Találatok: 3
200
1.
Sepsiszentgyörgy széles, négyszögletes főterén tömzsi tornyú református templom emelkedik még ma is. Vele szemben, a tér másik oldalán állt a széki tanácsház, terebélyes, földszintes épülete, oszlopos bejárattal. Körül a téren módosabb házak sorakoztak.
November végi fagyos szél söpörte a teret. A tanácsház előtt morajló tömeg hullámzott. Parasztok, iparosok, férfiak, nők, öregek, s fiatalok. Imitt-amott feltűnt egy-egy csoport diák, máshol a honvédruhás férfiak színes foltja. A térre vezető utcákból újabb s újabb embercsoportok siettek elő, s beolvadtak a tanácsházat körülözönlő sokaságba.
Hamarosan köpcös, csizmás, feketeruhás férfi érkezett a térre, magas honvédtiszt kíséretében. A tömeg készségesen utat nyitott neki a tanácsház felé. Lelkes éljenzés, örömzaj kísérte, egy-egy kiáltás érhetően is felszárnyalt:
– Éljen Berde Mózsa…
Az ünnepelve fogadott ember és a honvédtiszt már a tanácsház bejáratának lépcsőjén jártak, amikor négylovas hintó vágtatott be a térre. Megállt a tömeg szélénél, Pongrácz Albert ugrott le róla és sietve indult ő is a tanácsház felé.
Az emberek utat nyitottak neki is, de éljenzés nem hallatszott. A szék szegényeket nyúzó királybíróját jól ismerték mindenfelé – megjelenése itt sem okozott örömet.
Pongrácz Albert testes alakja elveszett a kavargó tömegben, csak akkor bukkant fel ismét, amikor már ő is a bejárat lépcsőjére érkezett.
*
Bent a tágas tanácsteremben is nagy sokaság szorongott. A terem mélyén emelvény állt, hosszú asztallal, székekkel. Az emelvényt korlát vette körül. A korláton kívüleső részt köröskörül zsúfolásig megtöltötték a város lakói s a környékből besietett emberek. Honvédek, diákok csoportja tarkította itt is a tömeget.
Hangos zsongás töltötte meg a termet. Viták, párbeszédek hallatszottak, izgatott kiáltások hangzottak.
Életről vagy halálról, szabadságról vagy rabságról esik ma itt döntés.
– Ha helyt állunk a szorosokban, akkor acsarkodhatnak, ahogy akarnak… – kiáltotta egy honvéd.
Éles asszonyi hang futott át a morajon.
- A tíz körmünkkel is. Ide még egyszer be nem teszik a lábukat.
Egy parasztember ordította a közelállókhoz:
- Nehogy eladjanak bennünket! Vannak itt még egy páran.
Közben mindenfelől Kossuth neve hallatszott, újra és újra.
Egyszerre lehalkult a zaj, az emelvény felé fordult minden arc. A terem oldalajtaján most vonult be a széki tanácsbizottság. Berde Mózsa jött elől, Háromszék polgári kormánybiztosa. Széles homlokú, derűs tekintetű, vállas ember, túl az ötvenen. A szálkás, szikár Dobosy Károly honvédezredes követte, a katonai kormánybiztos.
A tanács tagjai elhelyezkedtek az emelvényen, középre Berde Mózsa és Dobosy ezredes ültek. Itt volt Pongrácz Albert is, asztalra könyökölve vizsgálta a tömeget, szigorú szemmel. Vékony arcú, magas úr foglalt helyet mellette: Baróti Ákos, követ.
Berde Mózsa mellett Cseh Ignác ült, a református pap. Nagydarab, erős hangú, lelkes ember. Bizalommal mosolyogva nézegette a hallgatóságot.
Berde Mózsa felállt, körültekintett a teremben, s higgadt, határozott hangon beszélni kezdett. Erős értelem, igazi emberi szilárdság sugárzott a tekintetéből.
Mély csendben hallgatták mindenfelé.
