Találatok: 77

286

 

 

Fekete István állatokról szóló történetei, a Csí, a Kele, a Lutra, a Bogáncs és a többiek szinte minden magyar korosztály számára ismertté tették nevét, még azokban az 50-es években is, amikor háttérbe szorították. Magasles című könyvét azonban senki sem olvashatta. Ez ugyanis befejezetlen maradt. A kéziratot az íróhoz igen közel álló író-tudós-tanár, Nagy Domokos Imre folytatta és fejezte be, úgy beleélve magát bérmaapja stílusába, hogy az olvasó észre sem veszi a „váltást”. A könyveivel és vadászírói munkásságával önállóan is hírnevet szerzett Nagy Domokos Imre méltó lezárást adott ebben a sajátos könyvben Fekete István gazdag, a természet szeretetével és bölcs emberismerettel átszőtt életművének.

 

FEKETE ISTVÁN

NAGY DOMOKOS IMRE

MAGASLES

OLÁH GYÖRGY RAJZAIVAL

OFFICINA NOVA

 

© Fekete István örökösei 1993

© Nagy Domokos Imre 1993 ©

Oláh György (grafika) 1993

ISBN 963 8185 61 9

András sokszor hallotta a „béke” szót, sokszor olvasta is, de közvetlen jóságát, személyes hasznát csak akkor érezte, amikor – hosszú családi háború után – anyja és nagybátyja kibékültek. Ez a nevezetes kibékülés úgy történt, hogy egy szép napon (mert a kibékülés csakis szép napon történhetik) megjelent egy hórihorgas, zöld kabátos ember, szó nélkül odament anyjához – megcsókolta…, és azt mondta:

– …Most aztán legyen vége ennek a marhaságnak!

András az első pillanatban fölöttébb helytelenítette a csókolózást, de mivel anyja még meg is ölelte a kétméteres egyént, úgy érezte, ennek a családias viselkedésnek lehet valami alapja. Hát volt is, mert az erősen bagószagú óriás Andrást is megcsókolta jobbról-balról, s a végén kiderült, hogy egy valóságos nagybácsiról van szó, aki erdész a Mátrában, és most nem csak azért jött, hogy békét kössön testvérével, de azért is, hogy Andrást magával vigye! Mert:

– Elég ostobaság volt, hogy nem előbb jöttem. Olyan ez a kölyök, mint eső után a giliszta, de majd én helyrehozom. Pakold össze, Anna, és délután viszem!

Így került András az erdőbe, és nem is akármilyen erdőbe. Hiszen ismerte ő a Pest környéki erdőket, amelyeket szinte végtelennek ítélt, de most látta csak, hogy azok legfeljebb erdőcskék, ligetecskék ehhez a rengeteghez képest. Ennek szó szerint nem volt „se vége, se hossza”, mert ameddig a szem ellátott, zöld volt a hegy és a völgy, s az erdészház is úgy megbújt az óriás tölgyek között, hogy valóban nem lehetett látni a fától az erdőt.

– Mért van erre ennyi erdő, Béla bácsi?

– Gondolkodj kicsit! Elsősorban ezeket a hegyeket csak nagyon drágán lehetne mezőgazdaságilag megművelni, másodsorban: a sebes eső elmosná bizony nem csak a veteményt, de magát a termőföldet is, és harmadsorban: az országnak éppen úgy szüksége van a fára, mint a búzára.

– De én láttam a síkságon is erdőt…

– Persze hogy láttál, bár többet láttál volna! Azt azonban nem tudod, hogy ahol erdőt láttál, az a talaj mezőgazdasági művelésre nem való. Vagy árterület, melyet időnként elönt a víz, vagy szik, vagy futóhomok. Szóval olyan talaj, ahol csak bukfencet lehet vetni, de kenyérmagvakat nem.

– És a fa megmarad az ilyen rossz földön?

– Olyan rossz föld nincs, fiam, aminek ne lenne odavaló fája. Sok száz millió csemetét ültetnek évente ezeken a kopárokon, és ezek mind értékes területek lesznek, mert a fa nem csak megfogja a földet, de javítja is. Beárnyékolja, lehulló leveleivel évenként megtrágyázza, az eső vizét megőrzi, a madárvilágot magához csalogatja, s a környék egész légkörét megjavítja…

– Hallottam, hogy ilyen helyen több az eső is.

– Nem, András, ez nem igaz. Az esők mennyisége egész földrészek és tengerek éghajlati viszonyaitól függ. Ebbe ezek a kis erdőcskék nem szólhatnak bele, de a közvetlen környékük párásabb, egészségesebb lesz, mert nem száll a por, nem ég ki a föld, nem száguld a szél, a sivár föld termelni kezd a dolgozó nép javára, nem is beszélve arról a kulturált szépségről, amit az ilyen erdők az embernek jelentenek. Aztán gondolj arra is, hogy ahol eddig csak ürge és egy-két vadmadár tengődött, ott most megtelepednek a hasznos vadak és a hasznos madarak. A hasznos vadak húst adnak a környéknek, a hasznos madarak pedig kirajzanak a környékbeli kertekbe és szántóföldekre, és pusztítják a kártékony rovarokat és rágcsálókat.

– Rágcsálókat? A cinke… meg a rigó… ?

– Dehogy! Az ölyv meg a vércse meg a baglyok…

– Azok „ragadozók”, Béla bácsi…

– Azok hát, de hasznos ragadozók! Olyan hasznosak, hogy törvény védi őket, és ha lelövöd – amiről persze szó sem lehet olyan ötszáz forint büntetést sóznak a nyakadba, mint a pinty – de ha valami ritkaságot lőnél le, mondjuk kerecsent, több tízezres nagyságrendű lenne az összeg… Egyébként gyere ki, majd mindjárt mutatok egyet, és meglátod, hogy egy ilyen ragadozó milyen kedves tud lenni.

– Mariskám – szólt be az erdész a konyhába –, van valami az egérfogóban? Jánost akarom bemutatni Andrásnak.

A nagynéni előhúzta az egérfogót, amelyben egy egér lapult, mert a csapda laposra ütötte; András pedig azon gondolkodott, hogy ki lehet az a János!

Kivonultak tehát az udvarra, és szétnéztek a tájon, amelynek zöldarany messzesége olyan hatással volt Andrásra, hogy nagyot kellett lélegeznie, mintha a fenyők gyantaszagát és a cserfák keserű illatát mind a tüdejére akarta volna szívni.

– Ki az a János, Béla bácsi?

– Jancsi. Lehet, hogy elcsavargott, de lehet, hogy itt vadászik a környéken. – Éleset füttyentett, és kiáltott is:

– Jancsin!!

Csend lett. Az erdő elnyelte a füttyöt is, a kiáltást is, csak egy hegyes szárnyú, vörös madár kezdett keringeni magasan a ház felett. Az erdész kinyújtott kezében farkánál fogva meglóbálta az egeret.

– Gyere már le, Jancsi!

– Majd bolond – gondolta András. – Engem ugyan nem lehet ilyen trükkökkel bolonddá tenni… Béla bácsi azt hiszi: valami vidéki palival van dolga…

A madár azonban ereszkedni kezdett, majd egyetlen szárnycsapás nélkül levágott a kinyújtott kézre.

András elpirult az izgalomtól, szája tátva maradt, és azt gondolta: ez úgysem igaz.

– Nyújtsd ki a karod, és vedd át az egeret! Ne kapkodj, nem esz meg… és hogy reszket a kezed… ne félj, Jancsi az én nevelésem. Kiesett a fészekből, és olyan magasan volt, hogy nem tudtuk visszatenni.

András erre már nem is figyelt. A vörösvércse átlépett a karjára, kivette ujjai közül a kis rágcsálót, jól megnézte Andrást, aztán a kerek asztalra szállt, és tépni kezdte az egeret.

A fiú egészen bódult volt az izgalomtól. Nézte a szép, érintetlen tollú, szabad madarat, és egyszerre értelmetlen lett gondolataiban ez a szó, hogy „kártékony” és hogy „ragadozó”.

– Gyönyörű! – kiáltott. – Béla bácsi, mit lehetne még neki adni?

Igen, így kezdődött. András egész délelőtt Jancsival barátkozott, aki néha visszavijjogott a magasban szálló testvéreinek, szárnyaival verdesett, aztán elszállt és visszajött, és végleg elhelyezkedett – nem, nem az asztalon, hanem András szívében.

A fiú ezen a napon keveset beszélt. Az erdő körülfogta és befogadta. A hegyek fölött lángolt a nap, az árnyékban boldogan hűsölt az egész, hosszú vakáció, aztán búgni kezdett egy vadgalamb: közel vagy messze, ezt nem is lehetett tudni.

Szinte hívta a fiút, aki most már ismerni is akarta az erdőt, hiszen szerette. És elindult a fák közt, s a tétova árnyék elgondolkodva ment utána.

Ez az elindulás azonban csak másnap történt, mert az első napot teljesen kitöltötte a Jancsival való barátkozás megunhatatlan öröme, és egyéb tanulmányok, amelyek kiegészítették András hiányos felkészültségét. Ezek a tanulmányok – sajnos – nem szerepelnek az általános iskolák tantárgyai között, s András most ezeket elég fájdalmasan hiányolta. Fájdalmasan, a szó valódi értelmében.

A két kis egér ugyanis meg sem kottyant Jancsinak, aki leszállt ugyan a hívásra, de ezért a mutatványért eddig enni kapott, most pedig csak simogatást, ami egyáltalán nem elégítette ki. Mérgesen vijjogott tehát, és a szárnyát követelőén rázogatta:

– Gyerünk azzal az ennivalóval!

– Béla bácsi – szólalt meg a fiú –, mit akar ez a madár?

– Enni, fiam. Állítsd fel a csapdákat a kamrában meg a faházban, egykettőre lesz benne egér. Fel tudod állítani?

– Persze!

– Jó! – mondta a nagy ember, azzal fogta a puskáját, és eltűnt az erdőben.

András meg is kapta a rugós kis szerszámokat, szalonnadarabkákkal együtt, és úgy vonult el velük a kamrába, mintha odahaza reggelenként kizárólag csapdákat állított volna, holott odahaza nem volt egér, nem volt csapda, és Jancsi nevezetű szárnyas ragadozó sem volt.

A fiú elvben tisztában volt a csapdák szerkezetével, de más az elv, és más a gyakorlat. Egészen más! – és ezt András öt percen belül fájdalmasan tapasztalta. A kis, virgonc csapda ugyanis megfogta… hát bizony megfogta a mutatóujját. Megfogta ott, ahol a köröm a húsba ágyazódik és nagyon érzékeny. Úgy megfogta, hogy a fiú még ordítani is elfelejtett, ellenben egy kis táncot lejtett az ujján csüngő csapdával, miközben könnyezett. Aztán – megszabadítva ujját az acéldrót öleléséből – megszopta a megsértett testrészt, bár az egyáltalán nem volt édes. Végül azt mondta:

– Úgy kell neked, te hülye…

A tapasztalatszerzés után mindenesetre úgy gondolta, hogy ezen a vidéken nem árt egy kis óvatosság az ismeretlen dolgokkal, és jobb, ha megkérdezi, mintha felelőtlenül nagyképűsködik.

Utána óvatosan felállította a csapdákat, s ezt kissé fontoskodva meg is mondta a konyhában nagynénjének.

– Jó – mondta a nagynéni kedvesen, de egyáltalán nem ünnepelte öccsét, ami odahaza feltétlenül kijárt volna a csapdaállító hősnek.

– Hogy te mennyire ügyes vagy, Andriskám! – mondta volna anyja.

Nem, itt nem volt semmiféle elismerés.

– Jó! – s vége.

András kicsit meg is sértődött ezen a falusi, sőt erdei érzéketlenségen, bár később – egy soron kívüli kacsamáj elfogyasztása után – úgy érezte, hogy Mariska néni tulajdonképpen rendes nő…

– Sétálgass, András, az erdőben, ha unatkozol! – mondta a néni. – Ott mindig van valami látnivaló.

– Hátha eltévedek…

– Megkeres a Káró, ne félj, de még haza is hoz…

Ez a Káró nevű lény egy bozontos vadászkutya volt. Nagy, mint egy borjú, szeme sárga, szőre barna: és amikor reggel Béla bácsi szabályosan bemutatta neki Andrást, kettőt billentett kurta farkával, jelezve, hogy a fiú létezését tudomásul vette.

– Simogasd meg!

András megsimogatta Káró fejét, mire a kutya megszaglászta a fiú kezét, sőt nadrágját is.

– Öreg kutya, okos kutya, jó kutya… – mondta az erdész szokatlanul elérzékenyülve –, majd meglátod. Jó lesz, ha összebarátkoztok, mert alkalomadtán nagyon goromba is tud lenni.

Mivel pedig a csapdák fel voltak állítva, és Andrásnak nem kellett félni az eltévedéstől, úgy gondolta, hogy nem árt egy kis séta.

– Ha fél óráig nem jövök haza – mondta nagynénjének –, tessék utánam küldeni ezt a híres kutyát, bár azt hiszem, hazatalálok magam is.

A ház környékén voltak gyalogutak, sőt egy félig benőtt kocsiút is, de Andrást inkább a sűrűségek érdekelték. A tavalyi avar sejtelmesen suttogott lépései nyomán, a ház eltűnt, és száz lépés után úgy érezte, már zárkózottan feláll körülötte az erdő, s a néma fák mintha a magányt és a csendet őrizték volna. Egyszerre távoli lett a ház, a vasút, s a busz, amelyen idejött, és Pest, a tér, ahol most a barátai rúgják a labdát… olyan távoli lett, mintha nem is lenne igaz.

Megállt, mélyen beszívta a tavalyi falevelek korhadt, keserű avarszagát, s úgy érezte, a visszhangos madárfüttyöktől csak még nagyobb lett a csend. A fák toronymagas koronáját hangtalanul ringatta a szél, s itt-ott apró tisztásokra ragyogott be a nap.

András csak állt, mintha valamit várt volna. Szeme végigtapogatta a napsugarak meleg kis udvarait, de tekintete egy helyen megakadt, és úgy érezte: bőre alatt dermedő hideg didergés szaladgál, mert a mohos tisztáson egy vastag, sötét kígyó napkúrázott. A kígyó szépen karikába rakta nyirkos testét, mint Bodó bácsi az iskola kertjében az öntözőcsövet, és – nem csinált semmit. Nem mozdult, nem sziszegett, még csak nem is nézett, csak – volt… És András sem csinált semmit, csak utálkozott, állt és – félt.

„Nem mérges … – gondolta. – De hátha mégis mérges…?” – tette hozzá magában kis idő után. – El kellene menni – tétovázott, de nem ment el, csak nézte a borzongató hüllő szokatlanul vastag testét, lapos fejét, mintha meg lett volna bűvölve, és talán kiáltott volna, vagy elszaladt volna, ha a kígyó meg nem gondolja a dolgot, és meg nem bontja testének sima köreit. Egyetlen mozdulattal indult el a fej, és utána félelmetes gyorsasággal a gyűrűző test, amely alatt mintha százezer apró láb zizegett volna a leveleken. Aztán eltűnt az egész látomás a bokrok alatt.

„A fene egyen meg! – gondolta András. – Legközelebb agyonváglak…”

Ezek után azonban meglepő óvatossággal indult el a kígyó távozásával ellenkező irányba…

Később botot vágott, mert úgy érezte, ebben a vadonban valami védelmi eszközre is szükség lehet. Kissé megfaragta az ujját is, s éppen azt szopogatta, amikor határozott zörgéssel valami nagyobb állat közeledett a sűrűben.

„Jaj!” – akarta mondani a fiú, és majd az ujját nyelte le ijedtében, amikor – óriási megkönnyebbülésére! – Káró csörtetett ki a bokrok közül. Ez a megkönnyebbülés azonban nem sokáig tartott.

– Mi az, Káró, letelt már a fél óra? – kedélyeskedett András. – Jó, hogy itt vagy, sétálgatunk még egy kicsit… – és el akart indulni a sűrű felé. A kutya azonban elibe állt és morgott.

– Megőrültél? – És ekkor eszébe jutott, hogy nagynénje azt mondta: „Megkeres, ne félj, de még haza is hoz…’’’

Ez a dög tehát azt akarja, hogy ő most, de azonnal, hazamenjen! Hát azt nem! Fenyegetően emelte fel a botot, mert eddig úgy szokta meg, hogy oda ment, ahova akart, de a következő pillanatban a bot már Káró szájában volt, és még morgott is… Andrisnak megijedni sem volt ideje, Káró, ez a lomhának látszó eb, olyan villámgyorsan fegyverezte le.

András tehát rémülten indult hazafelé, utána a nagy kutya, szájában a bottal. Ha a fiú megállt, Káró morgott, miközben András megesküdött, hogy ő most azonnal hazautazik. Ilyen helyen ő nem marad!

A ház tornácán Mariska néni mosolygott, aztán komolyan nézett a botra, öccsére, aki most már határozottan úgy érezte, hogy valamiben bűnös, csak azt nem tudta, hogy miben…

– Meg akartad a kutyát ütni, fiam? Ide, Káró!

A kutya letette az asszony elé a botot, csóválta a farkát, és néha Andrásra nézett, néha az asszonyra, mintha azt mondta volna:

„Nincs semmi baj…, hazahoztam a gyereket…”

– Elfelejtettem mondani – szólalt meg az asszony –, hogy a kutya vadorzókra és erdei tolvajokra van betanítva, de gyereket nem bánt.

– Nem bántott – ismerte be András –, de elvette a botot és morgott.

– Meg akartad ütni, András, de legalábbis megfenyegetted…

– Ez igaz…

– Nem szabad, fiam, de Káróval nem is lehet… Most én bemegyek a konyhába, te pedig hívd magadhoz, simogasd meg, mintha semmi sem történt volna.

András egyedül maradt a kutyával, egyedül a nyár eleji erdő zsongó ragyogásában, és szívében lassan elcsitult a harag.

– Gyere ide, Káró… – mondta bizonytalanul, mire a kutya egy kis gondolkodás után odatartotta fejét simogatásra, sőt meg is nyalta András kezét, amelyen érzett még a kacsamáj előkelő illata. Aztán megcsóválta a farkát, és okos, hűséges szeme mintha azt mondta volna:

„Barátod vagyok, de ez… azzal a bottal… többet elő ne forduljon!”

Ezen a napon aztán már nem is történt semmi különösen

említésre érdemes esemény, kivéve talán a tízórai kacsamájhoz tartozó pecsenyét, amely ropogós volt, mint a friss zsemlye, és ellenállhatatlan zamatokkal rendelkezett.

A pecsenyét – természetesen – aprólékleves előzte meg, de olyan aprólékleves, melyben a nemes szárnyas „egész szívvel benne volt”: és András igen okos szokásnak találta azt, hogy nem kellett kérni.

– Egyél, Andris – rakott a tányérra nagynénje –, és a spájzba is akkor mégy be, amikor akarsz.

– Szóval – mondta az erdész – ne koplalj! Mint otthon!

András azonnal megsértődött, és elvörösödve azt mondta:

– Nem koplalok én otthon sem…

Mariska néni András kezére tette a kezét.

– Nem figyelted meg a hangsúlyt, Andris. Béla bátyád azt mondta, hogy éppen úgy ne koplalj, mint otthon. Ez itt szellemességnek számít…

– Ne rontsa a tekintélyemet! – nevetett a hordóhangú férfiú, aki hol tegezte, hol magázta feleségét –, mert rettenetes leszek!

Mariska néni csak legyintett, mosolygott, és újabb combot tett András tányérjára, ahol a csontok már tetemes halmot alkottak.

András Káróra nézett, aki nagybátyja mellett ült, és izgatottan figyelt minden falatot, amely a villákról a szájakhoz emelődött.

– Adhatok csontot a kutyának?

– Itt nem!

András felfigyelt erre a hangra, amely csendes volt, és mégis súlyosan parancsoló.

– Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy Káró értéke a fegyelmezettségében van, e nélkül csak értéktelen eb lenne, mert fegyelem nélkül nincs semmi…

– A madarakat és vadakat ki fegyelmezi, Béla bácsi?

– Saját maguk: életük fenntartása, és az a könyörtelen parancs, hogy amelyik erről megfeledkezik: elpusztul. A szem, a fül, az orr mind a fegyelmet szolgálja, mert megmondják a vadon élőknek, mit mikor szabad, és mikor nem. S amelyik nem hallgat az érzékszervek fegyelmező figyelmeztetésére, az elpusztul vagy rabságba esik. András, a fegyelem a szabadságot is jelenti! Egyébként próbálj Kárónak csontot adni…, nem árt egy kis lecke neki, és… neked sem.

András kivette a legígéretesebb csontot.

– Gyere ide, Káró!

A nagy kutya leült András előtt. Farka izgalomban rezgett, és már kitátotta száját, hogy az ígéretes falatot elvegye, amikor az előbbi hang újra megszólalt:

– Nem szabad! Szégyelld magad!

És Káró – szégyellte magát. Elfordult a csonttól, aztán visszament gazdájához, és a bűnbánat minden jelével tette annak térdére bozontos fejét. „Bocsánatot kérek – mondta két sárga szeme –, de azt hittem…”

– Nem baj, Káró – simogatta meg az erdész a kutya fejét, és Káró szinte nyögött a boldogságtól. – Látod, András, egyszer megtámadtak az erdőn, és akkor Káró mentett meg. Az orvvadász már rám emelte a puskát, és Káró lerohanta azt az embert, pedig Káró tudja, mi a puska, és fél tőle. Mégis belerohant a lövésbe, ami félrement, és elvette a puskát attól az embertől. Így volt, Káró? Hát ez a fegyelem!

– Ne is beszéljen arról az esetről – mondta Mariska néni –, mert még most is rosszul leszek, ha rágondolok… Adok még, Andráskám, inkább egyél…

András tétován nézett a tálra, mert szó, ami szó, a szeme ugyan kívánta a húst, de gyomra már tiltakozott.

– Látod, Andráskám – mondta a bátyja –, az asszonyok, pláne az anyák ritkán tudnak fegyelmezni. Túl nagy a szívük… Aztán délután, ha lavórral kell rohanni, mert a drága vendéggyerekben megfordult a récecomb…

– Ne gusztustalankodjék, Béla!

– …Szóval András, a fegyelem erre is vonatkozik. Itthon vagy, egyél, amennyi jólesik, de mondd meg, ha elég, mert ha ennek a kacsának tíz combja lett volna, Mari nénéd azt is beléd diktálná, nem is beszélve arról, hogy még túrós rétes is következik… mégpedig olyan túrós rétes…!

Igen, a rétes valóban „olyan” volt! Omlós, édes, leheletkönnyű és nyálcsordító. András a negyedik darab után titkon kiengedte nadrágja övét, mégpedig két lyukkal…, azután megköszönve az ebédet – bár máskor nem szokott ebéd után aludni –, most úgy érezte, hogy a hasát is ki kell engednie, és ennek az ebédnek komoly súlyát csakis a sezlonon lehet elviselni.

Álmodott is aztán hajóhintáról, orvvadászról, kígyóról és tízlábú kacsákról olyan rémségeket, amelyeket csak alva lehet elviselni. Főleg a kacsát, amely nem tett mást, csak egy-egy sült lábát megemelte, és akkora szeme volt, mint egy vekker.

– Jaj! – nyögött András a sült lábak szagától, és erre felébredt. A mosdóhoz vánszorgott, megmosta az arcát. Erre végleg felébredt, és mintha a kacsa is megnyugodott volna…

„Huh! – gondolta a fiú. – Vigyázni kell Mariska néni kosztjával…” – de gondolatai mögött egyszerre értelmes valósággá lett ez a szó: FEGYELEM:

Ezután kiballagott az udvarra.

A ház csendes, az udvar füves földjén délutáni árnyék, a völgyek már alkonyba süllyedtek, a hegyek habos zöld halmain ragyogott még a nap, és valahol egy gerle búgott, mintha lágy hangjával az estet, a pihenést, a csend álmait hívogatta volna.

András felnézett a magasságba, de a levegőben nem mozdult semmi. Az ég opálos magasságában nem úszott most egyetlen felhő, és nem szállt egyetlen madár sem. Jancsi sem volt sehol, s a fiú úgy érezte, most nem vágyik szárnyas barátja társaságára. Úgy érezte, ezt a zsongó csendet most nem szabad éretlen kiáltozással megzavarnia, mert Jancsi talán elcsavargott valamerre, és úgysem hallaná meg. András nem vágyott most semmiféle társaságra. Csak nézett, és kezdett már látni, hallgatódzott, és kezdett már hallani.

Nézett, s a vén fák visszanéztek rá, mint ismerősök. Tudta már, melyik a tölgy és melyik a bükk. Az egyik nagy bokorról tudta, hogy som, a másikról, hogy boróka, s a vastag kőasztalról, hogy malomkő volt valamikor, és amilyen nyugalmas most, úgy forgott valaha, s a lisztes arcú molnár megigazította a zsákot, amelybe lágyan folyt a kövek közt lisztté vált búza.

Leült a fiú az öreg asztal mellé, mert le kellett ülnie, mintha érezte volna, hogy a táj megsimogatta, és a fák befogadták, mint aki ide tartozik.

Nem, itt nem szabad most kiáltani, itt nem lehet kiáltani most, mert ez olyan lenne, mintha az iskolában, dolgozatírás közben valamelyik fiú felállna, és ököllel belevágna az ablaküvegbe…

Elhallgatott már a gerle is, s a csend már nemcsak kívül volt, hanem belül is, s András szívében puhán megszállt valami nagy békesség. Gondolatai meglassultak, nem csapongtak, nem szárnyaltak, megültek a környező öreg fák görcsös ágán, visszanéztek rá, s azt mondták:

– Én vagyok a Tölgy… látlak, kisfiú…

„Ezeket a fákat, itt az erdészház körül, nem vágják ki – gondolta András –, de a többit kivágják. És a tölgyből (ha szép egyenes) bútor lesz, talán hordódonga…” – és ekkor eszébe jutott egy régi vers, melyet megtanult, mert megszerette, és most megpróbálta elmondani.

– TÖLGY – suttogta.

Csupa erősség, csupa pompa,

dereka soha nem hajolna,

és kérge kemény, mint a kő.

Szélvésznek zúgva kiált vissza,

gyökere mélység vizét issza,

és rajta nem fog az idő.

Fájából lesz a hordódonga,

faragott kapuk díszes gombja,

fürge kerékben a küllő:

mindenütt, ahol helyt kell állni,

viharral, vésszel szembeszállni:

a Tölgy, csak a Tölgy az első.

Odvában mégis mókus fészkel,

tört ágán holló alszik éjjel,

s makk ül kis csészéjében:

őrködik százezer virágon,

alatta vándor alszik nyáron,

és nem fél soha, csak télen.

Testét a fagy, ha összehúzza,

ágát zúzmara összezúzza…

Jaj! A fejsze is megvillan!

Akkor megreszket, s keseredten

nagyot kiált, és elesetten

leroskad a hóra holtan…

„…de ezeket a fákat nem vágják ki” – vigasztalta magát András, és összerezzent, mert a háta mögött megszólalt az erdész mély hanga:

– Álmodozol?

– Jó itt a csendben elüldögélni, Béla bácsi – és Káró bozontos fejére tette a kezét. – Hogy vagy, Káró?

Az öreg kutya nem válaszolt, de diszkréten vakaródzni kezdett, jelezve, hogy köszöni, jól van, csak a bolhák alkalmatlankodnak ebben a pillanatban.

– Nincs kedved egy kicsit leselkedni? Gondoltam, felülünk valamelyik magaslesre, és ismerkedsz az erdővel. Azért is jöttem ilyen korán haza – mondta a nagybátyja.

– Nagy kedvem van, Béla bácsi!

– Akkor hozd ki azt az öreg körgallért, ott lóg az előszobában! Hűvös itt az este.

– Nem fázom, Béla bácsi.

– Hozd ki a gallért!

Ez megint az a hang volt, amit András nem szeretett. Csendes, de nagyon parancsoló.

– …mert – tette hozzá az erdész tíz perc múlva, amikor már jól bent jártak az erdőben –, mert majdnem ezer méter magasan vagyunk, és itt az esték hűvösek. És ha én azt mondom, hogy kell a gallér, akkor kell! Vagy vitatkozni akarsz velem?

– Neem… dehogy…

– Hát egy ilyen vézna pesti ürge ne is akarjon! Csak arra kérlek, hogy ha belátod igazságom, akkor csak annyit mondj: igaza volt, Béla bácsi. Rendben?

– Rendben – lehelte András.

– Nahát!

– Ez a kutya meg eljött velünk – nézett hátra az erdész észre sem vettem, mert mérges voltam.

Odament a kutyához, és megsimogatta.

– Eredj haza, Káró!

Káró leült, és kérően rezegtette a farkát.

– Eredj haza, kutyám! Haza! – mondta érdesebben, és a távoli ház felé mutatott. – Haza!

Káró erre maga lett a megtestesült bánat. Fejét, farkát búnak eresztette, de megfordult, és elindult hazafelé. Később visszanézett, hogy nincs-e valami tévedés a dologban, de a parancsoló kéz mindig hazafelé mutatott, és a kutya eltűnt a bokrok között.

– Láttad?

– Igen…

András talán mondott volna még valamit, de ahogy megálltak, egy nagy madár vágódott ki a bokorból olyan berregéssel, hogy a fiú majdnem leült ijedtében.

– Ez az öreg kakas itt tanyázik, engem is megijesztett már párszor – mondta az erdész.

– Kakas?

– Fácánkakas; nem láttál még?

– A vásárcsarnokban…

– Hát ott már nem röpködnek. Nehezen kap szárnyra, rossz repülő, mint a tyúkfélék általában, s azért csap ekkora parádét. Na, menjünk!

Széles nyiladékon ballagtak ekkor, s amikor egy keresztezéshez értek, egy öreg bükkfa ágai közt a fák magasságában ott volt a magasles, mint egy nagy fészek. A vén fa körül fiatal erdő, s a bokrok közül létra támaszkodott a magasles széléhez.

– Na – suttogta Béla bácsi mássz fel!

A létra elég ingatag volt, és András talán máskor tétovázott volna, de ennél a kétméteres rokonnál nem lehetett tétovázni.

– Mássz fel! – és kész.

És András mászott, nem mint egy pesti ürge, hanem mint egy ijedt mókus, akit a mókusanya most eresztett ki először a fészekből. Még megsértődni is elfelejtett, pedig András erősen sértődős ifjú volt. Egy pillanatig apjára gondolt, aki talán azt mondta volna: „Fel mersz-e mászni, Andriskám?”

Mire András azt mondta volna: „Fel merek, de nem akarok…” „Igazad van, kisfiam – mondta volna az anyja –, furcsa ötletei vannak apádnak. Maradj csak te a földön…” „De fel is mászhatok…” – mondta volna András, és – nem mászott volna fel, szülei azonban szépen összevesztek volna, hogy a fiú kitörte volna-e a nyakát, vagy sem. Ez így volt otthon. András remek zrínek ítélte ezeket a szülői csatározásokat, de – sajnos – itt ilyesmiről szó sem volt.

– Mássz fel! – és kész.

Nem, itt nem lehetett mást tenni, mint mászni, akár egy tűzoltó, még ha rá is szakad a ház, mert ez a parancs. Amikor felért, a mord rokon is felkapaszkodott, mégpedig meglepő könnyedséggel.

– Szép innét, ugye?

András csak állt a majd tízméteres szószéken. Szeme szétrebbent a hegy és völgy fénybe és árnyékba, bíborba, aranyba, távoli ködbe borult hullámain, és úgy érezte, valóban nem lehet mást tenni, mert ide fel kell jönni.

– Ülj már le, öcsém, úgy is látsz mindent!

A magasles alaposan meg volt építve. Derékmagasságig vesszővel fonták körül, kétoldalt kényelmes padok voltak, és olyan helyen állt a két nyiladék keresztezésében, hogy négy irányban meg lehetett látni mindent, ami a nyiladékok végtelen szalagján megmozdult.

Egyelőre azonban nem mozdult semmi.

– Másutt is vannak az erdőben ilyen utak? – suttogta.

– Ezek nem utak, András, hanem nyiladékok. Ezek fel vannak térképezve, meg vannak számozva, éppen úgy, mint az erdőrész, melyet körülvesznek. Minden erdőrészre elő van írva, hogy mikor kerül vágásra, s akkor a nyiladékok valóban utak lesznek, de csak amíg a fát kihordják rajtuk a telepre.

– Hány évenként vágják az erdőt, Béla bácsi?

– Az a fától függ, fiam. A tölgyre nyolcvan-százhúsz év alatt kerül sor, mert lassú növésű, az akácot, nyárfát húsz év múlva is lehet vágni. A többit meg a kettő között.

Ekkor azonban az erdész szájára tette a kezét, ujjával figyelmeztetően intett, és fülére mutatott, hogy hall valamit.

A nyiladékok egyik oldala már árnyékban volt. Most mintha András is hallott volna valamit, de ez inkább csak sejtés volt, és mintha csak a száraz avar susogott volna.

– Ott! – rebbent meg a fiú, mert a magaslestől száz lépésre leheletkönnyedséggel vált el az erdőtől egy szép őzbak, aztán pár lépéssel eltűnt a túloldali sűrűségben.

– Meghallhatott valamit, akárhogy suttogtunk – mondta az erdész –, mert ha nem gyanakszik, megállt volna a nyiladékon legelni. Most már legyünk teljesen csendben, mert a szelünk jó.

– Szél? – csodálkozott András.

– A levegő mindig mozog, és minden test mindig párolog. A magasles azért is jó, mert a mi kipárolgásunk magasan úszik a levegőben, ha csak a szél le nem csapja. És a legtöbb vad inkább az orrával dolgozik, mint a szemével. Ha mozdulatlan vagy, de jó a szeled, néha a szarvas is odamegy hozzád pár lépésre, de ha tőled fúj a szél, háromszáz lépésről is elugrik.

Ezután már nem beszéltek, bár az erdő mintha meghangosodott volna. Több madár szólalt meg, mint előbb, több helyen lármázott a feketerigó, a magasságban varjak repültek némán, s egy-egy kisebb madár is sietve átszállt felettük, mintha még a sötétedés előtt haza akart volna érni.

Szél valóban nem volt, de az öreg bükk levelei mégis susogtak, és a fa csúcsán még villogtak, de alattuk a nyiladékon észrevétlenül végigkúszott a szürkület.

András megrázkódott, az erdész pedig szinte észrevétlenül bólintott, és ráadta a fiúra a lehetetlen színű körgallért, amiből csak a feje látszott ki, és mezítelen lábszárait is betakarta. Ezért különösen hálás volt, mert az előbb már több szúnyog érdeklődött, hogy a pesti vér jobb-e, mint az idevaló… Ezenkívül fázni is kezdett, s most a langyos gyapjúsátor alatt megmelegedtek gondolatai, és azt kérdezték:

– Nincs semmi mondanivalód, András?

András elpirult, bár ezt a szürkületben már látni nem lehetett, és odahajolt a meredek óriáshoz, akit most megint szeretni kezdett.

– Béla bácsi – suttogta –, igaza volt Béla bácsinak – és kezével is valami tétova mozdulatot tett.

Az erdész szeme melegen megvillant, elfogta a botorkáló kis kezet, és úgy megszorította, hogy a fiú több csillagot látott, mint amennyi esedékes volt a későbbiekben, pedig még csak egy volt az égen, az első, az Esthajnalcsillag, amelyet tudományosan Vénusznak neveznek, de itt az erdőn egyszerűen Vacsoracsillag a neve.

Az erdő most már sötét volt, de a fátlan nyiladékokon még valamelyest látni lehetett. Az erdész gukkert vett elő tarisznyájából, és csak intett Andrásnak, hogy forduljon meg, és nézzen a háta mögé a nyiladékra.

„Mit nézzek?” – gondolta a fiú, mert a nyiladék szürke szalagja szemmel láthatóan üres volt.

De a messzelátó mást mondott. A messzelátóban több fény volt, mint az ember szemében, és András majdnem kiejtette kezéből az optika kétszemű csodáját, mert ott, ahol az előbb csak alkonyi szürkeséget látott, most egy róka állt, aztán elindult, és a magasles felé közeledett.

András úgy tanulta, hogy „a róka a kutyafélék családjába tartozó közönséges erdei állat…” Ez a róka azonban valahogyan nem volt „közönséges”. Ez a róka élő, igazi róka volt, és az sem látszott rajta, mintha ellensége lett volna az embernek, olyan, aki – a könyv szerint – „… néha jelentékeny kárt okoz a baromfiak között s az apróvadállományban”.

A nyiladékon ebben a pillanatban nem volt baromfi, és nem volt apróvad sem, csak a róka volt: és jött, jött kecsesen, könnyedén, meg-megállva… és Andrásnak reszketett a kezében a gukker.

A róka ekkor nagyot ugrott, és talpát rátette valamire, aztán a talpa alól szájába vette azt a valamit…

– Egerészik… – lehelte az erdész, és nem nyúlt puskájához, de ez Andrást még nem nyugtatta meg, mert most nem érezte, hogy ez a róka ellenség, aki kárt tesz az embernek… és úgy érezte, ha most a nagybátyja kezébe veszi a puskát… és az erőszakos dörrenés szétveri ezt a békés, nagy csendet, és a róka majd vérben fetreng… hát ő elsírja magát.

– Béla bácsi… ne lője meg…

Az erdész csak bólintott, s András szíve tele lett örömmel és melegséggel. Úgy érezte, a róka most az övé lett, mert lehet, hogy a többi róka gyilkos és vadpusztító, de ez az egy bizonyosan nem az.

– Öreg szuka volt – mondta a bátyja, amikor már hazafelé mentek. Mi kárt tehet ilyenkor már? Egerészik, összefogdos tücsköt, sáskát, bogarat, és az őzsuták ne tekeregjenek, hanem vigyázzanak a fiaikra. Vigyáznak is. Persze, a földön fészkelők tojásait vagy fiait összeszedi, ha megtalálja, de rakják olyan helyre, hogy ne találja meg! Végül minek lőttem volna most meg, hiszen a bőre ilyenkor nem ér semmit, aztán neki is fiai vannak, és nem szeretek arra gondolni, hogy a kisrókák várják anyjukat… várják a tejet… napokig kínlódnak, és lassan elpusztulnak. Lassan és szörnyű kínok között… Itt apróvadat nem tenyésztünk, a falu messze van, baromfiban kárt nem tesz. Persze, ha a házam körül ólálkodna, meglőném, mert ott meg ő vigyázzon magára. Szóval utat engedek a természetes szelektálódásnak, mert ez az erdő rendje. Aki nem vigyáz magára, az elpusztul, de azt nem kívánhatom szegény rókától, hogy tudja, mi a magasles, és tudja, meddig hord a puskám. Ez már tisztességtelen verseny lenne, mintha valamelyik csatárnak olyan futballcipője volna, ami ötven méterről olyan gólt lő, hogy szétszakad a háló… Hát itt én vagyok a bíró, s az ilyen gólt nem adom meg, de a tisztességes meccsbe nem avatkozom bele.

Mindezeket azonban már hazafelé mondta a vadász.

Ebben a pillanatban a róka még egyre közeledett, és egy alacsonyan zúgó cserebogarat kapott el, de olyan hangtalan könnyedséggel, hogy szinte úszott a levegőben. Aztán egyszerre megmerevedett és lelapult.

András a bátyjára nézett, aki felemelte a fejét, de nem szólt, csak a fülére mutatott, aztán a sűrű felé, hogy hall valamit…

A róka úgy feküdt, mintha szőnyeg volna, és András még a messzilátóval sem látta volna meg, ha nem tudja, hogy hol van. De ekkor már ő is hallotta, hogy valami közeledik, ami úgy hallatszott, mintha gereblyét húztak volna a száraz avaron…

A zaj susogva, meg-megállva közeledett a nyiladék széléhez, ott megállt, s a fiú izgalmában úgy érezte, hogy termetes hangyák korzóznak a hátgerincén. De a gukkert már odafordította, s a gukker remegett… Aztán mintha látomás lenne, egyetlen zördülés nélkül egy sötét, nagy disznófej tolódott ki a tisztásra. András úgy érezte, hogy a szíve kint kalapál valahol a levegőben, és egy pillanatig arra gondolt, hogy a nemes szerv mérhetetlen dobogását annak a disznónak okvetlen meg kell hallania…

De – úgy látszik – nem hallotta meg, mert csak állt, fél testével kint, fél testével még a sűrűben, mozdulatlanul, s egyszer csak – de ez is szinte ködszerűen sima mozdulat volt –, kint állt a nyiladékon egy nagy, fekete vaddisznó.

András a rókát már el is feledte. Csak szorította a gukkert, hogy a szeme már fájt, és majdnem felkiáltott, mert hirtelen apró, fekete valamik gurultak ki a rövid fűre, s az anyakoca mellett ott nyüzsgött egy csomó kis vadmalac.

„Jaj – gondolta a fiú –, jaj, de szépek vagytok…”

Most már hallani lehetett, hogy túr a koca, mert szakadozott a felszakított füvek gyökere, és a fekete barázdába a kismalacok is beledugták az orrukat. Hogy ettek vagy nem ettek, azt nem lehetett látni, de azt igen, amikor hol az egyik, hogy a másik hátravonult és szopni akart. A koca ezt, úgy látszik, helytelenítette, mert kirántotta a csemeték szájából a cucligombot, sőt egy erőszakoskodót úgy felvágott az orrával, hogy a túlbuzgó növendék nyikkant egyet, és két méterre gurult a fűben.

András szíve már nem okvetetlenkedett, és kicsit nevetett magában. Közben arra gondolt, hogy az ilyen nevelési rendszerrel talán még a fiúk között is rendet lehetne teremteni.

Az idő azonban múlt, szinte repült, gyorsabban, mint a moziban, gyorsabban, mint a múltkori kalózfilmben, pedig ott forgáccsá lőtte egyik hajó a másikat, bömböltek az ágyúk, egy-egy kormos arcú matróz elvágta magát, de a hős ott volt mindenütt, árbocon, mellvéden, lángban és vérben… itt pedig csak egy öreg anyakoca nevelgette kelekótya kisgyermekeit.

Aztán átcsúsztak a nyiladékon lassan a másik oldalra, és eltűntek a bokrok között.

– Dagonyázni megy az öreg – suttogta az erdész –, van itt egy kis tó a völgyben, ott fürdenek, isznak, csigát keresnek.

Közben a róka is eltűnt, sőt amikor András végre levette a szeméről a messzelátót, minden eltűnt, ami a földön volt. A nyiladékon lenge ködlepedők szálltak, az erdő sötét halmai ellapultak, de az égen megszaporodtak és villogni kezdtek a csillagok. És az egész világ, a cserszagú erdő, a hegy és a völgy, mintha elfeküdtek volna a csend végtelen ágyában.

András szeme most már megszokta a homályt, és nem nyúlt a nyakába akasztott messzelátóhoz akkor sem, amikor egy vércse nagyságú madár imbolygott feléjük furcsa repüléssel, ide-oda támolyogva a levegőben, s közben néha összeütötte szárnyait, mintha tapsolt volna.

– Ilyen baglyot én még nem láttam – mondta András, aki úgy gondolta, hogy a sötétben röpködő madár csakis bagoly lehet.

– Lappantyú – mondta Béla bácsi –, vagy kecskefejő, vagy álomfilkó… ahogy akarod. Hasznos madár. Nappal sohasem látod. Ilyenkor éjjeli lepkékre és más repülő rovarokra vadászik. Akkora szája van, hogy az öregek, a régi pásztorok azt hitték, hogy megszopja a kecskéket. Ugyanis akkorára tátja, hogy még egy kis tyúktojást is elnyelhetne. Mindig a pásztortüzek mellett imbolygott a régi cserények körül. Persze, ezt a titokzatos madarat nem érdekelték az állatok, hanem a körülöttük röpködő éjszakai rovarok, melyeket odacsalt a tűz fénye.

A lappantyú – mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó – fordult egyet, tapsolt egyet, aztán puha mozdulattal leült előttük a vén bükkfa kihajló, száraz ágára.

– Ne mozdulj!

A madár megült előttük az ágon, olyan bizalmasan és közel, hogy kézzel is elérhették volna, aztán – András ilyet soha nem hallott – perregve, dorombolva megszólalt, s ez a hang semmiféle madárdalhoz nem hasonlított. De ez a puhán kerepelő „ének” nagyon beillett az erdő néma homályába, és elszállt a sötétségbe süllyedt utak felett. Aztán ismét szárnyra kapott a madár is, és csattanó szárnyát már csak eltűnőben lehetett hallani.

– Mehetünk! – nyújtózkodott Béla bácsi, és mászni kezdett lefelé, mintha kútba szállt volna. – A gallért dobd le, majd lent felveheted, nem lehet abban a klepetusban mászni! Lábaddal keresd meg a létrafokokat, és egyik kezed meg egyik lábad mindig rajta legyen, mert kitöröd különben a nyakad…

Ekkor már „töksötét volt”. András hallotta már a szót, de nem értette, miért mondják. Mert sötét a szurok, az éjszaka, a kalóz lobogója, és még sok minden lehet sötét, de hogy éppen a szerencsétlen tök?

Azonban most nem voltak jelentéstani aggályai. Andrásnak lemenési aggályai voltak. A ledobott köpeny olyan sokára ért le, hogy a haja kezdett emelkedni… és nem volt vigasztaló az a tudat sem, hogy értékes nyaka esetleg kitörhet…

– Na, jössz már?!

– Igen… – indult el a fiú, és biztos, ami biztos, négykézlábra ereszkedett a magasles padlóján, hátranyújtván egyik tapogató lábát. Aztán a másikat.

András ezekben a szorongató pillanatokban elfeledett disznót, rókát, eget és földet… azaz nem egészen! A földet, az édes anyaföldet nem feledte el, sőt nagyon is kívánta, de ingatag állapotában nem volt biztos abban, hogy a szilárd talaj egyáltalán még létezik–e?

Amikor a köpenyt András ledobta, enyhén megrázkódott, mintha meleg szobából dermedt télbe lépett volna ki, de amint mászni kezdett, ez az érzése elmúlt. Sőt! A harmadik lépcsőfoknál már határozottan melege volt, s amint keze megkapaszkodott a negyedikben, egy pillanatra átfutott a gondolat az aggodalom citerázása mögött, hogy hány foka lehet még a létrának?…

„És ha letörik a létra valamelyik foka? – Ökör! – mondta magának most már mérgesen és tiszteletlenül –, ha Béla bácsi alatt nem szakadt le… – Nyolc… kilenc… tíz… – számolta magában tovább a létrafokokat – tizenöt… – jaj! Innét hiányzik egy…! – Na lépj már le! Úgy mászol, mint egy bánatos lajhár!”

– Béla bácsi… nem találom… – és kaszált lábával a levegőben, amelynek dehogyis nincs színe, hiszen ebben a pillanatban határozottan fekete volt. Feneketlenül fekete…

– Mit nem találsz? Lépj le, hiszen már a földön vagy…

András aggódó lábai ugyanis olyan centiméterre „tudták” már a létrafokok térközét, hogy az utolsó lépcsőfok és a föld közti kissé nagyobb távolság kétségbeejtették.

Igen, most már valóban megérezte, hogy tapogató bokáját fűszálak verdesik… és ezek a füvek valószínűleg a földből nőnek ki…

– Na végre! A gallért ne vedd most fel, mert hosszú és elhasalsz benne, de dobd át a válladon, jó, ha a hátadat melegíti. Aztán gyere utánam. Lassan megyek…

András igényes idegei még meg sem nyugodtak a létratorna feszültsége után, már itt volt az új feladat. Hol az a betyár gallér? A sötétben ugyanis nemcsak minden tehén, hanem minden gallér is fekete. Fű, fa, út, bokor – minden fekete, csak az ég nem fekete, sőt nagyon szépen kivirágzott a csillagrajok hunyorgó kis virágaitól, de ott valószínűleg nincs a gallér…

A fiú tehát újra négykézlábra ereszkedett, és tapogatva kereste a nevezetes ruhadarabot.

– Én hülye, merre is dobtam?

Ezek után először is beletenyerelt egy meztelen csigába, s azonnal a kígyó jutott az eszébe, és legszívesebben visított volna, ha meg nem fékezi magát Béla bácsira és arra gondolva, hogy kígyó talán mégsem fér el a tenyere alatt… Ijedtében azonnal felállt, és jól beleütötte a fejét a létrába.

András most azon a ponton volt, hogy vagy elsírja magát, vagy darabokra szedi ezt az egész nyomorúságos magaslest…

Végül is eszébe jutott a gallér… kilépett tehát a létra meredek közelségéből, mert most már szeme ismét megszokta az alsó sötétséget, és mivel itt már kisebb volt a fű, újra lehajolt, és… igen, itt azért volt kisebb a fű, mert a galléron állt…

– Huh! – mondta ifjú és gallérkutató barátunk. – Huh! – és ebben az összes becsületsértő kifejezések benne voltak, amit önmagára mondhat egy ilyen jeles kutató.

A gallért azonban átdobta a vállán, s érezte, hogy valóban melegíti a hátát, és elindult nagybátyja után. Most már látott. Nem a részleteket persze, de látta a nyiladék széles vályúját, amiben egy kisebb vályú volt a gyalogút. De a mord erdészt nem látta, és loholásában csak akkor torpant meg, amikor a háta mögött szólalt meg az ismerős hang.

– Hova rohansz?!

András majdnem leült ijedtében.

– Úgy mégy, mint a vakbogár! Itt állok az út mellett, s eltrappolsz mellettem… pedig elég nagydarab vagyok. Fiam, így nem lehet az erdőn járni…

– Siettem…

– Hova siettél? Mondtam, hogy lassan megyek, ami annyit is jelent, hogy megvárlak. Megvan minden?

– Igen. Jól melegíti a hátam… – mondta a fiú a gallérra gondolva, és egy kis dicséretet is várt, hogy lám, hallgat a jó szóra…

– És a gukker!

– Mi? – roggyant meg a fiú.

– A gukker? A távcső, messzelátó, vagy ahogy akarod…!

– Én… izé…

– Szóval otthagytad a padon, mert nálad volt utoljára. Hát csak eredj vissza érte. A gallért itt hagyhatod, addig én rágyújtok. Ilyenkor jólesik a pipa.

András szinte tehetetlenül eresztette le válláról a köpenyt, és indult el visszafelé, de úgy érezte, nem a gyalogút sötét kis horpadásán megy, nem is a nyiladék utcájában, hanem egy könyörtelen akarat meredek falú szakadékában, amelynek sötét két partját a saját kapkodó, figyelmetlen meggondolatlansága rakta ki ilyen sötétre és ilyen meredekre. Lassan ment, és – ezt ugyan nem látta senki – határozottan és férfiasan könnyezett.

„És neki ilyenkor jólesik a pipa… hogy robbanna széjjel!”

A pipa azonban kiválóan szelelt, és ha ifjú – most már – messzelátó-kutatónk azt is látta volna, hogy a kétméteres egyén még csendesen derül is magában, nem nyugodott volna meg, míg így a pipa megátkozása után egy kicsit megnyugodott.

– Csak olyan magas ne lenne – sóhajtott később, bár csodálkozott, mert a magasles létrafokai mintha kivilágosodtak volna. Most a háttér az ég volt, és András – csekély nekirugaszkodás után – elkezdett mászni, ami sokkal könnyebb volt, mint ahogy elképzelte.

A messzelátót a nyakába akasztotta, és önkéntelenül körülnézett. Sóhajtott – ami mély lélegzetvételt is jelentett –, és egyszerre tele lett az erdő csodálatosan tiszta, fanyar, mégis illatos párájával.

„Csodálatos” – gondolta, és újra körülnézett.

A hold még a horizont alatt volt, de fénye már felvetődött az égre, és az erdő hegy-völgye, lejtői és árkai mintha ködös selyemben úsztak volna.

A messzelátót a szeméhez emelte, amitől még szebb lett a sejtelmes messzeség, és még világosabb az ég alja, ahol hideg lángolásban ekkor csúszott az erdő pereme fölé a hold.

András megrázkódott, mert az előbbi izgalmak alatt enyhén megizzadt, ezért sietve lekúszott a létrán, mint egy valódi erdei mókus, és szinte észre sem vette, hogy leérkezett.

Most már nem kívánta, hogy a pipa robbanjon szét. Nem kívánt semmit, csak nagyon fáradtnak érezte magát, és nagyon éhesnek.

– Itt vagyok, Béla bácsi – mondta, és gondolatban még hozzátette: „most össze fog szidni.”

De nem történt semmi. A nyiladékon enyhe pipafüst szállongott, András magára dobta a gallért, és lassan elindultak. A nyiladék egyre világosodott, és itt-ott látni lehetett már egy-egy margaréta fehér kis tányérját is, és körülvette őket valami suhogó csend, amelyben elveszett a léptek suttogása.

András most már nemcsak kívül, hanem belül is érezte az erdőt. Lélegzetében volt és vérébe kúszott minden, ami kívül volt, és gondolatainak külső és belső világa valami határtalan egységgé váltak. Nagy békesség lett a fiúban, s az ágyra gondolt, mert közben elálmosodott. Lábai most már maguktól jártak, mintha tudták volna a gyalogút minden hajlását, de nem is érezte, hogy megy. Éppen ezért úgy nekiment a nagybátyjának, hogy azt majdnem fellökte, már tudniillik, ha egy denevér fel tudná lökni a templomtornyot, melynek nekirepül.

– Ne tessék haragudni, én…

De egy nagy tenyér betakarta a fiú száját, a pipa a zsebbe csúszott, a másik kéz pedig egy bokor mellé húzta a megdöbbent fiút.

– Állj mögöttem – suttogta az óriás, és András tanácstalanul és ijedten húzódott nagybátyja mögé, miközben szíve ismét olyan vágtába kezdett, mintha egy megvadult ló végromlásba akarná vinni ijedt lovasát

„Mi ez?” – gondolta, és reszketett, mert nagybátyja a puskát már kezében tartotta, s alig lehetett hallani, amint a biztosítózár finom kattanással átváltott.

De ekkor már más is hallatszott. A túlsó domboldal felől halk recsegés szaladt a sötétben, mint amikor távol törik a korhadt ág, repül az avar, súrlódnak a bokrok… s ez a furcsa zaj robogássá erősödött, mire a nyiladék széléhez ért.

Azután egymás nyomában három árnyék dobta át magát a nyiladékon a félelem őrült sebességével, aztán egy kisebb árnyék érkezett, de ez már puhábban, és talán még gyorsabban.

Ekkor kilobbant a puska, és feldöntötte ezt az utolsót, amely még mozgott egy kicsit, aztán elcsendesedett minden.

András reszketett, az erdész pedig elzárta a puskát, és azt mondta:

– Na!

Ez a hang nyugodt volt és elégedett, ezért András beszüntette a reszketést, bár nem tudott róla, hogy elkezdte, s arról sem, hogy elhagyta. És mintha világosabb is lett volna, mint ahogy az is volt, mert a hold – mintha maga is kíváncsi lenne a történtekre – végre olyan magasra érkezett, hogy benézhetett a nyiladék öblébe.

– Ha az lesz, amit gondolok, kérhetsz tőlem valamit! – mondta az erdész, és benyúlt a zsebébe a pipájáért, amely – csodálatos – még mindig füstölt, és András a megmagyarázhatatlan és bonyolult gondolatok hálójában arra gondolt, hogy Béla bácsinak talán bádoggal van a zsebe kibélelve, mert lám, a pipa nem gyújtotta fel, és – úgy mellesleg, de nagyon őszintén – arra is gondolt, hogy azért mégiscsak jobb, hogy a pipa nem robbant fel.

Az erdész szokatlanul melegen ölelte át a fiú vállát:

– Gyere András, megnézzük!

Amíg azt a huszonöt lépést megtették, Andrásban úgy váltottak a gondolatok, mint a vonat, mielőtt beérne a pályaudvarra, ide-oda dobálva a kocsikat és az utasokat is.

Először arra gondolt, hogy nagybátyjának csodálatos füle van, mert meghallott valamit – sőt, tudta is, hogy mit –, amikor ő egyáltalán nem hallott semmit. Ezek a fülek András megállapítása szerint erősen szőrösek voltak.

A fiú elmosolyodott a sötétben:

„Lehet, hogy szőrantennák” – gondolta.

És András azt sem tudta, hogy mi volt az az első rohanó három állat, és mi volt az utolsó kisebb. És mért éppen ezt kellett meglőni, hiszen amazok nagyobbak voltak.

„És mit kérjek tőle?” – tűnődött végül – „ha az lesz, amire gondolt”. De meg is álltak abban a pillanatban, mert a gyalogúton keresztben feküdt valami.

Az erdész újra zsebre vágta a füstölgő pipát, a fiú pedig kissé oldalt lépett, mert erősen idegenkedett attól a fekvő valamitől.

– Talán még él is… huh!

Béla bácsi hosszas kotorászás után egy kis villanylámpát kattintott fel, mire András – rendes körülmények között – nagyot ugrott volna, de itt az erdőn, úgy látszik, nincsenek rendes körülmények… mert csak úgy magában borzongott; az úton pedig egy hatalmas kutya feküdt.

– Fordítsd meg! Nem vagyok benne biztos…

– Mii?

– A másik oldalát akarom látni. Annak a „bizonyosnak” sárgásfehér folt van a jobb oldalán.

– Én…

– A lábát fogd meg, nem nehéz!

András úgy érezte, hogy ez lehetetlen, de már ott is volt, szépen lehajolt, s az első ijedség után reszkető kezében a kutya lábaival mérgesen arra gondolt, hogy a fehéres folt úgysem lesz ott.

– Ez az! – mondta az erdész. – A fűbe törüld a kezed, ne a ruhádba.

– Véres – kesergett András.

– Hát milyen legyen? Kakaós?

Ez a mély hang olyan korlátlanul vitte most már a fiú gondolatait, hogy azonnal egy pohár forró kakaó jutott eszébe, mert fázni kezdett.

– …az öreg Bence kibújik a bőréből…

– Kicsoda?

– Majd megismered. Az ő kerületében csinálta a legtöbb kárt ez a dög. Alig maradt gida…

– Micsoda??

– Gida.

András eddig csak kecskegidáról hallott, ezért megkérdezte nagybátyját, hogy milyen kecskéket tenyészt az öreg Bence.

Az erdész már újra elővette a pipát, zsebre téve a világosságot, és most láthatólag tanácstalanul álltak a derengő holdfényben, mert nem értették egymást. De csak rövid ideig.

– Na menjünk! – zengett derűsen a mély hang. – Nem csak kecskegida van a világon, fiam, hanem őzgida is. Az őznek gidája van, a szarvasnak borja, a rókának, borznak, nyuszinak, nyestnek kölyke, a fácánnak csibéje, a madaraknak fiókájuk…

– A mókusnak? – kérdezte András.

– Fia vagy kölyke, s ha már benne vagyunk: a zergének is gidája van, a dámvadnak borja, a kis medve az bocs, a vaddisznó fia malac, és a farkasnak is kölyke van, mint a kutyának, hisz a kutyának farkas lehetett az őse. Itt zerge, medve, dámvad nincs, csak ilyen kitenyésztett farkas-kutyakorcs van, amilyet meglőttem. Ennek a rovásán legalább tizenöt őz van – amit tudunk és talán ugyanannyi, amit nem tudunk.

– Mért nem lőtték meg előbb? – kérdezte András harciasan.

– Azért, fiam, mert okos, ravasz, gyors, és főleg: mert néma! Itt, az erdőn néma. Otthon a ház körül ugyanúgy ugat, mint a többi kutya, de hangtalanul vadászik, és csak arról tudjuk meg, hogy itt van, ha a széttépett véres maradványokat megtaláljuk. És azért mondottam, hogy az öreg Bence örül majd, mert az ő kerületében csinálta a legtöbb disznóságot. Ott sok a fiatal vágás, bokros sűrű, benőtt cserkészút. Ott húzódik meg a legtöbb vad. Az öreg azt mondta, hogy pár héttel ezelőtt meg is lőtte, hát holnap majd kiderül…

– Hogyan?

– Úgy, hogy lehúzzuk a bőrét, s ha meglőtte, a sörétek benne is vannak.

Most már a szálerdőben jártak, széles kocsiúton, s a magas fák árnyékai mint kis hidak nyúltak át a holdfényes csapáson. András önkéntelenül átlépte ezeket az árnyékokat, közben gondolatai ide-oda csapongtak az egerésző rókától a korcs farkaskutyáig, közben a kis vadmalacokkal, lappantyúval, és minden egyébbel, amit az erdő ezen az estén mutatott. A nehézségekre, a magasles láthatatlan fokaira, a mérgelődésekre, az elhagyott messzelátóra már nem is gondolt.

De – dacára a meleg gallérnak – fázni kezdett. Harisnyája csupa latyak volt a harmatos fűtől, és úgy érezte, mintha alul hidegebb lenne a levegő. És amikor a fák között megvillant az enyhe lámpafény, először érezte talán, hogy mi az otthon, és ez nagyon megnyugtató érzés volt. Annyira megnyugtató, hogy András – aki a látottak dacára sem feledkezett meg nagybátyja ígéretéről – gyakorlatiasan azt kérdezte magában:

– Mit is kérjek tőle?

Ekkor a hold már magasan járt, a fehér falak szinte világítottak, és a pitvarból Káró loholt eléjük. De alig örvendezett pár pillanatig, szimatolni kezdett, és merev léptekkel húzott András felé.

– Aha – mondta az erdész –, érzi kezeden a kolléga szagát! Ide, Káró!

A kutya azonnal engedelmeskedett, de morgott, mintha azt akarta volna mondani:

„Engem nem csaptok be, hogy az a másik?…” – és kísérte Andrást, mint a zsandár, még a konyhába is.

– Helyedre, Káró! – mondta most már az erdész szigorúan. – Mariskám, adj a gyereknek jó meleg lábvizet, mert holnapra úgy folyik az orra, mint az esőcsatorna!

András két nappal ezelőtt még azt mondta volna, hogy neki semmiféle lábvíz nem kell, de most engedelmesen eresztette lábát a vízbe, ami – kár is lenne tagadni – nagyon jólesett.

– Mosd meg a kezed is! – mondta az erdész. – Nem nyughatik addig ez a vén kutya.

Káró természetesen tudta, hogy a „vén kutya” csakis ő lehet, mert farkával helyeselt, s később pedig – mintha az előbbi parancs hatályát vesztette volna – felkelt a helyéről, és óvatosan körülszaglászta a fiút, aztán leült, és fejét kissé félrefordítva gyanakodóan nézett Andrásra.

– Csak a kezeden érezte a szimatot, és most nézd meg, tűnődik, hogy hova lett a szag, amit lemostál.

Káró azonban nem sokáig tűnődött, hanem az ajtóra nézett, azután a gazdájára, és odaült az ajtó elé.

– Az öreg Bence meghallotta a lövést – mondta az erdész. – Mariskám, még egy tányért!

Káró felállt és farkát csóválta, de szemét nem vette le a kilincsről.

– A kutya hall valamit? – kérdezte András kicsit borzongva a jelek titokzatossága felett.

– Sőt azt is tudja, hogy kit, mert ha idegen lenne, már őrjöngene, hogy eresszük ki. Az öreg leselkedett erre a féregre, amelyet meglőttem, hallotta a lövést, tudja, hogy én ilyenkor nemigen lövöldözök, és most fúrja a kíváncsiság, hogy nyugodtan alhatnak-e végre az őzei.

„Mese!” – gondolta András, de most már hallani lehetett, hogy valaki végigdobog a pitvaron, valamit nekitámaszt a falnak, és kopog.

– Befelé! – kiáltott Béla bácsi, Káró pedig félreállt a nyíló ajtó mellől.

– Jó estét! – mondta az ember, egy pillantással végigmérve a konyhát, lavórt, fiút, mindent, és kalapját letette a kanna mellé a padkára.

– A gyerek is kinn vót? – nézett a mezítelen lábakra. – Bakancs kell ide, nem ilyen kis bocskor…

– András a neve – mondta az erdész.

– Isten éltesse! – bökött a feje felé Bence, mintha a kalapja a fején lenne, András pedig elpirult, lábujjait mozgatván a vízben, mert nem tudta, mi a teendő. De az öreg vadász láthatólag végzett Andrással.

Aztán csend lett, mintha csak a gondolatok tapogatták volna egymást a konyhában. Bence a földet nézte.

– Nem ül le? – mosolygott az erdész.

Most már mosolygott az öreg is.

– Inkább mennék egy kicsit.

– Vacsora?

– Köszönöm, már ettem; a késem meg reggel köszörültem ki…

– Ráér reggel is.

– Rának rá, de szeretném lehúzni a bőrit… mondom… hátha nem Az? Sötét van…

– De Az!

– Megyek.

– A magaslesi lénián van a gyalogúton. Száz lépést errefelé…

Bence mögött becsukódott az ajtó, András pedig azt kérdezte magától, mi volt ez a félig értelmetlen beszélgetés? „Reggel köszörültem ki”… meg hogy mehetnékje van az öregnek…, de a kutyáról egy szó sem esett.

– Fene sem érti „ezeket” – gondolta a fiú; pedig úgy látszott, hogy az erdész és az öreg vadász mindent elmondtak egymásnak. „Hülyeség! Mit titokzatoskodnak” – gondolta még, de aztán egy nagy tál rántott csirke komoly hatása alatt úgy érezte, hogy ez a megállapítás tiszteletlenség és szintén hülyeség.

Végeredményben – ha nem lett volna kíváncsi a fejleményekre – elaludt volna az asztal mellett, de azt már nem is látta, amikor bátyja hunyorogva mutatott rá a szemével, és Mariska néni is elmosolyodott.

– Feküdj le, Andráskám…

– Megvárom – kapta fel a fiú ingatag fejét, amely úgy lógott egy pillanatig a nyakán, mint a pitykegomb, amelyet már csak egy szál cérna tart.

– Megvárnám Bence bácsit… ha visszajön.

– Persze hogy visszajön. Világosan megmondta.

András álmosan kutatott az elhangzott beszélgetés homályos töredékei között, de megesküdött volna rá, hogy erről egy szó sem volt, mégis… mégis… mintha az egész beszédben valami ilyen ígéret lett volna.

A konyha kellemesen meleg volt, a sarokban Káró szuszogott, a lámpa körül lágyan szállongott a pipafüst, és András lassan úgy érezte: ez a füst nem is füst, de távoli köd, amely szétterül és beborítja az egész világot.

Az erdész megérintette felesége karját, és mosolyogva a fiú felé intett. Az asszony bólintott, és a tűzhely felé fordult, Béla bácsi pedig vizet öntött egy pohárba, jól megzörgetve a kannát.

András felriadt, de örömmel állapította meg, hogy „nem vették észre” elszunnyadását…

– Tulajdonképpen az ágyban is megvárhatod Bencét… ha nem is vagy álmos… legalább pihensz.

András boldogan egyezett bele ebbe az átmeneti megoldásba, és nagyon erősen elhatározta, hogy nem alszik el, amíg az öreg vadász meg nem jön.

A kis szoba ablaka félig nyitva volt, és András megnyugodva helyeselte a vastag keresztvasakat, amelyek mindenféle rablótámadástól óvták a fiatal életét. Öreg ház volt ez nagyon, s a régi időkben talán szükség is volt ilyen rácsra, de András úgy érezte, okos dolog megtartani az ilyen szép, régi szokásokat… A ház tehát öreg volt, de körülötte tavaszonként megújult minden, még a vén fák is, amelyek nemcsak virágoztak és rügyeztek, hanem új évgyűrűket is raktak öreg testükre, ami a rücskös kéreg alatt nem is látszott. Látni most, az erdőre szakadt sötétségben úgysem lehetett semmit, de érezni annál többet.

Az ablakon dőlt be az erdő hűvös illata, s ez nem hasonlított semmiféle szaghoz, és nem csak évszakonként, de szinte óránként változott. Más volt nappal és más volt éjjel, más éjfél előtt, és más éjfél után, más esőben és más szárazságban, és más-más a szelek járása szerint is. De most nem járt szél, s az est sötét csendje mégsem volt üres, mert nemcsak a vén fák újultak meg, hanem a fészekbölcsők is, és a dal is, amit némelyik madár nappal mond el, némelyik hajnalban, de a legnagyobb művész, a fülemüle csak akkor szólal meg, amikor már minden kontár elhallgatott.

