Találatok: 11

33

FARKAS-VERESS

Egyszervolt állatok

BÚVÁR ZSEBKÖNYVEK

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

IRTA FARKAS HENRIK

RAJZOLTA VERESS LÁSZLÓ

A BORÍTÓT URAI ERIKA TERVEZTE

©FARKAS HENRIK, 1986

©VERESS LÁSZLÓ, 1986

Azokról az állatfajokról olvashatunk e könyvben, amelyek annyira megfogyatkoztak, hogy a kihalás veszélye fenyegeti őket, vagy pe­dig már ki is pusztultak. Félő, hogy az elkövetkező évtizedekben nagyon sok állatfaj nevét törlik majd az „élők” névsorából. Min­dent meg kell tennünk, hogy ez ne következzen be. De vajon sike­rű l-e megmenteni az indiai orrszarvút vagy a galápagosi óriástek­nőst? A feladat nem egyszerű. Az emberiség most tanulja az élő­világ megmentésének tudományát. Mert nem elég, ha „békén hagy­juk” az élővilágot, ha „nem bántjuk” a rohamosan pusztuló fajo­kat. Hiszen gyakori eset, hogy a védelem alatt álló, növényevő ál­latok túlzottan elszaporodva felborítják a természet egyensúlyát, el fogyasztják, tönkreteszik élőhelyük növényzetét, s végül elpusz­tulnak. Az embernek tehát be kell avatkoznia az állatvilág életébe. Gyakran ritkítania kell állományukat, vagy védelmezni a járványos betegségektől, ellenségeiktől, máskor meg éppen a ragadozók ol­talmazásával lehet biztosítani egy-egy faj életképességét.

Furcsa dolog ez: hiszen a természet évmilliókon át megvolt az ember beavatkozása nélkül; a helyzet azonban visszafordíthatatla­nul megváltozott. A földgolyót elfoglalta az ember. Egy sereg állat­faj jól megvan velünk, megtanultak mellettünk élni. Akadnak olyan fajok is – mint pl. a kártevő rovarok -, amelyeket ki sem tu­dunk irtani. Ne higgyük hát, hogy minden állatfaj pusztulóban, el­tűnőben van. De mintha éppen a legérdekesebb, legszebb állatfa­jokat fenyegetné a legnagyobb veszély, Földünk „élő műkincsei” egyre fogyatkoznak. Néhány évtized alatt sok száz állatfaj tűnt le az élet színpadáról, emléküket már csak kitömött példányok és ké­pek őrzik, Többségük az emberi felelőtlenség áldozata. Bolygónk „állatsereglete” azonban még végtelenül gazdag, s a pusztuló fajo­kért mindent megtesznek a lelkes természetvédők.

1. Galápagosi szárazföldi leguán (Conolophus subcristatus). Kizá­rólag kaktuszokat, növényi hajtásokat eszik, testhossza kb. 90 cm. Megemlítjük, hogy a szigetcsoporton él egy másik leguánfaj is, mely a víz alatt úszva tengeri hínárokkal táplálkozik. A feltevések szerint a galápagosi leguánok ősei az ecuadori és kolumbiai őser­dőkben élő leguángyíkok voltak. Árvizek alkalmával a vízben sod­ródó fákra másztak, azokon kijutottak a nyílt tengerre, majd a ten­geráramlástól sodortatva, a szigeteken értek partot. A galápagosi leguánok fennmaradását elsősorban a szigetekre behurcolt patká­nyok, macskák és kutyák, valamint a ragadozók módjára viselkedő kóbor sertések veszélyeztetik. A leguánokat tehát meg kell védeni ellenségeiktől. A szárazföldi leguánok fogságban megszelídülnek, kézből veszik el a táplálékot. Nem különösen igényesek, gyümöl­csökön is megélnek. Melegebb éghajlat alatt kisebb védett terüle­ten, állatkertekben is fennmaradhat a faj.

2. Galápagosi óriásteknős (Testudo elephantopus). Testsúlyuk el­éri a 250 kg-ot, életkoruk meghaladhatja a 200 évet is. Őseik vi­szonylag kis termetű szárazföldi teknősök voltak, valamilyen úton- módon a tengeren keresztül eljutottak a szigetekre, ahol óriásokká nőttek. Növekedésük okai nem teljesen tisztázottak. Szigeti viszo­nyok között több hüllő- és madárfaj idővel óriássá lesz, egyes em­lősök pedig törpékké válnak. A galápagosi óriásteknősök növényi anyagokat, kaktuszokat, hajtásokat esznek. A szigetcsoport egyik szigetéről nem jutnak el a másikra, így az „elszigeteltség” révén mintegy 10 alfajuk alakult ki, ezek egy részét kiirtották. A 17-19. században ezrével rakták hajóra az élelemnek szánt teknősöket. A szigeteken elszaporodott sertések, patkányok a tojásaikat falják fel, a szabadon kóborló szamarak és kecskék pedig a növényi táp­lálékot eszik el a lassan mozgó teknősök elől. Allatkertekben sza­porodnak. A Galápagos-szigetek szigorú védelem alatt állnak, az ősi, szigeti állatfajok megóvása azonban nem könnyű feladat.

1. Levesteknős (Chelonia mydas). A jelenkorban élő tengeri fajok között a levesteknős a legnagyobb, eléri a 2-4 m-t és az 500 kg-os tömeget. Ilyen nagy példányok azonban manapság már nem ke­rülnek elő. A tengeri teknősök családjába tartozik, a vízi élethez alkalmazkodott. Teste lapos és áramvonalas, páncélja könnyű, lába pedig evezőszerű. Hát- és haspáncélja között nincs merevítő csontrendszer, így ha partra mászik, légzési nehézségei vannak. Ten­geri algákat, hínárokat eszik. Nagyobb számban a Karib-tenger- ben és a Mexikói-öbölben él, itt – sajnálatos módon – rendszeresen vadásszák, húsából leveskonzervet készítenek; a teknősleves fo­gyasztása sok helyütt „státusszimbólum”. Egész életét a tengerben tölti, a nőstény azonban a szárazföldön rakja le puha héjú tojásait. Ehhez azonban sajátos, homokos partra van szüksége, az ilyen „tojásrakó szigeteket” vagy partszakaszokat százmillió évek óta keresik fel a levesteknősök. A nőstény 14 naponként ismétli meg a tojásrakást, egy-egy alkalommal átlagosan 75-200 tojást hagy a homokba ásott gödörben. A tojásokat gyakran az ember rabolja el, de egyes gyíkok, majmok, kisebb ragadozók is fosztogatják a teknősfészkeket. Szinte csoda, hogy e faj egyelőre a még „létező fajok” listáján szerepel! A fiatal állatok rögtön kikelésük után a tengerbe evickélnek, ahol már várják őket az örökké éhes cápák, barrakudák. A tengeri teknősök fennmaradását csak a „tojásrakó partok” hathatós védelme biztosíthatja.

2. Gaviál (Gavialis gangeticus). A krokodilusok rendjébe tartozik. Délkelet-Ázsia néhány folyamában él. Az utóbbi évtizedben szá­muk nagyon megcsappant. Elterjedési területükön a lakosság lé- lekszáma rohamosan nőtt, így a gaviál kiszorult élőhelyeiről. A ha­lászok kifogják a folyóból a halakat, a gaviálok táplálékát. E faj ugyanis szélsőségesen alkalmazkodott a halevéshez, állkapcsai sa­játosan módosultak, így nagyobb emlősöket nem is tud zsákmá­nyolni.

1. Mauritius szigeti dodó (Raphus cucullatus). Őseik repülve jöttek a szigetre, galambok voltak. Új hazájukban nem éltek ragadozó állatok, így e madarak fejlődése sajátosan alakult: nagy testű, kö­vér, repképtelen, kis szárnyú madarakká váltak. Végzetüket a szi­geteken kikötő hajók, majd a telepesek okozták. E nagy testű ma­darak elejtése nem volt nehéz feladat, a hajósok botokkal agyon­ütötték őket. A dodómadarak nem is menekültek az ember elől, nem ismerték a félelmet. Viszonylag kevés dodómadarat öltek meg, mert húsuk meglehetősen kemény és ízetlen volt. Pusztulásukat fő­ként a behurcolt és elszaporodott vándorpatkányok, elvadult ser­tések, valamint a makákó majmok okozták, amelyek kifosztották a földön fészkelő madarak fészkeit. A Mauritius szigeti dodó 1680 táján tűnt el. Mindössze egy láb, valamint egy csőr a fej egy részé­vel maradt fenn; e maradványokat hallatlan értékként múzeumban őrzik. Külsejét korabeli színes olajfestmény alapján ismerjük. Szá­mos múzeumban „kitömött dodó” van kiállítva, e példányok azon­ban rekonstrukciók; tyúk és galambtollból, viaszból, túzoklábból ügyeskedtek őket össze. A „dodó” név eredete kétes. Egyesek sze­rint a holland tengerészek adták nekik a „dod-aarse” nevet, mások a portugál „duodo” -azaz „együgyű” szóból eredeztetik elnevezésü­ket. A Réunion szigetén élt rokon faj (Raphus solitarius) 1750 kö­rül, a Rodriguez-szigeti dodó (Pezophaps solitaria) 1800 táján lett „egyszer volt” állat.

