tanácsára, és valóban egyezséget kötött a reformátusokkal, akik ettől kezdve lelkes híveivé váltak a volt fejedelemnek (1670 decemberéig, amikor templomaikat ismét a katolikusoknak adták).

Vitnyédi István Eperjesen főként az evangélikus urakat fogta össze. A gyűlés idején gróf Bethlen Miklósnak írt magyar nyelvű leveléből (1669. május 10.) is kiderül, hogy ekkor már sem Nádasdyval, sem Zrínyivel nem rokonszenvezett, mivel ők látszólag a németek oldalán álltak. Bizalmatlanná vált a katolikus urakkal és egyházi vezetőkkel szemben, mert úgy vélte, hogy személyes érdekekből bármikor készek szolgálni a császári udvart. Az eperjesi gyűlésre a nagy befolyású Hidvéghy Mihály nyitrai evangélikus ügyvéd is eljött, aki viszont Rottal szemében volt szálka. Rottal ugyanis gyűlölte Nádasdy Ferenc országbírót, akivel Hidvéghy bizalmas kapcsolatban állt.

A képlet azonban ennél is bonyolultabb volt, mert az evangélikusok és a reformátusok között ellentétek feszültek. Utóbbiak Nádasdyval szemben Zrínyi Péter oldalán álltak, míg a távol lévő Thököly Istvánhoz húzó evangélikusok kapcsolatban maradtak Nádasdyval. Vitnyédi és Hidvéghy főként az evangélikusok álláspontját támogatták, de azért sikerült annyira kibékíteniük a két tábort, hogy legalább az egység látszatát fenntartsák.

A gyűlés végül sok panaszkodás, vita és megválaszolatlan kérdés után eredménytelenül feloszlott. Rottal elsősorban Nádasdy és Hidvéghy aknamunkájának tulajdonította a kudarcot. A királyi biztos tudott Zrínyi és Nádasdy ellentétéről. Ezt kihasználva Zrínyi előtt feltárta az összeesküvésről szerzett információit, így Vitnyédinek a császár elrablására irányuló tervét is. Ezzel rábírta a horvát bánt, hogy ne titkolózzon tovább, hanem számoljon be a történtekről. Zrínyi pedig beszámolt. Elsősorban a Nádasdyra nézve terhelő részleteket árulta el.

Amikor Nádasdy értesült Zrínyi lépéséről, mindent elkövetett, hogy visszavágjon. Átadta a császáriaknak az összeesküvés dokumentumait, és igyekezett a felelősséget Zrínyi nyakába varrni, miközben saját érdemeit magasztalta. Már csak a nádori méltóság érdekelte, és ezért bármilyen tisztességtelen szolgálatra készen állt. Még az évekkel korábban elhunyt költő és hadvezér gróf Zrínyi Miklóst is igyekezett befeketíteni. Zrínyi Péter továbbra is hűséget színlelt az udvar felé, de közben folytatta a szervezkedést. Sógorát, Frangepán Ferencet is bevonta az összeesküvésbe, és azon munkálkodott, hogy Rákóczit az erdélyi fejedelemség és az északkeleti részek élére állítsa, ő maga pedig az ország déli és nyugati területein uralkodjon.

Közben fizetetlen német zsoldosok, törökök és tatárok pusztították az

országot. A vármegyék egyre inkább saját kezükbe vették védelmüket. Vitnyédi István kitartóan buzdította a felvidéki tizenhárom vármegyét, hogy fogjanak össze a Dunán

inneniekkel és a tiszavidékiekkel. A szervezkedés összehangolására a tizenhárom vármegye gyűlést hirdetett Kassára (1670. január 24.), de ezt a bécsi udvar nem engedélyezte. A gyűlést ennek ellenére megtartották, emlékiratot terjesztettek fel a királyhoz, és döntöttek a katonai készületekről is. Vezéreket választottak, megyénként megszabták a lovasságnak és a gyalogságnak a létszámát, sőt azt is, hogy a három részre osztott sereg hol találkozik.

Ezalatt I. Rákóczi Ferenc is fegyverbe állította katonaságát, úgyhogy az udvarnak egyre nagyobb fejfájást okoztak az interesszátusok. 1670. február 24-én a felvidéki és Dunán inneni megyék tanácskozásba fogtak Besztercebányán. Lipót ki akarta fogni a szelet az összeesküvők vitorlájából, ezért a mozgolódó vármegyéket március 16-ra részgyűlésre hívta, ugyancsak Besztercebányára. Vitnyédi István egyik gyűlést sem érhette meg. Február 13-án Pozsonyból Sopronba tartott, amikor Nezsideren gutaütés végzett vele. Wesselényi Ferenc nádor halála után ez volt a legnagyobb veszteség, ami a szervezkedőket érte. Az udvar azonnal intézkedett iratainak lefoglalásáról.

A Wesselényi-összeesküvés felgöngyölítésének, a főszereplők elfogásának, a kivégzéseknek a története ismert. Kevésbé köztudott, hogy a mozgalom igazi lelke, motorja, fáradhatatlan szervezője a vallásához és hazájához mindvégig hűséges Vitnyédi István volt. A sokak által becsült és tisztelt ügyvédet 1670. február 23-án Sopronban nagy tömeg kísérte utolsó útjára. Barátai és küzdőtársai nem akarták elhinni, hogy gutaütésbe halt bele. Mérgezésre gyanakodtak, ami abban az időben, a hatalmas ügynökhálózatot foglalkoztató bécsi udvar részéről gyakori eljárás volt a politikai ellenfelek félreállítására. Ennek ismeretében felettébb gyanúsak és elgondolkodtatóak azok a váratlan halálesetek is, amelyek az összeesküvés egyes kulcsembereit lesöpörték a színről. Márpedig Vitnyédi igazi

kulcsember volt. Hörk József írta: „a Nádasdy, Zrínyi, Frangepán, Petrőczy stb. ellen folyt perekben a legsúlyosabb vádpontok egyike volt az, hogy tudtak Vitnyédy tervéről, tervezett merényletéről Leopold ellen s még sem jelentették azt fel”.

Az események gyorsan követték egymást. Áprilisban Rákóczi elfogatta Sárospatakon gróf Rüdiger Starhemberg tokaji várparancsnokot, majd kirobbantotta a felső­magyarországi felkelést. Ezzel egy időben Zrínyi és Frangepán Bécsbe mentek, hogy a király előtt bizonyítsák ártatlanságukat, de néhány nappal később börtönbe vetették őket. Ennek hírére a felkelők letették a fegyvert, mire megkezdődött a megtorlás. A letartóztatást Nádasdy Ferenc országbíró és helytartó sem kerülhette el. Őt szeptember elején fogták el Alsó-Ausztriában. Az osztrák bíróság mindhármukat fej- és jószágvesztésre ítélte. 1671. április 30-án Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen, Nádasdyt Bécsben fejezték le. A pozsonyi rendkívüli bíróság 230 (más adatok szerint mintegy 300) vádlott ellen indított eljárást, és több halálos (illetve jószágvesztést kimondó) ítéletet hozott, de végül csak Bónis Ferenc zempléni nemest, Drabik Miklós papot (őt Habsburg-ellenes iratok megjelentetéséért), majd decemberben egy stájerországi főurat, gróf Tattenbach Erazmust végezték ki. I. Rákóczi Ferenc életét csak édesanyja, Báthori Zsófia, a katolicizmus elkötelezett híve tudta megmenteni a jezsuiták közbenjárásával, hihetetlenül magas (400 000 forint) váltságdíj fejében. Wesselényit, Vitnyédit és elhunyt társaikat nem állíthatták bíróság elé, ezért az udvar az utódokon, a hozzátartozókon állt bosszút. Wesselényi özvegyét, Széchy Máriát megfosztották vagyonától és Kőszegre száműzték (utolsó éveiben császári kegydíjat kapott). Vitnyédi három fiát a pozsonyi rendkívüli törvényszék (Rottal gróf elnökletével) 1671 februárjában maga elé idézte. A védők kinyilvánították, hogy a király elrablási terve miatt nem tudják, és nem akarják védeni az elhunytat. Kérték viszont, hogy a bíróság az örökségnek

legalább anyai részét hagyja meg a testvéreknek, hiszen az nem Vitnyédi vagyona volt. A bíróság azonban ezt a méltányos kérést sem teljesítette, mert érvelése szerint Vitnyédi az anyai rész felett is rendelkezett, ezért az is a kincstárt illeti. Az ítéletet 1671. június 18-án kihirdették.

Ebből a történetből talán felvillan a gróf Thököly Imre szabadságharcához vezető események egy részének háttere. Láthatjuk az uralkodói önkénnyel szembeni, hol tétova, hol határozott próbálkozásokat, és azt is, hogy azért mindig akadtak ismert és ismeretlen szereplők, akik készek voltak életüket és vagyonukat kockára tenni Magyarország függetlenségéért. Vitnyédi István közéjük tartozott.

GRÓF THÖKÖLY IMRE, A SZÍNJÁTSZÓK ÉS A SZLOVÁK NYELV

Thököly Imre kiskorától kezdve kiváló nevelésben és
oktatásban részesült. Apja, gróf Thököly István 1668
januárjában beíratta az eperjesi evangélikus kollégium
gimnáziumának grammatikai osztályába. A magyaron kívül
jól beszélt németül, latinul és szlovákul. Játszott a kollégium
színjátszó körében, és 1669 októberében a vizsgák utáni
színelőadáson is szerepelt. A diákok a latin nyelvű, három
felvonásos darab egyes részleteit német, magyar és szlovák
nyelven adták elő.

Thaly Kálmán történésznek, a kuruc kor neves kutatójának
Thököly Imre és iskolatársai mint színjátszók című írásából
(Századok, 1880) többek között választ kapunk arra is, hogy

milyen lehetett
Magyarországon
Budapesten, az
kézirattárában

amelyet Brewer Sámuel lőcsei nyomdájában nyomtak 1669-

a szlovák nyelv elfogadottsága Felső-
a 17. században. Thaly Kálmán
evangélikusok egyetemes konventjének
rábukkant egy iskolai színművázlatra,

ben. A Papinianus Tetragonos című háromfelvonásos színművet 1669. október 4-én, a vizsgák után adták elő Eperjesen az evangélikus gimnázium diákjai. A latin nyelvű darab első felvonásának végén „német, a második után magyar, végre a harmadik után tót nyelvű felvonásközi jelenetek adattak elő”.

Az előadás előkelő főurak, nemesek és polgárok előtt zajlott, akik feltehetően nemcsak saját csemetéik produkcióját kísérték figyelemmel, hanem a dúsgazdag főúr, gróf Thököly István fiának, Imrének alakítását is. A fiatal, alig tizenhárom éves grófra ugyanis Magyarország királyának szerepét osztották. A második felvonásban lépett színpadra, és akkor bizonyára csak latinul és magyarul szólalt meg. A felvidéki magyar evangélikus iskolákban mind a négy nyelvet ápolták, és a szlovák nyelv használatától a magyar nemesség sem idegenkedett.

A színművázlat tételesen felsorolja a Rómában, majd Pannóniában játszódó dráma szereplőinek vezetékneveit, illetve az azonos nevűek számát:

Abaffy, Bánó, Bertóthy (4), Berzeviczy, Boronkay, Budaházy, Dobay (4), Fejérpataky, Feldmayer, Fleischhacker, Füzesséry, Ghyczy, Gilik, Gosztonyi, Gömbös, Görgey (3), Harsághy, Hodossy, gradeczi Horváth, Hosszútóthy, Huszár, Ilosvay, Izdenczy, Jánoky, Keczer (6), Kellemessy, Kisfaludy, Kiszely, Kőszeghy, Makay, Máriássy, Melczer, Szinyei Merse, Nemessányi (2), Orbán, Palatics, Petenády, báró Petrőczy (2), Petróczy (2), báró Pongrácz, Róth, Saárossy (3), Semsey, Serédy, Splénius, Somossy, Szalay, Szikszay, Szirmay (2), Sztankay, Tholdt, gróf Thököly, Tichy, Tőke (2), Unger, muzsaji Vitthnyédy (2), egerszegi Vitthnyédy, Weber (3), Záborszky.

Thököly Imre iskolatársai nemcsak az eperjesi kollégium színpadán jeleskedtek, hanem – közülük többen – később, a fejedelem függetlenségi harcában is jelentős szerepet játszottak, illetve tanújelét adták Thököly iránti rendíthetetlen hűségüknek. Thaly Kálmán külön is

megemlékezett báró Petrőczy Istvánról, Izdenczy Mártonról, Szirmay Andrásról, Jánoky Farkasról, Kellemessy Jánosról, lipóczi

Keczer Sándorról, Róth Mihályról, Bertóthy Zsigmondról, Petenády (Petenáda) Györgyről, ifjabb Szalay Pálról, Makay Ádámról, Sztankay Sámuelről, Dobay Zsigmondról, Weber Dánielről, Zimmermann Zsigmondról, Fleischhacker Györgyről és Saárossy Mártonról.

Báró Petrőczy István különösen közel állt Thökölyhez, mivel rokonságban állt vele (unokatestvére volt). Édesapja, idősebb István egyik vezéralakja volt a Wesselényi- összeesküvésnek, illetve a bujdosók mozgalmának, így érthető, hogy fia is a nyomdokaiba lépett. A fejedelemnek hűséges tábornoka lett, és vele tartott törökországi száműzetésébe is. Amikor II. Rákóczi Ferenc szabadságharca kitört, visszatért Magyarországra, ahol Rákóczi is kinevezte tábornokká (és szenátorrá). A szabadságharc bukása után elkísérte Rákóczit Lengyelországba. A következő évben (1712) hunyt el. Életéből negyvenkét évet töltött hadakozással és bujdosással. Az ő húga volt a híres költőnő, báró Petrőczy Kata Szidónia, gróf Pekry Lőrinc felesége.

Izdenczy Márton Thököly, majd Rákóczi fejedelemsége alatt is Tokaj várkapitánya volt. A vár pusztulása után az országos közjövedelmi tanács tagjaként (konziliárius) tevékenykedett. Szirmay Andrást, Thököly szepesi kamarai tanácsosát Caraffa császári tábornok 1687-ben az eperjesi vérbíróság elé állíttatta, de óriási szerencséjére elkerülte a kínzást és a kivégzést. Később II. Rákóczi Ferenchez csatlakozott. Zempléni alispán, a kuruc országgyűléseken pedig a vármegye követe volt. Bátyját, Pétert Abaúj vármegyében választották alispánná. Jánoky Farkas ezredesi rangot szerzett Thököly Imre seregében, és a Rozsnyó környéki harcokban veszítette életét.

Kellemessy János a fejedelem bizalmi embereként szolgálta Thökölyt az utolsó percig. Amikor a volt fejedelem lefoglalt birtokai 1703-ban nevelt fia, Rákóczi tulajdonába kerültek, Thököly minden magyarországi birtokának jószágkormányzójává Kellemessyt nevezte ki. Petenády (Petenáda) György Thököly (majd Rákóczi) diplomatája volt, és a fejedelem megbízásából többször is ellátott követi szolgálatot. Keczer Sándor szerteágazó képességeinek megfelelően II. Rákóczi Ferenc közjövedelmi tanácsosa és felső-magyarországi fő hadbiztosa lett, majd Lengyelországba is követte a fejedelmet. Róth Mihály is

elkötelezte magát Rákóczi mellett. Mint Sáros vármegye alispánja, országgyűlési követe és Eperjes katonai parancsnoka tevékenykedett.

Bertóthy Zsigmond különösen nagy hírnévre tett szert a csatamezőkön mutatott vitézségével. Fiatalon Thökölyvel táborozott, majd a törökök elleni háborúskodások alatt Bottyán János huszárezredében harcolt. Rákóczi seregében már huszár ezredesi rangban csillogtatta rendkívüli képességeit. Számos sebesülése ellenére mindig hadakozott, és merész akciókkal zaklatta a császáriakat. 1706-ban emlékezetes haditette volt a Kőszeghez közeli Kéthelyen végrehajtott bravúrja. Ötszáz huszárjával megpihent a faluban, amikor éjjel rajtuk ütött Ebergényi László császári tábornok serege. A kurucokat megzavarta a váratlan támadás. Berthóty álmából felriadva kirohant szálláshelyének udvarára, de ekkor már rengeteg puskacső szegeződött rá. Gyorsan lóra kapott, mire minden fegyverből tüzelni kezdtek rá. Hét helyen megsebesült, mégis kimenekült a kelepcéből. Összeszedte huszárjait, majd bátran rátámadt a túlerőben lévő labancokra. Visszaszerezte tőlük csapatának elfoglalt zászlait, dobjait, málháit és a lovak nagy részét, azután kivágta magát az ellenség gyűrűjéből. Mindössze néhány huszárját veszítette el. A szabadságharcot feltehetően nem élte túl.

Ugyancsak ez idő tájt tűnt fel ifjabb Szalay Pál is, aki Rákóczi huszár ezredese, majd dandárnoka volt, továbbá Makay Ádám élelmezési biztos és Sztankay Sámuel, Abaúj vármegye kapitánya. Dobay Zsigmond, a Munkács várának hősi védelmét megörökítő 1686-os napló szerzője Thököly kancelláriáján munkálkodott, és a védők oldalán maga is kivette részét a harcokból. A vár úrnője, Zrínyi Ilona fejedelemasszony 1686 végén Absolon Dániel kancellárral együtt őt is követségbe küldte Sobieski János lengyel királyhoz.

Thaly Kálmán az említett dolgozat végén számolt be arról a négy iskolatársról, akiket Antonio Caraffa gróf eperjesi

vérbírósága 1687-ben halálra ítélt. A szadista módszerekkel hamis vallomásokra kényszerített áldozatok között volt Weber Dániel (másutt Dávid), Zimmermann Zsigmond, Fleischhacker György és Saárossy Márton. Caraffa tábornok az eperjesi piactéren felállított vesztőhelyre néző házak egyikének erkélyéről nézte végig a véres színjátékokat. Zimmermann Zsigmondot (apósával, Keczer Andrással együtt) március 5-én, Fleischhacker Györgyöt és Saárossy Mártont március 22-én, míg Weber Dánielt május 9-én fejezték le. (Egyes elítélteknek kivégzés előtt a jobb karját is levágták.)

E szomorú végű történet után vessünk egy pillantást arra, hogy ezek a gyakorta tragikus sorsú, ám kiváló emberek és a kortársak egy része miként viszonyult a szlovák nyelvhez. Sokatmondó példát dolgozott fel erre nézvést Sziklay László irodalomtörténész (1912-1987), aki 1942-ben, szintén a Századokban publikálta Egy felvidéki családi emlékkönyv a XIX. század elejéről című tanulmányát. Ebben részletesen ismerteti a szokatlanul hosszú időtartamot (1571-től 1810- ig) átfogó emlékkönyv tartalmának jellemző vonásait.

A szentmiklósi és óvári Pongrácz család emlékkönyvében talált „cikkeket” Sziklay két nagy csoportra osztotta, úgymint közérdekű cikkekre, valamint krónikaszerű följegyzésekre. A könyvecske tulajdonosa Pongrácz Imre, Liptó vármegye másodalispánja (1792), később királyi tanácsos volt, aki a 19. század elején nagy műgonddal, szóról szóra lemásolta az eredeti emlékkönyvet. Sziklay többek között ezt írta:

„Egy francia glosszát leszámítva négy nyelvvel találkozunk benne: a latinnal, a némettel, a szlovákkal és a magyarral. Ha az egyes cikkek nyelvét tartalmukkal is összevetjük, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az egésznek a hivatalos, mondhatnám: irodalmi nyelve a latin. […] A könyv szlovák- és magyarnyelvűségének már egészen más a jelentősége. Ezzel a két nyelvvel a könyvnek – mondhatnók hivatalos részében nem találkozunk: viszont a

család bizalmas följegyzéseit, az 1571-től vezetett családi krónikát, végrendeletet, stb. csaknem kizárólag szlovákul és magyarul írták”.

Íme Pongrácz Máténak, a család hajdani vitéz katonájának bejegyzése:

„Muj syn Pongrácz Petro narodil sa roku 1628, die 10. januarii noctu o sedinej hodine na znameny rybáeh; kmotrovia Horváth János, Szent-Ivány Menyhárt, Csemiczky János a Mihály, Szmretsány Péteri Kmotry: Pongrácz Pallugyayho zena, Abaffy Erzsébet, Pongrácz Julianna a Zmesskall Heléna […]

Anno 1630 die 8. oetobris popoludni po jednej hodine, na znameny jednorozca, krstil som ju die 27. novembris Annicskou. Kjmotro-via pán Mihály Sto-Jánsky, pán Zmesskall Jób, pán Kubinyi Mátyás, a pán farár sto- mikulássky Tóbiás Benedicty; kmotry Vlk Mártonová, Bán Jánová, papi Zmesskallovej. Dcéra

Petroczka, a pána Jána Paluczkého dcéra. Notandum: haec Anna Pongrácz nupsit Valentino Potturnyay [.]”

Egyazon nemzedék följegyzéseinek két egymást követő mondata is tanulságos:

„Anno 1706 meghalt szerelmes drága asszonyom anyám, Gradeczi Stansith Horváth Anna, néhai Pongracz Péter atyámuramnak özvegye.”

A feleség ezután ezt jegyezte fel férje haláláról:

„Anno 1725 die 15 februarii okole sedmej hodine ranej povolal mily pán Buh mého uprimného tovariáe.”

A Pongrácz család emlékkönyve fontos, de nem az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a 16-17. századi Magyarországon a felvidéki nemesség egy része a magánéletben magyarul és szlovákul beszélt, s nem létezett nemzetiségi hovatartozás szerinti megkülönböztetés. A Kárpát-medencében élő népek uralkodói olykor hadilábon álltak egymással, de nem ismerték a szélsőséges nacionalizmusnak azokat a formáit, amelyekkel később, és még napjainkban is szembesülnünk kellett, illetve kell.

Thököly Imrének nem okozott gondot a szlovák nyelv használata, mint ahogy sok iskolázott magyar polgárnak és nemesnek sem. Erről ma semmit nem tudnak a Szlovákiában magyar helységnévtáblákat leszerelő emberek, mert a (cseh)szlovák történelemoktatás efféle információkkal nem terhelte őket. Vajon mikor jutunk el oda, hogy pozitív történelmi példákon keresztül ítéljük meg egymást, nem pedig az ellentétek szításában érdekeltek szája íze szerint?

