Találatok: 164

365

a sátorponyvák, zsákok, víztartó tömlők, lószerszámok, szán- és csónakborítás stb.

A bőrön kívül az állatoknak még szá­mos felhasználható része van: szarva, agyara, foga, csontja, zsírja stb. A karibu (rénszarvas) eszkimók – azonkívül, hogy felmálházzák és szánhúzásra is befogják a rénszarvast – szinte valamennyi részét fel­dolgozzák: tejét, húsát, zsírját fogyasztják; zsírjából mécses is készül; bőréből ruhát, takarót varrnak, inak, belek felhasználásá-

Erjesztett lótej [kumisz] tárolására szolgáló
bőrzsák [Kirgiz]

val; agancsából, fogaiból, csontjából szi­gonyt, dárdahegyet, árt. bőrkaparól, tűt, horgot készítenek.

Nemcsak a távoli népek, a magyarok is hasznosították a különböző állati részeket. Főleg a pásztorok jeleskedtek az állati nyersanyagok feldolgozásában. A bőrtár­gyakon kívül sok eszközt állítottak elő az állat szarvából, agyarából, fogából, csont­

részeiből. A juhászok „kostök” dohány­zacskójukat a kos herezacskójából készí­tették. A szaru kürthöz, sótarlóhoz, sok apró tárgyhoz, még fésűhöz is alapanyagot szolgáltatott. Kisebb állatok szarvát ka­szafenőtoknak, hurkatöltőnek, fazekasíró­kának, méhvadászszarunak, puskaportar­tónak használták.

Az állatszarvak használata talán a lote- mizmusban gyökerezik. Oegyiptomban a bikaszarv az istenség jelképe volt, a ma­gyar hiedelemvilágban a csodaszarvast övezi mágikus tartalom.

Az állati csontokat megszámlálhatatla­nul sok célra használják: árat, bocskorlyu- kasztót, pipaszurkálót. sípol, korcsolyái, gyermekjátékot készítenek belőlük, de ék­szerek. gombok, kupáncsok anyagát is szolgáltatják. A csonton kívül a.fogak és az agyarak is fontos szerepet töltöttek be őse­ink eszköztárában. Különösen a ragadozó állatok fogát érdemes feldolgozni, mert ezek kések, vésők készítésére alkalmasak. Görbe pengéjű kés, vájószerszám készül a vaddisznó agyarából és a hód fogából. A lófogat a fazekasok a korong tengelye alá teszik, hogy a forgást segítse. A fogak, agyarak kedvelt vadásztrófeák, ékszerek is. A koponyacsontot sok nép mágikus szertartásaihoz használja. Arról is tudunk, hogy emberi koponyából ivóedényt készí­tettek. E hagyományra utal a magyar nyelv .kupa’ szava is, mely egyszerre jelent koponyát és poharat.

Famegmunkálás

Mint említettük, a /<7 felhasználása, a fa­mesterség kialakulása a legősibb időkig nyúlik vissza. A magasabb rendű emlősök, a majmok alkalomszerűen használnak bo­tol az élelem megszerzésére. Az embernek is a bot lehetett a legelső szerszáma. Eleinte

csak úgy használta, ahogy a természetben található, később tűz fölött edzetle, alakí­totta, használhatóbbá tette.

A legegyszerűbb fatárgyak készítéséhez a természet készen kínálta a formákat. Megfelelő alakú, alkalmasan hajló ágú,

131

Keményfa gyökeréből vájt vízmertö kanál
[Heves]

hombár vagy kút béléséül szolgáló, ún.
bodonkút. Ha a fatörzs belseje nem volt
odvas, vájással vagy égetéssel mélyítették
ki. A vó/7 technika, a famüvesség ősi eljárá-
sa a neolitikumig, az újkökorig vezethető
vissza. Égetéssel a fa belsejének nagyját
távolítják el, majd kapaszerü vájóeszköz-
zel mélyítik, finomítják és rendeltetésének
megfelelően formázzák a tárgyat. Az ége-

gyökerü fadarabból kevés átalakítással könnyűszerrel készíthető áglábas kisszék, fogas, vízmerítő edény stb. A gyökérből kialakított tárgyak rendkívül tartósak, erősek. A fa természetes elágazásait hasz­nosítják többek között a szolgafák, az üst­tartó horgok, a gúnyatartó ágasfa, az ülte­tőfa, a habaró és az ágas guzsaly is. Az élő fát is használatába vette az ember: gémes- kúthoz állványként alkalmazta, vagy a ház helyét eleve úgy jelölte ki, hogy egy vagy több lecsonkolt fatörzset szerkezeti elem­ként beépíthessen.