2. Takahe (Porphyrio mantelli). A kihalt madarak között tartották számon 1948-ig, amikor is Új-Zéland szigetén mintegy 80 példá­nyukat megtalálták. A ritkaságot felfedező zoológusok egyetlen példányt sem „gyűjtöttek” a múzeum számára, lemondtak a pon­tosabb vizsgálat lehetőségéről, arról, hogy a gyűjteményt egy meg­ölt madárral gyarapítsák. Szigorú védelem alatt állnak, sorsuk ala­kulását a madártankutatók számon tartják. E madarak a földön fészkelnek, így a betelepített menyétek veszélyeztetik fiókáikat.

1. Óriásalka (Alca impennis). 1884. június 3-án ölték meg az utolsó alkapárt, tetemüket múzeumnak adták el. Hatalmas, méternél ma­gasabb halászmadár volt; sok szempontból a pingvinekre emlékez­tetett. Az óriásalka sem tudott repülni, kicsiny szárnyai inkább uszonyszerűek voltak. A hasonlóság azonban csak az azonos élet­mód hatására jött létre, az alka nem rokona a pingvinnek. Az óriás- alka egykor hatalmas területeken élt az északi féltekén; az Atlanti­óceán északabbi tájain mindenütt tömegesen fészkelt. Egyes szige­teken, melyek környékén gazdag volt a halzsákmány, szinte lépni sem lehetett a fészkelő madaraktól, minden talpalatnyi helyet el­foglaltak. A hatalmas madarak már évezredekkel ezelőtt is könnyű zsákmányt nyújtottak az embernek. Bottal agyonütötték a félelmet nem ismerő madarat, tojásait felszedték. Az északi tengerpartokon vastag rétegben felgyülemlett konyhahulladék jelentős részét óriás- alkacsontok alkották. Az 1700-as évek eleje táján az óriásalka hú­sát hajórakomány-számra szállították a kikötőkbe, ez volt a legol­csóbb étel. A nagy madarak száma rohamosan csökkent, irtásuk­kal azonban nem hagytak fel. Már csak néhány kisebb szigeten él­tek kolóniáik. Ezeket újabb veszély fenyegette: a múzeumok szép pénzt fizettek a ritka madarakért. A sorsüldözött madarakat ter­mészeti csapás is érte. Utolsó menedékük, a Geirfuglasker nevű sziget (az izlandiak „geirfugi”-nak nevezték az óriásalkát) 1830- ban vulkáni katasztrófa következtében elmerült a tengerben.

2. Rövidfarkú albatrosz (Diomedea albatrus). Steller albatroszá­nak is nevezik. Szárnyfesztávja kb. 2 m. Alig néhány tucat példá­nyuk él. A Japán-szigetekhez tartozó Toroshima-szigeten költenek. Napokon át lebegnek a tenger felett, halakat esznek. A lakosság a tollaikért ölte le annak idején a madarakat. 1903-ban vulkáni ki­törés következtében a sziget lakossága elpusztult. 1906-ban védett területté nyilvánították a szigetet, mely 1941-ben újból izzó láva alá került. A fajt kihaltnak hitték, újabban azonban Toroshima- szigeten ismét költ a rövidfarkú albatrosz.

1. Vándorgalamb (Ectopistes migratorius). Kihalt faj, pusztulásá­nak története megdöbbentő. 1914. szeptember 1-én lett „egyszer volt” állat – ekkor múlt ki fajának utolsó képviselője, egy Martha nevű példány Cincinnati város állatkertjében. E madárfaj az 1800- as években még hihetetlen tömegekben népesítette be Észak- Amerika nyugati részét. Vonuló csapatai délben besötétítették az eget, a levegő tele volt galambokkal, szárnyaik suhogása menny­dörgésszerű hanggá erősödött. Ha leszálltak, olyan tömegben eresz­kedtek alá, hogy súlyuk alatt a fák erős ágai is letörtek. 1840-ben Észak-Amerika 10 madara közül négy vándorgalamb volt. Főleg hálókkal fogták őket, húsukat fillérekért árusították. Akkorák voltak, mint a nálunk honos gerlék vagy galambok. A vándorga­lambok a telet délen töltötték, március táján vonultak északra. Főként vegyes lombú erdőkben fészkeltek, rovarokkal, magvakkal táplálkoztak. 1890-ben védelem alá helyezték őket. Ekkor még vol­tak kisebb csapataik, számuk azonban már csak töredéke volt a hajdaninak. Feltehetően valamilyen fertőző betegség is fellépett körükben, s ezt már nem heverte ki a leapadt állomány. Hatalmas pénzjutalmat ígértek annak, aki egy párt szerez belőlük, a jutalom kifizetésére azonban már nem került sor. 1900 után még láttak egy- egy példányt, ezek feltehetően az „utolsó mohikán”-ok voltak.

2. Labrador-réce (Camptorhynchus labradorius). Kihalt faj, utolsó példányát Észak-Amerikában, Long Islandon 1875 őszén látták; ez a példány kitömve a No. 77126-os számot viseli az Amerikai Nemzeti Múzeum gyűjteményében. Ez az amúgy is ritka faj szin­tén a gátlástalan puskázás áldozata lett.

3. Karolinai papagáj (Conuropsis carolinensis carolinensis). Kihalt. Utolsó példánya 1914-ben pusztult el Cincinnati város állatkertjé­ben. Feltehetően túl sokat fogtak meg, hogy díszmadárként kalit­kában tarthassák. Főként Florida államban volt az élőhelyük.

1. Kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus). A becslések sze­rint mintegy 50 példányuk él. Pusztulásukat több tényező okozta. Az 1800-as években még szép számban éltek. A bölények akkorra ugyan már eltűntek, de helyettük hatalmas szarvasmarhacsordák biztosították táplálékukat. Az elhullott állatokat ugyanis a farme­rek a legelőn hagyták. Később a legelők helyét narancs- és grape- fruit-ültetvények vették át, így tehát a nagy, dögevő madarak táp­lálék nélkül maradtak. A felelőtlen puskázás mellett az is ritkította a kondorokat, hogy a farmerek a coyote-ok irtására mérgezett hú­sokat tettek ki. Nem szaporák. Nem építenek fészket, hanem egyet­len tojásukat a talajra helyezik, a sziklán valamiféle kisebb rést keresnek számára. Ha a tojás eltörik vagy eltűnik, a tojó újat tojik helyette. E tulajdonságukat használják ki az amerikai természet­védők. Ellopják a kondor tojását, mire a tojó újat tojik. Ezt is el­lopják, s így az anyamadár évente akár öt tojást is elhelyez a szik­lán. A „kondormentő akció” résztvevői mesterségesen kikeltetik a tojást, és felnevelik a fiókákat. Számításba veszik, hogy a fiatal madár a tojásból kikelve a mellette levő, őt tápláló élőlényt fogja egész életében fajtársának, „anyjának” tekinteni. A kondorra nézve veszélyes lenne, ha az embert tekintené fajtársának. Hogy ezt el­kerüljék, életnagyságú műkondort csinálnak, s ezt belülről, mint egy bábut, mozgatják. A fióka a műkondoranya csőréből kapja a táplálékot.

2. Fehérfejű rétisas (Haliaaetus leucocephalus). Fehérfejű halász­sasnak is nevezik, az Amerikai Egyesült Államok címerállata. Az utóbbi évtizedekben rendkívüli módon megritkult. Feltehetően a mezőgazdaságban használt vegyszerek, az időközben betiltott DDT jellegű rovarirtó szerek s a kártevő ragadozók ellen kihelye­zett mérgek ölték meg sok példányukat. Sok madarat azért lőttek le, hogy kitömve „lakásdíszül” szolgáljon. Ma már mindent meg­tesznek azért, hogy e faj ne tűnjön el az élők sorából.

1. Szélesarcú kengurupatkány (Potorous platyops). Kihalt erszé­nyes, mely Ausztráliában és Tasmaniában élt, s a századforduló táján pusztult ki. A leírások szerint gyors, fürge állat volt, a talajon tartózkodott, fákra nem mászott. Feltehetően az elkóborolt ku­tyák irtották ki. Növényevő állat lévén, gumókat, gyökereket ásott ki a földből. Testhossza 40 cm, farka 25 cm. Éjjeli állat volt, csak napnyugta után bújt elő. Közeli rokon faja, a Gilbert-kenguru (Po- torous gilberti) szintén kihalt, míg a valódi kengurupatkány (Poto- rous tridactylus) a még létező fajok közé tartozik, léte azonban ve­szélyben van. E faj alighanem csak állatkertekben maradhat fenn. Meglehetősen igénytelenek, szaporodnak is.

2. Peleformájú erszényes (Burramys parvus). E mókusnál kisebb állatka először a „kihalt állatok” listáján szerepelt, manapság pe­dig a „ma is élők” között tartjuk számon. 1896-ban Ausztráliában kicsiny erszényes állatka csontvázát tárták fel az ásatások. A réteg- tani vizsgálatok szerint kb. 20 000 esztendővel ezelőtt került a ta­lajba a maradvány. 1966-ban aztán egy apró erszényes állatkát fe­deztek fel, amelyről kiderült, hogy azonos a rég kihaltnak hitt „ős­állattal” ! Feltehetően igen kevés példányuk él. Életmódját kevéssé ismerik, valószínűleg mindent megeszik, amit a fákon mászkálva talál.