RETTENTHETETLEN MAGYAR HŐSÖK A GYÖRKEI CSATÁBAN

A Kassához közeli Györkénél 1672. október 26-án kemény összecsapásra került sor Cobb császári hadvezér és a magyar bujdosók serege között. A nyolcezer fős magyar sereg jó eséllyel szállt harcba a nagyjából hasonló létszámú császári haddal, de a küzdelem az ellenség győzelmével ért véget. Vajon miért maradt el a siker Györkénél, és a magyarok miért akarták lerázni magukról I. Lipót császár uralmát?

A bujdosók mozgalmának közvetlen előzményei a Wesselényi-összeesküvés felszámolásával összefüggő kivégzések és megtorló intézkedések voltak. Az éveken keresztül titokban zajló főúri összeesküvés még élő résztvevőit súlyos büntetésekkel sújtották. Gróf Zrínyi Péter horvát bánt, gróf Frangepán Ferenc Kristófot és gróf Nádasdy Ferenc országbírót Bécsben olyan rendkívüli bíróság ítélte halálra, amelynek tizenegy tagja között egy magyar sem akadt. A kivégzésekre 1671. április 30-án került sor. Ezen a napon Pozsonyban, az ottani bíróság ítélete nyomán Bónis Ferenc zempléni nemest is lefejezték. Ez a

bíróság sok vagyonos urat ítélt el, akiknek javait következetesen elkobozták.

A halálra ítéltek közül további két személyt végeztek ki. Egyikük, Drabik Miklós lednicei lelkész nem vett részt az összeesküvésben, de ha már működött a megtorló gépezet, őt is beillesztették a sorba. Az volt a bűne, hogy Lux in tenebris (Világosság a sötétségben) című írásában támadta a katolikus egyházat és a Habsburgokat. A másik tragikus sorsú áldozat egy stájerországi főúr, gróf Tattenbach Erazmus volt, aki még 1667-ben, Zrínyi Péter hatására csatlakozott a mozgalomhoz. Őt december elején végezték ki. Azért ilyen későn, mert hatalmas vagyonára a brandenburgi választófejedelem is igényt tartott, s időbe telt, mire a bécsi és a berlini udvar megállapodott a felosztásról.

A megtorlás főként a protestáns főnemesek és nemesek ellen irányult, ami külföldi körökben is nagy felháborodást keltett. I. Lipót császárt és udvarát kemény bírálatok érték, olykor gúnyrajzok és -versek formájában. Az igazságtalan és kegyetlen eljárásoknak a magyar közvéleményre gyakorolt hatását a súlyos börtönbüntetések, a vagyonelkobzások, de leginkább az evangélikus és református felekezetek kíméletlen üldözése folyamatosan gerjesztették, így érthető, hogy az elégedetlenkedők tábora egyre nőtt.

Bánlaky (Breit) József hadtörténész, akit világháborús érdemeiért 1917-ben altábornaggyá léptettek elő, A magyar nemzet hadtörténelme című 24 kötetes, 1929 és 1942 között megjelent forrásértékű (hivatkozásainkban gyakran szereplő) művében a császári hatalom ellen szervezkedő bujdosók küzdelmeinek történetét is feldolgozta. Erről többek között ezt írta:

I. Lipót „a protestáns templomokat és iskolákat bezáratta, és azok papjait és tanszemélyzetét a leglelketlenebb módon üldözni kezdte. Azonkívül az országra törvénytelen módon elviselhetetlen adókat vetett ki s amellett az országban a

nép javain élősködő idegen zsoldos katonaságot folyton szaporította. [.] A bujdosók

között voltak főurak: gróf Balassa Imre, báró Petróczy [Petrőczy] István, Bocskay István; voltak köznemesek: Szepessy Pál, Szuhay Mátyás, Ispán Ferenc, Monoky István, Gyulaffy László, Kende Gábor, Ferenc és Márton, Uray Mihály, Mikolay Boldizsár, Farkas Fábián putnoki, Torma Mihály ecsedi kapitány, Forgács Miklós, Balkó Pál, Apáczay Tamás, Dayka István, Keczer Menyhért, Jánoky Ferenc, Papp Dániel és Izráel, Zákány András, Nemessányi Bálint, Radics- Horváth András, Fogarassy István prédikátor és még sokan mások.”

Az üldözöttek egyre nagyobb számban menekültek Erdélybe, illetve a török fennhatóság alatti területekre. Gyakran érte őket az a vád, hogy lepaktáltak a „hitetlen“ törökökkel, s elárulták a kereszténységet, holott éppen keresztény „testvéreik” miatt kényszerültek ilyen elkeseredett lépésre. 1672 elején már több ezren húzták meg magukat a keleti országrész Erdélyhez közeli városaiban, falvaiban. A nemesek inkább az Apafi Mihály fejedelem által irányított Erdélyt választották, mivel ott birtokaik, rokonaik voltak. A közrendű földművesek, lelkészek és tanítók főként Debrecenben és a bihari községekben találtak menedéket.

Apafi igyekezett támogatást nyújtani nekik, de a török Porta, s különösen Köprülü Ahmed nagyvezér korlátozták ebben, mert nem akarták aláásni a bécsi udvarral fennálló békét. Lipót igyezett elérni, hogy a törökök szolgáltassák ki az odamenekült bujdosókat, de ezt a szívességet nem tette meg a Porta, mivel életben akarta tartani a mozgalmat. Ez a kettős játék jellemezte a török diplomáciát, amelynek kulisszatitkait nem ismerhették a bujdosók. Ráadásul Apafival is összekülönböztek, aki a Porta, a császári udvar és a bujdosók között lavírozott.

1672 augusztusára kirajzolódott a bujdosók legfőbb politikai célja: Felső-Magyarországot akarták kiragadni a

Habsburgok kezéből, hogy ott – török támogatással – önálló fejedelemséget hozzanak létre. A császáriak elleni támadást Debrecen környékéről indították. Petrőczy István, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál és Kende Gábor vezették a bujdosók csapatait. Bánlaky szerint katonai szempontból kiváló emberanyag állt a parancsnokok rendelkezésére, hiszen a haderő lényegében önkéntesekből állt, akik lelkesen és céltudatosan vállalták a harcot. A bujdosó had soraiban mindenféle rendű és rangú ember küzdött: „főúr és paraszt, polgár, pap és diák, magyar, rác és orosz rendek. Aki zászlói köré gyűlt, az önként jött, az kész volt hazájáért, hitéért, emberi jogaiért vérét ontani”.

Ám hiába gyűlt össze az elszánt, fegyverforgatásra kész tömeg, mégsem tudott szervezett haderővé válni. Hiányzott a megfelelő kiképzés, a hadmozdulatok végrehajtásának gyakorlata, de még a tisztikar is. Akadt néhány vezetésre alkalmas tiszt, közülük azonban egyedül Szuhay Mátyás, II. Rákóczi György fejedelem volt kapitánya vezetett korábban nagyobb létszámú hadat.

A györkei ütközetet megelőzően a bujdosók már végrehajtottak néhány sikeres portyázást és rajtaütést. Először Ibrányi Ádám és szedett-vedett csapata támadta meg Ugocsa vármegye székhelyét, Nagyszőllőst, ahol kifosztották a minorita barátok templomát, valamint katolikus polgárok házait, majd zsákmányukkal visszatértek Erdélybe. A támadással csaknem egy időben Wesselényi Pál és Forgács Miklós meglepetésszerűen Szatmárra törtek, Petrőczy István pedig több ezer főre növekedett seregével megtámadta és elfoglalta Kállót, Ónodot, Tokajt és Szendrőt.

A fegyveres akciók hírére Paris Spankau báró, császári tábornok (aki 1670 tavaszán, a Bécsbe tartó Zrínyi Péter távollétében elfoglalta és kifosztotta Csáktornyát) az Abaúj vármegyei Enyickénél táborozó bujdosók ellen indult. Feltehetően alábecsülte a magyarok haderejét, mert csupán háromszáz osztrák dragonyost küldött előre, Soyer alezredes vezetésével. Petrőczy és Szuhay időben értesültek

a közeledő ellenségről, ezért 1200 lovassal indultak Soyer elé. Az összecsapás előtt megtudták, hogy Spankau és kétezer fős gyalogos serege is feléjük tart. Táborukból erősítést kértek, majd rávetették magukat a dragonyosokra, akiknek nagy részét levágták. Soyer és megmaradt katonái az enyickei várkastélyban kerestek menedéket.

A magyarok éppen elkezdték ostromolni az épületet, amikor megérkezett Spankau. Petrőczyék bátran szembeszálltak a túlerővel, és a császáriak csak tartalékaik bedobásával tudták visszaszorítani őket. Győzni azonban nem tudtak, mert befutott Szőcs János is kétezer lovasával. Az elhúzódó ütközetnek az eső és a császáriak visszavonulása vetett véget. A felkelők üldözőbe vették, és nagy veszteségeket okozva Kassáig hajtották őket.

Az 1672. szeptember 14-én aratott enyickei győzelem nyomán Abaúj, Sáros, Gömör, Torna, majd októberben Szepes vármegye is a bujdosók fennhatósága alá került. Lőcsétől Eperjesig magyarok uralták a vidéket (október 20- án Pika Gáspár árvai tiszttartónak és a hozzá csatlakozott szlovákoknak is köszönhetően Árva vára ugyancsak a felkelők kezére került). A bécsi udvar most már jelentősebb erőket mozgósított az erősödő mozgalommal szemben. A nagyjából 15 ezer fős császári sereg élére Wolfgang von Cobb tábornokot állították. Őt Bánlaky József így jellemezte:

„A fővezér, Neudingi báró Cobb Frigyes Farkas, cs. kir. kamarás, Bécs városának főkapitánya, régi luxemburgi német családnak ivadéka, a zordon, kegyetlen német tábornokok közt a legkegyetlenebb volt s talán ezért küldték a felkelőkre.”

Bánlakynak a császáriak többi főemberéről is volt mondandója:

„A magyarok és horvátok vezére gróf Esterházy Pál bányavárosi főkapitány volt, eszes, vitéz férfi, ki a költő Zrínyi hadiiskolájában tanult, de a legridegebb egoistáknak egyike. Magyar, míg kára nélkül lehetett, ám kész volt mindent feláldozni, ha érdeke kívánta. Már 1670-ben is

közreműködött a nemzeti mozgalom elnyomásában és Heisterrel az árvai várat megvette. Mellette Balassa Bálint korponai főkapitány vezérkedett, buzgó híve a császárnak, halálos ellensége bujdosó rokonának, Imre grófnak… Gróf Pálffy Károly egy horvát ezrednek élén állott. Míg Esterházy csak servilis magyar, a 27 éves Pálffy már osztrák volt s azon sajátságos fajhoz tartozott, mely hazát nem ismer, központját az uralkodóházban leli.”

Cobb Liptó vármegye felől nyomult délkeleti irányba, hogy visszaszerezze a bujdosók által ellenőrzött területeket. Október 2-án Sáros vármegye székhelye, Eperjes is a bujdosók mellé állt, és Petrőczy István néhány hétig ura volt Sárosnak és a Szepességnek. A sárosi nemesség szinte kivétel nélkül a felkelőket támogatta. A városok nemességének kapitányává Kapy Gábort választották, míg a falvak nemességét Péchy Gábor vezette. Berzeviczy Zsigmond alkapitány, Hedry András és Berzeviczy Samu zászlótartó, Berzeviczy István pedig a talpasok vezére lett.

Csak október közepétől kezdett változni a hadi helyzet, amikor a császáriak bevonultak Lőcsére, és Petrőczy seregét visszavonulásra kényszerítették. Kisszeben 22-én ellenállás nélkül fogadta a császáriakat, akik nem méltányolták a gesztust, és kíméletlenül kirabolták a fegyvertelen polgárok házait. Eperjes viszont nem adta meg magát, hanem felkészült a védekezésre. A város lakói a közelben állomásozó

bujdosó seregből is erőt merítettek, és arra számítottak, hogy közösen visszaverhetik az ellenséget.

1672. október 23-án a felkelők csapatai összecsaptak a császári haddal. A város bezárta kapuit, de amint a németek lőtávolon belülre kerültek, tüzelni kezdtek rájuk. Ezután nyolcszáz gyalogos vitéz kitört, és oldalba támadta őket. Petrőczy nem használta ki a kínálkozó lehetőséget, és nem fordította a maga javára az ütközetet. Elvonult Eperjes alól, és délkelet felé haladva Királynépe közelében egyesítette seregét Szuhay Mátyás csapataival. Cobb is délebbre

húzódott, és követve Petrőczy példáját, hadait a Kassáról érkező Spankau hadaival erősítette.

A két sereg 25-én Györkénél farkasszemet nézett egymással, de aznap a harc elmaradt. Cobb táborában ezalatt sötét tervet készítettek a bujdosók ellen. Az értelmi szerző báró Barkóczy István volt, aki korábban részt vett a Wesselényi-összeesküvésben, de sikerült az udvar kegyeibe férkőzve elkerülni a büntetést. A csatákban nagy tekintélyt szerzett vitézségével, és jól ismerte a hajdúság szokásait (Petrőczy seregének nagyobbik része hajdúkból állt). Barkóczi azt javasolta Cobbnak, hogy ígérjen kegyelmet a hajdúknak, ha csata közben cserbenhagyják Petrőczyt és elfutnak. A fővezér elfogadta a tervet, Barkóczi emberei pedig az erről szóló leveleket titokban eljuttatták a hajdúk vezetőihez.

Másnap délután megkezdődött a csata. Amint a németek megtámadták a bujdosók seregét, a hajdúk eldobálták zászlaikat, és ellenállás nélkül menekülni kezdtek. A maradék sereg katonái nem értették, hogy mi történt, és megzavarodva hátráltak, majd menekültek az ellenség rohamai elől. Csupán a zempléni lovas dandár és (Bánlaky szerint) ezerötszáz gyalogos (talpas) vitéz maradt a helyén. Ők parancs nélkül is tették a dolgukat. Oldalba támadták a közelükben előrenyomuló németeket, és sűrű tüzeléssel, illetve kézitusával megakadályozták a támadás folytatását. Cobb azt hitte, hogy a hajdúk visszafordultak, ezért tartalék csapatait is bevetette a magyarok ellen. A zempléni lovasok egy része nagy nehezen kivágta magát a német túlerő gyűrűjéből, de a gyalogság a helyén maradt. Elölről a vasasok és a dragonyosok, hátulról Pálffy Károly horvát ezrede szorongatta, gyilkolta a derekasan küzdő bujdosókat, akik között sok prédikátor is bátran forgatta a fegyvert.

Ezerötszáz magyar vitéz esett el azon a helyen, és egy sem akadt közöttük, aki a futást választotta volna. Szuhay Mátyás százötven lovasával kitört ugyan, de gyorsan bebizonyította, hogy ezt nem gyávaságból tette. Csapatával

Ónod közelébe vonult, majd éjjel rajtaütött Esterházy Pálnak a Tisza-parton pihenő lovasságára. A harcban Esterházy is megsebesült, és megzavarodott hadát csak Cobb túlereje tudta megmenteni a nagyobb veszteségektől. Üldözőbe vették Szuhayt, aki vitézeivel egérutat nyert. A feldühödött németek ezer tallér vérdíjat tűztek ki Petrőczy, Kende, Szepessy, Serédy, Gyulaffy, Bessenyey, Pataky, valamint Szuhay Mátyás és Szuhay Gáspár fejére, amennyiben halva adják át őket. Az élő főemberekért ennek dupláját ígérték.

Novemberben Árva vára őrségének egy része elárulta Pika Gáspárt, és kaput nyitott a császári csapatoknak. Spork generális parancsára Pikát karóba húzták, egy áruló őrmestert és huszonnégy falusi bírót felakasztottak, másokat megkínoztak, majd ugyancsak kivégeztek. „Cobb nem késett a példát a hadifoglyokon követni. Kötél, kerék, karó közönséges halálnem volt. Sokszor a halálra ítéltnek magának kellett a karót a vesztőhelyre vinni, s a hóhéroknak már megvolt az ügyesség, úgy szúrni a nyársat az emberbe, hogy a belső részek épen maradtak s az áldozat lassan, kínlódva veszett el. Volt, akinek fogas vasat vertek oldalába és felfüggesztették, hol néha napokig lógott, jajgatott, könyörgött: vessenek gyors halállal véget szenvedéseinek! [.] A Györkénél elfogott magyarokat, többnyire lutheránus és kálvinista deákokat, Cobb vasban a kassai sáncra vitte dolgozni, tovább egy évnél elcsigázta és végre csapatonként az utak mellé karóba vonatta.” A bécsi udvar elégedett volt Cobb teljesítményével: előbb altábornaggyá, majd táborszernaggyá léptették elő, és grófi rangot is kapott.

A györkei csata jó időre megpecsételte a bujdosók mozgalmának sorsát. Petrőczy István és Kende Gábor a törökökhöz, Szalay Pál a lengyelekhez menekült. A megtorlás és az elnyomás elképesztő méreteket öltött, de a felszín alatt tovább izzott a parázs. Az ezerötszáz hős tragikus példája nem rettentette el a követőket, hiszen mindenki tudta: nem a császáriak ereje, hanem hitvány

árulás győzte le őket. A bujdosók néhány év múlva gróf Thököly Imre felkeléséhez csatlakoztak. Megújult erővel folytatták a küzdelmet, amely igazán csak II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt bontakozott ki a maga teljességében.

A RÁKÓCZI CSALÁD ELREJTETT KINCSEINEK SORSA

II. Rákóczi Ferenc fejedelem felmenőinek kincsei körül egykor legendák keringtek. Nem ok nélkül, hiszen az ükapáig (Rákóczi Zsigmondig) visszamenően valamennyien erdélyi fejedelmek, magyarországi és erdélyi nagybirtokok urai voltak, akiknek bőven volt idejük és lehetőségük kincstáraik gyarapítására. A kincsek egy része a család munkácsi várában kötött ki, de hollétükről még a vár későbbi úrnője és hős védője, Zrínyi Ilona (II. Rákóczi Ferenc édesanyja) sem tudott.

A Rákóczi-kincsek zöme a sárospataki és a regéci várak kamráiban pihent. A két várat 1685 októberében és novemberében a gróf Thököly Imre ellen harcoló császári seregek foglalták el. A császári udvar gyorsan rátette a kezét a Zrínyi Ilona gyermekeit illető örökségre, amelyről adtak ugyan valamilyen elismervényt, de az ellenérték soha nem került II. Rákóczi Ferenc és nővére birtokába. A rengeteg kincset Bécsbe és pénzverdékbe vitték, nem törődve a magyar történelmi emlékek és ritkaságok pusztulásával sem.

II. Rákóczi Ferenc Vallomások (Confessiones) című visszaemlékezéseiben írta: „.amíg munkácsi várunkban ostrom alatt álltunk [.], lefoglalták sárospataki és regéci váraimat, amelyekből házunknak [.] ott talált minden kincsét a császári kincstárba szállították át. [.] Meggazdagodtak abból többen, mert a több milliónyi

értékből (amint a jegyzékek mutatják vala) nekem egy fillér értéket sem adtak vissza, a császár nevében adott becsületszó dacára.”

A Munkács várában felhalmozott kincseket nem a vár kincstáraiban őrizték, hanem alaposan elrejtették. Ezt szigorú titoktartás mellett Báthori Zsófia, II. Rákóczi György fejedelem özvegye (Zrínyi Ilona anyósa) utasítására hajtották végre a legmegbízhatóbb szolgák. A család vagyonáról némi fogalmat alkothatunk, ha figyelembe vesszük: Báthori Zsófia 1671-ben úgy mentette meg a vérpadtól a Wesselényi-összeesküvésbe bonyolódott fiát, hogy 400 000 forint váltságdíjat fizetett az udvari kamarának. Ezt is úgy, hogy érdemben nem kellett hozzányúlnia a rejtekhelyeken lapuló kincsekhez.

Zrínyi Ilona tízévi házasság után, 1676-ban veszítette el férjét, I. Rákóczi Ferencet, Erdély korábbi választott fejedelmét, Sáros vármegye örökös főispánját. Báthori Zsófia buzgó, a protestánsokkal szemben engesztelhetetlen katolikus volt, aki nem csak a protestáns prédikátorokat, de még saját, más vallású jobbágyait is üldözte. Vallási türelmet tanúsító (szintén katolikus) menyét nem kedvelte, és különösen attól kezdve romlott meg a kapcsolat köztük, amikor Ilona közelében felbukkant az evangélikus Thököly Imre. A férfi közeledését Báthori Zsófia igyekezett megakadályozni, de 1680-ban bekövetkezett halála utat nyitott a házasságkötéshez. Erre 1682. június 15-én került sor Munkácson. Zrínyi Ilona ettől kezdve hűséges társa, és a Habsburg-ellenes szabadságharcban bátor segítője lett Thökölynek, akit később erdélyi fejedelemnek is megválasztottak.

Az elrejtett kincsekről a várnép körében sokféle mendemonda forgott

közszájon, és ezekről Zrínyi Ilona is tudott. A császári hadak 1685-től (kisebb megszakítással) csaknem három éven keresztül ostromolták, illetve ostromzár alatt tartották a várat, ezért a vár úrnője számolt azzal, hogy

Sárospatakhoz és Regéchez hasonlóan végül Munkács is a németek kezére kerül. Kerestette is az anyósa által elrejtett kincseket, de nem járt eredménnyel. 1688. január 14-én bekövetkezett az elkerülhetetlen vég: fel kellett adnia Munkács várát, és el kellett fogadnia az udvar föltételeit, amelyeket az „eperjesi hóhér”, gróf Antonio Caraffa tábornok közvetített.

A tizenkét éves Rákóczi Ferencet, nővérét Juliannát, valamint anyjukat Bécsbe vitték, ahol a császár a gyerekek feletti gyámságot Kollonich Lipót győri püspökre bízta, és elrendelte, hogy felnőtt korukban kapják vissza ingó és ingatlan vagyonukat. Kollonich (később az udvari kamara elnöke, majd esztergomi érsek) Ferencet elszakította anyjától, akit lányával együtt zárdába küldött, majd hozzáfogott a gyermekek jezsuita szellemben történő átneveléséhez.