Odvas fatörzsböl kevés átalakítással ké­szülhetnek nagyobb tárgyak: gabonatartó

A fa felhasogatásához nélkülözhetetlen
fabunkó a gyökér körüli részekből készül

Ágas guzsalyok fenyőfából [Erdély]

téshez parazsat használnak, amit fúvócső­vel folyamatosan élesztenek.

A hagyományos paraszti háztartások­ban napjainkig fennmaradtak vájt fatár­gyak: famozsarak, fakupák, vékák, gabo­natartók, sótartók vályúk stb. Félbehasí­tott fatörzsből készültek a vájt csónakok (bödönhajók), a teknök és a vájt hangsze­rek (ütőgardon). Ezt a bronzkori eredetű technikát örökítették át napjainkra a tek- növájó cigányok.

132

Gémeskút élöfa kútágassal [Mezőség,
Erdély]

Görbekés segítségével apróbb tárgyak is készíthetők vájt technikával: kanalak, ka­nálszerű merítölapátok, csanakok stb. Vá- jáshoz a puhafa a legalkalmasabb, teknöt általában nyárfából, kanalat fenyőfából készítenek. A keményebb fafajtákat ége­téssel munkálják meg. Az ősi tárolóesz­közt, az ormótlan vályúládát – az ácsolt

Görbe fa felhasználásával épült „jármos” csűr
[Kalotaszeg, Erdély]

szerkezetű ládák elődjét – egyetlen fatörzs­ből állították elő.

Ősidők óta ismeretes a nyers fa tűz fö­lött való meghajlitása. Hogy a hajlítás vég­leges maradjon, megmunkálás közben a botot lekötözik vagy keretbe szorítják. Szénamunkához természetesen elágazó kőris- vagy juharfából készítenek favillát oly módon, hogy a fát először „villahajtó- ba” szorítják, majd gőzöléssel állandósít­ják a görbületet. A pásztorbotot is hevítés-

Vájt fatárgyak: famozsár, favékák és
kéregvéka [Erdély]

sel teszik edzettebbé, hajlékonyabbá. Mi­után a kérget lehántották, kemencébe te­szik és addig hagyják ott, amíg egészen hajlékony nem lesz. Ezután a fát forró zsírral jól átitatják, majd oltott mésszel sűrűn beborítják. A mészbe ágyazott bot 5-6 napig szárad, ezután letisztogatják. Az elkészült pásztorbot rugalmas, szilárd lesz és szép piros színt kap. Egyes területeken

133

trágyába rakva kezelik a pásztorbotot. A hagyományos eszközvilágban széleskörű­en alkalmazzák a természetes görbe fát a különféle tárgyak készítéséhez: a favázas építkezésben a kapukhoz kötésnek, szék­készítéskor váznak vagy ülőlapnak, de szántalpat és szekérlöcsöt is készítenek görbe fából.

Az egy fából készült eszközök jelentősé­ge a fémeszközök, az ácsszerszámok meg­jelenésével csökkent, mivel lehetővé vált a részekből összeépített (tektonikus) szerke­zetek készítése. Korábban legfeljebb növé­nyi anyagokkal összeerösítve. összekö-

Fatörzsböl készített vályúláda

[Szlovákia]

tözve építették a kunyhót, fabrikálták a bútort.

Gyakran alkalmazott összeillesztési eljá­rás volt a ragasztás is. A ragasztóanyagot csontból, szaruból, halhulladékból állítot­ták elő (halenyv), de gyantát, fagyöngyöt is használtak enyvkészítésre. Az öreg tölgy-, cser- vagy gesztenyefán nőtt fa­gyöngyöt cserépfazékba rakták, majd ál­landó kavarás közepette enyvsürűségüre főzték. Ezután az anyagot kézzel jól meg­gyúrták, és kifacsarták belőle a vizet. Az így nyert enyv szép tiszta, átlátszó lett.

