Találatok: 3
200
(1849. augusztus 9.)
Az ágyúszó előbb ritkult, majd elhallgatott mögöttük. Talán mert nem volt már, aki lőjön; talán mert nem volt már, akire lőjenek.
Imre futott. Nem gyáván, nem a rémülettől kergetve, csak ahogyan vesztett csata után szokás futni, amikor sereg még lenne, de tennivaló már nincsen. Csak a láthatárt borító füst mutatta még, közel az ellenség. A forró augusztusi levegő nem mozdult, a lőporfüst nehezen oszlott, Imre is fekete lett tőle. A közelben kiszikkadt nádas égett. Keserű szaga volt a levegőnek, és magasra szállt a por a lába meg a szekerek kereke alól. A tisztek káromkodtak, ordítoztak, mentették a bagázsijukat, a katonák csak az életüket.
Sok mentenivalója Imrének se volt, csak a legszükségesebb holmit hordta magával. Kardjára vigyázott, meg a pisztolyaira, hiszen fegyver nélkül a katona nem katona. Vitte magával persze, kedves eszközeit is: a léniákat, cirkalmakat, kitűzőket, Áron ágyús könyvét és jegyzeteit. Csak a fontosabbját, mely kis helyen elfér, záras öreg bőrtáskában. Ha másra nem, fej alá is megteszi; hányszor hajtotta rá a hadjárat alatt, míg takarója a csillagos ég volt!
Bátyja halála után rábízták a megtépázott erdélyi honvédsereg tüzérségét és előléptették századossá. Mostanra három ágyú és néhány tüzére maradt. Meg a lovak, s így menthették az ágyúkat is. A nagy felfordulásban ismerőst, ismeretlent maga mögött hagyott, akik gyalog vagy lovon menekültek Temesvár alól. Nagy volt a zűrzavar, a rendetlenség, a fejetlenség. S szálltak a hírek:
– Kossuth mondta, nincs még veszve semmi!
– Az a! Görgey meg Világosnak tart, hogy letegye a fegyvert!
- Oda kéne nekünk is…
- Hogy felkössön a német?
- A muszkának kapitulál, nem Haynaunak. S a muszka szabad elmenetelt ígért, csak a fegyvert rakjuk le!
- Kossuth ezt tűri?!
- Már ő minden hatalmat Görgey kezébe tett, s fut ő is.
- Az nem lehet, hogy Kossuth fusson!
- Tán megvárja a németet? Ha tíz élete lenne, azt is mind megvennék rajta!
- Hiába fut. Nincs ember a honban, aki az ő képét ne ismerné.
- Már azt mondják, nem. Szakállát leborotválta, bajszát megkurtította, haját is másként igazította.
Különös módon, ezt hitték a legkevesebben, pedig a sok kósza hír, vad beszéd között ez a kevés az igazsághoz tartozott. Ezekben a napokban a „sima képű” Kossuth is menekült. Az aradi vár fokáról nézte az ellenség távolban felbukkanó előőrseit. Azt remélte, hogy megállíthatja a Temesvár alól futókat, s Bem, ha beveszi magát Erdélybe, tovább viheti a háborút, míg a nagyhatalmak javunkra mozdulnak.
Imre Lúgoshoz közeledett, mikor hirtelen lábát megvetett őrséggel találkozott, mely a szanaszét népet megállította, sorokba rendezte, egyszóval fegyelmezte. Mindezt Guyon tábornok parancsára, aki Bem helyettese volt. Imrében is moccant a hit, hogy amíg fegyver van a kezükben, s nem puszta hátukat mutatják az ellenségnek, addig nem lehet veszve minden.
Lúgoson azonban nem húzódhatott meg, mert az zsúfolva volt a sereg maradványaival. Bem sehol, Kossuth pedig, ha odaért is, megváltozott külsővel nem kívánt mutatkozni a katonák előtt. Imre továbbhaladt hát embereivel Facsétra, és várta a híreket. Változatlanul nagy volt a zűrzavar, nem volt parancs; nem volt parancsnok. Egyik Világosnak indult, s csábította társait is oda, más tisztek viszont arra szólították fel a katonákat, hogy kövessék Bemet
Erdélybe. Imre megmaradt honvédjei hűségesen őrizték az ágyúkat, s kérdőn tekintettek rá.
– Mitévők legyünk százados úr?
