Találatok: 164

365

Ágasfás-szelcmenes tetőkunyhó. Dunántúl [Hermán Ottó nyomán]

Földház [Szabolcs]

Hajlított ágakból készült halászkunyhó a Duna partján
[Hermán Ottó nyomán]

tanak, majd lombbal, sással, szalmával stb. borítják, és földdel beszórják az egé­szet.

Még egyszerűbb szerkezetű a hajlított ágakból készített kunyhó. Itt egymással szemben két sorba hajlékony husángokat állítanak, majd fölül egymáshoz erősítik őket. Ezután szelemennel látják el, és be­borítják az oldalakat. Az íves falú kunyhó belül kényelmes, helykihasználása jó.

A hajlított ágakból készült kunyhó fel­fordított csónakhoz hasonlít. A halászok, vízi emberek nagy záporban a csónakot használták hajléknak, alábújtak.

Nyeregtetőt alkalmaznak legtöbbször a már említeti putriházak, veremlakások fe­deléül is. Ezek az építmények gyakran meglepően nagy alapterületűek, külön be­járati rész, „gádor” csatlakozik hozzájuk, kis nyeregtető-toldalékkal. Innen már csak egy lépés a földház, amely már alacsony felmenőfalakkal ellátott.

A földbe mélyített épületek csak száza­dunkban tűnlek el falvainkból. Egy kora­beli külföldi utazó leírásából tudjuk, hogy az Alföldön a XVIII. században még a putriházak voltak többségben. Előfordult, hogy nemes ember is ilyen házban lakott.

92

Építési technika

A valóban háznak nevezhető hajlékok, mint már említettük, külön falazatból és tetőzetből állnak. A házépítés sok terüle­ten használt anyaga volt évezredeken át a föld, ez a mindenhol megtalálható, köny- nyen formálható „öselem”.

Földfalak

A földfalak legkezdetlegesebb fajtája a ra­kott sárfal vagy fecskerakás. A magyarság már a honfoglalás előtt megismerte és használta ezt az építési technikát. Mint a neve is mulatja, a fecske fészkéhez hason­lóan készül. Először az építőanyagot, a sarat készítik el: kibányásszák a szükséges földmennyiséget, majd növényi anyagokat (törek. szalma) kevernek hozzá. Kötő­anyagként lótrágyát használnak. Az egé­szet víz hozzáadásával összehabarják, megtapossák, majd lovakkal, ökrökkel já­ratják, hogy a sár görcsmentes, tésztafi- nomságú legyen. Az elkészült építőanya­got egy napig érni hagyják.

A ház kijelölt helyét elegyengetik, meg­tisztítják. majd dinnye nagyságú sárgom­bócokból rakni kezdik a falat. Egy alka­lommal 3-4 sort készítenek, majd száradni hagyják, hogy az alsó rétegek elbírják a rájuk kerülő sárgombócokat. Az ajtók he­lyét az ajtófélfák beépítésével kihagyják. A fal fölhúzása után felületét ásóval simára nyesik, majd fejszével kivágják az ablako­kat. A rakott sárfal általában 60-80 cm vastag és fölfelé kissé el vékonyodik.

A másik földfalépítési mód, a vert fal technikája a modern építészetben alkalma­zott zsaluzás őse. Lényege, hogy deszkák­ból készült keret közé taposott sarat dön­gölnek, majd a fal emelkedésével a zsaluza­tot is feljebb emelik. Vert fal készítéséhez

kötött, agyagos talajok a legalkalmasab­bak. Ennél a technikánál nem készítenek sarat, mint a rakott sárfalhoz, csak meg­nedvesítik a földet és töreket kevernek hozzá.

A vályogfal a sárépítkezés legfejlettebb formája. A vályogvetést ma már csak cigányfoglalkozásként tartják számon, ré­gebben majdnem mindenki értett hozzá. Sok padláson még ma is található vályog­vető ráma. Az anyag előkészítése lényegé­ben megegyezik a fecskerakásnál elmon­dottakkal. A jól kiérlelt sár alkalmas a vályogvetésre. A vályogvetö ráma deszká­

ból készül, alul és felül nyitott, téglatest formájú keret. A földre töreket szórnak, majd a rámába kézzel beletömködik a sa­rat. Ezután lehúzzák a rámát, és a vályogot szikkadni hagyják. Két-három napi szik- kadás után a téglát élére fordítják, hogy az alja is száradjon, majd kúpokba rakják végleges száradásra. A vályogtéglákból a téglarakás közismert módszerével, kötés­ben rakják a falat.

