Találatok: 164

365

nyeg, párna az ágyat, a széket is pótolta. A bútorok megjelenésével a szőttesek nem vesztettek jelentőségükből, sőt készítésük­re egyre nagyobb gondot fordítottak, a lakás díszeivé, reprezentatív darabjaivá váltak.

Talán meglepőnek tűnik, hogy a mai lakásdíszítés fontos elemét, az élő zöld nö­vényt már a honfoglalás előtti hajlékaink­ban alkalmaztuk. Az ősi időkben a lakás­ban elhelyezett örökzöld ágaknak elsősor­ban kultikus jelentősége volt.

Világítás

Ha leszáll az este, emberi hajlék el sem képzelhető tűz nélkül. A tűz nemcsak me­leget ad és az étel elkészítését segíti, hanem világít is. A tűzhely körül zajlott a család élete, így a közösségi összetartozás szimbó­lumává vált. A tűz fénye tette lehetővé az év jelentős részében a házimunkák elvégzé­sét. a szövést, a fonást, a faragást, a szer­számjavítást. Az ősi hajlékokban a lobogó tűz lángja volt az egyetlen világítóeszköz, de még a tüzelőberendezések megjelenése után is hosszú ideig az maradt. A kandalló nyílt tűzhelyén égő tűz a szobát jól bevilá­gította. A zárt tűzhelyek (kemence, kály­ha) mellett azonban külön világítóeszköz­ről kellett gondoskodni.

A tűz mellett ülő embernek, ha máshol akad dolga, kivesz egy égő fahasábot és ezzel világít a sötétben. Első világítóeszkö­zünk talán a fáklyaként használt égő faha-

Egyszerű asztali foklatartó, fából faragott
gyertyatartó, drótból hajlított gyertyatartó
[különböző területekről]

sáb lehetett. A gyantás, szurkos fa hosz- szabb ideig ég, tovább lehet vele világítani. Száraz lucfenyőből 0,5 m hosszú szilánko­kat vágtak, 4-5 szálat összeraktak és közé­jük fenyőszurkot öntöttek. Az így készült, sok területen ismert v’üágilót fok Iának ne­vezik. Eleinte a foklát kézben tartották, de hogy dolgozni is tudjanak tőle, a végét gyakran szájbavették. Később állványt ké­szítettek a fenyőszilánknak, s ha leégett, mindig kicserélték. A foklatartók számta­lan változatát ismerjük.

Nemcsak fenyőfából, hanem gyertyán­ból is készítettek foklát. Először a fahasá­bot kemencébe tették szárítani, majd fej­szével hasították ki a szilánkokat. A gyer­tyánfa neve valószínűleg kapcsolatban van egy másik világítóeszközünk, a gyertya el­nevezésével. Mivel a fokla csak rövid ideig ég, s gyakran kellett cserélni, szükség volt hosszabban égő világítóeszközre.

A gyertya legősibb formája viaszba ázta­tott, sodrott nyirfakéreg volt. A római korban alakult ki a mai értelemben vett gyertya, aminek a kanóca papiruszháncs­ból vagy kenderkócból volt. A viaszgyer­tya elterjesztésében az egyház is nagy sze­repet játszott. A viaszt a méhészet mellék­termékéből, a sonkolyból nyerik. Hosszú ideig a mézeskalácsosok foglalkoztak gyertyakészítéssel, gyertyamártással is. A falusi házakban inkább a házilag készült faggyúból mártogatott gyertyát használ­

121

ták. A gyertyamártás ugyanolyan fontos asszonyi munka volt, mint a szappanfőzés.

