Találatok: 13

160

*’

Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,
Tüz-vassal pusztul ország és határ;

Ez az istentelen német annyi kárt tött már:
Hozzá képest hogy mit sem tött török, sem tatár!

Az nagy uraknak mézes szókat hány,
S hozzá hódúinak*), mint bódult zsákmány. . .
Hej nagy urak! nem keresztény, az pogány:
Rosszabb penig még ennél is labanc, valahány.

Mindent igér, de csak szorultában, —
Semmit be nem vált, ha szabadjában;

Az németnek — ebhitünek fogadásában
Ne bizz többet, mint az ebnek ugatásában!

Pusztítani jött, nem segítségre, —

Hogy elfoglalja országunk végre;

Álnoksággal nemzetünknek esküdt vesztére:
De az Isten ráfordítja még ő fejére!

Csak azt nézd pajtás, hogy labanc hol van?

Csak azt vágd pajtás nagy busultodban.

Mert e pogány kiöl mindent édes hazánkban, —
Vágd tehát még az magyart is társaságában!

Tölts kupámba bort, az lelkemnek bort;

Német vesztére üljük meg az tort.

Ma egymással — bajnoktárssal együtt iszunk bort:
Virradatra úgy üssük meg az német tábort!

I hódolnak.

171

Töltsd az kupákat, töltsd az pulhákot,

Készen tartsad jó, sullyos szablyádot.

Úgy igyál bort, hogy ha hallod az trombitákot — Vért ihassál, s német testbül rakj garmadákot!

A XVI-ik század erkölcsi páthoszából tragikus nemzeti páthosz lett. E páthosz ettől fogva szerves eleme a magyar lélek elemi megnyilatkozásainak. (E kurucverset Thaly XIX. századbeli szájhagyományok alapján közli. Feltehető, hogy végső formáját jóval a kuruc korszak után nyerte. Gyökerei azonban a kuruc korig nyúlnak.)

A balladás menetű kuruc versek közül egyik legtö­kéletesebb az

Ócskái Lászlóról való ének.

„Kurucok, kurucok, hajh szegény kurucok — De megsötitedett ti fényes napotok!

Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!. . .

Trincsíni mezőnek vérrel borítója.

Sok ezren borultak ott önnön vérekben,

Mások tántorodtak régi hivségekben.

Labanc már Ócskái; sok vitéz hadnagyi

Átkozva siratják az ő labancságát:

Verje meg az Isten állhatatlanságát!

Kemény Beleznai, seriny Jávorkával,

Ama Bornemisza, híres Rácz Miskával

172

Esküsznek Újvárban egymásnak kezére, erős esküvéssel Ócskái vesztére:

Bátor vérontásom — törtínjék halálom, Álnok árulónak bosszúját megállóm, Álnok árulónak bosszúját megállóm!*¹

S nyárnak bévsigében — ősz sürü ködében Kergetik Ócskáit nagy kegyetlen télben.

Beleznai kétszáz labancát levágja — Pilátushoz küldi őköt vacsorára.

Bornemisza véle gyakran kergetődzik, Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik . . .

Jávorka pediglen paraszti ruhában — Egynihány vitézzel csak betör házában,

„Héj Ócskái László! a nagy tobzódástul Kelj föl immár, érted elgyöttünk Ujvárbul!

Vérünk árulója most add meg magadot!⁴⁴ Fölkele Ócskái, de fegyvert ragadott. . .

Kiverik kezébül s úgy homlokon vágják — Vér elborította mint a két orczáját.

Viszik már, viszik már, kötve paripára, Nyargalton-nyargalvást — viszik már Újvárba

Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott: „Itt hozzák, itt hozzák az Ócskái Lászlót!⁴⁴

173

Hadi szék bírái ott egybe gyülének, Hitszegő felett ők széket iilének.

írjátok furérok, írjad sereg diák — Vérveres téntával a nagy szentenciát:

„Világ példájára feje elütessék, Várnak bástyájára karóba tűzessék.

Hadd lássák mindenek: az lator mint jára, Ki megszegvén hitit, támadt hazájára’/¹

Mikor rézdobokat megütték a vártán, Mikoron a sípot megfujták a bástyán:

Akkor az piacon álltak mind fegyverben, Kihozzák Ócskáit vasakkal terhelten.

Ott felzöndiilének vitézek, hogy látták: „öld meg az árulót! Hozzá!. . azt kiálták.

S ha fejét nagy hamar hóhér el nem csapja; Testét vitézlő rend izekké szaggatja!

Föltiizték az fejét a bástya fokára,

A mely néz Nyitrára, egy nagy árbocfára.

Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának —

S ott környül kerengvén, ekkép károgónak:

„Kár, kár, kár vala Ócskái Lászlónak, Ilyen nagy vitéznek lenni árulónak!

174

De nem kár, hazáját, vérit eladónak

Szemeit kivájni, fekete hollónak!”

Már Ócskái László másoknak nagy példa: Gonosz árulónak így lészen halála!

Lelkeket világon szélvészek kergetik Azután pokloknak lángjára vettetik.

Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáz tiszben. . .