A földfalak készítésének befejező mun­kája a tapasztás. Általában három tapasz-

93

Zsaluzat vagy ..kaloda” vert fal készítéséhez

tóréleg kerül a falra. Az első réteg az egye­netlenségeket. hézagokat tünteti el. Anya­ga taposott sár lőrékkel, polyvával és ló­trágyával keverve. A második réteg hí- gabb, finom polyvával kevert sár, a harma­dik már nem tartalmaz növényi részeket. Tapasztás után a falat háromszor meszelik először sűrű agyaggal és lótrágyával keveri mésszel. ezután kétszer hígabb oltott mész­szel.

A téglaépítkezés lényegében a vályog­technika továbbfejlesztett formája. Tégla­készítéshez a kötött, agyagos sarat a lehető 1 eg fi n o m a b b ra. cső m ó mentes re d o 1 gozzá k fel. A kiszáradt téglákat téglaégetökben égetik kőkeménységüre. Népi építésze­tünkben a tégla- és a köépítkezés hagyo­mánya csekély. Ezek a technikák már na­gyobb felkészültséget és „háttéripart” (kő­bánya. téglaégető) feltételeznek, ezért nem foglalkozunk velük.

A téglafalak ugyan sokkal korszerűbbek a földfalaknál, azonban a földfalaknak is vannak előnyei. Sokkal jobban tartják a

meleget, porózusabbak, jó szellőzést tesz­nek lehetővé. Nagy hátrányuk viszont, hogy könnyen vizesednek, ezért szigetelés nélkül használatuk egészségtelen.

Faépítkezés

A faépítkezés felé mutat átmenetet a sö- vényfalépítés technikája. Nevezik paticsfal- nak. fonásfalnak is. Készítése igen egysze­rű: a kijelölt épület alapját kirakják 30-40 cm távolságra földbe vert karókból, majd erre a vázra sűrű vesszőfonás kerül. A kész

Tapasztás nélküli, sövényfalas kunyhó
[Göcsej]

fonást az előbb leírt sármasszával kívül- belül addig tapasztják, amíg a fal vastagsá­ga az 50-60 cm-t el nem éri. A sövényfal- építkezés a magyar népnél talán már az ugor kor óta ismert. A középkorban a házak legnagyobb része ezzel a technikával épült. A sövényfalhoz szükséges anyagok­ból következik, hogy ez a faltípus főleg a síkságok és az erdős vidékek közti övezet­ben terjedt el. A sövényfal fejlettebb mó­don gerendaváz közé épült. Ismerünk olyan változatot is, ahol a fonás elmarad, és a gerendaváz karóinak közeit sárgom-

94

Gerendavázas, sövényfalas talpas ház
metszete [Tolna]

bócokkal töltik ki, majd az elkészült falat simára tapasztják.

A gerendavázas szerkezet továbbfejlesz­tése az ún. FACHWERK-építkezés. Ez a kö­zépkori, Nyugat- és Észak-Európában el­terjedt technika lehetővé tette a többemele­tes házak építését is. Az észak-német váro­sokban fennmaradt, magas tetejű házak gyakran homlokzatukon mutatják geren- daváz-szerkezetüket.

Gerendavázas épület szerkezete, ágasfás
szelemenes tetővel [Balaton-vidék]

Lényegesen egyszerűbb építési mód az Európa erdős vidékein a bronzkor óta el­terjedt boronaépítkezés. A házak építésé­nek négyszögletes alaprajza feltehetőleg e technikából származik, bár boronából épí­tenek kerek házat is. A fal hosszúságának megfelelő gerendákról – a boronákról mindössze a kérget hántolják le. A fatör­zsek végétöl 10-15 cm-re, a hosszirányra merőlegesen, alul vagy fölül, félkör alakú vájatot, „fészket” faragnak, ezzel illesz­kednek egymásba a boronák. A fatörzse­ket váltakozva helyezik egymásra, a kívánt magasságig. A boronafal készítésére legal­kalmasabb a fenyő, mert fája hosszú és

Karóvázas rakott sárfal építése

egyenletes vastagságú. A legalsó talpboro­nát szélesebb rönkből faragják, és kövek­kel támasztják alá. A boronafal fejlettebb változata négyszögletesre faragott geren­dákból készül. Ezeket „fecskefarkú” lapo­lással illesztik egymáshoz, és végeik nem nyúlnak túl a ház falán.

Az egymásra fektetett boronák nem zár­nak tökéletesen, ezért a köztük levő rést mohával, agyaggal szigetelik, vagy az egész falat sárral tapasztják. Gyakran az egész házbelsöt tapasztják, az Őrségben és a Göcsejben a tölgyfából készült borona­falak külső oldalát is.

95

Boronakötések különböző fajtái

A. boronafalas épületek ajtaját, ablakát előre beépítik a falazatba.

^g¹ ablakféle a „tolitu”, a boronafal k’fureszelt rese. ami belülről elhúzható deszka lappal záródik.

