Találatok: 3
200
A török jól is bánt velük. „Kárdáslárim”-nak, testvéreimnek szólította a magyarokat, s úgy is tartotta őket: ruhát adott, pénzt, még dohányt is. A vénasszonyok nyara napsugarassá tette a szeptembert, a menekültek pedig reménykedtek, hogy még minden jóra fordulhat.
Imre kedvét az sem csorbította, hogy vezérei közt nőtt a megosztottság. Ennek hírét már odahaza, a harc alatt is hallotta. Különösen Szemere Bertalan, aki legutóbb miniszterelnökként ügyködött, vádolta nyíltan Kossuthot, és okolta a bukásért. Nem sokáig ártott, mert néhány hívével együtt továbbállt. Maradtak a Perczelek, kik szintúgy nem szerették a kormányzót. Még Bem tábornok is mondott rá olykor csípős szavakat, bár őt Kossuth igyekezett megbékíteni.
A viszály híre a városból lejutott a táborig, s már-már megosztotta a menekülőket is. Imre néhány társával elhatározta, hogy kiáltványban és nyilatkozatban áll a kormányzó mellé, biztosítják őt töretlen hűségükről, s arról, hogy bárhová vezeti őket, harcba vagy rabságba, híven kitartanak mellette.
Erre nemcsak azért volt szükség, mert a kedv romlott a táborban, hanem mert rémisztő hírek is érkeztek: a török kiadni szándékozik őket a császárnak!
Kire börtön, kire bitó vár otthon; de legkevesebb, hogy a tiszteket közlegényként sorozzák be az osztrák seregbe, ki tudja, hány esztendőre!
Éjszaka negyvenen-ötvenen is szöktek, de mert csak toronyiránt vágtak a világnak, s nem gondos terv szerint, álnévre kész útlevéllel, mint Szemeréék, a török elfogta őket, s visszahozta. Néhány nap múlva Imre észrevette, hogy szaporodik a török katonaság körülöttük, s nem csupán fenn a várban meg a városban, hanem a tábor szélén is; majdhogynem ostromzárként vették őket körül. Nagy
lett a zúgolódás; olyannyira, hogy Ziah pasa, a város parancsnoka jobbnak látta, ha törzskarával felkeresi a magyarokat s megkérdi, mi panaszuk van.
A menekülők elmondták aggodalmaikat, mire a pasa tolmácsa segítségével így válaszolt nekik:
– A magasságos és fényességes padisah a legnagyobb jóindulattal van a dicső magyar harcosok irányában, és atyai gondoskodását minden megpróbáltatásban kiterjeszti reájuk. A fényességes padisah nem alattvalója a cárnak és az osztrák császárnak, tehát bízzanak benne, hogy nem szolgáltat ki senkit, de azt sem kívánhatják, hogy a magyarok miatt háborúságba keveredjék a nagyhatalmakkal, kiknek megígérte, hogy ellenükre török földről, török vendégségből lázadásra senkit szervezkedni nem enged. Az őrséget pedig a magyarok javára, s védelmére állította, mert a hely igen közel van a határhoz, s túl a Dunán gyakorta tűnnek fel orosz katonák…
Imréék hitték is, nem is az ígéretet, de sokat nem tehettek ellene. Különösen, hogy a fényestekintetű megígérte, küldet sátort, gyékényt, ruhát, takarót.
- Legyetek törökké, akkor a szultán magáévá fogad benneteket, s beléphettek a hadseregbe – tanácsolta végezetül a pasa, s a tábor felbolydult.
Egressy Gábor, a neves színész fennhangon, nagy pátosszal tört ki:
- Rettenetes! Törökké kell lennünk! Örökké elválasztva a művelt világtól! De nejéhez írott levelében már vigasztalta magát:
Végső esetben áttérek, őrnagyifizetést kapok, eljöttök hozzám, s boldogan élünk, ugye, édes enyéim?
Ilyen kétségek s remények között hányódtak a tábor esőverte nyirkos ponyvái alatt.
Nemsokára az idő zordabbra fordult, s a hűvös szelekkel beköszöntöttek az őszi esők is. A vidám, zöld sátortábor komorabb képet kezdett ölteni. A főtisztek, családosok, betegek és polgári állásúak ugyan szállásbér ellenében felköltözhettek a városba, de a vékony öltözetű menekültek többsége félig a szabadban, majd a
nedves földön hált, s egyre többen betegedtek meg. Gyakrabban járt a halottasszekér.
Az egyik este Asbóth Sándor alezredes, Kossuth szárnysegéde felkereste Imrét.
– Ön azon tisztek közé tartozik – kérdezte -, akik a kormányzó úrhoz intézett hűségnyilatkozatot aláírták?
– Pontosan így van – felelte Imre. – S bár nem egyedül fogalmaztam, magam kezével írtam le.
– Nos, ezért jöttem – mosolyodott el. – Ön nemdebár Gábor Áron testvéröccse?
– Az vagyok.
– Nos, a kormányzó hamis névre kiállított útlevelet meg pénzt küld Önnek, s kéri, tüstént induljon és kapcsolódjon be az amerikai nép harcába. Ajánlólevelet is kap, várják önt. Folyamatosan értesítsen minket!
– Mi sem tölthet el nagyobb örömmel, alezredes úr, mint az, hogy a kormányzó urat, s hazámat így szolgálhatom – felelte Imre őszinte lelkesedéssel és meghatottsággal.
– Akkor hát sok szerencsét! Bízunk benne, hamarosan Kossuth Lajos is Amerikába utazik – nyújtott kezet Asbóth.