3. Leadbeater oposszum (Gymnobolidus leadbeateri). Kicsiny, a mókusnál valamivel nagyobb, erszényes állat. 1867 és 1909 között összesen öt példánya került elő, ezt követően hiába keresték. 1937-ben a „kihalt állatfajok” listájára került. 1961-ben azonban Melbourne városától mintegy 50 mérföldnyire 15-20 példányból álló csapatukat fedezték fel. Azonnal szigorú védelem alá helyez­ték e ritka állatokat. E faj (akárcsak a peleformájú erszényes) a fá­kon tartózkodik, s így nem fenyegetik a fehér telepesek elkóborolt kutyái, valamint a meglehetősen meggondolatlanul betelepített ró­kák és más ragadozók.

1. Erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus). Rövid, barnás szőre és testalkata révén inkább kutyára, mint farkasra emlékeztet. Élet­módja meglepően hasonlít az Eurázsiában és Észak-Amerikában élő farkaséra. Az alkati hasonlóság természetesen csak a szinte azo­nos életmód hatására jött létre, hiszen az erszényes farkas az „er­szényesek rendjé”-be tartozik, így sem a kutyának, sem a farkasnak nem rokona. Az erszényes farkas Ausztrália és Tasmania legna­gyobb ragadozója volt; testhossza elérte a 160 cm-t, ebből mintegy 50 cm jutott a farkára. Az 1800-as évek elejéről származó leírások szerint éjszaka jártak zsákmány után, gyakran falkába verődve ju­hokat téptek szét. A telepesek valóságos irtó hadjáratot viseltek ellenük, a cél a teljes kiirtásuk volt. Ez sikerült is. Először Auszt­ráliából pusztították ki, Tasmania területén még 1933-ban is látták. Feltehetően ez idő tájt pusztult ki, így az 1938-ban hatályba lépő „teljes védelem” már nem sokat ért. 1961-ben és 1966-ban látták állítólagos lábnyomaikat, és néhány szőrszálukat is megtalálták; ezek azonban talán kóbor kutyáktól származtak. Az 1900-as évek elején még állatkertekben is tartották. Macskaszerű ügyességgel kúsztak fel a vasrácsokra is. A látogatók figyelmét egy érdekes sa­játosságuk keltette fel leginkább; állkapcsukat ugyanis 180 fokra is fel tudták tárni! Fogságban nem szaporodtak. Egyesek elképzel­hetőnek tartják, hogy néhány példányuk a bozótban rejtőzik, való­színűbb azonban, hogy ez az érdekes állatfaj végképp letűnt az élők listájáról.

2. Foltos erszényes nyest (Dasyurus quoll). Ausztrália és Tasmania lakója, főként a tengerparti erdőkben él, hossza mintegy 45 cm. Földbe vájt lyukakban, üregekben tanyázik, főként a talajon tar­tózkodik. Kisebb állatokkal táplálkozik, a tyúkólakba is ellátogat zsákmányt keresni. Nyilvánvalóan a kóbor kutyák ritkították meg számukat, a szabad természetben a kihalás veszélye fenyegeti. A fajt csak az állatkertek menthetik meg a pusztulástól.

1. Indiai orrszarvú (Rhinoceros unicornis). Indiában, Assam és Ne­pál vadvédelmi területein mintegy 500 példányuk él. Főként az orv­vadászok fenyegetik létüket, akik mindent kockáztatnak, hogy hozzájussanak az aranynál értékesebb orrszarvútülökhöz, amelyet sokan fiatalító varázsszernek hisznek. Az indiai orrszarvú testsúlya eléri a 2 tonnát, vállmagassága az 1,7 métert, hossza közel 4 méter. Bőre igen sajátos, az elefánténál keményebb, vastagabb, tapintása olyan, mintha deszkát érintenénk. Szarupáncéllemezekre tagoló­dik, ezeket szabályosan futó, mély redők határolják. A 2 cm-nél vastagabb bőrpáncélon levő szaruszemölcsök sajátos „díszítést” alkotva fokozzák annak bizarrságát. Az 1700-as években az a hie­delem járta, hogy a puskagolyó sem üti át. Az indiai orrszarvúnak érdekes képzőművészeti vonatkozása is van, ugyanis 1513-ban egy indiai orrszarvú Portugáliába került, ott lerajzolták, s a rajz alap­ján Dürer – aki sohasem látott ilyen állatot – gyönyörű metszetet készített. Mintegy 250 esztendőn át e metszet alapján ismerte a vi­lág – és a tudomány – az indiai orrszarvút.

Igénytelen állat, tartása nem okoz nehézséget. Számos állatkert­ben szaporodik is, így fennmaradása biztosítottnak látszik. Újabb híradás szerint remény van arra, hogy eredeti hazájában a szabad természetben is sikerül megőrizni, sőt gyarapítani állományát.

2. Szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum). A ma élő orr­szarvúfajok között a legnagyobb termetű. Afrika füves pusztáinak lakója. A szintén Afrikában élő, még manapság is nagyobb szám­ban található keskeny szájú orrszarvúval (más néven fekete orrszarvú­val) ellentétben kizárólag fűevő. A 19. század végére szinte telje­sen kiirtották. Időközben szigorú védelem alá helyezték e fajt, s az­óta mind a dél-afrikai rezervátumban élő, mind a Nílus felső fo­lyása táján levő népességük szépen gyarapodott.

IX. tábla

1. Szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis sumatrensis). Szumátra és Kalimantan szigetén élő, törpévé lett szigeti forma; csupán 1,20 m magas, hossza mintegy 2 m, tehát csak kevéssel ha­ladja meg egy kifejlett házidisznó méretét. A hozzá közel álló, szá­razföldön élő alfaj (Dicerorhinus sumatrensis lasiotis) nagyobb, szőrösebb is. Ez az alfaj minden valószínűség szerint már ki is pusz­tult. A szigeti alfaj néhány példánya még megtalálható az őserdők­ben, számukat mintegy 50-re becsülik. Az orvvadászok pusztítják e ritka állatokat; a szabad természetben, úgy látszik, halálra van­nak ítélve. Olyan kevés van belőlük, hogy egy fellépő járványos be­tegség utolsó példányaikat is elpusztíthatja. Megfogyatkozásukat elsősorban élőhelyük megváltozása okozta. Az őserdőket kiirtot­ták, helyüket emberi települések foglalták el. A Szumátra szigetén élő orrszarvúak behúzódtak a még megmaradt dzsungelekbe. Több természetvédelmi területet is kijelöltek részükre, abban bízva, hogy a háborítatlan körülmények között szaporodni fognak. Ma már tudjuk, hogy erre alig van remény. Nincs biztosítva a vadorzók el­leni védelmük. Ezenkívül az is baj, hogy dús növényzetű élőhelyei­ken sok a mérges kígyó, a fiatal példányok gyakran kígyómarás következtében pusztulnak el. A mérsékelt övi állatkertekben nem sikerült a szaporítása, feltehetően nem képes elviselni a megszokot­tól eltérő éghajlatot. Talán csak az mentené meg a kihalástól, ha szülőföldjén körülkerített vadasparkokban, állatkertekben őriznék és szaporítanák.

2. Jávai orrszarvú (Rhinoceros sondaicus). Kiirtottnak tekinthető, noha Jáva szigetén, vadvédelmi rezervátumban talán még él né­hány példány. Egykor nagy területen népesítette be Ázsiát, Szu- mátra szigetén is élt.

1. Babirussza (Babirussa babirussa). Csak néhány délkelet-ázsiai szigeten él, kevés példánya van. Kis termetű, gyér szőrzetű, magas lábú sertés. A malac korában elfogott példány igen szelíd lesz, jól érzi magát a fogságban. Ennek ellenére a fajt sohasem háziasítot- ták. Feltűnő sajátossága, hogy a felső állkapocs szemfogai – áttör­ve a felső ajakon – felfelé irányulnak. A hímek hatalmas agyarai inkább valamiféle „szarvak” benyomását keltik. Félelmetesnek látszanak, holott nem annyira „fegyverek”, mint inkább díszek; a hímek vetélkedésében van szerepük, a kanok így „imponálnak” egymásnak. A faj életerős, csak azért ritkult meg, mert viszonylag kicsiny élőhelyén a lakosság nagyon megszaporodott, az őserdők helyét városok, falvak, ültetvények foglalták el. Eltűntek a bozó­tosok, így a babirussza kiszorult hazájából. Sajnálatos módon a húsa igen ízletes, a helybeliek többre értékelik a házisertésénél. Így – aki csak teheti – vadászik rájuk. Alighanem csak állatkertekben, vadasparkokban maradhatnak fenn.

2. Hegyi vadkecske (Capra pyrenaica). Spanyol vadkecskének is nevezik. Kiirtottnak tekinthető. A Pireneusi-félsziget magashegy­ségeiben élt. Amennyiben még lenne néhány élő képviselője, azok alighanem fajkeverékek, melyek a hegyi vadkecske és az elkóbo­rolt házikecske kereszteződéséből származtak. A Capra-nem tagjai (a tulajdonképpeni kecskék) az egész északi féltekén otthon voltak. Az alfajok, fajok nagy változatosságát a szakértők sem tudták rendbe szedni. Szarvuk nagy, alakjuk igen különböző lehet. A fa­jok, formák között átmeneti jellegűek is akadnak, s valamennyi kecskefaj keresztezhető. Számos fajuk kihalóban van; ennek oka kétségkívül a kíméletlen vadászat – szarvuk ugyanis értékes „va­dásztrófea”. A fennmaradt fajok létét csak hathatós védelem biz­tosíthatja. A vadkecskék (kőszáli kecskék) a magashegységek felső régióiban, a zergék által lakott övezet fölött élnek. A házikecske a kihalt bezoár-kecske (Capra aegagrus) háziasításából származik.