A balta megjelenése után lehetőség nyí­lott a szilárd összeillesztések, az ácskötések (csapolás, egymásba eresztés, ékelés) alkal­mazására is. A legfejlettebb csiszolt köbal- tákkal már elvégezhetők az egyszerűbb ácsolási műveletek. Egy skandináv kísérlet

Faragószerszámok: fejsze, bárd, vonókés,
hornyoló, cigányfúrók és vonópad [Erdély]

szerint egy boronafalas ház építéséhez 10 óra alatt 26 db 20 cm vastag lucfenyő vág­ható ki és nagyolható fel ilyen szerszám­mal. Kizárólag köszerszámokkal az egész ház 81 nap alatt készül el. A vaseszközök megjelenése ezt a viszonylag rövidnek tűnő időt még jobban megrövidítette.

A munkadarab rögzítésére szolgáló eszköz,
á vonópad – a gyalupad őse

134

Egyenes szálú, görcsmentes keményfát (bükk, tölgy) fűrész nélkül is könnyen föl lehet hasogatni balta, ék és fabunkó segít­ségével. Mint láttuk, e módszerrel készül­nek az ácsolt ládák és a tetőfedő fazsindely is. A tűzifát mind a mai napig hasítással daraboljuk fel.

Ijas fúró

A nyomós fúró
használatban

Lendítőkerekes, nyomós fúró

A legősibb simítószerszám az éles kagyló volt, ezt váltotta föl a két fogantyúval ellá­tott vw/ótó, ami már a gyalu elődjének számított.

A fúrószerszámok legősibb formáját már említettük. A kő- vagy a csontszilánkkal ellátott ijas fúrót a lendítőkerekes, vashe- gyű /nwwáv fúró váltotta föl. Érdekes, hogy a fúró hegye hosszú ideig szögletes

volt, a forgács elvezetésére szolgáló spirált, a csavarmenetei csak a római korban talál­ták föl. Ugyanakkor jelentek meg a napja­inkig használt T alakú, ún. cigányfúrók is. A jellegzetes formájú „furdancs” csak a középkorban került a famesterek szerszá­mai közé.

A spirál, a csavarmenet feltalálása a technológia nagy felfedezései közé tarto­zik. A fúrószerszámokon kívül a szorítok, a prések és sok mechanikai szerszám kifej­lődését tette lehetővé.

A kőből, csontból, agyarból készült rész?- és vájóeszközök szerepét a vaskorban a vasból készült vésők, vájok (kapicska, szalukapa) veszik át. Igen nagy múltú vá­jóeszköz a hornyoló, amellyel az ácsolt lá­dák oldaldeszkáinak és lábainak kiárkolá- sát végzik.

Az ácsmesterséggel együtt alakultak ki a leggyakrabban használt famegmunkáló szerszámok. A fejsze favágásra, durvább faragásra használatos. A különböző húr- dók és szekercék a gerendák kifaragására, a végleges formák kialakítására alkalma­sak. Az egyik oldalukon egyenes élű. görbe nyelű ácsszerszámokkal fűrész nélkül is lehet gerendát „lapolni”, egyenes felületet létrehozni. Az ácstechnika lehetővé tette a vázas faszerkezetek kialakulását, a geren­davázas ház. az ácsolt láda, a lécvázas szék készítését.

Fűrészt már kovakőből is készítettek, a bronzkori változat a rókafarkú fűrészre hasonlít. A rómaiak ismerték a deszkaké­szítésre alkalmas keresztvágó és keretes fűrészeket, a famüvességben mégis csak a XIII. században megjelenő hoztak döntő változást. Az ácsszerszá­mokkal csak hasított, bárdolt, durva felü­letű keményfa palló készíthető, a víz haj­totta fűrészgépeken viszont már nagy mennyiségű, sima puhafa deszkái lehetett ledarabolni a farönkről.

135

íjas vagy nyírettyűs eszterga orsófaragáshoz
[egész Kelet-Európábán közismert volt]

bályos hengeres és kör alakú tárgyak ké­szíthetők, mint pl. orsó, orsókarika, szék­láb, szerszámnyél, doboz, pohár, fatál stb. A szerszám legprimitívebb formája íjas fú­róra emlékeztet: az esztergályos egyik ke­zével a megmunkálandó tárgyra ráhurkolt nyirettyűt mozgatja, a másikkal a vésőt tartja. Ezt az igen egyszerű szerszámot ne-

Ez időben szakadt el egymástól az ács- és az asztalosmesterség, ezután veszi át fokozatosan az asztalos a bútorkészités feladatát. Ennek ellenére sok helyen napja­inkig fennmaradtak az ácsolással, házilag készített bútorok.