Amit Zrínyi Ilona hiába keresett, azt megtalálták a várat megszálló németek. A kincsek sorsáról, illetve néhány kiemelkedő tárgyi emlékről 1886-ban Thaly Kálmán történész is beszámolt a Századokban, majd 1891-ben (ugyanebben a folyóiratban) Komáromy András történész tárta fel részletesebben a történteket (A Rákóczyak kincse Munkács várában). Eszerint a várban hivatalosan összeírt ingóságokat Szent-Iványi László kamaratanácsos és társai 70 ezer forintra becsülték, ami nyilvánvalóan alábecsült érték lehetett. Ám ennél is felháborítóbb az, hogy Szent- Iványi az értékesebb darabokat Caraffának és a német tiszteknek ajándékozta. (Bizonyára Munkácson szerzett érdemeinek is köszönhette, hogy később grófi rangot kapott.) Az eltulajdonított kincsek legnagyobb része soha nem lett összeírva, illetve Rákóczi-kincsként elismerve.

A Rákóczi-vagyon megkurtítását az tette lehetővé, hogy az udvari kamara emberei mindent lefoglalhattak, ami a császár ellen harcoló Thököly Imre tulajdona volt. Szinte bármelyik értéktárgyra ráfoghatták, hogy az Thökölyé, hiszen a németek által megszállt várban senki nem mert

mást állítani. A katonák Báthori Zsófia rejtekhelyeinek egy részét is megtalálták, és a kincsekből sokat elherdáltak. Az igazságra csak 1695-ben, a Kollonich gyámkodása alól kiszabadult Rákóczi Ferenc és nővére (ekkor már gróf Aspremont Ferdinánd felesége) kérésére elrendelt vizsgálatok nyomán derült némi fény. Ezeket Szányi János, a királyi tábla hites jegyzője végezte Eperjesen, Munkácson, Ungváron, Szobráncon és Kassán. A beidézett tanúktól az iránt érdeklődött, hogy tudnak-e Báthori Zsófia kőfalba rejtett kincseiről, a munkát végző kőművesekről, a jelen lévők megesketéséről, a kincses ládák tartalmáról, a rejtekhely bejelentőjéről és felfedezéséről, a kincsek szétosztásáról, olyan ékszerekről és ruhákról, amelyek valamikor Báthori Zsófiának vagy a Rákóczi családnak tulajdonában voltak, stb.

A fennmaradt tanúvallomások megdöbbentő képet festenek a történtekről. A jegyző huszonhét tanút hallgatott ki, és mindegyik tanú vallomása megegyezett abban, hogy a német katonák rábukkantak egy rejtekhelyre, amelyben arany- és ezüsttárgyakat, pénzeket, gyöngyöket és egyéb értékeket találtak. Ezek főként a tisztek birtokába kerültek.

Az egyik tanú az eperjesi illetőségű Zachariás Andrásné Singler Anna, a grófnévá avanzsált Szent-Iványi Lászlóné szobalánya volt. Szemtanúként számolt be arról, hogy az újdonsült grófné olyan csipkékkel díszített bársonyszoknyákban parádézott, amelyek alján Báthori Zsófia arannyal hímzett neve tündökölt. Beszélt aranybogláros főkötőkről, gyöngyös pártákról és mentékről, valamint arról, hogy a gróf Munkácsról és Regécről származó drága függönyökkel látta el a házát.

Munkácson Krasznay Sámuelné, Szalay Zsigmond harmincados, Rimay János, továbbá Rozmán János özvegye, Lökniczky Mária tanúskodott. Mindannyian azt állították, hogy amikor a várkapitány Bécsben járt, a németek megtalálták a kincseket, de a kapitány és a porkolábja ezeket később elvették tőlük. Rimay azt is látta, hogy a

kamara emberei több ládát emeltek ki egy rejtekhelyről és ezek közül az egyik arany- és ezüsttárgyakkal volt tele. A ládákat Kassára szállították. Szerinte a rejtekhelyet Madocsányi Imre, Thököly udvarnoka árulta el. (Ha ez igaz, akkor Madocsányi Zrínyi Ilona előtt nem fedte fel a titkot).

Csetkovics Mihály tanú elmondta, hogy ismerte azt a kőművest, aki Báthori Zsófia parancsára a rejtekhelyet befalazta, de az nem sokkal később meghalt. Arról is hallott, hogy a németek kincset, többek között egy fazéknyi gyöngyöt találtak.

Csetkovicsné Tivadar Anna korábban az özvegy fejedelemasszony udvarában szolgált. A vár feladása után hallotta, hogy „a németek a »Pokol pinczében« valami kincsre akadtak s beszélte előtte Rimayné, hogy gróf Szent- Iványi László »kilenc vasas ládát vett volna föl a várban.« Látott továbbá prófont mesterné asszonyom fejében egy boglárt, három borsónyi gyöngy függ le róla, az közepében mint egy pellicán madár aranyból, fehér zománcos és a szeme [.] a mint vagyon rubintos, melyhez hasonlót látott a fejedelem (asszony), Zrínyi Ilona portékái között. Rozmán Jánosnéra is gyanakszik, hogy a Rákóczy-tárház drágaságaival ékesíti magát.”

Szentléleky Péter, Thököly udvari embere azt vallotta, hogy látta, amint a kamarások négy-öt ládát emeltek ki a rejtekhelyről, ami könnyeket csalt a szemébe. Hozzátette: a Rákóczi-ház legkedvesebb embere volt az áruló.

Lakatos János beszámolt arról, hogy Báthori Zsófia parancsára harminc darab, szürke papírba göngyölt aranytéglát rakott egy vasládába, amelyben két zacskó aranypénz is volt. A ládát be kellett vinnie a kincstárba, ahol látta, hogy Miklós kőműves mester a fal mellett ásott gödörben állt. Rajta kívül a fejedelemasszony, Kis Imre jezsuita páter és egy Demeter nevű kőműves tartózkodott a helyszínen. Őt ezután kiküldték, de Miklós mester később elárulta neki, hogy a kincset az épület alapjába rejtették.

Lakatos és más tanúk arról is vallottak, hogy az ecetes házban egy olyan ládát rejtettek el, amelyben igazgyöngyök, arany karperecek, függők és más drága holmik voltak. Báthori Zsófia és Kis páter megeskették őket a titok megőrzésére mindaddig, amíg „az Isten felneveli Juliánkát és Ferkót”. Lakatos János azonban 1694 őszén már feltúrva találta a helyet.

Komáromy András történész a többi tanúvallomásról is beszámolt a korabeli okiratok alapján. Beniczky Miklós tanú például elmondta, hogy Báthori Zsófia parancsára huszonnégy hordó ezüstöt szállíttatott Selmecbányára. Hozzátette, hogy az ezüstből veretett pénzt Munkács várában rejtették el. Szerinte sokan rebesgették, hogy a fejedelemasszony kincsei a jezsuiták birtokába kerültek, de ezt Kis Imre páter tagadta, amikor így nyilatkozott: „Nem veszett el ennek a kincse, megvagyon s megadják, ha Isten fölnevelvén az árvákat, emberkort érnek, és avval is megbizonyítják, hogy nem a Jézus társaságában lévőknél vagyon azon Méltóságos ház kincse.” A páter nyilvánosan is esküt tett arra, hogy „lesz olyan ember, aki

megmondja, hol vagyon Rákóczinak a kincse, én felőlem, se szent szerzetem felől (senki) ne kételkedjék, hogy nálunk volna”.

A jezsuita szavait utólag erősen megkérdőjelezte Fekete Zsigmondné Lázár Zsuzsanna Szobráncon tett tanúvallomása. Eszerint Báthori Zsófia halála (1680) után megvizsgálták Kis Imre ténykedését, s ennek során kiderült, hogy viszályt szított Zrínyi Ilona és anyósa között. A páter nem rettent meg a vizsgálattól. Zrínyi Ilonát azzal fenyegette, hogy németeket hív Munkácsra, és ha a nagyasszony nagyon megharagítja, akár fej- és jószágvesztésben is része lehet. Ezután a kincstárakból számos arany- és ezüstedényt vett magához. Ezeket beolvasztatta, majd rengeteg pénzzel együtt Lengyelországba szállította. A kincs feltehetően abban a nagy fekete ládában volt, amelyet „6 legény is nehezen

emelt”. A páter egyik embere később határozottan állította, hogy a ládában pénz volt.

Szappanyos Péter tanú azt állította, hogy amikor a páter Zrínyi Ilonával összeveszett és távozott Munkácsról, a tégla formájú aranyakból is vitt magával.

Figyelemre méltó tanúvallomást tett Beniczky Miklósné Gyulay Judit, aki Gombkötő Mihály porkolábtól hallotta, hogy az ecetes ház falának egyik repedésén keresztül odabenn sok ládát látott. Gombkötő a kincsek régebbi említéséről is beszélt, ugyanis olvasta Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony (I. Rákóczi György felesége, 1648-tól özvegye) egyik levelét, amelyben így utasította valamelyik emberét: „A kincset úgy tétesse el kgd, hogy a mely emberrel eltéteti, az többé napfényt ne lásson”.

Más tanúk hasonló cselekményekről tudtak Báthori Zsófiával kapcsolatban, aki állítólag „halálra szánt emberekkel rejtette el kincsét, akiknek aztán tüstént fejüket szedték”. Ennek ellenére a titoktartásra esküt tett túlélő beavatottaktól több rejtekhely titka is kiszivárgott. Egyesek tudtak a várárok felőli falba vájt, majd befalazott üregről, továbbá egy kamra titkos ajtajáról, amelyet 1683-ban Radics András várkapitány nyittatott ki, s onnan aranyat, ezüstöt és rengeteg drága kelmét hordott ki. A vár feladása után Radics hét társzekérnyi ládával távozott, amelyet egy csapat jól megfizetett német katona kísért.

A kincsek sorsát firtató vizsgálat rövid időn belül félbeszakadt. Ennek az lehetett az oka, hogy a szálak egyre magasabbra vezettek, és a fiatal Rákóczi Ferenc beláthatta: hatalmas ellenfeleket haragítana magára az ügy további bolygatásával. Ő és nővére csak kitartó követelés után kapták meg vagyonuk töredékét. Jellemző részlet a Vallomásokból: „.végre valahára örökösi jogainkat visszanyertük; de bizony annyira elpusztultak és elnéptelenedtek jószágaink, hogy alig bírták néhány esztendeig azután a szokott jövedelmek egynegyedét megadni.” Kollonich Lipót, a Rákóczi-vagyont hűtlenül kezelő

gyám ekkor már ellenségének tekintette a fiatal főurat, aki a gyámság alól felszabadulva nem átallott jelentkezni az őt megillető javakért.

KI ROBBANTOTTA FEL A BUDAI LŐPORTÁRAT?

A törökök kezén lévő Buda 1686-os ostroma alatt fölrobbant a Zsigmond király palotájából kialakított lőportár. A robbanás épp azután következett be, hogy a bajor tüzérek elsütötték egyik mozsárágyújukat. A legalább nyolcezer mázsa lőpor iszonyú pusztítást végzett. A légnyomás hatására leomlott a Duna felőli várfal egy része és a folyam kicsapott medréből. Hatalmas kődarabok és ezerötszáz török szétroncsolódott teste repült mindenfelé. Ezek épp úgy hullottak a Szent Liga katonáinak fejére, mint a pesti polgárokéra. Az ostromló bajorok és szászok akkora pánikba estek, hogy menekülés közben még az egyik futóárokban tartózkodó bajor választófejedelmet, II. Miksa Emánuelt is fellökték.

A robbanás idején már több mint egy hónapja folyt az ostrom, amelyben a Szent Liga részéről hozzávetőleg 65 ezer katona (közöttük 15 ezer magyar) vett részt. A tábori jelentés a lőportár robbanását a véletlen művének, illetve villámcsapásnak tulajdonította, és a hír így jelent meg az akkoriban hivatalosnak tartott Foglietto Straordinario című itáliai lapban. Ez mélységesen felháborította Miksa Emánuelt, aki határozottan állította, hogy a török lőportár a bajorok ágyúlövésétől repült a levegőbe. Mivel 21 ezres serege (amelyet Bádeni Lajos őrgróffal együtt vezetett) jó ideje sikertelenül hadakozott Buda várának déli oldalán, ezért jókor jött volna számára egy kis vállveregetés apósától, I. Lipót császártól. A tábori jelentés, amelyet

nyilván a fővezér, V. Károly Lipót lotaringiai herceg (a császár sógora) hagyott jóvá, megfosztotta ettől.

A pusztító robbanás dicsőségének elvitatása arra sarkallta Miksa Emánuelt, hogy követelje a bécsi udvartól a hír megváltoztatását. Lipót császár szerette volna megnyugtatni a választófejedelmet, ezért elrendelte a helyreigazítást, amit a lap végrehajtott. Ettől persze továbbra is kérdés maradt, hogy mi okozta a robbanást, amely megrengette ugyan a várat, de nem rendítette meg a hetvenéves Abdi Abdurrahman budai pasát.

A bátor pasa nem fakadt sírva, mint egyik elődje (Szokoli Musztafa) 1578 tavaszán, amikor egyértelműen villámcsapás okozott hasonló katasztrófát a budai várban. Hüttel Simon, Lubenau városának jegyzője akkoriban följegyezte: „Pünkösd hétfőjén éjjel 10 órakor az égen borzalmas dörgés és villámlás volt, amely a lakosságot félelemmel és ijedelemmel töltötte el. [.] Egy villám a lőportoronyba csapott, és az abban lévő néhány ezer mázsa lőpor felrobbant, ami borzalmas károkat okozott. Mindaz, ami a víztoronyban volt, valamint a bástyákon lévő ágyúk, majdnem mind a Dunába repültek. [.] A felrobbant lőpor a köveket messze röpítette, részben a Dunába, részben a pesti földekre, ahol török holttesteket és nagy kőfaldarabokat találtak. A Dunán egy nagy hajó volt, kétszáz törökkel; a hajót a ráhulló kődarabok elsüllyesztették, a rajta lévők valamennyien a Dunába vesztek. [] Egyesek azt mondják, kétezer, sőt, hogy háromezer ember – keresztény és török – pusztult el.”

Ki hitte volna, hogy egy bő évszázaddal később megismétlődik a borzalom? Az 1940-ben elhunyt Károlyi Árpád történész és levéltáros szavaival: „A jelenet irtózatos, emberi toll azt le nem írhatja. A Zsigmond király kevély palotájából lőportárrá alakított tömör épület tüzet fogott. 8000 mázsa lőpor a légbe röpült s 1500 török férfi, asszony és gyermek iszonyúan szétroncsolt hulláit szórta el Buda körül a szélrózsa minden irányában. Malomkő nagyságú

kövek vetődtek még a pesti partra is, s ott néhány katonát megöltek.” (Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Budapest, 1886.)

A két eset közötti hasonlóság megdöbbentő. Ilyen méretű katasztrófa láttán érthető, hogy az ostromlók bizakodni kezdtek. Azt hitték, hogy megtörik a török védők ellenállása, de nem így történt. Abdurrahmann pasa az ostrom kezdetén tízezer janicsárral és szpáhival, valamint kétszáz ágyúval és bőséges munícióval rendelkezett. A robbanás okozta veszteségek nem keserítették el. Az ostromlók reményeit gyorsan lehűtötte azzal, hogy a falakról leselkedő összes ágyúból tüzelést rendelt el. Így adta tudtára Lotaringiai Károly seregének, hogy változatlan elszántsággal folytatja a harcot.

A tragikus, ám az ostrom kimenetelét lényegesen nem befolyásoló esemény rávilágított a Szent Liga hadvezérei között feszülő ellentétekre. Bánlaky (Breit) József történész A magyar nemzet hadtörténelme című munkájában utalt arra, hogy a rendkívül ambiciózus, sikerre áhítozó fiatal fejedelem, Miksa Emánuel mindenkire haragudott, aki érvényesülésének útjában állt. Még Lotaringiai Károlyra is neheztelt, mert úgy vélte, hogy neki jutott a várnak az ostrom szempontjából könnyebbik, északi része. Erről annak ellenére meg volt győződve, hogy a déli, Gellért-hegy felőli oldalt ő választotta magának.

A mindössze huszonnégy éves bajor választófejedelem Bádeni Lajossal még elég jól kijött, de már Gróf Starhemberg Ernő tábornaggyal, gróf Rabatta Rudolf vezérhadbiztossal és Keresztély szász-weissenfelsi herceggel komoly nézeteltérései voltak. Azt viszont meg kell adni, hogy rengeteget dolgozott a siker érdekében. Éjt nappallá téve tevékenykedett a futóárkokban, az ágyúállásokban, és személyes jelenlétével is lelkesítette katonáit. A nagy robbanás előtti napon is késő estig talpon volt, mert kémei jelentették, hogy a törökök nagy kitörésre készülnek. Figyelmeztette a tiszteket, hogy éberen lessék az

ellenség mozdulatait, és csak akkor távozott, amikor már mindent rendben talált. Nem rajta múlt, hogy hajnalban mészárszékké váltak az általa ellenőrzött helyszínek.

Mivel éjfél után is csend és nyugalom uralkodott, a szászok és a bajorok ébersége lankadni kezdett. Hajnal felé az őrök és a katonák zöme békésen szunyókált. Károlyi Árpád szerint: „július 22-én hajnali szürkületkor valami 100 janicsár kitört a rondella kapuján s irtózatos Allah-kiáltással rárohant a szunnyadókra, s míg a félálomból fölriadt szászok eszeveszett futásnak eredve védtelenül, ellenállás nélkül hagyták magukat kaszaboltatni, s vitéz ezredesüket, Löben Jánost, aki karddal a kezében akarta a futókat visszaűzni, összeapríttatni hagyták, a zavarba jött csekély számú bajorság is meghátrált. [.] Szinte hihetetlen, de maga a választófejedelem mondja, hogy a 100 janicsár valami 100 szász és 30 bajor katonát megölt s valami 120 embert megsebesített, s a mészárlás még tovább tart, ha De La Vergne császári altábornagy és Rummel bajor tábornok két császári zászlóaljjal visszavonulásra nem kényszeríti a vakmerő, minden képzeletet felülhaladóan elszánt janicsárokat, kik az egész véres affaire alatt csak 25 embert vesztettek.”

A helyszínre érkező Miksa Emánuel nehezen uralkodott magán, ami érthető, hiszen utasításait nem tartották be. Azonnal rendezte a sorokat. A janicsárok merész akciója után mindössze két óra telt el, amikor a janicsárok által beszögezett ágyúkat és mozsarat a német katonák ismét működőképes állapotba hozták, és megkezdték a tüzelést. A mozsárból reggel hat óra körül adták le az első lövést, amely után bekövetkezett a robbanás. A választófejedelem úgy érezhette, hogy mégiscsak meg lett fáradozásának a gyümölcse. Biztos volt abban, hogy bajor tüzéreinek köszönhető a telitalálat. Ilyen előzmények után került sor az említett tábori jelentésre, majd Miksa Emánuel ellenlépéseire.

Takáts Sándor, a jeles (és hivatkozásainkban gyakran előforduló) művelődéstörténész e történetnek is a mélyére hatolt (Buda két árulója. Budapest. 1979.), és érdekes információkkal gazdagította ismereteinket. Károlyi Árpád megállapítására hivatkozva írta: „…bizonyos Gábor nevű szabó már a robbanás előtt több levélben megírta Diodato János nevű barátjának Bécsbe, hogy ő egy megvesztegetett csorbadzsi [török parancsnok – B. A.] segítségével felrobbantja az arzenált, s aztán a keresztényekhez menekül.” A Kara Hisar név mellett leveleiben a Gabriel Schebin nevet is használó szabó származásáról nem sokat

lehet tudni, ugyanis csak török és örmény nyelven beszélt és írt. Német nyelvű leveleit is ő írta le, de ezekhez nyilván igénybe vette mások segítségét. Egyike lett a bécsi udvar titkos levelezőinek, és már az ostrom előtt is szorgalmasan tájékoztatta a Habsburgokat Buda állapotáról, a törökök haderejéről és hasonlókról. Szerepe különösen felértékelődött az 1686-os ostrom idején. Tevékenységének jelentőségére abból is következtetni lehet, hogy Lipót császár 1688. szeptember 4-én saját kezűleg vetette papírra: Kara Hisar, vagyis Gabriel Schebin hűséges szolgálatokat tett az udvarnak, és mint titkos budai levelező nagy érdemeket szerzett.

A leveleknek nemcsak a megírása, hanem Bécsbe juttatása is veszélyes vállalkozás volt. Ezt a munkát az ostrom alatt egy Melchior György nevű ember látta el. Egy ízben majdnem rajtavesztett, mert huszárok kezére került, akik megfosztották ötvenkét aranyától, de az elrejtett leveleket nem találták meg nála. A szabó tehát már a katasztrófa előtt jelezte a robbantással kapcsolatos tervét, és később is kitartott amellett, hogy ő szervezte meg az akciót. Az udvar pedig helyt adott állításainak. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a történészek e kérdésben nem tudtak dűlőre jutni.

Napjainkban a nagy robbanás kérdésében a „tisztázatlan körülmények“ teóriája vált elfogadottá, mivel bizonyító erejű

dokumentumok, vallomások nem maradtak fenn. A dilemmát a kortársak sem tudták feloldani, hiszen a terv szóba jöhető végrehajtói közül senki nem maradhatott életben. Takáts Sándor szerint „Gabriel Schebin, vagyis Kara Hisar a haditanácshoz intézett levelében kétségtelenül bebizonyította, hogy a budai arzenált ő robbantotta fel néhány megvesztegetett emberével. A megvesztegetésre kétezer kétszáz forintot fordított a magáéból. Ezért költségeinek megtérítését és jutalmat kért.”