1. Onager (Equus hemionus onager). Egykor egész Elő-Ázsiában és Indiában élt, napjainkban már csak Irán sivatagjaiban és a Szov­jetuniónak Iránnal határos sivatagos területein található. Az ona- ger a félszamarak kis termetű faja, vállmagassága mindössze 1 m. A félszamarak nem „szamarak”, hanem egy különálló csoportot képviselnek. Fülük – mint a sivatagi emlősöké általában – hosszú, farkuk inkább a szamarakéra emlékeztet: felső részét rövid szőr fedi, és a végén bojt van. Az onagerek színe vöröses, esetleg sárgás, míg a szamaraké szürke. Hangjuk egyik „rokonra” sem hasonlít, inkább éles visítás. A félszamarak közül a tibeti kiang vállmagas­sága 1,30 m, a mongóliai dzsigetáj vállmagassága 1,15 m. Különö­sen a csikók mozgása igen kecses, gyors. Az onager a gazellákkal vegyes csoportokat alkot, a ménesek átlagosan 20 példányból áll­nak. Mintegy 4000-5000 évvel ezelőtt a félszamarakat kocsikba, harci szekerekbe is fogták. Idomításuk nehéz feladat lehetett, mert rúgnak és harapnak. Az ábrázolások szerint szájkosarakat szíjaz- tak fejükre. Mindig szabadon élő ménesekből fogták őket, s ez a félszamarak állományának gyors csökkenésére vezetett.

2. Hegyizebra (Equus zebra). A zebrák legkisebb faja, marmagas­sága mindössze 1,25 m. Nevének megfelelően hegyvidéki állat, Af­rika déli tájain élt. Különös sajátsága, hogy csíkjai olyan sűrűn áll­nak, hogy nagyobb helyet foglalnak el, mint a csíkok közötti fehér terület – ez a szemlélőben azt az érzést kelti, hogy mesterségesen van bemázolva. Igen óvatosak, a hegység legelhagyatottabb tájait lakják, s míg a többiek élelmet keresnek, az egyik példány „őrszol- gálat”-ot teljesít. Ennek ellenére a szabad természetben gyakorla­tilag kiirtották, az 1900-as évek elején már csak védett területeken, vadasparkokban, állatkertekben élt néhány tucat példány.

1. Kvagga (Equus quagga). A múlt század végén kiirtott zebrafaj. Jelentősen különbözött a többi zebrától. Alapszíne nem fehér, ha­nem barna volt, így inkább a lovakra hasonlított. Csak a feje és a nyaka volt csíkos. Az 1800-as évek elején még sok millió példánya élt Dél-Afrikában. A búr telepesek meg voltak győződve arról, hogy a fokföldi puszták állattömegei kimeríthetetlenek, a füves térségeken sohasem maradt abba a lövöldözés. Zsákok helyett kvaggabőrben szállították a gabonát. Az egykori Oranje szabad­államban 1870-ben már nem élt kvagga, a feljegyzések szerint 1879-ben az utolsó szabadon élő állatot is lelőtték. Az 1800-as évek végén még meglehetősen gyakori lakója volt az állatkerteknek, te­nyésztése sem lett volna megoldhatatlan feladat. Ezt azonban an­nak idején elmulasztották, s amikor a berlini állatkertben 1875-ben az utolsó gondozott példány kimúlt, a kvagga „egyszer volt” állat lett. Ma már csak néhány kitömött múzeumi példány és fakuló fénykép őrzi e szép állatfaj emlékét.

2. Núbiai vadszamár (Equus asinus africanus). Minden bizonnyal kihaltnak tekinthető állatfaj. Kecses, élénk mozgású, tüzes állat, melyet a lószakértők is szépnek tartanak. Vállmagassága 113-118 cm, színe sárgásszürke, a sivatag színébe olvadó. Az 1800-as évek végén még hatalmas területen élt, de a századfordulóra már igen kevés példány maradt belőle. Közeli rokona, a szomáli vadszamár valamivel nagyobb termetű. E két szép vadszamáralfaj a szabad természetben – feltehetően – már nem él. Az állatkertekben szüle­tett afrikai vadszamarak jórészt e két alfaj kereszteződéséből szár­maznak. A háziszamár ősei között nem csupán afrikai, hanem me­zopotámiai vadszamarak is szerepelhettek; ezekről igen sok szó esik a Bibliában. A háziszamár a háziasítás során a nem megfelelő te­nyésztés miatt leromlott, távolról sem olyan élénk és gyors moz­gású, mint vad őse.

1. Őstulok (Bos primigenius). Európában 1627-ben ölték meg utol­só példányát, Ázsiában feltehetően még a 19. század végén is akad­tak kisebb csoportok. Háziasított leszármazottja a közismert házi szarvasmarha. Az őstulok lényegesen nagyobb volt, a bikák váll­magassága elérte az 1,85 m-t, a tehenek kisebbek voltak. A bikák színe barnásfeketébe, a teheneké inkább barnába hajlott, míg a borjak vörösesbarnán születtek. Hatalmas területen, szinte egész Eurázsiában éltek, de Afrika északi részén sem hiányoztak. Mezo­potámiában, Babilóniában már az ókorban kiirtották őket, másutt is rohamosan fogyatkoztak. Csontmaradványaik, valamint a róluk készült metszetek, festmények alapján ismerjük külsejüket. Mint­egy 7000 esztendővel ezelőtt kezdődött el háziasításuk; feltehetően egymástól függetlenül, több helyen is folyt a vadon befogott bor­jak tartása, nevelése, majd tenyésztése. A modern tenyésztési elvek alapján kialakított formák erősen különböznek az őstuloktól. Szá­mos szarvasmarhafajta azonban jól megőrzött néhány őstulokra emlékeztető vonást. Az ősibb formák között megemlítjük a szürke magyar marhát, az angol parkmarhát, valamint a spanyolok bika­viadalok céljára tenyésztett kis termetű marháit. Heintz Heck és Lutz Heck – a kiváló állatkerti szakemberek – felismerték, hogy a meglevő formák gondos kiválogatásával és keresztezésével létre lehet hozni az őstulokra emlékeztető, azzal lényegében azonos kül­lemű marhát. Céltudatos, sok esztendőn át tartó munkájukat si­ker koronázta.

2. Kouprey (Bos sauveli). 1937-ben fedezték fel ezt a hatalmas ter­metű marhát. Kambodzsa területén élt, kis létszámú csordáit azon­ban talán meg is semmisítették a háborúk. Lehetséges, hogy vad- marhafaj, egyes vélemények szerint azonban elvadult házimarhá­ból, zebuból, bantengből, a gaurból, esetleg még az ázsiai bivaly­ból is keletkezett fajkeverék. A faj kipusztulása miatt ez a rejtély talán örökre megoldatlan marad.

1. Vadjak (Bos mutus). A századfordulón még hatalmas csordák­ban népesítette be a tibeti fennsíkot, gyakori volt a közép-ázsiai hegyvidékeken is. Napjainkban számuk annyira megritkult, hogy kiirtottnak tekinthetjük. Kifejezetten magashegységi állat, a hideg éghajlathoz alkalmazkodott. A legzordabb hóviharokat is elviseli. Állatkertben még sohasem tartották. E fajt mintegy 3000 évvel ez­előtt háziasították. A házijaknak gyakran fehérrel tarkázott, több színváltozata ismert. Megfelelő színű példányai erősen emlékeztet­nek a vadjakra, azonban a házijak jóval kisebb, mint vadon élő rokona, melynek bikái elérik a 2 m-es vállmagasságot is. A házi­jak Közép-Ázsia magashegységeiben a mi szarvasmarhánkat he­lyettesíti, igénytelen háziállat. Tejét, húsát, bőrét hasznosítják, te­herhordó háziállatként is nélkülözhetetlen. Amennyiben a vadjak végképp eltűnne, akkor a faj emlékének megmentésére a házijak­ból kellene kitenyészteni – testméretei növelésével – a vadjakra em­lékeztető formát. Mivel a házijak a mérsékelt övi klímát is jól tűri, az állatkertekben gyakran tartják, jó körülmények között szaporo­dik is. Így a vadjak „utánzatának” előállítása nem ütközik nagyobb nehézségbe.

2. Anoa (Bubalus depressicornis). A legkisebb termetű marha, a hazánkban élő szarvasnál is kisebb: a bika akkora, mint egy na­gyobb kos, a tehén pedig csak egy nőstény juh méretét éri el. Elter­jedése csupán Celebesz (Sulawesi) szigetére, valamint néhány kör­nyező kisebb szigetre korlátozódik. Feltehetően a „szigeti környe­zet” következtében vált törpévé, a szigeteken ugyanis számos em­lősfaj (nem teljesen tisztázott okok folytán) fokozatosan törpévé lett. Az anoa marhák ártalmatlan kis állatoknak látszanak, holott igen veszedelmesek. Rövid, de tőrhegyes szarvaikkal villámgyor­san döfnek. Az anoák élőhelyein az ősvadon helyét ültetvények, falvak veszik át, s a lakosság nem szívesen tűri e kicsiny, de igen ingerlékeny és veszedelmes állatokat. Állatkertekben szaporodnak.