– Polgártársak! Összegyűltünk, hogy nyílt tanácskozásban határozzunk valamennyiünk ügyében. Ismeritek helyzetünket. Magyarországon dicsőséges győzelmet arattak a szabadság védelmezői, szétszórták a horvát bán rabló seregeit, de itt, Erdélyben az osztrák katonai önkény lábbal tiporja törvényben szentesített szabadságunkat. Szinte egész földünket megszállották, városaink egykettőre meghódoltak.
A hallgató tömeg mély bizalommal nézte Berdét.
– Tudjátok, – folytatta a kormánybiztos – hogy Kolozsvár elesett. Fejérvárba jó előre befészkelték magukat a reakció katonái. Marosvásárhely néhány lövésre kapitulált, Enyedet elhagyták lakosai, Dés ellenállás nélkül elfoglaltatott, Újvár megadta magát, Torda önként meghódolt. Tekintsünk bármerre, a mi Háromszékünk a szabadság, a béke utolsó kis szigete az önkénynek ebben a tengerében. Az üldözöttek mentsvára, a jövő zálogosa! Okuljunk a példákon, nehogy a gyávaság pirító bélyegét süssük magunkra!
Helyeslő zúgás kelt a teremben.
Az emelvényen Pongrácz Albert odahajolt Baróti Ákoshoz és hamarjában súgott valamit neki. Az asztal végénél egy másik tanácstag, a kövér, kopasz, kereskedő-forma Konrád Lajos sápadtan tekergette a nyakát.
– Vehettétek hírét, – folytatta Berde Mózsa – hogy báró Puchner Antal tábornoktól fenyegető rendelet érkezett székünkhöz… ív papírt terített maga elé, s rá-rápillantott.
- A rendeletben megparancsolja számunkra, hogy három napon belül adjuk meg magunkat és fogadjuk be a császári katonaságot. Megparancsolja, hogy térjünk vissza a főhadvezérség iránti engedelmességre, hogy a nemzetőrségtől és a hozzánk menekültektől szedjük be a fegyvert, mert különben keserűen fizetünk lázadásunkért!
Berde szavait hangos, tiltakozó kiáltások szakították meg egyre sűrűbben.
- Nem adjuk a szabadságot!
– Megvédjük magunkat!
– Nem adjuk a fegyvert!
A kormánybiztos hallgatva várakozott kicsit, aztán felemelt hangon fejezte be beszédét.
– Azért gyűltünk össze, hogy választ adjunk a jogtalan rendeletekre. Tanácskozzunk megfontoltan, de gyávaság nélkül. Először is hallgassuk meg Dobosy ezredes urat.
Kiáltás hallatszott:
– Fegyverrel válaszolunk!
Zúgó, helyeslő morajlás követte mindenfelől. Berde Mózsa leült, Cseh Ignác örömmel hajolt hozzá. Pongrácz és Baróti néma fensőbbséggel figyelték a tömeget, Konrád úr sápadtan ült az asztalnál és csillapítóan integetett.
A tömeg morajlása akkor sem hagyott alább, amikor Dobosy Károly ezredes felállt. Felemelt kézzel kért csendet a mondanivalója számára…
*
Gábor Áron megeresztett kantárszárral vágtatott egy kopár, erdei úton. Amint az út magaslatára érkezett, hirtelen feltűntek előtte Sepsiszentgyörgy tornyai. Pillanatra fékezte a lovát, összehúzott szemmel kémlelte a várost, aztán újra vágtatni kezdett lefelé az úton.
*
Bent a teremben Dobosy ezredes beszélt. Magas, csontos alak. Okoskodó ember, aki a laikus civilek között feltétlen elismerést követel a maga hivatottsága, katonai szaktudása számára. Nem okos, nem is buta – ő minden körülmények között a „szemben álló erők számszerű viszonyait” mérlegeli, a rendelkezésre álló fegyverek számát fürkészi. Most is rideg elszántsággal beszélt; birtokában voltak a pontos adatok.
– Harmincezer jól fegyverzett katona vesz körül bennünket – mondta, jól megropogtatva az ijesztő számot. – És tüzérség, harmincnégy ágyúval! Bármit teszünk is, egy nap alatt elözönlenek bennünket! Még ha tárgyalásokat folytatunk…
A terem eddig is zúgott, de most mintha megindulna, úgy kavargott.
