Találatok: 3
200
A Mississippi hadigőzös április 20-án délután két órakor vágott neki az átkelésnek.
Az idő kezdetben kellemes és tiszta volt, az óceán csendes. Imre gyakran üldögélt Mayer úrral a fedélzeten. Beszélgettek a múltról, a bizonytalan jövőről, s gyönyörködtek a nap feljövetelében. Fenséges látvány az óriási tűzgömb a végtelen messzeségben, amint kibújik az óceánból, hosszú, vörös utat képezve a víz színén. Amint emelkedett, a színe világosodott, erősödött. Előbb vörös, majd aranyszínűvé vált, s megszokott méretére csökkent. A kapitány félt, hogy a nagyon nagy csend és nyugalom után vihar következik.
Így is lett.
Bár Imre átélt már a Földközi-tengeren vihart, de semmit sem tudott arról, mi az igazi égzengés.
Délután szél támadt, és percről percre erősödött. Suhogott, süvöltött, a hullámok tompán és egymásnak rohanva zúgtak. A hajó rettenetesen himbálódzni kezdett, aki már lefeküdt, az ágyából kiesett, és a tárgyak táncra keltek. Növelte a vihar borzalmát a sötétség. A hajóba újonnan beépített szobák deszkafalai pedig szakadatlanul recsegtek-ropogtak. A hálószobák kis kerek üvegablakait verték, csapkodták a hullámok. Az óriási ütések alatt meg-megremegett az egész hajó. Este még nyoma sem volt a viharnak, de most lábra kélt a mosdótál, táncolt a kancsó, az üvegtárgyak leestek és összetörtek, a székek ide-oda hányódtak. Az egészségesek kifutottak a hálószobából, aki beteg volt, ágyban maradt, nyögött, hányt, s átkozta az óceáni utazást.
Imre nem deszkaágyat kapott, hanem zsinegből font hálóágyat, s abban ringott ide-oda. Jól hallotta a vihar moraját és a hajón keletkezett zűrzavart. A tengeribetegség szerencsére elkerülte, de körülötte sokan nyögtek, jajgattak. Félelem, rettegés tükröződött a tekintetekben. Az óriási hullámok kétszer-háromszor olyan magasak voltak, mint a hajó, átcsaptak a fedélzeten is.
A Mississippi orrától a faráig, kívül az oldalán, emberkar vastagságú kötél húzódott, amelyet a vihar könnyedén letépett, s a hajtókerék tengelyére tekert. Az erős kötél megállította a gőzöst. Nagy üggyelbajjal, küzdelemmel végre sikerült elvágni a kötelet és a kerék ismét szabaddá vált. Sokan nem is bíztak abban, hogy sikerül a köteleket leoldozni, és már imádkozáshoz térdeltek.
Két álló napig dühöngött a vihar, míg végre a harmadik reggelen elcsitult. Az oszladozó felhők közül a nap mosolyogva tekintett rájuk, mintha csak mulatna azon a pokoli tréfán, amit Neptun és Aeol, a tenger és szél istene elkövetett rajtuk.
Aztán egy szép napon alkonyatkor, négy vadkacsát pillantottak meg a vízen. Alighanem a szél hajtotta őket ily messzire, de mégis jelezték, hogy közel már a szárazföld. Hajnalban a Mississippi két ágyúlövéssel ébresztette Imrét. Ezzel és a magasba bocsátott két röppentyűvel jelentette közeledését a New York-i kikötő torkolatához, hogy küldjék elébe a révkalauzt.
Április 22-ét mutatott a naptár. Tizenkét nap alatt tette meg az utat a kerekes gőzös. Imre, a kapitány engedélyével mindig fölmehetett a hídra, amikor a soros tiszt műszereivel a hajó helyzetét állapította meg. A pozíciót Imre is folyamatosan följegyezte. Ezért tudta, hogy az egyenes vonaltól 165 német mérföldnyire tértek ki délnek, ami 1237 és fél kilométernek felelt meg. (Egy német mérföld 7500 méter.) Naponta átlag 76 német mérföldet, azaz 570 kilométert haladtak. A kerekes gőzösöknek kellett ennyi idő, néha még több is, hogy átkeljenek az Atlanti-óceánon. Később a csavargőzösöknek már elegendő volt tíz nap is.
