Találatok: 13

160

hát Paka egy horgas fán, az ur arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angeló, az ur felkél és mondja: rutul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyeket csatákon is magával hordott zsebébe) állítsá­tok a sebnek vérét véle, de híjába, csak elfolyt a vére, elő­ször ülni, azután hányát fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztottá rutul a feje borit; más ugyan a bal fülen alól az orcáján, a szeme felé, rut szakasztás; de ez kettő semmi, hanem harmadik jobbfelén a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körmöcslés, de semmi sem volt. Rettene­tes sírás lön az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hirit a felesé­gének, de én, mint uj isméretlen ember ,elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelől eresztős hin­tóbán kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatok, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon fejér bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. így lön vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stucz, spádély lévén nála.“

181

A XVIII-ik század.

A majtényi fegyverletétel után megindult a forradal­mak felszámolása. A kurucság végleg lehanyatlott, elfonnyad­tak az országalkotásra törekvő erők; akik a fölkelések ter­mészetes egységbe forrott seregéből megmaradtak és itthon maradtak, egyéni utakra tértek. Letűnt a „villám“-emberek kora, a hadvezérből gazda lett, a forradalmak népe pedig a mindennapi életbe kapaszkodott. A „bűnbocsánatnak⁴⁴ s a szép királyi Ígéreteknek nem sok foganatja volt, a lelkek le­szerelését nem követte a lelkek tartós és igazi megbékélte- tése, de mégis béke volt. S a béke a nagy pazarló hősi lendü­letek után, a lírai kor, lírai lélek s lírai emberek gyönyörű tűzijátékának végeztével az egyszerű építés idejét hirdette. A korszak irodalma teljesen kifejezi e történelmi hangulatot. Az író immár nem államférfi, katona, „bujdosó⁴⁴, kalandor, s vándor lantos is egyúttal. Nincsenek országra szóló álmai, izgató páthosza és regényes élete. A költői teremtőerő, a ma­gyar lírai természet pompás tűzijátéka háttérbe szorul, s elő­térbe lép a gondolkodó és rendszerező értelem, a tudomá­nyos irodalom. így e korszakban a látszólagos fáradtság mel­lett mégis nagy összefoglaló művek és tervek születtek.

Ezek az évtizedek élénken példázzák az élet és az iroda­lom, a társadalom és a műveltség viszonyát. A kurucság for­radalmi közösséget teremtett, e közösség most darabjaira hullott. A nemzeti önkormányzatért, vagy függetlenségért életét s vagyonát kockáztató, s fejedelmi tudatot hordozó főnemes helyébe a birtokszerző oligarha lépett, kinek gróf Károlyi Sándor a legjellegzetesebb alakja. A köznemesség visszasüppedt a magyar mezei életbe, a parasztság pedig a néma fájdalommal tűrt robotba. A magyar társadalom min­den rétege feladta egyidőre elsőrangú igényeit, s ezzel párliu-

182

zamosan a költészetben, az irodalomban is hiába keressük az elsőrangú teremtő erőket. E hiányt a tudományos elmélkedés egészen rendkívül előretörése pótolja.

Czwittinger Dávid megírja latinnyelvű magyar írói lexi- konát, Bőd Péter magyar nyelvű „Athenása“ pedig több mint ötszáz író életét és működését ismerteti. Pray György jezsui­ta megalapítja a történelmi kritika módszerét latin nyelven írt „Annaleseiben.“ Bél Mátyás pozsonyi evangélikus lelkész szintén a történelmi kritika képviselője s megalapítja a tu­dományos földrajzot is. Sajnovics János jezsuita „Démon- stratiója“ pedig a magyar nyelvtudomány hősi könyve. Álta­lános megbotránkozás közepette vitatja összehasonlító mód­szerrel a magyar és a lapp nyelv rokonságát. Cornides Dá­niel a magyar ősvallásról írt könyvet.

Különösen a történtírók szaporodtak el ebben a kor­szakban: Sinai Miklós, Batthyány Ignác, Benczúr József, Ti- mon Sámuel, Katona István és társaik hosszú sora tanúsko­dik erről. E nagy szellemi kultúra, ez az új elmélyedés és szellemi felkészülés készíti elő a magyar irodalom megúj­hodását és európai értelmű kiszélesedését.

A hívő.