- Nem tárgyalunk!
- Fegyverrel tárgyalunk!
Száz és száz kiáltás szállt az ezredes felé.
*
Kint a tanácsház előtt csendben, mozdulatlanul figyelt a kintrekedt tömeg. Szálfatermetű, öreg paraszt állt a bejárat lépcsőjén, és hatalmasan dörgő hangon beszélt. Ez a hang, ezek az egyenesen célba vágó mondatok nem is lehetnek a máséi: Mészáros Ignác beszélt.
- Mondjátok meg magatok, engedjük-e eltiporni a szabadságunkat? Nyakunkra üljenek-e újra a császári zsarnokok? Tovább nyúzzanak-e bennünket saját hajcsárjaink? Tovább fizessük- e az adót az urak helyett? Erre feleljetek!
Tiltakozva zúgott fel a sokaság, de Mészáros Ignác felemelte a karját, hogy még más szava is van.
*
Bent percekig kellett várnia Dobosynak, míg csendesült a zúgás. Újra és újra felemelte a karját, míg végül megszólalhatott ismét.
- Hallgassatok meg, emberek! – kiáltotta, meginogva szakmai fölényében. – Ha húzzuk-halasztjuk a dolgot, annál rosszabbul járunk, mert magunk ellen tüzeljük a nálunknál sokkalta erősebb ellenfelet. Most még tárgyalhatunk, de később legázolnak bennünket!
Az utolsó mondatot már kiáltania kellett, hogy hallatszék a kétszeres erővel feltámadó tiltakozásban. Viszont Pongrácz, Baróti és
a tanács még néhány tagja nyíltan helyeseltek Dobosynak. Konrád úr egyenesen felugrott a helyéről s mutogatott Berde Mózsának, hogy mint elnök, rázza meg az előtte álló, nagy csengőt. Berde a fejével intett, hogy nem teszi és derűs figyelemmel nézte a zúgó sokaságot.
*
Gábor Áron Szentgyörgybe érkezett.
Vágtatva fordult be az első, néptelen utcába, sorban suhantak el mellette a házak.
*
A tanácsteremben Dobosy ezredes még mindig nem hátrált. Ordítva igyekezett letorkolni a hallgatóságot.
– Ne rohanjunk a saját vesztünkbe, emberek!
Váratlan kitörésére pillanatnyi csend támadt, de ekkor Cseh Ignác kiáltott fel az emelvény másik oldalán, hatalmas hangon:
– Mindnyájan fegyvert fogunk, ha kell!
Feltörő éljennel felelt rá a tömeg, mindenfelől ismételték a kiáltást. Dobosy mégsem tágított – kivörösödött arccal most készült a döntő rohamra. Kivárta, míg csillapodott a zúgás, aztán felemelt hangon kezdte:
– Nem szóltam még a legfontosabbról! Hallgassátok meg, s számoljatok vele!
*
Gábor Áron megérkezett a térre.
Az embersokaság szélén földre ugrott, s lovát kantáránál fogva utat tört magának.
– Eresszenek utat! – kiáltotta türelmetlenül. Mészáros Ignác azonnal észrevette érkezését a lépcsősor magasáról. Felemelt karral
mutatott az akadozva haladó Áron felé és kiáltotta ő is:
– Emberek! Eresszétek gyorsan! Nagy ügyben érkezett!
Mindenki felfigyelt, s út nyílt Áronnak. A bejárat előtt Mészáros Ignác átvette a lovát és biztatva sürgette:
- Siess, még nem késtél! Nekem idekint a helyem…
Áron előrefurakodott a bejáratnál, s eltűnt az ajtóban szorongó emberek között.
*
A terem most szinte csendes volt. A tanácstagok arcáról is lerítt, hogy Dobosy ezredes felülkerekedőben van. Berde Mózsa és Cseh Ignác töprengve figyeltek, Pongrácznak, Barótinak csupa helyeslés volt az arca.