A simítószerszámként használt vonókés helyett előbb a gyalu, majd a gyalupad is megjelenik, és az asztalosmunka fő szer­számaivá válik.

Hajóácsok és teknövájó cigányok fontos
szerszáma a kapavájó [kapicska vagy
szalu kapa]

Az ókori civilizációig vezethető vissza az eszterga története. Ezzel az eszközzel sza-

Rugalmas faággal működő, lábbal hajtott
eszterga [középkori ábrázolásról]

vezik „cigányesztergának*’ is. A vándorci­gányok ezzel a szerszámmal készített or­sókkal látták el a falvak lányait, asszonyait (innen származik a cigányok közt gyakori Orsós családnév).

Az eszterga másik típusát rugalmas faág közbeiktatásával, lábbal mozgatják, így mindkét kéz felszabadul, s pontosabb munkára nyílik lehetőség. A lábítós eszter­gák fejlettebb változatát fából készült, nagy lendkerék hajtja. Az esztergáláson

136

belül külön mesterséget képviselnek a csu~ torások. A bakonyi csutorások az utóbbi kél évszázadban a fél országot ellátták jel­legzetes fakulacsaikkal.

A legfontosabb faragószerszámról, a késről még nem is beszéltünk. Ezzel az eszközzel szinte minden legszükségesebb tárgyunk előállítható. Egy szál bicskával meg lehel élni a természetben. Hogyan? Lemetszett faágakból kunyhót építhetünk és lehántolt kéreggel, lombbal, földdel boríthatjuk. Kéregedénybe erdei gyümöl­csöt gyűjthetünk; fákat csapolhatunk meg.

X

Agakból, indákból halászeszközöket és

csapdákat készíthetünk. A megfogott álla­tok lenyúzott bőréből csonttűvel ruhát varrhatunk, melegebb időben a fűből, fa­kéregből készült ágvékkötö is megfelel… Szükségtelen folytatni, hiszen a mai körül­mények között mindez a mesék világába tartozik. Nem is oly rég, talán 10—15 em­beröltővel ezelőtt őseink még valahogy így éltek, sőt a világ más részein a közelmúltig fennmaradt ez a természetközeli életfor­ma. A mai civilizációs környezet nem teszi lehetővé a természetben élésnek ezt az ősi harmóniáját, pedig azt hiszem – izgalmas kalandként sokan kipróbálnánk.

Növényi anyagok felhasználása

/I fakéreg felhasználása nem kíván külö­nösebb iskolázottságot. Legegyszerűbben poharat készíthetünk belőle: ehhez egy fél­kör alakban lemetszett kéregdarab szüksé­ges, amit tölcsérszerüen összehajtunk és behasított ácdarabbal összefogunk. Na- gyobb kéregedényeket, kászukat. kéregdo­bozokat háncsanyaggal összevarrva ké­szíthetünk. A legszebbek talán a pántszerű összeillesztéssel készült, fával befenekell, csúszózárral ellátott sólarlók.

A fakéreg az elmondottakon kívül számtalan tárgy alapanyagát adja: bölcső­ét, kürtét, bocskorét, övét, sálorborításét stb. Különösen a hűvösebb északi területe­ken alkalmazzák gyakran a kérget; a déli vidékeken bőrt, nemezt használnak hason­ló célokra. Az észak-amerikai nyírövezet­ben található nyírfa kérge kenu építésére is alkalmas. A kanadai indiánok magas szintre fejlesztették a csónaképítést.

Nálunk az archaikus kultúrájú Ormán­ságban sokfajta kéregedényt készítettek, ezeknek számtalan elnevezésük ismert: „sarginya”, „pőnyeg”, „pónyék”, „szükő”.

„lukó”, „szapu”, „merce”, „írnak”, „szé­pét”. Ha egy tárgyféleségnek ennyi neve van, az minden bizonnyal kiemelkedő je­lentőségére utal. Szintén az Ormánságban maradt fenn a nyírfakéreg bocskor emléke is. Kéregedényben élelmiszert is tárolnak. A gyantaszagú kászutúrót már említettük, az indiánok hasonlóképpen nyírkéreg edényben tartják a híres „pemmikán”-t; ez lehet szárított bölényhúsból készült, tartó­sított étel, vagy áfonyalekvárból és medve­hájból készüli csemege.