Szegény magyarokat segétse az Isten/¹’

Az erdélyi emlékirat.

Az erdélyi emlékirat tulajdonképen Mindszenthi Gábor naplójával kezdődik*, de igazi virágkora a XVII-ik század második fele s a XVIII-ik század eleje. Mindszenthi naplója Szapolyai János életének utolsó napjait örökíti meg a „hű udvari ember⁴⁴ hálatelt s elfogódott hangján. A későbbi em­lékiratok azonban már szélesebb sodrú művek: Kemény Já­nos fejedelem önéletírása, Szalárdi János krónikája, Cserei Mihály históriája, Apor Péter s Bethlen Miklós emlékezései. S történelmi köntösükön átüt az irodalmi szándék: egyéni vallomás az életről, egyéni állásfoglalás a történelmi szemé­lyekkel és eseményekkel szemben. A XVII-ik század magyar életét minden más műfajnál különbül tükrözik.

A Mátyás halálával porba hullott magyar birodalmi gon­dolatot Erdély emelte fel újra. Mátyás európai magyar poli­tikát csinált, Erdély keleteurópait. Az erdélyi birodalom a

* 1540-ben jelent meg.

175

Mohács utáni Magyarország erőinek első valószerű mérlege: kiegyezésekre kész s a kiegyezéseken belül elszántan gyara­podó, megtartó, megőriző okosság birodalma. Legnagyobb fejedelme s igazi megtestesítője pedig Bethlen Gábor volt, kinek Szalárdi szerint, „sok volna előszámlálni az építésben való telhetetlenségét.⁴⁴

Bethlen Gábor „épülete⁴⁴ azonban méltatlan utódok kezén csakhamar veszendőbe ment, az erdélyi emlékiratok szerzői már a pusztulás éveiből tekintenek vissza Bethlen Gábor birodalmára, akár egykor a humanisták Mátyás király roppant álmaira. S igazi írói ihlettel megcsinálják Bethlen Gáborból az élet s a magyar valóságérzék építő hősét. Er­délyben fejedelmek és fejedelmi szándékok nőttek folyto­nosan egymás mellé, mintha a törzsi ősemlékezés még mindig felütné a fejét. S ennek megfelelően: csupa belső hadakozás az erdélyi élet, pártok viszálya, az emberek hónuk alatt hord­ják a fejüket. Kitűnt, hogy a rendi Magyarország nagy ural­kodó egyéniség nélkül mennyire képtelen az államalkotásra. Bethlen le tudta vezetni a nyugtalan erőket 8 mi több: nagy vállalkozásokba rendezte őket. Erdély egysége és ereje az ő sokrétű zsenialitásának eredője s eredménye volt. A nagy fejedelem egyúttal ravasz, eszközökben nem válogató gazda és kereskedő. Politikai arcát legmélyebben Kemény János rajzolja meg. Nagy józanság, magasrendű politikai tudat 8 valami nagyon színes látás jellemzi Kemény Jánost. Wallen­steinről ezeket írja: „. .. halálban buburékolva gyönyörködő ember volt.⁴⁴ Egy mondatban: a zsoldoshordák egész arca!

Szalárdi János „Siralmas Krónikájában⁴⁴ (1662-ben je­lent meg) már kivirágzik Erdély fejedelmi és emberi eszmé­nye: az építő férfiú. Cserei Mihály Históriájában pedig az erdélyiség, az erdélyi birodalmi gondolat már teljesen öncé­lúvá lesz. A „két pogány⁴⁴, tehát a török s a német között

176

a teljes magyar önállóságot kalandos álomnak tartotta s Ke­letre adta le szavazatát: a török uralom igen könnyű fajá­rom volt s kár volt a német vasjárommal fölcserélni. „A tö­rök nemzet tovább egy seculumnál nagy boldogságban s nyu­godalomban tartá az erdélyi fejedelmeket.⁴⁴ Gyűlölte a ma­gyarországiakat, a nyughatatlan forrongás és örök lázadás híveit, kik folytonosan kalandokba csábítják Erdélyt s ki­mozdítják erőtgyüjtő, békés vegetációjából: „Mindenkor Er­dély romlása pusztulása Magyarországból következik, min­denkor az erdélyi jó takarékos gazdák javaiból épültének azok a here, gőgös, nagyravágyó, semmivel nem biró, haszon­talan, tékozló, magyarországi állhatatlan, nyugtalan emberek.⁴⁴ Csereinél a legszembeötlőbb az író közvetlenebb líraibb, naivabb életszemlélete a történetíró hűvösebb elvontságával szemben. S emellett a protestáns lélek puritán keménysége jellemzi. A végzetet akarja megírni:

„Ezer hatszáz hatvanegy esztendőtől fogva Micsoda fátumokon forgott Erdély dolga, És ki miatt származott nagy nyomorúsága, Ez az irás igazán megmondja.⁴⁴

Históriája verses bevezetőjéből valók e sorok. S Teleki kan­cellárból, Apafi hatalmas tanácsadójából igazi epikai erővel alkotja meg a romlás hősét, nagy Bethlen Gábor ellenlába­sát. „Bűzbe keverte Erdélyt⁴⁴ ő, aki Magyarországból mind­össze „két lóval jött vala be Erdélybe.⁴⁴ Telekiben összpon­tosítja tiszta, naiv indulattal korának minden bűnét, vér­pocsékoló kalandorságát s állhatatlan politikai kapkodását. Teleki a jobbra is, balra is tárgyaló és Ígérgető, minden építő ösztön hijján folytonosan politikai kalandokat keverő, óriá­si birtokokat harácsoló úrnak „örök arca⁴⁴.