- Hiába volna minden hősi elszántságunk, – magyarázta Dobosy nagy gesztusokkal – hiába volna minden erőfeszítésünk, egyetlen ágyú sincs az oldalunkon és harmincnál több van ellenünk. Ha néhány ágyúnk volna, talán tarthatnánk a szorosokat, de így meg sem kísérelhetjük. Egyetlen ágyúlövéssel, – értsék meg, akik még nem harcoltak fegyverrel – egyetlen ágyúlövéssel kiseperhetnek bennünket akármelyik szorosból, ha mind ott állunk is!
A teremben csend volt, de szemben az emelvénnyel mozgolódás támadt, s feltűnt Gábor Áron előrefurakodó vállas alakja. Előretörekedett csaknem a korlátig.
Dobosy győztesen felemelte a hangját, a végső érvhez illően.
- Polgárok! Emberek! Kaszával, doronggal nem lehet ágyúk ellen harcolni!
Csendes, tétova zúgás futott át a termen – s ekkor izgalomtól kirobbanó kiáltás vágott az emelvény felé.
- Lesz ágyú, amennyi kell!
Visszafojtott lélegzetű csend támadt.
Dobosy megnémulva meredt a hang irányába, torkán akadt egy ráadás mondat. Berde Mózsa felugrott a helyéről, Pongrácz is és mások is.
– Ki kiáltott? Álljon előre! – rendelte Berde.
Ezernyi tekintettől kísérve jött előre Áron a korlátig. Arca tűzben égett, haja kuszált a vágtatástól. Betolta a korlát kapuját és megállt. Hangja már csupa erő és nyugalom volt.
– Én Gábor Áron vagyok és csinálok ágyút, amennyi kell!
Villámgyors, pattogó párbeszéd kezdődött a feszült csendben.
Berde Mózsa kérdezett, és minden válasz után azonnal újra kérdezett. Bizonyosat akart tudni. De Áron maga volt a bizonyosság. Rávágta a feleletet minden kérdésre.
– Hogyan csinál ágyút? – hajolt előre Berde.
– Kész öntőmintával.
– Miből?
– Vasércből.
-Hol?
– Fülén! Kérek rögtön engedélyt, hogy a fülei hámort használhassam!
– Megadom! – vágta rá azonnal Berde. Leült és hátradőlt a széken.
Az utolsó szóra felviharzott az öröm. Karok, kendők, felgyúlt tekintetek köszöntötték az ismeretlen embert. Áron intett, hogy beszélni szeretne.
– Egy hét múlva behozok két hatfontos ágyút, aztán a többit – ígérte határozottan.
Dobosy ezredes gúnyosan csapott le Áronra.
– Aztán milyen ágyúk lesznek azok, atyafi? Nem elég ám, hogy el lehet sütni! Célba is kell találni vele!
Áron odafordult az ezredes felé s indulat nélkül, erős nyugalommal válaszolt.
– Ha az első lövéssel nem találok célba, akkor a második elé magam állok oda, tíz lépésre. De ha az első lövéssel célba találok, akkor a második célpont ön legyen!
Dobosy elképedve kapta fel a fejét, valami választ keresett, aztán a termet betöltő ujjongásra hirtelen, kábultan leült.
– Az első lövés máris célba talált – mosolygott rá Berde Mózsa Áronra.
De még nem volt vége a csodáknak!
Nagy hasú, nagy bajuszú mesterember nyomult be a korlát ajtaján.
– Füle messze van! – mondta Áronhoz lépve. – Öntsünk ágyút az én műhelyemben. Thuróczi Mózes vagyok, rézöntő mester, Kézdivásárhelyről.
Nyújtotta széles tenyerét, Áron elfogadta és beleegyezően megrázta.
Pongrácz Albert ügyet sem vetett a két emberre. Felállt, s mintha azok ott sem lennének, eltekintett fölöttük. Berdéhez fordult, hogy szót kérjen, – de akadékoskodását, mint a pelyhet, elseperte az újabb esemény.
Oldalról előretörekedett egy középkorú, vékony ember. Fürgén áttornázta magát a korláton és közben már beszélt is.