A háncs a fa kérge alatt található, köny- nyen lefejthető réteg. Különösen a hársfa­háncs alkalmas a feldolgozásra. Leggyak­rabban kölözőanyagként használják, de készítenek belőle dobozt, bocskort, szék- és ágyfonatot, sőt függőágyat is.

A háncsmunkát az óceániai népek emel­ték magas szintre. Különleges háncsszöve­tüket, a „tapát” – amit leggyakrabban sző­nyegnek használnak, de ruhaanyag készí­tésére is alkalmas – összeszött vagy szövet­len háncsrétegből fabunkóval ütögetve ké­szítik. A háncsanyagnak ez a feldolgozási

137

hó, kerítés, tetőfedés, hangszer (síp, duda), evőeszköz és számtalan gyermekjáték ké­szítésére alkalmas.

Gyékényből még ennél is többféle hasz­nálati eszközt készíthetünk: kötelet sodor­hatunk. gyékényszönyeget, falra valót, szatyrot, kocsiernyőt szőhetünk belőle pri­mitív gyékény sző vő széken; széket, ágyat lehet bekötni vele; csigahurka-technikával szakajtó, kosár, tárolóedény, méhkas ké­szítésére is alkalmas.

A tökfélékhez tartozó lopótököt, a ,.hébér”-t borospincékben használják. A kobaktökböl számtalan, különféle rendel­tetésű edény készül: víztartó, vízmerítő.

módja nemcsak a szövésre, hanem a ne­mezkészítésre és a papírgyártás legősibb formájára utal.

A növényvilágban az említetteken kívül számtalan feldolgozásra alkalmas anyag van. A háncs mellett az iszalag indája a legkitűnőbb kötözöanyag. Ezt a kötélként használható, a sűrű, bozótos erdőszéleken található, élösdi kúszónövényt alig lehet elszakítani. Összekötözhetünk vele faá­gakból épült kunyhót, készíthetünk belőle kosarat, függöágyat is.

A vízparti növények közül a nád és a gyékény a leghasználhatóbb. A nád kuny-

C se rész n y e k é reg bő 1 k ész ült.
mogyoróhasítékkal összefűzött, fakampóval
ellátott ..kászu” [Székelyföld]

Fakéregből összehajtott egyszerű poharak
[általános]

sótartó stb. Az Indiából származó kúszó­növény magját Szent György nap (április 24.) előtt ültetik, jól trágyázott földbe. Amikor a növény kikel, állványra futtat­ják. Kellően napos és esős nyáron a kobak igen nagyra. 2-3. sőt 5 1-es űrtartalmúra is megnő. Októberben, amikor leszárad a szára, a kobakot füstölni kell. A szabad kéményben szép piros színt kap. Ezután a kacs helyén kifúrják, és vesszővel kitiszto­gatják a belső hártyás részeket. A tök­edényt vízzel sokszor ki kell öblögetni.

138

Nyírfakéreg sótartó tolózárral [Gyimes,
Erdély]

hogy jellegzetes ízét elveszítse. A kobak­tökhöz fából faragott dugót használnak. A pásztorok tarisznyájuk mellé akasztották. A középkori egyházmüvészet számos szen­tet ábrázolt ilyen víztartó edénnyel az ol­dalán, közülük leggyakrabban Szent Ven­delt, a pásztorok védöszentjét.

Erdei fákon található élösdi növény a taplógomba. A tűzgyújtásnál már említet­tük egyik felhasználási módját. Használati tárgyak előállításáre elsősorban a bükkfák törzsén előforduló gomba alkalmas. Ehhez először lefejtik a felső, kemény kérget, és az alsó, lyukacsos részt, majd a foszlós belet fahamuval kevert vízben több órán át forralják. Ezután 1-2 hétig vízben áztat­ják, majd salétromos vízben pácolják. Pá­colás után a taplót fakalapáccsal laposra verik, és lemezszerűvé alakítják. E művelet

végzésekor arra kell törekedni, hogy az anyag egyenletes vastagságú legyen. Tap­lóból forma segítségével kalapot, sapkát készítenek, de öv, táska, papucs varrására is alkalmas.

A nedves helyen termő zsúrlófüvet – ami nagy mennyiségű kovasavat és szaponint tartalmaz – edénymosásra, súrolásra hasz­nálják. innen származik az elnevezése. A homokos vidéken tenyésző szappangyökér szintén jó mosószer.