Imre úgy döntött, követi Bemet, mert amíg van fegyver, katona és vezér, addig van harc is. A tüzérek némi tanakodás után jelentették, hogy vele tartanak, így hát megindultak ők is befelé Erdélybe.
Hamarosan megtudták, hogy a tábornok előttük halad vagy öthatezernyi katonával, s harminc ágyúval, de kifogyva minden lőszerből. A sereg Dobrán és Lesneken keresztül Déváig jutott, s egy lapályon a Maros mentén letáborozott. Odaértek Imréék is, míg maga Bem Lesneken maradt. A közelben már orosz csapatok álltak. Parlamentereket váltottak, s huszonnégy órai fegyverszünetben állapodtak meg. Alig tértek vissza a követek, a táborban szájrólszájra terjedt a hír, hogy Bem felhagyott csatázási szándékával, s menekül. Vége a harcnak itt is.
A hírre szétoszlott a tábor. Mindenki más irányba indult, nem tudva hová, s ott milyen sors éri. Némelyek a Maros északi partján a hegyek felé indultak, bár azok között a magyarok ellen fellázított fegyveres mócok nyüzsögtek. Mások a táborban maradtak, készen megadni magukat az oroszoknak. Imre se tarthatta tovább együtt csapatát, semmi joga s címe erre többé nem volt. Leadta ágyúit és három kitartó tüzérével elindult vissza Lesnek felé, rábízva magát a vak sorsra…
Kijutva a dombok közül megálltak s visszanéztek a falura. Látták, hogy a másik úton éppen egy nagyobb csapat hagyja el Dévát; tán kétszáz lovas és gyalogos, vegyesen, egy szekérrel. Imre gondolta, híreket vesz tőlük, esetleg csatlakozik is hozzájuk. Megsarkantyúzta lovát, hogy beérje őket, mielőtt elmerülnek az erdőben. Tüzérei vele vágtattak.
Ahogy közeledtek hozzájuk, s az idegenek megpillantották őket, két lovas kivált a csapatból és feléjük kanyarodott. Lengyel dzsidások voltak a légióból. Szikár, naptól, széltől cserzett bőrű, inas emberek. Imréék megálltak. A lengyelek észrevették a ruhájukat, látták, hogy
honvédek és nem ellenséggel állnak szemben. Amikor már csak kőhajításnyira lehettek, megtorpantak ők is. Magyarul kiáltották:
– Kik vagytok?
– Gábor Imre tüzér százados – hangzott a válasz, s Imre megmondta, mely csapattól, noha ennek már semmi jelentősége sem volt. Azután megkérdezte:
– Önök kicsodák, s hová tartanak?
Imre olyan mozdulatlan-egyenesen ült a lován, akár egy fiatal fenyő a sziklán. Az egyik dzsidás közelebb léptetett.
– Törökországba megyünk – felelte, s hozzátette: – A harc elveszett, más lehetőség nem mutatkozik.
– Akik meg leteszik a fegyvert? – kérdezte Imre.
– Mi lengyelek vagyunk, s nem adhatjuk magunkat a cár kezére – mondta, majd a szekér felé intett. – Ott pedig Bem tábornok utazik, kinek a temesvári csatában válla csontja tört, s az végképpen lehetetlen, hogy ő akár a cárnak, akár a császárnak megadja magát. Önök természetesen azt tesznek, amit jónak látnak. Ha kívánják, csatlakozhatnak hozzánk, ha Világosnak mennek, arra is vezet út…
– Ha Bem a tábornok velünk marad, ki ne tartana vele? – szólt Imre, s ezzel eldőlt a sorsa.
Három tüzérével csatlakozott a menekülő csapathoz, amelynek Guyon tábornok volt a parancsnoka és Katona Miklós őrnagy a helyettese. A lengyelekkel együtt talán ezren lehettek. Két éjjel és egy nap utaztak rengeteg erdőkkel borított nagy hegyek között, járatlan meredek ösvényeken, elvétve akadt útjukba néhány apró falu. Néhol ösvény se vezetett, a velük indult hét nagyobbik szekeret hátra kellett hagyniuk.
