Találatok: 3

200

Leleplezés

1.

Fagyos, szeles volt a novemberi reggel. Sötét felhők gyülekeztek a berecki havasok fölött. Fekete sas vijjogása szállt a házak között. Időváltozást jelzett.

Gábor Áronék udvarán, a műhely előtt, megrakott szekér állt. Négy frissen fűrészelt vastag fatörzs feküdt a szekérderékban. A rakomány éppen most érkezett, még nem fogták ki a lovakat sem.

A két testvér, Áron és Imre ködmönben foglalatoskodott a szekér körül.

– A két felsőt vigyük be, – mondta Áron a fatörzsekre – a másik kettőt dobjuk le ide az eresz alá.

Üggyel-bajjal leemelték az egyik fatörzset, s oldalazva megindultak vele a műhely felé. Áron a lábával lökte be a mííhelyajtót…

_*

Nem messze a műhelytől kitárult egy másik ajtó. Jusztina lépett be rajta, takaros kis ködmönben, hidegtől kicsípett arccal. Tejesköcsögöt hozott a kezében, jókedvűen mosolygott.

Petőék tágas, gerendás szobájában Gergely az asztalnál ült és derekasan szalonnázott. Amint megjelent tányérja mellett a tejesköcsög, fel sem pillantott, töltött magának a nagy, mázas csuporba.

Jusztina odaállt a bátyja háta mögé, a szék támlájára tette a kezét és hallgatódzott egy kicsit a konyha felé.

• Te, Gergő. – szólalt meg aztán csendesen. Gergely hümgetett, hogy hallja.
• Nekifogtok? Tényleg?
• Neki… Hát csak úgy esténként… – mondta két falat között. Húzott egyet a friss tejből, s hirtelen hátrapillantott a húgára. – Áron bútort csinál nappal.
• Jó, jó. – pirult el Jusztina – de én azt is szeretném nézni, amit együtt csináltok.

Gergely máris készen volt a tervvel.

• Hát csak gyere át értem esténként – mondta ravaszkásan mosolyogva – mert majd igen belemerülünk az ágyúkészítésbe.
• Jó! – kacagott Jusztina boldogan, s úgy átölelte a bátyja nyakát, hogy az fuldokolva kereste a menekülést.

_*

Balázs Manó őrnagy a szobájában ült az íróasztal mögött, s elégedetten hallgatta Petz kapitányt.

• Befejeződtek a szállítások. – mondta a nyeszlett kapitány. Ott állt most is megszokott helyén, az ablak párkányára támaszkodva. – Baróti úr visszaküldte a parasztok lovait. Megérkeztek tegnap este, hat darab híjával.
• Hat darab hiányzik?! – kiáltott fel az őrnagy tettetett álmélkodással. – Vajon hová lehettek? Nyilván elpusztultak a császár szolgálatában.

Hirtelen hangot változtatott, úgy folytatta.

• Na, rendben van, itt vannak a te paripáid, estére pedig elvisszük Pongrácz úr részét is.

Asztalja fiókjába nyúlt, három nagy bankót vett elő és sorban az asztalra állítgatta őket, meghajtogatva.

• Szép csikók. – vigyorgott Petz kapitány.

Egyetlen húzással összeszedte a bankókat, s a keze villámgyorsan eltűnt kabátja zsebében.

_*

Estefelé három asszony dolgozgatott csendesen Petőék szobájában. Az öreg Petőné – Gergely és Jusztina édesanyja – a kemence mellett ült és tollat fosztott. A fiatal Petőné babot tisztogatott az asztalon, Jusztina valami hímzésen varrogatott.

Csend volt, mígjusztina egyszerre az ölébe nem eresztette a hímzést és meg nem szólalt.

• Elmennék már Gergőért…

A fiatalasszony elmosolyodott, de az öreg Petőné egyszerre rákezdte.

• Azt a hírest akarod már látni megint! Alig lesed, hogy odaszaladhass!.