Tény, hogy a haditanács és az udvari kamara már 1687 elején értesítette a szabót, hogy az uralkodó évi négyszáz forintos kegydíjban részesítette. Ehhez képest csak nagy késéssel kapott némi pénzt. Kara Hisar újabb folyamodványban kérte a megígért összeget, és kárának megtérítését. Beszámolt a kereszténységnek tett

áldozatos szolgálatairól, s egy helyütt így fogalmazott: már világosan kimutattam, hogy életem veszedelmével felrobbantottam a nagy arzenált.“ Szóvá tette, hogy a kamara az elmúlt évben csak 150 forintot adott neki, a császári kegydíjról pedig egészen megfeledkezett. „Feleségemmel és gyermekemmel éhen kell dögölnöm; mert hazámba többé nem mehetek, és itt senki, egyetlen lélek sem könyörül rajtam. Meg nem élhetek itt; mert az itt dívó nyelveket nem értem!”

1688 őszén az udvari kamara gépezete végre megmozdult, és nemcsak a császár által megszabott kegydíjat adta meg Kara Hisarnak, hanem kétezer forint egyszeri kártérítést is. Tekintve a héttagú udvari haditanács döntéseinek súlyát és a nagy hatalmú bécsi kamara szűkmarkúságát, joggal feltételezhetjük, hogy a budai szabó állításait az illetékesek alapos vizsgálat alá vetették. Nyilván bizonyítva látták állításait, és így láthatta a császár is, hiszen döntésével elvette Miksa Emánueltől a lőporraktár felrobbantásának korábban odaítélt dicsőségét. A fentiek alapján talán közelebb állunk az igazsághoz, ha Buda

ostromának ezt a nevezetes mozzanatát mégis csak Kara Hisar (Gabriel Schebin) érdemének tekintjük.

PANDUKA DEMETER, A NAGYVONALÚ HITELEZŐ

Az idegen kereskedők szeretetre méltó alakja elevenedik meg abban az anekdotában, amely egy hajdani (talán megtörtént) debreceni eseményre utal. Eszerint 1849 tavaszán a magyar honvédek egy posztótakarókat szállító erdélyi örmény kereskedőt fogtak el a városban, mert furcsa akcentusa miatt kémnek nézték. Az örmény égre-földre esküdözött, hogy ő jó hazafi, és csak a pokrócait akarja eladni. Az arra haladó Kossuth Lajos mentette ki szorult helyzetéből, aki felajánlotta, hogy portékáját megvásárolja a Honvédelmi Bizottmány. Amikor a kereskedő megtudta, hogy Kossuthtal áll szemközt, sűrű hajlongások között így szólt: „Felsíges úr! A pakracakat átadam ingyen.”

Ilyen derék ember lehetett az a görög kereskedő is, akiről Szendrei János történész írt a Századokban (1888). Levéltári dokumentumokra támaszkodó tanulmánya Egy megbukott görög boltos a XVII. században címmel jelent meg. Az egykori boltosok, kereskedők „bukását” általában az üldöztetés, a háborús viszonyok közötti pusztítás, fosztogatás, de talán leggyakrabban a közönséges rablótámadás idézte elő. Szendrei János görög boltosa azonban nem ilyen okok miatt bukott bele a vállalkozásába.

A görögök (az izmaeliták, a zsidók és az örmények mellett) már a középkori Magyarország kereskedelmének is meghatározó szereplői voltak. Főként a török uralom elől menekülve telepedtek le nálunk, s évszázadokon keresztül kezükben tartották a borkereskedelmet. Nekik köszönhető például, hogy a tokaji bor világszerte fogalommá vált.

Tokajban az 1762-es összeíráskor még ötvennyolc görög család élt, az utolsó 1920-ban halt ki. Ám nem csak a bor érdekelte őket. A 16-17. században (a hódoltsági területeken is) előszeretettel foglalkoztak posztóval, szövetféleségekkel és ruházati cikkekkel. Ez jól jövedelmezett, mert a katonaság nagy tételekben vásárolt tőlük.

1554-ben a kamara tíz vár (Trencsén, Kassa, Várad, Eger, Léva, Kapornak, Kékkő, Kapuvár, Palota és Komárom) őrsége számára összesen negyvenezer forint értékben utaltatott ki posztót. Ebből egyedül Komárom tízezer forintnyi posztót kapott. A hadsereg a kék színű posztóból rendelte a legtöbbet, de vásárolt vörös, fehér, sárga, bíbor, fekete és zöld színűeket is. Szendrei írta, hogy „1650 táján a tokaji német őrség részére carasia, bagazia, morva posztó, ugyanakkor a kállói huszárság részére ezen felül még vörös bársony is szállíttatik.” Nagy pénzek forogtak ebben az üzletágban, így érthető, hogy 1685-ben három görög kereskedő közös vállalkozásba fogott egy (Szendrei által meg nem nevezett) felső-magyarországi városban. Panduka Demeter, Trapcsy Demeter és Rácz Péter görög nyelvű szerződését a görögök bírája Tódor István, valamint Görög András és Kondorossy János láttamozták. Panduka 1640, Trapcsy 3030, Rácz pedig 1200 forintot tett az üzletbe azzal, hogy közös lesz a kereskedésből származó haszon és kár.

A vállalkozás gyorsan felvirágzott. Sok szolgát tartottak, akik a sokféle portékát

távoli városokba is eljuttatták. Tevékenységük jövedelmező lehetett, mert a nyereségből még házak vásárlására is futotta. Ám amilyen biztató volt az indulás, olyan aggasztó lett a folytatás. A vajszívű boltos, Panduka Demeter ugyanis nagyvonalúan hitelezett a vevőknek. A hitelezés intézménye már akkoriban összenőtt a görög kereskedők tevékenységével. Olyannyira, hogy „Felső- Magyarországon éppúgy, mint az alföldi városokban a ‘göröghöz menni’ annyit tett, mint boltba menni vásárolni,

mégpedig hitelbe.” A szerződések betartása esetén ezzel nem is lett volna baj. Szerződésszegők azonban már akkoriban is voltak, és olykor a nemesi származás sem jelentett garanciát.

Különösen a hölgyek kedvelték a vásárlásnak ezt a módját. Fennmaradt többek között Rajczy Istvánné úrasszony Pandukához írott megrendelése: „Adjon az Laczi fiamnak jó dolmánynak, azokra gombot, sinórt, pamutot vagy csinvatot, az lánkának öt ingíre patyolatot, az Laczinak jó dolmánynak valót, gombokot, sinórt, az lánkának két ingvállra valót, ugyan neki csizmát, fekete selymet, fejír selymet, egy koncz papirost, egy fűzőnek valót az lánynak, egy kordovánt, egy selyem karmanytyut, egy ingvállnak valót magamnak.“ Alatta pedig látható a kereskedő megjegyzése: „Egy polturát sem fizetett benne.”

A nagyobb katonai megrendelések egy ideig tartották a lelket Pandukáék boltjában, de amikor Rácz Péter, az egyik társ elhalálozott, akkor bizony a mérleg nyelve erősen elbillent a veszteségek felé. A hitelbe vásárló adósok nem fizettek, és a vállalkozás nem tudta kiegyenlíteni saját adósságait. Bekövetkezett a csőd. A vármegye szolgabírája és a görögök bírája intézte a csődeljárást. Felmérték a boltban maradt árukészletet, a vállalkozás vagyonát, továbbá tartozásait és követeléseit. A leltárban felsorolt

szövetféleségek, lábbelik és öltözékkiegészítők érdekes információkkal szolgálnak a korabeli öltözködésre, illetve a görögök bolti választékára vonatkozóan. Ezúttal eltekintünk az árak feltüntetésétől, és csupán egyes termékeket sorolunk fel Szendrei tanulmánya nyomán, megtartva az eredeti írásmódot. A leltárban tehát szerepel többek között baharia patyolat, jancsár patyolat, köz jancsár patyolat, ezüstös végű patyolat, ezüstös végű baharia patyolat, gyapot patyolat, fejér végű patyolat, kármán patyolat, török gyolcs, selyem, fekete selyem keszkenő, török vászon, foszlány, öreg foszlány, veres öreg foszlány, fejér öreg foszlány, kék foszlány, kis foszlányok, bagazia patyolat, fejtő

bagazia, sodrott selyem, keszkenyő, közönséges paplan, egy
róka hát, czérna gomb, bártfai gyolcs, karakói abrosz, fekete
béllés, török csizma, kordovány csizma, testszínü
keszkenyő, kassai czérna, paplany keszkenő, sárga
kordovány, veres kordovány, karmasin bőr, kék öv, iszler
bagazia, aba posztó, kékfejtő, vastag vászon, fejér iszlar,
dohány.

A leltárban szereplő összes árucikk értéke 2953 forintot
tett ki. Ehhez jött egy 150 forint értékű debreceni ház és
kétszáz arany készpénz. Az adósságok viszont 4682 forintra
rúgtak. Igaza volt Szendreinek, amikor ezt írta: „. ha
Panduka Demeter uram úgy kereskedett volna, hogy adós is
maradt volna és a boltja is üres lett volna, akkor nem lett
volna mit leltározni s mi most nem tudtuk volna meg, hogy
micsoda portékája volt Magyarországon a XVII. században
egy görög boltosnak.”

Ezt a szép gondolatot megfejelhetjük azzal, hogy ezzel
szemben Panduka Demeter sem sejthette, hogy jó 320
évvel az ő esete után a körbetartozások miatt olyan
bukások lesznek Magyarországon, amelyek mellett az övé
teljesen észrevétlen maradna.

A JÓHISZEMŰ DZSÁFER PASA MELLÉFOGÁSA

II. Musztafa szultán megelégelte a török birodalom magyarországi térvesztését, és hadjáratot indított az elveszített területek visszaszerzéséért. 1697. augusztus végén Titelnél mintegy 80 ezer fős seregével átkelt a Tiszán, majd tervét megváltoztatva Zentához vonult, hogy újabb átkelést követően Erdélybe nyomuljon. A napokig tartó zentai átkelésnél a kilencvenéves Dzsáfer temesvári pasa csapatainak várakozniuk kellett, így az ellenséges császári sereg megérkezésekor ez a seregrész még nem jutott át a

Tisza túlsó oldalára. A csatára kényszerített törökök felvették a harcot Savoyai Jenő 60 ezres seregével, amely hatalmas győzelmet aratott. Az emlékezetes zentai csatában Dzsáfer pasa is életét veszítette.

Ez a csata körülbelül 30 ezer török halálával végződött. A szultán (aki az elsők között kelt át a Tiszán) megmenekült, de számos főember elesett, így például Elmasz Mehmed nagyvezér, az anatóliai és a boszniai pasa, a janicsár aga, továbbá tizenhárom beglerbég és húsz alajbég (szpáhi főtiszt, a szandzsákbég helyettese). Szentkláray Jenő történettudós, pap, az MTA levelező tagja Dzsáfer temesvári pasa címmel tanulmányt közölt a Századokban (1913). Ebben a zentai csata török veszteségeiről írta: „Az ijedtében megfutott szultánnak ott veszett minden ezüstszere, összes lőszerei, 9 ezer szekere, több ezernyi tevéje, 15 ezer ökre, 7 ezer lova és egész hadi pénztára 3 millió forinttal”.

Vajon miért éppen Dzsáfer pasa felé fordult a történész érdeklődése? Ez elsősorban a pasa (Szentkláray számára még ismeretlen) titkára vagy pecsétőre, Ali ibn Mehmed nagyszerű visszaemlékezésének köszönhető. Ali (költői nevén Naksi) a törökök kezén lévő Temesváron nevelkedett, és kiváló képességei révén az arab és a perzsa nyelvet is elsajátította. Fiatalon állt a pasa szolgálatába, és mindvégig hűséges embere maradt. Dzsáfer temesvári pasa történetei című, huszonnégy fejezetre osztott munkájában urának magyarországi szerepéről is részletesen beszámolt, értékes adatokkal gazdagítva ismereteinket Dzsáfer életének temesvári időszakáról. Bécsben őrzött, arabbal kevert török nyelven írt kéziratának egyharmad része foglalkozik hazánkkal. Ezt az 1860-as években, az Akadémia megbízásából Repiczky János orientalista fordította magyarra. Miként Szentkláray megjegyezte: „Ez a kézirat Temesvárnak egyetlen török irodalmi emléke a hódoltság korából”.

Dzsáfer 1687-ben került a temesvári vilajet (tartomány, beglerbégség) élére. Előtte Ibrahim, volt szíriai kormányzó

töltötte be a tisztséget, de csak nagyon rövid ideig. Nem csak a helyi főtanáccsal rúgta össze a port, hanem tartományának lakosságával és saját katonaságával is. Zsarnoki módon sanyargatta a népet, amit hatalmánál fogva könnyen megtehetett, de a janicsárjaival szemben tanúsított szigor már visszaütött. A janicsárok összeesküvést szőttek ellene, mire a helyőrség és a lakosság is fellázadt. Ibrahimot elfogták és agyonverték. Hasszán belgrádi pasa, kincstartó és főparancsnok három hadvezérét is felkérte a magas állás betöltésére, azonban egyikük sem vállalkozott arra, hogy Temesváron rendet tegyen. Végül

kedvelt főemberét, az idős Dzsáfer pasát sikerült rávennie, hogy elfogadja a vilajet kormányzását.

A pasa nagy tekintélynek örvendett a törökök körében, és semmiben sem hasonlított elődjéhez. Szerény, csendes, igazságos ember hírében állt, aki szigorúan büntetett, ha kellett. A lázadók vezetői már érkezésének hírére elmenekültek, a többiek pedig igyekeztek visszazökkenni a megszokott kerékvágásba. Dzsáfer feltehetően jó emberismerő volt, azonban egyvalakivel kapcsolatban alaposan melléfogott. Miután elfoglalta hivatalát, jelentkezett nála egy Ungnád nevű férfi, aki a megölt Ibrahim elődje, Ahmed pasa idejében már ismert és befolyásos ember volt Temesváron. Azt állította magáról, hogy Ungnád Kristóf – Losonczi István temesvári várkapitány veje – leszármazottja. (A törökök által 1552-ben kivégzett várkapitány lánya volt Losonczi Anna, Balassi Bálint egyik szerelme, akihez a Júlia-verseket írta.) Szentkláray Jenő a „névtelen pecsétőr“ véleményét ismertetve írta: „Dzsáfer pecsétőre azt állítja róla, hogy semmi összeköttetése sem volt a néhai Ungnád nemzetséggel s hogy temesvári születésű, görögkeleti vallású, szerb ember volt, ki csak meglett korában tért át a pápista vallásra”.

A krónikás (tehát Ali ibn Mehmed) nagy figyelmet szentelt Ungnádnak. Felbukkanásának előzményeiről írta, hogy az új

beglerbégek hivatalba lépésekor az írástudó, nyelveket beszélő emberek felajánlották szolgálataikat, s ezt tette korábban Ungnád is, akit Ahmed pasa maga mellé vett tolmácsnak. Mivel értett a gyógyításhoz, hamarosan a pasa háziorvosa lett. Később kiderült, hogy a csillagászatban és a jóslás tudományában is jártas, ezért a pasa még jobban a bizalmába fogadta. Mindez jó ajánlólevélnek bizonyult, amikor Ungnád szolgálatra jelentkezett Dzsáfernél. A pasa a törökök megbízható, kipróbált emberének tartotta Ungnádot, aki évek óta bizonyította hűségét. Udvarába fogadta, és fontos feladatokat bízott rá.

Szentkláray írta, hogy Ungnád lefordította a keresztényektől érkezett leveleket, „megfogalmazta a válaszokat és kiadta hiteles alakban a pasa határozatait. Ezáltal annyira megnyerte Dzsáfer bizalmát, hogy a pasa a portyázó csapatok vezérletét is reá bízta“. Ez döntő fordulat lehetett Dzsáfer és Ungnád kapcsolatában, hiszen Ungnád harcosként is megállta a helyét. „Puskával és szablyával egyaránt vitézül harcolt a keresztények ellen és többször tért meg Temesvárra gazdag zsákmánnyal s rabszíjra fűzött keresztény foglyokkal”. Ungnádnak szép háza, felesége és gyerekei voltak Temesváron, és minden jel szerint lélekben törökké vált. Annál nagyobb meglepetést keltett, amikor egy napon nyoma veszett. Hihetetlennek tűnt, de a török zászlók alatt keresztények ellen harcoló csapatvezér kereket oldott. Temesváron hagyta családját és minden vagyonát. Egyenesen Sigbert Heisterhez, az erdélyi császári sereg vezéréhez vágtatott. Szegény Dzsáfer öreg korára gazdagabb lett egy tapasztalattal: a leghűségesebb barátban sem szabad bízni, ha nem hithű mohamedán.

Heister tárt karokkal fogadta Ungnádot, hiszen azonnal felmérte, hogy hadi szempontból mekkora hasznot hajthat egy ilyen értékes áruló. Ungnád jól ismerte Temesvár gyenge pontjait, s ezekről nyomban beszámolt Heisternek. A hadvezér elégedett volt vele, és fölvette a császári seregbe. Hamarosan kinevezte a közeli Csákova (Csák) várának

parancsnokává. Ungnád azt ígérte, hogy öt hónapon belül beveszi Temesvárt, amitől Heister teljesen föllelkesült. Ungnádot ezredesi rangra emelte, és további várak (Lugos, Sebes, Mehádia) parancsnokságát bízta rá. Az újdonsült ezredes meglátogatta az erődítményeket, majd magához véve száz lovast és kétszáz gyalogos hajdút visszatért Csákovára.

Ettől kezdve gyakori kitörésekkel, portyázásokkal zaklatta korábbi jótevőjét, éjjel-nappal nyugtalanítva Temesvár török védőit. Dzsáfer pasa pontosan tudta, mekkora veszélyt jelent számára az áruló Ungnád, aki tisztában volt a várnép nehéz életkörülményeivel, s úgy ismerte a várat, mint a tenyerét. A várfalakhoz közeli kertekben dolgozó mohamedánok nem érezhették magukat biztonságban, mert Ungnád időről időre rájuk tört a katonáival. A csákovaiak részben megölték, részben rabságba hurcolták a törököket. Amikor Ungnád elegendő foglyot gyűjtött, cserét ajánlott Dzsáfernek. A pasa elfogadta az ajánlatot, így Ungnád a foglyokért cserébe visszakapta feleségét és gyerekeit.

Ali pecsétőr a történet folytatását is aprólékos részletességgel ismertette. Ungnádot katonai sikerei egyre népszerűbbekké tették, jóslataival pedig széles körben elhitette, hogy közeleg az idő, amikor Temesvár kapui megnyílnak előtte. Ez a hiedelem annyira elterjedt a temesi tartományban, hogy nemsokára tízezer fegyveres csatlakozott hozzá. A fenyegető készülődésről Dzsáfer pasa is értesült. Elhatározta, hogy mindenképpen elejét veszi az ostromnak. Egyik éjjel negyven válogatott lovast küldött Csákovához, hogy Ungnád udvarházának közelében álljanak lesben, s ha feltűnik a kalandor, fogják el élve vagy halva. A törököknek szerencséjük volt, mert hajnalban Ungnád néhány lovastól és tízszekérnyi gyalogostól kísérve valóban kijött az erődből, hogy valamilyen munkát végezzenek egy dombon. A szpáhiknak se kellett több, megrohanták a csapatot, és szétkergették Ungnád embereit. Ő maga a

lugosi országúton próbált egérutat nyerni, ami háromórás őrült hajsza után sem sikerült neki. Lova végkimerülésben kimúlt, így az üldöző törökök fogságába került.

A szpáhik felültették egy lóra, hogy Temesvárra kísérjék, de ezzel kudarcot vallottak. Ungnád nem akart a városba menni, ezért ledobta magát a lóról. Hiába ültették vissza, makacsul levetette magát, újra és újra. Amikor a szpáhik megkérdezték, hogy miért teszi ezt, azt felelte, hogy nem tudna Dzsáfer szeme elé kerülni. Kérte, inkább öljék meg. A törökök élve akarták magukkal vinni, ezért még egy próbát tettek, de az eredmény nem változott. A katonáknak nem maradt más választásuk, végezniük kellett Ungnáddal. A pecsétőr szavaival: „elválasztották fejét a törzsétől és a nyeregkápára akasztván azt, a holttetemet eledelül hagyták a csókáknak és varjaknak. […] Így ment teljesedésbe a csillagászatban jártas Ungnádnak jövendölése, hogy nemsokára bevonul Temesvár várába. Bevonult ugyan, de csak a puszta fejével”.

Dzsáfer pasa Temesvár egyik bástyafokára tűzette ki Ungnád fejét. A mohamedánok örvendeztek, Csákova védői pedig elhagyták a várat, amelyet azután a törökök leromboltak. Más források szerint a vár elpusztítása későbbre tehető, és az elkövetők a császári csapatok voltak. (Az erős és magas központi torony mindenesetre megmaradt, és máig a város szimbóluma.)

A szép kort megélt temesvári pasa haláláig hűséges maradt mohamedán hitéhez és a török birodalomhoz. A zentai csatában is veszélyes feladatot vállalt azzal, hogy a tiszai átkelésnél másokat részesített előnyben. Ali pecsétőr így ecsetelte a törökök számára tragikus végkifejletet (1697. szeptember 11.): „A jobbparton visszamaradt

hadosztályoknak – egyebek közt a Dzsáfer parancsnoksága alatt levő csapatoknak is – az ellenség közeledte miatt szerfölötti aggodalom szállta meg

lelkét és egymásnak ijedtséget okozván, sokan a folyóba ugráltak. [.] Erre mi, kik a balparti táborban voltunk,

lovakra kapván, lesiettünk a Tiszára. Amint száguldva a hídfőhöz értünk, a középső csónakokból három, a túlsó részen pedig négy csónak a császáriak ágyúitól összezúzatván, a hídnak közepe ennek következtében a vízbe zuhant és a túlsó parton maradtak hol az árkolásokból hadakoztak, hol lélekszakadtan futva, a Tiszába ugráltak. […] mikor az ágyúk bömbölése, a puskaropogás és a harci zaj elnémult, világos lőn előttünk, hogy a jobbparton maradtak mind leölettek és a vértanúság mézitalát kiürítették”.