Így küzdötték előre magukat a csinos, hámoros városkáig, Ruszkáig, hová 1849. augusztus 20-án értek. A nagy, lombos erdő egy tisztásán megálltak, s Bem felsorakoztatta a csapatot. Lóra nem ülhetett, a legkisebb szekérből, amelyet minden nehézség ellenére se hagytak el, így szólt hozzájuk:
– Küzdelmünk végére értünk – mondta. – Adja Isten, hogy jobb viszonyok között, nagyobb szerencsével mihamarabb felújíthassuk. Addig azonban meg kell őriznünk magunkat. Úgy tetszik, erre e helyütt se jobb, se más alkalom nem kínálkozik, mint az, hogy a török kezére bízzuk magunkat. Én így cselekszem. Mindenki vessen számot magával, és nyilatkozzék, velem tart-e, vagy inkább Magyarhonban marad, s ott várja ki az idők jobbra fordulását.
A csapat egy emberként kiáltotta, hogy őt nem hagyja el, bárhová elkíséri. Kicsit köszörülte a torkát, s aztán megköszönte hűségüket.
– Ígérem, hogy mindent, mi tőlem telhető, elkövetek, hogy sorsunk Törökországban jó legyen – felelte, majd intett, hogy haladéktalanul induljanak tovább.
Az osztrák-orosz hadaktól lassan távolodva, mégsem érezhették teljes biztonságban magukat, mert a környék hegyi lakói, kiket a császár ügynökei a magyarok ellen uszítottak, nemcsak hogy barátsággal nem fogadták őket, de üldözték is a menekülőket. Némelykor a csoda és a szerencse segíthetett csupán.
Előőrsként mindig a lengyel dzsidások haladtak. Így értek egy kis hegyi faluba, hol mundérjukat a lakosok nem ismerték fel, és császári dragonyosoknak vélték őket. Büszkén újságolták, hogy magyarokat fogtak, bezárták őket egy malomházba, amit éppen most készülnek rájuk gyújtani. A dzsidások, amennyire hitetlenkedve hallották a hírt, annyira eszükön is voltak:
– Jól tettétek, hogy bezártátok őket – mondták, nem árulván el magukat, – de helyesebb, ha a császár törvényére és kezére bízzátok őket. Majd ő megbünteti a bűnösöket.
A falusiak odavezették a lovasokat a malomhoz, amely köré valóban már odahordták a száraz faágakat.
Tüstént feltörték az ajtókat. A foglyok természetesen felismerték a légiósokat, és nyakukba borultak, ölelkeztek, hátba veregették egymást. Foglyul ejtőik elhűlve nézték a jelenetet. Szerettek volna elillanni, de a dzsidások elfogták és megkötözték őket.
Az eset fontosságát növelte, hogy a kiszabadított öt vagy hat fogoly közt volt két tábornok is: Kmety György és báró Stein Miksa.
A szabad ég alatt éjszakáztak, s reggel továbbmentek, de hat cinkost túszul magukkal vittek. Imre elhagyva a falut a patak partján megpillantotta a község bírájának ruhátlan holttestét. Számtalan dzsidaszúrás mutatta, miként nyerte el, mint fűbűnös, méltó büntetését.
Folytatták fáradtságos hegyi útjukat a Kárpátok bércei között. A tapasztaltak után óvatosak voltak: fegyveres elő- és utóvéd közé fogva haladt a csapat a málhás ökrökkel, mivel Bem szekerét is a völgyben kellett hagyniuk. Hamarosan a felhők között jártak. Oly sűrű ködbe kerültek, hogy harminc lépésre se láttak benne, ruhájuk egészen átnedvesedett. Kijutva azonban a kopasz hegytetőre, oly fenséges látvány tárult eléjük, hogy Imre szorgosan vezetett naplójába bejegyezte:
Az alattunk mintegy 20 ölnyire elterült felhők, mint óriási, hullámos, hófehér lepel, beláthatatlan messzeségre takarták el szemeink elől az alantabb eső hegyeket, az egész földi világot. Alant borult, komor, esőre hajló idő volt; ott pedig, ahol mi voltunk, oly vidám derült volt minden, mint lehetett a világ teremtése napján…
A kopár hegytetőn haladtak, míg rájuk nem esteledett. Egy szélvédett hajlatban éjszakáztak. Éhesek voltak és fáztak. Csak füstölt szalonnájuk maradt, kenyerük semmi s a vizük is elfogyott. A lovak nem leltek füvet, ily magasan rőzsét se szedhettek, hogy tüzet gyújtsanak, pedig a hőmérséklet a fagyponthoz járt közel. A katonaköpeny derékaljnak nem volt elég puha, paplannak elég meleg.