A pilot-hajó bekormányozta a Mississippit az öbölbe, amelynek alattomos zátonyai szinte napról-napra változtatták helyüket, aszerint, hogy a Hudson folyó hol, merre rakta le hordalékát.
A biztos kezű pilot vezetésével a Mississippi kilenc óra felé ért a New York-i kikötő torkolatába, amelyet a vidék lapossága miatt csupán a világítótorony jelzett. New York innen fölfelé négy mérföldre esett. A torkolaton bejutva hatalmas öbölbe értek, amelyet jobb felől a Long Island sziget, bal felől a szárazföld, majd a Staten
Island sziget határolt. Ebben az öbölben várakoztak a teherrel megrakott hajók, míg a kikötőparton helyet kaptak. A torkolatot kétfelől az erődök mellvédjeiről irdatlan nagy vaságyúk őrizték. Beljebb jutva, különösen a szigeten, gyönyörű telepek várták az érkezőt. Szép házak sora, fával beültetett egyenes utcák, oly elragadó látványt nyújtottak, mint a mesés szépségű Boszporusz. Sőt még szebbet, mert itt a látványt gazdagabbá tették a parton emelkedő gyárak és az öbölben föl-alá futkosó gőzkompok, vontatók. Ez a nagy forgalom és szorgoskodás hiányzott a török öbölből.
A vesztegháznál a Mississippi megállt és fogadta az egészségügyi tiszteket, akik megvizsgálták az utasokat, nem hoztak-e magukkal valamilyen ragályos betegséget. Csak ezután jutottak a belvárosig, s azzal átellenben, a Brooklyn alatti állami hajógyár előtt tíz óra tájban horgonyt vetettek.
Az ismeretlen táj ragyogott a déli verőfényben. Imre és Mayer a hajó orrában állt. A kikötőben nyüzsgött a tömeg. Lassan kirajzolódtak a város házainak körvonalai a távolabbi dombokon is.
Csikorogtak a horgonyláncok. A hullámok lágyan nyaldosták a rakpart falát. A parton kátrányszag terjengett keveredve mindenfelé illattal: a piac, a raktárak, a bódék, a csapszékek, a halsütők és a terheket cipelők emberszagával. Ez kisebb kikötő volt, mint amilyeneket eddig látott, de zajosabb.
Imre az embereket nézte. A Mayer úrhoz hasonló kereskedők felfelé hegyesedő kalapot viseltek, és a legtöbbnek hosszú puska volt a jobb vállán. Az egyszerű nép papucsban, bőrsaruban bámészkodott, a férfiak feltűrt ingujja mutatta izmos alkarjukat. Bőrruhás, bőrkötényes, szurtos alakokat is látott. Néhány előkelő hölgy is ellibegett a piac felé, mellettük néger nők kosarakat cipeltek. Az úriasszonyok földig érő, kék vagy fekete szoknyát, fehér csipkegallért és főkötőt viseltek.
– Apám! – kiáltotta egy húszévesnek látszó fiatalember, és megölelte Mayer urat. – Csakhogy megjöttél! – örvendezett, s könnyezett örömében.
– A fiam, Franz! – mutatta be Imrének. – A vendégem, Gábor Imre százados úr. Harcolni jött értünk.
A fiú tisztelettel hajolt meg, és kezet fogott Imrével.
– Ott a kocsink! – mutatott az utca sarkára, és megragadta a csomagokat.
Hamar a házhoz értek. A ház fehérre meszelt falai ragyogtak a napfényben. Kapuján kovácsoltvas díszek emlékeztettek Mayer úr apjának mesterségére. A nagy kilincsről is valamilyen állatfej nézett szembe az érkezőkkel. Mayerné éppen olyan kék szoknyát, fehér csipkegallért és hatalmas főkötőt viselt, mint a piac felé tartó asszonyok. Kedves töltöttgalamb, olyan piros orcákkal, mint a bazsarózsa.
Mayer úr lánya nagy őzszemével bámult rá.
– A lányom, Teréz, már tanítónő! – dicsekedett a kereskedő. Teréz derékba szabott kék szövetruhát hordott, fején fehér csipke főkötőt, amely alól kikandikált szőkesége.
