Találatok: 164

365

Gyékény almaszedö kosár, a fölakasztásra
szolgáló kákóval [Szatmár]

szült káva alkotja, amit vékonyabb vessző­vel fonnak be.

A fenekes kosár készítése újabb keletű. Ennek először a fenekét készítik el kereszt alakban egymásba dugott, vastagabb vesz- szők körbefonásával, majd a fenék szélébe

szúrt vesszőkön folytatják a kosár falának elkészítését. A fenekes kosarak száját sze- géssel erősítik össze, és fülel is készítenek hozzá.

A világ különböző részein számtalan kosárkötési eljárás alakult ki. Még az egyik legprimitívebbnek számító nép, a tűzföldi indiánok is négyféle módját isme­rik a kosárkötésnek. Igen szépek a finnu­gor népek háncsból és kéregből kötött ko­sarai, valamint a kaliforniai indiánok ko­sárkötési technikával előállított színes, mintás edényei, kosarai, háton hordozott bölcsői. A kosarakat gyakran gyantával vagy más anyaggal vízhatlanítják, s alkal­massá teszik a forró kövekkel való főzésre is. A kosárkészítés csak a modern időkben kezdett hanyatlásnak indulni, korábban az emberek mindennapi életében fontos sze­repet foglalt cl, szinte mindenki értett hoz­zá.

Szövés és fazekasság

Számos kutató feltevése szerint a kosárkö- téstől egyenes út vezet a földműveléssel együtt megjelenő két legfontosabb mester­ség, a .sTÓré.v és a fazekasság felé. Ezekkel most nem tudunk bővebben foglalkozni, mindössze a technikák fejlődéstörténeté­nek folyamatában fellelhető legfontosabb jellegzetességekre mutatunk rá.

A gyékényszövés – amivel szőnyeget, szatyrot állítanak elő – átmenetet alkot a kosárkötés és a szövés közölt. Mint emlí­tettük, Tápén még a század elején is földbe vert karókra feszített szövőállványokon, földön ülve készítették a gyékényszöttese- ket, ugyanúgy, mint a neolitikumban vagy a legprimitívebb törzseknél. A növényi rostanyagok megmunkálásáról és a szövő­székek kialakulásáról a ruházatról szóló fejezetben már beszéltünk.

Ahogy a kosárkötés és a szövés háztáji, női munkának számított, a fazekasság „feltalálásáért” is a lányokat, asszonyokat illeti a dicséret. A férfiak a korai időkben inkább a vadászattal, halászattal voltak elfoglalva. A kerámia edények készítése valószínűleg ugyanolyan házimunka volt.

Tápéi hagyományos gyékényszövés

141

Gyékényszövés, primitív szövőállványon
[múlt századi ábrázolás]

mint a főzés és a gyereknevelés. Csak a lábítós korong megjelenésével fejlődött ki a fazekasmesterség és a cserépholmi előál­lítása fokozatosan átkerült a férfiak kezé­be.

Magyarhertelendi vizcskorsó
és metszete [Baranya]

Az agyagedények készítése, mint emlí­tettük, valószínűleg a kosárkötésből fejlő­dött ki. Erre utal pl. az agyaghurkából felrakott spirális edénykészítés, ami szinte tökéletesen megegyezik az előbb leírt gyé­kénymunkával. A kosarak agyaggal való tapasztása is hathatott az agyagedények kialakulására. A kerámia edények kezdet­leges formái gyakran a kosarak, tökedé­nyek alakjára emlékeztetnek, sőt a korai edényekbe karcolt mintákon vesszők, fo­natok nyomát ismerhetjük fe. Az ún. sza­lagdíszes kerámia pedig a tökedények hordszalagjaira, kantárjaira utal.

Az agyagedény-készítés legfejlettebb módja a korongolás. A középkorban felta­lált, lábbal hajtott korongon szakértő kéz néhány perc alatt olyan edényt formázhat, amilyent kézi munkával előállítani lehetet­

142

len. A korong ismerete, akár a keréké, csak Eurázsiára korlátozódik. A korongon ké­szült edény tökéletesen arányos, falvastag­sága egyenletes.

A fazekasmesterség elsajátításához né­hány év szükséges. A fazekast a közösség tartja el, akár a kovácsot. Feladata az elfo­gadott ízlésnek megfelelő használati és tá- ro 1 óedénvek e 1 őá 11 í tása.

Bár a lábítós korongot használó fazeka­sok már néhány évszázada beépültek a paraszti használati tárgyak előállításának rendszerébe, egy-két helyen azonban a XX. századig fennmaradtak a primitívebb technikák. Erdély néhány falujában és a baranyai Magyarhertelenden női fazeka­sok a század elejéig szép, archaikus vizes­korsókat készítettek spiráltechnikával.