Gyertyakészítésre főleg a birka- cs a marhafaggyú alkalmas. A megtisztított faggyút üstben kioivasztják, és még mele­gen vászonkendőn átszűrik. A gyertya­mártáshoz cserépből készült, hasáb alakú gyertyamártó edényt használnak. Ennek alsó része domború, oldallapjai fölül tégla­lap alakúak, kétoldalt füle van. Az edény­be egyharmad rész forró vizet és kéthar­mad rész faggyút öntenek. A forró víz a faggyúi alulról melegen, folyékony álla­potban tartja. A gyertyabélnek használt lenfonalat (vagy pamutfonalat) a faggyúba addig mártogatják, amíg a gyertya egészen

Gyertyamártó edény [BALATON-vidék]

megkövéredik. Néha mártás közben a gyertyát hideg vízbe merítik, hogy hama­rább szilárduljon. A gyertyakészítés fejlet­tebb módja a gyertyaöntés. Ehhez fém­vagy üvegformát használnak, amelybe elő­ször a kanócot helyezik el, majd beleöntik a forró faggyút. Amikor kihűlt, kihúzzák a szabályos henger alakú gyertyát. A gyer­tyaöntő műhelyekben a múlt században tértek át a paraffin és sztearin gyertya ké­szítésére.

Másik igen nagy múltú világítóeszkö­zünk a mécs. amelyben olaj vagy zsiradék táplálja a kanócon égő lángot. Legegysze­rűbb formája törött cserépedényből áll, de ismertek külön e célra készített fém-, üveg- és cserépmécsesek. Gyakran az edényke

Serpenyős falba szúrható gyertyatarló,
bádogmécs, üvegmécs vagy „pipics” talppal,
gyertyatarló alakú mécses

oldalán csőszerű orrot képeznek ki, ami a kanóc tartására szolgált. A mécseshez számtalan világítóanyagot használnak: napraforgó-, repce-, lenolajat, faggyúi, vi­aszt. zsírt, de még vajat is. Igen szépek a színes hutaüveg mécsesek. Századunkban leggyakrabban konzervdobozból készül ez az ősi világítóeszköz.

Ha a mécsest, a gyertyát szabadban használták, kis, átlátszó felületű dobozba. lámpásba tették, hogy a szél ne fújja el a lángot. Az egyik legrégebbi forma, a „bön- dölámpás” favázból és az erre húzott mar- habendőböl vagy disznóhólyagból, később bezsírozott papírból állt. Az újabb lámpá­sok fémkeretesek és üvegezettek.

A világítóeszközök befejezéseként meg­említünk néhány olyat is, amelynek fényéi nem a tűz lángja adja.

Böndö 1 ám pás. üveg 1 á mpás

122

Az állat- és növényvilágban előfordul­nak foszfortartalmú világítóanyagok. Eze­ket az ember korán felfedezte és alkalmaz­ta. Ilyen például a korhadó fa, amely – ha egy bizonyos helyen előre elhelyezik – a sötétben közlekedőt útbaigazíthatja.

A föld számos részén élnek foszforesz- káló kitinpáncélú bogárfajok. Az amerikai indiánok összegyűjtötték ezeket a bogara­

kat és világításra használták. Nálunk ka­lapra tűzött szentjánosbogárral világítot­tak a legények, amikor éjjel meglátogatták a kedvesüket.

Felhőtlen éjszakában a hold és a csilla­gok a sötétben járó ember legjobb lámpá­sai. Az égitestek nemcsak világosságot ad­nak, hanem az irányt és az időt is megmu­tatják.

A mindentudó kéz

TECHNOLÓGIA

Az ember alkotta környezet, a tárgyak vi­lága „második természetként” vesz körül bennünket. Ez a mesterséges burok is tu­lajdonképpen a természetből származik, a természetből kitermelt anyagokból épül föl. A hagyományos kultúrák az anyagok szerkezetének megváltoztatása nélkül, kéz­műves technológiával hozzák létre tárgyi környezetüket. Az ipari-, technikai kultúra átalakítja az anyagokat, megváltoztatja tulajdonságaikat, mesterségesen létreho­zott, másodlagos anyagokból építkezik. Gondoljunk a faforgácsból, fürészporból készült farostlemez bútorokra, a sóderből közúzalékból előállított betonra, a műkő­re, a szénhidrogénekből bonyolult eljárás­sal nyert műanyagokra. Az anyagok ter­mészeti formáit megváltoztató, egyre szé­lesebb körben alkalmazott technológiák veszélyeiről, a környezetszennyezés fojto­gató méreteiről nem beszélünk, ez nem feladatunk. A természetes anyagok, a kéz­műves technológiák és a természeti energi­ák hasznát, előnyeit viszont be kell mutat­nunk, hiszen a világ évezredeken át csak ezekből építkezett.