II. Rákóczi Ferenc* környezetében többen is készítettek emlékiratot. Ezeknek az emlékiratoknak alig van közük a magyar irodalomhoz. A kuruc eseményekről száraz időrend­ben beszélnek, s csak akkor élénkül meg a hangjuk, mikor íróik, mint bujdosók külföldre kerülnek s a látnivalók özöne fut szemük elé. A szürke hadseregből messze kiemelkedik II. Rákóczi Ferenc két emlékirata. Egyik magyarországi hadjá­ratát tárgyalja s francia nyelven írta, a másik önvallomásait

* (1676—1735)

183

tartalmazza latin nyelven. Ezeknek az emlékiratoknak vi­szont alig van közük a kurucsághoz, nem a kuruc írta őket, hanem a fejedelem s a távlatokba költözött, az élet fölé e­melkedett ember.

Fiuom s halk líra járja át Rákóczi könyveit, melyek mind­végig töretlen lélekről tesznek tanúságot, csakis töretlen ember tudhatta ennyire összeforrasztani a nehéz sorsban megszer­zett alázatot a méltóság öröklött s kifinomult érzésével és tudatával. A belső rend embere, tekintete hideg és nyugodt, ítélete biztos, érzelmei rendezettek, látóköre tág. Lelki éle­tének mélysége és finomsága egy kicsit sem sorvasztotta el gyakorlati érzékét: belső életét ugyanolyan határozottsággal irányította, mint kockán forgó birodalmának sorsát, míg az emberek között élt. S mégis állandó, sohasem hűlő tűz égett benne: a végső igazságba vetett hit érzelmi tüze. A magyar­országi hadjáratról írt könyvének előszava: „Ajánlólevél a végső igazsághoz⁴⁴ s olyan mint az imádság.

Emlékirata egyik magyar emlékirathoz sem fogható. Egyén, politika, osztály, szűkebb közösség, táj, rang, hajla­mok, vonzalmak, érdekek, mindaz, ami „korszerű⁴⁴: idegen dolog volt számára. A végső igazságot akarta, a végső igaz­ság mértékével mérte önmagát s a magyarságot. Szigorát jo­gossá és támadhatatlan értékké teszi önmagával szemben al­kalmazott szigorúsága. Szinte a katholikus gyónás áhítata nőtt benne irodalmi formává, s mert született fejedelem volt, gyó­násában nemcsak a saját lelkének, hanem országának belső térképét is megrajzolta. Társadalmi Ítéletei is végső Ítéletek. A nép hozta vissza Magyarországba, miután sikerült a bécsúj­helyi börtönből megmenekülnie. Rákóczi ezt sohasem feled­te el és hűvös mondatait meleg áramlás futja át, valahány­szor a jobbágyakra kerül a szó. A forradalmi köznemesség adta mozgalmának a lendítő erőt, s mindig meleg rokon-

184

szenv hangján beszél erről a rétegről. Legjobban a saját osz­tályát ítéli el, a főrendeket, kik nem a mélyben álló ember felfelé néző áhítatával tekintettek rá, eszméire, terveire, lelkületére, hanem némileg az egyenlőség fölényével. A mé­lyebben álló osztályok érezték őt, saját osztálya azonban nem értette meg, ezért volt eleitől fogva magányos ember s korán beárnyékozta a tragédia. A magányos ember a törté­nelem mélyére látott, s fölfedte az egész „alkotmányos küz- delem“ reménytelenségének legfőbb okát is: „Minden eről­ködésem dacára sem akadályozhattam azonban meg bizonyos törvény hozatalát — az 1707-ben tartott erdélyi országgyű­lésen — mely erdélyi hadaimat egészen tönkre tette, hogy t. i. megegyezése nélkül katonává lett jobbágyát minden föl- desur visszakövetelheti. Bármily képtelen legyen is ez a tör­vény: oly természetű háborúban a minőt mi viseltünk, mégis teljesen föllázasztotta volna a kedélyeket, ha visszavetem; mert meg lesznek vala győződve, hogy tagadó válaszom csak azon szándékból ered, miszerint saját jobbágyaik fegyverei által akarom magamat korlátlan urokká tenni. . .. De ez a választott fejedelmek sorsa, t. i. hogy mindig gyanakodnak rájuk, s ha tulajdon lelkiismeretük meg nem nyugtatná őket, mindig szerencsétlenek volnának. Pedig nincs ábrándszerűbb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által meg­kötheti őket, ha tulajdon lelkiismeretük meg nem köti. Ne­héz volt az erdélyieket kielégítenem, még ha meg is tartom törvényeiket. A nemzet főerejének a székelyekből kellett volna kikerülni, akiknek mindnyájuknak nemesi jogokat kell vala élvezniük. És ők valójában természetöknél fogva ügye­sek, őszinték, bátrak s engedelmesek lévén, igen alkalmasak a háborúra. Azonban ők tulajdon tiszteik által vettettek szol­gaságra. Én azt tapasztalám, hogy ezen őseim korában annyi­ra virágzó és harcias nemzet nagyon elszegényedett, nem­