A kitágult világ

A közlekedés, a hírközlés, a kommunikáció nem korunk találmánya. A jégkorszaki va­dászok a befagyott Berring-szoroson ke­resztük hótalpaikon eljutottak Ázsiából Amerikába; a nomád népek állataikkal, jurtáikkal évente több ezer kilométert ván­doroltak és a viking hajósok már jóval Kolombusz előtt jártak Amerikában. A különféle ismeretek, kulturális elemek már a civilizáció kora előtt keresztül-kasul be­járták a földet. A vándorlásokon, migráci­ókon kívül fontos csatornája volt az isme­retek cseréjének a kereskedelem. Már a primitív törzsek között kiterjedt árucsere folyik, s a különböző adottságú területe­ken élők is kicserélik termékeiket, tapasz­talataikat.

Hazánkban évszázadokon át a legfőbb kommunikációs forma a vásár volt. Itt nemcsak a sokfele áru cserélt gazdát, ha­nem számtalan ismeret, találmány, újítás és még a divat is.

Az ismeretek átadásának legfontosabb eszköze számunkra az írás. Az írástudat­lan kultúrák betűk nélkül is képesek voltak információ közlésére, jelek segítségével. A jel sürített üzenet, többet fejez ki. mint a szó. Akár az emberiség őskorában, a népi

kultúrákban született tárgyak nagy részé­nek „díszítése” is rejtett tartalmú jelekből áll.

Őseinkre a rovásírás jellemző. Népünk­nél hosszú ideig fennmaradt a rovások al­kalmazása, a pásztorok egészen századun­kig rováspálcán tartották számon állatai­kat.

A tülök vagy a fakéregböl csavart hosszú, havasi kürt a jeladás eszköze. Az alföldi tanyák lakói gégére tett újakkal segített torokhanggal, „gegözéssel” adtak hírt egymásnak. Ismert volt a „száldob”, a madzagra akasztott hársfadarab ütögeté- sével való jeladás is. A „lármafa” egy ma­gaslaton elhleyezett füst- és fényjelző esz­köz volt. A 8-10 m magas, földbe ásott rúd végére szurkos szalmacsóvát kötöttek, amiről szalmakötél lógott le. Veszély ese­tén a kötelet meggyújtották. Az erdélyi hegyekben lármafák egész rendszere ala­kult ki, így gyorsan eljuttatták a közelgő ellenség hírét.

Az Alföldön, ahol messzire látni, a gé- meskút felengedett, illetve leeresztett gém­jét használták jeladásra. A pusztán éjszaka a pásztortüz igazította útba a sötétben közlekedőket.

143

Szárazföldi közlekedés

A közlekedés legegyszerűbb módja a gya­log járás. Ehhez nem szükséges más, csak egy jó lábbeli. Fontos, hogy kényelmes, lehetőleg lapos sarkú legyen és a bokát jól tartsa. Évezredeken át a bocskor volt a gyalogosok egyetlen „közlekedési eszkö­ze”. A gyalogláshoz bot is szükséges, a vándor el sem képzelhető nélküle. A bot különleges formája a „háromujjú” tapoga­tó lápi bot, amely a mocsárban, a süppedé- kes lápon segíti a közlekedést. A faláb vagy gólyaláb szintén sáros talajon használatos. Ez lehet erősebb kampós ág vagy külön e célra készített lábtartós farúd.

Első teherhordó eszközünk is a bpt volt. Egyik végén görbe botra akasztotta a ván­dorlegény a batyuját és a víztartó edényt.

A jégpatkó
felerősítési módja

Jégpatkók

a Balaton vidékéről

A világ számos pontján ismert a két végén horgas bot mint teherhordó szerszám, en­nek végeire akasztják a vödröket vagy más terhet. Az átalvetö is a vállon hordás esz­köze. Az átalvetőhöz hasonlóan vállon hordták a nők a vászonkedövel összekötö­zött vizeskorsót, kantát.

Lápi bot [Szatmár]; fabocskorok jégen való
közlekedéshez [Fertő tó]; gólyaláb [Zala]

Vízhordó nő, vállrúdon hordott faedényekkel
[Dél-Alföld]

144

Háton hordták az asszonyok a lepedő­ből kötött batyut. A lepedőbe helyezett terhet a két átellenes sarokkal átkötötték, majd hátra véve a ruha szabadon maradt sarkait a váll fölött és a mell alatt átvetve elöl összekötötték. A hátizsák eredeti for­mája valóban zsák volt, aminek száját zsi­neggel kötözték össsze. A zsákot fölvették a hátra, és a zsineg szabadon maradt végeit alul a zsák csücskeihez rögzítették.