A növény- és állatvilág, az ásványok és a közetek adta alapanyagokból kevés meg­munkálással, könnyen készíthetők tár­gyak. Egyes állatfajok körében is megfi­gyelhető a természetben található anyagok felhasználása. A hód víz alatti bejárattal rendelkező várának építése igen bonyolult tevékenység, de említhetjük a madarak fé­

szekrakását vagy a pókok hálószövését. Az ember természetátalakító munkájának legfontosabb eszköze a két keze, a szerszá­mok, az egyszerű gépek pedig tulajdon­képpen a kéz meghosszabbításai.

A tárgykészítés legelső lépése a megfele­lő anyag kiválasztása és a helyes mérték­vétel. Sokáig az emberi testrészek szolgál­tak mérőeszközül, egyes országokban hi­vatalos mértékegységként is fennmaradt közülük néhány: a láb (angol nyelvterüle­ten, 30,5 cm) és a hüvelyk (2,6 cm).

A méterrendszer bevezetése előtt ősi mértékegységeket használtak hazánkban is. Közülük sorolunk föl néhányat.

H összmérték ek:

ököl (a behajlított ököl szélessége), arasz (bakarasz vagy kis arasz: a kinyúj­tott hüvelyk- és mutatóujj távolsága),

nagy arasz (a kinyújtott hüvelyk- és a kisujj távolsága),

suk (a két ököl távolsága a kinyújtott hüvelykujjakkal),

sing (a kar hossza: 62 cm),

röf (mellközéptöl ujjhegyig: 77,8 cm), lépés (75 cm), öl (190 cm).

Tömeg- és ürmértékek:

csipet, félmarék, marék, kupa (a kopo­nya űrtartalma 1,5 1).

Testrészeinkkel vastagságot is jelölünk (ujj-, kar-, comb-, derékvastagságú).

A tapasztalat szolgáltatott más távol- ságmérö egységeket is: köhajításnyira; ameddig a szem ellát; egy napi járóföld stb.

125

Tűzgyújtás

A technológiák, az eszközkészítés bemuta­tása előtt ismerkedjünk meg az egyik leg­fontosabb „őselemmel”, a tűzzel, a tűz­gyújtással, a tüzgerjesztés legegyszerűbb, legősibb módszereivel.

A fejlődés kezdeti szakaszán még csak a tűz megszelídítése, megőrzése volt a cél. Néhány ma élő nép ezen a szinten maradt, nem jutott el a tűzgyújtási módok megis­meréséig. A tűz indította el a technológia fejlődését és lehetővé tette a zord éghajlatú területeken való megtelepedést, a föld be­népesülését.

A tűz – mint gonoszűző, isten, szent – szinte valamennyi kultúra hiedelemvilágá­ban fontos helyet foglal el, számtalan szer­tartás tapad hozzá. A tüzet a Napisten földi helytartójának is tartják.

Az egész világon ismert legprimitivebb tűzgyújtási mód két fadarab izzitásig való dörzsölése. A magyar pásztorok ezt úgy

Tüzgerjesztés két fadarab összedörzsölésével
[Zemplén]

csinálták, hogy egyikük mellével rádölt
egy vastagabb, felállított faág végére, és
egy száraz mogyoróágat le-föl huzigált raj-
ta. Amikor a fa füstölni, majd pattogni
kezdett, társa száraz taplóval fölfogta a
parazsat, és erős fújás közben fücsomóba

Tüzgerjesztés összerösített fadarabok között
[Kárpátok]

rakta, és a levegőben megcsóválta, hogy lángra kapjon. Egy másik tűzgerjesztési eljáráshoz három száraz puhafa gally szükséges. Kettőt erősen összegúzsolták, a harmadikat laposra faragták. A lapos fát

A tüzfúró legegyszerűbb formája
[Ausztrália]

126

a másik kettő közé szorítva sebesen ide- oda huzigálták. A súrlódás helye előbb bámulni, majd feketedni kezdett, végül füstölgőn. Ekkor az előbbihez hasonlóan fölszították a tüzet.