1. Mendeszantilop (Addax nasomaculatus). Észak-Afrika lakója, a sivatagos, gyér füvű pusztákhoz alkalmazkodott. Párosával vagy kicsiny csapatokban jár, nagyobb csorda nem is találna élelmet. Vizet gyakorlatilag nem isznak. Szőrük az év egy részében sárgás­fehér, „sivatagszínű”. A vedlés után – a forró évszakban – fehérré válik szőrük színe. Ez már nem „rejtőszín”, hanem a nap sugarai­nak visszaverését szolgálja. Félénk, óvatos állatok, futásuk kitartó és igen gyors. Sohasem éltek nagyobb számban. Már évszázadok­kal ezelőtt nagyon megritkultak, ennek oka jórészt az, hogy a no­mád őslakók antilopvadászattal tették próbára lovaik gyorsaságát és saját célzási művészetüket is. Több okból is vadászták: az elej­tett állatok húsát csíkokra vagdalták, s a napon megszárítva tartó­sították, a bőrt pedig takarónak, szőnyegnek használták. A fiatal, elfogott antilopokat gyakran a táborban nevelték. A mendeszanti- lopok számára különösen nagy veszélyt jelentett a terepjáró autók elterjedése. Az autók vezetői – ha meglátják az antilopokat – több­nyire szinte ösztönszerűen üldözőbe veszik a „nemes vadat”. A mendeszantilop igénytelen állat, meleg éghajlatú tájakon fogság­ban is szaporodik; így remélhető, hogy legalább állatkertekben, szafáriparkokban fennmarad e faj.

2. Fehér passzán (Oryx gazella leucoryx). A múlt század elején Af­rika jelentős részén elterjedt volt, manapság már csak néhány száz példányuk él. Sorsuk sok szempontból a fent említett antilopfajéra emlékeztet. Gyors fogyatkozásukat az okozta, hogy a beduinok „átnyergeltek” a lóról és a tevéről a terepjáró gépkocsira. Az Arab Emírségekben az uralkodó személyes védelme alatt állnak, s a vador­zókat az iszlám törvények szerint büntetik. Kisebb csoportjukat Amerikába szállították, s most a sivatagos éghajlatú Arizona ál­lamban élnek, szaporodnak is. Az újszülöttek között lényegesen több a bak, mint a nőstény, s ez nem kedvez a faj fennmaradásának.

1. Dorkász lantszarvú antilop (Damaliscus dorcas dorcas). Egykor hatalmas tömegeik népesítették be a dél-afrikai tájakat. A búrok „buntebok” néven ismerték – és irtották – e szép, tarkán színezett, 1,5 m magas antilopfajt. Az 1800-as évek elején már csak mutató­ban maradt belőlük néhány tucat. 1837 táján próbálkoztak először megmentésükkel: a helybeli farmerek tartani és tenyészteni akar­ták őket. E próbálkozás kevés sikerrel járt, s a faj az 1930-as évek­ben szinte teljesen kipusztult, mindössze kb. 20 példányt kitevő kis csapatuk maradt fenn. 1931-ben kizárólag e szép antilopfaj szá­mára megalapították a „Buntebok National Park”-nak nevezett re­zervátumot. A környezet azonban itt sem volt megfelelő, az állo­mány alig gyarapodott. 1960-ban azután egy részüket új helyre köl­töztették, s úgy látszik, itt már valóban jól érezték magukat, mert gyorsan megszaporodtak. Kisebb csapataikat különböző vadas­kertekben helyezték el, de magánemberek farmjain is élnek dor- kász lantszarvú antilopok. Jelenleg több száz példányuk van, így biztosra vehető, hogy e faj megmenekült a kihalástól.

2. Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnu). Jól megkülönböztethető a szürkés színű „csíkos gnú”-tól, amely még ma is nagy számban él a kelet-afrikai füves pusztákon. A fehérfarkú gnu hazája Dél-Afrika volt, a búrok „wildebeest” néven emlegették. Kíméletlenül irtották, így a fehérfarkú gnú az 1800-as évek elején gyakorlatilag eltűnt. Csak néhány farmon maradtak fenn példányai, a „házi állatkertek” félszabadon élő lakói voltak. A faj kipusztulásától nem kell tartani, szépen szaporodnak az állatkertekben és a szafáriparkokban. Né­hány tucatot már vissza is telepítettek eredeti hazájukba, ahol re­zervátumokban élnek. A fehérfarkú gnú igen sajátos állat: rövid, barna szőre a lovakra emlékeztet, feje a marhákéra hasonlít. Egy­kori feljegyzések szerint nagyobb csordákban élt, gyakran társult az időközben teljesen kipusztult kvagga-zebrákkal, valamint a ma­napság kihalóban levő vándorantilopokkal. Magassága 1,20 m.

1. Mezopotámiai dámvad (Cervus mesopotamicus). Nagyon hason­lít a hazánkban is meghonosodott dámvadra, de nagyobb annál. Sokáig csak az ókori kultúrákból, az asszír-babiloni falfestmé­nyekről ismerték. A Bibliában – téves fordítás révén – „jávor” né­ven szerepel. Feltehetően gyakori vad volt, amely azonban alapo­san megfogyatkozott. Évszázadokig egyetlen példány sem került a múzeumokba, a vadászati irodalom sem említette. Így e faj a „ki­halt állatok” listáján szerepelt. 1957-ben azonban – általános meg­lepetésre – felfedezték kisebb csapatukat. Ezt követően több expe­díció indult újabb példányokért, a rejtélyes vadnak azonban nem sikerült a nyomára jutni. 1975-ben Trens német kutató látott Elő- Ázsiában, a Dez, a Karkheh és a Karun folyók mentén néhány tu­cat példányt. Ha időközben nem irtották ki őket, hathatós véde­lemre szorulnak, mivel fennmaradásukat a vadorzók fenyegetik.

2. Pézsmaállat (Moschus moschiferus). Közép- és Kelet-Ázsia la­kója. A „szarvasok” ősi jellegű képviselőjének tarthatjuk; a bak­nak sincs agancsa, ezzel szemben agyarszerű szemfogaik túlnyúl­nak állukon, s elérik a 6 cm-es hosszúságot. Kifejezetten magas­hegyvidéki állat, Kasmírtól Koreáig és Szahalinig több alfaja is él. Évszázadok óta kíméletlenül üldözik, napjainkban is folyik vadá­szata. A pézsmaállat tekintélyes pénzt ér, ugyanis a bak az ún. „pézsmát” szolgáltatja. Az ivarszerv táján, a 4-5 cm-re kiálló bőr- tasakban mirigyváladék, a pézsma vagy mósusz gyűlik össze. A vadászok kifejtik ezt a barnásvörös színű, rendkívül erős szagú, kenhető anyagot, és a napon megszárítják; elporladva fekete színű lesz. Egy példány átlagosan 30 g-ot szolgáltat. Az ókorban fontos és értékes árucikk volt a távoli tájakról hozott mósusz. Sok helyütt még manapság is keresett illatszer, a népies gyógyászatban orvos­ságként is sokra becsülik. A pézsma Európában gyakorlatilag nem kerül forgalomba.

1. Szajga (Saiga tatarica). Ezt a tatárantilopnak is nevezett álla­tot az eredményes természetvédelem szép példájaként említjük. A 16. században még milliós létszámban élt, Ukrajnában, Lengyel­országban egészen a Kárpátok vidékéig húzódott elterjedési terü­lete. Innen azonban már rég eltűnt, s igazi hazájában, Ázsia félsi­vatagos tájain is mind ritkább lett. Fogyatkozásának oka a túlzott vadászat volt. Szárazság idején, vagy ha magasan állt a hó, a nős­tények borjaikkal együtt hatalmas vándorcsapatokba verődtek. Az ilyen csapatokat régen íjjal, később puskával irtották. Az 1900- as évek elejére már csak néhány száz példányuk maradt, biztosnak látszott pusztulásuk. A fiatal szovjethatalom a szajgákat teljes vé­delem alá helyezte, katonaság ügyelt háborítatlanságukra. Védel­mük oly sikeres volt, hogy 1958-ra már kétmillióra gyarapodott az állományuk. A szajgák mintegy 80 cm magasak, sajátos sivatagi, félsivatagi állatok. Igen mozgékony orruk rövid ormányra hason­lít, közepén hosszanti barázda húzódik, keresztben ráncolt. Leg­inkább gázmaszkra emlékeztet, s valóban, az állat légutait védi a levegőben szálló portól. Csak a baknak van szarva, hevesen döfköd vele. Igen edzett, hideget és forróságot egyaránt tűrő patások, az állatkertekben azonban nehezen tarthatók. Ennek oka az, hogy sajátos, maguk válogatta félsivatagi növényeket igényelnek táplá­lékként.