Batyut cipelő asszony

[Palócföld]

gal összekötözni, és a lábra erősíteni. így készül a föld egész északi féltekéjén hasz­nált hótalp. Fontosságát jelzi, hogy Szibé­ria egy részét, Alaszkát és Kanada északi területeit „hótalpkultúrának” nevezik. A hótalpból fejlődött ki a sítalp, ami már gyorsabb haladást tesz lehetővé. A nyírfa­kéregből készült sílécet rénszarvas- vagy fókabőrrel vonták be. A szibériai népek lécei jóval rövidebbek és szélesebbek, mint a manapság használatosak.

Amikor a sarkvidéki vadász elejtett egy állatot, nem vette a vállára, hanem a ha­von, a jégen könnyedén hazavontatta. Az állatbör igen jól csúszik a havon. Ez a

145

A teherhordás máig használatos eszköze a hátikosár. Az ország északi részén ked­velt kosárféle leggyakrabban háncs­anyagból, szijácsból készült. Háton hor­dott teherhordó eszköz még a rözsehor- dásra szolgáló „bazárka”.

Meg kell még említeni a nők körében szokásos fejen hordást is. Segédeszközé­nek, a rongyból összevarrt „tekercsének a múltja az antik civilizációkig nyúlik.

Ha leesik a hó, nehezíti, de egyben meg is könnyíti a közlekedést. Mély hóban könnyedén lehet közlekedni megfelelő esz­közzel: vesszöabroncsot kör alakban meg kell hajlítani, majd vesszögúzzsal, iszalag-

„Toboggán” [Észak-Amerika]

csolyát később két végén kifúrva, lábra kötözve használták. Régészeti leletek sze­rint már a történelem előtti népek is hasz­náltak irongához hasonló eszközt. Az esz­kimók rozmáragyarból készült csontkor­csolyán követik a vadat a jégen.

Ha utunkat szakadék vagy patak akadá­lyozza, hidat építve kíséreljük meg az átju-

felismerés indította el a szán megszületését. Kezdetleges formája a felhajló orrú, faváz nélküli, állatbörrel bevont „toboggán”; a későbbi változatok rendkívül könnyű fa­szerkezettel és szántalppal készültek.

A magyar területről is ismert a jégen való közlekedés igen nagy múltú eszköze, a csontkorcsolya vagy „ironga”. Ló vagy szarvasmarha lábszárcsontját jégre helye­zik, és fölerösítés nélkül ráállnák. Az iron- gázó hegyes bot segítségével löki magát előre, és így csúszkál a jégen. A csontkor-

tást. A keskeny árkon kidőlt fát vagy desz­kapallót rakhatunk keresztül; szélesebb akadályon kötélhídon vagy kúszónövé­nyekből kötött függöhidon kelhetünk át. A trópusi őserdőkben sokféle lián találha-

146

tó. A szakadék fölött Tarzan módjára át­lendülő ősembernek eszébe juthatott, hogy a növényszárat a túloldalon rögzítse, mert így visszafelé is tud közlekedni – és létre­hozta az első hidat. A hídnak az emberiség történetében fontos szerepe volt. Sokszor háborúk kimenetelét döntötte el a straté­giailag fontos helyen levő híd birtoklása.

Vízi közlekedés

A néhány farönk vagy nádkéve összekötö- zésével készült tutaj a vízi közlekedés ősi eszköze. Hegyi folyókon sokáig élő gya­korlat volt a faúsztatás. A magashegyi er­dőkben kivágott rönköket egymáshoz erő­sítve úsztatták a gyorsan sodró hegyi pata­kokon a síkságon levő városokba. A fake-

reskedö tutajosok, a „lápolók” az úszta­tott szálfák tetején összeütött hajlékban laktak. A faúsztatás nagy mesterei a fin­nek, de a lengyel Tátrában levő Dunajec folyó is híres faszállításáról. Nálunk a tu­tajozás főleg a Maroson, a Tiszán, a Vá­gón és a Dráván folyt. A gyergyói tutajo­sok a Maros vizén juttatták a fenyőfát a keleti Kárpátokból egészen Szegedig. Er­délyben még szétbontott faházat is szállí­tottak a víz hátán az erdőövezetben lakó ácsok a mezöségi falvakban élő megrende­lőkhöz.