– Én Pajzs Antal vagyok! Én csak annyit mondok, hogy csinálok kereket, meg talpat az ágyúkhoz. Kerekes mester vagyok én!
Mire Áronhoz érkezett már csak a kezét kellett nyújtania.
Ekkor csapott igazán magasra az öröm.
Cseh Ignác lerohant az emelvényről, megölelte Áront, megszorongatta a mesterek kezét. Példájára emberek özönlöttek át a korláton, hogy köszöntsék a tanácskozás eldöntőjét.
Az emelvényen is kavarodás támadt. Pongrácz és Baróti különhúzódtak, s izgatottan tárgyaltak. Dobosy lekicsinylő mosolygással magyarázott valamit egy másik tanácstagnak, – az meg bólogatva helyeselt. Konrád úr verejtékezve menekült az oldalajtó
felé. Berde Mózsa a helyén maradt. Megrázta az elnöki csengőt és amikor mindenki odafordult felé, bezárta a tanácskozást.
– Javaslom, – mondta határozottan – hogy a válaszadás ügyében egy hét múlva hozzuk meg a döntést.
Kiáltásokkal, karfelemeléssel helyeseltek mindenfelől. Pongrácz és Baróti megrökönyödve hallgatták a javaslatot, szerettek volna tiltakozni, de Berde Mózsa lesietett az emelvényről, hogy boldog kézfogással köszöntse Áront és a mestereket.
Lelkes emberek, ragyogószemű asszonyok fogták körül őket… *
Kint már tudták, mi történt a tanácsteremben.
Zúgó ünnepléssel fogadták Áront, amint társaival és Berdével kiléptek a térre. Mészáros Ignác is odasietett hozzájuk.
- Itt az ágyúmester! – kiáltották mindenfelé.
- Az ígérte az ágyúkat, az a ködmönös! – mutatta egy parasztasszony a körülötte állóknak.
- Egy hétre hozza őket!
Áron Thuróczi Mózessel beszélt valamit, tanakodva megálltak a lépcsőn. Jól megtermett diákfiú jött oda hozzájuk, Thuróczi mester fia. Az öreg Mózes megfogta a fiatalabb vállát, úgy állította oda Áron elé.
- Itt van a fiam! Ő elmegyen.
Áron megnézte a diákot, s bizalommal nyújtotta neki a kezét.
- Fiú! Vedd a lovam, nyargalj Bereckre és vidd a levelemet Pető Jusztinához. Az ojtozi szélen lakik, megtalálod.
- Viszem én! – nevetett boldogan a fiatal Mózes.
Áron előhúzta tarisznyájából a jegyzőkönyvét, gyorsan felírt néhány sort és kitépte a lapot.
- Rakodjatok kocsira reggel, – mondta, átadva a levelet – és jertek atyád műhelyébe.
- Jókor induljatok! – tette hozzá Thuróczi mester.
A diák gyors kézzel eloldotta Áron lovát az egyik oszloptól és máris furakodott át a tömegen. Lóháton ült már, amikor a tér széléhez ért. Vissza se nézett, nekivágott a közelgő estének.
2.
Az ojtozi határon, ahol az országút eltűnt a rengetegben, két katonai barakk állt az erdő szélén. Ez volt a határőrség őrhelye.
Alkonyat felé járt az idő. Búcsúzott a nap a kék homlokú Kárpátok csúcsain.
A barakkok előtt honvédek beszélgettek, talán tízen is. Pető Gergely őrmester, a szakaszparancsnok is közöttük volt. Gábor Imre állt előtte, kézben tartotta lova kantárját. Csak az imént érkezett az ojtozi parancsnokságról, hogy fontos hírt hozzon Gergelynek.
– Lepaktáltak az ellenséggel, – folytatta Imre izgatottan a megkezdett beszámolót – Petz kapitány is üzenettel szökött, nyilván!
– Hogy vettétek észre? – kérdezte Gergely megfontoltan.
A katonák felháborodottan figyeltek.