2. Csiru (Pantholops hodgsoni). Orongo néven is emlegetik ezt a Tibet fennsíkján élő fajt. A szajga rokona, annál azonban valami­vel nagyobb. Nagy a vízigénye, leginkább tavak közelében tartóz­kodik, s így a fátlan tájon az orvvadászok könnyen elejthetik. Pa­táival gödröt ás a talajba, abba fekszik por- és hóviharok idején. Allatkertekben általában nem tartják. Kevés példányuk él, fenn­maradásukat csak hathatós védelem és őrizet tenné lehetővé.

1. Kék lóantilop (Hippotragus leucocephalus). 1800 körül irtották ki. Afrika déli végén élt, azon a tájon, ahol a fehér ember már a 17. században megtelepedett. Városok, farmok alakultak ki. A vadon élő patásoktól a juhok és a szarvasmarhák táplálkozási lehetőségét féltették, s ezért irtották őket. Sohasem éltek nagyobb tömegben, így a tudományos világ már nem tudta megmenteni e fajt. Mind­össze négy kitömött példányt őriznek belőle. A faj neve megtévesz­tő, mert e jellegzetes antilopok nem kékek, és a lovakra sem hason­lítanak.
2. Mhorr gazella (Gazella dama mhorr). A legnagyobb termetű ga­zella, magassága 1,50 m. Hazája Afrika, a Szahara volt. Színe fe­hérrel tarkázott vörösbarna. Eredeti hazájában feltehetően már egyetlen példánya sem él. Megmentett kis csapatait Spanyolország területén, Almeira környékén szafáriparkokban tartják és szapo­rítják. Kezdetben a rendőrség őrizte őket, kiderült azonban, hogy ez fölösleges: Almeira lakói büszkék arra, hogy vendégül láthatják a hazátlan állatokat. Állományuk gyarapodott, így felmerült a gon­dolat, hogy kihelyezik őket a szabadba a Szahara övezetében. Magnetofonról hiéna- és oroszlánordítást hallatnak a közelükben. A gazellák nem törődnek a ragadozókkal, gyors lábú állatok lévén, ezek nem jelentenek komoly veszélyt a számukra. A szakemberek egyelőre lemondtak a gazellák hazatelepítéséről, mert attól tarta­nak, hogy a szaharai lakosság – őseik szokása szerint – kívánatos trófeát lát majd bennük. Az állományból inkább a kaliforniai va­dasparkokba küldtek, de jutott belőlük több európai és amerikai állatkertbe is, így a mhorr gazellák fennmaradása biztosítottnak látszik. A többi gazellafajhoz hasonlóan, ideális állatkerti állatok, de mivel a hidegre érzékenyek, inkább a melegebb éghajlat alatt tarthatók. Fogságban rendkívül szelídek lesznek, követik ápolóju­kat, kézből veszik el a táplálékot.

1. Guanako (Lama guanicoé). Dél-Amerikában élő, kis termetű teveféle. Vállmagassága 130 cm. Háziasításából származik a föld­rész egyik legfontosabb háziállata, a teherhordásra használt, húst is adó láma. Hegyvidéki állat, de a síkságokon, magasföldeken is előfordul. Peru északi részétől egészen a Tűzföld déli végéig húzó­dik elterjedési területe. Már a múlt században is ritka volt, aminek oka nyilvánvalóan az, hogy vadászata meglehetősen egyszerű. Gyakran nem is menekülnek, hanem bevárják az embert. A gua- nakók veszélyhelyzetben úgy védekeznek, hogy nyálukat a felbö­fögött táplálékkal együtt támadójuk arcába köpik. E szokásukat háziasított leszármazottaik is örökölték. A guanako a szabad ter­mészetben aligha védhető meg a vadorzóktól és az elkóborolt ku­tyáktól. Mivel edzett és igénytelen, az állatkertekben, vadaspar­kokban – főleg megfelelő éghajlat alatt – fennmaradhat. Félő azon­ban, hogy leszármazottjával, az igénytelenebb és még könnyebben tartható lámával való keresztezésben jórészt elvész a faj eredeti jel­lege.

2.Vikunya (Lama vicugna). A guanako közeli rokona, annál azon­ban jóval kisebb termetű, vállmagassága kb. 80 cm. 3000-6000 m tengerszint feletti magasságú hegyekben él, a zergékre emlékeztető biztonsággal mozog a sziklákon. Kihalás szélén álló állatfaj, a sza­bad természetben aligha védhető meg a vadorzóktól, és az elkóbo­rolt kutyáktól. Körülkerített rezervátumokban, vadasparkokban, állatkertekben könnyen tartható, a fiatalon befogott állatok igen szelídek. Dél-Amerika hegyvidékeinek fontos háziállata, a kitűnő gyapjat adó alpaka – egyesek szerint – a vikunya háziasított for­mája. Más vélemények szerint az alpaka is a guanako leszármazott­ja, de az is lehetséges, hogy az alpaka fajkeverék. Mind a négy dél­amerikai teveféle (a két háziasított és a két vadon élő) keresztez­hető egymással.

1. Gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger). Az 1800-as években na­gyon megritkultak, ezért prémjük ára igen magasra szökött. Az ezüstösszürke csincsillabunda a gazdagság „státusszimbóluma” lett. A mohó prémvadászok szinte teljesen kiirtották e fajt, a csincsilla gyakorlatilag kihalt. Az 1900-as évek elején azonban a prémesállat- farmokon sikerrel tenyésztették, s a tenyésztett csincsillák prémje lenyomta az árakat. Így tehát remélhető, hogy a Chile, Bolívia és Peru magashegységeiben élő példányok elkerülhetik végzetüket. A faj fennmaradása – legalábbis a tenyésztett példányok révén – biztosítottnak látszik. Megemlítjük, hogy három közeli rokon, gya­korlatilag kipusztult értékes prémes állat keresztezhető egymással; a perui macskanyúl (Lagidium peruanum), a rövidfarkú csincsilla (Chinchilla brevicaudata) és a gyapjas csincsilla kevert vérű utódai termékenyek. A gyapjas csincsilla a házinyúlnál kisebb, hossza – farok nélkül mérve – kb. 15 cm. Hazánkban is tenyésztik.

2. Óriástatu (Priodontes giganteus). Dél-Amerika sajátos, ősi jel­legű állatfaja. Páncélját az irharétegben kifejlődő csontképződmé­nyek alkotják. Rokonságában vannak egér méretű páncélos fajok, a kihalt formák között pedig akadt orrszarvú méretű is. Az óriás- tatu – farkával együtt mérve – kb. 1,75 m hosszú. Igen erős ásókar­mai vannak. Kisebb állatokat, csigákat, apró emlősöket eszik. Hú­sát szívesen fogyasztják, páncéljából szép dísztárgyakat, hangsze­reket készítenek, így érthető, hogy számos fajt, elsősorban az óriás- tatut a kihalás fenyegeti.

1. Rőt vérszopó denevér (Desmodus rotundus). Észak-Amerika déli részén, Közép-Amerikában és Dél-Amerikában él, hossza 7 cm. Éles fogával mintegy legyalulja az alvó állatok, emberek bőrét, s a sebből szivárgó vért felnyalja. A veszettség terjesztője, a seb gyak­ran fertőződik. Az egészségügyi szervezetek a vérszopó denevérek teljes kiirtását tűzték ki célul. Európában nem élnek ilyen fajok.

1. Ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa). Nepáltól Dél-Kínáig elő­forduló macskafaj, Szumátra, Kalimantan, valamint Tajvan szige­tén is él. Nem „párduc” – sok tekintetben inkább a dél-amerikai macskafélékre emlékeztet. Súlya 20-25 kg, az emberre úgyszólván teljesen veszélytelen. Feltűnően rövid lábai is elárulják, hogy fő­ként a fákon tartózkodik. Kisebb emlősökre, madarakra vadászik. Hosszú szőrű, puha bundájának alapszíne hamuszürkébe, esetleg vörhenyesszürkébe hajló fehéresszürke, érdekessége, hogy „tér­hatású” foltok díszítik. Állatkertekben ritkán látható. Megrit- kulásának egyik oka az, hogy sajátosan szép bundáját minden idő­ben sokra becsülték. A dajakok hadi jelvénynek tekintették, a fo­gakat, karmokat talizmánként, fülbevalónak viselték. Mivel szíve­sen vadászik tyúkfélékre, s a helybeli lakosság háziszárnyasaiban alkalomadtán jelentős kárt tesz, ezért pusztítják. Élőhelyén rob­banásszerűen szaporodik a lakosság, a háborítatlan erdők megfo­gyatkoztak. Mivel az állatkertben olyan szelídekké válnak, mint a házimacska, tartásuk nem okozna gondot, így meg lehetne men­teni e fajt a kihalástól.

2. Párduchiúz (Lynx pardina). Hazája Dél-Európa és Kisázsia. A házimacskánál jóval nagyobb, de kisebb termetű, mint az észa­kabbra élő hiúz. Fekete sávokkal és foltokkal tarkított bundája révén „párducszerűbb” benyomást kelt. A századforduló táján Spanyolországban meglehetősen gyakori volt, nemritkán a Madrid környéki területekre is bemerészkedett. Fő tápláléka az üregi nyúl. Főként a ritkán lakott, elhagyatott hegyvidéken él, mégis Európa legveszélyeztetettebb vadjai közé tartozik. Ennek oka az, hogy szép bundája a nagyobb macskafélékére emlékeztet. A bikaviadalok szereplői is előszeretettel viseltek párduchiúz bőréből készült zeké­ket. A nyúl hangját utánzó síppal könnyen lőtávolra lehet csalni, így az orvvadászok számára könnyű zsákmányt jelent.