András ismerte a verebek összevissza csiripelését, a balkáni gerle idétlen búgását, sőt a feketerigó tavaszi hálaénekét is, amikor elmúlt a tél…, de ezt, ezt a csodálatos dalkölteményt és csattogó trillákkal átszőtt éneket, ami nem fuvola, nem tilinkó, nem hegedű, hanem mindez együtt, ami mégsem hasonlít egyikhez sem… – ezt András nem ismerte. Csak hallgatta, hallgatta, nézte az ablak felső sarkában a csillagos eget, egy különösen fénylő nagy csillagot, amely mintha közeledett volna, mert reszkető fény kezdett derengeni a szobában, és ebben a fényben mintha ezer fülemüle szólt volna a végtelenség időtlen hárfáján. De ekkor már nem volt rács, nem volt fal, csak fény volt és dal, és egy kisfiú, akinek szívét lágyan ringatta az örök dajka: az Álom.

Alighanem elaludtam…” – gondolta András, amikor kinyitotta a szemét, és nézte az ablakrácsot, amelyen túl nappali ragyogásban úszott az erdő. Ez az „alighanem” tíz órán át tartott, és esti gondolatai úgy jöttek most elő a tegnap óljából, mint amikor a háziasszony kinyitja a baromfiketrec ajtaját, s az éhes tyúkok egyszerre reppennek ki a szétszórt kukoricára.

„A kutya! – gondolta a fiú. – Bence bácsi… és milyen éhes vagyok…!” – de azért nem mozdult, mert Béla bácsi megmondta, hogy „akkor fekszel le, ha megkívánod, és akkor kelsz fel, amikor akarsz”.

„Ez igen!” – gondolta magában, s ha otthon van, talán délig heverészett volna, itt azonban nem kívánta. Annyira nem kívánta, hogy ha délig kellett volna ágyban maradnia…

Nem! Andrást csak komoly kötelek segítségével lehetett volna ágyban tartani, mert a kutyaügy fejleményei úgy kívánták a folytatást, mint egy izgalmas detektívregény. András alatt a kíváncsiság és érdeklődés millió bolhája kezdett mozogni, s ezt már nem bírta ki.

„Mi bajod van?” – kérdezték volna otthon, mert András otthon csak többszöri felszólításra és úgy mászott ki az ágyból, mintha fogorvoshoz készülne; itt pedig lerúgta a takarót, és egy egészen kis méretű mosakodás után már kint is állt a konyhában, hogy most majd megtud mindent.

A konyhában magányos csend. A külső ajtó nyitva ugyan, de a belső ajtó betéve, és ablakán csak egy-két bánatos légy mászkált, belebolondulva az üveg átlátszó lehetetlenségébe.

Az asztalon irkalap.

„Andráskám, a faluba mentem. A termoszban ott a tea, a kamrában meg keress valamit. A kenyér betakarva a padláslépcsőn. Bence majd érted jön.

M.”

András forgatta a levelet, s egy kis mellőzést érzett. Ha náluk vendég volt, azzal mindig foglalkozni kellett, és ha elment a vendég, anyja azt mondta: „Szeretem ezt a szegény Sárit, igazán szeretem, de ha még egy napig marad, kiugrottam volna az ablakon.”

András akkor elgondolkodott, hogy Sári néni mért „szegény”, és a mama mért ugrott volna ki az ablakon – a negyedik emeletről –, hiszen szereti azt a szegény Sárit, aki egyebet sem csinált, mint tiltakozott az ellen, hogy folyton foglalkozzanak vele.

És most itt a másik véglet! „Keress valamit a kamrában!” András mérges lett, mert éhes volt, bár a „kamra” megnyugtató hatása alól nem vonhatta ki magát. Ez a helyiség valóban kamra volt, és nem spájz, s a fiú úgy érezte, ezt a tüneményes illatokban bővelkedő termet nem is illene spájznak nevezni.

Mindenesetre vágott egy nagy darab kenyeret, egy alig arasznyi kolbászt, a tegnapi maradékból kiemelt két rántott combot, egy kis melle húsát, s amikor mindez elfogyott, még csak egy kis mézet evett vajjal… aztán csak ült, és ebben az ernyedt jóllakottságban úgy érezte, hogy előbbi nézetei módosításra szorulnak. Ez az önkiszolgálás nagyon előkelő szokás, és ha ő elmegy, Mariska néni nem fog kiugrani az ablakon, mert Mariska néni nem ugrálós természetű; egyszerű és őszinte, és ha kiugrana az ablakon, legfeljebb Káró csóválná a farkát, s utána bekísérné a háziasszonyt a konyhába.

Ezek után András nem érezte magát vendégnek, mint ahogy nem is volt az.

A konyha légköre már majdnem elálmosította, de amikor kinézett az ablakon a távoli hegyhátak messzesége és a völgyek árnyékos szakadékai ismét összekötötték a tegnappal. A tányéron lévő csontokról pedig Káró jutott eszébe, aki valószínűleg örömmel foglalkozna a maradékokkal. De hátha Káró nincs itthon?

Az öreg kutya azonban nagyon is otthon volt. Ült a tornácon kifeszített kötél alatt, s az ellenség bőrét őrizte. Mert ez a bőr kétszeresen is ellenségé volt. Elsősorban, mert gyilkos csavargó viselte, másodsorban, mert kan kutyáé volt. Ez az elfoglaltság azonban nem volt olyan szigorú, hogy a fiú megjelenése fel ne oldotta volna. András egyébként is a házhoz tartozott, akinek kijárt valami tiszteletadás, amit a csontok látása végül határozott lelkesedéssé fokozott.

Káró meglepően gyorsan végzett a csontokkal, és suta farkának izgatott billegetése mintha azt kérdezte volna:

„Több nincs?”

András kezdte megérteni a kutyát, mert egy kis aggodalommal ugyan, de kihozott még egy kisebb értékű „püspökfalatot”, s azt teljes prézlis mivoltában Kárónak adta.

– De erről aztán nem beszélünk, Káró…

Káró a farkával viharosan tiltakozott a feltevés ellen.

„Semmiféle ősöm nem volt árulkodó…” – és szelíden tűrte, hogy szája körül a szőrről András a prézli nyomait is eltüntesse. Azután kissé nagyképűen visszaült a bőr alá, mintha azt mondta volna:

„Bocsánat, szolgálatban vagyok.”

De ekkor már felszáradt a harmat, s a száradó erdőben üdén, keményen csattogott a pintyek éneke, és távolabb lágyan gurrogott egy gerle. De ezeken felül még valami vijjogás is hallatszott, és András csak hosszas keresés után látta meg az irdatlan magasságban kerengő ölyveket.

„Ezek aztán tudnak vitorlázni” – gondolta, mert amíg nézte őket, egyszer sem mozdították meg szárnyukat, pedig hol magasabban, hol mélyebben óriási köröket vágtak a párás messzeségben, s olyan könnyedén emelkedtek száz méterrel magasabbra, mintha húzta volna őket valami.

De hol van Jancsi? – jutott eszébe Andrásnak a kis vércse, és kiment a fáskamrába megnézni az egérfogókat. Az egyik üres volt, de a másikban egy nagy erdei egér nyújtózkodott.

– Na, öregem, add ide a lábad! – kedélyeskedett András, aztán kiállt az udvarra, és nagyot kiáltott, mint Béla bátyja:

– Jancsiiii! – és lengette az egeret. – Jancsiii! Itt az egér!

Semmi.

– Jancsiiii, itt a finom egér! – és majd a nyaka törött ki a magasság kémlelésében, de Jancsi csak nem jött, s az egész tegnapelőtti megjelenése olyan volt, mint egy álom, aztán pedig András úgy megijedt, hogy az egeret majdnem elejtette.

– Nem kell annyira óbégatni – mondta egy mély hang –, Jancsi nincs ahhoz szokva.

Az árnyékban ott állt az öreg Bence, és mintha mosolygott volna.

– Jó reggelt, Bence bácsi – mondta András megilletődve –, szerettem volna a kis vércsét látni.

– Hát mért nem nézi, ha látni akarja?

– Mi?

– Ott ül a tölgy alsó ágán, csak ki kell várni, de lehet az is, hogy jól van lakva.

Igen, a kis vércse ott ült András orra előtt, és nem tehetett arról, hogy a fiú a levegőből várta. Közben előjött Káró is Bencét üdvözölni, de azonnal vissza is ment őrizni a bőrt, hiszen – ezt már tudjuk – Káró szolgálatban volt…

Jancsi azonban tovább tollászkodott.

– Most induljon el lassan – szólt az öreg –, mintha el akarná vinni az egeret…

És András ötöt sem lépett, már a vállán volt a kis vércse, aztán totyogva elindult a fiú kinyújtott karján a csemege felé.

– Vegye át az egeret a másik kezébe, és lassan adja neki – tanácsolta Bence.

Jancsi finoman átvette az élelmet, s azonnal a kőasztalra reppent vele.

– Az a helye, megszokta még kiskorában. Aztán ha máskor etetni akarja, először nézzen körül itt a fákon, mert nagyon messze nem megy a háztól; aztán majd úgyis elmegy.

– Hova?

– Valahova délre, ahol meleg van, ahol ennivaló van. Ha nagyon szelíd a tél, néha nem is vándorol el, de itt akkor sem marad, hanem valahol az Alföldön egerészik. Itt a nagy erdőkben nem is szokott költeni, ezeken a fészke is a legelő mellett volt.

– Aztán már nem jön vissza?

– Nemigen. Olyan ez is csak, mint az ember. Párt választ magának, aztán már másfelé visz az útja… Nem ülnénk le?

Jancsi még az egérrel foglalatoskodott a kőasztalon, de nem sokat törődött vele, hogy a két ember odatelepedett melléje. Megnézte őket, és tépte tovább a maradékot.

– Mariska néni elment a faluba, de azt írta, hogy Bence bácsi értem jön.

– Itt vagyok.

András arca pirulni kezdett, ami nála a tanácstalanság és az ingerültség jele volt. Hát miért nem nyögi ki végre az öreg, hogy mért van itt!? Akárcsak az este: „a késem reggel köszörültem ki”… Miféle találós játék ez?

Hallgattak.

– …mondom az este, amikor a bőrt meghoztam, hogy megmutatom magának az uhut.

– Mit?

– A bagót.

András ezen végképp elkeseredett. Mi a mennykő az az „uhu”, ami „bagó”? Arról hallott valamit, hogy egyes emberek a pipában maradt dohányt szájukba teszik – a fogak mellé a pofazacskóba –, és így élvezik a folyékony nikotint, ami fokozott nyálképződésre és hegyes köpködésre vezet… és azt is hallotta, amikor anyja azt mondta otthon apjának, ha az köhögött, hogy „jobb lenne, ha kevesebbet bagózna”… de hogy mi az uhu, ami bagó, és mért kell ezt neki megnézni?…

Hallgattak.

Jancsi végzett az egérrel, megvakarta csőre tövét, lehunyta a szemét, és szintén hallgatott.

– Ekkora madarat, mint a Jancsi, nem tud egyszerre lenyelni – folytatta Bence a töredékes előadást –, de a mókust bizony egyszerre lenyeli, hogy csak a farka áll ki a szájából…

András gondolatai úgy kerengtek, mint odafent az ölyvek, csak sokkal gyorsabban, hogy miféle vadállat lehet az, ami a szegény mókust egyben lenyeli, és ha lenyeli, mért nem nyeli le a farkát is. András mindenre gondolt a tudatlanságnak ebben a nyomorult csapdájában, csak arra nem, hogy egyszerűen megmondja és megkérdezze: „Bence bácsi, én nem tudom, mi az uhu, nem tudom, mi a bagó, legyen szíves, mondja meg, mert ezt én nem tudom.”

Mert végeredményben ő egy fővárosi fiatalember volt, jeles bizonyítvánnyal, golfsapkával és mérnök apával, tehát ez az öreg erdei pali semmiképpen sem tudhat többet, mint ő… hát inkább hallgatott, reménykedve, hogy majd csak kiderül valami.

Ki is derült.

Az öreg vadász elővette pipáját, kipiszkálta belőle a „bagót”, elővette a dohányzacskót, és őrjítő lassúsággal megtömte a pipát. Aztán szembefordult a fiúval.

– Persze, maga azt sem tudja, mi fán terem az uhu?

András piros lett, mint a pipacs, és úgy érezte, elsüllyed a paddal együtt. És nem látott mást, csak az öregember nyugodt, kutató két szemét.

– Nem – mondta végül. – Még nem hallottam… Bence bácsi…

– Volt nekem egy öreg mesterem – kezdte Bence rendkívül komótosan – (a fene ezt az öngyújtót, kellene már egy másikat venni, de tudja, már nagyon megszoktam…) abban az időben a tanítót hívták mesternek, mindenki szerette, még a szomszéd falvakból is ott voltak a temetésén, de meg is érdemelte… hát ez a mester azt szokta volt mondani: „gyerekeim, egyet ne felejtsetek el: kérni és kérdezni nem szégyen; de lopni és butának maradni, az szégyen!” Na, most meggyulladt.

Az öngyújtó valóban lángra kapott, de ezt András amúgy is látta, és a láng kis világosságában mintha ellobbant volna érzékenysége és megbántottsága, és mintha elhallgatott volna a tudatlanság szégyenérzése is. Igen, mindjárt az elején meg kellett volna kérdezni, egyszerűen, mint most:

– Nem tudom, Bence bácsi… meg azt sem, hogy mért bagó, ami ugye a pipában van?

Az öreg Bence ezen már szélesen nevetett.

– Lássa, András, ebben meg magának van igaza. Az uhu nem bagó (csak errefelé mondják úgy), hanem bagoly. A legnagyobb bagoly a világon, és ha megszelídült – hamar megszelídül, mert nagyon okos –, vadászunk vele. Különben majd meglátja, mert máma kivisszük.

Jancsi eddig bóbiskolt, mintha az öregember csendes beszéde elálmosította volna, de most egyszerre megszólalt, mintha halkan siránkozott volna, és szárnyát is rázogatta.

– Hogy nem szégyelled magad! – intette meg Bence a madarat a pipaszárral. – Még mindig itt kunyorálni? Fogj magadnak! A legelő tele van szöcskével, és a testvéreid bögye majd szétpukkan.

– Megeszi a szöcskét is? – kérdezte András.

– De meg ám! Amikor sok van, nem is eszik mást.

– Fogok a kertben – ajánlkozott a fiú, és hamarosan vissza is jött egy skatulyában szöcskét, sáskát, sőt még pár darab kicsi cserebogarat is hozva.

Jancsi azonnal elhallgatott az első szöcske láttán, és izgatottan topogott az asztal peremén, valahányszor elfogyott a falat, és András zörögni kezdett a skatulyával. A fiú szíve tele volt szeretettel és gyönyörűséggel, hogy lám, ez a szép, szabad, ragadozó vadmadár a kezéből eszik, és szinte nem is vágyott azt az uhut látni, ami nem bagó, hanem bagoly…

– Én eddig azt hittem, a vércse csak kis madarakkal táplálkozik.

– Előfordul persze, ha nincs más, de tudja, András, úgy van az, hogy azzal a kis madárral legtöbbször valami baj van. Vagy nem lát úgy, ahogy kellene, vagy nem hall úgy, mint a többi, s akkor aztán előbb-utóbb valamelyik ragadozó madárnak vagy menyétnek, rókának, vadmacskának a konyhájára kerül. De oda is való, mert az ilyen nem életrevaló madárnak a fiai sem lesznek életrevalóak. Megfogja a vércse a kis madarat, persze, hogy megfogja, ha tudja, de többnyire nem vesződik vele. Ott a rengeteg egér, szöcske, sáska, aztán terített asztal mellől az ember se megy a kamrába, hogy kolbászt vágjon mindenáron. Száz egérre, ezer szöcskére, ha esik egy-egy élhetetlen madár. Ki van ez már számítva pontosan. Nagyon hasznos madár a vörösvércse…

– Van másféle vércse is, Bence bácsi?

– Van. Kékvércse, de az errefelé nincs. Az meg még ennél is hasznosabb, mert majdnem egészében bogárfélével él. Legfeljebb gyíkot, kis békát kap fel, és a földi fészekbe is belenyúl, ha nincs jól eldugva. De most már elindulhatnánk, mert úgyis elmúlott már a jó uhuzó-idő. Eredj, Jancsi, a dolgodra, de az uhura ne gyere oda, mert még meglüvünk!

Bence szelíden eltolta a kis vércsét az aszal széléről, mire Jancsi erélyesen rákoppintott az öreg körmére.

– Hát szemtelen vagy, az bizonyos – kelt fel Bence –, azért itt is hagyunk. – Meleg lesz máma – mondta még az öreg a tornácra menet –, elteszem ezt a bőrt, mert nem jó neki, ha süti a nap. Meg az öreg kutya se nyughatik, amíg látja.

Káró természetesen tudta, hogy az „öreg kutya” neki szól, azért helyeselve verte a földet a farkával, és el is kísérte volna Bencét, de az öreg leintette:

– Itt maradsz!

Káró megsértődve ereszkedett hasra, mintha azt jelentette volna ez a mozdulat: „Jó, jó; ami parancs, az parancs, de ha nem őrzöm a bőrt, el is vihették volna.”

– A frissen nyúzott bőrt nem szabad a napon hagyni, ne felejtse el, mert kihull a szőre. Aztán most már mehetünk is!

Káró a kerítésig kísérte őket.

– Vigyázz a házra! – intette az öreg vadász, aztán kitárt karral magához ölelte őket az öreg erdő.

Ilyen erdőben András még nem járt soha. Csupa bükk volt, és csupa óriás. A törzsük mind sima, mint a gyertyaszál, és sűrű lombok közül a megszűrt ragyogás zöldes aranyfénye szitálva hullott a barna avarra.

Nem, ha a fiúnak lett volna valami kérdeznivalója, akkor sem kérdezett volna semmit, mert a fák alatt csend volt, és csak fent bujkált valami suttogás; még feljebb vijjogtak az ölyvek, és harkály kopácsolt valahol nagyon messze, mintha az utolsó szögeket verte volna a hallgatás ajtajába.

A gyalogút is némán kanyargott, mintha a szél az avart leseperte volna róla, és itt-ott magasra nőtt virágok álltak mozdulatlanul, mintha hintázó lepkéket vártak volna, akik majd a külső világból hoznak vidám híreket.

Aztán egyszerre kiértek a vágásba. Itt a vágás szélén torpant meg a fűrész. Hátuk mögött erős, zárt falként állt az öregerdő, előttük a két-három éves vágás sűrű lombú csodája. Virágos, üde, zöld. Ez már nem az öreg bükkök zárkózott társadalma volt, hanem a fiatalság napsugaras, széljárta játszótere, ahol azonban a játék életre-halálra ment, és bizony győzne a sokféle gyomfa és gyombokor, ha – annak idején majd – bele nem szólna az ember. De bele fog szólni, s akkor pusztulnia kell a kökénynek – akármilyen szép virága is van –, a galagonyának – akármilyen szép tükrös dobozt farag belőle az unatkozó juhász –, a bodzának, a somnak a vörösgyűrűnek, mindenféle cserjének, mert kell a hely a bükknek, a tölgynek, a csernek, a fenyőnek, a hársnak, a nyárnak, az akácnak, a kőrisnek, a juharnak – ki ahová való –, mert az embernek fa kell és tömeg, jó fa és nagy tömeg, erdő kell és nem virág, meleg kell, papír, bútor és szerszám, s nem tükrös doboz.

András ezt majd csak később tudja meg, és ez jól van így, Bence bácsi viszont régen tudja, és ez jól van úgy. András nem tudja, hogy ennek a zöldhabos vágásnak több mint fele pusztulásra van ítélve. Bence pedig tudja, hogy most még kell takarásnak a sok „gaz” – ahogy ő nevezi –, de egy-két év múlva jönnek az irtókapák és balták, s akkor nyújtózkodni kezd az, ami erdő lesz, s amit a gyomok elnyomnának.

Bence azonban nem gondolt most erre, csak ment lassú, hosszú léptekkel, utána András szaporázta, és nézte az öreg tarisznyáját, melynek füle minden lépésre bólintott egyet. András arra gondolt, hogy ha a fülhöz valamilyen szerkezet lenne kötve, ami feljegyezné a lépteket, este az öreg vadász leolvashatná, hogy hány kilométert tett meg aznap – ha ugyan kíváncsi lenne rá.

Az út itt már apró dombhullámok közt kanyargott, a vágás itt már régibb volt és magasabb, és nem messze pár öreg fa állott, amelyekre valamilyen okból szükség volt, mert vágáskor kikerülték.

Andrást izgatta a kérdés, hogy miért.

Az öreg megállt, és kicsit elmosolyodott:

– Azért, mert én ott lakom. Én és Adolf…

Ballagtak tovább.

„Úgy látszik, Bence bácsi agglegény, és valami másik öreg legénnyel lakik együtt” – gondolta András, és végignézett magán, hogy a bemutatkozás hibátlan legyen.

Erre azonban nem került sor.

A kis ház szinte egyszerre bukkant elő egy forduló után. Körülötte sűrű fonott kerítés, s az udvaron napsugaras csend. Amikor kattant a kis ajtó, a pitvarból egy nagyon öreg kutya indult lassan eléjük, vakkantott kettőt-hármat, és leült előttük az úton.

– Vendéget hoztam, Zsuzsi.

Zsuzsi kissé megcsóválta a farkát, és jól megszaglászta András kezét, mert a fiú úgy érezte, hogy ezt a kutyát meg kell simogatni.

– Bizony, megvénült az én jó kutyám – mondta Bence –, alig lát, alig hall, talán okosabb lenne agyon lőni, hiszen csak kínlódik, de valahogy nem tudok puskát fogni rá. Néha úgy nyöszörög álmában, hogy éjjel is kigyüvök betakarni.

Az öreg kutya ingadozva lépegetett mellettük, és lehajtotta a fejét, mintha bólintott volna, hogy sajnos, ez mind így van. A pitvarban azonnal lefeküdt, és már aludt is, mintha ez a pár lépés is sok lett volna.

– Majd egyszer csak elalszik… Hát üljön le, András, kicsit kifújjuk magunkat, aztán megkérjük Adolfot, hogy bújjon elő.

Bence bácsi belépett a házba, és hamarosan egy üveget és két kis poharat tett az asztalra. Töltött és koccintott.

– Isten éltesse a vendéget!

– Meg a házigazdát is – mondta a fiú, és elpirult, mert ezt így hallotta valahol. Aztán arra gondolt, hogy mért kell Adolfot megkérni, hogy bújjon elő. Különben is Adolf akár el is maradhat, mert ő az uhura kíváncsi, ami bagoly, és „legnagyobb a világon”. De András is úgy volt, mint a felnőttek néha, hogy mást mondott, mint amit gondolt.

– Jó bora van, Bence bácsi, erős, egyszerre melegem lett tőle. Nem is kérek többet.

– Akkor szólunk Dolfinak, hogy vadászni akarunk.

Ez Andrásnak nem tetszett. Még egy öregember… Hát ketten nincsenek elegen? És nem az uhu vadászik?

Végigmentek az udvaron, és az öreg Bence kinyitotta az istállóajtót.

– Hol vagy, Adolf? – szólt, de nem válaszolt senki, és András azzal a gondolattal küzdött, hogy akárki lehet is ez a szegény Adolf, mégsem szabad engedni, hogy istállóban lakjon. Igaz, az istállóban nincs semmiféle állat, de mégis…

Ekkor a levegőből, az egyik felfordított saroglyáról kemény pattintás hallatszott, mintha valaki a bicskáját csukta volna össze. András odanézett és megdermedt.

– Szép, ugye?

A fiú nem tudott válaszolni. A saroglyán óriási bagoly ült, sőt felfújta magát, és újra pattintott.

– Szállj le, Adolf, a trónusról, vadászni megyünk!

A bagoly felfújta magát, megvakarta csőre tövét, és nem szállt le.

Bence egy nagy dobozt emelt ki a jászolból, amit Adolf érdeklődéssel figyelt.

– Szállj le, Adolf, mert mérges leszek!

Az uhu megrázta magát, aztán egyetlen lendülettel leszállt a zsákvászonnal bevont kalicka mellé.

András ijedten ugrott hátra. A bagolynak majd akkora karmai voltak, mint egy emberi tenyér.

– Ne ijedezzék! – legyintett Bence. – Adolf szelíd, mint a bárány.

András elhitte, hogy Adolf „bárány”, de azért nem ment közelebb, mert a „bagó” újra csattintott kettőt csőrével, és nagy, vörös szeme egy kis utálattal pislogott a három oldalán és a tetején vászonnal, a negyedik oldalán pedig falemezzel bevont kalicka felé.

– Egy madár sem szereti, ha a tollát fogdossák – magyarázta Bence azért úgy csináltam ezt a szállítókalickát, hogy ne is kelljen hozzáérni.

Ezzel felemelte a négyszögletes alkotmányt, és leborította vele Adolfot, aki most a földön állt, mert a kalickának egyelőre nem volt feneke.

– Látja?

– Látom… – mondta András, bár nem volt tisztában, hogy mit kellett volna látnia, mert a nagy madarat most nem látta, csak az egyik lábát, melyen bőrbéklyó volt, s azon gyűrű nagyságú karika.

Bence ekkor egy emberhosszúságú szíjat vett elő tarisznyájából, s a végén lévő kapcsot a bagoly béklyókarikájába akasztotta. De ugyanilyen kapocs volt a szíj másik végén is.

– Látja?

– Látom… – súgta András, de nem értette az egész műveletet. Mi értelme van mindennek, hiszen a bagoly a földön áll, és ha a kalickát felemelik, hát a földön is marad.

– Na, most jön a fiók.

A fiók azonban nem fiók volt, hanem egy vékony falemez, megfogható szegéllyel; ezt Bence bedugta Adolf lábai alá, mint egy valódi fiókot, és a bagoly most már minden oldalról körül volt zárva, és meg volt kötve, pedig egy ujjal sem nyúltak hozzá.

– Nagyszerű! – ismerte el András.

– Az! – helyeselt Bence. – Az én találmányom… Most már nyugodtan a hátára veheti…

– Één…?

– Hát talán én? A baglyot mindig az inas viszi. Azért van a kalickának a hátulja bedeszkázva, hogy jól feküdjék a háton, és rajta a hevederek, mint a hátizsákon. Forduljon csak meg!

András megfordult.

– Könnyű, mint a pille, ne féljen… a szíj másik végét pedig gyűrje a zsebébe!

Nem, azt nem is lehetett volna mondani, hogy András félt, bár úgy érezte magát, mintha ellenséget venne a hátára, aki csak kidugja a fejét a kalicka tetején levő nyíláson, és rettentő csőrét a tarkójában csukja össze.

– Igazán könnyű, nem is gondoltam volna… de nem dugja ki a fejét a nyíláson?

– Kicsi húsuk van a baglyoknak és rengeteg finom tolluk, azért olyan könnyűek, és azért repülnek olyan hangtalanul – mondta Bence. A fejét meg ha kidugja, hát kidugja. Azért van ott a lik, hogy levegőzzék szegény madár.

– Nem csíp a nyakamba?

– Evett már máma… – legyintett az öreg vadász, és elfordult, mert széles mosolygását le kellett nyelnie, de amikor látta a fiú verejtékes izgalmát, megnyugtatta, hogy ilyesmi az uhuval még soha nem történt meg, és nem is fog előfordulni. – Ha valaki a bagolyhoz benyúlna – magyarázta – és megfogná, persze odavágna, vagy megmarkolná az illető kezét, ami veszedelmes, mert a ragadozó madarak csőre és karma mindig tele lehet hullaméreggel, de épeszű ember nem nyúl az ilyen madárhoz, hacsak nem szelíd teljesen, vagy nincs vastag bőrkesztyű a kezén. Persze ilyenkor sem azért csíp, hogy emberhúst egyen, hanem mert meg van ijedve. És ijedtében védekezik, mert az ő világukban a megfogás a megevést, a halált jelenti. Ettől hát nyugodtan alhatik… de most már igazán menjünk, mert az uhuzás igazi ideje a hajnal és az alkonyat.

András óvatosan elindult az öreg mester után, bár később úgy érezte: erre az óvatosságra semmi szükség nincs. Azt hitte, hogy Adolf ugrálni fog, ki akar törni, vagy egyéb kellemetlenséget okoz, de nem történt semmi. Mintha üres kalickát vitt volna a hátán, hiszen az egész súly alig volt valamivel több három kilónál.

Amikor végigmentek az udvaron, Zsuzsi kutya ismét feltápászkodott, és a kapuig kísérte őket, s amikor megálltak az ajtónál, megcsóválta suta farkát valami bölcs és fáradt beletörődéssel, hogy őrá immáron többet nincs szükség.

– Vigyázz a házra, Zsuzsi! – monda Bence szokatlan melegséggel, s ebben annyi szomorúság volt, hogy András – feledve csapot-papot és Adolfot – lehajolt, hogy az öreg kutyát megsimogassa. Ez a meghajlás azonban Adolf bagoly egyensúlyát is megbolygatta, és szárnyaival sűrűn verdesve olyanokat pattintott csőrével, hogy a fiú azonnal „vigyázz”-ba merevedett.

– Nem szereti, ha felborítják – magyarázta Bence –, de hát ki szereti? Nem igaz?

Miután András belátta, hogy ez valóban így van, maguk alá vették az utat, és hamarosan eltűnt mögöttük a kis ház, a néhai erdőből maradt őrködő hagyásfák, és a két ember is eltűnt a sűrű vágás magas füvű, virágos útjának kanyargó vályújában.

Meleg volt; a madarak már elhallgattak, de a legyek zümmögése, a méhek dongása, egy-két szúnyog dünnyögése és millió más bogár zsongása úgy szállt a levegőben, mintha valahol nagyon közel és nagyon messze a nyár orgonálna önmagának, a millió életnek és az egész ragyogó világnak.

András lassan szinte megfeledkezett Adolfról, aki lehet, hogy szunyókált, lehet, hogy kidugta néha fejét a nyíláson, de ez a fiút már nem érdekelte.

Bence bácsi azt mondta, hogy nem csíp, hát akkor nem is csíp – és arra gondolt, hogy milyen jó az, ha valakiben ilyen tökéletesen megbízhatik az ember. És András most nem barátaira gondolt, hanem egy-két felnőttre, apjának egy-két barátjára, akiknek – sajnos – akkor sem hitt már, ha igazat mondtak, mert nem tudta szétválogatni, mi a vicc, a trükk, a „csőbehúzás”, és mi a valóság.

Itt azonban minden valóság volt, ha ismeretlen is.

Az út lengő párájában ismeretlen illatok hullámzottak néha, ismeretlen madarak szálltak a csalitok felett, ismeretlen bokrok virágzottak vagy nem virágzottak, és százféle ismeretlen fűszál verdeste meztelen lábszárát. De most nem akart kérdezni semmit. Most öntudatlanul hagyta elsüllyedni a kérdéseket, mert a lassú ballagásban kitárult egész érzékeny fiatalsága; és mintha a táj, az illat, a lét egész zsongó valósága ekkor már nem kívül, hanem belül lett volna, valahol a szívében, amelyet most körülvettek a türelmesen várakozó gondolatok.

Bence bácsi nem sietett, de szépen fogyott előtte az út, és a tarisznya füle mintha minden lépésre bólintott volna, levágva a távolságból a lépésnyi útdarabot.

A vágás errefelé már alig volt méter magas, aztán mintha a föld alá húzódott volna, amikor kiértek a legelőszélre, amelyen csak szétszórt borókák és iszalaggal befutott galagonyabokrok tartották az őrséget.

Itt kicsit szabadabban járt a szél, de a dombhát felett apró hullámokon táncolt a fény, és a levegő puha, meleg lendüléseiben ott úszott a kakukkfű halódó illata.

Az egyik sűrű, magasabb bokorcsoport mellett megállt az öreg vadász.

– Itt vagyunk!

András körülnézett, és miután nem látott semmit, arra gondolt, hogy az ember mindig „itt” van, „ott” van, s ezen majdnem elmosolyodott. Hanem azután hamar belátta, hogy ha Bence azt mondja, hogy „itt vagyunk”, annak nem csak általános jelentése van.

– A baglyot addig ne tegye le, amíg fel nem állítom a Té-fát.

– „Té”-fát?

– Azt – mondta Bence, és a bokrok alól előhúzott egy jó méteres gömbölyű karót, amely valóban egy nagy T betűre hasonlított. A szára kb. egy méter hosszú, jól kihegyezve, a vízszintes része pedig olyan harminccentis darab, s az egész Té-fa talán öt-hat centi vastag volt.

– Itt van valahol a lyukja is – keresgélt az öreg mert máskor is uhuztam már itt. Na – mondta a fát beleállítva a lyukba – hozza ide, és most már leteheti a kosarat! Aztán nézze, hogy mért jó ez a kis alkotmány! Adja ide a szíj végét!

A szíjnak ezen a végén is, mint az Adolf béklyójába kapcsolt másikon is, forgókapocs volt, amelyet Bence a Té-fa szárán levő karikába akasztott, úgyhogy most már a bagoly – bár még a kalickában – a fához volt kötve. Ezután kihúzta Adolf alól a „fiókot”. A bagoly ezek után már a legelő füvén állt, s végül lekerült róla a kalicka is, s Adolf ott állt a szabadban töretlenül, érintetlenül, nagyokat pislogva a napsütésben. Aztán – mint aki már tudja a leckét – egyetlen lendülettel felreppent a fa ülőkéjére, megrázta magát, pattintott egyet, és körülnézett.

– Most aztán utánam! – indult el sebesen az öreg vadász a kalickával a kezében – és mindig a nyomomban, hogy valami tüskés ág a szemébe ne csapjon!

András ebben a pillanatban sok mindent nem értett, elsősorban azt, hogy az iszalaggal átszőtt galagonya és tüskés kökénybokorcsoportba hogy lehet egyáltalán belemenni, és ha már belement az ember, mi a csudát csinál ott?

Tétovázni azonban nem volt idő. Bence bácsi már kinyitott valami rést, és a fiú törtetett utána, mint egy ijedt ürge, s egyszer csak szinte kiesett egy kis tisztásra, ahol nem volt ág, gally, lián és tüske, csak egy kis élő barlang, amelynek aktatáskányi ablaknyílása előtt vagy harminc lépésre ott trónolt Adolf, buksi nagy fejét forgatva, mintha valami ellenséget keresne a levegőben.

– Na, mit szól hozzá?

András csak egy tétova karlendítéssel jelezte, hogy a helyet pompásnak ítéli (az „ablak” alatt még két jó kis ülőke is volt), de szólni nem szólt semmit, mert ahhoz nem volt elég erős, hogy az uhuzással kapcsolatos teljes tudatlanságát bevallja. Eddig úgy képzelte valahogy, hogy a bagollyal is úgy vadásznak, mint a sólymokkal, amit a moziban látott.

Kiviszik a szelíd baglyot, és az megfogja a madarakat, nyulat, ürgét, bár ez a feltevés kicsit sántított, mert olyasmit is hallott, hogy a bagoly nappal rosszul lát…

– Bence bácsi, igaz, hogy a bagoly nappal nem sokat lát?

Bence előrelódította a rozzant tarisznyát, és egy kopott, régifajta messzelátót kotort elő belőle.

– Igazítsa a szeméhez, és amikor ezzel a messzelátóval maga még nem lát semmit, Adolf – ha van valami a levegőben – már jelzi.

– Aztán?

– Majd meglátja.

A hűvös kis barlangban most csend lett, csak egy szúnyog hegedült keservesen a fiú füle körül, mintha azt mondta volna: – …szamár… szaamáár… hát mért nem kérdezed meg?!

András nyelt egyet, aztán keservesen oldalt fordította a fejét, de a földet nézte.

– Bence bácsi… én nem tudom… hogy megy ez az egész… uhuzás… És hogyan… és miért…?

Bence maga elé nézett, és közben egyhetes szakállát simogatta, mert az öreg vadász bizony csak vasárnaponként borotválkozott, Zsuzsi jelenlétében, aki nézte ezt a furcsa műveletet. A kis bokorkunyhóban tehát nem hallatszott más, mint a simogatott szakál sercegése, ami azt jelentette, hogy a feltett kérdésre a válasz nem is olyan egyszerű.

– Tudja, András – indult neki végre az öreg –, olyan ez a kérdés, mint az alma, akárhol bele lehet harapni. De ha meg akarja enni az almát, mindenképpen bele kell harapni. Hát majd elmondom, de maga közben lesse Adolfot, nehogy elszalasszunk valamit. Látott már olyant, hogy a fecskék rácsapnak a macskára?

– Láttam.

– Látta már, hogy a varjak károgva hajszolnak néha valami ragadozó madarat?

– Azt még nem láttam.

– Majd még meglátja. Néha még a fecskék is űzik, hajtják a legveszedelmesebb sólymot is. Ha pedig valamelyik fa körül nagy és hangos madárgyülekezet van, izgatottság és repkedés, elhiheti, hogy azon a fán valami szunyókáló bagoly ül, melyet a kis madarak felfedeztek, és hangosan szidják, sőt szemtelenül hozzá is csapnak, mert tudják, hogy a bagoly nappal nem veszedelmes, hiszen bújik a világosság elől. De nem is ismerik, hiszen nappal nem találkoznak vele, hát körülutálják, felhívják az ember figyelmét, aki (ha elég ostoba és elég lelkiismeretlen) hát odamegy, és le is puffantja azt a nagyon hasznos és törvényesen védett madarat.

– A madarak tudják, hogy zajongásukra odamegy az ember? Igaz lehet ez?

– Igaz. Sokáig nem hittem én sem, de amikor Kittenberger Kálmán híres Afrika-könyvét elolvastam, elhittem. Azt írja ez a magyar természetvizsgáló vadász, hogy az afrikai mézkalauz-madár addig csetteg, csacsog, addig szólítja és vezeti a néger vadászt, amíg a vadméhek odvához nem érnek. Akkor szépen elhallgat, megvárja, amíg a lépes mézet kiszedik, és ha elmentek az emberek, odaszáll ő is lakmározni, mert a néger vadászok között törvény, hogy a madárnak mindig vissza kell hagyni egy darab lépet. Ha ezt nem teszik, szerencsétlenség éri őket. Mert az is előfordul aztán, hogy a hívogatás végén nem méz van, hiába hallgatott el a madár, mint aki célhoz ért, hanem valamelyik halálos mérgű kígyó sütkérezik a napon. Ilyenkor a néger vadász arra gondol, hogy vagy nem hagyott előzőleg elegendő lépes mézet a madárnak, vagy a kígyó a fészkét fosztotta ki, tehát elhozta az embert, hogy bosszút álljon helyette…

– Csoda! – nézett maga elé a fiú, de aztán felkapta a fejét. – Valami jön, Bence bácsi!

Ugyanakkor éles vijjogás hallatszott, később pedig erősödő suhogás, mintha gőz sistergett volna.

Adolf széttárta hatalmas szárnyait, dühösen fújt, fejét felfelé fordította, és szinte felugrott a levegőbe, amikor elzúgott felette egy barnás hátú, kinyújtott karmú, nagy ragadozó madár.

– Ölyv – mondta Bence nyugodtan. – Majd leszáll arra a beszállófára, amit én állítottam oda.

András látta azt az elszáradt fát, már amikor megérkeztek – oldalt a bagolytól húsz lépésre –, de azt hitte, az magától száradt ki, mert minden ága megvolt, és lehetett vagy tíz méter magas.

– Nem – mondta Bence –, kocsival hoztuk ide. Szekéren – tette hozzá a gyengébbek kedvéért. – A varjak is szívesen pihennek meg rajta akármikor, és messzire is látni róla, akár ők vadásznak, akár rájuk vadásznak. De könnyű is lelőni róla az ülő madarat.

Az ölyv azonban, úgy látszik, nagyon mérges volt a furcsa idegenre, akitől a saját ürgéit féltette, mert egyelőre nem akart leszállni, sőt addig vijjogott, amíg még nagyobb vijjogással és sistergéssel meg nem érkezett a párja is. Szegény Adolf pedig össze sem csukhatta szárnyait, mert állandóan védekeznie kellett, bár az ölyvek csak közel zúgtak el mellette, és nem is érintették. Végül is a bagoly unta meg a folytonos védekezést, leugrott a földre, háta mögött a Té-fával.

Az ölyveket ez a fordulat meghökkentette, mert az egyik szintén leszállt a földre, a másik pedig felült a száraz fára.

András kezében reszketett a gukker, hiszen olyan közel hozta a fán ülő szép nagy ragadozót, mintha két lépésre lett volna. És – csodálatos – csak jó idő múlva jutott eszébe a puska.

– Most le lehet lőni, Bence bácsi…

– Csak lehetne, de nem lehet, mert nem szabad. Nagyon hasznos madár, és ha minden mezőgazda úgy ismerné, mint én, már régen kinevezték volna szent madárnak, mint a régi egyiptomiak a Nap sólymát, vagy az ősmagyarok a turult. Hiszen tápláléka majdnem teljes egészében hörcsög, vakond, patkány, egér, pocok, varangy, sikló, vipera, hernyó és bogár… és mégis (most már ismeri, hiszen jól megnézhette), ahol kitömött nagy ragadozót lát, hát megláthatja azt is, hogy amire a házigazda azt mondja, hogy „sas”, az majdnem mind ölyv, a földmívelő ember legjobb barátja és segítsége…

– Hát ez disznóság! – méltatlankodott András, és azonnal szívébe fogadta a kint figyelő két szép, nagy madarat.

– Hát disznóság is – dohogott Bence –, de ez még nem lenne baj, hanem butaság és kár, ez pedig már nagy baj!

Odakünt most már elcsendesedett minden. A két ölyv nézte a baglyot, és Adolf úgy fordult, hogy mindkét „ellenségét” szemmel tarthassa.

A szabadban most nagyon meleg lehetett; száraz, szikrázó hőség, hiszen még bent a leshely árnyékában is szinte állt az avarszagú, nehéz levegő. De ez a szag nem volt kellemetlen, pedig az enyészetnek, a bomlásnak volt a szaga. A fákkal koronázott nagy bokorcsoportban évről évre rétegződött az ősszel lehullott levél. Rétegződött, összetömődött, megázott, megnyomta télen a hó, és legalul, ahol a földdel érintkezett, mindig nedves volt, de legalábbis nyirkos. Itt azután megindult a bomlás, amit rovarok, férgek, lárvák, giliszták, gombák s végül különféle baktériumok siettettek. Hatalmas és szorgalmas élet nyüzsgött itt, s ennek az életnek megemésztett, szétbontott terméke a már szinte földdé vált humusz lett. De András most nem gondolt erre, és Bence is csak kurtán válaszolt, amikor a fiú megkérdezte, hogy minek van itt olyan furcsa, nehéz szaga.

– Rohad a falevél – mondta Bence elnyomva egy ásítást, és befejezve a szag eredetének teljes magyarázatát, amit nyugodtan hiányosnak mondhatunk, hiszen ez a rothadás az élet körforgásának – igaz, kicsi, de – elmaradhatatlan része volt. Az élet itt életet szül, tápanyagokat termel, talajt javít, bölcsőket ringat és pusztít, ha a folyton égő életnek a három feltétele megvan: a víz, a meleg és a levegő.

Ezt azonban Bence nem tudta, Andrást pedig nem is nagyon érdekelte, amin nem is csodálkozhatunk, mert ebben a pillanatban;

– …rakata… rá-rá… rák-rák-ráá… – és egy zöldben ragyogó tollú madár csapott Adolfra, óvatosan megtartva azonban a biztonságos távolságot. Aztán rekedten károgott még párat, és leült az egyik bokor kihajló ágára.

– Jaj, de szép! – lehelte András. – Mi ez, Bence bácsi?

– Zöldkánya – súgta Bence, de a szavát alig lehetett hallani, mert az ölyvek is szárnyra kaptak, és éles vijjogással keringtek újra a bagoly felett. A vijjogás azonban egyre halkabb lett, mert a két nagy madár egyre nagyobb köröket vágott a levegőben, és egyetlen szárnymozdulat nélkül emelkedtek olyan irdatlan magasságba, hogy a fecskénél is alig látszottak nagyobbaknak.

Csak a csend maradt hátra utánuk, és a kihajló ágon ez a csodálatos zöld madár, amelynek háta puha, világosbarna volt.

– Szalakótának is mondják – suttogta Bence –, szép madár, de a fészke büdös…

– Ragadozó?

– Mér lenne ragadozó? Ámbár, tudja, ha jól meggondolja az ember, hát melyik nem ragadozó? Nehéz ebben igazságot tenni. A fecske megöli a legyet, a gyurgyalag a méheket, a seregély a tücsköt, sáskát, szöcskét, a varjak az egeret, békát, gyíkot, néha kígyót, kisnyulat is, a gébicsek a cserebogarat, de néha másik madár fészkéből is kiemelik a meztelen porontyot. A tövisszúró gébics, a haszontalan, még fel is szúrja valami tüskére, nem csak a cserebogarat, de más madár fiát is, mert így felszúrva raktározza az eleséget. És ezekre senki sem mondja, hogy ragadozó. De a vércséről mindenki úgy tudja, hogy ragadozó, pedig a kékvércse egész életében alig eszik húst, és a vörösvércse is főleg egéren él. És ezek mégis ragadozók. Csak azért, mert kampós csőrük és éles karmuk van… Bottal is lehet gyilkolni, nemcsak konyhakéssel…

Amíg Bence elmondta a véleményét a „ragadozó” meghatározásról, a szép madár a bagolyra figyelt, és izgalmában előrehajolva csendesen himbálózott a kihajló ágon. Adolf azonban talán tudta, hogy a szalakóta nem ragadozó, mert rá sem nézett. Felfújta magát, ide-oda topogott a Té-fa körül, vakaródzott, és a ragyogó madár egyáltalán nem érdekelte. Aztán egyetlen lendülettel felreppent az ülőkére, és nyakát forgatva valamire figyelni kezdett.

– Kár, káár – recsegett a magasból egy szürkevarjú, mire Bence azt mondta:

– Engedjen a likhoz! – és a fához támasztott puskát kézbe vette, András pedig oldalt húzódott, de azért jól látott mindent.

A varjúkárogás már a fák felett szólt, utána suhogás, és egy szürkevarjú olyan sistergéssel vágott a bagoly felé, hogy egy ölyvnek is becsületére vált volna. Aztán egy második, később egy harmadik. A bagoly felborzolta tollát, csattogtatta csőrét, a varjak újra és újra támadtak, s a zenebona általános lett.

András még a fogát is összeverte izgalmában, hogy mikor csattan a lövés, de Bence meg sem mozdult, és csak akkor emelkedett a puska, amikor az egyik varjú felült a fára.

– Durr!! – ordított a puska.

„Totty…” – mondta a varjú, azaz nem mondott semmit, csak lefordult az ágról, és puha tottyanással ért a földre: de már újra szólt a puska, s a másik menekülő varjú is kalimpálni kezdett lefelé, pedig már jó messze repült.

– Nézze, hová esik!

– Látom! – mondta András.

– Akkor most kimegyünk. Adolf is szunyókálni akar egy kicsit meg mi is. A kalickát én viszem.

Amikor kiértek az árnyékból, András úgy érezte, mintha kemencébe érkeztek volna, amelyből most szedték ki a parazsat, és a falak még tüzet leheltek.

– Ugye! – mondta Bence. – Odabent nem éreztük ezt a kánikulát. Adolf sem szereti, hiszen, ha szabad madár lenne, most valami hűvös barlangban bóbiskolna.

– Gyere, Dolfi, ami megjár, az megjár.

És Dolfi – bár látszólag haragosan pattintott csőrével – engedelmesen leszállt a földre, és semmi kifogása nem volt a kosárban való elhelyezkedés ellen. András pedig elszaladt a varjúért, amely hanyatt feküdt a ritka gyepen, szárnyát széthányva, mint aki dolgát elvégezte, s az élet bonyodalmas ügyei a továbbiakban egyáltalán nem érdeklik.

Jó volt visszabújni a bokrok közé a lombok hűvös takarásába, ahol olyan sűrű volt az árnyék, hogy András csak pislogott a külső kápráztató ragyogás után. Pislogott, és egy kis aggodalommal látta, hogy Bence az egyik bokor ágához köti Adolf hosszú szíját, aztán kihúzza a kosár fiókját, és szabadon engedi a „veszedelmes ragadozót”.

– Hadd szellőzködjék szegény – mondta Bence, mire a bagoly felfújta magát, megrázta laza tollait, s felugrott a kosár tetejére. Aztán pattintott egyet – talán megelégedése jeléül –, s utána kényelmesen megvakarta a csőre tövét, mint aki megszokta, hogy emberségesen bánnak vele.

András csak nézte a szép nagy madarat, és meghökkenve látta, hogy amíg odakünt a napsütésben alig gombostűfej nagyságú volt a pupillája, idebent az árnyékban majdnem tízfilléres nagyságúra nőtt.

– …vagy rosszul láttam, Bence bácsi?

– Dehogy látta rosszul! Hát még este! Akkorára nyitja a szeme bogarát, hogy a szeméből nem is látszik más. De aztán lát is vele…

– Mint mi nappal?

– Azt nem tudom, András, mert Adolf nem beszédes természetű, de mivel éjjel vadászik, és felkapja a legkisebb egeret is, hát nagyon jól kell látnia, amihez hozzájárul még csodálatos hallása is.

– És az igaz, hogy ez a legnagyobb bagoly a világon?

– Azt mondják, a hóbagoly is van ekkora, talán még nagyobb is, de én hóbaglyot nem láttam. Magyarországon nincs is, csak valami nagy télben vetődött erre egy-két darab. Ezek valahol messze északon élnek.

Adolfot azonban ez a diskurálás nem érdekelte; összehúzta magát és szunyókálni kezdett, Bence pedig elővette a tarisznyáját.

– Maga nem hozott semmit?

– Majd eszem otthon…

Bence nem szólt semmit. Komótosan elhelyezkedett, tiszta kenyérruhát terített az avarra, elhelyezte a sót és paprikát, melléje a nyitott kést, és a kibontott zsírpapírra egy akkora libacombot tett ki – az összes kapcsolt részekkel –, hogy Andrásnak majdnem úgy kinyílt a pupillája, mint az előbb Adolfnak.

És Bence enni kezdett, a fiú pedig erősen törte a fejét, hogy hogyan lehetne saját magát fenéken rúgni. Hiszen már vagy másfél órája érzi, hogy valami hiányzik, csak a sűrített izgalmakban nem jutott eszébe, hogy éhes! De most már tudja, hogy „rettentő-borzalmasan”, minden porcikájával, minden gondolatával, szemével, szájával, de elsősorban gyomrával éhes, amelyben mintha polipok tapogatnának szívócsápjaikkal, dühösen és kitartóan.

Mert mit is mondott Mariska néni?

– Andriskám, ha netán hosszabb időre mégy el valahova, tarisznya nélkül ne menj! Ha reggel mégy el, reggeli előtt csomagolj magadnak, mert a jóllakott ember becsapja magát. Itt ez a kis kulacs is, meg a termosz is. Vizet vihetsz, csinálhatsz teát, ha én nem vagyok itthon. Kenyeret vágj elegendőt, húsfélét meg amit akarsz… és pogácsaféle mindig van itt a terítő alatt…

Igen, Mariska néni ezt mondta…

András szájában összefutott a nyál, és sehogyan sem tudta a szemét levenni arról az átkozott libacombról. És hogy evett Bence! De hogy evett!! Bal kezében a comb, s mellette a kenyér, jobb kezében a kés, és vág, és nyel, egy-egy zsírosabb darabot megmárt a paprikában, de olyan apróra szabdalt gyönyörűséggel, hogy András már a hatodik adag nyálat nyelte le, ami úgy termett a szájában, mintha vizes szivacsot nyomtak volna szét benne.

– Így jó a liba – szólalt meg Bence –, én így szeretem, hidegen.

– Igen… – nyögte a fiú, és olyanokat gondolt saját magával, libával, Bencével kapcsolatban, amelyeket leírni egyáltalán nem lehet, és közben azt a kenyérhéjat nézte, amelyet Bence eldobott. Hogyan lehetne megkaparintani?… Egyáltalán, hogy lehet egy ilyen csodálatos kenyérhéjat levágni és eldobni?…

Bence még aprólékosan lefaragta a csontokat is – ne felejtse el, András, hogy a csont mellett a legjobb a hús –, és végül becsattintotta a bicskáját.

– Na! – mondta, száját keze fejével megtörülve. – Így már szebb a világ.

Ezt András el is képzelte, és elkeseredésében alig juthatott eszébe, hogy az öreg Bence nagyon jól tudta, hogy mi megy végbe a fiú gyomrában és fejében.

„Nem árt a lecke”, hunyorgott magában, de erre parancsot is kapott: „A gyerek kapkodó, zabolátlan, és el is van kényeztetve. Csak ott segítsen neki, ahol kell segíteni. Érti, ugye?”

Bence csak bólintott, és az erdész tudta, hogy ez elég. Az öreg vadász jól látta már reggel, hogy András nem hoz magával ennivalót, de nem szólt, mert tudta, hogy a lecke elkezdődött, és a leckét meg kell Andrásnak tanulnia. De azért szíve is volt az öregnek, mert a csontokat elhajigálva a bokrok közé (hadd játsszanak vele kedvükre a hangyák), újabb papirost bontott ki, és pár darab nagyon kellemes külsejű diós kiflit tolt a fiú elé.

– Na, de ezt már igazán meg kell kóstolnia! – mondta szinte könyörögve, mintha szegény András a libacombban való részvételt gorombán elutasította volna. – Csak nyúljon hozzá bátran, én nem nagyon szeretem, de a lányom rám tukmálta.

András már sok diós patkót evett életében, de már az első harapásnál érezte, hogy itt valami különleges eljárással készített süteményről van szó, mert ilyen ízletes, porhanyós diós patkót még nem evett.

– No csak! – biztatta Bence. – Csináljunk jó időt, szégyenszemre csak nem vihetem haza. Mit szólna a lányom?

És András nem akarta, hogy Bence bácsi áldott lánya akármit is szóljon, tehát önfeláldozóan megette az utolsó darabokat is.

– Egészségére! – mondta Bence mosolyogva. – Most ráeresztünk egy kis borocskát. – És amikor ez is megtörtént, András belátta, hogy Bencének valóban igaza van: így szép a világ!

Később még egyszer kirakták a baglyot. Először egy vörösvércse jelent meg vijjogva. Adolf unottan jelezte, és csak fél szemmel figyelt rá, de annyira lefoglalta és idegesítette, hogy végül is kénytelen volt Bence elzavarni. De még távoztában is visszarikácsolt valamit.

– Lehet, hogy Jancsi volt? – tűnődött András.

– Hát lehetni éppen lehet… – válaszolt az öreg, de aztán figyelmeztetően felemelte az ujját: – Valami jön!

Adolf mereven figyelt valahova jobbra, majd nagyra fújta magát és kappogott. Hirtelen egy félméteres, kendermagos mellű, sötétszürke hátú madár repült elő a bokrok takarásából egészen alacsonyan, és odavágott a bagolyhoz. Dolfi egy szárnycsapással kivédte, aztán megfordult, mert a madár újra támadott..

– Héja – mondta Bence, de egyelőre nem nyúlt a puskához.

A madár újra és újra vágott a bagolyra, amely végül is leugrott a Té-fáról, s hátát a rúdnak vetve előrenyújtott karmaival védte magát.

Bence a fejét csóválta, és a puskájáért nyúlt. Andrásnak az izgalomtól kiszáradt a torka, és szerette volna biztatni az öreget, hogy lőjön már, az ég szerelmére, de nem mert megszólalni. Az öreg pedig, kezében a puskával, csak nézte az eseményeket. A héja végül egy újabb kanyarral földközelben támadta a baglyot, Bence pedig az égre irányozva elsütötte a puskát.

A lövés után a héja eltűnt a színtérről, mintha ott sem lett volna, s újra az izzó csend telepedett a tájra. András szerette volna megkérdezni Bencét, hogy miért lőtt másfele, de valahogyan nem merte, azután pedig kiment a fejéből, mert újabb néhány varjú jött. Ezek közül kettőt lelőtt az öreg, egyet pedig elhibázott.

– Gyerünk! – mondta Bence, miközben kivette a puskájából az üres hüvelyeket.

Adolfot visszatelepítették a szállítóládájába, melyet aztán András szinte már rutinmozdulattal vett a hátára, az öreg vadász pedig aggatóra fűzte a varjakat. A négy madár egymás mellett lógott az öreg tarisznyáján lévő hurkokon, és egyszerre zökkentek lépéseinek ütemére.

– Néhány napra biztosítottuk az ellátását – bökött az öreg a kalicka felé.

– Nem baj, hogy rövid időn belül büdös lesz? – kérdezte András, aki, úgy látszik, kezdett rájönni, hogy a legokosabb azonnal érdeklődni, ha valamit nem ért.

– Nem zavarja a madarakat, általában nagyon rossz a szaglásuk, mondhatni nyugodtan, hogy nincs. A gyomruknak meg nem árt, egyiknek sem. És ha nekik jó, mért ne lenne jó nekünk is?

Ez biz annyira igaz volt, hogy András csak bólintott rá. A bokrok közben észrevétlenül újra fákká nőttek, s már a megszokott ritmusban haladt alattuk hátra az ösvény, amikor eszébe jutott, hogy mit is akart tulajdonképpen megkérdezni.

– Bence bácsi, miért hívják ezt a részt legelőnek?

– Mert az. Legelő.

– De nem láttam sehol jószágot. Még a nyomát sem…

Az öreg lelassított váratlanul.

– A túlfelén voltak. De meg már nincs is nagyon. Elfogy ez is. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt száz-százötven tehén volt a faluban legalább, ma nincs tán harminc…

– Miért?

– Nem akarnak már vesződni vele az emberek. Meg nem is érnek rá. Eljárnak dolgozni gyárba, bányába… Ha hatra mennek, fél öt körül már indulni kell. A fiatalok meg már nem is értenek hozzá… Ló is alig van már. Azelőtt majd mindenkinek volt lova-kocsija, most inkább csak az erdészeti fuvarosoknál látni, bár náluk is egyre fogy. Ők is egyre kevesebben lesznek. Jönnek a traktorok, a teherautók… Hogy aztán ezeknek külön utat kell építeni, meg hogyan teszik tönkre a talajt? Kit érdekel? És ha érdekel, ki tud ellene tenni? Nem akarnak az emberek lóval dolgozni. Igaz, meg se voltak rendesen fizetve… Több autó van már a faluban, mint ló. Hiába, elmúlik minden…

Az öreg hangjában olyan lemondás és szomorúság volt, hogy András sürgősen megpróbálta másra terelni a szót.

– Mikor jövünk ki újra, Bence bácsi?

– Hát azt nem tudom, András. Nem olyan könnyű az. Más dolga is van az embernek jócskán. Meg nem is lehet olyan könnyen. Jóformán már nem is szabad…

– Nem szabad? Miért?

– Mert alig van már, amit lehetne lőni. Jóformán csak szarka meg varjú… Valaha jött a héja, karvaly, a kányák., a sólymok is… bár ezeket már akkor sem nagyon lőttük. Amikor még segédvadőr voltam, azt tanították, hogy a héját meg a karvalyt irtani kell, ahol érem; ma meg örülünk, ha látunk egyet-egyet.

– Mért? – kérdezte újra András, akiben ezúttal félszeg tartózkodását és nemtudásának szégyenlősségét legyőzte a kíváncsiság, és végképpen nem értette ezt a nyilvánvaló ellentmondást. Miért kellett volna akkor kiirtani ezeket a madarakat, ha ma meg örülnek a látásuknak?

– Azért, mert akkor még annyi volt belőlük, hogy sok helyütt szinte meghiúsították az apróvadtenyésztést meg a baromfitartást. A szülőfalumban is csak minden második-harmadik csirke nőtt fel, a többit addigra elvitte a héja; ma meg valósággal dédelgetjük azt a keveset, ami van. Ha kipusztulnának, elkényelmesedne az apróvad, ellustulnának az énekesmadarak. Nem hullana ki időben a gyengéje sem… Még ha valami fácántelepnél lennénk, lőnék talán egy-két héját, főleg, ha rájárna a fiatalokra. De így nem érdemes… Meg tilos is… De egyébként sem lehet már uhuzni. Ahol még van valami öreg uhu, azt titkon ki-kiviszik, de újat nem szerezhetnek.

– Nem lehet, vagy nem szabad?

– Nem szabad, de nem is lehetne. Alig van uhu is. Ahol netán még fészkel az országban, ott tojásrakástól kiröptetésig éjjel-nappal őrzik a fészkét, hogy ki ne rabolják.

– De Bence bácsi még uhuzik…

– Öreg vadász, öreg bagoly, öreg vadászati mód… nekem már nem szólnak. Igaz, tudják, hogy nem is lövök tilalmas madarat. De együtt velem elmúlik majd ez is… Bár talán engem is be lehetne tenni a múzeumba a Dolfival együtt…

– Bence bácsi! – rendült meg a fiú, mert az öreg hangjában annyi lemondás, búcsúzás volt. – De hát még olyan jól bírja!

– Tudja, az embernek éreznie kell, hogy mire képes. Azelőtt nem csináltam olyan hibázásokat, mint az utóbbi időben néhányat… Nem, ne a héjára gondoljon, annál akarattal lőttem a levegőbe, hogy elriasszam. Hanem az utolsó varjú… vagy a kutya…, amit Béla bátyja lőtt meg…

– Nem volt benne a sörét?!

– Éppen az a baj, hogy benne volt. De hátul! Nagyon hátul… Olyan könnyű lövésre jött akkor, alig mozgott… mégis lecsúszott a lövés… El is ment vele. Pedig de jól lőttem én valaha… Mentem én remetekanra, farkasra, medvére! Ott pedig nem lehetett ügyetlenkedni!

– Farkas? Medve? Hova való, Bence bácsi?

– Én csak ide a szomszédba, Nógrádba. Ott is kezdtem a szolgálatot a bárónő birtokán a Börzsönyben. Aztán amikor a főnököm átment az államhoz és a Kárpátokba került, vitt magával engem is. Alacsony, vékony kis ember volt, tán akkora, mint maga.

– Mint én?

– Igen. Olyan 160-165 centi magas. De szívós, mint az ostorszíj. Ha mi ráálltunk egy remetekan nyomára, három napig sem hagytuk ott!

– Mi lett vele?

– Nem tudom. Valahova elhelyezték, tán Budapestre? De az utódja is nagy vadász volt. Az lőtt érmes kant is…

– Mit?!

– Érmeset. Olyat, aminek az agyara akkora volt, hogy díjat nyert a kiállításon. Ővele pár évvel ezelőtt találkoztam. Jöttek valami feltáróutakat kijelölni, és három napig csak nézegettük egymást a vezetőjükkel… A végén csak egymásra ismertünk… Aztán jó néhány éjszakát átbeszélgettünk. Hiába, fiataloknak éreztük újra magunkat…

– És hogyan került el a Kárpátokból?

– Jött a front, engem meg behívtak katonának. Aztán október közepén úgy gondoltam, hogy nekem elegem van belőlük, nem leszek senki kedvéért hősi halott. Szépen megszöktem, s itt is ragadtam… De azon sokszor gondolkozom, hogy mi lehet az első főnökömmel. Él-e még?

– Gyerekei voltak?

– Csak lányai. Azok nem hiszem hogy vadásznak. Talán az unokái. De volt egy unokaöccse. Abból biztosan vadász lett, ha megmaradt. Olyan kétévesforma volt, amikor láttam. Ott voltak vendégségben. Játék puskával játszott vadászatot a karosszékek között… ha jól emlékszem, rókára… Bár ki tudja? Az édesapja sem vadászott. Orvos volt. Nagyon jó orvos… Az egyik favágónkba belevágott a villám, azt is meggyógyította. Pedig amikor bevitték már a kórházba, nagyon csúnyán nézett ki, mert a szomszédok előbb puszta jóindulatból beásták a földbe, hogy az kiszívja belőle a villám erejét…

– Beásták a földbe…? Hogy kiszívja a villám erejét…?! – csodálkozott András. És majdnem megállt. – De hisz az babona!

– Babona, persze hogy babona, de hát nagyon szegény és elmaradott népek éltek arrafelé. Pálinka helyett is spirituszt ittak…

– Mi-i-it…?

– Spirituszt. Amivel főztek, meg valamit kevertek bele, hogy ihatatlan legyen, mert mérgező volt… szóval denaturált szeszt. Ahogyan ők mondták: denatúrát.

– És miért itták, ha mérgező volt? Nem tudták?

– Hát nem úgy volt mérgező, hogy azonnal meghaltak tőle, hanem lassan ártott. Meg mást nem is tudtak volna megfizetni. Mondom, nagyon szegény népek voltak.

Bence folytatta, s nem hagyott időt Andrásnak a gondolkodásra. Látszott az öregen, hogy lélekben egészen másutt jár most, talán nem is a fiúnak beszélt, hanem magának.

– Abból a kisfiúból biztosan vadász lett, nem úgy, mint az enyémből.

– Miért, mi lett belőle? – kérdezte András, aki most már végképp nem tudott eligazodni öreg kísérője családi viszonyaiban. Nemrég még agglegénynek hitte, most meg lánya… aztán fia…

– Kamionos.

– Kamionos? Az jól keres… – buggyant ki a fiúból ösztönösen, de meg is bánta azonnal, mert az öreg hangja rideg lett és elutasító.

– Nekem az mindegy, csak éljen meg belőle tisztességgel, nem vagyok én rászorulva. Megkeresem én a magamét… Ha meg nem tudok már dolgozni, lesz becsületes nyugdíjam… – aztán hirtelen meggyorsította a lépteit, mint aki nem akar erről többet beszélni.

– Mindig is a gépek érdekelték a fiút – mondta otthon Béla bácsi, amikor nagy köntörfalazás után András megkérdezte –, a természethez csak annyit értett, amennyit az öreg belevert. Nem akart a környéken maradni sehogyan sem. Először ugyan az erdészetnél lett sofőr, de aztán hamarosan átment buszozni, s amikor megnősült, a felesége rábeszélte, hogy menjen kamionosnak. Keres, mint egy maharadzsa, de úgy is viselkedik. Nem volt azóta itthon, csak az édesanyja temetésén, akkor is egyedül. A gyerekeit még nem is látta az öreg Bence…

– Borzasztó – szörnyedt el András, hirtelen nem is tudva, hogy az unoka vagy a nagyapa helyébe képzelje magát.

– Sajnos, többen vannak ilyenek, mint gondolod. Vannak, akik azt hiszik, hogy ezzel előkelőbbek, vagy mifene… pedig az emberség végül is mindig megéri…

Ezt mind még nem tudta akkor a fiú, de érezte, hogy más témára kellene áttérni.

– És a lánya? – kérdezte hosszabb hallgatás után, mert a diós patkóra gondolva úgy érezte, hogy itt baj nem lehet. Nem is volt.

– Igazi erdészlány! – nevetett fel az öreg. – Mint szegény édesanyja volt… – tette hozzá váratlanul gyengéd hangon. – Addig nem ment férjhez, amíg erdészhez-vadászhoz nem tudott. A vőm is itt van a gazdaságnál. Van egy kisfiuk is, most tanul járni. Abból vadász lesz. Ha meglát egy zöld kalapot, elkapja, felteszi a fejére, és úgy totyog benne… Na, itt is vagyunk, gyere Dolfi, hazamehetsz a saroglyádra!

– Innen már hazatalál, ugye? – kérdezte az öreg, miután az uhut visszaköltöztették az istállóba. – Csak az ösvényen menjen, ne térjen le a kis csapásokra!

– Hát… – mondta a fiú –, talán…

Bence elmosolyodott:

– No jó. Az öregerdőig elkísérem, aztán ott már véletlenül sem tud eltévedni.

A bükkösben már otthonosan ment az ösvényen, nem is nagyon kellett figyelnie. A Bencével folytatott beszélgetés járt az eszében. Megpróbálta rendezni gondolatait, és úgy érezte, hogy jó lenne mellé néha egy tolmács, mert az ő gondolkodásmódja és eddigi életformája meg az ittenieké között szakadék van, melyen ugyan át lehet kelni, de nagyon sok tévút, felesleges hiba, félreértés és kellemetlenség lehet még, amíg összecsiszolódnak. Szeretett volna találni valakit, aki mindkettőjük nyelvén ért, és őt óvatosan felkészíti arra az életforma- és gondolkodásmód-váltásra, amelyet öntudatlanul is kívánt már, csak éppen fogalma sem volt, hogy hogyan oldható meg.

Huss! – rebbent fel egy madár az ösvény menti bokor alól, és a fiú majdnem leült ijedtében.

– Azanyád! – méltatlankodott kalimpáló szívvel –, hogy egy ilyen rigó hogy meg tudja ijeszteni az embert… – azután felvidulva nézett előre, mivel a fák között már látszott a tisztás a házzal. Amikor pedig azt is meglátta, hogy a kémény füstöl, legszívesebben szaladt volna, mert úgy érezte: a gyomrában valami elmúlt földtörténeti korokból származó tirannoszaurusz ütött tanyát, és most őt akarja belülről elfogyasztani.