– Délelőtt eltűnt a táborból – magyarázta Imre. – Később többen látták, hogy ellovagolt a sósmezei úton, az erdőn át…
- Nyakunkra hozzák a németeket! – szólt közbe egy fiatal honvéd a megrettenés futó árnyékával.
- De akkor ők sem esznek több kenyeret! – vágta rá egy öregebb, nagybajuszos katona.
Közben a barakkokból is előjöttek még néhányan. Valaki cifrán káromkodott.
Imre folytatta volna a beszámolóját, de ebben a pillanatban honvéd futott oda Pető Gergely őrmesterhez. Az erdő felől érkezett.
- Laczó tizedes úr lovast látott leereszkedni a hegyről, Sósmező felől! Most jön az erdőn át! – jelentette gyorsan.
A töprengő Pető Gergely egyszerre észbekapott.
- Hamar! – kiáltotta. – Gyerünk elébe!
Futva indultak az erdő felé, kezükben fegyverrel.
*
A határőr-honvédek ekkor már húszan is, félkörben várakoztak az erdő szélénél. Gergely és Imre álltak középen. Még világos volt, de bent a kopár ágak, csupasz bokrok rengetegében már megsűrűsödött az este sötétje.
Laczó tizedes – tömzsi, keménykötésű ember – és három katonája valamivel feljebb várakoztak.
Távolabbról, az erdő mélyéből ágzörgés hallatszott. A ropogás zaja gyorsan erősödött, majd hirtelen, éppen a katonák két csoportja között széthajlottak az ágak.
A honvédek mindkét oldalról arrafelé futottak. Laczó tizedes az embereivel éppen akkor érkezett oda, amikor Petz kapitány előlépett a sűrűségből. Felnyergelt lovát kantáron vezette maga után.
Fegyverek emelkedtek rá, s Laczó tizedes kiáltott.
-Állj! A jelszót!
Ekkorra ideérkeztek Pető Gergely honvédjei is. Oldalról figyelték a jelenetet, őrmesterüket és Imrét körülfogva.
Petz kapitány pillanatra meghökkent, de távol állt még tőle, hogy elveszítse a fejét.
– Andrásfalva! – kiáltotta a jelszót és előrelódult, mint amikor valaki idejében el akar suhanni egy összeütközés elől.
Az őrszemek valóban nem állták az útját. Ők megkapták a jelszót, s most nincs más tennivalójuk. Már-már úgy látszott, hogy Petz kapitány tényleg kisiklik az összeütközés elől, de Pető Gergely hirtelen elszántsággal elindult, vele azonnal a többiek és félkörben útját szegték a kapitánynak.
– Mi van itt!? Félre innen! – ordította Petz. Lovára akart szállni, de megtorpant, s magából kikelve meredt a honvédekre.
A sorfal még tömörebbé záródott előtte, s két oldalról is körülfogták.
– Hol járt a kapitány úr? – kérdezte Gergely komor nyugalommal.
– Mit keresett Sósmezőn? – kiáltotta egy másik katona oldalról.
Petz úgy ordított, mint aki eszét vesztette a dühtől.
– Takarodjatok előlem! Kutyák! Gazemberek!
– Feleljen! – követelte Gergely rendületlenül.
– Lelőlek, te kutya! – ordított fel a kapitány. Hirtelen a derekához kapott, a pisztolya felé, de Imre és két másik honvéd megragadták, s hátracsavarták a karját. A pisztoly a földre hullott. Petz az egyik katona arcába vágott másik kezével, de már arról az oldalról is megragadták, s szorosan tartották.
A kapitány nem értette, hogy vége a játszmának. Tajtékozva üvöltött.
– Fellázadtok, kutyák?! Valamennyien megdöglötök!
Gergely elébe állt, s vaskézzel markolta meg a mundérját.
– Felelj a kérdésemre, mert itt fojtalak meg! – kiáltott a rugdosó, ordítozó Petzre.
A kapitány már tagolatlanul üvöltött. Vadul rángatta magát és amikor Gergely is megrázta, hirtelen egy levél csusszant ki a feltépett zubbony belsejéből.
