Találatok: 21

49

Középkori és nagy valószínűséggel
magyar munkának tartható, épen maradt
poharat mindössze egyet ismerünk. Ez a
Magyar Nemzeti Múzeumban egy köze-
lebbről ismeretlen felső-magyarországi
lelőhelyről származó kis talpas pohár.
Anyaga zavaros, zöldes színű, technikai-
lag kezdetleges üveg, cuppájának alakja
a szájnyílásánál fogóval hatszögüvé alakí-
tott, fölfelé ívesen széthajló, tölcséres
forgásfelület. Talpa hengeres üvegszálak-
ból csavarvonalasan összeforrasztva kiala-
kított. A cuppának e formája a késő góti-
kában fejlődött ki Velencében. Teljes

virágzását 1530 táján éri el. E virágkori velencei poharak tölcséres cuppája a jellemző szárnyas közvetítő taggal függ össze, a tulajdon­képpeni talplemezzel. A mi kis poharunk velencei ízlésű cuppája azonban közvetlenül ül az inkább német, francia vagy németalföldi analógiákra visszavezethető, szokatlan kialakítású talplcmezen. Ez ellentmondó formai kettősség s a technikailag kezdetleges anyag alap­ján egy felső-magyarországi hutában működő muranói vitrárius mun­kájának tartjuk, a XVI. század elejéről (8. kép).

Érdekes, hogy a muranói körte idomú serlegek példájára készült magyar eredetű poharat nem ismerünk.

A középkori magyar üvegtöredékek számát a rendszeres ásatások a jövőben még feltehetőleg nagymértékben szaporítani fogják.

Kétségtelen, hogy a magyar üvegmiivesség rögtön indulásakor az itáliai üvegművészet döntő és elhatározó befolyása alá került. Ez a mű­vészet még maga is csupa forrongás és vajúdás. A kései gótika szel­lemének megfelelően a sok szabadságol és kötetlenséget engedő, olvadt üveg anyagi sajátosságait kifejezésre juttató fúvott üvegstílussal ötvöződik benne. Még mielőtt az összeforrás teljessé lenne, az Itáliá-

24