A tutajozásnak, a faúsztatásnak száza­dunk nem kedvez. A sok gát, vízlépcső kiépülése lehetetlenné teszi a közlekedés­nek ezt a nehéz munkát igénylő, de kelle­mes és nagyon olcsó módját.

A vízen való átkelés fontos eszköze a

147

Rév a Tiszán [múlt századi ábrázolás]

148

komp. Régi változata a két part közt átve­tett kötélen mozgatott „rév” volt. Ezt vál­totta föl századunkban a hidat pótló mo­toros komp.

Bödönhajó [egy fából kivájt csónak]
[BALATON]

Gyékény- vagy sáskötegekböl csónak formájú tutajok is készíthetők. Ezek a vízi járművek az egész világon elterjedtek. A dél-amerikai Titicaca tó partján élő indiá­nok balsasásból készült csónaktutajával kelt át Thor Heyerdahl, norvég kutató a

Favázas, kosárszerű börcsónak, a „coracle”
[Észak-Amerika]

Húsvét-szigetekre, ezzel is bizonyítva az amerikai kontinens és az óceániai szigetvi­lág ősi kulturális kapcsolatait.

A legegyszerűbb csónakokat egyetlen fa­törzsből faragták, ezt az ún. „bödönhajót” használták az elmúlt századokban folyóvi­zeinken és a Balatonon is. Készítése az előzőekben leírt módon vájással, égetéssel történt. A primitív csónakfélék között is­merünk olyat, ami lényegében gyantával vízhatlanított, nagyméretű kosár. Az esz­kimók találmánya a zárt, egyszemélyes bőrcsónak, a kajak. Az indiánok a favá­zas, kéregbevonatú kenu készítésének mes­terei. Az óceániai népektől ismerjük az ún.

149

vendéghajós csónakokat. A csónak testhez két oldalon egyensúlyozórudakat szerel­nek, ezek védik meg a hajót az erős hul­lámverésben, viharban a felborulástól.

Az egyszerű tulajokat, csónakokat ere­detileg hosszú rudakkal lökték előre és kormányozták; a lapátos evező későbbi találmány. Igen korán felfedezte az ember a szél hasznosításának lehetőségét is. Nö­vényi részekből, levelekből, majd vászon­ból vitorlát készített. így a szél ereje hajtot­ta, vitte előre a csónakot. A vitorla megje­lenése után került sor a nagy tengeri kalan­dozásokra. a távoli, ismeretlen földrészek felfedezésére. A vitorla feltalálása legalább olyan forradalmi változást jelentett a vízi közlekedésben, mint a kerék a szárazföldi­ben. Az ácsmesterség kialakulása lehetővé tette a bonyolultabb hajótestek építését is. A gerinccel, oldalbordázattal ellátott hajó nagysága korlátlanul növelhető. A hajók vázszerkezetéhez a gerincesek csontvázá­nak felépítése szolgáltatta a példát.

Jármüvek

A közlekedésben az élő állatok igénybevé­tele is ugrásszerű változást jelenteit. Leg­egyszerűbb módszer az állat hátalása, mái- házása. Különösen az Óvilágban nagy a teherhordásra fogott állatok száma, Dél-

Közép-ázsiai eredetű magyar fanyereg

Felnyergelt ló [Alföld]

Amerikában csak a lámát használják erre, az eszkimók teherhordó és szánhúzó állata pedig a kutya.

Az állatok húzta közlekedési eszközök közül legegyszerűbbek a csúszójármüvek. Ilyen például a két rúdból álló. V alakú „csúszka”, amit úgy helyeznek el az állat hátán, hogy két szára a földön csússzon.

Hajlékony husángokból készítették a bakszekeret, a rözse. falomb szállítására emberi erővel használt egyszerű eszközt, amely gyermekjátékként maradt fenn.

Valószínűleg a csúszójárművekböl ala­kultak ki a közlekedési eszközök legfejlet­tebb formái, a kerekes jármüvek. A kerék felfedezése az emberiség legnagyobb vív­mányai közé tartozik, új korszakot nyitott nemcsak a közlekedésben, hanem az élet £

számos más területén is. Érdekes, hogy az ember a kerekei előbb ismerte, kocsit azonban csak később szerkesztett belőle. A korai kerekek – pontosabban kerékábrá­zolások – jelképek, szimbólumok voltak, leggyakrabban a napot ábrázolták.

A kerék feltalálásának folyamata hosz- szú ideje izgatja a kutatók fantáziáját, szá­mos elmélet látott napvilágot a kerék szü­letéséről. Az egyik legelterjedtebb változat szerint a kerék őse a fatörzsekböl álló

150