Áron kis zenegépe ott állt a sublót tetején. Igazán, mintha csak annak a gombját nyomta volna le valaki.

• Csak azt mondom én, nem tisztességes dolog ez! Sose járt az jóban! De meg mért nem tudatja már a szándékát, ahogy illik?

Jusztina csodálatosképpen nyílt beleegyezésnek vette anyja szavait, mert rögtön letette a varrást és kapta a nagykendőjét. Menetközben terítette a vállára, s eltűnt az ajtó mögött.

Az öregasszony mérgesen nézett utána.

_*

Jusztina sietve lépkedett a sötét udvaron át, gyorsan nyitotta volna az utcakaput, de egyszerre megállt a keze. Lódobogás hallatszott már egészen közelről. Visszahúzódott, s kíváncsian figyelt kifelé az utcára.

Négy lovas vonult el a ház előtt. Elöl Balázs Manó parancsnok és Petz kapitány. Hátrább két közkatona kísérte őket.

• Okos ember ez a Pongrácz úr – hallatszott az őrnagy hangja. – Két éve ujjat húzott velem, de azután hamar belátta, hogy nem hasznos dolog az ilyesmi! Még akkor sem, ha királybíró az ember.

Petz kapitány szolgálatkész nevetése egyre távolodva hallatszott. Jusztina még éberen fülelt néhány pillanatig, végül ismét

odabátorkodott a kapuhoz és kilépett. Megnyugodott, mert a lovasok már messze jártak.

_*

Gáboréknál sötét volt a ház, csak a műhely ablaka világított az udvar mélyén.

Jusztina félénken, izgatottan állt meg a műhely ajtaja előtt, várakozott egy pillanatig, aztán elszánta magát és bekopogott.

– Gergő – kiáltotta azonnal kérlelő hangon.

A műhelyajtó kitárult, Jusztina belépett, s elcsodálkozva körülnézett.

A jókedvű munka friss öröme hatotta át a szobát. Nagy lámpa világított a mennyezetről és a vaskályhában vidáman pattogott a tűz. A gyalupadon ott feküdt az egyik vastag fatörzs, Gergely és Imre éppen azon dolgoztak, hogy leszedjék a kérgét. A műhely mélyén nagy kecskeláb állt, az tartotta a másik, már lehámozott fatörzset.

Hanem Áron nem volt sehol, hiába kutatott utána Jusztina az ajtó mellől. Hacsak a kecskeláb mögé el nem bújt? Gondolkozott, odamenjen-e? Megnézze-e?

Gergely és Imre nagy igyekvéssel dolgoztak, de félszemmel a tétovázó Jusztinát lesték.

– Te, Gergő, szoktál-e templomba járni? – kérdezte Imre, mintha csak éppen eszébe jutott volna.

• Én járnék, – felelte amaz komolyan – ha a pap ott nem volna…
• Nagy kár, – vélte Imre – mert akkor tudnád, hogy mindenféle csodák szoktak esni.

Jusztina álmélkodva hallgatta őket, s ő is szeretett volna hozzászólni a dologhoz, de ekkor megtörtént a jelzett csoda.

Megszólalt a kecskelábon fekvő fatörzs, szörnyen mély hangon.

• Jó estét, Jusztinka húgom! – kezdte illedelmes köszöntéssel. – Látja én egy becsületes fatörzs voltam, most meg még próbaágyú lesz

belőlem!

Jusztina értette a csodát.

– Igen, – felelte kacagva – mert belőlem pedig a kolozsvári püspök!

Áron felugrott a kecskeláb mögül, kezében mérőszalag és íróón, mert éppen a fatörzset méregette, mikor Jusztina jött. Négy vidám, tiszta emberségű arc nevetett össze a játék örömével.

2.

Pongrácz Albert királybíró vacsoráján öt ember ült az asztal körül. De milyen más arcok voltak itt!