Kéreg sótartók kiterített rajza
[Erdély]

A hársfa szárított és porrá tört, kellemes illatú levele fogmosásra alkalmas. A boj­torjángyökerei árvacsalán levével összefőz­ve hajmosásra használják. A zabszalma és a kamillavirág főzete a hajat szőkíti. A szoba illatosítására sok helyen cseresznye­magot égetnek vágy fodormentával füstöl­nek. Kellemes illatú lesz a szoba a szekrény tetejére helyezett téli almától is. A molyok elűzésére ruhásszekrénybe rakják a leven­dulát, a rozmaringot, a majoránnát és a somkóró virágját.

139

Fonalmesterségek

A földműves kultúrák megjelenése idején alakult ki a növényi anyagok fonallá, szö­vetté való feldolgozása. A fonás korai idő­szakáról tanúskodnak az ásatásokon elő­került agyag- és köorsógomb-leletek. A fonalfelhasználás kezdetleges módja a cso­mózás és a burkolás. Ehhez semmiféle esz­köz nem szükséges, legfeljebb egy csont­vagy fatü. így készülnek a halászathoz, vadászaihoz használatos hálók a szatyor­félék. a függőágy stb. A zsákok, tarisznyák elődje is valamiféle háló lehetett, mint ahogy ezt a szövést nem ismerő népeknél láthatjuk. Primitív teherhordó eszköz a gyékényből, háncsból vagy kcnderszalag- ból kötözött, nálunk is használatos ..kan­tár”. ami cserépfazék, kobaktök hordására szolgál.

Az egyszerű technikából fejlődött ki a csomózott szőnyegek készítésének mester­sége és a XX. század asszonyainak kedvelt időtöltése, a kötés, horgolás és a makramé is.

Kosárkötés

A zsákmányoló életforma, a gyűjtögetés fontos eszközei voltak a különféle tartók, kosarak. A csomózással, burkolással egy időben alakult ki a kosarak készítésének mestersége. Az elnevezés nem egységes, leggyakrabban kosárfonásnak nevezik, bár egyes munkafolyamatai kifejezetten a szövésre emlékeztetnek. Talán a kosárkö­tés lenne a legmegfelelőbb, hiszen ez jelzi, hogy sem fonásról, sem szövésről nincs szó, hanem egy harmadik eljárásról. A népnyelvben egyébként gyakran használ­ják a kaskötés, székbekötés stb. megjelölé­seket.

A kosárkötés technológiája rendkívül nagy múltú és változatos. A neolitikus

svájci cölöpépítmények leletei között már hétféle alapforma fordul elő. Most ezeket nem részletezzük, csak a legfontosabbak­ról leszünk említést.

Csigahurka technikával készülő szakajtó

Az egyik legismertebb és legősibb eljárás az ún. csigahurka vagy spirális technika. Egyetlen munkaeszköz szükséges hozzá, a lyukas fejű ár. Ha szakajtót vagy bármi más spirális technikájú gyékénytárgyat akarunk készíteni, először csavarjunk ösz- sze ujjnyi vastagságúra egy kevés gyékényt vagy rozsszalmát, majd tekerjük meg kör alakban. A csigahurka egyenletesebb lesz, ha a kötegel bőrből összevarrt gyűrűn ve­zetjük át. Varráskor egy – a kör közepén – bedugott szállal sugárirányban sűrűn álhurkoljuk a köteget. majd amikor kör­beértünk, az ár segítségével az előző sor burkolásán vezetjük ál a varrószálat. Elő­ször tenyérnyi lapot készítünk el – ez lesz az edény feneke – majd egyenletesen „hoz­zuk föl” a szakajtó oldalát. Az utolsó hur­kát fokozatosan elvékonyítjuk, és a végét varrószállal összevarrjuk. A gyékénysza­kajtó varrószála a gyékény anyagából van, a rozsszalmáé hasított vesszőből. Bármi­lyen egyszerűnek tűnik is a csigahurka ké­szítése, az igazán szép szakajtók, kópicok, kasok, kenyértartók elkészítéséhez sok gyakorlat és tapasztalat kell.

A vesszőből készült kosarak régiesebb változata az ún. kávás kosár. A félgömb alakú kosár vázát vastagabb vesszőből ké-

140