185

csak a németek zsarolásai, hanem önnön tiszteinek gazságai miatt is, elannyira, hogy semmikép sem volt elegendő az or­szág védelmére. És, ha ezen okból magyarországi hadakat küldöttem Erdélybe: ezeket az erdélyiek idegenekül tekintet­ték, s panaszkodtak, mondván, hogy szolgaságba akarom őket hajtani. Az említett törvény után a földesurak olymódon bántanak katonáskodó jobbágyaikkal, hogy valójában meg­esett a szivem. Nem is voltak ezután nagyszámúak erdélyi hadaim.“ Rákóczi tisztán látta, hogy milyen őrlő társadalmi erők, s micsoda áthidalhatalan társadalmi szakadékok kö­zött senyvedt el ügye. Ilyen biztos történelmi itélőerőt s el­fogulatlanságot hiába keresünk a magyar emlékiratok sorá­ban.

Két fejedelmi ág: a Rákóczi s a Báthory benne ért csú­csára. Az országszervezés és a nemzetalkotás terve benne természetes virág volt. A nemzet szétszórt, egymás ellen acsarkodó, vakon száguldozó erőiből emberi összhangot akart teremteni s ezt az összhangot, mint a belső élet rendjét: a szám­űzetés keserű napjaiban sem veszítette el, hanem átmentette a lelki élet síkjára. Éppen olyan természetes méltósággal s lelki alázattal viselte a számkivetést, mint a fejedelemséget. Már semmi köze sem volt a világhoz s vallomásaiban a vég­ső okkal, Istennel beszélgetett, elszámlálta minden vétkét, hogy megszabadulhasson tőlük, de még mindig volt haragja a nemtelenség, az üzletesség ellen. Bűnei felett siránkozik, de néhány sorral alább „Károlyit halálra itélendőnek“ tartja békekötésének szégyenletes és üzletes módjáért.

A „bujdosásnak“, az időtlen magyar életformának egész lényét és szépségét átérezte. Mikor elhagyta hazáját, tudta, mint vallomásaiban írja, hogy két út között kell választania. Egyik a vitézi halál, melyet bizonyára Kádár vitézhez ha­sonló fohászkodással teljesített volna. A másik út a bujdo-

186

sás volt, mely szürkébb és csendesebb, de Rákóczi úgy érez­te, hogy a bujdosók sorsa táplálja nehéz és elfáradt napok­ban a közösséget. S a bujdosó kemény Ítéletet mondott a „képzelet” felet. „Ó képzelet!” — intett feléje elhárító kar­ral; a képzelet a való világ s a lelkében ringatott Magyaror­szág álmait jelentette. De hiába mondott Ítéletet, mert ez a „képzelet” mindvégig megmozdította szárnyait benne, vissza­idézte a régi napok ízeit, holott ő már Isten melegségében vigasztalódott.

Mikes Kelemen.

(1690—1762)

Ha Zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rá­kóczi Ferenc udvarába, valószínűleg valamelyik erdélyi kú­riában békés, boldog idill közepette telik el az élete. Jó gaz­da lett volna, derék családapa, barátságnak s csevegéseknek fűszere s a könyvek barátja. De II. Rákóczi Ferenc lett a végzete, utolérte őt a magányos, szemlélődő és merengő fér­fiú sorsa, ki ellenállhatatlan erővel sodródó bolygója lesz a tettekbe siető férficsillagnak. A száműzetés keserves éveiben el is sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marma- ra-tenger partjára, hanem egy szép, tiszta ábrándért.

Mikes költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását. A legközvetlenebb, legmelegebb irodalmi formát vá­lasztotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi emlékiratok sorában. Hiába keressük nála az erdélyi emlékirat komor történelmi arculatát és méltóságát. Mikes az élet nyelvén, a mindennapok nyelvének vidámságával s jóizével beszélt. Hu­mora egészen magasrendű, s távolról sem anekdotákba fúló humor, mondhatjuk, hogy humoros volt a világszemlélete,

187

derűt csöppentett minden képére, minden sorára. A komor vonalakat, a sötétedő érzéseket, panaszokat eredendő ösz­tönnel játékosra kanyarította, vidámító csengésre hangolta. Olyan dolog jelentkezik nála, olyan íz, melyet eddig a ma­gyar prózában hiába kerestünk: az emberi beszéd nyájassága és bája. Tele van meglepetésekkel, nem várt fordulatokkal. A francia király haláláról ír s tudósítását igy fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott.¹⁴ Szeret incsel­kedni, pajkoskodni, huncutszemű megfigyeléseiről számol be. S ez a pajkoskodás a legnagyobb emberi indulata. Mikor ve- télytársa, Bercsényi gróf, már rátette kezét a vénlegény Ke­lemen utolsó reménységére, Kőszegi Zsuzsikára, akkor is csak a csípős tréfáig merészkedik: „Elég a, hogy a jövendő­béli vőlegényt, vagy is inkább vőembert a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik;¹⁴ . . .