XXIII. tábla

1. Berber-oroszlán (Panthera leo barbaricus). Utolsó példányát Marokkóban 1920-ban lőtte le egy oroszlánvadász. E szép észak­afrikai alfajt a hatalmas fekete sörény jellemezte, amely nemritkán a hasoldalon folytatódva egészen a hátulsó lábakig ért. A berber­oroszlán nem pusztult ki teljesen, ugyanis némely állatkert orosz­lánjai a berber jellegeit mutatják. Így pl. a lipcsei állatkertben rend­szeresen születnek szép, fekete sörényű hímek. Sajnos ezek a példá­nyok nem tekinthetők teljes értékű berber-oroszlánoknak, hanem jórészt abba a csoportba tartoznak, amelyet félig tréfásan – de ta­lálóan – „menazséria-oroszlán”-oknak neveznek. A régi állatsereg­letek, mutatványosok ugyanis különböző alfajokhoz tartozó orosz­lánokat vásároltak, s ezek kevert vérű utódait tartották. A „mena- zséria-oroszlán”-ok ősei közé tartozott a hatalmas méretű, fekete sörényű fokföldi oroszlán (1865-ben lőtték le az utolsó példányt), valamint a perzsa oroszlán (Panthera leo persica), melynek utolsó képviselőjét Perzsiában 1930-ban ölték meg. Itt kell említenünk az indiai oroszlánt is (Panthera leo goojratensis), melyet „gudzsaráti oroszlán”-nak is neveznek; ennek az alfajnak még él kb. 200 pél­dánya. Az elmondottak értelmében mód nyílik a kihalt berber­oroszlán és a fokföldi oroszlán „megjelenítésére”, azaz tudatos ki­válogatás, tenyésztés útján a kihalt fajokra emlékeztető formák létrehozására. Ezek azonban – bármily szépek legyenek is – nem tekinthetők azonosnak a kihalt fajjal.
2. Szigeti tigris (Panthera tigris sondaicus). Szumátra, Jáva és a Bali sziget lakója. A szigeti tigris jóval kisebb, mint a kontinensen élő rokonai, csíkozata sűrűbb, a csíkok mélyfeketék. Bali szigetén egy igen kis termetű változat létezett, ezt kiirtották. A szigeti tigris sűrűn lakott tájakon él, ahol a dzsungel helyét ültetvények foglal­ják el; a „maláj tigris” napjai meg vannak számlálva. Feltehetően az állatkertekben fennmaradhat az alfaj.

XXIV. tábla

1. Barna hiéna (Hyaena brunnea). Jóval ritkább, mint a csíkos vagy a foltos hiéna; a háborítatlan Afrikában sem volt gyakori. Szőr­zete igen sajátos; különösen hosszú, durva szőrű hátsörénye két­oldalt lecsüng, ezért „panyókás hiéná”-nak. is nevezték. Szívesen csatangol a tengerparton, elhullott állatokat, döglött halakat keres. A partok mentén Észak-Afrikától egészen Délnyugat- Afrikáig megtalálható. Manapság azonban nagyon megritkult, el­terjedési területe sem összefüggő már. Nem verődik falkába, több­nyire egymagában vagy kettesével, hármasával jár; így azután a nagyobb állatokra nem jelent veszélyt. Főként dögökkel táplálko­zik, azonban a kisebb vadakat – a háziszárnyasokat is – elfogja. Rendkívüli megritkulásának az az oka, hogy a lakosság gyűlöli a háziszárnyasok elrablása miatt, s ezért, ahol látják, lelövik. Emel­lett, mivel a parti erdők helyét települések, ültetvények foglalták el, a ragadozó kiszorult eredeti élőhelyéről. A barna hiéna igen ritkán látható az európai állatkertekben. Tenyésztése a bázeli állatkertben sikerült.

2. Sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Igen hosszúlábú vad- kutyafaj, amely semmiképp nem „farkas” – fejformája ugyanis in­kább a rókára emlékeztet. Dél-Amerika lakója. Agárszerűen hosz- szú lábai láttán azt hihetnénk, hogy kitűnően fut, száguldva üldözi zsákmányát. A megfigyelések szerint azonban ez nincs így; hosszú lábain jár-kel a szavannák, lápok magas füvében, messziről ész­reveszi apró emlősökből, madarakból, nagyobb rovarokból álló zsákmányát. Lassú léptekkel odaoson, majd elkapja és többnyire egészben nyeli le áldozatát. Sohasem vadászik nagyobb állatokra. Inkább hasznos, mint káros. Szíve viszonylag kicsi, gyors futásra alkalmatlan. Feltehetően azért ritkult meg, mert képzetlen vadá­szok mint „ragadozó”-t irtják, esetleg prémje miatt vadásszák.

XXV. tábla

1. Véznaujjú maki (Daubentonia madagascarensis). A „félmajmok kontinensé”-nek nevezett Madagaszkár lakója. E nagyméretű szi­getet csupán a Mozambik-csatorna választja el Afrikától, élővilága azonban jelentősen különbözik a kontinensétől; főként a félmaj­mok jellemzik. E sajátos állatcsoport mintegy félúton áll az ősibb jellegű rovarevők és a fejlettebb majmok között. A véznaujjú maki lyukat rág a fák törzsébe, a kéreg alatt megbújó rovarlárvákkal táplálkozik. Kezének harmadik ujja meglepően vékony, hosszú nyúlvánnyá alakult. Az állat ezzel a „csontvázujjával” piszkálja ki a fakéreg repedései közül rovarlárvákból álló táplálékát. E sajátos, macska méretű félmajom rejtett életmódot folytat, ezért a helybeli lakosság sem nagyon ismerte. A múlt században már kihaltnak hitték. Időközben több véznaujjú makit is fogtak, a zoológusok szerint azonban a legritkább állatfajok egyike.

2. Hamvas maki (Lemur mongoz). E félmajom hazája Madagasz­kártól északra, a Comore-szigeteken van. Testhossza kb. 50 cm. A félmajmok többségéhez hasonlóan vegyes táplálékon él, gyümöl­csöket eszik, de madárfészkeket is kifoszt. Éjszakánként rettenetes sikoltozó kacagásra emlékeztető hangokat hallat. Nevét éppen hangja alapján kapta, ugyanis a régi rómaiak a holtak „visszajáró lelkét” nevezték „lemur”-nak.

1. Indri (Indri indri). Törzse 60-80 cm hosszú, a legnagyobb félmaj­mok egyike. Az „indri” szó a bennszülöttek nyelvén ezt jelenti: ott, Oda nézz! Európai felfedezőjük azt hitte, hogy ez a faj helyi neve. Nappali életmódot folytat. A bennszülöttek nem bántották, sze­rintük a holtak lelke az indri alakját veszi fel. A madagaszkári fél­majmok jórészt azért ritkultak meg, mert a sziget őserdőinek jelen­tős részét kivágták, helyüket ültetvények foglalták el.

XXVI. tábla

1. Vörös uakari (Cacajao rubicundus). Dél-amerikai majom, az ún. „szélesorrú majmok” csoportjába tartozik. Az őserdők fáin él. Igen különös jelenség, sokan kifejezetten csúnyának tartják bundájától elütő, skarlátvörös arcát. Testhossza 40-65 cm, ebből feltűnően rövid farka mintegy 15 cm-t tesz ki. Gyümölcsöket, hajtásokat, le­veleket eszik. Páradús, forró levegőjű őserdőben élnek, igényeiket az állatkertekben nemigen tudják kielégíteni, így fogságban való szaporításukra kevés a remény. Veszélyeztetettségük oka sajátos. A dél-amerikai őserdőkben kevés vadászható, húst szolgáltató vad él, így a vörös arcú uakari a bennszülöttek kedvelt vadászzsákmánya, húsát eszik. Főként fúvócsővel, mérgezett nyíllal lövik. Évtizedek­kel ezelőtt még meglehetősen gyakori volt. Észak-Amerikában, a floridai majomrezervátumban szaporodik.

2. Fehérzászlós gereza (Colobus abyssinicus caudatus). Afrikában, a Kilimandzsáró vidékén él. A többi Colobus (gereza) fajhoz ha­sonlóan kezük hüvelykujja szinte eltűnt. Ez a fákon való életmód következménye, ugyanis nem fogják át az ágakat, hanem kezüket kampószerű formára görbítve lógaszkodnak. Gyakran az ágakon járnak, ilyenkor két lábon haladva, hasukat előretolva egyensú­lyoznak. Főként levelekkel táplálkoznak. Testük és fejük alapszíne fehér, fejüket vakítóan fehér szőrzet díszíti, oldalukon keskeny, hosszú szálakból álló, köpenyszerű gallér van. E majmok hatalma­sakat ugranak egyik fáról a másikra, sajátos szőrképződményük segíti őket a levegőben való siklásban. Hosszú, finom szőrökkel borított farkukkal kormányoznak. Bundájuk az 1900-as évek ele­jén divatba jött, a szűcsipar hatalmas mennyiséget igényelt belőle. 1892-ben például 175 000 prém került az európai piacokra. Néhány bennszülött törzs harcosai is díszként viselték a kolobuszprémet. 1930 táján hirtelen megszűnt a kereslet a fekete-fehér majomprém iránt, azóta a gerezák száma lassan gyarapodik.

