Találatok: 21

49

egymástól jól kipárnázott választófalakkal elha-
tárolt rekeszekben, hogy törés nélkül bírják ki
a hosszú utak zötyögéseit. A XVIII. század fo-
lyamán mind általánosabbá válik ez az edény-
fajta. Már nemcsak az utazásokkor viszik ma-
gukkal, pincetokba zárva, de megtaláljuk mint
pálinkás bütyköst vagy régi gyógyszertárak
polcain mint gyógyszeresedényt is. Korszakunk
vége felé pedig a céhedények között is mind
gyakrabban szerepel.

Másik jellemző borosüveg-típus a kotyogós
üveg. Lehetséges, hogy a középkori kuttrolf ból
származott, de hogy mi módon, még nem tisz-
tázott. Előállítása úgy történt, hogy először egy
egyszerű hasábos testet alakítottak ki formába

2. Pincetokba való
palack

fúvással, aztán ennek oldalfalait összenyomták, oly módon, hogy az egymás mellett levő és még lágy oldalak felületük egy részén össze­értek és összetapadtak. Az edény öble így egy alsó és felső részre tagozódott s a két rész között öt egymástól függetlenített cső ké­pezte a kapcsolatot, amelyek közül egy középen, négy pedig a sar­kokon helyezkedett el. Ennek az edényformának már születésekor bizonyos rusztikus íze volt, később pedig teljesen mint paraszt­üveg élt tovább általánosan elterjedve, egészen a XIX. század közepéig. Stilisztikai szempontból ez az edénytípus a barokk forma­érzés jellegzetes kifejeződése, csupa élet és mozgalmasság. Egyenes vonalak, szögletességek helyett ívesen domborodó felületén a fények szeszélyes játékukkal hatnak. Érdekes tény és a magyar üvegmű­

vesség és a habánok kapcsolatait valószínűsíti, hogy ezt az edény­típust a habánok is készítették ónmázas fajanszból. Ilyen volt gróf Czobor Mária „kotyogós korsója” 1673-ból (9. kép és 3. ábra).

Gyakori forma a XVIII. századi magyar vizes- és borosüvegeknél

egy gömbös testű, hosszú, vékony nyakú, tölcséresen szélesedő talpú,

35