A ház fehér fala ragyogott a napfényben, a konyhaajtó nyitva volt, és az enyhe füst halványan gomolygott a kéményből. Ahogyan kilépett a fák közül, a meleg újra ráesett hirtelen, és bármennyire is szeretett volna sietni, egyszerűen nem bírt. Káró is csak becsületből ballagott eléje, hogy üdvözölje, s nyelvlógatva hevert vissza az árnyékba.

– Csókolom! – lépett be a konyhaajtón, abban reménykedve, hogy már kész ebéd fogadja. Azonban csalódott.

– Szervusz, kisfiam – üdvözölte nagynénje, aki éppen két hatalmas fej káposztával foglalatoskodott. Az asztalon csak egy kisebb zománcos edény volt, meg egy nagy káposztareszelő. A tűzhelyen semmi. – Ma csak később eszünk meleget, ha a bátyád hazajött, mert be kellett mennie a városba. Káposztás tészta lesz, azt nagyon szereti. Jól érezted magad?

– Igen… – nyögte ki a fiú, aki rettentően csalódott volt, és úgy érezte, hogy menten éhen hal.

Mariska néni megérzett valamit a fiú hangjában, mert jobban megnézte újra, aztán a fogasra nézett, s újra a fiúra.

– Nem vittél semmit sem magaddal? – kérdezte, mire András csak bólintott, és lerogyott az egyik székre. – Ó, te szerencsétlen! – mondta félig nevetve, félig sajnálkozva az asszony, aztán a fiú kezébe nyomta a reszelőt meg az egyik káposztát. –Reszeld meg, én meg csinálok neked valami ennivalót!

András bambán nézte az ismeretlen reszelőt, az edényt meg a káposztát, és fogalma sem volt, hogy hogyan kezdjen hozzá.

– Még sohasem csináltál ilyet? – kérdezte inkább csodálkozva, mint felháborodva nénje, mire a fiú csak bólintott. Otthon nem akart sohasem segíteni a konyhában, igaz, nem is hagyták volna: „Szegényke! Annyi iskolai munkája van! És egyébként is minek az neked? Semmi szükséged rá.” Mariska néni azonban, úgy látszik, más véleményen volt, mert a kamraajtóból visszalépett hozzá.

– Ide nézz! A reszelőt beállítod az edénybe, a bal kezeddel jó szorosan megfogod a fülét, a jobbal meg reszeled a káposztát! Látod?

– Igen… – mondta a fiú. – Tessék hagyni, azért megpróbálom…

Félrebillentett fejjel figyelte saját munkáját, s egyre jobban élvezte. Aztán felkapta a fejét, mert zsírszag ütötte meg az orrát.

– Hagymát pirítok neked – mondta Mariska néni –, azt hamar meg lehet csinálni, nem is laktat túlságosan, mégis elveri az éhed, no meg jóízű is. – Két nagy fej vöröshagyma volt a kezében, melyeket villámsebességgel kezdett felaprítani. A fiú tiltakozni akart, mert náluk odahaza hagyma csak véletlenül került az asztalra.

– Csíp és büdös – volt az elfogadott vélemény, de ezt most András végképpen nem érezte helyénvalónak, mert a tűzhely felől igencsak étvágygerjesztő illatok érkeztek egyre töményebben. Közben szinte észre sem vette, hogy megreszelte a káposztát.

– Tessék! – tette eléje a nénje az aranyosra pirított hagymát, melyet a fiú aztán két hatalmas karéj kenyérrel villámgyorsan elfogyasztott, s aztán egy harmadikkal még kitörülgette a serpenyőt is.

– Egészségedre, fiam! – mondta Mariska néni, s mosolyogva nyugtázta a két puszit, mellyel András szinte saját maga számára is váratlanul megköszönte az „életmentést”. – Most pedig pihenj le egy kicsit!

A fiú csak bólogatott, és amikor végighevert az ágyon, lassan magukba hulló gondolataiban az motoszkált, hogy minden megpróbáltatás ellenére milyen jó is itt.

Béla bácsi hangjára ébredt.

– Tehát szerdán termelési értekezlet, csütörtökön Egerbe kell mennem a természetvédelmi főfelügyelőhöz egyeztetni, pénteken pedig az új feltáróút helyszíni bejárása lesz…

– És Bence? – kérdezte Mariska néni.

– Vadászvendéget kísérget a héten.

– Egész héten?

– Hát azt a fene jobban tudja; attól függ, hogy mennyi szerencséje és türelme van az illetőnek.

– És hol?

– Először a Boszorkánykőnél, azután, ha ott nem megy, a sajátjában.

– Disznóra?

– Bakra. Az Öregre.

– Az Öregre? Most?

– Most. Először is, az Öreg már elég öreg ahhoz, hogy már három éve is le lehetett volna lőni. Másrészt inkább essen el a bak, mint széthulljon a Boszorkánykő!

András elbambult fejjel sehogyan sem értette az összefüggést az őzbak lelövése és a kő széthullása között, de Mariska néni, úgy látszik, igen. Szinte ijedt volt a hangja, ahogyan kérdezte:

– Csak nem?!

– Csak igen! Tegnap óta hordják a régi meddőt meg törmeléket, holnap vagy holnapután elkezdik a robbantásokat.

– De hát azt már tavaly leállították!

– Persze. De tudod, milyen az ilyen alak! Gondolja, őt megvédi a középfőnök, azt a nagyfőnök… És ha már egyszer le van robbantva az egész, sziklaalakzatostul, kilátóstul, sólyomfészkestül, akkor már megette a fene az egészet!… Hát ezért kell éppen oda a vendég…

– Szóval VALAKI… – mondta Mariska néni csendesen, és a fiú érezte, hogy nénje csupa nagybetűvel mondja a szót.

– Bezony…!

Kis csönd volt még, miközben András rájött, hogy éhes. Nagyon éhes. A káposztás kocka szaga bejött a szobába, és igencsak ingerelte. Lerúgta magáról a pokrócot, és felült az ágyon.

– A gyerekkel mi lesz? – kérdezte Mariska néni.

– Hát éppen elég nagy ahhoz, hogy ellehessen egyedül is a ház körül, de akkor nincs haszna az egészből, s nem tanul semmit sem… így aztán inkább eladom malacért…

– Mii??

– Mondom, eladom malacért! De szólok annak az álomszuszéknak, hogy jöhet enni.

– Szervusz, atyámfia! – nyitott be a szobába, éppen akkor, amikor András azon tűnődött, hogy megsértődjék-e az ő áruba bocsátásán. – Feltámadtál? Akkor jöhetsz enni!

A fiú így inkább felfüggesztette sértődési gondolatait, és kiment a konyhába. A káposztás kocka egy hatalmas tálban illatozott az asztalon, s András úgy gondolta, hogy sohasem fog elfogyni. Később aztán úgy, hogy esetleg mégis… és amikor a második tányér után letette a villát, megszólalt:

– Én azt hittem, hogy Béla bácsiék mindennap húst esznek…

A két felnőtt jóízűen nevetett.

– És miért?

– Hát csak úgy gondoltam…

(A „hát” módosítószó bizonytalanságot fejez ki – szólalt meg benne egy ismerős hang, mire megborzongott, mert az iskola jutott az eszébe.)

– Ugyan már! – mondta Mariska néni –, nem egészséges az. Utóvégre mindenevő az ember, változatosan kell táplálkoznia. A tészta vagy főzelék éppen úgy kell. Tudod-e te, hogy én milyen jó kelkáposzta-főzeléket tudok csinálni?

– Nem… – mondta a fiú, és magában úgy érezte, hogy nem is kíváncsi rá.

– No – állt fel Béla bácsi –, egyébként egészségtekre! Azt a kis gyümölcsöt a kőasztalnál is elszopogatjuk.

A „kis gyümölcs” egy nagy halom ropogós cseresznye volt, és mire este lett, nem maradt belőle egy kupac száron-magon kívül semmi…

Béla bácsi kényelmesen letelepedett a fatuskóból készített ülőkére, megevett egy marok cseresznyét, aztán elnézett a völgyön lefelé, ahol a bekötőút eltűnt egy hajlatban. Végül megszólalt.

– Ha vagy két nemzedékkel előbb élnénk, és én lennék az erdőmester úr, bőven lenne arra időm, hogy egész nyáron téged nevelgesselek. Vagy legalábbis lenne egy arra alkalmas emberem, akinek nem lenne más dolga egész nyáron, mint veled járni az erdőt. De hát – legyintett, bekapott egy újabb marék cseresznyét, kiköpte a magokat, s csak aztán folytatta – manapság senkinek sincs annyi ideje sehol a világon, amennyi erre kéne. Főleg, ha úgy megkésett a csemete erdei nevelése, mint a tied… Én például a hét minden napján el leszek foglalva. Hogy a sok megbeszélésnek és értekezletnek mennyi értelme van, az más kérdés, de változtatni nem lehet rajta. Bence sem ér rá. Viszont magadra sem hagyhatlak teljesen, mert akkor, bár eléggé kényelmesen, de nem sok haszonnal múlik el a nyarad. Mi több, ráadásul még akaratodon kívül bajba is keveredhetsz, hiszen alig konyítasz az erdőhöz. Pedig úgy látom, érdekelnek a dolgok.

Abbahagyta a mondanivalóját, és oldalt ránézett a fiúra.

– Valóban – bólogatott András, igyekezvén nem lenyelni a cseresznyemagokat. – Csak néha úgy érzem, hogy tolmács kéne mellém…

Béla bácsi elmosolyodott.

– Akkor egy véleményen vagyunk. Ezért döntöttem úgy, hogy nevelőid számát megduplázom. Holnap érkezik ide nyaralni egy barátom…

– Ide?… – szakította félbe csodálkozva a fiú.

– Hát ide, a Mátrába. Olyan jó óra járásnyira hozzánk.

Jó óra járás. És az »itt« van…” – gondolta András.

– …Vadászember. Egyébként van egy fia is.

– Mekkora?

– Egyetemista. Gondolom, utolsó éves. De mégiscsak közelebb áll korban hozzád, mint mi. Így aztán négyen csak jobban meg tudunk osztozni a neveléseden.

„Aha! – gondolta András – szóval neki akarnak eladni malacért! De hogyan? Nyilván meghívják őket egy malaclakomára…” – De azért nem szakította félbe a nagybátyját, hogy megkérdezze.

– Egyébként is az én nevelési módszerem eléggé nyers a mai elkényeztetett fiataloknak, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak, de valójában semmit sem. Viszont van nekik egy roppant érzékeny lelkük, meg ekkora önérzetük – Béla bácsi széttárta a karjait, mint a horgászok, ha mutatják, hogy mekkora halat fogtak és ha kicsit is keményebben szól valaki rájuk, még ők sértődnek meg. Nem nevelik beléjük, elsősorban otthon nem, hogy ha valaki kapni akar, adni is kell…

A fiúnak a nyelve hegyén volt már, hogy valami sértődött feleletet adjon nagybátyjának a „mai fiatalokkal” kapcsolatos megjegyzésére, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ezzel csak az elmondottakat igazolná. Aztán eszébe jutott nem egy osztálytársa is, akik háborogva küldik be a szüleiket, ha egyest vagy intőt kapnak, de legalábbis „halálosan” megsértődnek, ahelyett hogy tanulnának. Így tehát jobbnak látta hallgatni.

És különben is: akinek nem inge, ne vegye magára.

Béla bácsi befejezte a cseresznyézést. Komótosan előszedte a pipázás szertartásának kellékeit, és nagy körülményességgel rágyújtott. Amikor a füst már megfelelően jött a pipából, váratlanul lenyúlt, és két könyvet tett az asztalra. Hogy eddig hol tartogatta, azt András nem is sejtette.

– A régiek azt tartották, hogy könyvből nem lehet megtanulni vadászni – mondta –, de, legalábbis ma már, az az igazság, hogy könyv nélkül lehetetlen megtanulni vadászni. Régen sem volt teljesen igaz ugyan, de ma végképpen nem.

– Régen miért kevésbé?

– Mert régen általában az lett vadász, aki beleszületett, aztán meg lassacskán belenőtt.

– Hát ez remek lehetett! – lelkendezett András.

– Az bizony, már akinek módja volt rá. Én ismerek is néhány öreg vadászt, vagy legalábbis erősen öregedőt, mert az illető tiltakozik az ellen, hogy ő „öreg” lenne, aki még így kezdte. De az igazsághoz tartozik még az is, hogy aki később, különösen ha felnőtt fejjel kezdett vadászni, azt nemhogy segítették volna, hanem legtöbbször kigúnyolták, sőt akadályozták…

– Miért?

– Mert azt tartották, hogy csak abból lesz jó vadász, aki gyerekfejjel kezdte. Meg előbb-utóbb te is meg fogod ismerni azt a cseppet sem kellemes jelenséget, amit „vadászirigység” néven neveznek…

– Hát ez piszokság volt! – háborgott teljes szívéből a fiú.

– Az bizony. És ez az egyik oka annak is, hogy vadászati kultúránkban olyan hézagok vannak.

– De azért csak akadt kivétel?!

– Módjával. Például Herbert Nadler, aki mindezek ellenére lett világhírű. De könyveiben, főleg pedig naplójában, sokat kesereg azon, hogy milyen nehéz is volt a hiányokat pótolnia egyedül, magára hagyatva. A zömének azonban elment a kedve mindentől, vagy olyan kocavadász lett, mint a viccekben.

Béla bácsi kicsit elgondolkozott, aztán felemelte az ujját.

– De az is igaz, hogy ezek jó része nem is akart tanulni. A tudása csak addig terjedt, mint a gyermekmondóka: Ez elment vadászni… Meg az is igaz, hogy a régi vágású vadászok nemegyszer nem tűrték meg maguk közt azt, akiről megtudták, hogy írogat. Kiutálták, lehetetlenné tették… Ezért van a régi vadászlapokban annyi álnév. Főleg a legrégebbiekben, 1900 előtt. No de van, aki ezeket nálam jobban tudja. És különben is nem ezekről van most szó, hanem arról, hogy tegnap nem nyilatkoztál, mit kérsz a farkaskutyalövés örömére. Én meg úgyis lent járván a városban, úgy gondoltam, benézek a könyvesboltba. Szerencsém volt, most kaptak új szállítmányt. Így aztán meg is vettem neked két alapvető könyvet, az Erdő-mező növényeit és az Európa madarait. Ezekben bogarászva sok mindent megtudsz, és a kérdéseid egy részét megtakarítod. Így is fogsz jócskán kérdezni elemista dolgokat, de ezt nem lehet kikerülni, és egyébként is vállaltuk ezt, amikor elhatároztuk, hogy megpróbálunk belőled valódi erdei embert nevelni… Hát itt vannak a könyvek, nézegesd, böngészgesd őket. Holnap délelőtt ne menj világgá, mert hamar hazajövök, és együtt megyünk valahova. Na szervusz, nekem még meg kell írnom egy jelentést…

András révetegen nézett a nagybátyja után, amint az pipafüstöt húzva maga után, nyomában Káróval, elballagott a ház felé.

„Szóval a felnőtteknek is van házi feladata…” – gondolta sajnálkozva, és megsimogatta a könyveket.

A fiú ide-oda lapozgatott a két könyvben, de a végén a mai nap élményei alapján a madaraknál kötött ki. Először csak az egyes magyar madárnevek furcsaságán csodálkozott: törpe vízicsibe (erről kiderült, hogy nem a vízityúk kicsinye), terekcankó, vékonycsőrű víztaposó, lócsér (semmi köze a lóhoz, sirályszerű vízimadár), zöld küllő (eddig azt hitte, hogy a „küllő” csak kerékalkatrész), fülemülesitke, fitisz füzike, őszapó… – aztán a színes táblákat nézegette, s végül elkezdte böngészni a madárleírásokat. Közben rájött arra is, hogy a madarak elnevezését néhány idegen nyelven is közli a könyv. Ekkor kikereste az uhu leírását.

– Jé – állapította meg –, a latin neve Bubo bubo! – Aztán eltűnődött azon, hogy jó lenne megérteni az idegen nevek magyar jelentését is. Észre sem vette, hogy Béla bácsi visszajött közben. Csak amikor leült melléje, akkor pillantott fel.

– Béla bácsi le tudja fordítani az idegen neveket? – kérdezte.

– Részben. No nézzük csak! Uhu; angolul Eagle Owl, azaz sasbagoly; franciául Hibou grand-duc; azaz nagyherceg-bagoly; németül Uhu.

– Érdekes, hogy magyarul is ugyanaz.

– Nem különösebben, hiszen egyrészt hangutánzó szó, és egyébként is a németből vettük át.

– A németből vettük át a nevét?!

– Persze. Ami nem is csodálható, hiszen Közép-Európa egész vadászati szokásrendszere német hatásra éledt újjá a XVIII. század közepétől. Nemcsak nálunk, hanem például a cseheknél is. Az egyik régi, kihalt magyar neve az uhunak egyébként nagysuholy volt, ami szintén hangutánzás, de mivel „nagysuholyozni” igen nyelvtörő kifejezés, így győzött a jóval rövidebb uhu.

– Igaz is – mondta elgondolkozva a fiú –, jó néhány madárnév hangutánzó. Például a kakukk… – Fellapozta a könyvet. – Cuckoo… Kuckuck… Coucou…

– Sőt latinul cuculus.

András számára most kezdett valójában érthetővé válni, amit ötödikben „hangutánzó és hangfestő szavak” cím alatt tanultak. Béla bácsi pedig megsimogatta a könyvet.

– Nagyon jó kis könyv ez, nemhiába lett világsiker. Sajnos a magyar kiadásnak van néhány hibája.

– Hibája? – ámult el András.

– Az ám! Az egyik az, hogy részben nem a hivatalos magyar madárneveket használja…

– Hivatalos madárneveket? Olyan is van?

– Persze! Minden húsz évben a Magyar Madártani Intézet kiadja a hivatalos madárnévjegyzéket, a Nomenclatort. Szakmai írásokban ehhez kell alkalmazkodni. Igaz, az utolsó késve jelent meg, és nem is az Intézet, hanem az Egyesület adta ki, és (amit nagyon hiányolok) az esedékes társadalmi vita is elmaradt az elnevezésekről. Bár ezekért legkevésbé a Magyar Madártani Egyesület hibáztatható.

– Miért?

– Ha én most elmesélném neked a Magyar Madártani Intézet kálváriáját, akkor… de hagyjuk! – legyintett Béla bácsi. – Elégedj meg egyelőre annyival, hogy ami rosszindulatú fúrás és felesleges átszervezés hazánkban volt ebben az évszázadban, az majdnem mind érintette. És természetesen hazai szokás szerint a tudomány húzta a rövidebbet. S ha ehhez még hozzávesszük a háborús pusztítást is… Sajnos nem az első, és attól félek, nem is az utolsó ilyen eset nálunk. Más országokban a tenyerükön hordoznának szentté avatva egy ilyen jelentős eredményeket elért, komoly nemzetközi tekintéllyel rendelkező intézetet, mely ráadásul a legrégibbek egyike a szakmában. Nálunk viszont egy kis hivatali szobában lévő két-három ember jelenti az egészet, akiknek ráadásul több az adminisztratív munkája, mint a józan ész alapján várható tudományos. Amit viszont a Madártani Egyesület próbál elvégezni. Csakhogy hiába vannak benne kiváló szakemberek lelkes segítőkkel, ha mindegyikük csak a szabad idejében, társadalmi munkában tud hozzáfogni… No, de ebből elég, mert még elmegy a kedved az egésztől, pedig épp a növekvő társadalmi részvétel ígérget javulást. Térjünk vissza a könyvre…

– És miért nem a hivatalos neveket használja?

– Mert a kötet magyarítójának nagyúri kedve úgy tartotta, s az első kiadás megjelenésekor még Valaki volt.

– Nagy Vé-vel?

– Azzal… – bólintott Béla bácsi. – De azért legyünk tárgyilagosak. Több száz madárnév közül „csak” vagy másfél tucat esetében van így. És felében még igazat is adok neki, hiszen én is tarkaharkályt mondok az élő beszédben a kimondhatatlanul nyelvtörő fakopáncs helyett, vagy rokonszenvesebb név az ezüstlile az ujjaslilénél, mivel ujja mindegyik lilének van, s a rablósirály is jobban jellemzi a madarat, mint a rémmesébe illő halfarkas. Ugyanakkor viszont a fene se érti, hogy az Áprily Lajos költészete révén az irodalomba is bekerült gyurgyalag helyett miért kellett előásni a helyretyutyutyu hangulatú gyurgyókát, és a régi magyar pásztormadár név helyett a németből erőszakkal lefordított rózsaseregélyt…

– És a másik hibája?

– Az, hogy ez már vagy a negyedik kiadás, de az úgynevezett faunisztikai változásokat, az egyes fajok terjeszkedésével vagy eltűnésével kapcsolatos újabb adatokat nem vezették át benne, és a régebbi hibákat is benne hagyták. Ez viszont teljesen a kiadó bűne, mert így jóval olcsóbb volt az új kiadás…

– Béla bácsi kiegészítette?

– Ami pontosító adatot és új eredményt a szakirodalomban találtam, azt mind bejegyeztem.

– Köszönöm szépen – vette át András a kötetet, melyen igencsak meglátszott a gyakori használat.

– Az a baj – folytatta Béla bácsi –, hogy az emlősökről, hüllőkről, kétéltűekről nincs ilyen könyv. Illetve van, de magyarul nem adták ki. Ha annyi pénzem lenne, amennyi nincs, megrendelném külföldről.

– Drága?

– Nekünk igen.

– Pedig remek lenne.

– Az bizony! És el is fogyna. Mint ahogy az angolok csodálatos könyve is, az Animal Tracks and Signes.

– Mi?

– Mondom: Állatok nyomai és nyomhagyásai. Vagy inkább csapái és nyomhagyásai.

– Nyomok és nyomhagyások?

– Lábnyomok és egyéb nyomok. Például kaparás, fekvés, agancsverés, de akár a hullaték is.

– Hullaték? Az mi?

– Hogy is mondjam szépen?… No: az emésztés végterméke.

– Értem – vigyorgott a fiú, de aztán elkomolyodva hozzátette: – csakugyan lehet, hogy másból nem tudnánk megállapítani az állat jelenlétét…

Béla bácsi bólintott, aztán visszaballagott a jelentéshez, András pedig elkezdte a kiegészítések beírását a saját példányába. Így aztán tudomásul vette, hogy Putnok környékén az 1920-as évek elején még élt nyírfajd; a kék fű nevű vízimadár, melynek neve is meg külseje is mesebeli lényhez hasonlít, 1974-ben mégiscsak megjelent hazánkban, vagy hogy 1980-ban derült ki, hogy Eleonóra-sólyom magyarországi bizonyító példányát már 1964 augusztusában elejtették, csak éppen vagy tizenöt évig nem ismerték fel, hogy mi az… Aztán eltűnődött olyanokon is, hogy miféle értelmetlen vita lehet a hamvas küllő–szürke küllő és a füstös cankó–kormos cankó elnevezések küzdelme mögött.

Közben észre sem vette, és egyre jobban elkapta valami furcsa izgalom, ahogy beleásta magát. „Kicsit talán a tudományos kutatás izgalma lehet ilyen” – gondolta később.

Még a vacsoránál is ez foglalkoztatta.

– És olyan könyv nincs, amelyik részletesen leírja az állatokat? Vagy legalábbis a madarakat?

– Van, de nincs. Illetve nincs, de van, legalábbis ami a madarakat illeti – válaszolta a nagybátyja két falat között.

Andrásnak a szája is tátva maradt a nem egészen érthető választól.

– ???

– Valamikor a múlt század végén az akkor legkiválóbb madártani szakember, Chemel István hatalmas, háromkötetes művet írt Magyarország madarairól. Ez akkor világszínvonalú munka volt. De azóta sem jelent meg sem új kiadásban, sem hozzá hasonló könyv.

– Megérné lehozni reprintben – tűnődött András –, biztosan elfogyna.

– Igen ám, de a könyv megírása óta az erdő tudománya is fejlődött, a világ is változott, és igen sok rész elavult benne. Még a latin nevek egy része is. Így például egykor a héját Astur palumbarius néven tisztelték, ma meg Accipiter gentilisnek hívják.

András megcsóválta a fejét, egészben beletömött a szájába egy kisebb paradicsomot, s csak amikor végre lenyelte, kérdezett tovább:

– És senki nem akadt csaknem száz év alatt, aki átdolgozza vagy újat újon?

– Akadni akadt volna, de eleinte tiszteletből nem nyúltak a műhöz, azután meg nem ért rá senki. Én is ismerek valakit, aki alkalmas lenne rá. Jó néhány megjelent könyve bizonyítja, hogy milyen jól ír, és nemzetközileg elismert szaktudós is. Most már ideje is lenne rá, mert nyugdíjba ment… Azóta rágom a fülét érte, de hiába…

– És olyan könyv egyáltalán nincs, amelyikből a többi állatot meg lehet ismemi?

– A század elején Brehm hatalmas állattani sorozatát kétszer is magyarították vagy negyedszázados időközzel, de ez részint elavult, részint pedig a magyarítók kevésbé álltak feladatuk magaslatán, viszonylag több benne a hiba. A fontosabb vadfajok többé-kevésbé szerencsésen rövidre fogott ismertetése benne van a vadászati szakkönyvekben, és vagy húsz évvel ezelőtt (vagy huszonöttel?) megjelent egy Vadcsapáson című könyv, melyben megtalálható az összes szőrmés és szárnyas vad nyoma. Sajnos egyrészt a könyv kiállítása gyenge, másrészt puha fedelű, harmadrészt nagy alakú ahhoz, hogy csak úgy tarisznyába lehessen vágni, ezért célját nem nagyon érhette el. Egyébként terepmunka nélkül nem ér az egész semmit, de a könyvekből az alapokat mégiscsak könnyebb és gyorsabb összeszedni, mint alkalmi magyarázatokból. Minden ugyan egyetlen könyvben sincs benne, de minél többet olvasol, annál könnyebben jegyzed meg a dolgokat, és egyedül sem állsz úgy majd az erdőben, mint Maugli a nagymisén. Én is időnként eltűnődöm egy-egy váratlan vagy ritka jelenségen, s bizony nemegyszer kisegít, ha eszembe jut, hogy ebben vagy abban a könyvben mit is olvastam… Na, egészségtekre, holnap délelőtt ne tekeregj el, mert hamar hazajövök, és magammal viszlek!

A másnap délelőtt lassan indult. András Mariska nénivel reggelizett, és több zöldpaprikát meg paradicsomot fogyasztott el egy jókora adag császárhússal, mint otthon egy hét alatt. Aztán előkelő mozdulattal átnyújtott néhány egeret Jancsinak – „nehogy azt higgye, hogy elfeledkeztem róla” –, de végül mégiscsak a könyveivel kötött ki a kőasztalnál. A kis vércse egy ideig nézegette, mivel azonban nem találta ehetőnek, szárnyat bontott és elrepült.

Békés nyári délelőtt kezdődött, de András nem tudott úgy belefeledkezni a könyveibe, mint előző délután. Időnként – és egyre sűrűbben – körbepillantott nagybátyját várva. Úgy érezte, hogy ma igazán el fog valami kezdődni.

Aztán közben időnként mosolygott saját magán, hogy ugyan mi kezdődne el, majd később mégis úgy érezte, hogy történik valami.

Az idő azonban nehezen múlt. Mariska néni időnként kijött, aztán bement, aztán újra kijött, és a végén kiült napozni.

– Épp 700 méteren vagyunk, és a hegyoldal is eléggé elfogja a napot. A fene érti, hogy annak idején miért nem építették kicsit arrább a házat – mondta.

– Talán akkor még nem szerettek napozni – kockáztatott meg egy félénk véleményt András, mire nénje helyeselt, mondván: a ház majdnem százéves, a napozás pedig csak később jött divatba. Nénje sütkérezéséből a fiú egyébként arra következtetett, hogy ma sem délben lesz a főétkezés.

– Teljesen igazad van. Bátyád munkája olyan, hogy nagyon sokszor nincs itthon délben, nem tud hazajönni. Másutt meg meleget enni nem tud. Ilyenkor délutánra főzök, hogy frisset egyen, és egyébként sincs nagy kedvem egyedül ebédelni. – Elmosolyodott András csodálkozó tekintetén, és hozzátette: – Nem az a jó háziasszony, aki mindig sertepertél…

– Micsinál??

– Sertepertél. Nem ismered a szót? Szóval, nem az a jó háziasszony, aki mindig nyüzsög, hogy ne szólják ki a szomszédok, hanem az, aki mindennel időre készen van. Van egy barátnőm, aki ha egyre kell az ebéd, tizenegy előtt nem kezd hozzá. És mégis megvan időre a leves-hús-krumpli-saláta. Most meg különösen jó dolgom van, mert tegnap végre meghozták a gázpalackot. Már egy hete kifogyott, de csak most kaptunk újat.

Andrásnak édesanyja jutott eszébe, akinél egy ebédfőzés kész cirkusz. Ha délre akar ebédet főzni, nyolckor hozzákezd, mindig nyüzsög, idegeskedik, és talán egyre kész is.

Közben egy barna hátú, pettyezett mellű madár szállt le a reggel meglocsolt virágágyásba. Ide szaladt, oda szaladt, meg-megtorpant, bekotort csőrével a virágok tövéhez, s a végén egy gilisztával a szájában elrepült. De nemsokára újra megjelent és folytatta a vadászatot. Időnként felpillantott, de akkor sem repült el, amikor Mariska néni felállt és bement a konyhába. András kerek szemmel bámulta a bizalmas jószágot, melyen látszott, hogy tudja: itt nem kell félnie. Még a könyvről is megfeledkezett, ahogy nézte.

– Nézed a rigót?

András megrezzent. Észre sem vette, hogy nagybátyja valahonnan közben előkerült.

– Rigó? – Számára a rigó a feketerigóval volt azonos.

– Az. Énekesrigó. Csuda pofa, főleg ilyenkor, költés idején. Majd azt figyeld meg, ha nénéd meglocsolja a virágokat! Még be sem fejezi, már ott van.

– Miért?

– A vizes földből kimásznak a giliszták, könnyebben elcsípi őket. Pár éve egyszer csak rájött, hogy a locsolás mit jelent. Néha többen is vannak. Már hosszabb ideje gondolkozom, hogy meg kellene gyűrűznöm, de nem tudom, hol a fészke, itt meg nem akarom megfogni, mert baja eshet, és mindenképpen elijedne.

– És miért másznak ki a vizes földből a giliszták?

– Mert a bőrükön át lélegzenek, és a vízben megfulladnának. De gyere, rámoljunk be a tarisznyába és induljunk!

A konyhaasztalra két tarisznya volt kikészítve.

– Most végig együtt leszünk – mondta Béla bácsi –, ezért az ennivalót nem érdemes szétporciózni. A madaraskönyvet hozd csak magaddal, használni tudod közben!

Aztán beballagott a szobájába, és egy messzelátóval a kezében tért vissza.

– Elég öreg, de még becsületesen helytáll. Elég soká én használtam, mígnem pár éve a gazdaság megszánt, és kaptam egy újat. Ezentúl ez a te rendelkezésedre fog állni, ha itt vagy. Vigyázz, ne lógasd úgy a kezedben, mint egy bánatos szatyrot! A messzelátó kényes jószág, annak mindig a nyakadban a helye!

– Ühüm! – gondolta a fiú, és a két nappal korábbi magaslesi kaland jutott az eszébe. Ha akkor nem rakja le a messzelátót a nyakából, megtakarított volna egy mászást…

– Ez az! – nézett végig rajta Béla bácsi. – Tarisznya: van; ennivaló: van. Bicska?

– Van! – vágta rá boldogan a fiú.

– Jó! Madaraskönyv: van; messzelátó: van. Kabát?

– Meleg van…

– Most igen, meg nem is várható eső, de ne feledd, hogy mennyire lehűl itt este. Nos?

– Hát a dzsekim…

– Jobb lenne valami kevésbé zörgő. Melegítő? Farmerdzseki?

– Otthon maradt…

Béla bácsi megcsóválta a fejét, de mintha mosolygott volna közben egy pillanatra.

– Hát akkor a dzseki… Állj, ne a kezedben vigyed! Arra szükséged van fontosabb ügyekben! A tarisznyát tedd a nyakadba… keresztbe te, egyik válladról a másik oldaladra! Úgy! A dzsekit pedig rajta keresztbe! Na látod! Messzelátót a nyakba, és indulhatunk!

– Puskát nem hoz, Béla bácsi?

– Puskát? Most kivételesen nem, mert… bár éppen hozhatok. Igazad van, hozom… Káró, helyedre! Itt maradsz!

A bozontos eb bánatosan behúzott farokkal ballagott a helyére, és reménykedve nézett utánuk, amint eltűntek a bekötőút kanyarulatában.

A ház az országútra merőleges oldalvölgyben állt, egy rövid bekötőút végén.

– Nincs öt éve, hogy elkészült – magyarázta Béla bácsi –, képzeld el, mi volt itt azelőtt ősszel…

András elképzelte és megborzongott. De csak egy pillanatra, mert most meleg volt, szépen sütött a nap, és nagyon nehéz volt elképzelni, hogy hideg szél fúj, zuhog az eső, és az ember bokáig süpped a felázott földbe.

A bekötőút és az országút találkozásánál nyitott sorompó darvadozott, mellette piros szegélyű fehér kör hirdette egy oszlop tetején, hogy minden jármű forgalma tilos. Alatta kiegészítő tábla: Magánút! Kivétel erdészet!

– Minek ide sorompó? – kérdezte András. – Hiszen alig van itt forgalom. És egyébként is itt a tábla…

– Ilyenkor jó így is, de július-augusztusi hétvégeken igencsak kell, különben arra ébredsz, hogy parkolónak nézik az udvarunkat és kempinghelynek a virágágyást.

A táblakészletet teljessé egy „feltételes autóbusz-megálló” tette. Itt szálltak le pár nappal azelőtt.

Tán száz métert ballagtak lefelé az országút mellett, mely itt tette meg utolsó kanyarjait, hogy aztán a nagy nekirugaszkodást befejezve a hegy nyergében kényelmesen elnyújtózzon. Két oldalán frissen ásott, vagy legalábbis tisztított árok és korlát volt.

– Hogy a szegény autósok bele ne csússzanak az árokba… – mondta Béla bácsi, de hangsúlyából érződött, hogy itt másról is szó van, hiszen nem volt meredek lejtő itt már, mely a korlátot indokolta volna.

Az egyik helyen a kerítés vagy tízméteres szakaszon hiányzott. András kérdőn nézett a bátyjára.

– Az egyik legjobb szarvasváltó. Nem szabad megzavarni a „forgalmukat”.

– Mi ez, és mit nem szabad nekünk megzavarni? – András értetlenül nézett. Hol van itt vasút, hogy váltóról van szó? És mi köze a szarvasoknak a vonathoz? És egyáltalán mit nem szabad megzavarni?

Béla bácsi nevetett.

– Váltónak nevezik a nagyvad által rendszeresen követett útvonalat. Mert nehogy azt hidd, hogy normális viszonyok között a vad csak úgy nekimegy a vakvilágnak! Dehogy! Megvan a maga szokott helye, és ha nyugodtan mozoghat, olyan hűségesen halad szokott útvonalain, mint egy vonat. A megszokott váltót elzárni rendkívül balesetveszélyes, mert a vadnak ugye nem tehetünk ki hirdetményt, hogy aszondja: „A béreshegyi váltó elzárva, a legközelebbi fél kilométerrel arrább…” Olvastam egy esetet, hogy egy új vasúti töltés keresztülvágott egy nagyon fontos váltót, melyen inni járt a vad. Nem kis huzavona után, de kaptak egy aluljárót.

– Nálunk?

– Fenéket! A németeknél… De amint látod, értelmes megoldásokhoz nem kell feltétlenül pénz, csak kölcsönös jóindulat. Egyébként – lépett le az árokba – nézd meg, ma is jártak erre! – Béla bácsi az árokban lévő feketés, ovális bogyókra mutatott, meg néhány nyomra az árok oldalában. – Mégpedig bikák. Látod, a hullaték szemei helyenként láncként összefüggnek. Hm. Úgy látszik, újabban erre járkál egy bikacsapat. Ha tartják a váltót, érdemes lenne őket megfigyelni… Ezek a béreshegyi rétre mehettek este legelni… vagy talán inkább a bodzási vadföldre… Majd utánajárunk. És… – kutatóan körülnézett – a kerekesi sűrűbe mehettek aludni. Látod, ott, a sűrű felé, a bodza mellett? Mintha ösvény lenne szinte… Nem is rossz. No gyere, atyámfia, mi is átváltunk a túloldalra!

András csak most vette észre, hogy a szálerdő megszakadt, és jó harmincméteres nyiladék vágja ketté. Ennek a közepén azonban hatalmas vastornyok álltak, tetejükön dróttal. Magasfeszültségű vezeték húzódott erre. De hogy ne legyen félreérthető a dolog, rögtön az első oszlopon nagybetűs tábla hirdette: „Vigyázat! Nagyfeszültség, életveszélyes!”

A fiú megborzongott.

– No, gyere már! Ne félj, az a szabványtábla! Ha olyan veszélyes lenne, őz- és szarvashullákkal volna tele a nyiladék. Tíz éve van meg (a TV-adóhoz megy), de szőrmésvad még nem hullott el miatta. Ne mássz fel rá, és ne állj alája zivatar idején, akkor nem lehet bajod. De a tábla arra is jó, hogy a fölöslegesen mászkálók egy részét visszatartsa. Persze – folytatta, miközben a szálas szélén egy régi kocsiúton ballagtak – madárelhullás volt. De az sem annyi, mint vártam. Talán mert elég magas az erdő…

A nyiladékot egyébként meglehetősen benőtték a bokrok.

– Sajnos, nemsokára igencsak ritkítani kell, balesetvédelmi okokból. Pedig jó néhány őz szerfölött kellemesnek találta a helyet, és ideköltözött a szálerdőből. Már gondolkoztam azon, hogy magaslest kellene ide állítani. Valahová ide, ahová már nem látnak az útról.

A nyiladék enyhén jobb felé kanyarodott, míg bal oldalán a bükkös visszahúzódott, és nagyobb bokros tisztásnak adott helyet. A levegőben valami ismeretlenül is ismerős, kellemes szag terjengett.

– Széna – mondta Béla bácsi. – Lekaszáltattam a rétet, jó lesz télre az etetőkbe. Már félig össze van gyűjtve, pár nap múlva fölrakják a közeli szarvasetető padlására.

András csak hüledezett. Hogy szarvasetető, meg hogy padlása is van… De nem szólt semmit, mert a bátyja megindult a bokrok között, és igyekeznie kellett, hogy ne veszítse el szem elől.

– Vigyázz! Beleakadsz a szederbokorba! – Béla bácsi kicsit lassított, hogy a fiú utolérhesse. – Ez a legjobb málnázó- és szedrezőhely a messze környéken. A régi világban idejárt volna a fél Mátra. De manapság már nem csinálják, így aztán mi szedjük le. Tudod, hogy nénéd milyen csodálatos szörpöket és lekvárokat készít belőle?

– Tudom – bólintott András, és megnyalta a szája szélét.

A bokrok mögül fenyők bukkantak elő, sűrű, zárt fenyőfal.

Olyan 2–4 méter magas, viszonylag fiatal fenyők, zömmel luc- és néhány vörösfenyő. Az első pillanatban úgy rémlett, mintha Béla bácsi nekimenne a sűrűségnek, de aztán megkerült egy terebélyes fenyőt, és ekkor kiderült, hogy mögötte út van. Valami régi kocsiút, melyet odakint már régen benőtt a fű, de idebenn a fenyők alatt megmaradt.

– Szándékosan tüntettük el kint a kocsiutat – magyarázta Béla bácsi –, még néhány bokrot is beleültettünk. A többit aztán megtette a járatlanság.

Azután csak hallgattak. A sűrű fenyvesben kék árnyékban kanyargott az út, és a sok lehullott tűlevél felfogta a léptek neszét. A beszűrődő napfényben muslicák táncoltak, s egy kismadár rebbent arrébb váratlanul. De különben nem mozdult semmi.

Azután jobbról mintha derengeni kezdett volna a napsütés.

Az út elkanyarodott, Béla bácsi azonban letért róla, s megindult látszólag vaktában. De csak látszólag.

– Erre gyere, öregem, itt nem szúr meg! – mondta. Átbújtak két mogyoróbokor között, és András elámulva körülnézett.

Egy harminc-harmincöt négyzetméteres füves területen álltak, melyen csak néhány szikla és bokor volt. De előttük meredeken, szinte zuhanva ereszkedett a hegyoldal, és körülöttük kitárult a táj.

Pontosan szemben velük ugyan összeszűkült a völgy, és jó ötvenméteres gyönyörű sziklafal volt látható. Jobb felé újra tágasabb lett a völgy, a meredek lassan enyhült, és a két hegyoldal egy erdővel borított nyeregben összeért. Balra viszont rohamosan kisebbedtek a hegyek, és a szemnek semmi sem állta útját.

– Csodálatos! – mondta ámulva a fiú. – Csodálatos!

– Valóban az! – bólintott Béla bácsi. – De azért nyugodtan lerakodhatsz, itt most letanyázunk egy időre.

András leült, s azután csak a nyár muzsikált körülöttük, a június végének az a sok apró zajból, szúnyogdöngésből, madárcippenésből, fiókamoccanásból, ágpercenésből, szellőmozdulásból összeálló muzsikája, melyet csak az tud észlelni, aki elsüllyed a júniusi erdőben, hanyatt feküdve a fűben egy tisztáson, belefeledkezve az ég lassan vándorló bárányfelhőibe.

Később valahonnan, nagyon messziről, harangszó szállongott feléjük, mire Béla bácsi megjegyezte, hogy akár ehetnének is. András egyetértőleg bólogatott, de evés közben is csak a tájat nézte. Különösen a déli irányban kitáruló látvány nyűgözte le. Elöl a hegyek egyre alacsonyodó erdős ormai, melyeknek lejtői szinte észrevétlenül csatlakoztak a gyümölcsösökhöz és szőlőkhöz. A környékbeli falvak házai szinte eltűntek a gyümölcsfák lombjai között, a távolabbi gabonatáblák szőke mezői közrefogták a város házait, melyek közül felkiáltójelként meredt föl a városközpont toronyháza. Balra a hegyoldalban néhol kibukkant az országút egy-egy szürke kanyarulata, s tőle jobbra, eléggé lent, mintha víz tükre villant volna meg.

– Ott valami tó van? – érdeklődött András.

– Igen. Mégpedig nagyon érdekes. Eléggé sekély, benőve vízi növényekkel. Igen jó vadkacsázások esnének ott, ha nem lenne az innenső partján egy kemping. És mivel turistát ugyebár nem szabad lőni, ezért csak ősszel lehetne ott próbálkozni, zárás után. Addigra viszont a vadkacsák zöme elmegy onnan. De hát vadkacsázni nem is nagyvadas területen szokás. És különben is ritka értelmes gondnoka van a kempingnek, és egész jól rendre tudja szoktatni a lakóit.

– És az ott milyen falu?

– Jaj, csak azt ne mondd! Még megsértődik! – Béla bácsi tréfás aggodalommal emelte fel a kezét. – Város!

– Vá-á-ros?

– Tudniillik úgy, hogy a város része. Arra befele, az országút irányában van néhány üdülő meg posta, egy igen hideg vizű strand meg egy szakiskola diákszállóval. Ez meg itt, amit látunk, az Erdészeti Telep.

– Az meg mi?

– Az erdőgazdaság ott építtetett lakást mindazoknak, akik leköltöztek. Meg ott van a Kísérleti Állomás, és ott laknak annak a dolgozói is.

– Kísérleti Állomás?

– Igen. Azt vizsgálják, hogy milyen hegyi talajon milyen körülmények között melyik fa hogyan nő.

Béla bácsi szeméhez emelte messzelátóját, és aprólékosan körbetávcsövezett. Két ölyv keringett a magasban, azokat hosszan nézegette, majd olyan elmélyülten vizsgálgatott egy vitorlázó repülőgépet, mintha egész életében légi közlekedéssel foglalkozott volna. Mikor végre letette a távcsövet, András elcsodálkozott. Nagybátyja arcát sohasem látta még ilyen nyugodtnak.

– Az elmúlt napokban, de főleg tegnap, szándékosan éreztettem veled munkánk árnyoldalait és nehézségeit. Meg még fogom is. De azért az igazság az, hogy nagyobbrészt szép és értelmes. És ha az embernek jó főnökei meg jó kollégái, beosztottjai vannak, akkor meg is tudja valósítani, amit a törvények előírnak. Mert fiam, nem az alapokban és az elvekben van a baj, hanem abban, hogy végrehajtás közben (nem is olyan ritkán!) eltorzul minden. Jó néhány kis- és középfőnök a közös vagyont úgy értelmezi, hogy „ami a mienk, az az enyém; ami az enyém, ahhoz semmi közötök”! Na, az ilyenek között szereztem már magamnak egynéhány ellenséget, meg még fogok is! Eddig azonban én győztem! Most már a szomszédaink is rendes emberek, a téesz vezetői is, meg az állami gazdaságé is, no meg a vadásztársaságoké is… De erről majd később… Viszont, ha mindezek ellenére sem veszted el a kedved, akkor a végén egész rendes vadászember lehet belőled. Mert én (talán éppen ezért?) nagyon szeretem a munkám. Hívtak engem innen már főnökségre, minisztériumba, sok helyre, de nem mentem. És nem is megyek. Még csak a telepre sem költöztünk be. Az életem értelmét nekem az erdő adja, arra tettem fel mindent, és az is marad! Azt akarom, hogy a jövő század emberei is tudhassák, hogy mi az erdő és mi a vad!

András bólintott, rámosolygott a nagybátyjára, és váratlanul megkérdezte:

– Béla bácsinak milyen puskája van? – s ránézett a fegyverre, amely egy fácska csonka ágán lógott.

– Ez egy tizenhat-tizenhat-kilenchármas Sauer Drilling – mondta rezzenéstelen arccal a férfi, aztán látva a fiú elbambult képét, elmosolyodott és megkérdezte: – Mondd, egyáltalán mit tudsz te a puskáról? Már azonkívül, hogy csöve van meg tusa, meg hogy lőnek vele.

– Hát, hogy van golyós meg sörétes…

– És?

– És… és… semmi mást.

– No jó, kezdjük az alapoknál. A sörétes egy sörétadagot lő ki, viszonylag rövid távolságra, területre; a golyós egyszem golyóbist jóval messzebb lévő pontra. Mivel ugye az a célunk, hogy lelőjük a vadat és ne csak meglőjük, erre figyelemmel kell lenni. A sörétessel negyven-hatvan lépésre lövünk, igen jó puskával esetleg kicsit messzebbre, mondjuk a futballpálya kezdőköréből lelőhető a tizenegyes ponton lévő labda. Jó távcsöves golyóssal viszont átlóban egyik szögletzászlótól el kell csapni a másik nyelét. Vigyázz azonban, ez a hatótáv, és nem a maximális lőtáv! Ez jóval nagyobb. Sörétnél durván annyiszor száz méter, ahány milliméter a sörétszem átmérője. Tehát a három milliméteres tízes sörétnél durván háromszáz méter. Golyó esetében viszont szó szerint kilométerekről lehet szó. Eddig világos?

András bólintott.

No most nézz bele a csövekbe! – Béla bácsi megtörte a puskát, és kivette belőle a töltényeket. – Látod, a sörétes cső sima, a végén enyhén kúpos, a golyós meg huzagolt. A sörétes töltény egy fél marokra való apró golyócskát tartalmaz, a golyósé meg egy szem kúp alakú lövedéket, hiszen a söréttel foltra lövünk, rendszerint mozgó célra, közelre, a golyóval meg pontra, lehetőleg álló célra. A huzagolás megperdíti a golyót, s az kúp alakja miatt saját tengelye körül forogva valósággal előrefúrja magát a levegőben.

András bólogatott, és a két töltényt nézegette, melyeket nagybátyja a kezébe adott.

– A puskák űrméretének jelzése sem egyforma. A golyóst egyszerű megjegyezni, a csőátmérőt jelzi milliméterben, századnyi pontossággal. (Az angolszász fegyvereké a hüvelyk ezredrészét.) A jelenleg érvényes szabályok szerint hat és fél milliméternél kisebb kaliberű fegyvert vadászatra használni nem szabad, illetve csak szolgálati fegyverként lehet kivételes esetekben. Kilenc és fél milliméteresnél nagyobbat ugyan lehetne, de nem érdemes. Az már elefántpuska, és olyan nehéz, hogy külön fegyverhordozó kell hozzá. A kis kaliberű golyós puska vadászaton két esetben jó: mozdulni nem tudó sebzett nagyvadnak megadandó kegyelemlövésre közvetlen közelről, hiszen alig csetten, nem riaszt meg más vadat; a másik eset pedig kártevők, például kóbor macska, szarka, szürkevarjú elleni távlövésekre.

Béla bácsi körültávcsövezett, különösen a sziklafalat vizsgálta alaposan, aztán folytatta:

– A sörétes fegyver űrméretjelzése igen régies, még az elöltöltő fegyverek korából származik. Ahányas a fegyver, annyi belevaló golyót lehetett önteni egy font ólomból.

– Az mennyi?

– Gyenge fél kiló, olyan negyvenöt deka.

– Tehát mennél kisebb a puska száma, annál nagyobb az űrmérete?

– Pontosan. Jelenleg már mindössze három öbnagyságot használnak: 12, 16 és 20. A tizenkettesnél nagyobbal csak állványról lehet lőni, mint valami régi muskétával, a húszasnál kisebb pedig nagyon kevés sörétet lőhet ki. Azelőtt készítettek egészen 32-ig kényes hölgyek meg gyerekek részére, de manapság már nem használják… No, egyél, atyámfia, almát is, ne cepeljük tovább!

András beleharapott a kívánatosan piros gyümölcsbe, Béla bácsi pedig folytatta:

– A sörétszámozás ebben pontosan az ellenkezője. Mennél nagyobb a szám, annál apróbb a sörét. Azelőtt az elöltöltő fegyverek korában teljes sorozat volt az egy mm átmérőjű húszastól a kb. hét mm átmérőjű postáig vagy szatymáig, de a mai puskákba csak a 14-estől a 6-osig célszerű használni. A túl kicsi csak apró madarakra való, mostanság pedig azokra nem vadásznak, ha netán tudományos célra kell egy-egy, inkább légpuskával lövik. A túl durva sörétet, ahogy a régiek mondták: öreg sörétet a mai puska nem viszi jól, no meg a csövet is rongálja. Régen sem ért túl sokat, egy közepes disznó is elvitte röhögve. Akkor már a gyöngygolyó.

– Az mi?

– Sörétes fegyverbe való golyó… Fordulj meg óvatosan, és távcsövezz a sziklafal közepére, a kis vadrózsabokor mellé.

András érezte, hogy most aligha kérdezősködhet. Megfordult a már szeme elé emelt messzelátóval.

A sziklafal közepén valami kis repedés lehetett, ahova egyszer egy szem csipkebogyó került. Abból hajtott ki egy kis vadrózsabokor. És mellette egy kövön ott üldögélt egy ragadozó madár. Vörösesbarna háta, krémszínű, cseppfoltos melle volt, feje fehéres. Ült mozdulatlanul. Aztán egyszerre elrúgta magát a szikláról, és elrepült a völgyön át az Alföld felé. A fiú bámulva nézett utána.

– Kerecsen – mondta Béla bácsi. – Megy az Alföldre ürgészni. Nagyon ritka. Ötvenezer forint az értéke, de valójában felbecsülhetetlen. Hiszen egy műkincset sem lehet csak úgy értékelni, hogy mennyibe kerülhetett a hozzávaló nyersanyag. Pár hete látták először, eleinte nem is akartam elhinni. Úgy látszik, megtetszett neki a Boszorkánykő sziklafala meg az üreg. Ha ez itt marad és párt talál, meleg tavaszunk lesz jövőre!

– Miért?

– Egy közepes olajsejk is megad angol fontban ötvenezret érte. Márpedig ekkora pénzért mindig van, aki még a nyakát is kockáztatja. De állunk elébe! Most már elég önkéntes vállalkozó lesz az őrzésre, meg a rendőrség sem fog aludni.

Ha már felvette a távcsövet András, újra körbenézett. Az országút melletti sínen a szőlők közelében egy kisvasút döcögött, s az Erdészeti Telep bekötőútján kényelmes tempóban egy bogárhátú Volkswagen gumit befelé.

– Jaj de édes – szaladt ki önkéntelenül a fiúból –, mint egy kis matchbox!

Béla bácsi is szemügyre vette a kocsit.

– Úgy látom, megjöttek – mondta. – No, szedelődzködjünk, atyámfia, meglátogatjuk őket!

– Oda lemegyünk? – bámult el András.

– Persze! Gyenge másfél óra kényelmesen. Addigra ők is kirakodnak és megebédelnek. No, nem hagyunk itt semmit? Akkor gyerünk!

Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. András önkéntelenül is összerázkódott, és ijedten nézett a nagybátyjára.

– Egy illegális kőbánya. Tavaly már betiltották, de idén újra kezdték. Ha nem vigyázunk, lerobbantják az egész hegyet… De hát nagyobb gazemberekkel is megbirkóztam én már… Gyere!

András úgy érezte, hogy várakozáson felül hamar leértek. Pedig előbb visszafele mentek a fenyvesen keresztül, aztán Béla bácsi elkanyarodott valami régi, alig látható ösvényre, s megkezdték a leereszkedést. Egy-két rövidebb szakasztól eltekintve nem is volt meredek az út, igaz, kanyarogtak eleget. Az ösvényről egy valódi cserkészösvényre kerültek, onnan egy felhagyott kocsiútra, s a végén egy járt erdei útra, mely a szélessége alapján akár szekérút is lehetett volna. A végén még turistajelzéseket is észrevett.

– A Mátra vadászattörténetének egyik érdekessége – mondta Béla bácsi –, hogy ahol a harmincas években megengedték a turistaforgalmat, ott az orvvadászat észrevehetően csökkent.

– Jé! – mondta röviden és értelmesen András. – Miért? És mi az, hogy „megengedték” a turistaforgalmat.

– A kérdés első felére igen egyszerű a válasz. Amíg csak egy-két erdő- vagy vadőr járta az erdőt, könnyen ki lehetett kerülni, de a sok turista kellemetlenné vált, több volt az esélye, hogy észreveszik, nem is annyira a vadorzást, mint az őrszemélyzet elleni támadásokat. A másik fele: 1945-ig a hazai erdők nagyobbik része magántulajdonban volt, és a hivatalos közlekedési utakon kívüli erdei mozgás teljes mértékben a tulajdonos akaratától, jó vagy rosszindulatától, megértésétől vagy értetlenségétől függött. A zöme pedig féltette vadjai nyugalmát – fejcsóválva rámutatott egy eldobott tejeszacskóra – nem annyira a fegyelmezett, szervezett természetjáróktól, mint az ilyenektől. Igaz, tejeszacskó akkor még nem volt, de szemetelni meg zajongani addig is lehetett.

– No de táskarádió akkor még nem volt – vetette közbe András.

– Az nem – bólogatott Béla bácsi –, de például felhúzhatós hordozható lemezjátszó igen. Meg kiabálni, torkuk szakadtából énekelni igencsak szerettek. És a legnagyobb baj az volt, hogy a rendes turisták nem is próbálták megnevelni ezeket a „szabadbőgöncöket”…

– És a vadorzók?

– Legyünk pontosak: orvvadászok.

– Az nem mindegy?

– Nem. Az orvvadász fegyverrel vadászik. Németül Raubschütz, azaz rablólövész. Számára az a fontos, hogy ha tilosban is, a tilalmi időben is, ha mások és saját életét veszélyeztetve is, de vadásszon. Neki az élmény is fontos, ugyanannyira, mint a zsákmány. Ezek egy részéből (kisebb részéből) esetenként jó vadőr is lett, egy másik részéből pedig többszörös gyilkos. Egyébként (és erről alig-alig beszélnek), a történelem bukfencei időnként olyan helyzetet teremtettek, hogy igen rendes, de túl szenvedélyes vadászemberek a fegyverüktől megfosztva orvvadászkodni próbáltak. Egyik barátom a nyilas időkben, amikor minden fegyvert régen be kellett szolgáltatni, egyik puskáját eldugta és kiment vadlibázni a pusztára. Amikor pedig a légi csata gépfegyverropogásától nem hallatszott, a fejvesztetten keringő vadlibákból lelőtt egyet. Egy másik pedig még nagyobb kockázatot vállalt. A Rákosi-időkben (fegyvere már évek óta nem volt) kitelepítették Budapestről. De mit hoz a véletlen, valahova a hegyek közé, a szülőfaluja közelébe. Úgy harminc kilométerre…

(„Harminc kilométer. És az közel…” – borzongott meg András.)

– …Így aztán egy szombat este eltűnt az erdőben. Régi, gyerekkori barátai segítségével szerzett egy háborús puskát és vadászott. Orvvadászott. Ott rejtegette a fegyvert az erdőben, ahogyan az a „nagykönyvben meg van írva”. Mindketten az életüket tették kockára a vadászatért.

– És most?

– Köszönik szépen, jól vannak. Az egyik már nagypapa, a másik meg most lesz az. És vadásznak legálisan… De nézzük a vadorzókat. Németül Wilddieb, azaz vadlopó, vadtolvaj. Számukra a zsákmány a fontos, a végeredmény. Minél biztosabban, minél kisebb kockázattal. Persze itt is nagy különbség volt a üzletelő vadtolvajok meg a húshoz máshogy nem jutó szegényemberek között.

Béla bácsi sóhajtott egyet, és folytatta:

– Régi vágású orvvadász, hála istennek, alig van, az is igencsak vigyáz magára. A vadorzók közül hurkolók még akadnak, főleg városok környékén. Ugyanis a tiltott fegyverviselést és -használatot most sokkal szigorúbban ítélik meg, mint egykor, éspedig teljes joggal. S ráadásul a vad sem „senki jószága”, „uratlan dolog”, hanem társadalmi tulajdon. A vadorzás tehát a társadalmi tulajdon terhére elkövetett bűntett. Másrészt az emberek életkörülményei azóta javultak, úgyszólván bárki hozzá tud jutni a húsféléhez a boltban, ha nem is mindig az ízlése szerintihez. Tehát nem érdemes vadorozni. De mégis vannak vadorzók, csak másmilyenek.

András csak tátogatott, de nem szólalt meg. Béla bácsi folytatta:

– A legveszélyesebb csoport azoké, akik ritka, védett vadat, elsősorban madarakat akarnak megszerezni külföldi gyűjtőknek elevenen vagy holtan. Itt már százezres nagyságrendű összeg is lehet egy-egy vállalkozás eredménye. Ez már komoly bűntett, anyagi érdekből. A másik társaság viszont heccből, mondhatni sportból teszi. Ezek zömében autósok.

– Autósok? Hogyan?

– Van úgy, hogy az autóreflektorral elvakított vadat ejtik zsákmányul valamilyen módon, esetenként az egyébként szabályosan birtokukban lévő lőfegyverrel, csak éppen idegen helyen; vagy pedig autóval igyekeznek elütni a vadat. Ha kicsi a kár a kocsiban: a vad a csomagtartóba kerül, ha meg nagy: gyerünk a biztosítóhoz! A gyakorlatban nagyon nehéz eldönteni, hogy szándékos vagy véletlen volt-e az összeütközés… Bár ennél a módszernél a pofa legalább a saját nyakát is kockára teszi. Pár éve lent, a kisvasút mellett találtak egy árokba borult autót. Elég csúnyán néztek ki a benne ülők. S a végén kiderült, hogy a vezető nyulakat gázolgatott ide-oda cikázva az úton. Egyszer aztán nem tudta jól bevenni a kanyart… Egy nyulat meg is találtak a csomagtartójában. No, több se kellett nekünk! Mire a vezető kimehetett a kórházból, bemehetett a bíróságra, mert a járási ügyészség vádat emelt ellene társadalmi tulajdon szándékos károsítása miatt… És az volt az érdekes, hogy az újság még meg sem írta, de autóskörökben máris híre ment, hogy errefelé nem érdemes vadat gázolni. A mi vidékünk igazán vadjárta, mégis kevesebb az ilyen baleset.

András magában vigyorgott, és elképzelte, milyen képet vághatott az autós, amikor megkapta az idézést.

– Van azonban a vadorzásnak néhány olyan határesete, amely jogilag ugyan valahova idetartozik, de szerintem mégsem az. Nemcsak megértem, de esetenként helyeslem is. Mégpedig azt, ha valaki az általa egyébként jogszerűen elejthető vadat nem a saját fegyverével ejti el.

– Nem értem – vallotta be András.

– Én sem – válaszolta Béla bácsi. – Mármint nem a tényt, hanem azt a rendelkezést, hogy a vadászfegyver soha semmilyen formában nem adható kölcsön más vadásznak sem. Tehát olyannak, akinek minden papirosa megvan hozzá, még fegyvere is van, csak éppen, mondjuk, javítják. Vagy mondjuk, csak sörétese van, és éppen őzre hívták meg. Elvileg még akkor sem szabad átadni a fegyvert, ha a tulajdonos ott áll mellette… Pedig ha az autóm kölcsönadhatom?! A jogosítvány nem Trabantra vagy Volvóra szól, hanem személygépkocsira…

– És gyakorlatilag hogy van?

– Ha nekem annyi százasom lenne, ahányszor ez egy idényben megtörténik, vennék tán magamnak egy érmes szarvasbika-lelövést. Nálam egyébként ez még véletlenül sem fordulhat elő – Béla bácsi hatásos szünetet tartott –, de csak azért, mert van kartonos puskánk.

– Az mi? – kérdezte András, azt hívén, hogy egy újfajta fegyvertípusról van szó.

– Közönséges golyós fegyver, melyet meghatározott feltételek mellett átadhatok a nálam vadászóknak. Ez az a bizonyos kiskapu, amelyet utólag csináltak, hogy ne legyen az igazságtalanság olyan égbekiáltó.

– És egyáltalán miért kell a megkülönböztetés?

– Hogy a kezdő vadászoknak először csak sörétes puskát engedélyeznek, azt megértem. Hogy egy meghatározott idő eltelte után is miért marad fenn a megkötés, nem értem. Ez már nem vadászati, hanem igazgatásrendészeti kérdés, ami nem az én asztalom. De azt már végképpen nem értem, hogy a MAVOSZ miért előkelősködik és tiltotta be jogszabályellenesen a gyöngygolyó alkalmazását vaddisznó kivételével minden más nagyvadra.

– Betiltotta? És miért?

– Mindenesetre bevétette a vadászati szabályzatba, de az szerencsére csak a vadásztársasági területekre érvényes. Az okát viszont ne kérdezd, mert józan érvet nem lehet mellette felhozni. Ellene igen. Először is a becsületes hatótávolságon belül a gyöngygolyó is van olyan biztos, mint a „rendes”, másodszor pedig eleink ugyan mivel lőttek, amíg nem volt hátultöltő, vontcsövű golyós puska? Egyébként is – talán a bőgő szarvasbika kivételével – a vadkan a legszívósabb hazai vad, és ha azt szabad gyöngygolyóval lőni, akkor miért nem lehet az őzet?! Különben is komolyabb vadásztudás kell ahhoz, hogy valaki gyöngygolyóval elejtsen 35 lépésről egy őzbakot, mint hogy távcsöves golyóssal 160-ról. Vannak országok, ahol csak sörétes fegyverrel szabad vadászni. Nagyvadra is, persze arra gyöngygolyóval. Még a bőgő szarvasbikára is. De hát nálunk nem először fordul elő, hogy egyesek prófétábbak akarnak lenni magánál Mohamednél is… No, most már ürítek, mert nemsokára itt a kemping. A tavat ugyan túloldalról kerüljük meg, de ami biztos, biztos. Egyébként már hosszabb ideje szó van arról, hogy ésszerűsítik e szabályokat, de egyelőre csak szó van róla.

Az ösvény kiért a tó partjára, ahol a sás- és nádfoltok között szobányi nyílt víz hullámzott lágyan. A vízen pedig egy vadkacsatojó vezetgette fiókáit. Szabályos alakzatban úsztak, elöl a mama, utána nyomdokvonalban a kicsik, mint díszszemlén a hadihajók.

– Jaj de édesek! – lehelte távcsöve mögül a fiú.

– Tőkésrécék. Minden évben kikel itt néhány fészekalj. És mivel a kemping miatt szeptember 1-jéig tilos a tavon a vadászat, szépen fel is nőnek. Addigra meg már rendszerint leköltöznek a többiekhez az alföldi nagyobb vizekre. No meg akkortájt nálunk fontosabb vadra folyik a vadászat… Amióta felépült a tábor, szaporodik a számuk. Látod, ez az, amit a turistákról mondtam. Ha rendesek, még hasznosak is. A tábor vezetője nagyon rendes, kitett egy hatalmas táblát, többnyelvű felirattal, hogy „A tavon fészkelő vadmadarak miatt kérem mellőzzék a hangos rádiózást és magnózást!”

– És meg is fogadják?

– Nagyjából. Eleinte kevésbé, később egyre többen tették. Mostanában már vannak visszatérő vendégeink is, külön madárfigyelés céljából. Ezek a legjobb segítőink. Divat lett azzal dicsekedni, hogy ki hány madarat látott.

– Más nem fészkel a tavon?

– Van egy visszatérő szürkegémpárunk, néhány szárcsánk, de eddig… Hohó! – nézett a távcsővel az egyik nádsarok mellé Béla bácsi – no, gyere csak elő, nem bántunk!… Jaj, de szégyenlős vagy…

András alig tudta visszafojtani a nevetését, ilyen izgalomban még nem látta a nagybátyját, de aztán őrá is átragadt, és a nádfoltra szögezte a lencsét. Közben fél füllel figyelte nagybátyja suttogását.

– …Gyere ki, nem eszünk meg! Gyere no!… Na végre!

A nádfolt mögül egy barna mellű és fejű, kékes csőrgyűrűjű réce evezett ki, hogy aztán eltűnjön egy másik nádfolt mögött.

– Na, ez a barátréce megemelte a vérnyomásom! Láttad a halványkék csőrgyűrűjét? Ha valami új fajt észlelek, jobban elkap a vadászláz, mintha érmes bikára lőnék. Egyébként országosan nem ritka faj, de erre még nem fészkelt, legalábbis emberemlékezet óta nem. Úgy látszik, érdemes lesz itt figyelgetni. No, induljunk.

András már azt hitte, hogy lemennek a térképről, amikor egy bokrosban Béla bácsi hirtelen balra fordult, átmentek egy bürün, és aszfaltozott járdán találták magukat. Ott voltak a Telep közepén.

– Milyen meleg van! – hápogott András.

– Persze hogy az van, lejjebb vagyunk vagy négyszáz méterrel.

Az utcán a nyári kora délutánok jellegzetes csendje volt. Nem járt arra senki, a Kísérleti Állomáson még dolgoztak, a távolabb lévő néhány üdülő nyaralói pedig pihentek és pihegtek. A pasztellszínű házak mindenütt a háttérben álltak, az enyhén emelkedő kertek felső végében, s előttük sok-sok bokor és fa, főleg fenyők.

– Kicsit mindegyik kert kísérleti állomás is – magyarázta Béla bácsi. – Na, már itt is vagyunk.

A kapu mellett, a kerítésen belül, hatalmas fenyőfa állt, s alatta egy bogárhátú fehér VW-t szerelt valaki. Csak két meglehetősen vékony farmeros lába látszott, a többit takarta a felnyitott motorháztető.

– Szervusz, főmérnök úr! – köszönt rá Béla bácsi. – Mi újság a nagyvilágban?

– Csókolom – állt fel a farmer tulajdonosa, és András majd a száját tátotta el. Majdnem olyan magas volt, mint Béla bácsi, de rendkívül vékony bajszos fiatalember. És „csókolom”…?

– A képeddel mi történt? – érdeklődött Béla bácsi. – Olyan, mint a főtt rák, az orrod hámlik, de a karod fehér…

– Lekapott a nap, amikor síelni voltam…

– Javíthatatlan vagy! Szüleid?

A fiatalember felfelé bökött a ház felé, aztán kezet rázott Andrással, elmormolt valami nevet, és visszabújt a motorházba.

– Óvodáskora óta ismerem – mondta a ház felé menet Béla bácsi –, és nehezen áll át a régi köszönésről. Egyébként most éppen külföldön egyetemista, és úgy jár májusban háromezer méter fölé síelni, mint te focizni a térre.

A verandán ketten üldögéltek az asztal mellett, s jöttükre felálltak.

– Csókolom a kezét, Gabikám! – üdvözölte őket Béla bácsi. – Szervusz, Főtanár úr! Hogy méltóztatod magad érezni?