Balázs Manó öntelt képét és Petz kapitány hiénapofáját mindenki ismerte. Pongrácz Albert királybíró dölyfös, a maga hatalmát élvező – és gyarapítani tudó – ötvenes ember volt. Tar feje búbját glóriára emlékeztető vörösesszőke hajzat övezte. Vizenyősen kék szemében ravaszság fénylett. Hegyes, egyenes orra szimatolva meredt elő kövérkés arcából. A felesége nevetségesen felcicomázott, finnyáskodó asszony, a lányuk – Stefike kisasszony – röviden szólva hízott liba.

A vacsora vége felé jártak, a felszolgáló parasztlányok kifelé tartottak a megkopasztott pecsenyéstálakkal. Az asztalnál Gábor Áronról folyt a szó.

• Nem vállalta fel tőlem a munkát… – mondta Pongrácz, befejezve valami korábban kezdett történetet.
• Tulajdonképpen kiféle ember ez? – kérdezte Balázs Manó kis tűnődés után.

Pongrácz készségesen beszámolt.

• Asztalos volna. Az apja paraszt volt, de valami bizalmi tisztséget is viselt a széknél.
• Azt mondta a kocsisunk, – vágott közbe fontoskodva Pongráczné asszony – hogy tegnap talán egész éjszaka is világosság volt a műhelyében.

– Úgy? – érdeklődött Balázs Manó. Érdeklődött, de leginkább csak azért, hogy tüntessen a hatalmával az elragadtatott házikisasszony előtt. – Ez különös! Jó volna utánanézni ennek az embernek!

Pongrácz Albert változatlanul készséges volt.

– Ha tetszik őrnagy uramnak, – mondta azonnal – kikémleltetem a legényemmel.

– Helyes – bólintott az őrnagy.

– Jaj, de izgató! – lelkendezett Stefike kisasszony. – Mit csinál vele az őrnagy úr? Elfogatja, ugye?

Balázs Manó fenséges mosollyal bűvölte a lányt.

– Majd meglátjuk, Stefike kisasszony. Azt mondhatom, hogy amíg én vagyok itt a kerületi parancsnok, addig rend lesz…

_*

Másnap délután az őrnagy eligazítást tartott ojtozi szobájában. Sötét arcú, testes őrmester állt előtte, egy lágyhúsú, tohonya bika.

• Schubert őrmester! Ma este kimegy négy emberrel Bereckre és megkeresi Gábor Áron asztalosműhelyét.
• Ikenis! Jawohl! – vágta rá Schubert harsány butasággal.

3.

Este Gábor Áron műhelyében frissen haladt a munka. A kályhában vidáman lobogott a tűz. Áron és társai kezében kések, fűrészek, gyaluk szabták, vágták, faragták a munkába vett fatörzseket. Jusztina még nem jött el, talán mert nem is engedte az öreg Petőné?

Egy hosszában kettévágott fatörzs, gondosan meggyalulva a kecskelábon feküdt, lapos részével felfelé. Ceruzajelzések mutatták, hol kell még hosszában kivésni, hogy egy fél ágyúcső váljék belőle. Áron és Imre dolgoztak rajta vésővel, kalapáccsal. A hasábot félig- meddig ki is metszették és szabályosan homorú üregét gondosan

simára csiszolták. A testvérek már a második részét vésték, egyelőre még csak elnagyoltan.

A gyalupadnál Gergely dolgozott nagy figyelemmel. Ő a másik, a leendő fél-cső külső, gömbölyű felületét egyengette egy kétnyelű késsel.

Áron jókedvvel magyarázgatott munka közben.

– Az a fontos, – mondta – hogy végig pontosan egyforma átmérőjű legyen a csőüreg. Ez a leglényegesebb az egészben, mert jó célzáshoz hajszálra egyenletesnek kell lenni a cső belsejének.

Imre éppen kérdezett volna valamit, de hirtelen megdöngették az ajtót kívülről és felhangzott Schubert őrmester bömbölése.