A .tüzfúró függőlegesen álló pálcából és vízszintesen fekvő puhafa lapból áll. A pál­cát két tenyér között pörgetve gyors moz­gásba hozzák, és közben erősen belenyom­ják a falap felületébe. Pár perc múlva a fa izzani kezd. A tüzfúró fejlettebb formájá­nál a pálcái két végén íjszerűen hajló fára erősített szíjjal forgatják. Ez a maga egy­szerűségében tökéletes mechanikai szerke-

Tüzgerjcsztés két cölöp közt pörgetett
orsóval. Az elsőt két ember működteti
[Máramaros. Erdély]; az utóbbi íját egy
ember is mozgathatja [Szerbia]

zet fontos szerepet játszik a fúrószerszá­mok. majd az esztergák kialakításában is. A tüzfúró az északi félteke számos népénél ismert, az eszkimók a legutóbbi időkig használták.

Hasonló elven működik a két cölöp közt pörgetett orsóval használt eszköz. A mára- marosi pásztorok a gyógyító erejű „szent tűz” gerjesztésekor alkalmazzák. A rituálé előírja, hogy a tűzgyújtást napfelkeltekor szűz ifjú ikerpárnak kell végeznie.

A primitív tűzgerjesztési módok több helyen az „új tűz” gyújtásához, tavaszi

népszokásokhoz kapcsolódva maradtak fönn. Fejlettebb tűzgyújtási módszer a tüzcsiholás. A gyufa megjelenéséig, a múlt század közepéig egész Európában csihol­ták a tüzet. Az úri konyhák tűzhelyéről ugyanúgy nem hiányozhatott a tűzszer- szám, mint a paraszti konyhákból. A tüz­csiholás tudományát az alföldi pásztorok őrizték legtovább, legtöbbjük még a 30-as években is így gyújtott pipára. A pásztor tüzszerszámát, a „készséget” övén hordta, mindig a keze ügyében volt.

A tüzcsiholáshoz acél, kovakő és tapló vagy valamilyen más gyúlékony anyag szükséges. Az acélt kovácsok készítették, formájuk gyakran megegyezett a honfog­laláskori sírokban talált példányokkal. A szikrát vető tűzkő kova, kvarc vagy pirít volt, de megfelelt a malomkőből lepattin­tott darabka is. A borsodi Korlát község

A tüzcsiholás módja

127

határában és a Vértesben kovakőbányák találhatók.

Tűzgyújtó tapló készítéséhez a cser-, a tölgy-, a bükk- vagy a nyárfa törzsén élős­ködő taplógomba alkalmas. Ezt először forrásban levő hamulúggal kevert vízben puhítják, majd felakasztva megszárítják. Száradás után a taplógombát kalapáccsal szétverik. A megpuhult, foszló belső részek könnyen lángra kapnak. Fátlan vidéken, víz közelében a gyékény „buzogányából”, készítik a „pákataplót” bográcsba szét­morzsolt gyékénypelyhet tesznek, majd kukoricacsutka hamujával beborítják. Az egészet vízzel felöntve két órán át forral­

ják. Kihűlve leszűrik, szétmorzsolják és napon szárítják. Készíthető tapló ismert fűszernövényünkből, a vadürömböl is.

Az acéllal, a kovával és a taplóval a tüzcsiholást a következőképpen végezzük: a kovát a bal kéz behajlított mutatóujjára helyezzük és hüvelykujjal egy csipetnyi taplót szorítunk rá. A jobb kézben tartott acél élével erősen ráütünk a kova sarkára, s ezt addig ismételjük, amíg a kova szikrát nem vet, és a tapló parázsra nem kap. Amikor ez megtörtént, erősen fújni kell. A parázsló taplóval száraz szalma, fűcso­mó vagy papírdarab könnyen lángra lob- bantható.