– Szervusz, Erdők Őrizője! Ha itt vagyok, akkor már jól! – hangzott a válasz. – Hát ez a Másodosztályú Ördög mit akar a kíséretedben?

Andrással megfordult a világ, és legszívesebben elrohant volna. Megismerte most már a férfit. Kornél tanár úr néhány éve még náluk tanított, és egy folyosói verekedés után a következő szavakkal adta át őket osztályfőnöküknek:

– Ági néni kérem, legyen szíves megmagyarázni ennek a két másodosztályú ördögnek, hogy mit mond a házirend a szüneti viselkedésről..

Béla bácsit azonban ilyen emlékek láthatóan nem zavarták, mert vidáman felelte:

– Azt akarom, hogy valódi Elsőosztályú Zöld Erdei Ördög legyen belőle!

– Azért! – nézett rá a tanár úr a szemüvege fölött. – Hát akkor üljetek le! Egyébként feledékeny ördögök számára van itt valami – és a szék mellől felemelt egy kövérre tömött reklámszatyrot.

– No, vedd már el! – Szólt rá Béla bácsi is.

András nagy nehezen átvette, belenézett, és eltátotta a száját. Az otthon felejtett melegítője, farmerdzsekije és edzőcipője volt benne. Nagyon értelmes képet vághatott, mert mind a három felnőtt jóízűen nevetett rajta. Végül is Kornél tanár úr megadta a magyarázatot:

– Most volt apádék huszonöt éves érettségi találkozója, és ezen történetesen én is jelen voltam, mint egykori tanáruk. Egészen véletlenül derült ki a közös ismeretség, de ha már így adódott, utánad hoztam a holmidat.

– Egyébként – vette át a szót Béla bácsi – korábbi megbeszéléseink értelmében felkérem Uraságodat, hogy szíveskedjék az előbbiekben említett nevelési eljárásban tevőlegesen részt venni!

Gabi néni mondani akart valamit, de Béla bácsi tekintetében apró ördögök hancúroztak, és nagy ünnepélyességgel – mint egy nagykövet a megbízólevelét – átnyújtott egy papírlapot. Kornél tanár úr elolvasta, bólintott, aztán továbbadta a feleségének. Az is elolvasta, és csak annyit mondott, miközben visszaadta a papírt:

– A máját feltétlenül hozd haza!

Ekkor érkezett meg a kocsitól a fiuk. Ifj. Kornél könyökig olajos volt, de az arcán látszott, hogy ügyködése eredménnyel járt. Amikor apja kezében meglátta a papírost, földerült a képe.

– Ui-ui-röf-röf? – kérdezte, mire apja csak annyit válaszolt:

– Is.

Erre a fiú égnek emelte két karját, és eltűnt a fürdőszoba irányában. András értetlenül bámult rájuk. Ez megint olyasvalami volt, mint nemrég Béla bácsi és Bence között az esti párbeszéd.

– Mit nem lehetett ezen érteni? – kérdezte később Béla bácsi. – Én, mint erdészetvezető, vagyok jogosult a vadászat engedélyezésére. Az engedélyt adtam oda. A fiú azt kérdezte, hogy csak disznóra szól-e, mire az apa közölte, hogy őzbakra is. Gabi néni pedig a lelkükre kötötte, hogy a máját hozzák haza, mert az mindig az elejtőé.

„Jó-jó – morfondírozott magában András –, érti ám, aki tudja az előzményeket. De anélkül?”

Ám nem szólt semmit.

Gabi néni kávéval kínálta Béla bácsit és üdítővel Andrást, mire a fiú azonnal előkelő helyre állította ismerősei rangsorában az alacsony, gömbölyded asszonyt. Közben előkerült ifj. Kornél is megmosakodva, ezúttal atléta helyett zöld-fehér pamuttrikóban, s belemerült a vadászati engedély tanulmányozásába.

– Hát ez óriási! – ragyogott fel az arca. – Én is kaptam egy őzbakot! Köszönöm szépen, Béla bácsi, aranyos vagy!

– Köszönd annak, hogy végre a valóságnak megfelelő a vadszámlálás, és ezért jóval több őzbakot lehet elejteni, mint eddig. S ráadásul annyi gyenge, kigyomlálni való van közte, hogy arra fizetővendég nem jön.

– Képzelje csak el – fordult most Gabi néni Béla bácsihoz – ez az Ippopotamo egy végtiben autózott haza 1000 kilométert, csak hogy hamarabb itt lehessen!

– Hát vízilónak egy kicsit sovány – jegyezte meg nagy komolyan Béla bácsi. – De nem volt valóban fárasztó?

– Á! – legyintett ifj. Kornél, akit láthatóan nem zavart, hogy vízilónak címezték, sőt jót derült rajta –, csak a határátlépések ne húzták volna az időt. – Hátradőlt a karosszékben, hosszú lábát kinyújtotta, és láthatóan meg volt elégedve a világgal.

András viszont egyre kellemetlenebbül érezte magát. Feszengett, tekergett, míg a végén nagybátyja rákérdezett az okára. Erre aztán kinyögte.

A négy felnőtt először csak bámult rá, aztán jóízű nevetésben törtek ki. Kornél bácsi végül nagy nehezen szóhoz jutott.

– Ó, te Bimbó! Ha én minden diákra haragudnék, aki tanári pályafutásom alatt rossz fát tett a tűzre, egyébre sem maradna időm! Az ilyen apróságokat az ember egy hét alatt elfelejti!

András végre megnyugodott, de amikor ifj. Kornél felállt, bejelentve, hogy tankolni megy, és megkérdezte őt, hogy vele tart-e, boldogan igent mondott.

A Volkswagen lassan gurult lefelé az országút irányába a nyárra turistaszállóvá előlépett diákotthon mellett.

– Nézd a kis aranyosokat – morgott ifj. Kornél –, ha eljönnek nyaralni, sürgősen elfeledkeznek a KRESZ-ről! Itt andalognak az úttest jobb oldalán, mintha járda nem is lenne, és az autót sem találták volna fel… Na végre, kint vagyunk az országúton! Régóta vagy itt?

– Még egy hete sem – helyezkedett el kényelmesebben András –, és már voltam egyedül az erdőben…. – de meg is bánta hencegését, mert olyan oldalpillantást kapott, hogy szeretett volna eltűnni. Ezt azonban nem lehetett, és bele kellett törődnie, hogy errefelé, úgy látszik, minden lépésnek következményei vannak.

– Lehetőleg már az első nap, és csak amúgy toronyiránt? Legalább eltévedtél?

– I-igen – válaszolta a fiú –, illetve nem…

– Most mi az igen és mi a nem?

– Hát hogy toronyiránt mentem és nem tévedtem el.

– Úgy őszintén: a Káró hozott haza?

–Hát…

– Szóval igen. De azt remélem tudod, hogy mekkora szerencséd volt, és ráadásul mekkora marhaságot csináltál?

– Én?! – Andrásban felhorgadt az önérzet, de újdonsült ismerősét ez láthatóan nem zavarta, sőt mintha tudomást sem vett volna róla.

– Milyen a tájékozódási érzéked?

– Milyen a micsodám?

– A tájékozódási érzéked, azaz hogy némi tekergés után is meg tudod nagyjából mutatni, merre van a kiindulási pontod.

– Még nem próbáltam…

– Na tessék! Fogalma sincs a tájékozódásról, és csak úgy nekivág a vakvilágnak! Térképed volt?

– Az minek?

Ifj. Kornél közel állt ahhoz, hogy a fejéhez kapjon, és hogy ezt nem tette, annak kizárólag a kézben tartandó kormánykerék volt az oka.

– Tudod-e, te Bimbó Bimbovics, hogy milyen ragyogóan el lehet itt tévedni?

– Itt? Na ne mondd! – András határozott fölényben kezdte magát érezni, de a következő pillanatban meg is bánta.

– Ide figyelj! Ha a továbbiakban is ilyen szemtelen vagy, kiraklak itt az autóból, és gyalogolhatsz vissza! Még óvodás voltam, amikor úgy elkeveredtünk, hogy a félórás útból három és fél óra lett. És emlékszem arra is, amikor egy eltévedt gyereket néhány éve kétszáz felnőtt ember és négy helikopter három napig keresett, míg végre megtalálták. Ez tán nem elég?… Tehát ismeretlen terepen nem megyünk vaktában, hanem tájékozódva, vissza-visszanézegetve, időnként megpróbálva becélozni, hogy hol is van a kiindulópontunk. Hogy ha kell, a bejárt utadon térhess vissza. Egyébként, ha végképp eltévedtél, ne összevissza csalinkázzál, mert csak kimerülsz, hanem jusson eszedbe a Mátra alapvető tulajdonsága: van két fő csúcsa, a Kékestető és a Galyatető, és onnan minden út lefelé visz! Tehát, ha végképp nem tudod, hogy mi hol van, elindulsz lefele, mindig lefele völgynek, lehetőleg déli irányba, mert a déli oldalon vagyunk. Így aztán előbb-utóbb útra, majd emberek közé érsz…

András behúzta a nyakát, és hallgatott. Eszébe jutott, hogy Bencétől sem mert egyedül hazaindulni, mert nem volt biztos az útvonalban. Aztán emlékezni kezdett arra is, hogy mit mondott Béla bácsi, és halkan kinyögte:

– Igazad van…

– No látod. Egyébként ez a le-csak-le módszer nem mindenütt használható, pl. a Bükkben vagy a Bakonyban nem jó. Ezért kell a térkép. Kérjél Béla bácsitól, van neki elég, de ha nem kérsz, ő nem ad, mert ki akar próbálni. Mint ahogy könyvet is csak akkor ad, ha kérsz. Egy területet azonban csak akkor lehet igazán megismerni, ha térképe már a fejedben van. Ez az igazi, mert ki látott már olyan vadászt, aki állandóan a térképet nézi? Azonban legyen mindig nálad. No. Ez volt az egyes számú marhaság.

– Egyes? Még kettes számú is volt?

– Persze! Tudod-e, hogy az állatok között milyen pánikot idézhetsz elő ilyen toronyiránti csörtetéssel? A zajjal. Meg a szagoddal. Az száraz időben napokra megmaradhat. Képzeld el, ha éjszaka valamilyen tízméteres büdös óriás végigtaposna a házatokon!

– Juj! – borzongott meg András, de mivel a magyarázat egyúttal jókedvre is derítette, elmosolyodott.

– Világos?

A fiú hangsúlya most az apát juttatta András eszébe.

– Persze. És igazad van, de…

– Tudom. Azelőtt soha senki nem beszélt erről neked… De hogy az a…! – a többit már nem értette András, mert valamilyen idegen nyelven volt. Ez azonban nem neki szólt, hanem annak a kerékpárosnak, aki váratlanul felbukkant előttük. Hátulról nem látszott sok belőle, csak kék nadrágja, gumicsizmái, ócska kalapja, no meg a kerékpár kormányán lógó demizson. Már lent jártak a szőlők mellett, és a biciklista az egyik dűlőútról vágódott ki eléjük.

– Nézd meg – mondta ifj. Kornél, miután befejezte válogatott, idegen nyelvű körmondatait –, még megelőzni sem lehet! Hol majd az árokba bukik be, hol meg az út közepén csalinkázik. Persze, lámpája az nincs!… Egyébként egyszerűség kedvéért idehaza idegen nyelven keringetem el, odakinn pedig magyarul. Az idegességet ugyanúgy levezeti, de kevesebb balhé lehet belőle… No látod, az a Volvo is leállt… Ha szerencsénk van, most bekanyarodik a falu felé erre a dűlőre. Csak fel ne forduljon, mert akkor hívhatjuk a mentőket!

Nem fordult fel. Néhány váratlan további cikcakk után sikerült a manőver, és a kerékpáros tovább folytatta bizonytalan útját a dűlőúton.

– Úgy! De képzeld el, ha valami ámokfútó száguldozott volna a helyemen!

– Alighanem cserbenhagyásos gázolás történt volna.

– Az meglehet. Halló! – integetett vissza a Volvo vezetőjének, aki szintén megnyugvással vette tudomásul a kerékpáros útvonalváltását.

– Már itt is vagyunk a kútnál. Visszafelé felvesszük Béla bácsit, és felviszlek titeket a sorompóig. Holnap délután aztán szeretettel látunk. De hogy mi kimegyünk, az még nem jelenti azt, hogy lövünk is valamit.

– Halász, vadász sokat potyáz! – vágta ki András büszkén a mondást.

– Abbizony! S ráadásul szegény Apunak néha olyan pechszériája van, hogy az észveszejtő. De talán te szerencsét hozol…

Talán még sohasem érezte olyan lassúnak a délelőttöt András, mint akkor. Pedig jócskán el volt látva olvasnivalóval. Előző este, amikor nagy nehezen rászánta magát, és elnyökögte nagybátyjának, hogy „valami térképet és azt a vadcsapásos könyvet” szeretné, a kétméteres erdei ember széles mosollyal nyugtázta az óhajt.

– A könyveim ott vannak a szobámban az íróasztal melletti polcon, azt veszed ki, amelyiket akarod. És holnap reggelre meglesz a térkép is, csak rárajzolom az alám tartozó terület határát, meg a számodra fontos három házat – Aztán amikor a fiú valósággal nekiugrott a könyvespolcnak, még hozzátette magában: „Úgy látszik, használ a többoldalú nevelés…”

András tehát könyvekkel körülbástyázva ült a kőasztalnál, és hiába mondta Mariska néni, hogy nyugodtan körülnézhet, van ideje; épp csak egy kicsit ment le a szekérút elágazásáig. Nem volt tán ötszáz méterre, de úgy sietett vissza, mintha kergetnék.

Ezúttal Mariska néni délre ígérte az ebédet, ami nála egy órát jelentett, de a fiú úgy érezte, mintha szándékosan lassítaná a tempót. Azt meg szinte külön személyes sértésként értékelte, hogy beállítottak a telefonszerelők. Ezzel szemben Mariska néni lelkesen üdvözölte őket, főleg amikor megtudta, hogy a helyi hálózatba a jövő hét elején bekötik az összes kinti erdészházat, és valamikor az ősszel rákapcsolják az egészet a távhívásra.

Kettőre így is túl voltak az ebéden, és András szertartásosan csomagolni kezdett a tarisznyába. Kenyeret, kolbászt, almát, bicskát rakott bele, aztán nyakába akasztotta, átcsapta rajta a melegítőfelsőt, végül megfogta a messzelátót és elköszönt.

– Már mégy? – kérdezte Mariska néni minden különösebb érdeklődés nélkül. – Korán lesz.

– Ó – válaszolta –, hát legalább egy óra, míg leérek!

– Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát a nénje –, de akkor vidd magaddal ezt a kulcsot, és add oda a Kornéloknak, mert Béla bátyád lezárta a sorompót! – s ezzel visszatért a mosogatáshoz.

A fiú érezte, hogy jó lenne még maradni, de felébredt benne a dac, és csak azért is elindult.

Nem a tegnapi úton ment, hanem a délelőtt már kicsit felfedezett kocsiúton. Aztán jobbra rátért egy ösvényre, és hamarosan kibukkant a szálerdőből. Itt az ösvény egy U alakú réten húzódott, s kétoldalt mogyoróbokrok szegélyezték az erdőt. Nem sokkal a rét előtt egy kis dagonya lapult a fák között, de nem ment oda megnézni, hanem siettette magát. Hosszú léptekkel, egyenletesen haladt, de aztán meg kellett torpannia, mert egy feltáróút húzódott keresztben, és a bevágás martján, mely elég meredek volt, és a bokrok is meglehetősen benőtték, csak üggyel-bajjal sikerült levergődnie. Éppen leért, amikor hirtelen valami megugrott a közelében. Odakapta a fejét, de csak a bokrok hullámzását látta.

– Egy őz pihenhetett a közelben, valószínűleg aludt, és rettentően megijedt tőled, amikor észrevett – mondták később a Kornélok. – Ha nem rohansz ilyen eszeveszetten, megláthattad volna. Egyébként van ott egy lejárat is, csak észre kellett volna venni…

De ekkor még nem gondolt erre, hanem csak ment tovább, mint aki versenyszerű gyalogedzést végez. Az út erősebben kezdett lejteni, majd egy patak csatlakozott melléje, s egyszer csak kibukkant a Telepre, a kisvasút állomása mögött.

Ekkor hökkenten megállt. Az egész környéken álmos forróság ült, a pavilonok körül alig egy-két elszánt ember őgyelgett, csupán a fagylaltos előtt állt hosszabb sor, jelezve, hogy elkészült a friss kínálat.

András már majdnem beállt a sorba, de aztán rájött, hogy pénzt nem hozott magával. Csüggedten baktatott tovább. Amikor a házhoz ért, döbbenten állt meg. Azt hitte, hogy már toporogva, indulásra készen fogják őt várni, de ennek nyoma sem látszott. A ház ugyanolyan csendes volt, mint a többi, lecsukott zsalugáterei álmosságot sugároztak. Csak amikor belépett, vette észre Kornéi bácsit, aki kempingszékben kényelmeskedett a verandán sortban és pólóban, nagy csomó könyvvel körülvéve. Az asztalon üres csésze árulkodott a feketekávé élvezetéről.

– Szervusz, Ördögfióka! – üdvözölte a fiút. – Rogyjál le! – bökött az egyik üres szék felé, mire András kiakasztva nyakából a tarisznyát, valóban lerogyott. Legszívesebben a nyelvét is kilógatta volna, mint egy fáradt kiskutya.

– Korán van még nagyon – nézte meg az óráját Kornél bácsi –, de szerencsére délelőtt lent voltunk Gyula bácsinál, és rendesen felszereltük magunkat olvasnivalóval. Válogatott vadászcsemegék három nyelven.

Megcsóválta a fejét, megtörülgette egy alkalmas kendővel arcát-nyakát, aztán folytatta:

– Ilyen melegben későn mozdul a vad. Lővilág vége előtt legfeljebb két-két és fél órával érdemes csak kiülni, mert csak napszúrást kapnánk a magaslesen. Tehát olyan hét óra körül legkorábban.

– Hét órakor?! – ijedt meg András.

– Abbizony! De hát majd adok neked is olvasnivalót… Ettél fagylaltot útközben?

– Nem. Elfelejtettem pénzt hozni!… illetve nem is gondoltam arra, hogy hozzak – lehelte a fiú enyhén éledező reményekkel, mert rémlett neki hogy Kornél bácsi annak idején a saját zsebéből megfagylaltoztatta búcsúzóul az osztályát.

Reményei valóra váltak. A férfi felállt, kilépett a papucsából, hogy azzal se zörögjön, és bement a házba. Kisvártatva visszatért egy kövér termosszal meg egy pénztárcával.

– A többiek még alszanak – magyarázta. – No, Zöld Ördög Jelölt, ezt a termoszt televeszed fagyival, aztán majd szétosztjuk!

András boldogan ügetett el, és az út most rövidebbnek, a meleg is enyhébbnek tetszett. Mire visszaérkezett, már ébren volt az egész család, sőt Gabi néni a csészéket és kiskanalakat is kirakta. Mivel a termosz jó nagy volt, egy-egy személynek több fagylalt jutott, mint amennyit a fiú vett volna magának.

„De azért legközelebb hozok pénzt magammal” – gondolta a kanalát nyalogatva.

Az idő azonban továbbra is nehezen múlt, bár a fiú növekvő érdeklődéssel nézegette a különböző könyveket és bekötött folyóiratokat. De bizony elmúlt már hat óra, amikor az ifjabbik Kornél előballagott a fenyők közül fekvőszékével és ölnyi magasságából lepislogott apjára.

– Nos?

Az bólintott, és kimért lassúsággal felállt, mint aki éppen országos gondokon tűnődik. Erre Gabi néni is felállt, és elindult a konyha felé.

– Ha nem nézek a körmükre, hajlamosak elfeledkezni az ennivalóról. Bár Kóci soványsága ellenére is jobban félti ilyenkor a hasát.

„Érdekes család – gondolta András utánuk nézve. A fiú egy fejjel nagyobb a papánál, akinél a mama meg még egy fejjel alacsonyabb.” És hogy ifj. Kornél miért Kóci, azon már nem is törte a fejét. Tegnap meséltek valamit kisgyerekkori nyelvbotlásról és fésülhetetlen hajról, de nem értette pontosan. Ha Kóci, hát Kóci. Bár ezt a közel kétméteres fiatalembert becézni?! Nem sértődik meg tőle?

Ezt később meg is kérdezte Gabi nénitől, aki nevetett és a következőket mondta:

– Még óvodás volt, amikor szóltam neki, hogy gyere ide, kisfiam. Ugyan odajött hozzám, de komoly képpel rám nézett, és azt mondta: „Anya! Én már nagycsoportos vagyok! Ne mondd azt, hogy kisfiam! Jó?” Megígértem, mert nagyon rosszulesett volna neki, ha kinevetem. Ezért aztán jó ideig a férjem hallgatott rá, ha azt mondtam, „kisfiam”… teltmúlt az idő, s tán második gimnazista volt, jó fél fejjel magasabb már az apjánál, amikor egyszer csak az ölembe ült „Én vagyok a te óriáscsecsemőd!” felkiáltással. „Sőt – tette hozzá – még egyetemista koromban is az leszek. Jó?” Hát ennél nagyobb bókot nehezen kaphattam volna. Épp kamaszkorban, mikor a legtöbb fiú elidegenedik otthonról…

– És most? – kérdezte tágra nyílt szemekkel András.

– Még most is. Sőt boldog, ha kisfiamnak szólítom. Néha tréfából még most is az ölembe ül. Képzeld el, mi látszik akkor belőlem!…

Az asztalon két tarisznya volt, de csak egy kulacs.

– Apu tartja magát a régi szokáshoz, hogy ha a vadászat csak félnapos, nem iszik közben. Azt mondja, attól csak izzad az ember, s meg kell állnia minden fánál, mint a kiskutyának. Én viszont inkább szomjas vagyok.

Szalámis zsemlék, néhány alma és zseblámpa tűntek el a tarisznyában. Aztán a két Kornél végre rászánta magát az átöltözésre. András megdöbbenve vette tudomásul, hogy ingujjban, edzőcipőben és – jó kényelmes szabású – farmernadrágban vannak.

– Nagyapáink idejében a vadászat még szertartás volt, illően fel kellett öltözni. Aztán felgyorsult az élet, változtak a kereseti viszonyok, s ezzel együtt a szokások is. Néhány célszerű ruhadarab is elterjedt nyugatról keletre. Nem mondom, ha valahol fent lennénk magasan, ahol hűvösebb van, és nagy a harmat, nem így festenénk, de lent, a szántóföldek mellett, majdnem az Alföldön, magaslesen, nem érdemes – magyarázta Kornél bácsi.

– No, gyerünk! – s vállára lódította a puskatokot.

Fél hét körül indultak el, és mivel alig volt forgalom, Kóci nekieresztette a kocsit.

– Aranyos jószág a Dudinó – mondta és strapabíró.

– Dudinó? – érdeklődött András. – Az ki?

– Az? A kocsi neve. Valami régi kalandfilmből vettük az ötletet.

A fiú csak a fejét csóválta, de valahol a lelke mélyén egyre jobban úgy érezte, hogy az ilyen „rendkívüli” családok rendesebb életet élhetnek, mint ahol minden nagyon „szabályosan” történik…

A hegység lábánál haladtak tán húsz percet, mígnem visszakanyarodtak az erdő felé egy bekötőútra, ahol tábla hirdette, hogy valami Állami Gazdaság valamelyik üzemegysége található arra.

– De csak Felsőmajornak hívják, ugyanúgy, mint régen – mondták a Kornélok.

Az utat sorompó zárta le, mögötte néhány fehér falú gazdasági épület látszott. Kóci rápöccentett a dudára, mire bajszos, pipázó idősebb bácsi került elő valahonnan. Eleinte igen zordonan nézett, de közelebbre érve felderült az ábrázata. Látszott, hogy megismerte a kocsit.

– Isten hozta a tanár úrékat! – üdvözölte őket. – Hát csak megjöttek?

A két Kornél leparolázott az öreggel, aki egy nyilvántartófüzetbe akkurátusan bejegyezte az engedély adatait. Aztán előszedett egy másik füzetet.

– Akkor most hova mennek? – kérdezte. – Üres az egész, nincs ma kinn senki. – Választ sem várva folytatta: – Menjenek az Ötszázashoz, ott most kopaszbúza van, úgy járnak ki rá a disznók, hogy no!

– Mi a kopaszbúza? – érdeklődött András, miközben a dűlőúton gumit a kocsi.

– Hát aminek nincs toklásza.

– Mije?!

– Toklásza. Azok a szúrós szálak a gabonaszemek végén.

– Aha… – bólogatott a fiú értelmesen. Úgy látszik, jobb lett volna figyelni élővilágórán.

A kocsi olyan húsz-huszonöt kilométeres sebességgel gurult.

– Nem merek gyorsabban menni. Alacsony a kocsi, és még úgy járnánk, mint Apu egyik barátja – magyarázta Kóci.

– Miért, az hogy járt?

– Vagy negyvennel száguldott egy ilyen dűlőúton, s egy hupli úgy megdobta a kocsit, hogy a kipufogódob azonnal kiszakadt. Alig tudták úgy összedrótozni, hogy visszaérjenek a faluba. Végül aztán egy kölcsönautóval vitte be aput valamelyik vonathoz, aki így jó késéssel ért haza. Szegény anya közben majdnem szívrohamot kapott az aggodalomtól, hogy miért nem jött meg… Igaz is, meddig menjünk?

– Tán a régi csőszkunyhóig.

– Jó. Ott meg is tudok fordulni.

A terep lassan hullámossá vált, a hegyek újra közelebb jöttek, s egy dombélen megállította ifj. Kornél a kocsit.

– Úgy! Meg is fordulok most rögtön, s akkor szükség esetén motor nélkül is meg tudok indulni.

Itt néhány öreg fa állt az út mellett, s még látszottak aljában a csőszkunyhó maradványai.

– Hát ezt jól szétszedték. Emlékszel, Apu, néhány éve még az eső elől belebújtunk.

– Hát jó néhány éve, mert még nem voltál egyetemista…

– Nahát! Azt hittem, csak a felnőtteknek múlik gyorsan az idő.

– Egy frászt! – mondta közvetlenül Kornél bácsi –, ha kikerültél az iskolából, veszettül rohan. Csak nekünk még gyorsabban…

– És nem ragadt bele a kocsi? – kotnyeleskedett bele András, akit nem érdekelt a felnőttes társalgás az idő múlásáról.

– Nem. Merthogy akkor Béla bácsi hozott-vitt minket az erdészet terepjárójával… Nesze, kend be magad te is, mert megesznek a fenevadak!

– Mi-ik?! – nézett csodálkozva András a feléje nyújtott kis pirosas tégelyre.

– A szúnyogok és egyéb vérszívók. Szépen kend be vele az összes szabadon maradó testrészed a homlokodtól a bokádig, beleértve a kézfejedet és az orrod hegyét is!

– De mi ez?

– A világ egyik legcsodálatosabb találmánya. Amióta ez beszerezhető (magyar találmány!), azóta nyugodtan lehet vadászni a legszúnyog- vagy legkullancsdúsabb helyeken is. Undorral elkerülnek.

– A nagyvad nem érzi meg?

– Komám, ha szelet kapott tőled, tökmindegy, hogy piperearcszeszt, szúnyogűzőt vagy ötnapos izzadságot szagol. Az ember a vad orrának így is büdös, úgy is büdös. Egyébként ez a kenőcs úgyszólván szagtalan, mert akkor sem érzem, ha az orrom hegyét kenem.

András szorgosan „bemosakodott” a kenőccsel, és közben csodálkozott:

– Jé! Laticellel van bélelve a puskátok?

– Bizony, fiam, a golyós fegyver, különösen a távcsöves, mimózalelkű szerkentyű, azonnal elmozdul az irányzéka, ha módja van rá, és ha van laticel, miért ne használnám? Na, gyerünk!

A dűlőút a néhai csőszkunyhó melletti vadkörtefától lassan lejtett az erdő fele, de mintegy százötven méter után áthajtott a dombél túloldalára. Félúton egy magasles árválkodott.

– Nos, Apu? – érdeklődött Kóci.

– Te menj a dombél mögé a másikra, mi meg ide! Találat esetén patronfütty, leszálláskor fényjelzés.

– Oké, Apu! Hétre mindnyájan fent leszünk a toronyban!

Ezt a magaslest András valahogyan alacsonyabbnak találta, mint a múltkori erdeit, és barátságosabbnak is.

– Igazad van, ez tán négyméteres, és a létrája is menedékesebb. Nem is kell ide magasabb. Dombon áll, a vad az erdőből jön fel. Ha meg erős szél van rossz irányból, úgyis szagot fognak. Melyik magaslesen voltatok?

– Ott a háztól felfele a lénián.

– Igen, az megvan olyan hat-hat és fél méter.

– Micsoda?! Én legalább tíznek gondoltam…

– Megszámoltad a létrafokokat?

– Meg. Pontosan húsz darab.

– Na látod! Ha harminc centit számolsz egy közre, akkor az éppen hat méter.

András csak a fejét csóválta, de nem szólt.

Kornél bácsi közben komótosan elrendezkedett. A puskát a sarokba állította, kényelmesen helyet keresett a tarisznyának, kabátnak, aztán megtöltötte a puskát, s a biztosítót át- és visszapöccintette.

– Ez mi?

– A biztosító. Ez gátolja meg a töltött fegyver akaratlan elsülését. Amióta eszem tudom, vadászat előtt mindig ellenőrzöm a működését.

– Miért?

– Megnyugtató. De sokáig én sem tudtam, hogy miért csináltam ösztönösen első vadászatomtól kezdve. A múltkor jöttem rá. Újra elolvastam az egyik kedves vadászkönyvemet, s annak a szerzője járt el mindig így. Igaz, ő emberevő tigrisekre vadászott…

András szeretett volna tovább érdeklődni, de Kornél bácsi olyan meggyőzően hallgatott, hogy valahogyan nem akart megszólalni ő sem.

Csönd volt. Az égen egy ölyv keringőzött, a magasles alatti bodzabokorba kismadarak szálltak (tengelicek – állapította meg otthon madaraskönyvből), s valahonnan a távoli országútról egy teherautó hörgő zúgása hallatszott. A búzatábla időnként megmozdult, már ahol éppen nem volt letaposva, mert több helyütt úgy nézett ki, mint egy páncélosgyakorlótér.

„Ez tehát a vadkár” – gondolta magában András, s aztán hegyezni kezdte a fülét, mert a búzában halkan megszólalt valami:

– Va-va-va.

Mire rá egy másik, hangosabban:

– Pitty-patypaty, pity-palatty!

– Ez mi? – kérdezte suttogva.

– Fürj. A va-va-va a tojó, a pitypalatty a kakas. Valaha szívesen vadásztak rá, de az utóbbi évtizedekben már a kipusztulás fenyegeti. Újabban talán mintha szaporodna, vagy legalábbis mintha nem fogyna a számuk. Egyébként régóta védett.

Nyolc felé járt az idő, amikor valami megmozdult az erdőszéli bokrosban, ahol az erdő derékszögben felfelé kanyarodott. Egyszerre két távcső szegeződött oda.

– Őzsuta – mondta Kornél bácsi –, várható volt, azok mozdulnak legelébb.

Közben lassan változott a világ. Az árnyékok hosszabbak lettek, a búzában észrevétlenül megjelent még két suta, s a dűlőúton mély gondokba merülve végigbaktatott egy nyúl is. Az ölyv eltűnt közben az égről, és valami halk, egyhangú zúgás hallatszott meghatározhatatlan irányból, mintha igen távolról egy légikötelék indulna támadásra.

– Ez mi? – lehelte András.

– Mi mi?

– Hát ez a zúgás.

– Ez? – derült Kornél bácsi. – Ez a szúnyoghad, amelyik belőlünk akarna vacsorázni, ha tudna.

– Hűha! – csóválta a fejét a fiú.

A nap ezalatt lenyugodott, és a szürkeségben megerősödtek a zajok.

– Mikor jöhet a disznó?

– Hát ezt csak ő tudja. Általában legutoljára mozdul, de az anyai felügyeletet nélkülöző süldő vagy a fiatal kan néha váratlanul hamar megindul. Akkor én most felcsatolom a reflektort…

Ebben a pillanatban golyólövés csattant a közelben, majd éles füttyszó hallatszott a dombél mögül. Aztán a növekvő homályban felvillant a lámpafény Kóci felől.

– Na, mit mondtam? – ált fel Kornél bácsi, és kiürítette a puskáját – A disznó a legkiszámíthatatlanabb vad. No, nézzük meg, mit ejtett fiam-uram!

Mire lemásztak a magaslesről, ifj. Kornél lámpája már a búzából világított feléjük.

– Nem valószínű, hogy túl nagy lesz – mondta Kornél bácsi –, a nagyok később mozdulnak.

Valóban, olyan harminc-hamincöt kilós süldő hevert a búzában hajszálpontos váll-laplövéssél.

– Éppen fel akartam tenni a reflektort – magyarázta elejtője fülig érő szájjal –, amikor nyüzsgést hallottam a búzából. No, mondok magamnak, ezt még megnézzük. Erre kibattyog a törésbe ez a nyavalyás szinte azonnal. Én meg azonmód elkaptam! Gondoltam, nagykant lesni ráérünk ezután is, de én tavaly még egy vacak balkáni gerlét sem lőttem, nem várok tovább!… No, add szépen a csülködet a kezembe – fordult a süldőhöz –, mert Anya a lelkünkre kötötte, hogy a májadat hazavigyük!

– Egy előnye mindenesetre van, hogy ilyen kicsi. Tudniillik a csomagtartóban kivisszük a jégveremhez. Ott van a sorompó mellett – tette hozzá magyarázólag.

Őzek zizegtek a közelben, ezért hangtalan gurulással indította meg a kocsit a sikeres vadász. András le-lecsukló pillákkal ült a hátsó ülésen. Aratásra érett búzafal suhant vissza kétoldalt mellettük, s egy ritkásabb részen szarvastehén bámult utánuk.

– Igazán rendes tőled, hogy nem ugrottál elénk – mondta ifj. Kornél, azután apjához fordult: – Holnap?

– Gondolom, alszunk…

– Ugyan, Apu! Erőltetni kell a szerencsét, biztos neked is sikerülni fog! Azután úgyis hétvége, akkor meg az orrunk sem dugjuk ki a kertből!

– Jó – bólintott az öregebbik Kornél –, próbáljuk meg!

– Máris elmennek? – csodálkozott az öreg csősz. – Még tíz óra sincs!

– Hát annyi azért már van – mondták a Kornélok –, no meg a jégverembe is hoztunk valamit Ha csak egy süldőcskét is.

– Az más! – bólogatott az öreg. – Holnap is jönnek?

– Jövünk, János bácsi! Isten áldja!

– ’Sten! – bökött az öreg a kalapja felé, azután pipára gyújtott, és úgy nézte a kocsi sebesen távolodó két piros szemét.

– No drága barátom – állt meg Kóci a sorompó előtt –, innen már hazatalálsz!

– Én-e? – aggályoskodott András. A bekötőút két oldalán a szálerdő feketén sötétlett, míg magát az utat halványsápadt fénnyel világította meg a hold. A levegőben ismeretlen neszek hallatszottak, és általában minden olyan titokzatosnak látszott.

– Az utolsó tizenötezer évben még senkit sem ettek meg Magyarországon a kardfogú tigrisek – morgott az ifjabbik Kornél. – Az utat jól látod, le sem tudsz térni róla. Semmi értelme annak, hogy én most a lakattal veszkődjem, és különben is a májat minél hamarabb hűtőbe kell tenni, hogy ne romoljék meg!

Azzal ferdén behátrált a kocsival a sorompóig, hogy meg tudjon fordulni.

– Ha holnap is akarsz jönni, fél öt-öt között indulj el, hogy kényelmesen leérhess. Fél hétkor indulunk. Szia! – kiintett az ablakon, s a következő másodpercekben a kocsi helyzetjelzői eltűntek az első kanyarban.

András magára maradt. Megborzongott. Sürgősen nyakáig húzta a melegítőfelső cipzárját, s megállapította, hogy jó lett volna elhozni az alsót is, mert nagyon fázik a lábszára. Lent a földeknél langyos volt az este, de itt, ötszáz méterrel magasabban, szinte hideg. Harmat csapódott a lábára, amikor a sorompót megkerülve beletapicskolt a fűbe.

„Én marha! Át is mászhattam volna a sorompón!” – gondolta dühösen, s nekiindult az úrnak. A tán fél kilométernyi távolság most végtelennek rémlett.

– Az erdőben (Apu szavaival élve) három vizsgát kell letenni: a csendét, az egyedüllétét és a sötétségét. Aki ezt a hármat leteszi, abból lehet jó vadászember – magyarázta még előző nap Kóci, s ez most András eszébe jutott.

„A fene teszi le ezeket a »vizsgákat« és megy holnap vadászni! Még mit nem!” – gondolta.

– Kű-itt, kűű-íí! – szólalt meg az erdőben egy titokzatos hang, mire a fiú megborzongott.

– Jaj! – suttogta önkéntelenül. – Mi az?

– Kű-itt – hangzott közelebbről a fák lombja irányából, s a következő pillanatban nesztelenül kilendült eléje egy macskabagoly. Előrerepült, aztán visszafordult, és a lassan botorkáló fiú feje fölött kezdett keringeni.

– Juj! – mondta András. – Te, ha a fejemre szállsz, én be…

A macskabagolynak esze ágában sem volt kikötni a fiú fején, csak észrevette a mozgást, és megnézte, hogy mi az. Egyébként megfigyelték már néha, hogy nyílt terepen a bagoly hosszabban kísérget valamely nagyobb testű élőlényt, embert, lábasjószágot éppúgy, mint nagyvadat. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az eltaposás elől menekülő rágcsálók megugranak, és így könnyebben észreveszi a bagoly is. Az ilyen kísérgetés egyébként füves területen több száz méteren át is eltarthat. Most azonban a bagoly hamarosan otthagyta Andrást, megelőzte, és úgy vizsgálta végig az utat. Aztán egyszerre megállt a levegőben, szinte lezuhant előrenyújtott lábakkal, majd a föld felett közvetlenül hirtelen szétcsapta szárnyait, és úgy ért talajt. A következő pillanatban már újra felemelkedett, és a karmaiban szállította a magáról megfeledkezett erdei egeret.

„Jaj, de érdekes!” – gondolta András, és egészen elfeledkezett arról, hogy ő éppen fél. Aztán hirtelen újra hevesebben kezdett verni a szíve, mert egy loholva közeledő bozontos árnyék jelent meg a színen. Mire azonban komolyabban megijedt volna, már meg is nyugodott, mert felismerte Kárót.

– Szervusz, öreg kutya! – simogatta meg a fejét, míg az igazoltatásul végigszaglászta. – Elém jöttél?

– Ne félj – lengette válaszul a farkát a bozontos eb –, elkísérlek! Már mehetünk is! – és szabályosan a fiú bal oldalára helyezkedett. András lenyúlt, és bal kezét a kutya nyakán nyugtatta, ami elsősorban számára jelentett megnyugvást.

Elindultak, de Káró hirtelen megtorpant, és ezért újra megállt a fiú is. Észjárása, úgy látszik, alkalmazkodott már, mert nem is próbálta siettetni a kutyát, hanem azon gondolkozott, hogy mit vehetett észre. De abban a pillanatban, ahogyan megálltak, ő is meghallotta az erős, határozott lépteket balról az erdőből. Első pillanatban embernek vélte, de ezt szinte azonnal elvetette, mert minek csörtetne az ilyenkor az erdőben? Tovább tűnődnie azonban már nem kellett, mert a fák közül mindennemű óvatoskodás nélkül kilépett egy szarvastehén, átbaktatott az úton, és eltűnt a jobb oldali erdőben. A fiú csak állt, és nézte a helyet, ahol a tehén eltűnt.

„De szép volt!” – gondolta, és úgy érezte, hogy ennek a rövid éjszakai útnak az élménye többet ért a számára mindennél. Az egeret fogó bagoly és az átballagó szarvastehén emléke egyedül az övé lett, nem kellett senkivel sem megosztania. Eddig ismeretlen boldogság áradt el benne, és szinte sajnálta, hogy a kanyar után felbukkant a ház.

Az ajtó nem volt kulcsra zárva, s amikor belépett, úgy érezte: valóban hazaérkezett.

– Szervusz, atyámfia! – hallotta a sötétből Béla bácsi hangját. – Lőttetek valamit?

– Kóci egy süldőt – válaszolta a fiú –, és hazafelé láttam egy egeret fogó baglyot meg egy szarvastehenet.

– Holnap is kimentek?

– Igen – válaszolta, s eszébe sem jutott, hogy nemrég még mi volt a véleménye.

– Jó! Kárót hívd be, ha kint maradt volna, mert csak azért engedtem ki, hogy eléd mehessen! Aztán mosd le a szúnyogkrémet, idd meg azt az ibrik tejeskávét, amit nénéd odakészített, és aludj jól! Jó éjszakát!

– Jó éjszakát! – válaszolta a fiú, de míg a lefekvéshez készülődött, azon gondolkozott, hogy ez a nem is egészen fél éjszaka mennyi mindent adott neki. Aztán felhajtotta a tejeskávét, és ahogy lefeküdt, szinte azonnal el is aludt.

Kint a hold beezüstözte a ház körüli erdei rétet, a bokorban a fülemüle helyett már egy tücsök szólt, és a rét szélén két őzsuta legelészett. Az emberek számítása szerint éjfél volt, de az állatok órája máshogyan jár, és lent az Ötszázas búzatábláján vidáman csemegéztek a disznók. A kis süldő egyiküknek sem hiányzott, s ha tudtak is volna a sorsáról, csak örültek volna, hogy több marad nekik.

András alaposan belealudt a reggelbe, de ez nem volt baj, hiszen délelőtt úgysem akart semmi különlegeset csinálni. Felkelés után ideje Béla bácsi könyvei és folyóiratai közti bogarászással telt el, néha megszakítva egy-egy kisebbfajta felfedezőúttal, már amennyiben a néhány száz méteres utakat annak lehet tekinteni. De Kóci intelmeit megszívlelve pontosan eszébe akarta vésni az egész környéket, annak minden zugát. Ekkor eszébe jutott a tegnapi szarvastehén, és elment megkeresni a találkozás helyét. Először alig találta meg a váltót, a végén pedig azon csodálkozott, hogy miért is nem vette már jóval korábban észre.

– Hja, nem csak nézni, hanem látni is kell ám! – mondta később Béla bácsi, amikor beszámolt neki élményeiről. – Persze, ha tudod, hogy mit kell keresned, sokkal könnyebb a dolgod.

Ha már ott volt, néhányszor végigsétált a bekötőúton. A lombok közt enyhe szél járt, és a közéjük bevetődő fények szinte ringtak az úton az árnyékok között. Erről eszébe jutott egy vers, melyre az előbb akadt az egyik folyóiratban. Úgy érezte, hogy ezt csakis erről az útról írhatták, és amikor jobban megnézte a szerző nevét, véleménye csak megerősödött. Később meg is kérdezte, a válaszon azonban elcsodálkozott.

– Nem, fiam. Ezt a verset húszéves koromban írtam, és a Blikkben sétálgattam egy egészen másik úton. Igaz, ilyen idő tájt volt, június végén, július elején. De látod, ha a vers sokakhoz szól, emberöltő múltán is, egészen másban is, ugyanazt az érzést ébreszti fel.

Ezt akkor még András nem tudta, de annyira azonosult a verssel, addig olvasgatta, míg végül megtanulta.

– Bár a kötelezőket tudnám ilyen könnyen megtanulni! – sóhajtotta, és visszaballagott a bekötőútra.

Az egyik kövön szép nagy zöld gyík napkúrázott, a virágzó vadrózsa körül méhek dongtak, és valahol egy kakukk kiabált végevárhatatlanul. A fiú úgy érezte, hogy a verssorok az ő szívéből jönnek, és átadta magát teljesen annak az érzésnek, amely eltöltötte.

NYÁR

Fényfoltokat ringat az út szürke teste,

az avaron lombok árnya játszik,

a valahonnan fentről, kéklő messzeségből

a nap néz le a földi világig.

Éger, bükk, tölgy – erdő erdő mellett,

hegy hegy mellett, mint messzi üzenet,

mely elindult – ki tudja, hol s mikor –

s most fáradtan eléri szívemet.

(Ó magyar táj! Fény s árny egymás mellett!

Ó nagyharmóniájú végtelen!

Mit nem érzel, csak akkor, ha előbb

a béke csöndje megül a szíveden.)

Nappali fény, alkonyi szürkület,

ezüstös hold, pirosló pirkadat!

Együtt éltek, és együtt adjátok

azt, ami szívemet átfogja: a nyarat!

Pillanatok sora, villanó gondolat –

mint egy fecske, mikor legyet elkap –,

mégis örök és elérhetetlen,

nem múlik el, időtlen emléklap,

mely reményt ad, ha más reménytelen,

s tőle az ember új erőre kap.

Fél öt körül indult le, és kényelmesen odaért. A dagonyát ugyan változatlanul nem nézte meg, de az erdőből már óvatosan lépett ki, mert eszébe jutott, hogy Béla bácsi mit mondott:

– Ne rohanj! Ha ritkásabb hely következik, előbb állj meg, nézzél körül, és óvatosan lépjél ki! Soha nem tudhatod, mi van kint, mit riasztanál el. Nem vagy te távgyalogló, még kevésbé tájfutó! – dühösen fújt egyet, és folytatta. – Én nem vagyok ellensége a versenysportnak, bánom is én, hogy jó játék esetén mennyit keresnek a focisták; ha végigverik a fél világot, kapjanak akár több toronyórát dupla aranylánccal. Elismerem én sportnak akár a sakkot vagy a bridzset is. Csak egyet nem állhatok: ha szándékosan kárt okoznak. Márpedig a tájfutás által okozott kár felér egy kisebb környezetszennyezéssel. Mondhatnak a sportvezetők, amit akarnak: nem az ő zsebükre megy a játék!! Egyszer volt itt egy verseny augusztusban, de úgy tönkrerohangászták és agyonbüdösítették az erdőt, hogy a szarvasbőgésből nem lett semmi! Legkevesebb félmillió forintnak megfelelő valutától esett el a gazdaság, én pedig az embereimmel együtt az utána járó prémiumtól. Én még csak kibírtam volna, de egy kis fizetésű hivatásos vadász számára a létfenntartáshoz kell a különjutalom. Mondtam is a főnöknek: hogyan nézzek én ezek után a dolgozóim szemébe? Meg azt is, hogy addig itt újabb verseny nem lesz, amíg én itt vagyok. Nem bánom, akármit mondanak is rám, egy-két ellenséggel több vagy kevesebb, nekem már nem számít, erősebb ellenfelekkel szemben is győztem már! De félmilliós kárt még egyszer nem vállalhatok! Pedig ebben az összegben nincs is benne a vadállományban és az aljnövényzetben okozott kár. És ha egy vállalatvezető most már végre fegyelmit kap azért, mert illegális pénzeket költött az „aranylábú gyerekekre”, mit érdemel az, aki ekkora kárra áldását adja?!

Béla bácsi nagyon bele tudta magát lovalni, ha a rábízott erdőről volt szó. Jobban szerette és féltette, mint bármi mást.

„De azért kevés ember merne úgy szembeszállni a szent versenysporttal” – gondolta András, amíg óvatosan kipislogott a feltáróutat szegélyező bokrok közül.

Ezúttal azonban nem észlelt semmit, csak néhány pinty repkedett az erdőszélen, és egy tarkaharkály kopácsolt egy bükkön.

– Juszt se fakopács! – mondta. – Illetve fakopáncs – javította ki magát, amint kilépett a napsütötte útra –, hogy nem tört bele a nyelve annak a valakinek, aki ilyen neveket kitalált…

Ezúttal nagyjából időben érkezett. A Kornélok már farmerben pompáztak és a tarisznyákkal foglalkoztak.

– Ma valószínűleg tovább maradunk – vigasztalta anyját az ifjabbik –, ki akarjuk végre próbálni a reflektort is. Meg most Apu a soros, addig én nem lövök, míg ő nem lő.

– Tudod – magyarázták Andrásnak –, a felszerelést csak részletenként tudtuk beszerezni. Nincs annyi pénzünk a különkiadásokra. A reflektort csak az idén vettük, és még nem lőttünk vele.

– Régebben szigorúan tiltották a puskareflektor használatát – mondta már útközben Kornél bácsi –, éspedig teljes joggal, mert felbillenti az esélyegyenlőséget. Disznóra már jó néhány éve megengedték, amikor az állomány robbanásszerűen elszaporodott, bizonyára többet is lőttem volna úgy, de hát csak most lett pénzünk rá.

A sorompónál ezúttal más őrködött, míg János bácsi hatalmas sörétes puskával a kezében, tarisznyával a nyakában menetkészen várta őket.

– Tessen mondani, jut hely nekem is a kocsiban? – érdeklődött lelkesen.

– Persze! – Kornél bácsi átült a hátsó ülésre András mellé. – Aztán mit mond, hova menjünk?

– Javaslom újra csak az Ötszázast, az most a legnyugodtabb. Reggel megnéztem, olyan friss disznójárás van benne, mintha maguk ott sem lettek volna. Még a zsigerekből is ettek. Engem majd tegyenek ki a Szilvás előtt, maguk meg menjenek újra a tegnapi helyre vagy a közelébe!

Megérkeztek.

– Köszönöm szépen, így sokkal gyorsabb volt, majd meghálálom! – kászálódott ki az öreg a kocsiból. – Maradjanak, ameddig akarnak, én úgyis rászántam az egész éjszakát, meg amúgy is meglátom majd a lámpát. No, istennek ajánlom! – Megbökte a kalapját, és elballagott a mesgyén az odább álldogáló szilvafák felé. Valaha tanya állt ott, de a ház már eltűnt. Tégláit széthordták, fáját eltüzelték, de a néhány gyümölcsfát meghagyták vadbúvónak. Oda mesterkedett össze az öreg magának valami leshelyet. Eléggé csábítónak látszott, mert éppen ott találkozott a búza a kukoricással.

– Kíváncsi vagyok, hogyan hálálja meg az öreg – jegyezte meg az ifjabb Kornél, amíg továbbdöcögtek a dűlőúton.

– Nekem van egy elképzelésem, de még én sem vagyok biztos benne – válaszolta az idősebbik.

Aztán megint hallgattak, csak amikor a magaslesek felé mentek, jegyezte meg Kornél bácsi:

– Igaza volt az öregnek, például ez a bagózás sem volt itt!

András csak értetlenül nézett. Sem dohányt, sem baglyot nem látott sehol, csak némi kalásztörmeléket a földön. Tehát a bagó szónak még egy jelentése van?!

– Van bizony! – bólogatott Kornél bácsi. – De itt legalább valami köze van az eredetihez. Ugyanis a vaddisznó valóban „disznómód” eszik, és az összerágott gabona egy része kihull a szájából. Látod? Ezt nevezik bagónak.

Aztán jó ideig megint nem szóltak semmit. Az ölyv ugyanúgy vitorlázott felettük, mint tegnap, a fürjek is ugyanúgy szóltak, csak néhány balkáni gerle jelentett változatosságot; a dűlőúton szemezgettek.

– A disznók által elhullajtott szemeket keresik? – kérdezte András, mire Kornél bácsi csak a fejével bólintott, hogy igen.

Alkonyat felé ugyanúgy megjelentek az őzsuták meg a tisztes távolból zümmögő-mérgelődő szúnyograj, és ugyanott baktatott ki a nyúl is. Ezt András már annyira érdekesnek találta, hogy meg is jegyezte:

– Persze. A mezei nyúl nagyon jól tartja a váltóját és a megszokott helyét.

– És a disznó? Azt mondják, „a disznó ott jön, ahol akar”.

– Ez igaz is meg nem is. A disznó ugyanúgy tartja a váltóját, mint minden más vad, csakhogy neki nem egy vagy kettő van, hanem vagy fél tucat, ha nem több, és úri kedve és megérzése szerint váltogatja, mint valami illegalitásban lévő partizánvezér. Ezért nehéz elkapni.

– Érdekes – suttogta András.

– Valóban az. És mennél többet tudsz, annál jobban érzed, hogy milyen kevés az.

Közben lement a nap, és a búzában titokzatos zajok keltek. Lépések, rágások, csámcsogások zaja hallatszott, mintha egy egész neveletlen banda lakmározna a közelben, de hiába erőltették a messzelátójukat, nem láttak semmit.

– Odavilágíthatnék – mondta Kornél bácsi –, de ez igen kockázatos. Ha mellétrafálok, akkor lövés nélkül is lőttek a lesnek. Meg kell várni, amíg feljön a hold.

Az ezüstös égitest hamarosan felbukkant, pontosan szemben velük, így hát várniuk kellett, amíg magasabbra emelkedik, és nem vakítja őket.

A disznók közben nem zavartatták magukat. Jöttek-mentek, szuszogtak, csámcsogtak, elégedetten megröffentek, sőt időnként egy-egy malacvisítás is jelezte, hogy a fiatalságot is nevelik. De látni még mindig nem láttak semmit.

Végre feljebb emelkedett a hold, és jobban körül lehetett nézni. Talán ötven méterre az egyik törés szélén valami mozgott.

Egyszerre emelték fel a távcsövet, és a lencsében észrevehetővé vált egy hatalmas vaddisznó. András legalábbis olyannak látta. Orra mellett agyar fehérlett.

A magasles szinte remegett a feszültségtől. Kornél bácsi lassan emelte a fegyvert, de alig tudta ráirányozni a disznóra. Remegett a kezében. András összeszorította két öklét, úgy szurkolt, hogy Kornél bácsi „észveszejtő pechszériája” végre megszűnjék. Örökkévalóságnak érzett idő után végre hallotta a biztosító pattanását, aztán a következő pillanatban a kigyúló reflektor fénykévéjében meglepett mozdulatlanságában ott állt feketén egy vadkan. Megugrani már nem volt ideje, mert a golyólövés éles csattanása ostorcsapásként végigvágott a búzatábla felett.

Kornél bácsi beismételt, de nem volt rá szükség. Amikor a reflektor újra felvillant, látszott, hogy a vadkan már mozdulatlan. András felkapta az üres rézhüvelyt, hogy ő adhassa le a megbeszélt füttyjelet. Ekkor hátuk mögül sörétes puska jellegzetes mély dördülése hallatszott, majd nemsokára újra.

– Úgy látszik, az öregnek is sikerült – mondta Kornél bácsi. – No füttyents, ha annyira akarsz, és gyerünk oda!

Mire odaértek, a vadkan alaposan összement. Olyan három-négyéves kancsi lett belőle, de a két Kornél nagyon örült neki.

– Gratulálok, Apu! – borult az öregebbik nyakába a fiatalabbik. – Úgy örülök!

– Három éve nem volt szerencsém a disznókkal – mormolta az apa-Kornél, és elfordulva a szemüvegét kezdte tisztogatni.

– Ennek a májára már vendégeket is lehet hívni – mondta később Kóci zsigerelés közben, mire az apja megjegyezte:

– Ühüm… De majd ellenőrzöm, hogy Anya milyen paprikát tesz bele.

Ifj Kornél felnevetett, mint akit csiklandoznak, és magyarázólag hozzátette András számára:

– Tudod, Anya rettentően csípőspaprika-evő családban nőtt fel, Aput pedig ki lehetne vele kergetni a világból. Én rája hasonlítok ebben. Ezért aztán pörköltkészítéskor szegény Anya igyekszik erőt venni magán, és megpróbálja mellőzni a csípős paprikát. De néha nem bír magával, és beletesz egy-egy jófajta „dinamitot”. Mint most is. De azért hősiesen megettük.

– A legegyszerűbb lenne kirántani, akkor nem kell paprika bele – jegyezte meg András, mire hosszú barátja hatalmasat ütött a vállára:

– Hogy neked mekkora eszed van! Úgyis nagyon régen volt már! Jutalmul meghívunk rá előre is!

A szilvafási mezsgyénél már ragyogó ábrázattal várta őket az öreg János.

– Sikerült? Kani? Nekem is! – magyarázta fülig érő szájjal. – Nem volt messzebb huszonöt lépésnél, olyan jól bejött. De mégis két golyó kellett neki! … Ne tessen félni, én a beszállítást majd elintézem, csak vigyenek ki a sorompóig! – mondta szinte egy szuszra, miközben elhelyezkedett a kocsiban. – Ja, igaz is! Nem akar a tanár úr őzbakot lőni?

– Mindig és bármikor – válaszolta meglepetten Kornél bácsi –, de hát erre a részre csak disznóra szól az engedélyünk!

– Ó – legyintett az öreg –, hát helyettem! Kaptam egy selejt bakot, de hát minek az nekem? A húsát nem vihetem haza, az agancsa meg olyan csúnya, hogy a MAVAD is csak nyersanyagban veszi át. Hát, mondok magamnak, lője meg akkor inkább a tanár úr! Távcsöves golyóssal jóval könnyebb is, meg olyan kedvesek mindig. Van itt egy bak, lent a sarokban. Lépegető agancsa van. Tudja, olyan felemás, az egyik szára csáléra áll, a másik meg hajszra.

Az öreg csak beszélt-beszélt egyfolytában, érződött rajta, meg akar előzni minden közbekérdezést.

– Valami nincs rendben ebben az ügyben – rázta meg a fejét ifjabbik Kornél, már jócskán hazafelé, mire idősb Kornél gondolkozva válaszolt:

– Még az őzügy a legtisztább az egészben. Jámbor, becsületes pecsenyevadász az öreg, mint a jelenlegiek jó egyharmada. Vagy akár a régiek fele. Nem tehet arról, hogy neki a hús a fontosabb. A lírai verset sem érti mindenki. Nem én lennék az első, aki így jut soron kívüli őzbakhoz. Meg az utolsó sem. De abban nem vagyok biztos, hogy ha holnap a disznók népszámlálást tartanának, csak kettő hiányozna.

– Hogyhogy? – kérdezte András.

– Szerintem az öreg most visszaballag, és lő még egyet Ha ugyan már nem eleve kettőt lőtt. A szállítás meg „egyet magamnak, kettőt a MAVADnak” elv alapján történik. És voltaképpen ezzel nem is károsít meg senkit az öreg. Csak valahogy rosszul van szabályozva a részesedés kérdése…

– Holnap is kimegyünk? – érdeklődött András, amikor odafent kiszállt a kocsiból.

– Isten ments! – válaszolták egyszerre mindketten. – Ki sem mozdulunk a kertből! Holnap már péntek, és péntek déltől hétfő reggelig úgy tele van az országút kocsival, hogy még nézni is rossz, nemhogy vezetni köztük. És érthetően hét végén van kint a legtöbb vadász is. Meg egyébként is pótolni kell a sok elmaradt alvást! Szia!

– Csókolom, szia! – búcsúzott a fiú aztán vidáman intett az elővitorlázó macskabagolynak:

– Kű-itt, kűí – hangzott fentről, mire András csak elmosolyodott. Észre sem vette, hogy mennyit változott ideérkezése óta.

A következő néhány hét története András emlékezetében egybefolyt. Ideje zöme felfedezőutakkal telt el, a környékkel ismerkedve. Megszokott „váltókat” dolgozott ki a saját használatára a környéken kanyargó ösvényeken és cserkészutakon, s egyre jobban ráérzett az önálló erdőjárás ízére. Néha hosszabb „kalandokra” is vállalkozott, fél vagy egész napokat rászánva egy-egy távolabbi ígéretes hely felkeresésére. Élvezte, hogy nagybátyjáék nem kötötték meg térben és időben, csak megkérdezték, hogy körülbelül mikorra várható haza és melyik területrészen fog barangolni. Ez utóbbi már csak azért is fontos volt, hogy ne olyan helyen tekeregjen, ahol éppen vadásznak vagy veszélyes munkát végeznek.

Néha ki-kiült valamelyik kilátóra, és amíg a tájat és az égen úszkáló felhőket nézte, eltűnődött olyan dolgokon, melyek addig eszébe sem jutottak; de legszívesebben az erdőben volt, keskeny ösvényeken, elhagyott kocsiutakon, jól karbantartott cserkészösvényeken bolyongva, vagy felkuporodva valamelyik magaslesre, ahonnan késő estig figyelte a környéket, és akkor is tele szívvel ért haza, ha látszólag semmi sem történt.

Néha lement a Kornélokhoz is, de nem túl gyakran. Részben, mert Béla bácsi figyelmeztette, hogy végeredményben ők is nyaralni akarnak, és mivel Kóci már négy éve külföldön tanul, szeretne néha egyedül maradni a szüleivel; részben pedig azért, mert soknak találta az ismétlődő távgyaloglásokat, és az elkövetkezett hetekben a Kornéloknak igazán nem volt szerencséjük. Nemhogy lőnivaló nem jött a közelükbe, de jóformán semmi értelmes vad sem. Igaz, elkezdődött az aratás is az alföldi részeken, s a változó környezet és a dübörgő gépek megriasztották a vadat, melynek új járása még nem alakult ki, vagy ha mozdult is, csak késő éjjel tette. Ez új barátait kevéssé zavarta, akik láthatólag nem a teríték mennyiségének a növelésére törekedtek. Kóci ilyenkor valamiféle leveleket tanulmányozott, olyan elmélyüléssel, mintha kívülről akarná megtanulni, Kornél bácsi pedig régi emlékeken tűnődött, s ha néha megszólalt, olyan dolgokról beszélt, mint hogy tanult meg Kóci beszélni, vagy mit csinált nyolcéves korában.

András változásait talán legjobban a szülei vették észre a távolból, akik szinte megdöbbenve olvasták nem túl nagy gyakorisággal érkező leveleit.

– Ez nem is ő! – szakadt ki anyjából egyszer, amikor értetlenül forgatta a kezében a fiú lírai vallomással is felérő levelét.

– Mutasd csak! – mondta az öregebbik András, s összehúzott szemöldökkel nézte fia kapkodó írással készült, de őszinte érzésekkel teli levelét.

Július 12.

Fekszem az ágyban, és nézek ki az ablakon. Nincs semmi különös oka, csak fekszem. Az előbb megnéztem az órát, és megállapítottam, hogy tíz és fél órát aludtam.

Nem kellett volna-e tegnap este mégis kimennem az erdőbe? Nem kellett volna-e?

Aztán belém villan az örömteli gondolat: Kellett? Minek? Hiszen azt csinálom, ami jólesik! Enyém a nyár! Teljesen az enyém!

Enyém pasztellkék égboltja és gomolygó felhője, tűző napja és zuhogó esője. Enyém a szélcsend, amikor nem mozdul egyetlen levél sem, és enyém a rohanó északi szél, amikor sóhajtanak a fák és az utak pora boszorkánytölcsérként kavarog.

Enyém! Teljesen enyém! Enyém minden napja, órája, perce. Én gazdálkodom vele, én vagyok a tulajdonosa! Ha akarom, alszom; ha akarom, eszem; ha akarom, olvasok; ha akarom, írok. (Ezt ritkán!)”

– Ez Kornél bácsi hatása – jegyezte meg mosolyogva a papa. – És észrevetted, hogy javult a helyesírása is?

András mindebből nem tudott semmit. Számára ekkor már az ERDŐ jelentett mindent, és a külvilág egyéb dolgait csak igen hézagosan volt hajlandó tudomásul venni. Így például az is csak napok múlva jutott el a tudatába, hogy a robbantások megszűntek.

„Jé! – mondta magában –, pedig még ott is voltam, amikor Bence bácsi erről beszámolt.”

Szombat este történt. Káró fülei újra hegyeződni kezdtek. András csak rápillantott, és azonnal megállapította, hogy csak ismerős közeleghet.

„Feltehetően Bence bácsi” – gondolta, és természetesnek találta, hogy az öreg vadász lépett be. Paroláztak Béla bácsival, aki azonnal a lényegre terelte a szót, a maga sajátos modorában:

– No, milyen volt a vendég?

Bence először egy kézmozdulattal jelezte elismerését, s csak kisebb hallgatás után jegyezte meg:

– Azt mondta, az öreg bakot majd híváskor ejtsük el, ha már megnyugodott. No, meg hogy adjunk neki még egy nyarat.

Béla bácsi bólintott, Mariska néni pedig megjegyezte:

– Hát igen. Amióta összerúgtad a patkót azzal a felfuvalkodott hólyaggal, csak rendes vendégek jönnek hozzád.

András kikerekedett szemmel bámult a beszélgetőkre, mire nénje hozzátette:

– Pár éve jött ide vadászni valami rettentően beképzelt alak, aki azt hitte, hogy ha Mercedesen jár, mindenre joga van. Bátyád azonban, ha a vadjáról van szó, nem ismer se istent, se embert, és a szó szoros értelmében megakadályozta a pofát abban, hogy lelőjön egy ígéretes, fiatal tizenkettest. A vendég dúlva-fúlva és fegyelmivel fenyegetőzve rohant el. Én egy ideig féltettem a bátyádat, de a szokott módon szerencséje volt. A pofa első dühében olyasvalakinek panaszkodott, aki nemcsak vezető politikus, hanem jó vadászember is. Ő aztán jól értvén a helyzetet, bátyádnak adott igazat. Azóta minden évben megkapjuk a magunk díszvendégét, de mindig jó vadászembert. Aki meg is érdemli és meg is szolgálja a vadat. A jó trófeás vadat.

– Hát erről van szó – vette át a szót Bence. – Első délután felmentünk a Boszorkánykőre, ahonnan láttuk a kerecsent, és megláttuk a bakot is. Odaát, a túloldalban. De csak egy pillanatra. És igen nyugtalannak látszott. Utánamenni nem tudtunk a szél miatt, újra pedig nem láttuk meg.

– Másnap hajnalban aztán elültünk a határ közelében a Dohányoskút felé, amerre a járása van – folytatta az öreg vadász, miután komótosan rágyújtott. – Ragyogó, tiszta, hűvös hajnal volt, semmi szél. A vendég nagyon jó hangulatban volt, élvezte a csendet, izgatottan várta a bakot. Aztán egyszer csak bumm! Majd az ég szakadt ránk, akkorát robbantottak. Még némi apróbb kőtörmelék is hullott. Ijedten kérdezte, hogy mi ez?

András magában kuncogva figyelte a történetet, s arra gondolt, hogy „idegesebb” helyeken terroristaakciónak is vehették volna.

– Hát én aztán elmondtam neki mindent. Nem szólt semmit, csak csóválta a fejét. Amikor kikísértem a kocsijához, tettünk egy kis kerülőt is a Kopasztető felé, ahonnan rálátni a bányára is…

– Hát nem aludt itt? – szakította félbe Béla bácsi.

– Aludni itt aludt – válaszolta Bence –, de napközben hazament dolgozni. Hétre jött érte a kocsi, és fél öt-ötre jött vissza. Na, amikor elváltunk az útszélen, megjegyezte, hogy majd utánanéz a dolgoknak. Délután meg csak annyit mondott: jobb lenne hagyni, hogy megnyugodjék az öreg. Lenne-e más lehetőség erre a hétre? Mondom neki, hogy disznó van fölös mennyiségben, meg tudtommal jár neki egy selejtbak is, ha akarja; ezek azonban a terület túlvégiben vannak. Szóval ahogyan megbeszéltük. Így aztán este lőtt a delelői szórónál egy kant, másnap hajnalban meg a gerinc alatti sűrűnél a dugóhúzóangancsú bakot.

– Végre! – sóhajtott fel Béla bácsi. – És mit szólt hozzá?

– Rettentően tetszett neki. Azt mondta, hogy ilyen fura agancsú bakot még nem is látott, nemhogy lőtt volna. Meg hogy küldjünk értesítést, mikor jöhet hívásra.

Béla bácsi elégedetten bólogatott:

– Mondtam, hogy igazi vadászember!

Andrást rendkívül izgatta azonban egy részletkérdés:

– És milyen kocsija volt? – érdeklődött izgatottan.

– Hát tudja, én ahhoz nem értek – felelte Bence fanyar mosollyal –, csak azt tudom, hogy olyan fekete, repi-autó volt. Meghogy nem Mercedes, mert annak olyan háromágú csillag van az orrán.

– Volvo! – kiáltotta András. – Biztos, hogy Volvo!

– Lehet – hagyta rá engedékenyen az öreg Bence, mint aki érezteti, hogy számára teljesen mindegy, Volvón vagy Trabanton jár a vendége, csak rendes vadászember legyen.

„A délutáni Volvo!” – dobolt a fiú agyában a néhány nap előtti találkozó elővillanó emléke, de nem szólt semmit, mert már rájött, hogy vannak emlékek és megérzések, melyeket más úgysem érthet meg.

A két felnőttet a kocsi típusa egyébként sem izgatta, és arról kezdtek el beszélgetni, hogy hány nemkívánatos bakot kell itt idén elejteni, s melyeket a legfontosabb.