– Kinyitni! A kerületi parancsnok úr nefépen!

Aronék meghökkenve néztek össze.

– Schubert! – súgta Imre, de a hangra azonnal ráismertek mindnyájan.

– Ugrassuk meg a vén bivalyt! – nevetett Áron csendesen.

Gergely felkapott egy ponyvát, s rádobta a gyalupadon kitárt lapokkal fekvő ágyúkönyvre, Imre lehúzott a fali polcról egy félig kész széklábat, Áron azonban nyugodtan dolgozott tovább a csőmodell

1 • z z z kivésésén.

Újabb dörömbölés hallatszott, de Gergely máris tárta az ajtót és kedvesen, békésen invitálta az érkezőket.

– Csak beljebb, beljebb, emberek! Kiszalad a meleg!

A katonák betódultak. Schubert nagy lendülettel özönlött előre a műhely közepéig, ügyet se vetett Gergely kedélyeskedésére. Nagyot fújtatva lehorgonyzott és vizsla szemmel körülnézett.

A négy katona az ajtónál maradt. Ketten barátságos szemmel köszöntötték Gergelyt, jó ismerősüket.

– Mi történt itten? – kezdte az őrmester fenyegetően.

Áron nyugodtan tovább dolgozott a fatörzsön és úgy felelt:

– Hát mi csak dolgozgatunk. Őrmester uramék meg mi járatban vannak errefelé?

Gergely is visszatért a maga munkájához, Imre pedig a kézbekapott széklábat méregette, s leült vele a kályha mellé.

Schubert nem válaszolt Áron kérdésére, mert hirtelen megütötte a szemét a félig kész csőmodell. Szigorúan bámulta.

– Esz mek?! Mit csinálsz, mi?

Áron jámboran tekintett fel.

– Ez-e? Ez vízvezető.

Általános meglepődés. Még Gergely és Imre is meghökkentek pillanatra, de aztán mosolyogva hunyorítottak össze az őrmester háta mögött, hogy Áron jól eltalálta.

A katonák előrehúzódtak az ajtóból és nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban megnézhessék a különös szerkezetet.

Schubert megütközve bámulta, hogyan lát neki Áron ismét a munkának, hogyan pattogzik a fatörmelék a vésője nyomán.

– Hoty micsoda? – kérdezte bizonytalanul. – Visz-veszető? Hofa veszeti?

– Az a! Vízvezető lesz ez – helyeselt Áron. Pillanatig még kopácsolt, aztán hirtelen kiegyenesedett, s szinte rákiáltott az őrmesterre, mintha dühös lenne az értetlensége miatt.

– Wasserleitung!

Schubert gyanakodott, hogy bolondoznak vele, de Áron német szava módfelett meglepte.

– Wasserleitung? – ismételte felderülő nyájassággal.

Áron látta már, hogy nyert ügye van.

– Hát nézze csak kelmed, őrmester uram! – kezdte a szíves magyarázatot. – Ezeket a csöveket bevezetjük a kúttól az istállóba, aztán nem kell többet kivinni a lovakat itatni, ebben a nagy hidegben. Beviszi ez a vizet, amennyi csak kell!

Schubert ismét nagyon gyanakodott, rá akart förmedni Áronra, de az gyorsan elébe vágott.

– Bécsben tanultam én ezt – nevetett rá a hústoronyra. – Bizony nem könnyű dolog, de hát megéri! Bécsben mindig okosabb lesz az

ember!

Ez aztán egy csapásra leszerelte az őrmestert. Igazán nem akart elmaradottnak látszani, ha egyszer Bécsről van szó.

• Na ja… Wien… – hümgette jóságosán. Oda akart hajolni Áron munkájára, de most meg Gergely szólalt meg hirtelen. Erre odafordult Gergely felé, olyan érdeklődéssel, amellyel az újabb csodát várja az ember.

Gergely meg rátett egy lapáttal. Ha lúd, legyen kövér!