Olyan a haja, mint Jusztinának. – gondolta Imre, és valami összefacsarta a szívét, Mayer úr boldogságát látva.
Eltelt néhány nap, de Imrének nem volt nyugta. Ő nem vendégeskedni jött Amerikába, ezért egy hét múlva Mayer úr kíséretében megjelent a városi laktanyában, amelyben a milícia tanyázott. A milícia vezetője John Brown, egy angolosított nevű német kereskedő fogadta őket.
Imre, látva a parancsnok arcának tanácstalanságát, nyomban így szólt:
– Uram, azért jöttem, hogy amit szabadságharcunk csatáiban megtanultam, azt továbbadjam önöknek. Tudom, mennyit küzdenek a békétlen indiánokkal, a lázongó rabszolgákkal, a délen betörő mexikóiakkal. Ellenük csak akkor győzhetnek, ha fegyelmezetten harcolnak. Mindenkinek meg kell tanulnia a fegyverek tökéletes használatát, a hadmozdulatok pontos végrehajtását és a bátor helytállást. A háborúban döntő szerepe van a lovasságnak és az ágyúknak. Felderítés, üldözés, rajtaütés elképzelhetetlen lovasság
nélkül. Eleget küzdöttem a honvédseregben és megundorodtam az európai zsarnokoktól. Azért jöttem önökhöz, hogy én is egy szabad világért harcoljak. Nem kenyerem a beszéd, én cselekedni szoktam. Lássunk máris munkához!
Néhány nap múlva a New York-i kis mezőn lovascsapat gyakorolta az újfajta harcmodort, a rohamot.
*
Imre gyorsan rájött arra, hogy ezeket a szabadsághoz szokott embereket nagyon nehéz lesz katonai kötelékké, századokká, ezredekké szervezni, ráadásul nem volt semmiféle hivatalos megbízása. Kearny tábornok seregéről sem lehetett bizonyosat megtudni. Beszélték, kerüli a döntő összecsapásokat a délvidéken, mert nem akar kockáztatni rosszul felszerelt seregével. Csak kisebb ütközetekről érkeztek hírek.
Mayer úrtól sok mindent megtudott Kearny fővezérről. Például, hogy nemrég fogadta el a Kongresszus, hogy ő legyen a sereg főparancsnoka. Egyhangúan döntöttek mellette, Kearny kijelentette, fizetést nem fogad el. Vagyonos úr, ez tetszik a konzervatívoknak, virginiai birtokos, ez hízeleg az ültetvényes délieknek. Ugyanakkor tapasztalt katona, alezredesként fejezte be brit hadseregbeli szolgálatát.
Imre lassan sétált New York macskaköves utcáin. Ez igazi nagyváros volt, sok ember lakott benne. Itt nyomda működött, hírlap jelent meg, könyvtárak várták az olvasókat, tanulók siettek az iskolákba.
– Hol lehet Kearny tábornok? – kérdezte.
– Bújócskát játszik. Néhány hónapja Rio Grandé dombjai között vonulgatott abban a reményben, hogy a támadókat odacsalja. Mondják, a felheccelt mexikóiak szeretnék visszaszerezni Texast és Dél-Kaliforniát.
– Hol lehet Kearny tábornok? – ismételte meg Imre.
– Menjen át New Jerseybe! – tanácsolta Brown parancsok. – Ott talán tudják, merre van a fővezér és főhadiszállása. Önnek ez nem távolság, hiszen igazán jól tud lovagolni!
– Gyerekkorom óta! – felelte Imre nevetve.
Morristown városkában, a hasonnevű kormányzóság székhelyén találta meg Kearny tábornokot. A város szélén egy farmer házában volt a főhadiszállás. A házat gerendákból építette gazdája. A konyhában nyílt tűz fölé akasztott üstben hús főtt. Az ételszagot már a ház környékén érezni lehetett. A konyha előterében szövőszék búslakodott. A ház mellett kezdődtek az óriási gyümölcsöskertek. A város környékéről sok gyümölcsöt szállítottak minden évben New Yorkba és tovább északra. A gyümölcsös szélén ágyúk álltak, a tüzérek a lovakat etették.