Ekkor halt hősi halált a kilencvenéves Dzsáfer pasa. Pecsétőre a túlparton siratta meg, majd az esti ima után társaival (a sátrakat hátrahagyva) Temesvár felé menekült. Ali ibn Mehmed tehát szerencsésen elkerülte a legrosszabbat, és megírhatta mentorának történetét, amelyből ezúttal csak egy apró töredéket villantottunk fel.

AZ ÜGYVÉD, A JOGGYAKORNOK ÉS A VOLT HADNAGY TÖRTÉNETE

Az 1789-ben kitört francia forradalom rendkívüli hatással volt a korabeli Európára, és félelemmel töltötte el a köztársaság eszméjétől rettegő királyokat és rendszerük haszonélvezőit. Pusztító ereje lecsapott a régi rend híveire, és kíméletlenül leszámolt mindenkivel, akit az ellenségének tartott. Amikor már nem talált elegendő áldozatot, önmaga ellen fordult. A kormányzó girondistákkal leszámoló jakobinusok (élükön Maximilien de Robespierre-rel) olyan diktatúrát vezettek be, amely a forradalom hármas jelszavának (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) megcsúfolása volt. Folyamatosan hurcolták el az embereket, és leleményes gyilkológépük, a nyaktiló (guillotine) segítségével tízezreket fosztottak meg életüktől. A lefejezett

és agyonlőtt emberek száma a forradalom tíz éve alatt megközelítette a negyed-, a börtönbe zártaké pedig elérte a félmilliót.

A francia forradalom 1794-ben még javában szedte áldozatait, amikor a Magyar Királyságban szervezkedés indult. A mozgalom vezetője Martinovics Ignác bölcseleti és teológiai doktor, fizikus, kémikus és császári titkos ügynök volt. Párizsi jakobinusok bízták meg azzal, hogy hazájában készítsen elő, majd robbantson ki a franciákéhoz hasonló eszméket hirdető forradalmat. Martinovics, aki addig már több álnéven kiadott röpiratban támadta a fennálló rendet, készséggel vállalta a feladatot. Ebben szerepet játszott az is, hogy a bécsi udvarral megromlott a viszonya, valamint az, hogy valóban szimpatizált a forradalom magasztosnak tűnő elveivel.

A magyar jakobinus mozgalom soha nem rendelkezett társadalmi támogatottsággal. Martinovicsnak két-három hónapos próbálkozás után mindössze hetven-nyolcvan tagot sikerült megnyernie, ám ennél tovább nem is jutott, mert egy beavatott személy elárulta a szervezkedést. Mint császári titkos ügynök, időben tudomást szerzett erről, és azonnal Bécsbe sietett, ahol július 24-én letartóztatták. Ezután ő maga adta fel a beszervezett társakat, hogy enyhítse a rá váró súlyos büntetést. Az eset nagy riadalmat okozott a hatalom berkeiben. A vizsgálatok nyomán hamar kiderült, hogy Martinovics volt az összeesküvés fő kezdeményezője, így a felelősségre vonást nem kerülhette el. Négy vezető társával, gróf Sigray Jakabbal, Hajnóczy Józseffel, Laczkovics Jánossal és Szentmarjay Ferenccel együtt 1795. május 20-án végezték ki a budai Generális réten (a későbbi Vérmezőn, ahol június 3-án két további összeesküvőt adtak hóhérkézre).

A Martinovics-összeesküvés vérbefojtása és a szigorú börtönbüntetések ellenére öt évvel később ismét akadt három férfi, aki folytatni akarta Martinovics befejezetlen művét. Zsarnóczay (eredetileg Jakál) János ügyvéd és Mikola

István joggyakornok 1800-ban ismerkedtek meg egymással, illetve Kiss Károly volt hadnaggyal. Zsarnóczay szerény, de rendezett körülmények között élt, és támogatni tudta öccsét, aki sebésznek tanult. Idővel azonban rosszabbra fordult a sora, és már a napi betevőre valót sem tudta előteremteni. Zsarnóczay és Mikola történetét Angyal Dávid történész ismertette Magyar politikai perek a XIX. század első éveiben címmel

a Századokban (1916). Tőle tudjuk, hogy a századforduló táján az ügyvéd és két barátja egyaránt nagy szegénységben élt Pesten. Zsarnóczay és Mikola közös szálláson, Kiss Károly pedig albérletben (kétgyermekes élettársával, Travy Krisztinával).

Mindhárman elégedetlenek voltak az életükkel, a közállapotokkal, és az ügyvéd iránymutatásával egyre merészebb terveket szövögettek annak érdekében, hogy változtassanak a sorsukon. A lehető legrosszabb megoldást választották, ugyanis valamiért azt hitték, képesek lesznek forradalmi úton megváltoztatni a társadalmat, s azzal együtt saját helyzetüket. Mikola István azért is neheztelt a világra, mert nem tudta letenni az ügyvédi vizsgát. Lelkesen tanulmányozta viszont a felvilágosodás szellemében írt műveket, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá. Írogatni kezdett, és ebben lelkesen támogatta őt ügyvéd barátja, aki szívesen forgatta a szabadkőművesek nézeteit hirdető könyveket.

Jobb híján Zsarnóczay János is írogatott, és német nyelvű, lázító hangú írásaiban a vallásos hitet, a főurakat és a papságot támadta. Biztatására Mikola is hasonló tárgyú iratok készítésébe fogott. Magyar és latin nyelven bírálta a fennálló rendet, és annyira jól forgatta a tollat, hogy barátja méltónak találta a művecskéket a németre való fordításra. A két barát tehát egymás keze alá dolgozott, de ez a munka természetesen semmit sem javított anyagi helyzetükön. Nem is maradtak meg az öncélú írásnál: titkos társaság

megalakítását tervezték, és arról ábrándoztak, miként lehetne behívni az országba a franciákat.

A titkos társaságból az lett, hogy a nem kimagasló formátumú Kiss Károly személyében még egy taggal szaporodtak, a franciák helyett pedig a földrajzilag közelebb eső Vidin urával, Paszvan Ogluval kezdtek számolni, aki 1797-ben a Török Birodalom határait védő janicsárok élén föllázadt III. Szelim szultán ellen. Oglu nemcsak a várost kaparintotta meg, hanem a Duna menti városok és várak egy részét is, és egy év múlva már a szultán hatalmát fenyegette. A török uralkodó a béke fejében kénytelen volt Oglut vidini helytartóvá és három lófarkas pasává kinevezni. Zsarnóczay és Mikola ebbe az emberbe fektette bizalmát, amiről persze a török lázadónak sejtelme sem volt.

A három barát hamarosan rájött, hogy egy mozgalom papíron mit sem ér, ezért gyakorlati lépésekre szánták el magukat. A forradalmat 1800 őszén akarták kirobbantani. Augusztus és szeptember folyamán izgató tartalmú iratokat függesztettek ki Pest egyes terein. Azután gyújtogatással akartak zavart kelteni, és a siker reményében titokban megrongáltak néhány tűzoltókocsit. Mozgalmuk 1800. október 16-án érte el fénypontját, amikor gyújtogatásaik eredményeként egy pesti ház valóban tüzet fogott. A forradalom lángja azonban ezzel az egy házzal elenyészett, és talán az egész mozgalom a feledés homályába veszett volna, ha a volt hadnagy élettársát nem rettenti meg a három férfi meggondolatlansága.

Travy Krisztina rávette Kiss Károlyt, hogy adja fel társait, mert ezzel elkerülheti a büntetést, és talán jutalmat is kap, amivel enyhíthetne a nyomorgó család helyzetén. A férfi belátta: az asszonyi tanács többet hozhat a konyhára, mint a gyújtogatás, ezért megtette feljelentését Pest vármegye alispánjánál. A hatóságokat bizonyára meglepte egy olyan forradalmi megmozdulás híre, amit ők észre se vettek. Megvizsgáltatták a tűzoltókocsikat, és miután kiderült a szándékos rongálás, november 15-én letartóztatták

Zsarnóczayt és Mikolát. Hamarosan a feljelentőt is elfogták. Németh János, a királyi ügyek igazgatója vette kezébe az irányítást abban a meggyőződésben, hogy egy újabb Martinovics-perrel érdemeket szerezhet az udvarnál.

Angyal Dávid történész szerint „1801. márciusban már jelentette Bécsbe, hogy mind a három vádlott ellen meg kellene indítani a hűtlenségi pert.“ A kancellária támogatta az indítványt, de a feljelentő számára enyhébb elbírálást javasolt. Májusban „a kanczellária tudatta a nádorral, hogy meg kell indítani a főbenjáró pert Zsarnóczay és Mikola ellen, de Kiss Károly ellen csak akkor, ha a nevezettek pörében Kissre nézve újabb terhelő mozzanatok merülnének fel.”

Zsarnóczay a bíróság előtt tagadta, hogy tetteivel elkövette volna a felségsértést, majd bocsánatot kért a Paszvan Ogluval kapcsolatos tervekért, illetve az egyházat sértő megállapításokért. Az izgató írások szerzőjeként Mikolát nevezte meg, ami részben megfelelt az igazságnak, és Mikola ezt nem is tagadta. A joggyakornok védekezésében kitért arra, hogy Zsarnóczay káros befolyást gyakorolt rá, és meggondolatlan lépéseit fiatal korával is indokolta (körülbelül huszonhét éves lehetett). Az ügy végül a hétszemélyes tábla elé került, amely Zsarnóczayt és Mikolát halálra ítélte (Kiss Károlyt a gyújtogatásokban való részvétel miatt marasztalta el).

A két főkolompos eltérő módon fogta fel az ítélet súlyát. Mikola talán abban bízott, hogy kegyelmi kérvényének hatására felmentésben részesül. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy még a börtönben is írogatott a hatalomnak nem tetsző dolgokat. Zsarnóczay, az elsőrendű vádlott jobban felmérte a realitásokat, mert 1802 márciusában kibontotta pesti börtönének kemencéjét, és azon keresztül elszökött. Pest városa nyomban köröztetni kezdte. Az ügyvédnek szökevényként sem volt szerencséje, mert hamarosan elfogták és visszavitték a tömlöcbe. A kegyelmi kérvények I. Ferenc király elé kerültek, aki

Zsarnóczay és Mikola halálos ítéletét helybenhagyta, Kiss Károly büntetését pedig ötévi börtönre csökkentette.

Zsarnóczayt és Mikolát 1802. június 14-én kivégezték. „Mikola még beszélni akart a vérpadon, de szavait a dobosok elnyomták. Zsarnóczayhoz négyszer vágott a hóhér, mert hosszú haja felfogta a csapásokat. Irataikat elégették. Kiss Károlynak felesége még 1801 decemberében megszökött szállásáról, egy nyomorék 13 éves leányt és egy egészen elhanyagolt 2 éves fiút hagyván hátra. A város a leányt a kórházba adta, a fiúcskát pedig lelencnek tekintette és egy asszonynak gondjára bízta évi 20 forintot fizetve ellátásáért. Kiss Károly a gráci börtönbe került.”

A bécsi udvar a kivégzésekkel igyekezett elrettenteni azokat, akik a Habsburgok uralmát bármi módon gyengíteni (netán megdönteni) akarták. A túlságosan szigorú ítéletek azonban nemcsak a fennálló hatalomnak a forradalmi változásoktól való félelmét tükrözték, hanem a dinasztia hatalmának gyengülését is. Amikor a magyarországi reformkort követően, 1848-ban az általános elégedetlenség forradalomba, majd szabadságharcba csapott át, a birodalom ereje már kevésnek bizonyult a leveréséhez.

MAGYAR HUSZÁR VOLT-E SKULTÉTY LÁSZLÓ ZÁSZLÓVIVŐ?

2013. május 22-én román és szlovák hivatalos személyek jelenlétében felnyitották Skultéty László magyar huszár strázsamester és zászlóvivő (kornétás) újaradi sírját, majd a kiásott emberi maradványokat katonai repülőgéppel Szlovákiába szállították. Skultéty 1738-ban született a Trencsén vármegyei Hegyesmajtényban (Mojtín). 1831-ben hunyt el, és a Temes vármegyei Újaradon (Aradu Nou) lett eltemetve. Egykor mindkét település a Magyar Királysághoz

tartozott, de az 1920-as trianoni békediktátum után Hegyesmajtény Csehszlovákia, Újarad Románia része lett. Skultétyt a leghosszabb ideig szolgáló huszárként tartja nyilván a magyar hadtörténelem, ezért Magyarországon megdöbbenést és felháborodást váltott ki a szlovák és a román hatóságok önkényes lépése.

Skultéty László maradványait a szlovák légierő egyik gépe szállította a malackai katonai reptérre, ahol nem kisebb személy, mint a szlovák vezérkari főnök fogadta a koporsót. A Szlovák Hadtörténeti Intézet igazgatója Szlovákia hadtörténetének jelentős személyiségének nevezte Skultétyt. Okfejtésének figyelemre méltó elemeként hangzott el, hogy mivel Skultéty László „a Habsburg- hadsereg katonája volt, így nem lehetett a magyar hadsereg huszárja”. Ez a kijelentés, illetve a kiváló huszár hamvaival kapcsolatos kegyeletsértő intézkedés ismét ráirányította a figyelmet a Szlovákiában (is) folyó történelemhamisítási kísérletekre.

A tisztánlátás végett érdemes kicsit elidőzni az igazgató kijelentésénél. Ismeretes, hogy a Habsburg Birodalom uralkodói I. Ferdinándtól kezdve (1526-tól) magyar királyok is voltak. A Magyar Királyság, a területén élő magyarokkal, szlávokkal, németekkel, románokkal, stb. jelentős szerepet játszott a birodalom hadi és gazdasági potenciáljának fenntartásában. A magyar huszárság Skultéty László korában (is) a Habsburgok hadseregének fontos részét alkotta. „Magyar huszárság” alatt mindenekelőtt azt a tizenkét huszárezredet értjük, amelyeknek legénységét a Magyar Királyság területéről toborozták. Ezeket az ezredeket meg kell különböztetni a birodalom könnyűlovasságának négy dzsidás (ulánus) és hét svalizsér (cheveaux-légers) ezredétől, valamint a nehézlovasság dragonyos- és vértes ezredeitől, amelyek katonáit főként a német nyelvterületek adták.

Amikor Ján Martis szlovák író a Négy császár szolgálatában című regényében (Bratislava, 1977) Ladislav

Gabris Skultétyról mint szlovák huszárról írt, igencsak melléfogott. Skultéty László, a leghosszabb ideig szolgáló huszár ugyanis minden kétséget kizáróan magyar huszár volt. Akkor is, ha netán bebizonyosodna a szlovák származása. Szlovák huszárság ugyanis éppúgy nem létezett, mint ahogyan szlovák királyság sem. A huszárság egyértelműen magyar csapatnemnek számított. Könnyű belátni, hogy igenis, lehetett valaki magyar huszár, miközben a Habsburg Birodalom hadseregének a katonája volt. Sőt, lehetett valaki szlovák származású magyar huszár is, miközben a császári hadsereg zászlai alatt hadakozott.

Álljunk meg egy pillanatra a zászlónál! Skultéty huszár zászlóvivő volt. Az őt

ábrázoló, 1825-ben készített metszeten jól látható a kezében tartott zászló, közepén az „árpádsávos” magyar címerrel egybeszerkesztett kétfejű császári sassal. A metszet alján szerepel a zászlóvivő neve: Ladislaus Skulteti. Ezt a képet feltehetően a szlovák hadtörténészek is ismerik. Magyar kollégáik szerint Skultéty László magyar mivolta nem kérdőjelezhető meg, s erre lehet következtetni abból is, hogy ezredparancsnoka, gróf Esterházy Vince magyar nyelvű szöveggel ellátott síremléket emeltetett a tiszteletére. E síremlék helyére az újaradi polgárok 1898-ban közadakozásból újat készíttettek (az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének támogatásával). A fekete márvány obeliszkre ezt a feliratot vésték:

„Itt nyugszik a világ legidősebb huszárja Skultéty László a Herczeg Szász-Coburg-Gotha Huszár ezred zászlótartója Szolgált 81 évet meghalt 1831. kisasszony hava 19n A vitéz katonai erények elismerése és kegyelete jeléül emelte A hadsereg és polgárság adakozásából, Uj Arad közönsége. 1898. évben.”

Se szeri se száma azoknak az embereknek, akiknek a származása, az élete, a tevékenysége egykor Magyarországnak olyan területeihez kötődött, amelyeket később a trianoni döntéssel elszakítottak és a szomszédos

országokhoz csatoltak. Ha ezen emberek nemzeti hovatartozását a származásuk alapján szeretnénk eldönteni, akkor nagy tévedéseknek tennénk ki magunkat. Valakinek a hovatartozását ugyanis nem az utókor dönti el, hanem ő maga, a saját életében. A legjobb példa erre a magyar szabadság elkötelezett híve, a lánglelkű költő, Petőfi Sándor. Édesapját, az evangélikus vallású Petrovics István mészáros mestert korábban szerb származásúnak tartották, de az újabb kutatások szerint szlovák származású volt, miként édesanyja, Hrúz Mária is. Vajon meg lehet-e kérdőjelezni Petőfi magyarságát, nemzeti elkötelezettségét a származása alapján? Nyilvánvalóan nem. Ugyanakkor érthető, ha a szlovákság büszkén tekint rá, és részben a magáénak is érzi.

Hasonlóképpen kellene viszonyulni Skultéty Lászlóhoz is, aki nyolcvanegy évi szolgálat után vált meg a hadseregtől. Bár az ő származása vitatott, tudnunk kell, hogy a szlovák többségű Felvidék (a mai Szlovákia) nemcsak szlovákoknak adott otthont, hanem többek között magyaroknak, németeknek, zsidóknak, ruszinoknak is. Skultéty, aki a magyar nyelven kívül szlovákul, németül és latinul is beszélt, tizenkét évesen került a 8. (Ghillány) huszárezredbe, amelynek alapítója és ezredtulajdonosa báró Ghillány János lovassági tábornok volt. Az ezred neve 1752- től Hadik, később pedig (az újabb ezredtulajdonos, Szász- Coburg-Gotha hercege neve után) Coburg lett. Ennek az ezrednek hagyományosan a Felvidék nyugati részén volt a hadkiegészítési területe, így a legénység nagy része szlovákokból állt.

Skultéty egész életét magyar huszárként élte le, ragaszkodott ezredéhez és annak zászlójához. Szép példáját adta e ragaszkodásnak 1812-ben, amikor I. Ferenc császár megszemlélte az ezredet. Az uralkodó észrevette az idős (akkor már 74 éves) zászlóvivőt, és szóba elegyedett vele. Felajánlotta neki a tiszti előléptetést, de Skultéty ezt azzal

hárította el, hogy a zászlót nem hagyhatja el, ezért inkább marad kornétás.

Az öreg huszár a birodalom minden háborújában részt vett, és többször megsebesült. Tizenkilenc évesen beválogatták abba a seregrészbe, amelyik a legendás magyar hadvezér, Hadik András altábornagy vezetésével 1757. október 16-án, Mária Terézia névnapján váratlanul megtámadta a porosz királyság fővárosát, Berlint. E sorok írója erről az eseményről így írt A Magyar nemes vitézsége (Budapest, 2009) című könyvében:

„A rajtaütés ötlete Lotaringiai Károly főhercegtől, a királynő sógorától származott. Hadik András összesen 5100 katonával hajtotta végre a hadműveletet, de seregének kisebbik részét hátrahagyta a visszavonulás biztosításához. Lovassága főként magyarokból állt. Mivel a császári hadsereg és Berlin között állomásozott a porosz fősereg, Hadik úttalan területeken haladva megkerülte a poroszokat, és váratlanul Berlin kapui előtt termett. Hadisarc fizetésére szólította fel a várost, de a városi tanács nem engedelmeskedett. Hadik nem sokat tétovázott. Gránátosaival szétlövette a Spree folyó felvonóhídjának láncait, mire a felvonóhíd leesett, majd ágyúival a sziléziai kaput lövette szét. A helyőrség egy része kitört, és erős fegyvertűzzel árasztotta el a támadókat. Hadik huszárai azonban nem hátráltak, hanem bátran a poroszokra rontottak, a gyalogság szuronyrohama pedig teljesen felőrölte a kitörő védőket. Hadik ezután megszállta Berlint, és ezúttal a korábbinál sokkal több, félmillió rajnai tallér sarcot követelt. Azzal fenyegette a várost, hogy ellenkező esetben megengedi katonáinak a szabad rablást. A porosz királyné sírva hagyta el a palotáját és Spandauba menekült. A városi tanács végül körülbelül háromszáz ezer tallér értékben készpénzt és értéktárgyakat adott Hadiknak. A kilenc kocsit megtöltő hadisarcot huszonnyolc ló húzta.”

Magyarország hadtörténete végeláthatatlan

mennyiségben sorakoztatja fel a lovasságra épülő

hadviselés szebbnél szebb példáit. Könyvtárnyi irodalma van a magyar huszárság, illetve a középkori magyar könnyűlovasság katonai bravúrjainak, amelynek előzményeit a hosszú vándorlás, a honfoglalás és a kalandozások ma már hihetetlennek tűnő hadi teljesítményeiben is felfedezhetjük. Elődeink megmaradása, nemzet- és állammegtartó képessége szorosan összefügg azzal a kultúrával, amelyben a magyarság évezredes mélységű katonai tudása és tapasztalata is felhalmozódott. Nem véletlen tehát, hogy a lovas nemzet fogalma beivódott a magyar közgondolkodásba. Amikor a „magyar huszárról” beszélünk, akkor annak a nagyszerűen képzett, fegyelmezett, magas színvonalú harci morállal rendelkező lovas katonának a képe jelenik meg előttünk, aki semmiben sem hasonlít a durva, gátlástalan, falvakat felgyújtó, a föld népét fosztogató és gyilkoló zsoldosokra.

Magyarországon „magyar huszár” alatt általánosságban soha nem értettek magyar származású huszárt. A fogalom ilyesféle megközelítése ugyanis teljesen értelmetlen lett volna a többnemzetiségű Magyarországon. Magyar huszárnak lenni rangot és minőséget jelentett. A magyar huszár nevezetes volt bajtársiasságáról, merészségéről, a katonai feladatok körültekintő és pontos végrehajtásáról, de a mulatozás, a kikapcsolódás során tanúsított mértéktartásáról is. Annak, aki (lett légyen magyar, szlovák, szerb, román vagy német származású) bekerült e közegbe, óhatatlanul alkalmazkodnia kellett e minőséghez. Ilyen értelemben volt Skultéty László magyar huszár, mégpedig a legkiválóbbak közül való.