– Hajaj! – sóhajtott Bence –, csak nálam van vagy nyolc!

Béla bácsi legyintett:

– Másutt is sok van. De a legfontosabb a gyilkos bakokat végre kiemelni…

Ezek jártak az eszében most is, amikor fent ücsörgött egy magaslesen. Nagyon megszerette ezt a régi lest, melyet véletlenül fedezett fel egyik korábbi barangolása alkalmával. Nem volt kedve felkapaszkodni a már jól ismert cserkészösvényen, hanem szinte ötletszerűen letért egy rég felhagyott kocsiútra, melynek torkolatát szinte teljesen benőtték a bokrok. A továbbiakban azonban egész járható volt az út, lustán és enyhe lejtéssel kanyargott a bokrok között. Ezek sűrűn álltak egymás mellett, mint valami élősövényben, melyet túlbuzgó kertészek állandóan visszametszettek.

„Nyilván vadrágás” – gondolta, s ebben igaza is volt. Jobban megfigyelve a bokrok alját, látott is nyílásokat, melyek vadcsapásokat jelezhettek. Egy helyen megugrott valami előle, majd egy fiatal fa ágai között mozdult valami. Odanézett, s egy mókust pillantott meg. A vörhenyes légtornász néhány percig nyugodtan motoszkált az ágak között, aztán egyszerre valami fura, meghatározhatatlan feszültség kezdett rajta úrrá lenni. Idegesen körbenézegetett, s bár András mozdulatlan maradt, néhány ugrással eltávozott Nem menekülésszerűen, csak úgy, mint akinek hirtelen halaszthatatlan üzleti ügyek jutottak eszébe.

„Megérezte, hogy nézem” – gondolta a fiú, s eszébe jutott, mit mondott nemrég Béla bácsi:

– Figyeld majd meg, hogy ha erősen figyel az ember egy állatot, az előbb-utóbb megérzi. Hogy hogyan és miért, azt ne kérdezd, mert bár maga a jelenség nyilvánvaló, a magyarázatot még nem tudják. Valaha megvolt ez az érzék az emberben is, de mint szükségtelen, eltompult. Néha azonban működik, és nem egy látszólag véletlen megmenekülés köszönhető neki.

„Pedig én igazán nem akartam tőle semmit – gondolta a fiú, míg tovább ballagott a néhai szekérúton, melyet helyenként már teljesen benőtt a fű. – Valami sugárzásféle lehet – tette hozzá magában. – Ha valaki ezt egyszer ki tudja mutatni, biztosan Nobel-díjat kap… Jé, hát ezt a kis fát meg mi tette tönkre?”

A fácska igazán kicsi volt, talán két méter magas és hüvelykujjnyi vastag, de derékmagasságban úgy össze volt törve és kaszabolva, mintha harcias törpék rajta próbálták volna ki a kardjukat. Hiába erőltette azonban az agyát, sem régi emlékeiből, sem legújabb olvasmányaiból nem ugrott be semmi. Így hát még egyszer megnézte a csúffá tett fácskát, és továbbment. Csak később, napok múlva jutott eszébe, hogy az „agancsverés” nyomait látta.

A következő kanyarral aztán kijutott a ritkásba. Valaha itt erdei rét lehetett, de a későbbiekben, úgy látszik, nem törődtek vele, mert a bokrok igencsak benőtték.

„Bükk és gyertyán – nézegette új tudására büszkén a leveleket –, és igazából nem is bokrok, hanem facsemeték… És nini, egy magasles! De milyen rozoga! – állapította meg, amikor néhány bokrot megkerülve odaért – Vajon elbír-e?”

Megrázta az oszlopokat, hogy elég erősek-e. Azok tartósnak látszottak, s amikor óvatosan rálépett az első létrafokra, az sem reccsent meg alatta. Nagy vigyázva felmászott, óvatosan a létrafokok szélére lépve, mert valamelyik friss olvasmányából megjegyezte, hogy akkor kisebb esély van a törésre.

„Hát ez nem valami szerencsés megoldás – állapította meg, mikor felérve meglátta a rudakból készített aljzatot. – Korlátja van csak, nem palánkja, s az ülés már régen nincs meg.”

Viszont szép kilátás nyílott róla lefelé a völgynek, s igencsak jól be lehetett látni sok helyütt a bokrok közé is.

„Ide még kijövök!” – határozta el lemászás közben, s jókedvűen indult tovább.

Elég szép körutat tett meg, leérve a szűk völgybe, megkerülte a hegyet, s Bence háza felől érkezett vissza. Útközben kétszer is látott friss vaddisznótúrást, meg találkozott a csermely mellett egy szalamandrával is. Így a csúffá tett fácska teljesen kiment a fejéből.

Másnap délután pedig kiült a magaslesre, és várta a jó szerencsét. Amíg Bence múltkori beszámolóján tűnődött, észre sem vette, hogy az idő némileg előrehaladt. Az árnyékok hosszabbak lettek, a levegő enyhébb, és…

„Nini, egy őzsuta! És milyen aranyos gidája van!”

Az őzmama nem sokkal előbb lépett ki a túloldali sűrűből, s miközben a bokrok leveleit csipkedte, fél szemét állandóan csemetéjén tartotta. A pettyes kis virgoncság hol ugrándozott, hol szopni akart, közben azonban egyre jobban közeledett a magasles mellett terpeszkedő sűrűhöz. Ahogyan közeledett, úgy lett egyre idegesebb a mama. Aggódva kémlelődött: és néha meredten figyelt.

András először arra gondolt, hogy őt vette észre a suta, de ezt hamarosan elvetette. Egyrészt, mert nem figyelte ő olyan meredten az őzeket, hogy a suta megérezhette volna, s mivel teljesen szélcsend volt, szimatot sem kaphatott. Másrészt pedig az őzmama nem is a magasles irányába figyelt, hanem a sűrű felé.

„Mi lehet ott?” – tűnődött a fiú, és megpróbált belátni a bokrok közé. Ez azonban nem sikerült, mert a mogyoró-som-gyertyán-szeder szövevény olyan sűrű volt, hogy azon legfeljebb röntgensugarakkal lehetett volna átlátni. Az egyik pillanatban ugyan mintha mozdult volna valami, de ez csak egy pillanat volt, utána újra teljessé vált a meleg mozdulatlanság.

A suta azonban változatlanul aggodalmaskodott. András egy pillanatig talán hajlott arra, hogy vaklármának minősítse, azonban hamarosan elvetette ezt a feltételezést, mert a suta nyilvánvalóan ideges volt.

„Mi lehet az oka? – töprengett tovább. – Valami nagy veszély nem, mert akkor elmenekült volna. Teljesen ismeretlen sem lehet a számára, mert akkor riasztana. Valami, amitől tart, de igazán nem fél. De mi?”

Nem is gondolt közben arra, hogy eddigi élményei és olvasmányai bizony mennyire átformálták a gondolkodását Nemrégiben még valószínűleg nem hitt volna a sutának.

A rejtély hamarosan megoldódott. A sűrű széle megmozdult, és két kis bokor közé kilépett egy őzbak. Alacsony, tömzsi, de láthatóan jóerőben lévő bak volt, melynek őszes fején agancsként csak két nyárs, olyan jó arasznyi nyárs meredezett. Mereven állt, és szúrósan nézett a suta irányába. András is önkéntelenül odapillantott, de az őzmamának és a gidájának nyoma sem volt. Ekkor visszanézett a bakra, azonban az sem volt már látható. Közben nesztelenül eltűnt.

Az egész látomás tán ha egy percig tartott.

A fiú sötétedésig fennmaradt a magaslesen, de az őzek nem jöttek elő újra. Csak kismadarak repkedtek ide-oda, s a délután előrehaladtával megjelent néhány rigó is. Az égen időnként egy ölyv körözött, s pár pillanatra egy mókust is meglátott. De az őzek többé nem mozdultak.

Amikor azután az alkonyatot bejelentve egy lappantyú is elvitorlázott a bokrok felett, s elült a magasles korlátjára néhány pillanatra, András útnak egyengette elzsibbadt lábait. Hiába, hiányzott az ülés a magaslesről nagyon.

A sűrűben az úton már sötét volt. Egyenletes, nyugodt léptekkel ment, mert tudta, hogy úgysem láthat semmit, és így még mindig kevésbé zavarja meg a vadat. Néha apró zörejek lódultak el az út mellől, melyek eltűntek az erdő belsejében, s valahol messzebb egy őzbak riasztott néhányat. Hangosan, mélyen, öregesen.

„Talán ő volt az” – gondolta a fiú, és megállt néhány pillanatra, mert kiért a szélesebb útra.

„Hogy már mennyire ösztönösen vigyázok” – gondolta, s vidáman indult hazafelé.

Béla bácsi valósággal felszisszent, amikor András a beszámolóban eljutott az őzbakig.

– Ssszz…! Szóval itt bujkál az öreg tömeggyilkos terrorista!

A fiú meglehetősen értetlen képpel nézett nagybátyjára.

– Ezt a vén huligánt évek óta ismerjük és üldözzük! Az elmúlt években legalább három szépreményű fiatal bakot szurkált halálra, és még hányat sebzett meg! Azt mondtad, ott a régi magasles mellett, a felhagyott szekérútnál? A galagonyási oldalban?

– Ott, ott!

Béla bácsi felpattant ültéből, és idegesen fel-alá járkált.

– Persze, persze… várható volt, hogy a ritkítás elől elhúzódik a legközelebbi jó helyre… Csak hát abban a gezmetben véletlenül lehetett csak ráakadni… Tönkrevert fát vagy bokrot nem láttál? – kérdezte hirtelen.

A fiúnak csak most jutott eszébe.

– De igen! Az út mellett, nem sokkal a tisztás előtt.

– Az út melyik oldalán? – Béla bácsi megállt, és olyan várakozva nézett a fiúra, mintha rendkívüli megnyilatkozást remélne.

– A bal oldalán… izé… – közben rájött, hogy ez így nem eléggé pontos –, szóval innen nézve a bal oldalán. Azaz a magasles felőli oldalon.

– Ez a jobbik eset. Akkor az utat tekinti határnak… – Béla bácsi számolgatott magában, aztán megnézte a naptárát. – Mindegy! Holnap hajnalban megpróbálom! A kocsi hétre jön csak értem, addig végezhetek…

A fiút elkapta az izgalom. Ez igen! Ez aztán komoly dolog! Esengve nézett a nagybátyjára:

– Béla bácsi…!

A szálfatermetű férfi lenézett rá.

– Hát jó – mondta – végül némi gondolkozás után jöhetsz…

Ezen az éjszakán András nem sokat aludt. Ez már igazi vadászatnak ígérkezett a legjavából! Sőt, VADÁSZATNAK csupa nagybetűvel, melyben egy évek óta keresett, s végül is „veszélyes” vaddal történhet meg a leszámolás! Amikor pedig – jóval éjfél után – elaludt, álmában emberevő tigrisre vadászott, amelyik mindenáron őt akarta becserkészni. Valóban megkönnyebbült, amikor a nagybátyja fölrázta.

Vaksötét és hideg kora hajnal volt. Az égen csáléra álltak a csillagképek. A hosszú füvek nedvesen csapódtak a lábának, s hamarosan átáztatták a melegítőjét.

– Jobb lett volna gumicsizmát venned – jegyezte meg Béla bácsi, de a továbbiakban nem foglalkozott vele. A látszólag mindig vasnyugodt emberből most szinte sugárzott a feszültség. Először is alaposan és hosszan vizsgálgatta a szél irányát. András ugyan nem érzett semmit, de a kőasztalra állított öngyújtó lángja enyhén meghajlott nyugat felé.

– Eddig jó – mormogta a hatalmas férfi. Elkattantotta az öngyújtót és zsebre vágta. – Hát akkor gyerünk!

A kitaposott úton egyenletes léptekkel haladtak, s az elágazásnál még várniuk is kellett, mert annyira sötét volt, hogy nem lehetett semmit sem látni az erdőben. András vacogott. Béla bácsi megcsóválta a fejét és kérdően hazafelé bökött, mire a fiú elszántan és határozottan nemet intett. Csak nem marad le egy ilyen izgalmas eseményről?

A fák csúcsai lassan kezdtek kibontakozni a sötétből. Béla bácsi megnézte a óráját, megvizsgálta újra a szelet, és kézbe vette a puskát.

Elindultak. Elöl a férfi lopakodott, utána néhány lépéssel a fiú, aki igencsak csudálkozott, hogy egy ekkora darab ember hogyan tud ilyen nesztelenül mozogni.

Most már nem fázott. Egyrészt ugyanis sietnie kellett, mert nagybátyja nem csak nesztelenül ment, hanem gyorsan is; másrészt ugyancsak vigyáznia kellett, mert itt-ott ágak lógtak be az útra, zömében vadrózsa- és szederindák, s ezek nemcsak lucskosak voltak a harmattól, hanem szúrósak is.

Eleinte minden simán ment. Már lővilág volt, amikor a magasles közelébe értek. Béla bácsi hirtelen megállt, s ha András nem maradt volna le néhány lépéssel, talán neki is ütközött volna. Így viszont idejében meg tudott állni, s figyelte, amint nagybátyja ezúttal megnyálazott ujjal vizsgálta a szelet. Elégedetten bólintott, aztán a föld felé bökve jelezte, hogy a fiú most már ne mozduljon. Még a kanyarból is visszaintett, hogy csend és mozdulatlanság!

Ám alighogy eltűnt, Andrásban felágaskodott a kisördög. Méghogy ő itt maradjon?! Ő, aki megállapította, hogy hol tanyázik a gyilkos bak?! Hiszen olyan ügyes volt eddig is! Igenis, ő pedig utánamegy a nagybátyjának, és végignézi a bak elejtését!

A legbelsejében ugyan félénken megszólalt egy hang, hogy nem kéne, de a „rossz szellem” volt az erősebb. Óvatosan felemelte egyik lábát, és arrébb lépett. Aztán felemelte a másikat is…

…Ezt azonban már nem tudta letenni. A harmatos fű megcsúszott alatta – valami ferde helyre is léphetett, talán régi keréknyom peremére –, és elvesztette az egyensúlyát. Ijedtében elkapott egy bokrot, de ez csak azt eredményezte, hogy még nagyobb zajjal ért földet, mint történt volna egyébként.

A legnagyobb baj azonban nem ez volt.

– Bőő… beő-beőő… – hangzott egészen közelről, aztán csörtetés, de még távolodóban is: – Beő…

Elugrasztotta a nagybátyja puskája elől az őzbakot…

Még a földön ült, jószerivel fel sem fogva, hogy mi is történt, amikor megjelent Béla bácsi. A puska már a vállán volt, s az arcán teljes elkeseredés. Egy pillantással felmérte a helyzetet, s ekkor a hozzácsatlakozó haragtól még jobban eltorzult az arca. A fiú komolyan megijedt tőle.

A férfi azonban nem szólt semmit. Ujjával intett Andrásnak, hogy induljon, s rá sem nézve, hosszú, sietős léptekkel ment tovább.

A gyerek önvádtól gyötörten, összetörve követte. Talán, ha nagybátyja ráordít, könnyebb lett volna. De így, az a néma, ijesztő arc sokkal rosszabb volt.

Lassan botorkált hazafelé. Nem igyekezett Béla bácsival lépést tartani, nem is sikerült volna. Jóformán csak vánszorgott, s nem is figyelt arra, hogy közben kireggeledett, kisütött a nap, és melegszik az idő. Csak ment elkeseredetten, s azon gondolkozott, hogy a legjobb lenne összecsomagolni és hazautazni, mert őbelőle soha nem lesz már értelmes és hasznos erdőjáró.

Mire hazaért, Béla bácsi természetesen már nem volt otthon. Mariska néni tésztát gyúrt a konyhában, s csak egy szót kérdezett a magába roskadva lerogyó fiútól:

– Elment?

– El! – kiáltotta András –, és miattam…!

Bebotorkált a szobájába, valósággal letépte magáról a közben már félig megszáradt melegítőt, s ráborult az ágyra. Magához szorította a kispárnát, és minden fölhalmozódott keserűségét és feszültségét belezokogta. Észre sem vette, hogy közben elaludt.

Mikor felébredt, már igencsak benne voltak a délelőttben. A napsütötte ablakdeszkán legyek korzóztak egy dongó társaságában, s Mariska néni éppen akkor lépett be a szobába.

– A melegítődet kiakasztottam száradni. A bojtorjánokat majd szedd ki belőle!… Egyébként pedig semmi szükség arra, hogy egész nap világfájdalmas hangulatban légy, mert egy őz elugrott a lövés előtt. Bármilyen hibás vagy is benne.

– Mariska néni! – ült fel András még kicsit kábán az ágyon. – Olyan ijesztő volt Béla bácsi arca…

– Láttam – vonta meg a vállát az asszony –, ismerem jól. Egyszerűen nem szabad szólni hozzá, amíg meg nem nyugszik. Azért is szokott ilyenkor elmenni hazulról. Ma meg egyébként is sok dolga van, majd kivételesen ketten megebédelünk, mert a fene tudja, mikor jön meg. Egyébként pedig tudhatja nagyon jól, hogy aki inast tanít, azt igencsak meglátogatja néha a balszerencse. Ha vállalta, vállalta ezt is. De hát – tette hozzá magyarázólag – a vadászat túlságosan is mélyen gyökerezik az ösztönökben az ősidőkből, amikor még életre-halálra ment a dolog; és túl nagy az idegfeszültség ahhoz, hogy a vadászember ne boruljon ki időnként… Te pedig ne ülj itt ilyen ábrázattal, mint akinek nem jutott kenderföld, hanem gyere ki a konyhába, ahol némi tejszínes szamóca vár!…

– „A némi” tejszínes szamóca volt vagy két és fél deci, s mire András lenyalta a kanalát, azt a kérdést is meg merte kockáztatni, hogy annak idején Béla bácsi is csinált-e ilyesmit?

– Hajaj! – legyintett a nénje. – Szegény nagyapád tudott volna róla mesélni…

A fiú kinézett a nap júliusi ragyogásába, s valami olyan járt az eszében, hogy mégiscsak szép ez a nyár…

A délelőtt további részét átlötyögte, részben Jancsival szórakozva, „akit” az utóbbi időben meglehetősen elhanyagolt. Igaz, a kis vércse is egyre kevesebbet tartózkodott a ház körül, egyre hosszabb utakat tett meg, ahogy nőtt és erősödött. Ezúttal azonban otthon volt, és igen jó néven vette az András által felkínált egereket.

Ebéd után újra szundított egyet a fiú, s amikor felébredt már késő délután volt, Béla bácsi pedig a kőasztalnál írogatott valami kemény fedelű füzetbe. Bodor füstfelhőket eregetett a pipájából, és mintha nem is az az ember lett volna, aki reggel annyira ki volt kelve magából. Ezért aztán András összeszedte minden elszántságát, és odasomfordált hozzá.

– Béla bácsi – kezdte akadozva –, izé… ne tessék rám haragudni… a reggeli dologért!

A hatalmas termetű férfi ránézett, és elgondolkozva szívott vagy kettőt a pipáján.

– Én nem haragszom, fiam, de szeretném, ha tudnád, hogy mekkora marhaságot csináltál.

– Tudom. Elugrasztottam az őzet…

Béla bácsi valahova a távolba nézett.

– Ez a kisebbik baj. Öt éve viaskodom ezzel a vén terroristával, majd csak győzök. De úgy látom, fogalmad sincs, milyen felelőtlenül viselkedtél…

András csak hallgatott, és valami homályos félelem kezdett benne utólagosan ébredezni. Nagybátyja keményen ránézett.

– A vadászbalesetek túlnyomó többsége abból származik, hogy az áldozat elhagyja az előre megbeszélt helyét, és lőirányba kerül. Nekem az volt a tervem, hogy a völgy felől megpróbálok becsúszni a bakhoz. Ha te csak tíz métert mentél volna, nagyjából éppen lőirányba kerülsz…

A fiú megborzongott, pedig meleg volt.

– Ha én téged eltalállak, az isten sem mentett volna meg engem a gondatlanságból elkövetett emberöléstől, és lecsuknak hosszabb időre. Nem beszélve arról, hogy téged sem lehetett volna feltámasztani…

András hátán a hideg futkározott, és közel járt ahhoz, hogy ismét elsírja magát. Béla bácsi folytatta:

– Hogyan merjelek én magammal vinni vadászatra? Az első pillanatban azt gondoltam, hogy hazazavarlak, de aztán lehiggadva rájöttem, hogy igazságtalan vagyok veled szemben, hiszen még sohasem beszéltem neked arról, hogy a vadászat mennyi veszélyt rejt magában. Nagyon szép, de nagyon veszélyes. A puskával nem csak vadat lehet elejteni, emberélet kioltására is igencsak alkalmas. Megfigyelted a Kornélokat? Kóci óvodáskora óta járja apjával az erdőt, évek óta együtt is vadásznak. Mégis minden egyes alkalommal újra egyeztetik a jelzéseket. Pedig gondolom, álmukból felriasztva is tudják, hogy miben egyeztek meg.

A fiú remegett, és a könnyeit nyelte.

– Most adj kezet, hogy több ilyen életveszélyes dolgot nem csinálsz! Ha még egyszer elhagyod a helyed, összecsomagollak, felraklak az első buszra, és ide többet be nem teszed a lábad! Nos?

Béla bácsi komoly volt, és hideg, kemény tekintete a fiú szemébe fúródott.

– Megígérem, Béla bácsi! – jelentette ki András határozottan, bár a szája széle remegett. Megszorította a feléje nyújtott kezet, de amikor nagybátyja leült, hirtelen sarkon fordult és beszaladt a házba, mert úgy érezte, elkelne még egy kis mosakodás…

Abban, amit a két felnőtt egymástól függetlenül mondott, csak látszólag volt ellentmondás. Mariska néni nem tudhatta, hogy András milyen felelőtlen szabályszegést csinált, s a „férfiak” jobbnak is látták, hogy ezt egymás között rendezzék. Egyébként pedig:

– Ha két ember együtt vadászik, mindig fennáll annak a veszélye, hogy elugrasztják egymás elől a vadat. Jó régen történt, Kóci még óvodás volt Kornél bácsival cserkésztünk őzbakra. Szegénynek akkor nagyon érzékeny volt a szeme, időnként meg kellett törölnie a szemét is meg a szemüvegét is, főleg, ha váratlanul hirtelen fénybe értünk. Épp kijutottunk a feltáróútra, úgy kilenc óra felé járt, s vélvén, hogy nincs ott semmi, levette a szemüvegét. És zsupsz! Abban a pillanatban elugrott az út menti árokból a keresett bak. Nagyon csúnyán nézhettem szegényre, pedig a nagyobb vesztes ő volt. – Béla bácsi mosolygott és legyintett. – Ez van. Egyébként öt év alatt ma kerestem éppen századszor a vén huligánt.

A fiú csak hápogott:

– Szá-á-zad-szor?!

– Bizony ám! Évi átlagban hússzor. Ebből kétszer elhibáztam, egyszer tévedésből más bakot lőttem le helyette, ötször nem lőhettem rá, mert sehogyan sem kaphattam lövésre vagy messze volt, hatszor tilalmi időben láttam, hatszor csak a riasztását hallottam, és nyolcvanszor nem is észleltem!

– Te jó ég! – csapta össze András a kezét, és kezdte megérteni nagybátyját.

– Most bogarásztam össze a vadásznaplómból. Fel is olvasok neked egy-két részletet, csak előbb megbeszéljük a továbbiakat.

A fiú rábólintott, bár nem értette, hogy mit kell itt megbeszélni.

– Most egy ideig kerüljük az öreg járását, hogy megnyugodjék, aztán majd híváskor nem nyugszom, amíg a koponyája nem fő a kifőzővízben! Azért majd még elviszlek magammal, de még én sem tudom, hogy mit is fogok megpróbálni.

András lelkesen bólogatott.

– Akkor rendben. És most nézzünk néhány érdekesebb esetet a százból! Kezdjük az elején! Tehát:

„Július 29.

Laci a Galagonyás tetején, közel a kis dagonyához súlyosan sebesült őzbakra bukkant. Természetesen lelőtte. Először vadorzóra gyanakodtunk, de össze volt szurkálva, tehát verekedésben sebesült meg. Kár érte, ígéretes fiatal bak volt.

Délután felmentem hívni. Az öreg bükk mellett húzódtam meg, teljes szélcsendben. Azonban nem jött semmi, csak egy héja. Tehát nem a hívásban van a hiba.

Este már sötéttel mentem el, s ekkor nem is messze egy őzbak riasztott. Azonos-e a keresettel? És egyáltalán milyen az? Gyilkos bakra gyanakszom. Mindenesetre csináltatok egy magaslest a dagonyához, jó az a disznók miatt is.”

„Augusztus 6.

Kiültem az új magaslesre. Igazán jó kis hely. Ezúttal nem hívtam, inkább azt figyeltem, mennyire vesznek észre a kiváltó állatok. Hát nem vettek észre. Kijött egy őzsuta, egy róka, majd alkonyattal két fiatal, olyan kétévesforma disznó. De őzbak nem. A délután folyamán egy eléggé fiatal hangú riasztott jobbra lent a szálasban, s már sötéttel egy mélyebb hangú balra a sűrűben. Valószínűleg ez lesz a keresett! A területhatára lehet valahol erre, s a megszúrt fiatal a vízhez húzódhatott a sebével.”

„Augusztus 28.

Ma végre megláttam a keresettet! A túloldalban vizsgáltam az újulatot, amikor őzriasztást hallottam a Galagonyásról. Átnéztem, és meg is láttam a mozgó bokrokat. Az egyik tisztáson a szálas alatt hirtelen átrohant egy fiatal bak. Nem őt követtem a messzelátóval, hanem az üldözőjét szerettem volna meglátni.

Sikerült! Kis tömzsi bak, füle tetejéig érő nyársakkal. Ő lesz az! No, majd még találkozunk!”

Béla bácsi itt megszakította a felolvasást.

– Unalmas lenne, ha mind a száz esetet felolvasnám. Csak két vagy három érdekesebb élményt emelek ki, melyek közül nem mindegyik válik a dicsőségemre. De hát ez is hozzátartozik a vadászathoz! – Lapozgatott a füzetben. – Talán ezt. Három évvel később történt. Addigra már láttam közelebbről is, de lőni nem tudtam.

„Augusztus 4.

Hosszabb kihagyás után újra megpróbáltam utánajárni a gyilkos baknak. Látszólag minden simán ment. Egy tisztáson találtam rá, kimerülten hevert egy suta társaságában. Hatvannyolcvan lépésre lehetett tőlem. Közelebb nem mehettem, mert a terep teljesen fedetlen volt, kerülni meg a szél miatt nem tudtam. Nem tehettem mást, mint vártam.

Vártam, vártam egy vastagabb fa mögött, már nem tudtam, hogy melyik lábamra álljak, zsibbadtam jobbról-balról egyaránt a mozdulatlanságtól. És halálosan untam az egészet. Szidtam magam, hogy nem hoztam vadászszéket legalább. Ha nem gyilkos bakról lett volna szó, valószínűleg elsompolyogtam és hazamentem volna. Így azonban egy nem túl szerencsés és értelmes ötlet jutott az eszembe: megpróbálom felugrasztani és úgy meglőni.

Rittyentettem. Először halkan. Ezt észre sem vette látszólag. Utána hangosabban. Erre felém nézett, és lustán feltápászkodott, mint akit egy élet súlya nyom. De szinte vele egyszerre mozdult a suta is, amely így takarta. Nem lehetett lőni. Kicsit tétováztak, aztán elindultak az erdő felé.

Tyű, ez így nem lesz jó, még elmennek! Megpróbáltam visszafordítani őket. Valami egészen hülye hang jött ki idegességemben a sípomból gidasírás helyett. Azt hittem, világgá mennek tőle, de legnagyobb meglepetésemre visszafordultak. Most vagy fél percig tisztán láttam a bakot, de a suta olyan közel állt hozzá, hogy a golyó a bakon áthatolva őt is elcsapta volna. Megint nem lőhettem. Megpróbáltam arrább lépni, hogy más szögben lőhessek, de ez már sok volt nekik Észrevettek és megugrottak. Nem riasztva, csak úgy, kedélyesen.

Én majdnem gutaütést kaptam, aztán pedig megállapítottam, hogy ezzel az erővel korábban is hazamehettem volna.

Béla bácsi megcsóválta a fejét.

– És ha még ez lett volna a csúcspont! Akarom mondani, mélypont! De volt ennél még rosszabb is! Egy évre rá, ősszel.

„Október 15.

Az őzidény utolsó napja. Megpróbálkoztam még egyszer az öreggel. De bár ne tettem volna!

Esős, ködös idő volt. Az alacsonyan úszkáló felhők időnként körülvettek úgy, hogy a vaksűrű tejfölben nem látszott semmi, máskor meg egészen jól körül lehetett nézni.

A hangulatom a felhők járásával együtt változott. Hol hülyeségnek találtam az egészet, és legszívesebben visszafordultam volna, hol meg reménykedtem, hogy ebben a lehetetlen időben minden megtörténhet.

Felérve a gerincre kénytelen voltam megállni, mert olyan sűrű fehérségbe kerültem, hogy úgy éreztem magam, mint légy a tejfelben. Aztán csak elfújta a szél a ködfoltot, és mehettem tovább. Szembeszelem volt, így legalább arra nem kellett vigyáznom. Hát ily módon araszolgattam végig a gerincet, már túl voltam a dagonyán és a magaslesen, amikor megláttam. De csak egy pillanatra, mert a következő ködfoszlány (foszlány? volt az dunna is!) eltakarta előlem.

Mindegy! Most kivárom!

Biztos voltam benne. Rövid, araszos nyársak, tömzsi test ez ő!

Felemelt puskával vártam, hogy oszoljék a köd.

Végre! világosodik! Ott van! Nem látom jól, de biztos ő az!

A lövésre helyben maradt. Boldogan rohantam oda.

Aztán majdnem összerogytam én is. Mert nyársasnak nyársas volt az istenadta, de nem a keresett! Egy szerencsétlen fiatalka. Még jó szerencsém, hogy eléggé nyápic volt.

Csak a köd torzította naggyá…”

Béla bácsi becsukta a füzetet és felsóhajtott:

– Hát ez van … azazhogy volt. – Aztán felvillanó szemmel hozzátette: – De az idén végzek vele!

Hallgattak. Az erdőben egy vadgalamb búgott, és pintyek szálldostak ide-oda az erdő szélén. A ház előtt néha elrepült egy-egy rigó, le-leszállva a virágágyak közé is, s a kék égen bárányfelhők úszkáltak. Minden békés és csöndes volt, s szinte hihetetlennek tűnt a reggeli események sorozata.

Béla bácsi kinyújtotta hosszú lábát, aztán rágyújtott kialudt pipájára. András végül megszólalt:

– Olyan őzsutás dolgot… mintha már olvastam volna…

A férfi gondolatai már máshol jártak, így egy pillanatig értetlenül nézett a fiúra. De aztán kapcsolt:

– Persze. Nem is olyan ritka üzekedés idején az ilyen. Kapásból tudok neked mondani néhány szerzőt, akik írtak róla. Még én is láttam néhányszor ezenkívül is. De a pontos magyarázatát még nem tudják. Mármint, hogy miért fedezik így egymást az őzek. Merthogy üzekedés idején együtt van egy suta és egy bak, az természetes. De ez a szoros fedezés?!

– Talán, hogy nagyobbnak látszódjanak és így elriasszák a vélt ellenséget… – kockáztatta meg András inkább hangosan gondolkodva, mint véleményét nyilvánítva.

– Lehetni éppen lehet – hagyta rá nagybátyja –, csak éppen bizonyítani nem tudod… Egyelőre most ne zavarjuk azt a környéket, hadd higgye azt, hogy véletlen volt… Igaz is, nem akarsz holnap lemenni Kornél bácsiékhoz?

– Szívesen. De miért?

– Mert a telefont még nem kapcsolták be, és szeretnénk tudni, hogy mikor jönnek el ebédre. A jövő héten bármelyik nap jó. És meg kell beszélnem a Kornélokkal az őzeket is.

Másnap valamivel öt óra előtt András útnak indult a Telep irányába. Biztonság kedvéért a messzilátón kívül dzsekit is vitt magával de ennivalót nem. Vadászatra félig-meddig számított csak, meg elindulás előtt jót uzsonnázott is, s egyébként is reménykedett Gabi néni jó szívében, ha netán mégis…

A megszokott úton haladt lefelé – a dagonyácskát megint elfelejtette megnézni –, és amikor a feltáróút utáni ritkásba ért, önkéntelenül is lassított. A kisebb-nagyobb tisztásokat bearanyozta a nap, és a gyenge szélben hatalmas harangvirágok bólingattak.

Kissé meseszerű hangulata volt az egésznek, és András talán azon sem csodálkozott volna, ha zöld sapkás, huncut szemű erdei emberkék jelennek meg hirtelen a közelében. Így aztán az sem érte váratlanul, amikor egy sombokor mögül kibukkant egy őzbak. Jámbor képű, fiatal bak volt, olyan három éves, helyes kis aganccsal, amely újabb három-négy év múltára szép trófeát ígért.

A fiú megmerevedett. A bakocska pár pillanatig feléje figyelt, aztán megnyugodott, és lassan bóklászva, a bokrok leveleit válogatóan csipkedve továbbment balra lefelé. András kényelmesen indult tovább, amikor a bakocska eltűnt, s közben egy vers motoszkált a fejében. Nemrég olvasta a Béla bácsitól felvételezett folyóiratok valamelyikében.

FIATAL ŐZBAK BÜKKÖSBEN

Rőtvörös csuháján játszik a nap,

fehér agancsvégén csillan a fény,

ahogy mozdulatlan állva a bükkösben

hátrafigyelve kémlel felém.

Minden izma feszül, hogy tovaröpítse,

hogyha úgy érezné, itt a veszély;

meredten állunk, csak szelet ne kapjon…

– patak mély völgyében most alszik a szél!

Megnyugodott lassan, bóklászva elindul,

válogatva csipked, ahogy cserjét talál.

Járj sok szerencsével, és vigyázz magadra,

nehogy idő előtt érjen el a halál!

„Megkérdezem Kornél bácsitól, hogy itt írta-e a verset…” – gondolta még, és vigyázva nekiindult a meredeknek.

A Telep elejére a fagylaltoshoz épp jókor érkezett, mert a sor rövid volt, és a fagylalt friss. Derűs hangulatban baktatott a ház felé, s még kedélyesebbnek találta a helyzetet, hogy meglátta a Dudinót a nagy fenyő alatt, s írógépkopogást hallott a verandáról. Útközben ugyanis egészen beleélte magát, hogy ha már lejött, el is mennek vadászni.

„Kornél bácsi nagyon dolgozik valamin” – gondolta felfelé baktatva a duglaszfenyők és rózsabokrok között a kerti úton.

Ám nem az idősebbik, hanem az ifjabbik Kornél gépelt, mint az a következő párbeszédből is kiderült.

– Apuuu! – Kóci elnyújtotta a szó végét, mintha legalább húsz évvel fiatalabb lenne. – Hol van a denatúra?

– A spiritusz? Hol a csudában lenne?! – hallatszott Kornél bácsi csodálkozó hangja. – És egyáltalán minek az neked?

– Már kótyagos vagyok az egésztől… és egyébként beragadt a Q betű megint! Ki kell tisztítani a gépet. Szóval, hol van?

– Hol lenne? Bent a fürdőszobában, a mosdó alatt… Szia, Zöld Ördög, mi szél hozott ide?

– Csókolom – bukkant elő András a bokrok közül –, szia – tette hozzá, mert közben Kóci is előkerült kezében az üveggel, ecsettel és egy tálkával. – Mire az neked?

– Kitisztítom a beragadt írógépet – mondta most már vigyorogva az öles termetű egyetemi polgár.

Kiöntött a tálkába a szeszből, belemártotta az ecsetet, és elmerülten tisztogatni kezdte az írógépet.

– Béla bácsiék kérdeztetik, hogy mikor tetszenek jönni ebédre – válaszolt András a korábbi kérdésre, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fonott karosszékben. – Meg azt is mondta Béla bácsi, hogy meg kéne beszélni az őzbakot is.

Kornél bácsi ránézett Gabi nénire, aki meg az írógépet elmélyülten bütykölő Kócira pillantott.

– Hogy mikor is? – kérdezett vissza tűnődve végül az öregebbik Kornél. – Végeredményben mindegy… Talán szerdán. Jó? – nézett kérdőn a feleségére.

– Egy feltétellel! – emelte fel az ujját Gabi néni. – Ha a nénéd megesküszik az összes szentre, hogy a harmadik visszautasítás után nem erőlteti többet az evést!

Andrásnak erreföl eszébe jutott rémálma tízlábú sült kacsája, és sürgősen el is mesélte. Ezen aztán mindnyájan jóízűen nevettek. A vidámság, úgy látszik, használt az írógépnek is, mert Kóci elégedett sóhajjal tekerte be az újabb papirost, és elszántan újra verni kezdte a billentyűket.

A délután a továbbiakban meleg volt és unalmas. Kóci írógépeit, Kornél bácsi olvasott, Gabi néni pedig később bement a szobába, hogy megnézze a tv-sorozat esedékes folytatását. András először csak csendben unatkozott, aztán fészkelődött, s a végén megszólalt, szóba hozva az őzbakot.

Kornél bácsi elmosolyodott.

– Ott mindig él egy fiatal bak. Emlékszel? – nézett az újra a verandán levő Gabi nénire. – Még óvodás volt Kóci, amikor először láttuk.

– Még hogy emlékszem–e?! Hát lehet elfelejteni, hogy fél órás sétából három és fél órás hegymászást csináltál?! – Aztán elnevette magát: – De bájos volt!

A fiú szíve megdobbant.

– És miért csak fiatal őzbak van ott?

Kornél bácsi levette a szemüvegét, és behunyta a szemét, mintha a húsz év előtti őzet figyelné. Aztán válaszolt csak.

– Remek őzes hely van arra. Tele van büksással…

– Mivel?! – vágott közbe tiszteletlenül András. Számára a „sás” fogalma a vadvizekkel kapcsolódott össze.

– Carex pilosa – mondta tanáros képpel Kornél bácsi, mintha a részeshatározó és a birtokos jelző különbségét magyarázná –, az a keskeny levelű növény, amelyet annyira szeretnek az őzek. És hogy miért csak fiatalt látni ott? Túl nyílt a terep. Az öregebb baknak nagyobb takarás kell, beljebb húzódik. A fiatal itt összeszedi magát, megerősödik, aztán vagy megürül a vadászfegyver jóvoltából valamelyik védettebb hely, vagy kiveri onnan a régi tulajt. Mármint, ha vigyáz magára és megéri ezt az időt…

A gyerek abban reménykedett, hogy élménye megmozgatja vendéglátóit, de azok nem voltak hajlandók megérteni a célzást. Így kis ideig hallgatott, aztán újra fészkelődött, és a végén megkérdezte:

– Ma nem megyünk vadászni?

Kornél bácsi felpillantott a könyvből, s oldalt bökött a fia felé, aki éppen újabb papírt tekert a gépbe. András felsóhajtott, és egy ideig újra nyugton maradt. Aztán újra kezdte a fészkelődést. Őszintén szólva csalódott volt. Abban reménykedett lejövet, hogy elmennek vadászni, s utána hazaviszik autóval. Most, hogy reményei kútba látszottak esni, igencsak letört. Semmi kedve nem volt felkapaszkodni hat kilométert ötszáz méteres szintkülönbséggel, a buszra pedig nem volt pénze, és különben sem tudta a menetrendet. Kornél bácsi újra felpillantott a könyvből, András megint lapított egy ideig. Őszintén szólva, még ő érezte magát megsértve. Az eszébe sem jutott, hogy vendéglátói esetleg máshogyan tervezték el a mai délutánt.

Amikor már vagy negyedszer kezdett el fészkelődni, Kornél bácsi becsukta a könyvet, sóhajtott és felállt. Gabi néni épp akkor jött ki a szobából.

– Hát te meg hová mégy? – kérdezte csodálkozva.

– Lemegyek ezzel a kezdő Másodosztályú Ördöggel az almáskerthez.

Gabi néni először valami csúnyát akart mondani, mert nagyon hegyesen nézett Andrásra, de meggondolta magát.

– Mit akarsz lőni: verebet vagy szarvasbogarat?

Kóci is abbahagyta a gépelést, és kajánul megszólalt:

– Nem viszed inkább a légpuskát?

Kornél bácsi csak megvonta a vállát, az orrára lehúzta a szemüveget, hogy fölötte egy pillantást vessen Andrásra, azután visszaigazította a látszert, és bement a szobába.

Hamarosan előkerült. Maradt ingujjban és szabadidő nadrágban, csak cipőt váltott és a farmerdzsekit szedte elő. No meg a puskát és a messzelátót.

– Ennivalót nem viszünk? – érdeklődött a felélénkült fiú.

– Ide? – bökött a válla fölött hátra Kornél bácsi. András önkéntelenül felnézett a ház mögötti dombon emelkedő kilátóra, amelynek csúcsa kikandikált a fák közül. A környékéről kirándulók zsivaja hallatszott.

A férfi elmosolyodott.

– Hát azért annál valamivel messzebb, bár nem sokkal. Át a túloldalra, az almáskert mellé. No, gyerünk!

Elindultak. A kilátóra vezető út a szomszéd ház sarkánál kezdődött. Kornél bácsi természetesen a rendes úton ment, de András toronyiránt felkapaszkodott a „turistacsapáson”, így aztán nem is volt csodálható, hogy amikor lihegve kibukkant a kilátó mellé két bokor közül, majdnem belebotlott a diák-turistacsoport kísérő tanárnőjébe, aki éppen a létszámot ellenőrizte.

– Bocsánat… – lihegte, aztán kerekre tágult szemmel hozzátette: – csókolom…

– Szervusz, Picinyem! – csodálkozott el a szemüvege mögött a tanárnő is. – Hát te mit keresel itt?

A fiúnak egészen kiment a fejéből, hogy az iskolai vándortábor az idén a Mátrában lesz, azt meg álmában sem vélte, hogy összetalálkozhatnának. A csapat vezetője – mint mindig – Jutka néni volt, aki szürke tanítási napokon a matematika tudományát töltögette a fejükbe, ám nyaranta a vándortábor elismert és népszerű vezetője.

– Izé… – jegyezte meg kifejezetten értelmesen András –, vadászni megyünk…

– Te? És kivel? – érdeklődött most már nem Jutka, hanem Éva néni, aki eddig nem látszott ki a hosszúra nyúlt nyolcadikosok mögül.

András csak tátogott zavarában, így a választ végül is Kornél bácsi adta meg:

– Kezüket csókolom, kartársnők! – bukkant fel a kanyarban olyan kedélyesen, mintha tegnap csukta volna be maga mögött a tanári ajtaját.

Ezúttal a tanárnőkön volt a csodálkozás sora, bár természetesen tudták, hogy volt kollégájuk vadászik. A férfi most előnyben volt velük szemben, mert ő már reggel látta távolból az ismerősöket, és előre derült magában a várható meglepetésen.

A kérdéseket azonban megelőzte egy barna copfú rakéta, aki valósággal kilőtt a sorból, és Kornél bácsi nyakába borult.

– Csókolom, tanár úr!

A férfit láthatóan meghatotta a tanítványi szeretet ilyen őszinte és váratlan megnyilvánulása, de megpróbálta tréfára venni a dolgot, és megkocogtatta a leányzó fejét:

– Ugye, hogy kibírtad nélkülem is, Hajnikám? – kérdezte, aztán szelíden eltolta magától. – Vigyázz a puskámra, te kis boszorka!

– Ez ugye metafora volt? – igyekezett Hajni is mosolygósra venni a dolgot. A további érzékenykedésnek szerencsére véget vetett Tibor bácsi, aki a sor végéről érkezett, és kétméteres magasságából a gyerekek feje fölött nyújtott kezet egykori kollégájának:

– Tiszteletem, kartárs úr! Mire vadásznak?

– Kardfogú tigrisre és masztodonra! – válaszolta rezzenéstelen képpel a kérdezett, mire a gyereksereg harsány nevetésben tört ki.

– Viszlát, kartársak, legyenek jók és üdék! – búcsúzott a szokott fordulattal, elindulva lefelé a tisztást szegélyező bokrok között.

– Mi aztán igazán jók vagyunk – hallották még Jutka néni hangját –, de hogy üdék is…

A bokrok ekkorra már felfogták a zaj nagyját, és amikor vagy ötvenméternyi baktatás után egy újabb tisztáson megálltak, hogy Kornél bácsi betöltsön, a csoport zsivaja már egybeolvadt a nyár többi hangjával.

– Ezeknek a Hajni leányéknak igazán nincs szerencséjük velem – jegyezte meg, miközben berakta a töltényeket a tárba. – A mamájának is egy évig voltam osztályfőnöke, meg neki is. Aztán mindkétszer lementem máshova. – Betolta a zárdugattyút és átpattintotta a biztosítót. – Úgy! Egyébként ez az a meghívás, amit tulajdonképpen sem adni, sem kapni nem érdemes. Csak úgy bókolunk egymásnak udvariasságból.

– Miért?

– Valamikor az ősidőkben, de legalábbis Kóci születése előtt, amikor a téesz a gyümölcsöst telepítette, remek csemege volt a nagyvadnak. Járt is rá szorgalmasan minden. A vadkár meg kibírhatatlan volt. Erre telerakták magaslessel az erdő szélét ötvenméterenként. De hát járt ki szarvas is, meg őz is, így aztán ha állandóan ott ücsörögtek volna is a vadászok, szépen lett volna kár akkor is. Végre Kóci óvodáskorában bekerítették a gyümölcsöst. Persze másfél hónapon belül a disznók elköltöztek, és azóta is csak elvétve fordul elő erre egy-egy, az is inkább ősszel, ha a hegyfarkon lévő kis tölgyesben jó a makktermés. Őz, az van szépen, mert a kerítés a gyalogosforgalmat is lecsökkentette alaposan. De hát az én meghívásom disznóra szól hozzájuk. Ők elhenceghetnek, hogy engem meghívtak, és ugyanakkor nyugodtak, hogy úgysem lövök semmit.

– Ilyen irigyek? – csodálkozott András.

Kornél bácsi megvonta a vállát.

– A vadászirigységet nem ma találták fel. Minden évben eltöltök valamelyik magaslesükön egy-két kellemes délutánt, rendszerint látok néhány őzet is, és megtöltekezem hangulattal. Idén ugyan megpróbálkozhatnék az őzzel is, mert a hegyoldal zöme már Béla bácsihoz tartozik. Azonban nem vagyok olyan jó őzismerő, hogy kísérő nélkül selejtezzek, így marad a szemlélődés.

– Akkor tényleg: miért viszünk puskát?

– Egyrészt, mert így egészen más a hangulata, másrészt meg jöhet valami, amire lőni kéne (nem feltétlen disznó, lehet az kóbor kutya is), s akkor megütne a guta, ha nincs nálam fegyver. Na, gyerünk!

Az ösvény meredeken indult, de hamarosan menedékesebb lett, ahogy ide-oda kanyargott az oldalban. A kirándulók zaját felfogták a bokrok, és visszatért köréjük a júliusi erdő csendje. A régi hangulatából azonban kizökkent András. Az a védőburok, melyet az erdei magányból maga köré épített, semmivé vált, és gondolatai peremén megjelent az iskola meg a felelés, és az, hogy ez mind, ha csak egy jó hónap múlva is, de valóság lesz. Sajnálta magát, és lógó fejjel, nemtörődöm módon baktatott. Csak akkor kapott észbe, amikor Kornél bácsi hirtelen megtorpant, és őt is nyakon ragadta.

Ettől visszazökkent a jelenbe. Rájött, hogy valaminek a közelben kell lennie! De minek és hol? Kornél bácsi alig észrevehető mozdulattal jobb felé bökött, és András még észrevette az őzsutát, amint a bokrok leveleit csipegetve távolodott tőlük.

Nem sokkal később kiértek az erdő szélére. Az ösvény itt magasra nyúlt füvek és elszórtan nőtt bokrok között kanyargott a gyümölcsös stílszerűen almazöld kerítése és az erdő széle között. A harmadik kanyar után előttük állt egy magasles. Kornél bácsi körülnézett a tisztáson, alig észrevehetően vállat vont, és felment rá. A fiú utána.

Ez még alacsonyabb volt, mint az ötszázasi, legfeljebb három és fél méteres lehetett. Azonban így is jó volt róla a kilátás, mert előttük kitárult a síkság, amely a kétoldalt kinyúló előhegyek között itt mélyen benyomult a hegység főtömegéhez. A bal oldali előhegy a lábától a derekáig kopasz volt, szőlők és egykori legelők váltakoztak rajta. A szélén kiugró csúcsocska emelkedett, rajta szélzsák hirdette a közeli épület feladatát. Tőle lefelé füves lejtő húzódott, s fölötte néhány sárkányrepülő keringett a levegőben. Lent, a hegy aljában, a patak túloldalán húzódott a kisvasút sínje és az országút.

Jobb oldalon, a földeken túl a téesz majorja helyezkedett el, majd egy falu, s rajta túl egy jellegtelen erdős hegyecske. Lábuk előtt pedig a hatalmas gyümölcsös terült el, mögöttük pedig a hegy emelkedett. Egy helyütt meredekebb volt az oldal, itt a fák koronája fölött a hegygerinc is látszott, s alatta néhány tisztás.

Kornél bácsi a sarokba támasztotta a puskát, és leült. A magaslesen látszott, hogy még a kerítés építése előtt készült, mert az ülések az almáskert felé néztek. Csönd volt, csak a szokott ölyv keringett és vijjogott a levegőben.

– Ott van a fészke a csúcs alatt – mutatott Kornél bácsi a bal oldali hegy felé, aztán kényelmesen hátradűlt. Inge zsebéből sötét szemüveget húzott elő, és kicserélte a rendessel. Látszott rajta, hogy nem is számít érdemleges vadra. András gondosan körbenézelődött a messzilátóval, aztán eszébe jutott valami.

– Kornél bácsi hova való?

– Én, fiam? Budapestre. Miért?

– Hát csak a „denatúra” miatt gondoltam…

– Ja? Szegény édesapám néhány évig vidéken dolgozott, ott mondták így. De honnan jutott eszedbe?

A fiú elmondta a Bencével folytatott múltkori beszélgetést. Kornél bácsi mosolygott.

– Valóban én lehettem az a kisgyerek. Persze, vagy negyvenöt éve… A nagybátyám él még, közel van a kilencvenhez. Csak már nem vadászik, amióta eltört a válla. Egyébként fürge az öregúr, mint a csík.

András eddig ismeretlen jóérzéssel hallgatta a választ. Arra gondolt, hogy Bence mennyire fog örülni a dolgok ilyetén fordulatának.

– És Kornél bácsi apukája?…

Maga sem tudta, hogy miért kérdezte, és miért éppen így. De meg is bánta az egészet, mert a férfi arcáról eltűnt a mosoly, és a szája kemény vonallá vált.

– Az édesapám? – kérdezte végül. – Meghalt. Rég. Még 1944-ben. Pedig katona sem volt.

A fiú hallgatott. Szerette volna ugyan megkérdezni az okot, de mégsem szólalt meg. Aztán Kornél bácsi folytatta. András érezte, hogy nem is neki beszél valójában, csak elmond valamit, amit egyszer el kell már mondani valakinek.

– Egy vidéki kórházban volt orvos. Szépen kidolgozták a kiürítési tervet, ami szinte azonnal föl is borult, mert az a fiatal, nőtlen orvos, akinek ott kellett volna maradnia, megszökött. A kiürítő gépkocsioszlop sem jött meg. Valakinek maradnia kellett. Nem akadt senki, végül is apám azt mondta, hogy őt az orvosi esküje köti. Ott maradt. Aztán tovább… És amikor már ő is beteg lett, nem akadt már, aki gyógyítsa. Igaz, hogy ő valószínűleg nem is akart meggyógyulni. Idegösszeomlást kapott, mert valaki azt mondta neki, hogy a családja elpusztult…

– Szemétség! – háborgott közvetlen stílusban András, mire a férfi csak bólintott. A fiú kicsit hallgatott, aztán megkockáztatott egy kérdést:

– És honnan tetszik mindezeket tudni?

Kornél bácsi egészen halványan elmosolyodott.

– Hát tetszeni egyáltalán nem tetszik… Egyébként a kórház fűtőjében volt annyi becsület, hogy írt anyámnak. Ő ásta meg a sírját. Egyedül neki jutottunk eszébe, évekkel a háború után. A megszökött fiatal orvos pedig az „ügyességét” egy újságírónak mesélte el, amikor 75. születésnapján valamiféle érdemeiért kitüntették… – Kornél bácsi hallgatott egy sort, és elnézett a város felé, ahol a toronyház tizenöt emeletének ablakai csillogtak a késő délutáni nap fényében. Aztán folytatta: – De még így sem volt szükségszerű a sorsa. Mert a gépkocsioszlopot időben elindították a betegekért. Csupa ragyogó Rába-Botond. Csakhogy a várostól 10 kilométernyire egy SS-század feltartóztatta őket, lefegyverezte a néhány kísérőt, és lefoglalták az autókat… Hogy honnan tudom? Pár évvel ezelőtt megismerkedtem egy akkor már súlyosan beteg öregúrral, és ő egyszercsak elkezdte mesélni háborús élményeit… Ő volt az oszlop parancsnoka. Még akkor is azon kesergett, hogy mi lett volna, ha más úton…

– Tényleg, mi lett volna?

Kornél bácsi hangja élesre változott, mint amikor annak idején rendreutasított valakit az iskolában.

– Édes fiam, a történelmet nem feltételes módban írják! – aztán enyhébben folytatta. A tragédiák magját sokkal korábban elvetették…

Csönd lett. Az égen egy kis felhő úszott, az most éppen a nap elé ért, és András úgy érezte, hogy ez az árnyék valami eddig ismeretlen hideget hozott. Számára a háború eddig csak látványosság volt a tv-híradóban vagy a filmeken. Most értette meg, hogy ez a valami családok életét nemzedékekre kivetette a rendes kerékvágásból.

– A háborúból nekem elég volt annyit, amennyit az élettől kaptam. Tapasztalatból tudom, hogy milyen az, ha a fal ledől az ember mellett, vagy közeli hozzátartozót kell gyászolni – mondta múltkor beszélgetés közben Kornél bácsi, s az akkor értetlenül hallgató András most utólag igazat adott neki.

A délután egyébként a várt eseménytelenség jegyében telt el. Alkonyatnál kijött távolabb az erdőszélre egy őzsuta, és még valamivel korábban megláttak fent, az egyik tisztáson egy őzbakot. András lelkendezni kezdett, hogy „jó bak”, de Kornél bácsi csak annyit jegyzett meg, hogy ilyen távolból ezt nem lehet megítélni.

Aztán amikor az országúton felgyúltak a homályban az autók reflektorai, Kornél bácsi felállt, és kiürítette a puskát.

– Üres nap volt, mint rendesen. De végeredményben nem is volt nagyon rossz.

Csöndben ballagtak felfelé a sötétben. Távolabb valami zörgött, ami lehetett éppen nagyvad is, de meglátni nem tudták már.

Amikor felértek a kilátóhoz, Kornél bácsi szusszantott egyet, és megállt.

– Eredj föl, és nézz körül! – bökött a lépcső felé.

András ugyan magában vonogatta a vállát, mondván: „kilátó = kilátó”, de azt már megtanulta, hogy errefelé célszerű hallgatni a tanácsokra. Amikor aztán felért, csak megkapaszkodott a korlátban, bár az elég magas volt, és csak nézett.

A közeli táj, az erdők és a földek eltűntek a sötétségben, csak balra, ahol a vitorlázórepülők hangárjának kellett rejtőzködnie a sötétségben, pislákolt egy árva fénypont. De szemben, az ég alján, a város helyén tüneményes fényjátékot látott. Az emeletes házak egységes fénytömböt alkottak, melyből, mint születésnapi tortából a gyertya, emelkedett ki a toronyház világos ablakaival. Vonalzóval húzott egyenes mentén díszszemlére felsorakozott szentjánosbogarak: az autópálya városi bevezetőszakasza. Jobbra egy halomban pislogó fénypontok, mintha valaki kiborított volna egy szakajtó foszforeszkáló kukoricát: a falu. És közben az országúton az autók fel-feltűnő reflektorai és helyzetjelzői, s a fékező autók stoplámpái. Hangos morgással tovacsúszó fényhernyó: a kisvasút. Mindez együtt olyan csodálatos fényszínjátékba olvadt össze, hogy a fiú elbűvölten bámult, s közben mélyeket lélegzett, ahogy az erdőből kihúzódva lassan körülvette őt is az éjjeli erdőszag.

Kornél bácsi hangja térítette magához:

– Gyere, Öregúr, mert még haza is kell szállítani téged!

András még egy búcsúpillantást vetett a tájra, újra elcsípve a kisvasút fényhernyóját, és lejött. De annyira tele volt a lelke a csodálatos esti látványossággal – még sohase volt este kilátón –, hogy lassan baktatott Kornél bácsi mellett a rendes sétaúton. Igaz, a sötétben a meredek csapás még számára is bizonytalannak tűnt.

Kiérve a Telepre a fiú élénken derült magában, mert egy andalgó szerelmespár láthatóan megijedt a váratlanul felbukkanó puskás embertől. Aztán szájába tömte a Gabi nénitől kapott vajas kenyeret, és beült Kóci mellé a Dudinóba. Az ugyan feltűnt neki, hogy hosszú barátja ezúttal szokása ellenére ralitempóban szállította őt haza, s a sorompónál rekordidő alatt fordult meg és tűnt el a kanyarban. Csak akkor ért rá gondolkozni, amikor már a bekötőúton ballagott hangos tücsökcirpelés közepette.

A mai napot valahogy nem tudta elrendezni magában. Minden örömre okot adó részlet mellett is valahogy keserű szájízt érzett, de arra nem jött rá, hogy ezt magának köszönheti, mert eredeti elképzeléseit annyira erőltette önző módon, hogy terhére volt vendéglátóinak, és Kornél bácsi azzal, hogy levitte őt az almáskerthez, feláldozta a pihenését annak érdekében, hogy Kóci nyugodtan tudjon dolgozni. Csak érezte, hogy valami nincs rendben, és végül elintézte magában azzal, hogy egy ideig nem fog lemenni a Telepre.

Erre egyelőre alkalma sem volt, mert másnap ebéd után, amikor Béla bácsi a vállára dobta a puskáját, úgy mellékesen odaszólt neki:

– Gyere!

Mire András szinte automatikusan elővette a messzelátót, tarisznyát, dzsekit, és csak utána kérdezte:

– Hova?

– Megnézem a fölső részeken az etetőket, hogy helyrehozták-e, meg hogy az új feltáróút környékén mi a helyzet. A végén pedig elülök a Felsőföldeknél, hátha látok valamit.

Már igencsak megöregedett a délután, mire elértek a Felsőföldekhez, valahol a túlsó falu szélén. Útközben megmásztak hat hegyoldalt, Béla bácsi részben helyeslő, részben rosszalló fejcsóválással megszemlélt egy sor etetőt, s igencsak kemény véleményt mondott a feltáróúton dolgozó brigád vezetőjének, közölvén: vagy a megfelelő minőségben és az ígért határidőre elkészülnek, vagy igen kellemetlen következményekkel kell számolniuk, s megnézhetik magukat is, meg a pénzes borítékot is. De ez esetben felkészülhetnek arra is, hogy amit otthon kapnak az asszonytól, azt végképpen nem teszik ki az ablakba.

A brigádtagok, élükön nagy bajuszú vezetőjükkel, igencsak ijedtnek látszottak. Nyilvánvaló volt, hogy Béla bácsi e téren is szavatartó. András még akkor is kuncogott magában, amikor már fent kucorgott egy terebélyes vadkörtefán lévő magaslesen. Mögötte hegyoldal volt, szép szálbükkössel, előtte olyan fél négyzetkilométernyi lapos rész, melyen a learatott árpa tarlója sárgállott, s rajta túl újra erdős lejtő. A szalmát még nem hordták el, és a renden lévő sárga gabonaszálak a fiú számára ismeretlen illatot és hangulatot leheltek.

– Biztos kijön valami – mondta Béla bácsi, aki aztán tőle vagy száz méterre egy másik magaslesre kapaszkodott fel – az elhullott gabonaszemre érdemes kijárnia a vadnak.

– Ilyen nagy a szemveszteség? – érdeklődött újonnan szerzett szakszerűségét fitogtatva a fiú.

– Bizony! Minél modernebb eszközökkel aratnak, annál nagyobb. Még akkor is, ha nem pocsékolnak. Az ugrásszerűen megnövekedett termésátlag eredményének egy része így nem hasznosul. Sok helyütt azért égetik olyan gyorsan fel a tarlót, hogy ne derüljön ki: valójában mekkora is a szemveszteség. De „nálam” ilyet már nem csinálnak, nemhogy itt az erdőben, de lent a széleken sem. Két per, két fegyelmi, és végül egy közveszélyokozás miatti büntetőeljárás elvette a kedvét annak is, aki megpróbálná.

– Per? – vágott közbe András.

– Igen. Összeszedettem a tűzben elpusztult állatok maradványait, és kártérítési pert indíttattam a mezőgazdasági üzem ellen… Ami pedig a szemveszteséget illeti, akkor volt a legkisebb, amikor még sarlóval arattak a középkorban. Mert csak az éppen érett kalászokat vágták le és tették azonnal a derekukra kötött zsákfélébe. Igaz viszont, hogy hallatlan szaporátlan volt. Amikor megnőtt a lakosság, át kellett térni a gyorsabb módszerekre. Ekkor került elő a kasza, és ekkor lett az aratás férfimunka. Persze, ehhez előbb bővebb termésű fajtákat kellett kinemesíteni, vagy legalábbis ráhibázni.

Ezeken gondolkozott a fiú, amíg a tarlót figyelte, mert eleinte nem sok látnivaló volt. Egy ölyv keringett a magasban, s le-lecsapott egy-egy egérért. Egyszer sikerült is észrevennie a zsákmányt a karmaiban.

Később – honnan, honnan nem? – egyszerre csak ott volt a tarlón egy őzsuta. András még derült is magában, amint a karcsú állat megállt minden rendnél, és szemügyre vette a szalmát. „Mintha ellenőrizni akarná a munkát – gondolta. – Hogy meg nem unja!”

De úgy látszik, mégis megunta a suta a dolgot, mert egy óvatlan pillanatban ugyanúgy eltűnt, mint ahogy jött.

Az idő egyre fülledtebb lett, a világítás valahogy tompább, s nem hallatszott más, csak a szúnyogok ismert kórusa a tisztes egyméteres távolságból. Egyszer valahol a völgyben sörétes puska dörrent mélyet. Béla bácsi fel is egyenesedett egy pillanatra, de aztán átlegyintett Andrásnak, hogy ez már a szomszédnál volt.

Aztán szinte átmenet nélkül sötétedni kezdett, sokkal gyorsabban, mint egy nyári délutántól elvárná az ember, és néhány kövér esőcsepp koppant a faleveleken.

„Legalább elveri a port” – gondolta a fiú, s belebújva dzsekijébe, kényelmesen hátradőlve nézegette a világot. Az eső azonban erősödött, és látta, hogy nagybátyja is lassan szedelőzködik. Erre ő is lemászott. Mire leért, leszakadt az idő. Az eső zuhogott, mintha odafönt vízágyúkat nyitottak volna ki, és a feneketlen sötétségben csak a villámok fénye teremtett időnként világosságot. András szorongani kezdett, és önkéntelenül is elindult a biztonságot jelentő nagybátyja felé. A vaksötétben azonban csak találomra ment, és azt hitte, még jó messze vannak egymástól, amikor közvetlenül mellette villant fel Béla bácsi zseblámpája.

– A fene az időjárásba! – mondta közvetlenül a nagydarab erdész. – Ha nem világítok, elmentél volna akár Parádig is…

A fiú csak a fejét csóválta, aztán összerezzent, mert a közelükben vágott le egy villám.

– Lámpát persze nem hoztál? – érdeklődött csak úgy mellékesen Béla bácsi, és gondosan lefelé fordított puskáját megigazította a vállán. – Gyerünk!

Elindultak hazafelé. András legszívesebben rohant volna, de nagybátyja nem hagyta.

– Semmi értelme! Ami el akar rajtad ázni, az akkor is csuromvíz lesz, ha lökhajtásos sebességgel száguldasz… Látom, a messzilátót nagyon helyesen betetted a dzsekid alá – vetette közbe. – És ha rohansz – folytatta az eredeti gondolatot –, csak kifulladsz, meg hasra eshetsz, és a villám is jobb szeret a mozgó izébe belevágni, mint az állóba, a gyorsba inkább, mint a lassúba. Szóval: nyugi-nyugi!

Sietni egyébként sem nagyon lehetett, mert még a tereppel ismerős Béla bácsinak is állandóan zseblámpával kellett megnéznie, hogy ugyan melyik feketeség bokor, és melyik – semmi. Szerencsére elég hamar beértek a szálasba. A hatalmas bükkök részben felfogták az esőt és a szelet (jutott belőle így is elég nekik), s a kitaposott gyalogúton viszonylag jobban lehetett már menni. Sietni persze nemigen, mert az eső csúszóssá tette a talajt.

Baktattak tehát felfelé. A villámok időnként bevilágították a környéket, s ilyenkor az égnek meredő sudár törzseket furcsa oszlopoknak is lehetett hinni. Egy ilyen villanáskor Béla bácsi váratlanul megállt, és megszólalt:

– Nézd, milyen gyönyörű! Mint egy gótikus katedrális!

András életében nem látott még gótikus katedrálist a valóságban, de úgy érezte, hogy van valami a hasonlatban. A bükkszálak ágai odafenn csúcsívesen összeértek, és a villámok fénye keltette hangulat – a dörgések kíséretében – egyszerre volt ijesztő és ünnepélyes. A fiú szíve mélyén egyszerre érzett csodálatot és szorongást, és az fogalmazódott meg halványan benne, hogy igen, a középkori emberek valami ilyet érezhettek…

A legrövidebb úton igyekeztek hazafelé, de még így is jó órába telt az út. Közben a lejtő kiegyenesedett, és a zivatar magja elvonult. Csak az eső zuhogott továbbra is szinte változatlan erővel. A fiú arra gondolt, hogy szülei milyen cirkuszt csináltak volna az esőből („Mondtam, hogy eső lesz! Minek indultatok el!? Nem mondtál semmit! Te is mindig csak utólag vagy okos!”); és hogy Mariska néni mit fog „csinálni”.

Mariska néni azonban nem „csinált” semmit. Illetve dehogyisnem! Mindent előkészített az ázott ürgévé vált erdőjárók fogadására. Amikor – több mint egy órával a zivatar kitörése után – ázottan, éhesen, fáradtan és fázva megérkeztek, a konyhában jó meleg fogadta őket.

– Befűtöttem, hogy a holmit meg lehessen szárítani, meg úgyis lehűl a levegő. András! – szólt rá erélyesen az unokaöccsre –, akaszd ki minden holmidat külön-külön! A cipődet meg jó alaposan tömd ki újságpapirossal, hogy össze ne ugorjon! Törülközz szárazra, és most már célszerű pizsamát venned! Úgy! Tessék, itt a vacsora, főztem teát! Te is kérsz szalonnás-kolbászos rántottát?

A fiú – már pizsamában – lerogyott az egyik székre, aztán félálomban belapátolta a vacsorát, felhajtotta a teát, és lefeküdt. Odakünn az eső mintha már enyhébben verte volna a cserepeket, de az is lehet, hogy csak a közeledő álom halkított le mindent…

Reggel ragyogó napsütésre ébredt. A bokrok levelein ezernyi apró vízcsepp ragyogott, melyek csillogó briliánsokká váltak, ha az ágakat valami megmozdította, és lehullottak róla. Béla bácsi pedig egy őzbakot nyúzott a fészer alatt. Nyavalyás kis gombnyársas bakocska volt, szó se róla, de András annyira fellelkesedett rajta, hogy majdnem papucsban rohant ki megnézni. Még megsértődni is elfelejtett, hogy ő nem volt jelen az elejtésénél.

Szerencsére nagybátyja észrevette a szándékát.

– Állj meg, atyámfia! – kiáltotta. Csupa víz minden! Csak gumicsizmában érdemes kijönni!

Így aztán a fiú felöltözve asszisztált a felbontás végső eseményeihez, melyet egyébként Káró komoly figyelemmel strázsált végig.