Imrét nem akarták beengedni a tábornokhoz. Végre akadt egy németül tudó katona, akinek elmondhatta, kicsoda és honnan jött.
– Én leszek a tolmács – mondta a katona. – A főparancsnok nem tud németül.
Te is rosszul beszélsz már – gondolta Imre -, apád vagy nagyapád vándorolhatott ki Poroszországból.
A tábornok egy asztalka mellett állt. Fekete bársonykabátot viselt, fehér kendő takarta a nyakát. Imrénél is magasabb volt, de keskenyebb mellű, szélesebb csípőjű. Acélszürke szeme ellenszenvet sugárzott. Imre nem ilyennek képzelte ezt a nála hat évvel fiatalabb férfit, a mexikói háború hősét, az indiánok rettegett ellenfelét, az Európában is jól ismert főparancsnokot.
Mit akarhat ez az ember? Katona? Kalandor? – gondolta Kearny tábornok, és a kendőjét megigazítva Imrét nézte. – Persze az is lehet, hogy nem kalandor. Azt mondja, magyar katonatiszt volt. Nem tudom, kik a magyarok…
– Önálló tüzércsapatom volt a magyar szabadságharc hadseregében. Századosként szolgáltam, amikor levertek bennünket. Az emigrációba szorult Kossuth kormányzó küldött Amerikába.
A tolmács izzadt, nehezen tudott fordítani. Kearny tábornok a fejét csóválta, látszott rajta, bizalmatlan.
– Nem tudom, uram, megtehetem-e magas rangú tisztnek. A nyelvünket nem beszéli, az amerikaiak nem szolgálnak szívesen idegen tisztek alatt.
– Fádevill úr Bordeux-ban, a Kongresszus megbízottjaként tette lehetővé, hogy áthajózzam. Ő íratott velem levelet Sámuel Bronson úrhoz Passyba. De nem várhattam meg a válaszát, a gőzhajó indult, nem akartam lemaradni.
– Bronson úr valóban Passyban van – mondta Kearny, és most először látszott rajta habozás.
Hátha igazat mond ez az ember? – gondolta. – Ebben a tolmácsban sem hihetek. Dadog és izzad.
– Ön lovastiszt? – szólalt meg újra.
– Tüzértiszt vagyok, de értek az ágyúöntéshez és lovas kiképzést is kaptam. Jól lovagolok, gyerekkorom óta!
Ezt kár volt mondania, dicsekvésnek tűnt. A főparancsnok elkomorodott. Elhagyta az asztalt, maga elé nézett, és járkálni kezdett.
– Előbb bizonyítania kell! – szólalt meg végre.
– Azt akarom, főparancsnok úr! Becsületszavamra mondom.
– Nem bánom. Van egy kis lovasságom. Álljon közéjük! Majd meglátom… – és jelezte a fogadás végét.
Imre lehangoltan távozott. Eszébe jutott az a New York-i pletyka, amely szerint Stephan Kearny nem szereti a lovasokat, csak a gyalogosokat és a tengerészeket.
Imre zúgó fejjel ébredt. A szobában sötét volt, csak keskeny fénycsík szivárgott be. Az oszloppal kettévágott ablakhoz ment, és felrántotta az ablaktáblákat. Hagyta, hogy a betörő hajnali szél lehűtse fedetlen mellét.
Nem csukta vissza a táblákat, azt akarta, hogy a fülledt meleg elmeneküljön a szobából. Visszafordult, és az ágyra nézett. Mayer Teréz aludt még. Haja, mint a hóba szúrt napsugár, ragyogott szerteomolva a fehér párnán. Hideg fénye volt, mint az aranynak.
Egyszerre fázni kezdett, és ruhája után kapott. Sebesen rángatta magára őket. Csizmájába bújt. Visszacsukta az ablak fáját, és anélkül, hogy a lányt felkeltette volna, kilépett az ajtón.
*
Hányszor fölrémlett azóta benne az a májusi reggel! Tengernyi madár köszöntötte. Harmatos füvet harapott a ló. Nyulak futottak sebesen a bokrokon át. Szarka kerregett Imre fölött a fán, szerette volna tudni, mi fénylik az ujján.