• Őrmester uram! Ehol ni a másik cső is, most faragom! Kicsit megemelte a fahasáb végét, s tenyerével belekanyarított a levegőbe, úgy folytatta.
• Ide a végére pedig egy szerkezet jön majd, azt aztán a lovak maguk is meglökhetik orrukkal, ha inni akarnak. Akkor aztán csak úgy buzog a víz!

Schubert úgy elámult, hogy szólni se tudott. Bámulta Gergelyt, meg az előtte fekvő fahasábot, aztán ismét Áron munkája felé fordult. Mintha csak rá akarná vetni magát, odahajolt a kecskelábhoz, tapogatta a fahasáb kivésett üregét.

A katonák csendesen mulattak az ajtónál. Ők már tisztában voltak a dologgal és maguk se bánták az őrmester bolonddá tételét. Gergely vidáman integetett nekik a szemével.

• Na ja, Wien. – mondogatta megint Schubert és barátságosan ráveregetett Áron vállára. – Pizony, ott kiokosod az emper! Natyon jól fan. Na.

Áron nevetett, Schubert a katonákhoz fordult és intett: – kifelé! Maga is utánuk cammogott, nagy, széles hátán majd szétrepedt a mundér.

• Na, marha németje! – nevetett Gergely csendesen, ahogyan becsukódott az ajtó.

_*

Alig telt el egy hét, igazán beköszöntött a tél az első havazással. Petőék udvarán is beborított mindent a friss, puha takaró.

Gergely nagy kosár kukoricával igyekezett lefelé a padlásról. Amikor a grádics legalsó fokára lépett, éppen akkor jött Jusztina is az udvar felől, takaros kis ködmönében.

– Te Jusztinka! – fogta meg Gergely a húgocskája karját. – Ma este velem jössz egyenest. Nagy látvány lesz!

– Kész van? – kérdezte a lány örömteli csodálkozással. – Elkészült?

– Kész már annak minden porcikája! Estére összerakjuk és talán már lövünk is vele!

Jusztina felkacagva csapott rá bátyja széles mellére.

– Majd téged, te félküllős! – és beszaladt a házba.

_*

Este valóban csodákat láthatott a szem Gábor Áron műhelyében.

Tele volt minden a faágyú frissen kifaragott részeivel. Gyönyörűség nézni a gondosan lecsiszolt, szabályos méretű idomokat, a kecskelábon a két fél csövet is, háttal egymásba fektetve. A műhely közepén állt a súlyos ágyútalp, kerekek helyett négy erős lábon.

Az „ágyúfaragók” is ott voltak mindannyian. Jusztina a tüzet élesztgette éppen, a férfiak az ágyútalp körül forgolódtak. Áron az összeerősítő csapokat kalapálta itt-ott. Gergely és Imre Áron jegyzőkönyvét nézegették, rajzok, számadatok sorakoztak a keménykötéses könyv lapjain.

Jusztina is megvált a kályhától – pattogott már a tűz – odaállt a bátyja háta mögé és lábujjhegyre ágaskodva leselkedett bele Áron jegyzőkönyvébe.

– Jól feljegyeztél mindent, igazán – mondta Gergely elismerően a kopácsoló Áronnak.

– Meg még a rajzok is! – lelkesedett Jusztina. – Az ottan az ágyúcsúcs, ahogyan mondtatok… Éppen olyan…

Áron még igazgatta az ágyútalpat, úgy látszott elégedetten.

– Kitapasztaltunk mindent apróra, pontosak a feljegyzések is. Most már ércből is tudnánk ágyút önteni, csak öntőműhely kellene. Ez a faágyú tökéletes öntőmintát adna…

Jusztina kicsit előrelépett a bátyja háta mögül, hallgatva nézte az ágyútalp fölött hajladozó Áront – és hirtelen feltett egy kérdést. Nem, egyáltalán nem megfontolt kérdést, inkább csak úgy eszébe ötlött valami.