– Így ni! – törölte meg Béla bácsi a kését. – Kornél bácsiék ebédje holnapra biztosítva van. Egyébként az elejtése arról nevezetes, hogy semmiről sem nevezetes. Ott szárítkozott ez a jámbor semmirekellő a harmadik tisztáson az út mellett. Nem figyelt semmire sem, csak arra, hogy ne peregjen rá a víz. Úgy állt a napon, mint egy céltábla. Észre sem vette, hogy megálltam, levettem a vállamról a puskát, céloztam. Hogy még lőttem is, azt biztos nem, mert tűzben rogyott, nyaklövéssel. Gyere, vigyük a jégverembe, mert a legyek is megszárítkoztak!

A jégverem a ház háta mögött bújt meg az északi oldalon, és környéke még a legnagyobb kánikulában is hűvös volt. Hát még most! András örült, amikor visszaszaladhatott a napfényre, ahol a virág és zöldségágyások között szaladgáló „házirigókat” nézegette. Észre sem vette, hogy Béla bácsi is csendben melléállt nézelődni.

– Csodálkozol, hogy itthon vagyok? – kérdezte kicsit később. – Őzhívás és szarvasbőgés előtt mindig összezsúfolom a munkát, hogy akkorra lehetőleg szabad legyek, s a hivatalos teendőkből csak a vadászat maradjon.

Erről valahogyan a fiú eszébe jutott, hogy Bencét milyen régen látta, erről meg a két beszélgetés.

– Béla bácsi – kezdte –, én rájöttem valamire…

– Mire, te? – nézett rá csodálkozva a férfi.

– Hogy Bence bácsi ismerte Kornél bácsit, amikor az még gyerek volt.

– Nocsakcsak?!

András igyekezett értelmesen és részletesen beszámolni a beszélgetésekről. Ez, úgy látszik, sikerült is, mert Béla bácsi csendesen hallgatott utána. Tűnődött egy darabig, s azután szólalt csak meg:

– Igazad lehet. Egy-két dolgot én is ismerek az elmondottakból, de nem is gondoltam rá, hogy összeköthetők lennének. Tudod mit, mondd el te az öregnek, megérdemled! Úgyis üzenni akartam neki, hogy holnap délután jöjjön át, mert azt akarom, hogy az egyik Kornélt ő kísérje. Eridj, nézd meg, hátha most otthon találod!

A fiú nekiindult az elmúlt hetek során ismerőssé vált útnak, és úgy érezte, valami adósságot törleszt, bár nem tudta, hogy mit.

Bence a háza előtt üldögélt egy tuskón, és elmélyülten faragott valamit. András köszönésére abbahagyta a munkát, és felállva üdvözölte. Megörült az öregember a fiú váratlan érkeztének, mert a szíve mélyén – valószínűleg távol lévő unokái helyett is – nagyon megszerette a kicsit hebrencs, kicsit elkényeztetett, kicsit félrenevelt, nagyon tapasztalatlan, de jószívű és tudni vágyó gyereket. Örült fokozatos önállósodásának, de sajnálta is, hogy nem foglalkozhatott igazán vele. Igaz, az elmúlt hetekben nemcsak Béla bácsi, hanem beosztottjai is tele voltak feladatokkal.

– Fogadj isten! – nyújtott kezet, aztán magyarázólag megemelte a munkába fogott fadarabot. – Új nyelet faragok a kisbaltának, mert a régi megrepedt.

Visszaült a tuskóra, intett a fiúnak, hogy üljön le ő is, és dolgozott tovább. András letelepedett a favágó kecskelábra, és körülnézett. Zsuzsi kutya ott aludt a kerítés mellett, de olyan mélyen, hogy azt sem vette észre: két légy korzózik a fején.

A kis ház udvarán rend volt, de afféle kicsit szürke, kicsit szomorú rend, mint az egyedül élő rendszerető férfiaknál szokott lenni. A szálas felől néhány gerlebúgás hallatszott, de egyébként csend volt.

A gyerek nehezen szánta rá magát a beszédre, valahogy nem volt kedve megtörni a csendet, de hát ő most valóban valami miatt jött, így végül is megszólalt:

– Van egy barátom, akiknél néha denatúrának mondják a spirituszt…

– Ez érdekes – jegyezte meg Bence, de föl sem nézett a munkából.

– A múltkor a barátom édesapja elvitt vadászni, s akkor megkérdeztem tőle, hogy miért mondják így…

A fiú elhallgatott, és várt egy kicsit. Szerette volna, ha az öregember néhány – de legalább egyetlenegy – kérdéssel elősegíti mondandóját, de Bence hallgatott, bár a mozdulatai meglassúdtak, s látszott rajta, hogy érdekli a dolog.

– Azt mondta – folytatta végül András –, hogy a háború előtt az édesapja néhány évig vidéken volt orvos, ott beszéltek így az emberek…

Az „orvos” szóra Bence hirtelen megállt a munkában, felemelte a fejét, és összehúzott szemmel, várakozóan nézett a fiúra.

– Én elmondtam neki, amit Bence bácsitól hallottam, mire azt megmondta, hogy valóban ő volt az a kisfiú, aki a karosszékek között fapuskával rókavadászatot játszott… – hadarta András egy szuszra immár, örülve, hogy túl van a nehezén. A mondatot azonban nem tudta hogyan befejezni, de Bence nem is hagyta.

– Hol van most? – szakította félbe szinte izgatottan. A fiú meglepődött. Remélte, hogy Bence örülni fog a hírnek, de hogy ennyire felizgatja? András nem tudta – nem is tudhatta hogy a fiatalkori kedves emlékek a legélesebbek, s minél idősebb az ember, annál jobban örül, ha újra találkozik valamelyik morzsájával. De gyorsan felelt:

– Lent nyaralnak a Telepen, Béla bácsi jó ismerősei. Holnap éppen feljönnek ebédelni. Béla bácsi kéri is, hogy tessék három körül eljönni, mert szeretné, ha Kornél bácsit maga kísérné délután.

Bence rábámult a fiúra.

– Affene! – mondta végül –, hisz futólag már én is találkoztam a tanár úrral, még el is tűnődtem, hogy kire emlékeztet… A fia meg igen jóban van a vőmmel! Ott leszek! – és elnézett oldalt valamerre. András sejtette, hogy az egykori szőke kisfiút idézte fel magában.

– És a barátja milyen idős? – kérdezte végül az öreg vadász, a barátja szót enyhén megnyomva, mintegy éreztetve, hogy szerinte azért ilyen korban ekkora korkülönbség még sok a barátsághoz.

A fiú nem érezte meg, vagy nem akarta megérezni a hangsúlyban rejlő értelmet.

– Úgy tíz évvel idősebb nálam. Jövőre lesz kész mérnök.

– Hát igen… Ha én hetvenkedem, aki akkor gyerek volt, ötvenkedik, és az ő gyereke is túl kell, hogy legyen a húszon… A mérnök úrral nem tudja, mi van? – kérdezte hirtelen, de olyan hangsúllyal, mint aki fél, hogy rossz hírt hall.

Annál jobban megörült a válasznak.

– Él még, túl a kilencvenen, bár már nem vadászik.

– És a doktor úr?

– Ő meghalt. Még negyvennégyben.

Csönd lett, az a csönd, amelyet a tegnapelőtti délutánon már megismert András. Végül megszólalt Bence:

– Hát köszönöm a hírt meg az üzenetet! Ott leszek háromra holnap. De ha ma délután keresne az erdészetvezető kartárs, csak este talál meg, mert kimegyek az északi végekre körülnézni.

„Igen – gondolta a fiú búcsúzás közben az öregnek egy nyelve van, akár a természetnek. Mindenkinek megadja a tiszteletet távollétében is…”

Igencsak megnövekedett jókedvvel indult vissza, sőt, amikor Bence már nem láthatta, egy sort még ugrált is fél lábon. Ezzel felzavart négy rigót, három fácánt, s a végén megijesztett egy mókust, amely mogyoróbokrok érőben lévő termését vizsgálgatta. A bozontos farkú légtornász hanyatt-homlok menekült, a fiú pedig a nevetéstől elvesztette az ütemet és majdnem elesett. Erre végre megállt, egy fa törzsébe kapaszkodva kinevette magát, s végül lenyugodva megszokott tempójában indult tovább.

Ma hamar ebédeltek és Béla bácsi megint magával vitte délután vizsgálódni az etetők körül.

Ezúttal a Boszorkánykő felé mentek, s amikor keresztezték a szarvasváltót, a nagydarab erdész megvakarta a füle tövét.

– Hijnye, hát nem elfelejtettem ezeket megnézni?! No, mindegy már, majd holnap hajnalban!

A kilátóra nem mentek ki, hanem lassan ereszkedtek lefelé olyan utakon, melyeket a fiú csak kevéssé vagy egyáltalán nem ismert. Ez a rész, az országúttól nyugatra, valahogy kimaradt bolyongásaiból.

Béla bácsi az előző naphoz hasonlóan gondosan megvizsgálta az etetőket, nem korhad-e valahol, milyen állapotban van a teteje, s padlásukon gyűlik-e a takarmány? Néhol bólogatott, hogy igen, ez így rendben van, másutt meg fölhúzta a szemöldökét, összeráncolta a homlokát, és feljegyzett valamit a noteszébe. András sejtette, hogy az illetékes, aki valamit rosszul csinált vagy elfelejtett, megkapja a magáét.

Már jól lent jártak a terület széle felé egy alacsonyabb hegy gerincén, amikor a kétméteres erdész felhorkant:

– Na, hogy én is milyen marha vagyok! Hát nem elfelejtettem kávét inni?!… No mindegy, majd meghívatom magamat!… – Azzal megigazította a vállán a puskát és a tarisznyát, s elindult egy lefelé vezető ösvényen.

András követte, s azt gondolta, hogy a tóhoz kilyukadva a kemping gondnokához igyekeznek, de tévedett. A Telep fő (valójában gyakorlatilag egyetlen) utcájára értek ki, és Béla bácsi egyenesen arra tartott, ahol a nagy fenyő alatt a Dudinó szundikált békésen. A fiú a közeli emlékekre föl ugyan kicsit húzta a nyakát, de végül is nagybátyja így döntött, ő meg követte. Különben is szomjas volt, és úgy érezte, joggal reménykedhet Gabi néni jó szívében és kimeríthetetlennek tűnő üdítőital-készletében.

A két felnőtt a teraszon üldögélt, és láthatóan örömmel üdvözölték őket.

– Kóci hol van? – érdeklődött András, mire Kornél bácsi csak bökött egyet a ház háta mögé, s felállt, hogy a kávét bekészítse. Mert – mint korábban már kifejtette a fiúnak – kávét főzni és galuskát szaggatni csak ő tud igazán a családban.

Béla bácsi tehát kényelmesen letelepedett, András pedig eloldalgott a ház mögé, megnézni, mit is keres ott a barátja.

Kóci egy fekvőszékben ücsörgött, látszólag semmivel sem foglalkozva, de ölében egy légpuska feküdt keresztben, és valójában élénken figyelt. András üdvözlésére csak felemelte a kezét, és a favágótuskó felé bökött, hogy csüccs!

– Hát te mit csinálsz itt? – érdeklődött a fiú.

– Én? – kérdezett vissza Kóci. – Hát vadászom!

– Itt? És mire? – András csodálkozva nézett körül, mert csak a szomszédasszony kiscsibéi kapirgáltak a kerítésen túl, s néhány hófehér fajgalamb ücsörgött a padlásablakban.

– Hát nem rájuk – mosolyodott el a bajszos egyetemi polgár –, hanem Fáni néni megkért, hogy neveljem meg egy kicsit a balkáni gerléket és a parlagi galambokat, mert nagyon szemtelenek. Eleszik a kiscsibék elől az ételt.

– Lőhetek én is? – reménykedett András.

– Majd igen. De most egyelőre maradj csendben, mert még egyet kell lőnöm ahhoz, hogy Anyának érdemes legyen levest főznie belőlük. Várj csak!…

A két fiú, a tizen- és a huszonéves, feszülten figyelte az eperfára leszállt balkáni gerlét. András türelmetlenkedni kezdett, de Kóci egy alig látható mozdulattal leintette.

(– Éppen minket figyelt magyarázta később. – Meg kellett várni, amíg leszáll az ocsúra.)

A gerle egy kicsit toporgott, aztán szétnyitotta szárnyait, és leereszkedett a baromfiudvarba. Kóci nesztelenül felállt, és a kerítéshez lépett. Megtámasztotta a légpuskát – és várt. András is átleselkedett, és látta, hogy két kiscsirke éppen lőirányban van. Szerencsére a kis kétlábú aranygolyók állandóan mozogtak, így nem kellett soká várni. A puskacső egy picit odább mozdult, és elcsettent a lövés. A gerle pedig ottmaradt.

– Úgy! – nyújtózott egyet a hosszúra nyúlt majdnem felnőtt. – Most már elég. Háromból Anya remek levest fog főzni. Ott a kiskapu, hozd át, addig én leszedem a fáról a másik kettőt.

András csak most látta, hogy az egyik kisebb fa árnyékos oldalán szabályos aggatékként ott lóg két lelőtt gerle.

– Gyere, betesszük hidegre, mert ezekből csak holnapután lesz leves! – indult vissza a ház eleje felé Kóci.

Béla bácsi már a kávéját kortyolgatta, és úgy magyarázott:

– Nyugodtan elfogadhatod az öreg János által felkínált bakot. Egyrészt, mert nem károsít meg senkit azzal, ha helyette te lövöd meg. Másrészt én is tudok a bakról, reménytelenül selejt. Azonkívül ráadásul határbak is. Az erdő a szekérúttól befelé már hozzám tartozik. Így legalább megnyugtató, hogy sehol sem jársz a tilosban… Az öreg egyébként remekül tud hívni, nemhiába volt nagy róbsic az egész család. Én erőltettem elsősorban ki a felvételét a társaságba, mert legalább nem jár tilosban… Egyébként – tette hozzá kis szünet után, miközben felhörpintette az utolsó korty kávét – nem egy vadásztársaságban észleltem azt a furcsaságot, hogy a házi szabályzat szerint trófeás vadra vendéget hívni nem lehet, de a tagok zöme nem érdeklődik az őzbakok, főleg a selejtbakok iránt… így aztán megoldják, ahogyan tudják… Ja igaz, a máját hagyd meg az öregnek!

Gabi néni láthatóan tiltakozásra készült, de Béla bácsi nem engedte szóhoz jutni.

– Gabikám, ellátom én magát őzmájjal, de még őzhússal is, akár meg is unhatja. Vagy harminc selejtbakot kell az idén még elejteni. Az öreg János jóindulata meg még kamatozhat… No, mi az, legények, elég volt a vadászatból?

Kóci felmutatta a három gerlét, s a légpuskát András kezébe nyomva elvonult a zsákmánnyal a hűtőszekrény irányába. András pedig áhítatos pillantást vetett a kezében szorongatott légpuskára.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

A készülék tavasz óta ott árválkodott, anélkül, hogy akár egyszer is megpittyent volna, bár a vendégszoba már korábban rá volt kapcsolva a hálózatra. Az első pillanatban valamennyien kissé értetlenül néztek egymásra, aztán Kóci kapcsolt leghamarabb, és felvette a kagylót.

– Tessék, vendégház!… Szia, te hóhányó, hát végre előkerültél?… Persze, itt van, adom!… – azzal Béla bácsi felé nyújtotta a kagylót: – Tessék, erdészetvezető kartárs, keresik!

A nagydarab erdész morogva tápászkodott fel ültéből.

– Ki a fene lehet? – morfondírozott.

Kóci barátságos vigyorral adta át a fekete szerkentyűt, de az utolsó pillanatban, látva a hívott gorombaságra álló száját, gyorsan hozzátette:

– Miklós keres.

A név Béla bácsira varázsszóként hatott, és jókedvűen harsogta bele a kagylóba:

– Szervusz, gyerekem, mi hír?

A hír igencsak jó lehetett, mert a továbbiakban szinte mosolygott, amikor folytatta a beszélgetést:

–Remek, remek! Még ma megnézem! Na, viszlát! – és letette a kagylót.

– Miklós meghozta az erdészet új vérebét, el kéne menni megnézni… Mondd csak, főmérnök úr – fordult Kócihoz –, elvinnél?

Kóci arcán nem látszott valami különös lelkesedés. Vagy más tervei voltak délutánra, vagy úgy találta, hogy már éppen elég sok benzint fogyasztott el a kocsi András sokszori fuvarozgatásával, vagy egyszerűen lusta volt mozdulni az álmos nyári délutánon. Mindenesetre csak hallgatott, és a légpuskára nézett. Béla bácsi úgy csinált, mint aki nem vett észre semmit, és látszólag zavartalanul folytatta:

– Ami azt illeti, már vagy egy-két tankolásnyit elfurikáztál a nyáron emiatt az Ördögfióka miatt. Mondd csak, mennyit eszik a kocsid?

– Kilenc és tizenkét liter között, tereptől függően.

Béla bácsi felnézett a hegyoldalra, és elővette a pénztárcáját.

– Úgy gondoltam, hogy a következő tankolást én fizetem. Mennyit nyel egy szuszra?

– Negyven litert.

Béla bácsi kivett egy bankót a tárcájából, és átnyújtotta a Dudinó gazdájának.

– Fogyaszd el, akarom mondani, itasd meg a kocsiddal az egészségemre! Ez ugyan valamivel több, mint egy tankolás, de még nincs vége a nyárnak.

András kővé váltan figyelte, amint a hosszú és vékony mérnökjelölt nagyvilági könnyedséggel ingzsebébe tette az ezerforintost, majd megfogta a légpuskát és a töltényesdobozt, és beballagott velük a szobába. Nagyon csüggedt képet vághatott, mert Kornél bácsi megsimogatta a fejét:

– Ne légy úgy elkeseredve, holnap majd felvisszük a légpuskát, aztán kilődözheted magadat kedvedre…

Andrásnál csüggedtebbnek csak Gabi néni látszott, aki rezignáltan jegyezte meg:

– És én mindig kimaradok a buliból…

Kóci felmordult:

– Ugyan, Anya! Tudod, hogy ötszemélyes a kocsi! Gyere, Apu, vigyük be az asztalt, így, ahogy van, hogy ne maradjon kint semmi!

– Nono, azért a feketéscsészét inkább berakom a mosogatóba, mielőtt leesik az asztalról – elevenedett meg egyszerre az alacsony asszonyka –, és egyébként is pantallót veszek, mert estefelé már hűvös lesz arra…

A vezető melletti ülésre ezúttal Béla bácsi került, akit valóban nehezen lehetett volna betelepíteni a hátsó ülésre, míg András hátul foglalt helyet a két szülő között. Várakozása ellenére egész tisztességesen elfért.

Az országútra történő kihajtásnál Kóci már éppen gázt akart adni, mert tisztának látta az utat, amikor hirtelen lekapta a lábát a gázról és derekasan belelépett a fékbe. A felső kanyarból ugyanis egy FIAT 126-os vágódott ki, és zebrára, buszmegállóra, fagylaltozókra oda se figyelve zúdult lefelé az országúton.

– A marha! – morgott ezúttal magyarul az ifjabbik Kornél. – Azt hiszi, az egérkamion versenyautó… No, nézd csak, alig tudta bevenni az alsó kanyart!

Andrásnak nagyon tetszett az elhangzott megállapítás.

– Hihihi… egérkamion! Ezt te találtad ki?

– Á! – mondta most már az egyenesben Kóci –, még az oktatómtól hallottam, évekkel ezelőtt… Egyébként remélem, nem találkozunk még egy ilyen ámokfutóval.

Szerencsére nem jött. A Dudinó duruzsolva kanyargott fölfelé néhány kilométert, majd megállt a legközelebbi sorompó előtt.

– Mondd csak, nem lehetett volna ezt a sorompót pár méterrel beljebb tenni? – érdeklődött Kóci, amikor Béla bácsi visszaült melléje a „sorompózás” szertartása után. – Nem a legjobb itt megállni.

– Hogyne, hogy valamelyik kocavezető parkolónak nézze, és a fuvarozó teherautóim fél napokat álljanak miatta, mert őurasága éppen bokros teendőivel van elfoglalva! – háborgott a nagydarab erdész, míg András szelíden kuncogott a háttérben. – Egyébként nyugodtan nekieresztheted a jószágot, mert Merci Bercik és Opel Oszik tiszteletére rendbe hozattuk az utat.

– Mi az? Ennyi érmes vadad van? – szólt bele hátulról Kornél bácsi.

– Hogyne. Két bika és három bak… De Miklós az egyetlen nyelvvizsgás hivatásos vadászom, és egyébként (ha hihetek a pletykáknak), az idén selejtbikára is jön vevő.

– Nocsak – vette át a szót Gabi néni –, nekivágott mégis?

– Igen. De ha ez a bajszos giliszta nem biztatja, soha nem mer levizsgázni.

A „bajszos giliszta” csak mosolygott, de nem szólt semmit, azután pedig rápöccintett a dudára, mert a kanyaron túl az erdei réten feltűnt a kerítés, és mögötte az erdészház.

Az első, amit András meglátott, egy nagy fehér gomba volt a fűben. Legalábbis ő azt hitte, hogy az. De a következő pillanatban kiderült, hogy mégsem az, hanem egy egy év körüli fiatalember fehér napozós popsija, aki meghallván az autóberregést, kíváncsian a kapu felé igyekezett, s eközben előrepottyant. Azonban nem zavartatta magát, mert néhány sikertelen kísérlet után felállt, pár lépést előretotyogott, megkapaszkodott a fűbe állított járóka rácsában, és széles vigyorral üdvözölte a belépő ismerősöket.

– He-he! – és lelkesen integetett hozzá.

Gergő volt, Bence legkisebb unokája.

– Bá! Oppá! – közölte határozottan a járóka mellett megálló vendégekkel, miközben két kezét Kornél bácsi felé nyújtotta.

A következő néhány percben András legszívesebben a fűben fetrengett volna a nevetéstől, s bár ettől jólneveltsége visszatartotta, hangosan végigvihogta az eseményeket.

Ugyanis amint Kornél bácsi felemelte Gergőt, a csemete egy villámgyors és határozott mozdulattal elkapta a férfi szemüvegét, azzal az elhatározással, hogy ő pedig azt leszedi, mert az remek játék. A kétségbeesett tulajdonos csak abban az esetben tudta volna az értékes látszert kiszabadítani szorongatott helyzetéből, ha a zsenge korú merénylőt előbb leteszi a földre. Akkor viszont magával vitte volna a szemüveget is. így jobb híján magához szorította Gergőt, hogy az a hadműveletet ne tudja befejezni.

– Úgy kell neked, Apu! Tudhattad volna, Gergő miért haverkodik veled! – derült szélesen Kóci. Gabi néni megpróbálta átcsalogatni magához a kis merénylőt, de az csak a szemüveggel együtt lett volna erre hajlandó, így a terv nem volt megvalósítható.

– Várjál, rögtön segítek én a bajon! – szánta meg apját az ifjabbik Kornél, és visszaszaladt a kocsihoz. Hamarosan visszatért, kezében Kornél bácsi ronda kis puha bársony vadászkalapjával, amelyről már nemigen lehetett megállapítani, hogy eredetileg zöld, barna, avagy esetleg drapp volt-e.

– Ide nézz, Gergő, mit adok!

A megszólított hátratekerte a fejét, szélesen elmosolyodott, és egyik kezét kinyújtotta a kalapért.

– Kaa! – de azért a szemüveget egyelőre nem engedte el.

– Nem, nem! – csóválta a fejét Kóci, és leguggolt, előrenyújtva a kalapot. – Előbb tessék elengedni a szemüveget!

– Le! – közölte határozottan Gergő, és végre elengedte zsákmányát. Amikor földet ért a lába, odaállt Kóci elé, és el akarta venni a kalapot. Kóci azonban megcsóválta a fejét.

– Kérem! – mondta határozottan, és magasabbra emelte a viharvert fejfedőt.

– Ké! – szánta rá magát Gergő a döntő lépésre, mire Kóci odaadta neki az áhított ruhadarabot. A csemete elkapta, és azonnal a fejére húzta. Természetesen lecsúszott az orrára. Kóci felhasználta az alkalmat, felkapta és visszatelepítette a járókába.

– Úgy! – nevetett az előbbi percek főszereplőjére, aki lecsüccsent; és leszedve a fejéről a kalapot, megpróbálta szétszedni, de az masszív jószág volt, mint a vadászkalapok általában, és jégesőtől gyerekrágásig mindent kibírt.

– Szia! – intett Kóci a ház felé, mert a nagy nevetésre megjelent az ajtóban egy fiatalasszony, félig reszelt almával a kezében. Erzsike volt, Bence lánya.

(– Későn nősülhetett Bence bácsi – jegyezte meg egyszer később András Béla bácsinak, mire az rábólintott.

– Valóban. És későn születtek a gyerekei is, főleg Erzsike.)

– Csókolomszia! – köszönt Erzsi, akinek valaha természetes volt, hogy így köszön a jelen lévő felnőtteknek, s másfél évtizeddel később is nemegyszer önkéntelenül is rájárt a nyelve. Mert hogy a nála pár évvel fiatalabb Kócit tegezte, az rendben levő volt, de a „csókolom” nagyon furcsán állt neki.

– Te sem változol már meg, gyerekem! – nevetett Béla bácsi, aztán kutatva körülnézett: – Hát Miklós hol van?

– Úgy gondolta, mozog egyet a kutyával, amíg megérkeznek, mert nagyon elgémberedtek a hosszú úton a kocsiban. Egyébként ott jönnek!

András félve pillantott a jelzett irányba, mert a „véreb” szóra hátborzongató képzetek ébredtek benne, és csak most sajnálta igazán, hogy a vadászkutyákra vonatkozó fejezeteket – mint unalmasakat – átlapozta a könyvekben.

Az út fölső kanyarja felől fiatal, huszonöt év körüli, vadászruhás férfi közelgett. Olyan magas (talán kicsit alacsonyabb) lehetett, mint az ifjabbik Kornél, de szélesebb vállú. Szabályosan a bal lába mellett egy közepes nagyságú, sima szőrű, vörösbarna vadászkutya haladt. Láthatóan jól érezte magát, mert a farkát vidáman csóválta.

– Ez lenne a véreb? – súgta András Kócinak, mire az visszasúgta:

– Hát persze, te ütődött! Nem Bluthund, hanem Schweisshund!

András behúzta a nyakát, és szégyellte magát, bár nem tudta, hogy mi a különbség a Blut és a Schweiss között, mivel egy árva kukkot sem tudott németül. Kóci megszánta és folytatta:

– A Blut az élő, keringő vér, ha van egyáltalán „Bluthund”, azt magyarul „emberfogó” kutyának kellene hívni, s ez viszont bármelyik nagy termetű fogós kutya lehet a dán dogtól a farkaskutyáig. A Schweiss viszont a világgá ment sebzett vad elhullajtott vére, a vérnyom, amit az erre idomított véreb még a harmadik napon is tudni kell, hogy kövessen.

– A harmadik napon is?…

– Bizony! Egyébként a vérebek igen barátságos, de „mimózalelkű” kutyák, még sokkal kevésbé lehet velük gorombáskodni, mint a vizslákkal…

– Hát, ami azt illeti, gorombáskodni éppenséggel azokkal sem lehet – elmélkedett saját tapasztalatain András, de nem folytatta, mert Miklósék megérkeztek.

A vadász üdvözölte az ismerősöket, s miután Andrással is bemutatkoztak egymásnak, visszalépett a kutyához, amely a belépés pillanatától kezdve egy helyben ült, és tartózkodóan figyelte a számára idegen embereket.

– Jó barátok! – mondta határozott hangon Miklós, miközben az ott állókra mutatott. – Ismerkedj, Táltos!

Az eb felállt, és szigorú sorrendben végigszaglászta a megismerendőket. Először Béla bácsi került sorra, aztán Kornél bácsi, és végül Kóci. Számára, úgy látszik, csak a vadászemberek jelentettek valamit, mert Andrást elintézte egy szusszantással, Gabi néninek pedig megnyalta a kezét egy óvatlan pillanatban, aki vegyes érzelmekkel fogadta a kitüntetést. Aztán, mivel az utasítással Táltos feloldva érezte magát a fegyelem alól, lehasalt a járóka elé, és vidáman ráugatott Gergőre.

– Vauvau! – rikkantotta harsányan és örömmel a csemete.

Végre kihámozta magát a kalapból, és nekikészült a felállásnak, ami azzal járt, hogy előbb négykézlábra billent, aztán feltolta a popsiját, hogy ki tudjon egyenesedni. A barátkozás azonban nem folytatódott, mert újra megjelent a közben visszavonult Erzsike.

– Semmi vauvau! – mondta szigorúan. – Hanem gyere uzsonnázni!

Gergő megfordult, és két kövér karocskáját lelkesen a mamája felé nyújtotta.

– Hamham! Mám, oppá! – majd még Erzsike karjaiból visszaintegetett: – Pápá!

Gabi néni elvonult gyereketetést nézni.

– Anyából egyre jobban kitörnek a nagyanyai hajlamok – súgta Kóci Andrásnak. – Tiszta szerencse, hogy már végzek….

A férfiak meg kint maradtak beszélgetni. Kornél bácsi gyorsan felkapta immár feleslegessé vált kalapját, nehogy ottmaradjon. Először is azonban Miklós éles hangon rászólt a kutyára:

– Táltos, lábhoz!

A szarvasvörös eb maga volt a megtestesült szégyenkezés, ahogy fülét-farkát lelógatva visszaballagott a helyére. Aztán leült, és ránézett Miklósra.

– Jól van, Táltos – veregette meg a fejét a férfi –, helyedre!

A kutya felállt, és lelkes farkcsóválások közepette ballagott házához, melyet láthatóan sajátjának tekintett. Aztán lefeküdt eléje, de gazdáját állandóan figyelemmel kísérte.

– Miért Táltos? – volt Kornél bácsi első kérdése.

– Untuk már, hogy a vérebek állandóan német mitológiai neveket kapnak, utóvégre „honosítottakról” van szó. Így aztán lett Sámán meg Garabonc is…

– Miért nem Garabonciás? – kotnyeleskedett közbe kíváncsian és tiszteletlenül András.

– Túl hosszú lett volna – nevetett egyszerre Miklós és Béla bácsi. – Az állatnév nem lehet túl hosszú, mert nehezen tudná megjegyezni.

Béla bácsi kutató szemmel nézett körül az udvaron, aztán tekintete megállapodott egy lestrapált, terepjárósított Trabanton.

– Látom, nem kaptad meg még az új kocsit…

Miklós kifakadt:

– Nem, a fene egye meg! Attól félek, egyszer még bedöglik nekem, meg a vendéget sem lehet már beleültetni. Ha meg a tavalyi kövér német jön, bele sem fog férni.

– Pedig jön bőgésre – mondta Béla bácsi. – Na, akkor holnap majd felhívom a központot!…

– Hívásra is lesz vendég?

– Golyóérettre csak kettő; egy fizető a felső részekre, egy központi meg a Boszorkánykőhöz. Selejtre már inkább.

– Hozzám is?

– Igen. Mindenkihez. Hozzád valószínűleg ismerős…– Béla bácsi kicsit elhallgatott, aztán még egy fél mosollyal hozzátette: – de ha mínuszpontos lesz, kiirtlak benneteket!

– Az meg mi? – kérdezte András súgva Kornél bácsitól.

– Mi mi?

– Hát az a mínusz izé…

– A még fejlődőképes agancs kap a bírálat során mínusz, azaz büntetőpontot. S mértékétől függően elejtője és elejtetője büntetést.

– Aha! – bólogatott a fiú, s visszafordult a beszélgetők felé.

– Ki kéne próbálni a kutyát – gondolkozott hangosan Béla bácsi –, de ki a fene sebez szándékosan?

– Odalent kipróbáltuk, mindegyik vezető kapott egy selejtbakot vagy disznót, s neki kellett kinyomoznia.

– No és te?

Miklós hátulról előrenyomta a kalapját és megvakarta a fejét.

– Belemozdult a lövésbe, és comblövéssel elment vagy öt kilométerre, a végén hajszára kellett engedni a kutyát, akkor lefogta, s le lehetett lőni. Igaz, rettentő ócska kartonost kaptunk.

– Fel a fejjel, mindenkivel megesik, velem is megtörtént már – vigasztalta Béla bácsi, aztán Andráshoz fordult: – Hát akkor végeztünk, gyerünk, atyámfia!

András felnézett a hegyoldalra, aztán bánatos szívvel a Dudinóra, de nem mert szólni, mert lelki szemei előtt megjelent a Béla bácsi pénztárcájából Kóci zsebébe vándorolt ezerforintos képe. Így csak magában sóhajtott egyet.

Benéztek Erzsikéékhez is elbúcsúzni. Gergő az ölében ült, és lelkesen tátogott, valahányszor mamája a reszelt alma-sárgarépa uzsonnából egy kanállal a szájához emelt. A búcsúzás idejére hajlandó volt néhány pá-pá erejéig megszakítani az uzsonnát, sőt Gabi néni felé odanyújtotta csupasz talpincáit, s amikor az megpuszilta, barátságosan nevetett:

– Pá-pá, Ga! – közölte, mire Kóci megjegyezte:

– No né, Anyának protekciója van, őt már ismeri! – mire Gergő ránézett, összehúzta a szemét, és kis tűnődés után megszólalt:

– Kó! – majd rámutatott a tányérjára: – Mám, hamham! – közölte határozottan, jelezve, hogy részéről az audiencia befejeződött.

Régi szekérúton indultak felfelé, mely a gépekre méretezett erdészeti út megépítése előtt a faközelítés főútvonala lehetett. Az egykori szekerek alaposan kikoptatták a földet, s a szálerdőben lassan emelkedő út még most is kényelmesen járható volt. Manapság persze már inkább cserkészútnak használhatták, de elég széles volt ahhoz, hogy elférjenek ketten egymás mellett.

Béla bácsi ezúttal nem sietett; ha nem is cserkésző lépésekkel, de ráérősen ballagott, és közben kérdezés nélkül is magyarázott. Itt-ott megállt, s néha csak szabad szemmel, néha messzelátóval szemügyre vett valamit.

– Ritka eset a mai erdészember életében, hogy így ráérősen ballaghat, mint egy múlt századbeli főerdész. Manapság tárgyalás és adminisztráció, egyeztetés és veszekedés, irányítás és tervezés tömi tele az ember idejét, s éppen azzal tud a legkevésbé foglalkozni, ami miatt a pályát választotta, a természettel. Talán a természetvédelemnél dolgozó, területen kint lévő kollégáknak valamivel könnyebb, de hogy igazam van-e, azt csak ők tudnák megmondani.

Megállt, és két bokor közé belépve körülnézett. András csak most vette észre, hogy itt kis kilátófélét képeztek ki, még fatörzsből hasított ülőke is kínálkozott a leülésre. Jobbra lentebb a réten látszott még a ház. Miklós épp a Trabantot bütykölte, Erzsike meg Gergőt sétáltatta. A pici a mamája előtt totyogott, felnyújtott kezeivel annak két mutatóujjába kapaszkodva. Balra a hegyek magasodtak, s szemben jól be lehetett kíváncsiskodni a tisztásokra. De nem láttak semmit, csak egy héja repült ki a fák közül, hogy néhány szárnycsapás után visszatérjen közéjük.

– Éppen ideje volt már, hogy a gazdaságnak legyen egy becsületes vérebe – beszélt továbbindulva Béla bácsi –, mert igaz, hogy egy kiváló vizsla is elboldogul a többé-kevésbé friss vérnyommal, Káró is segített ki már néhányszor a bajból, de olyan a különbség mégis, mintha az ember vakbélgyulladással a körzeti orvoshoz megy, és nem a sebészhez. No meg a jó kutya csak a gazdájának, a vezetőjének engedelmeskedik, s én igazán nem érek rá gyakran.

Csendben ballagtak néhány száz métert. Az út balra kanyarodott, és egy kis mellékvölgyben vezetett felfelé. Itt valaha erdei rét lehetett, de az utóbbi időben a bokrok felnőttek, és néhol egészen kijöttek az útig. Az ilyen helyeken Béla bácsi mindig megállott, s óvatosan körülnézett, mielőtt kilépett volna a következő szabad helyre. De egyelőre nem láttak semmit.

– Az őzhívás egyike a csalogató vadászatoknak – magyarázta tovább-ballagva Béla bácsi. – Az az alapelve mindegyiknek, hogy állathangot utánozva igyekszünk a zsákmányul ejtendő állatot becsapni, s így magunkhoz csalogatni. A módszer maga ősrégi, mint az emberiség, nyilván már az ősember is csinálta, sőt valószínűleg jóval többször és több állatfaj esetében.

– S valószínűleg ügyesebben is – jegyezte meg félénken András. De nagybátyja rábólintott, mintegy jelezve, hogy valószínű a feltételezés. Aztán folytatta:

– A csalogatásnak két alapváltozata van. Az egyik, amikor a ragadozókat akarjuk becsapni a zsákmányállat hangjának utánzásával, a másik pedig (ilyen az őzhívás is), amikor a párosodni akaró hímet tévesztjük meg. Míg az előbbit elvileg mindig lehet alkalmazni (persze télen a legcélszerűbb, a táplálékhiány miatt), az utóbbit csak párosodási időszakban. És azt sem a naptár szerint, hanem ha van a környéken párosodni óhajtó nőstény. Mert ha az őzsuta az ilyenkor megváltozott szagával nem adja fel a „házassági apróhirdetést”, akkor én sípolhatok olyan szépen, mint a legkívánatosabb őzünő, rám se bagóznak a bakok.

András bólogatott és hallgatott. Nagybátyjának valóban ritkán volt ideje vele beszélgetni, főleg ennyit magyaráznia.

– Nagyon sokszor lehet hallani, sőt olvasni is olyan panaszokat – magyarázta tovább Béla bácsi –, hogy így meg úgy nem sikerült; sőt még azt is, hogy nem is igaz az egész. Valóban, előfordult velem is, meg más, igen kiváló hívókkal is, hogy látszólag minden rendben volt, de mégsem jött bak.

– Miért? – András most már nem tudta szó nélkül megállni. A hatalmas erdész mosolygott.

– Ennek nagyon sok oka lehet. Például az is, hogy egyszerűen nincs bak hallótávolságon belül. Mert ilyenkor nem marad a helyén, hanem megy a suta után. Ezért is örülök, hogy láttál sutát a gyilkos bak közelében. Majd valahonnan onnanfelől fogom hívni… A legtöbbször azonban az a hiba, hogy rosszul hív a szerencsétlen pacák. Nem azt a hangot adja, amit kéne.

– És nem veszi észre?

– Ha észreveszi, rendszerint ki is tudja javítani, felhangolni a sípot. De ha botfüle van a jámbornak, nincs mit tenni. Az őz hívóhangja a legzeneibb talán valamennyi között, s a jófülű őzek azonnal gyanút fognak, ha hamis. Szóval botfülű ember ne akarjon őzet hívni, mert csak árt az állománynak. De az a baj, hogy a legtöbbje nem is tudja magáról, hogy botfülű, és nincs, aki megmondja neki, vagy ha mondja is, nem hiszi el…

András a fejét csóválta.

– Pár éve meg akartam Kornél bácsit is tanítani, bár ő eleve mondta, hogy sokra nem fogunk jutni. Nem hittem el, de az első próbálkozások után be kellett látnom, hogy igaza van. Borzasztó hangokat csalt ki a sípból… A különleges a dologban az volt, hogy észrevette ő is a falsot, de képtelen volt eltalálni a jót… így aztán maradtunk a Buttolónál.

– Az mi? – akarta András kérdezni, de becsukta a száját, mert Béla bácsi hirtelen megállt egy bokor mögött, és óvatosan szeméhez emelte a látcsövet. A fiú is követte a példáját, és a látómezőben megjelent egy aranyos kis őzgida. Ott állt egy mogyoróbokor alatt, és odaadó bambasággal nézegetett egy lepkét, mely a szomszédos bogáncson pihent. Andrást egy kisgyerekre emlékeztette, akit az anyja kint hagyott a bolt előtt nézelődni, amíg ő bevásárol.

– Nocsak – suttogta Béla bácsi, félig magának, félig a fiúnak – tehát elkezdődött…

András meg akarta kérdezni, hogy mi kezdődött el, de nagybátyja csendet intett, és tovább folytatta a messzelátózást. Most már azonban nem a gida érdekelte, hanem a környéket vizsgálta.

– Jó – mondta végül –, a mama valahol beljebb lehet. Gyere szép nyugodtan, mintha észre sem vetted volna a gidát. Ne nézd meg nagyon, mert akkor megijedhet.

Kényelmes, nyugodt, egyenletes léptekkel továbbindult. Az őzgyerek bambán megnézte őket, de nem riadt meg. A fiú még visszacsavarta a fejét, amikor beléptek a szálasba, s a gida még akkor is ott ácsorgott.

– Üzekedéskor a suták magukra hagyják a gidát, és csak szoptatni szöknek vissza. Ez a néhány nap a gidák nagy próbatétele. Általában valami biztosabb helyen szokták hagyni. Ez a kis gazember feltehetően unatkozott, és kimerészkedett nézelődni. Bár a fene tudja…

Közben felértek a fölső feltáróútra, melyet már András is jól ismert. Gondosan körülnéztek, de nem mozdult semmi, csak valahol a távolban kiáltozott néhányat egy szajkó. Most már kényelmesen ballagtak hazafelé.

– Az őzhívásnál háromféle hangot használunk: a vágyakozó suta hívogató hangját, a bak által kergetett panaszhangját, és a magára hagyott őzgida vészjelzését. Az első kettőt csak szájjal lehet utánozni, az utóbbit viszont valami régimódi autódudára emlékeztető gumilabdás szerkentyűvel is. Ez a Buttolo, gondolom, a feltalálójáról nevezték el.

Csönd volt változatlanul. A szajkó is elhallgatott, és az égen néhány bárányfelhő úszott álmosan és egykedvűen. Béla bácsi tovább magyarázott:

– Jellemző az őz kicsi életkörzetére, és az ebből eredő, az ember számára észrevehetetlen különbségekre, hogy egymástól nem is nagy távolságokra napok vannak a suták üzekedésének kezdete között. És nem csak úgy, ahogy az ember feltételezi: minél északabbra, vagy a hegyen minél magasabbra, szóval minél hűvösebb éghajlatra megyünk, annál később kezdődik. Ezt józan emberi ésszel is be lehet látni, hiszen ilyen helyeken később tavaszodik, tehát később is célszerű a gidák születése. Ez így van a szarvasnál is. A Duna-ártéren már augusztus végén elkezdődik a bőgés, a Kárpátokban meg eltart október közepén túl is. Hanem arról van szó, hogy ugyanazon alföldi részen az egyik pagonyban esetleg napokkal előbb kezdődik az üzekedés, mint a másikban talán egy kilométerrel arrább. De úgy is végződik… A jó hivatásos vadásznak mindezt illik tudnia…

– Béla bácsi – kérdezett közbe András, miközben felkapaszkodtak az általa már jól ismert helyen az erdei rétre –, tulajdonképpen van-e különbség a vadőr és a hivatásos vadász között?

– Jogszabályilag nincs rendezve az elnevezés. A magasabb képzettségűeket szokták hivatásos vadászoknak nevezni. Szívem szerint én csak azokat nevezném így, akiknek érettségijük van. Mint Miklósnak. De nagyon sok vadásztársaságban az ilyet nem szeretik…

– Miért?! Hiszen ha magasabb a végzettsége, többet is tud produkálni!

– Az igaz. De annál kevésbé lesz hajlandó inaskodni… Márpedig az említett vadásztársaságoknak ilyesféle kell, nem szakember. A régi rendszer úgynevezett „úri vadászai” közül nem a vadtelepítő Forgách Károly, kapitális szarvasbikákat nevelő Draskovich Iván, ragyogó vadászfestő Lamberg Ferenc, szótáríró Forgách Sándor, a vadászok társadalmi összefogását szervező Nádasdy Ferenc vagy Esterházy László a példaképük, hanem azok a patópálok, akik miatt olyan veszélyes lejtőre került a hazai vadászat annak idején. Olvashatsz eleget róluk a régi szaklapokban, bár igen szelíd hangnemben… Egyébként az ilyenekről nekem is van történetem, bár csak másodkézből, mert én még akkor gyerek voltam… Valahol a szomszédunkban, úgy a harmincas évek második felében egy nagyvadászaton a bárónő megkérdezte a szomszéd földbirtokost, hogy miért nem alkalmaz szakképzett erdőmérnököt, hiszen az ő birtoka is háromszor annyit jövedelmez azóta. S a válasz: „Hogyne, még az kéne! Azok főiskolát végzettek, sőt tartalékos tisztek! Ha én elküldeném őket valahova, vagy pláne megütném, még képes lenne párbajba hívni! Az nem szolgálna ki engem!…” És hány ilyen volt!

András a fejét csóválta, és egy ideig nem szólt. Aztán visszatért az őzhívásra.

– Mikor a legcélszerűbb hívni?

– Hogy melyik napszakban? Édes fiam, a szerelem süketté és vakká tesz (képletesen szólva), és nem hagy nyugodni… Idővel rájössz a saját sorsodon is… Szóval, teljesen mindegy. 0 órától 24 óráig vad kánikulában és csattogó zivatarban egyformán üzekednek az őzek, ha éppen kedvük van. Hogyha pedig fáradtak, a legideálisabb időben is szundítanak egyet, vagy legalábbis pihennek. Egyébként érdekes egy ilyen kimerült bak. Többször is megfigyelték, hogy látszólag rá sem bagózik a hívásra, de aztán fél óra-óra múlva feltápászkodik, és odamegy… Szóval, akár szarvasbőgéskor, mindig lehet eredmény. Egyébként ahány cikket olvasol róla, annyi időpontot javasolnak… Mindenesetre ez egyike azon kevés vadászati lehetőségeknek, amelyhez nem kell feltétlenül hajnalban felkelni… Mellékesen tiszta szerencse, hogy nincs még infravörös vadászati távcső! Képzeld, egyesek mit csinálnának… Legalább éjszaka legyen valamelyes nyugodalma a vadnak… Ezért szabad a reflektort csak disznóra használni, azt se túl régóta, de annyi a disznó már, hogy észveszejtő. Főleg a mezőgazdasági területeken.

Erről Andrásnak eszébe jutott Kóci megjegyzése Kornél bácsi „észveszejtő pechszériájáról”, és meg is kérdezte Béla bácsitól, hogy mi lehet ennek az oka. De kitérő választ kapott.

– Tudod mit? Előbb kérdezd meg tőlük. Nem azt mondom, hogy nincs véleményem, de kicsit én is kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan látják… No, nézzük meg a dagonyát!

András a nagy beszélgetésben észre sem vette, hogy már ott járnak. A dagonya egyébként eléggé kiszáradt volt, lábnyom alig látszott a közelében.

– Várható volt – morfondírozott félhangosan Béla bácsi. – Eléggé kint van, meg nem is túl nagy. Néhány süldő járkál erre… No, gyerünk, nemsokára otthon vagyunk!

Ez a hajnal más volt, mint a múltkori. Nyugodtan aludt, de amikor a másik szobában megpittyent a vekker, azonnal éber lett. Kimászott az ágyból, és némi mosakodásnak nevezett vízpiszkálás után felöltözött. Odakinn a konyhában, ahol Béla bácsi tevékenykedett nesztelenül, csak a kislámpa égett.

– Egyél pár falatot, és igyál egy csésze teát! Hűvös van odakint!

András evett, aztán felkapta a fejét a kávéfőző ismerős sistergésére. Eddig nem is jutott eszébe, hogy nagybátyja kávézik. A következő pillanatban azonban titokban lehülyézte magát, mert hiszen éppen kávéügyben mentek tegnap be Kornél bácsiékhoz is.

Odakinn valóban hűvös volt, és sötét. A hold már lement, és az égen tétován pislogtak a csillagok. Nyakig húzta a melegítőfelső cipzárját, és közben Kárót nézte, „aki” Béla bácsi körül sündörgött. A nagydarab erdész egy pillanatig tűnődött, aztán bólintott.

– Jól van, gyere te is! Lábhoz! – vezényelt azonnal, mert a bozontos eb hajlandónak mutatkozott az előőrs szerepének betöltésére is.

– Töksötét van – mormogott Béla bácsi, amikor beléptek a fák közé. – Álljunk meg egy pillanatra, amíg a szemünk megszokja!

(„Miért »töksötét«? – morfondírozott magában András. – Mi köze van a töknek a sötéthez?”)

Később Kornél bácsitól kapta meg a választ:

– Szórövidítés. A tökéletes rövidítése. Töksötét, tökhülye. Vagy éppen tökjó… Nem mintha túl szellemes lenne, de van benne logika és jellemző a magyar nyelvre. Egyébként a harmincas években jelent meg nyelvünkben, éspedig érdekes módon a vadászirodalomban nagyon korán. Az irodalmi lapokban még évtizedekig nem kapott polgárjogot, de az 1933-as Nimródban már lehet vele találkozni. Pedig ott is akadt egy-két élestollú ember…

– Kittenberger?

– Ő inkább természettudományi szempontból volt könyörtelen. A nyelvhelyességi feladatokat inkább szintén vadászember, de végzettségét tekintve „filosz” testvére, a Kunsági álnéven író dr. Katona János vállalta magára.

De ez a beszélgetés csak ebéd körül zajlott le, s a hajnal előtti sötétségben botorkáló András egyelőre eredménytelenül tűnődött a tök és a sötétség összefüggésén.

Később hozzászokott a szeme, és a tiszta úton egészen fürgén szedegette a lábát. Valahol egy kuvik kiáltott néhányat, és enyhe szellőt kezdett érezni szemből. Talán egy picivel világosabb is volt, legalábbis a fakoronák között bepislogó csillagok mintha halványabbak lettek volna.

Béla bácsi egyszerre megállt, és rámutatott valamire.

– Mássz fel!

András közelebb lépett, és egy magaslest látott, vagy talán inkább érzett maga előtt. Valamennyi eddig ismert közül ez volt a legalacsonyabb és a legbarátságosabb. Nem létrája volt, hanem kényelmes lépcsője, karfával.

„Úgy látszik, elkényelmesedett vendégek számára készült” – gondolta, amiben nem is tévedett.

Hamarosan megjelent mellette Béla bácsi, sőt Káró is.

– Ha mód van rá, fel szoktam hozni őt is – suttogta a nagydarab erdész –, utóvégre az ő szaga sem biztató a vadnak.

Kényelmesen elhelyezkedtek a padon. András zsebre dugta fázó kezét, és irigyelte nagybátyját a kalapja miatt, mert fázott a feje teteje is. A lába viszont kellemesen érezte magát, mivel Káró csak úgy fért el, hogy teljesen a lábukhoz simult.

Csönd volt. A fák teteje lassan láthatóvá kezdett válni a fakuló éggel a háttérben, s a rétről valami bizonytalan zaj hallatszott. Állatok legeltek ott (András már úgy-ahogy megismerte ezt a hangot leselkedései során), talán szarvasok, de meglátni még nem lehetett őket.

A fiú kicsit összeborzongott, ahogy valami hideg fuvallat meglegyintette, és arra gondolt, hogy több mint egy hónapos ittléte alatt ez a második hajnal, amit átél. Sőt érdemben az első, mert az előzőnél olyan ideges volt, hogy se látott, se hallott. Pedig Kornél bácsi – úgy is, mint vadászember, úgy is, mint irodalomtanár, sőt úgy is, mint íróember – többször megjegyezte:

– Édes gyerekem, a hajnalt és a tavaszt sokkal nehezebb leírni, mint az alkonyt vagy az őszt. A fene tudja, az új élet indulása úgy elszorítja az ember torkát, hogy mire meg tudná fogalmazni, már nem emlékszik pontosan rá, és csak hülye közhelyek jutnak az eszébe. Éppúgy, mint amikor megszületik a gyereke…

Valahonnan a völgyből egy macskabagoly visítása hallatszott, egészen olyan volt, mint amikor vásott kölykök megrángatják a macska farkát. Ez visszazökkentette a valóságba.

A fák koronája már teljesen látható volt, és a fények kezdtek elválni az árnyéktól, de még minden olyannak tűnt, mint egy gyenge minőségű fekete-fehér tv-felvétel. A réten alig lehetett valamit látni, mert ködfátyol borította az egészet, melyben időnként rejtelmes árnyak tűntek fel, s újra el.

Most már egyre gyorsabban világosodott. Az ég teljesen elsápadt, s ekkor a távolból, az országút felől, meghallotta egy autóbusz sértődött berregését, amint felfelé igyekezett. Aztán elhalkult a zaj, jelezve, hogy a jármű felért a nyeregbe.

– Most indulnak az első járatok, viszik az embereket a 6 órai műszakba – súgta Béla bácsi, aztán látszólag minden összefüggés nélkül hozzátette: – Remélem, időben felszakad a köd!

A motorzúgás mintha megindította volna az életet. Először a hátuk mögött pittyentett egy ébredező madár, majd a túloldalon több is. A köd pedig foszlányokká kezdett szakadozni. Az előbb például teljesen látható volt egy szarvastehén a borjával néhány pillanatra, hogy aztán újra eltűnjenek egy nagyobb ködfoltban.

„Mint valami romantikus színpadi díszlet – jutott a fiú eszébe. – Talán a Giselle-hez lenne jó” – tette kicsit később hozzá, és nagyon büszke volt zenei műveltségére.

Balra a keleti ég pirulni kezdett, és valahol elkárogta magát egy szürkevarjú. András nem tudta, hogy mit keres itt ez az inkább erdőszéli madár, de nem is ért rá gondolkodni. A ködfoltok egymás után eltűntek, mintha valami leszippantotta volna őket, s az erdei réten láthatóvá váltak a szarvasok. A felső végén, nem is túl messze tőlük, a tehenek és borjak éppen beléptek az erdőbe, s a túlvégen, olyan kétszáz méterre hozzájuk, a bikák is lassan vonulgattak az erdő felé. A fiú rettentő soknak találta őket, és óriásinak az agancsokat.

– Tizenöten vannak – suttogta a messzilátója mögül Béla bácsi –, csupa fiatal. S az agancsok meg azért mutatnak nagyot, mert még barkában vannak. Az öregek már kiváltak, azoknak már nagyjából kész a fejdíszük.

A bikák szigorú rangsorrendben léptek be a sűrűbe egymás nyomában. Andrásnak olybá tűnt, mintha egy nagy tölcsér szája nyelné el őket.

„Mennek a boszorkánykői völgybe” – gondolta magában, s büszke volt arra, hogy észrevette a barka szó több jelentését: nemcsak a fűz vagy mogyoró virágát jelenti, hanem a rőtvad fejlődő agancsát védő bársonyos puha bőrt is. – „Rokon értelmű szó lehet – fűzte tovább gondolatait –, nem több jelentésű. Valószínűleg a külső hasonlóság alapján névátvitellel.” – S nézte, amint az utolsó szarvas is eltűnt a sűrűben.

Egy szajkó rikkantott valahol a közelben, s máskor kellemetlenül feszélyező hangja most üde és friss volt, szinte vidám, mintha a reggelt köszöntötte volna. A fiú leengedte a messzilátót, s ekkor vette észre, hogy a rét üres, s a jobb oldali szegély fáit süti a nap.

Reggel lett.

– Jól kitartottak a szarvasok – mondta Béla bácsi. – Valószínűleg a ködnek köszönhető. Hiába, lassan őszbe fordul az esztendő…

András megborzongott egy pillanatra, mert eszébe jutott az iskola, de aztán elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat, s most már teljes világításnál szemügyre vette a mintegy három futballpálya nagyságú rétet. A füveken igazgyöngyként csillogott a harmat, az erdőtől nem messze álló szénaboglya fekete árnyéka élesen ütött el tőle. A fűben három nyúl bóklászott még – szép nagy „erdei nyulak” voltak –, s a túlvégen néhány pillanatra látható lett egy kecses, siető őzsuta.

– Ehen, hát így vagyunk! – hallotta András nagybátyja hangját. – Iszkol megszoptatni a gidáját… Hát akkor várunk egy kicsit, aztán, már csak kíváncsiságból is, megpróbálok hívni.

A fiú hallgatott, s úgy gondolta, hogy az túl szép lenne, ha még egy őzbakot is sikerülne előcsalogatni. De amikor megszólalt a síp, mégiscsak várakozóan nézett körbe-körbe.

A hangok elszálltak, és utána csend lett. Ez már nem a hajnal előtti sötétség néma csendje volt, hanem a nyári reggelé, mert hol ennek, hol annak a madárnak akadt megjegyeznivalója, bár korántsem járt annyit a csőrük, mint mondjuk két hónappal korábban.

András már őszintén szólva elunta a várakozást, és mivel a gyomra is noszogatta, éppen javasolni akarta az indulást, amikor nagybátyja megszorította a kezét. A szénaboglya mellett egy őzbak állt. Hogy hogy került oda, azt nem is sejtette, de az előbb még nem volt ott, amikor odanézett.

„Talán a boglya túloldala felől jött” – gondolta, és mosolygott, mert a távcső egészen közel hozta a bakot, melyről szinte lerítt a töprengés. Az előbb hallott hangok igencsak érdekelték, de a széles tisztásnak nem mert nekivágni.

– Nem hívok rá még egyszer – hallatszott egészen halkan Béla bácsi suttogása –, egyrészt, mert ha elsőre nem jött át, úgyse valószínű, hogy nekivág; másrészt, mert ez kifejezetten fejlődőképes, sokat ígérő bak. Van ennek még vagy három éve is.

Az őz közben ott tanácstalankodott a szénaboglya mellett. Már felemelte a lábát, hogy elinduljon, azután mégis meggondolta magát. Egy párszor még megpróbálta, szinte helyben járt, de végül is megfordult, és visszament a sűrűbe. Azonban még az erdőszélről is visszafordult egyszer.

A napnak lassan melege is kezdett lenni, s amikor elérte a magaslest, Béla bácsi felállt.

– No, atyámfia, gyerünk haza egy pótreggelire! Azt hiszem, nem fog ártani. – Mire válaszul nagyot kordult András gyomra. A hatalmas termetű erdész elmosolyodott:

– Úgy hallom, egyetértesz! No, akkor először én megyek le, aztán Káró, és végül te.

Kiürítette a puskát, majd lement a magaslesről. Valóban ment, mert a kényelmes lépcsőszerűségen szinte kapaszkodni sem kellett a korlátba. Bár ez célszerűnek látszott, hiszen a deszkafokok erősen átnedvesedtek a harmattól.

Másodiknak Káró következett. Lefelé láthatóan kevésbé tetszett neki a közlekedés, mert csak Béla bácsi erélyes felszólítására indult el, és igen óvatosan lépegetett. Azután meggondolta magát, és az utolsó másfél métert egy elegáns ugrással oldotta meg, majd öntudatosan elhelyezkedett gazdája bal lába mellett.

András fürge mókusként szaladt le, és vidáman indult hazafelé nagybátyjáék nyomában. Valahol egy harkály kopogott, és a fiú azon tűnődött, hogy jó lenne valahogyan megfogalmaznia azt az örömöt és boldogságot, amit érzett. A végén azonban azzal nyugtatta meg magát, hogy ez másoknak is ritkán sikerül.

A kettes számú reggeli után minden előzetes várakozása ellenére nem kívánt lefeküdni. Olvasgatott, meg többször is kiment a bekötőúton a sorompóig, eleinte maga sem tudva, hogy miért. Csak amikor harmadszor sétált végig a ringatódzó fényfoltok között, és letelepedett kedvenc mogyoróbokra alá a hegyoldalban, ahol ő takarva volt, de az utat meglehetősen jól beláthatta, akkor jött rá, hogy Kócit várja, azaz a légpuskát. Erre aztán megnézte az óráját, s látva, hogy még csak kilenc, legyintett egyet.

De nem ment vissza azonnal. Ücsörgött egy kicsit még, mert az autókon kívül is akadt mindig látnivaló, ha nem is világrengető különlegesség. Először egy héja portyázta végig a környéket, majd két harkályt figyelt, amint ugyanannak a fának a két ellentétes oldalán kopácsoltak, időnként átkukucskálva a túloldalra, hogy ugyan ki zajong ott? András kuncogott magában, mert mindkettő mindig jobbra kémlelt, és így nem látták meg egymást. Aztán ötödik vagy hatodik alkalommal egyfelé dugták a csőrüket, s végre észrevették egymást. Ekkor nagyot rikkantottak – nem lehetett tudni, hogy a meglepetéstől, bosszúságtól vagy az örömtől-e – s két ellenkező irányba elröpültek. Ekkor a fiú is feltápászkodott, és visszament. Előcipelt magának egy fekvőszéket, és beletelepedett. Úgy gondolta, hogy csak pihengetni fog, de a következő percben már szundikált is.

(A fekvőszékeket véletlenül fedezte fel a padlásfeljáró alatt. Nagybátyja egyáltalán nem használta, Mariska néni pedig csak ritkán ért rá napozni, pihenni délelőtt. Ha éppen volt palackos gáz, és Béla bácsi éppen úgy jött haza… A fekvőszékek egyébként a gazdaság tulajdonát képezték, és azért voltak ott, hogy ha vadászvendég száll meg náluk, és éppenséggel fekvőszékre volna szüksége, legyen. De „emberemlékezet” óta csak egyszer lakott náluk egy fizető vadászvendég, az is csak elvileg, mert kint aludt a vadászkunyhóban, és csak ebédelni meg tisztálkodni járt be a kényelmesebb házba.)

Káró kaffantására riadt fel. Az első pillanatban nem tudta, hogy mi van, de a következő pillanatban már kapcsolt, mert meghallotta az autóberregést, s a fák közül előbukkant a Dudinó. Ösztönösen az órájára nézett: tizenegy volt.

A háziak közül elsőnek Káró ért a vendégekhez. Gondosan megszaglászva igazoltatta őket, de széles farkcsóválással jelezte közben, hogy „nyugi-nyugi, ez csak rutinellenőrzés, mert mégis, mit lehessen tudni”, aztán szabályosan helyet foglalt Béla bácsi mellett, mintegy közölve, hogy minden rendben van.

Mint ahogy úgy is volt. Gabi néni ugyan megkérdezte Mariska nénit, hogy ne segítsen-e, de ezt nyugodtan megtehette, mert minden sülés-fővés közben volt már, így aztán kitelepedett egy fekvőszékben a napra.

Kornél bácsi Béla bácsihoz csatlakozott, aki egy nagyléptékű térképen magyarázott valamit a kőasztalnál. Ez őt is érdekelte volna, de aztán meggondolta magát, mert Kóci nem zárta le a kocsit, hanem még benne matatott. Aztán oda is hívta, s a kezébe nyomott egy kis fémdobozt, mely várakozáson felül nehéz volt.

– Mint az ólom! – mondta a fiú, mert majdnem elejtette a váratlan súlykülönbözettől.

– Az is, te ütődött – morgott a hosszú, vékony majdnem mérnök –, ebben vannak a légpuskatöltények! El ne ejtsed, mert ha kiborul, egyenként szemezgetheted a fű közül! Nesze, itt vannak a céltáblák is! – Azzal visszabújt a kocsiba, most már az András által is remélt légpuskáért.

A fegyver sötétszürke vászontokban lapult, és első pillanatban akár horgászbotnak is lehetett nézni.

– Még a nagymamám varrta – magyarázta Kóci, miközben lezárta a Dudinót –, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Sokkal kevesebb baj lenne, ha minden gyereket azonnal megtanítanának a fegyverkezelés szabályaira. Még a játék puskámnak is volt tokja! Csak az a baj, hogy nagyon sokszor maguk a felnőttek sem tudják…

– Miért, szabályosan közlekedni tudnak?! – mondta félig kérdezve, félig megállapítva András, miközben a rét túlsó vége felé ballagtak. Itt egy öreg vadkörtefa szerencsétlenkedett, háta mögött golyófogónak kínálkozó hirtelen emelkedő hegyoldallal. Amióta a ház felépült, itt lőttek célba.

Kócinál háromféle céltábla volt. Egy nyomtatott, egy házilag készített vagy harminc centiméter átmérőjű, s végül egy szintén házilagos, mely egy A/4-es kartonon veréb nagyságú madárfigurát ábrázolt.

– Először erre lövöldözöl – rakta ki a középsőt –, megnézzük, hogyan lősz, merre húzol.

– Mit? – álmélkodott András.

– Hogy merre rántod el a lövést. A legtöbb kezdő vadász elrántja teljesen szándéktalanul az elsütésnél a fegyvert, de ha tudja, hogy merre szokta, könnyebb korrigálni. Apu például balra-fel lődözött, de hogy ezt tudta, tudott javítani. Első golyós vadászatán (még bőven kartonossal) sima hibázások mellett így marasztott tűzben három sutát. Egyébként lőttél már?

– Céllövöldében…

Kóci elhúzta a száját.

– Azokkal a szerencsétlen elállított irányzékú fegyverekkel csak különleges képességű emberek tudnak találni. Van egy unokatestvérem, az olimpiai bajnok lehetne céllövésben, ha nem az élet könnyebbik felét nézné… Ő, látod, még a céllövöldében is tudott találni. Mégpedig sorozatban. Katonakorában egyszer szinte tönkrelőtte egy búcsúban a lövöldést. Az már összetett kezekkel könyörgött neki, hogy hagyja abba. A végén aztán megegyeztek öt üveg sörben…

– És hányan itták meg a sört?

– Ő egyedül… Azért is nem lett belőle semmi… No, tudod, hogyan kell célozni?

– Hát, izé… Ezt a bütyköt meg ezt az izét kell összehozni a céllal… – mutatott András a célgömbre meg az irányzókra.

– No igen… A bütyök a célgömb, avagy a légy; az izé pedig az irányzék. Először is nézzük meg, hogy jó-e a méretedhez a puska! Hajtsd be a jobb karod… így… Most a puskát beállítjuk a könyökhajlatba, és ha a mutatóujjad felső íze a ravaszon van, akkor a méret megfelelő… Jó, rendben!

– És ez olyan fontos?

– Régi monda, hogy a puskának a csöve lő, de az agya céloz.

– A hibázások fele a rossz agyméret számlájára írható. Főleg, ha az hosszabb a kelleténél. Apunak van egy remek sörétese, Janssen. Finom tizenkettes belga puska, alig rúg, és ugyanakkor könnyebb, mint a magyar húszasok. Egy barátjától vette, aki áttért más fegyvertípusra. Eleinte rengeteget hibázott, de amióta egy öreg fegyvermester ismerőse leszabott a tusa aljából vagy másfél ujjnyit, feleannyit sem hibáz vele. Kapáslövésnél különösen fontos a megfelelő agy… No gyere, nézzük, hogy lősz!

Kóci közben ugyanis kitette az első céltáblát.

– Azt csak úgy „mellékesen” mondom, hiszen úgyis tudod, hogy ember felé még véletlenül sem fordítjuk a fegyvert. No, tessék célozni!

András nekiirányozta a légpuskát a céltáblának, és elhúzta a ravaszt. A lövedék valahol a vadkörtefán koppant. Kóci a fejét csóválta, és amíg újratöltött, magyarázott:

– Úgy kell összehozni a célgömb nagy A betűjét az irányzók nagy V-jével, hogy W-t alkossanak, de olyat, amelynek középső bütyke pontosan olyan magas, mint a két szélső! No, próbáld meg újra!

András megpróbálta. A következő lövés már a papírt lyukasztotta ki, közel a karikához, a harmadik pedig már az egyik szélső körbe csapódott. Kóci egyre helyeslőbben bólogatott, mert ahogy megnyugodott a fiú, s egyre jobban tudott koncentrálni, úgy javultak az eredmények. Nemsokára kicserélték a céltáblát a madarasra, majd amikor egy üres májkrémes doboz is pendülve jelezte, hogy talált, az alkalmi lövészoktató megállapította:

– Elfogadható! Persze, élesben a döntő. Jó lenne, ha találnánk valami lőhető madarat! Bár a veréb is, meg a balkáni is inkább erdőszéli…

– Kell itt valahol lennie egy verébnek – jegyezte meg András.

– No, lássuk!

Ez nem volt ugyan túl egyszerű dolog, de megoldhatatlan sem. Valamikor a tavasz folyamán egy tévútra jutott mezeiveréb-család költözött be a fészer egyik zugába. De nem számoltak az erdei veszélyekkel. A fiókák közül hármat megfogott a karvaly, kettőt elvitt valami kisragadozó egy éjjel, s végül pár napja elmaradt az egyik öreg is. András csak reménykedni tudott, hogy nem ment bánatában világgá a párja.

– Nézzük meg a baromfiudvar környékén!

Ott volt. Az egyik kerítésoszlopon ugrálva figyelte, el tud-e valamit csípni a tyúkoktól.

– Tessék, próbáld meg! A farakás takarásában cserkészd be, és feltámasztott puskával lőjjél!