Egészen lírába illő finomságokra képes: „A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ráncában csak a rest­ség nem engedte, hogy írjak.⁴⁴ Tudatos művész volt és naiv kedélyű ember. A magyar próza erejét, keménységét, fér­fiasságát, költői törekvéseit eddig is láttuk, de a „széppró­zát⁴⁴, a tudatos gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen ala­pította meg. Sajátságos sorsa, a bujdosás, hajtotta ki benne a reménységnek, az emberi vigasznak ezt a virágos, tarka ágát. Enyhülés kellett, kedv, s e hiányérzést Mikes a min­dennapok megszépítésével elégítette ki. Mérsékelt, de szí­nes és életteljes díszítés jellemzi Mikes stílusát, mint a szé­kely stílust általában. „Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen: néme­lyek pedig a legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik⁴⁴. Nagyszerűen jellemzi saját írói modorát. Ez a pajkos játékos szem olykor anélkül, hogy eredeti modorából kizökkenne, nagyon mélyre lát. így

188

jellemzi a török tunyaságot, EIő-Ázsiát: „A ház mellett egy tó lévén abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azok­kal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel von­ták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett úszni a sze­gény halaknak a sáros vízben. Török halászat/*!

Minden írása élőbeszéd és mentegetőzés a hazafelé szál­ló gondolatok elé. Néha szinte visszateremti az erdélyi le­vegő ízét, máskor pedig úgy tűnik fel a már soha vissza nem nyerhető haza, mint az elérhetetlen hegyen rejtezkedő tün­dérkert. A honi békeévek egyszerű életére vágyott, s leg­alább jó tanácsokat küldött hazafelé a gazdálkodásról, a gyermekek neveléséről. De mindezeken túl: megcsinálta a székely író belső formáját. Stílusának bája, furfangos ész­járása, világot és sorsot bíró humora a székely népkölté­szetet éppenúgy jellemzi, mint a székely Tamási Áront.

Legmeghatóbb írása a fejedelemmel való összekoccaná­sát szánja-bánja. 1736-ban írta, mikor Rákóczi már halott volt: „Sokszor jut eszembe a szegény urunk jövendölése, mert egyszer a többi között a vásárlónál való számadást hogy oda adtam volna, — mert én vásároltattam, ami kön- tösihez és a házbéli eszközökhöz kivántatott —- a fizetőmes­ter, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejedelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harminc vagy negyven tallért: hanem ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapot­ban mindenkor gáncsot talált. — A számadásban tehát egy­néhány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felin­dultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételke­

189

dett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételke­dik, parancsolja másnak, a ki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak kezembe adja számadást, és elfordul tőlem érdemem szerént. Ezzel én is kimegyek. Másnap sem­mit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is — a már nekem ne­héz volt, mert megüsmértem ostoba cselekedetem. Harmad­napján már nem tűrhettem, bemegyek utána az iróházában, ott eleiben borulok és könnyes szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: „Megbocsátok — sokszor eszedbe jutok én ne­ked, ha meghalok — sokszor megemlegetsz engemet: de ak­kor késő lesz⁴⁴. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek! — Isten így akarta — mindenben dicsértessék szent neve.⁴⁴

Ez volt az utolsó tisztelgés a nagy fejedelem emberi nagysága előtt.

Faludi Ferenc.

(1704—1779)

A magyar költő mindeddig szinte kivétel nélkül harcos tagja volt a magyar közéletnek. Sorsát, mint Zrínyi mondotta, „nemcsak pennájával⁴⁴ fejezte ki, hanem tudatosan, vagy ösztönösen, de a vátesz szerepét is játszotta. A majthényi fegyverletétel után egyelőre meghalt ez a szerep, s Faludi Ferenc a legtökéletesebb irodalmi kifejezője ennek a fordu­latnak: ő az első „sziget⁴⁴, a „kivonulás⁴⁴ az életből a tiszta költői világba, műtárgyak, csiszolt, választékos múzeumába. Eleinte csak fordított, s a nyelvét alakította, gazdagította, edzette. Gyűjtögető tehetség volt, s „Jegyzőkönyvében⁴⁴ tö­

190