Életének utolsó hónapjaiban már nem tudott lóra ülni (93 évesen lett obsitos). Vagyonának egy részét szülőfalujára hagyta, s ezzel nagyban elősegítette az ottani katolikus templom felépítését. Érthető, ha Hegyesmajtény mai lakói hálásak neki, és örömmel látják településükön a becses hamvakat (az újratemetésre 2013. június végén került sor). Ám ne feledjük, hogy Skultéty László Újaradon is méltó

körülmények között aludta örök álmát. Síremlékét egykor az ott élő polgárok pénzéből építették. A ma élő utódok is ragaszkodnak Skultétyhoz, és értetlenül, felháborodva

fogadják sírjának otromba felforgatását, maradványainak elszállítását.

Skultéty László (és más történelmi személyek) emlékének őrzésében egyek lehetünk szomszédainkkal, de csak a kölcsönös tisztelet és megértés szellemében. A nagyszerű huszár küzdelmes élete és helytállása nem a ma élők közötti ellentétekhez ad muníciót, hanem ellenkezőleg, a közös múltból is fakadó összetartozást szolgálja.

GRÓF KÁROLYI MIHÁLY SZEREPE A TISZA- GYILKOSSÁGBAN

„1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom délutánján egy fanatikus csoport meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt.“ Ilyen és ehhez hasonló megállapításokat több helyütt olvashatunk a Károlyi Mihály nevéhez köthető időszakkal kapcsolatos tanulmányokban, amelyekben fel sem merül Károlyinak a Tisza-gyilkosságban játszott személyes szerepe és felelőssége. A témáról évtizedeken keresztül szinte lehetetlen volt tárgyilagos elemzésekbe bocsátkozni, mivel a marxista felfogású történelemszemlélet a „népharag-elméletet” helyezte előtérbe, sok kutató pedig úgy tudta, hogy a gyilkosokkal szemben lefolytatott hadbírósági tárgyalás anyagai veszendőbe mentek.

A szerencse olykor a kutatók kezére játszik. Az említett (1920. augusztus 2. és szeptember 15. között lezajlott) hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyvi anyagai ugyanis előkerültek, és Gróf Tisza István gyilkosai a hadbíróság előtt címmel a Magyar Ház Könyvek (Budapest, év nélkül) sorozat részeként megjelentek. A Bencsik Gábor szerkesztésében

készült kötet rendkívül érdekes és hasznos betekintést nyújt a gyilkosság részleteibe. Ezek nyomán felderíthető a bűncselekmény számos indítéka, a háttérben rejtőző felbujtók és az elkövetők személye, s egyúttal fény derül arra is, hogy a hadbíróság miért nem tudta megnyugtató módon lezárni az ügyet.

A Tisza-gyilkosság nem csupán merénylet, illetve leszámolás volt a korabeli baloldal által bűnbaknak kikiáltott Tisza Istvánnal szemben, hanem (a „lánchídi csatától” eltekintve) nyitó eseménye is az úgynevezett őszirózsás forradalomnak. A Magyarország történeti kronológiája című négykötetes kézikönyv (Budapest, 1983) harmadik kötetében az 1918. október 31-i gyilkosságról mindössze ennyi szerepel: „Tisza István gr. volt miniszterelnököt ismeretlen fegyveres katonák budapesti lakásán agyonlövik.” Ma már tudjuk: a fegyveresek nem voltak ismeretlenek. Azt is tudjuk, hogy a merényletet gondosan megtervezték, majd durva módszerekkel végrehajtották. A szálak Károlyi Mihály pártjához, illetve az 1918. október 24- ben megalakult Nemzeti Tanácsot támogató Katonatanácshoz, vagyis Károlyi szűkebb környezetéhez vezettek.

Károlyiról burkoltan a Kádár-korszak egyes történészei is elismerték, hogy nem volt nagy formátumú és kiemelkedő képességű politikus. A nevéhez kötődő eseményeket csak részben tudta befolyásolni, illetve irányítani. Nagyravágyása hajtotta a hatalom csúcsai felé egy olyan időszakban, amikor az országnak józan és határozott politikusokra, nem pedig hatalmi ambícióktól fűtött percemberekre, illetve politikai kalandorokra lett volna szüksége. Vajon elképzelhető, hogy a „vörös gróf” nem érzékelte, hogy a nyomában lihegő Kun Béla és társai csak a hatalom megkaparintásának a pillanatára várnak? Vajon nem tudta, hogy a vesztes háború után óvni kellett volna Magyarország megmaradt katonai, politikai és gazdasági erejét, s távol tartani a belülről jövő bomlasztás minden kísérletét?

A Tisza-gyilkosságnak a Fővárosi Levéltárban őrzött hadbírósági peranyaga

(valamint a többi forrásértékű dokumentum, visszaemlékezés) sok izgalmas kérdésre ad választ, és olykor megmutatja Károlyi Mihály sokáig takargatott, ismeretlen arcát.

Az 1920. augusztus 2-án, tehát jóval a Tanácsköztársaság felszámolása után indított hadbírósági eljárás jobb megértéséhez nézzük meg, mi történt azon az október végi napon, 1918-ban. Két katonai autóval öt-öt egyenruhás fegyveres indult az Astoria szállótól Tisza István lakhelyére, a zuglói Hermina út 35. (ma 45.) szám alatti Roheim- villához. (Az Astoriában voltak a Károlyi-párt, illetve a Károlyi elnökletével megalakult Magyar Nemzeti Tanács helyiségei.) Az első autóban Kéri (Krammer) Pál újságíró (Károlyi bizalmas embere), Dobó István tengerészőrmester, Horváth- Sanovits Sándor tengerészőrmester, Gártner Marcell és Sztanykovszky (másutt Sztanyovszky) Tibor szökött zászlós ültek, míg a másodikban Csernyák Imre repülőfőhadnagy, Hüttner Sándor főhadnagy, Kundaecker József tartalékos tengerész, Láng Lajos, valamint Pogány (Schwartz) József újságíró foglaltak helyet. A villa közelében kiszálltak, majd Pogány vezetésével Horváth-Sanovits, Dobó és Gártner a bejáratnál álló csendőrt lefegyverezték. Ezután Sztanykovszkyval együtt behatoltak az épületbe, míg társaik a kerítésen kívül készenlétben álltak.

Sztanykovszky az előszobában maradt, a többiek pedig a hallban szembetalálták magukat Tisza Istvánnal, akit hamarosan közrefogott a felesége és annak unokahúga, Almásy Denise grófnő. Tisza megkérdezte a jövevényektől, hogy kit keresnek. Egyikük azt felelte: gróf Tisza Istvánt. Tisza hátratett jobbjában pisztolyt tartott, ezért rákiáltottak, hogy tegye le a fegyvert. A gróf ezt egy mellette lévő állványra helyezte, és megkérdezte, mit akarnak. Pogány azt mondta, hogy felelősnek tartják sok ember vágóhídra hurcolásáért. Tisza ezt tagadta, miközben a fegyverek

rászegeződtek. Dobó megpróbálta a hölgyeket eltolni Tisza mellől, de ők ellenszegültek. Tisza előreugrott és megpróbálta lenyomni az egyik fegyver csövét, de Pogány tüzelt, majd Horváth-Sanovits is lőtt. Tisza István összeroskadt. Ekkor a gyilkosok két vagy három újabb lövést adtak le. Ezután elfutottak, és autóikkal visszamentek az Astoriához. Almásy grófnő csak könnyebb sérülést szenvedett, de a volt miniszterelnök, akit három lövéssel terítettek le, rövid haláltusát követően életét veszítette.

Egy pillanatra érdemes megállni Pogány (Schwartz) József kijelentésénél. Tisza ellenfeleinek fennen hangoztatott vádja szerint a grófnak döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország belépett a háborúba. Ennek viszont éppen az ellenkezője történt. A miniszterelnök mindvégig ellenezte a belépést, és csak az uralkodó döntését követően támogatta azt. Bajcsy-Zsilinszky Endre írta 1941-ben (Helyünk és sorsunk Európában): „Tisza István magános tiltakozásának a háború ellen nem volt – és nem is lehetett már – igazi visszhangja. Tisza István gróf tisztán látta, hogy ránk magyarokra nézve szerencsétlenséget rejteget a háború s ezért becsületes magyar lelkiismeretének szavára egyesegyedül szállott szembe azon a bizonyos 1914 júliusában tartott sorsdöntő koronatanácson a Szerbiának szóló ultimátummal. De fájdalom, Tisza mögött nem állott erős nemzeti közvélemény, főleg nem állottak a magyar nép tömegei, holott egyedül ők adhattak volna kellő nyomatékot Tisza háborút ellenző szavának.” Ide kapcsolható Tőkéczki László történész megállapítása (Tisza István eszmei, politikai arca. Budapest, 2000): „A XX. századi magyar és közép­európai történelem sajnos a tragikus jövő ellen eltökélten harcoló Tiszát igazolta, nem pedig ellenfeleit.”

De miért is kellett meghalnia gróf Tisza Istvánnak? Angyal Dávid történész Magyarország újabb történetéből című munkájában (Budapest, 1928) írta: „A nyirkos homályból előrekúszó szerencsevadászok az általános fejetlenség közt sem érezték magukat biztonságban mindaddig, míg életben

van a régi magyar királyság utolsó nagy államférfiúja.” Tisza 1917. május 23-án, IV. Károly király felszólítására mondott le. Politikai súlya csökkent, de ellenségei tudták, hogy az ellene folytatott hisztérikus hangulatkeltés dacára továbbra is megkerülhetetlen, tekintélyes közéleti személyiség. Tartottak tőle, és lesték az alkalmat a leszámolásra.

A tragédia előzményeit, az irányítók és a végrehajtók szerepét talán semmi nem világítja meg olyan életszerűen, mint a hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve. Különösen fontos részletek derülnek ki Hüttner Sándor vádlott vallomásából, aki a tárgyalás kezdetén kimerítő alapossággal tárta fel a kulisszák mögötti mozzanatokat.

Hüttner 1918. október 25-én, Pesten találkozott régi ismerősével, Sztanykovszky Tiborral. Az ő tanácsára ment a Károlyi-párt Gizella téri irodájába, ahol Sztanykovszky bemutatta a jelenlévőknek. Ezután megeskették, hogy az ott hallottakat titokként kezeli. Éjfél körül már áthívták a Károlyi-palotába, ahova Csernyákkal együtt ment. Fényes László fogadta, majd felvezette őket a Batthyány-szalonba. Hamarosan megjelent Károlyi Mihály, vele Fényes László, Kéri Pál, Laehne Hugó, Sárosy István, Friedrich István és Lovászy Márton. Kéri beszélt a Károlyi-párt céljairól, a IV. Károly király alatti perszonálunió fenntartásáról, egyúttal az ország függetlenségének megőrzéséről. Fényes László hangoztatta, hogy forradalom kitörése esetén a katonáknak nem szabad lőniük a forradalmárokra. Ezután a Katonatanács harmincfős bizottságából megalakították a tizenegy fős végrehajtó bizottságot, amelynek elnöke Csernyák Imre lett. Bánlaky József történész szerint a tagok: Hüttner Sándor főhadnagy (a bizottság titkára), Sztanykovszky Tibor zászlós, Lengyel László hadnagy, Czenner Zoltán hadnagy, János Andor tüzérfőhadnagy, Estefányi Jenő százados, Madacsányi Geiger József főhadnagy, Hoffmann György hadnagy, Pusztaffy Jenő főhadnagy, Pusztai Gazda Jenő hadnagy és Bán Pásztor Béla hadnagy.

Hüttner beszámolt a Magyar Nemzeti Tanács október 27- én tartott Gizella téri tanácskozásáról is, amelyen a jelenlévők már a forradalom kitörésének terveit latolgatták, és listát készítettek azokról, akiket ártalmatlanná kell tenni. A lista élén gróf Tisza István, a munkapárt elnöke szerepelt. A tanácskozáson többek között részt vett Kéri Pál, Fényes László, Hock János, Csernyák Imre, Magyar Lajos, Friedrich István, Simonyi Henrik, Szántó Béla, Kunfi Zsigmond, Halász Lajos és Vágó-Wilheim Jenő. Hüttner nem volt ott, de Csernyáktól hallotta, hogy elhatározták: Tiszát a forradalom kitörésének napján megölik. A Katonatanácsot hivatalosan csak a gróf elfogásának szükségességéről tájékoztatták, de valójában a meggyilkolását tervezték.

A Magyar Nemzeti Tanácsról találóan írta az 1944 végén elhunyt Horánszky Lajos bankigazgató, politikus és publicista Tisza István és kora című, mintegy 1400 oldalas munkájában (Budapest, 1994):

„Maga a király is jóváhagyta a Tanács megalakulását, nem gondolva meg azt, hogy annak hatalmi felelőtlenségében minő veszélyek rejlenek. [.] Jellemző volt, hogy a Nemzeti Tanács 20 tagja közül 14 a szocialista nemzetköziség álláspontját

képviselte. Ez utóbbiak között számosan voltak, kik a forradalmi felfordulást előidézve, később a szovjet szolgálatában fejtettek ki működést, vagy külföldre szöktek, hogy a megtorló leszámolást elkerüljék. Ezek között volt Bíró Lajos, Böhm Vilmos, Diner-Dénes József, Garami Ernő, Garbai Sándor, Hatvany Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab s Bédi- Schwimmer Rózsa, mind a defetista, fél és egész kommunista irányzat képviselői. Spiritus rectoruk Hock János lett, a hírhedt kőbányai, majd józsefvárosi plébános, kiről markáns éllel állapítja meg Herczeg Ferenc [Két arckép. Tisza István és Károlyi Mihály – B. A.], hogy nevének hallatára összesúgnak a szabadkőművesek és pirulnak a katolikusok. [.] A Nemzeti Tanács érdekpolitikájához

tartozott, hogy megfélemlítsen, a hangulatot szítsa s az országot a maga javára befolyásolja.”

1918. október 28-án délelőtt Hüttner elment a Károlyi-párt „körhelyiségébe“, ahol együtt találta Kérit, Fényest, Csernyákot, Friedrichet és még néhány embert. Kéri Pál itt kijelentette, hogy „a forradalomnak használ az, ha meggyilkolják Tisza Istvánt”. Hüttner ezután hallotta, hogy Kéri győzködte Dobó Istvánt: ölje meg Tiszát, mert ezzel szolgálatot tesz a pártnak és a nemzetnek. Dobó húzódozott. Félt, hogy balul üt ki a dolog, és akkor őt felakasztják. Kéri azzal érvelt, hogy Tisza megölése csupán a közítélet végrehajtása, és a végrehajtót megvédi a párt. Később Kéri elküldte Vágó Jenőt Tisza lakásához, hogy kiderítse, nem utazott-e el vidéki birtokára.

Hüttner délután a Royal szállóban találkozott Csernyák Imrével, aki közölte vele, hogy Tisza István meggyilkolásához embereket kell találni. Mivel meggyőződésből senki nem akar részt venni az akcióban, a Nemzeti Tanács megalakított egy háromtagú bizottságot, amelyik pénzzel jutalmazza a tetteseket. A tanácsban elhangzott, hogy százezer koronát kap az, aki lelövi Tiszát.

A tárgyalásvezető érdeklődésére Hüttner elmondta, hogy erről egy gépelt levél is van a birtokában Friedrich István aláírásával. A levelet azért kapta, hogy a beszervezett embereknek garanciaként megmutathassa.

A vádlott ezután elmondta, hogy az október 28-án tartott tüntetést Kéri, Friedrich és Fényes vezette. Ez torkollott a „lánchídi csatába“, ahol a rendőrség a tömegbe lőtt. Ezután a három vezető, valamint Hock János, Sztanykovszky, Dobó, Horváth-Sanovits, ő maga és egy őrnagy összegyűltek Károlyi Mihály dolgozószobájában. Itt ismét felvetődött Tisza megölésének kérdése. Hock ellenezte a merényletet, mire Fényes László megjegyezte: „Forradalmat nem lehet szenteltvízzel csinálni.”

Az Astoriában folytatták a megbeszéléseket. Fényes és Kéri arra hivatkoztak, hogy Tisza megölésének gondolata

nem új keletű, mert már 1918 nyarán fontolgatta ezt Friedrich István, aki mátyásföldi gépgyárának munkásai közül próbált merénylőt toborozni, sikertelenül. Friedrichtől származott az a pisztoly is, amellyel Lékai (Leitner) János október 16-án le akarta lőni Tiszát, de a fegyver csütörtököt mondott. Hüttner is bekapcsolódott az eszmecserébe. Egyetértett Hockkal, és nem támogatta a merényletet. Friedrich erre megkérdezte tőle: vajon melyik fronton harcolt harmincegy hónapig, ha nem mer leadni egy lövést a nemzet érdekében? Hüttner ezután vállalkozott a részvételre, de kijelentette, hogy nem fog lőni. Kéri később panaszkodott Friedrichnek, hogy Dobó István nem akar kötélnek állni, mire Friedrich azt felelte, ígérjenek neki több pénzt. 1918. október 31-én József főherceg, királyi helytartó kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké. Horánszky Lajos így írt a közvetlen előzményekről:

„A lázadás anarchiája október 31-ére virradóra elvégezte pusztító munkáját. [.] A végzetes októberi éjszakán sikerült a lázadóknak a katonaságot is szétzülleszteni, valamennyi kaszárnya legénysége megtagadta az engedelmességet. Ugyanily züllött állapotot mutatott a rendőrség is. [.] Éjfélkor a lázadók a telefonközpontra is rátették kezüket s elvágták az útját minden érintkezésnek a hivatalos hatóságok között.”

Ezen a napon délelőtt a szervezkedők megbeszélést tartottak, majd 17 óra tájban a beszervezett embereket az Astoriába rendelték. Kéri Pál szobájában gyűltek össze, ahol Kéri megkérdezte tőlük: ki fogja Tisza Istvánt lelőni? Pogány József ezt magára vállalta. Kéri kiosztotta a szerepeket, majd valamennyien lementek a Magyar utcába, ahol két autó várt rájuk az előkészített fegyverekkel.

Gróf Tisza István meggyilkolását már röviden ismertettük, ezért most a hadbírósági jegyzőkönyvnek további részleteit villantjuk fel.

Hüttner vallomásából kiderült, hogy Friedrich István, aki Károlyi kormányában hadügyi államtitkár lett, tekintélyes

pénzösszegek fölött rendelkezett, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a merénylet résztvevőit elhallgattassa. A kényelmetlen feladatot később Balogh Ferenc államtitkárra ruházták. Közben megkezdődött a látszatnyomozás a Tisza- gyilkosság felgöngyölítésére. Mivel a munka akadozott, Szentkirályi főkapitány-helyettes átvette az irányítást, és sikerült is eredményeket elérnie. Hüttner megijedt, és Friedrich Istvántól kért segítséget. A hadügyi államtitkár cinikusan közölte vele, hogy neki az egészhez semmi köze, Hüttner vállalja a tetteit. Ez már Hüttnernek is sok volt, ezért megfenyegette Friedrichet, hogy ha buknia kell, magával rántja őt is, mert birtokában van a százezer koronát kilátásba helyező levele. Erre az államtitkár írt néhány sort Jánossy Zoltánnak a Belügyminisztériumba, ami egy időre megtette hatását.

A külügyminisztériumban hamarosan felvetették, hogy a Katonatanács kényelmetlenné vált tagjait külföldre kellene küldeni. Az érintettek tudták, miről van szó, ezért ezt a megoldást elutasították. Csupán Csernyák Imre és Lengyel László mentek Hágába, ahol információs irodát vezettek.

Hüttnert nemsokára letartóztatták. Mindaddig emberségesen bántak vele, amíg Friedrichet nem említette. Amint terhelő nyilatkozatot tett rá, kihallgatói durván rákiabáltak, sőt össze is verték. 1918. november 19. és 23. között kétszer szembesítették Friedrich Istvánnal, akinek államtitkári kinevezését akkoriban hagyta jóvá a minisztertanács. Friedrich tagadta a gyilkosság előkészítésében játszott szerepét, és azt akarta elhitetni a törvény embereivel, hogy valakik az ő hasonmásaként tették mindazt, amiről Hüttner beszél. A vádlott a rá nehezedő nyomás alatt aláírt egy hamis vallomást, de ezt később visszavonta. Kovács Lajos vizsgálóbíró, aki az agresszív Friedrichet is rendreutasította, nem sokáig vihette az ügyet, hamarosan elvették tőle (később öngyilkosságot követett el). Hüttner ezután következetesen kitartott

állításai mellett, de a börtönből többé nem sikerült kiszabadulnia.

A hadbírósági tárgyalás második napján Lengyel Zoltán ügyvéd figyelemre méltó kérdést intézett a vádlotthoz: „Harmincegyedikén délelőtt tudták, hogy azért gyűlnek össze, hogy kimenjenek Tiszához?” Hüttner erre igennel felelt. Az ügyvéd következő kérdése: „Ön azt mondta, hogy Friedrich önt Pogány megölésére is

felbujtotta?“ A válasz: „November 16-án kiáltották ki a köztársaságot az Országház téren. […] Akkor olyan híreket beszéltek, hogy Pogányék kommunista puccsot terveznek, és megszállják a középületeket. Erre Csernyák és Friedrich arra akartak rábírni, hogy lőjem le Pogányt, amire vállalkoztam is, de ez közbejött akadályok miatt meghiúsult.”

Az 1919. augusztus 22-én letartóztatott Sztanykovszky Tibor vádlott vallomása sok tekintetben megerősítette, illetve kiegészítette Hüttner Sándorét. Elmondta, hogy a merénylet előtt Friedrich István közölte velük: óriási állásokat kapnak, ha Tiszát elteszik láb alól, és a nemzet örökké hálás lesz nekik. Horváth-Sanovits egy alkalommal kötegnyi ezerkoronást mutatott neki, amit Friedrichtől kapott. November 3-án – a merénylet után – ő és a Katonatanács többi tagja tíz-tízezer koronát kaptak Hadzsizs századostól, aki tolmácsolta Linder Béla hadügyminiszter dicsérő szavait és ígéretét, hogy előléptetéssel, valamint élelmezési állomások vezetésével jutalmazzák őket.