• Áron te. és kinek csináltuk ezt az ágyút?

Gergely nevetett a kérdésen.

• Mintha bizony te is csináltad volna?!

Gergely még nevetett, Áron is babrálgatott pillanatig, de hirtelen felegyenesedett és a lány felé fordult, izgatottan a váratlan kérdéstől.

• Mit kérdeztél? Hogy kinek?

Amazok meglepődve figyelték Áront.

• Igen. – mondta Jusztina megszeppenve, hogy erről talán nem is lett volna szabad faggatóznia.

Áron szótlanul az ágyútalpra tekintett, aztán a többiekre. Komoly volt és tanácstalan.

_*

Az ojtozi parancsnoksági épület hátsó falánál nyílt a börtön erős, szárnyas vasajtaja. Az esti sötétségben fegyveres őr sétálgatott előtte, magába temetkezve. Tízlépésnyi utat taposott magának a vastag hóban. Az ajtón két öklömnyi vaslakat függött.

Belül a börtön hosszú, sötét pincéjében olyan hideg volt, hogy a lehelet nagy bokrot vetett a levegőben.

Harminc-negyven rongyos, elcsigázott ember zsúfolódott a falak között. A legtöbben a földre vetett, piszkos szalmán feküdtek, volt, aki aludt, mások nyitott szemmel meredtek a levegőbe. Imitt-amott

álldogáltak néhányan, maguk között suttogtak. Páran magányosan ténferegtek vagy üldögéltek.

Sötétségből felmerülő arcok, kimerülten alvók, elgyötörten töprengők. A pince mélyében öten-hatan álltak, egy erős rácsozató, szűk ablak közelében. Valaki éppen befejezett egy mondatot, csendes, mély hangon.

• … főbe sújtottam, mert rám vágott a korbáccsal!

Gyűrűben álltak a beszélgetők. Korbácsütéstől végigsebzett, kemény arc várakozóan nézett a hallgatókra.

Mészáros Ignác hatalmas alakja kimagaslott a csoportból. Talán ő választ tud adni Jusztina kérdésére, Áron gondjára. Mészáros Ignác a megütött arcú paraszthoz fordult.

• Tódorán Pável! Mi mindannyian édestestvérek vagyunk az urak igája alatt. Édestestvérek leszünk a harcban is az urak ellen! Mert el kell hogy jöjjön az ideje…

_*

Éjszaka volt már. Az éj puha volt, akárcsak Jusztina haja. A csillagok reszkettek az égbolton, mint a szétszórt ezüstpénz. Némelyikük a fák sötét gombolyagába pottyant.

Berecken, Pongrácz Albert királybíró háza felől lovas katonák közeledtek. Balázs Manó és Petz kapitány jöttek elől, mögöttük Schubert őrmester és szakasznyi katona.

Szó nem esett, a lovak lépése is alig adott hangot a hó puha szőnyegén. A faluszél felé tartottak, útjuk mentén sötéten, némán lapultak a hóba süppedt, alacsony házak.

_*

Gábor Áron műhelyében elkészült a minta-ágyú. A két egymásra illesztett fél csövet három fapánt fogta össze kívülről, s maga a súlyos cső egyenesen a műhely ajtaját célozta, szinte hihető fenyegetéssel. A

mesterek ott álltak körülötte, a jól végzett munka örömével. Áron Jusztinát kérdezte.

– Jusztinka? Hiszed-é, hogy eltaláltuk?

– Én hiszem! – bizonyította a lány boldogan.

– Azt kérdezted, kinek csináltuk? – folytatta Áron. – Hát az országnak! Felterjesztést teszünk, s majd hozzájutunk, hogy meg is önthessük… S még többet is…

_*

Az udvar sötét volt, egyedül a műhelyablak világított. Áronék még mindig ott álltak az ágyú körül. Áron éppen a gyújtórészhez hajolva magyarázott valamit, de az ablakon át nem szűrődött ki egy mukk sem.