A régi házak apró ablakai ma már fur­csának. egészségtelennek tűnnek, mégis sokáig ragaszkodtak hozzájuk, mert eze­ken télén kevesebb meleg távozott. Nyá­ron. amikor több a napfény, az ember a

Boronafalas ház, kerek tetővel, kéreggel
borítva [Szibéria]

Épülő boronafalas ház
[Székelyföld]

96

Borona falas kunyhó [Göcsej]

nap legnagyobb részét úgyis a szabadban tölti, csak pihenni tér a házba.

A boronafalnál fejlettebb a zsilipéit fal­építési mód. A gerenda vázas szerkezet sa­rokoszlopainak vájatába merőlegesen deszkapallókat csúsztatnak, zsilipéinek egymásra. A sarokoszlopok négyszögletes­re bárdoltak, a falkitöltésre szolgáló palló­kat rönkökből hasogatják szét. Zsilipéit technikát alkalmaznak az ácsolt láda ké­szítésekor is.

„Tolitu” [Őrség]

A zsilipéit fal szerkezete

Födém és padozat

Az épületek késön megjelenő szerkezeti ré­sze a födém. Magyarországon még a XVIII. században is akadt födém nélküli városi lakóház, a födém nélküli konyhák csak a XX. században tűntek el. Az ősi. nyitott fedélszékes házbelsö a benne la­kóknak térélményt ad, ezért gyakran talál­kozunk vele az új építészeti elképzelések­ben is.

Népi építészetünkben leggyakoribb a sík födém; a boltozatos födém építése elég rit­ka. A födémgerendákat általában a ház hossztengelyén végighúzódó vastag mes­tergerenda tartja.

A födémfajták közül a szorosan egymás mellé fektetett gerendákból álló gerenda­födém a legrégebbi. Korban ezt követi a bárdolt pallófödém, majd a gyalult desz­kafödém.

A tapasztott födémváltozatok közölt ta­láljuk a vesszőtáblákból készült vesszőfö­démet és a sározott szalmával körültekeri, karókból álló pólyásfödémet.

A födém után ejtsünk szót a ház padoza­táról. A népi építészeiben szinte kizáróla­gosan döngölt földpadlóval találkozha­tunk. Az épület alapozásakor elegyenge­tett földet erősen ledöngölik és tapasztják. A döngölt földet naponta föllocsolják és gyakran sikálják.

A gazdasági épületek földpadlójának egyengetésére sajátos módszert alkalmaz­nak. Összehívják a környék fiatalságát és táncmulatság, „csürdöngölés” keretében jól ledöngölik és egyben felavatják az elké­szült épületet.

A földpadlós épületek hátrányairól már sokat írtak. Tény, hogy a szigetelés nélküli földházak nem voltak az egészség hajlékai. A padozat fejlettebb formája, a hajópadló viszont egészséges, szép és könnyen tisztán tartható.

97

Födém nélküli, boronafalas erdélyi pásztorszállás belseje
[múlt századi ábrázolás]

Tetőzet

A fejlettebb hajléktípusoknak, mint emlí­tettük, külön tetőzetük van. A tetőzetnek két alkotóelemét a tetőváz (tetőszék) és a fedél (héjazat) alkotja. Az előbbi fából, az utóbbi általában növényi anyagból vagy égetett cserépből készül. A tetőszerkezetek készítése az ácsmesterség kifejlődésével ju­tott magas szintre.

A legegyszerűbb tetőváz az előzőekben leírt ágasfás-szelemenes szerkezet. A föld­

be ásott szelementartó ágasfa sokszor az épület homlokfala elé kerül. A „hosszú- ágasos” mellett ismert a „félágasos” szer­kezet is, ahol az ágasfa a tetőtéren belül a homlokfalra támaszkodik. Az „ollólábas” szerkezetnél a szelemengerendát két, X alakban összeerősített gerendapár tartja.

A tetőszerkezetek másik típusát szaru­fásnak nevezik. Itt hiányzik a szelemen, a szarufapárokat fölül ácskötéssel rögzítik és felső részükön kis keresztgerendával (kakasülö) kötik össze. A szarufák a

98

kakasülövel így A betű formájúak. A két­féle tetőszerkezet közül mindenképpen a gyakran megmunkálatlan rudakból épített szelemenes az ősibb forma. A szarufás szerkezetekhez fűrésszel gyalult anyagot használnak, a kötések elkészítése fejlett ácsszaktudást feltételez.

A népi építészet fából épült szerkezetei­ben általában egy darab vas sincs, össze- erösítésül faszögeket használnak. Az ács­technika a szárazmalmok kerengőjének „csillaggerendázatában” és az erdélyi ha­ranglábak faszerkezetében jutott a legma­gasabb szintre.

A tetőszerkezetek fajtái: hosszúágasos-
szelemenes, félágasos, ollólábas, szarufás

Tetőfedés

A tetőfedés anyagai közölt leggyakoribb a nád, a szalma, a fazsindely, valamint a legutóbbi időkben elterjedt cserép.