Gergely elkapta a levelet, s hátralépett vele.
– Hozzá ne nyúlj! Te gazember! Lelőlek! – kiáltotta Petz, de mikor meglátta, hogy hiába tiltakozott, egyszerre elnémult és ernyedten előrehajolt a kemény markok szorításában.
Gergely kibontotta a pecsétes levelet, beletekintett, s kitörő dühvel felkiáltott.
– Halljátok, hol járt ez a bitang! Ezt a levelet Dorschner generális küldi Balázs Manónak! Eladtak bennünket a nyomorult hazaárulók! Hallgassátok…
Újra a levélbe nézett, hogy felolvassa.
Döbbent csend volt. A katonák Gergelyre figyeltek haragtól tüzelő arccal.
Petz szinte összeesve görnyedt előre, de mielőtt Gergely olvasni kezdene, összeszedett erővel hirtelen kirántotta a karját a katonák markából, s rohanni kezdett vissza az erdő felé.
– Állj! – ugrott előre Laczó tizedes és emelte a fegyverét.
Petz tovább rohant, már elérte az erdő szélét.
Gergely rákiáltott a tizedesre.
– Lőj!
Abban a szempillantásban csattant a fegyver, a kapitány felugrott futtában és hördülve végigzuhant a földön.
3.
Thuróczi Márton kézdivásárhelyi műhelye tágas, széles helyiség volt. Szinte akkora, mint a szentgyörgyi tanácsterem. Egyik sarkában hatalmas olvasztókatlan állt, mellette az öntőgödör. Esteledett, a katlan alatt nagy lángokban fénylett a tűz, de négy nagy lámpa is világított még hozzá, hogy jól lássanak a műhely közepén munkálkodók.
Ott, a műhely közepén egy újan virító, súlyos ágyúcső billegett, mozgott a levegőben, majd nagy zökkenéssel, szilárdan megállt. Frissen faragott, megvasalt kerekű ágyútalpra feküdt rá hatalmasan.
– Megvan! – kiáltotta el magát a fiatal Thuróczi Mózes. Lelkes kamaszarcán ragyogott az öröm.
Gábor Áron szótlan gyönyörűséggel nézte sok fáradságának, küzdelmének első, nagyszerű eredményét. Az öreg Thuróczi fújtatva törölte a homlokát, Pajzs Antal a maga készítette kereket tapogatta elégedetten. Két erős parasztlegény állt még itt, ők is segítettek. Tenyérrel ütögették a csövet, nézegették torkolatát.
Csend volt, mindenki arra várt talán, hogy most Áron szóljon először. De Áron még nem szólt. A műhely mélyébe tekintett.
Tűzhely állt ott, asszonyok sürögtek körülötte, főzték a vacsorát. Az öreg, testes Thurócziné, Pető Gergelyné és Jusztina.
A hirtelen csendre előrejöttek ők is. Jusztina ragyogó szemmel nézte az ágyút, aztán boldogan, büszkén tekintett Áronra. Odalépett mellé, akart is mondani valamit, de végül csak ennyit: – Áron…
- Jusztinka! – szorította meg a kezét Áron. – Megszületett hát.
Thuróczi mester már látta, hogy neki kell kimondania az ünnepi szót.
- Megszületett a szabadság első ágyúja! Ne felejtsük el ezt a napot. – mondta csendesen.
Arrább, ahol Pajzs Antal mester gyalupadjai, szerszámai álltak, egy hajlott hátú, ősz öregember szedegette zsákba a friss forgácsot. Most ideóvakodott ő is. Bólogatva nézte az ágyút, – talán mondott is valamit, csak úgy magának – aztán öreges lassúsággal leemelte kopott süvegét.
Áron, Mészáros Ignác hajdani tanítására gondolt.
- Ez a fegyver már a miénk.
Pajzs Antal egyszerre kilépett a körből, gyorsan a gyalupadhoz ment és ecsettel, festékes ibrikkel tért vissza. Féltérdre ereszkedett és az ágyútalp friss, fehér fájára felmázolta dülöngélő, piros írással: 1848. november 28.