Kőmegmunkálás

Az emberré válás folyamatában, a legkez­detibb fokon a természet készen kínált ja­vait használta eszközként az ember. A leg­első időszakot – amit már kultúrának szá­mítunk – kökorszaknak nevezte el a tudo­mány. Számos kutató véleménye szerint ezt megelőzhette egy „fakorszak”. Ez való­színűleg igaz, de ha a szerszámok fejlődé­sét kísérjük figyelemmel, primitív fokon a köveknek, az ásványoknak volt a legna­gyobb szerepe. Az igazi famesterségek csak a fémeszközök megjelenése után bonta­kozhattak ki.

A kő mint a természetben található leg­szilárdabb anyag, megmunkálás nélkül is használható szerszámnak, pl. csonthéjas termések feltöréséhez, tűzhely alapjának kirakásához, vagy akár védekezésre, fegy­verként. Amikor a megmunkálásán mag­követ pattintással darabolni kezdték, fej­lettebb korszak következett. E feldolgo­zásra csak néhány ásványféleség alkalmas (kovakő, kalcedon, kvarc, nefrit, obszidi- án). Ezek az igen merev kövek erős ütésre

kés élességü peremmel szilánkokra törnek, így könnyen készülhet belőlük kés, nyíl­hegy, dárdahegy stb. Néhány természeti nép szinte napjainkig az eszközkészítésnek ezen a primitív fokán maradt, például az ausztráliai bennszülöttek és a dél-afrikai busmanok. Nemcsak a kőzeteknek, né­hány más anyagnak is hasonló tulajdonsá­gai vannak, így a porcelán, az üveg is jól hasad, alkalmas szilánkolásra. Ezért ütkö­zött nehézségekbe az Ausztráliát átszelő távíróvezeték felállítása, ugyanis a benn­szülöttek leszerelték a porcelán szigetelő­ket, hogy pattintott dárdahegyet készítse­nek belőlük.

Más kőzetek (gránit, homokkő, mész­kő) nem hasadnak jól, ellenben alkalma­sak a csiszolással való megmunkálásra. A kökorszak második periódusában már ez­zel a módszerrel készítették kőeszközeiket az emberek. A gránitkövön érdes homok­kal és vízzel készre csiszolt szerszámot be­fejezésképp palával simították tükörsimá­ra.

128

A kő átfúrása fémeszközök nélkül igen nehéz feladatot jelentett. Kezdetben he­gyes kövei ütögetve „pontkalapálással”, később a tüzfúróhoz hasonló íjas szer­számmal lyukasztották át a tömör kődara­bot.

Csiszolás

A kövek használatának sok esetben má­gikus jelentőséget tulajdonítottak. Külö­nösen az égből hullott meteoritdarabok, a szántás közben előkerült’ásatag köbalták és különleges formájú kődarabok varázse­rejében hittek, és gyógyításra, amulett­ként, talizmánként használták. Egy-egy természetben található nagyobb kő vagy rendkívüli formájú szikla gyakran ihlette mondára a helybelieket.

Néhány kőfeldolgozó eljárás az idők fo­lyamán külön mesterséggé fejlődött (köfa- ragás, malomkövágás), de fennmaradtak a kövek legősibb felhasználási módjai is. Dió-, mogyorótöréshez ma is sokszor

használunk követ; erős szélben papírra, vászonra helyezünk kőnehezékeket.

A táplálékról szóló fejezetben már volt szó arról, hogy a tűzben átforrósodott kö­veket vízmelegítésre, főzésre használták. A kővel főzés jellegzetes kökorszaki eljárás, abból az időből származik, amikor még nem ismertük a fémedényeket és a tűzálló agyagedényeket sem. Forró kövekkel for­ralták a fa-, kéreg- vagy böredénybe töltött folyadékot. A szintén említett sütökövek alkalmazása is valószínűleg kökorszaki eredetű lehet. Megfelelő kődarab alkalmas késpenge, kasza élesítésére, így fenőkövet, köszörükövet készítenek belőlük, de meg- munkálatlanul is alkalmasak e célra. A kovakő tüzcsiholásra való használata lé­nyegében az ősi eljárás, a pattintás tovább­élése. A vájt faedényben tartott sót gyak­ran kődarabbal morzsolták szét. Hasonló módon történt még néhány évtizede a ga­bonafélék őrlése Európa elmaradottabb részein. A homokkő lapra helyezett mag­vakat dörzsölökövel zúzták szét, akárcsak Egyiptomban, a gabonatermelés kezdete­kor. Az örlőkövek a malomkövek ősei. Némely vidéken – így az erdélyi Kis- Küküllö mentén – a természetben találha­tó kődarabokat, teljesen megmunkálatla- nul, sírjeleknek állítják.