A nádtető készítése a tetőszerkezet belé- cezése után kezdődik. Először az eresz hosszában felkötnek egy, a tető vastagsá­gának megfelelő deszkát, majd a nádkévé­ket tövükkel lefelé sorban a tetőre teszik és elteregetik. A nád lecsúszását az ereszre helyezett deszkapalló akadályozza. A már felrakott nádréteget, annak középső har­madában vesszögúzsok segítségével lekö­tözik, majd fölteregetik a második sort úgy, hogy az előző terítés kötéseit eltakar­ja. A nád végleges rögzítése a nádverővel történik: ennek lépcsős fogazatával a nád­végeket elegyengetik. A fölvert soroknak simának kell lenniük. A teregetést három- négyszer addig ismétlik, amíg a felső sor nádkévéi kb. 1 m-rel túl nem nyúlnak a tetőgerincen. Ezután következik a gerinc beszegése. A tető két oldalára helyezett nádból egy-egy maroknyit összefognak úgy, hogy mindkettőből kimaradjon fél méter. Majd az egyiknek a végét körülte­kerik a másikon és saját töve alá dugják. A másik csomó szabadon maradt végéhez pedig újabb marék nádat fognak, és addig ismétlik a műveletet, amíg a tetőn végig nem érnek, és a szegést gúzsokkal nem rögzítik. Az elkészült nádtető 30-40 cm vastag. A gerincet gyakran páros lécekkel lefogott kalodafákkal erősitik, hogy a szél a tetőbe bele ne kapjon.

99

Kicsépelt szalmából többféle módon ké­szítenek héjazatot. Legegyszerűbb eljárás az, amikor a szalmát boglyához hasonlóan fölhányják az épület tetejére és elteregetik. Ezt nevezik bogárhátú tetőnek. Valamivel bonyolultabb a taposott szalmafedél készí­tése. Ennél a tetölécekbe előzőleg gereblye- szerüen faszögeket illesztenek a teregetett szalma lecsúszásának megakadályozására. A vázra apránként rakják a szalmát és jól megtapossák. Egy-egy magas tetejű erdélyi házra 15-20 szekér szalmát is felhánynak. A taposott szalmát simára gereblyézik, majd az eresz vonalára és a tetőgerincre rögzítésül hosszabb nyársakat szúrnak. A taposott szalmafedés a tetőnek igen szép boglyaszerű vonalat ad.

A szalmatető készítési módjai közül a zsúptetőé a legbonyolultabb. A gondosan kicsépelt rozsszalmából kévéket, „babicák”-at készítenek, majd ezeket alul­ról fölfelé menet szalmakötéllel a lécezés­hez kötözik. A gerincet változatos formá­ban szegik. Mivel a zsúpkészítés feltételei (rozstermelés, kézi cséplés stb.) teljesen visszaszorultak, napjainkban inkább a nádfedés elkészítésére adódik több lehető­ség.

Fejlettebbnek számító tetőfedési mód a fából készült zsindelyfedés. A zsindely te­nyérnyi széles, 25-30 cm hosszú, vékony falemez, amelynek szélébe hornyot vág­nak, hogy hézagmentesen lehessen összeil­leszteni. A zsindelyt a tetölécekre úgy szö­gezik föl, hogy a felső sor mindig takarja az alsót.

A zsindely anyaga leggyakrabban fenyő, de használnak tölgy- és bükkfát is erre a célra. A gánica vagy dránica a zsindely nagyobb méretű (100 x 10-20 cm) változa­ta. Dránicafedéssel a tetőzet „izgalmasan rendetlenné” válik.

Az újabb keletű, gyárban égetett csere­pekről itt nem beszélünk, annyit azonban

megemlítünk, hogy ezek közül a piros „hódfarkú” a legstílusosabb, ez illik leg­jobban a hagyományos formájú tetőszer­kezetekhez.

Tetőformák

Végezetül szóljunk a tetőformákról. A leg­egyszerűbb típus, a nyeregtető kél egymás­hoz támasztott téglalap alakú tetősíkból áll. így az oromfal háromszöget alkotva fölmegy a tetőgerincig. Ennél talán régie­sebb a sátortető vagy kontyos tető. Itt az első és a hátsó homlokzat döntött három­szög formájú tetőzetet kap. Változata a csonkakontyos forma, ahol a tetőzet dön­tött háromszög alakú része kisebb, nem ér le a falazatig. A másik változat a vízvet ős tető, a csúcsa alatt kis háromszögletű oromzat (füstlyuk) van.

Igen szép szerkezet az Őrségben, Göcsej­ben és környékén sok helyen előforduló, ún. kalabukos tető, amelynél a csonka-

Újabb stílusú „vízvetős” oromzat [Hollókő,
Nógrád]

100