András szíve megugrott, mert ez aztán már valóban vadászat volt, sőt VADÁSZAT, mert hiszen a puska az ő kezében volt, még ha csak egy mit sem sejtő kan veréb volt is a tét. Nyakon ragadta a légpuskát, és elindult.

Ezúttal szerencséje volt. Sikerült kellően közel óvakodnia, és a lövés után a veréb leesett! Egyenest egy jérce hátára, amely ijedtében világgá szaladt volna („égszakadás, földindulás…”), ha a túloldali kerítés meg nem állítja. Ekkor bambán megállt és körülnézett, s látva, hogy senki sem ideges, lassan megnyugodott.

András máskor jót derült volna rajta, de most fontosabb dolga volt.

– Megvan! Megvan!! Meegvaaan!! – ordította torkaszakadtából, és a verebet magasra emelve rohant a kőasztalnál beszélgető Béla bácsiékhoz.

– Nocsakcsak! – jegyezte meg a nagydarab erdész. – A végén még rendes vadászember lesz belőled!

A bánatos kis gombnyársasból készített ebéd finom volt. Mariska néninek még csak kínálgatnia sem kellett, úgy ízlett. András észrevette, hogy a levesben a gombák nem apróra vágva, hanem félbevágva úszkáltak, a pörkölt mellett viszont külön még tejfölt is feltálaltak.

– Van, aki tejfölösen szereti, van, aki nem. A gomba pedig olyan étel, melyet nem lehet erőltetni, mert hiába egészséges, nem mindenkinek a szervezete tudja jól megemészteni – magyarázta Mariska néni, amihez még Béla bácsi hozzátette:

– Nyugodtan vehetsz belőle, nénéd vizsgázott gombaszakértő!

Így aztán kis tűnődés után vett a gombából is, s nem bánta meg. Közben megfigyelte, hogy Gabi néni fogyasztotta el a Kornélokra eső gombaadagot is, viszont azok – főleg az öregebbik – igencsak barátkoztak a tejföllel.

– Igazán csodálatos volt, Mariskám! – mondta a végén Gabi néni –, ennek elkérem a receptjét!

– Ó, semmi különös! – válaszolt szerénységnek álcázott büszkeséggel a ház asszonya. – Tulajdonképpen úgy készül, mint a marhapörkölt, csak talán kicsit fűszeresebb. Te pedig úgyis a pörköltek nagymestere vagy! Viszont éppen eleget ígérted a saját találmányú fácánpástétom-receptet!

Ez akkor Andrást nem nagyon érdekelte, de hónapokkal később igen örült, hogy tudta, kihez kell fordulni vadételügyben tanácsért.

A kávét a kőasztalnál itták meg, már aki kávézott. A két férfi igen, s ezúttal Mariska néni is. Gabi néni nem ivott, és Kóci ugyan mellőzte a kávét, de nagy derültséget keltve bejelentette az igényét egy kávés cukorra! András igen jót nevetett, amikor a bajszos mérnökjelölt – ezúttal még külön rá is játszva – úgy tátogott, mint egy madárfióka.

– Miért? – kérdezte megjátszott csodálkozással. – Én vagyok az óriáscsecsemő! És egyébként is több évtizedes előjogom ez! Királyi jog!

– És meddig fogsz élni eme előjogoddal? – érdeklődött komoly képpel Béla bácsi.

– Amíg egy trónkövetelő meg nem jelenik a színen… – jegyezte meg Gabi néni.

Kóci tréfásan megbillegtette felemelt mutatóujját, mire megint nevetett mindenki, még Káró is hangos kaffantásokkal ugrott néhányat.

Az „óriáscsecsemőről” Andrásnak eszébe jutott a korábbi beszélgetés, arról a vaddisznólesről a búzatábla mellett, arról pedig Kóci megjegyzése Kornél bácsi „észveszejtő pechszériájáról”. A hangulat most megfelelőnek látszott, hogy végre megkérdezze.

Ahogyan kimondta, már meg is bánta, mert valósággal megfagyott a levegő tőle. Béla bácsi keze megállt pipatömés közben, Mariska néni kis híján leejtette a süteményestálat, Gabi néni belekapaszkodott az asztal szélébe, s Kóci arcát egyszer látta ilyennek, még az első napon, amikor megígérte neki, hogy kirakja az autóból.

Csak az érintett vette derűsebb oldaláról a dolgot. Nagy nyugalommal felhörpintette az utolsó korty kávéját, visszatette a csészét a kistányérra, s gondosan megigazította mellette a kiskanalat. Utána aztán derűsen ránézett a közben igencsak ijedtté vált fiúra.

– Hogy miért? Nagyon egyszerű a magyarázata. Ősztől nyárig ott ülök a tanári asztal mögött a városban, javítom százszámra a dolgozatokat, s mint afféle „bérgyilkos”, néha hónapokig sem jutok ki az erdőre. Amikor aztán itt van végre a vakáció, elmerevedett, szinte süket és vak városi ürge vagyok. Hetek kellenek, amíg úgy-ahogy átváltozom erdőjáróvá… Nem vetted észre, hogy az első alkalommal mennyivel többet dumáltunk a magaslesen?

András bólintott, s közben fél szemmel nagybátyját nézte, aki alig észrevehetően bólogatott hozzá, mintegy jelezve, hogy egyetért a hallottakkal.

– Egészen biztos, hogy „kibeszéltük” a közelből a disznókat. Kóci egyedül volt, hallgatott, feléje húzódtak… Most már egészen jó formában vagyok, de mire igazán belejönnék, kezdődik újra a tanév.

András megborzongott a „tanév” szó hallatára, aztán megkérdezte, valójában mit is jelentett az előbb a bérgyilkos, merthogy eredeti jelentésében szerepelt volna, azt természetesen nem gondolta.

– Ja? – derült Kornél bácsi. – Hát mi bérkilövő vadásztársasági tagok sokszor csak így hívjuk magunkat. Mi szerencsétlen területnélküliek vagy vendégségbe járunk, vagy valóban bérkilövünk, azaz fizetségért vadászunk. Csakhogy szemben a valódi bérgyilkosokkal, nem nekünk fizetnek, hanem mi fizetünk.

– És mennyit? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe felélénkülve Béla bácsi.

– Amennyit a külföldiek, csak forintban. Részben a társas vadászatokat társasági pénzből, részben újabban a nagyvadcserkészetet saját zsebből. No, már akinek elég nagy van hozzá….

– Hallod, annyiért én is adnék el disznóhajtást!

– Azt hiszem, a tagság zömének messze lenne, de próbáld meg! Megadom a társaság titkárának a címét.

András ekkor Káróra mutatott, aki merően az öregerdei utat figyelte, jelezve, hogy Bence közeleg. Kornél bácsi lassan felállt.

– Eléje megyek az öregnek, úgy illik – s Béla bácsi füstfelhős tologatásától kísérve elindult a közeledő öreg vadász felé, aki éppen ekkor lépett ki a fák közül.

András a tudata mélyén valami színpadias „viszontlátásosdit” várt, de látszólag semmi különös nem történt.

– Isten hozta a tanár urat minálunk – mondta Bence, és hosszan szorította Kornél bácsi kezét, miközben az arcát nézte. – Az arca, igen, az szakasztott olyan, mint szegény főorvos úré volt, csak – tette hozzá –, mintha alacsonyabb lenne…

– A magasságot a fiam örökölte – mutatott Kornél bácsi a közeledő Kócira, mire az öreg bólintott, és jól megszorította a fiatalember kezét. Kóci ugyan ceruzavékony volt, de szívós és erős, s így kellően vissza tudta adni a szorítást. Bence elmosolyodott.

– Hát ereje az van, ki sem nézném belőle! De amondó vagyok, hogy tessék készülődni, mert felmegyünk egészen a Betyárkútig!

Kornél bácsi bólintott. Kóci kinyitotta a Dudinót, kiszedték a holmikat, s bementek a házba átöltözni.

– Te még várhatsz, csak egy óra múlva indulunk, mert nem megyünk messze – szólt az ifjabbiknak Béla bácsi –, megvárjuk, hogy enyhüljön egy kicsit az idő.

Bence közben a kőasztalnál ült, pipázott, és nem szólt egy szót sem. Béla bácsinak sem volt mondanivalója. András már megszokta, hogy a két erdei ember beszéd nélkül is megérti egymást. Csak amikor Kornél bácsival eltűntek az öregerdő fái között, fordult Béla bácsi Andráshoz:

– Nem is tudod, milyen örömet szereztél ezzel az öregnek!

A fiú lehajtotta a fejét, mert nem tudott volna szólni, és valami jóleső melegség áradt szét benne.

Amikor egy óra múlva a két hosszú ember is felállt, hogy készülődjenek, Mariska néni is megmozdult.

– Gyere, Gabikám, mi meg jól kimálnázzuk magunkat a túloldali vágásban!

Kóci kidugta a fejét az ajtón.

– Anya! De el ne felejts közben énekelni!

A két asszony ezen jóízűen nevetni kezdett, András pedig nem értette az egészet. A derültség okát az immár vadászruhás Kóci magyarázta meg:

– Gimiben két magyartanárom volt. Először egy undok, szerencsére csak rövid ideig volt hozzá szerencsétlenségünk, és aztán kaptunk helyette egy csudapofát. No hát, másodikban az Undorka feleltette egyik osztálytársam az Anyeginből. Nyúzta, nyúzta, a végén megszólalt: „Látszik rajtad, hogy nem olvastad el rendesen. Ez csak kettes!” Mikor kiment, szegény Peti háborogni kezdett: „Még hogy én nem olvastam el rendesen?! Még azt is tudom, hogy miért jó, ha énekelnek a málnaszedő asszonyok!”

– Tényleg, miért jó, ha énekelnek? – értetlenkedett András.

– Miért, miért, te Bimbó! Hát aki énekel, az nem tud közben málnát enni, s így több marad az uraságnak!

– Annyi málna van az idén, hogy még akkor is jó fél óra alatt teliszedi az ibriket, ha minden második szemet megeszi. Egyébként pedig inkább egye a málnát, mint énekeljen! – szólt közbe Mariska néni, amire megint nevetés volt a válasz, jelezve, hogy Gabi néni hangja nem éppen énekre termett.

András elbambulva derült a hallottakon, egész addig, amíg Béla bácsi rá nem szólt:

– Mire vársz, atyámfia? Rövidnadrágban nem a legcélszerűbb cserkészetre menni…

Lefelé indultak a már oly jól ismert réti ösvényen, de a feltáróút után nem sokkal letértek balra egy András által még fel nem fedezett cserkészösvényre. Egy tisztás szélén megálltak, s Béla bácsi rámutatott a túloldali öreg bükkre:

– Ha a felső oldalánál elmész, megtalálod az ösvény folytatását. Olyan másfél száz méter után találsz egy magaslest, amelyről jól át lehet látni a túloldalra. Ha szerencséd van, páholyból látsz mindent! Ne mozdulj innen el! Vagy érted jövünk, vagy patronfüttyel jelzünk.

Kóci a zsebéből elővett egy üres töltényhüvelyt.

– Nesze, hogy vissza tudjál jelezni!

András zsebre vágta, és indult volna, de nagybátyja még utána szólt:

– Ha hívunk, nem kell ide visszajönnöd, mert az árok partján is van egy ösvény, azon gyere lefele a bürüig!

Ezzel elnyelték őket a bokrok. A fiú fájó szívvel nézett utánuk, de már eszébe sem jutott volna, hogy utánuk is menjen. A múltkori lecke elég volt a számára. Sóhajtott egyet, s elindult a jelzett irányba.

A magasles kényelmes volt, valóban nagyszerűen körbelátott róla. Előtte elég meredek patakvölgy volt, a túloldalon tisztításra váró vágás, s mellette szép állású középkorú bükkös. Az erdőszélen bükksást is észrevett, amit – ezt megjegyezte – az őzek nagyon szeretnek. Fentről igen enyhe szellő fújdogált, szinte csak kúszott lefelé.

– Jó szelük van, azt hiszem – gondolta, miközben igyekezett alaposan körülnézni. De a vágásban egyelőre csend és nyugalom volt, csak a szokott kismadarak repkedtek.

Aztán egyszerre egy pillanatra villant valami a bükkös szélén, mire odairányozta a messzelátót, s nagy nehezen észre is vette Kóciékat, amint elhelyezkedtek egy öreg bükk tövében, elég jó bokortakarásban.

„A puskán villanhatott meg a napfény” – gondolta András, és izgalommal várta a fejleményeket.

Hosszúnak érzett idő után hallotta meg a pie-pie hangot, amely elszállt, és utána még nagyobbnak tűnt a csend. Végtelennek érzett percek mentek, aztán Béla bácsi újra hívott.

Ekkor András valahol a vágás felső részében mozdulni látott egy bokrot. Vagy talán nem is annyira látta, mint inkább érezte. A szíve gyorsabban kezdett verni, és odairányozta a látcsövet. Először nem vett észre semmit, de aztán lejjebb valami vörösség villant elő egy pillanatra.

– A bak! Megy a bak! – dobolt benne a felismerés, és szerette volna erről értesíteni Kóciékat is, de persze ezt nem lehetett. Így csak a messzelátóval igyekezett követni az őzet.

Ez egészen elfogadhatóan sikerült is neki. A leselkedőktől nem túl messze egy tisztás volt a bokrok között. Abban reménykedett, hogy hátha kilép rá a bak, és megláthatja.

Ezúttal reményei beteljesedtek. Az őz kilépett a bokrok közül, határozott léptekkel átment a tisztáson, s eltűnt újra a túloldalon. Ment nyílegyenesen a hívó hang irányába!

„Ezt látniuk kellett!” – gondolta András, s messzelátóját nagybátyjáéba irányozta. Valóban úgy volt. Kóci célzásra emelte a puskát, Béla bácsi távcsövezett.

Andrásnak a torkában vert a szíve, úgy izgult, mint egy jobbfajta krimi csúcspontjánál, vagy mintha ő várná az őzet.

Az események felgyorsultak. A bak kilépett a bokrok elé, és kíváncsian kereste az ott vélt sutát. Ekkor Kóci lövésének ostorcsapása végigvágott a hegyoldalon, a bak pedig felágaskodott hátsó lábaira, ugrott egyet, és eltűnt a bokrok között.

– Elhibázta! – jajdult bele az első pillanatban Andrásba, és olyan szomorú lett, mintha ő vesztett volna el valamit, valami nagyon értékeset. De a messzelátót nem vette el a szemétől, és tovább figyelte a vadászokat, akik közben előjöttek, és a rálövés helyét vizsgálták.

„Mit mutogatnak ezek? – tűnődött magában. – A fene egye meg, éppen takarják előlem!”

Béla bácsi, mintha megérezte volna az óhajt, arrább lépett, s így András is észrevette a sötét valamit a bokrok levelein.

– Piros! Vér! – ujjongott fel. – Mégis eltalálták!

A két vadász belépett a bokrok közé, ahova a bak beugrott. Aztán valami kiáltás hallatszott – a fiú nem értette –, de hogy ne legyen tovább kíváncsi, Kóci újra megjelent, és hatalmasat füttyentett a patronnal, s még integetett is Andrásnak, hogy „gyere-gyere!”. A fiú alig találta meg a sajátját a válaszadásra, s amikor lemászott a magaslesről, akkor érezte, hogy az izgalomtól még remeg keze-lába. De megerősítette magát, és futni kezdett az ösvényen, hogy minél hamarább odaérjen.

Lihegve és kifulladva érkezett meg a tisztásra.

– Megvan? – hápogott, megkapaszkodva hosszú barátjában.

– Persze, hogy megvan! Miért ne lenne meg?! Szép tüdőlövése volt!

– Azt hittem, elment…

Kóci mosolygott, és a hangján érződött, hogy szíve szerint a legszívesebben most valami ősi diadaltáncot járna.

– Miért ment volna el?!

– Hát hogy elugrott… aztán később láttam a vért a leveleken…

András még mindig lihegett a szaladástól. – És hogyhogy tüdőlövéssel elugrott?

– Az a tüdő pillanatnyi állapotától függ – magyarázta a közben szintén előjött Béla bácsi. – Ha belégzésben van, azaz pontosabban éppen levegő nélküli, akkor olyan, mint a száraz szivacs, a golyó átszalad rajta, s a hátralévő néhány tucat másodpercben még elég messze elviheti a lendület. Ha viszont a tüdő éppen teli van levegővel, találatkor szinte felrobban, és tűzben rogy a vad. Hát ez most éppen az előbbi állapotban volt. De nem ment messze, ott maradt a bokor mögött. Egyébként távcsővel figyeltem, jól látszott rajta a találat.

– Én nem láttam semmit – vallotta be András –, pedig én is figyeltem. Viszont jó darabon követni tudtam, ahogyan lefele jött.

– A figyelést is szokni kell. Mi csak a tisztáson láttuk meg az urat, elég vigyázatlan volt, ami ilyenkor előfordul… Szépen lőttél, öreg fiú! – fordult Kócihoz, aki fülig érő szájjal válaszolt:

– Véletlen volt. Egyszerűen belehibáztam… Az első őzbaknál…

De Béla bácsi nem hagyta befejezni.

– Ugyan már! Ha nem vagy higgadt, és nincsen „lik-iránt”, hiába a szerencse és a véletlen. Az pedig mindig kell az eredményes vadászathoz… No, hozd ki ide, csinálok rólatok néhány fényképet, aztán zsigerelünk, mert így is meg fogja húzni a vállad, amíg hazaérünk.

– Nem is tudtam, hogy hoztál fényképezőgépet.

– Nem árultam el neked, hogy ne légy még idegesebb, mint voltál. Egyébként csülökre, emberek, mert magától soha nem jön ki!

A fényképezés egy „kis” időt igénybe vett. A bak egyedül, majd a keresztbe fektetett puskával, aztán Kócival, s a végén még Andrással is. De egyszer minden ünneplésnek vége szakad, s Béla bácsi kijelentette:

– Akkor most zsigerelünk! Mivel őzet még Kóci nem tört fel, így részben én fogom csinálni!

Hanyatt fektette az őzbakot, agancsával rögzítve a fejét.

– Hát akkor kezdjük! – húzta elő a kését. – Először is el kellett távolítani az ivarszerveket. Ezt feltétlen meg kell csinálni még akkor is, ha nem zsigerelünk azonnal, csak meglékeljük. Vigyázni kell nagyon, nehogy megsértsed, mert a kiömlő váladék jó darabon megronthatja a húst!

András nézte, ahogy a nagybátyja kése szalad az állat testében. Őszintén szólva, először nem örült, hogy zsigerelésnél segédkezhet, de aztán rájött, hogy minden külön bejelentés nélkül már látott ilyet. A két disznót az ötszázasi búzában, meg a kis gombnyársas bakot is. Csak akkor éppen nem magyarázott senki.

– Na, most megnyitjuk a hasüreget! Megint nagyon vigyázni kell, nehogy véletlenül megsérüljön a hólyag vagy a végbél!… A hullatót körülvágjuk és kiszabadítjuk… így!

Béla bácsi egy pillanatra felegyenesedett.

– Csináljam? – érdeklődött Kóci.

– Gyere! Úgyis meg kell tanulnod!

A szerencsés elejtő – akivel jelen hangulatában egy vízilovat is ki lehetett volna zsigereltetni – átvette a kést.

– Nyisd meg a hasüreget, hogy beleférjél! Mármint a bal kezed meg a késpenge! Úgy, jó! Most nyúlj bele bal kézzel, hogy irányítani tudjad a késpengét! Jó! Nyisd meg a hasfalat a szegycsontig! Kóci vigyázva vezette a pengét. Kissé állandóan borzas haja időnként a szemébe hullott. Ilyenkor Andrást kérte meg, hogy igazítsa vissza.

– Jó! – hallatszott Béla bácsi hangja. – Most átvágjuk a szegycsontot! Utána pedig metsszed fel a bőrt az állcsontig! Összehúzott szemekkel figyelte a munkát, de láthatóan meg volt vele elégedve.

– Most a nyelvet kell kiszabadítani! Ezt a legcélszerűbb úgy, hogy az állkapocs két oldalán bevágsz… jó… és most felfelé húzva a nyelvet, le lehet választani a garat- és nyakizmokat! Jól van, fiú, ügyesen csinálod!

Kóci mosolygott, és visszafordult az őzbak hasához.

– És jön a rekeszizom… – mondta félig állítva, félig kérdezve.

– Igen. De a vesepecsenyére vigyázzál!

Mikor ez is megtörtént, Béla bácsi előszedett a táskájából egy nejlon- meg egy molinózacskót.

– A májat a nejlonba tesszük, mert gondolom, erre anyád igényt tart, és nem lenne jó, ha mindent összekenne. A molinóba pedig – fordult Andráshoz – a vizsgálati anyag jön. Ugyanis ez a bak eladásra kerül, és a rendelkezések szerint (egyébként teljesen indokoltan) néhány belsőséget állatorvosi vizsgálat céljaira mellékelni kell, nehogy véletlenül fertőzött vadhús kerüljön forgalomba. A májból (nyirokcsomóval együtt), a tüdőből, a szívből, a lépből kell beletenni, meg az egyik vesét.

A máj szó hallatára Kóci szomorúan kezdte nézni a kezében lévő hibátlan őzmájat, de Béla bácsi megnyugtatta, hogy a zsigeri részen lévő úgynevezett májkapuból kell egy darabot kivágni, akkor együtt lehet a nyirokcsomóval.

Kóci elvégezte a műveletet, aztán megfogta a nyelőcsövet, s ezzel szinte egyetlen mozdulattal kiemelte az egész belsőséget.

– Nahát! – álmélkodott András. – Még csak piszkos sem lettél!

– Szép tiszta lövése volt! – mondta Béla bácsi. – És ügyesen is csinálta. De lágylövés esetén nem lett volna ilyen úri munka! Itt ez a rongy, töröld tisztára a belsejét, és készen is vagyunk!

A kezére száradt vért a fűbe törülte Kóci – kezet mosni ráér majd otthon, a száradt vér könnyen lepereg –, aztán átlábazták az őzet. Ugyan nem az izmokat felvágva, hanem összekötve a négy lábát, s felakasztották az arra alkalmas husángra, melyet Béla bácsi vágott.

– Ha otthon zsigereltünk volna, ilyen szép, tiszta lövés után érdemes lett volna felfogni a vért vérpörköltnek. De hát ilyet még ehetsz – fordult Andráshoz.

Kóci éppen a vállára emelte a bakot, amikor egy hang hallatszott a levegőből:

– Kroakk! Korr!

– Holló lenne…? – kérdezte magától Béla bácsi, aztán fülelt, és a végén megcélzott a messzelátójával egy fekete pontot a levegőben. – Az!

Kóci is szeméhez emelte a látcsövét.

– Valóban! Te, Béla bácsi! Ha ez felfedezi a Boszorkánykőt, szép cirkuszt csinálhatnak majd a sólyommal a fészkelőhelyért. Gyerekkoromban Pásztó fölött láttam egyszer ilyet.

– Bizony – bólogatott a megszólított –, és most alaposan be fog itt lakmározni! Gyere, erre menjünk a régi gyalogúton a feltáróútra, akkor nem kell kerülni lefele!

Meg kell mondani, hogy Béla bácsi alaposan megmászatta őket, amíg kiértek a feltáróútra. Egy régi gyalogösvényen, melyet hosszú ideje felhagytak, és több helyütt benőtt a fű meg a bokrok, kapaszkodtak toronyiránt felfele. Elöl ment a házigazda, aki ezúttal két puskát vitt a vállán, mert utána Kóci következett, hátán a bakkal, s végül András, aki messzelátója mellett még a vadásztáskát is cipelte. Kóci fején ezúttal kivételesen kalap volt, amely a jó ég tudja, honnan került elő. Ugyanolyan ronda kis jószág volt, mint Kornél bácsié, csak kisebb. Nyilván kamaszkorában hordhatta a tulajdonosa, s azóta rég kinőtte. De most szükség volt rá, hiszen szalagja mellé tűzte a töretét, az elejtőnek járó bevérzett tölgygallyacskát. Alaposan megizzadtak, míg felértek az egyenesbe. Itt Béla bácsi megállt, Kóci pedig sóhajtott egyet, és letette a bakot a válláról a fűbe.

– Pfű!

A házigazda mosolygott, s egy időre terhet cserélt az elejtővel. Ezalatt Kóci ment leghátul, hogy magára maradhasson az örömével. András a bak bólogató fejét nézte. Csinos kis agancsa volt, szó se róla, szép kehely alakú, csak éppen nem volt hosszabb tizenkét centinél, s bal szárából elspórolta a hátsó ágat.

– Ilyen volt ez már három évvel ezelőtt is – mondta Béla bácsi.

– Ez az a bak, amelyet feltétlenül ki kell emelni az állományból, de ugyanakkor mégis jól mutat.

– Nagyon hasonlít Apu első bakjára – jegyezte meg Kóci, mire vendéglátója bólogatott:

– Ő is ebben a vágásban lőtte. Nyilván él itt egy ilyen törzs. Az átöröklődéstől csak úgy lehetne megszabadulni, ha az összes sutát is kilőnénk innét, de hát ki a fenének volna erre szíve? Pedig ha racionálisan, érzelemmentesen, mondhatni számítógépszerűen vadgazdálkodnánk, ezt kéne tenni.

A számítógép szót furcsán megnyomta, és hátrapillantott Kócira, aki kicsit mosolygott a bajusza alatt, de nem szólt semmit. András sejteni kezdte, hogy a számítógép kérdésében valami véleménykülönbség van a két hosszú ember között, de nyilvánvaló volt az is, hogy Kócit jelenlegi hangulatában még tán súlyos becsületsértéssel sem lehetne megbántani. Béla bácsi sem szánta komolynak a dolgot, mert átváltott más témára:

– Apád a bérvadásztatással bogarat ültetett a fülembe! Most nem is a téli disznóhajtásra gondolok, hanem tele vagyok selejt őzbakkal. Tudom, hogy nyaralás vége felé kevés pénze van az embernek, de beszélhetnénk róla.

Kócinak felcsillant a szeme:

– Meg kell próbálni Anyával szót érteni, hogy mennyi a tartalék pénz… De végeredményben az egész attól függ, hogy mennyibe kerülne.

– Hát az a minőségtől függ, de van olyan, ami nem kerülne többe, mint egy tankolás.

– Avagy egy márkás külföldi farmer – fűzte tovább a gondolatot a fiatalember. – Ha én nem veszem meg azt a külföldi farmeröltönyt, hanem csak egy hazai szabadidőnadrágot, akkor nagyjából meg is van egy bakocska… Persze, még Anyával beszélni kell.

(A család pénzügyeit teljhatalommal Gabi néni intézte. Kornél bácsi nem nagyon tudott, de nem is szeretett a pénzzel bánni. Ha ő „takarékoskodni” akart, annak rendszerint az lett a következménye, hogy valami számára fontos dogot nem vett meg, s a végén megbánta. Ezért aztán fizetéskor – levéve az elfogadható nagyságú költőpénzt, amiből elsősorban könyv- és meccsjegykiadásait fedezte, némi kávéval és üdítővel vegyest, mert nem dohányzott, és nem is ivott – átadta a summát Gabi néninek, aki nem csak végzettsége szerint volt közgazdász, hanem a pénzzel is valami egészen különleges érzékkel bánt. Így aztán a családnak az olcsónak igazából nem mondható vadászat mellett sem kellett soha adósságot csinálnia. Jó néhány ismerős csodálkozott is rajtuk, de ők csak a vállukat vonogatták, és nem törődtek sem a csodálkozással, sem az irigykedéssel, sem a megjegyzésekkel. Az is igaz, hogy a vadászati kiadások egy részét Kornél bácsi honoráriumai tették ki. Mindent összevéve, Kóci reménykedésének reális alapja volt.

A két asszony már a kőasztalnál üldögélt, amikor megérkeztek.

–Annyi málna volt, hogy sajnáltuk otthagyni – fogadta őket Gabi néni – befőzni is érdemes lenne belőle! Mármint nekünk is – tette hozzá magyarázatként, mert Mariska néniről nyilvánvaló volt, hogy a kamra polcain sorakozó lekvárokat nem a körúti ABC-ből hozta.

Kóci bólogatott rá, mert jelen hangulatában még sokkal kellemetlenebb feladatot is elvállalt volna, mint a málnázás, de nem szólt egy szót sem, mert aki tejszínhabos málnát eszik, az kellő áhítattal tömje a fejét, és ne használja a száját másra közben. Ezt Gabi néni is méltányolta, és csak akkor folytatta a beszélgetést, amikor az utolsó szem málna is eltűnt a tányérról.

– És hova fogod tenni a trófeát? – érdeklődött a szerencsés vadásztól, mire az először végigboronálta ujjaival a haját, mely szokás szerint a tulajdonos nevének megfelelő állapotban volt, és csak azután válaszolt:

– Az íróasztalom fölül az őzképet átteszem a szekrény mellé, onnan pedig a pillangókép kimegy az előszobába…

Gabi néni nem nyilvánított véleményt, hanem azon kezdett el meditálni, hogy mikor lenne érdemes feljönni málnázni. Kóci is alkalmasnak találta az időt, hogy fölvesse a farmeröltöny őzbakká történő átváltoztatásának kérdését. András legnagyobb ámulására némi számolgatás után a család közgazdasági szakértője és pénzügyminisztere kijelentette:

– Hát egy kis gombnyársas, vagy más hasonló nyiszlett belefér!

(András kétszeresen is csodálkozott. Egyrészt Gabi néni vadászati hozzáértésén, másrészt meg az ügyletre vonatkozó anyai áldásán. Náluk ugyanis az ilyen váratlan kiadások mindig komolyabb családi vihart idéztek elő, mert „már csak-juszt is” alapon egyik fél sem akart engedni eredeti elképzeléséből. De hát lassan megszokhatta volna, hogy itt minden némileg másképp történik.)

– Miklósnál van két olyan bak, amelyik közül bármelyik belefér a költségvetésetekbe. Egy gombnyársas meg egy ronda kis lépegető. Megyek, föl is hívom, hogy mikor ér rá – s elballagott a ház felé.

Erről Andrásnak eszébe jutott az öreg János által felkínált ötszázasi „lépegető”, és meg is kérdezte Kócit, hogy mi van vele.

– Mi lenne? Tegnapelőtt délután Apu meglőtte. Ilyen simán tán még egy vadat sem ejtett el. Hat óra körül elültünk az erdőszélen, az öreg hívott (meg kell hagyni, csodálatosan tud hívni az öreg róbsic!), a bak kijött, Apu meg tűzben marasztotta.

– Váll-lappal? – kérdezte András, mire Kóci somolygott a bajusza alatt:

– Nyaklövéssel. Amit váll-laplövésnek szánt… Szóval „föl-balra”. – Elnézett az öregerdő felé, s úgy folytatta: – De úgy vélem, ma is eredménnyel járt.

– Honnan veszed?

– Következtetés az egész. Nézd meg Kárót, jelzi, hogy jönnek. Márpedig, ha nem lőttek volna semmit, kitartottak volna lővilág végéig.

András hallgatott, és úgy érezte, erre ő is rájöhetett volna. Kócinak igaza volt. Hamarosan előbukkantak a fák közül, elöl Kornél bácsi, akinek még a szemüvege is külön nevetett, kalapja mellett törettel, mögötte Bence, hátán a bakkal, melyet amikor Béla bácsi meglátott, szó nélkül felállt, és megszorította az öreg kezét. Ősz pofájú, öreg bak volt, vastag rózsákkal, rövid, tömzsi visszarakott szárakkal, amelyek még így is sejtették, hogy milyen csodálatos trófeát viselhetett évekkel ezelőtt a hordozójuk. Az a fajta bak volt, amelyikből minden vadászterületen akad egy-egy, de többet szerepel a személyzet és az erdei munkások elbeszéléseiben, mint ahogy szem elé kerül, és rendszerint nyomtalanul, a valóságból a mítoszokba átlépve tűnik el az erdőből. Bence minden vadásztudományára szükség lehetett az elejtéséhez, de az öreg csak ballagott, mosolygott és pipázott, és nem szólt egy szót sem. Csak amikor azt hitte, hogy nem hallja senki, mondta halkan Béla bácsinak:

– Adósa vagyok és szegény főorvos úr emlékének! Éppen ötven évvel ezelőtt történt, hogy a feleségem valami nagyon csúnya fertőzést kapott a lábára. Nem tudott rajta a közeli orvos segíteni, azt mondta, nincs sok remény, de vigyem be a kórházba, ha levágják a lábát, talán megmarad. Hát én bevittem! Ötórai rázós szekérút a lázas asszonnyal! Azt hittem, nem éri meg… Akkor került oda a főorvos úr, első betegei egyike volt a feleségem. Nem ígért semmit, csak azt, hogy mindent megtesz! De egy hónap múlva egészségesen hazavihettem az asszonyt! És nem fogadott el semmit, azt mondta, jár a betegbiztosítás alapján… Meg egyébként is esküt tett a gyógyításra… Hát így vagyok én adósuk, mert nekem a feleségem élete mindennél többet ért…

András szinte szégyellte, hogy végighallgatta ezt a vallomást, és eszébe jutott Kornél bácsi elbeszélése édesapja sorsáról.

„A háború” – gondolta, de mielőtt elérzékenyülhetett volna, Béla bácsi vidámabb témára tért át:

– Rakjunk tüzet, atyámfiai, hogy ünnepélyes vadászavatást tarthassunk!

Mariska néni csak fölényesen legyintett:

– Nyugalom, főerdészúr, nyugalom! Minden elő van készítve, ha nem vette volna észre!

Valóban, a kövekkel kirakott tűzrakó helyen akkurátusan elő volt készítve a tűz. A fél csukló vastagságú félméteres hasábok gúlába rakva, alattuk aprófa, alágyújtós – szóval csak egy gyufa kellett a meggyújtásához.

– Minden azért mégsincsen meg! – jelentette ki Béla bácsi, és kését elővéve eltűnt a bokrok között. Hamarosan előkerült két frissen vágott, mintegy kisujjnyi vastag (vagy vékony?) suhogóval. Aztán leült a kőasztalhoz, és elmélyülten farigcsálni kezdte az egyiket. Bence csak mosolygott, aztán kiverte a pipáját, s amikor eltette, Béla bácsi szelíd kis mosollyal, de szó nélkül odaadta neki a másik vesszőt, hogy munkába vegye.

András aggodalommal figyelte a műveletet, mert eszébe jutott minden értelmes és értelmetlen dolog, amit a vadászavatásról olvasott vagy hallott, de Kócit láthatóan nem zavarta. Kiszedte a Dudinóból a magnót, és egy fekvőszékbe telepedve hallgatta. De olyan halkan, hogy ha András nem figyel oda, talán észre sem veszi. Ilyen szelíden még nem hallott senkit magnózni, és ezt meg is mondta Kócinak. Az érintett csak vonogatta a vállát.

– A sok hülye azt hiszi, hogy akkor jobban élvezi, pedig…! – Itt Kóci egy tömör és tőle igen szokatlannak tűnő kifejezést használt, mégpedig magyarul. Amikor András elcsodálkozott, megjátszott ártatlansággal ránézett és megkérdezte: – Milyen nyelven óhajtja még uraságod? Olaszul, spanyolul, angolul vagy németül? A francia nyelvben sajnos nincs rá megfelelő kifejezés. – Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatta: – A fülemre pedig igencsak szükségem van a vadászatnál. Ha otthon vagyok, és magnózom a szobámban, ezt Apuék csak akkor tudják meg, ha bejönnek. Ellenben, ha a szomszédék lánya egyedül van otthon, ezt onnan lehet tudni, hogy még a mi külső szobánkban is hallani a magnóját! Érdekes módon, ha a szülei otthon vannak, nem bőgeti. Igaz, egypárszor úgy ordítottak vele miatta, hogy azt is hallottuk…

– És ti mit csináltok ilyenkor? Megveritek a falat?

– Á! – legyintett Kóci. – Ennél jobb, bevált módszereink vannak! – De többet nem nyilatkozott a dolgokról. Kazettát cserélt, aztán pedig elmeredt valahova a völgy irányába, ahol nem látszott semmi különös. András azonban észbekapott, és szégyenkezve elsomfordált, mert rájött, hogy a magnózás valójában csak ürügy. Kóci újra végig akarja élni első őzbakja elejtését…

Lassan bealkonyodott. Amikor Béla bácsi elég sötétnek találta az időt, előhozatta Kócival az őzét, lefektették a tűzrakó hely közelébe, s utána meggyújtotta a máglyát. A tűz beleharapott először az apró gallyacskákba, utána az aprófába, és végül átugrott a hasábokra. A lángok felcsaptak, és vöröses, villódzó fényük végigugrált a környéken. Kóci előszedte a puskáját, keresztbe fektette az őzbakon, azután fél térdre ereszkedett zsákmánya mellett és fölé hajolt. Béla bácsi pedig kezébe vette az egyik vesszőt.

– Először lőttél őzbakot, ezért a szokásoknak megfelelően én, mint a terület vadászati vezetője, őzbakvadásszá avatlak!

Megsuhant a pálca a kezében.

– Az első ütést Szent Hubertus, a vadászat védőszentje nevében adom, hogy mindig tiszta lelkiismerettel tekinthessél a természetre!

Újra megsuhant a pálca, és András észrevette, hogy nagybátyja a mutatós suhintás után egy alig észrevehető csuklómozdulattal lefékezi az ütés erejét.

– A másodikat hazád, Magyarország nevében, amelyik a fegyvert adta a kezedbe, s felnevelte az általad elejtett vadat!

Harmadszor is suhant a pálca, ezúttal talán kicsit erősebben.

– A harmadikat pedig saját nevemben, hogy mindig emlékezzél a mai napra!

Ezután Bence vette át a pálcát. Bal kezével levette a kalapját – nagy megtiszteltetés volt az öreg részéről! – és úgy ütött.

– Hogy olyan vadász legyen, mint a nagybátyja volt!

Utoljára maradt Kornél bácsi.

– Fiam, több szerencséd legyen a vadászatban, mint nekem! – mondta a pálcaütést kísérve.

Kóci felállt. András eddig nem látta az arcát, mert háttal volt, most azonban észrevette rajta a meghatottságot. Először Béla bácsinak szorongatta meg a kezét, aztán leparolázott Bencével, s végül az apja nyakába borult. Itt azonban már nem tudta megtagadni magát, s hogy a meghatottságát leplezze, egy kicsit óvatosan megrágcsálta Kornél bácsi fülét.

– Ne idétlenkedj már! – nevetett az érintett. – Nem vagy már ötéves!… Inkább szedd elő a légpuskát, mert még egy avatás hátravan!

– Hah! – jegyezte meg színpadiasan Kóci, aztán kutatóan körülnézett. – De hol van a VERÉB?!

Tényleg, hol van? Sehol sem volt. András kétségbeesetten kezdte keresni. Hol is hagyta? Utoljára a kőasztalra tette, az még az ebéd előtt volt… Jaj, istenem, hol van?!

Majdnem elsírta magát.

Mariska néni volt a mentőangyal.

– Itt van, te szerencsétlen! – lépett elő a háttér sötétjéből, kezében a fiú első vadászzsákmányával.

– De hisz ez hideg! – kiáltott fel a meglepetéstől András.

– Hát persze, hogy az! Betettem a hűtőszekrénybe, hogy ne legyen baja ebben a melegben! Holnap meg vidd el Adolfnak, mert a zsákmányt nem elég elejteni, a sorsáról is gondoskodni kell!

Béla bácsi nem hagyta félrecsúszni az események menetét.

– A veréb túl kicsi ahhoz, hogy a földön legyen. Tegyük az asztalra, mellé meg a légpuskát! András pedig térdeljen fel a padra!

Az avatást itt is Béla bácsi kezdte. Az első két ütést nagyjából ugyanolyan szavakkal kísérte, mint Kóciét, csak a harmadik volt más:

–.Hogy dédapád méltó utódja lehessél a vadászatban!

András a dédszüleiről – akik még jóval az ő születése előtt meghaltak – szinte semmit sem tudott. Így a mondat különösen mélyen érintette.

– Hogy igazi, jó, becsületes vadászember legyen! – hallotta Bence hangját, de az ütést jóformán nem is érezte, annyira el volt foglalva a meghatottságával.

– Hogy mindig tudjad: a vadászat nemcsak a vad elejtéséből áll, hanem az azt kísérő hangulatból is! – Ez Kornél bácsi, teljesen egyértelmű volt, mint ahogy az volt Kócié is:

– Hogy véletlenül se higgyed el soha, hogy többet tudsz a vadászatból, mint Nimród, Szent Hubertusz és Kittenberger Kálmán együtt! – s a szöveg jellegének megfelelően a suhintás is erősebb volt az előzőeknél.

András kezet rázott az avatókkal, aztán felkapta a verebet meg a pálcát, és berohant a házba. Lelkiismeretesen el akarta helyezni a zsákmányát, és kíváncsi volt a pálcára is. No meg egyedül is szeretett volna maradni kicsit.

Béla bácsi valóban a szívét is beleadta a faragásba. Cikornyás minták díszítették a vesszőt, s mellettük az aznapi dátum és a VERÉB felirat. Gondosan elhelyezte a szobájában, kicsit szipogott, lemosta a képét, és azután ment csak vissza.

Odakinn közben megváltozott a világ. Mariska néni nagy darab szalonnákat, szép kerek hagymákat, karéj kenyereket osztogatott, míg Béla bácsi valahonnan épp egy halom nyársat hozott elő.

– Gyere, atyámfia, gondolom, te is megehültél a mai napon! – mondta, mire András rájött, hogy szép dolog a meghatódás, de az evés sokkal biztosabb, sőt kellemes dolog is.

Egyébként a parázsba roskadó tűz, a feketén álló erdő, a pislákoló csillagok hangulata, melyet még megerősített a sötét fák között fel-feltámadó avarzörgés, és egy kuvik visongása az országút felől a többieket is hallgataggá tette. Csak amikor a második adag szalonnát és kenyeret is elfogyasztotta, s egy tisztességes pohár fröccsöt is leeresztett utána, akkor szólalt meg Béla bácsi:

– Tudom, te nem ihatsz – nézett Kócira –, mit kérsz: kólát vagy narancsot?

– Mariska néni-féle málnaszörpöt – jött az elkésett felelet, mert a kérdezettnek előbb le kellett nyelnie, ami a szájában volt.

András is a málnaszörpből ivott, s megjegyezte – amit különben már régen akart –, hogy ilyen jót még nem ivott.

– Ez a nagymama receptje szerint készült – mondta a megdicsért háziasszony –, illetve neked a dédmamád lenne, ha élne.

– Mariska néni ismerte? – András igyekezett az ősökre terelni a szót, mert alig tudott róluk valamit.

– Éppen be tudtam még nekik mutatni – vette át a szót Béla bácsi, aki elgondolkozva nézett a tűzbe, aztán folytatta: – Híres vadász volt a nagypapa fiatal korában, de tizennégyben a szerbiai harcokban megsebesült, vagy valami betegséget kapott, és utána fel kellett a vadászattal hagynia.

– Mi történt vele? – kérdezett közbe Kornél bácsi, aki eddig látszólag minden figyelmét egy kövér sült hagymának szentelte.

– Elkezdett bénulni, évtizedek alatt fokozatosan teljesen megbénult. Amikor elérte a szívét, meghalt. Miért kérdezted?

– Mert az én egyik nagyapám is így járt. Komáromi vártüzér volt, de persze azonnal a frontra vitték őket…

– Az enyém a 44-eseknél szolgált… Szegény nagymama egy életen keresztül odaadóan gondozta, s szinte azonnal utánament. Együtt temettük őket…

– Háború, mindig a háború! – András elkeseredett volt. – Hát mindenkinek belenyúlt az életébe?! – Eddig számára csak érdekes látnivaló volt a tv-híradóban, vagy izgalmas film, de most egyszerre olybá tűnt, hogy ez valami titokzatos polip, amely a legváratlanabb pillanatokban nyúl elő a sötétből.

– A szomorú valóság az – mondta szárazon Kornél bácsi –, hogy mind a két világháború érintette az ország minden egyes családját. Már az első világháborúban a halottak, sebesültek és hadifoglyok összlétszáma elérte a lakosság tíz százalékát, míg a másodikban a végleges emberveszteség volt ennyi. Szóval, akik soha nem jöttek haza…

A hangulat megtört. Bence elbúcsúzott, s nekivágott az éjszakának. Kornél bácsiék is szedelőzködtek. Amikor a Dudinó helyzetjelzője eltűnt a kanyarban, Béla bácsi ráütött András vállára.

– Ne keseredj el, atyámfia! Ami az előző nemzedékekkel történt, azon úgysem változtathatsz! Nektek az maradt: megakadályozni, hogy újra legyen… De pihend ki magad, mert holnap randevúzunk a gyilkos bakkal! – Ezzel füttyentett Kárónak, és bement a házba.

A fiú egy pár pillanatra még kint maradt. Felnézett az égre, ahol a Tejút kanyargott, és örült annak, hogy csak a csillagok hullanak az égen.

„Talán az öreg gyilkos baké is köztük volt” – gondolta, amíg becsukta maga után az ajtót.

Az előző napi szerencsesorozat másnap is folytatódott. Viszonylag későn és kényelmesen reggeliztek, mert Béla bácsi még elalvás előtt átszólt neki:

– Aludd ki nyugodtan magadból a mai izgalmakat, holnap csak később megyünk ki!

A részletesebb magyarázatot jelentő folytatást csak másnap, reggeli közben tette hozzá.

– Annyi különböző időpontban kerestem már a vén gazembert, s mindig kifogott rajtam! Amikor a múltkor átnéztem a vadásznaplómat, rájöttem, hogy a délelőttök valahogyan kimaradtak. Hát most megpróbáljuk! Talán a délelőtti pihenés idején kevésbé lesz éber…

Az elgondolás logikusnak tűnt András számára is, de természetesen nem tudott hozzászólni. Hallgatagon evett, és közben azon tűnődött, hogy a kőasztal most, így, ahogy van, akár egy csendélet modellje is lehetne. Vastag, húsos paprikás szalonna, öklömnyi zöldpaprikák (sárgásak, meg mosolygós sötétpiros paradicsompaprikák is), gömbölyű, kőkemény paradicsomok, ragyogó fehérségű friss hagymafejek, kétféle kolbász (az egyik vaddisznóból!), puha kenyér – s utána még a csemegék: Mariska néni lekvárai, s egy kis ráadás a tegnapi málnából. Legalábbis ő azt hitte, hogy az, de Mariska néni felvilágosította:

– Á! Ma reggel kapkodtam össze itt a feltáróút mellett.

– Bekötőút! – dünnyögte félhangosan Béla bácsi. – A feltáróút az más!

A finomságokhoz még tejszínhabos kakaó járult, merthogy Mariska néni könyörtelenül kinyomta a habszifonból a tegnapi második adagból való maradékot.

– Nem szabad hagyni, hogy megsavanyodjon! – jelentette ki határozottan, mintha valakinek ellenvéleménye lett volna.

András a málnát kanalazta már, amikor eszébe jutott: tegnap – a vendégeknek tett ígéretének megfelelően – Mariska néni pórázra fogta kínáló hajlamait, de most aztán kiéli. Szerencsére a fiú már kellő rutint szerzett a kínálási rohamok elhárításában, és ezért „csak” jóllakásig evett.

– Vannak táplálkozástudományi szakemberek, akik szerint az emberiség elhízásának és gyomorpanaszainak az oka a bőséges reggelizés – mondta Béla bácsi, miközben pipáját tömködte –, de én ezt egyszerűen nem hiszem! A reggelizés adja meg az erőt a napi munkához, nem beszélve arról, hogy attól még senki nem lett gyomorbajos, ha netán nem vacsorázott, de attól igen, ha nem reggelizett! A bőséges reggeli még soha, senkinek meg nem ártott. Persze – folytatta nagy pöfékelések közepette – nem hajnali háromkor kell reggelizni, hanem időben, úgy nyolc-kilenc óra körül. Hajnalban még az ember emésztőrendszere is alszik, nem szabad gorombán fölébreszteni, csak éppen néhány falattal, hogy ne fázzék az ember. Rendesen enni később kell. Ha korán kelek, és nem tudok hazajönni reggelizni, akkor viszek magammal ennivalót!

Befejezte a mondókáját, és elmélyülten tovább pipázott.

Aranyfényben ragyogó, meleg augusztusi délelőtt kezdődött, s András nagy hajlandóságot érzett a fekvőszék előcipelésére, de szerencsére Béla bácsi befejezte a pipázást, s a füstfejlesztő jószágot elrakva bement a házba, hogy kihozza a sípkészletet.

– Megvizsgáljuk, nem kell-e újrahangolni, nehogy ezen múljék a siker – mondta, s elmélyülten próbálgatni kezdte a sípokat. Négyszer-ötször is belefújt egybe, míg megnyugodott, hogy rendben van. Amikor mindegyiket jónak találta, odaszólt Andrásnak, miközben tokba rakta a sípokat:

– Hát akkor menjünk! Azt hiszem, ha jól bekenőzködsz, jöhetsz ma rövidnadrágban is!

A szokott úton indultak el, de nem kanyarodtak be az ösvényre.

– Más megoldással próbálkozunk. Nem zavarjuk meg az öreg lakhelyét, hanem lentről jövünk, és a suta tanyája felől fogok hívni. De fel sem együtt megyünk végig. Majd egy elágazásnál megállunk. Onnan én éppen rálátok a magasles felső részére a bokrok között. Meg fogom neked mutatni, hogy merre indulj tovább felfele. Némi kapaszkodás után elérsz egy régi ösvényt, azon éppen lejutsz a magasleshez. Én majd akkor indulok tovább, ha meglátlak téged odafönn! Neked az egyetlen dolgod az, hogy lehetőleg mozdulatlanul csücsülj a kakasülőn, és csak akkor gyere le, ha én odamegyek az elejtett bakhoz, vagy szólok neked!

Tettek néhány lépést, aztán Béla bácsi hirtelen megállt, mint akinek eszébe jutott valami.

– Az nem is volt rossz ötlet, amit mondtál tegnap. Mármint, hogy figyelmeztetnél engem, ha észreveszel valamit. De nagyon óvatosnak kell lennünk! Ne csinálj semmit, csak nézz mozdulatlanul abba az irányba!

András őszintén szólva nem bízott a terv sikerében. Miért is sikerülne éppen most, százegyedikre, ha már százszor nem sikerült? És délelőtt, kilenc után jóval?!

Ilyeneken morfondírozott magában a mindösszes közül a legkényelmetlenebb magasles tetején csücsülve. Nagyon hiányzott az ülés! Lábát alig tudta elfogadhatóan elhelyezni, és előre félt attól, hogy mi lesz, ha elzsibbad? Olvasmányaiból homályosan emlékezett valami esetre, amikor a keresett vadat az riasztotta el, hogy a vadásznak elzsibbadt a lába, s amikor megmozdította, megreccsent a magasles. És egyébként is nagyon meleg volt, és hallatlanul unalmas volt minden! Nem lehetett látni semmi érdemlegeset, csak egy gébics ült ki néhány pillanatra egy közeli bokor kihajló ágára. Mikor hív már Béla bácsi?!

Végre megszólalt a síp! Valahonnan a suta felől. Lágyan, epekedően. S ebben a pillanatban András megértette a haditerv lényegét! Béla bácsi arra számít, hogy az öreg bak visszament pihenni saját biztonságos várába, s így a suta felől könnyebben ki lehet csalogatni.

Csönd volt. A hang elszállt, és nem mozdult semmi. Egy idő után Béla bácsi újra hívott.

S ekkor András észrevett valamit. Utólag már nem tudta megmondani, hogy mi volt az: hallott-e valami percenést, vagy váratlanul látott valamit moccanni? Napokig tűnődött rajta – hiába. De a lényeg az volt, hogy odakapta a fejét.

Ebben a pillanatban új hang hallatszott, a bak által kergetett suta panasza!

– Pii-ee! Pii-ee! – de olyan kétségbeesetten, mint ahogy egy lány visítozna, ha huligánok kergetnék. S ez hatott! A következő másodpercben megjelent a bak! Nem nesztelenül, szellemszerűen, mint a múltkor, nem lassan, vigyázva, óvatoskodva, mint várni lehetett, hanem kiugrott, valósággal kirobbant. Ott állt dühösen, mint egy alvégi legény állhatott régen a falusi búcsúban, akinek felvégi legénnyel táncol a babája. Szinte csak a kinyitott bicska hiányzott a kezéből.

Mire András ezt végiggondolta, már el is dőlt. A bak sorsa is, meg a bak maga is. Béla bácsi lövése nyersen, keményen csattant – a fiú össze is rázkódott tőle –, a bak pedig eldőlt. Nekidűlt a bokornak, aztán lecsúszott az aljába, és nem mozdult!

„Teli volt levegővel a tüdeje” – gondolta András, s lemászásnak egyengette elzsibbadó lábát, mert nagybátyja kilépett a bokrok közül, és olyan mozdulattal intett feléje, mint aki magához akarja ölelni az egész világot.

Mire leérkezett, Béla bácsi már a bak mellett állt, és a töretét vérezte. Aztán megfordult, és megszorította a fiú kezét.

– Köszönöm, András! Látod, ötévi küzdelem után is kettőnkre volt szükség a győzelemhez!

A megszólított zavarba jött.

– Ugyan, Béla bácsi! Nem csináltam én semmit!

– Dehogynem! Először is te fedezted fel, hogy a nagy irtás után hova költözött át, most meg téged látva tudtam, hogy jön! – Elhallgatott, eligazította az őzet, keresztbe fektette rajta a puskát és rátette a kalapját. Csak azután folytatta: – Minden hímnek minden üzekedési időben megvan az a pillanata, amikor elveszti a fejét, és se lát, se hall, hanem rohan vakon a vesztébe. Ha ilyenkor próbálkozik vele az ember, akkor sikerül. Ez az egyik igazság. A másik viszont az, hogy ezt a pillanatot meg is kell találni, és ki is kell használni! Így kerek az egész. Egyébként – nézegette a bak agancsát, miközben leült mellé a fűbe – egypár fiatal bak életét megmentettük ezzel!

Megtörölte a homlokát, sóhajtott.

– Tudod – mondta kicsit később –, ha egy célt elér az ember, először fel sem tudja egészen fogni. Le kell ilyenkor kicsit ülni, újra átélni a dolgokat, ünnepelni… Aztán jön a kiüresedés. Hogy hiányzik a küzdelem, a párbaj az állattal… Egész addig, amíg nem kap egy újabb kihívást… – hirtelen elhallgatott, és megszorította András karját.

– Pie! Pie! – hallatszott lentről, a suta hazájából.

– Valódi? – kérdezte András.

Béla bácsi csak bólintott. A túloldalon valami zörgés hallatszott, és ahogy odanéztek, megláttak egy fiatal, de igen sokat ígérő bakot, amint az ösvényen átvágva, semmire sem figyelve igyekezett a hívó hang felé.

– Látod, ezt most az öreg megszúrta volna! Ha nem is pusztul el, visszaveti a fejlődését hosszú időre… – megint elhallgatott, és el is mosolyodott, mert az erdőből zörgés, lábdobogás hallatszott, és a „pii-ee!”, de egészen más hangsúllyal. Több volt benne a kacérság, mint a félelem.

– Hát az élet megy tovább – bölcselkedett félig tréfásan Béla bácsi –, és nem hajlandók nyugton ünnepelni hagyni engem!… Légy szíves, hozd el a túloldali mogyoróbokor alól a táskám, a nagy izgalomban ott felejtettem! Lefényképezem az öreg tömeggyilkost, aztán véget vetünk az érzelmeknek…

Amennyire élesen emlékezett András ezekre az eseményekre – igaz, nem mindennapos élményekben volt része annyira egybefolytak a következő napok. Csak mozaikok maradtak meg benne.

Még aznap délután történt, nem sokkal ebéd után, hogy csörgött a telefon. Béla bácsi vette fel meglehetősen zordon hangulatban, de aztán felderült a képe.

– Szervusz, Miklós! – harsogta a telefonba, hogy délutáni álmosságából felébredjen. – Mi újság?

– Megvan az új kocsi! – tőle szokatlan módon Miklós is úgy kiabált a telefonba, hogy kihallatszott a készülékből.

– Nofene! És milyen?

– Ezerhatszázas Niva!

– És jó?

– Felmentem vele a régi közelítőúton a fordulóig meg vissza. Ment, mint a kisangyal!

András nem tudta, hogy a kisangyalok hogyan autóznak terepen, de Béla bácsi elégedetten bólogatott, ő pedig kivitte a kezében szorongatott egeret Jancsinak. A kis vércse egyre kevesebbet tartózkodott a ház körül, de ezúttal ott volt, s láthatóan jó néven vette, hogy nem feledkeztek meg róla.

Valamelyik nap Kóci lelőtte a „farmeröltönyt”, de ezt András csak abból tudta meg, hogy Miklós – a csillogó új Nivával – elhozta bemutatni a trófeát. Ronda kis gombnyársas, eltorzult agancs volt valóban, mint András magában megállapította, nem sok ember adott volna érte pénzt. De a fiú már tudta, hogy a vadászatban az élmény mindennél többet számít, és a két huszonéves vadász számára ennek önálló elejtése a felnőtté váláshoz tartozott. Szíve mélyén irigykedett rájuk, hogy nem lehetett velük, de azt is tudta, hogy teljesen felesleges lett volna, s Kócit ismerve tudta azt is, hogy ezt tudomására is hozta volna.

Béla bácsi elismerően forgatta kezében a trófeát, és jókedvében megkínálta Miklóst egy pipa dohánnyal, aki azt nevetve elhárította, mondván, hogy ha élete eddigi huszonöt évében nem szokott rá a dohányzásra, most már nem fog. Béla bácsi tréfásan dohogott:

– Micsoda elkorcsosult világ! Te sem dohányzol, Kóci sem, az öregebbik Kornél meg éppen húsz éve hagyta abba! – aztán legyintett egyet, és hozzátette. Nem mintha valószínűleg nem lenne igazatok, de a hátralévő néhány évtizedre már nem fogom abbahagyni… Egyébként – vigyorgott galádul – azt mondják a tudósok, hogy az erős paprika viszont gyomorrákot okoz…

Ezen aztán jót nevettek mind a ketten, mert azt már András is tudta, hogy Miklós kedvence a siskának becézett szarvacska alakú sötétzöld erős paprika, amely a fiú szerint már akkor is csípett, ha csak ránézett az ember…

Újra visszatért a magányos barangolásokra, amelyek már hiányoztak neki, mert szerette volna az élményeket és gondolatokat rendszerezni magában, s egyébként is rájött, hogy az önálló erdei barangolások jelentik a legmaradandóbb élményt. Újra visszaállt a korábbi rend: reggel elindult, ebédre valamikor egy és kettő között megérkezett, a délutánt újra az erdőben töltötte, s alkonyattal-estével vetődött haza. Ismerkedett a nyár végi erdők változó világával: a halkuló-elhallgató madárdallal, a meglassuló patakokkal, az alkonyatkor a völgyekből felszálló köddel. Új helyeket fedezett fel, köztük egy sziklakiugrót, ahonnan egy tisztásra lehetett lelátni, melyre egy őzsuta járt ki ikergidáival. Sokat gyönyörködött a két „óvodás” ügyesedő mozgásában és jókedvű hancúrozásában.

Gabi néniék valamelyik nap valóban megjelentek málnázni, de ezt csak onnan tudta meg, hogy amikor hazaért, Mariska néni elébe tett egy kalapot, hogy próbálja fel. Megismerte: Kócié volt, melyet az őzbak elejtése után tett a fejére. – Megtudták, hogy nincs semmiféle fejfedőd, így kölcsönadták.

András a fejére tette. Épp jó volt neki, mint minden becsületes vadászkalap: nyúzott, és igazi vadászszínű, azaz a zöld, barna és drapp közötti meghatározhatatlan színárnyalatot képviselte, amire a hozzá nem értők azt mondták volna, hogy „piszkos”.

– Pedig csak patinás – jegyezte meg a múltkor némi rezignációval Gabi néni, aki láthatóan edzett volt már ilyen kérdésekben.

– Egy kikötésük volt – folytatta Mariska néni –, hazavinned nem szabad! Anyád vagy undorral kidobná, vagy kitisztíttatná, ami viszont a kalap halálát jelentené. Pedig ha kinőtted, visszakérik, mert erre még szüksége lesz a következő generációnak is!

András nevetett. Egyrészt, mert eszébe jutott, hogy otthon milyen képet vágnának a kalap láttán, másrészt pedig arra gondolt, hogy milyen messze van még a jövőben a kalap leendő tulajdonosa. Aztán eszébe jutott, hogy Kóci jövőre végez, s a levelek, melyeket olyan elmélyülten olvasgat. Így csak annyit mondott:

– Köszönöm, éppen jó! – s új szerzeményével elvonult, hogy egyedül próbálja ki, milyen módon áll a legjobban.

Néhány nappal később ebéd végeztével Béla bácsi felállt, s ahogy a táskájáért és puskájáért nyúlt, ránézett. András már mozdult is. Leakasztotta a fogasról a tarisznyát, melyben újabban a Kóci-féle kalap is ott-tartózkodott, nyakába akasztotta a messzilátót, és elindult Béla bácsi után. Már jócskán lefele jártak az oldalban, amikor eszébe jutott, hogy mennyire megváltozott ő is. Ha valaki júniusban azt mondja neki, hogy egy kimondott szó nélkül megértik egymást, el nem hitte volna. Most meg az lett volna a furcsa, ha ezt meg kell beszélni. Béla bácsi megkérdezte, hogy van-e kedve vele menni, mire ő igent mondott. Mi van ezen csodálkozni való?

A hatalmas termetű erdész szokott ellenőrző útjai egyikét végezte. Látszólag céltalanul, valójában nagyon is megfontolt terv alapján bandukoltak az erdei utakon, miközben Béla bácsi mindent szemügyre vett a vadcsapástól a fák állapotáig és a bürük minőségétől a vadetetők padlásának feltöltöttségéig. Időnként bólogatott, időnként összehúzta a szemöldökét, időnként pedig följegyzett valamit a jegyzettömbbe. Andrásnak ritkán szólt, de akkor mindig lényegeset így mutatta meg a fehérhátú harkályt is.

– Látod? Hasonlít a tarkaharkályhoz, de a hátán végigmegy a fehér sáv. Igen ritka!

Jóval lejjebb kerültek már, mikor egyszer újra megálltak, pedig látszólag nem volt oka.

– Most megnézzük, hol tartanak a kapásaim. A csemetéket szabadítják ki a gazból, s az utakat tisztítják. Csupa asszony, úgy ötvenöt és hetven között. A legtöbbnek a nyugdíjához hiányzik valamennyi szolgálati idő, kinek két év, kinek csak fél. Persze, nehéz nekik munkát találni, hiszen csak a paraszti munkához értenek. Így legalább eljönnek ide, mert egyébként nem kapnék embert. Nyugodt, tisztességes, megbízható munkások, a minőség ellen soha egy szavam sem lehetett. A mennyiség? Hát, istenem, nem versenyfutásról van szó… Csak hát énekelnek munka közben. Nem a legjobb a vadállománynak, de még mindig sokkal jobb, mint a táskarádió vagy a magnó… Majd 20-a körül átteszem őket lejjebb, ahol nem várható komoly bőgés. Valahova a kirándulóhelyek közelébe. Ja igaz – tette hozzá már továbbindulva – ,jó napottal” köszönj nekik, a „csókolomosdihoz” nincsenek hozzászokva, még gúnynak vennék!

Ahogy túljutottak a hegyélen, meglátták a vágás túloldalában mozgó sötét ruhás asszonycsapatot, és ahogy közeledtek, egyre kivehetőbbé vált az ének is. Először csak a dallama jutott el hozzájuk, valami régi, fájdalmas dallam.

„Régi egyházi ének lehet” – gondolta András, s amikor már a szöveget is értette, megerősödött a véleménye.

„…Háborútól oltalmazz,

Híveidnek irgalmazz,

Betegséget, éhínséget

Tőlünk távoztass!”

A fiú úgy érezte, hogy ez valami nagyon régi emlékeket őrző ének, sok száz évvel ezelőttről, amikor még égő falvak lángja piroslott az ég alján, s döghalál grasszált a török-tatár hordák nyomában. Szerette volna megkérdezni Béla bácsitól, de jelenleg nem volt rá módja, mert az asszonyok, észrevévén őket, abbahagyták a munkát. Megpihentek kicsit, s azzal a mozdulattal támaszkodtak a kapanyélre, mint öreganyjuk is tette évszázadokkal korábban.

Béla bácsi megnézte, mit végeztek, elismerőleg bólogatva, ami másnál komoly kitüntetésnek felelt meg. Elbeszélgetett velük egy kicsit – kivel az unoka iskolai eredményéről, kivel a kiscsibékről, kivel pedig a derékfájásról –, eligazítást adott a következő napokra, aztán elbúcsúzva továbbmentek. András csak azt nem értette, hogy miért Juliska néni az egyik, és miért Anna néni a másik. Eszti néni vagy hetvenéves volt – már dédunokákról esett szót –, de Lujza néni nem sokkal múlt ötven. Amikor egy újabb hajlaton túljutottak, ezt meg is kérdezte.

– Én sem tudom – vonogatta a vállát Béla bácsi. – Ez a szokás. De az biztos, hogy a Júlia vagy az Eszter csak az anyakönyvben szerepel, és babakorától haláláig Juliska vagy Eszti az illető, addig az Anna jó, ha tízéves koráig Annuska… Ez van, meg kell szokni! Mindenesetre, ha eltéveszted, kész a sértődés!

Továbbindultak. András fejében nem is a nevek ügye motoszkált már, hanem az előbb hallott ének. De háromszor is nekirugaszkodott, míg végre valahogy megfogalmazta a kérdést.

– Ugye, ez nagyon régi volt?

Béla bácsi egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán kapcsolt.

– Micsoda?… Ja, az ének! Igen, nagyon régi. Engem is foglalkoztatott a dolog, s minek tart az ember történészt az ismeretségében, ha nem azért, hogy ilyet megkérdezzen? Szóval, vallatóra fogtam Kornél bácsit, mire ő kapásból idézett nekem egy latin mondatot, töredéket valami középkori imádságból. Várj csak, most nem ugrik be… megvan! „A peste, fame et bello libera nos, Domine!” azaz „A pestistől, éhínségtől és háborútól ments meg, Uram, bennünket!”

– Mikori lehet ez? – kérdezte András. – És érdekes, más a sorrend is…

– Annyit tudok, amennyit Kornél bácsiból ki tudtam szedni. Azt mondta, maga az imádság vagy ezeréves, és hazánkban is legkésőbb a Nagy Lajos király alatti pestisjárvány alatt ismertté kellett hogy váljon.

– De miért változott meg a szöveg? És mikor?

– Valószínűleg a török háborúk alatt. Addig a néhány ezer, sokszor csak néhány száz fős „seregek” elől még viszonylag könnyen el lehetett menekülni, mivel hamar átvonultak, de nem úgy a járvány és a háború nélkül is jelentkező éhínség elől. Aztán jött a török időszak, amikor több tízezres seregek tették közel kétszáz évre hadszíntérré az országot, ölték és elhurcolták az embereket, s nyomukban Magyarországon addig ismeretlen mértékben léptek fel a járványok, és jött az éhínség, hiszen az élelmiszerhiányt kiváltó okok megsokszorozódtak. Míg végre a XVIII. században rögzítették az egyházi énekek szövegét, már az általad hallott volt a fontossági sorrend. Főleg azért is, mert az egészségügyi helyzet lassacskán javulgatott, a termelés színvonalának emelkedésével több lett az élelem is, de a háborútól való félelem megmaradt. Éspedig teljes joggal… Hová rohansz, atyámfia, nem hajt a török?! Látod, megugrasztottad azt a bakot is!

András megállt. A hallottak annyira felzaklatták, hogy jó hosszú léptekkel nekiindult a lejtőnek, és szépecskén elugrasztotta azt az őzbakot, amely a délutánodó időben békésen legelészett a vajmi ritkán használt, teljesen begyepesedett kocsiúton. Most szeméhez kapta a messzilátót, és még figyelemmel tudta kísérni, amint az állat jellegzetes hullámzó mozgásával eltűnt a távolabbi bokrok között.

– Ne tessék haragudni, de annyira felzaklatott. Ahova nyúlok a múltba, mindig csak háborúba és pusztulásba botlom…

– Illetve a háború gázolt végig rengetegszer eleinken. Bár mi még szerencsések vagyunk, hiszen létezünk, tehát személy szerint az őseink úgy-ahogy túlélték az eseményeket. Egyébként Kornél bácsi mondogatja mindig, hogy a háborúk mellett (sőt nemegyszer helyett) azt kéne tanítani, hogy az emberek hogy éltek és dolgoztak, hogy szerették a munkájukat, és elsősorban akkor fogtak maguktól fegyvert, ha nem hagyták őket dolgozni… De most elég a történelemből, hallgassunk, mert a túlsó szálasban tudok egy szép bakot, szeretném meglátni. Semmi szükség arra, hogy megzavarjuk!