A határ éppen a hegytetőn húzódott. Amint elérték, Bem túszaikat elbocsátotta, még pénzt is adott nekik. Aztán folytatták útjukat, immár török határőr kalauzolásával, meredek, kanyargós ösvényeken lefelé. Késő este értek a völgybe.
Lovaik két napja nem ittak, nem ettek. Bem két boglya szénát vett a számukra, s a megmaradt állatok egész éjjel ettek-ittak. Innen
könnyebben és gyorsabban utaztak tovább. Török tisztek gondoskodtak élelmükről, s hamarosan Turnu Severinbe érkeztek, ahol már csaknem kétezer magyar honvédet találtak. Orsovánál hagyták el Magyarországot, s menten lefegyverezték őket. Imréék csapatától is elvették a fegyvereket, de a tisztekét meghagyták. Akinek nem volt saját lova, hanem a seregtől kapta, azt is elvették.
Délután az egész társaságot felsorakoztatta a török parancsnok, és kihirdette:
– Ki Törökországba vágyik, azokról gondoskodunk. Ki azonban oda velünk jönni nem akar, az most lépjen ki, s békében visszabocsátjuk.
Senki sem mozdult el a helyéről.
Ezután megszámolták az embereket és a lovakat, élelemmel mindenkit elláttak, s másnap, augusztus 27-én útnak indultak. Háromszáz gyalogoskatona kísérte őket. Harmadnap értek a Duna bal partján levő Kalafát nevű faluba, amely Vidinnel éppen átellenben feküdt. Még aznap este vitorlás hajókkal megkezdték átszállításukat Vidinbe. Ez már török föld volt, s kőfallal erősített város. Másnap, 30- án valamennyien átjutottak, s a város melletti sátortáborban helyezkedtek el. Kaptak fehérneműt, és ugyanolyan ellátást, mint a török katonák. A főbb rangúak és polgári személyek bent a városban jutottak szálláshoz.
Ekkor már Kossuth is ott tartózkodott. Szeptember 3-án meglátogatta Imrééket a táborban. Szakálla újból kiserkedt, de alig lehetett ráismerni, legfeljebb öltözetéről s összetéveszthetetlen hangjáról. Guyon Richárd, Batthyány Kázmér, Perczel Mór, Perczel Miklós és más neves menekültek kísérték őt. Beszélték, hogy a vereség és a menekülés megpróbáltatásai fölöttébb megviselték, ámbár ennek nyoma sem látszott rajta. A tábor melletti síkon összegyűlt sereghez – lehettek vagy ötezren – így szólt:
– Különféle mendemondák terjedtek el rólam, de ne higgyétek. A magyar nemzet bizalmából nyert állásomról le nem mondok. Ennek erejével kívánom együtt tartani, gondozni és szervezni az előttem sorakozó sereget is, hogy készen álljon a mindnyájunk sorsa és
fennállásunkhoz kötött jövendő érdekében. Legfontosabb most a török barátságának megőrzése. Készen kell állanunk, hogy eleven óvást képezzünk, mint a magyar nemzet képviselői Ausztria önkényuralmával szemben. Mi pedig, akik itt előttetek állunk, továbbra is Magyarország törvényes kormányát alkotjuk, s így érintkezünk a török hivatalos hatóságokkal. Ebben képviselőnk Batthyány Kázmér magyar külügyminiszter. Végül eljutott hozzám a híre, hogy némelyek haza szándékoznak menni, s engedélyemet kérték. Én ezen ügyben senki fölött nem parancsolok. Aki hitvány ember, menjen…
A sereg megéljenezte, s Imre tűnődve nézte Kossuth ismét kipiruló arcát. Két hete még Lúgoson tán harmincezren voltak, de nem volt benne erő, hogy eléjük álljon; most e fegyvertelen ötezerben reméli a jövő magját. Meglátjuk – gondolta Imre.
A szeptember 8-án kelt napiparancsában Katona Miklós táborparancsnok tudatta, hogy akik Bemet Törökhonba kísérik az „Elit csapat” megtisztelő nevet nyerték.
Vajon hol s meddig viselhetik? – kérdezte magában Imre.