Levette lova lábáról a béklyót, de mégsem ült fel, kantáron vezette. Merre? Még maga sem tudta.
Hirtelen megállt, szelíd csengésű hangot hallott a sűrűből. Előre hát! Tört, ropogott, szakadt a bozót. Eldobta a féket, lova követte, ahogy szokta. Áttört a cserjéken, és szétnyíltak a bokrok.
Apró tisztás, körös-körül fákkal. Csupa virág. Sárgállott a kutyatej, kevélykedtek a pipacsok, ágaskodtak a szelíd margaréták a búzavirágok között. Hajladozott a láncfű; a bogáncs lilába öltözötten fordult a nap felé. Veres, sárga, kék, piros, narancsszínű meseszőnyeg, zöld szegéllyel. Szellő keringett, meglibegtette a lány hímes szoknyáját. Megindult arra.
– Elhoztam a kendőd! Édesapád elárulta, merre szoktál elbújni!
Imre zavartan és boldogan állt. Megrészegült a barna szemek bűvöletében.
- Bánom, hogy miattam, akkor… gonosz voltam, tudom…
- Ha újból kérnék tőled, kincsem, csakúgy, mint akkor.
- Kérjél hát!
- Nem kérek. Elveszem!
Megragadta. de óvatosan, gyengéden.
Tudta-e eddig, mi a csók? Látta? Ezerszer. Próbálta? Meglehet. Tudta-e, milyen, amikor a szív úgy ver, mintha fuldokolna?
Szemben ültek egymással. Imre félfektében kezébe támasztott fejjel. Teréz mellette egy fűbe roskadt tönknek vetette a vállát.
Imre világoskék szeme nem volt hideg, mint máskor. Nem villogott benne szilajság. Lágyan csillogott, hívott, mosolygott, könyörgött. Azt mondta: kerestelek! Te voltál az, akit kutattam. Kürtöm azért rikoltott, hogy felelj neki. Kerestelek minden lányban, téged, az egyetlent. Ki tudja, mióta már? Katonaként halálba indulnék érted. Alkudnék rád, és csábítanálak kalmárként. Anyagot kényszerítenék formát ölteni, mint ügyes kezű mester, hogy neked adhassam. Páromat keresem benned, társamat. Ki érti, ki tudja, mennyi mindennek akarlak.
A lány szeme gyöngéden biztatta, és felelt: – Vártalak! Tudtam, hogy eljössz! Ígért a szélzúgás, ahogy leszáguld a hegyek felől. Hangodra ismertem a patakcsobogásban. Felnéztem a fákra, s hittem, erős vagy, mint ők. Bátor vagy, mégis gyöngéd. Régóta váltalak! Tán ezerszer is tied lehettem volna azóta. De hát mit tehet egy lány? Honnan tudjam, milyen álmod emel gátat közénk? Hogy miért nem jöhetsz? Hogy miért maradsz el észrevétlen tőlem? Most, hogy mégis megtaláltál, nálam maradsz-e? Vagy eltűnsz, s újból várnom kell?
Szeretni foglak – felelte Imre szemének villanása. – Az ember csak játék sorsa kezében. Szeszélye elszakíthat, messze vethet, de ami a tied, a szívdobbanást nem veheti el. Én azonnal megláttam csillagból ragyogó arcodat, és látom örökké ezután.
Nem szóltak még sokáig. Beszélni nem tudtak. Érezték, hogy a szavuk silány, hogyan fejezhetné ki azt a csodát, amely bennük növekszik.
Teréz örömmel vette fel a kendőjét. Imre megkérdezte:
– Nem hagysz el soha?
– Soha! Hát te?
*
Ült mozdulatlan bálványként, várta Terézt. Az őszi szelek megkavarták a füvet borító sárga, piros és rozsdaszínű leveleket. Halmokba kergették őket. A gallyak mindenfelé meggörnyedtek, és a törzsek tövében meg is huppadt már a zörgőre száradt avar. Tisztán látta a lány minden arcvonását… Hirtelen felkapta a fejét: jön, semmi kétség! Nem látta még Terézt, elrejtette a sűrű erdő, de érezte közeledtét. Aztán feltűnt a sudár alak, a kedves arc, a megbomló szőke hajfonat.