XXVII. tábla

1. Közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera novae-angliae). Az úgynevezett „sziláscet”-ek közé tartozik; az alrend fajainak kö­zös sajátossága, hogy nincsenek fogaik, hanem a szájukban levő kefeszerű szaruképződményekkel szűrik ki a vízből apró állatok­ból álló táplálékukat. Sajátosan hosszú, testhosszának harmadát kitevő mellúszóiról nyerte e faj a nevét. Úszóin, fején különös du­dorok vannak. A közepes nagyságú fajok közé tartozik, testhossza mintegy 15 méter. Nászukat a meleg vizű tengerekben tartják, bor­jaik is itt születnek. Az ilyen vizekben azonban kevés a táplálék, ezért már kora nyáron felhúzódnak az északabbi, hidegebb vizű, gazdagabb élővilágot rejtő övezetbe. E faj egykor gyakorisága miatt nyerte a „közönséges” nevet. A nagyobb hasznot hozó cetek meg­fogyatkozása, számos sziláscetfaj teljes kipusztulása után megin­dult a hosszúszárnyú bálna iparszerű vadászata. Legyilkolásuk ké­nyelmes volt, mivel igen szelídek, sőt kíváncsiságból a cetvadász- hajó elé is úsztak. 1916 táján már csak néhány tucat példány volt életben. Aztán már nem fizetődött ki a hosszúszárnyú bálna által lakott vizekre való hajózás, a cetvadászflották áttértek más fajok irtására. Az 1940-es években megszaporodott a hosszúszár­nyú bálnák állománya, újra nyereségessé vált vadászatuk, s ennek következtében 1952-re ismét a kihalás szélére jutottak – már csak kb. 600 példányuk élt. Ekkor védetté nyilvánították őket. Nap­jainkban szépen gyarapszik létszámuk, talán megmenekül a faj.

2. Vizcayai bálna (Eubalaena glacialis). Kihalt faj, a sziláscetek közé tartozott. Nemcsak zsírjáért és húsáért üldözték, hanem azért is, mert a szájában lévő „szilák” nagy értéket képviseltek; „hal­csont” néven árusították, és főként női fűzőbetéteket készítettek belőle. A 19. század derekán egyetlen példányát sem látták, így a „kihalt állatfajok” listájára került. Néhány kisebb csoportja fenn­maradt, ezeket nem üldözték, így gyarapodtak. Az 1900-as évek elején „felfedezték” állományukat, s most már tökéletesen kiirtot­ták e fajt.

XXVIII. tábla

1. Steller tengeri tehene (Rhytina gigas). Utolsó példányait 1765 tá­ján mészárolták le. A „szirénák rendjé”-be tartozott, amely a ki­halófélben levő manátuszféléket és a dugongféléket foglalja ma­gába. A szirénákat „tengeri tehenek”-nek is nevezik; nevük annyi­ban találó, hogy a tengerfenék hínárjait tehenek módjára legelik. Tengeri életmódhoz alkalmazkodott emlősállatok. Az elefántfélék­kel és a szirtiborzokkal közös ősöktől származnak, így nem roko­naik a fókáknak, ceteknek. Steller tengeri tehenének történetét jól ismerjük. Vitus Bering, a dán származású orosz földrajzkutató 1741-ben hajótörést szenvedett. A hajó legénysége a mai Bering- szigetre menekült, ahol hatalmas méretű (hossza 7,52 m, legna­gyobb kerülete 6,20 m) tengeri emlősökre bukkantak. Többet meg­szigonyoztak. Húsuk ehető volt, zsírjuk a vajra emlékeztetett. Vas­tag bőrük a tölgyfa kérgére hasonlított, feltehetően az úszó jégtáb­lák ütésétől is védte az állatot. A hajótöröttek között volt Georg Wilhelm Steller hajóorvos és természetbúvár, aki részletesen leírta a tengeri emlősök alkatát, viselkedését. Híradása nyomán cetva­dászok és fókavadászok jelentek meg a szigeten, és néhány évtized alatt az utolsó példányt is elpusztították. A szelíd állatok nem me­nekültek az ember elől. A faj alighanem a „természetes úton kihaló” állatcsoportok egyike volt; ha nem irtják ki, még néhány ezer vagy millió éven át fennmaradhattak volna. A tengeri tehenek többi faja a meleg tengerek lakója; Steller tengeri tehene a hideg tengerben élt, szervezetét azonban kemény próbára tette a zord éghajlat. Ezt az is bizonyítja, hogy viszonylag kevés példánya volt, kis terü­leten élt.

2. Barátfóka (Monachus monachus monachus). A Földközi- és a Fekete-tengerben él – talán – még néhány példánya. Már Ariszto­telész említi. A halászok irtották ki e fajt; a hálóba került barátfó­kákat megölték. Testhosszuk kb. 2 méter. Védelmük nincs bizto­sítva. Néhány kicsiny, lakatlan görög és dalmát szigeten esetleg még fennmaradtak.

XXIX. tábla

NÉVMUTATÓ

(A római számok a színes táblákat, az arab számok a képeket ismertető szövegoldalakat jelölik.)

anoa XV., 32

antilop, dorkász lantszarvú

XVII., 36

– kék ló- XX., 42

– mendesz- XVI., 34

babirussza XI., 24

bálna, közönséges hosszúszárnyú

XXVIII., 58

– vizcayai XXVIII., 58 barátfóka XXIX., 60 barna hiéna XXV., 52 berber-oroszlán XXIV., 50

csiru XIX., 40

erszényes farkas VIII., 18

fehér passzán XVI., 34

fehérfarkú gnú XVII., 36

fehérfejű rétisas VI., 14

fehérzászlós gereza XXVII., 56

foltos erszényes nyest VIII., 18

galápagosi szárazföldi leguán I., 4

– óriásteknős I., 4

gaviál II., 6

guanako XXI., 44

gyapjas csincsilla XXII., 46 hegyi vadkecske XI., 24 hegyizebra XII., 26

indri XXVI., 54

kaliforniai kondor VI., 14

karolinai papagáj V., 12

kouprey XIV., 30

ködfoltos párduc XXIII., 48 kvagga XIII., 28

labrador-réce V., 12

leadbeater oposszum VII., 16

leguán, szárazföldi I., 4

maki, hamvas XXVI., 54

– véznaujjú XXVI., 54

Mauritius szigeti dodó III., 8 mezopotámiai dámvad XVIII., 38 mhorr gazella XX., 42

núbiai vadszamár XIII., 28

onager XII., 26

óriásalka IV., 10

óriástatu XXII., 46

orrszarvú, indiai IX., 20

– jávai X., 22

– szélesszájú IX., 20

– szumátrai X., 22

őstulok XIV., 30

párduchiúz XXIII., 48

peleformájú erszényes VII., 16

pézsmaállat XVIII, 38

rőt vérszopó denevér XXII., 46

rövidfarkú albatrosz IV., 10

sörényes farkas XXV., 52

Steller tengeri tehene XXIX., 60

szajga XIX., 40

szélesarcú kengurupatkány

VII., 16

szigeti tigris XXIV., 50

takahe III., 8

teknős, galápagosi óriás- I, 4

– leves- II., 6

vadjak XV., 32

vándorgalamb V., 12

vikunya XXI., 44

vörös uakari XXVII., 56

HU ISSN 0324-3168

ISBN 963 11 3906 9

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Kossuth Nyomda (85,0485), Budapest, 1986

Felelős vezető: Bede István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Karádi Ilona

Szakmailag ellenőrizte: dr. Holdas Sándor Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Árva Ilona

Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné

155 000 példány. Terjedelem: 2,8 (A/5) ív. IF 5460

32,- Ft

A Búvár Zsebkönyvek eddig megjelent kötetei:

Madarak 1. (4. kiadás) Vadvirágok 1. (4. kiadás) Gombák (4. kiadás) Halak (3. kiadás) Lepkék (4. kiadás) Dísznövények (3. kiadás) Csigák, kagylók (2. kiadás) Fák, bokrok (3. kiadás) Legyek, hangyák, méhek, darazsak (3. kiadás) Vadak (3. kiadás) Ásványok (2. kiadás) Mohák, zuzmók, harasztok (2. kiadás)

Bogarak (3. kiadás) Kövületek

Kutyák (3. kiadás) Kígyók, békák (2. kiadás) Díszmadarak (3. kiadás)

Vadvirágok 2. (3. kiadás) Kultúrnövények 1. (2. kiadás) Pókok, skorpiók (3. kiadás) Háziállatok (3. kiadás) Gyümölcsök (3. kiadás) Ősállatok (3. kiadás) Kultúrnövények 2. Felhők (2. kiadás) Állatkerti emlősök (2. kiadás) Állatkerti madarak (2. kiadás) Gyógynövények

Tengeri állatok 1. (2. kiadás) Tengeri állatok 2.

Emberek (2. kiadás) Kaktuszok, pozsgások (2. kiadás)

Fűszernövények (2. kiadás) Különös növények Kisemlősök (2. kiadás) Emberelődök

Trópusi pillangók Kabócák, bodobácsok Ősnövények

Havasi virágok Hagymások, gumósok Szitakötők, kérészek, hangyalesők

Madarak 2. Különös állatok Egyszervolt állatok