Találatok: 13

160

hanem kétségeiknek megoldását várták tőle. Előtérbe nyo­mult az ember egyéni Ítéletének a szerepe, s a tömeghangu­lat felszabadult lerögzítettségéből. Kételkedés, ingadozás s mindenek fölött várakozás szállotta meg az emberi lelket; világképek és hatások közül várt és figyelt a számára leg­inkább vonzó hangra és hatásra. A vallásos gondolat tehát leszállt sokszázados magaslatáról a közösség körébe: a gyüle­kezetekbe. Az írónak nemcsak az irodalommal, mondanivaló­jával kellett szervesen összeforrnia, hanem a közösséggel is. A közösség nyelvéből, leikéből kellett merítenie, a közösség belső alkatához kellett mondanivalóját hangolnia. Ezenkí­vül elnyomott s többnyire üldözött helyzete is a nép mellé, a népi érdekek mellé állította. Azután mégcsak a minap volt a Dózsa-lázadás, melyben az alsó papság jórésze a paraszt­ság mellett állott, a kései humanisták is telítve voltak e lá­zadás emlékeivel s jelentőségével.

Mi volt mindennek az irodalmi hatása? Megnövekedett az író valóságérzéke, társadalomszemlélete pedig felfedezés­szerű erővel tört föl. Az alulról való társadalmi látás jellem­zi az egész század irodalmát, Szerémi György magva lom­bosodon ki benne. A középkor „Istenországa“ s a humanis­ták nagy birodalmi álma helyébe a valóság lép: német és török hordák, kegyetlenkedő főurak, könyörgő jobbágyok, fene hajdúk és portyázó katonák. Az író panaszkodó és kö­vetelő néptömegek élére kerül. Persze e század társadalom­szemléletét még teljesen áthatja a vallás. Meglátják s kikiált­ják az elriasztó társadalmi tényeket, de mindennek mélyén vallási, vagy legjobb esetben erkölcsi okot látnak és keresnek.

Az ezerszer megrázott, hegedő sebekkel teli írói lel­kekben egy új fogalom szirmai kezdettek bimbózni. Ügy hív­ják e fogalmat, hogy „magyar sors“. Az író döntő kérdésnek érzi azt, hogy mi végett is van e nép a világon, merre is

55