Felugrott.
Rohant volna felé, kitárta volna karját, hogy ziháló mellére ölelje. De csak állt megkövülten, nem tudott elé futni. Csak a nagy barna szemeket látta, amelyek elhomályosultak az örömtől. Aztán karjába vette szerelmesét. Beleszédült a csók okozta mámorhalálba, s azt kívánta: álljon meg az idő, maradjanak így mindörökre!
Mennyi idő telt el közben? Ki tudja? A boldogság pillanatai rövidek.
Szétváltak. Hosszú út állt Imre előtt, indulnia kellett. Szíve újra nehéz lett, akárha száz lat ólom nyomná. Terézt nézte, aki kipirulva állt, új ölelést várt, mézes szavakat. De Imrének meg kellett kínozni őt. Elmúlt a tavasz, Imre úgy érezte, minden tavasz elmúlt, és nem jön új, hogy virágot nyisson nekik. Hullanak a levelek, az ég alján már esővel terhes fellegek súlyosodnak.
Teréz szaporán beszélt, panaszkodott, úgy tett, mintha durcáskodna.
- El tudnál felejteni?!… Olyan sokáig vártam rád!
Aztán felnevetett, és ügyetlen mentségre, engesztelő simogatásra várt.
Imre mereven állt, a csengő hangocska új meg új vasakkal lakatolta le. Szava elakadt. Végül sikerült megszólalnia, úgy hallotta saját hangját, mint egy idegenét. Beszéde nyájas volt, biztató. Elmondta, mennie kell, hajtja a kényszer, erőszakolt nászra lépni nem akar. De visszatér hamarosan, ígéri. Egy év, két év, vagy több is talán, de visszajön. Szerez tisztes szolgálatot, hírt, nevet, dicsőséget, egzisztenciát. S utána nem állhat közéjük senki, semmi.
A lány állt, torkát sírás fojtogatta. Nem hitte egyetlen szavát se. Tekintete könyörögve kereste Imréét, de a férfi lesütötte a szemét. Teréz sok szóval kérlelte, lehet-e szebb boltozata a háznak, mint a végtelen ég, szebb oszlopa, mint a feltörekvő fák?
- Maradj itt, maradj itt – suttogta aztán kifulladva, – maradj.
Imre töprengett. Kezébe támasztott állal ült egy fatörzsön, nem mertek egymásra nézni. Mindent oda kell adnia egyetlen lányért?! Ha itt marad, nem teljesíti Kossuth kérését, nem törhet lándzsát a szabadságért, a függetlenségért. A múlt emlékét sem ölheti meg! Bíznia kell önmagában! Miért választaná a jeltelen életet, ha megtérhet nemsokára híresen és gazdagon? Barátai újból lesznek, karja erős, csatákban edzett, esze bizonyára nem hagyja cserben ezután sem. Ez a lány csak a megfoghatóra néz, de neki, a férfinak, látnia kell a jövőt is!. Nem feledheti küldetését, ki kell vívnia az amerikai és a magyar nép függetlenségét! Áron is ezt akarná.
Nemet mondott hát, és nem hallott sem sikolyt, sem szemrehányást, csak az erdők sóhaját. Valami azonban azt súgta neki: nem öleli többé a lányt soha! Ha most felragadná Terézt a lovára, és vinné magával?. De nem lehet! Hová vinné? Kardján kívül semmilyen hatalom nem védené – és elég-e az? Ha belepusztulna a vállalkozásba, rántaná le a sárba őt és apja nevét is? Nem! A fatörzs megvédi a tövébe húzódó kis virágot. Annak ott a helye!
Ült a lovon, az a sárga füvet kapálta. Nézte Terézt a hervadó erdőben, nem kérdezte tőle, szeméből próbálta kiolvasni: – Vársz-e
vissza, kedvesem? Vársz-e éveken át? Megtalállak-e, ha visszajövök érted?
A barna szempár aranyából kiolvasta:
– A hosszú élet telve várakozással, vágyakozással… Várlak, amíg élek…
Nem, mennie kell végre. Nem várhat. Különben a lovát nem tudná kivezetni a mezőre. Visszanézett a lányra, aki lassan beleveszett a szürkésfekete sugarak homályába.