Hirtelen dobogás hallatszott az utcakapu felől, lovasok csoportosultak a ház előtt. Megérkezett Balázs Manó, az embereivel. Leugráltak a lovakról, csendesen nyílt a kapu és hosszú sorban megindultak a műhely felé.

Elől maga az őrnagy és Petz kapitány. Alakjuk lassan kibontakozott a sötétből.

Bent a műhelyben – látszott az ablakon át – Áron a jegyzőkönyvét lapozgatta. Még mindig az ágyúról magyarázott nagy jókedvvel, aztán a jegyzőkönyvet a gyalupadra tette.

A katonák halk léptekkel a műhely elé vonultak. Balázs Manó az ajtó oldalához állt, lovaglóostorával ütögette a csizmáját.

Odabent megneszelték a zajt, mozdulatlanul figyeltek kifelé. Nem értették, de sejtették, hogy kellemetlen látogatók érkeztek. Áron az ajtó felé sietett, Jusztina óvakodva hátrált a gyalupadhoz.

A katonák szoros félkörben álltak az ajtó előtt. Parancs nélkül is így csoportosultak, hiszen részt vettek már egy-két embervadászaton az őrnagy vezetésével.

Schubert őrmester középen állt, szemben az ajtóval, az őrnagy oldalról dirigált.

– Nyomjátok be! Gyerünk!

Schubert és még egy katona nekifeszültek az ajtónak, az egyszerre kivágódott, – és a fújtató őrmester rémülten hőkölt hátra. Egy ágyú, – még ha fából is – egy ágyú torkolata meredt rá! Az őrnagy azonban rögtön utat nyitott magának az ajtó előtti kavarodásban és lovaglóostorát lóbálva belépett a műhelybe.

_*

Balázs Manó fölényes volt, nem indulatos. Nem kiabált, – magatartása: a hatalmi önkény tetszelgése. Ügyet sem vetett a haragtól elvörösödő Áronra, Jusztina ijedt kis sikolyára, Imre és Gergely elszánt mozdulatára, – szinte kedvtelve nézegette a faágyút.

– Hát elkészült a vízvezető? – kérdezte az ágyúcsőre ütögetve. – Szép masina…

Schubertnek forgott a szeme, hápogott, úgy bámulta a szerkezetet. Az őrnagy Áron felé intett.

• Álljatok mellé!

Négy katona Áron mellé lépett, kézben tartották a fegyvert.

Jusztina a gyalupadtól nézte dermedten a jelentet, aztán hirtelen feleszmélt, s egy gyors mozdulattal az ujjasa alá dugta Áron jegyzőkönyvét. Dobogó szívvel kémlelte nem vették-e észre mozdulatát.

Balázs Manó az elkeseredett dühvel várakozó Áront nézegette.

• Öntő-minta mi? – kérdezte az ágyú felé intve, aztán választ sem várva, az őrmesterre parancsolt. – Schubert őrmester! Ezt a masinát holnap reggel szekérre rakatja és behozatja a parancsnokságra. Addig négyen őrzik! Értjük?
• Ikenis! – fújtatott előre Schubert. Az őrnagy ismét Áronra nézett.
• Vigyétek ezt a bitangot! Indulás! – szólt a katonáknak.

Áron nem mozdult, de a katonák megragadták és lökdösték kifelé. Balázs Manó már a többieket vizsgálta. Latolgatta, mit tegyen velük, aztán legyintett a lovaglóostorral.

– Takarodjatok innen! Majd számolok veletek! – mondta végül. Jusztina sírt, Gergely és Imre közrevették, úgy indultak kifelé együtt.

Balázs Manó megnézte még egyszer az ágyút – most már az ő zsákmánya egészen. Aztán nekitámasztotta a csizmáját, ott, ahol a cső ráfeküdt a talpra. Az ágyú megingott és másodszori lökésre felborult. Elterült a földön. Az őrizésére kirendelt katonák négyszögben mellé álltak.