12 Féja, A régi magyarság.

177

Cserei Mihály nem vágyott már a „hadak útjára⁴⁴. Elité­li Teleki Mihályt, hogy Magyarország ellen vezet hadat, „ho­lott azok is magyarok valának; s mi kárt tettek a németnek, ha magyar a magyart prédikálja és pusztítja?⁴⁴ A kurucmoz- galmakat is gyűlölte: „soha nem tudja a föld népe, a kuruc- tól féljen vagy a magyar labanctól, mert az egyik eb a másik kutya.⁴⁴ Nem hitt már a fegyverek jussában, az élet fegyve­reit szerette volna a magyarság kezébe adni: „Isten nem fegyverrel már, mint azelőtt, hanem patientiával s igazi meg­értéssel akar minket felébreszteni régi szabadságunk meg­nyerésére.⁴⁴

Apor Péter Erdély „változásáról⁴⁴ (Metamorphosis Tran- sylvaniae) tudósít. A régi erdélyi életmódot írja le meleg 8 kedvesen dohogó hangon: a vendégségeket, ebédeket, va­csorákat, köntösöket, nyájasságokat, utazásokat, lakodalma­kat, táncokat. Éppenúgy, mint társai, ő is az aranykort sirat­ja. Mindnyájuk műveit az ősz aranyos borongása szövi át.

Az újkori ember jelentkezése:

Bethlen Miklós.

(1642—1716)

Erdélyi politikus és főember volt Apafi Mihály korában, s Apafit is túlélte, akár nagy ellenfelét Teleki Mihályt. Bánfi vesztőhelyének árnyékában élt s Béldi futásának sorsától remegett. Többször viselt fogságot, s „bujdosva⁴⁴ mentette életét. A kor összes erdélyi izgalmai, tervei, szándékai össze­futottak benne, korszakot viselt magában. Éveket töltött nyugaton, európai volt akkor is, midőn a legjobbak is csak a honi indulatokra támaszkodtak és csupán az erdélyi for- tyogás kifejezői voltak. Teleki Mihály „franciának⁴⁴ csúfol­ta őt.

178

önéletírása tulajdonképen Erdély önvallomása egy szá­zad életformájáról. Cserei Mihály „fekete könyvet*⁴ csinált korából. Bethlen Miklós szinte a maguk „tisztaságában⁴⁴ szem­lélte s örökítette meg korának mozdulatait és áramlásait, önmagát védve, de senkit se ítélve, józan világossággal a végső okokig nyomozva. Erdély romlása történelmi méretek­ben éppen ezért nála bontakozik ki igazán: a sors szilárd vonalai már teljesen megtörtek, csak bujdosások, tiprások és lázadások vannak, céltalan utak s jóvátehetetlen szaka­dékok.

A saját életét feltáró vallomás éppen olyan teljes és maradéktalan, mint az „erdélyi vallomás⁴⁴. Bethlen Miklós az első újkori magyar, kit már az élet teljessége érdekel, szép és rút, a nyílt s a „titkolni való⁴⁴ dolgok: minden egyként fontos számára, ami emberi. Az első magyar író, kinek em­beri szemlélete újkori méretekig szélesedik. Az ember emész­tése, testének eseményei éppen úgy érdekelték, mint lelki válságai. Erkölcsi intelmeit a boldog házasélet testi titkaival együtt hagyta utódaira.

Ott volt Zrínyi Miklós halálánál:

„Ezalatt szép őszi idő járván, majd mindennap vadász­ni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18 novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan pari­pa is, Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő jobb- felől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak, tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozók egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek, hanem visz­nek. Kik s hova? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehet­nél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is

12*

179

rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszab­bul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig: s hátha megnyer- gelnének, magokat is velem vitetnék, mégis úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.

No, elmenénk vadászni, ö maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, pus­kával beméne, és szokása szerint csak egyedül búkálván, lőve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál s vége lön a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az ur is, hogy immár hazamenjünk, estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána men­nénk, elveszthetnők. Az ur mindjárt mondá nékünk Zichy- vel ketten, látván hogy el akarunk menni véle: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapi­tánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimék- kal, csak meglátom, mit mond ez a bolond t. i. Paka, mind­járt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stucz kezében, Paka után nyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gaval­lér, Guzics öccse inasa, még egy Angeló nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál be­szélgetőnk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az ur. Menőnk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még balkezében , amint tetszett, a pulsus gyen­gén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meg- hala. Majláni igy beszélte: hogy amint Paka után bement a disznó vérin az erdőbe, amig ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelőbb érkezők,

180