129

remmuvesseg

A kökorszakot az emberi kultúra fejlődé­sében fémkorszakok – bronz- és vaskor – követték. Néhány fém a természetben tisz­ta állapotban is előfordul, így a réz és az arany. Gondoljunk a lassan folyó patak­ban kotorászó aranymosókra, akik fárasz­tó munkával, nagy türelemmel naponta néhány gramm tiszta aranyat vihetnek ha­za. Természetesen nem mindegy, hogy az aranymosó hol állítja fel posztóval borított mosódeszkáját. Kevés olyan terület akad az országban, ahol sikerre számíthat, eze­ket általában a helynevek is jelölik (Ara- nyos. Ásvány).

Az észak-amerikai Alaszkában, a Cop- per folyó mentén nagy mennyiségben talál­ható tiszta állapotú réz. Az itt élő eszkimó­kat copper (réz) eszkimóknak nevezik, mi­vel ebből az értékes, könnyen megmunkál­ható fémből készítik számos tárgyukat. Csak a hideg állapotban való kalapálást alkalmazzák; az öntés, az olvasztás eljárá­sait – amellyel szilárdabb anyagot nyerhet­nének – nem ismerik.

A fémeket fejlettebb módon hevítéssel meglágyítják, majd hideg vízbe téve edzik, szilárdítják.

Az ónnal elegyített rézből jól megmun­kálható, gyönyörű fényű ötvözet, bronz

lesz. A kökorszak után, az i. e. 3. évezred­ben beköszöntő bronzkor a civilizáció haj­nalát jelenti. Számos mesterség születése a fémeszközöknek köszönhető. így a hajóá- csolás, a kocsikészítés, valamint a fegyver­kovácsolás is. Az új eszközök lehetővé tel­ték a fejlettebb közlekedés kialakulását, a távoli területek megismerését, a földműve­lés intenzívebbé válását. A primitív ásóbo­tok után a bronzkorban jelentek meg a bőséges termést elősegítő bronzpapucsos ekék.

A bronzkor rövid korszaka után (réz és ón viszonylag kevés helyen fordult elő) a sokkal nagyobb területen található vas fel­fedezése terjesztette el igazán a fémeszkö­zök használatát. A vas előállítása bonyo­lult munkafolyamat eredménye. Az ol­vasztás, az öntés, a kovácsolás mesterségét ismerők tudásukat szigorúan őrizték, ti­tokban tartották, csak rokoni körben ad- ták tovább. így a kovácsokat mágikus tisz­telet övezte vagy – épp ellenkezőleg – meg­vetés kísérte. A társadalmakban először a kovács váll specializált mesterré. A vasnak a népi kultúrában gyakran mágikus erőt tulajdonítottak. A vastárgyakat gonoszű­zésre, a jégeső elhárítására és még számta­lan praktikára használták.

Z’

Állati nyersanyagok feldolgozása

Térjünk vissza a primitívebb korokba, hi­szen az ember nemcsak az ásványvilágol használta fel tárgyai készítéséhez, hanem növényi és állati eredetű anyagokat is. Az emberiség őskorában különösen az állatvi­lágnak volt nagy szerepe a kultúra gazda­gításában. Mint említettük, egyik első ru­hadarabunk lenyúzott állati bőr volt. Szá­

mos nép csont-, kő-, kagylóeszközökkel kaparja le a bőrről a húsos részeket; a bőrt zsírral, májjal és egyéb állati részekkel pu­hítják. Igen korán alkalmazták a kipeckelt bőr szabad levegőn való szárítását is. Az eszkimók prémből készült anorákjukat inakkal, csonllű segítségével varrják össze. A ruházaton kívül bőrből készülnek még

130