Sztanykovszky Károlyi Mihályról is beszélt. Személyesen ismerte őt. Szerinte tudott a tervezett merényletről. Ezt a véleményét arra alapozta, hogy Kéri Pál, a merénylet főszervezője bizalmas embere volt Károlyinak.

Vágó-Wilheim Jenő tanúvallomásából érdemes kiemelni, hogy a „lánchídi csata“ után hallotta, amint Friedrich kijelentette Fényes és Hatvany előtt: a lánchídi vérengzést elvégezte, és a második vérengzés talán nagyobb lesz. A tárgyalásvezető kérdésére, hogy miként lett Pogány a

Katonatanács elnöke, Vágó ezt mondta: „Mikor Károlyi miniszterelnök lett, egy kicsit be volt rúgva. Éjjel egy órakor egy másik aktát írattak vele alá, és ott volt mellette Pogány kinevezése, és ő Pogány kinevezését is aláírta. Pogány örömmel jött ki mondani, hogy kormánybiztos lett.”

A november elsején megtartott minisztertanács egyik épületes jelenetét Vágó így adta elő: „Pogány, Landler és Károlyi is jelen volt. Pogány ekkor rámutatott Tiszának az arcképére, és ezt mondta: Erről is gondoskodtam”.

Almásy Denise grófnőt is meghallgatta a hadbíróság. Ő nemcsak a gyilkosság részleteiről számolt be, hanem arról is, hogy aznap és már korábban is többen figyelmeztették gróf Tisza Istvánt. Kérték, meneküljön el a házából, mert olyan hírek röppentek fel, hogy meg akarják ölni. Tisza azonban maradt, és kijelentette, hogy nem futamodik meg. A merénylet szervezettségére utal, hogy a ház őrzésére kirendelt csendőrök délután eltűntek, és Tisza telefonját kikapcsolták. A grófnő elmondta, hogy a gyilkosság után Károlyi koszorút küldött az özvegynek, de azt ők nyomban a szemétbe dobatták. Másnap táviratot is küldött ezzel a szöveggel: „Legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála alkalmából fogadja Nagyméltóságod részvétemet“. Az ügyvédnek arra a kérdésére, hogy kiket tartott a merénylet felbujtóinak, Almásy Denise így válaszolt: „Kétségkívül Károlyi Mihályt és környezetét”.

Libits Adolf főhercegi jószágkormányzó Tisza István meggyilkolása idején részt vett a Károlyi-kormány tagjainak József főherceg előtti eskütételén. Ő közölte a gyilkosság hírét Károlyival. Így számolt be erről a mozzanatról: „Nem láttam semmiféle meglepetést Károlyin. Egész egykedvűen fogadta, amiből azt következtettem, hogy őt nem lepte meg” [a hír].

Sztupka László őrnagy-hadbíró ismertette annak a levélnek a részletét, amelyet Giczey György századostól kapott. A százados ezt írta: „Gróf Tisza István meggyilkoltatásának tárgyalásánál több ízben fölmerült az a

kérdés, hogy tudott-e Károlyi Mihály azon törekvésekről, amelyek gróf Tisza István élete ellen irányultak. Kötelességemnek tartom tudomására hozni a következőket: 1919. március 1-je és május 20-a között egy személyvonaton polgári ruhában Székesfehérvárra utaztam. A zsúfolásig megtelt vonat folyosóján beszéltem egy alacsony, barna úrral, amely beszélgetés közben a forradalom és Tisza István meggyilkolása is szóba került. Az az úr elmondotta, hogy gróf Károlyi József erdésze Csornán, és azelőtt gróf Károlyi Mihály alkalmazottja volt. Felemlítette, hogy a csornai vadászatok alkalmával több ízben volt alkalma hallani, hogy Károlyi Mihály gróf Tisza Istvánt több ízben csúnyán szidalmazta, és egy ízben azt mondotta, hogy ha az ördögökkel kell is szövetkeznie, ezt az embert el fogja pusztítani. Az erdész nevét nem tudom, azt hiszem, a fenti adatok alapján megtalálható, sőt fel is ismerném.” Giczey György a hadbíróság előtt később tanúként is megerősítette a leírtakat.

Nagy várakozás előzte meg Kéri Pál és Fényes László vallomását. Kéri a tárgyalásvezető kérdésére, hogy mit tud a Tisza-gyilkosságról, ezt válaszolta: „Közvetlenül jóformán semmit sem tudok.“ Ezután azt állította, hogy október 31-én a Nemzeti Tanács irodájában hallotta egy odaérkező őrmestertől, hogy az most ölte meg Tisza Istvánt. Kérit szembesítették Sztanykovszky Tiborral, aki részletesen beszámolt arról, hogy Kéri felkészítette őt és társait a merényletre, majd velük együtt ment a Roheim-villához. Kéri erre így felelt: „Egy szó sem igaz”.

A Hüttner Sándorral és Dobó Istvánnal való szembesítés se volt eredményesebb. Hüttner szemébe mondta Kérinek, hogy október 28-án Károlyi Mihály dolgozószobájában, majd másnap az Astoriában is hallotta tőle, hogy Tisza Istvánt meg fogják ölni, mert a forradalom útjában áll. A Gizella téri jelenetet is felidézte, amikor Kéri panaszkodott Friedrichnek, hogy nem tudja Dobót rávenni a gyilkosságra. Dobó szintén Kéri szemébe mondta, hogy rá akarta beszélni a

merényletre, miközben azzal érvelt, hogy ez nem gyilkosság, hanem a nép akarata. Kéri mindent letagadott. Lándor Tivadar lapszerkesztő is Kéri ellen vallott. Ő október 31-én délután negyed öt körül nyolc-tíz újságírótól hallotta, hogy négy órakor Kéri Pál közelében voltak, aki elővette az óráját és kijelentette: Tisza Istvánnak még másfél órája van.

Fényes László is tagadta a rá vonatkozó tanúvallomások állításainak zömét, viszont Károlyi Mihály anyagi helyzetével kapcsolatban kijelentette, tudta, hogy sok adóssága volt. A Nemzeti Tanács zűrös pénzügyeivel kapcsolatban megemlítette, hogy a Kéri Pálnak juttatott százezer svájci frank felháborította, miként Kéri dorbézolásait is rossz néven vette. A Nemzeti Tanács hármas bizottságának létezéséről viszont nem akart tudni, vagyis Kérihez hasonlóan minden felelősséget elhárított magától.

Ugyancsak tanulságos volt Simonits Elemérnek, a képviselőház egykori alelnökének a vallomása. Ő Bartha Albert volt hadügyminisztertől értesült arról, hogy utasítására a minisztériumból kitessékelték az ott csellengő Csernyákot és társait. Friedrich ezt nehezményezte, és arra kérte Barthát, legközelebb küldje hozzá Csernyákékat. Hozzátette: „be kell tömni a szájukat aszerint, amint öt­tízezer koronával el lehet őket hallgattatni”. Barthát az is zavarta, hogy túl sok hadügyi kormánybiztost neveztek ki. Arra kérte Károlyi Mihályt, hogy menessze őket. Károlyi

négy kivételével valamennyit fölmentette. A négy között szerepelt Pogány József is. A történet részleteit nemsokára Bartha ismertette a hadbíróság előtt.

Hókai Bán László tanú (a diáktanács volt tagja) is érdekes adalékokkal szolgált. A merénylet után egy alkalommal a gyilkosság elkövetésére korábban ugyancsak kiszemelt Rex őrmesterrel együtt igyekezett a Margit-szigetre, amikor összefutottak Dobóval és Horváth-Sanovitssal. Kérdezték tőlük, hova igyekeznek. Dobó azt felelte, hogy a várba mennek szajréért. Hozzátette: „.mi öltük meg Tiszát, és azért kell betömni a szánkat“. Hókai Csernyáktól többek

között arról értesült, hogy a hadügyi kormányzat 400 ezer koronát utalt ki a Katonatanács tagjainak. Az összeg fölött Hadzsizs Emil százados rendelkezett, aki csak kétszer 120 ezer koronát osztott szét, a többit elsikkasztotta. A tanács tagjainak, köztük a merénylőknek Halász Lajos, Friedrich István és Laehne Hugó is adott pénzt. Hókai vallomásának talán legmegdöbbentőbb része volt, amikor bécsi lakásán őrzött iratairól beszélt. Elmondta, hogy ezeket nem meri nyilvánosságra hozni. Sztupka őrnagy-hadbíró kérésére sem adta meg bécsi címét, mert mint mondta, fél, hogy beverik a fejét. Közölte: „Az iratok közt van egy leírás a Tisza- gyilkosságra vonatkozólag, amelyet Kéri, Pogány, Csernyák és Károlyi írtak alá”. Szerinte Fényes és Friedrich szervezték a lánchídi tüntetést. A „lógós” (szökevény) katonákat a Károlyi-párt kasszájából fizették. Csernyák előtte úgy nyilatkozott Károlyiról, hogy befolyásolható, bolond ember volt, aki csak aláírt, de a gyakorlatban Kéri Pál irányította az eseményeket.

Dr. Schubert Ágoston tanú elmondta, hogy a függetlenségi pártkörben találkozott Friedrichhel, aki előtt terroristának nevezte Pogány Józsefet. Friedrich így válaszolt: „Pogánytól tartani kell, mert ha Tiszával el tudott bánni, velünk is el fog tudni bánni”.

Hadzsizs Emil századost is meghallgatta a hadbíróság. Hadzsizs beszámolt arról, hogy Linder hadügyminiszter parancsára 2-án vagy 3-án körülbelül húszan jöttek be a minisztériumba, akik közül tizenháromnak adott tíz-tízezer koronát. Utána ezt mondta nekik: „Önöknek örökké hálás lesz a nemzet, mert a forradalmat diadalra vitték, és ezért költségeik megtérítésére és propagandára 10-10 ezer koronát kapnak”. Hadzsizs elismerte, hogy körülbelül négyszázezer koronát kapott. Megjegyezte, hogy Linder hadügyminiszter a pénzből három alkalommal kivett. Ebből ötvenezret adott Csernyáknak, hatvanezret Pogánynak, és Friedrich István is kapott negyvenezret. Linder november elején egy borítékba zárt levéllel Károlyi Mihályhoz küldte

Hadzsizst. Károlyi titkárától egy 100-110 ezer koronáról szóló utalványt kapott cserébe, azzal az üzenettel, hogy a pénzt váltsa ki a házipénztárból, majd adja át Lindernek. Máskor egymillió koronás utalványt váltott be az állampénztárnál, és az összeget ugyancsak Lindernek adta át.

Kormos Károly volt detektívfőnök kifejtette, hogy a rendőrség eleinte komolyan vette feladatát, és nagy erőkkel készült Tisza István gyilkosainak kézre kerítésére. Azonban már a helyszíni szemlén félrevezették a rendőröket, és a tanúk is valótlanságokat állítottak. A nyomozók szintén tehetetlenek voltak, mert bizonyíték nélkül nem tartóztathatták le a gyanús személyeket. A bűnügyi iratok a kommunizmus idején „elvesztek”, illetve elvitték azokat.

Heltai Viktor (1918 októberében városparancsnok) tanúvallomásában kitért arra, hogy november 18-án Fényes László utasítására őrizetbe vették, de ezt a lépést szerinte Friedrich István kényszerítette ki. Az okot abban látta, hogy korábban letartóztatta Horváth-Sanovitsot és Dobót, így önkéntelenül kivonta a forgalomból a Tisza-gyilkosság két résztvevőjét. A kérdésre, hogy ezt miért „önkéntelenül tette, Heltai azt felelte, nem tudta, hogy gyilkosok. Ha tudta volna, akkor ezért adott volna parancsot a letartóztatásukra. Friedrich haragját mindenesetre kivívta. Őrizetbe vétele alatt többször kérvényezte, hogy engedjék szabadon. Megtudta, hogy „egy alkalommal a katona- és munkástanács ülésén Pogány kijelentette, hogy olyan embert, mint Heltai, aki két olyan jó forradalmárt letartóztatott, mint Dobó és Horváth-Sanovits, nem szabad a proletáruralom alatt szabadlábon hagyni.

Bartha Albert (aki a hadsereget bomlasztó, alkoholista Linder Bélát követte a hadügyminiszteri poszton) hivatalba lépésének mozzanatairól beszélt. Nagyon zavarta, hogy körülbelül húsz kormánybiztossal volt körülvéve. Károlyi Mihály végül négy kormánybiztost hagyott meg, köztük Pogány Józsefet. Bartha kérte, hogy őt is menessze, mert

szeretné feloszlatni a Katonatanácsot. Mire Károlyi: „Ez egy elszánt alak, ez kellemetlenséget tud csinálni, ezt nem lehet elküldeni. Különben ő megbeszéli Kunfival. Este értesítettek, hogy tekintettel arra, hogy a kormány kívánja a katonatanácsok megmaradását, vagy adjam át a helyemet Lindernek, vagy vezettessem be ezt az intézményt a hadseregbe rendeletileg”.

Barthának a nagyképű Csernyákkal is meggyűlt a baja. Amikor kérte Friedrich államtitkárt, hogy tegye ki a szűrét, mert ez az ember bolond, Friedrich ezt mondta: „Ja, ez nem bolond, ez zsarolni van itt. Ezek zsarolnak, és ezeket el kell intézni. Ha ilyen jön, tessék hozzám küldeni, majd én elintézem”.

Bartha Albert lemondásához végül egy Károlyival kapcsolatos affér vezetett. Az előzményekhez tartozik, hogy a háborús ellenfelek 1918. november 3-án Padovában fegyverszüneti megállapodást kötöttek (az antanthatalmakat Adamo Diaz tábornok, olasz vezérkari főnök képviselte). A megállapodás kedvező volt Magyarországra nézve, mivel valamennyi frontszakaszon véget vetett a háborúskodásnak, és a demarkációs vonalat az Osztrák-Magyar Monarchia 1914-es határainál húzta meg. Károlyi Mihály november 15-én mégis Belgrádba utazott, ahol engedett a szerbek területi követeléseinek, és ennek megfelelő fegyverszünetet kötött. Bartha emiatt keveredett konfliktusba Károlyi Mihállyal. A hadbíróság előtt így fogalmazott: „Csináltak egy fegyverszünetet Belgrádban, annak dacára, hogy tudtak erről a Diaz-féle fegyverszünetről. Követeltem, hogy környezetéből távolítsa el azokat az embereket, akik ezt csinálták, elsősorban Diener-Dénest. Károlyi nagyon felháborodott, és kiabálta, hogy ő marad azon az úton, amelyen van, aki nem tud gyorsvonaton utazni, szálljon le a gyorsvonatról”.

Bartha előzőleg tárgyalt Fernand Vix francia vezérkari alezredessel, a Budapesti Szövetséges Katonai Misszió vezetőjével, aki ezt mondta neki: „Hiszen önöknek alkalmuk

volt arra, hogy a határokat válasszák demarkációs vonalként, Önök tudtak a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről“. Bartha azzal érvelt, hogy a kormány nem tudott róla, mire Vix így felelt: „Én írásban be fogom bizonyítani, hogy az ön kormánya tudott róla”. A vezérkari alezredes ekkor átadott Barthának egy aktát, amely a magyar honvédelmi minisztérium november 3-i sürgönyének fogalmazványát tartalmazta. Ebben „a magyar kormány azt sürgönyözi Kövessnek, hogy Diazzal megköttetett a fegyverszüneti szerződés, amely szerint Magyarország határa képezi a demarkációs vonalat, bizottságnak kell lemennie. [.] A hátán az volt ceruzával, hogy Berinkey fog lemenni, ez át volt húzva és ki volt javítva, hogy Károlyi fog

lemenni“. Vix egy november 28-i tárgyalási jegyzőkönyvet is mutatott Barthának, amely szerint „Diener-Dénes elismeri, hogy a Marosig való megszállás nem a fegyverszünet, hanem tényleges okkupáció alapján történt”. Vix ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy Diener-Dénes nem tudja, mi a különbség a fegyverszünet és az okkupáció között.

Bartha az akta tartalmának ismeretében szállt vitába Károlyival, akinek másnap megjelent egy levele az újságokban, ezzel az indítással: „Kedves Diener-Dénes. Maga fogja Magyarországot képviselni a versaillesi konferencián”. Egy nappal később Bartha Albert hadügyminiszter Az Est című újságból értesült saját lemondásáról.

Edvard Benes a Nemzetek forradalma című háromkötetes művében utólag úgy beszélt Károlyinak a demarkációs vonalakkal kapcsolatos, a csehekkel és a szlovákokkal külön- külön folytatott tárgyalásairól, mintha azok zavart okoztak volna a csehek területi igényeinek érvényesítésében. Magyarán úgy tüntette fel Károlyi ebbéli próbálkozását, mintha azt valamiféle ügyes diplomáciai tevékenységként lehetne értékelni (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és

sorsunk Európában. Budapest, 1941). Károlyi belgrádi megállapodása kapcsán viszont Nyékhegyi Ferenc ezredes, a padovai fegyverszüneti bizottság egyedüli magyar tagja 1922-ben megjelent tanulmányának előszavában így írt az általa tragikusnak tartott diplomáciai lépésről:

„Károlyiéknak e pontos és hiteles adatok közlése után lehetetlen lesz balvégzetű eljárásukat igazolni. Hogy mely indító okok késztették őket erre a hazánkra nézve oly végzetessé válott belgrádi kirándulásra, amely országunk feldarabolásának, nemzetünk katasztrófális tönkretételének s a reánk oly súllyal nehezedő szomorú jelennek teljes mérvű kiindulópontjául tekinthető, azt most csak a Mindenható tudja s majdan talán az oknyomozó történelem fogja megállapítani. […] A nemzetnek joga van hozzá, hogy megismerje hazaáruló megrontóinak aljas szereplését; követelnie kell, hogy napfényre derüljön a rejtélyes homály, amely a tényállást most még sűrű ködként takarja. [.] szükséges, hogy a köztudat teljes részletességgel megismerje e fegyverszünetet s így meggyőződést szerezzen arról, mennyire más fordulatot vehettek volna az események s milyen más lenne ma helyzetünk, ha a páduai fegyverszünetben megállapított demarkációs vonalak mentén vártuk volna be az ententenak a békekötésre szóló meghívását. [.] Hogy e – különösen Magyarországra nézve oly kedvező – fegyverszünetnek 1918. nov. 3.-án való végleges megkötése s a kölcsönös ellenségeskedés beszüntetése után miért kellett Károlyi Mihály grófnak 12 nappal később – azaz nov. 15.-én – a belgrádi szégyenletes katonai egyezményt kérnie és elfogadnia, ezt a rejtélyt mindmostanáig megfejteni nem tudtam sem én, sem más.”

Visszatérve az elsőfokú tárgyalás történetéhez, röviden vázoljuk a végkifejletet. A vádlottak (egy kivétellel) fellebbeztek. Dobó ügyét polgári bíróság elé vitték, de tüdőbetegsége miatt még a vizsgálati fogságban meghalt. Hüttner Sándor a börtönben hunyt el, 1923-ban. A Friedrich István ellen emelt vádat ejtették, ami nyilván összefüggött a

Károlyi-kormány bukása utáni kommunistaellenes magatartásával és azzal, hogy Kun Béláék távozása után miniszterelnökként elősegítette a Tanácsköztársaság rendeleteinek felszámolását, illetve a jobboldal hatalomra jutását. A két világháború között jobboldali politikus, és több cikluson keresztül országgyűlési képviselő volt. 1951-ben, a Grősz József kalocsai érsek és társai elleni koncepciós perben tizenöt évre ítélték, de kevéssel a váci börtönbe kerülése után meghalt (november 25.). Csernyák Imre 1919- ben szintén szembefordult Kun Béláékkal, majd nyomtalanul eltűnt az emigrációban. Kéri Pált (Dobóval együtt) halálra ítélték, de nem végezték ki, hanem magyar hadifoglyokért cserébe átadták a szovjeteknek. Szerencséje volt, ugyanis nyugatra küldték, ahonnan nem tért vissza. Végül New Yorkban kötött ki, és ott is halt meg 1960-ban. Pogány József a Szovjetunióba emigrált, de nem volt olyan szerencsés, mint Kéri. Mint sokan mások, ő is a sztálini terror áldozata lett. Fényes Lászlót, Lengyel Lászlót és Vágó Jenőt felmentették, Gártner Marcellt viszont 14 évi börtönnel sújtották (a börtönben elhunyt). Sztanykovszky Tibor, aki 1919-ben a KMP tagja volt, 18 év börtönbüntetést kapott, amit letöltött (1937 végén szabadult). Pár évvel később belépett a nyilaskeresztes pártba, de 1944 végén ismét a kommunisták közé állt. 1963-ban még élt. Horváth-Sanovits Sándort nem tudták elfogni, mivel Szerbiában nyoma veszett.

Károlyi Mihály ellen a Tisza-gyilkosságban játszott esetleges szerepe miatt nem emeltek vádat. Az ellene indított hűtlenségi per nem erről szólt. A vádemelés elmaradásának feltehetően nemcsak az volt az oka, hogy rá nézve egyértelmű, terhelő bizonyítékok nem kerültek elő, hanem az is, hogy a tanácskormánnyal szembeforduló, nagy politikai érdemeket szerző Friedrich Istvánt és köreit a (saját érdekeit is szem előtt tartó) hatalom nem akarta kínos helyzetbe hozni.

Az Erdély határa mentén álló magyar haderőnek a Tisza vonaláig történő visszavonását követelő Vix-jegyzék átvétele (1919. március 20.) után Károlyi elutasította a követelést, és a Berinkey-kormánnyal együtt lemondott. Ezzel átengedte a hatalmat a kommunisták és a szociáldemokraták egyesült politikai tömörülésének, a Magyarországi Szocialista Pártnak (Károlyi július 4-én vagy 5-én emigrált). Döntései időnként nélkülözték a józan észt feltételező logikát. Belgrádban feladta az ország területének egy részét, távozása előtt mégis gyújtó hangú beszédekben állt ki Magyarország területi integritása mellett. Hasonló következetlenséget tükrözött egy korábbi, a Nemzeti Tanács ülésén tett kijelentése is: „Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük“. Károlyi tehát szóban kiállt az ország területi integritása mellett, de a fegyverszünetet megsértő, támadó ellenség betörését karba tett kézzel, „a világ művelt népeinek ítéletére” várva kívánta szemlélni.