Valamelyik nap délutánján Kornél bácsival ballagtak egy erdőszéli magasles felé. Béla bácsi kérte meg őket: figyelnék meg a földekre kiváltó állatokat. Bár Kornél bácsi vállán ott lógott a puska, valószínű volt, hogy nem kerül sor a használatára. Mondhatni „biztonság kedvéért” vitte magával, mert ha kellene valamire lőni, és nincs puska, az kész gutaütés. Egyébként mindketten sejtették, hogy Béla bácsi csak azért találta ki számukra ezt a megbízatást, hogy kirángassa őket a vakációvégi világfájdalmas hangulatból.

Ennek megfelelően eléggé lógó orral bandukoltak keresztül egy meglehetősen nagy kiterjedésű vágáson. András érdeklődve figyelte az ösvény oldalát, aztán csalódottan megszólalt:

– Nincs málna!

– Nincs is! Augusztusban az a ritkaság, ha még van. Főleg annyi, mint a napokban! Gyerekkoromban ilyenkor már a szeder érett. De – nézett körül kutatva Kornél bácsi – arra még várni kell. Mire megérik, mi már sajnos nem leszünk itt.

András a fejét csóválta.

– Azt hittem, csak a diákok bánatosak tanévkezdéskor.

Kornél bácsi megigazította a vállán a puskát, de inkább csak azért, hogy elhúzza a válaszadást.

– Á! A normális tanuló azt sem tudja, mi a javítóvizsga, a tanárok pedig azzal kezdik az egészet minden augusztus végén.

– Kornél bácsi sokat buktat?

– Többet, mint általában teszik, de jóval kevesebbet, mint lehetne. De ez az egész tulajdonképpen nem rád tartozik! Neked az a feladatod, hogy tisztességesen tanulj! Amióta iskola van a világon, szidják és utálják, de jobbat nem tudtak kitalálni helyette az elmúlt évezredek alatt.

Andrást azonban izgatta valami, s most alkalmasnak találta az időt, hogy megkérdezze.

– Kornél bácsit szeretik a tanítványai?

A férfi elmosolyodott.

– Ahogy vesszük. Gondolom, a sok bukás miatt kérdezed. Voltak és vannak jópáran, akik kellően utáltak, de ha például a Hajnira gondolsz, vagy azokra, akik évekkel végzés után visszajárnak hozzám, hogy én készítsem fel őket a szavalóversenyre… Nem is beszélve azokról, akiket megfertőztem, és magyar- vagy történelemszakra mentek… Hidd el, legalábbis utólag jobban becsülik azt, aki követelt, de tanultak is tőle, mint azt, aki gyengekezű volt, de ennek utólag csak kárát látták.

Andrásnak eszébe jutott az a szenzáció, amikor az iskolai szavalóverseny első hat helyét Kornél bácsi tanítványai szerezték meg, és egyetértett a „visszajárókkal”. De most már nem szólt semmit. Hallgatva baktattak tovább. Automatikusan néztek körül, ha kibukkantak egy-egy tisztásra.

Aztán egyszerre megtorpantak. Az út fordult a hegyoldallal együtt, és új kép tárult eléjük. Valóban tárult, mert szétnyíltak a völgyek, és eltávolodtak a hegyoldalak, közrefogva egy nagyobb teknőt. Jellegzetes nyár végi hangulata volt mindennek. A távoli hegyek halványkék párafüggönyt húztak magukra, s a vágás zöldjét a délutánodó nap valósággal elsárgította. A korábbi kánikula után kellemesen enyhe meleg volt, és minden olyan békés, csendes, hogy valósággal elszégyellték magukat az előbbi hangulat miatt. Csak álltak és hallgattak. Végül is Kornél bácsi szólalt meg, inkább csak saját magának, mint Andrásnak.

– A napfény a zöldet sárgára festette, a délután szemét rajtafelejtette – mondta emlékező hangon, mint aki nem ezt a tájat látja, hanem egy évtizedekkel korábbit.

András – aki már hosszú ideje leste az alkalmat, hogy Kornél bácsi valamelyik versét „hiteles” előadásban hallhassa – megpróbált élni az alkalommal..

– Ez idézet? – próbálta óvatosan „becserkészni” a férfit.

– Az – sétált be ártatlanul a csapdába Kornél bácsi.

– És kitől van?!

– Tőlem. – Kornél bácsi először nagyon csúnyán akart a fiúra nézni, de aztán elmosolyodott.

– Sejtettem! – lelkendezett András. – Tessék elmondani az egészet!

– No jó! – egyezett bele némi hallgatás után az áldozat. Bekapott egy szem véletlenül talált málnát, és elkezdte:

NYÁRUTÓ

A napfény a zöldet sárgára festette,

a délután szemét rajtafelejtette.

Kékbe fordulnak át a távoli hegyek,

míg a vágáson át egymagamban megyek.

Közeleg már az ősz, hűvösek az árnyak,

az elrejtett völgyek szarvasokra várnak.

Túlérett a málna, a szeder sötétlik,

és a reggeli nap ködök mögül fénylik.

Őszi szél muzsikál ott fenn a lombokon

mikor a szálasban egymagam hallgatom,

s teli képpel néz rám estefelé a hold.

Vándora leszek én az őszi utaknak,

és barátja leszek az erdei vadnak,

s egyszer egy szikláról rám néz majd egy kohold…

A vers után kicsit szégyenkezve hallgattak, mint akik azon tűnődnek, hogy miért is voltak az előbb annyira elkeseredve. Andrásban azonban rossz szokásához híven mocorogni kezdett a kisördög, és előbb szólalt meg, mintsem átgondolta volna, mit mond.

– És tetszett is találkozni koboldokkal? – kérdezte, de mire kimondta, már meg is bánta, mert az ártatlannak szánt kérdés tömény pimaszságként hangzott kimondva. Szerencséjére azonban Kornél bácsi rosszkedve már elmúlt, és kedélyes oldaláról fogta fel a dolgot

– Hogyne! Itt van épp a kezem ügyében, és rögtön megnyújtom a füleit, hogy máskor előbb gondolkozzon, és csak utána kérdezzen!

– Ne tessék haragudni! – suttogta András, aki most már nagyon szégyellte magát

– Most nem haragszom, mert kamaszkoromban én magam is mondtam ártatlan jóhiszeműséggel olyan dolgokat, melyek hangosan komoly sértésnek hatottak. Máig is bánt némelyik, ha eszembe jut. Jegyezd meg a jövőre vonatkozóan, hogy a gondolat kimondva egészen más lesz, és különösen máshogyan hathat leírva!

A leselkedés egyébként eseménytelennek bizonyult valóban, szinte mindvégig. A földek – nagyjából U alakban – itt benyúltak az erdőbe, s mivel sarjú volt rajtuk, ember nem járt a kieső részen. Később ugyan kijött egy őzsuta a gidájával, és békésen legelésztek. A nap már lenyugvóban volt, s ők éppen meg akarták állapítani, hogy ezért valóban kár lett volna ide kiküldeni valaki „komolyabb” embert, amikor a közelben idegesen felrikácsolt egy szajkó, a suta pedig azonnal megugrott az erdő felé. Kornél bácsi összehúzta a szemét.

– Ez nem embert jelez! – mondta, miközben kézbe vette a puskáját. Az erdő hajlatánál ekkor felbukkant egy fehér-tarka kutya, és nagy ugatással nekirontott az őzeknek.

András kis híján felsikoltott, de aztán inkább összeharapta a száját, és úgy várta a fejleményeket. Kornél bácsi puskája már az arcánál volt, de egyelőre nem lőtt, mert nem lévén olyan biztos lövő, mint Béla bácsi, félt, hogy esetleg az őzet találja el.

Aztán egyszerre felbukott valamiben a gida, és felsírt. András még sohasem hallott őzsírást, és most a torkába ugrott hirtelen a szíve, mert teljesen olyan volt a hangja, mint a nagyon kétségbeesett kisgyereké. A kutya a lendülettől túlfutott rajta, aztán, hogy eltűnt előle a zsákmányjelölt, megtorpant, és bambán körülnézett. Ekkor lőtt Kornél bácsi. Azonban úgy látszik az idegességtől remegett a fegyver, mert a golyó a kutya mellett vágott be. Az félreugrott, és bambán szimatolta a becsapódás helyét. Ekkor Kornél bácsi újra lőtt, s ezzel már talált. A kutya eldőlt, és nem mozdult.

– Hát ez nem volt vadászat! – mondta Kornél bácsi felállva. Az arca komoly volt és keserű. – Ez karhatalmi ténykedés volt! Az volt a szerencse, hogy ez a szerencsétlen blöki kezdő volt még a szakmában…

Elhallgatott. András viszont nem értette a dolgokat. Egyrészt, hogy kezdő volt a kutya a szakmában, másrészt Kornél bácsiéktól még sohasem hallotta ezt a városiasan ható kutyaelnevezést, hogy blöki… Az egészből annyit értett, amennyit már megtanult: a kóbor kutyákat le kell lőni. Várakozóan nézett a férfira.

– Azért mondtam, hogy szerencse volt, mert túlfutott a felbukott gidán, aztán hülyén bámulni kezdett. Ez jelezte azt is, hogy nem rutinos vadorzó, mert akkor menet közben elkapta volna az elesett őzet. De ez még azt sem tudta, hogy mi a puskalövés. Nemrég lökhette ki a gazdája valami autóból, az országút nincs ide túl messze. Látszott rajta a városiság, azért is blökiztem le.

– A gazemberek! – háborgott András. – Megunják a kutyát, aztán elkergetik!

– És mennyi ilyen van! De ennél cifrábbat is olvastam az újságban! Kilökték a kutyát az autóból, aztán elhajtottak. A szerencsétlen állat három napig várta a gazdáját az út mellett hasalva. Végre feltűnt az ismerős autó… A kutya örömmel elészaladt, a pofa pedig felgyorsított és elütötte a kutyát. Nem véletlenül… Nemhogy elrántotta volna a volánt, amikor jött a kutya, hanem még ráhúzott… Aztán megállás nélkül robogott tovább…

– Nem féltette a kocsiját?

– Úgy látszik…

– És ez hogyan derült ki?

– Történetesen látta az útfelügyelő az ügy kezdetét és végét is.

– És megbüntették?

– Legfeljebb az útfelügyelőt lehetett volna rágalmazásért. Merthogy ugyebár hogyan lehet bizonyítani a szándékosságot? Egyébként az ilyen alakok igazán mindent megérdemelnének. Mondjuk, hogy kiállják azt a félelmet, amit az őzgida kiállt… Gyere, húzzuk be a vízmosásba a szerencsétlen földi maradványait, jobb lesz neki is meg nekünk is! Aztán induljunk vissza, mert nem érdemes most itt maradni, de meg kedvem sincsen hozzá!

– Hát a kutyának valóban ez volt a legjobb! – helyeselt András –, mert mondjuk társadalmi tulajdon szándékos károsítása miatt nem lehet elítélni javító-nevelő munkára.

– Valóban nem. Egyetlen esetről tudok, ami ezt esetleg cáfolja. Közvetlen a háború után történt, már nem tudom mikor és ki mesélte… Szóval, a vadász odakint találkozott egy kóborló kutyával. Valami szetterféle lehetett. Felemelte a puskáját, hogy lelövi, erre a kutya szabályosan lövésre hasadt. Kíváncsiságból leengedte a fegyvert, erre a kutya is körülnézett kíváncsian: na, mi az, nincs lövés? Emelte újra a puskát, a kutya újra hasalt. Így ment ez vagy háromszor. Végül kíváncsiságból behívta az ebet, az meg bejött, és boldog pofával leült eléje. Megszaglászta a puskát, tarisznyát, és megcsóválta a farkát, hogy mehetünk vadászni. Elindultak. Előreküldte keresni, gondolta, most dől el minden. El is dőlt! A kutya szabályosan ráhúzott egy fácánra, megállta, lövésre hasalt, a lelőtt vadat behozta… Mit szaporítsam tovább a szót: évekig vadásztak aztán együtt.

– Hogy lehetett ez?

– Jól betanított vadászkutya volt, amelyik elvesztette a gazdáját. Biztos meghalt vagy elhurcolták…

– Már megint a háború! – András majdnem sírt. Kornél bácsi megsimogatta a fejét.

– Még mindig jóval jobb neked, aki nem élted át. Kisgyerekként is elég volt belőle! – Aztán visszatért az előbbi eseményekre. – Mondd, milyen arcot vágtam közben?

– A lövéskor? Hát elég furcsát… Mint valami krimiben, illetve inkább westernben, amikor a bosszúra éhes főhős csővégre várja a gyilkost.

– Igen, ez az… Régi bosszú volt az, amit most végre beváltottam… Tizennyolc éves koromban esküdtem bosszút a kóbor kutyák ellen, de amióta vadászom, még nem volt módom beváltani.

– Olyan régóta?

– Igen… Tizennyolc évesek voltunk, éppen túl az érettségin. Le- (illetve valójában fel-) utaztunk a Bükkbe egy barátommal, hogy a felvételi vizsgák előtt kicsit lélegzethez jussunk. Nem volt semmi dolgunk. Akkor még nem a magolt adatokat nézték a felvételin, hanem inkább azt, hogy hogyan érzi az illető a választott szakmát. No meg, lévén még az ötvenes években, ha a vége felé is, egy csomó olyan dolgot az ember származásáról meg rokonairól, aminek végképp nem volt köze a tudásához. Én ugyan nem szólhatok egy szót sem, mert elsőre bejutottam, de ez az igazság! Szóval tekeregtünk egész nap az erdőben, csak épp enni vetődtünk haza. Az egyik délután hirtelen sírást hallottunk. Mint a gyereksírás… Hiszen hallottad az előbb, csak még keservesebb volt! Rohantunk oda, mi lehet? Megláttuk. Egy kóbor kutya fojtogatott egy őzgidát. Mire kődobálással elzavartuk a kutyát, már késő volt… A gida elpusztult. Hát akkor esküdtem bosszút a kóbor kutyákra… és most beváltottam!

– És a mi gidánkkal mi lett?

– Nem figyeltél? Semmi baja, a szép bucskázás után talpraállt, és esze nélkül az anyjához szaladt. Aztán eltűntek a sűrűben. Legalább megtanulta, hogy mit jelez a szajkó.

– Még egy kutyatörténetem van – mondta már újra a vágásban haladva Kornél bácsi –, aminek némileg hasonló a vége az előzőhöz, csakhogy ott a kutya láthatólag meg sem próbálkozott a vadászattal. Teljesen megbízható történet, hiszen a szereplőket ismerem. Nemrég meglátogattuk a keresztfiamat. Felnőtt, családos ember. Motorszerelő, de sokat segít a rokonságnak az erdőn, mondjuk úgy, hogy ott a „második műszakja”. Mondtam neki, hogy de jópofa kutyát szereztél. „Á! – mondta –, nem én szereztem, ő szerzett engem!” Nem túl értelmesen nézhettem rá, mert jót nevetett, és elmondta a történetet. Elég messze dolgozott az erdőn, egy népszerű autóspihenő közelében. Egyszerre megjelent egy kutya. Egy olyan nagyobbfajta feketés tacskókeverék. Nem csinált semmit, csak figyelte őket órákon át. Aztán amikor este szekérre ültek, és indultak haza, az eb baktatott utánuk. Amikor otthon leszállt a keresztfiam a szekérről, az eb odabaktatott hozzá, és az orrával megbökdöste a bokáját, hogy ő is ott van. Így szerzett magának új gazdát. Ez is olyan kerek, magával ragadó történet, hogy tán el sem hinném, ha nem ismerném a szereplőket.

Andrásnak szintén kedve támadt az ismerkedésre.

– És közel laknak Kornél bácsi keresztfiáék?

– Á! Itt a szomszédban, csak száz kilométerre… – hirtelen témát váltott: – Jössz este mészkemencét nézni?

– Boksát?

Kornél bácsi megállt, és szemrehányóan nézett a fiúra.

– Ez olyan tévedés, mintha összekevernéd a részeshatározót a birtokos jelzővel!

Ezúttal Andráson volt a szemrehányó nézés sora. Nem elég, hogy vége felé közeleg a szünet, még ilyen hasonlatokat mondanak neki! És egyébként is…

– Kornél bácsi! Nekem nem magyarázta el senki…

– Mit? A birtokos jelző és részeshatározó különbségét?!

– Nem! – András elnevette magát, mert a férfi úgy nézett rá az orrára lehúzott szemüvege fölött, hogy látszott rajta: valójában tréfál. – Azt a boksa izét!

– Ja? Hát hol volt a füled kémiaórán? Vagy ez csak nyolcadikos anyag? De komolyra fordítva a szót: a mészégetésnél egy szabályos kemencében a mészkőből 72 óra alatt lobogó tűzzel égetik ki az oltanivaló, építkezésnél használatos meszet, a boksában pedig lefojtva szenesítik el lassan a fát faszénné. A többit majd élőben. Ha jössz, gyere ki velem a sorompóhoz, ott randevúzom a Dudinóval, illetve a benne ülőkkel.

A völgy kanyarján túl egy tűzokádó sárkány szuszogott. Ütemesen lélegzett. Amikor hörögve beszívta a levegőt, csak halvány világosság látszott az él mögött, amikor pedig kifújta, vörösen felizzott minden, és élesen elváltak a háttértől a bokrok. András számára legalábbis ilyen mesebeli hangulatúnak tűnt az egész, amíg a szekérúton befelé botorkáltak. Arra gondolt közben, hogy könnyű Gabi néninek, mert kétoldalt férjébe és fiába kapaszkodhat, de ő, „szegény elhagyott kisgyerek”, egyedül maradt. Meg arra is, hogy pár hónappal ezelőtt semmiképpen nem mert volna eljönni ide.

Aztán befordultak a kanyarban, és megálltak. A fátlan domboldal aljában ott izzott a mészkemence sárga-fehér kupolája, s a sárkány metafora érzetét egyre jobban megerősítette Andrásban. Ütemesen szívta be a levegőt, ilyenkor viszonylag sötétebb volt, s hörgött, mint egy valódi sárkány. Aztán felerősödött a tűz, méteres lángnyelv csapott ki a kemence száján, ahogy a mesefilmekben a sárkány csinálja, és a kupola felett kétarasznyi lángok ugráltak a levegőben.

– Csodálatos! – suttogta András. – De tulajdonképpen mi történik itt?

– Mészégetés – mondta Kóci, aki most már elengedte a mamája karját.

– Jó, annyit én is tudok, de úgy igazában?

– Ó, nagyon egyszerű! – vette át a szót Kornél bácsi. – A mészkőből égetett mész lesz. Ezt vízzel összekeverve kapod az oltott meszet, ami kiszáradva újra mészkővé alakul vissza. Azaz – folytatta magyarázóan, úgy, mintha nem ő mesélte volna, hogy valaha az ősidőkben (azaz gimnazista korában) igen boldog volt a kémia hármasával – a kalciumkarbonátból hevítés hatására szén-dioxid szabadul fel… így lesz égetett mész, azaz kalcium-oxid. Ha vizet adsz hozzá, lesz belőle oltott mész, azaz kalcium-hidroxid, s megszáradva újra kalcium-karbonát. Azaz kémiailag nézve a dolgokat: van a CaC03, ebből lesz CaO+C02, ebből lesz víz hozzáadásával a Ca(OH)2, ehhez újra C02 jön, mire…

– Igen-igen – vágott közbe tiszteletlenül és idegesen András – újra CaC03 és H20 keletkezik. De miért mondta Kornél bácsi, hogy nem tudta a kémiát?!

– Hát nem is tudtam! – a férfi hangján érződött a sötétben, hogy mosolyog. – De ezt az egy folyamatot a mészkemence tiszteletére megtanultam. Gyerekkoromban a Bükkben sokat láttam. Errefele kevés a mészkő, és kevés a kemence is.

András a fejét csóválta, de az izzó mészkemence csodálatos látványát figyelve kezdte megérteni Kornél bácsit. Közben közelebb mentek a kemencéhez. Ahogy közeledtek, úgy nőtt a meleg, s a kabát igencsak lekívánkozott róluk.

– Milyen meleg van ott?

– A kemencében? Olyan ezer fok.

A kemence gondozója közben rendszeresen, megfontolt, sőt kimért mozdulatokkal rakta a fát a tűzre. Itt valóban nem lehetett volna kapkodni! Olyan két-három méter hosszú, kar-, sőt lábszárvastagságú fadarabok voltak. Óvatosan az izzó „sárkánytorokba” illesztette a fa egyik végét, aztán egyetlen mozdulattal belökte, és már lépett is félre, mert csapott ki a láng. Ilyenkor hangos recsegés hallatszott.

– Mi ez a zaj? – András ezúttal Kócinál érdeklődött.

– A nagy hő hatására a fában lévő maradék nedvesség hirtelen és egyszerre válik gőzzé, s ettől szinte felrobban a fa.

– És miért lélegzik ilyen ütemesen?

– Amikor felcsap a láng, hirtelen elemészti a kemencében lévő összes oxigént. Így valósággal légüres tér lesz benne. Ekkor betódul a levegő, hirtelen felcsap a láng, és kezdődik minden elölről.

– És mennyi ideig kell ezt csinálni?

– Három teljes napon keresztül. Hetvenkét óra…

András megborzongott.

– És hogyan bírják?

– Váltva. Kettő-négy ember csinálja. Régebben kint aludtak a kemence mellett, manapság az autóskorszakban hazajárnak aludni. Tizenkét óránként váltják egymást. De menjünk közelebb!

Pokoli hőség volt a kemence közelében. András azon tűnődött, hogy hogyan lehet ezt napokig kibírni? A két Kornél parolázott a kemence etetőjével, váltottak néhány szót, aztán elindultak visszafelé. Ahogy befordultak a dombél mögé, meg kellett állniuk. Részben, hogy a szemük megszokja a sötétséget, részben, hogy visszabújjanak a kabátjukba.

– Embertelen munka! – jegyezte meg András.

– Meg lehet szokni – mondta látszólag közönyösen Kornél bácsi, de olyan hangsúllyal, amelyből érződött, hogy végeredményben mindent meg lehet szokni. – Ilyenkor még csak istenes. De az eső a mész halála! A mészoltás amúgy is nagy hővel jár, óriási fortyogással, nem véletlenül az építkezés legveszélyesebb műveletei közé tartozik. De képzeld el, ha leszakad az eső! Valósággal szétrobban a kemence! Történt ilyenkor már emberhalál, nem is egy!

Andráson újra végigszaladt a borzongás. Nem tudta, hogy az őket immár teljesen körülölelő szinte hideg erdei levegőtől, vagy az előbb hallottaktól, vagy mind a kettőtől közösen.

– Most is borulgat – jegyezte meg aggódóan. – Nem félnek az esőtől?

A többiek belehallgattak az éjszakába, aztán megrázták a fejüket. András értetlenül nézett rájuk. Végül is Gabi néni megszánta.

– Erősen szólnak a tücskök. Ez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz eső.

– Miért? Ha eső lesz, nem szólnak?

– Ahogy mondod. Olyan jó fél nappal hamarabb általában elhallgatnak.

– Miért?

– Pontosan nem tudom. Az biztos, hogy előre megérzik a levegő nedvességének a változását. Talán bedugul a cirpelőjük. (A részleteit tekintve nem volt a legszakszerűbb a magyarázat, de alapjában helytálló volt.)

– És mi lesz a mésszel? – András visszatért a korábbi témához.

– Mi lenne? Általában eladják. Gyerekkoromban ekhós szekerekkel vitték az Alföldre, s cserébe takarmányt meg élelmiszert hoztak. Manapság már teherautóval viszik. Valamikor a hatvanas években a mészégetést is nagyüzemesíteni akarták, aztán idővel rájöttek, hogy ez nem olyan egyszerű. A nagyüzem mellett kellenek a kézműves módszerek is. Mint minden másban. Mert más a minősége. Jegyezd meg – Kornél bácsi hangja hirtelen élessé vált, de András tudta, hogy ez nem neki szól –, az aprólékos, igényes kézműves munka sohasem pótolható leegyszerűsített tömegtermeléssel!

– Olvastad az újságot? – kérdezte váratlanul Kóci.

– Nem. Magyar nemes voltam…

– Pedig érdemes lett volna! Benne van, hogy a boszorkánykői robbantgatók bíróság elé kerültek. No, az illegális bányászkodás a legkisebb bűnük, de voltak súlyos sikkasztásaik is. Az illegális bányászkodásból származó jövedelemmel akarták fedezni a hiányt. Ahogy ez már szokott lenni.

– És a bakkal mi van?

– Nem tudom, nincs hírem róla.

András elgondolkodva baktatott a hűvös, csillaghullásos augusztusi éjszakában, s azon tűnődött, hogy miért kellett a volvós vendég nyarát elrontani azért, hogy egy sikkasztó társaság lakat alá kerüljön. Miért nem sikerült egyszerűbb úton elérni?

Az öreg bakkal, illetve a trófeájával másnap aztán találkozott. „Haláli-rettentő” éhesen ért haza délelőtti tekergéséből, és miután belapátolt két hatalmas tányérral a valódi Mariska néni-féle kelkáposzta-főzelékből (amit otthon csak külön cirkusz után volt hajlandó elfogyasztani) öt fasírozottal és annyi kenyérrel, amennyit otthon egy hét alatt sem evett tán meg, Béla bácsi behívta a szobájába.

– Ide nézz!

Az íróasztalon egy őztrófea feküdt. Gyönyörű, igazi „kiállítási” agancs. Sötétbarna, fényes, hüvelyknél vastagabb, sűrűn gyöngyözött, fényesre csiszolt ágvégekkel. Lehetett vagy 25 centi magas, és valami csodálatosan gyönyörű arányos kehely alakja volt. András először csak bámulta. Nagy nehezen jutott szóhoz.

– Ő az?

– Ő! Tudtam, hogy kiváló trófeát hord, de hogy az egész hegység elsője, azt nem gondoltam.

– Megfoghatom?

– Csak óvatosan! Vigyázz, nehéz!

A fiú vigyázva kézbe vette az agancsot.

– Huhú! Ez tényleg nehéz!

– Persze! 45 deka!

– Aranyérmes?

– Valószínűleg az lesz, bár nagyon tömör agancs, azaz a súlyához képest kicsi a köbtartalma.

– Miért, a kettő között nincs összefüggés?

– Az őzagancs tömörsége, ha úgy tetszik, fajsúlya 1,7–2,9 g/cm3 között ingadozik, de eddig semmi szabályosságot nem tudtak megállapítani. Pedig megpróbálták összefüggésbe hozni az életkorral, az élőhellyel, és még sok minden mással.

– És mit mondott az elejtője?

– Egyrészt megköszönte a bakot, másrészt megjegyezte, hogy ugyan miért kellett az ő érdeklődése egy ilyen bűnszövetkezet leleplezéséhez, amikor ezt egy átlagos belső ellenőrnek már két éve látnia kellett volna…

– Tényleg, miért?

– Majd kideríti a bíróság. De az igazsághoz tartozik, hogy belső ellenőrnek lenni nem éppen aranyélet. Ha jelenti a szabálytalanságokat, ő a rossz fiú a cégnél, és amint lehet, eltávolítják. Ha meg nem jelenti, és a disznóságok kiderülnek (márpedig előbb-utóbb kiderülnek), ő az egyik fővádlott, hogy miért nem jelentette…

András a fejét csóválta, és kezdte megérteni, hogy szülei néha miért olyan idegesek.

Az öreg bak elejtésének hírével ment le a telepre az esedékes légpuskászatra, amelyre azonban csak késve kerülhetett sor, mert a verandán ott ült a szomszédasszony, aki öt különböző változatban panaszolta el, hogy egy görény három tyúkját megölte. Szerencsére végre eszébe jutott, hogy feltette a lekvárt főni, és erre hazarohant. Kornél bácsiék fellélegezhettek, s Kóci, miközben felállt, hogy kihozza a légpuskát, komoly képpel megjegyezte:

– Gyerekek! Ez egy szélsőségesen negatív görény volt!

– Persze! – válaszolta hasonló stílusban Kornél bácsi – Főleg azért, mert Fáni néni egy óra hosszat szórakoztatott bennünket különböző variációkban vele!

Erre föl aztán úgy elkezdtek nevetni, hogy lélegzet után kellett kapkodniuk. Ebből András rögtön sejtette, hogy ez is valami iskolai aranyköpés lehet, de magyarázatot csak akkor kapott, amikor Kóci újra előkerült.

– Hát persze hogy az! S megint csak magyarórai, csak nem az Undorkával történt, hanem a Csodapofával. Először is képzelj el egy nagydarab szakállas pacákot, aki ifjabb korában cselgáncsbajnok volt! Elképzelted?

András bólogatott, és várta a lényeget.

– No hát: Jókai regényeiről volt szó, a szereplők jellemzéséről, hogy a negatív figurák valóságos görények. Például Kaulmann Félix vagy Kárpáthy Abellino.

– Ezt így mondta? Magyarázat közben?!

– Persze! Azért is figyelt mindenki az óráján, mert ilyen beköpései voltak. Teleírtam vele egy egész füzetet… De hadd folytassam! Szóval a Jókai-regények… Kihívja az egyik srácot az Aranyemberből. Az felel is nagy lendülettel, eljut Krisztyán Tódorig, és közli, hogy az is egy görény… „Várj, fiam!” – szól közbe a tanár – „valahogy úgy kéne mondani, hogy azt egy szakfelügyelő is elfogadhassa!… szélsőséges… szélsőségesen… Ez az! Szélsőségesen negatív figura!…” „Igenis – vágja rá a srác. – Szóval Krisztyán Tódor szélsőségesen negatív görény volt!” …Te, ha elejted a légpuskát, és az megsérül, én összetévesztlek téged egy szabadrúgáshoz leállított futball-labdával!

Andrásnak ugyanis annyira tetszett az előbbi történet, hogy megállt, és a nevetéstől rázkódva majdnem elejtette a légpuskát. A fenékbe rúgás eme virágos körülírására most felébredt benne a szokott kisördög, és miközben a kerítésnek támasztotta a fegyvert, megérdeklődte, hogy a szabadrúgást ki végezné el.

– Hát – mondta Kóci a bajusza alatt somolyogva, lesandítván szokásos zöld-fehér trikójára –, attól függ. Apu szerint Kispéter Mihály, enyhébb esetben Novák Dezső. Anya két kézzel esküszik Ebedli Zoltánra, míg szerintem Pintér Attila. Egyébként életkor és szurkolói világnézet szerint a nem kívánt törlendő és mással helyettesíthető.

– Jé! Gabi néni ért a focihoz?

– Eléggé. Évente egyszer-kétszer ő is kijön a meccsre. Aztán képzeld el: Apu sok évtizedes szurkolói tapasztalata rezignációjával némán veszi tudomásul a leghajmeresztőbb bírói fütyüléseket is, mi meg Anyával torkunk szakadtából üvöltünk! De igazán jól neveltek vagyunk, mert nem magyarul… Aztán meccs után mindig belátjuk, hogy Apunak volt igaza, mert ettől nem lesz jobb semmi, és bölcsen hallgatunk egészen a következő marha ítéletig. De ha mi most itt fociról beszélgetünk, akkor nem lesz zsákmány!

Azonban foci nélkül sem lett. Amilyen szerencséje volt Andrásnak az első verébbel, annyira peches volt a későbbiekben. „Észveszejtő” – jegyezte meg Kócit idézve, mire bajszos barátja megnyugtatta, hogy az már így szokott lenni, ő az első veréb után két évig nem lőtt semmit. András összeszorította a fogát és rettentően akart, de csak még csúnyább hibázások lettek az eredményei igyekezetének. Pedig a céltáblákat és konzervdobozokat egész szépen lődözte. Mindenesetre Kócinak annyi haszna lett a dologból, hogy András nem foglalta le annyi idejét. Mert többek között a diplomatervén is dolgozott, annak részleteit gépelte időnként olyan elszántan.

Mivel Andrásnak a légpuskázással nem volt szerencséje továbbra sem, így lenti látogatásai megritkultak. Visszatért az ötletszerű magányos csavargásokhoz, melyek mindig ígértek valami új élményt

Így indult ez a délután is. Lefelé indult, a feltáróút felé, csak úgy legényesen. A tarisznyát ugyan a nyakába akasztotta, de inkább csak megszokásból, és semmi ennivalót nem tett bele, sem a kulacsot nem vitte magával, „hiszen úgyis a közelben maradok”. Ígéretes zörgések hallatszottak a bokrok alól, melyek mindig arrább és arrább csalogatták.

De hiába kémlelődött, nem látott meg semmit, vagy ha igen, akkor rigó volt a tettes. Nem gondolt arra, hogy ilyentájban már növekszik a száraz levelek mennyisége, s augusztus második felében egy erdei egér is tud annyi zajt csinálni, mint júniusban egy őz. Így aztán csak ment-ment a zörgések nyomában, mint valami mesében, s egyszer csak alaposan lent találta magát az oldalban, a patak mellett a Telepre vezető ösvényen.

Ekkor tervet változtatott. Visszakapaszkodni nem volt semmi kedve, ezért úgy döntött, hogy ha már eddig eljutott, lemegy Kornél bácsiékhoz. Légpuskáznak egy sort Kócival, az estét az almáskert mellett töltik, Gabi néni vacsorát ad, és a Dudinóval majd hazahozzák. Igaz, hogy nincs velük előre megbeszélve, de mi baj lehet? Így lesz jó! Ettől a gondolattól úgy felvidult, hogy hosszú léptekkel indult lefelé, hogy minél hamarabb odaérjen.

Hogy csodálatos terve igencsak megalapozatlan volt, arra még akkor sem gondolt, amikor a ház elé érve nem látta szokott helyén a nagy fenyő alatt a Dudinót.

– Biztos csak tankolni ment Kóci – hessegette el óvatosan jelentkező aggodalmát, és vidáman ügetett a veranda felé, ahol azonban Gabi néni egyedül olvasgatott, és a férfiaknak nyoma sem volt.

– Csókolom! – köszönt most már a korábbinál sokkal kisebb lelkesedéssel.

Gabi néni csodálkozva nézett rá.

– Szervusz! Nem mondták, hogy ma nem jó nekik?

Andrásban megfordult a világ, és átkozni kezdte magát felelőtlen tervezgetéséért.

– Nem telefonáltam… – vallotta be szégyenkezve. Kicsit hallgatott, aztán megkérdezte: – Hol vannak?

– Kornél bácsi Gyula bácsival ment Sirokra valami őzbak ügyében. Holnap jön meg.

– És Kóci? – reménykedett András, bár tudhatta már, hogy ha egyszer bajuszos barátja úgy döntött, hogy nem ér rá, akkor senki kedvéért nem változtat a programján.

Gabi néni, első pillanatra fölöslegesen, megnézte az óráját.

– Gondolom, már Parádon…

András kinyitotta a száját, hogy megkérdezze: mit akarhat Kóci éppen Parádon, de aztán újra becsukta. Eszébe jutottak korábbi célzások, mint a Gabi néniből „kitörő nagyanyai hajlamok”, meg a Kóci által szorosan olvasgatott levelek, és célszerűbbnek látta ebben az ügyben a további érdeklődés mellőzését. Viszont megkérdezett valamit, amit már egész nyáron akart, de mindig elfelejtett. Tulajdonképpen várhatott volna vele, amíg hazaér, mert Béla bácsi feltehetően alaposabb választ adhatott volna, de egyszerűen az időt akarta húzni, mert az elindulás gondolatára minden porcikája viszolyogni kezdett.

– Kicsoda tulajdonképpen ez a Gyula bácsi?

Gabi néni őszintén csodálkozott.

– Még nem találkoztál vele? Ő a környék mindentudója! Nyugalmazott iskolaigazgató, aki több nemzedéket tanított itt a környéken. Azonkívül ő szervezte meg a városi múzeumot, és öreg vadászember, aki még Kittenbergernek is barátja volt. Amit ő és Kornél bácsi nem tudnak a vadászat múltjából…

– Azt nem is érdemes tudni! – vágta rá a közhelyet András szokott meggondolatlanságával, határozottan tiszteletlenül. De Gabi néni nem sértődött meg, hanem olyan jóízűen kezdett nevetni, hogy a könnye is kicsordult. Először nem is jutott szóhoz, csak integetett, hogy nem, nem!

– Á! – mondta végül, mikor kicsit magához tért. – Éppen tegnap mondták, hogy éppen az lehet a legérdekesebb, amit még ők sem tudnak!

András csöndben átkozta magát hebehurgyaságáért, és úgy döntött, hogy mielőtt még valami marhaságot csinál, elindul hazafelé. Még azt sem várta meg, hogy Gabi néni megkínálja a szokott üdítővel, hanem gyorsan elbúcsúzva eliszkolt.

– Ez a szerencsétlen is érzi a szünidő végét – állapította meg Gabi néni az edzett családanya mindentudásával, és tovább nem törődve az egésszel, visszatemetkezett a könyvébe. Őszintén szólva nagyon nem szerette az ilyen egyedülléteket, de sokkal okosabb asszony volt annál, hogysem ügyet csináljon belőle. Nagyon jól tudta, hogy a „fiúk” számára a kiegyensúlyozott lelkiállapothoz szükségesek az ilyen „családtalan” napok-félnapok.

András mindezt nem tudta. Mint minden kamasz, ha légvárakból épített terve felborul, teljes belső káoszban ment visszafelé, egyre lassuló tempóban. A fagylaltosnál az utolsó tízeséből vett egy kilences adagot, s azon gondolkozott, hogy mennyit vehetett volna ezért a pénzért Kornél bácsi gyerekkorában, amikor még ötven fillér volt egy gombóc. Észre sem vette, hogy csak bandukolt tovább az úton, régen elhagyva azt a helyet, ahol fel kellett volna kanyarodnia az oldalba. Csak amikor jóval a fagylalt elfogyta után kibukkant a szálasból a régi legelőre, akkor döbbent meg.

– Te jó ég! Hol vagyok?!

Leült az út szélére és körülnézett. Körülötte kiégett, augusztus végi domboldali legelő néhány bánatosan tengődő bokorral, felette valahol az erdő széle és lent teljesen ismeretlen táj. Az előtérben falu, a háttér pedig elvész a nyár végi poros, száraz párában. Először nagyon megijedt.

– Eltévedtem!!

Kezét a halántékára szorította, és meredten nézett a semmibe.

– Te hülye! – mondta később magának. – És ha megnéznéd a térképet?!

Erre megnyugodott. Hiszen valójában nem is tévedt ő el: az útról nem tért le, meg tudja találni, hogy hol van!

Előszedte az immár kissé nyúzott térképet, s közben Kóci hangját hallotta magában:

„Milyen a tájékozódási érzéked?”

Tényleg, milyen?

„No nézzük csak! Itt a kisvasút állomása, itt a patak, emitt kellett volna felkanyarodnom, helyette maradtam az úton… Itt az elhagyatott erdészház, amelyről Béla bácsi beszélt, hogy tíz év után egy természetjáró egyesület képében gazdát talált a számára… Valóban ott van?!… Jé, tényleg, az elhanyagolt gyümölcsösben van!… Itt a másik patak… De marha voltam, hogy észre sem vettem a második hidat!… És itt vagyok most!”

Elégedetten nézett körül, aztán tűnődni kezdett a hazamenetel módján.

Két lehetőség kínálkozott a számára. Visszamehetett volna az első patakig, egész közel a telephez. Ez nem tetszett neki. Nem akaródzott visszamennie, és azt az ösvényt különben is ismerte és túl meredeknek találta.

A másik megoldás az volt, hogy még tovább megy néhány kanyart, és az oldalgerincen, a régi szekérúton kapaszkodik föl. Mivel a szintvonalakat megnézve ezt találta menedékesebbnek, e mellett döntött. Visszatette a térképet, nyakába vetette a tarisznyát és egész jókedvűen indult tovább.

Aztán hamarosan rájött, hogy ami a térképen biztatóbb, az nem feltétlenül jobb a valóságban is. A legelőn kígyózó úton megteendő „néhány kanyar” a valóságban több kilométernyi baktatást jelentett a tűző napon, s amikor végre – jó néhány kanyarral arrébb, mint számította – megtalálta a régi szekérutat, az sokkal meredekebbnek bizonyult, mint a térkép alapján vélte. Elő is szedte, hogy ellenőrizze magát, de úgy látszott, nem tévedett. Arra van az erőmű, emitt a várrom (bár még romnak is túlzás volt nevezni a néhány falmaradványt), semmi kétség, ez az az út, ezen kell felmennie! És most már valóban kellett, mert a visszaút hosszabb lett volna.

Kapaszkodott hát felfelé a kiégett hegyoldalon, melyen itt-ott nőtt csak néhány bokor. Hogy valahol erdő szélének is kell itt lennie, azt már nem is egyeztette a térképpel. Vagy elnézte, vagy a térkép elkészülte óta vágások voltak erre, és feljebb került az erdőszél. Az azonban még eme állapotában is feltűnt neki, hogy az út jobb oldalán sokkal pusztább, kiégettebb, mondhatni lerágottabb a gyep, mint a másikon. Se virág, se semmi. Először azt hitte, rosszul látta, de nem. Így volt.

Nem értette a dolgot, hát csak kapaszkodott felfelé, egyre izzadtabban. Aztán végre, végtelennek tűnő idő után, elérte az erdőt. Ekkor már nem is izzadt, csak nagyon melege volt. Fellélegzett, és lerogyott a földre. Feltétlenül pihennie kellett.

Kimerülten ült a levegőt kapkodva, és csak később jutott el a tudatáig az a furcsa zaj, amit egy idő óta hallott. Valami állat járhatott a közelben, de a járás ritmusa ismeretlen volt, furcsa, megbicsakló, s időnként érthetetlen koppanások kísérték. Mi lehet?

Lassan helyre zökkenő gondolatai, úgy látszik, megindultak.

– Sántít! Valami sánta vad lehet! De mi?

Elővette a messzilátót. A szálas az úttól jobbra furcsán üres volt, szinte teljesen aljnövényzet nélküli. Messzire be lehetett látni, egészen egy kis kőfolyásig, mely olyan száz méterre éktelenkedett tőle. Innenfelől hallatszott a zaj.

Először nem látott semmit. Aztán hirtelen feltűnt a látómezőben egy muflonjerke, amint óvatosan lépeget a kövek között. Éppen azt akarta gondolni, hogy a zaj nem ettől van, amikor a jerke nyomában feltűnt egy muflonkos. Szép, félkörös csigája volt, oldalán nyeregfolt, és ahogy a bal felső lábát óvatosan letette, fájdalmasan megcsuklott, és ekkor hallatszott a tompa koppanás.

– Sánta muflon! – ujjongott fel. – Ez az! – szinte örült a felfedezésnek. Egyszerre világossá vált számára minden. Most valósággá, amit Béla bácsi még ideérkezte után így fogalmazott meg: „Én is időnként eltűnődöm egy-egy váratlan vagy ritka jelenségen, s bizony nemegyszer kisegít, ha eszembe jut, hogy ebben vagy abban a könyvben mit olvastam.”

A szakkönyvekben olvasottak most teljes képpé álltak össze benne, értelmet adva eddigi tapasztalatainak. A jobb oldali erdőben muflonok élnek, amelyek minden lerághatót lerágnak. Ezért olyan puszta minden. Hogy a bal oldal érintetlen, annak magyarázatát ismét csak a Béla bácsival folytatott egyik beszélgetésben találta meg.

„Furcsa egy állat a muflon, az szentigaz! Ha nem tetszik neki az élőhely, elmegy világgá. Lehetőleg dél felé. Amikor a két világháború között a Mátrába telepítették a muflonokat, Parádon engedték ki őket. Azok meg körülnéztek, aztán fogták magukat, és usgyi, irány délnek! Meg sem álltak Domoszlóig és Markazig! A következő évben megismételték a telepítést, sokkal óvatosabban és gondosabb előkészítéssel, de az eredmény ugyanaz volt! Viszont, ha tetszik nekik a hely, aránytalanul kis területen is eléldegélnek. Kinéznek maguknak valami határvonalat, és azt tán még akkor sem lépik át, ha farkaskutya kergeti őket! Nálam az egyik régi szekérút az ilyen határuk. Az út egyik oldala normális állapotban van, a másik fele tövig rágva. Hat szarvascsapat nem okoz akkora problémát az erdősítésnél, mint egy tucat muflon! Főleg, ha tarvágás után kell csodát csinálni!”

Mindezt persze most András nem fogalmazta meg így magában, csak átvillant rajta a felismerés öröme. De gondolattá csak annyit formált:

„El fogom mondani a sánta muflont Béla bácsinak! Biztos örülni fog, hogy szóltam!”

Ehhez azonban előbb haza kellett érnie, ami azonban ezen a délutánon reménytelenül távolinak tűnt. A szálasba ugyan csak helyenként tűzött be a nap, de úgy is fullasztó meleg volt, a hegyoldal pedig reménytelenül emelkedett és emelkedett. Nemegyszer már azt hitte, hogy fölér, de ismételten becsapódott, mert csak egy-egy némileg menedékesebb rész tűnt a vágyak földjének. Fáradt volt, és hallatlanul szomjas, valósággal kiszáradt. Néha úgy érezte, hogy négykézláb kéne másznia, akkor könnyebb lenne. Szerencsére talált egy alkalmas furkót, arra támaszkodva vonszolta magát.

Végre fölért. Valóban és visszavonhatatlanul fölért! No, még nem a házhoz, csak abba a nyeregbe, ahonnan a feltáróút indult. Most már „csak” azt kellett megtalálnia és hazavánszorognia rajta.

Fölsóhajtott. Most, hogy már ismerős kezdett lenni a környék, valamivel könnyebben érezte magát. Bal felé napfényesebb volt a vidék, arra kellett lennie a feltáróútnak. Megmarkolta a botot és elindult.

Váratlanul kis patak keresztezte az útját. Sekély volt, de nagyon barátságos. Vidáman ugrálta át a benne lévő köveket, és megmosdatta a belelógó gyökereket.

– Víz! INNI!! – dobolt az agyában. Lerogyott a partra, és megmerítette kezét a vízben.

A hideg víz kijózanítólag hatott rá. Lassan szétnyitotta ujjait, és a víz kicsorgott kezéből. Aztán megmarkolta a botot, nehézkesen feltápászkodott és továbbindult.

Nem szabad! Béla bácsi megmondta, hogy a patakvízzel vigyázni kell! Nem is elsősorban a tüdőgyulladás miatt – ez mostanában már jóval kevésbé veszélyes, mint az ő gyerekkorában volt –, hanem mert a felszíni vizek zöme fertőzött. Hulladék, elhullott állat, sok minden kerül bele. Csak a sziklaforrásokból lehet nyugodtan inni.

„Még egy marhaságot nem fogok ma csinálni!” – gondolta. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a pataknál ráébredt: sokkal jobban elkeveredett, mint eddig hitte.

Vánszorgott hát tovább, és Kócival folytatott első beszélgetése jutott eszébe. A tájékozódási érzék és az eltévedés.

– Úgy kell nekem! – kesergett. – Miért voltam annyira nagyképű?!

Ezen bánkódott egy sort, és észre sem vette, hogy közben ismerős tájakra érkezett. Tudat alatt azonban érzékelhette, mert valamivel gyorsabban lépegetett.

Aztán egyszerre kibukkant a házhoz. Békés, napsütötte késő délután volt. Az ajtó nyitva állt, Mariska néni fekvőszékben ülve olvasott. Minden csendes, békés, nyugalmas. András úgy érezte magát, mint a sivatagi utazó, ha megérkezik az oázisba. Lerogyott a kőasztal mellé a padra, és csak lihegni tudott.

Mariska néni lassú mozdulattal becsukta a könyvet és ránézett. Megcsóválta a fejét.

– Eltévedtél?

– …és halálosan szomjas vagyok! – lehelte egy bólintás után a fiú.

Mariska néni felállt.

– Gyere, te szerencsétlen! – megfogta András kezét és végigsimogatta az arcát. – Szerencsére nem kaptál napszúrást, nincs lázad! Rögtön adok neked valamit, csak vizet ne igyál hirtelen! Még langyosat sem!

– Miért? – A fiú azt még megértette, hogy hideg vizet ne igyon, de hogy langyosat se?!

– Ki vagy száradva, mint a sivatagi vándorok. Ilyenkor vigyázni kell. Biztos láttad már, amikor hosszú szárazság után elkezd esni az eső. Ha lassan szitál, a föld szép csendesen beszívja, megtörténik a talajvíz utánpótlása, felélednek a növények. De ha hirtelen leszakad az idő, pillanatok alatt eltömődnek a föld pórusai, aztán csak ömlik a víz, értelmetlenül, zavarosan, és ha végre eláll az eső, kiderül, hogy a vékony sárréteg alatt a föld változatlanul csontszáraz. Hát így jár ilyen állapotban az ember torka és nyelőcsöve is. Ha kiszáradva valaki hirtelen iszik, a legkellemetlenebb fulladásos halálnak teszi ki magát. Ilyenkor legjobb a hideg leves… Látod, ezért tartom én az ószövetségi Jákobot sötét gazembernek! Visszaélt helyzetével, amikor testvére, Ézsau kiszáradva hazaért a sivatagból. Tudta jól, hogy ha Ézsau nem kapja meg azt a bizonyos tányér lencsét, meghal vagy kiszáradva, vagy megfulladva. És ő az elsőszülöttségi jogot kérte cserébe érte. Jó kis üzlet… Eredj, mosd le a képed, aztán öblítsd ki a szád, hogy a nyálkahártyád benedvesedjen!

András engedelmeskedett. Az arcmosás felüdítette, és az öblögetés is határozottan jót tett neki. Amikor a második adag vizet is kiköpte, eszébe jutott a tv meccsközvetítéseiben sokszor látott jelenet: a játékos jót húz a palackból, aztán köp egy hegyeset. Hát persze! Nem a bíróról vagy a közönségről nyilvánít véleményt, hanem a nyálkahártyáját nedvesíti!

Mariska néni a délről maradt hideg paradicsomlevest merte a tányérjába. András némileg furcsán nézett rá, mert hideg levessel eddig még nem barátkozott.

– Kóstold csak meg! Kornél bácsi szerint a paradicsomleves egyébként is hidegen az igazi.

Kornél bácsi ízléséről Andrásnak időnként különvéleménye volt, de a második kanál után ezúttal igazat adott neki magában. A levest felségesnek találta, bár utólag nem tudta volna megmondani, hogy ebben mennyire játszott közre kiszáradt állapota.

Amint a leves elfogyott, Mariska néni kiöntötte a lavórba a közben megmelegített vizet.

– Mosakodj meg, és áztasd ki alaposan a lábad! Aztán feküdj le, és pihenjél! Nagyon ki vagy merülve!

Jelenlegi állapotában András semmilyen tevékenységért nem lelkesedett, de arra már rájött, hogy az ittenieknek mindig igazuk van. A mosdás egyébként határozottan jólesett, s fáradt, fájó lábai valósággal ujjongtak a meleg vízben. Mariska néni kint tett-vett a konyhában, s csak akkor jött be, amikor a fiú már mindennel végzett. Összehúzott szemmel vizsgálta az ágyban fekvő Andrást, aki időnként megborzongott.

– Mi van velem? – kérdezte aggódva. – Csak nem leszek beteg?

Az asszony újra megfogta a fiú kezét.

– Mondtam, hogy kimerült vagy. Merre jártál?

– Lent a várrom környékén, a muflonoknál…

– Te jó ég! – csapta össze a kezét Mariska néni. – Valósággal a világ végén voltál! Várj csak, jól megcsemergéllek, az segít!

– Mi az a csemerizé? – érdeklődött András.

– A csemergélés? Rögtön meglátod, illetve megtapasztalod! Add csak ide az egyik kezed!

Leült az ágy szélére, bal kezével megfogta a fiú csuklóját, és jobb kezével meghúzkodta egyenként az ujjait. Aztán egyre gyorsuló tempóban és erősödő nyomással elkezdte dörzsölni az alkarját csuklótól a könyökhajlatig. Amikor András úgy érezte, hogy kigyullad ez a keze, sor került a másikra is.

– Kezdek jobban lenni! – mondta csodálkozva, amikor nénje felállt az ágy széléről.

– Várd meg a végét! Most következik a lábad!

Megállt az ágy végében, és a fiú lábát megemelte az ujjaknál fogva. Ebben a helyzetben a láb súlya minden erőlködés nélkül elvégezte az ujjak húzkodását. Utána jó alaposan megnyomkodta Mariska néni a talpakat, erőteljesen megdörzsölte a lábfejet, s végül megmozgatta a bokát is. András időnként jólesően nyögött egyet, de nem szólt egy szót sem. És még mindig nem volt vége! Hasra kellett feküdnie, és nénje alaposan meggyúrta-gyömöszölte vállát-hátát is.

– Teljesen jól vagyok! – állapította meg csodálkozva András. – Mariska néni csodát tett!

– Nem tudtad, hogy én vagyok a mátrai javasasszony?! – kérdezte félig tréfásan a megdicsért. Aztán komolyra fordítva a szót, hozzátette: – Valóban sokat tanultam öreg falusi javasoktól is. Gyógynövényismeretet, módszereket. De ezt a lábhúzkodást például Gabi néni találta ki. No, feküdj csak nyugodtan, az sem baj, ha elalszol!

András magára húzta a takarót, és arra gondolt, hogy ezt a fárasztó csemergélést vajon hány valódi szülő csinálta volna végig? Saját szülei jutottak az eszébe, hogy azok az aggodalomtól mekkora cirkuszt csináltak volna, segítségadás helyett…

Béla bácsi hangjára ébredt fel. Sötét volt már, csak a félig nyitott ajtón keresztül szűrődött be világosság a konyha felől.

– …Szóval megcsemergélted?

– Meg. Úgy nézett ki ez a szerencsétlen gyerek, hogy… szóval rossz volt ránézni!

– Nem csodálom. Ha ez lent volt a várromnál, akkor igencsak elkeveredett…

Kis csönd, Béla bácsi nyilván a pipájával foglalkozott. Aztán újra Mariska néni szólalt meg:

– Amikor bejelentetted, hogy elhozod az unokaöcséd, korántsem lelkesedtem. De most már úgy szeretem, mintha a sajátom lenne. Szinte beteg vagyok, hogy elmegy…

– Hazamegy… – helyesbített csendesen Béla bácsi. – Valami közük az eredendő szüleinek is van hozzá… Bár…

András szinte látta, ahogyan Béla bácsi széttárja a kezét. A mondatot gondolatban ő fejezte be; saját maga számára is váratlan őszinteséggel:

„…Bár ez a pótanya néha jobb, mint az eredeti!”

Béla bácsi léptei közeledtek, aztán a kétméteres erdei ember megállt az ajtóban.

– Jó estét, Béla bácsi! – ült fel az ágyában András.

– Neked is, fiam! – gyújtotta fel a lámpát a nagybátyja. – Hogy vagy?

– Most már jól. Csak rettentően fáradtan.

– Azt nem csodálom. Tudod, hogy hány kilométert gyalogoltál?

– Nem. De biztos, hogy sokat.

– Abbizony! Vagy huszonnégyet, ebben a hőségben! Jó, hogy napszúrást nem kaptál. Ittál közben?

– Nem. Lent elnyaltam egy fagylaltot. Kulacsot nem vittem, a patakból meg nem akartam inni.

– Okosan! Amennyire hebrencs voltál az elején, annyira értelmesen viselkedtél a végén! Nem vesztetted el a fejed, ha a térképet el is nézted alaposan. Összetévesztettél két hasonló kanyart, s rátettél vagy tizenkét kilométert! De most gyere, egyél pár falatot feltétlenül! Én csak most jöttem meg, még nem vacsoráztam.

Evés közben hallgattak, s csak utána szólalt meg újra Béla bácsi:

– Legalább láttál valami vadat?

– Jaj! – csapott a homlokára András. – Majd elfelejtettem! Egy sánta muflont!

– Sántát? Biztos, hogy az volt?

– Biztos! Jól megfigyelhettem! – András igyekezett lehetőleg részletesen és értelmesen beszámolni megfigyeléséről.

– Valóban sánta! – szögezte le a végén Béla bácsi. – De kérdés, hogy mitől? Remélem, nem valami járvány… No, mindegy. Bőgés végéig nem érek már rá semmire, azután majd utánanézek. Addig is utasítom az ottani vadőrt, hogy próbálja megfigyelni. Jó bőgés ott úgysem várható… No, jó éjszakát fiú, remélem, nem fogsz rosszat álmodni!

A hátralévő néhány napban már nem vállalkozott nagyobb utakra. Üldögélt az immár ismerős magasleseken, kilátókon, és búcsúzás hangulatában rendezgette gondolatait. Kornél bácsiéktól is csak telefonon köszönt el, amikor felszóltak, hogy másnap indulnak.

– Semmi szükség az érzelgősködésre! – egyeztek meg a felnőttek még a vendégeskedéskor. – Úgyis találkozunk még az erdőn!

Ez megint szokatlan volt a számára az otthoni szokásokkal összevetve, de már fel sem tűnt neki, mert rájött, hogy így érdemes élni: azzal kell foglalkozni, ami fontos, és nem a látszattal.

Azért persze kiült másnap a Boszorkánykőre, és addig kísérte messzelátójával a Dudinót, amíg az el nem tűnt az autópálya felé.

Bencéhez természetesen elment búcsúzni, mert érezte, hogy ez esetben a forma egyúttal tartalom is.

Az öreg vadász nagy szeretettel fogadta. Bort ezúttal nem adott, hanem megkínálta vacsorájából. A vaslemezen sült keserűgombát különlegesen finomnak találta. Utána váltottak még pár semleges mondatot, majd Bence elkísérte Andrást egy darabon. Amikor aztán búcsúzóul kezet fogtak, akkor mondta az öreg:

– Köszönöm, András! Megszépítette a nyarat!

A fiú először tiltakozni akart, aztán mielőtt még szólt volna, rájött, hogy Bencének igaza van. Ő hozta össze Kornél bácsiékkal, s ha nem figyelt volna fel a véletlen elszólásokra, nem lett volna belőle semmi. Így aztán csak némán megszorította még egyszer az öreg kezét, és mosolygós, szelíd örömmel a szívében indult haza.

Aztán eljött az utolsó délután is. Csöndben baktatott a hegyoldalon. A nyiladéki magaslesen akarta az utolsó estét tölteni, ott, ahol valamikor két hónapja az elsőt. De korán indulva kerülővel ment, mert meg akarta látogatni kedvenc fenyőfáit. Az egyik vágás alkalmával valamikor meghagytak három hatalmas fenyőt. Most már uralkodtak a széles tisztáson, amely körülvette őket. „Hagyásfák” – gondolta a fiú, valahányszor látta őket, és ha tehette, arra került, hogy gyönyörködjék bennük.

Most is így tett. Állt az erdőszélen, és nézelődött. Csönd volt, csak a lehullott fenyőtobozok hevertek a földön.

Az egyik toboznál valami mozgott. Körülugrálta, megfogta, elengedte, cibálta, rágcsálta. Megnézte távcsővel: mókus volt.

Közelebb óvakodott, azután megállt, és nézte. A rőtbarna bozontos farkú nagy igyekezettel vonszolta volna valamerre a hatalmas tobozt, de nem bírta. Küszködött vele, próbálkozott, megállt, újra nekifeszült. Valóságos Sziszüphosz volt. András szinte sajnálta.

Ekkor érkezett oda valahonnan egy szürkésbarna. Fenékre ült, felmérte a helyzetet, megmozgatta a füleit, aztán rácsapott a tobozra, megpróbálván azt elragadni az éppen pihenő másiktól. Persze, nem sikerült, és nem engedte a rőtbarna sem.

Veszekedtek. Mérgesen, harciasan. Andrást észre sem vették, pedig nem volt tőlük már húsz méterre sem. Ők se nem láttak, se nem hallottak. Dühösek voltak, szörnyen.

Aztán elengedték a tobozt. Hátsó lábukra ültek, s merőn egymásra meredtek. „Mókusszemet néznek” – gondolta növekvő érdeklődéssel a fiú.

Ekkor a szürkésbarna „behúzott” egyet a rőtbarnának. Egy becsületes jobbegyenest. Az persze visszaadta. Összeverekedtek. Szabályosan pofozták egymást, mint az emberek.

Mindez hosszú percekig eltartott. Egész addig, amíg Andrásból ki nem robbant a nevetés.

Látni kellett őket! Ahogy meghökkentek! Felkapták a fejüket, s a következő pillanatban a legteljesebb egyetértésben nyargaltak a legközelebbi fa felé. Pillanatok alatt felszaladtak rá, s csak a biztonságos magasból mertek visszakerregni.

András meg csak állt a tisztáson, és nevetett, nevetett.

A leselkedés egyébként olyan csendes-kedves volt, mint várta. Békés, nyugodt alkonyatot töltött odafent. Megnézte az őzbakot, mely ugyanúgy ment keresztül a nyiladékon, mint akkor, és amikor a lappantyú bejelentette az estét, s az égen egymás után nyitották ki szemüket a csillagok, lemászott és hazaindult. A nyiladékon ködlepedők terjengtek, és a fiúra valósággal rázuhant a búcsúzás szomorúsága.

„Milyen hosszú volt ez a nyár! – gondolta. – Mennyi minden belefért! És mégis, milyen rövid…”

Látta magában a malacait nevelgető kocát, a hancúrozó őzgidát, a sűrűből kirobbanó gyilkos bakot, a sánta muflont, a bekötőúton átváltó szarvastehenet és a feje felett keringő baglyot. Fülében ott csengtek a puskalövések, az őzgida sírása, és saját kiáltása, amikor eltalálta a verebet. Újra érezte a világbolyongás utáni fáradtságot, a gyilkos bak elugrasztása utáni kétségbeesést, de Mariska néni kezét is, ahogyan csemergélte…

Arra riadt fel, hogy Káró csóválta előtte a farkát. Béla bácsival egy keresztúton érkeztek, és az eb „főhatósági engedéllyel” előreszaladt őt üdvözölni.

– Szia, Káró! – simogatta meg a bozontos fejet, aztán észrevette nagybátyját is: – Csókolom!

– Hát te mit búsulsz? – ütött a vállára Béla bácsi. – Hogy haza kell menned, az biztos, de én már régen megegyeztem a szüleiddel, hogy év közben feljössz többször is. Majd közösen fizetjük az utazásaidat!

UTÓSZÓ

Ha egy regényhez Utószót kell írni, látszólag öreg hiba. Viszont mégiscsak magyarázatra szorul az, hogy miért hagyta abba a szerző a kéziratot 1958-ban, fejezte be a bérmafia 1985-ben, és végül miért csak 1993-ban jelenik meg?

A töredékben maradás oka az volt, hogy Fekete István és Csathó Kálmán túl közel laktak egymáshoz. Szinte naponta találkoztak egymással, és természetesen beszámoltak egymásnak írói terveikről is.

A Tüskevár sikere után mindkettőben felmerült a gondolat, hogy meg kellene írni a téma nagyvadas változatát is. Neki is kezdtek egymástól függetlenül, de hamarosan kiderült, hogy a másik is azt írja. Erre aztán el is ment a kedvük tőle, abba is hagyták azonnal. 1962-ben – egymástól függetlenül – így indokolták nekem:

„Kálmán jobban ismeri a hegyeket!” – érvelt bérmaapám. „Pista sokkal jobban ismeri a gyerekeket!” – magyarázta Csathó Kálmán.

Fekete István helyette aztán megírta a Téli bereket, míg Kálmán bácsi letett az ifjúságnak szóló regényelképzeléseiről.

Bérmaapám halálakor két feladat maradt rám: a kiadatlan vagy csak nagyon régen megjelent vadászírások összegyűjtése és sajtó alá rendezése, s a Magasles befejezése. Az előbbiből hamarosan megszületett a Rózsakunyhó, de a regényhez bő tíz évig nem mertem hozzányúlni. Csak amikor már jó néhány vadászév volt mögöttem; vadászattörténeti szakíróként kapcsolatba kerültem a vadászat vezetőivel is; az egykori Országos Természetvédelmi Hivatal munkatársaként a hetvenes évek második felében megismerkedtem a terepmunkával és „háttérinformációkat” sikerült gyűjtenem; majd visszatérve a tanári pályára „testközelből” újra megismertem a kamaszokat; s végül – és talán elsősorban – apaként átéltem (sőt „túléltem”) fiam kamaszkorát, mertem hozzákezdem a Magasleshez.

Fekete Istvánnéval egyetértésben az eseményeket áttettem az akkori jelenkorba, a 80-as évek elejére, de a már meglévő szövegrészben csak annyit változtattam, hogy a védett állatok elejtéséért kiszabható pénzbüntetési összegeket átírtam az akkor érvényesekre. (Az elkészült rész az uhuzás közben ért véget ezzel a mondattal: „Így szép a világ!”)

Az akkori kiadó az előzetes megbeszélések ellenére végül is visszalépett.

A kéziratot még 85-ben is „veszélyesnek” érezték. Mert pl.:

– Kóci külföldön jár egyetemre és autóval szaladgál haza (pedig akkoriban ilyen már előfordult).

– A csemetekapáló asszonyok egyházi énekeket énekelnek. (Elégszer hallottam erdőjárásaim során…)

– Bemutattam valamit a pártállami sajátosságokból. (Ilyen pl. a Volvo utasának a szerepe. Erről annyit: minden kicsit is tájékozott ember tudta, hogy a legjobb ügyre is igaz: „egyedül nem megy”; viszont mindig akadt „fentről jött elvtárs”, aki vadászati érdekből vagy (ilyen is volt!) őszinte természetszeretetből segítette a jó szakembereket. (Csak beszélni róla „nem volt publikus”.)

– S végül volt merészségem szóba hozni a második világháborús veszteségeinket, olyan epizódokkal, mint Kornél bácsi édesapjának a sorsa. (Apámé volt…)

Utólag azt mondom, hogy így jobban jártam, mert a kézirat átdolgozása mondanivalóját veszélyeztette volna. Így hű maradhattam bérmaapám szelleméhez, hiszen a fentiek nem egy beszélgetésünknek témáját alkották.

Éppen ezért maradtak benn a könyvben a kritikai részek is. A jogszabályok és rendelkezések azóta változtak, de „Béla bácsi” véleménye nem, azaz változatlanul eltérő. Azzal a különbséggel, hogy ma ennek hangoztatásához annyi bátorságra sincs szükség, mint zöldben átmenni a zebrán. A kiadványok tekintetében a nyolcvanas évek végére valóban javult a helyzet, mivel azonban a regény korábban játszódik, nem láttam indokoltnak változtatni rajta. Ezért jelenik meg a könyv csak most.

*

Ha már utószót írok a könyvhöz, válaszolok egyúttal néhány más kérdésre is. A kézirat írása idején volt egy nagyon kedves osztályom, és osztályfőnöki órákon időnként részleteket olvastam fel a könyvből. Ők tették fel a kérdéseket.

– A Mátra itt csak elnevezésében azonos a valódival. Mátrafüred (a „Telep”) és a Sástó elhagyása után „lemegyünk a térképről” Fantáziaországba. Ugyanis meg kell mondanom, hogy a regény színhelyének a hazai hegységek közül a Mátra a legkevésbé alkalmas. A bérmaapám által sokkal jobban ismert Bakony, de a Bükk, a Vértes, a Zempléni-hegység, a Börzsöny vagy a Mecsek mind alkalmasabb lett volna. Azonban nem útikönyvet írtam, hanem regényt, így – gondolom – ez nem zavar senkit.

– A szereplők szükségszerűen magukon hordozzák élő emberek jellemvonásait is, de nem szolgai másolatok.

– Az érdemi események – főleg a vadászélmények – valódiak. Csak a csoportosításuk követi a regény igényeit. Ha valamelyik vadászbarátom egy-egy epizódot „ismerősnek találna” – nem feltétlenül véletlen.

Szólnom kell még a regényben közölt néhány versről. Bérmaapám szokása volt, hogy egyes regényeibe – pl. Lutra – verseit is beleépítette. Így tett itt is. (A Tölgy.) Ezek után nyugodtan követtem példáját azzal a megszorítással, hogy ezek szerzője a könyvben „Kornél bácsi”, s azt a néhányat vettem elő, amely már valahol megjelent. Aggályosan ragaszkodva az akkori szöveghez, nem élve az esetleges javítások lehetőségével.

*

Eredetileg a következő nyárig akartam továbbvinni az eseményeket, de terjedelmi okokból nyár végével meg kellett állnom, és a már kész ősz-tél-tavaszi epizódokat félretettem. Talán nem örökre…

Budapest-Sasad, 1992. Szent István király napján.

DR. NAGY DOMOKOS IMRE