_*

Áront az utcára kísérték a katonák, Petz kapitány lépkedett a csoport előtt. Jusztina utána akart szaladni, de Schubert őrmester ripakodva terelte a ház tornácára.

– Vissza! Vissza! – kiáltozta a lánynak és Áron társainak. Jusztina némán állt meg a tornácon, kezét odaszorította a kabátjára, ahová Áron jegyzőkönyvét rejtette.

Balázs Manó is az utcára sietett. Átvette a lovát és rendelkezett Áronról.

– Ketten kísérjétek, gyalog!

Indult a menet, ekkor szaladt ki az öreg Gáborné a házból. Nagykendőben – épp hogy csak magára kapta. Kétségbeesett kiáltással futott a kapu felé.

• Fiam… Áron…

_*

Másnap délelőtt Balázs Manó parancsnoki szobájába vezették Áront. Két katona strázsált mögötte. Az őrnagy pálcát suhogtatva állt előtte.

• Kinek csináltál te ágyúmintát? – faggatta Áront. – Valld be, mert. – és megsuhogtatta a pálcát.

Áron, mintha csak Jusztina kérdését hallotta volna újra! De látta már maga is a valóságot.

– Senkinek! – felelte keserű méreggel. – Megmondtam már, hogy csak úgy mesterkedésből készítettem.

Balázs nem először hallotta ezt. Minthogy maga sem találhatott más magyarázatot, – úgy látszott – elfogadta. Elfordult, az asztal sarkára dobta a pálcát. A mozdulat kifejezte a véleményét: egy megbódult ezermesterrel van dolga.

– Majd én leszoktatlak a mesterkedésről! – mondta Áronnak, és intett a katonák felé.

-Vigyétek vissza!

_*

A börtön nappal is alig volt világosabb, mint éjszaka. A hosszú pince előterében is feküdtek, üldögéltek néhányan, de a legtöbben a börtön mélyébe húzódtak.

Rongyos, szakállas, elkínzott emberek vették körül Áront. Egy fatönkön ült, tenyerébe hajtott homlokkal. Mészáros Ignác állt vele szemben, s mellette Tódorán Pável. Hallgattak valamennyien, míg Mészáros Ignác fel nem tette a kérdést, melyet Áron harmadszor hallott immár.

– Hát kinek akartál te ágyút csinálni?

Áron nem felelt. Kis csend után ismét Mészáros Ignác szava hallatszott.

– Azt mondod, az országnak? Milyen országnak? Magyarországnak? De Magyarország az osztráké, meg a főuraké! Mindenkié, aki nem dolgozik, csak élősködik a mi zsírunkon!

Nem volt éles, vagy bántó a hangja, de erős az igazság kimondásában.

Áron keserűen emelte fel rá a fejét.

• Már tudom. Én az ellenségnek akartam fegyvert csinálni…
• Annak! – felelte rá Mészáros Ignác. – A császárnak, hogy még több fegyvert fogjon ránk! A mi nagyságos urainknak, hogy még nyugodtabban dúskálhassanak! Pongrácz bíró úrnak, hogy még

biztonságosabban nyúzza a bőrünket. Mi magunk ellen, hogy még több adót fizessünk, hogy még többünket hurcoljanak el idegen országba az urak békességéért, akik meg addig itthon lopkodják jószágainkat, ami jog és igazság szerint a miénk. A magad tudását tekintetted csak, de azt nem, hogy kinek szolgálsz vele!

Áron megdöbbenten nézte az öreget. Felkelt ültéből és úgy állt előtte némán. Mészáros elhallgatott, várt egy pillanatig s aztán megölelte Áron vállát.

– No, testvér, ne keseregj! – mondta már vidámabban. – A szabadsághoz fegyver kell, s te a legnagyobbat tudod megcsinálni!

A körülállókra tekintett s úgy fejezte be a mondatot.

– Lövünk mi még a te ágyúddal!