A terjedelmes hadbírósági jegyzőkönyvből csupán apró töredékeket szemezgettünk. Ha közelebbről megvizsgáljuk az események résztvevőinek vallomásait és az ok-okozati összefüggéseket, ráérezhetünk arra, hogy mi történhetett a színfalak mögött. Károlyit egyesek ingadozó, befolyásolható, sőt bolond emberként jellemezték, mások viszont idealista, jó szándékú, haladó gondolkodású arisztokrataként ábrázolták. Cselekedetei, döntései alapján inkább arra következtethetünk, hogy nagyon is ravasz, jellemtelen, hiú és bosszúálló személyiség volt. Teljesen kizárt, hogy a Tisza ellen hosszasan tervezgetett merénylet titokban maradhatott előtte. Tudnia kellett arról, hogy mire készülnek közvetlen munkatársai. Erre nem is a tragikus hír vételekor tanúsított közömbösségéből következtethetünk, hanem abból, hogy a merénylet elkövetése után csak az ő jóváhagyásával fizethettek tetemes összegeket a

gyilkosoknak (Csernyák, Pogány, Dobó és Horváth-Sanovits kiugróan nagy „honoráriumot” kapott).

Tisza István 1918. október 28-án, majd 31-én (tehát még halála napján is)

felajánlotta támogatását Károlyinak. Mint tapasztalt és bátor döntésekhez szokott politikus, érezhette a vezetés gyengeségét és bizonytalankodását, valamint a bolsevik irányzat fenyegető erősödését. Az olaszok ekkor törték át a Piavénál az osztrák-magyar csapatok védelmi vonalát, és Tisza talán ezért is látta szükségesnek, hogy tehetségét latba vetve fékezze a közeledő katasztrófa méreteit. Károlyi azonban még ebben a helyzetben sem tartott igényt politikai riválisának tudására. És ez nagyon visszafogott megállapítás ahhoz képest, hogy legszűkebb környezetében ennek a magyar politikusnak a könyörtelen meggyilkolására készültek.

Mit tett Károlyi a gyilkosság után? Annak felgöngyölítését semmilyen formában nem szorgalmazta, és hagyta, hogy közvetlen munkatársai a nyomozást zsákutcába juttassák. Ennek nyilvánvaló politikai okai voltak, de nem árt tudni, hogy Károlyi személyes gyűlöletet táplált Tisza iránt. Néhány évvel korábban ugyanis kardpárbajban mérte össze erejét Tiszával, ami szokatlanul heves kimenetelű összecsapássá fajult. E sorok írójának Régi magyar családok – mai sorsok című kötete (Budapest, 2004) a történetet így ismerteti:

„Károlyi Mihály is kardot ragadott egy kaszinói szóváltást követő párbajban. Ellenfele Magyarország keménykezű miniszterelnöke, gróf Tisza István volt. A párviadalra látszólag az adott okot, hogy 1913 újév estéjén a Nemzeti Kaszinóban Károlyi tüntetően nem fogadta Tisza köszönését, majd emiatt rövid szóváltásba keveredett vele. Az igazi ok azonban mélyebben gyökerezett, minthogy Károlyi ádáz politikai ellenfele volt a miniszterelnöknek. A Rákossy Gyula vívómester termében január másodikán lezajlott, rendkívül hosszú (ötvenöt perces) küzdelem a harminckettedik

összecsapásnál, a több sebből vérző Károlyi harcképtelenségének megállapítása után ért véget. Bár a kitűnően vívó Tisza a mérkőzést – akárcsak kormányát és ellenzékét – határozottan kézben tartotta, s ügyesen hárította el az indulatból támadó Károlyi meg-megújuló rohamait, mégis eltöprenghetünk azon, miként alakult volna Magyarország újkori történelme, ha akkor a felek valamelyike olyan károsodást szenved, ami miatt nem folytathatja politikai, közéleti pályafutását.”

Károlyi számos jelét adta annak, hogy számára a becsület, a tisztesség, a szavahihetőség egészen mást jelent, mint azoknak, akik a hagyományos erkölcsi értékek alapján viszonyulnak e fogalmakhoz. Jellemtelenségének egyik kirívó megnyilvánulása volt az August von Mackensen német császári tábornaggyal szembeni eljárása. A magyarok szemében népszerű hadvezér 1916-ban sikeresen verte vissza a Monarchiát hátba támadó (addig semleges) románokat. Von Mackensen 1918 végén Romániából Magyarországon keresztül vonult vissza a Dunai Hadsereg német és osztrák egységeivel, de igazi hadvezérhez méltó módon utolsóként akarta elhagyni az országot. A fegyverszüneti megállapodás értelmében a magyar kormány feladata volt a visszavonulók lefegyverzése. Károlyi azonban nem elégedett meg ennyivel. Utasítására Pogány (Schwartz) József (gróf Tisza István egyik gyilkosa) katonái Budapesten letartóztatták von Mackensent. A tábornagy tárgyalni akart Károlyival, aki fogadta őt, de érdemi tárgyalás helyett közölte vele, hogy Fóton lesz fogva tartva. Ezután kezét nyújtotta Mackensen felé, mintegy jelezve, hogy beszélgetésüknek a végéhez értek. Az idős hadvezér nem fogott kezet Károlyival. Kezét zsebre dugva mondta: „Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott a becsületérzés, mint önből, még nem találkoztam”. Károlyiról alkalmanként olvashatjuk, hogy közéleti pályáját dúsgazdagon kezdte, de 1919-ben szegényen távozott az országból. Sokan hiszik ma

is, hogy birtokait önzetlenül szétosztotta a rászorulók között. Csakhogy az igazság kissé más. 1919. február 23-án (köztársasági elnökként) a kormány egy részével és Berinkey Dénes miniszterelnökkel Kápolnára vonult, hogy ott megkezdje a nagy hírveréssel beharangozott földosztást. Miniszterek, államtitkárok, miniszteri tanácsosok és persze a sajtó emberei vettek részt a nyitó eseményen, amely azért volt Károlyira nézve különösen hízelgő, mert saját birtokát osztotta föl a hadviselt katonák között. Ez természetesen tovább növelte gondosan ápolt nimbuszát, és az ország népe mindenütt a nagylelkű vörös grófról beszélt. Egy valamiről viszont nem beszéltek (és erről a marxista történetírás is hallgatott), nevezetesen arról, hogy Károlyinak súlyos adósságai voltak, és a szétosztott birtokokat állítólag jelzálog terhelte. Ez esetben Károlyi olyasmit ajándékozott oda, ami ténylegesen már nem volt az övé.

Károlyi legendás alakja volt a kaszinókedvelő arisztokrata társaságoknak, és hatalmas birtokok árát kártyázta el. Vagyis anyagi helyzetét nem a jótékonykodás, hanem saját felelőtlen életmódja rendítette meg. A hadbíróság előtt elhangzott tanúvallomások egy részéből is kiviláglik, hogy Károlyi milyen „nagyvonalúan” bánt a rendelkezésére álló pénzzel. A pártkasszából olyan embereknek utaltatott ki szabálytalanul óriási összegeket, akik ugyanolyan szabálytalanul fizettek különféle szolgálatokért, ide értve Tisza István meggyilkolását is.

Pethő Tibor újságíró-történész Elnök az előszobában című cikkében (Magyar Nemzet, 2010. május 4.) a nyilvánosság előtt ismeretlen, vagy alig ismert információt közölt Károlyi viselt dolgairól. Ebben többek között közreadta, hogy az Ausztriába távozott Károlyit hamarosan megtalálta Masaryk csehszlovák elnök menedékjoggal összekapcsolt meghívása. Károlyi élt a lehetőséggel. Masarykkal és Benes külügyminiszterrel együtt próbálta megbuktatni Horthy Miklóst és leszereltetni a Nemzeti Hadsereget. Idegen

csapatok bevetésétől sem riadt volna vissza, csak hogy elérje célját. Amikor Benesék látták, hogy Horthy helyzetét nem tudják megingatni, és a szovjet háborús veszély elmúltával nincs szükségük Károlyi közvetítő szerepére, ejtették őt. Benes „mediterrán levegőt” ajánlott a vörös gróf gyerekeinek, ami egyértelmű és megalázó célzás volt arra, hogy szolgálataira már nem tartanak igényt.

Ezután a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén, Splitben kötött ki, és ismét kapcsolatba került Linder Bélával, aki odáig fejlesztette délszláv kapcsolatait, hogy még Pécset is odaadta volna nekik. Pethő Tibor így írt a történtekről: „Linder ekkor az SHS-állam [1918. december 1- én létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyi Állam – B. A.] hadaitól megszállt Pécs polgármestereként, a Pécsi Szocialista Párt egyik vezetőjeként azt kívánta elérni, hogy Baranya vármegye, illetve a szintén Magyarországnak ítélt Észak-Bácska továbbra is délszláv fennhatóság alatt maradjon. A Pécsett kikiáltani kívánt, az SHS-állam védnöksége alá helyezendő Szerb-Magyar Köztársaság elnökévé Károlyit javasolta Linder. A gróf nem zárkózott el a megoldás elől, s több nyilatkozatban üdvözölte az autonómiakísérletet.” Károlyi Mihályt távollétében a magyar bíróság hűtlenség és hazaárulás vádjával elítélte (1923), és vagyonától megfosztotta. Hozzátehetjük: teljes joggal, hiszen Károlyi a megcsonkított Magyarország új kormánya ellen is kész volt szövetkezni bárkivel. Ahhoz hasonló módon viselkedett, ahogyan korábban gróf Tisza Istvánnal szemben.

Belgrádi árulása, majd Benesékkel való lepaktálása megerősíti azokat a véleményeket, amelyek szerint lépéseit a hiú becsvágy és a becstelenség irányították. Megbízható információk szólnak arról is, hogy anyagi támogatást fogadott el Beneséktől. A „vörös gróf“ fejében meg sem fordult, hogy mindaz, amit ez idő tájt tett: közönséges hazaárulás. A magyarországi kommunisták iránti szimpátiája egyre leplezetlenebbé vált, s hozzájuk fűződő kapcsolatai a

második világháború után is erősek voltak. A szociáldemokraták és több korábbi elvbarátja (például Jászi Oszkár) éppen emiatt távolodott el tőle. Károlyi írásaiban igyekezett igazolni és megindokolni tetteit. A háború után is támadta a régi rend megmaradt, immár hatalomvesztett tagjait, s írásaival érveket adott Rákosiéknak a magyarországi „osztályharchoz”, alátámasztva annak jogosságát.

Összevetve a vele kapcsolatos, korábban ismeretlen, illetve részint elhallgatott információkat, kibontakozik valódi, meglehetősen riasztó alakja. Ez pedig nem emlékeztet a parlament közelében egykor felállított, majd eltávolított szobrának botra támaszkodó, tiszteletet ébresztő öregembert formáló alakjára.

LEJÁRT-E A SÖRREL KOCCINTÁS „TILALMÁNAK” 150 ÉVE?

A magyarok 1999. október 6-án megemlékeztek az aradi vértanúk, valamint gróf Batthyány Lajos kivégzésének 150. évfordulójáról. Ezt az évfordulót beárnyékolta egy nem sokkal korábban keletkezett híresztelés arról, hogy sörrel ezután nyugodtan koccinthat a magyar ember, mert lejárt a koccintás „tilalmának” 150 éve. Szemfüles vállalkozók ebből az alkalomból nagy sörpartit rendeztek a budapesti városligetben, hadd koccintsanak kedvükre a rendezvény résztvevői. Azóta egyes sörgyárak televíziós reklámjaiban is előszeretettel népszerűsítik az új divatot, amelynek következtében a sörözgető magyarok előbb-utóbb talán leszoknak arról, hogy akár naponta emlékezzenek vértanúikra.

Az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését követően a Habsburgok megtorló intézkedéseinek nyitányaként

Aradon, október 6-án kivégezték a szabadságharc tizenkét tábornokát, valamint egy ezredesét. Ezzel egy időben végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is. Hősi haláluk emlékének megőrzése idővel összekapcsolódott a sörrel való koccintás elhagyásával. Amikor a magyarok nem koccintanak sörrel, egy pillanatra a tizenhárom aradi vértanúra, valamint Batthyányra emlékeznek, ezért nyilvánvaló, hogy az 1999-ben elindított sörkoccintós kampány egy még élő „népszokás” kiiktatását is szolgálja. Mondhatnánk persze, hogy a sörivás nem tartozik a kiemelkedő tevékenységek közé, így a sörrel való koccintás jelentősége elhanyagolható, azonban a kérdéskör a magyar történelem kiemelkedően fontos eseményéhez kötődik, s ennyiben mégiscsak figyelemre méltó.

A magyarországi sajtó egy része igyekezett kideríteni a koccintás elhagyásának, illetve a 150 évre vonatkozó állításnak az eredetét, ezért annak idején történészeket és szakújságírókat is megszólítottak e témakörben. Katona Tamás történész, Az aradi vértanúk című kétkötetes mű szerkesztője (Budapest, 1979.) például egy korabeli ábrázolásról beszélt, amelyen osztrák tábornokok a győzelmet ünnepelve pezsgővel koccintanak. Nem lehetetlen, hogy a győzők ilyen és hasonló megnyilvánulásai nyomán szóbeszéd tárgyává válhatott a koccintás, ami némi képzettársítással könnyen összekapcsolódhatott az osztrákok és a németek kedvelt italával, a sörrel.

Semmilyen adat nem utal arra, hogy az 1867-es kiegyezés előtt vagy után keletkezett-e a vértanúk emlékét felidéző szokás. Hermann Róbert történész az utóbbit tartotta valószínűnek. Szerinte a hazai sörfogyasztás fellendülésének időszakában indulhatott el ez a hagyomány, talán éppen a borkereskedőknek köszönhetően, akik ezzel kívánták hazafias színben feltüntetni a bor fogyasztását. A tetszetős elmélethez hozzáfűzhetjük: ha a borkereskedők ettől a sörüzlet megtorpanását remélték, akkor bizonyára

csalódniuk kellett. A sörrel való koccintás elhagyásának szokását ugyanis csak a sörfogyasztással együtt lehetett gyakorolni, így ez bizonyára nem lassította a sörivás terjedését.

Egy internetes újság közismert legendának nevezte a magyarok állítólagos fogadalmát, miszerint százötven évig nem koccintanak sörrel. A legenda azonban ebben a formájában nem volt közismert. Úgy viszont igen, hogy a magyar ember nem koccint a folyékony kenyérrel. Százötven évről szó se volt. Erről csak az évforduló közeledtével lehetett hallani, a tudatos suttogó propagandának köszönhetően. Így vélekedett Kozma Jánosné, a Dreher Sörgyár Söripari Múzeumának igazgatója is, aki szerint az időhatár csak 1999 előtt egy-két évvel került be a köztudatba.

Gazda István, a Tudománytörténeti Intézet munkatársa helyesen mutatott rá, hogy a százötven éves időkorlát azért kerülhetett a történetbe, mert a török megszállás is százötven évig tartott. Gazda szerint a legenda valóságtartalma legfeljebb annyi lehet, hogy a vesztett szabadságharc után a magyarok a koccintás elhagyására tettek fogadalmat.

Ez valóban hihető. Nem lett volna ugyanis „életszerű“ a százötven évre vonatkozó időkorlát. Ki hallott olyan hagyományról, amelyet az elindítók lejárati időhöz kötnek? Képzeljük el, amint derék elődeink azt mondják: „Ne koccintsunk sörrel, hogy ily módon is emlékezzünk vértanúinkra, de csak százötven évig. Utána, a szépunokáink gyermekei már nyugodtan elfelejthetik őket.” Ez ugyebár teljes képtelenség. A 19. század nagy magyar írói, költői gyakran merítettek legendáink, anekdotáink, szólásmondásaink gazdag tárházaiból, ám ismereteink szerint sehol, semmilyen utalást nem tettek erre a (határidős) legendára. Nem véletlen. Ilyen legenda ugyanis nem létezett.

Létezett viszont olyan hiedelem, mely szerint az ominózus koccintás a kivégzéseket elrendelő Haynau osztrák táborszernagy személyéhez fűződött. Haynau 1849 tavaszán tábornoki rangban Észak-Itáliában szolgált. Kétes hírnevet szerzett magának, amikor a Bresciában kitört lázadást leverte, majd rendkívül kegyetlen megtorlást alkalmazott. Kilenc polgárt felakasztatott, sok férfit és nőt megbotoztatott, illetve megvesszőztetett. Többek között itteni tevékenységével érdemelte ki a bresciai hiéna gúnynevet. Az angol sajtó gondoskodott arról, hogy világszerte híre menjen gaztetteinek, amelyeket a magyarországi megtorlásokkal csak tovább tetézett. Tóth Béla Szájrul szájra című, számos kiadást megért, nagyszerű művelődéstörténeti munkája (Budapest, 1895.) beszámolt arról, hogy 1850-ben „Haynau Londonban járva, meg akarta nézni a Barclay és Perkins-féle híres serfőzőházat. Mikor azonban a munkások meghallották, hogy a nők vesszőztetője jár ott, reá rohantak, szembe köpték, megverték és hosszú bajuszát kitépdesték; Haynau alig kerül ki élve a kezeik közül, ha a rendőrség oltalma alá nem menekszik egy water-closetbe, onnan pedig a szomszéd ház födelén át bátorságos helyre.”

Az angol sajtó persze erről az esetről is beszámolt, és a hírek beszivárogtak az önkényuralomtól szenvedő Magyarországra is. Haynau személyéhez tehát a koccintás mellett még egy olyan elem társult, amely később alapjává válhatott a szóbeszédnek, illetve a legendának. Ez pedig a sörfőző. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy egyesek megteremtsék a sörrel koccintó Haynau történetét, s erre válaszul elinduljon a koccintás bojkottálásának magyaros szokása.

Akár így történt, akár nem, a koccintgató Haynau képének ugyanúgy nincs valóságtartalma, mint a százötven évre vonatkozó időkorlátnak. Az viszont tény, hogy a magyarok régóta nem koccintanak sörrel. Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy miként fogyasztja a sörét, a vértanúinkra

emlékeztető hagyomány azonban tiszteletet érdemel. Akik engednek a divat nyomásának és összeütik a korsóikat, söröspoharaikat, gondoljanak arra, hogy az ártatlannak tűnő cselekedet sokak szemében hagyományrombolásként is felfogható. Legalábbis Magyarhonban, magyarok között.

Tartalom

BEVEZETÉS

ISTVÁN KIRÁLY FIÁNAK TITOKZATOS HALÁLA

HOGYAN ÉLTE TÚL A TATÁRJÁRÁST ROGERIUS MESTER?

UTOLSÓ ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYUNK FOGVA TARTÁSA KONT ISTVÁN KIVÉGZÉSE A SZENT GYÖRGY TÉREN

1. LÁSZLÓ KIRÁLY NŐVÉRÉNEK TRÓNIGÉNYE A TÜZES TRÓN MESÉJE ÉS MÁS DÓZSA-MÍTOSZOK EGY MAGYAR KIRÁLY, EGY ELLENKIRÁLY ÉS A RÓMAI PÁPA

PALCZAN PÉTER BUDAI BÍRÓ KÜLÖNÖS ÁRULÁSA

EGY NAGY JÁTSZMA VESZTESE: PERÉNYI PÉTER

A FIATAL TÚSZ, AKI TÚLJÁRT SZULEJMÁN SZULTÁN ESZÉN

GYÖRGY BARÁT ÉS PATÓCSY FERENC VISZÁLYKODÁSA

EGY EVANGÉLIKUS HADFI ÉS EGY KATOLIKUS FŐPAP ÜTKÖZÉSEI

EGY TEHETSÉGES PÉNZHAMISÍTÓ HÁNYATOTT ÉLETE

A SZIGETI HŐS, GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS MÁSODIK HÁZASSÁGA

EGY MÉLTATLANUL ELFELEDETT TÖRÖKVERŐ VITÉZ

KI HÍVTA KI PÁRBAJRA RETTEGETT IVÁN CÁRT?

MIKÉNT ROHANT VÉGZETE FELÉ TELEKESSY MIHÁLY?

EGY URALKODÓKKAL PACKÁZÓ FŐÚR: SZÉCHY GYÖRGY

ÁRTATLANUL BŰNHŐDÖTT-E BÁTHORI ANNA?

MIÉRT VOLT SZÜKSÉG EGY HAMIS PÁPAI BULLÁRA?

THURZÓ MÁRIA GRÓFNŐ KINCSEI ÉS BENICZKY PÉTER A KIVÉGZETT KÖLTŐ: GRÓF LISZTHY LÁSZLÓ I. LIPÓT CSÁSZÁR ÉS A SOPRONI ÜGYVÉD

GRÓF THÖKÖLY IMRE, A SZÍNJÁTSZÓK ÉS A SZLOVÁK NYELV

RETTENTHETETLEN MAGYAR HŐSÖK A GYÖRKEI CSATÁBAN

A RÁKÓCZI CSALÁD ELREJTETT KINCSEINEK SORSA

KI ROBBANTOTTA FEL A BUDAI LŐPORTÁRAT?

PANDUKA DEMETER, A NAGYVONALÚ HITELEZŐ

A JÓHISZEMŰ DZSÁFER PASA MELLÉFOGÁSA

AZ ÜGYVÉD, A JOGGYAKORNOK ÉS A VOLT HADNAGY TÖRTÉNETE

MAGYAR HUSZÁR VOLT-E SKULTÉTY LÁSZLÓ ZÁSZLÓVIVŐ?

GRÓF KÁROLYI MIHÁLY SZEREPE A TISZA- GYILKOSSÁGBAN

LEJÁRT-E A SÖRREL KOCCINTÁS „TILALMÁNAK” 150 ÉVE?